Mercy Close-i Rejtely, A - Marian Keyes

MARIAN KEYES

A Mercy Close-i rejtély

Ulpius-ház Könyvkiadó Budapest, 2014 A fordítás alapjául szolgáló mű: Marian Keyes: The Mystery of Mercy Close Fordította RÉT VIKTÓRIA TARTALOM

2

Tonynak

3

Én nem bánnám – komolyan, és épp ez a dolog iróniája –, de én vagyok az egyetlen az ismeretségi körömben, aki szerint nem lenne fincsi „elmenni valahova pihenni”. Azt hallani kell, ahogy a nővérem, Claire beszél a dologról: mintha az elképzelhető legpompásabb élmény volna, ha egy reggel felébredne, és az elmegyógyintézetben találná magát. – Van egy szuper ötletem – közölte Judyval, a barátnőjével. – Hangoljuk össze az ideg-összeroppanásunkat. – Zseniális! – vélte Judy. – Kétágyas szobát fogunk kapni. Gyönyörű lesz. – Mesélj! – Lááássuk! Kedves emberek… puha, kényeztető kezek… suttogó hangok… fehér lepedő, fehér kanapé, fehér orchidea, fehér minden… – Mint a mennyországban – sóhajtotta Judy. – Pont mint a mennyországban! Nem igaz! Már nyitottam a számat, tiltakozni akartam, de nem lehetett szóhoz jutni tőlük. – …valahol víz csobog… – …jázminillat terjeng… – …óra ketyeg a közelben… – …harangoznak… – …és mi csak fekszünk az ágyban, ki vagyunk ütve Xanaxszal… – …álmatagon bámuljuk a porszemeket… – …vagy Cosmó t olvasunk… – …vagy Magnum Goldot veszünk a jégkrémárus fickótól, aki kórteremről kórteremre jár… Pedig senki nem árulna Magnum Goldot. És szó sem lenne a többi kellemes dologról sem. – Egy bölcs hang az mondja majd… – Judy hatásszünetet tartott –: „Hagyd hátra a terheidet, Judy.” 4

– Egy kedves nővér pedig ellibben, és lemondja az összes időpontunkat – folytatta Claire. – Mindenkinek megmondja, hogy hagyjanak békén minket. Közli majd a hálátlan szemétládákkal, hogy ideg-összeroppanásunk van, és ők tehetnek róla, és sokkal kedvesebbnek kell majd lenniük velünk, ha egyáltalán valaha kimegyünk innen. Claire és Judy két hajmeresztően elfoglalt nő – a gyerekeik, a kutyáik, a férjeik és a rengeteg állásuk mellett még nap mint nap eltökélten küszködnek azzal a fárasztó és rettentően időigényes feladattal, hogy tíz évvel fiatalabbnak látsszanak a valódi koruknál. Folyamatosan ide-oda száguldoznak a családi egyterűjükkel, rögbiedzésre viszik a fiaikat, elmennek a lányaikért a fogorvoshoz, vagy a város túlsó végébe rohannak megbeszélésre. Művészi szintre emelték a sokfunkciós működést – a piros lámpánál ketyegő döglött másodperceket arra használják, hogy mesterséges barnítót dörzsölnek a vádlijukra, a moziban ülve válaszolnak az e-mailjeikre, és epres muffint sütnek éjfélkor, miközben a tini lányaik „szánalmas vén tehénnek” csúfolják őket. Egyetlen pillanatot sem vesztegetnek el. – Xanaxot kapunk majd… – folytatta Claire az ábrándozást. – Ú, nyammm. – Amennyit csak akarunk. Amint múlni kezd a boldogság, abban a pillanatban csengetünk, jön a nővér, és máris utánatölt. – Föl sem kell öltöznünk soha. Minden reggel vadiúj pamutpizsamát hoznak nekünk, oridzsit, csomagoltat. Napi tizenhat órát fogunk aludni. – Aludni, jaj… – Olyan lesz, mintha begubóznánk egy nagy pillecukorba; mintha lebegnénk a boldogságban, mintha álmodnánk… Elérkezett az idő, hogy felhívjam a figyelmüket fincsi kis tervük egyetlen csúnya nagy szépséghibájára. – De hát a pszichiátrián lennétek! Claire és Judy totál döbbenten bámult rám. Végül Claire megszólalt: – Nem a pszichiátriáról beszélek. Csak egy helyről, ahová az ember elmehet… pihenni. 5

– Ahová az emberek „elmennek pihenni”, az a pszichiátria. Hallgattak. Judy az alsó ajkát harapdálta. Látszott, hogy nagyon agyalnak. – Miért, mit gondoltatok? – kérdeztem. – Hát… valamiféle fürdőt képzeltem – mondta Claire. – Meg… hát, érted… receptre kapható gyógyszereket. – A pszichiátrián őrültek vannak – mondtam. – Igazi, rendes őrültek. Beteg emberek. Megint hallgattak, aztán Claire rám nézett, tiszta vörös volt az arca. – Úristen, Helen! – kiáltotta. – Akkora liba vagy. Miért nem hagyod soha senkinek, hogy jól érezze magát?

6

CSÜTÖRTÖK

7

1 A kajára gondoltam. Mindig a kajára gondolok, amikor dugóba kerülök. Persze minden normális ember a kajáról fantáziál dugóban, de most hogy belegondolok, nem ettem egy falatot sem reggel hét óta, szóval kábé tíz órája. A rádióban egy Laddz-dal ment, aznap már másodszor – micsoda pech, mi? –, és ahogy az érzelgős, szirupos dallam szétáradt az autóban, egy pillanatra erős késztetést éreztem, hogy nekihajtsak egy oszlopnak. Balra benzinkút állt, a büfé táblája hívogatón ringott a levegőben. Kirángathatnám magam ebből a dugóból, bemehetnék, és vehetnék egy fánkot. De a fánk, amit ilyen helyeken árulnak, olyan ízetlen, mint a szivacs a tenger fenekén; jobban járnék, ha inkább megmosakodnék vele. Egyébként is, egy csapat hatalmas, fekete keselyű körözött a benzinkút fölött, úgyhogy valahogy elment a kedvem az egésztől. Nem, határoztam el, inkább várok, és… Egy pillanat! Keselyűk? A városban? A benzinkút fölött? Megint odanéztem, de nem keselyűk voltak. Csak sirályok. Sima ír sirályok. Akkor arra gondoltam: jaj, ne, már megint… Tizenöt perccel később leparkoltam a szüleim háza előtt, vártam egy pillanatot, igyekeztem összeszedni magam, aztán keresni kezdtem a kulcsot, hogy bemenjek. Három évvel ezelőtt, amikor elköltöztem, megpróbálták visszakérni tőlem a kulcsot, de én – stratégiai megfontolásból – nem adtam. Anyu valamit magyarázott, hogy lecserélik a zárat, de tekintve, hogy nyolc évbe telt, mire apuval eldöntötték, hogy vesznek egy sárga vödröt, kábé zéró az esélye, hogy egy olyan bonyolult ügy, mint a zárcsere, sikerüljön nekik. A konyhában találtam őket, az asztalnál ültek, teát ittak és süteményt ettek. Öreg emberek. Micsoda nagyszerű életük van az öreg embereknek. Még azoknak is, akik nem tajcsiznak. (Erre még visszatérek.) Felnéztek, alig leplezett sértődöttség ült az arcukon. 8

– Híreim vannak – jelentettem be. Anyunak előkerült a hangja. – Mit keresel itt? – Itt lakom. – Nem laksz itt. Már megszabadultunk tőled. Átfestettük a szobádat. Soha nem voltunk ilyen boldogok. – Mondom, híreim vannak. Ez a hír. Itt lakom. Ekkor már látszott a félelem a szemében. – Ott a saját lakásod. Még járt a szája, de már kevésbé volt magabiztos. Végül is valószínűleg számított erre. – Nincs ott – mondtam. – Ma reggel óta nincs hol laknom. – A jelzálogosok? – Hamuszürke volt az arca. (Az ír háziasszonyok kötelező narancssárga alapozója alatt.) – Mi van? – Apu süket. És csomószor zavarodott is. Nehéz megállapítani, hogy egy adott pillanatban épp melyik fogyatékossága viszi a prímet. – Nem fizette a HITELT – mondta anyu a jó fülébe. – VISSZAVETTÉK a lakását. – Nem tudtam fizetni a hitelt. Úgy mondod, mintha az én hibám lenne. Egyébként is, bonyolult az egész. – Ott a barátod – próbálkozott anyu. – Nem lakhatsz nála? – kérdezte reménykedve. – Nocsak, más szelek fújnak? Te bigott katolikus. – Muszáj lépést tartani. Megráztam a fejem. – Nem költözhetem Artie-hoz. A gyerekei nem engedik. – Ez nem teljesen igaz. Csak Bruno nem engedi. Totál ki nem állhat; viszont Iona egész rendes, Bella pedig kifejezetten imád. – A szüleim vagytok. Hadd emlékeztesselek benneteket a feltétlen szeretetre. A cuccom a kocsiban van. – Micsoda! Az összes cuccod? 9

– Nem. – Az egész napomat két feketéző fickóval töltöttem. Az utolsó néhány szem bútorom most egy hatalmas raktárban lapul, és az eljövendő szép napokat várja. – Csak a ruháim, meg ami a munkámhoz kell. – Igazából elég sok cucc kell a munkámhoz, tekintve hogy több mint egy éve le kellett mondanom az irodámról. És elég sok ruhám is van, annak ellenére, hogy a csomagolásnál többtonnányit kidobtam. – De mikor lesz ennek vége? – siránkozott anyu. – Mikor kapjuk meg az aranyéveinket? – Soha – szólalt meg hirtelen apu egész magabiztosan. – Ez egy tünet. Ez a bumeráng-generáció. A felnőtt gyerekek visszaköltöznek a családi otthonba. Olvastam erről a Cosmó ban. A Cosmó val nem lehet vitába szállni. – Maradhatsz pár napig – egyezett bele anyu. – De figyelmeztetlek: lehet, hogy eladjuk a házat, és elmegyünk egy karibi hajóútra. Amilyen alacsonyak az ingatlanárak, ennek a háznak az árából még falusi turizmusra sem biztos, hogy futná. De ahogy mentem kifelé a kocsihoz, hogy behordjam a dobozaimat, úgy döntöttem, ezt nem dörgölöm az orruk alá. Végül is nekik köszönhetem, hogy tető lesz a fejem fölött. – Hánykor van vacsora? – Nem voltam éhes, csak tudni szerettem volna, mi a csízió. – Vacsora? Szóval nincs vacsora. – Már nem bajlódunk ilyesmivel – vallotta be anyu. – Most, hogy ketten maradtunk. Ez aggasztó. Épp elég rosszul érzem magam így is, semmi szükség rá, hogy a szüleim hirtelen úgy tegyenek, mintha a halál előszobájában ülnének. – De hát mit esztek? Meglepetten néztek egymásra, aztán az asztalon heverő süteménymaradékra. – Hát… süteményt, mondjuk. Annak idején ennél a rendszernél semminek nem örültem volna jobban – 10

a négy testvérem és én egész gyerekkorunkban úgy véltük, rettentően kockázatos bármit megkóstolni, amit anyu főz –, de most nem voltam önmagam. – Akkor hánykor van sütemény? – Ahánykor akarod. Ez így nem lesz jó. – Tudnom kell, hánykor. – Legyen hétkor. – Rendben. Figyeljetek… egy sereg keselyűt láttam a benzinkút fölött. Anyu összeszorította az ajkát. – Írországban nincsenek keselyűk – szólalt meg apu. – Szent Patrik elkergette az összeset. – Így van – mondta erélyesen anyu. – Nem láttál keselyűt. – De… – Elhallgattam. Mi értelme volna? Kinyitottam a számat, és beszívtam a levegőt. – Mit csinálsz? – kérdezte anyu rémülten. – Csak… – Tényleg, mit csinálok? – Lélegezni próbálok. Szúr a mellkasom. Nincs elég hely, hogy bejöjjön a levegő. – Dehogy nincs hely. A lélegzés a világ legtermészetesebb dolga. – Azt hiszem, összementek a bordáim. Tudjátok, ahogy az embernek összemennek a csontjai, amikor öregszik. – Harminchárom éves vagy. Várj, míg olyan öreg leszel, mint én vagyok, majd akkor megtudod, milyen az összement csont. Bár nem tudtam, anyu hány éves lehet – folyamatosan és részletekbe menően hazudott a korát illetően, néha arra hivatkozott, milyen fontos szerepet játszott az 1916-os felkelésben („segítettem legépelni a függetlenségi nyilatkozatot, hogy az ifjú Padraig felolvashassa a főposta lépcsőjén”), máskor ódákat zengett a tinikoráról, és arról, hogy éveken át bugizott a The Hucklebuck ra, amikor Elvis Írországban járt (Elvis soha nem járt Írországban, és soha nem énekelte a The Hucklebuck ot, de ha ezt az ember megpróbálja megmondani anyunak, csak rosszabb lesz, mert 11

erősködni kezd, hogy Elvis titkos látogatást tett nálunk Németországba menet, és kifejezetten az ő kérésére elénekelte a The Hucklebuck ot) –, mindenesetre nagyobb és robusztusabb volt, mint valaha. – Mély lélegzet, gyerünk, gyerünk, mindenki csinálja – biztatott. – A kisgyerek is képes rá. Na és mit csinálsz ma este? Mármint… a sütemény után? Nézzünk tévét? Huszonkilenc részt felvettünk a Vacsoracsatá ból. – Ööö… – Nem akartam Vacsoracsatá t nézni. Általában legalább két adást megnézek egy nap, de most hirtelen valahogy elegem volt belőle. Nyílt meghívásom volt Artie-hoz. Otthon lesznek a gyerekei ma este, és nem voltam biztos benne, hogy lesz erőm beszélgetni velük; a jelenlétük továbbá akadályt jelentett az Artie-hoz való teljes és szabad szexuális hozzáférésem tekintetében. Pedig egész héten Belfastban dolgozott, és már… igen, nyögd csak ki, akár be is vallhatod… hiányzik. – Valószínűleg elmegyek Artie-hoz – mondtam. Anyu felragyogott. – Mehetek én is? – Dehogy jöhetsz! Figyelmeztettelek! Anyu odavolt Artie házáért. Ilyen házat már mindenki látott, aki lakberendezési magazinokat olvas. Kívülről hétköznapi, munkásosztálybeli háznak tűnik, ahogy ott kuporog az utcában, emeli kalapját, és tudja a helyét. Ferde a palatető, a bejárati ajtó meg olyan alacsony, hogy az egyetlen, aki biztos lehet benne, hogy amikor teljes nyugalommal bevonul, nem zúzza szét a koponyáját, csakis hivatalosan törpévé nyilvánított személy lehet. Ám amikor az ember bemegy a házba, azt látja, hogy valaki kidöntötte az egész hátsó falat, és átlátszó, futurisztikus csodákat, lebegő lépcsőket, függesztett fészekszobákat és magas tetőablakokat épített a helyébe. Anyu csak egyszer járt ott, véletlenül – figyelmeztettem, hogy ne szálljon ki az autóból, de ő egyszerűen nem fogadott szót nekem –, és annyira le volt nyűgözve, hogy tisztára szégyenkeznem kellett miatta. Nem engedhetem meg, hogy ez még egyszer előforduljon. – Jól van, nem megyek – mondta. – De meg szeretnélek kérni valamire. – Mire? 12

– Eljönnél velem az újra összeálló Laddz koncertjére? – Megőrültél? – Én őrültem meg? Te mondod a keselyűiddel?

13

2 A törpéknek való, munkásosztálybeli házakkal semmi gond, csak éppen kényelmes föld alatti parkoló nincs hozzájuk általában – tovább tartott parkolóhelyet keresni, mint a három kilométeres utat megtenni Artie-ig. Végre aztán bepasszíroztam a Fiat 500-asomat (fekete fényezés, fekete kárpit) két gigantikus terepjáró közé, aztán beléptem a mennyei plexigubóba. Volt saját kulcsom – alig múlt hat hete, hogy Artie-val megejtettük az ünnepélyes cserét. Kaptam tőle egy kulcsot a házához, és ő is kapott tőlem egy kulcsot az én lakásomhoz. Akkor ugyanis még nekem is volt lakásom. A júniusi verőfénytől elvakulva, káprázó szemmel lépkedtem a hang irányába, keresztül a házon, le a varázslatos, lebegő lépcsőn, ki a teraszra, ahol egy csapat szépséges, szőke ember ült körben, és – na, vajon mit csináltak? Kirakóztak. Artie, az én gyönyörű vikingem, Artie. És Iona és Bruno és Bella, az ő gyönyörű gyerekei. És Vonnie, az ő gyönyörű exfelesége. Ott ült ő is a földön, Artie mellett, sovány, barna válla nekinekiütődött Artie vaskos, széles vállának. Nem számítottam rá, hogy Vonnie-val is találkozni fogok, de közel lakik és gyakran ugrik be, általában a fiújával, Steffannal együtt. Ő vett észre először. – Helen! – kiáltott fel igazi melegséggel a hangjában. Köszönések záporoztak és mosolyok villantak, üdvözlő karok tengere ölelt át, mindenkitől kaptam puszit. Szívélyes család ez a Devlin família. Csak Bruno fogta vissza magát, és kár lenne azt hinnie, hogy nem vettem észre: gondolatban húztam a strigulákat a pasinak, sok volt már a rovásán, nem egyszer bánt velem méltatlanul. Semmi nem kerüli el a figyelmemet. Mindenkinek megvan a maga erőssége. A tetőtől talpig élénk rózsaszínbe öltözött, cseresznyés rágótól bűzlő Bella borzasztóan örült, hogy megérkeztem. – Helen! Helen! – ugrott a karomba. – Apu nem is mondta, hogy jössz. Megcsinálhatom a hajadat? – Bella, adj egy percet Helennek – szólt rá Artie. 14

Bella a kilenc évével és szeretetteljes természetével a csapat legfiatalabb tagja és leggyengébb láncszeme volt. Ennek ellenére ostobaság lett volna, ha elidegenítem őt. Előbb azonban fontos dolgom volt. Vonnie vállát bámultam, azt a pontot, ahol Artie-hoz ért. – Menj arrább – mondtam. – Túl közel vagy hozzá. – A felesége. – Bruno hímnőket idéző arccsontja felháborodott vörösben izzott… csak nem pirosítót használ? – A volt felesége – mondtam. – A barátnője viszont én vagyok. Ő most az enyém. – Aztán gyorsan és egyáltalán nem őszintén hozzátettem: – Hahaha. – (Hogy ha valaha bárki az önzőségemet meg az éretlenségemet kifogásolná, és megkérdezné, hogy „na és szegény Bruno?”, bármikor felelhessem, hogy „az isten szerelmére, csak vicceltem. Meg kell tanulnia végre megérteni a viccet.”) – Igazából Artie dőlt nekem – jegyezte meg Vonnie. – Nem igaz. – Ma este eléggé fárasztott ez a játék, amit mindig játszanom kellett Vonnie-val. Alig bírtam összeszedni a szavakat, folytatni a mókát. – Folyton rámászol. Add fel, Vonnie. Artie bolondul értem. – Na jó, legyen. – Vonnie kegyesen arrább csúszott, és csak akkor állt meg, amikor már Artie-tól jó messze gubbasztott a földön. Nem szokásom ilyet csinálni, de bírom Vonnie-t. Nem tehetek róla. Na és Artie mit szól ehhez? Mélyen belemerül a játékba, a kirakós bal alsó sarkára összpontosít, azt szólja. Amúgy is van benne valami az Erős, Csendes fajtából, de amikor Vonnie-val elkezdjük az alfanőstények összeakaszkodását, már megtanulta – az én utasításomra –, hogy teljesen ki kell vonnia magát az egészből. Eleinte megpróbált megvédeni Vonnie-tól, de én halálosan megsértődtem. – Olyan, mintha azt állítanád, hogy félelmetesebb nálam – dohogtam. Igazából a tizenhárom éves Bruno jelentette a valódi problémát. Gonoszabb, mint a legutálatosabb lány, és igen, tudom, hogy jó oka van rá – a szülei a legérzékenyebb pillanatban mentek szét: kilencéves korában, újabban pedig dühhormonok fogságában vergődő kamasz lett belőle, ami abban nyilvánult meg, hogy a fasisztadivatot követte: testhezálló fekete inget hordott, és szűk szabású fekete nadrágot, amit beletűrt a térdig érő, fényes 15

fekete csizmájába, nagyon-nagyon szőke haját rövidre vágatta, kivéve a hosszú, előre lógó, nyolcvanas éveket idéző frufruját. Ráadásul a szeme is ki volt festve, és ezek szerint lehet, hogy elkezdett pirosítót használni. – Na! – mosolyogtam feszengve a körém sereglett arcokra. Artie felnézett a kirakósból, és rám szegezte átható kék tekintetét. Ó, istenem. Nagyot nyeltem. Abban a pillanatban akarni kezdtem, hogy Vonnie hazamenjen, hogy a gyerekek lefeküdjenek aludni, és én végre egyedül maradhassak Artie-val. Vajon nagy udvariatlanság lenne, ha megkérném őket, hogy húzzanak el? – Kérsz valamit inni? – kérdezte Artie, és le nem vette rólam a szemét. Némán bólintottam. Arra számítottam, hogy most majd feláll, én meg leosonhatok utána a konyhába, és gyorsan, észrevétlenül megszagolgathatom egy kicsit. – Hozom – mondta álmatagon Iona. Magamba fojtottam az üvöltést, és néztem, ahogy a leány a lebegő lépcsőn lépkedve lesiklik a konyhába, oda, ahol az innivalók laknak. Tizenöt éves. Arra gondoltam, bámulatos, hogy rá lehet bízni, hogy egy pohár bort az egyik szobából a másikba átvigyen, anélkül hogy az egészet benyakalná. Amikor én voltam tizenöt éves, én mindent megittam, ami mozdítható volt. Egyszerűen így volt, mindenki így csinálta. Talán a zsebpénzhiány tette, nem tudom; de az biztos, hogy nem értem Ionát és a hozzá hasonló megbízható, mértékletes egyedeket. – Eszel valamit, Helen? – kérdezte Vonnie. – Van a hűtőben édesköményes, vacherin-sajtos saláta. Összeszorult a gyomrom: kizárt dolog, hogy bármit is magába fogadjon. – Ettem. Nem ettem. Még anyu és apu vacsorapótló süteményéből sem bírtam egyetlen szeletet sem lenyelni. – Biztos? – mért végig gyanakvón Vonnie. – Egy kicsit soványnak tűnsz. Nem akarom, hogy soványabb legyél, mint én! – Ettől nem kell félned.

16

Pedig lehet, hogy kell. Az óta nem ettem rendesen, hogy… nos, régóta – tulajdonképpen nem is emlékszem, mióta; talán egy hete, talán több. Mintha a testem már nem is értesítené az agyamat, hogy ételre van szüksége. De az is lehet, hogy az agyam annyira el van foglalva az aggódással, hogy már nem tudja kezelni az információt. Azon ritka alkalmakkor viszont, amikor az üzenet mégis eljut az agyamig, képtelen vagyok, hogy akár egy kicsit is bonyolultabb dolgot kivitelezzek, például tejet öntsek a gabonapehelyre, úgyhogy akkor meg azért nem tudom csillapítani az éhségemet. Még a pattogatott kukoricán is, amivel előző este próbálkoztam, egészen elcsodálkoztam – miért eszi meg bárki azokat a kemény kis polisztirolhab golyócskákat, amik szétvágják belül az ember száját, aztán sót dörzsölnek a sebekbe? – Helen! – szólalt meg Bella. – Itt az idő! Játsszunk! – Elővett egy rózsaszín műanyag fésűt meg egy rózsaszín műanyag dobozt tele rózsaszín hajcsattal és rózsaszín szőrös hajgumival. – Foglalj helyet. Ó, istenem. A fodrászos játék. Legalább nem a motoros járművek nyilvántartását vezető hölgyes játék, gondoltam. Az a legeslegrosszabb játékunk – órákig kell sorban állnom, míg ő egy képzeletbeli üvegablak mögött ül. Rengetegszer elmondtam neki, hogy ezt online is játszhatnánk, de ő tiltakozott, hogy az úgy nem az igazi. – Megérkezett az innivalód – jelentette, aztán mérgesen rászólt Ionára: – Add már oda neki gyorsan! Nem látod, milyen feszült? Iona átnyújtott egy pohár vörösbort, továbbá egy magas, jégbe hűtött poharat, amelyben jégkockák csilingeltek. – Shiraz vagy saját készítésű jeges macskagyökérfű-tea. Nem tudtam, melyiket kéred, úgyhogy hoztam mind a kettőből. Egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy a bort választom, aztán elvetettem az ötletet. Attól féltem, ha inni kezdek, nem fogom tudni abbahagyni, és a másnaposság borzalmait most nem bírnám elviselni. – Bort nem kérek, kösz. Már fel voltam készülve a felhajtásra, ami az effajta kijelentéseket követni szokta: „Micsoda? Nem kér bort? Azt mondta, hogy nem kér bort? Ez megőrült?” Arra számítottam, hogy Devlinék egy emberként fölkelnek és 17

lebirkóznak, és amikor mozdulatlanul és magatehetetlenül fekszem, egy műanyag tölcséren keresztül belém öntik a Shirazt, mintha libát tömnének, de senki nem szólt hozzá a döntésemhez. Ja, igen. Egy pillanatra elfelejtettem, hogy nem a saját családom tagjai vesznek körül. – Diétás kólát helyette? – kérdezte Iona. Istenem! Mindegyik Devlin tökéletes vendéglátó, még ez az elszállt, bolondos Iona is. Mindig van a hűtőjükben diétás kóla, csak nekem, mert közülük senki nem issza. – Nem, köszi, nem kérek. Belekortyoltam a macskagyökérfű-teába – nem volt kellemetlen, bár kellemesnek sem mondanám –, aztán leültem egy óriási párnára a földre. Bella letérdelt mellém, és simogatni kezdte a fejemet. – Gyönyörű a hajad – dünnyögte. – Nagyon köszi. Megjegyzem, Bella szerint minden gyönyörű rajtam, szóval nem igazán nevezhető hiteles tanúnak. Apró ujjaival fésülni kezdett, tincseket választott szét a hajamban, én pedig lassan leengedtem a vállam, és körülbelül tíz nap óta először vettem rendesen lélegzetet: a tüdőm megtelt levegővel, aztán megkönnyebbülten kilélegeztem. – Istenem, de jól ellazít ez… – Rossz napod volt? – kérdezte Bella együtt érzőn. – El sem tudod képzelni, mennyire rossz, kis rózsaszín amigám. – Hátha mégis el tudom – mondta. Már majdnem belevágtam az egész nyomorúságos történetbe, de aztán eszembe jutott, hogy csak kilencéves a szerencsétlen. – Hát… – kezdtem, és közben veszettül agyaltam, hogyan tüntethetném fel vidámabb színben a dolgokat. – Mivel nem tudtam fizetni a számlákat, ki kellett költöznöm a lakásomból… – Micsoda? – kérdezte Artie döbbenten. – Mikor? – Ma. De nem baj – válaszoltam, ám nem is hozzá beszéltem, hanem 18

inkább Bellához. – De miért nem mondtad? Tényleg, miért nem mondtam? Amikor hat héttel ezelőtt odaadtam neki a kulcsot, figyelmeztettem, hogy ez is benne van a pakliban, de valahogy elvicceltem a dolgot; végül is az egész ország hátralékban van a hitelével és nyakig ül az adósságban. De múlt hét végén nála voltak a gyerekek, aztán egész héten nem volt otthon, és nekem telefonon nem mennek a súlyos beszélgetések. És tegyük hozzá, senkinek másnak sem beszéltem a dologról. Tegnap reggel meg, amikor rájöttem, hogy vége az útnak – hogy valójában már egy ideje vége, csak nem voltam hajlandó tudomásul venni, reménykedtem, hátha jönnek az utas emberek az aszfaltjukkal meg a fehér csíkjaikkal, és építenek nekem még egypár kilométert –, egyszerűen csak csendben beszerveztem a két költöztetőt mára. Valószínűleg szégyenemben hallgattam. Vagy szomorúságomban? Vagy döbbenetemben? Nem tudom pontosan. – Mihez kezdesz most? – nézett rám kétségbeesetten Bella. – Egy időre visszaköltöztem anyukámhoz és apukámhoz. Most valahogy épp öregek, úgyhogy nincs túl sok kaja, de ez még változhat… – És mi lenne, ha itt laknál? – kérdezte Bella. Bruno hamvas kis arcát azonnal elöntötte a harag pírja. Alapjáraton is olyan dühös volt, hogy az ember nem is értette, miért nem borítják pattanások az egész képét, hiszen a pattanás, ha úgy tetszik, az elfojtott ingerültség külső megnyilvánulása – a valóságban ugyanis kifejezetten puha, sima, finom bőre volt. – De az apukád meg én még csak nagyon rövid ideje vagyunk együtt… – Öt hónapja, három hete és hat napja – közölte Bella. – Az már majdnem hat hónap. Az fél év. Aggódva pillantottam a kislány felhevült arcocskájára. – És jók vagytok együtt – folytatta lelkesen. – Anyu szerint is. Ugye, anyu? – Abszolút – mosolygott hűvösen Vonnie. Úgy döntöttem, hogy megpróbálok vidámságot tettetni. 19

– Nem költözhetem ide, mert Bruno leszúrna az éjszaka közepén – vigyorogtam. Aztán ellopná a sminkemet. Bella szörnyülködve nézett rám. – Dehogy szúrna le! – De leszúrnám – közölte Bruno. – Bruno! – kiáltott rá Artie. – Bocs, Helen. – Bruno ismerte a dörgést. Elfordult tőlem, de előtte még leolvastam a szájáról a folytatást is: – Baszódj meg, picsafej. Minden önuralmamra szükségem volt, nehogy visszasuttogjam neki: te baszódj meg, te kis fasiszta. De aztán emlékeztettem magam, hogy majdnem harmincnégy éves vagyok. És Artie is megláthatja. A telefonom villogó kijelzője terelte el a figyelmemet: ebben a pillanatban érkezett új e-mailem. Elég izgalmas tárgya volt: „Sűrű bocsánathegyek”. Aztán megláttam, ki küldte: Jay Parker. Majdnem kiejtettem a kezemből a gépet. Drága Helen, édes kis pokrócom. Bár beledöglöm, hogy ezt kell mondanom, a segítségedre van szükségem. Mi lenne, ha fátylat borítanánk a múltra, és felvennénk a kapcsolatot? Egyszavas válasz. Egy másodpercbe se telt, míg bepötyögtem. Nem. Tűrtem, hogy Bella a hajamban matasson, a macskagyökérfű-teámat szürcsölgettem, néztem, ahogy Devlinék kirakóznak, és arra gondoltam, bárcsak mind egy szálig – kivéve persze Artie-t – felszívódnának. Nem mehetnénk legalább be a szobába és kapcsolhatnánk be a tévét? Abban a házban, amelyben felnőttem, némileg bizalmatlanok voltunk a kerttel. Még a legmelegebb nyárban sem igazán láttuk értelmét a kertnek, különösen hogy a tévékábel nem ér el odáig. A tévé márpedig fontos a Walsh család számára; semmi, de semmi – születés, halál, házasságkötés – nem történik úgy, hogy a háttérben ne menne a tévé, mégpedig lehetőleg valamilyen ordítozós szappanopera. A Devlin család hogy bírja elviselni ezt a sok beszélgetést? Talán nem velük van gond, jöttem rá. Talán velem van gond. Képtelen 20

vagyok beszélgetni, és ez egyre csak fokozódik: úgy szökik ki belőlem az erő, mint lukas lufiból a levegő. Már most rosszabb, mint egy órával ezelőtt. Bella puha ujjaival húzgálta a hajamat, közben locsogott, fontoskodott, végül nagy nehezen sikerült olyan végeredményre jutnia, amivel meg volt elégedve. – Tökéletes! Olyan vagy, mint egy maja hercegnő. Nézd csak! – kiáltotta, és egy kézitükröt nyomott az arcomba. Sietős pillantást vetettem a tükörképemre: a hajam két hosszú copfba volt fogva, a frufrumat valamiféle kézzel szőtt izé díszítette. – Nézzétek Helent! – utasította a közönséget. – Hát nem gyönyörű? – Gyönyörű – mondta Vonnie teljesen őszintén. – Akár egy maja hercegnő – hangsúlyozta Bella. – Igaz, hogy a maják találták fel a Magnumot? – kérdeztem. Egy pillanatra zavart csönd támadt, aztán folytatódott a beszélgetés, mintha semmit nem kérdeztem volna. Közöm nem volt a hullámhosszhoz. – Pontosan olyan, mint egy maja hercegnő – helyeselt Vonnie. – Csak Helennek zöld a szeme, a maja hercegnőknek meg valószínűleg barna. De a haja tökéletes. Ügyes vagy, Bella. Kérsz még teát, Helen? Legnagyobb meglepetésemre hirtelen – legalábbis átmenetileg – elegem lett a Devlin családból: a szépségükből, a bájukból, a jólneveltségükből, a társasjátékaikból, a szívélyes válásaikból meg a fél-pohár-bort-vacsoráraa-gyerekeknek-ségükből. Nagyon szerettem volna egyedül maradni Artieval, de látszott, hogy ez nem fog megtörténni, és nekem még ahhoz sem volt energiám, hogy pipa legyek – nem az ő hibája, hogy három gyereke és megterhelő munkája van. És fogalma sincs, milyen napom volt ma. Vagy tegnap. Vagy ha már itt tartunk, egész héten. – Nem kérek teát, kösz, Vonnie. Jobb lesz, ha megyek. – Felálltam. – Indulsz? – Artie nyugtalanul nézett rám. – Hétvégén találkozunk. – Vagy amikor legközelebb Vonnie-nál lesznek a gyerekek. Már nem tudom követni a rettentő bonyolult beosztásukat. Az alapfeltétel az, hogy a három gyerek hajszálpontosan ugyanannyi időt töltsön mind a két szülő otthonában, de hogy melyik napokon, az hétről hétre 21

változik, figyelembe véve, amikor Artie vagy Vonnie (de szerintem főleg Vonnie) rövid nyaralásra vagy vidéki esküvőre utazik, satöbbi. – Jól vagy? – Artie már tényleg kezdett aggódni. – Jól. – Most nem tudok belemenni a részletekbe. Elkapta a csuklómat. – Nem maradsz még egy kicsit? – Aztán halkabb hangon hozzátette: – Megkérem Vonnie-t, hogy menjen el. A gyerekek meg csak elalszanak valamikor. De ez még hosszú-hosszú órákig is eltarthat. Artie és én sohasem bújunk ágyba az előtt, hogy ők lefeküdtek volna. Persze sokszor ott vagyok reggel, szóval egyértelmű, hogy ott töltöttem az éjszakát, de megszoktuk, hogy mindannyian úgy teszünk, mintha én valami képzeletbeli külön ágyon aludtam volna, Artie meg egyedül. Bár Artie csaja vagyok, sokszor úgy viselkedünk, mintha csupán családi barát lennék. – Mennem kell. Nem bírok tovább a teraszon ülni és arra várni, hogy kettesben maradhassak Artie-val, reménykedni, hogy talán majd lehámozhatom a ruhát pompás testéről. Felrobbanok. De előbb a búcsúzkodás, ami nagyjából húsz percig tart. Nem kenyerem a hosszú búcsúbeszéd; ha rajtam múlna, legszívesebben csak motyognék valamit, hogy vécére kell mennem, aztán meglógnék. Mire bárki észreveszi, hogy eltűntem, már haza is értem. Kibírhatatlanul unalmasnak találom a búcsúzkodást; totál időpocsékolás az a sok „minden jót” meg „vigyázz magadra” meg a mosolygás meg az egész cirkusz. Ilyenkor gondolatban már ott sem vagyok. Néha legszívesebben kitépném a vállamat az emberek kezéből, eltaszítanám őket, és csak tűznék el minél hamarabb, ki a szabadságba. A Devlin-módszer szerint azonban mindenkinek kötelező hatalmas felhajtást csinálnia a dologból: ölelés, dupla puszi – még Brunótól is, akinek szemlátomást nem sikerült teljes egészében megszabadulnia középosztálybeli beidegződéseitől –, és négyszeres puszi (kétoldalt, homlokon és állon) Bellától, aki utána még gyorsan felvetette, 22

hogy minél előbb aludjam nála. – Kölcsönadom az epertortás pizsamámat – ígérte. – De hát te kilencéves vagy, ő meg tök öreg – morgott Bruno hipergúnyosan. – Nem fog rámenni a pizsamád. – Dehogynem. Ugyanakkorák vagyunk – közölte Bella. És az az érdekes, hogy tényleg ugyanakkorák vagyunk. Én alacsony vagyok a koromhoz képest, Bella pedig magas a korához képest. A Devlin gyerekek mind magasak. Artie miatt. – Biztos jó lesz, ha egyedül maradsz? – kérdezte Artie, amikor kikísért az ajtóhoz. – Egy ilyen szörnyű nap után? – Á, tök jól vagyok. Megfogta a kezem, és a pólójához nyomta a tenyeremet, a mellizmához, aztán lejjebb, a hasához. – Hagyd abba – húztam el a kezem. – Nincs értelme belekezdeni, ha nem fejezhetjük be. – Okkké. De ezt azért vegyük le, mielőtt indulsz. – Artie, most mondtam, hogy… Gyengéden leoldotta a fejemről a maja pántot, amit Bella a hajamba tűzött, csúfondárosan meglobogtatta előttem, aztán a földre ejtette. – Ó – pislogtam. Aztán: – Ó… – mondtam megint, mert Artie bedugta az ujjait a hajam alá, megsimogatta szegény, megkínzott fejbőrömet, és bontani kezdte a copfjaimat. Egy pillanatra lehunytam a szemem, hagytam, hogy ujjaival a fejemen matasson. Hüvelykujjával körbesimogatta a fülemet, a homlokomat, a ráncolás vájta vonalakat a két szemöldököm között, a feszes pontot, ahol a fejem alatt a nyakam kezdődik. Az arcom kezdett ellazulni, az állkapcsomból lassan kiállt a görcs, és amikor Artie végül abbahagyta a simogatást, annyira odavoltam a gyönyörűségtől, hogy egy gyengébb nő ennyitől összeesett volna. Nekem sikerült megállnom a lábamon. – Nem folyt ki a nyálam? – kérdeztem. – Ezúttal nem. 23

– Oké, akkor megyek. Lehajolt és megcsókolt: sokkal visszafogottabban, mint szerettem volna, de jobb, ha nem balhézom. A tarkójához emeltem a kezem. Imádom a nyakát birizgálni, a haját húzgálni, persze nem annyira, hogy fájjon. Csak egy icipicit. – Tetszik a hajad – mondtam, amikor elhúzódtunk egymástól. – Vonnie szerint le kéne vágatnom. – Szerintem nem. És én döntök. – Rendben – bólintott. – Aludj egy kicsit. Később hívlak. Az elmúlt hetek során kialakult köztünk egy rutin – legalábbis azt hiszem, nevezhetjük rutinnak: mielőtt aludni mentünk, még egy rövidet beszéltünk egymással telefonon. – A kérdésedre a válasz pedig – tette hozzá –: igen. – Milyen kérdésemre? – Hogy a maják találták-e fel a Magnumot. – Ja… – Igen. Hát persze hogy a maják találták fel a Magnumot.

24

3 Amint beültem az autóba és elindultam, rájöttem, hogy nincs hová mennem. Felkanyarodtam az autópályára, de amikor megláttam a kijáratot a szüleim házához, továbbhajtottam. Szeretek vezetni. Olyan, mintha egy kis buborékban lennék. Már nem vagyok ott, ahonnan elindultam, de még nem vagyok ott sem, ahová tartok. Mintha megszűntem volna létezni, amikor elindultam, és addig nem is kezdenék újra létezni, míg meg nem érkezem. Tetszett nekem ez az állapot, a nem létezés állapota. Miközben vezettem, nagy levegőt vettem a számon keresztül, és próbáltam lenyelni a lélegzetemet, próbáltam megakadályozni, hogy a mellkasom teljesen összecsukódjon. Amikor megszólalt a telefonom, elfogott a szorongás. Kezembe vettem a mobilt, és gyorsan a kijelzőre pillantottam: Ismeretlen szám. Ez rengeteg mindenki lehet – a közelmúltban meglehetősen sok kellemetlen hívást kaptam, ahogy a fizetetlen számlákat felhalmozó emberek szoktak, de az ösztöneim pontosan megsúgták, ezúttal ki a titokzatos hívó. És vele nem akarok beszélni. Öt csörgés után bekapcsolt a hangposta. Az anyósülésre dobtam a telefont, és továbbhajtottam. Bekapcsoltam a rádiót, ami mindig a Newstalk csatornára volt állítva. Valami sportadás ment, olyan dolgokról volt szó, amik engem egyáltalán nem érdekelnek – meccsekről, futásról, ilyesmiről. Fél füllel hallgattam, ahogy a sportolók meg az edzők beszélnek, hallani lehetett a hangjukon, mennyire fontos nekik az ügy. Ez elgondolkodtatott: számodra mennyire fontos, miközben rám semmiféle hatással nincs. Az én dolgaim viszont nekem kulcsfontosságúak, neked pedig nem jelentenek semmit. Akkor valójában létezik-e bármi, ami tényleg fontos? Egy pillanatra sikerült tisztábban látnom a dolgokat. Számukra vége a világnak, ha nem nyerik meg szombaton a selejtezőt. Már most rettegnek a vereségtől. Már gyakorolják a kétségbeesést. Pedig teljesen mindegy. Minden mindegy.

25

Megint csöngött a telefonom: Ismeretlen szám. Akárcsak az előző hívásnál, erős volt a gyanúm, ki lehet az. Öt csörgés után elhallgatott. Az autópálya szinte teljesen kihalt volt így késő este – tíz óra felé járt az idő –, a nap kezdett lemenni. Nesze neked június eleje meg a végeérhetetlen napok. Gyűlölöm ezt a véget nem érő világosságot. Megint rákezdte a telefonom, és rájöttem: már vártam, hogy csörögni kezdjen. Szokás szerint ötöt csöngött, aztán elhallgatott. Néhány perc múlva újrakezdte. Elhallgatott, újrakezdte, elhallgatott, újrakezdte, újra és újra, mint régen is mindig. Ha ez a fickó akar valamit, mindig azonnal akarja. Megmarkoltam a telefont, kétségbeesetten próbáltam elhallgattatni, de az ujjaim mintha tízszeresükre dagadtak volna, képtelen voltam a billentyűket lenyomni. Végül aztán sikerült kikapcsolnom a rohadt kütyüt – itt a vége, fuss el véle, Jay Parker –, nagyot sóhajtottam, és tovább hajtottam. Különös felhők függtek a láthatáron. Nem emlékszem, láttam-e valaha ehhez hasonló alakzatokat. Az ég idegen volt, és baljós, a szürkületnek sehogy sem akart vége szakadni, a fény túl sokáig totojázott, mielőtt eltűnt volna, és én úgy éreztem, nem bírom elviselni. Rémisztő szörnyűséghullám söpört végig rajtam. Félúton jártam Wexford felé, amikor a nap végre lenyugodott, és én eléggé biztonságosnak éreztem a helyzetet ahhoz, hogy visszaforduljak, és a szüleim felé vegyem az irányt. Ahogy új otthonom felé közeledtem, egy egészen kicsi töredékpillanatra megengedtem magamnak, hogy eltűnődjem azon, milyen lenne, ha Artie-val élnék. De abban a pillanatban, mintha guillotine zuhanna le, elvágtam a gondolatot. Képtelen voltam erre gondolni, egyszerűen képtelen voltam. Túl félelmetes. Nem mintha Artie bármi ilyesmit javasolt volna; az egyetlen, aki megemlítette a dolgot, Bella volt. De mi lenne, ha rájönnék, hogy akarom, Artie viszont nem akarná? Vagy ami még rosszabb: mi lenne, ha akarná? Már önmagában elég nagy baj, hogy elvesztettem a lakásomat, még csak az kéne, hogy Artie-val is kavarodás legyen belőle. Törékeny ez a dolog, ami közte és köztem van, de jól vagyunk. Ha arra kényszerülnénk, hogy belegondoljunk, akarunk-e együtt élni, és arra jutnánk, hogy mindketten korainak tartjuk – ez nem tenne jót nekünk. Még ha csak elodázni akarnánk a 26

döntést, az is kölcsönös bizalmatlanságnak tűnne. Vagy mi lenne, ha mégis beköltöznék, és rájönnénk, hogy igen, ez tényleg rossz ötlet volt? Vissza lehet fordítani még egy ilyen helyzetet? Nagyot sóhajtottam. Azt akartam, hogy ne veszítsem el a lakásomat. Azt akartam, hogy Artie eljöhessen hozzám és nálam maradhasson, amikor csak úgy tartja kedvem. De ennek a lehetőségnek most végleg lőttek. Örökre. Kizárt, hogy a szüleimnél ágyba bújjunk ő meg én – hogy konkrétan szexeljünk, miközben anyu meg apu ott van a szomszéd szobában! Tiszta gáz. Kizárt dolog, hogy működjön. Rohadék új szelek, gyűlölöm őket, amiért erre fújtak, és mindent felborítottak. Ismeretlen autó, alacsony, sportos járgány állt anyu és apu háza előtt, és egy férfi ólálkodott a sötétben. Lehetett volna őrült erőszakoskodó, de amikor kiszálltam az autóból, nem okozott túl nagy meglepetést (kategória: kellemetlen), amikor a férfi a fénybe lépett, és kiderült róla, hogy Jay Parker. Majdnem egy éve nem láttam – nem mintha számoltam volna a napokat –, de semmit nem változott. Karcsúsított szabású hipszteröltönyével, sötét, ide-oda kapkodó tekintetével és készséges mosolyával pontosan annak látszott, ami volt: gazembernek. – Hívtalak – mondta. – Soha nem veszed fel a telefonodat? Arra sem vettem a fáradságot, hogy lelassítsam a lépteimet. – Mit akarsz? – Szükségem van a segítségedre. – Nem kapod meg. – Fizetek. – Nincs annyid. – Főleg amióta hirtelen kitaláltam a speciális, rendkívül magas Jay Parker-tarifát. – Képzeld el, hogy van. Ismerem az áraidat. Kétszer annyit fizetek. Előre. Készpénzben. – Vastag köteg pénzt vett elő, olyan vastagot, ami még engem is megtorpanásra késztetett. A pénzre néztem, aztán rá. Nem akarok Jay Parkernek dolgozni. Azt akarom, hogy semmi közünk ne legyen egymáshoz. 27

Tankolhatsz az autódba. Feltöltheted a telefonodat. Elmehetsz orvoshoz. – Mit kellene csinálnom? – kérdeztem gyanakodva. Biztos voltam benne, hogy valami simlisségről van szó. – Azt szeretném, hogy keress meg nekem valakit. – Kit? Habozott. – Ez bizalmas információ. Rámeredtem. Hogy találjak meg olyasvalakit, akinek a kiléte annyira titkos, hogy még nekem sem mondhatja el, kiről van szó? – Úgy értem, kényes az ügy… – Hegyes cipőorrával a kavicsokat rugdosta. – A sajtó nem szimatolhatja meg… – Ki az? – Most már komolyan érdekelt. Látszott az arcán, hogy kínlódik. – Kicsoda? – dörrentem rá. Hirtelen nagyot rúgott az egyik kavicsba, ami széles, kecses ívben repült el a fejem fölött. – Á, francba az egésszel, akár meg is mondhatom neked. Wayne Diffney. Wayne Diffney! Hallottam róla. Igazából csomó mindent tudok róla. Réges-régen, úgy a kilencvenes évek közepe táján a Laddz tagja volt. A Laddz az egyik legnépszerűbb ír fiúbanda volt. Nem álltak egy szinten a Boyzone-nal vagy a Westlife-fal, de azért masszívan nyomták. Persze már hosszú idő eltelt, amióta a csúcsra jutottak, szóval mostanra nyilván olyan öregek, tehetségtelenek és szánalmasak, hogy az már átlépi a bénaság határát, sőt annyira túlszárnyalja, hogy már körbeér, úgyhogy a legtöbb ember kifejezetten szereti őket. Gyakorlatilag nemzeti kincs lett belőlük. – Biztosan tudod, hogy a Laddz újra összeáll, és jövő héten lenyom három megakoncertet. Szerdán, csütörtökön és pénteken. Összeáll a Laddz! Na, erről még nem hallottam – bevallom, más dolgokon járt az eszem –, de most hirtelen összeállt a kép: ezért megy négy másodpercenként Laddz-dal a rádióban, és ezért nyaggat a saját anyám, hogy 28

menjek vele koncertre. – Százeurós beugró, tiszta pazarlás – mondta Jay, mintha a fogát húznák. – Jó, hogy nem ingyen engedik be a népet. Mennyire jellemző Jay Parkerre. Mocskos kis szélhámos. – És? – kérdeztem türelmetlenül. – Én vagyok a menedzserük. De Wayne nem akarta… nem akarja megcsinálni, mert… – Jay elhallgatott. – Szégyelli magát? – Hát… nem túl lelkes. Nem túl lelkes. El tudom képzelni. A Laddzben, ahogy minden fiúcsapatban ötféle típus található. A Tehetséges. A Helyes. A Meleg. A Dilis. És a Másik. Wayne a Dilis volt. Ennél csak az lehetett volna rosszabb, ha ő a Másik. Wayne dilissége leginkább a hajában nyilvánult meg. Olyanra kellett megcsinálnia a haját, mint a sydney-i operaház, és ő abszolút szívesen meg is csinálta. El kell mondanom a védelmében, hogy fiatal volt, nem tudta, milyen ciki, amit csinál, és az utóbbi években azzal tette jóvá a dolgot, hogy teljesen normális frizurát hord. Ez persze mind emberöltőkkel ezelőtt történt. Sok víz lefolyt azóta a Liffey-n, hogy a fiúk a slágerlistákat vezették. Az eredeti Laddz-ötösből akkor lett négyes, amikor néhány sikeres év elteltével a Tehetséges lelépett. (Ezután világhírű szupersztár lett belőle, aki soha még véletlenül sem célzott sötét múltjára, fiúbandás gyökereire.) A maradék négyes egy darabig még küszködött, aztán amikor végül feloszlottak, már a kutyát sem érdekelték. Eközben Wayne magánélete romjaiba dőlt. A felesége, Hailey elhagyta egy sima, mezei rocksztár, bizonyos Shocko O’Shaunessy kedvéért. Amikor Wayne elment Shockóhoz, hogy visszaszerezze a feleségét, megtudta, hogy az asszony gyereket vár Schockótól, és esze ágában sincs visszamenni hozzá. Bono, aki éppen akkor járt vendégségben országos cimborájánál, Shockónál, tüntetően az ő pártját fogta, és a nagy felfordulásban Wayne (legalábbis állítólag) hatalmasat vágott Bono bal térdére egy hurlingütővel, és azt kiabálta, hogy „Ezt a Zooropáért kapod!” 29

A töméntelen szenvedés után Wayne úgy döntött, már minden alapja megvan, hogy rendes művésszé avanzsálja magát, úgyhogy megszabadult őrült hajától, kecskeszakállat növesztett, tétován baszdmegezett a közszolgálati rádióban, és csinált pár akusztikusgitár-albumot a viszonzatlan szerelemről. Persze a hűtlen feleség és a Bono-incidens miatt a nép szívébe zárta Wayne-t, aki emiatt némi sikernek is örvendett, de úgy tűnik, ez nem volt elég, mert a második album után a lemeztársaság nem hosszabbította meg a szerződést, és Wayne végleg eltűnt a süllyesztőben. Hosszú időn keresztül csend volt… de most úgy tűnik, eltelt a kellő idő. Felolvadt a jeges, téli hó, és visszatért a tavasz. A Laddz hajdani rajongói, a sikítozó tíz-tizenkét éves kislányok felnőtt nővé cseperedtek, gyerekeket szültek, és nosztalgiára vágynak. Ha jobban belegondol az ember, a nagy visszatérés csak idő kérdése volt. Úgyhogy, mesélte Jay Parker, olyan három hónappal korábban felkereste a négy fiút, felajánlotta a szolgálatait mint az új menedzserük, és (gondolom, mert tudom, milyen) mesés gazdagságot ígért nekik, ha egy időre újra összeállnak. Mindannyian benne voltak, úgyhogy azonnal parancsba kapták, hogy felejtsék el a szénhidrátot, és fussanak napi nyolc kilométert. És valamennyit azért próbáljanak is. Nem kell túlzásba esni. – Hatalmasat kaszálhatunk ezekkel a koncertekkel – mondta Jay. – És ha jól sikerülnek, végigturnézzuk az országot, talán még Nagy-Britanniában is felléphetünk, lehet belőle karácsonyi DVD, és még isten tudja, mi… Ráférne egy kis pénz a srácokra. Amennyire én tudtam, a Laddz tagjai közt akadt, aki tönkrement, volt, aki hatszázszor nősült, és olyan is volt, aki régi autókat gyűjtött. – De Wayne nem volt túl lelkes – folytatta Jay. – Az elején talán még igen, ám az elmúlt héten már… megbízhatatlanul viselkedett. Pár napja már a próbákra sem jön el. A múltkor egy fügés kenyérlángossal meg egy üveg Nutellával kapták rajta… És leborotválta a fejét… – Micsoda?! – Sírt, amikor imádkoztunk. – Imádkoztatok? Jay türelmetlenül legyintett. 30

– John Joseph gyakorlatilag ránk parancsolt. Ja, igen. John Joseph Hartley – a Helyes, legalábbis úgy tizenöt évvel ezelőtt az volt – szent életű ember lett. – Milyen ez az imádkozás? – kérdeztem. – Mint valami buddhista kántálás? – Ó, nem. A régi iskola. Főleg a rózsafüzér. Igazából ártalmatlan. Valójában szerintem jó kis gyakorlat, összehozza a fiúkat. De épp a harmadik fájdalmas titok közepén tartottunk, amikor Wayne-nek hirtelen ömleni kezdett a könnye. Úgy zokogott, mint egy lány. Elrohant, másnap nem jelent meg a próbán (ez volt tegnap), és amikor elmentem hozzá, ott találtam csokoládéfoltos pólóban, leborotvált fejjel. A híres haja. Az újradilisített dilis haja. Szegény Wayne. Durván ki akarhatott szállni. – De hallod, a hajával még csak megbirkózunk valahogy – folytatta Jay. – Meg a szénhidrátzabálásával. Megígérte, hogy összeszedi magát, ma reggel azonban megint nem jött el. Sem a vonalas telefonját, sem a mobilját nem vette föl. Úgy döntöttünk, folytatjuk a próbákat. Hadd kapjon egy szabadnapot, hadd tiltakozzon kicsit, úgy gondoltuk… – Ki az a „mi”? – Én. Meg azt hiszem, John Joseph is. Szóval amikor ma végeztünk, megint hívtam Wayne-t, de ki volt kapcsolva a mobilja, úgyhogy megint elmentem hozzá, mintha más dolgom nem lenne. És Wayne eltűnt. Egyszerűen… nyoma veszett. És itt jössz te a képbe. – Nem. – De igen. – Több tucat magánnyomozó működik a városban. Alig várják, hogy munkát kapjanak. Kérd fel az egyiket. – Ide figyelj, Helen. – Hirtelen tele volt szenvedéllyel. – Bármelyik vén szivart felbérelhetném, hogy törje fel az elmúlt huszonnégy órában indult repülőjáratok utaslistáját. Komolyan, én magam is ráülhetnék a telefonjaimra, és szisztematikusan végighívogathatnám az ország összes szállodáját. De az az érzésem, hogy ez mind nem működne. Wayne trükkös 31

fazon. Ha bárki másról lenne szó, azt mondanám, hogy valahol egy szállodában gubbaszt, szobaszervizt rendel, meg masszázst. Meg golfozik. – Megborzongott. – Wayne viszont… Fogalmam sincs, hol lehet. – Szóval? – Bele kell látnod Wayne fejébe. Olyasvalakire van szükségem, akinek meredek ötletei vannak, és a magad kellemetlen kis módján, Helen Walsh, te igazi zseni vagy. Volt valami abban, amit mondott. Lusta vagyok, és logikátlan. Mérsékelten ügyesen bánok az emberekkel. Könnyen elvesztem az érdeklődésemet és a türelmemet. De vannak éles elméjű pillanataim. Jönnek-mennek ezek a pillanatok, bizton számítani nem lehet rájuk, de néha tényleg megtörténnek. – Wayne – közölte Jay – a szemünk előtt rejtőzik. – Ó, valóban? – Tágra nyílt szemmel bámultam balra, jobbra és körbe mindenfelé. – Azt mondod, a szemünk előtt? Te látod? Nem? Én sem. Ennyit erről az elméletről. – Csak azt mondom, hogy ő nem úgy bújt el, mint ahogy egy normális ember tenné. Persze elbújt, és nem is valami egyértelmű helyre, de amikor majd megtalálod, úgy fog tűnni, mintha az lenne a lehető leglogikusabb hely. Csavaros, mi? – Jay, nekem ez úgy hangzik, hogy Wayne… kivan. Leborotválta a haját, meg minden. Tudom, hogy megőrjít a mohóság meg az álmod a laddzes kéztörlőről és a laddzes uzsonnásdobozról, de ha Wayne Diffney ki tudja, hol van, és azt fontolgatja, hogy kárt tesz magában, kötelességed szólni valakinek. – Kárt tesz magában? – Jay elképedve bámult rám. – Ki beszélt ilyesmiről? Figyelj, rosszul mondtam el ezt az egészet. Wayne csak hisztizik. – Nemtom… – Duzzog, ennyi az egész. Lehet. Lehet, hogy csak én vetítem Wayne-re, ami a saját fejemben van. – Szerintem a rendőrséghez kellene fordulnod.

32

– Szóba se állnának velem. Wayne a saját akaratából tűnt el, és legfeljebb huszonnégy órája nem találjuk… És nem szabad, hogy a dolog a sajtó tudomására jusson. Tudod, mit, Helen Walsh? Gyere el velem a házába, és nézd meg, ráérzel-e valamire. Adj nekem egy órát, és én kifizetek tízet. Kétszeres áron. Egy hang a fejemben azt ismételgette újra meg újra, hogy Jay Parker rossz ember. – Sok-sok finom suska – csábítgatott. – Most, amikor ilyen rossz idők járnak a magánnyomozókra… Ebben nem tévedett. Ennél rosszabb idők még sosem jártak ránk. Szörnyű volt nézni az elmúlt két évben, ahogy a munka elenyészik, napról napra kevesebb, míg végül már semmi pénzt nem kerestem. De igazából nem is a pénz csábítása volt az, amitől a szívem gyorsabban kalapált; inkább a gondolat, hogy lesz mit csinálnom, hogy egy rejtélyre összpontosíthatok, és nem kell a saját fejemben maradnom. – Na, hogy döntesz? – kérdezte Jay, aki le nem vette rólam a szemét egy másodpercre sem. – Fizess előre. – Oké. – A kezembe nyomott egy köteg pénzt. Megszámoltam. Tíz órát fizetett dupla áron, ahogy ígérte. – Akkor most elmegyünk Wayne-hez? – kérdezte. – Nem vagyok hajlandó betörni. – Néha hajlandó voltam. Persze betörni illegális, de mi értelme az életnek egy kis adrenalingerjesztő para nélkül? – Semmi gond. Van kulcsom.

33

4 Jay kocsijával mentünk, amiről kiderült, hogy harmincéves Jaguar. Gondolhattam volna. Pontosan olyan kocsi, mint amilyet vártam tőle. A régi Jageket általában „üzletemberek” vezetik, akik folyton spekulálnak és tepernek, és akiknek „kellemetlenségük” támad az adóhivatallal. Visszakapcsoltam a telefonomat, aztán kérdésekkel kezdtem bombázni Jayt. – Voltak Wayne-nek ellenségei? – Sok fodrász üldözte frizura elleni bűnök miatt. – Kábítószerezett? – Nem tudok róla. – Kért valaha kölcsönt szabadúszóktól? – Úgy érted, uzsorástól? Fogalmam sincs. – Honnan tudod, hogy szabad akaratából tűnt el? – Az isten szerelmére, ki akarná elrabolni? – Te sem bírod, nem? – Á, semmi gondom vele. Kicsit sok a srác. – Mikor beszélt vele utoljára bárki? – Tegnap este. Este nyolckor még vele voltam, John Joseph pedig tíz körül hívta. – Aztán ma reggel nem jelent meg a próbán? – Nem. És amikor ma este elmentem hozzá, nem volt otthon. – Honnan tudod? Bementél? Bementél valakinek a házába, aki nem volt otthon? Úristen, te szégyentelen. – Te abból élsz, hogy betörsz emberekhez. – De nem a barátaimhoz. – Csak azért csináltam, mert aggódtam. – Hogyhogy van kulcsod? 34

– Előadóművészek… Muszáj rövid pórázon tartani őket. A Laddz mindegyik tagjához van kulcsom. És tudom a riasztójuk kódját is. – Szerinted hova tűnt Wayne? – Fogalmam sincs, de az útlevelét nem találtam meg. – Fent van a Twitteren? – Nincs. Eléggé… magának való. – Jay hangjából csak úgy sütött a megvetés. – A Facebookon? – Naná. De kedd óta nem posztolt. Bár amúgy sem az a típus, aki mindennap posztol. – Megint az a megvetés. – Ha kiír valamit, bármit, azonnal szólsz. Mi volt az utolsó státusfrissítése? – „A Dukan nem nekem való.” – Értem. Szükségem lesz egy nem túl régi fotóra. – Nem gond. – Jay odalökött nekem egy képet. Futva rápillantottam, aztán visszalöktem Jaynek. – Ne fárassz ezzel a sajtószarral. Ha azt akarod, hogy megtaláljam a csávót, tudnom kell, hogy néz ki. Jay megint odadobta a képet. – Így néz ki. – Barnítókrém? Alapozó? Beszárított haj? Kétségbeesett, vicsorgó vigyor? Nem csodálom, hogy megszökött. – A házban talán lesz valami – adta meg magát Jay. – Valami olyasmi, ami közelebb áll a valósághoz. – Mit csinált az elmúlt néhány évben? Az után, hogy nem sikerült újra felfedeztetnie magát – Ez mindig is érdekelt: mi lesz a fiúbandákkal, miután tönkremennek? – John Joseph rengeteg munkát ad neki. Producerkedés. John Joseph Hartley: senki nem tudja, hogyan sikerülhetett neki, de az elmúlt néhány évben levetkőzte a szégyent, amiért ő volt a Helyes egy 35

fiúbandában, és új karriert csinált mint producer. Nem dolgozott senkivel, akiről az ember hallott – maradjunk annyiban, Kylie nem hívja fel egyhamar –, és a legtöbb munkáját a Közel-Keleten csinálja. Ott talán kevésbé válogatósak az ügyfelek. Mindenesetre úgy tűnt, elég jól megy neki a dolog. Nemrég káprázatos, robbanásszerű hírverések közepette feleségül vette az egyik művészét, egy libanoni énekesnőt, vagy jordániai volt? Valami ilyesmi. Sötét szemű szépség, a neve Zeezah. Csak így, egy neve van, mint Madonnának. Vagy, ahogy az anyám mondta, Hitlernek. Az anyám nehezen viselte, hogy John Josephnek nem volt elég jó egyetlen ír lány sem, annak ellenére, hogy Zeezah azt tervezte, áttér az iszlámról a katolikus hitre. Sőt mi több, John Josephfel épp Rómába utaztak nászútra, hogy ezzel is bizonyítsák nemes szándékaikat. A lényeg az, hogy az egynevű Zeezah totál nagyágyúnak számít az olyan helyeken, mint Egyiptom, és John Joseph tervbe vette, hogy ugyanilyen híressé teszi Írországban, Angliában és az egész világon. Jay úgy döntött, hogy témát vált. – Ha jól tudom – kezdte lassan –, jelenleg új pasiba vagy belezúgva. Vékony vonallá szorítottam össze az ajkam. Honnan tud erről Jay? És mi köze hozzá? – Nem annyira új, ha éppen tudni akarod – mondtam. – Már majdnem hat hónapja tart. – Hat. Hónapja. – Jay döbbenetet tettetett. – Hűűűha! Valami miatt rá kellett néznem. – Igazából nem is tudtad, mi? Csak próbálkoztál. – Dehogynem tudtam – erősködött. Pedig nem tudta. Bedőltem neki. Megint. – A mobiltoronyból megpróbálhatnánk bemérni a tartózkodási helyét – mondta Jay. – Kinek? Artie-nak? Simán felhívhatom, ha ennyire szeretnéd megismerni. – Nem. Az ég szerelmére. Wayne-re gondoltam. 36

– Túl sok filmet nézel. – Hogyhogy? – Az ilyesmihez engedély kell. Csak a kék kabátosokon keresztül mehetsz. – Ki tudjuk deríteni, hol használta a hitelkártyáját, járt-e pénzkiadó automatánál az elmúlt harminchat órában? – Talán. – Elhallgattam. Még nem tudtam, elvállalom-e ezt a munkát. Minél kevesebbet mondok, annál jobb. – Be kellene jutnunk a számítógépébe. Van elképzelésed a jelszaváról? – Nincs. – Hát akkor kezdj el gondolkozni. Hátha Wayne nem az a bizalmatlan fajta, hanem olyan, aki Post-iten hagyja a jelszavát a billentyűzet mellett. De lehet, hogy mégis bizalmatlan… – Nem ismersz hackereket? – kérdezte Jay. – Valami fiatal srácot, egy deszkás ruhás zsenit, aki valami titkos helyen lakik egy ablaktalan szobában, tizennyolc számítógéppel, és a vicc kedvéért időnként feltöri a Pentagon oldalát? – Ahogy mondtam, túl sok filmet nézel.

37

5 Amikor az emberek megtudják, hogy magánnyomozó vagyok, általában le vannak nyűgözve, sőt kicsit még izgalomba is jönnek, pedig teljesen el vannak tévedve. Alig-alig fordul elő, hogy valaki le akarna lőni. Valójában kétszer történt meg, és állítom, fele olyan vicces sem volt, mit amilyennek hangzik. A tény, hogy magánnyomozó vagyok és nő, na, ez meg kétszer akkora durranás. Mindenki úgy képzeli, hogy a detektívek férfiak, jóképű, kócos pasik alkoholproblémával és három exfeleséggel, általában nyugdíjazott zsaruk, akik némileg gyanús – de alapvetően igazságtalan – körülmények között hagyták ott a rendőrséget. Ám miközben a nyomozóvilág sajnálatos módon nem bővelkedik jóképű, kócos pasikban, exzsaruk akadnak szép számmal, sőt valójában rengeteg van belőlük. Mintha ez lenne a dolgok természetes menete, miután otthagyják a rendőrséget, hozzá vannak szokva a fontoskodáshoz, ha pedig továbbra is jó kapcsolatot ápolnak volt munkatársaikkal, mindenféle olyan információhoz hozzáférnek, amihez a magamfajta nyomozók nem. Ha én tudni akarom, hogy valakinek van-e büntetett előélete, hát, így jártam, kénytelen vagyok elméleteket gyártani és feltevésekbe bocsátkozni; nekik viszont egy pillanat műve felhívni a régi kedves havert, aki belép a rendszerbe, és már dalol is, a legapróbb részletekig mindent. De az exzsaruk szinte minden más szempontból totál reménytelen magánnyomik. Jaj, a szívem szakad. Szerintem ez azért van, mert megszokták, hogy ott a hátuk mögött a törvény ereje, és elég, ha felvillantják a jelvényüket, mindenki azonnal engedelmeskedik. Nehezen váltanak a valódi életre, ahol az embereknek semmire nem kell válaszolniuk. Ha rá akarsz bírni valakit, hogy beszéljen, és nincs meghatalmazásod vagy rendőrigazolványod, akkor bájosnak kell lenned. Finomnak kell lenned. Ravasznak kell lenned. Nem állhatsz ott a negyvenkilences lábadon, szalonnás szendviccsel a zsebedben, és nem kérdezgetheted ordítva az embereket. A megfigyeléseken is totál használhatatlanok az exzsernyákok. 38

Gyakorlatilag ki sem szállnak az autóból – túl kövérek talán? túl lusták? –, pedig néha ki kell, főleg ha vidéki munkáról van szó. Egyszer volt egy ügyem, egy biztosítási ügy, amiben egy fickó hatalmas összeget követelt, mert lebénult a lába. Egy parasztházban élt, aminek sikerült egyszerre távolinak és barátságtalannak lennie, és sehova nem tudtam elbújni úgy, hogy észre ne vegyen. Úgyhogy az éjszaka közepén ástam egy gödröt – igen, konkrétan a saját kezemmel és egy ásóval ástam egy gödröt –, belemásztam, és a következő három napban napi tizenhárom órát feküdtem benne, teleobjektívemet a házra irányítva. Esett. A sár egyre vizesebb lett, és lassan mocsárrá változott. A ruhám tönkrement. Fáztam, unatkoztam, és nem tudtam hol pisilni. De ott maradtam, amíg le nem videóztam a bizonyítékot, amire szükségem volt. Ezt végül akkor sikerült, amikor egy teherautó közeledett az ösvényen, az alanyom pedig kijött a házból, és meglehetősen fürgén és vidáman lépkedett ahhoz képest, hogy elvileg béna a lába. A teherautó megállt a ház előtt, az alanyom felugrott a platóra, és a sofőr segítségével elkezdett leemelni egy kádat. (Lábas, de modern kád volt: a lábai rozsdamentes acél hengerek voltak, nem rézkarmok, a külseje pedig ilyen ezüstös-ónosra volt festve. Eszméletlen szép. Az a fajta kád, amely biztosan jól mutat még egy hatalmas helyiségben is, sőt garantáltan a fürdőszoba dísze lesz.) Annyira elkápráztatott a kád, hogy majdnem lemaradtam arról, ami a következő pillanatban történt, mégpedig hogy rossz lábú alanyom előhozott egy létrát, nekitámasztotta a ház falának, és elkezdte felhurcolni rajta a kádat, amit végül egy emeleti szobaablakon keresztül belökött a házba. Klikk, klikk, klikk, csattogott a fényképezőgépem a sáros kis gödörben, brrr, brrr, brrr, kerregett a videokamerám, és amikor besötétedett, végre kimásztam, betemettem a lyukat, és visszamentem a motelba, ahol egy órát töltöttem a (sajnos teljesen hétköznapi) kádban ülve, a sikeresen becsempészett vodkadiétás kólát iszogattam, és élveztem a jól elvégzett munka örömét. A volt zsaruk soha nem mennének el idáig; úgy gondolják, ők felette állnak az ilyen módszernek. („Árkolásnak” hívják egyébként.) A másik dolog az exzsarukkal, hogy rettegnek attól, hogy lelövik őket. Igazi, rendes, visítómalac-sipákolással rettegnek. Mint említettem, már kétszer is rám lőttek, és bár nem volt kellemes, be kell vallanom, hogy érdekes volt. Sőt, 39

egyenesen – igen, tessék, kimondom! – izgalmas. Az ilyen dolgokat jól lehet mesélni társaságban a vacsoránál. Már persze ha valaha is eljárnék bármiféle társaságba. Az emberek gyakran kérdezik, hogyan lett belőlem magánnyomozó, mintha ez valami olyan szupertitkos dolog lenne, mint amikor szabadkőművesnek áll valaki. Pedig egyszerű a válaszom, sokkal egyszerűbb, mint amire számítanak: elvégeztem egy kurzust. Nem Los Angelesben. Nem Csecsenföldön. Itt, a helyi szakközépben, ötperces autóútra az otthonomtól. Nem az a fajta kurzus volt, amikor az osztálytársaiddal elvisznek egy tíznapos intenzív gyorstalpalóra egy impozáns otthonba, aztán kiküldenek az erdőbe, hogy láthatatlan mesterlövészek közelről tüzeljenek rád, csak hogy felkészülhess az előtted álló munka valós helyzeteire. Nem, az én kis kurzusom esti tanfolyam volt. Hetente egyszer, szerda este. Nyolc héten keresztül. Nem dédelgettem túlságosan vérmes reményeket, mert karrierügyben már rengeteg mindennel próbálkoztam, és rengeteg mindennel kudarcot is vallottam. Amikor elvégeztem a középiskolát, eltöltöttem pár évet az egyetem bölcsészkarán, de olyan értelmetlen hülyeség volt az egész, hogy minden vizsgán megbuktam. Ezt egy rövid időszak követte, amelynek során a Világ Legrosszabb Pincérnője címért versengtem, aztán elhatároztam, hogy légiutas-kísérő leszek, de nem sikerült elég kedvesen mosolyognom. Ezután sminkesnek tanultam. Azt reméltem, hogy a filmnél fogok dolgozni, hogy alvadt vérrel fogom telekenni a színészeket, de mivel szabadúszóként működtem, tízezer másik sminkessel kellett versenyeznem minden egyes munkáért: gyakorlatilag vérre menő küzdelem folyt, tisztára mint a Gladiátor ban. Az utolsó, aki életben marad, megkapja a haknit. Az egyetlen kiút a szabadúszós dzsumbujból az lett volna, ha jó kapcsolatot ápolok egy könyvelővel, de ez nekem valahogy sosem sikerült. Az emberek nem szívesen alkalmaznak engem. Nem stimmel a személyiségtípusom. Vagyis inkább szívesen alkalmaznak egy rövid ideig, aztán meg kirúgnak. Egy filmes nő egyszer azt mondta nekem, miközben épp felmondta a szerződésemet, hogy félrevezető az arcom. 40

– Csinos vagy – panaszkodott. – Szimmetrikus az arcod, és a Cosmó ban volt egy cikk, azt írták, hogy akinek szimmetrikus az arca, azt jobban szeretjük nézni. Szóval nem az én hibám, én csak egy biológiai parancsnak engedelmeskedtem. A fogad is szép egyenletes, úgyhogy amikor mosolyogsz, olyan… nem is tudom, édes vagy. Pedig nem vagy édes, ugye? – Remélem, nem – válaszoltam. – Na, látod, ez is. Mindig okoskodsz, és képtelen vagy megszűrni a gondolataidat… – …és gyakran támadnak nyers gondolataim. – Pontosan. – Fogom az ecseteimet, a szivacsaimat, és megyek. – Ha megtennéd. A lényeg, hogy valamiért a fejembe vettem, hogy elmegyek a kezdő magánnyomozó-kurzusra, és életember először sikerült is az összes órára eljárnom. Olyan sokszor belekezdtem már dolgokba, kétségbeesetten kerestem, milyen területen fogom megtalálni a kedvemre való munkát, de úgy a harmadik-negyedik hét táján mindig beütött az unalom, elkezdtem úgy tenni, mintha megfáztam volna, és otthon maradtam egy hétre, aztán mire jött volna a következő óra, azt gondoltam, már úgyis túl sok mindenről lemaradtam, szóval akár el is halaszthatom az egészet a következő őszre. De ez a kurzus más volt. Ez reményt adott nekem. Azt gondoltam, ezt tudnám csinálni. Passzolna a béna személyiségemhez is. A tananyag viszont elég unalmas volt. Tanultunk valamennyit a technológiáról, arról, hogy hányféleképpen lehet kémkedni valaki után, ez lenyűgözött. De rengeteg szó esett arról, hogy az adatvédelmi és információszabadság-törvények mi mindenben korlátozzák a magánnyomozókat. A tanár hosszú-hosszú időn keresztül magyarázta, mennyi mindent nem tehetünk meg, és vég nélkül sorolta a sok finom zaftos információt, amihez mind nem férhetünk hozzá meghatalmazás nélkül. Ugyanakkor rengeteg kacsingatós, bennfentes utalást tett a „kapcsolatokra”. Mint kiderült, minden valamirevaló magánnyomozónak vannak „kapcsolatai”. 41

Feltettem a kezem. – A „kapcsolatokat” úgy érti, olyan emberek, akik meg tudják szerezni azokat az információkat, amikhez törvényes úton nem lehet hozzáférni? – Ezt a maga belátására bízom, Helen – válaszolta az oktató fájdalmas arckifejezéssel. – Ezt igennek veszem. Na és hol lehet ilyen kapcsolatokat találni? – A www.illegalcontacts.org oldalon – mondta. – Csak viccelek – tette hozzá gyorsan, mikor látta, hogy páran lázasan jegyzetelnek. – Ez mindig az egyénen múlik. De illegális – hangsúlyozta ismét. – Illegális ilyen információt adni, ám törvényt sért az is, aki fizet az ilyen információért. Sokkal jobb, ha az ember alapos megfigyelésre építi fel az ügyét, ha szemtanúkkal beszél stb. – Szóval az mondjuk jó ötlet, ha lefekszem egy rendőrrel? – kérdeztem. – Meg valakivel, aki a Vodafone-nál dolgozik? Meg egy MasterCard-ossal? Először úgy tűnt, nem fog válaszolni, de aztán azt mondta: – Előbb megpróbálhatna muffint sütni nekik. Nem kell egyből a nehéztüzérséget bevetni. Jó kis csoport voltunk, és utolsó este forralt borral meg gyümölcsös sütivel zártunk, pedig még hónapokra volt a karácsony, aztán az oklevéllel felszerelkezve szétszéledtünk a szélrózsa minden irányába. Egy héten belül – egy héten belül! – munkát kaptam mint magánnyomozó. Igaz, ami igaz, épp fellendülés volt Írországban, mindenki keresett valamit, de akkor is nagyon örültem, hogy az egyik nagy dublini cég felvett a soraiba. Amikor azt mondom, nagy, persze úgy értem, kicsi. De ír magánnyomozói mértékkel mérve igenis nagy. (Tíz alkalmazott.) A cég elektromos lehallgató-keresőkre specializálódott – ismerős, nem?, amikor egy cég fontos megbeszélést tart, ahol titkos dolgokról beszélnek, és rettegnek, hogy a versenytársaik vagy a csaló munkatársaik bepoloskázzák őket, úgyhogy beküldenek egy magamfajtát egy csomó gépezettel, amik őrülten csipognak, ahányszor asztal vagy billentyűzet alá rejtett lehallgató közelébe kerülnek. Gyorsan rájöttem, hogy erre egy idomított majom is képes lenne, és hogy 42

én nem ezt akarom csinálni. Ám egy addig példa nélkül álló életesemény során nem kirúgtak, hanem lefejvadásztak! Egy másik nagy dublini magánnyomozó cég keresett meg, és amikor azt mondom, nagy, természetesen úgy értem, kicsi. Ez az állás azonban egészen más kilátásokkal kecsegtetett Semmi majommunka. Viszont egy rakás szamármunka, vagyis megfigyelés. Mivel azonban Írország akkoriban úszott a pénzben, és tele volt képzelődő emberekkel, akadt olyan megfigyelés is, amihez külföldre kellett utazni. Egy ideig kifejezetten menő életet éltem. Kiküldtek Antiguára, ahol ötcsillagos szállodában laktam. Elküldtek Párizsba, és ott is ötcsillagos szállodában laktam. Igaz, hogy dolgoztam. Éppenséggel nem a Rue du Faubourg Saint-Honorén sétafikáltam, és nem cipőt néztem magamnak. Szuperérzékeny mikrofonokat tartottam válaszfalakhoz, és terhelő bizonyítékként beszélgetéseket vettem fel férfiak és olyan nők között, akik nem a feleségeik, aztán győzedelmesen, egy viszony bizonyítékaival tértem haza. Aztán persze ott voltak azok a munkák is, amikor három napig gubbasztottam egy sáros gödörben, és hogy egészen őszinte legyek, azokat is élveztem. Bármeddig elmentem, hogy eredményre jussak. Azt hiszem, hogy – elnézést a kliséért – éhes voltam. Adrenalin löketet akartam, azért akartam leleplezni a rosszfiúkat és megszerezni a megszerezhetetlen bizonyítékokat. Nem mintha csak móka és kacagás lett volna az egész. Időnként lebuktam, olyankor a dühödt házasságtörők rám támadtak, és tönkre akarták tenni a kamerámat. Amikor először történt ilyen, állatira megijedtem. Fogalmam sem volt, mekkora veszélyben vagyok. De nem hátráltam meg. Óvatosabb lettem, de nem hátráltam meg. Híre ment, hogy megbízható vagyok, sőt rettenthetetlen, és életemben először egy csomó ember fizetni akart nekem. Lépten-nyomon állásajánlatokba botlottam, de úgy döntöttem, azt fogom csinálni, amire mindenki vágyik: magánvállalkozást indítok. A magam ura leszek, csak olyan ügyet vállalok, ami érdekel, annyit dolgozom, amennyi jólesik, és – a nagy kedvenc – pénteken korán megyek haza. De mondhatom, magánzónak lenni nem olyan könnyű, mint amilyennek 43

hangzik. Több ezer eurót kellett befektetnem a saját megfigyelőrendszerembe, új ügyfeleket kellett felhajtanom, mivel a régieket nem hozhattam magammal, és mindent magamnak kellett intéznem, nem voltak kollégák, akik átvehetnék a munkákat, vagy akár felvehetnék a telefont. De megcsináltam. Lett Facebook-oldalam és névjegykártyám meg egy szép kis irodám. Amikor azt mondom, szép, természetesen úgy értem, kellemetlen. Igazából eléggé csúnya. Icipici kis luk egy heroin áztatta háztömb szélén. A különös az, hogy akkoriban telt volna jobb irodára is. Megnéztem egy gyönyörűt a Grafton Street közelében, onnan egy ugrásra lettek volna az ebédidőben meglátogatandó cipőboltok. Ez az iroda hemzsegett a vastag szőnyegektől, óriási volt a belmagasság, tökéletesek az arányok, és egy vékony szőke vette fel a telefonokat az előszobában. Én mégis inkább azt választottam, hogy minden reggel fecskendők ropogjanak a lábam alatt. Amikor a nővérem, Rachel ezt meghallotta, azt mondta, ez csak megerősíti korábbi elemzését, miszerint valami nem stimmel velem. Márpedig ő igencsak jól képzett a témában, szóval tudja, miről beszél. (Rachel függőségi tanácsadó, mivel ő maga is függő volt.) Azt mondta, abnormálisan, már-már elmebeteg módon makacs vagyok. És tényleg, mintha valóban így működnék.

44

6 Mindig meglepő, amikor egy híres ember hétköznapi házban lakik. Csak mert valakit láttam a tévében, valahogy arra számítok, fehér bőrcuccal telepakolt lakásban él egy felhőkarcoló tetején. Mintha ez valamiféle törvényszerűség volna. Wayne Diffney otthona a Mercy Close-on állt, egy tengerhez vezető útról nyíló, eldugott zsákutcában, Sandymountban. Mindössze tizenkét ház volt az utcában – kétszer hat ház egymással szemben –, szóval nem fog sokáig tartani a szomszédok kikérdezése. Ha elvállalom a munkát. A házak kicsik voltak, de elég távol álltak egymástól; az épületek előtt húzódó kis kerttel kiegészülő telkeket alacsony fal vette körül. Mindenütt halvány art deco beütés uralkodott: a magas ablakokat fémkeret díszítette, az ajtók fölött festett üveg tulipánok pompáztak. Jay kirántotta a kulcsot a zsebéből, és már indult is volna, be akart rontani, de rászóltam, hogy csöngessen be. – Hátha visszajött – mondtam. – Mutass már némi tiszteletet. Miután hatszor csöngettünk, és senki nem jött ki, biccentettem Parkernek. – Mehetsz. – Köszönöm! Jay benyitott. Azt vártam, hogy meg fog szólalni a riasztó, de nem történt semmi. – Nincs riasztó? – kérdeztem. – Van riasztó, de már akkor sem volt bekapcsolva, amikor korábban itt jártam. Szóval Wayne úgy ment el, hogy nem kapcsolta be a ház riasztóját. Mit mond ez a lelkiállapotáról? – És neked nem jutott eszedbe, hogy bekapcsold, amikor elmentél innen? – Mi vagyok én? Biztonsági őr? 45

Az volt a fura, hogy én viszont be akartam kapcsolni a riasztót a saját hőn szeretett lakásomban ma, amikor utoljára léptem ki az ajtón. Amennyire csak lehetséges, le akartam védeni, még akkor is, ha többé már nem is leszek ott soha. (Kizárólag azért nem tettem meg, mert már lekapcsolták az áramot.) Úgy fájt a szívem, mint valami vacak tévéfilm hősnőjének, aki rákban haldoklik, és rekedt hangon életre szóló tanácsokat ad a tizenegy éves lányának a halálos ágyán: – Soha… – Köhögésszünet. – Kedvesem, soha… ne hordj barna cipőt fekete táskával. – Köhögés, köhögés, köhögés. – Sőt igazából egyáltalán ne hordj barna cipőt, az tök béna. – Köhögés, köhögés, köhögés. – Édes kicsikém, most meg kell halnom, de kérlek, ne feledd el… öhhökhökhököhh… ne feledd el, sosem szabad aerobikozni, miután a fodrász beszárította a hajadat. Összevissza kócolódik. – (A tévéfilmek mindig a régi időkben játszódnak, amikor még létezett az aerobik.) Jay felvett egy kupac borítékot meg szórólapot Wayne lábtörlőjéről, és azonnal elkezdte felbontani a leveleket. – Csak hogy tudd – mondtam –, a törvény tiltja, hogy más postájában matass. De Jayt ez nem érdekelte, és valójában engem sem, mert teljesen le voltam nyűgözve Wayne Diffney otthonának szépségétől. Tekintve a nemrégiben elszenvedett veszteségemet, nem csoda, hogy elmerültem a házirigységben, de Wayne háza tényleg egészen különleges volt. Nem nagy, ám meglepően ízléses. A falakat a Szent Bazsalikom festékeiből csináltatta meg. Ó, hogy vágytam azokra a színekre! Nekem magamnak nem tellett rájuk, de úgy ismertem a színskálájukat, mint a tenyeremet. A hall Üszök színben pompázott, a lépcső Gyötrelemben, a nappali pedig – ha nem tévedek nagyot – Döglött Bálnában. Csupa olyan szín, amit személy szerint nagyon is helyeslek. A nappaliban egyenesen a kredenchez mentem – a gyönyörű beépített szekrény az alkóvban állt, közvetlenül az 1930-as éveket idéző, takaros kis kandalló mellett –, és villámgyorsan elkezdtem kihúzkodni a fiókokat. Úgy nagyjából fél másodpercbe telt, mire lecsaptam egy kis könyvecskét az asztalra, és azt mondtam Jaynek: 46

– Nos, itt az útlevele. Jay elvörösödött. – Ezt hogy nem vettem észre? – Szóval nem hagyta el az országot. – Legalábbis a brit-szigeteket. Mondhatnak bármit arról, milyen szabadon mozoghat az ember az EU-ban, az igazság az, hogy ha nem vagy a schengeni egyezmény tagja, sehová nem mehetsz az útleveled nélkül. – Innentől kezdve sokkal egyszerűbb a dolog. – Na és ha hamis útlevele van? – vetette fel Jay. – Honnan szedne hamis útlevelet? Azt mondtad, Wayne teljesen hétköznapi állampolgár. – Lehet akár menő bűnöző is, kém, beépített ember. Hát ez nem tűnt túl valószínűnek. Megnéztem a fényképet az útlevelében. A haja világosbarna – teljesen normális frizurája volt. Az átlagosnál helyesebb pasi. Tetszett nekem. Visszahajítottam az útlevelet a fiókba. – Kik ezek az emberek? Néhány fénykép állt a fiókos szekrény tetején. Jay tekintete végigszaladt a képeken. – Ha jól sejtem, a mamája meg a papája. Ez itt Wayne testvére, Richard. Vele már találkoztam. Az meg ott a felesége. A nevére nem emlékszem. Talán Vicky. Az a másik lány Wayne másik testvére, Connie. A kölykök? Unokaöcsök, unokahúgok, gondolom. – Megrázta a fejét. – Senki. – Tuti, hogy velük van. – Csodálkoztam és mérges voltam, hogy Jaynek nem tűnik fel valami, ami ennyire egyértelmű. – Úgy néz ki, szoros a kapcsolat. – Szoros is. Annyira szoros, hogy Wayne mamája felhívta John Josephet az este. Aggódik, mert Wayne nem vette fel a telefonját. – Miért John Josephet hívta? – Nagyon jóban van a Diffney családdal. – Hol laknak? 47

– A szülők és a lány Clonakiltyben, Corkban, a fiú New York államban. – Szerintem Wayne Clonakiltyben van – makacskodtam. Jay felsóhajtott. – Nézd, Wayne elszökött, de nem hülye. Ha a családjával lenne, túl könnyen megtalálnánk. – Lehet, hogy el kellene mennem Clonakiltybe, és el kellene beszélgetnem Wayne anyukájával. – Nem érdekel, mit csinálsz, csak találd meg Wayne-t. Tőlem autózhatsz nyolc órát, csak hogy leugorj Clonakiltybe, és vissza. Most hogy Jay egyetértett velem, már rögtön nem voltam annyira biztos a dolgomban. Clonakilty tényleg messze van. Továbbá világszerte híres a véres hurkájáról, és úgy éreztem, képtelen lennék ellátogatni egy kisvárosba, ahol véres hurkát készítenek, sőt még büszkék is rá. Ezt még meg kell gondolnom… Volt ott egy fénykép Wayne-ről és John Joseph Hartley-ról, amint átvesznek egy díjat tele arabnak tűnő írással, de Wayne egyik képen sem szerepelt egyetlen barátnőjével sem, még a volt feleségével sem. Sőt: főleg a volt feleségével nem, most hogy jobban belegondolok. – Van barátnője? – kérdeztem. – Nem tudok róla. – És gyereke? – Nincs. – Hol a vonalas telefonja? – Kiszúrtam a készüléket a szoba túlsó végében. Huszonnyolc új üzenet. Az első négyben Jay utasítja, hogy azonnal menjen be próbálni. – Ma reggeliek? – kérdeztem. Jay bólintott. Elindult a következő üzenet. Mintha ismerném ezt a hangot. – Be kell jönnöd. – Bárki volt is, úgy hangzott, nagyon szenved. – John Joseph mindjárt megőrül. 48

– Hát ez? – kérdeztem. – Frankie. Hát persze! Frankie Delapp. A Meleg, mindenki kedvence. A következő üzenet: megint Frankie. Most már olyan volt a hangja, mintha konkrétan sírna. – John Joseph meg fog ölni. – Ööö, Wayne… – Új, elkeseredett, de szeretetteljes hang. – Ő ki? – kérdeztem Parkertől. – Roger. Roger St. Leger, úgy is, mint a Másik. Senki nem értette, hogy kerülhetett a Laddzbe. Fehér öltönybe bújtatott nagy semmi volt, mintha csak azért lenne ott, hogy többen legyenek. Soha senkinek nem volt a kedvence. A hétköznapokban azonban meglepően kicsapongó életet élt. Három volt felesége és hét – hét! – gyereke van. Törvényes ez egyáltalán? – Ne csináld már, haver – rimánkodott Roger. – Tudom, hogy nehéz, de tedd meg a csapat kedvéért, rendben? – Wayne. – Ezúttal egy női hang. Csalódottnak és egzotikusnak hangzott. – Zeezah – mondta Jay. – John Joseph új asszonykája. – El kell jönnöd a próbára – korholta Zeezah Wayne-t. – Nem hagyhatod cserben a többieket, te nem vagy olyan. Csak jöttek és jöttek az üzenetek Jaytől, Frankie-től és Rogertől. John Josephtől semmi, de hát minek is telefonálna, ha megteszik helyette a többiek. Miközben az üzeneteket hallgattam, végigböngésztem a kimenő hívásokat is; Wayne telefonján az utolsó tíz hívott számot lehetett visszakeresni. Végighívtam őket, hátha megtudok valami arról, mit csinálhatott Wayne az elmúlt pár napban. Pizzát evett, mint hamarosan kiderült: a tízből a legkorábbi hét hívás a helyi pizzafutár-szolgálathoz futott be. A maradék három alkalommal – mind a háromszor ma reggel nyolc és fél kilenc között – Wayne egy fodrászatot hívott a városközpontban. Amikor megcsörgettem a számot, a nyitva tartási időn kívül hallható kimenő üzenetet kaptam csak. 49

Vajon Wayne időpontot akart kérni, hogy a tönkrevágott haját rendbe tegyék? Vagy parókát akart venni? Lehet, hogy e pillanatban aranybarna fürtökben pompázva rója az utcákat? Holnap felhívom a fodrászatot. – Nagyon valószínűnek tűnik, hogy ma reggel még itthon volt – mondtam Jaynek. – Miből gondolod, hogy eltűnt? Honnan tudod, hogy nem csak kivett egy szabad estét? – Már jó pár napja készül erre. Hidd el nekem, hogy eltűnt. Hirtelen új hang szólalt meg az üzenetrögzítőn. – Szia, Wayne, Gloria vagyok. – Édes és boldog hang volt. – Figyelj csak, jó hírem van. – Ekkor egy kicsit mintha tétovázott volna. Mintha az jutna eszébe, talán nem a legjobb ötlet üzenetrögzítőre mondani a jó hírt, hiszen azt bárki meghallgathatja. – Á, tudod, mit? Inkább hívlak a mobilon. – Ki az a Gloria? – fordultam Jayhez. – Gőzöm sincs. – Mi lehetett a jó hír? – Nem tudom. – Miért tűnne el Wayne, miután jó hírt kap valakitől? – Nem tudom. Épp ezért fizetem a csillagászati áraidat. – Milyen számról hívta ez a nő? Gyorsan, mielőtt továbblép a gép a következő üzenetre. – Ismeretlen szám – mondta Jay. Nem hittem neki. Meg kellett néznem magamnak is, de igaza volt. Ismeretlen szám. Francba. – Hánykor hívta? – Délelőtt tíz óra negyvenkilenc perckor. Még egy utolsó üzenet volt a rögzítőn, de az nem is üzenet volt, csak valaki hívta egy mobilról, aztán letette. Ez a hívás dél előtt egy perccel jött. Felírtam magamnak a számot. Lehet, hogy semmi, de hátha mégis. Aztán végre – végre! – a géphang azt mondta: – Nincs több új üzenet. 50

– Na. Kettesével szedtem a lépcsőfokokat felfelé menet. Be a hálószobába – itt is nagyon szép a festés, az egyik falon Seb, a másik hármon Rohadás, a mennyezeten Helyi Vezér – csak úgy kavarogtak az energiák. Zoknik és alsógatyák kandikáltak ki a fiókokból, a szekrénynek tárva-nyitva állt az ajtaja, és egy csomó vállfa üresen lógott. Az ablak alatt egy sarokban halvány, bőrönd alakú kis portalan négyszöget vettem észre. Csak néhány napra elegendő ruhát vitt magával, de nagyon úgy tűnik, hogy Wayne összepakolt magának valamiféle táskát. Tehát kevésbé valószínű, hogy kinyírta magát. Ki pakol be egy váltás fehérneműt, amikor nekiindul, hogy a piálásba temetkezzen? (Ahhoz más cuccot kell összepakolni, de erről majd később.) Az a lehetőség viszont továbbra sincs kizárva, hogy Wayne-t elrabolták. Az elrablója megengedhette neki, hogy magával vigyen egy váltás ruhát. De komolyan, akinek az a szokása, hogy embereket nyír ki, a saját bőrén tapasztalja meg, hogy jobb, ha frissen és üdén tartja a foglyait. Anélkül, hogy mélyebben belemennénk az undorító részletekbe, maradjunk abban, hogy jól jöhet egy váltás fehérnemű. Nem mintha egyértelmű jelét találtuk volna bármiféle dulakodásnak. Wayne hálószobájában rend és tisztaság uralkodott, egyszerűen normálisan nézett ki az egész. Az ágy be volt vetve, bár a takarót nem tűrték be a matrac alá, és nem simították kényszeresen tükörsimára. – Van takarítónője? – kérdeztem Jaytől. – Elképzelésem sincs. A padlót fedő vékony porrétegből arra következtettem, hogy nincs, ami azt jelenti, hogy eggyel kevesebb embert kell meginterjúvolnom: ez lehet jó vagy rossz, attól függ, honnan nézzük. Egy rántással kihúztam az ágy mellett álló szekrény legfelső fiókját. A szokásos kupleráj: fémpénzek, hajszálak, gyűrött blokkok, kifolyt tollak, befőttesgumik, használt elemek, átalakítók, két öngyújtó (az egyik sima zöld, a másikon a római Colosseum képe), egy tubus fogfájásra való krém és néhány levél gyógyszer – egy rágótabletta gyomorégésre, egy allergiagyógyszer és egy antidepresszáns. Semmi említésre méltó. 51

Sietve végigpásztáztam az ágy mellett sorakozó könyveket. Nahát, mi minden van itt! A Korán meg a legújabb Booker-díjas kötet. Kezdtem megérteni, Wayne és Jay miért nem pendül egy húron. Jay azzal szokott dicsekedni, hogy az egyetlen könyv, amit valaha olvasott, A háború művészete. De ez akkora hazugság, mint egy ház. Megvette, de soha nem olvasta el. Bár én sem szólhatok egy szót sem. Magam sem vagyok az a hatalmas étvágyú könyvfaló. Kizárólag azért ismertem fel a Booker-díjas könyvet, mert a szerző (egy férfi) mostanában egyfolytában a tévében szerepel, és olyan nevetséges haja van, amilyet még életemben nem láttam sem nőn, sem férfin. Csigába csavart tincsek tömkelege vonul hátrafelé az arca felől, de rengeteg, mint egy római centurio sisakján, és a csavarok egyre nagyobbak és nagyobbak lesznek, minél hátrább érnek a fején. Az ember azt gondolná, anatómiai képtelenség, hogy valakinek ilyen feje legyen, ami ilyen magas és széles, és ilyen messzire nyúlik hátra az illető arca mögött. Artie volt az, aki felhívta a figyelmemet emberünk fejére, és azóta az a kedvenc foglalatosságunk, hogy fekszünk az ágyban, YouTube-videókat nézünk, és ámulunk ezen a szertelen göndörségen. Wayne ágy melletti kupacában ott volt A Most csodája-CD is, ami az egyik legmenőbb New Age-es, spirituális cucc manapság. Erős késztetést éreztem, hogy felkapjam és a falhoz vágjam. Előkelő helyet foglal el a Lapát-listámon az a cédé. Valamelyest lecsillapodtam, amikor láttam, hogy még mindig érintetlen rajta a celofáncsomagolás: legalább tuti, hogy Wayne még nem hallgatta meg. Az ablakpárkányon pár illatgyertya állt. Mindegyik kábé félig égett le. Csupán két oka lehet, amiért egy férfinak illatgyertya van a hálószobájában: vagy rendszeresen szexel, vagy meditál. Vajon Wayne esetében melyikről van szó? – Utálom ezt a házat. – Jay nyugtalanul méregette a gyönyörű falakat. – Úgy érzem, mintha… engem nézne. A másik szoba kicsi volt, és úgy tűnt, nincs használatban. A négy fal Csendes Kétségbeesés színben pompázott, a mennyezet 40 Nap a Rengetegben színűre volt festve. A szekrény, a fiókok üresek. 52

Nincs, ami itt tartson. A harmadik, legkisebb helyiséget dolgozószobává alakították át. Az igazi főnyeremény persze az lett volna, ha megtalálom a naplóját. De hol vannak már azok az idők, amikor az eltűnt személyeknek tollal írt, papíralapú naplójuk volt, tele gyöngybetűkkel rótt, sokatmondó bejegyzésekkel? Ilyenekkel, mint hogy „A helyi kocsma, délelőtt 11. Találkozó a nemzetközi fegyverkereskedővel”. Ezzel szemben manapság már minden napló elektronikus formában létezik. Rohadtul idegesítő. Bármit csinált is Wayne a közelmúltban, az mind eltűnt vele együtt a mobilján. Az asztalon számítógép csücsült, mintha kínozni akarna a titkaival. Türelmetlenül klikkelgettem, hátha elindul, közben folyamatosan a falakat, fiókokat, iratgyűjtő mappákat fürkésztem: azt a Post-itet kerestem, amire Wayne gondosan felírta a jelszavát. De semmit nem találtam, és egy idő után a számítógép nem engedte, hogy tovább próbálkozzam. Csak ültem ott, türelmetlenül kopogtam az egéren, Jay pedig őrjöngve járkált mögöttem fel-alá. – Nézd meg az e-mailjeit – sürgetett. – Nem tudom. Mindene jelszóval van védve. Mi lehet a jelszava? – Nemtom. Köcsög? – Ne már. Gondolkozz. – Végigpásztáztam a szobát, hátha rávezet valami a megoldásra. – Miket szeret? Csak háromszor próbálkozhatunk. Három rossz jelszó után a rendszer lezárja magát, és akkor sohasem jutunk semmire. Úgyhogy nagyon gondolkozz. Mi fontos neki? – A Nutella? – Hat betűsnek kell lennie. – Pizza. – Hat betű! – mordultam rá. – Engem hiába kérdezel, nem ismerem eléggé. A többi Laddz-tagot kellene megkérdezned. Hé, kinek szól a telefonja? Az enyém szólt. Előhúztam a táskámból, és a kijelzőre pillantottam. Artie. 53

Lopva Jayre néztem. Nem tudom, miért, de nem akartam úgy beszélni Artieval, hogy Jay is hallja. Később visszahívom. Visszadobtam a telefonomat a táskámba, és elkezdtem lepakolni az irattartó dossziékat a falipolcokról. Banki kivonatok, hitelkártya-egyenlegek, minden szépen rendszerezve – le a kalappal, Wayne. Volt idő, amikor az eltűnt személyek kukáiban kellett kutatnom, hogy hasznos információt találjak róluk, és meg kell mondanom, bár az embert lépten-nyomon figyelmeztetik a személyazonosság-lopásokra, senki nem használ iratmegsemmisítőt. Wayne papírjai lebilincselő olvasmánynak bizonyultak. Lakáshitel? Rendesen fizetve az utolsó számláig. Rohadt mázlista. Hiteltúllépés? Alig. Hitelkártyák? A három közül kettőt lemerített, mint minden normális ember; ezer éve csak a minimális összeget fizette. A harmadikon viszont volt hely – legtöbbször kifizette a teljes összeget a hónap végén. Az összegből arra következtettem, hogy ezt a kártyát a munkával járó kiadásokra használja. Légitársaságok szerepeltek a kivonaton, szállodák – például a Sofitel Isztambulban –, továbbá készpénzfelvétel Kairóban és Bejrútban. Bevétel? Elvétve. De azért előfordult. Villámgyorsan átfutottam az elmúlt két évet, és azt láttam, hogy egálban van, alig költött többet, mint amennyit keresett. Fura. De hát léteznek ilyen emberek is a világon. A nővérem, Margaret például ilyen. Ezen a ponton úgy gondoltam, kiindulásnak ennyi információ elég is, főként hogy a legfrissebb egyenleg is legalább kéthetes, szóval nem fog rávilágítani, mit is csinálhatott Wayne a mai napon, de képtelen voltam abbahagyni az olvasást. Istenem, esküszöm, borzalmasan érdekes volt látni, mire költi a fickó a pénzét. Előfizetése volt a Songlines magazinra. Havonta utalt egy kutyamenhelynek. Furcsa módon negyvenhárom eurót költött egy cukrászdában. Egy egész életet össze lehet így rakni. A gépjármű-biztosítása ki van fizetve, a házbiztosítása is ki van fizetve, látszik, megbízható állampolgár… – Helen! – törte meg a varázslatot Jay éles hangon. 54

– Ja… oké, rendben. Láttál valahol telefontöltőt? – Nem. Én sem. Ez azt jelenti, lehet, hogy Wayne magával vitte a töltőjét. Vagyis kisebb az esélye, hogy kényszerítették a távozásra. – Mi volt a levelekben, amiket illegálisan kinyitottál? – Semmi. Legalábbis semmi hasznos. Egypár rajongói levél. Az egészségbiztosító írt, hogy rendben van a következő egy évre. – Valamilyen félelmetes üzenet az adóhivataltól, hogy egy vagyonnal tartozik? – Semmi. Szóval nincs annyi tartozása, hogy emiatt szökjön meg. De annyi azért akad, hogy nagyon is örüljön a Laddz-koncerteknek. Nehéz egyértelmű következtetést levonni. Muszáj lenne bejutnom abba a számítógépbe… – És most: irány a fürdőszoba – indultam tovább. Jaj, micsoda gyönyörűség! A falakon Üvöltés, a mennyezeten Krisztus a Kereszten. – Mik ezek a festékek? – kérdezte Jay. – Mintha valami horrorfilmben lennénk. A mosdón nyoma sem látszott fogkefének vagy töltőnek: újabb bizonyíték, hogy Wayne a saját akaratából távozott. Az ablakpárkány meg a polcok roskadoztak a samponoktól, balzsamoktól, naptejektől, borotválkozás utáni bőrnyugtatóktól és egyéb metroszexuális cuccoktól. Lehetetlen lett volna megállapítani, elvettek-e valamit mostanában a helyéről. A szekrényt hagytam a végére. Borotva, fogselyem, enyhe fájdalomcsillapítók és – aha! – egy kis barna üveg, amelyben – aha! – altató lapul. Népszerű (egészen véletlenül nálam is igencsak nyerő) altató, csak éppen az orvosom már nem hajlandó felírni nekem. Legszívesebben gyorsan a zsebembe csúsztattam volna ezt a szürkésbarna, felejtéssel kecsegtető üvegcsét, de nem tehettem, mert profi vagyok. Egyébként is, Jay Parker ott ólálkodott körülöttem.

55

– Nem tud aludni – jegyeztem meg. – Ki tud? – Nem tiszta a lelkiismereted, Jay? – Haladjunk. – Próbáljuk meg a konyhában. – Lerohantam a lépcsőn. – Te nézd át a szemetet – szóltam oda Parkernek, mert az aztán tuti fix, hogy én nem fogom. Wayne-nek szelektív szemétgyűjtője volt négy külön szemetessel: külön az üvegnek, a papírnak, a fémnek, plusz egy dzsuvakuka (vagyis az ételmaradékok). Odamentem a hűtőhöz. – Nincs tej – mondtam. – Helyes. Bírom, ha valakinél nincs tej. – Tessék? – Tejet venni szánalmas. Minek tej? – A teába. – Ki iszik teát? – Akkor a kávéba. – Ki tesz tejet a kávéba? Ki iszik egyáltalán kávét, amikor diétás kólát is lehet? Amikor az ember elkezd tejet venni, hát… az olyan, mintha feladná. – Istenem, Helen, hiányoztál az idiótaságaiddal. Egyébként is lehet, hogy Wayne vett tejet, csak kidobta, mielőtt lelépett. – Na és találtál üres tejesdobozt? – Még nem… Hé! Ezt nézd meg! – Mi van? – Süti! – Parker előhalászott egy csokis piskótatekercs-maradéknak látszó tárgyat a dzsuvakukából. – Nem lenne szabad szénhidrátot ennie. Még három kilót le kéne adnia. Mérgesen bámult rám, mint az olyan emberek, akiknek sohasem kell aggódniuk a súlyuk miatt. Jay Parker emésztése olyan gyors volt, mint egy jamaicai rövidtávfutóé; nem számít, mit evett – márpedig gyorskaján élt, legalábbis régen biztos –, mindig karcsú volt, és vékony. 56

Szélsebesen pásztáztam végig a hűtő polcait. – Sajt, kenhető vaj, sör, vodka, kóla, diétás kóla, olajbogyó, pesto. Itt semmi kirívó nincs. – Bevágtam a frigó ajtaját, és áttértem a mélyhűtőre. – Hogy találtál meg? – Bekopogtam a szomszédodhoz, aki mesélt a válságos lakáshelyzetedről. Azt gondoltam, esetleg beköltöztél az egyik barátodhoz. Aztán eszembe jutott, hogy nincsenek barátaid. Úgyhogy felhívtam Walsh mamit, aki töviről hegyire elmesélt mindent. Walsh mami mindig is bírt engem, bizony. Keserű ízt éreztem a torkomban. Nincs joga a becenevén szólítani anyut. Nem bírtam elviselni, ahogy mindig kiszimatolta az emberek becenevét – általában fél másodperc alatt, mivel folyton résen állt, hátha olyat hall, amiből hasznot húzhat –, aztán szégyentelenül használta ezeket a neveket, úgyhogy mindenki azt gondolta, a csapathoz tartozik, pedig állatira nem tartozott a csapathoz. Arról pedig ki tehet, hogy nincsenek barátaim? Komoran folytattam a kutatást. A mélyhűtő felső polcán gigantikus zacskó fagyasztott borsót találtam. Miért mindig borsó van mindenkinek a mélyhűtőjében? Amikor a borsó borzalmas? Lehet, hogy csak a sérülések miatt tartják, például ha valaki leesik a lépcsőn és három helyen eltöri a combcsontját. „Ülj le oda, ráteszünk egy zacskó fagyasztott borsót, kedden már újra mehetsz extrém zumbára.” A következő polcon négy pizza volt. Lefelé haladva találtam még kenyeret, tőkehalfilét, fűszeres sült krumplit. Semmi gyanús. A következő a konyhaszekrény. Konzervparadicsom, tészta, rizs. Ha megfeszülnének, sem lehetnének normálisabbak a cuccok. – Van még Lapát-listád? – kérdezte Jay. – Aha. – Még mindig ott vagyok az első helyen? – Az első helyen? Te? Sehol sem vagy. Az imádott Lapát-listámon csupa olyasmi szerepelt, ami fontos volt nekem. Utáltam mindet, naná. Annyira, hogy pofán akartam vágni őket egy lapáttal, innen a név is. De akkor is fontosak voltak. Jay Parker nem volt 57

fontos nekem. – Sajnálom. – Mit? – Mindent. – Milyen mindent? – Mindent. – Fogalmam sincs, miről beszélsz. – Figyelj, nem lehetne… Felemeltem a kezem: el akartam hallgattatni. Vissza kell mennem a vendégszobába. Valami elkerülte a figyelmemet. Nem tudtam, mi, de az ösztöneim azt súgták, vissza kell mennem, és tényleg: a függöny mögött (arról most ne is beszéljünk, Wayne-nek micsoda pazar függönyei voltak) megtaláltam. Egy fénykép. Lefordítva. A képen Wayne és egy lány. Egymáshoz szorították az arcukat és mosolyogtak, látszott, hogy a bőrüket megfogta a nap. A háttérben kivehetők voltak a tenger fényei, a dűnék, a homoknád. Egy kicsit olyan volt az egész, mint egy Abercomie & Fitch-féle divatfotó – akár pasztellszínű kapucnis kasmírfölsőt is viselhettek volna –, mégsem lett olyan érzésem, mintha beállított képet néznék. Arra tippelnék, ők maguk készítették a fényképet az időzítő segítségével. Wayne mosolya őszinte volt, és boldog. A lány arcát pirosra fújta a szél, kék szeme csillogott, napszítta haja összegubancolódva repült mögötte. Ő Gloria. A nyakamat tenném rá. Levittem a fényképet az alsó szintre, és megmutattam Jaynek. – Ő ki? – kérdeztem. Jay vállat vont. – Gőzöm sincs. A rejtélyes Gloria? – Én is erre gondoltam. – A táskámba dobtam a fotót. – Mondd, milyen autója van Wayne-nek? – Alfa Romeo. – Oké. Sétáljunk egyet a környéken, hátha megtaláljuk. Háromháznyira sem jutottunk, amikor Jay megszólalt: 58

– Ott van. – Biztos? Tudod, akár több fekete Alfa Romeo is lehet Dublinban. A kezével árnyékolta a szemét, és bekukucskált a sötét kocsi belsejébe. – Tuti. Nézd, ott van az ülésen Wayne egyik hülye könyve. A könyvre pillantottam. Teljesen sima krimi volt. Semmi hülye nem volt benne. Tetszett Wayne autója. Olasz autó volt, tehát elegáns, de nyolcéves, szóval nem felvágós. A színe fekete, ami az egyetlen létező igazi autószín. Semmi értelmét nem látom a többi úgynevezett „színnek”. Csakis arra jók, hogy menjen a választással az idő. Ha belegondol az ember, milyen sokáig vacillálunk, hogy most akkora piros autó vagy az ezüst autó… Ha én lennék a világ ura, az első zsarnoki intézkedésemmel megparancsolnám, hogy mindenkinek csak fekete autója lehet. – Ha tehát a kocsija itt van, és saját akaratából távozott, jó eséllyel mondhatjuk, hogy akárhova tartott, taxival ment. – Máris le voltam törve a gondolattól, milyen dögunalmas lesz behízelegni magam az összes dublini taxitársasághoz, és kikönyörögni, hogy megmutassák a híváslistájukat. – Hacsak… – (Bár bizonyos szempontból ez még kellemetlenebb gondolat volt…) – Hacsak nem busszal vagy vonattal ment. Wayne-nek bejön a tömegközlekedés, nem? – Ezt meg honnan veszed? – Nem tudom. Csak így képzelem. – (Ez viszont azt jelentette, hogy kezdek belelátni Wayne agyába.) Jay lenyűgözve bámult rám. – Látod? Tudtam, hogy te vagy az én emberem.

59

7 – És most? – kérdezte Jay. – Ahhoz már késő van, hogy végigjárjuk a szomszédokat, nem? – Abszolút. – Elmehetnénk John Josephhez. – Éjfél van – mondtam. – Nem alszik még? – Nem hiszem – vigyorgott gúnyosan Jay. – A rock and roll sohasem alszik. – Épp ezt mondom. John Josephben kábé annyi a rock and roll, mint a prosztatarákban. De mindegy, amúgy is letelt az egy óra, annyit fizettél. Ha azt akarod, hogy még valahova elmenjek, le kell perkálnod még egy kis dohányt. Jay felsóhajtott, a zsebébe nyúlt, és vastag pénzköteget húzott elő. Lehámozott róla egypár bankót. – Még két óra uzsorakamattal. – Köszönöm. John Joseph, jövünk! John Joseph egy új építésű házban lakott Dundrumban. Elektromos kapu állta utunkat, a plexibódéban egyenruhás biztonsági őr állt. – Gyerünk, Alfonso! – Jay a kocsi orrával böködte a kaput. – Nyisd már ki! – Mr. Parker? Mr. Hartley tudja, hogy jön? – Mindjárt megtudja. – Szólok neki. – Alfonso különös barna telefont vett a kezébe, olyat, amilyet a hetvenes években készült filmekben látni. Jay idegesen bőgette a motort. – Azt hittem, minden művészkédhez van kulcsod – jegyeztem meg. – Van is – bólintott Jay. – De csak akkor használom, ha nincsenek otthon. – És akkor mit csinálsz? Beosonsz, aztán az edényfogó kesztyűjükkel simogatod magad? Vagy megnyalod a sajtot és visszateszed a papírjába? 60

Nyílt a kapu, Alfonso intett. – Muchas gracias – kiáltotta Jay, ahogy begurultunk. – Egy nap majd megérted, Helen, hogy nem vagyok akkora szemétláda, mint ahogy te gondolod. – Az ott a garázs? – Egy akkora kisház mellett haladtunk el, mint valami raktárépület. A híres garázs, tele régi autóval. – Nézzük csak meg azt az Aston Martint! – Ne beszélj az Aston Martinról. – Miért? Jay leparkolt egy beállóba a gigantikus bejárati ajtó mellett. – Csak ne beszélj róla. Na, már megint szól a telefonod. Milyen népszerű valaki. Megint Artie hívott. De most nem alkalmas. Így, hogy Jay itt ül mellettem, ráadásul, ha igaz, épp készül beindulni az ügy. Pedig nem volt jó érzés csak úgy hagyni csörögni a telefont, mikor tudom, hogy Artie az, de magamra parancsoltam, és visszadugtam a mobilt a táskámba. Amint tudom, visszahívom. Amikor felnéztem, láttam, hogy Jay rám szegezi sötét tekintetét. Lesütöttem a szemem. – Ne bámulj már, mint egy… – Ki hívott? A pasid volt, igaz? Rövid pórázon tart, mi? Vagy inkább fordítva? – Jay… – Cseszd meg. Senki nem tart senkit semmiféle pórázon. – Komoly ez a dolog kettőtök között, ugye? Én meg azt gondoltam, sosem fogsz senki mást szeretni, csak engem. Elöntötte a vér az agyamat. Már nyitottam a számat, hogy leugassam, de annyi minden akart egyszerre kibukni belőlem, mint amikor a részegek nyomulnak rajtaütéskor kifelé a tömött kocsmából, hogy a kijáratnál nagy gabalyodás lett, és végül senki sem jutott ki (vagyis egy szót sem tudtam kinyögni). – Csak vicceltem! – röhögött bele Jay megdermedt, néma arcomba, aztán 61

kiugrott a kocsiból. – Tudom, hogy utálsz. Na, gyere. Felszaladt a széles gránitlépcsőn. Egy fekete ruhát, fehér kötényt viselő, alacsony dél-amerikai nő hatalmas, legalább három emelet magas előtérbe vezetett minket. – Hola, Infanta – vigyorgott Jay. – Cómo estás? – Mr. Jay! – Infantán látszott, hogy nagyon örül. Nyilván borzalmasan rossz emberismerő. – Miért nem jönni engem látogatni három nap? Hiányzik! – Maga is hiányzott nekem. – Jay megölelte a nőt, és végigkeringőzte vele az előcsarnokot. Néztem, ahogy táncolnak. Remegett a kezem, égett az arcom, mintha megfogott volna a nap. Gondolom, dühös voltam. Ha elvállalom ezt a munkát, nem lehetek majd ilyen sokat együtt Jay Parkerrel. Borzalmas hatással van rám. – Ó, Mr. Jay! – Infanta leállította a szédült kerengést. – Mr. John Joseph várni fogadószobában. Jay egészen kifulladt és kipirult a nagy mulatozásban. – Hadd mutassam be a barátomat. Ez itt Helen Walsh – mondta. Infanta tiszteletteljesen nézett rám. – Mi mind szeretni Jay Parkert. Maga szerencsés, hogy lenni barátja. – Nem a barátom – közöltem, mire Infanta szemlátomást megdöbbenve lépett hátra. – Gratulálok – morogta Jay. – Csak ezt a szegény asszonyt hozod zavarba. – De hát nem vagy a barátom – meredtem Jayre, aztán a nőre néztem. – Infanta, sajnálom, de Jay Parker nem a barátom. – Rendben – rebegte Infanta elhaló hangon. Nagyon mélyre le kellett nyúlnom magamba, hogy megtaláljam a belső acélrudamat. Attól féltem, mindjárt elgörbül, de megragadtam, és hagytam, hogy erőt öntsön belém. Infanta megbántódott tekintete kevés ahhoz, hogy én, Helen Walsh lelkiismeret-furdalást érezzek. Az úgynevezett fogadószoba elképesztően hatalmas volt, John Joseph alig 62

látszott a túlsó végében. A kandallóra könyökölve állt, de úgy tűnt, kicsit nyújtózkodnia kell, hogy elérje. Igaz, nem volt kicsi a kandalló sem, de akkor is. A helyiség a középkori nemesi kastélyok stílusában volt berendezve, legalábbis azt hiszem, ez volt a cél a faragott falambériával, a falikárpitokkal meg a gigantikus, háromrétegű csillárral, amely valami történelem előtti vadállat agancsaiból készült. A kandalló előtt két ír farkaskutya terpeszkedett, az ón falikarokban gyertyaláng pislákolt. – Jay! John Joseph végigszökellt a szobán – egy pillanatra azt hittem, az egyik ír farkasra fog felpattanni –, és annak ellenére, hogy egy kicsit az egész ország nevet rajta, mégis elfogódott voltam, hogy egy ilyen nagy sztár közelében lehetek. Közelről úgy nézett ki, mint egy idősödő manó. Nagy kerek szemével, ami tizenkilenc évesen még olyan jól állt neki, most, harminchét évesen kicsit aszott fejű, kicsit olyan gollamos volt. – Te csakis Helen Walsh lehetsz. – Meleg kezével határozottan megszorította a kezemet. – Köszönöm, hogy ilyen gyorsan a rendelkezésünkre állsz. Ülj le. Megkínálhatlak egy itallal? Van egy szokásom: egy pillanat alatt megutálom az embereket. Egyszerűen csak mert időt spórolok vele. Továbbá mert ki nem állhatom, ha valaki ilyeneket mond, mint hogy „a rendelkezésünkre állsz”, kivéve ha az illető valami ügyintéző, de azok persze sosem mondanak ilyet. Azt azonban még nem tudtam biztosan, hogy John Josephfel hányadán állok. Barátságos volt, kellemes, és az embernek olyan érzése támadt, hogy ura a helyzetnek. Egy-egy pillanatra ravasz csillogás villant meg a szemében, végigmért, de nem kiakasztóan, csak alaposan megnézett. Arra számítottam, hogy egy idióta, de egyértelműen nem volt az. Alacsony volt. Nálam nem sokkal magasabb, én pedig százötvenhét centi vagyok, de ha valaki alacsony, attól még lehet hatásos, sőt akár félelmetes is, legalábbis állítólag. Valahonnan előkerült egy diétás kóla, bár nem emlékeztem, hogy kértem volna, Parker elé pedig kávét tettek. Olajozottan működő gépezet a Hartleyháztartás. John Joseph leült mellém az egyik nagyon hosszú kanapéra a négy 63

közül. – Na, gyerünk – mondta. – Oké – bólintottam. – Kezdjük az elején. Kábítószerezett Wayne? Vagy szokott kölcsönkérni gyanús alakoktól? – Soha. Abszolút nem olyan. – Mióta is ismered? – Legalább tizenöt éve. Inkább húsz. Együtt játszottunk a Laddzben. – Ha jól tudom, dolgozik neked. – Rengeteget. Általában a gyártásban vesz részt. A legtöbb felvételt Törökországban, Egyiptomban és Libanonban készítjük. – Feltéve, hogy Wayne használja a hitelkártyáját vagy pénzt vesz fel automatából, leggyorsabban úgy találhatnánk meg, ha bejutnánk a számítógépébe. Van elképzelésed, hogy mit lehet a jelszava? John Joseph félrebiccentette a fejét, és álmodozó, távolba néző kifejezést öltött. – Tényleg gondolkozom – mondta. – Csak a botox miatt nézek úgy ki, mintha agyhalott lennék. Jay erőltette rám a botoxot. Összevonnám a szemöldökömet, ha tudnám. Nem volt elég vicces ahhoz, hogy elmosolyodjam, de azért jól szórakoztam. Kis idő múlva megrázta a fejét. – Nem, fogalmam sincs. Sajnálom. – Nagyon fontos lenne. Ha bármi eszed jut, szólj. Adok névjegykártyát. Hosszas, lehangoló küzdelmet kellett folytatnom egy tollal. – Ez a munkahelyi szám már nem létezik – húztam ki a megfelelő sort. – Az otthoni szám pedig megváltozott. – Kifirkáltam a vonalas telefonszámomat, a volt telefonszámomat. Istenem, ez milyen szívfacsaró. Odaírtam a helyére a szüleim számát. – Tényleg új névjegykártyát kellene már csináltatnom – mondtam csak úgy a levegőbe. Teljesen esélytelen. – Megkaphatom én is a te számodat? 64

Adott egy mobilszámot – és semmi mást. Az olyan embereknek, mint ő, általában legalább négy különböző mobiljuk van meg egy halom otthoni és irodai elérhetőségük, de ő mindössze egyetlen mobilszámot adott. Bár az az igazság, hogy többre nem is volt szükségem ahhoz, hogy elérjem. – Na most, John Joseph, tudtommal te vagy az utolsó, akivel Wayne beszélt. Tegnap este hívott, ugye? Huszonhat órával ezelőtt. Milyennek találtad? – Nem volt jól… Mindenféle baja volt ezzel az egész koncerttel, meg azzal, hogy újra összeállunk. Azt mondta, hogy már továbblépett, túl van ezen az egész fiúcsapatos dolgon, hogy megalázónak érzi, ha ezeket a dalokat kell énekelnie, hogy képtelen diétázni és hogy sosem fog rámenni a fellépőruha. – Akkor nem csodálkoztál, hogy Wayne nem jött el a ma reggeli próbára? – Valójában csodálkoztam. Tegnap este megígérte, hogy eljön. Hittem neki. – Aggódsz érte? – Hogy érted? Arra gondolsz, hogy esetleg… – Nos, igen, szóval hogy kinyírta magát. – Nevezzük nevén a dolgokat, nem érek rá egész éjszaka. – Úristen, dehogyis! Akkora baj azért nem volt. – Elképzelhetőnek tartod, hogy valaki elrabolta? John Joseph elképedve nézett rám. – Ki akarná elrabolni? Nem tudom róla elképzelni. – Mit mondott neked utoljára? – „Reggel találkozunk.” – Ezzel nem sokra megyünk. Banális kérdés, de van esetleg elképzelésed, hova mehetett? A fejét rázta. – Fogalmam sincs. De biztosan nem valami luxusszállodába vagy ilyesmi. Wayne… nem egyszerű eset. – Jaytől már kérdeztem, ő nem tudta pontosan, de te biztos tudni fogod a 65

választ erre a kérdésre. – Halljuk – mondta John Joseph. – Van Wayne-nek barátnője? – Nincs. Hazudott. Nem tudom, honnan tudtam, talán túl gyorsan válaszolt, vagy összeszűkült a pupillája, mindenesetre volt valamilyen tudatalatti árulkodó jel, amire felfigyeltem. – Mi a sztori? – kérdeztem. – Nincs sztori. – Nehéz volt megállapítani a középkori világításban, de mintha elsápadt volna. Csend terpeszkedett közöttünk, és hiába minden, amit tanultam, én szólaltam meg először. – Gloria. – Ki az a Gloria? Olyan hangosan és dacosan kérdezett vissza, hogy konkrétan megsajnáltam. – Nem tudod, ki Gloria? – Nem. – És ha mutatok róla egy képet? Hátha eszedbe jut. – Kutatni kezdtem a táskámban, végül előhúztam a képet, amin Wayne volt a lánnyal. – Tessék – mondtam. Fél másodpercig nézte a képet, aztán azt mondta: – Ez Birdie. – Ki? – Wayne volt barátnője. Birdie Salaman. – Sosem hallottam róla. – Civil. Nem dolgozik ebben a bizniszben, amit mi show-nak nevezünk. Jaj, ne, könyörgök, ne mondj ilyeneket! 66

– Szakítottak. Nem is tudom, talán úgy kilenc hónappal ezelőtt. Kilenc hónapja? Tényleg? Nem tegnap történt, de még mindig tart róla egy képet a vendégszobában. Lefelé van fordítva, csak úgy árad belőle a szomorúság. – Van telefonszámod Birdie-hez? – Megkeresem. Elküldöm sms-ben. – Tényleg fogalmad sincs, ki lehet Gloria? – Tényleg nincs. Tuti, hogy volt ott valami: egy rebbenés, egy rezzenés, olyan kicsi, hogy puszta szemmel nem látható, de akkor is ott volt. Ezen azonban majd később kell gondolkoznom: most nem fogok többet kihúzni belőle. Ha az ember elég ideig csinálja ezt a munkát, megtanulja, mikor érdemes erősködni, és mikor kell békén hagyni valakit. Tudtam, hogy ideje taktikát váltani. – Beszéltél Wayne szüleivel? – A mamája hívott ma este úgy hat körül, hogy tudom-e, miért nem veszi fel a telefonját. A szüleinek fogalmuk sincs, hol lehet. Van egy testvére, Connie, ő is Clonakiltyben él, a másik testvére, Richard pedig New York állam északi részén. Felhívtam őket is. Velük sincs. – Jó, de… ha a családjánál bújt meg, aligha fogják kiadni neked, nem? John Joseph zavartan pislogott. – De akkor miért hívna föl Mrs. Diffney? Értsd meg, régóta ismerem őket, közel állunk egymáshoz: majdnem úgy vagyunk, mintha én is a fiuk lennék. Sosem hazudnának nekem. Hidd el, Wayne nincs velük, ők is épp annyira izgulnak érte, mint én. Ezt az infót majd ellenőriznem kell, de úgy tűnt, igazat beszél; egyelőre elhalasztom a homéroszi utat Clonakiltybe. A New Yorkban lakó testvért legalább elfelejthetem; kizárt, hogy Wayne az útlevele nélkül kijutott volna az Egyesült Államokba. – Szükségem lesz a clonakiltyi rokonságra: nevek, címek, telefonszámok, minden. – Nekem megvan – szólt oda Jay a kanapé túlsó végéből. – Ebben a 67

pillanatban küldöm sms-ben. Újra John Josephre néztem. – Wayne dohányzik? – Nem. Évekkel ezelőtt leszokott. Aha. Akkor a fiókban azok az öngyújtók csak az illatos gyertyákhoz kellettek. – Van takarítónője? – Nincs. Carol, a mamája jól betanította. Azt állítja, megnyugtatja a takarítás. Jay Parker megvetőn ciccegett, de én fagyos pillantást vetettem rá, véletlenül ugyanis engem is megnyugtat a házimunka. Egészen a közelmúltig egyáltalán nem érdekelt a kosz. Teljesen boldogan éltem volna az árokban is, ha van SkyPlus; de abban a pillanatban, ahogy megvettem a saját lakásomat, végre ráéreztem a porszívózás, a portörlés varázsára – az az elégedettség, az a büszkeség… Na, de most vissza Wayne-hez! – Nincs valamilyen egészségi problémája, ami fontos lehet? John Joseph tehetetlenül vonta meg a vállát. – Férfiak vagyunk, nem beszélünk ilyesmiről. Akár hererákja is lehetne, le is eshetett volna a golyója, mi akkor is a fociról beszélnénk. – Ha már itt tartunk, kinek drukkol? – A Liverpoolnak. De csak normálisan, érted, nem olyan őrülten. – Észrevettem, hogy… – alig bírtam kipréselni magamból a szót, annyira gyűlölöm – …spirituális dolgok is vannak a hálószobájában. A Most csodája meg egyéb ilyen szarok. – Á, folyton könyveket meg ilyeneket vesz az Amazonon, de sosem olvassa el egyiket sem. – Nézd, ez szörnyű kérdés, de muszáj feltennem… John Joseph feszülten figyelt. – Wayne… jógázott? Úgy értem, jógázik? – Úristen, dehogy! – hördült fel John Joseph döbbenten. Jay fuldoklott a 68

sokktól. – Szokott esetleg meditálni? – Nem! Teljesen hétköznapi ember – tiltakozott John Joseph. – Felejtsd már el azokat a rohadt könyveket! Úristen! Ebben a pillanatban megjelent Zeezah, John Joseph új felesége, és engem hirtelen semmi más nem érdekelt. Bár a Hello! címlapján már láttam Zeezah esküvői fotóit, alig vártam, hogy őt magát is megbámulhassam egekig magasztalt valójában. Hosszasan legeltettem rajta a szemem, elraktároztam magamban a frázisokat, amelyeket majd elpuffogtatok azok előtt, akiket kedvelek. Kevély, duzzogó arckifejezés. Szupermenő frizura. Fehér lovaglónadrág. Fényes fekete lovaglócsizma. Rövid, eszelősen húzott derekú kosztümkabát. Olyan erős ajakkontúr, ami már-már vékony bajusznak tűnt. És ami a legjobb: kis fekete lovaglóostor volt a kezében. – Szia, Zeezah – köszönt Jay. – Á, helló – mondta Zeezah csak úgy bele a levegőbe. – Zeezah, bemutatom Helen Walsht – mutatott rám Jay. – Á, helló – ismételte Zeezah még szórakozottabban. Aztán valamilyen kifogással hátat fordított nekünk és a kandallóhoz ment, és az istenre esküszöm, soha életemben, sem azelőtt, sem azóta nem láttam ehhez fogható feneket. Micsoda kerekség, micsoda fehér tökély! Teljesen megbabonázott az a popsi. De komolyan. Megbabonázott. Ám ezzel együtt sem tudott megfélemlíteni. Sőt titkon önelégülten mosolyogtam. Ó, persze, Zeezah, most nagyon szexi vagy. Ó, persze, ebben a pillanatban hamvas vagy, és buja, majd szétvet a frissesség. De tíz év múlva betegesen kövér leszel. Az a típus vagy, aki altatásban fog meghalni zsírleszívás közben. A következő pillanatban a kutyák felé pattintott az ostorával, mire azok nyüszítve távolabb húzódtak. Nem szeretem a kutyákat. Hogy pontos legyek, utálom a dögöket. De még én is úgy éreztem, ez azért egy kicsit sok. John Joseph zavartan pillogott. 69

– Hagyd békén a kutyákat, bébi. Zeezah leguggolt, és simogatni, dögönyözni kezdte az állatokat. – Ne haragudjatok, kutyuskák – gügyögte, azok meg a nyálukat csorgatták imádatukban és hálájukban. Hülyék. – Hát nem különös, hogy egy kis kegyetlenségtől csak még jobban szeretnek? – kérdezte mosolyogva. Fiatal volt, és huncut, és legnagyobb meglepetésemre (kategória: kellemes) azon kaptam magam, hogy kedvelem. – Gyere, beszélj te is Helennel – hívta John Joseph. – Helen azért jött, hogy segítsen nekünk megtalálni Wayne-t. – Rendben. – Odajött, leült mellém, és esküszöm, megfogta a kezem. Komoly hangon azt mondta: – Kérlek. Meg kell találnod. Wayne jó ember. – Senki nem állítja, hogy nem az – védekezett Jay. – De igen, te. Szerinted gyenge. – Nem mondtam, hogy gyenge. Azt mondtam, hogy nincs akaratereje. – Azt hiszed, Frankie Delapp nem eszik késő este lekváros linzert? – kérdezte szemrehányón Zeezah. – Azt gondolod, Roger St. Leger nem iszik sört? – Nem iszik sört. Vodkát iszik, és vodkát ihat, mert abban kevés a szénhidrát. Már megint a szénhidrát. – Zeezah, akarhat valaki ártani Wayne-nek? – Wayne jó ember. – Van elképzelésed, hogy hol lehet? – Nincs – sóhajtott fel, és elengedte a kezemet. – De add meg a számodat, felhívlak, ha eszembe jut valami. – Persze. – Kutatni kezdtem a táskámban. Amikor ezen a borzalmas reggelen felkeltem, nem gondoltam, hogy a nap végén egy szupersztárnak fogom megadni a telefonszámomat, még akkor is, ha csak a Közel-Keleten ismert. 70

– És ha nekem kellene elérnem téged…? – tudakoltam óvatosan. – John Josephen keresztül próbálkozzam? Szigorúan pillantott rám. – A magam ura vagyok, saját telefonom van. Küldöm is a számomat smsben. – Remek. Király… oké. – Hú, ha én ezt anyunak elmesélem! Hogy megkaptam Zeezah számát! Hú. De nem, talán inkább mégsem mesélem el; a végén még titokban megszerzi a számot, és gyűlölködő üzenetek küldözget Zeezah-nak. – Na, most. Megkérhetnélek mindhármótokat, hogy engedjétek szabadjára a képzeleteteket egy pillanatra, és mondjátok meg nekem egy mondatban, hol lehet Wayne? Amilyen képtelenséget csak akartok. Tekintsétek játéknak az egészet. Én kezdem. Szerintem Wayne… kenyérsütőtanfolyamon van. – Kenyér? – szörnyülködött Jay. – Szusi, ha úgy jobban tetszik. John Joseph? – Szerintem Wayne… egy klinikán van, és leszívatja a zsírt a hasáról. – Tényleg? – ragyogott fel Jay. – És szerda estére meggyógyul? – Ez csak játék – hűtötte le Zeezah. – Szerintem Wayne… a szüleinél van, és kábeltévét néz. – Szerintem Wayne… – csatlakozott Jay – egy ilyen buddhista helyen van, ott Nyugat-Corkban, és meditálni tanul. Huh! Mindjárt hányok. – Nem, meggondoltam magam. Észak-Tipperaryban van süteményevő versenyen, és mindenkit ripityára ver. Már bejutott az országos selejtezőbe. – Zeezah, ismered Wayne barátját, Gloriát? – kérdeztem. – Gloriát? – ismételte meg Zeezah a nevet, és istenre esküszöm, mintha megdermedt volna. Csak egészen rövidke pillanatra, de én akkor is láttam. – Ki az a Gloria? Nem szóltam. Vártam, hogy ő törje meg a csendet. A fejét rázta. – Nem ismerem ezt a Gloriát. 71

Talán tényleg nem ismerte. Talán csak képzelődtem. Végül is nem vagyok a legjobb formámban. – Zeezah, a legfontosabb kérdés: van bármiféle elképzelésed, mi lehet Wayne számítógépén a jelszó? Hat betű. Ahogy gondolkozott, tekintete a távolba révedt, homloka egészen kisimult. Ugye nem lehet, hogy Jay neki is kötelezővé tette a botoxot? Csak huszonegy éves. De az is lehet, hogy csak a fiatalságának köszönheti a ránctalan homlokát. – Hat betű? Hirtelen felélénkült. Izgatottan vártam, mit fog mondani. – Nem lehet, hogy „Zeezah”? Vidáman kuncogott, én pedig udvariasan, de fáradtan próbáltam nevetésszerű zajokat kelteni, bár lehet, hogy ez rossz ötlet volt, mert olyan lett a hangom, mint egy rozmáré, és mindenki ijedten nézett rám. Továbbá úgy éreztem, mintha meghúzódott volna egy izom a mellkasomban.

72

8 – Na és most? John Joseph kúriája előtt álltunk. Fáradt voltam. Mindig olyan nehéz ellene menni a természetes hajlamaimnak és kellemesen viselkedni az emberekkel, de csak úgy tudok információt kiszedni belőlük, ha megkedveltetem magam velük. – Hazadoblak – mondta Jay. Ezekre a szavakra borzalmas érzés öntött el. Egész nap azt vártam, hogy végre este legyen, de az ég, ahogy így elsötétült, még inkább vészjóslónak tűnt. Nem mertem felnézni, mert biztos voltam benne, hogy két holdat fogok látni odafent. Úgy éreztem, mintha valami katasztrofális kozmikus elcsúszás következtében egy másik bolygón élnék, amely látszólag hasonlít ugyan a Földre, de egyáltalán nem a Föld. Ezen a bolygón semmi sem stimmelt, ez a hely más rezgésszámon működött. Meghatározhatatlan, de szörnyű módon baljós volt, és vészjósló. – Megpróbálhatnánk Frankie-t – próbálkoztam kétségbeesetten. – Hajnali egykor? – Myrnával épp most importáltak ikerbabákat Hondurasból. Valószínűleg az egész ház ébren van. – A kifejezés, amit keresel, az örökbe fogadás. Nem egy rekesz banánról beszélünk. Amúgy honnan tudod? – A magazinokból. Anyu és Claire együtt az összeset felvásárolja. Küldj üzenetet Frankie-nek. Frankie Delapp: a Meleg. A Laddz feloszlása után mozgalmas életet élt. Először éttermet nyitott, de óriási tartozásokat halmozott fel és befuccsolt. Aztán szépségszalont indított, de abba is belebukott. Végül csődbe ment. Ám a legnagyobb botrányt azzal kavarta, amikor előbújt heteroszexuálisként. A rajongói le voltak döbbenve, a népszerűsége erős kárt szenvedett. Egyik pillanatról a másikra kitaszított lett; hosszú éveken át kerülték és ügyet sem vetettek rá, az utóbbi hat hónapban azonban egészen elképesztő pozitív fordulatot vett az élete. Valahogyan elintézte magának a filmkritikusi állást 73

az egyik országos délutáni show-műsorban, a Csevegjünk egy tea mellett! ben. Senki nem tudta, hogy csinálta, tekintve hogy szinte semmit nem tudott a filmekről, és úgy általában sem tartották különösebben nagy észlénynek. Mégis, ahogy néha történnek ilyen furcsa dolgok, mint mondjuk a helyi tébécéjárvány, Frankie-ből hirtelen Írország legnépszerűbb embere lett. Édes volt, melegszívű, és a nézők könnyen azonosultak a népies ízlésével. Nála minden, amiben Jennifer Aniston előfordult, automatikusan öt csillagot kapott, miközben az Oscar-díjas filmek csupán kettőt vagy hármat. – Mert unatkoztam, édesem. Olyan uncsi volt, a ruhák meg annyira bénák voltak. A felénél ki kellett mennem, hogy vegyek még cukorkát. Imádta mindenki a kőművesektől az apácákig, és a „Frankie mit szól hozzá?” egy pillanat alatt szállóige lett. Egyik napról a másikra mindenki Frankie-t akarta megkérdezni mindenről, és nem is csak a filmekről. Nem sokkal ezután a Csevegjünk egy tea mellett! egyik műsorvezetője eltűnt egy szovjet típusú tisztogatás során, és a helyére Frankie került. Aztán egy merész ugrással, a tévécsatorna szigorú hierarchiájára fittyet hányva Az ír rózsa műsorvezetőjévé lépett elő, és keringeni kezdett a hír, amely szerint ő lesz a Szombat este a kanapén arca, amint Maurice McNice beadja a kulcsot. Nem túlzás azt állítani, hogy Frankie pillanatnyilag úgy trónol az ír könnyű szórakoztatóipar tetején, mint egy bizarr, barnítókrémes kolosszus. Hosszú évek óta együtt élt egy nővel, aki úgy tizenöt évvel volt idősebb nála. Valamilyen Myrnának hívták. A vermonti születésű hölgynek rövid, őszes szürke, drótszerű göndör haja volt, dacosan festetlen arca és klimaxos ruhái. Hetednapi adventista volt, bármit jelentsen is ez, és akit viccesnek talált, azt „őrült pofának” nevezte. Amíg vártuk, hogy Frankie válaszol-e az üzenetre, arrább mentem, hogy Jay ne halljon, és felhívtam Artie-t. Jólesett volna beszélni vele, de meglepetésemre (kategória: kellemetlen) ki volt kapcsolva a telefonja. Túl sokáig halogattam a dolgot: már lefeküdt aludni. – Én vagyok – mondtam az üzenetrögzítőjének. – Bocs, hogy ilyen későn. Nem fogod elhinni, de dolgozom. Holnap hívlak… – És most a pontszerző dobás. Hogyan fejezzem be a hívást? Majdnem hat hónapja járunk, még 74

egyikünk sem mondta a másiknak, hogy „szeretlek”, de mindenféle vicces módon azért ki szoktuk fejezni az érzéseinket. – Biztos lehetsz benne – mondtam végül –, hogy igen nagyra becsüllek. Ezután meghallgattam az üzenetet, amit ő hagyott nekem. – Bébi, jól vagy? Miért nem mondtad a lakást? Beszéljünk majd róla. Vonnie elment, a gyerekek alszanak… Visszajössz? Ó, egy pillanatra belegondoltam… ahogy bemegyek a házába a kulcsommal, ahogy lábujjhegyen végiglopakodom a néma házon, ahogy levetkőzöm és bebújok a takaró alá, ahogy odabújok hozzá az ágyban, ahogy a bőröm a bőréhez ér… De most dolgozom. – Akárhogy döntesz is – mondta végül –, maradok tisztelettel. Kinyomtam a telefont, és megfordultam. Jay Parker ott állt mögöttem, sokkal közelebb, mint gondoltam. – Üzenet jött Frankie-től – közölte. – Mit ír? Jay a kezembe nyomta a telefonját. Elolvastam az üzenetet: Jó h írsz Jay drágám gyertek csak babákat isten áldja de folyton bőgnek. Wayneről még nincs hír? Ha nem találjuk meg baszhatjuk már bocs gondolnom kell az iskoláztatásra mindenki azt hiszi h tele vok mint a déli busz csak mert benne vok a tévében de tiszta smucig a csatorna isten áldjon ölellek xoxoxoxoxox. – Gyere, menjünk – mondtam. Az autóban ülve Jay megszólalt: – Emlékszel arra az estére, amikor megismerkedtünk? – Nem. Buliban voltunk. Nem voltam meghíva. Később megtudtam, hogy ő sem. Amikor először megláttam, egy James Brown-számra táncolt. Nagyon jól táncolt, és nagyon jó volt a szám. De még a fele sem ment le, amikor elkezdett felszólogatni a DJ-nek, hogy tegyen be valami mást. A vak is láthatta, hogy iszonyú sok közös van bennünk. Nem tudunk hosszan koncentrálni. Alaphangon ingerlékenyek vagyunk. Elégedetlenek vagyunk az egész létünkkel. 75

Egy rövid beszélgetés során további egyetértési pontokat állapítottunk meg. Nem szeretjük a gyerekeket és az állatokat. Arra vágyunk, hogy rengeteget keressünk a szükséges kemény munka elvégzése nélkül. Kedveljük a hulahoppkarikákat. Egyértelmű, hogy az ég is egymásnak szánt bennünket. Ahogy az ajtó felé mentünk, egy nő állta utunkat. Széles vigyor ült az arcán. – Annyira cukik vagytok! Mintha ikrek lennétek. Jancsi és Juliska, csak gonoszak. Még hogy ikrek. Jayjel három szórakoztató hónapon át voltunk együtt, aztán megtudtam, milyen is valójában. Így lett vége. Frankie szünet nélkül beszélt, és azt csinálta, amit a politikusok szoktak: egy mondatban tizenötször kimondta az ember nevét. Az apró nappaliban térdig érő kupacokban álltak a pelenkák, játszószőnyegek és egyéb babakellékek, Frankie muszlin törlőruhát viselt a jobb vállán, és egy tejes hányáscsíkot a bal lábszárán. Jay, aki menő, urbánus kinézetével, sötét öltönyével és vékony fekete nyakkendőjével teljesen kilógott a képből, megvetően állt a nappali ajtajában, és szemlátomást visszataszítónak találta a káoszt. Frankie megragadta a karomat, és a kanapéhoz húzott. – Taszajtsd csak a földre, amit találsz, Helen. Mindent. Gyerünk, csak bátran! Nem számít! – Kaszáló mozdulattal, energikusan lesöpört egy halom cumisüveget, partedlit, kekszet és ruhát a kanapéról, a babaholmik szanaszét gurultak a szőnyegen. Addig csapkodott és hadonászott a karjával, míg annyi helyet csinált a kanapén, hogy mindketten leülhessünk. – Gyere, Jay, drágám! – nézett az ajtó felé. – Most már van hely. – Teljesen jó nekem itt, Frankie. – húzódott még hátrább az ajtószegletbe Jay. – Ha úgy tetszik, senki nem kényszerít. – Frankie hátat fordított Jaynek, és rám irányította a figyelmét. Kis ideig egyenesen a szemembe nézett. – Helen, olyan sok minden van az életemben, ami valóságos áldás, Helen, olyan sok minden. A tévé, a babák, hogy újra összeállunk és koncertezünk… 76

gondoskodnak rólam odafentről. – A mennyezetre pillantott, aztán előhúzott az inge alól egy láncot, és sietve megcsókolta a kis kereszt alakú aranymedált. – De nagyon szeretném kialudni magam, Helen, akár négy egybefüggő órával is kiegyeznék. – Könnyek gyűltek a szemébe, aztán gyorsan megtörölte az arcát. – Babadepi. – Ekkor hátrafordult, és odaszólt Jaynek: – Jay, drágám, Wilson Pickett-számokat énekelgetsz magadban? – Mielőtt Jay válaszolhatott volna, Frankie már vissza is fordult, és megint rám összpontosított. – Nem úgy néz ki, mint aki Wilson Pickett-számokat énekelget magában? Vagy talán Otis Redinget? Valami mélyen érző dalt? Ki kell kapcsolni ezt a zűrzavart. A figarónál ültél, a székben hátradűltél, Jay, drágám? Én is szoktam, Helen, szoktam magamban énekelgetni, el szoktam szökni innen, de én jobban szeretem a Boney M-et. By the Rivers of Babylon, engem ott lehet megtalálni. Egy kisbaba panaszos sírása hangzott fel a másik szobából. – Helen, angyalok mind a ketten, angyalok, de nem vagyok biztos benne, hogy olyan jó ötlet volt ez az ikerdolog. Amint az egyik elhallgat, a másik már kezdi is a sírást. Totál kivagyunk mind a ketten Myrnával. Ha Jay nem parancsol rám, hogy kezeltessem magam botoxszal, esküszöm, negyvennek is kinéznék. Helen, drágám, van valami hír Wayne-ről? – Én is épp ezt akartam kérdezni tőled. – Irgalmas isten! – szorította az öklét az arcához. – Be fogok dilizni, Helen. Meg kell találnod Wayne-t. Nekem mindenképpen kell az a pénz. Óriási tartozásaim vannak, és most már családos ember vagyok. Ezt a lakást csak béreljük, és te is láthatod, hogy itt nem lehet gyerekeket felnevelni. – Az már igaz, hogy a pecó irtó kicsi volt, és dugig volt cuccal. – Az emberek azt hiszik, vastag vagyok, mert szerepelek a tévében, pedig Helen, erről szó nincsen. Totál fukar, zsugori az a banda. Esküszöm, közlekedési rendőrként is többet keresnék. – Van bármiféle, de tényleg bármiféle elképzelésed, mi lehet Wayne jelszava a számítógépén? Frankie döbbenten bámult rám. – Hogy mi lehet Wayne jelszava? Úgy kivagyok, hogy a sajátomat sem tudom. 77

– Na és mondd, Frankie, milyen ember ez a Wayne? – Édes ember, Helen, egy drágaság. Mind odavagyunk Wayne-ért. Meg kell hagyni, kicsit sok tud lenni, vannak rossz napjai, amikor kicsit szótlan, és néha előfordul, hogy nem hajlandó az ujjait rázni a színpadon, azt mondja, inkább levágja mindkét karját egy rozsdás vajazókéssel, és olyankor valakinek addig kell hízelegnie, míg magához tér, de az ezer évbe is beletelik, és feltart mindannyiunkat, ahelyett hogy együtt lennénk a drága szeretteinkkel, de biztos vagyok benne, hogy jó oka van rá… Egy drágaság, Helen, Wayne egy drágaság. Totál cukorfalat. – Van sejtésed, hogy merre lehet? – Lövésem sincs. De nem valami egyértelmű helyen lesz. – Folyton ezt mondja mindenki. De mi az a hely, ami nem egyértelmű? A másik baba is sírni kezdett. Olyan érzésem támadt, mintha alig-alig kordában tartott hisztéria feszül a falak között. Egyáltalán nem éreztem ott jól magam; nagyon ideges voltam. Megkértem Frankie-t, hogy ő is próbáljon nyitottan gondolkodni, mint John Joseph és Zeezah. – Bármit mondhatsz, nem számít, mekkora őrültségnek hangzik. – Mert amikor az emberek azt gondolják, csak kitalálnak valamit, még abban is van valamennyi igazság. – Szerintem Wayne… – tűnődött Frankie – …lakókocsit bérelt, és elment Connemarába rekettyést fényképezni. – Mutatott valaha érdeklődést a lakókocsik vagy a rekettyések iránt? – Nem. De azt mondtad, engedjem szabadjára a fantáziámat. – Ki az a Gloria? – kérdeztem abban a reményben, hátha meglepem a kérdéssel. – Gaynor? Estefan? Magasságos ég. – Más Gloriát nem ismersz? Semmi értelme nem volt az egésznek. Képtelen voltam elérni, hogy Frankie úgy igazán rám figyeljen. Hiperaktív volt, a figyelme szakaszos, a 78

szemkontaktus minimális, bármennyire próbált is bizalmaskodni azzal, hogy folyton a nevemen szólított. Az olcsó színjáték felszíne mögött akár hazudhatott is, és én nem vettem volna észre. Megadtuk egymásnak a telefonszámunkat, aztán eljöttünk.

79

9 Roger St. Leger – a Másik – meglepett (kategória: érdekes). Vonzóan züllött volt. Kacér. Valahogy szexi, olyan lepukkant, bukott módon. Egy elhagyatott lakótelepen lakott, egy távoli külvárosban. Ha nem az éjszaka közepén indulunk neki, órákba telt volna, mire odaérünk. Azért beszéltem rá Jayt, hogy menjünk el, mert bár hullafáradtnak éreztem magam, teljesen éber voltam, és tiszta ideg. Nem bírtam elviselni a gondolatot, hogy ott feküdjem az ágyban, és agyamban egymást kergessék a katasztrofális gondolatok. Ezzel az erővel akár más dolgába is beleárthatom magam. – Ez azt jelenti, hogy vállalod a munkát? – kérdezte Jay. Még nem tudtam biztosan. Tetszett a gondolat, hogy pénzt keresnék, és imádtam, hogy lenne mit csinálnom, de úgy éreztem, nem akarok beszállni, ha túlságosan bonyolult a helyzet. – Csak még… – El kell küldenem egy pár e-mailt. Elővettem a telefonomat, és gyorsan bepötyögtem két rövid levelet. Meglátjuk, mi jön vissza, akkor majd eldöntöm. – Hamarosan eldöntöm. Mondd csak – tudakoltam, miközben Roger felé tartottunk –, mindegyik szent életű lett? Az összes Laddz? – Dehogyis – tiltakozott Jay sértődötten. – Na és amikor Frankie megcsókolta a feszületét és köszönetet mondott az égieknek? – Csak modorosság. Semmi jelentősége. Oké, elismerem, John Joseph szent életű – mondta. – De Wayne nem az. És – tette hozzá dacosan – Roger aztán biztosan nem az. Hirtelen… valamilyen lett az autópályának az a szakasza, ahol éppen jártunk. Nem tudtam volna pontosan leírni. Jelentőségteljes lett. Talán ismerős. – Hol vagyunk? – kérdeztem. Jay is érezte. Nem nézett rám, és egyértelmű volt, hogy nem akar 80

válaszolni. – Nézd meg a kiírást – mutatott egy nagy kék táblára, ami a fejünk felett lógott, a négysávos út teljes szélességében. – Azt írja, a következő kijárat Ballyboden – mondtam. – Akkor most már tudod. – Az Scholarstownban van, nem? Ahol Bronagh lakik. Vagy lakott. Fogalmam sincs, ott él-e még. Roger lakása úgy nézett ki, mintha az egész lapra szerelt csomagban érkezett volna. Roskatag volt, lécből tákolt, gyenge és ízléstelen. A kanapé csálén állt, a szőnyegen kávéfoltok éktelenkedtek. Legalábbis reménykedtem benne, hogy kávéfoltok. – Nagyon tetszik, ahogy megcsináltad a lakást – mondta Jay. – Hogyhogy még fent vagy? – Most kezdődik a kora reggeli futásom. – Aha. A dorbézolók szarkazmusa. Egyértelmű volt, hogy még nem feküdt le. – Egyedül iszol? – Jay egy félig üres vodkásüveget méregetett. – Most már nem – vigyorgott Roger. – Ő ki? Tetőtől talpig végigmért, de egészen máshogy, mint John Joseph. Így testközelben Rogernek olyan rosszfiú-kisugárzása volt, ami egyszerűen nem jött át a fényképekről vagy a televízióból. Fekete haja a szemébe lógott, mint Bryan Ferrynek, laza, nyurga testalkata volt. Viszont eléggé lestrapáltnak tűnt – nehezemre esett elhinni, hogy csak harminchét éves. – Helen Walsh – mutatott be Jay. – Magánnyomozó. Wayne-t keresi. – Ó, istenem. – Roger leroskadt az ócska kanapéra. – Hagyd már békén Wayne-t! Adj a szerencsétlen rohadéknak egypár napot. Vissza fog jönni. – Kizárt dolog. Ketyeg az óra. Világszínvonalú műsoron dolgozunk itt mindannyian. Ami jövő szerdán indul, Roger, ha esetleg elfelejtetted volna. Hat nap múlva. Hat nap múlva – ismételte Jay csak úgy magának. – Úristen. – Egészen elszürkült az arca. – Olyan sok dolgunk van még mindig. A próbák, a hangbeállások, a jelmezigazítás, a Laddz-termékek… Holnap reggel negyvenezer laddzes ajándékpóló érkezik Kínából a dublini kikötőbe. 81

Ott vannak a programfüzetek, a kendők… – Kendők! – hördültem fel elképesztően kegyetlen gúnnyal. Laddzes kendő. Belegondolni is rossz. Mennyire kell szánalmasnak lenni ahhoz, hogy valaki ilyesmit hordjon? – Ha Wayne nem jön vissza, mit csinálunk ezzel az irdatlan sok laddzes termékkel? – Úgy hangzott, mintha Jay magában beszélne. – Dobjatok mindent a tengerbe – javasoltam. – Már ki van fizetve az egész – mondta. – Azt meg minek csináltad? – tudakoltam. – Ugye nem gondolod, hogy majd bizományba adják az árut? A gyártó aztán mihez kezdene a maradék laddzes kendőkkel? Muszáj eladnunk azt a kicseszett cuccot! Már egy csomó pénzt leszurkoltunk. – Ugyan már, nyugi – motyogta Roger, de mintha ő is kezdett volna izzadni egy kicsit. – Na és a média? – folytatta Jay. – Jézusom, a média! Egész hétvégén jelenéseink vannak a rádióban meg a tévében! Hogy magyarázzuk meg, hogy Dilis Wayne miért nincs ott? – Addigra visszajön – vélte Roger. – És – a folytatást nekem szánta – Wayne nem dilis. Sok mindent el lehet mondani róla, de nem dilis, az tuti. Feltettem Rogernek a szokásos kérdéseket, és mindenre negatív választ kaptam – nem kábítószerezik, nem tartozik, nincs barátnője, fogalma sincs, mi lehet Wayne jelszava. – Mit gondolsz, hol lehet? – kérdeztem. Felsóhajtott. – Valószínűleg otthon van. Elbújt az ágy alá. – Miért mondod ezt? – Nézd, felnőtt emberek vagyunk. Ez az ügy, hogy újra összeállunk… egyikünk sem akar ott bénázni egyforma elsőáldozós öltönyben, mintha megint húszévesek lennénk. – Kivéve Frankie-t – jegyezte meg Jay. – Kivéve Frankie-t. Mindenki másnak totál megalázó az egész. De nincs 82

más választásunk. Így kereshetünk egy kis pénzt. Mindannyian le vagyunk égve. Ezen meglepődtem. – Még John Joseph is? Roger keserűen felnevetett. – Találkoztatok? Imádtad? Imádta – fordult Jayhez. – Mindenki imádja. – Bocsáss meg, tetszett nekem, de… – Na és Zeezah? Elbűvölő, igaz? – Ha úgy vesszük, igen, az. – Figyelj ide, mit is mondtál, hogy hívnak? Helen? Valószínűleg még nekem is több pénzem van, mint John Josephnek. Igen, tudom, mire gondolsz. Hogy néz ki a lakásom. Pedig hidd el nekem, egy vagyonba kerül azt a Hartley-kócerájt fenntartani: nem olcsó dolog az Alfonso meg az ír farkaskutya. Ráadásul most, hogy Zeezah otthagyta a lemeztársaságot, és John Josephnek a saját zséjét kell ráköltenie, nyakig úszik az adósságban. Beletelt egy kis időbe, mire ezt megemésztettem. – Szóval akkor az Aston Martin…? – fordultam Jayhez. – Eladta – vette vissza a szót Roger. – Akárcsak a Bugattit, a Lambót és a két Corvette-et. Semmije nem maradt, csak Zeezah Evoque-ja, de annak is ugyanez lesz a sorsa, ha nem történik valami. Jézusom. Ez tényleg igaz? Lopva Jayre pillantottam, és azt olvastam le az arcáról, hogy igaz. Egy percre megakadtam, de aztán összeszedtem magam, és elhatároztam, hogy másfajta kikérdezési módot fogok alkalmazni. – Kedveled Wayne-t? – kérdeztem Rogertől. – Hogy kedvelem-e? Imádom. Olyan, mintha a testvérem lenne. Mindenki olyan a Laddzben. – Ha öt percre képes lennél eltekinteni a gúnyolódástól… Roger elgondolkozott. Úgy tűnt, mintha életében először gondolna bele abba, amit kérdeztem. – Tulajdonképpen tényleg bírom Wayne-t. 83

– Biztosan nagyon jól ismered, miután együtt játszottatok a Laddzben, gyakorlatilag egymás szájában éltetek, nem? – De, csakhogy… ez már nagyon régen volt. Alig láttam Wayne-t az elmúlt… mennyi is? Tíz évben? Tizenöt? Amióta a Laddz feloszlott. Ő meg én nem állunk annyira közel egymáshoz, mint például ő és John Joseph. De Wayne rendes fickó. Elvei vannak. – Ezt úgy mondta, mintha valami betegsége volna. – Néha túlságosan is ragaszkodik az elveihez. Nem kéne ilyen komolyan venni az életet. – Tégy meg valamit a kedvemért – kértem. – Elgondolkoznál azon, valójában hol lehet Wayne ebben a pillanatban? Engedd szabadjára a fantáziádat. – Okkké, szerintem Wayne… az utcán kóborol tiszta amnéziás állapotban, és meg akarja harapni a járókelőket. Éppenséggel előfordulhat. Néha furcsa dolgok történnek az emberekkel, néha mindent elfelejtenek, még a saját nevüket is. De azért ez ritka. – Vagy letartóztatták és fogva tartják. – Miért tartóztatták le? – Jézusom, bármiért, amit csak akarsz. Közterületen vizelt, bár ez nem jellemző Wayne-re; vagy szemészorvosnak adta ki magát… – Á, semmi értelme téged kérdezni – legyintettem. – Túl cinikusan látsz mindent. Továbbá kizárt, hogy valamelyik törvényszéki tudósító fel ne figyelt volna Wayne nevére. Ha Wayne-t letartóztatták volna, már tudna róla az egész ország. – Itt a névjegyem – nyújtottam oda a kártyát Rogernek. – Hívj, ha bármi eszedbe jut, bármilyen jelentéktelen apróság. Megkaphatom én is a számodat? – Hogyne! És feltétlenül hívj, ha, hm, bármiben segíthetek. Ja, ja, bármiben. – A kis piszok. Ravaszul Jayre pillantott. – Ööö… Nem köpök senkinek a levesébe, ugye? Csak nem egy egészen kicsi kis zizegést érzékelek itt kettőtök között? – Nem – vágtam rá. – Nem. 84

– Okkkkké. – nevetett gúnyosan Roger. – Van még kérdés? Vagy végeztünk? – Még egy utolsó. Hogyhogy Jay Parker neked nem tette kötelezővé a botoxkezelést? Jay és Roger riadtan nézett egymásra. – Valójában… neki is kötelezővé tettem – mondta Jay. – El nem tudod képzelni, anélkül hogy néznék ki – nevetett megint keserűen Roger. – Köszönöm, hogy időt szakítottál ránk – mondtam. – Gyerünk, Jay. Közvetlenül mielőtt kiléptem az ajtón, a vállam fölött hátraszóltam: – Egyébként, Roger, Gloria üdvözöl. Hirtelen rémület ült ki az arcára. – Tényleg? Talált, süllyedt! Visszaléptem a szobába, és kényelmesen elhelyezkedtem mellette a kanapén. – Mesélj nekem Gloriáról – biztattam. Tisztára rosszul lett. – Valószínűleg jobb, ha te mondod el nekem. Mi az? Szexvideó? Nem… ó, istenem, már megint, ugye nem, ugye nem már megint egy apasági per? – Te meg miről beszélsz? – kérdeztem. – Te miről beszélsz? Zavarodottan fürkésztük egymást, aztán megértettem. Nem talált, nem süllyedt. – Nem ismersz semmiféle Gloriát, igaz? – kérdeztem. – Nem. – Nem is ismerős a név, te mégis azt hiszed, hogy esetleg gyereket csináltál neki? Vállat vont. – Isten hozott a világomban. 85

– Szükségem van Wayne mobilszámára – mondtam Jaynek az autóban ülve hazafelé menet. – Már küldöm is sms-ben. – És kell egy kulcs a házához. – Másoltatok belőle, reggel elviszem neked. – Add ide a tiédet. – Nem. Másoltatok neked. – Be akarok szerelni egy kamerát Wayne házába, hogy azonnal tudjunk róla, ha hazajön – mondtam. Mennyire imádom a kémtechnológiát! A nővérem, Claire minden adandó pillanatban a Net-a-Porter-n csüng, olyan cipők után sóvárog, amikre nincs pénze, és valahogy így vagyok én is a kémfelszereléses weboldalakkal. Tévedés ne essék, imádom a ruhákat, imádom a cipőket, imádom a táskákat; odavagyok a sálakért, folyton sálakat veszek, legalábbis vettem, míg el nem kezdték elutasítani a kártyámat. Az a fura, hogy az ember azt gondolná, egyetlen sál elég is. Azt lehet hinni, hogy ha eddig nulla sálad volt, és most hirtelen egy sálad lesz, óriási javulás áll be az életedben. Számomra azonban attól, hogy lett egy sálam, csak még hangsúlyosabbá vált a tény, hogy ott kint valahol létezik a sálaknak egy egész világa, és nekem mégis csak ez az egy van. Muszáj, hogy több legyen. De minél több lett, annál többet akartam – mindennel így vagyok. Úgyhogy egyre csak vásároltam a sálakat, és bármilyen gyönyörű volt is mindegyik, egyiknél sem éreztem, hogy elég. Aztán abban a szerencsétlenségben volt részem, hogy végignéztem, amint egy francia lány laza mozdulattal az elegáns francia nyakára teker egy Isabel Marant sálat – de bár ne láttam volna, mert ez a látvány tönkretette a sáléletemet. Tudtam, hogy soha meg sem közelíthetem az ő erőlködés nélküli élan ját, természetes kecsességét, veleszületett eleganciáját. De ettől még próbálkoztam. Ahelyett, hogy magamat és a hiányosságaimat hibáztatnám, a sálat hibáztattam: ha egy kicsit szélesebb vagy egy kicsit hosszabb lenne, vagy egy kicsit több lenne benne a selyem, vagy ha eredeti Alexander McQueen sál volna, nem pedig vacak utánzat, akkor működne.

86

Na mindegy… – Hallottad, amit mondtam? – kérdeztem Jaytől. – Be kell szerelnem egy kamerát Wayne házába. És nyomkövetőt akarok rakni az autójára. – Most? – Mikor máskor? Egy hónap múlva? Minden másodperc számít. – Hát jó. – Fáradtnak tűnt, nem volt túl lelkes. – Előbb vissza kell mennünk a szüleimhez, hogy magamhoz vegyem a cuccot. – Jaj, ne, Helen, hajnali három óra. Reggel hétkor a dublini kikötőben kell lennem, el kell intéznem a laddzes áruk vámkezelését. Hatalmas meló lesz. Hihetetlen mennyiségű papírmunka van, közben mindenütt szimatoló kutyák rohangálnak, összekoszolják az ember öltönyét a mancsukkal, és egy csomó pólóval tömött dobozt fel kell nyitni, hogy lássék, nem valami szerencsétlen kínai lányt rejtegetsz-e. Majd utána foglalkozzunk a Wayne-üggyel. – De mi lesz, ha visszajön, és mi lecsúszunk róla? – E pillanatban a legkevésbé sem érdekel, olyan hulla vagyok. – De… – Én azt mondom, fejezzük be mára, és én fizetlek. – Erről jut eszembe… Még mindig nem állítom, hogy elvállalom a munkát, de ha elvállalom, csakis a következő feltételekkel. – Vázoltam a feltételeimet, és meglepetésemre (kategória: nyugtalanító) veszekedés nélkül elfogadott mindent. Még csak nem is alkudozott. – Biztos vagy benne, hogy érted? – kérdeztem. – Egy heti fizetés. Előre. Készpénzben – hangsúlyoztam. – És ezt úgy értem, hogy igazi pénzben, nem benzinutalványban. – Jártam már így. Egyszer harminckilenc órán át rejtőzködtem egy fa lombja közt valami gyermek-elhelyezési ügyben, felfáztam, és ötszáz euró értékű tűzifával fizettek a fáradságomért.

87

10 Amint a zárba dugtam a kulcsomat, anyu megjelent a lépcsőn a hálóingében, csavarókkal a hajában. – Tíz perccel múlt három. Hajnali három. – Lesietett a lépcsőn, éjszakai krémmel mázolt arca majd megvakított a fényességével. – Hol voltál? – Jay Parkerrel mentem el. Egyébként kösz, hogy elmondtad neki, hogy itt megtalál. – Megcsalod Artie-t? – Nem úgy mentem el vele. Dolgoztunk. Nem fogod elhinni, kivel találkoztam az este. De senkinek nem mondhatod el. A pápa vörös bőr Gucci férfiretiküljére esküdj. – John Joseph Hartley-val és Zeezah-val. – Honnan tudod? – Jay Parker mondta, hogy ő a Laddz új menedzsere, úgyhogy nem volt nehéz kitalálni. – Voltam náluk. De már tudott az ír farkaskutyákról meg az agancscsillárról. Az RSVP magazin egy teljes számot szentelt a pár lakásának. Nem is értem, én hogyhogy nem láttam. – Jay azt mondta, szerez nekem jegyeket a nyitóestére. – Ööö, anyu… – Mi van? – Nekem ez ciki. Én profi vagyok. – No és persze lehet, hogy egyáltalán nem is lesz Laddz-koncert, ha Wayne nem jön vissza. – Beszéltem Claire-rel. – A legidősebb nővérem. – Azt mondta, ő nem jön velem. Nos, ezen egyáltalán nem lepődtem meg. Claire nagyon, nagyon elfoglalt. Továbbá természeténél fogva nem szeret szívességet tenni. Állítólag nagyon hasonlítunk. 88

– Aztán beszéltem Margarettel, ő azt mondta, eljön, ha senki mást nem tudok rávenni. Margaret, aki Claire után jön a sorban, szintén nagyon elfoglalt – két gyereke van (Claire-nek három), benne viszont eléggé erős a kötelességtudat. – Nem akarok Margarettel menni – közölte anyu. – De hát ő a kedvenc gyereked. – Úgy táncol, mint egy nagybácsi az esküvőn. Tiszta ciki. – Te sem vagy egy Ashley Banjo. – Én idős vagyok, tőlem senki nem várja, hogy bugizzam. Nézd, nem tudom, miért, de inkább veled mennék. – Kérdezd meg Rachelt – feleltem. – Kérdezd meg Annát. – A másik két testvérem. Öten vagyunk. – Ha esetleg elfelejtetted volna, mind a ketten New Yorkban élnek. – Azért kérdezd meg. Sosem tudhatod, hátha szerencséd lesz. – Hány estét pazaroltam el az életemből a vacak iskolai színdarabjaitokra, a dögunalmas balettizéitekre, a szörnyű sportdolgaitokra? Ha mind az ötötöket vesszük, éveket, komolyan mondom, éveket töltöttem el ezekkel a marhaságokkal, és amikor egyetlen estét kérek… Na, ebből elég! – Bármilyen élvezetes is a lépcső alján állni hajnali negyed négykor, és a panaszkodásodat hallgatni, nekem dolgoznom kell. – Rendben – mondta hűvösen. – Bocsánat, hogy elraboltam a drága idődet. – Elindult fölfelé a lépcsőn, csak úgy sütött a szemrehányás a hátából. – Nincsenek barátaid, akik elmehetnének veled a Laddzre? – szóltam utána. – Mind meghaltak. Belépett a hálószobába és eltűnt, és én hirtelen nagyon szerettem volna visszahívni. Szerettem volna beszélgetni valakivel, el akartam mesélni valakinek, milyen furcsa volt újra látni Jay Parkert, milyen közel jártunk 89

ahhoz a helyhez, ahol Bronagh lakik, és milyen szomorú voltam. De anyu sosem kedvelte Bronaghot. Amikor először találkoztak, anyunak egészen különös kifejezés ült az arcán, mintha megdöbbent volna. Tágra nyílt szemmel bámult előbb rám, majd Bronaghra, aztán megint rám, mintha borzalmas megrázkódtatás érte volna, és esküszöm, látszott, hogy ezt gondolja: „Azt hittem, nekem van a legnehezebb gyerekem, olyan nehéz, amilyen csak lehet egy anyának. De itt egy gyerek, aki még nála is rosszabb.” Na és Bronagh tényleg rosszabb volt, mint én? Azt mondanám, döntetlen lehetett a játszma. Időnként sikerült elérnem, hogy őszinte csodálattal a tekintetében bámuljon rám; de kétségtelen, hogy ő is magasra tette a mércét. Vegyük például azt az esetet, amikor megismerkedtünk. Nyári nap volt, úgy hat évvel ezelőtt lehetett, éppen tülekedtem végig a Grafton Streeten, szlalomoztam a tömegen át, és iszonyúan ideges voltam minden egyes emberre, aki nem pontosan azzal a sebességgel haladt, mint én. – Az isten szerelmére – morogtam –, megtennéd, hogy lépsz, baszd meg? Most komolyan, mennyire nehéz ez? Nagyon élveztem, hogy indokoltan kiadhatom magamból a felgyülemlett nyűgösséget, igazából annyira élveztem, hogy alapvető hibát követtem el: hirtelen valaki előkerült a semmiből és rám akaszkodott. És nem is akárki – egy hosszú, szőke, rasztahajú férfi, aki csipeszes táblát tartott a kezében, ruhája fölött piros műanyag köpenyt viselt, amelyen valami jótékonysági egyesületet reklámozott. Hátrafelé lépkedett, előttem ment széttárt karral. – Beszélhetnénk? Hé, beszélhetnénk? Tíz másodperc! Leszegtem a fejem: végzetes hiba lenne szemkontaktust teremteni. Mérges voltam magamra, amiért hagytam magam beszívni ebbe a jótékonysági körbe. Észre kellett volna vennem, hogy fenyeget, és meg kellett volna tennem a megfelelő elkerülő hadműveleti lépéseket. Tulajdonképpen személyes kudarcnak tekintettem, hogy a fickóban egyáltalán felmerültem lehetőségként. Kitértem jobbra, de ő velem tartott, mintha összenőttünk volna a 90

köldökünknél. Balra lódultam, ő is lódult, olyan kecsesen, mintha táncolnánk. Kezdtem pánikba esni. – Oké, megmondom, mi legyen – szólalt meg a fickó. – Meghallgatsz öt másodpercre? Tök jó a cipőd, tudsz róla? Hallod? Király az edzőcipőd. Beszélgess már velem egy kicsit! Emberfeletti erővel kiszakítottam magam az erőteréből, és oldalazva elugráltam, hogy a biztos távolból kívánhassak rosszat neki, ő meg utánam szólt, de úgy, hogy fél Dublin hallotta: – Szóval simán veszel magadnak még egy sportcipőt, amire nincs is szükséged, de nem vagy képes heti, mit tudom én, két eurót adni a lebénult szamarak javára? Úúúgy sajnállak. Keserűen bántam, hogy nem tudom, pontosan mit is kell mondani, amikor az ember átkokat akar szórni valakire. Komolyan, jobban oda kellett volna figyelnem, amikor velem történt. (Egyszer nem voltam hajlandó megvenni a szerencsét hozó hangacsokrot egy félelmetesen vigyorgó, mintás fejkendőt viselő hölgytől, aki erre valami csúnya szitokcsokrot zúdított rám hipnotikus, kántáló torokhangon.) Épp azon gondolkoztam, vajon akkor is meg kellene-e próbálnom, akkor is megkísérelhetném-e, hogy valami varázsigeszerű ijedelmet kántáljak a fejére, amikor észrevettem, hogy a jótékonysági fickó másvalakire fordította a figyelmét. Rövid haja és formás kis teste miatt először azt hittem, egy tinédzser fiú az, de aztán rájöttem, hogy nő. Körülbelül annyi idős lehetett, mint én, és volt benne valami, ami miatt nem tudtam levenni róla a szemem. – Szia – zümmögte a fülébe a csávó. – Szuper a sportcipőd! – Tényleg? – kérdezte a lány. – Úgy gondolod? – Úgy bizony! Dumálhatnánk egyet gyorsan? Közelebb lopakodtam, több emberrel összeütköztem, mindenki ciccegett rám, de szinte észre sem vettem, annyira összpontosítottam a szemem előtt kibontakozó jelenetre. Valahogy tudtam, hogy ez a lány durva dolgot fog csinálni, talán lekungfuzza a fickót, vagy fogja az amúgy is obszcénül alacsonyan lógó farmerját, és hirtelen jól lerántja térdmagasságig. Ám arra még én sem számítottam, amit valójában csinált: a srácra vetette magát, és szorosan átölelte a két karjával. 91

– A te sportcipőd is szuper – mondta. – Ha! – A fiú megbotránkozva kacarászott. – Hát, köszi. – Na és a hajad… – A lány belemarkolt a srác rasztahajába, és jó erősen megrántotta. – Paróka? – Nem… saját. – A srácnak kínos mosolyra húzódott a szája, megpróbált hátralépni. – Nem, nem, nem! – A lány még erősebben szorította magához. – Meg kell hogy öleljelek, annyira édes voltál, hogy megdicsérted a cipőmet. – Szemében ördögi huncutság villogott. – Oké, de… Kisebb tömeg gyűlt össze körülöttük, mindenki élvezettel figyelte a srác feszélyezett kínlódását. – Most majd meglátja – hallottam valahonnan. – Ő meg a fajtája. Legközelebb talán majd kétszer is meggondolják, mielőtt háborgatni mernek minket. – Háborgatnak? Egyenesen erőszakoskodnak! – Így van, erőszakoskodnak! – értett egyet a harmadik. – Erőszakosak. Le kéne csukni az ilyet. A jótékonysági fickó megpróbálta lehámozni magáról a lány karját, de az majomként csüngött rajta, és már épp kezdtem sajnálni a srácot, mire végül úgy döntött, hogy szabadon engedi. A fiú sietve elindult a Grafton Streeten, még láttam, ahogy kétségbeesetten rángatja, próbálja levenni piros, Kerekes széket a szamaraknak! feliratú köpenyét. – Hova mész? – kiabálta utána a lány. – Azt hittem, a barátom vagy! Spontán vastaps futott végig a nézők során, és a lány nevetett, egy kicsit büszkén, egy kicsit zavartan. – Jaj, ne csinálják! Megvártam, hogy szétszéledjenek a csodálói, aztán odamentem hozzá, mint az óvodások szokták, és azt mondtam: – Helen vagyok. – Tudom, tiszta ciki. De barátkozni akartam. 92

Egy percig csak nézett rám, szenvtelenül végigmért, és nyilvánvalóan úgy döntött, tetszik neki, amit lát, mert elmosolyodott (amitől nagyon helyes lett), és azt mondta: – Én meg Bronagh vagyok. Nem tudtam, ilyenkor mit kell csinálni. Azt akartam, hogy a barátom legyen, de fogalmam sem volt, azt hogyan kell elérni. Mindig nehezen szereztem barátokat, mármint igazi barátokat. Az életem során legtöbbször be kellett érnem a családommal, bármennyire alkalmatlannak találtam is őket, egyszerűen azért, mert ők nem menekülhettek előlem. Hosszú időn keresztül a húgom, Anna volt a legjobb barátom, annak ellenére, hogy mást se csináltam, csak gúnyolódtam vele, de aztán meglógott, New Yorkba költözött, és hatalmas űrt hagyott az életemben. – Mész valahova éppen? – kérdeztem Bronaghtól. – Van kedved meginni velem egy diétás kólát? Kissé nyugtalanul vonta össze a szemöldökét. – Leszbi vagy? – Nem. – Király. Akkor… – Újabb hatalmas mosolyt kaptam. – Menjünk diétás kólázni.

93

11 Felmentem a lépcsőn, beléptem anyu és apu „dolgozószobájába” (Claire régi szobája), és bekapcsoltam a számítógépet meg a szkennert. A cuccom – az összes munkafelszerelésem és megfigyeléshez szükséges eszközöm – szanaszét hevert a házban: volt belőle a szobámban, volt az étkezőben és volt itt is. Ha kicsit nagyobb rendet tartanék a cuccaim között, talán… – nehéz kimondani a szót, még rágondolni is nehéz, annyira iszonyúan idegesítő, Lapát-lista szinten idegesítő – …talán kiegyensúlyozottabb lennék. Legalább van széles sávú internet és wifi a házban. Pár évvel ezelőtt addig erőszakoskodtam, míg anyu meg apu előfizetett, és mennyire jól tettem! Gyorsan beírtam a Google-ba a „Gloria” nevet, kábé egymillió találatom lett, de egyikkel sem mentem semmire. Ki tudta, hogy Van Morrisonnak volt egy Gloria című dala? Biztos még az előtt énekelte, hogy megszülettem. Megnéztem az e-mailjeimet. Még nem jött válasz arra a két levélre, amit írtam, de hát végtére is az éjszaka közepén járunk. Reggel biztosan jön majd valami. John Joseph sem küldte még el Birdie Salaman számát. Az is reggel fog megérkezni. Ezután Photoshoppal munkába vettem Wayne és Birdie képét: Birdie-t eltüntettem, Wayne-t pedig kopaszra nyírtam. Nem árt, ha arról is van képem, ahogy most kinéz a leborotvált fejével. Sajnálatos módon nem lett valami jó a kép (kicsit fura alakja lett a fejének), de most be kell érnem ennyivel. Reggel majd nyomtatok belőle párat, ha bekötöttem a nyomtatót. Birdie Salamannal már nagyobb szerencsém volt: ott virított a Facebookon. Óvatos posztoló volt, nem adott ki semmi infót magáról, de képet találtam róla: egyértelműen ő az. Be akartam jelölni, de elbizonytalanodtam. Inkább megvárjam, míg John Josephtől megkapom a számát? Ő talán be is ajánl majd neki. Csakhogy nem igazán az erősségem a türelem, úgyhogy mégis ismerősnek jelöltem, egyszerűen nem bírtam várni. Ha már úgyis benne voltam, megkerestem Wayne-t is a Facebookon. Ő még Birdie-nél is óvatosabbnak bizonyult, még kép sem volt fenn róla. Őt is 94

bejelöltem. Mert sohasem lehet tudni. Aztán felhívtam a mobilját; nem valószínű, hogy ilyenkor hajnalban fölveszi, de megint csak: sohasem lehet tudni. Ki volt kapcsolva, nem hagytam üzenetet. Közben viszont jó lenne egy cím Birdie-hez, egy igazi cím, nem csak virtuális – arra a nem nagy valószínűségű esetre, ha John Joseph nem küldené a számot. Van egypár weboldal, amit megpróbálhatnék. Aztán szenzációs ötletem támadt: egyszerűen megnézem a telefonkönyvben! A legjobb ötlet mindig a legegyszerűbb megoldás. A sajátom nyilván az egyik doboz mélyén hever a sok közül, amelyekbe az életemet csomagoltam, de biztos, hogy akad egy ebben a házban is. A telefonkönyv a konyhaszekrényben hevert több tucat körtekonzervvel és legalább kétszáz Club Milk nápolyi szelettel egyetemben – anyu és apu úgy látszik, a végítélet napjára készül –; másodpercek alatt megtaláltam Birdie-t, és már nemcsak címem, hanem vonalas telefonszámom is volt hozzá. Skerriesben élt, Dublin északi részén, a tengerparton. Menő. Lehet, hogy ott készült az Abercombie & Fitch-féle fénykép. Iszonyúan szerettem volna azon nyomban felhívni, de az egyik legtutibb módja, hogy valakit elriassz magadtól, ha hajnali négykor felhívod. Egy utolsó keresés. Átfésültem a földhivatal adatait – egyébként teljesen legálisan –, és kiderült, hacsak nem bújt meg egy cég mögött, Wayne-nek nincs második otthona, legalábbis Írországban és az Egyesült Királyságban nincs, szóval nem ott rejtőzött el. Ekkor már semmit nem csinálhattam; le kell feküdnöm aludni. Rádugtam a telefont a töltőre, magam mellé fektettem – olyan megnyugtató volt, hogy ott van velem –, és lehunytam a szemem.

95

12 Szóval Artie Devlin. Már elég régen történt, hogy megismerkedtünk, körülbelül másfél évvel ezelőtt. Egy házassági ügyön dolgoztam, épp próbáltam eligazodni egy házasságtörő férj bonyolult anyagi ügyletein, amikor valaki azt javasolta, beszéljek Artie Devlinnel. – Valami magas szintű csalásra szakosodott csoportban dolgozik; ő biztosan ért ehhez a többszörös könyveléses svindlihez. Nem igazán érdekelt a dolog, mert szerettem magam intézni az ügyeimet – mi értelme, hogy egyedül dolgozom, ha folyton másoktól kell segítséget kérnem? Pár nappal később újra felmerült a neve, és én még mindig rá se hederítettem, mert nem hiszek a véletlen egybeesésekben, nem hiszek a sorsban, nem hiszem, hogy a kegyes világmindenségnek nagyszabású tervei lennének velem. Aztán harmadszor is megemlítette valaki, úgyhogy akkor már kíváncsi lettem: – Ki a fene az az Artie Devlin, akit folyton mindenki rám akar tukmálni? Mint kiderült, rendőr, de – mint ahogy mindenki villámgyorsan biztosított róla – köze nincs a zsírszalonnán hízott legénységhez. Valóban egy csalásra szakosodott elitosztagban dolgozott, a csapatnak valami ártalmatlan neve volt, amely egyáltalán nem tükrözte fontosságát. Óriási összegekkel foglalkozott, nagyszabású csalások, adócsalások és sikkasztások ügyében nyomozott, hatalmasakat kaszáló, fehérgalléros bűnözőket tartóztatott le. Nem hordott egyenruhát, és nem volt gumibotja. Aktákban kutatott, értett a mérleghez és mesterdiplomája volt adótörvényből. – Klassz fickó – mondták nekem. És ami még fontosabb: – Nagyon jól néz ki, és nagyon, nagyon szexi. Az volt az általános vélemény, hogy Artie remek darab szolgálunk-ésvédünk, és természetesen így, hogy elárasztották tisztelettel és csodálattal, már akkor ki nem állhattam, amikor még meg sem ismerkedtünk. Ám teltek a napok, és én még mindig képtelen voltam átlátni a 96

házasságtörő férj bonyolult pénzügyi machinációit, úgyhogy végül felhívtam Mr. Artie Devlint, és mondtam neki, hogy szívességet szeretnék kérni, ő meg erre azt mondta, hogy egy óra szabadideje van következő héten, csütörtökön. A munkahelyén találkoztunk, ami nem rendőrkapitányság volt vagy ilyesmi, hanem egy nagy, nyílt terű iroda, tele lezseren öltözött emberekkel, akik mind számokkal teli képernyőket bámultak meredten. Mindenütt vastag kötegekben hevertek az adótörvények és egyéb könyvelési felszerelések, de ezek az emberek (többnyire férfiak, be kell ismernem) jó erőben voltak, csak úgy dagadtak az izmaik, olyanok voltak, mint valamiféle könyvelési szuperhős. („Szóljatok a Táblázatfiúnak!”) (Bárcsak itt volna az Algoritmusember!) Artie a sarokban álló, üvegfalú irodájában fogadott. Nagy volt, jóképű és visszafogott – kínosan ügyelt a szavaira, amikor információt közölt, ahogy a zsernyákok szoktak, még azok is, akiknek nincs gumibotjuk. A professzionalizmusa ellenére volt benne valami vadság, valami él, rejtett fékezhetetlenség, de az is lehet, hogy csak elfelejtette kivasalni az ingét. Megkérdezte, hogy kérek-e kávét. – Nem hiszek a meleg italokban – feleltem. – Ráadásul sok a dolgunk. Csináljuk. Egy pillanatig csak nézett rám, aztán azt mondta: – Rendben. Csináljuk. Az asztalára pakoltam a hatalmas csomag iratot, ő pedig türelmesen végigrágta velem az összeset, elmagyarázta az offshore bankokat, a kettős könyvelést és egyéb bűnös praktikákat. Bonyolult volt, de egy idő után összeállt a kép, megértettem a dolgot. Egyből könnyelmű is lettem egy kicsit. – Na és mondja – szóltam Artie Devlinhez –, sokat jár a Kajmánszigetekre? Felnézett a papírokból, rám szegezte nagyon kék szemét, és végül, nagy nehezen, azt mondta: – Egyszer voltam. – És lebarnult? 97

Kis szünet, majd: – Nem. Jó alaposan megnéztem magamnak. Nem az a borzalmas ír bőrszíne volt, ami soha nem barnul, hanem csak növeli a szeplőhányadosát (én már csak tudom, miről beszélek). Épp ellenkezőleg: gyönyörű, svéd típusú bőre volt, ami a naptól még inkább arany színre vált. – Nem sütött a nap? – kérdeztem. – Dolgoztam – válaszolta. Ekkor valami elterelte a figyelmemet: egy fénykép az asztalán. Három szőke gyermek, mind a három pont úgy nézett ki, mint ő. – Az unokahúgai és az unokaöccsei? – tudakoltam. – Nem. A gyerekeim. Nagy meglepetést okozott (kategória: nagyon kellemetlen), hogy gyerekei vannak. Ezt senki nem mondta nekem. Rajta meg egyáltalán nem látszott. Sőt. – Egy kicsit úgy néz ki, mint… az Orvosok Határok Nélkül. Egy fikarcnyi érdeklődést sem mutatott, de azért én csak folytattam. – Tudja, hogy értem: mint akinek kell az adrenalin, mintha szívesebben amputálna végtagokat egy hevenyészett sátorban egy háborús övezet frontvonalán, mint hogy gyerekeket nevelgessen a külvárosban. – Nem – mondta. – Soha nem amputáltam még végtagot. Furcsa kis csend állt be, és már épp azon töprengtem, hogyan vezessem fel, hogy indulok, amikor hirtelen átcsapott bőbeszédűbe. – Hogy őszinte legyek – mondta –, mindig is azt gyanítottam, hogy azok az Orvosok Határok Nélkül azért a szívük mélyén meg akarnak halni. – Tényleg? – Félreértés ne essék, jó dolgot tesznek, nagyon jót, de mi a baj azzal, ha valaki a külvárosban akar élni és gyerekeket nevelni? – Rengeteg minden – közöltem. – Ó, rengeteg minden. – Nem. – Egész megmakacsolta magát. – Biztos, hogy jobb, mint arra vágyni, hogy az ember egész életében sebesülteket varrjon össze, miközben 98

golyók süvítenek a feje fölött. – Így van – bólintottam. – Igen. – Őszintén szólva hirtelen teljesen, de csúnyán belezúgtam ebbe a beszédességbe, ebbe az energikusságba. – Árulja el – kértem –, egyszerűen muszáj tudnom. Mi a helyzet maga és a gyermekei anyja között? – Elváltunk. – Nemrégiben? – Igyekeztem együtt érző képet vágni. – Pár éve… talán kettő? – Á. Jó régen. Rengeteg idő eltelt, biztosan begyógyultak már a sebek. Rám nézett, csak nézett és nézett és nézett, aztán végül finoman megrázta a fejét, és halkan nevetett. Nagyon, nagyon, nagyon, nagyon tetszett nekem ez az Artie Devlin. Szerettem volna, ha bezárnak vele negyvennyolc órára egy szállodaszobába. De ennyi volt az egész. Nem akartam bonyodalmat. Nem akartam gyötrő vitákat hajnali kettőkor arról, hogy hogyan „működhetne ez a dolog”. Nem akartam, hogy a gyerekei igényei ugyanolyan fontosak legyenek, mint az enyémek. Mert ezt kapod, ha olyan pasid lesz, akinek gyerekei vannak. (Ezt minden nő nehezen vallja be, mert attól tartunk, hogy önzőnek tűnünk, és isten őrizz, csak nehogy egy nő önző legyen.) Mindig igyekeztem lehetőleg elkerülni az egyedülálló apákat, mert tudom, milyenek – aggódnak a gyerekekért, akiknek fontos a stabilitás, ezért aztán nem mutathatnak be ötpercenként új barátnőket nekik. Ez a fajta gondolkodásmód egyáltalán nem vicces, ha az ember a kötelezettségmentes spontaneitást keresi a piacon. Na és persze egyetlen rosszabb van annál, amikor egy férfi aggódik, nehogy felzaklassa a gyerekeit: az, ha le se szarja őket. Így aztán megköszöntem Artie-nak a segítséget, biztosítottam, hogy ha valaha is alkalmam lesz meghálálni a szívességét, meg fogom, és – kicsit szomorúan – mentem a dolgomra. Az ezt követő néhány hét során számos okom volt, hogy Artie-ra gondoljak. Amit elmagyarázott nekem, módfelett hasznosnak bizonyult, mert így megértettem, átláttam az ügyet. Ez pedig azt jelentette, hogy 99

elmondhattam az ügyfelemnek, mennyi pénze is van valójában a házasságtörő férjének, és ő végre elé állhat, és megkaphatja, amihez joga van. Szóval gyakorlatilag megoldódott az egész, és ez nem történhetett volna meg Artie Devlin nélkül. Amikor a fizetésem utolsó részletét is megkaptam a hálás ügyféltől, úgy döntöttem, illene köszönőajándékot küldenem Artie-nak. Semmi nagyszabásút, semmi extrát, de valami olyasmit, aminek valamilyen értelemben jelentése van. Gondolkoztam és gondolkoztam, és végül kitaláltam a tökéletes ajándékot: egy szikét. Többen is megpróbáltak lebeszélni. Egy üveg whisky megfelelőbb ajándék lenne, mondták, és a hangjuk elvékonyodott a rémülettől. Vagy egy doboz keksz. De én nem tágítottam – a szike király lesz. Én fogok eszébe jutni róla, meg a beszélgetésünk, az Orvosok Határok Nélkülről. Biztos voltam benne, hogy nagyon fog neki tetszeni. Úgyhogy vásároltam egy apró, csillogó szikét, és mivel rám egyáltalán nem jellemző módon hirtelen eszembe jutott a biztonság, beletettem egy dobozba, becsomagoltam több ezer négyzetméternyi pukkasztós fóliába, aztán ráragasztottam egy Post-itet, amire ráírtam, hogy „Csak óvatosan!”. Amikor megnyugodtam, hogy senki még véletlenül sem fogja levágni az ujját, rövid, de szívhez szóló levélben megköszöntem Artie-nak a segítségét, és annak ellenére, hogy Claire, Margaret, de még Bronagh is megkérdezte, hogy minden rendben van-e az agyammal, és emlékeztettek, hogy csak nemrég jöttem le az antidepresszánsról, meg voltam győződve róla, hogy pontosan azt teszem, amit kell. Négy nappal később azonban egy csomag jelent meg az asztalomon, és amikor kinyitottam, láttam, hogy Artie visszaküldte a szikét. Csak bámultam a csomagot, és meglepően le voltam lombozva. Csalódott voltam, csalódtam Artie-ban, amiért nem érti a viccet, és váratlan módon visszautasítva éreztem magam. Aztán elolvastam a kísérőlevelet: Kedves Helen! Bármilyen elbűvölő is a gesztus, bármily kellemesen idézte is fel 100

bennem az együtt töltött idő emlékét, attól tartok, hatósági közeg nem fogadhat el ajándékokat. Őszinte sajnálattal vissza kell küldenem a csomagot. Üdv: Artie Devlin Tetszett az üzenet hangvétele és tetszett a pasi kézírása – különösen a tény, hogy nem rajzolt szmájlit egyik „i”-je fölé sem. Hirtelen megint eszembe jutott minden, hogy milyen kívánatos volt a maga legombolt, visszafogott módján, és milyen jó móka lenne felnyitni őt, úgyhogy, annak ellenére, hogy három gyerek apja, fontolóra vettem, hogy felhívom, sőt, esetleg kicsit zaklatom is. Ám akkor a sors (bár nem hiszek benne) közbelépett. Másnap, konkrétan a következő napon – hát nem hihetetlen? – találkoztam Jay Parkerrel, és, bár ma már ezt nehezen tudom elhinni, az Artie Devlin körüli gondolatok nyom nélkül eltűntek a fejemből.

101

13 Az van a magánnyomozással, hogy ritka a rendes eltűnt személyes eset. Persze elképesztően csodásan hangzik a munkám, amikor arról beszélek, hogy Antiguába és Párizsba utazom, de valójában a munka nagy része kifejezetten földhözragadt meló, például elképesztően sok adatot kell ellenőriznem. Épp tavaly ment rá ilyesmire életem két legunalmasabb hónapja, amikor valahogy befogott a radarján egy csapat gazdag, ír származású amerikai, akik családfát akartak állítani, így aztán megszámlálhatatlan sötét, poros napot kellett töltenem a Születések, halálozások és házasságok szekció unalmában. Megjegyzem, bármennyire untam is az egészet, hálás voltam, hogy egyáltalán van munkám. Hogy megváltozott Írország! A kelta tigris virágkorában az emberek kétségbeesetten keresték, hogy mi a legújabb őrület, amire a pénzüket elkölthetnék. Abban az időben rengeteg házasságtörési ügyem volt: a férfiak és a nők, de legtöbbször a nők tudni akarták, hogy a társuknak van-e piszkos ügye valaki mással. Akadt köztük, akinek valós alapja volt azt hinni, hogy a férje megcsalja, de sokan csak azért csinálták, hogy ne lógjanak ki a sorból. Megvolt a melírozott haj, az ezereurós retikül, a befektetésnek vásárolt ingatlanok Bulgáriában, és ha a szomszédban lakó nő magánnyomozót fogadott, mi a fenéért ne szerezhetnének ők is egyet? Az a mottóm, hogy csakis a jót szolgálom a hatalmammal, a gonoszt nem, úgyhogy mindig megmondtam a házasságtöréseseknek, hogy menjenek haza és gondolják át a dolgot, mert bármennyire biztosak is benne, hogy a partnerük megcsalja őket, ha megkapják a bizonyítékot, az kétségbeejtő lehet. Ennek ellenére mindenki folytatni akarta – az igazi esetek azért, mert már nem tudtak mit kitalálni, amikor azzal vádolták őket, hogy képzelődnek, a nem igaziak pedig azért, mert kellett nekik, ami mindenki másnak volt. Néha aztán a „nekem is” banda többet kapott, mint amennyit szeretett volna, és hirtelen azon kapták magukat, hogy videofelvétel bizonyítja, amint a férjük randevút ad egy nőnek, aki nem ők. Én csak a hírt hoztam. Nem az én dolgom volt, hogy az ügyfeleim kezét 102

fogjam, vagy hogy az én vállamon sírjanak, miközben maguk elé képzelik, ahogy kipárnázott életük szertefoszlik, és a férjük félredobja őket egy másik, fiatalabb nő kedvéért. Néha a ruhámba kapaszkodva könyörögtek, mondjam meg nekik, hogy most mihez kezdjenek. Az a helyzet, bármit gondolnak is rólam az emberek (főleg a nővérem, Rachel, aki egyszer beismerte, hogy szerinte valami nem stimmel velem, valami hiányzik belőlem), nem élvezem, amikor rossz hírt kell közölnöm. De az én munkámban meg kell keményítenie a szívét az embernek. Ha másmilyen ember lennék, mondjuk olyan, mint a húgom, Anna, ott ülnék, és együtt bőgnék az elárult asszonyokkal, kamillateát öntenék nekik, és egyetértőn bólogatnék, hogy igen, a férjük tényleg egy szemétláda, aki elrabolta a legszebb éveiket, és tönkrevágta a medencealapjukat. Muszáj volt profinak maradnom. Beszélgessen a barátaival, tanácsoltam az elkeseredett kuncsaftnak. Beszélgessen az édesanyjával. Beszélgessen a terapeutájával. Akár a szamaritánusokkal is beszélhet, mondtam. De annak nincs értelme, hogy velem beszéljen, mert a tea (de még a normális tea sem, nemhogy az a gyógyfüves cucc) és az együttérzés nem része a szolgáltatásnak. Többet fizetnek, ajánlották fel néha. Mindig a fejemet ráztam, mert, nos, nem azért, mert nem érdekelt, hogy mi van velük, de ha az ember elkezdi az egyiküket sajnálni, akkor mindegyiküket sajnálnia kell majd, és végül megfullad, egyszerűen alámerül a sok szomorúságtól. Így aztán amikor jött a pénzügyi összeomlás, az elsők között voltam, akitől megszabadultak. A magánnyomozó luxuscikk; a méregdrága dizájntáskák meg én nagyon rosszul jöttünk ki a dologból. Manapság ha a férjek félrelépnek, a nők nem akarják tudni, mert a pénzügyeik hol fönt, hol lent (de főleg lent) hullámvasutaznak, nekik pedig az egyetlen esélyük, hogy magukat mentsék, az, ha mindenáron kapaszkodnak a férjükbe. A lényeg az, hogy senki nem engedhette meg magának a válást, mert a családi otthonok egyik napról a másikra teljesen elértéktelenedtek. Hirtelen az együtt maradás lett a legfőbb cél. A másik praktikus kis bevételi forrásom (a potenciális munkavállalók hátterét ellenőriztem cégek megbízásából) szintén elapadt, mert senki nem alkalmazott senkit. Egy ideig a házasságtörési eseteimben és háttérellenőrzéseimben beállt 103

visszaesést némileg ellensúlyozta, hogy több lett a hamis biztosítási követelés – mint az emberem a „lebénult” lábával, akinek azért mégis sikerült felcipelnie a létrán egy kádat. Lerobbant hátak gyakran szerepeltek azokban az esetekben. Valaki beadott egy igénylést, hogy hat hónapos ágynyugalomra van szüksége, és ezért nem tud dolgozni, úgyhogy az egészségbiztosítás perkáljon. Ilyenkor engem annak rendje és módja szerint kihelyeztek, hogy rejtőzzem el a bozótban a videokamerámmal, hátha azon kapom a beteget, hogy vadul dekázgat az unokájával, és kutya baja. Aztán az egyik legnagyobb cég, amelyiktől munkát szoktam kapni, befuccsolt, és ez volt az a pont, amikor kezdtem nagyon megijedni. Alázatosan kellett könyörögnöm azoknál a biztosítóknál, amelyeket visszautasítottam a dicsőséges időkben, amikor teljesen el voltam havazva a sok munkától. Írországra jellemző módon aztán ezek a cégek nagyon is jól emlékeztek, hogy annak idején semmibe vettem őket, csúfondárosan vigyorogtak szorult helyzetemről hallva, aztán közölték, hogy kopjak le. Hogy őszinte legyek, a biztosítási ellenőrzéseket utáltam a legjobban az összes megbízásom közül. Mindig élveztem, ha eredménye volt a munkámnak, de a biztosítási ügyektől egyre kényelmetlenebbül éreztem magam, tudtam, hogy nincs rendben a dolog. Mert a biztosítók szemétládák, ezt mindenki tudja. Soha nem fizetnek, ha pedig nagy ritkán nem marad más választásuk, mint hogy sóher módjára perkáljanak egy szánalmas kis összeget, az meg sohasem elég. Az emberek, akik egész életükben fizették a házbiztosítást, és azt várták, hogy amikor bajba kerülnek, valaki segít majd nekik, rájönnek, hogy hatalmasat tévedtek. Amikor a házukat elönti az árvíz, elmennek a biztosítóhoz, de annak csodával határos módon sikerül előkaparnia valami kapóra jövő kis záradékot, amely kiköti, hogy igen, persze, tényleg kötelesek vagyunk fizetni az árvíz okozta károkért, de csak akkor, ha a víz nem nedves. Vagy valami hasonló baromság. (Douglas Adams szerint a biztosítási követelések a bizonyíték arra, hogy az időutazás lehetséges, sőt mi több, folyamatosan megtörténik. Szerinte úgy működik a dolog, hogy az ember benyújtja az igényt – valami egészen hétköznapi esetről, mondjuk például hogy ellopták a biciklijét, ami véletlenül éppen fekete színű volt –, és akkor a biztosító visszafordítja az időt, és megváltoztatja az eredeti dokumentumot, beleírja, hogy vállalja a 104

kifizetést minden biciklilopás ügyben, kivéve a fekete bicikliket. Akkor aztán visszajön a jelenbe, és kurta-furcsa levelet küld: „Az idevonatkozó ilyen és ilyen záradék mentesíti a biztosítót minden olyan eset alól, amelyben a kerékpár fekete színű, és tekintettel a tényre, hogy az ön kerékpárja épp oly fekete, mint a mi szívünk, mi bizony egyetlen fillért sem vagyunk kötelesek kifizetni önnek. Szép jó napot, hölgyem.” Mire te ott ülsz, majd megőrülsz, csak böngészed a szerződést, és azt kérdezed magadtól: de hát hogyhogy nem emlékszem erre az idióta záradékra a fekete biciklikről? Soha nem írtam volna alá, ha ezt látom!) Ahogy mondtam, szemétládák, és néha úgy éreztem, inkább az Emberhez szeretnék hű maradni, például amikor azt fontolgattam, hogy lábujjhegyen elosonok a „rossz hátú”, gondtalanul dekázgató férfi bozótjából, és jelentem a gonosz vállalatnak, hogy említett beteg az ágyban fekszik, és morfiumért könyörög. Csak éppen az van, hogy aki túl gyakran kedvez az ügyfélnek a jelentéseiben, azt egy idő után nem használják többet – kizárólag olyan ügyekben akarnak bizonyítékot, amelyekben őket verik át –, márpedig nekem is muszáj volt kifizetnem a számláimat valahogy. Úgyhogy amikor választanom kellett az érzéseim és a hűtőszekrényemben csücsülő diétás kóla között, kénytelen voltam a kólát választani. Nem vagyok rá túl büszke, de ez van.

105

PÉNTEK

106

14 Három órát aludtam: mostanában ennél többet amúgy sem tudok. A bordáim mögött meghúzódó fájdalom ébresztett. Ugyanez volt legutóbb is – borzalmas feszülés a mellkasomban, de olyan durva, hogy egy ideig melltartót sem tudtam hordani. Aztán eszembe jutott, hogy előző este milyen meggondolatlanul kísérleteztem, amikor nevetni próbáltam John Josephnél, és reménykedve gondoltam: talán csak meghúzódott egy izmom. De tudtam, hogy többről van szó. Gyűlt bennem a feketeség, egyre nőtt, tört fölfelé a gyomromból indulva, mint valami csúszós méreg, kívülről pedig egy másik, még súlyosabb feketeség telepedett rám, és kezdett összenyomni, mintha liftben utaznék lefelé. Féltem szembenézni azzal, ami odakint várt rám – szörnyű, borongós reggel volt, nevetséges júniusi idő –, de attól is túlságosan féltem, hogy ágyban maradjak. Azon gondolkoztam, vajon rögtön nekiálljak-e Wayne keresésének, vagyis beüljek-e az autómba, és nekiinduljak-e a négyórás útnak Clonakiltybe. Nem számít, mit mondott John Jospeh, nyilvánvaló, hogy el kell menni Wayne családjához. Nem, várjunk csak… várjunk egy percet. Nyilvánvaló. Folyton mindenki azt mondogatta, hogy Wayne nem valami nyilvánvaló helyen lesz. Szóval, bármennyire mást súgnak is az ösztöneim, jobb, ha egy időre elhalasztom a Clonakiltybe tett látogatást, mivel az túl nyilvánvaló hely. Hacsak nem bonyolult duplacsavarról van szó Wayne részéről, és akkor Clonakilty annyira nyilvánvaló, hogy már egyáltalán nem is nyilvánvaló… Jézusom, túl korán van még az ilyesfajta szellemi tornamutatványokhoz. Anyu pár ajtóval arrább, a dolgozószobában ült a számítógépnél. – Mit csinálsz? – kérdeztem. – Azt a mocskos ringyót nézem a YouTube-on. – Melyik mocskos ringyót? Alig tudta kiejteni a nevet, annyira összeszorította az ajkát. – Zeezah-t. Gyere, nézd meg – mutatott a képernyőre. – Totál gusztustalan. De azért érdekes. 107

– Mintha szörfdeszkán állna – mondta anyu, és a képernyőre meredt. – És ott lenne egy nőgyógyász is, hanyatt fekve, ugyanazon a szörfdeszkán, és kenetet akarna venni tőle, és ő igyekszik úgy helyezkedni, hogy a doki hozzáférjen, de folyton jönnek a hullámok, mire elveszti az egyensúlyát, de aztán megint feláll, aztán leguggol, hogy megint megpróbálhassák… Nem értem ezt az iszlám dolgot. Azt hittem, azok a muszlim pasasok jönnek és leverik a fejedet egy bambusznáddal, ha véletlenül félrecsúszik a burkád vagy micsodád, és egy férfi megpillantja a szemöldöködet. De nézd meg, mit művel ez a nőszemély. Nem értem! Egy darabig az iszlám ellentmondásain tépelődtünk. Nos, anyu tépelődött, én meg hallgattam, mert annyi energiám már nem volt, hogy még beszéljek is. – Lejátsszam megint? – kérdezte anyu. – Megnézhetjük. De már el is indította. – Miért muszlim lányt vett feleségül John Joseph, amikor pedig ő maga hívő katolikus? És miért történt az egész ennyire gyorsan? Az újságok azt írták, „mindent elsöprő románc” volt. Négy hónap telt el a megismerkedésüktől az esküvőig. Biztosan vízum kellett a nőnek. – De nem fog katolikus hitre váltani? Nem Rómába utaztak nászútra? Nem áldotta meg őket a „szentatya”? – A „szentatyát” gúnyosan megnyomtam. – Egyáltalán nem áldotta meg őket a szentatya, az egyszer biztos. És ne mondd így, hogy „szentatya”. Hallom a tiszteletlenséget a hangodban. – Mindegy. Olyan nyomasztó ez a szoba, anyu, felkapcsolhatnánk a villanyt? – Fel van kapcsolva. Tényleg fel volt. – Kérsz reggelit? – kérdezte, miután még háromszor-négyszer megnéztük Zeezah klipjét. Megráztam a fejem. – Hála istennek.

108

– Miért? – Semmi nincs itthon. – De miért? – Még mindig nem akartam semmit enni, viszont rosszulesett, hogy a szüleim nem teljesítik szülői kötelességeiket. – Minden reggel elmegyünk a Koffeinfejekbe, lattét iszunk és zsírszegény darakorpamuffint eszünk. Elolvassuk az újságot. Rúdon van. Elolvasod, aztán visszateszed a rúdra. Olyanok vagyunk, mint az európaiak. Te is jöhetsz, ha megígéred, hogy nem lopod el az újságot. Szégyenbe ne hozz minket. Hirtelen, szinte magamat is megrémítve elhatároztam magam. – Igazából azt hiszem, én elmegyek az orvoshoz. – A keselyűk? Bólintottam. – Meg egypár másik dolog. – Például mi? – Ööö, nem is tudom… – Elajándékoztad már az Alexander McQueen sáladat? Megráztam a fejem. – Akkor nincs olyan nagy baj. Az ajkamba haraptam. Semmi értelme nem lett volna elárulnom neki, hogy már régen túl vagyok az Alexander McQueen sálon. El kellett foglalnom magam, tudtam, hogy csak úgy fogom kibírni. Így aztán kerestem magamnak egy nyomtatót, összekötöttem a számítógéppel, és kinyomtattam öt kopasz wayne-es fényképet, hogy legyen mit megmutatnom a potenciális szemtanúknak. Amikor ezzel megvoltam, elhatároztam, hogy felhívom Artie-t. Aztán elbizonytalanodtam. Olyan furcsán éreztem magam a bőrömben, annyira elvesztettem a kapcsolatot a világgal, hogy úgy éreztem, talán mégsem lenne a legjobb ötlet most beszélni vele. Nem tudtam, mennyire sikerülne normálisan viselkednem, nem akartam kiakasztani. Mert mi történne, ha tényleg kiakasztanám? Mi lenne, ha kiderülne, hogy 109

ebben az állapotomban nem tud mit kezdeni velem? Mi történne akkor velünk? Ezek a gondolatok annyira kellemetlenek voltak, hogy úgy döntöttem, inkább a biztonságos utat választom; nem hívom most fel, talán majd később beszélek vele. Viszont semmi jót nem találtam az interneten sem, nem lehetett izgalmas celebszakításokról vagy ideg-összeroppanásokról olvasni, úgyhogy pár perc múlva úgy döntöttem: á, a francba, mégis csak felhívom. Egyszerűem meg kell tanulnia elviselni akkor is, amikor fura vagyok. Mindezek után azonban ki volt kapcsolva a telefonja. Lehet, hogy futni ment. Talán már dolgozik, és megbeszélése van. Talán a gyerekeivel tölti az idejét: lehet, hogy baromira együtt vannak a reggelinél – palacsinta? –, amit ő maga készített. Ahogy eszembe jutottak, amint ott ülnek mind az asztal körül az áfonyalekvárjukkal meg a juharszirupjukkal, hirtelen megrohant valami kellemetlen érzés, amit enyhe féltékenységként azonosítottam be. Kényes ügy, ha az ember pasija odaadó édesapa. Határozott próbatételt jelentett elfogadnom a tényt, hogy bármennyire fontos vagyok is Artie-nak, sohasem leszek nála első helyen. Rendben, itt az idő, hogy valami másra összpontosítsak. Megint felhívtam Wayne mobilját: ki volt kapcsolva. Na és a weboldala? Abból megtudhatok esetleg valamit arról, kicsoda ő valójában. De a link csak egy lemeztársaság-sablonra küldött, és kizárólag száraz tényeket mutatott – lemezcímek, amiket Wayne megjelentetett, koncertek, amelyeken játszott, ilyesmik. A weboldal szerint továbbra is tervezte, hogy játszani fog a MusicDrome-ban következő szerdán, csütörtökön és pénteken. Hát, majd kiderül. Reggel hét óra ötvennyolc perc volt, még mindig túl korán ahhoz, hogy Birdie Salamant felhívjam, úgyhogy sálakat néztem az interneten, és közben fájdalmasan lassan vánszorgott az idő. Végre aztán – végre! – fél kilenc lett, ami már elfogadható időpont ahhoz, hogy az ember felhívjon valakit az otthonában, de három csörgés után bekapcsolt Birdie üzenetrögzítője. Szűri a hívásokat? Elment dolgozni? Ki tudja. Üzenetet hagytam, aztán nagy levegőt vettem, felhívtam dr. Waterburyt, és imádkoztam, hátha már kirúgta Shannon O’Malley-t, a recepciósát, akivel egy iskolába jártam. Sajnálatos módon Shannon még mindig ott volt, és nagyon örült, hogy hall 110

felőlem. – Helen Walsh! Épp emlegettelek valamelyik nap! Összefutottam Josie Fogartyval, négy gyereke van már, azt mondta: „Emlékszel Helen Walshra? Tiszta dilis volt, nem?” Férjhez mentél már? Találkoznunk kéne a csajokkal, boroznánk egy jót, csapnánk egy klassz kis estét a gyerekek nélkül. Annyira jó, hogy beszélünk! Hogy vagy? – Szellemi és fizikai egészségem csúcsán – mondtam. – Ezért szeretnék időpontot kérni a doktor úrhoz. – Istenem, milyen vicces vagy! – ordibálta. – Mindig is az voltál. Téged aztán semmi nem érdekel, mi? Orvost kell váltanom, nem bírom elviselni ezt a rizsázást minden alkalommal, amikor időpontot kell kérnem. – Most nézem a könyvet – mondta Shannon. – Ma egész nap be van táblázva, de meglátom, hátha be tudlak suvasztani valahova. Ennyit igazán megtehetek egy régi barátnak, hm? Add meg a számod, visszahívlak. Először – számoltam vissza fejben – 2009 decemberében, két és fél évvel ezelőtt jártam dr. Waterburynél. Úgy fél évvel korábban költöztem be az új lakásomba, és ő volt a legközelebbi általános orvos. Akkoriban még nem Shannon volt az asszisztense. Valaki más volt, egy nő, akit nem ismertem, és jó sokat kellett várnom, több mint háromnegyed órát. Igaz, december volt, az orvosok legforgalmasabb hónapja. Amikor végül beléphettem a zárt szentélybe, dr. Waterbury szinte fel sem nézett. A billentyűzetét püfölte, kopasz volt, és úgy általában zaklatottnak tűnt. A kopaszsága ellenére nem volt annyira öreg, mint az orvosok általában. Ez tetszett. Ki nem állhattam az öregebb férfi orvosokat, akik úgy viselkedtek, mintha ők lennének az atyaúristen, pedig már marhára nem azok, amióta bárki megguglizhatja a tüneteit és felállíthatja a saját diagnózisát. – Helen… ööö… Walsh – pötyögött be engem is az adatbázisba. Aztán mindent félretett, mélyen a szemembe nézett, és mintha tényleg érdekelné, megkérdezte: – Hogy van? 111

– Maga a szakértő – vontam vállat. – Mondja meg maga. – Most komolyan, mit gondol, miért fizetek neki hatvan eurót? – Elmondom, mi történik. Minden reggel felébredek négy óra negyvennégy perckor, nem bírok megenni semmilyen rendes ételt (nem is emlékszem, utoljára mikor voltam képes lenyelni egy falat csirkehúst), és egyik napról a másikra észrevettem, hogy már nem érdekel, mi fog történni a True Blood ban. – Még valami? – Azt hiszem, agydaganatom van. Azt hiszem, a daganat nyomja az agyamat oldalról, és ettől valahogy fura vagyok. Be tudna utalni egy CT-re? – Hirtelen szédülés? Villódzó fények? Kettős látás? – Nem. – Fejfájás? Emlékezetkiesések? Színvakság? – Nem. – Mit szeret? Miben leli örömét pillanatnyilag? – Semmiben – mondtam. – De ez nálam normális: természetemnél fogva nyűgös vagyok. – Tényleg semmiben? Zene? Képzőművészet? Na és a cipők? Meg voltam lepve (kategória: kellemes). – Ez szép volt, doki – néztem rá őszinte csodálattal. – A cipőket szeretem. – Annyira, mint szokta? – Ööö… decemberben mindig veszek magamnak cipőt, csillogó magas sarkút a bulikra meg ilyenek, de most hogy mondja, idén még erre sem vettem a fáradságot. – És a táskák? – Na, most már viszont lekezelő velem. – Aztán eszembe jutott valami. – Hát… a nővéremnek, Claire-nek van egy új Mulberry táskája, egy olyan szürke-fekete színű lószőrtáska. Nem hiszem, hogy ismeri, de mesés, és mindig kölcsön szoktam kérni az új cuccait, mármint kérés nélkül, csak kiveszem a dolgait a táskájából, átrakom a saját régi, ócska táskámba, azt ott hagyom neki, én meg megszököm az újjal, érti, jó vicc, haha, csak éppen megtartom magamnak a táskát, ameddig lehetséges… de idén ezt sem 112

csináltam meg. – És a munka? Látom, hogy, ööö… – az aktámba pillantott – magánnyomozó. Úristen. – Egész felélénkült. – Ez érdekesen hangzik. – Mindenki ezt mondja. – És tényleg érdekes? – Hááát… – Elég rég volt, amikor utoljára izgalomba tudtam jönni a gondolattól, hogy beásom magam egy gödörbe. Valójában a régi (bocsánat, bocsánat) sóvárgásom mintha alábbhagyott volna. Nem a munkám szeretete, inkább az éhezéstől való félelem hajtott, amikor felvettem a telefonokat és elmentem a megbeszélésekre. Amióta pedig pár hónappal korábban hasba vágott egy fickó, akit megfigyeltem, már egyáltalán nem voltam biztos benne, hogy annyira klassz dolog a rosszfiúk után kémkedni. – Gondolom, nagyon stresszes munka – lepett meg a ráérzésével. – Igazából tényleg az. – A végtelen hosszú munkaidő, az izgalom, hogy sohasem tudom, vajon sikerül-e elérnem, amit akarok, vagy sem, a félelem a testi épségemért, a kín, hogy sokszor nincs lehetőségem vécére menni… ezek a dolgok összeadódnak. – Történik esetleg még valami más az életében? – kérdezte a doki. Volt valami, és úgy gondoltam, jobb, ha elmondom. – Hallott arról az esetről, tele vannak vele a hírek, az a négy tini, akik meghaltak autóbalesetben Carlow-ban? Tudom, hogy szégyenletes dolog ilyet mondani, de bárcsak én lettem volna az egyik. Felírt valamit a jegyzeteibe. – Egyéb szuicid ideáció? – Mi az a szuicid ideáció? – Amit most mondott. Amikor arra vágyik, hogy meghaljon, de nem feltétlenül tervezi, hogy előidézze a saját halálát. – Pontosan ezt érzem – bólintottam izgatottan. Egész lázba hozott, hogy valaki szavakba önti furcsa, ijesztő gondolataimat. – Arra vágyom, bárcsak meghalnék, de nem tudom, mit csinálhatnék az ügyben. Mondjuk, örülnék, ha ütőértágulatom lenne. – Naponta többször is azt kívántam, hogy 113

megtörténjen: beszélgettem az agyamban futó erekkel, ahogy a növényeikkel szoktak az emberek, unszoltam őket, hogy pattanjanak szét. Gyerünk, srácok, szítottam a kedvüket gondolatban, tegyétek meg nekem ezt a jótéteményt. Pattanjatok már szét, pattanjatok szét! – Rendben – nézett fel a doki. – Nagyon valószínűtlen, hogy agydaganata lenne. – Velem nem kell kesztyűs kézzel bánnia. Kibírom a kemót, kibírom a műtétet, nem érdekel, csak oldjuk meg. – Inkább úgy tűnik nekem, hogy depresszióban szenved. Ezzel az erővel akár azt is mondhatta volna, hogy úgy tűnik, az a probléma, hogy angyalszárnyak nőnek ki a hátából. Nincs olyan, hogy depresszió. Mindannyiunknak vannak olyan napjai, amikor kövérnek, szegénynek, fáradtnak érezzük magunkat, amikor fázunk, amikor a világ ellenségesnek, durvának tűnik, amikor az látszik biztonságosabbnak, ha inkább fel sem kelünk az ágyból. De ilyen az élet. Ez még nem ok arra, hogy gyógyszert szedjünk vagy ne menjünk be dolgozni, vagy hogy bevonuljunk egy időre a St. Teresába. A muffin a gyógymód. A muffin, a hasábburgonya, a tévénézés napközben, meg egypár elhamarkodott internetes vásárlás. A lényeg, hogy nem olyan érzés volt, mintha depressziós lennék, hanem inkább… féltem. – Felírok magának antidepresszánst. – Ne fáradjon. – Azért csak vigye magával a receptet. Ha nem akarja, nem kell kiváltania, de ott van, ha meggondolná magát. – Nem fogom meggondolni magam. Úristen, ha tudtam volna!

114

15 Miközben arra vártam, hogy Shannon O’Malley visszahívjon, gondoltam, megpróbálom a Cukifejet: azt a fodrászatot, ahová Wayne tegnap reggel háromszor is telefonált. Benne volt a pakliban, hogy megint csak az üzenetrögzítőt érem el, mert sok szalon csak tízkor vagy tizenegykor nyit, de olyan is akad, amelyik már nyolckor nyitva van azok miatt, akik munka előtt szeretnék beszáríttatni a hajukat, szóval hátha szerencsém lesz. Lett is. Egy lány vette fel a telefont. – Cukifej – csicseregte, ám ekkor életbe lépett a fodrászok törvénye, és a lány így folytatta: – Tartaná? Mielőtt bármit is mondhattam volna, kattanást hallottam, majd másfél percen át valami ismeretlen R’n’B-t kellett elviselnem. Az van ráadásul, hogy én tudom, hogy a kiscsajnak nem másik hívása volt, és nem is ügyféllel foglalkozott, hanem csak bámult a semmibe, leopárdmintás körmével dobolt a pulton, de hát így jár az ember, ha felhív egy fodrászatot, nem? Totális tabu udvariasan viselkedniük, és nincs mese: épp olyan megingathatatlan, szent törvényeik vannak, mint a szamurájoknak. Miután a megfelelően sértően hosszú idő eltelt, a lány visszavette a vonalat. – Csá, segíthetek? Lelki szememmel tisztán láttam a pávakék csíkot tojáshab keménységű, albínófehérségű, harminc centi magas, aszimmetrikus frizurájában. – Maga, ifjú hölgy – pakoltam tele a hangom melegséggel –, pillanatnyilag a Lapát-listám élén áll. – Aztán sietve elmondtam a mondanivalóm. Kulcsfontosságú, hogy az ember gyorsan cselekedjen, amikor épp megsértett valakit. Nem szabad időt hagyni az áldozatnak, hogy magához térjen, ez a megoldás. – Jó napot, a nevem… – Ki legyek ma? – … Ditzy Shankill. Wayne Diffney asszisztense vagyok. Wayne elvesztette a mobilját, és arra gondolt, hátha önöknél hagyta. Mikor is járt ott? Gyerünk, tojáshabfej, mondd csak meg, találkoztál-e vele. – De hát nem jött el. Nem, ott van a másik polcon. Nem, a fölsőn. 115

A fodrászati recepciósok törvénykönyvének tizennegyedik paragrafusa kimondja, hogy kötelező beszélgetést folytatni egy testet öltött személlyel, miközben telefonon folytatunk beszélgetést egy testetlen személlyel. – Tessék? Wayne nem ment el? – Negyvenöt euró lesz. Kér ma még valamilyen terméket? Nem? Lézert? Nem, Wayne-nek időpontja volt Jennához tegnap kilencre, de nem jött el. – Mikor kért időpontot? – Itt kell beütni a PIN kódot. Tegnap. Fél kilenckor. Amint kinyitottunk. Azonnal be akart jönni. Szinte könyörgött. Jennának az egy óra lett volna a legkorábbi időpontja. Át kellett szervezni mindent, hogy Wayne beférjen. De aztán nem jött el. – Telefonált, hogy lemondja az időpontot? – Nem. Jenna majdnem le is harapta a fejemet. De hát honnan tudhattam volna? Még sosem fordult elő, hogy Wayne elbliccelte volna az időpontját. – Megszokott dolog volt Wayne-től, hogy az utolsó pillanatban kérjen sürgős időpontot? – Nem. Csendes fickó. Semmi balhé. Általában. – Köszönöm, sokat segített. – Tényleg? – Ijedtnek hangzott. Lehet, hogy emiatt bajba kerül? Újra feltűnt anyu. Megpróbált rábeszélni, hogy menjek el vele meg apuval a CoffeeNationbe. – Nem tudok, sok a dolgom ma reggel – ráztam a fejem. – El kell mennem a dokihoz, és Jay Parker is jön majd egy kulccsal. Anyunak elrévült a tekintete. – Nem értem, miért szakítottatok Jay Parkerrel. Tökéletesek voltatok együtt. Hűvösen néztem rá. – Mennyiben voltunk tökéletesek? – Mind a ketten… hogy is mondjam… olyan jópofák voltatok – hebegte esetlenül. Mintha fizikai fájdalmat okozna neki, hogy valami kedveset mondjon egy tetszőleges leszármazottjáról. Így van ezzel az egész generáció: 116

nem akarják, hogy egy kicsi kis önbecsülésünk is legyen. Azt hiszem, valami törvényt is elfogadtak, amely szerint az ír anyákat konkrétan vád alá helyezhetik, ha bármelyik nőnemű gyermekük a normális, egészséges önérzet legapróbb jelét is mutatná. Nekem véletlenül éppen hatalmas az önbizalmam, de ezt magamnak kellett felépítenem, és ha a dolog a megfelelő emberek tudomására jutna, az sok gondot okozna anyunak. – Azt hittem, kedveled Artie-t. Hosszú szünet után válaszolt csak. – Artie magának való ember. – Hogy sikerült ezt úgy mondanod, mint valami förtelmes sértést? Gondolom, úgy érted, Artie nem nyal neked folyton, mint Jay Parker. – Hiába, nem lehet mindenki úriember. – Fura egy ízlésed van, hallod. – Artie-val, nem is tudom, bonyolult, nem? A mindenféle exfeleségei, akik nem is igazán tűnnek exnek… – Pedig ex. Teljesen ex. – Sok minden aggasztott, de Artie és Vonnie befejezetlen ügyei nem tartoztak az aggodalmaim közé. – De hát az a nő folyton ott van nála. – Barátok. Civilizáltak. Egyszerűen… – próbáltam elmagyarázni – középosztálybeliek. – Mi is középosztálybeliek vagyunk, mégsem viselkedünk így. – Szerintem mi nem a jó fajta középosztálybeliek vagyunk. Ők liberálisak. – Nem, mi biztosan nem vagyunk liberálisak – jelentette ki anyu némi elégedettséggel a hangjában. – De Artie-nak három gyereke van. Sokat veszel a válladra. – Semmit nem „veszek a vállamra”. Járunk, csodás a szex… – Lálálálálá… – süvöltötte, és eltakarta a szemét a kardigánjával. – Hagyd már abba! – És mi lenne, ha te is akarnál gyereket? – Nem akarok. 117

– Akkor meg miért vennéd a válladra valaki másnak a gyerekeit? És mindjárt hármat? Ráadásul úgy, hogy az egyik neonáci? – Igazából nem neonáci. Nem kellett volna ezt mondanom… csak tetszik neki, ahogy a neonácik kinéznek. – Na és az a kicsi? Bella? Odavan érted. Bella tényleg odavan értem. És ez gond. Nem akarom, hogy bárki is függni kezdjen tőlem. Megnéztem az e-mailjeimet. Jött jó hír is, és rossz hír is. Nem, azt hiszem, kijelenthetjük, hogy csak rossz hír jött. Visszaírt a két kontaktom – ami jó –, és mind a kettő azt írta, hogy nem hajlandó segíteni – ez pedig nyilvánvalóan rossz. Nem voltam ugyanis teljesen őszinte Jay Parkerrel, amikor azzal akartam leszerelni, hogy túl sok filmet néz. Nagyon is meg lehet szerezni valakinek a személyes híváslistáját vagy a banki ügyeinek részleteit. Már ha az ember hajlandó eleget fizetni. Továbbá ha nem érzi magát kényelmetlenül, amikor törvényt kell szegnie. Volt idő, amikor azok, akik hozzáfértek mások titkos adataihoz, nagy kegyesen mindent kiadtak – persze pénzért, szívességekért vagy „ajándékokért” cserébe –, ám az adatvédelmi törvény életbelépése óta minden megváltozott. Azóta időről időre kirúgják, sőt néha vád alá is helyezik azokat, akik kiadnak olyan apróságokat, mint mondjuk valakinek az aktáját a bűnügyi nyilvántartásból. Így sokkal nehezebb a dolgom. Néhány évvel ezelőtt azonban egy nagyon sikeres dublini magánnyomozó, aki kilométerekkel följebb állt a ranglétrán, mint én, összekötött két aranyat érő kontakttal – az egyik telefonos volt, a másik pénzügyes. Egyszer ki tudtam segíteni valamivel, és jutalmul bemutatott ennek a két fickónak. Persze nem személyesen. Szinte semmit nem tudok róluk, csak annyit, hogy az Egyesült Királyságon kívül működnek, és hogy – valószínűleg a rendkívül illegális jellegű munkájuk miatt – nagyon drágák. Nem használtam őket gyakran, mert az ügyfeleknek, akik jutottak nekem, jellemző módon nem volt annyi dohányuk. Ám úgy másfél évvel ezelőtt egy házassági ügyön dolgoztam, és folyton 118

falba ütköztem, bármerre fordultam, úgyhogy végül, amikor már tiszta ideg voltam a tehetetlenségtől, úgy döntöttem, hogy nem érdekel, és anélkül hogy az ügyféllel megbeszéltem volna, mind a két kontaktot megkerestem. Olyan telefon- és banki adatokat küldtek vissza, amikből káprázatos történet bontakozott ki, de az ügyfelem – egy nő, aki arra gyanakodott, hogy a férje megcsalja és sikkaszt a családi kasszából – hirtelen tagadni kezdett. A házasságával semmi baj, minden a legnagyobb rendben, és ezekhez az „undorító hazugságokhoz”, ahogy az információt nevezte, aztán tényleg semmi köze se neki, se a férjének. Fizetni sem volt hajlandó. Heteken át viaskodtunk, de amikor megfenyegetett, hogy kiad a zsaruknak, kénytelen voltam feladni – így aztán nem tudtam kifizetni a forrásaimat. És tekintettel arra, hogy ebben a bizniszben olyan sok múlik a bizalmon, két gyönyörű barátságot tettem tönkre. Igazából hármat, mert még a nagymenő magánnyomozó, aki bemutatott a két fickónak, sem állt szóba velem többé. Előző éjjel, amikor az autóban ültünk és Roger St. Legerhez tartottunk, elküldtem két könyörgő e-mailt, egyet a telefonos forrásnak, egy másikat meg a bankosnak, és megígértem, hogy kifizetem óriási adósságaimat, továbbá előre fizetek egy csomó új információért. Nem mintha nagyon reménykedtem volna benne, hogy időközben megbocsátottak nekem. Mint ahogy igazam is lett. Ami az én erkölcsi felfogásom szerint egyébként fair: ha valaki szórakozik veled, nem fecsérled az időt kesergésre, de soha többé nem adsz esélyt neki. Igen. Ez így helyes, legalábbis elméletben. De lássuk be, a kesergés rendkívül élvezetes tud lenni. Emellett nekem most irtó nagy szükségem van rá, hogy ezek a források még egy esélyt adjanak, úgyhogy úgy döntöttem, megint írok nekik, még cifrább bocsánatkéréseket küldök, és ami a legfontosabb, még több pénzt ajánlok. Megnyomtam az Elküld gombot. Most nincs más hátra, várok, meglátom, mi lesz. Ezután megnéztem, hogy jött-e új üzenet, John Joseph megírta-e Birdie Salaman elérhetőségét. Nem írta meg. Persze a saját erőfeszítéseimnek hála már van egy címem meg egy vonalas számom Birdie-hez, úgyhogy ezen el tudok indulni, de azért… nos, érdekes, hogy nem hallok John Joseph felől. 119

Annyit sem írt, hogy egyelőre nem talál semmit. Megszólalt a telefonom. – Helen, Shannon vagyok dr. Waterbury rendelőjéből. Jó hírem van. Fogad téged, ha negyedórán belül ide tudsz jönni. Negyedóra. Pompás! Ez azt jelentette, hogy még arra sincs időm, hogy úgy tegyek, mintha fontolóra venném a zuhanyozást. Viszont fel kellett öltözni. Ez gond lesz. Minden egyes ruhadarab, amit birtokolok, a házban szanaszét heverő kartondobozokba pakolva lapult valahol, és fogalmam sem volt, melyikben mi van, mivel rémes állapotban voltam, amikor be kellett csomagolnom az életemet. A szánalmasan rövid éjszakai alváshoz apu pizsamáját vettem fel, amit a szárítóban találtam, de az egész napot nem élném túl öreg emberek ruháiba öltözve. Nem vagyok Alexa Chung. Felhívtam a nővéremet, Claire-t, de csak a hangpostáját értem el. Soha nem veszi fel a telefonját: soha nem éri el, mert mindig el van ásva a Neverfull táskája mélyén a cuccai összevisszaságában. Aztán azon töprengtem, vajon hány hetet tékozolt el az életéből arra, hogy lehallgatja az üzeneteit. – Én vagyok az – mondtam. – Ruhára van szükségem. Tudnál áthozni pár cuccot? Nézd meg Kate szobájában is. – Claire vagy harminc centivel magasabb nálam, de eltökéltem, hogy ha kell, felhajtok és betűrök, Clairenek ugyanis mesések a ruhái. Pompás ráadásként pedig van egy igen jól öltözött tizenhét éves lánya, aki egy magas velem. Miközben beszéltem, kinyitottam az egyik dobozt, és megrántottam a felső anyagréteget. Élénk színű ruhadarabok ömlöttek a földre: szárongok, bikinik. Úgy tűnik, tengerpartra való adagba botlottam. – Csak pár napra kell ruha – folytattam. – Amíg rendbe szedem magam. Egy másik dobozról is letéptem a tetejét, és a következő pillanatban három olyan kasmírkardigán hevert előttem, amit meg sem kellett volna vennem. Nem vagyok az a kasmírkardigános típus. Enyhén szólva. Csak azért vettem meg ezeket, mert rövid kis időre bezsongatott a „fektess be a ruháidba” mozgalomba oltott Mad Men be oltott 120

Glee. Ráadásul a színek is mind totál nem illettek hozzám – vajszín, karamellszín és kávészín (más szóval világosbarna, középbarna és sötétbarna). Soha nem hordok barnát, egyáltalán semmilyen változatát, csak félrevezettek a nevek. Elfelejtettem, hogy épp kardigánt vásárolok, nem pedig fagylaltot. Én a feketét szeretem, meg a szürkét, és néha a nagyon sötét kéket vagy zöldet, de csak ha majdnem fekete. Ehhez elvétve hozzá lehet csapni egy kis sárgát vagy narancssárgát, ha csupán kis területre korlátozva jelenik meg: például sportcipőn. Ha felöltözhetnék Wayne Diffney házába, csakis azt hordanám. A további kutakodás egy különös kötött ruhát szült, amelynek elképesztően rémes színe volt – ezt egyáltalán minek csomagoltam el? Egyszerűen ki kellett volna dobnom. Na, és ezt a pulcsit minek hoztam magammal? Hiszen magas nyakú, minden nyakak közt a második legszörnyűségesebb a nyaka, amelyet visszataszító hordhatatlanságában egyedül csak a kámzsanyak szárnyal túl. Beletúrtam a dobozba, és ahogy egyre mélyebbre jutottam, mind bizarrabb holmikra bukkantam… aztán megálljt parancsoltam magamnak. Kezdett túl sok lenni az egész. Felhívtam Margaret nővéremet, aki másfél csörgés után vette fel a telefont. Ő mindig felveszi. Nagyon lelkiismeretes. – Jól vagy? – kérdezte. – Be kellett költöznöm anyuhoz és apuhoz. – Hallottam. – Az összes ruhám be van dobozolva. Nincs mit felvennem. – Ne mozdulj – mondta. – Azonnal ott vagyok, viszek neked pár dolgot. – Ne, ne, nem kell – válaszoltam gyorsan. Teljességgel ki van zárva, hogy felvegyek bármit is, ami Margareté. Akárcsak Claire, ő is kábé harminc centivel magasabb nálam, de míg Claire esetében erre hajlandó vagyok megoldást keresni, Margaretnél ez lehetetlen: az ő ízlése és az enyém két külön világ, már ha egyáltalán használni lehet az „ízlés” szót, amikor Margaret ízléséről beszélünk. Ő az a fajta totál érthetetlen ember, aki szerint 121

a ruhák csak arra valók, hogy eltakard velük magad. Nevezhetnénk praktikus eleganciának a stílusát. Ha például Margaret fázna, és semmi más nem lenne kéznél, csak egy mustársárga, csavart mintás, kötött akrilpulcsi, ő azt is felvenné. Még elnézést sem kérne miatta. Miközben minden értelmesen gondolkodó ember inkább hagyná, hogy lefagyjon a karja. Néha eltöprengek, vajon mi az oka annak, hogy Margaretet ennyire nem érdeklik a ruhák – még anyu szerint is nevetséges, ahogy öltözik –; de azt hiszem, annak, hogy ő tudja, kicsoda, és elégedett is magával. Ami persze jó. Bizonyos szempontból. – Nem kell semmit hoznod – bizonygattam. – Csak azért hívlak, mert nyavalyogni akartam. – Később átmegyek – ígérte Margaret. – Kicsomagoljuk a holmidat, berendezkedünk a szobádban, szépen elrendezünk mindent neked anyuval és… Claire-rel. – Claire-rel kapcsolatban bizonytalankodott, mert Claire minden egyenletben az ismeretlen. Nem arról van szó, hogy lusta és megbízhatatlan. Na jó, egy kicsit. De tényleg, nem, egyszerűen csak nagyon, nagyon, nagyon elfoglalt. Díjat nyerhetne egyszerre több dolgot csinálásból. Van egy állása, egy jóképű férje és három gyereke, akik közül az egyik egy minden pillanatban felrobbanni készülő bomba: egy tini lány. Ehhez még hozzájön a menopauza előtti elszánt harc minden fronton, és máris egy rendkívül túlhajszolt nőt kapunk. – Később találkozunk – búcsúzott Margaret. – Rendben. Kösz. – Letettem a telefont, és szembenéztem a tényekkel. Nincs más választásom: a tegnapi farmert kell fölvennem. Meg a tegnapi felsőt. Meg a tegnapi sportcipőt. Meg a tegnapi sálat. Viszont a tegnapi fehérneműt nem vagyok hajlandó. Az azért már túlzás lenne. Egy másik dobozból további ruhaujjakat és nadrágszárakat rángattam ki, mire váratlan szerencse ért: hirtelen előbukkant a fehérneműs fiókom tartalma. A következő a smink, gondoltam magamban. Te viccelsz velem, válaszoltam magamnak. Megmosom a fogam. Ennyivel be kell érnem.

122

16 Tizenhárom perccel később ott voltam a rendelőben, de végül mégis további huszonhét percet kellett várnom. Miért csinálják ezt? Miért nem képesek felnőttként kezelni az embert és megmondani, mennyit kell majd várni? Kérdés: Honnan lehet tudni, ha egy orvos recepciósa hazudik? Válasz: Onnan, hogy mozog a szája. Ahogy helyet foglaltam a beteg emberekkel teli helyiségben, a szörnyűségesen rémületes érzés, ami ébredés óta kísért, hirtelen felerősödött bennem. Amíg telefonálgattam meg a neten keresgéltem, sikerült egy lépéssel mindig az érzés előtt járnom, de most, hogy csak ültem itt és nem volt mi elterelje a figyelmemet, teljes erőből rám szakadt megint. Annyira nehéz volt ott maradni a széken, annyira szerettem volna elmenekülni onnan, hogy csak izegni-mozogni tudtam kínomban. Ha ez nem lett volna elég, Shannon O’Malley irányomban tanúsított magatartása a hisztérikusan barátságosból hirtelen megbántottba, sőt agresszívba váltott. – Hiányoztál az osztálytalálkozón – vágta a fejemhez vádló hangon. – Miért nem jöttél el? Rábámultam, nem találtam szavakat. – Klassz volt – közölte. – Klassz volt újra látni mindenkit. Elhallgatott, időt hagyott nekem, hogy mondhassak valamit, de az agyam ismét képtelen volt rá, hogy akár egyetlen dolgot is felmutasson. – Utána ezer évig fel voltam dobva – folytatta szinte dacosan. Hirtelen szörnyű gondolat rohant meg: talán az én hibám, hogy nincsenek barátaim. Talán, ahogy Rachel mondja, valami tényleg nem stimmel velem. Miért nem vagyok képes úgy viselkedni, mint a normális emberek? Miért nem vagyok képes elmenni az osztálytalálkozóra? Ahelyett, hogy úgy érezzem, szívesebben locsolnám le magam benzinnel és gyújtanék meg egy gyufát? De komolyan, hogy „az én életem jobban alakult, mint a tiéd”-et játsszam azzal a rakás hülyével, akikkel öt csontropogtatóan unalmas évet 123

kellett kibírnom? Már magát a gondolatot sem bírtam elviselni. Aztán emlékeztettem magam, hogy volt egy barátom, és ő kiváló barát volt, minőségi barát. – Gondolom, nagyon elfoglalt vagy – mondta Shannon. Úgy tűnt (bár én lennék az első, aki elismeri, hogy az értelmezéseim nem teljesen megbízhatók), szóval úgy tűnt, mintha ezt már szinte kellemetlenkedve mondaná. Bizonytalanul néztem rá. Mennyit tud rólam? Olvasta az aktámat? Biztosan. Ha az ember olyan helyen dolgozik, ahol többtonnányi információt lehet találni olyanokról, akiket ismer, hogyan is lenne lehetséges, hogy ne olvasna el mindent. – Bár egyébként próbáld csak ki, hogy három gyereked van, ha tudni akarod, milyen elfoglaltnak lenni. – Ezúttal egy hajszálnyival kevésbé hangzott ellenségesnek. – Igaz, tőlük viszont annyit kap vissza az ember! Meg kéne ismerned a tízévesemet. Igazi bölcs lélek, nem is tudom, tényleg tíz-e, vagy inkább ötven… Milyen fárasztó ez, jaj, mennyire fárasztó! Nem csoda, hogy nem akartam elmenni az osztálytalálkozóra, ha ez volt a választék, csupa ilyen személyiségű alak. Próbáltam kikapcsolni a fülem, inkább Bronagh idétlenkedéseire gondoltam, és eszembe is jutott egy igazán jó. Ha Shannon O’Malley-nak próbáltam volna elmondani, hogy mi benne a vicces, az idők végezetéig is magyarázhattam volna, akkor sem értette volna meg. Bronagh és én egy buliban voltunk, amikor egyszer csak megjelent Kristo Funshal. Lehet, hogy már senki nem is emlékszik Kristo Funshalre, a színészi karrierje ugyanis azóta jól megérdemelt halált halt, ám akkoriban épp szerény méretű sikerhullámnak örvendett, és bár nős volt, fűvel-fával lefeküdt, amerre járt. Olyan jóképű volt, mint egy filmsztár, és ezt úgy értem, hogy úgy nézett ki, mintha mahagóniból és latexből volna. Megjelenése kisebbfajta szenzációt keltett a buliban. Engem és Bronaghot kivéve minden lány kacér, sanda pillantásokat vetett rá és a száját a kezével eltakarva vihogott, Kristo pedig olyan szégyentelenül és pimaszul vigyorgott, hogy majdnem elhánytam magam. A következő pillanatban aztán az ujját görbítve magához hívott. 124

– Láttad ezt? – meredtem Bronaghra. – Micsoda seggfej! Bronagh vállat vont; nem volt meglepve. Úgy hívott: „a csali”. – Jól nézel ki – mondta gyakran. – Mindkettőnknek te fogsz pasit szerezni. Érted jönnek ide, de értem maradnak itt. És igaza volt. Kristo újra odaintett nekem a görbe ujjával. Felháborodva fordultam Bronaghhoz. – Menj oda, beszélj vele. – És…? Erről beszélek. Neki semmi nem kerülte el a figyelmét. Azonnal tudta, hogy lesz egy „és” is. – És használd a „pöcke” szót mondatonként egyszer, tíz mondaton át. Megyek én is őrködni. – Mi az a pöcke? – Semmi. Azt hiszem, nincs ilyen szó. Nem muszáj a pöckét használnod, választhatsz akármilyen szót, a lényeg, hogy vaktában mondd, és hogy akadjon ki tőle. – Rendben, a pöckével kezdem, aztán majd rögtönzök. Gyere. Keresztülhúzott a szobán, és alacsonyan, keményen megállt a fickó előtt. – Helló! – Kristo ügyet sem vetett Bronaghra, nyálas mosolyt küldött felém. – Nagyon pöcke vagy ma este! – próbálta ismét magára vonni a pasi figyelmét Bronagh. – Igen? – Bizony, nagyon pöcke. Láttam, hogy megnézted magadnak ezt a kis frizbit. – Frizbiiiiiit… – Kristo gyakorlatilag a szája szélét nyalogatta. – Ja. – Tiszta csipesz van ma este! – folytatta Bronagh élénken. – Tuti, hogy be fognak klottulni a népek. Pók! – csapta össze hirtelen a kezét, de olyan hangosan, hogy Kristo összerezzent, aztán rám pillantott, és lenézőn Bronagh 125

felé biccentve megkérdezte: – Ez meg mit zagyvál itt össze? – Pók! – tapsoltam én is. – Hát nem érzed? – Nem érzed a kótyagodban? – kérdezte lelkesen Bronagh. – Nem érzed a csíkodban? Egy, két, há, pók! Gyerünk, csapd össze a kivid, csapd össze a reverendád! Egy, két, há, pók! – Mi lenne, ha megszabadulnál a bolond barátnődtől? – fordult megint hozzám Kristo. – Bolond? – kérdeztem vissza. – Te meg mi a krémről beszélsz? Gyerünk, mindenki, egy, két, há, pók! Kész, ennyi volt. Tudta, hogy vesztett. Sarkon fordult, és elment. Újra venni kezdtem Shannon O’Malley adását. Még mindig dőlt belőle a fárasztás: – …tudod, hogy van ez a gyerekekkel, néha békén kell hagyni őket… – mondta éppen, úgyhogy azon nyomban újra kikapcsoltam. Bronagh ezer Shannon O’Malley-val felért, meg a hasonszőrű tökfilkókkal. Inkább ne legyen egyetlen barátom se, csak ezt a szart ne kelljen hallgatnom. Shannon csak beszélt és beszélt, én pedig dr. Waterbury ajtaját bámultam, és epedve vártam, hogy nyíljon végre. Végül aztán meghallottam a varázslatos szavakat: – Most fogad téged. Mintha A gyakornok ban játszanánk. – Á, Helen, jó napot. Úgy tűnt, dr. Waterbury örül, hogy lát, ami furcsa, hiszen ha az ember orvos, senki nem azért megy hozzá, mert jó híre van. – Hogy van? – Elmondom, hogy vagyok. Tegnap azt hittem, egy csapat keselyűt látok a benzinkútnál. A doki az arcomat fürkészte. – Keselyűt? Ha jól emlékszem, legutóbb hatalmas denevéreket látott. – Igazán büszke lehet a memóriájára. – Hatalmas denevérek, nagy csapat keselyű, igazából nincs nagy különbség, igaz? Gondolom, valójában nem keselyűk voltak. Sirályok? 126

Ugyanúgy, mint legutóbb? – Sirályok. Vissza kéne állnom a mosolybogyóra. – Egyéb tünetek? – Nem igazán vannak. Fáj valami itt a mellkasomban. Néha nehezen kapok levegőt. – Még valami? Hogy alszik? – Minden éjjel megvan a kemény három óra. – Nehezen alszik el? Vagy túl korán ébred? – Azt hiszem, mindkettő. – Milyen az étvágya? Mikor evett utoljára rendesen? – Ööö… – Gondolkodnom kellett. – Áprilisban. – Komolyan? – Komolyan. De sosem volt kenyerem a rendes, leülős evés. – Most már emlékszem – bólintott. – Sajtos-káposztasalátás szendvics. Azon él. Ezenkívül mi van még magával? Tétováztam. – Nehezemre esik emberekkel beszélni. Nem igazán akarok együtt lenni senkivel. De egyedül sem akarok lenni. Furcsán érzem magam. Rémülten furcsán. A világ… furcsa. Nem akarok zuhanyozni, nem érdekel, milyen ruha van rajtam. Mindent baljósnak látok, mintha valami szörnyűség készülődne. Néha úgy érzem, mintha már meg is történt volna. – Ez mióta tart? – Pár napja. – Kicsit hallgattam. – Hát, igazából pár hete. Már jó ideje. Kérem, doki, csak írja fel nekem a mosolybogyót, és már itt sem vagyok. – Történt valami, ami kiválthatta ezt a visszaesést? – Ez nem visszaesés. Csak egy pillanatnyi botlás. – Érte mostanában veszteség? Trauma? – Hát, az otthonom, a lakásom… kikapcsolták az áramot, elvették az ágyamat. – Az ágyát? 127

– Igen, bonyolult ügy. Tegnap vissza kellett költöznöm a szüleimhez. Ez traumának számít? – Maga mit gondol, Helen? – Jaj, ne kezdje ezt. Az orvosom, nem a terapeutám. – Ha már itt tartunk, jár még hozzá? Antonia Kelly az, ugye? – Igen, ő az, és nem, nem járok. – Miért nem? – Jobban lettem. – Talán nem lenne rossz ötlet szólni neki. Szuicid ideációk? – Ööö… igen, most hogy mondja. Mármint nincs konkrét tervem, de nagyon szeretném, hogy elkapjak valami fura vírust és meghaljak. – Hm. Értem. – Ez nem tetszett neki. – Ez nem annyira jó. Arra esetleg gondolt, hogy visszamenne… – Nem! – Soha. Még csak gondolni sem tudok rá. Azt kívánom, bár soha ne történt volna meg az életemnek az a része. – Mondja csak, doki… – Ezt a kérdést nehéz volt föltenni, de muszáj volt tudnom. – Mondja, büdös vagyok? Felsóhajtott. – Nem azért töltöttem el hét évet az egyetemen, hogy ilyen kérdésekre válaszoljak. – Ez azt jelenti, hogy igen. – Nem büdös. Legalábbis innen nem érezni. Csakhogy a doki pár méterre ült tőlem, tehát nem elég közel ahhoz, hogy pontosan felmérje a helyzetet. – Helen… nézze, kérdezzen meg valaki mást. Kérdezze meg a mamáját. – De ő öreg. Manapság már nem olyan jó a szaglása. Megint sóhajtott, és a képernyőjére nézett. – Lássuk csak. Antidepresszánsok. Az Effexor nem vált be magánál a múltkor. Sem a Cymbalta. Sem az Aponal. A Seroxattal viszont elég jól elvolt. Próbáljuk meg azt. Jó nagy adaggal indítunk. Nincs értelme itt 128

vacakolni – kezdte nyomogatni a billentyűket. – Ha úgyis recepteket ír fel – mondtam –, nagyon szeretnék aludni végre egy kicsit. Esetleg kaphatnék némi altatót? Megígérem, hogy nem fogom túladagolni magam. Főleg mert tudom, hogy nem működne. Elképesztő, hogy miket meg lehet tudni az internetről. Az altató túladagolása – ha az ember kutat egy kicsit, arra jut, hogy valószínűleg ez a legkedveltebb módszer azok sorában, akik véget kívánnak vetni az életüknek. Pedig lehet, hogy nagyot tévednek. Bizony ám. Már nincs az, mint a régi szép időkben, amikor halálbiztos lehetett az ember, hogy egy maroknyi altató segítségével örök álomba merülhet. A mai, folyton bíróságra rohangáló világban a gyógyszergyárak annyira rettegnek a perektől, hogy beépített katapultot tesznek a nyugtatóikba. Ha túl sokat veszel be, jó eséllyel nem fogsz kinyiffanni. Esetleg csak hánysz egy nagyot. Persze belefulladhatsz a saját hányásodba, és így ily módon lerázhatod magadról a földi lét nyűgeit, de számítani azért erre nem lehet. Pedig talán már a búcsúleveledet is megírtad nagy gondosan. Akár az is előfordulhat, hogy már egy-két ingóságodtól is megváltál. A végén még abba a kínos helyzetbe kerülhetsz, hogy vissza kell kérned a nővéredtől az Alexander McQueen sáladat. Most komolyan. Mennyire ciki már.

129

17 Egyenesen a gyógyszertárba mentem, kiváltottam az antidepresszánst, és az elsőt be is vettem ott helyben, víz nélkül, annyira rettenetesen akartam, hogy minél hamarabb bekerüljön a szervezetembe. Waterbury szokás szerint hangsúlyozta, hogy akár három hét is eltelhet, mire pozitív hatás jelentkezik. Én azonban védőpajzsként tekintettem a gyógyszerre, azt gondoltam, talán ez majd meg tudja akadályozni, hogy visszasüllyedjek abba a… az iszonyatba, a pokolba… hívhatjuk bárminek. A birtokomba került továbbá tizenkét darab altatótabletta is, tizenkét kis fehér környi megkönnyebbülés. Legszívesebben azon nyomban bevettem volna vagy négyet-ötöt belőle, hogy kinyúljak egypár napra, hogy egyszerűen megszűnjek létezni, de az altató túl nagy kincs, csak úgy nem pocsékolhatom el. Beültem a kocsiba, és már félúton jártam hazafelé, amikor eszembe jutott, hogy mi a helyzet, és ettől hirtelen nagyon kiborultam. Nem volt nagy durranás a lakásom. Egy hálószobás kis luk volt egy új építésű háztömb negyedik emeletén, de nekem sokat jelentett. Nem csak az egyedül élés örömét, ami egy ingerlékeny ember számára a rubinnál is értékesebb kincs. Vagy a büszkeséget, amiért egyedül tudom fizetni a lakáshitelt. Azt jelentette, hogy van valamim, amiben nem kell kompromisszumokat kötnöm. Egész életemben rengeteg időt töltöttem el azzal, hogy súrlódásba kerültem az emberekkel, hogy vissza kellett fognom magam, ha életben akartam maradni, hogy az egyetlen esélyem, hogy teljesen önmagam lehessek, az volt, ha otthonná változtathatom a lakásomat. Még be sem költöztem, Claire már bombázni kezdett a belsőépítészeti magazinokkal, és mindenki arról beszélt, hogy „ki kell nyitni” a szerény méretű szobákat, hogy „be kell engedni a fényt és a levegőt”. Apu repesett az örömtől, hogy végre elköltözöm otthonról; felajánlotta, hogy kibérel egy furgont, és menjünk el az IKEA-ba mind, együtt. – Jó kis napot csapunk – mondta. – Együtt ebédelünk meg minden. Azt hallottam, isteni svéd húsgolyójuk van. Megveszünk mindent, amire szükséged van, még fagylaltoskanalat is beszerzünk. 130

De ahelyett, hogy a tiszta, élénk színű, skandináv vonal felől közelítve bútoroztam volna be a lakásomat, ezzel épp totál szembe mentem. Én lezártam. Meghitté és érdekessé tettem, telepakoltam antik tárgyakkal. Amikor azt mondom, antik tárgyak, persze régi ócskaságokra gondolok, tekintve hogy nem dúskáltam az anyagiakban így, hogy lakáshitelt kellett fizetnem. Vadásztam a végrehajtói kiárusításokat, amelyeken hatalmas doboznyi régi szart lehet venni szinte ingyen; általában volt köztük egy csomó törött lámpa meg lovakat ábrázoló vacak olajfestmény, de nagy néha véletlenül akadt valami hasznos vagy szép is. Így jutottam hozzá egy mennyezetig érő tükörhöz, amelynek csak egy egészen apró kis hibája volt, továbbá egy bájos, alig repedt vizeskancsókészlethez. (Vizeskancsókészlet: egy kerámiakancsó és egy tál mosakodáshoz a régi szép időkből, amikor még nem létezett zuhany. El nem tudom képzelni!) Az ágyam egy kolostorból származott, amelyet épp bezárni készültek; mahagóni volt, fekete zománcozott berakásokkal a láb- és a fejtámlán. Tulajdonképpen elég csicsás ahhoz képest, hogy az apácák elvileg lemondanak a földi hívságokról, de az is lehet, hogy a főnök asszony tulajdonában állt. Tetszett az elgondolás, ahogy a főnök asszony a díszes ágyon henyél, cukrozott gyümölcsöt majszol, madeirát szopogat, és a Topmodell leszek! -et nézi, miközben a hűvös kápolnában a sápadt arcú novíciák fagyasztott borsón térdelnek és arról álmodnak, bárcsak egy tál forralt vizet kapnának ebédre. A következő hónapokban további berendezési tárgyakra is szert tettem. Óriási köteg pávatollat raktam a nappali ablakába, hogy megszűrje és kékre fesse a beáramló fényt. Aztán egy szerencsés véletlen folytán egy aukción rábukkantam egy pávamintás függönyre: azonnal láttam, hogy tökéletesen fog menni a tollakhoz. Sajnos iszonyú nagy lett a szobához. A karnis végigér a szoba egész hosszán, és amikor a függöny be van húzva, kicsit olyan, mintha barlangban lenne az ember. De akkor is. Gondosan választottam meg a festékek színét. Mint mondtam, a Szent Bazsalikom-sorozatra nem volt pénzem, de mindent megtettem, hogy felkutassam az olcsó utánzatokat, és nyilvánvalóan sikert arattam, mert Timet, a festőt kínzó fejfájás gyötörte bal felől, miután egy délelőtt sötétvörösre festette a hálószobámat. (A Szent Bazsalikom majdnem ugyanilyen színét Hullabűznek hívják.) 131

– Úgy tolom az Advil Ultrát, mint más a Smartiest – panaszkodott Tim, akinek ezután ki kellett vennie két nap szabadságot. A fejembe vettem, hogy sima fekete paplanhuzatokat akarok; megszállottan, órákon keresztül kutattam az interneten, és dühöngtem A Fehér Vállalat miatt. Egy ideig semmi mással nem foglalkoztam, csak a lakásomat csinosítgattam, hogy még szuperebb legyen. Olyan volt, mintha szerelmes lennék: semmi másra nem tudtam gondolni. Egy ihletett pillanatban fátylat vontam a kicsit sérült tükör elé, hogy a tükörképem úgy nézzen ki, mint egy kísértet. Aztán levettem. Ne essünk túlzásokba. Ebből aztán kisebbfajta átértékelés kerekedett ki. Kidobtam a repedt vizeskancsókészletet, mert vizeskancsókészlet volt. És repedt is. És úgy egyébként is egy kicsit béna. Aztán kételkedni kezdtem a csatahajószürke fürdőszobámban. Úgyhogy átfesttettem sárgára. (Hivatalos nevén Boglárka.) (A Szent Bazsalikom táblázatában viszont Üszöknek hívják.) A nehéz tölgyfa kredencről kiderült, hogy szuvas. A mohaszínű zseníliaterítő pedig penészedett. Mindent összevetve az új lakásom berendezése még folyamatban volt, és alaposan megfontoltam, kit engedek be. Azt akartam, hogy mindenkinek annyira tessék, mint nekem; volt, akinek tetszett annyira, volt, akinek nem. Bronagh természetesen mesésnek találta, Claire is mesésnek találta, apu – egészen váratlanul – mesésnek találta, Anna pedig azt dünnyögte, hogy „Távoli hangok, csendélet”, ami azt hiszem, jót jelent. Margaret viszont nem volt annyira elragadtatva. Amikor először járt nálam, nyugtalanul pásztázta a borostyánzöld falakat, és azt mondta: – Eléggé félek. Pár hét múlva szenvtelen hangon közölte: – Azt akarom, hogy a gyerekeim ne menjenek többet a lakásodba. Legutóbb is rosszul aludtak. Rachel azt mondta, egy beteg elme megnyilvánulása az otthonom. Amint belépett a sötétkék előszobába, gúnyos kacajra fakadt. – Ezek után semmin nem fogok meglepődni – mondta zordan. 132

Amikor pedig Jay Parker besétált az életembe, azt mondta, hogy ha fél órán át ül a nappaliban és a Top Gear t nézi, úgy érzi, mintha elevenen eltemették volna.

133

18 Amikor visszaértem a szüleimhez, anyu muffinnal várt. – Banános-pekándiós. Tudom, hogy nem stimmel a színe, de azért megkóstolod? Jól vagy? – kérdezte. – Egy kicsit mintha… – Szuperül vagyok – vágtam a szavába. – Csak a felhők… Amikor ilyen borús az idő, kikészül a fejem. Furcsa kifejezés suhant át az arcán. – Az ég kék. Kinéztem az ablakon: tényleg kék volt az ég. – Ez meg mikor történt? – Egész délelőtt kék volt. Csakhogy ettől egy kicsit sem lettem jobban. Továbbra is nyugtalan voltam, csak máshogy. A puszta ég keménynek, hidegnek, könyörtelennek tűnt. Miért nem raktak oda néhány felhőt, hogy egy kicsit finomabb legyen? – Mit mondott az orvos? – kérdezte anyu. Mennyit mondjak el neki? Semennyit, határoztam el. Ahhoz is mit szólt, amikor a keselyűket láttam – tudtam, hogy nem akarja, hogy ez történjen velem. Két és fél évvel ezelőtt megtanultam, hogy ne akarjak a körülöttem élő emberekben vigaszt keresni, mert nem tudják megadni. Túlságosan féltünk. Én is rettegtem, és ők is. Senki nem értette, mi történik velem, és amikor nem tudtak segíteni, amikor nem lettem jobban, tehetetlenek voltak, lelkiismeret-furdalásuk lett, és végül neheztelni kezdtek rám. Igen, szeretnek, az eszemmel tudtam ezt, még akkor is, ha a szívemben nem éreztem, de egy kicsit azért dühösek rám. Mintha én döntöttem volna úgy, hogy depressziós leszek, mintha szándékosan állnék ellen a gyógyszereknek, amiknek pedig már rég meg kellett volna gyógyítaniuk. Nyilván mindenki azt akarta, hogy gyógyuljak meg. De amikor jobban lettem – ami hála istennek hat borzalmas hónappal később megtörtént –, akkor meg senki nem akarta, hogy újra megbetegedjem. 134

– Megint felírta a mosolybogyót. Nem lesz semmi bajom. Figyelj csak, Jay Parker nem dobott be nekem egy kulcsot? – Nem. Francba. Folytatni akartam, le akartam foglalni az agyamat, el akartam terelni a gondolataimat, hogy ne zaklassanak. Már elmúlt tíz óra. Mégis mikor tervezi, hogy elhozza azt a kulcsot? Üzenetet írtam neki, mire visszaírt, hogy már úton van. Ez bármit jelenthet, ha egy olyan megbízhatatlan, hazug alak állítja, mint ő. – Azon gondolkoztam… – kezdte anyu. Tudtam, min gondolkozik. – …pontosan mi volt a baj köztetek Jay Parkerrel? – Meg nem tudnám mondani. – Dehogyis nem. – Tényleg nem. Teljesen elfelejtettem. – Soha senkinek nem fogom elmondani, ami Jay Parkerrel történt. Nem mondtam el senkinek akkor sem, amikor szakítottunk, és most sem fogom. – De hát csak egy éve történt – tiltakozott anyu. – Kizárt, hogy elfelejtetted volna. – Kiűztem a tudatomból – mondtam vidáman. – De… – Átprogramoztam az adatbázisomat… – De… – …és átírtam a saját emlékezetemben a múltamat. – Ez nem lehet! Ezt senki nem tudja megcsinálni. – Nagy akaraterőm van – mosolyogtam rá édesen. – Szerencsés vagyok. Na, amíg itt várok, kényszeríts, hogy mossak hajat és zuhanyozzam le. Egy pillanatig még tétovázott; nem szívesen engedte el a Jay Parkertémát. Aztán végül azt mondta: – Rendben, akkor lássuk. Bőszen megragadta a karomat, és betuszkolt a fürdőszobába, mintha 135

börtönőr volna egy női börtönben. Anyuban erős színészi hajlam lakozik, mindig mélyen beleéli magát a szerepébe. Néha, amikor elakadok a munkával, előfordul, hogy segít nekem; olyankor egészen elragadtatja magát, úgy viselkedik, mintha tévés nyomozók volnánk, úgy hajt, mint egy őrült, és a vállával megy a zárt ajtóknak. Hogy őszinte legyek, velem is előfordult, hogy túljátszottam a dolgot. De a védelmemben el kell mondanom, hogy ez inkább az elején történt, amikor még a tanácstermekben pöntyögtem, és vártam, mikor válik izgalmassá az élet. Meglepetésemre (kategória: bizonytalan), amikor előjöttem a fürdőszobából, kis híján beleütköztem Claire-be. – Ruha, neked – közölte, és hozzám vágott egy zsákot. – Megtettem, ami tőlem telt. Egy ideje nem láttam Claire-t, jó pár hete is lehetett már. Jól nézett ki. Hosszú haja csillogott, barnítókrém terén is naprakész volt, bő halásznadrágot viselt, icipici, Anime-figurás pólót, extramagas sarkú, magas talpú cipőt, továbbá egy nagy nyaláb ezüst karkötőt, amelyekbe hindu imák voltak vésve. Ez történik, amikor az embernek tini lánya van. Lehet, hogy Kate egy hormonális rémálom, viszont Claire mindig szupertrendin néz ki. – Nagyon sovány vagy – jelentette ki, és képtelen volt leplezni az irigységet a hangjában. Igen, most sovány vagyok, de ez nem tart sokáig. Amint a gyógyszer elkezdi kifejteni a hatását, azonnal hatalmába kerít majd a vad, telhetetlen éhség; onnantól kezdve pedig kizárólag szénhidrátot fogok falni. Az anyagcserém nullára lassul, az arcom felpuffad, egyik napról a másikra hurkák jelennek meg a hasamon. Remegni fog a hájam. Kibaszott undorító az egész, a betegség és a gyógyulás is. – Hogy csinálod, hogy semmi zsír nincs a karodon? – kérdeztem. – Napi ezer bicepszgyakorlat. Na jó, száz. Néha. Nemes a cél, amely a szemünk előtt lebeg. Küzdenünk kell. Soha, de soha nem adhatjuk meg magunkat. – Mi újság? 136

– El vagyok havazva. – Elővett egy levél nikotinos rágót, és bekapott egyet. – Épp leszokóban vagyok – magyarázta. – Növesztem a frufrumat. Ajánlatot tettem egy lámpaburára az eBayen. Vegetáriánus báránytaginereceptet keresek. Elviszem a kutyát kiheréltetni. Azon töprengek, vajon elküldhetném-e Kate-et egy olyan reformhelyre, ahol a problémás tinik vannak. A szokásos. – Beletúrt a táskájába, elővett egy könyvet, és anyu kezébe nyomta. – Köszönöm, drágám. – Nem, ez a könyvklubomba kell. Megtennéd, hogy hétfőig elolvasod és megmondod, miről szól? – Megteszem, ami tőlem telik, de most, hogy Helen keselyűket lát és semmit nem eszik, az apád pedig kezd megsüketülni… – Á, mindegy. Nem is tudom, minek törődöm vele. Mást sem csinálunk, csak bort iszunk és a férjeinkre panaszkodunk. Soha nem beszélünk a könyvekről. Na, akkor kicsomagolunk Helennek? Valami meglegyintette a lelkemet. Valami nyugtalanság. De ez másféle nyugtalanság volt, mint amilyet ébredés óta éreztem. Végigtúrtam a gondolataimat, és megtaláltam az okot: valahol azokban a kartondobozokban fényképek vannak. Kompromittáló fényképek. Artie-ról. Aki meztelen, és nem fél, ha így érthető, mire gondolok. Nem lett volna szabad kinyomtatnom azokat a fotókat. Csak a telefonomon kellett volna tartanom őket, meg kellett volna elégednem ennyivel. De el vannak dugva. Bele vannak rejtve egy pólóba, a póló egy dobozba, a doboz egy zsákba. Soha senki nem fogja megtalálni őket. – Csak ki kell ugranom, vennem kell lisztet a tésztához – mondta Claire. – Vendégek jönnek este, és orecchiettét csinálok, de alig lehet rendes tésztát kapni ebben az országnak nevezett kuplerájban. Van az az olasz bolt a York Road végén. Öt perc és itt vagyok. Egyet suhant a haja, és már ott sem volt. – Szerinted visszajön? – kérdezte anyu kicsit szomorkásan. – Nem számít. Egy ponton majd megérkezik Margaret. – Kit érdekel! – jelentette ki anyu. – Itt jön Jay Parker! 137

Kinéztem az ablakon. Tényleg Jay Parker közeledett a szokásos egyenruhájában: szűk öltönyben, fehér ingben és fényes fekete nyakkendőben. Elképesztően pimasz, beképzelt volt a járása. – Most nézd meg – lehelte anyu leplezetlen csodálattal a hangjában. – Eszméletlen, hogy mennyire… mi is az a szó? Trendi, ugye? Leviharzott a lépcsőn, hogy beengedje Parkert, jómagam lassabb tempóban követtem. Hatalmas meglepetésemre (kategória: ijesztő) apu is megjelent az előszobában – nyugodtan nevezhetjük csodával határosnak, hogy sebészetileg elválasztotta magát a széktől meg a sportcsatornától, és kijött köszönni Jaynek. – Hiányoltunk, rég jártál errefelé. – Apu imádta Jay Parkert. – Így van, így van – bólogatott anyu lelkesen vigyorogva, mint egy gyerek. Anyu is imádta Jay Parkert. Mindenki imádta Jay Parkert – a testvéreim, Bronagh, Bronagh férje, Blake, mindenki. Néhány percnyi rizsázás után aztán apunak indulnia kellett vissza a szobába. Nem távolodhat el túl sok időre a tévétől, mert a végén még valami szörnyűség történik. Apu olyan, mint az az ember a Lost ban, akinek a gombot kell nyomogatnia a bunkerben. – Gyere máskor is, látogass meg minket, de ne ilyen ritkán – mondta. Ekkor szörnyű pillanat következett: úgy tűnt, apu meg fogja kísérelni férfiölelésbe szorítani Jayt – de egy másodpercnyi habozás után, ami egy örökkévalóságnak tűnt, különösebb incidens nélkül sikerült elválniuk egymástól. Jay Parker ezután rám irányította a figyelmét. Ünnepélyesen átnyújtotta a kulcsot és egy kis darab papírt. – A kulcs és a riasztó kódja Wayne-hez. Megnéztem, milyen számot választott Wayne a riasztó kódjának – 0809 –, és azon gondolkoztam, vajon van-e valamilyen jelentősége a számnak. Senki nem választ ugyanis csak úgy vaktában, még akkor sem, ha megpróbálja. – És a fizetésem? – kérdeztem Parkertől.

138

– Épp most akartam erre térni. – Volt képe adni a megbántottat, mintha arra céloztam volna, hogy ne adj’ isten szokása volna megpróbálni kibújni a számlák kifizetése alól. Elővett egy vékony, húszeurósokból álló köteget. – Ez kétszáz jojó. Ennyit engedett kivenni ma az automata. Dühösen bámultam rá: azt ígérte, hogy előre kifizeti egyheti munkámat. – Holnap ki tudok venni még húszat – mentegetőzött. – És holnapután is. Meg azután. Pénzben nincs hiány, csak ezekkel a rohadt gépekkel van baj. – Na és az a pénz, ami tegnap volt nálad? – A nagy részét odaadtam neked. És más kiadásaim is vannak. Nagy kiadásaim. Elmehetne a bankba pénzt felvenni. De ki megy a bankba? Egyáltalán el lehet menni manapság még a bankba? Nem minden banki ügyet futballstadion nagyságú, föld alatti ügyfélszolgálati bunkerekből intéznek? – A teljes összeget átutalhatnám a számládra – mondta, és ravasz pillantást vetett rám. – De valahogy azt gyanítottam, jobban örülnél a készpénznek. Most megfogott. Muszáj, hogy készpénzben fizessen ki. Akkora tartozásom van, hogy bármilyen pénz, ami a számlámra kerül, azonnal eltűnne. – Na és miről van szó? – kérdezte anyu Jaytől. – Mit dolgozik neked Helen? – Bizalmas ügy – vágtam rá. – Ha bárkinek elmondhatnám, Walsh mami… – rázta a fejét szomorúan Parker – …az maga lenne. Anyu egyikünkről a másikunkra nézett, azon töprengett, vajon erősködjöne, aztán inkább ejtette a témát. – Nagyon várom a szerdai koncertet – csicseregte vidáman. – Emlékezetes este lesz, Walsh mami, emlékezetes este lesz. Anyu közelebb nyomakodott Jayhez. – Mondd csak, igaz, hogy Docker lesz a meglepetésvendég? – Docker? – kérdeztem. – Ezt meg honnan a fenéből szeded? 139

– Tele vannak vele a fórumok. Hogy a három közül az egyik este eljön. Ez igaz? Mindez szemlátomást teljesen új volt Jaynek is. De olyan gyorsan összeszedte magát, hogy szinte látni lehetett, ahogy forognak az agyában a kerekek. Hogyan is lehetne hatékonyabban megőrjíteni az országot, ráadásul az egekbe röpíteni a jegyeladásokat, mint hogy valaki híresztelni kezdi, hogy Docker, más néven A Tehetséges esetleg eljön a koncertekre? – Újra együtt a Laddz öt tagja – ragyogott anyu. – Aha! Ja! Talán. Nem mondok semmit. Maga is tudja – ütögette meg az orrát Jay –, hogy ez bizalmas információ. – Ne – szóltam rá. – Ez gonoszság. Hogy Docker, vagyis Shane Dockery, ahogy korábban ismerték, megjelenjen az újra összeálló Laddz koncertjén? Majd ha piros hó esik. Docker hosszú-hosszú évek óta világklasszis szupersztár. Már nem is énekesként működik: hollywoodi színész – Oscar-díjat nyert, az ég szerelmére! – és rendező. Egészen más világban él, mint a Laddz többi tagja. Magánrepülőkön közlekedik, ő Julia Roberts egyik gyerekének a keresztapja, és mindig jó ügyön dolgozik, az edamame szójababot termesztő gazdákat támogatja meg a politikai foglyokat meg mindenfélét. Dockerhez képest még John Joseph is szánalmasnak tűnik a középkori nemesi termeivel meg a produceri karrierjével. – Beszélnem kell veled pár dologról. – Átvittem Jayt az előszobából a nappaliba, amelynek az ajtaját t magunkra csukhattuk. – Lehet, hogy meg tudom szerezni Wayne telefonhívásait és banki ügyeinek listáját. De drága lesz, mert két adag infót is ki kell fizetned: egy rendezetlen számlát egy régi ügyemből, meg az új cuccot is. – Miért kellene kifizetnem valaki másnak a tartozását? – Mert a valaki más nem fogja, és a rendezetlen számlát is ki kell fizetni, különben semmi esélyem, hogy az új munkát megrendeljem. – Mennyi? Megmondtam. – Jézusom! – Látszott, hogy tényleg ledöbbent. – Te pénzeszsáknak nézel 140

engem? – Kell vagy nem kell? Hosszan gondolkozott. – Rendben – mondta végül. – Ha kifizetem, nem azt mondom, hogy ki fogom, de ha kifizetem, mennyi idő, míg megkapjuk az infót? – Ha lehetséges megszerezni, nem azt mondom, hogy lehetséges lesz, de ha lehetséges, akkor három vagy négy nap. – Olyan sok? – Az ujjain számolta a napokat. – Ma péntek van. Szóval lehet, hogy csak jövő kedd. – Rémülten nézett rám. – Tényleg azt gondolod, hogy Wayne nem jön vissza addigra? – Lövésem sincs. Jay nagyot sóhajtott. – Nem tudnál egyszerűen betörni a számítógépébe? Nem tudod kikerülni a jelszót? De komolyan, nem ismersz valami szolid hackert? Régebben ismertem egyet – a szokásos: egy informatikus hallgató, aki boldogan segített egy kis piapénzért cserébe. Tavaly nyáron azonban a lány lediplomázott, hirtelen szerzett egy jó munkát, és félni kezdett a letartóztatástól, én pedig azóta sem találtam megfelelő embert a helyére. Pedig isten látja lelkem, megpróbáltam. Hosszasan keresgéltem. Úgy kéthavonta végigpásztáztam a Műegyetemet CityWestben, meghívtam egy italra az informatikus hallgatókat, megpróbáltam felbecsülni az intelligenciájukat és a megvesztegethetőségüket, de nem jártam sikerrel; az okosak nem voltak megvesztegethetők, a megvesztegethetők pedig nem voltak okosak. Jay ingerülten rázta a fejét. – Beszállhatnék az autómba, odahajthatnék a Műegyetemhez, és öt perc alatt találnék valakit, akit feltörné Wayne jelszavát. – Tekintve hogy a félévnek két hete vége, kétlem, de menj csak – vontam vállat. – Sok szerencsét. Némán bámult rám. – Vagy – folytattam – nyugodtan vegyél fel egy másik magánnyomozót. 141

Leszarom. Őszintén szólva boldog lennék, ha nem kéne veled üzletelnem. Hosszú szünet után szólalt meg. – Mit gondolsz, túl tudunk ezen valaha jutni? Meg fogsz nekem valaha bocsátani? – Én? – A haragtartóbajnok? A Lapát-lista feltalálója? – Nem. Összerezzent, mintha megütöttem volna. Ha gyengébb lennék, talán meg is sajnáltam volna. De persze nem vagyok gyenge. Élénken folytattam: – Itt az ideje, hogy dönts, Jay Parker. Péntek van, úgyhogy ma kell elintézni a banki átutalásokat. Különben belecsúszunk a hétvégébe, és hétfőig semmit nem tudunk csinálni. – Rendben – mondta halkan. – Egy órán belül átutalom a pénzt. Még így sem biztos, hogy Cápa vagy a Telefonember (a két titokzatos kontaktom, legalábbis ahogy én ismertem őket) hajlandó lesz együttműködni velem, de sokkal jobbak lesznek az esélyeim, ha megkapják a pénzüket. Na és ha akkor sem segítenek? Nos, akkor Jay Parker ki lesz fosztva, és cserébe mit kap? A nagy semmit. Ez pedig így csakis jó lehet. – Rendben – bólintottam. – Átmegyek Wayne-hez, hátha találok valamit.

142

19 Wayne autója még mindig ugyanott állt. Tudtam, hogy nem mozdult onnan, mert egy darab papírt tettem a bal hátsó kerék alá – a régi „hajszál az ajtóban” trükk. Wayne valószínűleg nem jött haza, de azért nyolcszor csöngettem a biztonság kedvéért, aztán a Jaytől kapott kulcs segítségével bementem a házba. A riasztó azonnal visítani kezdett, de olyan hangosan, hogy majd lerepült a fejem – beélesíttettem Jayjel, amikor tegnap elmentünk innen. Enyhe pánikban keresgéltem a papírfecnit, amire a kód volt írva, aztán bepötyögtem a számot a riasztóba. Elült a fülsértő lárma, és én hálásan ízlelgettem a hirtelen beálló csendet. No meg persze Wayne otthonának gyönyörűséges falait: mintha megint először látnám ezeket a hihetetlen, csodás, vakmerő színeket. Ez itt az Üszök, kétség sem férhet hozzá, az előszoba Üszökben pompázik, és ettől egy pillanatra szétáradt bennem a béke. Elindultam, és lassan körbetapogatóztam, újra felderítettem a helyet. Semmi hasznos nem érkezett a mai postával, és a vonalas telefonon sem volt új üzenet. Újra lejátszottam az utolsó öt üzenetet, és megint érdeklődve hallgattam Gloriát. Ki ez a nő? Mi lehet a jó hír? Meg kell találnom Gloriát, mert ha Gloriát megtalálom, megtalálom Wayne-t is. Ebben biztos voltam. Gloria üzenete volt az utolsó előtti. Az utolsó hívó, aki a vonalason kereste Wayne-t, letette a telefont. Mobilszámról jött a hívás, és azt gyanítottam, simán lehet, hogy a taxisofőr volt. Mivel Wayne nem a saját autójával ment, jó eséllyel taxit hívott, bárhova ment is – feltéve persze, hogy a saját akaratából tűnt el, és hogy nem valamelyik barátja jött érte –, a taxisofőrök pedig manapság telefonálni szoktak, ha megérkeznek a ház elé, mert túl lusták ahhoz, hogy kiszálljanak az autóból és megtegyék azt a másfél métert, ami ahhoz kell, hogy becsöngethessenek és bejelenthessék az érkezésüket. Nem csoda, hogy tele az ország hájpacnikkal. Elővettem a telefonomat és bepötyögtem a számot. Ötöt csöngött, aztán a hangpostára küldött. Férfihang, öreges, kicsit érdes. – Itt Digby, hagyjon üzenetet. – Digby, itt Helen. – Mosolyt erőltettem magamra, miközben beszéltem, 143

amit a legjobb pillanatban is nehéz kiviteleznem, de most érdemes volt. Amikor ismeretlenül felhívsz egy vadidegent, úgy kell tenned, mintha már ismernéd: ettől az idegen gyakran abba a tévedésbe esik, hogy barátok vagytok, és hogy segítenie kell neked. A magamfajtának ez rettentő nehéz feladat, de az van, hogy ha tényleg vidám személyiség lennék, akkor nem lennék magánnyomozó. Akkor PR-osként dolgoznék, magas sarkút hordanék és folyton mosolyognék a hófehér fogammal, és mindenki különlegesnek érezné magát velem, és mindenki megfelelő fizetést kapna mellettem. – Figyeljen, Digby, amikor csütörtök reggel felvette Wayne Diffney-t Sandymountban, a… – Mi is a francos cím? Körbetapogatóztam, az aznapi postát kerestem. (Egy rajongói levél címzése: „Aranyos Wayne-nek, a tenger mellett, Dublin, Írország”. Ez nem lesz jó. Találtam egy másikat, egy rendes levelet.) – …a Mercy Close négyben. A parti útról nyílik ott Sandymountban. Na mindegy, szóval Wayne elvesztett valamit, és arra gondolt, hátha magánál hagyta a hátsó ülésen. Még jutalmat is felajánlott. Nem nagyot, mondjuk, nem kell túlságosan izgulni, nem fog belőle Saint Bartsba költözni… – Kipréseltem magamból az egyik fókaröhögésemet, mire belenyilallt a fájdalom a bordámba. Most komolyan, meg kell tanulnom igazából nevetni, vagy abba kell hagynom a tettetést, mert nagyon rosszat tesz. – Szóval csörögjön vissza, Digby, szép csöndben. Tudja a számomat. – Persze nem tudja, de ha azt mondom neki, hogy tudja, azt fogja gondolni, hogy ismerjük egymást, csak elfelejtette a számomat, hogy talán kezdődő Alzheimerje van. – Ha esetleg elkavarta volna, mondom megint… – Eldaráltam a számomat, aztán már nem volt mit tenni, csak várni. Lehet, hogy visszahív. A legtöbben nagyon örülnek, ha meghallják, hogy jutalom is van. Hacsak Digby át nem lát a szitán, ki nem szúrja a szélhámosságot. Hacsak nem pontosan tudja, hogy semmi nincs az autójában, és attól nem fél, hogy lopással vádolják. Vagy hacsak Wayne alaposan le nem fizette, hogy el ne járjon a szája arról, hová vitte. Végtelen sok változat lehetséges, és mindez azon a feltételezésen alapszik, hogy Wayne a saját akaratából tűnt el. Pedig lehet, hogy nem is így történt. És ha nem így történt, jobb lesz, ha rájövök, hová tűnt. Ismét körülnéztem Wayne nappalijában: le voltam nyűgözve. Gyönyörű. 144

Nem akarnám megrágalmazni, „meghitt”-nek nevezve becsmérelni, de az biztos, hogy nem egy túlságosan férfias helyiség volt: sehol egy kemény, szögletes sarok, sehol egy barna bőr Eames szék. (Annyira ásítani valóan unalmas az Eames szék, totál fantáziátlan a cucc.) Nem, ebben a tökéletesen átgondolt szobában egy csodálatos, se nem túl férfias, se nem túl nőies kanapé állt, továbbá két karosszék különböző, de egymáshoz illő kárpittal. Kandalló is volt – tuti, hogy igazi! –, meg egy magas, reluxával fedett fémkeretes ablak – ez is tuti, hogy igazi. A kandallótól jobbra beépített fiókos szekrény állt. Nagyon szép volt, jó minőségű kézi munka, és – csak találgatok, persze hogy csak találgatok, de az életemet tenném rá – a Szent Bazsalikom Rossz Vérkeringésére volt festve. Az egyik falat azonban, mint szemlátomást ez a férfiaknál szokás, teljes egészében cédék borították. El kellett volna kezdenem levenni a cédéket a polcról, hátha valamire rávezetnek Wayne-nel kapcsolatban, de képtelen voltam rávenni magam, hogy nekifogjak. Egyáltalán nem érdekelnek a cédék, nem érdekel a zene úgy ahogy van. Annyira untat a téma, hogy ölni tudnék. És mondok még valamit – a szívem mélyén úgy hiszem, hogy egyetlen nő sem szereti a zenét. Mindig gyanakodva tekintek a nőnemű zenebuzikra. Hogy őszinte legyek, egyszerűen nem hiszek nekik. Ahogy folyton koncertekre járnak meg a The Wordöt olvassák meg „disszonáns gitárszólamról” és „dögös basszusról” beszélnek meg hasonló szarságokról. Úgy érzem, megjátsszák az egészet, csak mert így akarnak pasit szerezni maguknak. Aztán amint megszerzik, abban a pillanatban már bújnak is be az ágy alá, előveszik a Michael Bublé-poszterüket, lesöprik róla a pormacskákat, visszateszik a falra, és hatalmas puszit nyomnak rá. Kimentem az előszobába. Az ügy sürgős, sürgős, sürgős, de én érezni próbáltam Wayne-t. Úristen, a konyha, hogy mennyire gyönyörű, a szekrények Baljós, a fal Fagyás színűre festve. A fickó ízlése kifogástalan. Kifogástalan. A konyhaszékek az IKEA-ból származtak, de Wayne jól választott, mert teljesen beleillettek ebbe a Szent Bazsalikom-csodavilágba. Az egyik széket végighúztam az előszobán, egész a bejárati ajtóig, és felléptem rá.

145

Egy pillanatra erőteljes vágy fogott el, hogy leessem, beverjem a fejem, bevérezzen az agyam és meghaljak, mielőtt bárki észrevenné, hogy eltűntem. Végül is az embert leggyakrabban az otthonában érik a balesetek. Az otthoni környezet nagyon, nagyon veszélyes, úgyhogy ezek szerint sokkal nagyobb biztonságban van, ha elmegy hazulról, repülőkből ugrál ki és kanyargós utakon száguldozik. De amilyen az én szerencsém, tuti, hogy csak állati fájdalmasan eltörném a bokám, négy napot töltenék a balesetin, fájdalomcsillapítóért könyörögnék, de ügyet sem vetnének rám, mert azokkal a szerencsés rohadékokkal volnának elfoglalva, akik becsípték a nyelvüket a kenyérsütő gépbe, és az a veszély fenyegeti őket, hogy elvéreznek. Szóval felálltam a székre, és felszereltem egy icipici kamerát a mennyezetre. Amikor azt mondom, icipici, úgy értem, nem nagyobb, mint egy gombostű feje. Szinte láthatatlan. És mozgásérzékelős. Fincsi! Így ha Wayne hazajön, mondjuk egy váltás ruháért vagy bármiért, amint belép az ajtón – most jön a java! –, üzenet érkezik a telefonomra. Volt idő, és nem is olyan nagyon régen, amikor egy ilyen eltűnt személyes eset azt jelentette, hogy az ember egyszerűen leparkol az alany háza előtt, és napokig ott dekkol, hátha egyszer csak felbukkan az illető. Most meg itt ez a csinos kis megoldás. Ezután kiosontam, és feltűnés nélkül, óvatosan, nehogy meglássanak, nyomkövetőt tettem Wayne autójának oldalára – mert mekkora ciki lenne már, ha Wayne hazajönne, és meglépne a szépséges fekete Alfáján, miközben itt ülök tőle pár méterre? Akárcsak a kamera, a nyomkövető is apró volt: mágnes tartotta, semmi különös, egyszerű az egész. Úgy működik, hogy amint megmozdul az autó, üzenet – bizony, újabb üzenet – érkezik a telefonomra, és onnantól Wayne minden mozdulatát követhetem a kijelzőmön. Visszamentem a házba, és tíz másodperc múlva pityent a telefonomon az üzenet: valaki belépett Wayne házába. Elöntött az adrenalin, de aztán rájöttem, hogy én vagyok az a valaki, és ahányszor be fogok lépni Waynehez, meg fogom kapni az üzenetet. Mindenesetre jó tudni, hogy működik a rendszer. Imádom a megfigyelésre kifejlesztett technológiát, de komolyan. Folyamatosan újabb és újabb fejlesztésű műszereket vezetnek be, és magánnyomozóként muszáj lépést tartani. Úgy két éve azonban, amióta 146

komolyan érezni kezdtük a recesszió hatását, már nem tudok lépést tartani ezekkel az újdonságokkal. Akkoriban egypár nagy céggel álltam vitában egy csomó zseton kapcsán, úgyhogy több munkát is elvesztettem. A kevesebb bevétel pedig azt jelenti, hogy kevesebb suska jut az új kütyükre, ami viszont kevesebb munkát jelent és így tovább, egyre lejjebb. A recesszió egyébként mindenkit fejbe vágott. Mindenkinek lejjebb kellett vinnie az árait: a nagy cégeknek, az egyedül dolgozó embereknek – mindenkit érintett a dolog. Ám én még mindig nem süllyedtem el, még mindig a víz fölött tudtam tartani a fejem, amikor, körülbelül egy évvel ezelőtt – és nem én vagyok az egyetlen magánnyomozó, akivel ez történt – a dolog hirtelen a szabadesésre kezdett hasonlítani. Semennyi pénz nem jött be. Semmi. Még amikor olyan rosszul voltam, hogy nem tudtam dolgozni, két és fél évvel ezelőtt, akkor is kerestem valamennyit, mert egypár cégnél alkalmazásban álltam. De egyik napról a másikra, legalábbis így tűnt, hirtelen minden bevételem megszűnt. Amúgy is erősen visszafogtam már a költségeimet. Lemondtam az irodámról, és amikor megérkezett az évi rendes lakásbiztosítás, amit meg kellett volna újítani, egyszerűen nem fizettem be a pénzt. Minden gyökeresen megváltozott: véget kellett vetnem az olyan luxusvásárlásoknak, mint a hajvágás, a sálak meg a drága alapozók; a mosógépem elromlott, és úgy is maradt; az elektromos fogkefém is kinyiffant, és nem tudtam újat venni helyette. Begyulladt a szemem, de szóba sem jött, hogy elmenjek Waterburyhez. Az tűnt a nyilvánvaló megoldásnak, hogy eladom a lakásom, amíg fel nem becsültettem, és rá nem jöttem, hogy mínuszba kerülnék, és életem végéig úgy is maradnék. Sok százezer más emberhez hasonlóan én is elmentem szociális segélyért, és kíváncsian vártam, milyen indokkal fognak visszautasítani. Kertelés nélkül arra a tényre hivatkoztak, hogy magánvállalkozó vagyok. De az az igazság, hogyha ez nem lenne, találtak volna mást – hogy hosszú a hajam, hogy kedden születtem, hogy amikor kicsi voltam, azt hittem, minden macska lány és minden kutya fiú, és egymással házasodnak össze. Egyedül úgy lehet megszerezni a támogatást, ha az embernek soha nincs munkája. Azt tanácsolom mindenkinek, hogy az iskola után azonnal igényeljen 147

munkanélküli-segélyt, és soha ne is jöjjön le róla. Ha csak egy kicsi pénzt is kerestem, azonnal elkezdtem felállítani a fontossági listát: muszáj befizetnem a jövedelemadót, mert nem akarom, hogy sittre vágjanak; muszáj hogy legyen telefonom, mert anélkül életképtelen vagyok, még a kaja meg a diétás kóla sem ennyire fontos; továbbá ha lehetséges, meg kell tartanom az autómat, mert anélkül nem tudok dolgozni, valamint ha még rosszabbra fordul a sorsom, akár lakhatok is benne. Pontosan azt tettem, amit mindenkinek tanácsolnak, hogy ne tegye: a hitelkártyámról fizettem a lakáshitelt. Amikor elértem a hitelkeretet, nem tudtam tovább fizetni. Egy kis ideig még nem fenyegetett a veszély, hogy kipenderítenek az utcára; olyan sok mindenkinek volt hitelhátraléka, hogy a kormány átmenetileg haladékot adott. A hajléktalanná válás azonban csupán idő kérdése volt, addigra ráadásul félelmetes méretű tartozást halmoztam fel a hitelkártyámra, és még a minimális törlesztésre is képtelen voltam. Ez annyira félelmetes volt, hogy felmentettem magam a számlalevelek felbontása alól. Egy idő után aztán már nem jött több számla, hanem hivatalos kinézetű, nagy, sárga borítékok kezdtek érkezni a számlák helyett. Az első háromról nem vettem tudomást, de aztán egy bátorsági roham során feltéptem az egyiket, és megtudtam, hogy beidéztek a bíróságra, amiért nem fizettem. Pánikba estem. Arra gondoltam, kölcsönkérek valakitől. Margaret, a szüleim, Claire vagy Artie jutott eszembe, akik adni tudnának. De Margaret férjét épp most bocsátották el, anyu meg apu nyugdíját megnyirbálták, szóval őket sem veti fel a pénz. Claire-nek sikerült számtalan pénzügyi labdával zsonglőrködnie egyszerre, de ha összeadnánk a tartozásait, valószínűleg kijönne, hogy még nálam is rosszabbul áll. Artie anyagi helyzete feltehetően bombabiztos, de nem számít, mert tőle soha nem kérnék pénzt. Nem, magamra maradtam ezzel. Bár nem reméltem túl sokat, elmentem az egyik ilyen, kormány által támogatott adóstanácsadás-izére. Egy szemüveges férfi elmondta nekem – mint kénytelen voltam észrevenni, meglehetősen elítélő stílusban –, hogy rettentően ostoba voltam és szörnyű helyzetbe hoztam magam, aztán megkérdezte, van-e valamilyen „vagyontárgyam”, amit eladhatnék. 148

– Vagyontárgyam? – kérdeztem vissza. – Hát, van egy jachtom. Nem nagy, de megér pár milliót. Meg egy házam is van a Comói-tónál. Ezek megfelelnek? Az ember jelentősen felvillanyozódott, aztán elcsüggedt. – Haha – mondta kifejezéstelen hangon. – Szerintem is haha – válaszoltam. – Nem gondolja, hogy ha egy nagy halom vagyontárgyon csücsülnék, nekem is eszembe jutott volna, hogy eladjam őket? Mégis miféle kreténnek néz? – Kérem, ne gorombáskodjék – mondta kimérten. – Tessék? A „kreténre” gondol? A „kretén” nem goromba szó. A „kretén” orvosi kifejezés. – Sikerült visszafognom magam, hogy ne tegyem hozzá gúnytól csöpögő hangon: Maga kretén. Egyébként pedig megpróbáltam elpasszolni a megfigyelő felszerelésemet az eBayen, de olyan nevetséges összegeket ajánlottak érte, hogy úgy döntöttem, jobban járok, ha megtartom magamnak a cuccot. – Azt javaslom, írjon a hitelezőjének, és ajánlja föl, hogy kis részletekben fizeti vissza a tartozását – tanácsolta hűvösen a fickó. – Most pedig távozzék, kérem. Ahogy kifelé mentem, azon méláztam, mennyire könnyen szerzek magamnak ellenségeket. Nem is erőlködtem, és ez az ember most utál engem. Ennek ellenére azt tettem, amit javasolt, mire a hitelkártyás emberek visszaírtak, hogy a kis részletfizetéseim nem elég nagyok, úgyhogy mégis visznek a bíróságra. Eközben folytattam a harcot. Szünet nélkül munkát kerestem, és néha sikerült ezt-azt megszereznem, de mindenkinek befuccsolt a cége, mielőtt kifizetett volna, és az elmúlt hónapot azzal töltöttem, hogy próbáltam levadászni azokat, akik tartoznak nekem. A helyzet egyre súlyosbodott. Kikapcsolták a kábeltévémet, kénytelen voltam a földfelszíni szart nézni. Nem volt pénzem rá, hogy ürítsék a kukát, úgyhogy bármilyen szörnyű és borzalmas, el kellett cipelnem a szemetet anyuékhoz. Elérkezett a bírósági tárgyalás napja, és én nem mentem el, mert úgy éreztem, semmi értelme. 149

Tíz nappal ezelőtt újabb katasztrófa történt: megérkezett a postaládámba az utolsó felszólítás a villanyszámláról. Ha egy héten belül nem rendezem a tartozást, kikapcsolják az áramot. Mindennel dacolva elhatároztam, hogy kibírom áram nélkül: nyár van, nincs szükségem se fűtésre, se lámpafényre, főzni meg sosem szoktam. Majd zuhanyozom hideg vízben, és hűtőszekrény sem kell. Igaz, nem fogok tudni DVD-t nézni, és ami még fontosabb, át kell mennem valakihez, ha fel akarom tölteni a telefonomat. De az utolsó leheletig vitézül nyugtattam magam, hogy megleszek majd valahogy. A villanyosok állták a szavukat, hét nap elteltével felfüggesztették a szolgáltatást. Mindennek ellenére megdöbbentem: azt gondoltam, talán van szívük, talán legalább egy időre szemet hunynak majd a dolog fölött. De nem. Nincs tehát világítás, nincs meleg víz, nem folyik a bűvös áram a falból, hogy életet leheljen a telefonomba. Másnap reggel arra ébredtem, hogy valaki hangosan dörömböl az ajtón. Három tagbaszakadt férfi állt a folyosón, az egyik egy papírt nyomott a kezembe. Elolvastam a szöveget: a bíróság döntést hozott a távollétemben, ezek az emberek azért jöttek, hogy ingóságokat vigyenek el a lakásból a hiteltartozásom értékében. Teljesen legális volt az egész. Nem volt értelme ellenállni, úgyhogy behívtam a fiúkat, és felajánlottam a lerobbant mosógépemet. Elutasították az ajánlatomat, és a lovakat ábrázoló olajfestményeimért sem voltak oda túlságosan. Valójában kicsit kiakadtak az egész lakástól. Csinálhattam volna azt, amit sokan csinálnak ilyenkor. Megtámadhattam, leköphettem volna, megpróbálhattam volna megállítani őket. De tudtam, hogy semmire nem mennék a taszigálással meg a hatástalan ütésekkel. A kanapét, a karosszékeket és a tévét olyan sebességgel vitték ki az ajtón, hogy csak kapkodtam a fejem. Aztán körülnéztek, mi legyen a következő, és hirtelen felcsillant a szemük – meglátták az ágyat, tetszett nekik. Igen, nagyon tetszett nekik. Úgy döntöttek, biztosan megér egy kis pénzt. Elképesztő hatékonysággal előkaptak egy ládányi elektromos szerszámot, és seperc alatt szétszedték a főnök asszonyi ágyamat. Szóhoz sem jutottam a megalázottságtól, csak néztem, ahogy elviszik az 150

ágyat. Elvitték a gyönyörű zománcberakásos fejtámlát és lábtámlát, a matracot, a paplant meg a párnákat – még a fekete paplanhuzatot is, amit olyan nagy gonddal kutattam fel. A könnyeimmel küszködve szólítottam meg az egyiket: – Hogy alszik éjjel? A szemembe nézett, és azt mondta: – Igazából elég rosszul. Aztán amilyen drámaian érkeztek, úgy el is tűntek, és az utánuk maradt csendben tisztán láttam, hogy ott állok egy lakásban, amelyikben nincs áram, nincs kanapé, nincs szék, nincs kukaürítés, nincs biztosítás és nincs ágy. Ez volt a döntő pillanat. Feladtam, megadtam magam, mindegy, hogyan nevezzük. Iszonyú nagy energiákkal próbáltam feltartóztatni a katasztrófát, új munkát találni, optimistának maradni, de ezek után nem bírtam tovább küzdeni. Nem is vesződtem azzal, hogy a lakáshiteleseket felhívjam, és megmondjam, hogy elmentem, úgyis hamar rájönnek maguktól is. Csendben megszerveztem, hogy két ember pakolja fel egy furgonra, ami az életemből maradt, és vigyenek el mindent egy raktárba. Hogy elűzzem ezeket a sötét gondolatokat, leültem Wayne heverőjére, és élvezni kezdtem az élményt, de nagyon. Aztán átültem az egyik karosszékbe, és azt is nagyon élveztem. Aztán átültem a másik karosszékbe, és ott is igen kellemesen éreztem magam. Rájöttem, hogy kezdek kötődni ehhez a lakáshoz, és ez veszélyes lehet, hiszen most gyógyulok, csak tegnap vesztettem el a saját szépséges otthonomat. Vigyáznom kell: most hogy kulcsom van Wayne-hez és a riasztója kódját is tudom, nehogy azon kapjam magam, hogy véletlenül beköltöztem hozzá. Na jó. Ezeket kell megcsinálnom: 1. Meg kell találnom Gloriát. 2. Végig kell járnom a szomszédokat. 3. Beszélnem kell Birdie-vel. 4. Meg kell találnom Digbyt, a taxisofőrt, mert lehet, hogy ő jött el Wayne-ért. 151

5. El kell mennem Clonakiltybe, és beszélnem kell Wayne családjával, de nem most. Majd csak akkor, ha már nem tűnik nyilvánvalónak. Ám ahelyett, hogy mint a szélvész, kiviharzottam volna az ajtón a feladataim listájával, úgy döntöttem, hogy lefekszem a nappaliban a földre, egy nagyon vonzó szőnyegre, és a mennyezetet bámulom (amit egy vakmerő húzással Közöny színre festettek). – Hol vagy, Wayne? – kérdeztem fennhangon. De tényleg, hol lehet? Lakókocsit bérelt és elment Connemarába rekettyést fényképezni? Vagy lehet, hogy elrabolták? Eddig ezt nem vettem igazán komolyan, mert Jay meg a Laddz többi tagja váltig állította, hogy Wayne csak hisztizik, de most hirtelen láttam a lelki szememmel, ahogy belökik egy sötét cellába, keze-lába megkötözve elektromos kábellel. De ki akarná elrabolni? Miért rabolná el bárki? Hiszen pénze nincs. Vagy mégis van? Elkerülte valami a figyelmemet, amikor sietve átfutottam a pénzügyeit? Vissza kell mennem az emeletre az irodájába, megint át kell néznem a papírjait, mert általában két oka lehet, ha az emberek eltűnnek: a pénz és a szerelem. Ha pedig nem a váltságdíjért rabolták el, döbbentem rá, lehetett más oka is. Elképzelhető, hogy valaki szabotálni akarja a Laddz-koncertet. Valaki, aki haragszik Jayre (nyilván több százan, nem?) vagy a szervezőkre. De nem sok értelme lenne ilyen hosszú idővel az első koncert előtt elrabolni Waynet, már csak azért sem, mert minél tovább tart fogva valakit az ember, annál valószínűbb, hogy lebukik. Ha valaki komolyan gondolja a szabotázst, szerdán vitte volna el Waynet, az első koncert napján. Akkor nem maradna idő megkeresni, a sajtót kezelni, visszafizetni a jegyek árát… az igazi nagy érvágás lenne. Persze mindig számításba kell venni a véletlenszerű bolondfaktort is. Lehet, hogy egy megrészegült rajongó – azt hiszem, „mániás-dilinyósnak” hívják az ilyet – hirtelen átcsapott Tortúra szintű odaadásba, és elhurcolta Wayne-t. Lehet, hogy szegény srác ebben a pillanatban épp egy két számmal nagyobb fehér öltönyben ül egy rózsaszín virágos kétüléses heverőn egy szőnyegekkel, függönyökkel telezsúfolt föld alatti kazamatában, és a Laddz slágereit énekli újra meg újra, miközben titokzatos elrablója (nőnemű 152

egyénre gyanakodtam) azt kiabálja: – Vissza, vissza, még, még! Vagy nem lehet-e vajon, hogy az egész csak csel, amit Jay fundált ki? Hogy így tornázza fel az eladott jegyek számát? (Tényleg, vajon hogy áll a jegyeladás? Ezen is elgondolkodtam. Utána kell néznem.) Lehetséges volna, hogy Jay duplán át akar verni? Hogy átmenetileg „eltüntette” Wayne-t? Aztán felbérelt, hogy „találjam meg”? De valójában azért bérelt fel, mert szar nyomozó vagyok? Lehet, hogy az a sok duma arról, nehogy a sajtó megneszelje a történteket, mind csak átverés? Pár nap múlva Jay ki fogja szivárogtatni egy bulvárlapnak Wayne „eltűnésének” részleteit? Ami után az egekbe szökik majd a jegyeladás, mert mindenki látni akarja, vajon végül ott lesz-e Wayne a koncerten? Tényleg! Hogy vonakodott Jay tegnap este, amikor be akartam szerelni a megfigyelőrendszert Wayne lakásába és kocsijába! Oké, későre járt, hullafáradt volt, és valóban mit számít néhány óra? Ám ha tényleg eszeveszetten aggódott volna, nem azt akarta volna, hogy minél előbb lépéseket tegyünk? Azért kezdtem gyanakodni, mert előfordult már, hogy így átvertek. Pár évvel ezelőtt felbéreltek, hogy szerezzek bizonyítékot egy ügyben: fényképezzek le egy félrelépő nőt. Az a személy azonban, aki felbérelt (az okokba most nem megyek bele, túl bonyolult a dolog), igazából nem akarta leleplezni a nőt, csak az kellett, hogy lássék a szándék. Gyakorlatilag azért kaptam a munkát, mert azt gondolták, olyan pehelysúlyú vagyok, hogy úgysem sikerülne megoldanom a feladatot. Még most is érzékenyen érint, ha erre gondolok, és ha ez a rohadék Jay Parker ugyanígy szívat, akkor… akkor… A haragom átcsapott lehangoltságba. Kitalálom majd, hogyan büntessem meg, de most nem akarok erre gondolni. Most Wayne-re fogok gondolni. Nem tudom, miért, tekintve, hogy sohasem találkoztunk, de valamiért segíteni akartam neki. Azt hiszem, tetszett nekem, jó srácnak látszott. Ami valójában elég rossz mérce, ha egy ember megítéléséről van szó. 153

Gondoljunk, mondjuk, Sztálinra. Ha nem tudnád, milyen rosszfej volt, azt gondolhatnád a bajszával meg a nagy medvebarna szemével, hogy rendes. Van benne valami, ami emlékeztetett arra a tavernás fickóra, akihez Bronaghhal jártunk, amikor Santoriniben nyaraltunk. Az az ember olyan volt, mint egy ölelni való nagybácsi, és csomószor meghívott minket mindenféle italra. Úgyhogy amikor én meglátok egy képet Sztálinról, melegséget érzek, és arra gondolok: „Ingyen ouzo!” – ahelyett hogy elborzadnék, és arra gondolnék, amire kellene, nevezetesen hogy: „egy paranoiás despota, aki húszmillió ember haláláért felelős”. Akár ugyanúgy tévedhetek Wayne-nel kapcsolatban is, mint ahogy Sztálinnal kapcsolatban tévedtem. Ezzel együtt úgy döntöttem, érdemes utánajárni annak a lehetőségnek is, hogy Wayne nem a saját akaratából tűnt el, hanem valamiféle piszok alakkal került kapcsolatba. Volt egy kontaktom a bűnözők között, Harry Gilliam. Pár évvel ezelőtt ismertem meg, amikor az asszisztense rám bízott egy ügyet (véletlenül éppen azt, amelyiknél azért választottak engem, mert szarul dolgozom). Harryt is, engem is alaposan megviselt ez a szánalmas ügy, engem konkrétan fizikailag is. Egy kutya megharapta a fenekemet, de egyébként nem ezért utálom a kutyákat. Mindig is utáltam a dögöket. Szóval szerencsére nem ért súlyosabb trauma. Harry bizonyos értelemben tartozik nekem, de nagyon nem akartam ezzel szembesíteni. A szívesség olyan, mint a váltópénz: nem szabad elherdálni haszontalan dolgokra. Teljesen biztosnak kell lenned, hogy amit kapsz, arra szükséged van. Hosszas mérlegelés után úgy döntöttem, Wayne-ért érdemes. Felhívtam Harryt. A hatodik csöngésnél valaki felvette és beleszólt: – Nngen? – Harry? – kérdeztem meglepetten. Régebben soha nem vette föl személyesen a telefonját. – Tudod, hogy soha nem mondhatod ki a nevemet a telefonban – sziszegte mérgesen.

154

– Elfelejtettem. Rég nem beszéltünk. – Visszavághattam volna valamivel, okoskodhattam volna, de nem túl jó ötlet Harryt felbosszantani. Kicsit mindig nevetségesnek tartottam, de az tuti, hogy tényleg jó kapcsolatai vannak. Olyan információk vannak a birtokában, amiket máshogy nem tudnék megszerezni. – Beszélnem kell veled. Csak pár kérdésem volna. Telefonon nem intéz semmit. Régebben azt gondoltam, ez csak keménykedés és hülyeség, de amióta tudom, amit tudok a lehallgatásról, már igazat adok neki. – Elmehetek hozzád? – kérdeztem. Közben már fejben számolgattam, vajon mennyi ideig tartana Wayne szomszédjait végigkérdezni. Lehetetlen megmondani. Sajnos az a helyzet, hogy amikor a szomszédokkal – bárkinek a szomszédjaival – beszélek, az általában teljes csőd. A szomszédok ugyanis vagy üres tekintetű automaták, akik „nem akarnak belekeveredni”, és az ember orrára csukják az ajtót, vagy ami még ennél is rosszabb, tisztára izgalomba jönnek, amiért az ügy részesei lehetnek, és bár semmi olyat nem tudnak, aminek bármiféle hasznát lehetne venni, hosszasan fecsegnek és időpocsékoló feltételezésekbe bocsátkoznak (Nem lehet, hogy az al-Kaida tagja? Valakinek al-Kaida-tagnak is kell lennie…). Inkább elmegyek Harryhez. Jobb ma egy veréb meg minden. – Mehetek most? – kérdeztem. – Nem. Majd szólok. Valaki fel fog hívni. Miután letettük, nagyon, de nagyon lehangolódtam. Hirtelen tudatosodott bennem, hogy Wayne talán soha nem fog előkerülni. Lehet, hogy tényleg halott. A legtöbb zsaru azt mondja, ha egy eltűnt személyt negyvennyolc órán belül nem találnak meg, az valószínűleg már kampec. Persze ők olyanokról beszélnek, akik nem a saját akaratukból tűntek el, és simán lehet, hogy Wayne csak elbújt valahová, de akkor is. Hogy eloszlassam ezt a nyomasztó gondolatot, bekapcsoltam a tévét, amely elegáns, házilag épített polcon foglalt helyet a kandalló beugrójában. Meglepetésemben szálegyenesen felültem a székben. Kit látok a képernyőn? Hát Dockert! Valami riport ment a SkyNewson róla meg Bonóról meg egypár másik híres jótékonykodóról: épp beadtak egy levelet a 155

Downing Street tízbe valamelyik leigázott nemzet nevében. Érdeklődve fürkésztem Dockert. Annyira jóképű volt, úgy csillogott-villogott, nagyon meg volt csinálva! Nehezemre esett elhinni, hogy ír.

156

20 Érdekes. Még mindig nem hallottam John Joseph felől, pedig mindjárt dél. Mi folyik itt? Talán nem akarja, hogy megtaláljam Wayne-t? Kikapcsoltam a híradót – valahogy nem esett jól Wayne tévéjét nézni, betolakodónak éreztem magam. John Joseph a harmadik csöngésre vette fel. – Helló, Helen. – John Joseph! Birdie Salaman? Azt ígérted, visszahívsz a számával meg minden. – Bocs, édesem, semmit nem találtam hozzá. Az van, hogy csak párszor találkoztam vele. Amikor Wayne vele járt, majdnem végig Kairóban éltem. Nem ismertem közelebbről. – Nem tudod, hol lakik? – Északon. Swordsben, Portmarnockban, valahol arrafelé. Á, ugyan már. Én egyáltalán nem ismerem, de még én is megtaláltam a címét. – Van valami elképzelésed, hol dolgozik? – Sajnos nincs. – Mivel foglalkozik? – Gőzöm sincs, édesem. Ne haragudj. – Nagy kár – mondtam higgadtan. – Ja. Rohannom kell. Ebédelünk, itt jön a túró. De ha bármiben segíthetek, bármikor, éjjel-nappal… Letettem és arra gondoltam: Ne hívj „édesemnek”. Ne nézz hülyének. Ne hívj „édesemnek”. Ja, és d) Ne hívj „édesemnek”. Egyértelmű, hogy John Joseph Hartley nem akarja, hogy Birdie 157

Salamannal beszéljek, ami nagy kár, mert eddig csíptem John Josephet, most meg már nem annyira. Gyanús lett, hogy… pontosan mi is? Nem tudom. Nem forognak elég gyorsan az agytekervényeim. Annyit tudok, hogy nem szabad felelősségre vonnom, legalábbis még nem. Kicsit még várnom kell. Hátha Birdie visszahív. És ha nem? Nos, tudom, hol lakik. Odamehetek, és a saját otthona kényelmében zaklathatom. Miközben ezt a teljességgel eredménytelen beszélgetést folytattam John Josephfel, Artie hívott, úgyhogy visszahívtam. – Én vagyok – mondtam. – Figyelj, minden rendben, kedvesem? – Hogy érted? – Talán észrevette, milyen fura kezdek lenni? – A lakásod. Imádtad azt a kecót. És most hogy elvesztetted… beszélnünk kéne róla. – Persze. Hamarosan – hagytam rá sietve. Semmilyen körülmények között nem akartam olyan beszélgetést, amiből akár a legkisebb eséllyel is kikerekedhet az összeköltözés témája. Azt akartam, hogy ne is gondoljunk erre. Túl sok most a változás, túl sok az átalakulás, a furcsaság. Kapaszkodni akartam abba, ami jó, nem akartam kockáztatni, nem akartam, hogy elrontsuk. – Mit szólsz, hogy dolgozom? – kérdeztem felélénkülve. Tudtam, hogy nem szívesen vált témát, de az meg gorombaság volna, ha nem ünnepelne együtt velem, amiért munkát kaptam; ő is tudja, milyen rosszul állnak a dolgaim. – Igen, mondtad. Szuper. Mi történt? – Tegnap este jött a hívás. Miután tőled elmentem. – Hát, bizonyos értelemben így történt. – Eltűnt személyt keresek. Igazából nagyon sok a dolgom. Mennem kell. Később beszélünk… ööö… üdvözlettel. – Szívélyes üdvözlettel – nevetett fel, aztán letette. A telefonomat bámultam. Milyen kiszámíthatatlan az élet, tűnődtem. Artie Devlin a pasim. Ahogy Bella felhívta a figyelmünket tegnap este – már majdnem hat hónapja a pasim. Milyen különös, hogy ismét kereszteztük egymás útját. Miután visszaküldte nekem a szikét, és én egy rövid pillanatig 158

úgy gondoltam, hogy megszerzem magamnak, megismertem Jay Parkert azon a bulin, amelyen egyikünknek sem kellett volna ott lennünk, és Jay úgy levett a lábamról, hogy Artie-ról teljesen elfeledkeztem. Még amikor egy évvel ezelőtt szakítottunk Jayjel, akkor sem jutott eszembe. Aztán tavaly karácsony előtt pár héttel ünnepséget tartottak a helyi plébánián. Na most, én imádom az ünnepségeket, egyszerűen imádom őket. Az embereket gyakran elképeszti, hogy egy olyan savanyú alak, mint én, élvezni képes egy ilyesfajta amatőr rendezvényt – a szedett-vedett süteményeket meg a kézzel kötött, szúrós kesztyűket, amiket ha közelebbről megnézel, kiderül, hogy csak a bal kezedre jók –, márpedig minél silányabb az ünnepség, én annál elbűvölőbbnek találom. Ami számomra még vonzóbbá teszi ezeket a fesztiválokat, az az, hogy bármennyire csóró vagyok is, az ilyen helyeken minden annyira olcsó, hogy bármit megvehetek magamnak. Ilyenkor gazdagnak éreztem magam, úgy dőzsöltem, mint egy orosz kiskirály. A parókia előtt, a templom parkolójában virágzott a karácsonyfakereskedelem: a bizottság néhány jó erőben lévő tagja tekerte hálóba és pakolta fel a fákat a tetőcsomagtartókra. Bent a parókián mérsékelten ünnepélyes hangulat uralkodott. Karácsonyi zene szólt. A standok között bóklásztam. Vettem egy kis házi sütésű csokitortát, aztán megálltam, hogy szemügyre vegyem a tombolanyereményeket. Atyaég, micsoda nevetséges felhozatal! Egy üveg árpavíz, egy tekercs cellux, húsz szál Marlboro Light. De azért – a jó ügy, mindig csak az a jó ügy! – vettem pár jegyet. A lekváros-csatnis standnál részletesen kikérdeztem a nőt a lekvár és a csatni közötti különbségről, de amikor nem tudott kielégítő választ adni, látható megkönnyebbülésére továbbálltam anélkül, hogy bármit vettem volna. A nő, aki a kötős standért felelt, konkrétan kötött. – Kapucnis sapka az unokahúgomnak – közölte, és önelégült mosollyal, büszkén és villámgyorsan kötött tovább. Velem van baj vagy a két egymáshoz ütődő kötőtű kattogása az egyik legbaljósabb hang a világon? Na és a furcsa tárgyak, amik kikerülnek a tűk 159

alól? Azokat tényleg felveszi valaha bárki? Mivel féltem a nőtől, úgy tettem, mintha megszemlélném a portékáit, amiknek már a látványától is viszkettem; esküszöm, éreztem, hogy kiütések jelennek meg a bőrömön, ahogy nézem őket. – Ez mi? – kérdeztem. Őszintén zavarba ejtett valami, ami úgy nézett ki, mint egy szőrös műtéti nyakmerevítő. – Az egy nyakmelegítő sál – felelte a nő dühösen. – Egy szép, kézzel kötött körsál. Próbálja fel, finom melegen tartja a nyakát. Feltétlenül el kell tűnnöm innen, gondoltam, méghozzá gyorsan. – Szerintem leejtett egy szemet az unokahúga kapucnis sapkájából – mondtam, és a szavaimat követő pánikot kihasználva átsurrantam a következő asztalhoz, a könyves standhoz, ami tele volt pakolva megsárgult, puha fedelű kötetekkel. – Ötöt egy euróért – vakkantott rám az eladó. – Tizenkettőt kettőért. – Nem vagyok valami nagy könyvfaló – ismertem be. – Én sem – vont vállat a nő. – De tüzelésre is lehet őket használni. Húszat három euróért. Kemény telünk lesz. Ötvenet öt euróért. Egy tízesért magáé az egész asztal. Ezután, mivel végig kényszerítettem magam, hogy a legjobbat utoljára hagyjam, odamentem a kedvenc pultomhoz, a régi csecsebecsékhez. Pontosabban az ócskaságokhoz, ahogy igazából nevezni kellene őket. Ez a stand hagyományosan csupa szirszarral volt teleszórva – régi törött díszekkel, repedt tányérokkal, törő nélküli mozsárral, fél pár görkorcsolyával. A bizottságnak az a tagja, aki ennél az asztalnál köt ki, nyilvánvalóan valami rémséges faux pas-t követett el az év folyamán. Igazi megaláztatás, ha az embert ennek a halom régi vacaknak a felügyeletére osztják be. Nemcsak büszkének lenni lehetetlen a portékára, de ráadásul magányos is a stand, valóságos Szibéria. Az ünnep legtöbb résztvevője nagy ívben elkerüli. A bacilusok, tudniillik, a bacilusoktól való morbid rettegés az oka mindennek. Amiről eszembe jut még valami, ami a Lapát-listámon szerepel: azok az emberek, akik teátrálisan megborzonganak, és azt mondják: 160

PFÚÚÚÚÚJJJJJ!, ha arra gondolnak, hogy egy másik emberi lény is hozzáérhetett valamihez. Ezt a modorosságot nemrég importáltuk az Egyesült Államokból. Nagyon-nagyon idegesítő. Nem tudom, pontosan mit is akarnak bizonyítani ezzel az emberek. Hogy érzékenyebb a tisztaságmércéjük, mint a tiéd? Hogy koszosabb vagy, mint ők? Az a helyzet, hogy az emberi faj már nagyon hosszú ideje él és virul (véleményem szerint túlságosan is hosszú ideje; tőlem jöhet a második eljövetel, amikor csak tetszik), anélkül hogy a barlanglakó vadászó-gyűjtögető emberek és leszármazottaik kis tubus gránátalma-illatú kézfertőtlenítőt hordtak volna az ágyékkötőjükbe dugva. Beletúrtam a nagy halom ócskaságba, és egy rövid pillanatra elfogott az izgalom: észrevettem egy teveformájú só- és borsszórókészletet, ami szóba jöhetett, mígnem fölemeltem őket, és megláttam, mennyire elképesztően rondák. Sietve visszatettem mindkettőt. Az asztal mögött álló, összeillő fölsőt és kardigánt viselő hölgy szemében felvillant, aztán kihunyt a remény. Hirtelen megláttam valamit a szeméttengerben. Lehet, hogy ez nem totál bóvli! Egy ezüst hátú hajkefe és a hozzá illő kézitükör. Volt bennük valami enyhén szomorú és kísérteties, mintha valami tizennyolcadik századbeli gyerekéi lettek volna, aki maláriában halt meg (talán egy tubus gránátalmaillatú kézfertőtlenítő megmenthette volna a kiscsajt). Tökéletesen passzolnának a szomorú és kísérteties hálószobámhoz. Az asztalra vetettem magam, már éreztem, hogy az enyém a kincs, de legnagyobb megdöbbenésemre valaki megkaparintotta őket előlem. Valaki, akinek kis keze és rágógumi-rózsaszín körme volt. Egy kislány volt az, nos, annyira nem is volt kicsi, olyan kilencéves lehetett. Megragadta a kefét meg a tükröt, és rózsaszín ruhás mellkasához szorította a szerzeményét. – De ezeket én akartam megvenni – jelentettem ki, mert annyira meglepődtem, hogy képtelen voltam nem kijelenteni. Tudom, hogy ebben a furcsa, modern világban, amiben élünk, a gyerekek a királyok. Amit akarnak, azt meg is kell kapniuk. Semmit nem szabad megtagadnunk tőlük. Nem is szabad bevallanunk, ha valamit akarunk vagy valamire vágyunk a jelenlétükben. (Nincs még konkrétan ilyen törvény? Ha még nincs, 161

hamarosan lesz. Idő kérdése.) – Ő fogta meg először, tiszta sor – szólalt meg az eladó. Valószínűleg egész nap nem volt ennyi izgalomban része. Vajon volna értelme megemlítenem, hogy nem hiszek a tiszta sorban? Úgy éreztem, kész vagyok megbirkózni a kincsekért. – Ó. – A kislány a szemembe nézett. Úgy látszott, tetszik neki, amit lát. – Tessék, legyen a tied. – Kezembe nyomta a kefét meg a tükröt, és én (igen!) megragadtam őket. – Nem! – kiáltott fel a nő a stand mögött. Szemlátomást neheztelt rám, amióta porrá zúztam a szívében támadt reményt a teve alakú só- és borsszóróval. – Kislány, te fogtad meg először. Láttam. Maga! – szegezte rám vádlón az ujját. – Adja vissza a kislánynak a portékáját! – Nem az én portékám – válaszolta a kislány. – Nem is tudom, van-e rá pénzem. Hidd el, drágám, gondoltam magamban, biztosan van rá pénzed. Kardigán ott a pult mögött bármilyen áron hajlandó lenne nekiadni a cuccot, akármilyen kevés pénzért, csak azért, hogy ne az enyém legyen. A kislány elővett egy kis rózsaszín pénztárcát. – Karácsonyi ajándékokat veszek a családomnak. Mindenkire öt eurót költhetek. – Tökéletes! – lelkendezett a kardigános hölgy. – Épp öt euróba kerül ez a készlet! – És honnan származik? – kérdezte a kislány, mintha valami luxusaukciósházban lennénk. – Hogy honnan származik? – kérdezett vissza Kardigán. – Ezt hogy érted? – Honnan való? – Egy kartondobozból. Ezzel a sok vacakkal együtt – mutatott Kardigán keserűen a szánalmas árujára. – Honnan tudjam? Én a kötős standot akartam. Azon tűnődtem, vajon mit tehetett, amivel ezt a sorsot kiérdemelte. Nem dicsérte eléggé a bizottság elnökének gyümölcsös piskótáját? A sütiháború különösen kegyetlen harc. Valakinek a tortáját kritizálni majdnem olyan 162

rossz, mint azt mondani a gyerekére, hogy úgy néz ki, mint egy sorozatgyilkos. El nem lehet képzelni a sötét erőket, amik elszabadulnak. A kislány rám emelte tiszta tekintetét. – Jó helyen lesz majd nálad ez a kefe meg ez a tükör? – Igen. – Megbízom benned. Látom rajtad, hogy jó a szíved. – Hát… nagyon köszönöm. Neked is, ugyebár. – Bella Devlin. – Udvariasan felém nyújtotta kis kezét, én meg leraktam a zsákmányomat, hogy megrázhassam. – Helen Walsh. Kifizettem az ötöst az eladónak, aki összeráncolt homlokkal és savanyú fintorral jutalmazott. – Így van ez rendjén, jó, hogy a tied lett a készlet – mondta Bella. – Arra gondoltam, hogy a bátyámnak adom, de most már látom, hogy ez nem volt jó ötlet. Á! – Meglátott valakit, aki mögöttem állt, felragyogott az arca. – Itt az apukám. Megvette a karácsonyfánkat. Hátrafordultam, és ott állt ő. Artie Devlin, a dögös rendőr. A Szikeember. – Apu! – Bella alig várta, hogy elújságolhassa a nagy hírt. – Ez itt az új barátom, Helen Walsh. Úristen. Felbámultam Artie-ra. Ő lebámult rám. – Ismerjük egymást – mondtuk egyszerre. – Tényleg? Honnan? – hökkent meg Bella. – Munkából – válaszoltam. – Akkor te hány éves vagy? – Úgy tűnt, azt gondolja, hogy ő meg én úgy nagyjából egyidősek vagyunk. – Harminchárom. – Ó, komolyan? Azt hittem, tizennégy lehetsz. Vagy talán tizenöt. Nem tudtam… – Elvonult egy eldugott kis helyre a fejében, és amikor újra előjött, látszott, hogy már átállt az új helyzetre. – Harminchárom éves vagy. Ő pedig – biccentett Artie felé – negyvenegy. Úgyhogy az jó, ti egy korosztály 163

vagytok. Férjnél vagy, Helen? Van családod, kisbabád meg minden? – Nincs. További finomhangolás következett Bella fejében, aztán felragyogott az arca, és vidáman folytatta: – Mi lenne, ha elmennénk a házadba, és megnéznénk, hogy passzol-e oda az új kefe meg a tükör? – Várj csak, Bella – szólt közbe gyorsan Artie, és megpróbálta elhessegetni a kislányt. – Hagyd békén Helent… – Nem, nem – mondtam. – Menjünk el a házamba, bár figyelmeztetnem kell titeket, hogy csak lakás. – Micsoda? Mikor? – kérdezte riadtan Artie. – Most? – Igen, ugorjatok be egy pohár ünnepi diétás kólára! – Úgy látszott, már hivatalosan is kijelenthetjük, hogy hátat fordítottam az óvatosságnak. – Még egy kis süteménnyel is szolgálhatok. Bella ragaszkodott hozzá, hogy az én autómmal jöhessen. Azt mondta, nem fér be Artie-hoz, mert a karácsonyfa túl sok helyet elfoglal. – De ez csak elterelő hadművelet volt ám – vallotta be, amint elindultunk. – Róla akartam beszélni veled. Túl sokat dolgozik. És nincs barátnője. Aggódik értünk, a gyerekekért. Nehogy érzelmileg kötődni kezdjünk az egyik barátnőjéhez, aztán meg szakítanának. Úgyhogy nincs barátnője. Pedig nagyon aranyos, igazán jó udvarló tudna lenni, ha érdekelne téged. És az is látszik, hogy benned és bennem is sok közös van. – Hát… ööö… – Jézusom, mit lehet erre mondani? Csak valami ócskaságért ugrottam be, erre egy komplett új családdal térek haza. – Amikor anyuval szakítottak, nagyon békésen viselkedtek, ha emiatt aggódnál – folytatta Bella. – Anyunak van egy pasija, tök jó fej. Mind együtt lógunk folyton. Teljesen rendben van minden. – Tényleg? – Hát… – Bella felsóhajtott. Egész felnőttesen beszélt. – Nem ideális a helyzet, de muszáj a legjobbat kihozni belőle. Bella teljesen odavolt a lakásomért. Helyiségről helyiségre szaladt – ami 164

nem tartott túl sokáig –, és bejelentette: – Olyan, mintha valaki meghalt volna itt, de a jó értelemben! Egész évben halloween! Nem azt mondom, hogy gót vagy. Annál ez sokkal kifinomultabb. Anyunak totál felkeltené az érdeklődését ez a dizájn, nem, apu? – Aztán megint hozzám fordult: – Anyu lakberendező. Most pedig fésüljük meg a hajad az új kefével. Hát nem hihetetlen? Tökre passzol ide, ebbe a lakásba! Mintha ide teremtették volna. Leültetett az öltözőasztalom tükréhez, és fésülni kezdte a hajam, és az egész fura volt egy kicsit, ha jobban belegondoltam, úgyhogy inkább nem gondoltam. Artie szótlanul ácsorgott a hálószobában a falnak támaszkodva, kékséges kék szemével engem nézett a tükörben. Soha életemben, se ezelőtt, se azóta nem vágytam ennyire egyetlen férfira sem. Sokáig tartott a kínszenvedés, Bella a hajamat simogatta, Artie meg én pedig bámultuk egymást a tükörben, és némán égtünk a vágytól. Aztán Bella hirtelen felriadt. – Mennyi az idő? – kiáltotta, és előrántotta a kis rózsaszín telefonját a kis rózsaszín táskájából. – Apu, el kell vinned anyuhoz! – mondta. – Kezdődik nála a karácsonyi koktélparti, és én fogom felszolgálni a házi készítésű époisse tuile-t. Úgyhogy cseréljünk számot. Helen, mondd meg a tiédet. Jó, most pedig mi küldjük el neked a miénket. Mialatt Artie a mobiljával bajlódott, Bella megragadta a karomat, és halkan odaszólt: – Az összes testvéremmel együtt anyunál leszek mostantól egész hétvégén. Apu szabad, mint a madár. Szabad. Mint. A. Madár – sziszegte. Aztán hangosabban tette hozzá: – Viszlát, Helen, nagyon örülök, hogy megismertelek. Tudom, hogy még találkozunk. – Kábé húsz perc, míg az anyukájához érünk – mormolta esetlenül Artie. Ami azt jelentette, hogy kábé negyven perc múlva ér vissza. Harmincegy perc múlva ott volt. – Bella azt mondta, vissza kell jönnöm – közölte, amikor ajtót nyitottam. A hideg téli levegő is bejött vele együtt. – Meg kell vallanom, szokatlan 165

érzés, hogy a kilencéves lányom játssza a kerítőt. – Add ide a kabátodat – mondtam. – Azt tervezem, hogy itt maradsz egy időre. Mind a ketten pánikszerűen fölnyerítettünk, és rájöttem, hogy ő is ideges, épp olyan ideges, mint én vagyok. Lerázta magától a sötét, nehéz kabátot, segítettem neki kibújni az ujjából. Ez volt az első alkalom, hogy hozzáértem. – Van kabátakasztóm – jelentettem be némi büszkeséggel a hangomban. – Kerek. – Úgy gondoltam, igazán kifinomult dolog kabátakasztót tartani. Glasthule-ban vettem egy halottól, mármint a családjától, amelyik elárverezte a hagyatékot. Ám a kabátakasztó felborult Artie nehéz kabátjától. Csak álltunk ott és néztük, ahogy egyszerűen eldől, végigterül a földön. – Mi lenne, ha nem lennénk hajlandók ezt baljós előjelnek tekinteni? – kérdezte Artie. – Rendben. – Dobd csak oda a kanapéra azt a kabátot – mondta. – Teljesen jó lesz ott is. – Mit szólsz a lakásomhoz? – tudakoltam. – Ezt nem csak csevegés gyanánt kérdezem – tettem hozzá. – Bármennyire nyomorúságosan kínos is a helyzet. Ha ugyanis nem teszik neki az otthonom, ez a dolog nem fog működni. Artie a nappaliból a konyhába, a konyhából a hálószobába sétált, némán szemlélte a különböző kiegészítőket, végül azt mondta: – Nem mindenki ízlésének felel meg. – Lopva rám pillantott. – Bár – tette hozzá, és csillogó szemétől hirtelen bizseregni kezdett az alsó fertályom – te sem felelsz meg mindenki ízlésének. Jó válasz. Na jó, elég lesz a flörtölésből, az előjátékból, nevezzük bárminek. Nem bírtam tovább elviselni a várakozást. – Aggódom az ágyam miatt – mondtam. 166

– Igen? – vonta fel a szemöldökét. Újabb bizsergés az alsó fertályon. – Eléggé kicsi – folytattam. – Mi lesz, ha nem férsz bele? – Ööö… – Csak egyféleképpen ellenőrizhetjük. Le a ruhával. Már bújt is ki az ingéből. Úristen, mennyire gyönyörű! Nagy, izmos, szexi. Végigfektettem az ágyon, és ráültem, de másodpercek teltek el, és már emelte a csípőjét, már torzult az arca. Túl hamar. – Ne haragudj – húzott le magához. A nyakamba rejtette az arcát. – Már régóta nem… – Semmi gond – válaszoltam. – Én is régóta nem. De hamarosan megint kezdtük, és ezúttal rendesen csináltuk. Utána kimerülten lihegtünk, és csak feküdtünk csöndben, miközben a hullni nem akaró hótól súlyos téli ég elsötétült odakint. – Mondd – szólaltam meg végül. – Mit? – Ez az a pont, amikor azt mondod: „Akkor most mi lesz?” – Akkor most mi lesz? – Nem – ráztam a fejem. – Nem vagyok hajlandó erről beszélni. Nem tudom, mi lesz most. Nem vagyok jövendőmondó. Egyikünk sem tudja, mi lesz. Tudom, hogy nem vagy a legjobb helyzetben. Tudom, hogy a gyerekeidre is gondolnod kell. Tudom, hogy semmi sem biztosítja, hogy ebből nem lesz katasztrófa. Ha folyton arra gondolnánk, mi mindenből lehet baj az életben, soha nem mennénk el otthonról. Az anyaméhből sem lennénk hajlandók kibújni. – Nagyon bölcs vagy – mondta, aztán hallgatott egy percig. – Vagy nagyon valamilyen. – Nem tudom, milyen vagyok. De tetszel nekem. És a lányod csíp. Nekünk pedig muszáj élnünk az életünket, akármilyen kockázatos is ez. – Nagyon fontos nekem, hogy a gyerekeim jól legyenek. – Tudom. 167

– A volt feleségem pedig… félelmetes nő. – Én magam is eléggé kicseszettül félelmetes vagyok, ha úgy tartja kedvem. – Nem szeretném, ha… kellemetlen helyzetbe kerülnél. – Ugyan, kérlek! – vetettem oda undorodva. – Te alábecsülsz engem. De nagyon. Úgyhogy akkor a feleség el van intézve, a kilencéves lány pedig sziklaszilárd szövetséges. A tizenhárom éves fiú biztosan belém lesz zúgva; szóval az egyetlen bonyolult ügy a tizenöt éves lány, Iona lehet. Tök jó lesz. Minden tök jó lesz.

168

21 Valahogy még mindig mintha itt hevernék hanyatt fekve Wayne nappalijában. Talpra kényszerítettem magam, és felmentem az emeletre, a dolgozószobába. Azt terveztem, hogy újra átnézem, és ezúttal részletesebben megvizsgálom a pénzügyeit – utánanézek, volt-e szokatlan kiadása, és ami még fontosabb, volt-e szokatlan bevétele. Bevallom, nem mondhatni, hogy módszeresen közelítettem volna meg ezt az ügyet, inkább az ösztöneimre hallgattam. Ha valami érdekel, akkor az definíció szerint érdekes, nem igaz? Leemeltem a polcról néhány irattartó mappát – banki kivonatokat, adóvisszaigényléseket, kibocsátott számlákat. Akadt köztük, amit könnyű volt visszanyomozni. A jogdíjak a Laddz-dalok után évente kétszer jöttek – szeptemberben és márciusban. Hihetetlen, nem? Még mindig! Ennyi év után! Minden alkalommal egyre kevesebb, de akkor is valamennyi. Egy másik adag jogdíj Wayne szólólemezeiből szintén évente kétszer jött – ez sokkal kevesebbre rúgott, mint a laddzes pénz, igazából filléres összegekről beszélhetünk. Aztán jöttek pénzek a Hartley Rt.-től: nem kell különösebben éles elméjűnek lenni, hogy az ember kitalálja: ez John Joseph cége. Innen csak hébe-hóba fordultak elő kifizetések, a legkülönbözőbb összegekre szóltak, és mindegyiket vissza lehetett keresni Wayne kibocsátott számlái között. Minden világos volt, rendezett és meglehetősen szerény. Wayne nem kaszált nagy pénzeket. Annyit keresett, amennyit én keresnék egy jobb évben. De amikor gyorsan összeadtam az előző évi különböző bevételeket, észrevettem, hogy a végösszeg nem egyezik azzal, amit bevallott az adóhivatalnak. Még egyszer ellenőriztem a számolásomat, és amikor megint ugyanaz jött ki, először arra gondoltam, hogy Wayne adót csalt – de nem. Igazából épp több bevételt vallott be – nagyjából ötezer euróval többet. Fura. Visszalapoztam a folyószámla-kivonataiban, és ott volt: tavaly májusban ötezer dollárt tett be, ami nagyjából ötezer eurónak felel meg. Semmi nyomát nem találtam, hogy kitől, honnan jöhetett a pénz. A jogdíjakkal vagy a Hartley Rt.-től beérkező pénzekkel ellentétben ennél a tranzakciónál semmi más nem szerepelt a papíron, csak egy hosszú 169

számsor. De miért kerek az összeg? És miért van dollárban? Visszakerestem az előző évet, és ugyanúgy májusban megint ott volt az ötezer dolláros betét. Az azelőtti évben szintén. Ekkor le kellett vennem a polcról egy másik mappát, de megint ugyanaz: ötezer dollár. Minden májusban. Visszamenőleg tíz éven át, és lehet, hogy még régebben, csak Wayne banki kivonatainak nagyjából akkor szakadt vége. Kittől jött a pénz? Semmi nem volt a kivonatokon, csak hivatkozási számok, de valaki – egy könyvelő?, egy adóellenőr? – az egyik papír szélére kézzel ráírta, hogy „Lótuszvirág”. Gyors keresés után a Google felvilágosított, hogy működik egy ilyen nevű lemezkiadó a Sony égisze alatt. Úgyhogy felhívtam a Sonyt. Agnes O’Brienként mutatkoztam be, kishivatalnoknak adtam ki magam az adóhivataltól, és úgy tettem, mintha „villámellenőrzést” végeznék Wayne Diffney visszaigénylései körül. Aki adóhivatalnoknak adja ki magát, az előtt az emberek általában szépen kihúzzák magukat és rendesen viselkednek, engem azonban osztályról osztályra küldözgettek valahol a cég kevésbé lenyűgöző hátsó vizein, a szállítóiszámla-könyvelés meg hasonlók között, Dublintól az Egyesült Királyságig, és vissza. Eltartott egy ideig, míg rájöttem, hogy nem szándékosan nem segítenek, csak zavarban vannak, mert a hivatkozási szám semmivel nem egyezik a Lótuszvirág könyvelésében. Végül feladtam, és elképedve ültem a földön Wayne dolgozószobájában. Most mit csináljak? Szórakozottan lapozgattam a banki kivonatokat, néhányat átnéztem a régiek közül is, és észrevettem, hogy bár egy segítőkész valaki magyarázatot biggyesztett az az évi ötrugós befizetés mellé, a felirat nem „Lótuszvirág”, hanem „Körhinta” volt. Újra felélénkültem, megint a telefon után nyúltam. Maybelle-t hívtam Londonban, mert ő tűnt a legkevésbé lassú agymozgásúnak azok közül, akikkel beszéltem. Továbbá az is tetszett, hogy király a neve. – Maybelle! – köszöntöttem. – Itt ismét Agnes O’Brien az ír adóhivataltól. Mond magának valamit a Körhinta név? – Ühüm. Lemezkiadó volt. De már évekkel ezelőtt becsődölt. – Kisasszony, van közvetlen hozzáférése a Körhinta irataihoz? – Az 170

Agnes O’Brien-hangomat használtam, monotonon daráltam a szavakat, és elharaptam a végüket. – Hm… Lássuk. – Kattintgatott és hümmögött, én meg úgy döntöttem a hangja alapján, hogy tök menő, biztos hatalmas afrofrizurája van, akvamarin szemhéjfestéke és elképesztő mintájú körme. Rajtam viszont Ecco cipő és sötétkék rojtos kardigán van (mármint Agnes O’Briennel teli fantáziámban). – Oké, megvan – mondta. – Kérem a hivatkozási számot. – Nullllla – kezdtem lassan. – Nullllla. Nullllla. – Minden szót szépen, tisztán ejtettem ki, mert úgy éreztem, ha Agnes O’Brien valamilyen, hát akkor módszeres, és szépen artikulál. – Vagy ahogy maguk, fiatalok mondják: zzzzzéró, zzzzzéró, zzzzzéró, kilenccccc… – Jogdíj – jelentette be Maybelle, miután nagy nehezen a végére értem a hosszú számnak. – A Szélvészlányért. A Szélvészlányért! Micsoda?! – Szélvészlány? – A dal, ami a világhír felé röpítette Dockert. Szélvészlány, szállj velem. Izgalmamban kis híján elfelejtettem a színtelen Agnes O’Brien-hangomat használni. – Az nem jogdíjkifizetés – mondtam. Mert hogy az lehetetlen. A jogdíj összege az eladásoktól függ. A jogdíjelszámolás évente kétszer jön, szeptemberben és márciusban. És ami a legfontosabb: miért kapna Wayne Diffney jogdíjat Docker dala után? – Valami tényleg furcsa a dologban – ismerte be Maybelle, aki még mindig a billentyűzetén pötyögött. Igen, pontosan, Maybelle, valami tényleg furcsa a dologban. Kutakodj egy kicsit, aztán folytathatjuk. Miközben a lány a poros, régi akták közt nyomozott, meggugliztam a „Szélvészlány, Wayne Diffney” szavakat, és meglepetésemre (kategória: kellemes), sok ezer újságcikk jött föl több mint tíz évvel korábbról. Ahogy görgettem lefelé a cikkeket, észrevettem valami érdekeset – mindenki annyira izgalmasnak találta, hogy egy ír (Docker) sikereket ér el az Egyesült 171

Államokban, meg hogy ennek következtében még a Laddz is feloszlott, hogy szinte senkinek nem tűnt fel, hogy Wayne írta a Szélvészlány refrénjét. Én tudtam, de nem tudtam, ha ez így érthető. Úgy értem, tudtam, de sosem gondoltam, hogy fontos lenne. A történet úgy szólt, hogy Wayne meg Docker egyszer együtt szórakozott: pilinckáztak a gitárjukon, próbáltak összerakni egy dalt. A nóta nagy részét Docker találta ki, de Wayne egy ihletett pillanatban előállt a refrénnel. Normális körülmények között mindketten jogot formálhattak volna a dal szerzői jogaira, de Wayne ehelyett Dockernek ajándékozta a részét a születésnapjára. Mire aztán észbe kapott, Docker szólóénekesként felvette a Szélvészlány t, és hatalmas sikert aratott vele az egész világon. Wayne pedig nem tehetett semmit, hiszen minden jogáról lemondott. De az volt a fura, hogy Wayne nem leplezte le Dockert, és nem követelt sem anyagi, sem művészi elismerést. Ami pedig még ennél is furcsább, az az, hogy senki nem kiáltott fel ámulva: Úristen, milyen zseniális dalszerző ez a Wayne Diffney! Pedig az. Mondjon bárki bármit a Szélvészlány ról – és sokan mondtak már sok mindent, valaki kijelentette, hogy „annyira vidám, hogy az valami hányinger” –, de az biztos, hogy ellenállhatatlanul fülbemászó. Valószínűleg Docker olyan nyilvánvalóan nagy sztár lett, hogy Wayne egyszerűen semmivé homályosult mellette. A többit már mindenki tudja. A Szélvészlány csak az első lépés volt Docker számára a világsiker útján, ezzel szemben Wayne továbbra is számtalan dalt írt, de hasonló fajsúlyút soha többé. A lényeg, hogy karmikus szinten Docker lóg Wayne-nek. És Docker tudja ezt – különben miért fizetne jogdíjat egy olyan dalért, amelynek a jogai nála vannak? Megszólalt a telefonom. Maybelle volt az, és megerősítette, amit már magamtól is összeraktam – hogy az évi ötezer dollár egyenesen Dockertől érkezik. Megpróbált elmagyarázni valami szakmai dolgot arról, hogy a Körhinta a Sony leányvállalata, de bérbe adták Dockernek, és ezért megy a pénz Wayne-nek a nagyobb cégen keresztül ahelyett, hogy Docker 172

egyszerűen kifizetné neki, de engem ez már nem érdekelt. Nem kellett értenem a jogi részleteket, mert ami itt tényleg fontos, azt már megkaptam. – Köszönöm, kisasszony – zártam le utolsó Agnes O’Brien-jelenetemet. – Imáimba foglalom majd a nevét. Pio atya odaadó híve vagyok. Reszkettem az izgalomtól. Ez a Docker-kapcsolat tengernyi új lehetőségre nyit ajtót. Dockernek pénze van, kapcsolatai vannak, hozzáférése van magánrepülőkhöz. Útlevél nélkül is kivihette Wayne-t az országból. E pillanatban Wayne bárhol lehet a világon. Ebből kifolyólag beszélnem kell Dockerrel, méghozzá viszonylag sürgősen. Erre azonban kábé annyi az esélyem, mint ha Istennel óhajtanék trécselni egyet. Wayne telefonhívásai talán segíthetnek. Felugrottam, megkerestem a polcon a megfelelő mappát, és gyorsan végigpásztáztam a kimenő hívásokat, azon belül is a 310-et kerestem, Beverly Hills és Malibu körzetszámát. Semmi. Egy csomó hívás ment viszont a 212-es körzetszámra: Manhattanbe. Pompás. Kit hívott Wayne Manhattanben? Egyféleképpen deríthetem ki… Itt Dublinban két óra volt, az azt jelenti, hogy New Yorkban reggel kilenc. Biztosan beértek már az emberek a munkahelyükre, nem? A városban, amelyik sohasem alszik? Második csengésre felvette valaki a telefont. Docker maga? Valahogy nem nagyon hittem. Lélekben már felkészültem egy vidám, éneklő hangú recepciósra meg a szokásos dumára, hogy „Docker Enterprises, April vagyok, imádom a munkámat, most ittam egy csészével a világ legjobb mangós-mentás teájából, az idő kellemes itt New York Cityben, és leghőbb vágyam, hogy kapcsolhassam, akit keres.” Ehelyett egy férfi mély, morgós hangját hallottam, és ami a legmeglepőbb, a fickó idegen nyelven szólalt meg. Biztos rossz számot hívtam. Gyorsan letettem, aztán megint bepötyögtem a számot, ezúttal gondosabban. Megint a dörmögő hang. Itt valami nem stimmel. Kiválasztottam egy másik manhattani számot Wayne híváslistájáról, és 173

ezúttal valóban egy lány vette föl a telefont, és tényleg azon a vidám hangon beszélt, amelyiket nyilván a világ összes recepciósába belevertek. Ám akárcsak a morgós férfi, ő is idegen nyelvet beszélt, ugyanazt a torokhangokkal tűzdelt, furcsa dialektust. – Halló – kezdtem tétován. – Jó napot – váltott angolra a lány egy szempillantás alatt. – Funky Végzet Csoport. A nevem Yasmin. Kit kapcsolhatok? – Hol van most? – Az asztalomnál ülök. – Úgy értem, milyen városban? – Sztambulban. – Az ugyanaz, mint Isztambul? – Igen. Isztambul! Hát persze. Ugyanaz a körzetszáma, mint Manhattannek. Ezt konkrétan tudtam, és ha az agyam úgy működne, ahogy általában szokott, akkor valószínűleg eszembe is jutott volna. Persze az országnak más a kódja, amit észre is vettem volna, ha nem kábulok el teljesen attól a gondolattól, hogy esetleg Dockerrel fogok beszélni. – Kit kapcsolhatok? – ismételte meg a kérdést Yasmin. – Senkit – mondtam. – Csak azt mondja meg, jól értettem, hogy Funky Végzet a cég neve? Mik maguk? Lemezkiadó? – Igen. – Köszönöm. Ööö… inshallah. Vétel és vége. Csába. Szóval Wayne nem Dockert hívogatta. Csak munkaügyben telefonált Törökországba. Amikor aztán gyorsan utánanéztem a többi külföldi számnak, kiderült, hogy Kairóval és Bejrúttal is sokat beszélt. Az egyetlen amerikai szám, amit Wayne rendszeresen hívott, New York állam északi részéhez tartozott, és lefogadtam volna, hogy a bátyja, Richard száma volt. Azért hogy biztos legyek benne, megcsörgettem. Egy férfi vette föl. – Richard Diffney? – kérdeztem. 174

– Igen. – Helen Walsh vagyok. Wayne miatt telefonálok. – Jól van? – kérdezte izgatottan Richard. – Nem került elő? – Nem, még nem. Ezek szerint maga sem hallott felőle? – Nem. – És nem is tudja, hol lehet? – Fogalmam sincs. Sajnálom. – A telefonban sosem lehet pontosan megállapítani, de az igazat megvallva tényleg úgy hangzott, mint aki nagyon sajnálja. – Figyeljen – folytattam. – Kapcsolatba kellene lépnem az ismerősével, Gloriával. – Gloriával? – Világos volt, hogy őszintén nem tudja, miről beszélek. – Nem ismerem Gloriát. Soha nem is hallottam, hogy Wayne Gloria nevű illetőről beszélt volna. Lenyeltem a sóhajomat: egy próbát azért megért. – Magának nem kellene a munkahelyén lennie? – ugrott be hirtelen. – Esti műszak van ma. – Mivel foglalkozik? – Szakács vagyok. – Tényleg? Még szerencse, hogy én nem. Idehallgasson, ha hallana Wayne felől, tegye már meg, hogy rám szól. Mondom az elérhetőségeimet. – Minden számot elhadartam, aztán letettem a telefont. Hirtelen felindulásból felhívtam Wayne szüleit. Nem számít, mennyire „nyilvánvalónak” tűnik, akár velük is lehet. Azonnal felvette a telefont egy halk szavú nő. – Mrs. Diffney-vel beszélek? – kérdeztem. – Igen… – A nevem Helen Walsh. Magánnyo… – Igen! John Joseph említette. Van hír Wayne-ről? – Beszélnem kell vele. Hívja a telefonhoz, kérem. Fontos. 175

– De hát… – Tudom, hogy maga rejtegeti, de ez tényleg nagyon fontos. – Dehogy rejtegetem… – hebegte döbbenten. – Fogalmam sincs, hol lehet. Azt hittem, magát épp azért bérelték föl, hogy megkeresse. Úgy gondolom, elég megbízhatóan felismerem, amikor valaki hazudik. Jobb persze, ha szemtől szemben látom az illetőt, de akár pusztán a hang alapján is képes vagyok elcsípni a szüneteket, a rövid kis hallgatásokat, vagy ha valaki összemossa a hangzókat, és ez mind azt jelenti, hogy a delikvens kamuzik. Mrs. Diffney-n semmiféle ilyen jelet nem fedeztem volna fel akkor sem, ha egész nap vizsgálgatom (márpedig mostanság igen hosszúak a napok). – Hát rendben. De ha bármit hall, ha hírt kap Wayne-ről, azonnal fel kell hívnia engem. – Hallott valamit? Nem tudja, hol lehet? Nagyon… aggódunk. – Mintha fojtott zokogást hallottam volna a vonal túlsó végéről. – Még az elején járunk, Mrs. Diffney. Ne aggódjon. – Miről kell beszélnie vele? – Á, semmiről. Ez csak egy trükk. Az emberek nyugtalanok lesznek tőle, és elmondanak nekem mindenfélét, amit nem akarnak. – Értem. Hát… – Viszonthallásra, Mrs. Diffney. Köszönöm, hogy rám szánta az idejét. Lassan elkezdtem visszapakolni az irattartó mappákat a polcokra. Mélyen a gondolataimba merültem. Most már teljesen meg voltam győződve róla, hogy a család valóban nem tudja, merre jár Wayne, viszont újra felerősödött a gyanúm, amely szerint Docker valamiféle szerepet játszik ebben az egészben. Talán e-mailkapcsolatban álltak egymással. Wayne élettelen számítógépét bámultam. Muszáj bejutnom a gépbe. Mi a franc lehet a jelszó? Talán Gloria? Talán Docker? Vagy netalántán Birdie? Ez mind hatbetűs szó. De egyikben sem voltam annyira biztos, hogy megpróbálkozzam vele, nehogy elpocsékoljam a három kincset érő lehetőség egyikét. Várnom kell még, bele kell látnom Wayne fejébe. Talán valami eszembe jut majd végül. 176

Gyorsan rácsörögtem Jay Parkerre. – Figyu, megvan neked Docker száma? Tudtam, hogy nincs. Meg akartam szégyeníteni. – Dockeré ? A világhírű szupersztáré? Azé a Dockeré? – Az lesz az. – Ööööö… visszahívlak, jó? – És már le is tette. Szó szerint másodperceken belül hívott. – Ez gyors volt – mondtam. – Küldd el sms-ben. Csak bele akartam dörgölni az orrát. Tudtam, hogy semmit nem intézett. – Figyelj – sóhajtott fel. – John Josephtől nem kérdezheted meg Docker számát. – Miért nem? – Mert nincs meg neki. Kicsit… fájdalmas neki a dolog, és nem akarom, hogy kiakadjon. Van elég bajunk így is. – Neheztelnek egymásra? – Nem. Senki nem neheztel senkire. Évek óta nem beszélnek egymással. Nem nagy ügy, de John Joseph úgy érzi… Értettem. John Joseph úgy gondolja, hogy egyenrangú Dockerrel, hogy haveroknak kellene lenniük, együtt kellene bulizniuk a jachtokon, és együtt kellene végiglátogatniuk a kábult gazdákat Ghánában. Csakhogy John Joseph hiába aratja a maga nagy-hal-a-kis-vízben sikereit, Docker még csak tudomást sem vesz a létezéséről. – Frankie-t van értelme megkérdezni? – kérdeztem. Viccnek szántam. Frankie-nek kábé annyi hasznát lehetett venni, mint egy csokoládéból készült teáskannának. – Megpróbálhatod… – Roger? – Á, én nem vesződnék vele. Egyébként miért kérdezed? – Azt gondolom, lehet, hogy Docker segít Wayne-nek. – Docker? Te megőrültél? Docker teljesen más világban él, mint mi 177

többiek. Azt se tudja, mi fán terem Wayne Diffney. – Ebben tévedsz, barátom – mondtam, aztán zavartan hozzátettem: – Nem így akartam mondani. Nem vagy a barátom. Egyszerűen rosszul fogalmaztam. – Nézd, Helen, nem kell, hogy ez a dolog kettőnk között ilyen… – Meg kell szereznünk Docker számát – erősködtem. – Beszélj mindenkivel, akit ismersz, és addig ne hívj, amíg semmit nem tudsz felmutatni. – Elment a pénz – közölte Jay. – A telefonos embernek meg a bankosnak. Azt várta, hogy megköszönjem neki, amiért megszervezte az átutalást. De hát könyörgök, ez az egész az ő ügye. Nekem aztán nyolc. Azért hogy biztosra vehessem, igazat mond, gyorsan belenéztem az emailjeimbe. Igen, mindkét forrás megerősítette, hogy megkapta a pénzt és ráállt az ügyre. Hogy őszinte legyek, megkönnyebbültem – végre lekerültem két igazán hasznos alak feketelistájáról. Sőt: valahol a gyomrom tájékán bizseregni kezdett az izgalom – ezek az emberek totál kíméletlenek, minden követ megmozgatón elszántak. Ki tudja, mi mindent tárnak majd fel? Lehet, hogy Docker telefonszáma lesz a legkisebb csoda azok között, amiket kiderítenek.

178

22 Na és most? Tíz perc múlva három. Digby, a feltételezett taxisofőr – aki utoljára hívta Wayne-t a vonalas számon – még nem hívott vissza a jutalom reményében sem, és erős volt a gyanúm, hogy nem is fog. Volt valami a hangjában. Mintha nem most jött volna le a falvédőről, mintha kicsit életunt lett volna. Ennek ellenére úgy döntöttem, megint felhívom, és ezúttal remek ötletem támadt: Wayne vonalas számáról hívom, akkor hátha azt hiszi, hogy Wayne hívja, és úgy hátha fölveszi. De megint rögtön bekapcsolt a hangposta. Gyorsan összekapartam az utolsó gramm energiámat is, hogy képes legyek könnyed, barátságos üzenetet hagyni. – Digby, hahahaha, itt Helen, Wayne barátja. Figyeljen, hívjon vissza. Tudja a számot, de ha esetleg nem tudná, íme. – Kikényszerítettem magamból még egypár fárasztó nevetést, aztán letettem a telefont, és ismét Birdie Salamanra fordítottam a figyelmem: még valaki, aki nem hívott vissza. Nem szabad érzékenynek lenni ebben a szakmában. Úgy értem, nem szabad személyesre venni a dolgokat. Lehet, hogy Birdie elment nyaralni, vagy talán beteg, de volt egy olyan érzésem, hogy kerül engem. Jobb lesz, ha elmegyek hozzá. Csakhogy nekem nem sok kedvem volt egészen Skerriesig autózni. Mi van, ha nincs is otthon? Lehet, hogy azon kevesek közé tartozik, akiknek még van munkájuk ebben az országban. Úgyhogy inkább meggugliztam. Irdatlan sok védett madárfajokról és szalamandrákról szóló oldalt dobott ki a neve, de én nem adtam fel, csak görgettem tovább, a következő oldalra, aztán a következőre, és egyszer csak ott volt! Vagy a századik cikk táján eltemetve találtam egy helyet, ahol egy kevéssé ismert, Napi Papírszatyor című folyóiratban röviden megemlítették Birdie Salamant. Tuti, hogy ő az. „A műanyag szatyrokra kirótt adó áldásos hatást gyakorolt az 179

iparágunkra” – idézték a szavait. Érdeklődve és nem kis örömmel olvastam tovább a cikket. Ki hinné, hogy milyen gyorsan fejlődik a papírszatyoripar? Szívet melengető történet volt ez ezekben a sikertelen időkben. A nejlonzacskósoknak viszont szívás. A cikk szerint Birdie kereskedelmi főigazgató egy Barna Szatyrot Kérek nevű cégnél. A cég székhelye pedig – jé! hát ez igazán kényelmes – egy ugrásra volt tőlem, Irishtownban. Mielőtt autóba pattantam volna, hogy odamenjek és letámadjam, odatelefonáltam, hogy benn van-e. Valami nő vette föl, és le sem adta a szokásos recepciós dumát, csak annyit mondott: – Barna Szatyrot Kérek. – De még csak nem is artikulált rendesen a „Kérek”-nél, valahogy úgy elúszott a szó vége, mintha utálná ezt mondani, amiről az jutott eszembe, hogy a BSzK kicsi és jelentéktelen cég lehet. – Beszélhetnék Birdie-vel? – Milyen ügyben? – A papírszatyrokkal kapcsolatban. – Kapcsolom. Pár kattanás és némi sziszegés után megint a nő szólt bele: – Nem találom, de itt van valahol. Lehet, hogy csak kiment sült krumpliért, korábban említette, hogy éhes. Akar üzenetet hagyni? Keresek egy tollat. – Nem, nagyon kedves. Majd újrahívom. Igazából nem hívom újra. Személyesen érkezem, és már úton is vagyok. Épp beszálltam az autóba, amikor megszólalt a telefonom – Harry, a bűnöző. Pontosabban az egyik „üzlettársa”. – Húsz perc múlva van egy luk. Húsz perc! – Istenem, nem lehetne esetleg fél óra? Csak mert a péntek délutáni dugók… – Húsz perc. Este jótékonysági tyúkviadalra megy… – …és igen, tudom, fel kell még kennie magára a barnítót. 180

– Várjunk csak egy percet… – Ugyanott van az irodája? Ja. Harry főhadiszállása a Corky’sban, egy isten háta mögötti billiárdteremben működött a Gardiner Street közelében. Öt másodperc azok alatt a mérgező narancssárga fénycsövek alatt, és még annak is elmegy az életkedve, aki nincs eleve öngyilkos hangulatban. Harry, mint mindig, rosszkedvűen, görbe háttal ült hátul, és a műanyag asztalon könyökölt. Teljesen hétköznapi embernek tűnt – alacsony, jellegtelen férfi volt, felső ajkán szúrós, vöröses bajusz csücsült –, nehéz volt elhinni, hogy meg szokta szegni a törvényt. Köszönésképp biccentettünk egymásnak, becsusszantam a bokszba, igyekeztem olyan pontot találni az ülésen, ahol még nincs kiszedve az összes habszivacs. Már sok év eltelt, de a sérülés a fenekemen még most is rendetlenkedik, ha rossz szögben ülök. – Iszol valamit, Helen? Ez nem valami dorbézolásra való invitálást jelentett – Harry mindig tejet ivott. Én pedig a nyakas természetemnek megfelelően mindig olyasmit rendeltem, amiről tudtam, hogy a Corky’s pultosa még soha életében nem hallotta – Grasshopper-koktélt, lángoló Sambucát, B52-est. – Persze, kérek egy Csavarhúzót, Harry, köszi. Harry mindenféle fényjeleket adott le a pultosnak, aztán ismét rám fordította megtévesztően szelíd tekintetét. – Na, és mit tehetek érted? – Keresek valakit. Wayne Diffney-t. Harry pókerarca meg sem rezzent. – A Laddzben játszott. Abban a fiúbandában. Ő volt a hajas srác. Harry szemében alig észrevehető fény gyúlt. – A hajas srác. Most már képben vagyok. Tudom, ki Wayne. Szerencsétlen hülye. Fémes csattanást hallottam, valaki letett elém egy tárgyat az asztalra. 181

Először nem mertem lenézni – attól féltem, valami kínzóeszköz –, de aztán amikor végre odapillantottam, láttam, hogy egy csavarhúzó. Konkrétan egy csavarhúzó. – Egészségedre – mondta Harry, és villogott a szeme. – Klassz, köszi, egs. – Elegem van ebből a játékból. Legközelebb, ha jövök, diétás kólát fogok kérni. Harry mintha valahogy más lett volna. Amikor régebben együtt dolgoztunk, sohasem féltem tőle. Főleg azért, mert semmitől sem féltem soha. Nem hiszek a félelemben: szerintem a félelmet egész egyszerűen a férfiak találták ki azért, hogy övék lehessen az összes pénz meg a jobb állások. De Harry mintha megváltozott volna. Keményebb lett. Talán mert a felesége elhagyta. Marbellára szökött egy fiatalabb férfival, és U2motívumos büfét nyitott. De az is lehet, hogy nem is Harry változott meg, hanem én. – Szóval a hajas Wayne…? – kérdezte Harry. – Eltűnt. Valószínűleg tegnap reggel. Csak kíváncsi voltam, hátha te vagy a… kollégáid tudnak valamit a dologról. Valahogy így néz ki most. – Elé csúsztattam a kopaszra photoshoppolt Wayne fényképét. Harry jó sokáig nézte a képet, de fogalmam sem volt, vajon látta-e Wayne-t mostanában. – Mibe keveredett? – kérdezte Harry. – Amennyire látom, semmibe. De sohasem lehet tudni. – Körbeérdeklődöm majd. De már máshogy mennek a dolgok. Sok a szabadúszó. Külföldiek. Tudtam, miről beszél. A volt szovjet exkatonákról. Felbukkantak páran a magánnyomozók közt is, de totál használhatatlanok, még az exzsaruknál is rosszabbak, pedig az nem semmi. Ezek a srácok eltöltenek egy részeg éjszakát egy moszkvai fogdában, és már Vin Dieselnek képzelik magukat, azt hiszik, ők a legkeményebbek. Álomvilágban élnek. Idióták, akik játék gépfegyvert lóbálva állnak egy bénán odaphotoshoppolt helikopter előtt a facebookos profilképükön. – Továbbá egy Gloria nevű nő is érdekelne – mondtam. 182

– Milyen Gloria? – Csak annyit tudok, hogy Gloria. De van egy olyan érzésem, hogy ha őt megtalálom, megtalálom Wayne-t is. – Ki szervezett be? – kérdezte Harry. – A Laddz menedzsere, Jay Parker. – Hogy mondtad? – Jay Parker. Úgy kopogott a körmével a tejespohár oldalán, hogy kibukott belőlem: – Mit tudsz Jay Parkerről? – Hogy én, Helen? Mit is tudhatnék? – tért ki szelíden Harry. – Bízd csak rám az ügyet. Megvan a számod. – Kösz. – És akkor kvittek vagyunk? Többet nem kell találkoznunk? – Hát, nem tudom, Harry. Nem lehet, hogy valamikor megint szükséged lesz a segítségemre? Keményen, jéghidegen nézett rám. – Ööö… ja… – ismertem be. – Lehet, hogy mégsem.

183

23 – Birdie Salamanhoz jöttem. A nő, aki a pult mögött ült a Barna Szatyrot Kérek recepcióján, pontosan olyan volt, amilyennek elképzeltem: a Nyűgös Anyuka, aki szemlátomást utál minden percet, amit itt kell töltenie. Mélységesen megértettem. Én ugyanígy lennék. – A neve? – Helen Walsh. – Meg van beszélve? – Igen. – Akkor menjen be – mutatott az ajtóra. Nagyon örültem a hírnek, hogy Birdie még bent van. Gyorsan és vakmerően száguldottam végig a városon, törvénytelenül rövid idő alatt értem a Corky’stól Irishtownba, de mivel péntek délután volt és négy óra elmúlt, attól féltem, hátha már meglépett, és hétfőig vissza se jön. Kopogtam és beléptem. Birdie Salaman nagyon csinos volt, élőben még annál is csinosabb. A haját laza kontyba kötötte a tarkóján, szűk szoknyát és cuki, citromsárga sifonblúzt viselt. Az asztal alatt láttam, hogy nincs rajta a hátul nyitott, fekete-sárga pöttyös cipője. – Salaman kisasszony, a nevem Helen Walsh – nyújtottam át a névjegykártyámat. – magánnyomozó vagyok. Beszélhetnénk a papírszatyrokról? – Természetesen. – Remek! Nagyszerű! – Ekkor rájöttem, hogy ezzel a megközelítéssel zátonyra futottam. – Bocsánat – folytattam félszegen. – Úgy értem, beszélhetnénk Wayne Diffney-ről? – Ki engedte be ide? – kérdezte komoran. – A nő az asztalnál ott kint. – Nem fogok Wayne-ről beszélni magával.

184

– Miért nem? – Csak. Mert. Nem. Távozna, kérem? – A segítségét kérem. – Elhallgattam. Nem lenne szabad bizalmas dolgokat elárulnom neki, de másképp hogyan vegyem rá, hogy szóba álljon velem? – Wayne eltűnt. – Nem érdekel. – Miért? Wayne rendes fiú. – Na jó, ha nem megy el, akkor majd én elmegyek. – Az asztal alatt a cipőjét kereste a lábával. – Kérem, mondja el, mi történt. Olyan boldognak tűntek Wayne-nel. – Micsoda? Ezt maga honnan tudja? – Láttam egy fényképet. Olyan kasmírosnak meg reklámfotósnak néznek ki maguk ketten. – Maga magánjellegű fényképeket nézegetett? – Wayne házában – bólintottam, aztán gyorsan folytattam. Túl messzire mentem. – Nem kémkedtem maguk után! Nos, de igen, kémkedtem, de nem rossz értelemben. Már az ajtónál állt, kezét a kilincsen tartotta. – Ott a számom a kártyán – mondtam. – Hívjon, ha bármi eszébe… Visszarohant az asztalhoz az aprócska szobán keresztül, négy darabba tépte a névjegyemet, és a szemétbe vágta a fecniket. Aztán megint az ajtóhoz ment. Úgy döntöttem, mindent felteszek egy lapra, bár kockázatos volt, a végén még lekever nekem egyet. – Birdie, hol találom Gloriát? Wayne barátját, Gloriát? Nem is válaszolt. Elviharzott a recepciós pult mellett, és kis híján kiszakította a bejárati ajtót a zsanérjából. A magas sarkúja ellenére őrült sebességgel közlekedett. – Hova mész? – kiabált utána a Nyűgös Anyuka. – El. 185

– Hozol nekem egy Cornettót?

186

24 Hát, ez jól ment. Némileg csüggedten léptem ki az utcára, nekitámaszkodtam az autóm oldalának, és vártam, hogy elmúljon a kudarc- és szégyenérzet. Egy idő után elővettem a telefonomat. Ha most nem is vár egyetlen üzenet, e-mail vagy nem fogadott hívás sem, előbb-utóbb majdcsak jön valami. Ha eleget várok, a telefonom mindig vigaszt nyújt. Meg is halnék nélküle. Semmi nem várt, úgyhogy felhívtam Artie-t, de rögtön hangpostára küldött. Szükségem volt egy barátságos hangra, kétségbeesésemben felhívtam hát anyut. Anyu meleg hangon üdvözölt, ami azt jelenti, hogy még nem találta meg a pucér képeket Artie-ról. – Claire nem jött vissza, de Margarettel úgy kipakolunk neked, mint a huzat – mondta. – Szépen elrendezünk neked mindent. Hogy megy a titokzatos munka Jay Parkerrel? – Ööö, izé… jól. Figyelj, egészen véletlenül nem tudsz valamit Dockerről? – Dockerről? – kérdezte boldogan. – Rengeteg mindent tudok róla. Mi érdekel? – Ó, minden. Hol lakik? – Docker, mondhatni, világpolgár – melegedett bele a témába anyu. – Mindenfelé van otthona „szerte a világban”. Hétszázötven négyzetméteres lakása van egy régi gombgyárban, Williamsburgben. Borzalmasan néz ki. A People-ben volt róla egy cikk, úgy kellett tenniük, mintha gyönyörű lenne, pedig Szűz Máriám, mennyire… hogy is mondjam, gusztustalan volt. De komolyan. Azok a csupasz téglafalak, akár egy menekülttáborban, a padlódeszka mindenütt az utolsókat rúgja, és nincsenek külön szobák, ha érted, mire gondolok; spanyolfal választja el a különböző „tereket”, és az egész olyan nagy, hogy gördeszkával kell elgurulni az alvó „tértől” a vécé „teréig”, ami meg egy komplett lidércnyomás. Lánclehúzó! Ha csak rágondolok, kezet kell mosnom! Azt gondolná az ember, ha valakinek ennyi 187

pénze van… – Nagyot sóhajtott. – New Yorkban meg van egy szobája a manhattani Chelsea Hotelban, állandó jelleggel ki van neki bérelve, és már attól tetves lesz az ember, ha csak képen nézi. Nem hiszed el, de most is vakarózni kezdtem, ahogy beszélünk róla. Van aztán valami, amit „menedékháznak” hív, fenn a hegyoldalban Cairngormsban. Egy szoba, áram, folyó víz nincs. Azt mondja, azért megy oda, hogy „kitisztítsa az elméjét”. – Ezt mind onnan tudod, hogy olvasod a magazinokat? – Mohón tanulmányozom az újságokat, és fotografikus memóriám van. – Nem igaz. Anyu rövid szünet után folytatta: – Igazad van, nem igaz. Nem tudom, miért mondtam. Csak jó érzés volt. Folytassam? Ott van még a kétszobás, hullámvaslemezből készült kunyhója Sowetóban: azt mondja, ez a kedvenc otthona, én meg azt mondom, hogy a fenéket. Ott a negyvenkilenc szobás kastélya Los Angelesben, aminek még saját piaca is van, ha esetleg kedve szottyanna kiugrani egy kis csálé almáért… Jézus Krisztus, Wayne akármelyikben rejtőzhet ezek közül. Reménytelen lesz megtalálni. – …és a Leitrim megyei háza. – Várj csak! Micsoda? Van egy háza Leitrim megyében? – Ó, igen! – Egész meg volt lepve, hogy nem tudok róla. – Lough Connon túl. Olyan hat-hét évvel ezelőtt vette. Egyébként soha nem is járt arra. Most mit szólsz? Micsoda felvágás. Néhányunknak, és ezt olyannak mondom, aki tudja, nincs is fedél a feje fölött (nos, persze neked van fedél a fejed fölött, az én fedelem van a fejed fölött, de nem a saját fedeled van a fejed fölött), Dockernek meg annyi fedele van, hogy nem is mindegyik alatt fordult meg – fejezte be végül egész keserűen. – Azt hittem, csíped – mondtam gyorsan. Le kell tennem a telefont, és most azonnal be kell lépnem a földhivatal oldalára. – Én is azt hittem, hogy csípem – sóhajtotta anyu. – De most már nem is vagyok olyan biztos benne. 188

– Figyelj, anyu, köszi a segítséget, de mennem kell. Remegő kézzel léptem be a honlapra, és tényleg, hét évvel ezelőtt egy egyhektáros, tóparti területen vett házat egy cég, amely Kalifornia államban van bejegyezve. Az egyetlen igazgató Docker. A képernyőre meredtem, próbáltam feldolgozni ezt a váratlan információt. Ez a Leitrim megye furcsa választás egy világhírű szupersztár részéről, aki házat akar venni. Vagy mégsem? Nehéz megmondani, mert bár nincs messze Dublintól – mindössze talán pár órányi autóútra van –, még sosem jártam ott. És sosem találkoztam senkivel, aki ott él. Lehet, hogy senki nem él ott, lehet, hogy teljesen lakatlan. Mint a Mars. Tavak. Ez minden, amit Leitrimről tudok. Egy csomó tó van ott. Állítólag hemzseg a hely a tavaktól. A következő lépés az, hogy meg kell keresnem Docker házát a Google Föld segítségével, de nem szívesen használom a Google Földet, mert legszívesebben még mindig a föld alá süllyednék szégyenemben. Amikor először láttam meg a képernyőn, azt hittem, hogy élő. Azt hittem, ha elindítod, kikémlelheted bármelyik ingatlant a világon, megnézheted, hogy mi történik ott valós időben. Azt hittem, látni lehet az embereket, ahogy ki-be járnak, meg az autókat, ahogy érkeznek és távoznak. Nem jöttem rá, hogy csak állóképet látok. És ez még rendben is lett volna, ha ezt a tévedésemet meg nem osztom egy ügyfelemmel is. – Ó, persze! – mondtam magabiztosan. – Adja csak meg a skóciai ház GPS-izéjét, és most azonnal meg tudjuk nézni a laptopomon, hogy ott van-e a férje kocsija. Akár azt is láthatjuk, ahogy kiiszkol a barátnőjétől, a szerelmi fészekből, amilyen csaló szemétláda. – Biztos benne? – kérdezte az ügyfél kétkedve. – Egészen biztos – bólintottam, és közelebb húztam a nőt a képernyőhöz. – Nézze – mutattam –, az ott a ház, ez meg a… de miért nincs semmi mozgás? – nyomogattam a billentyűket összevissza. – Biztosan lefagyott a kép. Várjon csak, újraindítom a gépet. Egy másodperc… Csak annyit mondhatok, hála istennek, hogy nő volt az ügyfelem. Lehet, hogy szexista vagyok, de az az igazság, hogy a nők sokkal könnyebben 189

megbocsátanak, ha műszaki baklövésekről van szó. Még mindig ugyanúgy szégyelltem magam, mint amikor ezt a hibát elkövettem, viszont találtam egy képet Docker házáról. A kissé elmosódott, négyszögletű háztetőt hatalmas zöld terület vette körül, kivéve az egyik oldalon, ahol nagy feketeség látszott, feltehetően a tó. A telket körülvevő kerítésen túl további nagy zöld terület következett. Távoli ház egy távoli megye távoli végében. Biztosan itt rejtőzik Wayne, nem? Wayne és Gloria is. Tuti. Szépen összeállt a kép. Wayne nem bírta elviselni a szénhidrátmegvonást és a megaláztatást, hogy a régi Laddz-dalokat kell énekelnie, úgyhogy el kellett tűnnie pár napra. Így aztán írt régi jó cimborájának, Dockernek, aki azt mondta, örökké tartozom neked a Szélvészlány refrénjéért, feltétlenül menj el a házamba a távoli, tavas Leitrimbe, lakj ott, ameddig akarsz, és vidd magaddal a szépséges Gloriát is. Úgy döntöttek, Gloria autójával mennek, mert… nos, mert csak. Talán Wayne reszketett a cukormegvonástól, és nem mert a volánhoz ülni. Aztán történt valami, ami eltérítette őket – talán Gloria autója defektet kapott. Igen! Gloria autója defektet kapott. És azt hitték, nem tudnak elmenni. Aztán Gloria kicserélte a kereket, és felhívta Wayne-t, és azt mondta: jó hírem van! És már mentek is. Ebben a pillanatban is ott vannak. Nem kell mást tennem, csak autóba pattannom, és leugranom oda. Indulok is azonnal! De várjunk csak… Vajon tényleg ott vannak? Van értelme egy megérzés alapján egészen Leitrimig autózni? Igen, érveltem magamban. Azt súgják az ösztöneim, hogy Wayne Docker házában van. De… nagy különbség van ösztön és… és… mi között? Minek lehetne nevezni? Őrületnek, gondolom. Nem lenne jó összekeverni a kettőt. Lehet, hogy csak borzalmasan szeretném megnézni belülről Docker egyik házát? Az öklömet harapva hoztam meg a nehéz, iszonyú nehéz döntést: kényszerítem magam, hogy még várjak. Csak egypár órát. Egyébként is ennek van több értelme. Péntek van, késő délután, a Dublinból kivezető utakon áthatolhatatlan a dugó. 190

Megyek és megteszem, amit mér órákkal ezelőtt meg kellett volna tennem – amúgy is már majdnem visszaértem –: megyek, beszélek Wayne szomszédjaival. Máris utáltam őket, amiért totál használhatatlanok.

191

25 Ahhoz képest, hogy péntek este volt, a forgalom nem is alakult vészesen. Vezetés közben Claire hívott: bekapcsoltam a kihangosítót. – Mi a helyzet? – kérdeztem. – Kate – sóhajtott. – Komolyan mondom, egy szörnyeteg ez a lány. Tudom, hogy nem lenne szabad ilyet mondanom a saját gyerekemről, de úgy utálom. – Most épp mit csinált? – Megharapta a lábamat. – Tessék? Miért? – Mert ahhoz volt kedve. Kibaszott kurva. Még annál is rosszabb, mint amilyen te voltál. – Komolyan, annyira durva? – kérdeztem együtt érzőn. – Olyan durva, mint Bronagh! Annyira durva. Nem csoda, hogy olyan kurvára szerették egymást. Ó, bassza meg! – A háttérben sziréna hallatszott, meg valami felismerhetetlen lárma. – Mi folyik ott? – Átmentem a piroson… mégis mit várnak? Kibaszottul sietek. Most meg üldöznek a kibaszott zsaruk a szirénájukkal. – Jobb lesz, ha félreállsz. – Kurvára nem fogok félreállni! Kibaszottul SIETEK. Basszák meg, engem nem fognak ugráltatni. – Claire, állj félre. – Ó, bassza meg, na jó. – Hirtelen megszakadt a vonal, és én Bronaghra gondoltam. Amikor az emberek megismerkedtek vele, látszott, hogy nem nagyon tudják, mit higgyenek felőle, mert Bronagh semmit nem tett azért, hogy jobban tessék másoknak. Például rövidke lába volt, de ellentétben a többi rövid lábú nővel, akik egész életükben azon erőlködnek, hogy elrejtsék ezt a 192

hibájukat, mondjuk úgy, hogy tizenöt centis sarkakon botladoznak, Bronagh csak azért is lapos talpú cipőt hordott. A legtöbb dolgot dacból csinálta. Sokan összetojták magukat tőle, legalább ugyanannyian viszont kétségbeesetten igyekeztek a kedvében járni, bevágódni nála. Az ókori görögöknél vagy rómaiaknál meg a hasonló helyeken háborúkat indítottak volna, csak hogy valami bolond lenyűgözhesse őt. A legváratlanabb emberek egyenesen imádták – például Margaret, hogy egyvalakit említsek; na, ő egész szeleburdi és kislányos lett körülötte. – Bronagh annyira vicces! – lelkendezett nyávogó hangon. Anyu viszont hallani sem akart róla. – Elég voltál nekem te egész életedben – vágta a fejemhez. – Tudom, mire játszik ez a leányzó. Meg akarja botránkoztatni az embereket, meg úgy általában megy a csirkefogócskázás. Na és az a sok mindenki meg, akiknek úgy felcsillan a szeme, mint az Empire State Building, csak mert ez a leányzó „asszonyomnak” szólítja a papot! Ő az én papom volt, aki az én otthonomba látogatott el! Ha bárki is tréfát űzhet belőle, az csakis én lehetek! Claire sem bírta Bronaghot. Kate viszont el volt ragadtatva tőle. – Bronagh nem fél semmitől. – Én sem félek semmitől – mondtam. Kate alaposan végigmért feketével vastagon kihúzott szemével egy hatalmas cigarettafüst-felhő közepén (tizenhárom éves volt akkor), és azt mondta: – Ööö… ja, de te egy kicsit… Van benned valami, egy kis… nevezzük gyengeségnek. – Gyengeség! – Puhányság, ha úgy jobban tetszik. Bronagh viszont? Kőkemény, úgy ahogy van. Nagyon megsértődtem, és ezt meg is mondtam neki. – Látod? – kérdezte Kate nyájasan, mint egy kígyó, miközben leszedett egy darabka dohányt a nyelvéről, és egy ideig tanulmányozta, mielőtt eldobta volna. – Téged érdekel, mit gondolok rólad. Bronagh magasról tojna rá. 193

Bedőltem. Ebből a csapdából nincs menekvés. Körülbelül húsz perc alatt értem vissza a Mercy Close-ra. Leparkoltam Wayne háza előtt, és körülnéztem: tizenkét ház állt a zsákutcában. Melyikkel kezdjem? Logikus lenne a két lakó Wayne házának két oldalán – valószínűbb, hogy hallottak vagy láttak valamit –, de nem mindig így működik a dolog. Olyasvalakire volt szükségem, aki egész nap otthon van, és aki igazán kíváncsi. Akire leginkább szükségem volt, az egy rendes, ódivatú öregember. De erre semmi remény. Ez a rohadt új keletű aktív öregedés! Hol vannak már azok az idők, amikor az ember amint betöltötte a hatvanat, abban a pillanatban ki sem tudott már mozdulni otthonról a reumás ízületi bántalmak miatt, a tévében pedig este hatig nem ment semmi! Az embereknek nem volt más választásuk, mint hogy ott üljenek az ablakban a borzalmas barna foteljukban, a kotnyeles orrukat kidugják a csipkefüggöny résein, meglepően éles szemükkel kémkedjenek minden és mindenki után, és elképesztően apró részletekre emlékezzenek annak ellenére, hogy hajlott koruknak megfelelően a memóriájuknak elvileg olyan lukasnak kellett volna lennie, mint egy szita. Manapság viszont? Á, esélytelen. Családi nyaralások, festőtanfolyam és aerobik időseknek. Tajcsi a művelődési házban, Oprah délután, és tengerialga-tabletta, hogy jól forogjanak azok az ízületek. Öregedés elleni krém, erős protézisrögzítő és diszkrét inkontinenciabetét – sokkal szabadabb érzés! A régi szép időkben az idős ember valóságos áldást jelentett annak, aki információhoz akart jutni. Ráadásul annyira örültek az öregek, ha volt kivel, bárkivel beszélgetniük. Máris annyira elcsüggedtem, hogy legszívesebben feladtam volna. De gondolj Wayne-re, figyelmeztettem magam. Gondolj arra, hogy elrabolta egy kövér meleg fickó, egy hiperrajongó, aki megvette Wayne két fehér öltönyét az eBayen – egyet magának, egyet Wayne-nek, bár ő maga túl zsíros volt hozzá. Gondolj Wayne-re és a hiperrajongóra, ahogy a karaokegéppel énekelnek, a Messze, messzé t ordítják, a Laddz legnagyobb slágerét, ezt a szárnyaló, könnyfakasztó balladát, amit lehunyt szemmel és ökölbe szorított 194

kézzel kell előadni. Szegény Wayne. Senki nem érdemli ezt. Muszáj kitartanom. Őérte. Senki nem nyitott ajtót Wayne szomszédjánál, a hármas számú házban. Bárki lakik is ott, lehet, hogy munkája van. Később majd újra megpróbálom. A következő házban sem voltak otthon, és a következőben sem, úgyhogy átmentem a túloldalra, és találomra kiválasztottam a tízes számú házat, ahol az aktív öregedés mintapéldája nyitott ajtót: egy jó karban lévő, karcsú, élénk nő, a haja ringó, szőkés-ezüstös kontyba kötve. Halványszürke, mérték után készült nadrágot viselt, meg valami blúzféle darabot hetyke, mély nyakkivágással. A szája körül ráncok voltak, de a szeme fényesen, kéken csillogott. Talán hatvanéves lehetett. De az is lehet, hogy kilencvenhárom. Nehéz megmondani a sok halolaj miatt, amit ezek az öregek szednek. A kezébe nyomtam a névjegykártyámat. – Esetleg válthatnánk gyorsan egy-két szót? – Ez a nehéz része a dolognak: hogyan tegyek fel kérdéseket Wayne-ről anélkül, hogy elárulnám, hogy eltűnt? – Éppen indulok – válaszolta a hölgy. – Az idősek jógájára? Rám bámult, hosszan méricskélt, aztán azt mondta: – Valójában az unokámért megyek az óvodába. Ó, tényleg? Talán inkább találkára megy a kertészével. A síkosító! Még valami, amit hozzá lehet adni a vénségek dorbézolásához. – És – tette hozzá – csak hatvanhat éves vagyok. Láttam, hogy a háta mögött egy összehajtott újság hever a kanapén. A hölgy kitöltötte a szudokut. Szemlátomást hitt ősöreg agyműködésének karbantartásában. – Ötvennek is alig látszik. – Tényleg meg kell próbálnom féken tartani a csípőből leadott goromba válaszaimat. Nem segít, ha lépten-nyomon elidegenítem az esetleges szemtanúimat. – Sajnálom azt a dolgot a jógával. Nem gondoltam komolyan. Azt hiszem, valami nem stimmel velem. A hölgy fejet hajtott, akár egy királynő. Egyszerűen soha nem érhetek fel hozzá. 195

– Igazából tényleg mennem kell. – Valahonnan elővarázsolta a kocsikulcsát, pergetni kezdte az ujjai között. – Véletlenül nem volt itthon tegnap reggel? – kérdeztem. – Vagy szerda este? – Bár szinte biztos voltam benne, hogy Wayne tegnap reggelig otthon volt, nem árt utánajárni, hogy történt-e valami furcsa szerdán este. Már a vállára dobta a táskáját, és kezdte beállítani a riasztót. – Szerda esténként borklubba járok, csütörtök reggelente pedig golfozni. Ugye hogy igazam volt? Hát nem iszonyúan idegesítő? – Akkor nem látta volna, hogy Wayne Diffney beszáll egy taxiba? Becsukta maga mögött a bejárati ajtót, és elsuhant mellettem, indult az autójához, egy Yarishoz, természetesen. Ezeknek mind Yarisuk van. Szerintem az állam bocsátja ki a Yarisokat az öregeknek. Most komolyan, ki adna saját jószántából pénzt egy Yarisra? – Nem. – Nem vette észre, hogy idegen nők látogatták volna Wayne Diffney-t? Esetleg egy Gloria nevű hölgy? – Nem láttam idegen nőket. – Aztán ahogy fürgén végigsétált a járdán, a válla fölött hátraszólt: – Kivéve magát, kedvesem.

196

26 Átmentem a szomszédba, a tizenegyes számú házba. Középkorú, lestrapált kinézetű nő jött az ajtóhoz. A háta mögött mintha több televízió is ment volna. Túl sok embert, keserű tinédzsereket gyanítottam, és a hajegyenesítőért folyó ádáz küzdelmet. Belekezdtem a kérdéseimbe, de a nő gyorsan leállított. – Nyaralni voltunk. Tíz perccel ezelőtt értünk haza. – Nyaralni? – kérdeztem vissza. – De hiszen recesszió van. Senki nem megy sehova. Úgy nézett rám, mintha hazaárulással vádoltam volna – hogy mer nyaralni menni a családjával, amikor az ország az összeomlás szélén áll? – Van egy mobilotthonunk Tramore-ban – mondta szégyenkezve. – Tizennégy éves és nagyon kicsi. – Akkor is – erősködtem. – Biztos kell helypénzt meg karbantartási díjat fizetni meg… – Próbáltuk eladni. Senki nem vett semmit. Nézze, borzalmasan éreztük magunkat, ha ettől jobb magának. Három tinédzser korú gyerekem van, akik Thaiföldre szerettek volna menni. Hamarabb hazajöttünk; holnapig maradtunk volna, de nem bírtuk tovább. – Hirtelen eszébe jutott valami. – Hé! Menjen a picsába, semmit nem vagyok köteles mondani magának. – És az arcomba csukta az ajtót. Eltartott egy percig, mire összeszedtem magam – tényleg muszáj lesz diplomatikusabban viselkednem! –, aztán kihúztam magam, és továbbmentem a következő házhoz. Ötvenvalahány éves férfi nyitott ajtót, kicsit roskatag volt, őszült, és szőr nőtt ki a füléből. – Tegnap reggel dolgozni voltam – mondta. – És szerda este? – Hétfőn, szerdán és pénteken mindig a barátnőmnél alszom. – Magának barátnője van? Ezúttal nemcsak az arcomba csukódott, hanem egyenesen a képembe 197

vágódott az ajtó. Emberünk jó energikusan megtaszajtotta, és bumm! Az ablakok is megremegtek az erejétől. Na jó, kész. Felfüggesztem a kérdezősködést. Nem jó a hozzáállásom, többet ártok, mint használok. Majd folytatom, ha – nem ha, amikor, amikor (muszáj pozitívan gondolkodnom!) – jobban érzem magam. Most egyelőre visszavonulok Wayne-hez, és lefekszem a földre a nappaliban. A mennyezetet fogom bámulni, és úgy teszek, mintha az enyém lenne a ház. Talán eszembe jut valami. Kimerülten kullogtam visszafelé az utcán Wayne bejárati ajtaja felé, amikor egyszer csak hangot hallottam: – Hé! Csodálkozva néztem fel. A kilátás a hatos számú ház felől érkezett, az utolsó épületből Wayne oldalán. – És velünk mi lesz? „Fiatal pár” állt az ajtóban – egy szőkés hajú nő meg egy szőkés hajú férfi, mindketten a húszas éveikben jártak –, és magukhoz intettek. – Láttuk, ahogy bekopogtál a többi házba – mondta vidáman a lány. – Kíváncsiak voltunk, mikor érsz hozzánk! – Láttuk, hogy itt szaglászol! – Tegnap este is láttunk! – Tényleg? – lelkesültem föl. Ez kitűnő! Belebotlottam a leskelődő, kíváncsiskodó öregember modern kori megfelelőjébe: egy fiatal munka nélküli kettősbe. Daisy és Cain néven mutatkoztak be, és melegen üdvözöltek. Mindketten le voltak barnulva („a kertben napozunk”). Cain szoftverkereskedő, de nyolc hónapja nincs állása, Daisy pedig fürdőszoba-felszerelések értékesítésével foglalkozik, csak másfél éve munkanélküli. – Mind a ketten antidepresszánst szedtünk – mesélte Daisy kissé oda nem illő könnyedséggel. – De már nincs rá pénzünk. Bevezettek a nappaliba. – Gyere csak, gyere be. Daisy és Cain háza sajnos kevésbé volt vonzó, mint ők maguk. 198

Szemlátomást akkor újították föl a lakást, amikor a nagymintás tapéta volt a menő, de a szobák egyszerűen túl kicsit voltak ezekhez az élénk, hatalmas mintákhoz. – Nem kínálunk itallal… – …mert nincs mivel! Mindketten hangosan és hosszan nevettek. Milyen vidámak! Milyen bizarr módon fel vannak dobva! Lehet, hogy Pozitív Mentális Hozzáállást gyakorolnak. Lehet – biggyesztettem le az ajkam megvetően –, lehet, hogy A Most csodájá t hallgatják. – Még ételre sincs pénzünk, úgyhogy paradicsomlevesen élünk. Életemben nem voltam ilyen sovány – közölte Daisy. A tapéta vad mintájának hatására fura dolgok történtek a szememmel; eltorzult a perspektívám, időnként háromdimenzióssá vált a fal, és elkezdett közelíteni. – Kérdezz bármit – mondta Cain. – Folyton kémkedünk a szomszédjaink után. – Soha nem mozdulunk ki itthonról – folytatta Daisy –, soha nem megyünk sehova. Itt vagyunk, ragyogunk! Ebben a pillanatban a fal úgy döntött, hogy nekem rohan és rám ugrik: rémülten húztam össze magam, a karomat védekezőn felemeltem. – Szokta ezt csinálni néha – mentegetőzött Daisy. – Én nem akartam ilyen mintát. – De most már itt van, nem tudunk szabadulni tőle. – Szóval mi történt? – kérdezte Daisy. – Wayne Diffney-vel van valami? – csatlakozott Cain is. – Miben sántikál? – kérdezte Daisy mohón. – Viszonya van valakinek a feleségével? Úgy tippeltük, egy politikuséval. Szóval a sajtó már a nyomában, és vasárnap minden bulvárlap tele lesz már a sztorival, ugye? Ezért kellett elrejtőznie. – Elrejtőzött? – Persze – forgatta a szemét Cain. – Azért ment el abban a nagy fekete 199

autóban tegnap reggel. Hirtelen annyi elektromosság gyúlt az idegrendszeremben, hogy egész Hongkongot elláthattam volna árammal. – Várjatok egy percet! – Alig bírtam megszólalni, annyira kiszáradt a szám. – Láttátok, ahogy Wayne beszáll egy nagy fekete autóba? Tegnap reggel? – Aha. Kábé mikor is, Daze? Fél tizenkettőkor? – Tizenegy ötvenkilenckor. – Honnan tudod ilyen pontosan? – kérdeztem. – Épp akkor lett vége az első Jeremy Kyle- nak. Három megy le egymás után. Tizenegykor, tizenkettőkor és egykor. – A saját autójába szállt be? – próbáltam tisztázni a dolgot. – Tudjátok, fekete Alfája van. Cain a fejét rázta. – Nem az ő autója volt. Nézd, az övé most is ott áll. Egy óriási terepjáróba szállt be. – És aztán? Elhajtott? – Nem. Nem Wayne vezetett. Mások is voltak ott. Férfiak. Az egyik férfi vezetett. Férfiak! Olyan hangosan kezdett dörömbölni a szívem, hogy alig hallottam a saját hangomat. – Hány férfi volt? – Legalább egy – vágta rá Cain magabiztosan. – Kettő – közölte Daisy. Lehámoztam a nyelvem a felső szájpadlásomról. – Figyeljetek, a következő kérdésen alaposan gondolkodjatok el. Ne azt mondjátok, amit szerintetek hallani akarok, csak válaszoljatok őszintén. – Rendben. – Milyennek láttátok Wayne-t? Rövid gondolkozás után Cain azt mondta: 200

– Valami tök fura volt a hajával. – Ja. Egy kicsit… zilált volt. – Úgy értem, milyennek tűnt. Boldognak? Boldogtalannak? Egymásra néztek. Mintha most kezdték volna felfogni, milyen komoly a dolog. Cain nagyot nyelt. – Hát… igazából… – kezdte Daisy tétován – …lehet, hogy félt. Pár pillanat múlva Cain bólintott. – Igen. Félt. – Tényleg? Úgy látszott, mintha kényszerítenék? Egymásra pillantottak. – Most hogy mondod… – suhant át az aggodalom Cain arcán. Daisyre nézett, mintha megerősítésre várna. – Igen – bólintott a lány. – Igen. Úristen! – Miért nem hívtátok a hatóságokat? – kérdeztem éles, rémült hangon. Rövid szünet után Cain azt mondta: – Mert vadkendert termesztünk a hátsó kertben. – És nem is igazán gondolkoztunk – tette hozzá Daisy. – Amikor az ember azt látja, hogy valakit besegítenek egy autóba, nem igazán gondol rosszra… Az isten szerelmére. Egy rémült férfit beletuszkolnak egy nagy fekete autóba? Mégis mit gondoltak, mi folyik ott? – Láttátok a rendszámtáblát? Akár csak egy részét is? – Ááá, nem. – Szemlátomást eszükbe se jutott megnézni. – Nem is biztos, hogy volt rendszámtábla – tette hozzá dacosan Cain. Ez baromság. Milyen már ez a két ember? Ez a két belőtt alak? Végignézik, ahogy elrabolnak valakit, majd vidáman bámulják tovább a Jeremy Kyle-t? Elfogott az aggódás. Ez az a pont, ahol én szépen kiszállok. Innen már átveheti a jard; én nem tudom nagy fekete terepjárós, félelmetes emberekkel felvenni a versenyt. 201

Nem érdekel, hogy Jay Parker ragaszkodik az ügy titokban tartásához. Az rendben is volt egészen addig, míg azt hittük, hogy Wayne a saját akaratából tűnt el. Ez viszont egészen más tészta. Felálltam, és a vállamra dobtam a táskámat. – Mit csinálsz? – kérdezte meglepetten Daisy. Ezen viszont én lepődtem meg. – Elraboltak egy embert – mondtam, és már az ajtóban voltam. – Nem mehetsz el – közölte Cain. Az ösztöneim arra késztettek, hogy gyorsítsak: kiiramodtam az előszobába, de legnagyobb döbbenetemre Daisy megrántotta a ruhám ujját, és megpróbált visszacibálni a nappaliba. Leráztam magamról, aztán láttam, hogy Cain lecövekelt köztem és a bejárati ajtó közt, elállta az utamat. Mi folyik itt? Mit akarnak ezek tőlem? Össze voltam zavarodva és meg voltam rémülve. De rendesen féltem. – Ezt nem teheted – mondta Cain. – Na, csak figyeljetek – mondtam az automatikus okoskodó válaszom. – Nem hiszem el, hogy ezt képes vagy megtenni velünk – szólalt meg Daisy. – Te kurva. – Legnagyobb elképedésemre ekkor sírva fakadt, és csukladozva zokogott. – Így van. Kurvák vagytok mind. Cain háttal állt az ajtónak. Az arcom tíz centire volt az övétől. Farkasszemet néztünk. Kutatni kezdtem magamban, és amikor megtaláltam a zsigereimben az acélkeménységet, fogtam, és kierőlködtem magamból a pupillámon át. – Tűnj az utamból – mondtam. – Á, engedd ki – legyintett Daisy. – Picsába vele. – Hadonászni kezdett a mobiljával. – Látod ezt? – kiabált rám. – Felhívunk valaki mást! Most rögtön! Te meg baszhatod. – De hát… – Nincs rád szükségünk! Választhatunk mást is. Ekkor Cain arrább lépett, kezemet a kilincsre tettem, nyílt az ajtó – úgy történt szép sorjában, mintha filmen nézném –, aztán kint voltam, és 202

hatalmasokat kortyoltam a levegőből. Szabadság! Azonnal futni kezdtem, rohantam az autóhoz. Remegett a kezem, dörömbölt a szívem, és mintha tűszúrásokat éreztem volna az arcomon. Mi az isten volt ez? A fű átkos hatásainak mintapéldáját láttam? Vagy a hosszan tartó munkanélküliség reménytelensége taszította őket az őrületbe? Odaértem az autómhoz, beugrottam. Nem jeleztem, nem néztem, merre megyek, még a kéziféket sem engedtem ki, csak hajtottam.

203

27 A tengeri úton találtam magam, a város felé tartottam. Halk, sípoló hang hallatszott a műszerfal felől: arra figyelmeztetett, hogy ki kellene engednem a kéziféket. Megfogtam, kieresztettem, és a sípoló hang hála istennek elhallgatott. Csak szép sorban! Biztonságban vagyok, megmenekültem attól a két őrülttől, Daisytől és Caintől, bármit akartak is tőlem. Biztonságban vagyok, az autóban ülök, vezetek, és a sípoló hang is elhallgatott. Ez mind jó. De Wayne Diffney-t elrabolták, és most riasztanom kell a rendőrséget, ám ha csak belegondolok, hogy meg kell próbálnom elmagyarázni nekik a dolgokat, borzalmas kétségbeesés önti el minden porcikámat. Hihetetlen, hogy milyenek a rendőrök. Mindent olyan lassan, olyan nehézkesen csinálnak! Több száz nyomtatványt kell mindig kitölteni. Sohasem találják a tollat. A mondat közepén jön a váltás, és az ember kezdhet mindent elölről az újonnan szolgálatba álló rendőrrel. Évszakok váltják egymást, jéghegyek olvadnak el, mire sikeres bejelentést lehet tenni egy ellopott pénztárcáról. Wayne-t százszor is megölhetik, mire a papírmunka végére érnénk. Van azonban egy módja, hogy ezt az egész, rettenetesen unalmas procedúrát elkerüljük. Nem etikus, de érdekel is engem az etika! A leggyorsabban úgy tudom ráállítani a rendőrséget az ügyre, ha bevonom Artie-t. Nem fog örülni. Így járt. Félreálltam, felhívtam a mobilját, és ezúttal fel is vette. – Hol vagy? – kérdeztem. – Dolgozom. – Az irodában? – Igen. – Ne mozdulj. Odamegyek. Letettem, mielőtt azt mondhatta volna, hogy ne menjek. Ott ült az asztalánál az üvegfalú irodájában. Halványkék inge gyűrött volt, 204

az ujját felhajtotta, a haja túl hosszú volt ahhoz, hogy egy zsarué legyen. Öröm volt ránézni, úgy ahogy volt. Becsuktam az ajtót. Sokan flangáltak a nagy irodában a macsó kollégái közül, és nem akartam, hogy meghalljanak minket. Akaratlanul is észrevettem, hogy mindenkinek gyűrött az inge; szemlátomást egyiküket sem várja otthon az asszony, hogy vasaljon rájuk. Talán a munkával jár. – Na – kezdtem. Fogtam egy széket, és leültem Artie-val szemben az asztalhoz. – A következő történt. – Elregéltem a teljes történetet: Wayne-t, Daisy-t meg Caint, az embereket a fekete terepjáróban. Artie nyugodtan hallgatott. Túl nyugodtan. – Volt jele dulakodásnak? – kérdezte. – Nem tudom. Nem tudom, máskor hogy szokott kinézni Wayne háza. – Törött üveg? Felborított bútor? A szomszédok hallottak kiabálást? – Hallod, amit mondok, Artie? Férfiak, legalább ketten, elvitték Wayne-t egy nagy fekete autóban. – Akkor menj el a rendőrségre. – Te vagy a rendőrség. – Én nem vagyok a rendőrség. Hát, az is meg nem is. – Nem olyan fajta rendőr vagyok, amilyenre szükséged van. Keményen bámultam rá, hátha elszégyelli magát és segít. Állta a tekintetemet, nyugodt maradt, egyenesen ült a székében, két karját összekulcsolta a feje mögött. – Tudom, hogy „helytelen”, amit kérek – vallottam be. Helytelen? Hú, ezt a szót hogy utálom! Egész előkelő helyet foglal el a Lapát-listámon, egy szinten a „spirituálissal” és azzal, hogy „két lábbal áll a földön”. – Artie, ha a sima zsarukhoz fordulok, nem fognak komolyan venni. A zsaruk jobb esetben is lusta disznók, de ha megtudják, hogy magánnyomozó vagyok, mindent meg fognak tenni, hogy akadályozzanak. Amikor pedig meghallják, hogy Wayne-ről van szó, és eszükbe jut a haja, röhögni fognak 205

az egészen. Valaki biztosan tartozik neked egy szívességgel. – Helen, ne csináld ezt. – Segítened kell. – Nem kell segítenem. – A pasim vagy. Felsóhajtott. – Megmondlak Vonnie-nak. Beárullak, hogy gonosz voltál. A szemét forgatta. – Megmondlak Bellának. Beárullak, hogy gonosz voltál. Megint a szemét forgatta, én meg némán, könyörgő tekintettel néztem rá. – Nem, Helen – rázta a fejét. – Ez a bámulás velem nem működik. De én tovább bámultam. Tudtam, hogy akár örökké is képes volnék bámulni, úgyhogy állhatatosan, megingathatatlanul fogva tartottam a tekintetét, és időről időre elgondolkodtam, vajon mire gondolhat most, vajon meddig kell ennek tartania, hogy elérjem, amit akarok, és igazából le voltam nyűgözve, hogy ilyen sokáig bírja. Végül aztán, miközben egy pillanatra sem vette le rólam a szemét, felemelte az asztalról a telefont. – Itt Artie Devlin. Kapcsolná, kérem, Coleman őrmestert? Néhány másodperc múlva valaki fontos jött a telefonhoz – férfi, természetesen –, és Artie kábé fél órán keresztül beszélt hozzá nagyon határozottan, mindent elmondott neki, elmondta Wayne címét, Daisy és Cain címét, az én címemet, a telefonszámomat, a születési időmet… nem akart vége szakadni a beszélgetésnek. – Nagyra értékelném, ha elsőbbséget kapna az ügy – mondta végül, és letette a telefont. – Na. Két rendőr ebben a pillanatban Daisyhez és Cainhez tart, hogy kikérdezzék őket. Én is velük megyek. – Jövök neked eggyel – mondtam. Artie bólintott. – Ó, igen. Jössz nekem eggyel. – Aztán elmosolyodott. De olyan eszméletlenül huncut volt a mosolya, hogy még soha nem sajnáltam ennyire, hogy átlátszó az iroda fala. 206

207

28 Na, és most? Hát, jobb lesz, ha Jay Parkert is felvilágosítom a legújabb fejleményekről. De hogy őszinte legyek, még nem álltam készen arra, hogy ennek az egésznek vége szakadjon. Azoktól a percektől eltekintve, amikor halálra rémültem Daisytől és Caintől, élveztem a munkát, és azt is, hogy eltereli a figyelmemet. Most éreztem, hogy a feketeség, ami ott lebegett fölöttem, amit csak az tartott vissza, hogy Wayne keresésével voltam elfoglalva, arra vár, hogy átvehesse az uralmat. A sötétségemből táplálkozott az aggodalmam: ki rabolta el Wayne-t? És hova vitte? Úgy döntöttem, megpróbálom még negyedórával megtoldani az ügy kifutását: személyesen viszem meg a hírt Jaynek. A Laddz egész héten az Europa MusicDrome-ban próbált, ahol a koncertek is lesznek. Minden esély megvan rá, hogy most is ott találjam Jayt. A tizenötezer embert befogadó MusicDrome ír mércével mérve hatalmasnak számított. Bent majdnem mindenhol sötét volt. A sötét mélyén egymás mögött sorakoztak éberen, vészjóslón az üres széksorok. A színpad körül azonban éles fény ragyogott, és rengeteg ember sürgött-forgott – koreográfusok, világítók, öltöztetők, technikusok, szőrös pakoló emberek –; mindenki idegesen járt fel-alá. A gigantikus színpadon, a horda közepén a Laddz épp a táncot gyakorolta, így aztán még a nyomott hangulatom ellenére is elmosolyodtam. Frankie ezerrel nyomatta, a szeme kidülledt, a mellét verte. Mellette Roger St. Leger állt, ő viszont szinte egyetlen porcikáját sem mozdította, egész lényéből sütött a megvetés a szeme előtt zajló cirkusz iránt. John Joseph valamennyire azért erőlködött, próbálta követni a mozdulatokat, gondolom, főleg azért, mert mondhatni, ő volt a frontember, de láttam rajta, hogy legszívesebben elsüllyedne szégyenében. A sor túlsó végén egy fickó állt – valami technikus, akinek nyilván a távollévő Wayne helyére kellett beugrania –, és ő volt az egyetlen, aki jól mozgott. Ő viszont kifejezetten zseniálisan csinálta, hajlékony volt, ritmusra mozdult, mellette szánalmasnak tetszett az egész banda. Nem tudtam levenni róla a szemem. 208

Aztán legnagyobb meglepetésemre (kategória: nagyon kellemetlen) rájöttem, hogy Jay Parker az. Megszabadult a zakójától meg a nyakkendőjétől, feltűrte az ingujját, és csak úgy ropta a kígyócsípőjével. Beletelt egy kis időbe, mire visszanyertem a lelki egyensúlyomat. Naná hogy Jay Parker jól táncol – hiszen mindig is sikamlós volt. Amikor meglátott, hirtelen abbahagyta a riszálást. Azonnal odajött hozzám, egy csöndes sarokba húzott, és halkan megkérdezte: – Megtaláltad? – Nem egészen. – Hol van? Egyszer csak John Joseph arca jelent meg Jayé mellett. Aztán Zeezah is ott volt. Hát ő meg honnan került elő? Becsuktam a számat. Az ügyféli titoktartás ügyféli titoktartás. – Folytasd csak – nyugtatott meg Jay. – Köztünk nincsenek titkok. – Rendben – bólintottam. – Szemtanúk jelentése szerint Wayne-t tegnap reggel elrabolták. – Micsoda? – Még Jay is megdöbbent. – Egy fekete terepjáróval vitték el. Legalább ketten voltak. – De ki akarná elrabolni Wayne Diffney-t? – kérdezte Jay. – És miért? – Nem tudom, de a rendőrség már ráállt az ügyre. Én kiléptem. – Mi? Na, várjunk csak egy kicsit! Elmondtad a rendőrségnek? Mondtam, hogy ne mondd el nekik! – sötétült el Jay arca. – Elraboltak egy embert – közöltem. – Ez fontosabb, mint ez az éneklőstáncolós cirkusz, amit itt összerakni próbálsz. Jay dühösen meredt rám, de aztán kezdett megenyhülni: rádöbbent, hogy ha jól kezeli a dolgot, nagyobb hírverést csinálhat a Laddznek, és több koncertjegyet eladhat, mint a legvadabb álmaiban képzelte. Szinte láttam, ahogy forognak az agyában a fogaskerekek, ahogy próbálja eldönteni, hogyan csavarhatná meg ezt a legfrissebb fejleményt úgy, hogy kereshessen rajta. Le kéne adni a hatórás hírekben, ahogy Wayne szülei szívszaggatóan könyörögnek: „Kérjük, engedjék el a kisbabánkat!”? Vagy hatalmas felhajtás 209

közepette üresen hagyni a színpadon az egyik magas fehér széket a lassú számoknál, mintha Wayne-re „várnánk”? Ekkor hirtelen John Joseph és Zeezah keltette fel az érdeklődésemet. A párocska arrább lépett Jaytől meg tőlem, és feszülten sugdolóztak egymás között. Úgy tűnt, hogy aggódnak, nagyon-nagyon aggódnak, és egyszeriben szárnyra kelt a fantáziám. Mi van, ha John Joseph és Zeezah „tüntette el” Wayne-t? Mi van, ha meggyilkolták? Mi van, ha sekély sírba fektették a holttestét a kertjükben, és holnap díszes beton szökőkutat építtetnek rá, és örökre elzárják a világ elől? Vagy talán ebben a pillanatban is ott hever a holttest a konyhapulton, és a kötelességtudó Alfonso és Infanta épp most darabolja fel láncfűrésszel, hogy megetessék a kutyákkal? – Mi a helyzet? – szóltam oda nekik. – Nagyon aggódunk Wayne miatt – mondat Zeezah. – Valóban? – Nem tudom, miért, de nem igazán vettem be ezt a szöveget. Az is jó volt, hogy végre rendes világításnál is megnézhetem magamnak a nőt. Így is gyönyörű volt, csak eléggé szőrös. Az arcélén olyan oldalszakáll nőtt, amit Elvis is megirigyelt volna a Vegas-korszakában. Azt gondolná az ember, hogy biztosan kiszedette lézeres megoldással. Végül is én is megcsináltattam mind a két lábamat, és bár be kell vallanom, szörnyű fájdalmakat éltem át – legalábbis amíg meg nem vettem a neten az illegális érzéstelenítő krémet –, az arcél öt percig sem tartana. Akár még a krémből is adhatnék neki egy tubussal, ha valahogy megtalálnám a módját, hogy diplomatikus ajánlatot tegyek, hiszen maradt belőle. – Miért akarná bárki elrabolni Wayne-t? – kérdezte Zeezah. – Szentséges úristen! – szólalt meg Frankie Delapp. Észre sem vettük, hogy közben ő is megérkezett, és hallgatja a beszélgetést. – Wayne-t elrabolták? De miért? És mi van, ha engem akarnak elrabolni? Én fontosabb vagyok, mint Wayne. Én a tévében is benne vagyok. Többet érnék az emberrablóknak. Ráadásul családos ember vagyok. Gondoskodnom kell a gyerekeimről. – Ekkor Jay Parkerre támadt. – Meg kell szervezned a védelmünket! Folyamatos védelem kell! – Halkabban már, a kurva életbe – sziszegte Jay. – Szedd már össze magad. Beszélek a hatóságokkal, utánanézek, mi történt valójában. Senki 210

nem fog elrabolni téged. Roger St. Leger is odaoldalgott. – Ismertek, nyitott fickó vagyok. Egyszer mindent szívesen kipróbálnék, még a vérfertőzést meg az alkoholmentes sört is. De attól a gondolattól még én sem vagyok elragadtatva, hogy elraboljanak. – Rajta vagyok – mondta Jay, de láttam rajta, hogy kezd bepánikolni. – Senkit nem fognak elrabolni. Ti csak táncoljatok. Én megyek és beszélek a zsarukkal. Mindent elintézek. Megszólalt a telefonom. Artie volt az. – Hol vagy? – kérdezte. – Leghamarabb mikor tudnál ideérni Daisyhez és Cainhez? – Miért? Mi van? Az a két alak veszélyes. Én totál beszartam tőlük. – Nem, semmi gond velük. És én is itt vagyok. Továbbá Masterson és Quigg parancsnok is itt vannak. De azt hiszem, jobb lenne, ha minél előbb idejönnél. – Komolyan? – Artie nem szokott fölöslegesen drámázni. Ha nem gondolná komolyan, nem mondaná. – Rendben, megyek. Letettem a telefont, megfordultam és majd elájultam ijedtemben: egy sor esdeklő tekintet szegeződött rám közvetlen közelről: ott állt Jay, John Joseph, Zeezah, Roger és Frankie. De főleg Frankie. Ő úgy nézett ki, mint Jézus a kereszten az utolsó percekben. – Ne! – mordultam fel. – Mi van? – szegezte nekem a kérdést Jay. – Akik látták, hogy Wayne-t elrabolják. Ott van náluk a rendőrség, és velem akarnak beszélni. – Megyek veled – jelentett ki Jay. – Mindannyian megyünk veled – csatlakozott Frankie. – Nem jöhettek. Túl sokan vagytok. – Lehet, hogy mi is veszélyben vagyunk – mondta Frankie izgatottan. – Aki Wayne-t elrabolta, engem is biztosan elrabolna. Hiszen én benne vagyok a tévében; engem lát az egész ország. Én egy celeb vagyok. 211

– Wayne a testvérünk – mondta Roger St. Leger. Hogy lehet, hogy az ő szájából minden gúnyolódásnak hangzik? Még a legédesebb megnyilvánulások is? – Nem tehetünk róla, ha aggódunk érte. – Na jó, oké – adtam be a derekam. – De az én autómmal megyünk mind a hatan. – Muszáj volt legalább valamelyest a kezemben tartanom az irányítást; nem akartam, hogy külön adagokban fussunk be. – És ha a zsernyákok nem engedik meg, hogy ott legyetek a kikérdezésen, nem rajtam töltitek ki a mérgeteket. – Oké. – Ha pedig megengedik, egyedül én beszélek. Egyedül csak én, megértettétek? John Joseph, Zeezah, Frankie és Roger bepréselődött a Fiat 500-asom hátsó ülésére. Jay Parker foglalta el a legkirályabb helyet az anyósülésen, és elindultunk Sandymountba. A hátam mögött folyamatosan ment a civakodás és dulakodás. Gyorsan vezettem. Amikor a Waterloo Roadnál sárgát kaptunk, beletapostam a gázba; szépen átsiklottunk a lámpán, miközben pirosra váltott. Roger St. Leger éljenzett. – Jézusom – pislogott Jay Parker. – Mint a régi szép időkben. Én is pont erre gondoltam: egy Amikor Jay Parker volt a pasim című film kezdett menni a fejemben. Azon kaptam magam, hogy egy jelenetet nézek: Jay és én ugyanebben az autóban ülünk, és száguldunk valamilyen eseményre, amelyre Jay korábban nem hívta fel a figyelmemet, és nem hagyott elég időt, hogy odaérjünk. – Meddig folytatod még ezeket az utolsó pillanatos mutatványokat? Emlékeim szerint folyamatosan panaszkodtam, de a filmben lelkesnek és jókedvűnek láttam magam. Minden éjjelünk arra ment el, hogy ide-oda cikáztunk a kocsmák, a klubok és a házibulik között, és amerre jártunk, új barátokat szereztünk és vesztettünk el. – Én üzletember vagyok – szokta volt mondani Jay, amikor a kiszámíthatatlansága kapcsán magyarázkodott. – Nekem nincs rendes munkaidőm. 212

– Miféle üzletember vagy te? – kérdeztem mindig, és minden alkalommal más választ kaptam. – Étterem-tulajdonos vagyok – jelentette ki egyik este. – Ma az vagy. Tegnap hetvenöt kombájnt próbáltál eladni. – Hát igen – nevetett Jay. – Muszáj több vasat tartani a tűzben… Régen csodáltam, hogy mennyi és milyen sokféle embert ismer – földműveseket, kozmetikusokat, banktisztviselőket, közalkalmazottakat, kisstílű bűnözőket –, és hogy örökké rejtélyes ügyei vannak. Számtalan gyeplőt tartott a kezében egyszerre, végtelen számú izgalmas ötlete volt, és felületes ismerősökből álló, bonyolult kapcsolatrendszere. Az ügyei nagy részéről nem is tudtam, pedig utáltam nem képben lenni; azt szeretem, ha egy kapcsolatban én vagyok a titokzatos, de Jay Parker ezt százszor jobban csinálta nálam. Folyton új helyszíneket és új embereket rántott elő a zsebéből, és állandóan váratlan ötletekkel bombázott. – Épp most ígértem meg egy srácnak, hogy megiszom vele valamit. Koppenhágában vár. Jössz? Hát igen. Az Amikor Jay Parker volt a pasim című film végül nagyot bukott. Ígéretes volt a nyitójelenet, ezt meg kell hagyni, és a középrész is érdekes volt, ám a történet kiábrándítóan keserű véget ért.

213

29 Becsöngettem Daisyhez és Cainhez. Artie nyitott ajtót. Amikor meglátott minket, felsóhajtott, de egy szót sem szólt. Nevetségesen büszke voltam, hogy milyen nagy és jóképű, mintha személyesen nekem köszönhetné a remek kinézetét, mégis úgy döntöttem, hogy nem mutatom be a pasimként, nehogy bármilyen módon aláássam a szakmai tekintélyét. Artie nyomában végigmentünk a rövid előszobán, és beléptünk a nappaliba. Ott ült Masterson és Quigg parancsnok – egy férfi és egy nő –, továbbá Daisy és Cain, akik szemlátomást iszonyúan szégyellték magukat. Megdöbbenve kapták fel a fejüket, amikor a Laddz és Jay és Zeezah és én betódultunk amúgy is zsúfolt nappalijukba. Szó szerint lógott az álluk, olyan szinten tátott szájjal pásztázták végig az arcokat, amelyeket eddig csak a csillogó magazinok lapjain láttak. Még Masterson és Quigg parancsnok is majdnem annyira le volt nyűgözve, mint Daisy és Cain. – Szívesen bemutatnék egymásnak mindenkit – kezdtem –, csak akkor hajnalig itt lennénk. – Ön csak nem… Zeezah? – Daisy annyira odavolt, azt hittem, mentem elájul. – De igen – közöltem. – De nem fog megszólalni. – Én pedig Frankie Delapp vagyok – mondta Frankie. – Biztosan ismernek a tévéből. – Csss – szóltam rá. – Gyertek ide mind. – Egy kupacba tereltem a csapatomat a hátam mögé, és lecövekeltem a kanapén ücsörgő Daisyvel és Cainnel szemben. Azért maradtam állva, mert szerettem volna végig nyeregben lenni a kikérdezésen. Továbbá mert nem jutott nekem ülőhely. Pillanatnyilag tizenegyen tartózkodtunk a helyiségben. A tapéta, amely szemlátomást rettenetes izgalomba jött a népes vendégsereg láttán, hol behorpadt, hol kidülledt, ezerrel hullámzott. – Szóval mi a helyzet? – fordultam Artie-hoz, mert azt gondoltam, vele megyek a legtöbbre. – Hol van Wayne? Megtaláltátok? 214

– Jobb lesz, ha ők mondják el – biccentett Artie Cain és Daisy felé. – Rendben, Daisy, esetleg elkezdi maga? Daisy a lábát bámulta, miközben beszélt. – Azt hittük, újságíró vagy. – Én? – csodálkoztam. – Ezt meg hogy érted? – Láttuk, hogy szaglászol, kérdezősködsz, mint ahogy az újságírók szoktak, és úgy döntöttünk, biztosan Wayne-hez van köze a dolognak, mert Wayne az egyetlen, aki egyáltalán szóba jön a környéken mint celeb. – Tegnap reggel tényleg láttuk, hogy Wayne beszáll egy autóba – vette át a szót Cain. – A saját akaratából. Egy tömött táskával megpakolva. Csak azt gondoltuk, hogy ha egy kicsit… hogy mondjam… felturbózzuk a történetet, ha úgy meséljük neked, hogy betuszkolták az autóba és úgy láttuk, hogy félt, akkor többet fogsz fizetni nekünk a sztoriért. – Nem értem – mondtam. – Wayne tényleg beszállt egy autóba tegnap reggel. Valamivel dél előtt. Az időpont terén nem hazudtunk. De senki nem erőszakoskodott vele: a saját jószántából ment el. – Hányan voltak vele? – kérdeztem. – Volt valaki egyáltalán? – Volt, de csak egyvalaki. És úgy tűnt, na, szóval érted, mintha haverok volnának Wayne-nel. Lehet, hogy egy barátja volt, bár nem ismertem fel. Az utolsó pillanatban mintha Wayne valamit otthon felejtett volna, mert kiugrott az autóból, és a másik nem próbálta megakadályozni. Csak várt, amíg Wayne bement a házba, visszajött, beült mellé az anyósülésre, aztán elhajtottak. – Szóval Wayne-t nem erőszakkal tuszkolták be a kocsiba? – kérdeztem. – Nem. – Szóval akkor… Wayne-t nem rabolták el? – Ne haragudj… – suttogta Daisy. – Csak úgy meg vagyunk szorulva. Azt hittük, ha túlzunk egy kicsit, ha azt kapod, amit hallani akarsz, akkor fizetni fogsz nekünk. Nem gondoltuk, hogy a végén még a rendőrség is be lesz vonva. – Felismertétek a másik férfit? – kérdeztem. 215

Mind a ketten a fejüket rázták. – És nem nagy fekete terepjáró volt – tette hozzá Cain. – Ezt is csak kitaláltuk. Egy kék Toyota volt. Egy ötéves kocsi. – Taxi volt? – Nem. Csak egy sima autó. – És miért nem akartatok elengedni, amikor itt voltam nálatok? – Azt hittük, újságíró vagy. Azt hittük, meg fogod írni a sztorinkat, de nem fizetsz. Sajnáljuk, ha megijedtél. – Nem ijedtem meg. – Hát, igazából megijedtem, de ebbe fölösleges belemenni. – Helen Walsht nem olyan könnyű megijeszteni – vágta oda hevesen Jay Parker. Artie-t hirtelen érdekelni kezdték a dolgok. – Elnézést – szólalt meg összevont szemöldökkel –, maga kicsoda? Jay egy pillanatig tanulmányozta Artie-t, mielőtt válaszolt. – Jay Parker vagyok, a Laddz menedzsere – közölte hűvösen. – És maga pontosan ki is? – Fogd be – szóltam Jayre. Idegesített, hogy megzavarta a flow-t. Oké. Akkor most mi legyen? A helyzet az, hogy még mindig fogalmunk sincs, Wayne hol van, csak annyit tudunk, hogy elhajtott egy ismeretlen férfival. Volt a kezemben egy ultra durva kártya. Akár ki is játszhatom. – Cain és Daisy, most felteszek nektek egy kérdést, és azt akarom, hogy nagyon alaposan fontoljátok meg a válaszotokat. – Rendben – bólintottak mindketten komoly képpel. – A másik férfi, az, aki az autót vezette. Nem lehetséges véletlenül, hogy… Docker volt az? – Docker?! Ettől az egyetlen szótól teljesen felvillanyozódott az egész szoba. Cain és Daisy szálegyenesen ültek, és döbbenten meredtek egymásra. Éreztem, hogy a hátam mögött csak úgy süt az elektromos feszültség Jay, John Joseph, 216

Zeezah, Frankie és Roger felől. Még Masterson és Quigg parancsnok egykedvű ábrázata is felélénkült kissé. Kitartóan vizslattam Cain és Daisy arcát. – Ne azt mondjátok, amiről azt hiszitek, hogy hallani akarom. Csak mondjátok meg, mit láttatok. Docker volt az? – Úgy érted, Docker? Docker, a filmsztár? – Igen, Docker Hollywoodból, az Oscar-díjas Docker. Elképzelhető, hogy ő volt? Esetleg napszemüveg és baseballsapka mögé rejtőzve? Rám bámultak, szinte láttam a kínt a tekintetükben. Iszonyúan akarták, hogy működjön a dolog. Nagyon, nagyon, nagyon szerették volna, ha az a férfi Docker lett volna. – De nem volt rajta napszemüveg – sóhajtotta Daisy. – Sem baseballsapka. És kinézett vagy ötvennek… – És alacsonyabb is volt Dockernél, sokkal alacsonyabb. – Nagyobb darab… – És kopasz. Jól megnéztük magunknak, amikor berakta Wayne táskáját a csomagtartóba. – És miért lenne Dockernek ötéves autója? Oké, szóval nem Docker volt az. Docker harminchét éves, és tízzel fiatalabbnak néz ki. Több mint száznyolcvan centi magas, és olyan vékony, mint egy gebe. Hiánytalanul megvan a haja, méghozzá olyan ultra szuper minőségben, hogy egy kilométerről ki lehetett szúrni. Előbb fog továbbá egy hidroplánnal leszállni a Mercy Close-on, mint hogy ötéves Toyotát vezessen. De azért megérte megkérdezni. Mindig megéri megkérdezni. Egy ideig mindenki hallgatott. – Ennyi – szólalt meg végül Artie. – Ennyit tudnak. – De mi van Wayne-nel? – kérdeztem. – Hova tűnt? – Az Wayne dolga – közölte Masterson parancsnok. – De hát úgy viselkedett, ahogy nem szokott. Mármint hogy levert volt. – Ez mit jelent? 217

– Leborotválta a fejét. – Azzal a hajjal nem csoda. – Sütit evett. – Leborotválta a fejét? Sütit evett? Rendben, akkor szólok a rendőrfőnöknek, és megszervezzük a televíziós felhívást. – Most gúnyolódik, ugye? – Maga remek megfigyelő. – Sírt. – Előfordul a férfiakkal is, hogy sírnak. Nem tiltja a törvény… – Van fogalma róla, jelenleg is hányan vannak eltűntnek nyilvánítva? – kérdezte Quigg, a rendőrnő. – Szerte az országban barátnők és feleségek özönlenek a rendőrségre azzal, hogy a párjuk nem ment haza. A férfiak azért tűnnek el, mert nem tudják fizetni a lakáshitelt, mert nem tudják kifizetni az alkalmazottaikat. Komolyan, olyan az egész, mint valami járvány. – Wayne-nek nem volt számottevő tartozása. A hitelét és a hitelkártyáit is mindig rendesen fizette. – Nincs okunk feltételezni, hogy veszélyben volna. – Masterson és Quigg szép komótosan felállt, de olyan lassan és esetlenül, hogy ezt tutira külön tanítják a rendőriskolában: valami olyasmi tantárgy lehet, mint az illemtan a kisasszonyoknak. – Maguk ketten pedig – fordultak Cainhez és Daisyhez – szerencsések, hogy nem emelünk vádat maguk ellen a rendőrség idejének vesztegetéséért. Azért is szerencsések továbbá, mert nem emelnek vádat ellenük azon a címen sem, hogy tele a kertjük vadkenderrel. Úgy tűnt, ezt is megúszták. Mindannyian végigtülekedtünk az előszobán, és kitódultunk az utcára. Ez eltartott egy ideig. Masterson és Quigg beült a járőrkocsiba és elhajtott. Rettenetesen vágytam rá, hogy megérinthessem Artie-t, de nem akartam, hogy még az eddigieknél is jobban összemosódjanak a határvonalak. – Köszönöm – mondtam inkább. – Hívlak, amint tudlak. Mérgesen rázta a fejét, de azért nevetett, aztán ő is autóba ült és elhajtott. Nem egy bőbeszédű fazon ez az Artie. 218

Amikor járni kezdtünk, hetekbe tellett, mire elmondta, miért szakítottak Vonnie-val. Ahányszor szóba hoztam a dolgot, hirtelen valahogy mindig befigyelt a Néma és Erős, de kitartóan piszkáltam, úgyhogy végül mégis kiszedtem belőle. Mint kiderült, mindketten a munkájukba temetkeztek és késő estig dolgoztak – Vonnie házakat szépítgetett, Artie a rosszfiúk után nyomozott –, és alig töltötték együtt az idejüket; aztán Vonnie egy ponton megismerkedett valakivel. Valakivel, aki tíz évvel fiatalabb volt nála. A srác dizájnerként dolgozott – így találkoztak –, de időnként DJ-ként lépett fel fesztiválokon, és keménykalapot hordott, mint egy hipszter. De komolyan. Párszor már találkoztam vele, és igazából tök rendes, jó humorú, mókás fickó. Csakhogy nem tudtam elképzelni, hogyan lehet olyasvalakit akarni, mint ő, amikor az embernek már van egy olyan férje, mint Artie. Egy kicsit, nem is tudom, valahogy olyan kispályás volt ez a fiú, talán így lehet a legjobban megfogalmazni. Artie fölvetette Vonnie-nak, hogy menjenek el házassági tanácsadásra, de Vonnie kerek perec elutasította a javaslatot. Ő tudta, mit akar. Ő Keménykalapsrácot akarta (akit igazából Steffannak hívnak), és nem akarta folytatni a házasságot. Én azonban még ekkor sem voltam hajlandó békén hagyni Artie-t. – És ez milyen érzés volt? – kérdeztem makacsul. – Hát… – Elhallgatott. Rendőrként megszokta, hogy alaposan meg kell válogatnia a szavait. – Nagyon elkeseredtem. Amikor összeházasodtunk, én azt hittem, ez… örökké fog tartani. Vonnie nélkül, a család nélkül nem tudtam, ki vagyok. De nem tehettem semmit. Próbáltam… nagyon igyekeztem… rábeszélni, hogy adjunk magunknak még egy esélyt, de ő hajthatatlan volt. Végül aztán már csak a gyerekek számítottak. A legfontosabb, hogy rájuk vigyázzunk. – Hát ez teljesen civilizált válásnak hangzik – jegyeztem meg. – Kiabálás nem is volt? Tányérdobálás? – Némi kiabálás azért előfordult – ismerte be Artie. – De tányér egy sem tört. Nem csodálom. Én sem merném Vonnie tányérjait eltörni. Amelyik nem 219

Graham Knuttel kézzel festett műalkotása, az tutira valamilyen ritka edénykészlet része, ami egy Gusztáv korabeli svéd nemes gyűjteményéből származik. Vonnie új házat vett magának, Artie-val pedig megegyeztek, hogy felesben vállalják Iona, Bruno és Bella nevelését, úgyhogy a gyerekeknek mind a két szülő otthonában volt szobájuk. Na és Vonnie háza, jaj! Korábban azt gondoltam, hogy Artie háza (amit Vonnie tervezett) a földkerekség leggyönyörűségesebb lakhelye, de aztán megnéztem Vonnie-ét is. (Nem megyek bele a részletekbe, elég elképzelni egy neogótikus, szürkéskék, kőből épült plébániát, ami az átépítés után teljes egészében megtartja eredeti jellegét, de megvan benne a modern kényelem minden eszköze a padlófűtéstől a színes hangulatvilágításig.) Néha azon tűnődtem, vajon nem csak azért hagyta-e ott Artie-t, hogy az új házával játszhasson. Jay Parker, John Joseph, Zeezah, Frankie, Roger és én rögtönzött megbeszélést tartottunk Cain és Daisy háza előtt az utcán. – Mi ez a dockeres cucc? – vonta össze a szemöldökét Roger. – Semmi. Felejtsétek el. Csak blöfföltem. Szóval a lényeg, ebben egyetértünk, ugye?, az, hogy Wayne tegnap reggel elment egy férfival. Egy ismeretlen férfival. – Wayne meleg? – rikoltozott Frankie. – Utánozó majom. – Te nem is vagy már meleg – hívta fel a figyelmét Jay. – Most éppen nem vagyok. De lehetnék. Amikor csak akarok. – Wayne nem meleg – jelentette ki Zeezah. – Kérlek, ne legyetek ilyen tiszteletlenek vele. – Semmi baj nincs azzal, ha valaki meleg – közölte Roger. – Időnként magam is meleg vagyok, ha a helyzet úgy kívánja. – Légyszi! – könyörögtem. – Próbáljunk a problémára összpontosítani! Azt mondták, az ötvenes éveiben járhatott a fickó. – Egy Papamaci – mondta Frankie sírós hangon. – Egy nagy cuki Papamaci! – Ismeri bármelyikőtök ezt a férfit? – tudakoltam. – Illik a leírás bárkire, akit ismertek? 220

– Honnan ismernénk bárkit, aki az ötvenes éveiben jár? – kérdezte undorodva Frankie. – Na jó – sóhajtottam. – Irtó sokat segítettetek. Mindannyian. Szóval akkor a következőképpen állnak a dolgok. – Frankieről John Josephre néztem, aztán Zeezah-ra, majd Rogerre, végül Jayre. – Az a szemrevaló férfi, aki bent volt a kikérdezésen, észrevettétek? Na, ő a pasim. – Egy pillanatig vártam, azt akartam, hogy Jay garantáltan felfogja, amit mondtam. Nem esküdnék meg rá, de azt hiszem, kicsit elsápadt. – Artie Devlinnek hívják. Most péntek este van – folytattam. – Elmehetnék Artie-hoz, és a következő hosszú órákat szexeléssel tölthetnénk. – Ez persze így szó szerint nem igaz, mert ott lesznek a gyerekei, de semmi szükség rá, hogy mellékvágányra terelődjön a szó. – Vagy netalán azt akarjátok, hogy tovább keressem Wayne-t? John Joseph olyan képet vágott, mint aki kissé ízléstelennek találja az ötletet, hogy Artie meg én szexelünk, de úgy látszott, hajlandó túllépni a dolgon. – Muszáj, hogy Wayne megkerüljön – jelentette ki. – Persze hogy azt akarjuk, keresd tovább. De mit tudsz? Mit tudtam? Tudtam a Docker-kapcsolatról. Tudtam a leitrimi házról. Valamiféle különös szempingpong zajlott Jay és köztem, olyanok voltunk, mint a néma bűntársak. Ne mondd el neki, üzente Jay a pillantásával. Bármi is az, ne mondd el neki. De én addigra már eldöntöttem, hogy semmit nem mondok el John Josephnek. Nem bíztam benne. És nem csíptem. – Egyelőre inkább nem mondom el… hátha tévedek. – Veled megyek – mondta Parker. – Nem – válaszoltam. – De. – Vagy ő, vagy én – közölte John Joseph. – Vagy én – szólt közbe Roger. – Te aztán kurvára nem – támadt váratlanul Rogerre John Joseph, aztán megint hozzám fordult. – E pillanatban mi fizetünk, tehát a miénk vagy. Nem 221

fogsz átverni minket. Bármerre folytatod a kérdezősködést, egyikünk veled tart. Határozottan a szemébe néztem. Nem akartam órákon keresztül ülni vele egy autóban. – Na és Frankie? – kérdeztem. – Én? – sikoltotta Frankie. – Magasságos megváltó! Én nem akarom Wayne-t keresni. Nem szeretnélek megbántani, Helen, drágám, téged totál imádlak, de nem akarok veszélybe kerülni! – Ha lehet, én is inkább kerülném az esetleges veszélyt – jegyezte meg udvariasan Zeezah. – Rendben – bólintottam, miközben még mindig John Josephet bámultam hűvösen. – Parker, szállj be az autóba. Parker eliszkolt a kocsi irányába, olyan volt, mint egy kutyakölyök, amikor rájön, hogy mindjárt kiviszik sétálni. Én pedig ráadtam a gyújtást, és ahogy kihajtottam a nyílt útra, volt egy pillanat, amikor olyan érzésem támadt, mintha hosszú útra indulnánk, és ebbe az érzésbe majdnem beleszédültem.

222

30 – Csak hogy tudd – mondtam Artie-nak –, én soha nem fekszem le senkivel a második randin. Félmosolyt küldött felém a szája sarkából, kinyitotta az ajtót, és maga elé engedett az étterembe. Ez volt az első randink a kinti világban; akkor találkoztunk először az óta, hogy a karácsonyi vásárban összeismerkedtem Bellával, majd végül ágyba bújtam az apjával. Amikor azon a napon Artie elindult tőlem, azt mondta, majd hív, de én nem nagyon hittem, hogy hívni fog. Azt gyanítottam, hogy túl bonyolultnak talál, de tévedtem: másnap felhívott, és megkérdezte, hogy elvihet-e vacsorázni. – Esetleg megismerhetnénk egymást egy kicsit – javasolta. – Nahát, én azt hittem, már elég jól ismerjük egymást – válaszoltam. – Úgy gondolom, néhány részletet átugrottunk. Haladhatnánk visszafelé. A szerda este megfelel? A szerda este egészen véletlenül nem felelt meg; azon a napon Margaret srácaira vigyáztam. – Csütörtök? – kérdeztem. – Vagy péntek? – Nem megy – mondta. – Nálam vannak a gyerekek. Hát így kezdődött a véget nem érő logisztikai csiki-csuki. A következő hét keddjében állapodtunk meg. Artie asztalt foglalt az étteremben, és értem jött a lakásomra. Kissé hátrahőkölt, amikor meglátta a szűk fekete ruhámat, a rettentő magas sarkaimat és a beszárított hajamat. – Hűha – közölte. – Mi van? Azt hitted, megint farmerban és tornacipőben leszek? Nem ajánlom, hogy a Pizza Expressbe vigyél. Amúgy ő maga is elég hűhán festett. Szépséges alkarja kivillant a sötétkék, szűk ing felhajtott ujja alól, méretre szabott fekete nadrágján pedig ott virított a legszexisebb ruhadarabja: az öve egy sima ezüst övcsattal. Egyszerű forma volt, mégis magára vonzotta a tekintetemet; olyan hatást 223

gyakorolt rám, hogy legszívesebben kinyitottam volna. De lehet, hogy csak azért, mert már tudtam, milyen csodás dolgok rejtőznek odabent. Felvettem a rövid, fekete, bő fazonú, Mad Men stílusú kabátomat – iszonyú büszke voltam arra a kabátra. Egy tízesért vettem valami jótékonysági turkálóban, de még rajta volt a cetli, soha senki nem viselte előttem. Az autóban ülve (fekete terepjáró, jegyzem meg) elmondta, hova megyünk. Elég puccos lebujba készültünk – nem Michelin-csillagos kategória, de ismert hely, ami arról volt híres, hogy meghitt és drága. Azon töprengtem, vajon hogy sikerült asztalt lőnie tíz nappal karácsony előtt. – Te fogsz fizetni? – kérdeztem aggódva, mielőtt beléptünk. – Aha – mosolygott. – Én. – Akkor gondolom, elvárod, hogy lefeküdjem veled. – Aha – mosolygott megint. – El. – Csak hogy tudd – mondtam –, én soha nem fekszem le senkivel a második randin. – A francba – nyitotta ki az ajtót. – Ebben az esetben ne rendelj kaviárt. – Szerencséd van – jelentettem ki. – Inkább felgyújtanám magam, mintsem hogy valaha kaviárt egyek. Bementünk, gyorsan és hatékonyan leültettek minket, étlapot hoztak, italt hoztak, felvették az ételrendelést. Aztán Artie-ra összpontosítottam. – Na, gyerünk – biztattam –, mondjál dolgokat. „Mesélj el mindent magadról”, ahogy a nagyon, nagyon idegesítő emberek szokták mondani. – Mit szeretnél tudni? – Ne már – kezdtem türelmetlenkedni. – A te ötleted volt, hogy ismerjük meg egymást. Nekem tökéletesen megfelelt, hogy csak szexelünk. – Rendben, nos, dolgozom. Sokat dolgozom, azt hiszem. Lépésről lépésre kiszedtem belőle az életét. Több mint hat kilométert futott egy héten többször is reggelente, néha egy másik fickóval, Ismaellel. Havonta egyszer pókerezett egypár kollégájával. Ám a gyerekeivel töltött idő szent és sérthetetlen, ezt egyértelműen a tudtomra adta, és amiket ezek 224

együtt csináltak, komolyan mondom, olyanok voltak, mint valami sorozatbeli család. Részletekbe menően kifaggattam, szerettem volna kockánként kirakni a képet róla: vajon milyen az élete, amikor velük van? Gyakran jártak moziba. – Még Iona is? – kérdeztem meglepetten. Ionát gondolatban összemostam Claire lányával, Kate-tel, márpedig Kate szerintem kizárólag abban az esetben menne el a moziba, ha porig akarná égetni. – Hát persze hogy Iona is – válaszolta Artie. Néhány héttel korábban mindannyian beiratkoztak egy kenyérsütőtanfolyamra, január elejére pedig egynapos gyorstalpalót terveztek vietnami konyhából. Mind a négyen. – Még Iona is? – kérdeztem megint. – Igen, Iona is – bólintott Artie. – Miért ne? Wicklow-ban szoktak sétálni. – Mármint… úgy érted, természetjárók vagytok? – Azonnal fogom a csillogó kis retikülömet és már itt sem vagyok. Természetjárókkal nem vagyok hajlandó, nem vagyok képes együtt létezni. – Nem vagyunk természetjárók – nevetett Artie. – Csak szeretünk sétálni. Egy ponton megérkezett az előétel, amit megettem, de szinte alig vettem észre, aztán kihozták a főételt, ám azzal is ugyanez volt a helyzet. – Szóval, Helen, ahogy a nagyon idegesítő emberek mondják, mesélj el mindent magadról – vigyorgott Artie. – Te miket szoktál csinálni? Egy kicsit gondolkodtam. – Semmit. Csak a munkámat, de abból pillanatnyilag édeskevés akad, úgyhogy alapvetően semmit sem csinálok. – Tényleg semmit? – Tényleg semmit. Nem edzek, nem olvasok, játszani sem szoktam, a kaja nem érdekel, sajton és káposztasalátás szendvicsen élek. Úristen, nem is tudtam, hogy ennyire unalmas vagyok – tettem hozzá rémülten. – Hát, sok minden vagy, de unalmas biztos nem. – Gyakran nézek filmgyűjteményeket – lelkesültem fel hirtelen. – 225

Szeretem a skandináv krimiket. Néha a moziba is elmegyek. Ha skandináv krimit adnak. Szeretek hülyeségeket nézni a YouTube-on, szteppelő csüngő hasú sertéseket meg ilyeneket. Vásárolni is szeretek, főleg sálat. Ennyi, Artie, ennyi vagyok én dióhéjban. – Az állatokat szereted? – Igaziból? Úgy érted, amikor nem a YouTube-on vannak? Nem. Utálom őket. Főleg a kutyákat. – Képzőművészet? Színház? Zene? – Nem. Nem. Nem. Mindet utálom. Főleg a zenét. – Jóban vagy a családtagjaiddal? Eltöprengtem: tulajdonképpen így is lehet mondani. – Jóban vagyunk – kezdtem óvatosan. – De iszonyat undok módon viselkedünk egymással. Ma reggel azt mondtam az anyukámnak, hogy ha nem hagyja abba ezt a cirkuszt az öregséggel, lobbizni kezdek az eutanáziatörvényért. Minden hétfő reggel jönni fognak egy busszal, elviszik az öregeket, akik arról panaszkodnak, hogy nem hallják a tévét vagy nem látják a gombokat a mobiltelefonjukon vagy fáj a derekuk, és golyót eresztenek a fejükbe. De egyébként tényleg jóban vagyunk. – És a nővéreiddel? – Na, ők tényleg közel állnak hozzám, igen. Bár ketten is New Yorkban élnek közülük. – És a barátok? Na, ez fájó pont volt. – Pillanatnyilag nincsenek barátaim. De ez nem az én hibám. Valamikor majd erről is mesélek. Most beszéljünk inkább a gyerekeidről. Meg kell majd ismerkednem velük? Nekem is el kell mennem a kenyérsütőtanfolyamokra meg minden? – Nem – komolyodott el váratlanul Artie. – Tudom, hogy Bella már ismer, és már ez is ciki lehet, főleg hogy folyton kérdezősködik rólad, de legjobb 226

lesz, ha nem találkozol velük. – Éééértem. – Legalábbis egyelőre – tette hozzá. – Szóval azt akarod, hogy a szexhaverod legyek, miközben a szeretetedet, a gyengédségedet és az időd nagy részét a gyerekeidnek adod. Jól értem? – Én nem fogalmaznék ennyire brutálisan – mondta. – Nem, félreértesz – magyaráztam. – Ez így teljesen rendben van. Én nem akarok gyereket. Mármint persze lehet, hogy majd fogok akarni, mondjuk hetven év múlva, amikor kicsit érettebb leszek, de most biztosan nem, és más gyerekeiért meg aztán tutira semmi kedvem felelősséget vállalni. – Értem. – Artie, tisztázzunk pár dolgot. Nem vagy az esetem. Udvarias érdeklődésnek álcázott arckifejezést öltött. – Akkor ki az eseted? Azonnal Jay Parkerre gondoltam, az energiájára, a zizegésére, a zsigeri megbízhatatlanságára. – Az nem számít – hárítottam el a kérdést. – Az a lényeg, hogy te nem vagy az. És nem tetszik a csomag, amivel együtt jársz. Az viszont pozitívum, hogy a) nagyon tetszel, és b) nagyon tetszel – számoltam az ujjamon. Egy hosszú másodpercig csak nézett rám. – A c)-t elfelejtetted – mondta aztán. – Mert? Az mi? – Az, hogy te is nagyon tetszel nekem. – Összeakasztottuk a tekintetünket. – Nagyon, nagyon tetszel – ismételte, aztán halkan folytatta: – Másra sem tudok gondolni az óta, hogy megismertelek. Semmit nem akarok, csak veled lenni, levenni a ruháidat, megkóstolni a bőrödet, végigsimítani a hajadat, megcsókolni a gyönyörű szádat. Hirtelen azon kaptam magam, hogy alig kapok levegőt. Nagyot nyeltem. – A szabályom hatálytalanítva – mondtam. – Az, amely szerint nem 227

fekszem le senkivel a második randin. Artie az asztalok közötti üres térbe nyújtotta a karját, és mintha ő varázsolta volna elő a semmiből, megjelent mögötte egy pincér, és elvitte a hitelkártyát, ami rejtélyes módon megjelent Artie kezében. A pincér másodperceken belül visszajött a fizetőgéppel, Artie bepötyögött pár számot, aztán már fel is álltunk, felsegítette rám a bő szabású turkált kabátomat, és már mentünk is, nagyon, nagyon gyorsan, szinte futottunk vissza az autóhoz. Ám mielőtt odaértünk volna, Artie megragadott, behúzott egy kapualjba, és csókolni kezdett, én meg visszacsókoltam, de aztán el kellett taszítanom magamtól. – Ne. – Nem szexelhetünk az utca közepén, márpedig ez fog történni, ha nem hagyjuk abba a csókolózást. – Bírd ki – mondtam. – Légy erős. Vigyél valamiféle ágyhoz. Artie vezetett, és egyikünk sem szólt egy szót sem. Nem volt mit mondani. Majdnem szörnyű volt, akkora a feszültség, mint amikor halálos beteget szállítanak a kórházba. Minden csak lassított, akadályozott bennünket, minden piros lámpa, mindegyik előttünk totojázó sofőr miatt borzalmas kínokat kellett kiállnunk. Elvitt magához, és az otthona szépségével vegyített szépségétől szinte eszemet vesztettem. Utóbb alig emlékeztem valamire, talán csak annyira, hogy életem egyik legszebb éjszakája volt. Másnap reggel még sötétlett az ég odakint, amikor felébresztett. Már fel volt öltözve. – Most el kell húznom? – kérdeztem álmosan. – Mielőtt hazajönnek a gyerekeid? – Nem. Nekem kell elmennem dolgozni. Sajnálom, megpróbáltam áttenni néhány megbeszélést, hogy együtt lehessünk ma reggel, de nem sikerült. De te maradj, ameddig csak jólesik, csak húzd be magad után az ajtót, amikor elmész. Sütöttem neked palacsintát. – Palacsintát? – kérdeztem vissza erőtlenül. Milyen különös. – És kapsz tőlem még valamit. 228

– Úúúú, csodás. – Természetesen a felálló péniszére számítottam, ám valójában egy cserepes növényt tartott a kezében: egy sötétzöld, már-már fekete kukoricalevelet. Olyan sötét volt, hogy szinte baljósnak tűnt. Felültem az ágyban, és a növényt bámultam. Elképesztő volt. – Tetszik? – kérdezte Artie mohón. – Ööö… úristen, nem is tudom, mit mondjak. Imádom. – Én magam választottam – dicsekedett. – Bella nem segített. Azt gondoltam, illene a lakásodba. – Jól gondoltad. Illeni fog. Illik. Totál tökéletes. Ebből tudtam, hogy hiába minden akadály – nevezetesen az embert próbáló munkája és a három gyereke –, ez a csávó ért engem; hogy neki és nekem talán sikerülni fog együtt. Úgyhogy visszafeküdtem és tovább aludtam, és amikor felébredtem, fényes nappal volt, és én lebegve indultam tudományos nyomozói szaglászó körútra a csupa üveg csodaotthonban. Nem nagy meglepetés, hogy igen kíváncsi voltam Vonnie-ra, és attól, hogy ez a varázslatos otthon az ő keze munkáját dicséri, csak még inkább szomjaztam az információt. Találtam róla képeket itt-ott, elszórva: döbbenetesen jól nézett ki. Elég volt egyszer ránézni, hogy az ember tudja: ő az a fajta nő, aki mindig vékony, még a tizenöt éves lányánál is vékonyabb, méghozzá anélkül, hogy ezért bármit is tenne. Bohém, hippis stílusban öltözködött, apró, laza kis blúzokat hordott melltartó nélkül, kopott farmerral és vietnami papuccsal. Aztán megláttam egy képet, ahol Vivienne Westwood kosztüm volt rajta meg Paloma Picasso-piros rúzs, és olyan mesés volt, hogy nagyot kellett nyelnem, különben úrrá lett volna rajtam a félelem. Igazából azonban az Ionáról készült képek érdekeltek. Kezembe vettem a fotókat, és csak bámultam a lány hosszú, lebegő haját, gyönyörű elrévedő szemét, és megpróbáltam gondolatban lenyomni. Erősebb vagyok nálad, gondoltam, és közben egészen eltorzult az arcom, úgy erőlködtem. Nem félek tőled. Nem fogok félni tőled.

229

31 Anyu folyton Beszélő Térképnek hívta a navigációs rendszert, mint valami középkori paraszt, aki hisz a boszorkányságban. Pedig milyen jó, hogy volt nekem, a hagyományos, nem beszélő, papíralapú térképen ugyanis nem is volt utca ott, ahol Docker házának lennie kellett. A tó ott volt, addig rendben, az látszott, de út sehol. Gyanítottam, hogy Docker leitrimi házát még az ördögtől való Beszélő Térkép segítségével is nehezen fogjuk megtalálni. Rejtőzködésre kiválóan megfelel tehát a hely. Már jó félórája úton voltunk, amikor elárultam Jaynek, hova tartunk. Nem mintha okom lett volna várni. Azt hiszem, egyszerűen csak kegyetlenkedni akartam, de meg kell mondanom, Jay nem kínzott a kérdéseivel, csak ült mellettem, és Angry Birds-özött a telefonján. – Leitrimbe megyünk – jelentettem be végül. – Minek? – Mert Dockernek háza van ott. Hirtelen felegyenesedett az ülésen. – Mi ez a dolog Dockerrel? – Papírokat találtam. Kapcsolatot Docker és Wayne között. Már a Szélvészlány óta tart. – Erősen vívódtam: egyrészt úgy éreztem, muszáj tovább titokzatoskodnom, másrészt majd megölt a vágy, hogy henceghessek. Jay igyekezett magába fojtani a feszültségét, de érezni lehetett, hogy az autó megtelik izgalommal. – Hogyan jöttél rá, hogy Dockernek háza van odalent? – Ezt nem szükséges megtudnod. – Nem egészen tűnnék szuperkopónak, ha elárulnám, hogy a saját anyám olvasott a házról a Helló! -ban. – Pontosan hol a ház? – Nézd meg a térképen. Jay tanulmányozni kezdte a térképet. – Wayne ott van – jelentette ki, amikor megtalálta a házat, és látta, milyen messze van mindentől. – Vége a játéknak. Megtaláltuk. Tudtam, hogy forró 230

nyomot követsz… úristen, iszonyú jó vagy! – Miért nem akartad, hogy elmondjam John Josephnek? – Dehogynem akartam… – Ne kamuzz már! – …csak majd később. – De egy oldalon álltok, igaz? – Ó, igen, persze. Kicsit fura volt a hangja, mintha kissé túlságosan igyekezne, és hirtelen rájöttem valamire. – Úristen, te nem bírod John Josephet. – Jaj, ugyan már, Helen. Ezt nem mondhatod. John Josephnek csodálatra méltó tulajdonságai vannak. Szorgalmas, remek üzletember… nagyon összeszedett. – Így van. – Levettem a szemem az útról, és metsző pillantást vetettem Parkerre. – Nagyon összeszedett. – Igyekeztem úgy mondani, mint valami borzalmas becsmérlést. – Na jó, most már fogd be. Bekapcsolom a rádiót. – Még mindig Newstalkot hallgatsz? – Ezt úgy mondod, mintha ismernél. Pedig tényleg még mindig Newstalkot hallgattam. Minden műsort szerettem a Newstalkon; úgy éreztem, mintha a bemondók a barátaim lennének. Jay visszatért az Angry Birdseihez, én meg a focis műsort hallgattam, de aztán valahol Longford és Leitrim határánál szűkebb utak következtek, és onnantól kezdve nem lehetett fogni a Newstalkot. Kicsit kapcsolgattam a frekvenciák között, és sikerült beállnom valami helyi adóra, amit a maga visszafogott, környékbeli módján igen megnyugtatónak találtam. Tíz órára már Carrick-on-Shannon távolabbi végében jártunk, és a táj egyre rejtélyesebb arcát mutatta. Rémisztő hirtelenséggel egyszer csak ónfelszínű tavak jelentek meg mellettünk: egy sor nádszálakkal tűzdelt, üvegszerű, földből szivárgó pocsolya. Néma csendtől reszkető, elöntött földek osontak el az út mentén, és a lebukni nem akaró nap ocsmány 231

levendulaszínre festette az egész megyét. Hallottam másoktól, hogy depressziósnak lenni olyan, mintha egy hatalmas fekete kutya járna folyton az ember nyomában. Vagy mintha üvegbe lenne zárva az ember. Számomra másmilyen volt. Én inkább úgy éreztem, mintha meg lennék mérgezve. Mintha koszos, barna méreganyagok lövellnének ki az agyamból, és mindent bemocskolnának – a látásomat, az ízlelőbimbóimat és szinte valamennyi gondolatomat. Két évvel ezelőtt, az első borzalmas hullámvölgyben folyton féltem. Többnyire megfoghatatlan félelmeim voltak, egyszerűen csak szörnyű előérzetem volt, mintha katasztrófa közelegne. Olyan volt, mint a világ legrémesebb másnapossága. Mint a nagy éjszaka másnapja, amikor a legdurvább a rettegés. De a másnaposságnál legalább megfogadhatod, hogy nem iszol több vodka-martinit, sőt semmiféle alkoholt, és tudod, hogy ha kivársz, el fog múlni. Azt is tudod továbbá, hogy mindent a kemikáliákra foghatsz. Tudod, hogy nem a te hibád. Legutóbb egyik éjszaka úgy próbáltam megszabadulni az iszonyattól, hogy nagyon, nagyon, nagyon berúgtam, de nem működött. Nem sikerült felszállnom, nem sikerült elmenekülnöm a sötétség elől, és a másnap reggel életem legborzalmasabb reggele volt. Úgy éreztem, hogy az előző naphoz képest még vagy ezeremeletnyit zuhantam a felszín alá. Amilyen pocsékul voltam előtte, az életben nem gondoltam volna, hogy ennyire döbbenetesen rosszul fogom érezni magam. Azzal próbáltam megnyugtatni magam, hogy ez csak másnaposság. Ki kell bírni egy-két napot, aztán elmúlik, mint minden másnaposság, és akkor újra csak normálisan fogok rettegni, nem lesz ilyen katasztrofális a helyzet. De nem múlt el. Ott maradtam, ezer emelet mélyen. Úgyhogy ezután már nem mertem többé berúgni. Görcsösen markoltam a kormányt, és imádkoztam, nehogy megint vissza kelljen süllyednem ebbe a pokolba. Irtóztam mindentől, ami ezzel a borzalommal járt: a gyógyszerektől, amik nem hatottak, a hízástól, a szűnni nem akaró öngyilkos gondolatoktól, a jógaóráktól. És ami még a jógaóráknál is rosszabb: az őrültektől, akikkel a jógaórán találkoztam, a megkötős vászonnadrágjukkal meg a „szívközpontos” dumájukkal…

232

Úgy körülbelül ekkor vesztettük el a helyi rádió hullámhosszát. Néma csöndben haladtunk tovább, míg úgy nem éreztem, hogy Parkerrel beszélgetni is kevésbé lenne kellemetlen, mint a saját gondolataimba mélyedni. – Mit csináltál az elmúlt évben? – kérdeztem. – Semmit. Gúnyosan felhorkantam. Olyan nincs, hogy Jay Parker nem csinál semmit: totál örökmozgó a pasi. Amikor az ember vele van, olyan, mintha hullámvasúton ülne – lehet, hogy izgalmas a buli, de egy idő után azért felkavarodik a gyomrod. – Komolyan mondom – folytatta Jay. – Semmit nem csináltam. Egy hónapon keresztül az ágyból sem keltem ki. – Kinézett az ablakon, a kihalt tájat bámulta. – Teljesen ki voltam borulva. Semmit nem tudtam csinálni. Kilenc hónapon keresztül nem dolgoztam. Ez a laddzes munka az első, amit elvállaltam. Hát, tőlem aztán ne várja, hogy sajnáljam. Inkább visszatértem ahhoz a témához, ami még mindig piszkálta a csőröm. – Miért nem akartad, hogy elmondjam Dockert John Josephnek? Miben mesterkedsz? – Semmiben. Csak… hogy mondjam… gyerekeskedtem. Tudni akartam valamit, amit mások nem tudnak. Legalább egy darabig. – Márpedig te igenis mesterkedsz valamiben – erősködtem. – Valamit rejtegetsz. Ne felejtsd el, hogy ismerlek. Mindig rosszban sántikálsz, mindig cselszövéseken agyalsz. – Nem igaz. Megváltoztam. – Megragadta a kezem, és addig várt, míg rá nem néztem. A szeme sötéten villant, a tekintete őszinte volt. – De tényleg, Helen. Megváltoztam. Dühösen ráztam le magamról. – A kurva életbe, azt akarod, hogy karambolozzam? Egyszer csak egy épület sejlett fel előttünk a kísérteties vidéki tájban. – Mi ez? Szerviz? – kérdeztem. – Diétás kólát kell vennem. 233

De a szerviz zárva volt. Sőt úgy nézett ki, mintha már évek óta zárva lenne. Mondjuk az ötvenes évek óta. Hámlott róla a festék, koptak a pirosak, szörnyen elhagyatott hangulatot árasztott az egész. Azért mégis kiszálltam az autóból. Telefonálnom kellett, méghozzá úgy, hogy Jay Parker ne lihegjen közben a nyakamba. Én vontam be az ügybe Harry Gilliamet, de most, hogy biztosan tudom, Wayne a saját jószántából tűnt el a föld színéről, jobban teszem, ha leállítom a fickót. Harry a harmadik csörgésre vette fel. Olyan hangos kotkodácsolás meg rikoltozás hallatszott a háttérből, hogy a köszönését is alig tudtam kivenni. – Bocs, hogy a jótékonysági tyúkviadal közben zavarlak – kezdtem. – Mi az, Helen? – Az ügy, amiről beszéltünk. Már nem kell semminek utánajárnod. Hosszú, kotyogással terhes csend következett. – Megtaláltad a barátodat? – kérdezte végül Harry. – Nem egészen. Még nem. De már nem… már nem tartom problémának az eltűnését. Megint csönd. Megint kotkodácsolás. Fogalmam sincs, hogyan képes ez az alak ilyen fenyegetően hallgatni. – Már belefeccöltem valamennyit a feladatba – mondta. – Sajnálom – válaszoltam. – Nagyon sajnálom. – Vigyázz, Helen. – Most fenyegetsz? Vagy tényleg aggódsz értem? Valahogy nem igazán érzem most a mögöttes tartalmakat. – Mennem kell – közölte. – Az én tyúkom jön. Egyre hangosabban hallottam a kotyogást, aztán hirtelen megszakadt a vonal. Hosszan, nagyon hosszan meredtem a telefonra, aztán nagy nehezen rávettem magam, hogy megmozduljak. Időközben hangüzenetem érkezett. Anyu volt az, és valahogy furcsán csengett a hangja. – Margarettel kipakoltuk a cuccaidat. – Jaj, ne. Most már pontosan tudtam, mi a furcsa a hangjában: megtalálta a fényképeket. 234

– Megtaláltuk Artie pucér képeit – közölte fojtott hangon. – Már értem… – Itt elakadt, de aztán összeszedte magát. – Már értem, mit látsz benne. Jézusisten. Jézusatyaisten. Jézusatyaúristen. Vajon mit csinált a fotókkal? Összetépte őket? Diszkréten visszacsomagolta a fehérneműimbe? Vagy fogta az egyiket, gondosan beillesztette egy virágos Aynsley-keretbe, és kitette a fényesített ovális asztalra az unokák képei mellé? Ennél a nőnél sohasem lehet tudni. Van, hogy tüzet okádva tombol, és erkölcsi magasságokból prédikál, máskor viszont abban a szerepben tetszeleg, hogy egy nyelvet beszél a gyerekeivel. De mindegy is, a lényeg, hogy soha többé nem mehetek vissza abba a házba. Soha többé. – Gyerünk – szóltam oda Jay Parkernek. – Szállj be a kocsiba. Továbbhajtottunk. Végül besötétedett, és a Beszélő Térkép egyre mélyebbre vezetett minket a furcsa, vad vidék belsejébe. Iszonyú sokáig tartott ez a dolog, sokkal tovább, mint gondoltam. Azt hittem, egy-két óra lesz csak. Keskeny, kanyargós utakon jártunk, beledőltünk az élesebb fordulókba, végigdöcögtünk a füves földutakon, amelyek belevesztek a tóparti homokba. Kétszer is meg kellett állnom és visszafordulnom, vaksin meresztgettem a szemem a puszta sötétségbe, hátha megtalálom a rejtett fordulót, amit nem vettem észre. Amerre a szem ellátott, minden irányban sötétség terpeszkedett körülöttünk, és kezdtem úgy érezni, mintha Jay Parker és én lennénk az utolsó emberek a Földön. Már kezdett hatalmába keríteni a reménytelenség, amikor egyszer csak megszólalt a Beszélő Térkép: – Érkezés a célhoz. – Tényleg? – kérdeztem meglepetten. A fékbe tapostam, csikorogva visszaszáguldottam néhány métert, aztán megint lefékeztem. A fényszóró egy hatalmas, legalább három méter magas, félelmetesen masszív kapura szórta fényét. A kapu körül magas, barátságtalan fal állt, és bár nem sokat láttam a sötétben, amit mégis ki tudtam venni, az nagyon profinak és nagyon privátnak tűnt. 235

Kiugrottam a kocsiból, Jay a nyomomban. Megpróbáltam belökni a kaput, de idegesítő módon mozdíthatatlanul be volt zárva. Egy jottányit sem engedett: érződött, hogy nem is kézzel csukták be, hanem elektronikus nyitóval működik. Izgatottan forgolódtam, kétségbeesetten keresgéltem, hátha találok valamit, ami segítene bejutni. Ilyen közel kerültem ahhoz, hogy megtaláljam Wayne-t, és akkor… muszáj bejutnom. Aha. Egy távbeszélő a falba építve. Már nyúltam is oda, de szinte ugyanabban a pillanatban el is húzódtam. Izgatottan vártam, hogy mi fog kiderülni, de ideges is voltam. Nem akartam elcseszni a dolgot. Jayre néztem. A fényszóró narancsszín fényénél láttam, az ő arcára is győzedelmes, mégis aggodalmas kifejezés ült ki, valahogy úgy érezhette magát, ahogy én. A távbeszélő felé biccentett. – Nem kéne… mit tudom én… megnyomni? Száguldoztak a gondolatok a fejemben. És ha a meglepetés erejét is a magunk javára fordítanánk? Ha Wayne tudná, hogy Jay is itt van, nem lehet, hogy meglógna, és inkább nyakig ülne a tóban, míg el nem húzunk innen? Nem valószínű, döntöttem el. Végül is nem szökésben lévő bűnöző. – Nyomd meg – bólintottam. – Lássuk, mi történik. – Nyomd meg te – mondta Jay. – Én nem akarom. Érdekes módon én sem akartam. Fel voltam villanyozva, nyugtalan voltam, és felkavart ez az egész. De hát azt, hogy az ember becsöngessen valahova, nem tiltja a törvény, úgyhogy végül megnyomtam a gombot, aztán lélegzet-visszafojtva füleltem, próbáltam kitalálni, kinek a hangja fog megszólalni. Wayne-é? Gloriáé? Kerregő hang szólalt meg a fejem fölött. Gyorsan felnéztem: egy kamera volt az. Megmozdult, és úgy helyezkedett, hogy jól meg tudjon nézni magának. – Jézusom! Tisztára hátborzongató volt.

236

– Van ott valaki? – kérdezte Jay rémült hangon, de az is lehet, hogy csak izgatott volt. – Valaki néz minket? – Nem tudom. Lehet. De lehet, hogy automata, és csak azért indult be, mert megnyomtam a gombot. Hátraléptem, hogy a kamera ne lásson. Jayjel együtt némán várakoztunk, abban reménykedtünk, hogy a távbeszélő életre kel. Semmi nem történt. Egyelőre. – Próbáld meg újra – javasolta Jay. Megint közelebb léptem, és megnyomtam a gombot. A kamera ismét fölberregett, mozogni, forogni kezdett a fejem fölött. Egyre valószínűbb tehát, hogy csak azért lép működésbe, mert érzékelős. Nem élő ember működteti. Nem tudtam, ez most jó-e vagy rossz. A kapu még mindig nem nyílt, és senki nem szólt vissza nekünk, úgyhogy egy idő után újra becsöngettem. Még vagy négyszer-ötször jól megnyomtam a gombot, rendesen, hosszan nyomtam, de nem jött válasz. – Ha van bent valaki – véltem –, nem hiszem, hogy be fog minket engedni. – És akkor most mit csináljunk? – kérdezte Jay. Nos, kérem szépen. Van nekem egy kis elektromos kütyüm, gondoltam. Lehet, hogy azzal ki tudnám nyitni a kaput. De lehet, hogy nem. Nem értek az elektronikához. Csak azt tudom, hogy az én kis kütyüm hol kinyitja az elektronikus kapukat, hol nem. Hol meg teljesen kiakasztja őket, de úgy, hogy semmivel, se kóddal, se gombbal nem lehet kinyitni többé, és hívni kell egy embert, akinek az egész rendszert totál át kell programoznia. Ha itt is ez történik, egyszerűen át kell másznunk a falon. Elővettem a táskámból a kis kütyümet, és oda tartottam, ahol szerintem a zárnak kellett lennie, aztán megnyomtam a gombot, és – legnagyobb megkönnyebbülésemre – a kapu némán és teljesen simán nyílni kezdett. Beszálltunk az autóba, és gyorsan behajtottunk. A közeledtünkre működésbe lépett egy koncentrációstábor-stílusú lámpa, amitől kis híján megvakultunk. Aztán ott állt előttünk a ház. Nem volt hatalmas. Közepes talán. De totál lenyűgöző. Frank Lloyd Wright stílusát idéző, faszerkezetű ház volt dupla magas üvegablakokkal, a 237

konzolokon álló terasz a tóra nézett. A tornác előtt parkoltunk le. Kiszálltam, és közben igyekeztem mindent számba venni, amit láttam. Autónak semmi nyoma. Sőt, igazából semmiféle életnek nem láttam nyomát. A házban teljes sötétség honolt, de ez nem szegte kedvemet. Wayne és Gloria akár ki is kapcsolhatta a lámpákat, és elbújhatott a kanapé mögött, amikor meghallott minket a kapunál. További érzékelős lámpák kapcsolódtak fel automatikusan, elöntött minket a fehér fény. Felnyomtam magam egy ablakba, megpróbáltam benézni: a barnával, vörössel és narancsszínnel berendezett nappali látványa tárult elém. A lakberendező szemlátomást a western motívumot választotta a tervezésnél. A széles padlódeszkákon állatbőr szőnyegek hevertek, az embermagas kandalló nyers kőből épült. Tehénszarvak álltak ki a falból, és lócuccból is rengeteg volt. A bőrkanapéra durva szövésű lópokrócok voltak dobva, és láttam valamit, ami talán dísznek szánt zabla lehetett. A mennyezetről díszes fémtárgy lógott, aminek megint csak a lovakhoz volt köze – talán kantár? De a leghajmeresztőbb mégiscsak az a háromlábú hokedli volt, ami egy nyeregből készült. Wayne-nek viszont semmi nyoma. Senkinek semmi nyoma. De hát egy ilyen tök ocsmány helyiségben nem is csoda, ha nincsenek emberi lények. Nem nagyon tudtam, most mihez kezdjek. Nem volt tervünk. Olyan sok időbe telt, mire átkecmeregtünk ezen a vidéki pusztaságon, hogy már biztos voltam benne, meg se találjuk a házat, el se jutunk idáig. Megvan! – Hívd föl – mondtam. – Hívd föl, próbáljuk meg kibeszélni a rejtekhelyéről. – Oké. – De amikor elővette a telefonját, csüggedten rázta meg a fejét. – Nincs térerő. Én is megmarkoltam a mobilomat: nekem sem volt térerőm. Borzalmas érzés volt. – Be kell jutnunk valahogy, beszélnünk kell vele – mondta Jay. – Valószínűleg fent van az egyik emeleti szobában. Felkiabálhatok neki? – Hadd gondolkozzam egy percig. Jól van, kiabálj. 238

– Wayne! – harsogta Jay. – WAYNE! Jay vagyok! – Megdöbbentő erővel zengett a hangja a mozdulatlan, tiszta levegőben. – Figyu, Wayne, minden rendben, SEMMI ROSSZAT nem tettél! Meg tudjuk BESZÉLNI! Csak gyere haza hozzánk! A csönd – a válasz nélküli csönd – némán visszhangzott a tóparti éjszakában. Mindig is abnormálisan mozdulatlannak és kísértetiesnek találtam a levegőt a tavak körül, de még soha annyira, mint ebben a pillanatban. Készségesen beismerem, hogy nem szeretem a tavakat. Egy kicsit mindig, hogy is mondjam, önelégültnek találtam őket. Mintha mindent tudnának rólad, miközben te semmit nem tudsz róluk. Úgy találtam, hogy a tavak elhallgatják a dolgokat. Takargatják a kártyáikat. Az ember sohasem tudhatja, mi a helyzet a tavakkal, nem sejtheti, miféle titkokat rejtegetnek maguknak való, sötétkék mélységükben; akármiben mesterkedhetnének, fogalmunk sem lenne, valahogy úgy, mint a külvárosi szélhámosokkal. A tengerrel ezzel szemben mindig tudni, mire lehet számítani. A tenger olyan, mint egy kiskutya (bár a kiskutyákat sem szeretem). A tenger szertelen és nyíltszívű, még ha akarna, se tudna semmit eltitkolni az ember elől. – Muszáj bejutnunk abba a házba – ismételte Jay. Váratlanul balsejtelmeim támadtak. Ha Wayne tényleg nem akarja, hogy megtaláljuk, talán tiszteletben kellene tartanom a kívánságát. De aztán győzött felettem az adrenalin, megrohant az izgalom – hiszen olyan közel járunk már! –, és hirtelen már nem érdekelt semmi: csak az számított, hogy bejussunk a házba. – Hogy megyünk be? – Egyszerűen kinyitjuk az ajtót – jelentettem ki lendületesen. Odamentem a bejárati ajtóhoz, és megpróbálkoztam a kilinccsel – mert sohasem lehet tudni. De az ajtó zárva volt. Nos. Ez elég megalázó volt. – Na és most? – tudakolta Jay. – Becsöngetünk. De nem volt csengő. – Udvariasan kopogunk – mondtam, aztán addig kopogtattam az 239

üvegajtón, míg megfájdultak az ujjperceim. – Na és most? – kérdezte megint Jay. – Betörünk. Egyértelmű. Te lökött. Lehet, hogy jó mókának hangzik, de nem valami szép dolog betörni egy házba. A gyakorlati részletek terén is adódhatnak nehézségek – általában keresni kell valami nehezet, be kell törni egy ablakot, kinyitni, bekúszni anélkül, hogy bármelyik artériád beleakadna egy kósza üvegcserépbe, aztán végig kell rohanni a házon, miközben egész idő alatt olyan veszettül ordít a riasztó, hogy szétrobban a fejed. Esetünkben azonban praktikus módon a bejárati ajtó is üvegből volt, így aztán nem kellett az ablakokkal bajlódnom. Ráadásul egy doboz eperkonzerv csücsült a csomagtartómban. – Minek furikázol te egy doboz eperkonzervvel? – kérdezte Jay. – Csitt legyen. Kicsit émelyegtem. Gyötrelmes volt ilyen közel lenni Wayne-hez, és közben ennyi sok akadállyal szembesülni. Arról nem beszélve, hogy mi van, ha nincs is itt… Jó erősen hozzávágtam a konzervdobozt az üveghez, de visszapattant. Megint hozzávágtam, ezúttal még erősebben, még pontosabban, és jutalmul már hallottam is az üvegcsörömpölést – kis luk nyílt az ajtón, s a lukból minden irányba repedések futottak végig az üvegen. Még egyszer megütöttem, mire szinte az egész ajtó kizuhant a keretéből az előszoba talajára – szanaszét repültek a halálos kis szilánkok mindenfelé. Az eperkonzervvel kivertem a maradék repedezett üvegcserepeket a zár környékéről, aztán bedugtam a kezem, és belülről elfordítottam a zárat. – Amint belököm ezt az ajtót – fordultam Jayhez –, meg fog szólalni a riasztó, de úgy, hogy még egy hét múlva ilyenkor is csöngeni fog a fülünk. Ne törődj a lármával, csak siess. Azt mondtad, szerinted fent van az emeleten, úgyhogy ott kezdünk. Kész vagy? Benyitottam. Berohantunk, a törött üveg ropogott a lábunk alatt, de semmiféle riasztó nem zendített rá. Semmi mást nem hallottunk, csak csendet. Váratlan, nyugtalanító csendet. Ami két dolgot jelenthetett. Valaki 240

van a házban, ami jó (ugyanakkor rossz is, mert akárki is az, nyilvánvalóan hallani sem akar rólam vagy Jayről). Vagy nem itt indult be a riasztó, hanem ebben a pillanatban veri szét a házat a helyi rendőrőrsön. Ez pedig azt jelenti, hogy rövidesen berobog egy járőrkocsi dugig kutya módra csaholó, gumibotját lóbáló, zsírszalonnán hízott zsaruval. De igazából az is lehet, hogy egy harmadik dolgot jelent. Lehet, hogy azt jelenti, mivel Docker soha be sem tette a lábát ebbe a házba, arra sem vette a fáradságot, hogy riasztót szereltessen be. Talán azt gondolta, a kapu elég lesz elrettentésnek, és tovább már nem is érdekelte az egész. – Indulás – szóltam oda Jaynek. Mindketten feliramodtunk a lépcsőn. Ahányszor a fa lépcsőfokokhoz ért a lábunk, valami furcsa dolog történt. Felértünk a lépcsőfordulóra, és úgy siettünk, olyan gyorsan jártunk szobáról szobára – három szoba volt, tiszta tanyasi az egész –, hogy beletelt egy kis időbe, mire rájöttem, mi is az a furcsaság, ami történik. Ahogy a lábunk a földön dobbant, por szállt fel a levegőbe – az a por, ami hosszú ideje centivastagon belepett itt mindent. Senki nem volt a szobákban, senki nem volt az ágyak alatt, semmi más, csak por mindenütt. Egyre reményvesztettebben botorkáltam le a lépcsőn, vissza az alsó szintre. Utolsó reménységemet a konyhába vetettem. Megígértem magamnak, hogy ott majd életjelekre bukkanunk. Egy csomó friss ételt találunk majd: tejet, tojást, sajtot, csokoládés piskótatekercset. De semmi nem volt sehol. És amikor megláttam, hogy be sincs dugva a hűtő, úgy éreztem magam, mintha falba ütköztem volna. Senki nem volt ott. Senki nem járt ott már nagyon régóta. Sem Wayne, sem Gloria. Senki.

241

32 Olyan szörnyű nagyot csalódtunk, hogy meg se tudtunk mukkanni. Sem én, sem Jay. Elszállt belőlünk az energia, úgy támolyogtunk ki a tornácra, mint akiket sokkhatás ért. Csak álltunk ott, és a tó mozdulatlan, fekete vizére meredtünk. Sokáig bámultuk némán a tintakék mélységet. – Fura – méláztam. – Tényleg úgy néz ki, mint a tinta. Az anyaga is ugyanolyan, szinte ragacsos. – Bele is fulladhatnánk – mondta Jay. – A tévében mindig mondják, milyen könnyen bele lehet fulladni. – Tévednek – közöltem. – Nagyon nehéz megfulladni. Én már csak tudom. Mindenre gondoltam, amikor próbálkoztam, mégsem sikerült. Pedig konkrétan egy komplett táskát összepakoltam hozzá. Teleraktam egy hátizsákot kis kézi súlyzókkal, amiket még egy másik életben vettem, amikor még érdekelt a szálkás bicepsz. A zsebeimet teletömtem eperkonzervvel, és a legnehezebb csizmámat vettem fel. Megvártam, hogy késő éjjel legyen, és sötét, kimentem egészen a Dun Laoghaire-i móló végébe, több mint másfél kilométert gyalogoltam, olyan messze, amilyen messze csak kerülhettem az emberektől meg a szárazföldtől, és az iszapos, csúszós kőlépcsőn beevickéltem a fekete vízbe. Olyan hideg volt a víz, hog egy pillanatra elbizonytalanodtam – de a legmegdöbbentőbb az volt, hogy csak derékig ért. Arra számítottam, hogy azonnal elborít az ár, és magával sodor oda, ahol már semmi se fáj. Az isten szerelmére! Most komolyan? Egész az utolsó pillanatig alázni akar az élet? Dacosan elindultam az öböl felé, a mélyebb víz irányába – muszáj, hogy ott mélyebb legyen, különben hogyan köthetnének ki azok a gigantikus komphajók? –, de a sok súly miatt, amit magamra aggattam, csak lassan tudtam haladni.

242

– Hé! – szólalt meg egy női hang a mólóról. – Maga ott a vízben! Mit csinál? Jól van? – Jól – szóltam vissza. – Csak úszom. Biztosan a kutyáját sétáltatta. Mi mást keresne itt ilyenkor, éjnek idején? Továbbmentem, lassan, komótosan haladtam, azt reméltem, hátha beleesem valami víz alatti letörésbe, és akkor majd lehúznak a súlyok. De a víz nem akart mélyülni. Semmi más nem történt, csak az, hogy egyre jobban fáztam. Veszettül vacogott a fogam, a lábam elnehezült, elzsibbadt. Talán így történik majd. Nem megfulladni fogok, hanem egyre jobban és jobban fázom, míg végül halálra fagyok. Nem érdekelt, hogyan történik, csak azt akartam, hogy történjen meg. Szavak szivárogtak felém a hideg, mozdulatlan éjszakában. Test nélküli emberek rólam beszéltek. – …ott kint a vízben. Nézzék! – Van nálam elemlámpa – mondta egy férfi. Kutya ugatott. Fénysugár pásztázta a vizet, aztán megállapodott a fejemen. Az isten szerelmére! Mikor hagyják végre békén az embert, hogy szép nyugodtan megölhesse magát? – Jól van? – kérdezte rémült hangon a zseblámpás férfi. – Csak úszom – kiáltottam vissza olyan határozottan, ahogy csak tudtam. – Hagyjanak békén. Sétáltassák a kutyáikat. – Nem úszik. Meg akarja ölni magát – szólalt meg egy másik férfi. – Komolyan? – Sötét van, jéghideg, ő meg talpig fel van öltözve. Öngyilkos akar lenni. – Akkor jobb lenne kihúzni. A következő pillanatban a két férfi és – istenem, ezt a megaláztatást! – a kibombázott kutyáik lerohantak a lépcsőn, és odaúsztak hozzám. Amikor odaértek, egyikük lerántotta a hátamról a hátiszákot, és a tenger fenekére süllyesztette. – Hagyjanak békén – mondtam a könnyeimmel küszködve. – Törődjenek a maguk dolgával. 243

De együttes erővel visszalökdöstek és feltoltak a lépcsőre, a lihegő, csaholó kutyák boldog kis flottát alkottak körülöttem. A nő, aki észrevett, aki az egész mentésnek a kezdő lökést adta, felsegített az utolsó néhány lépcsőfokon. – Mi lehet ennyire rossz? – kérdezte, és arcára kiült az aggodalom. – Mi vitte rá, hogy ilyen szörnyűséget tegyen? Mindig is idegesítően fantáziátlannak tartottam a kutyaszerető embereket. – Ki kellene hívnunk a rendőrséget – vetette fel az egyik férfi. – Minek? – kérdeztem. Ekkor már sírtam, zokogtam. Még mindig életben voltam, pedig úgy vártam már, hogy halott legyek. – Nem tiltja a törvény az öngyilkosságot. – Szóval tényleg meg akarta ölni magát! – Mentőt kellene hívnunk – mondta a nő. – Semmi bajom – jelentettem ki. – Csak vizes vagyok, és fázom. – Nem olyan mentőkre gondoltam. – A fehér ruhás mentőkre gondol? – Hát igen… – Megfagy a leányzó – mondta az egyik férfi. – Csuromvíz, és fázik. És most hogy belegondolok, én is. Szegény emberek – megmentették az életemet, erre most nem tudják, mit kezdjenek velem. – Van egy takaró az autómban – mondta a nő. – Akár el is indulhatnánk vissza – bólintott az egyik férfi. – Azzal nem megyünk sokra, ha itt álldogálunk. Nekiindultunk, négyünk közül hárman csuromvizesen. Körülbelül húsz percbe telt, míg azt a másfél kilométert megtettük. Esetlen kis társaság voltunk. Amennyire meg tudtam állapítani, a többiek közül senki nem ismerte a másikat; nyugodalmas éjjeli kutyasétáltatásra indultak csupán, amikor belém botlottak, aki ki akartam nyírni magam, és most kénytelenek voltak vadidegen emberekkel beszélgetni. A kutyák ezzel szemben pazarul érezték magukat: új barátok, soron kívüli éjszakai fürdés – ennél jobb nem 244

is lehetne az élet. – Van otthona? – kérdezte a nő. – Felhívhatok magának valakit? – Nem, nem, teljesen jól vagyok – potyogtak a könnyek a szememből. – Esetleg felhívhatná a szamaritánusokat. – Esetleg. – Sajnálom a szamaritánusokat. Tuti, hogy legszívesebben lecsapnák a telefont, ahányszor meghallják, hogy már megint én vagyok az. – Kirúgták az állásából, vagy valami ilyesmi? – kérdezte az egyik fickó. – Nem. – Lelépett a pasija egy másik nővel? – kérdezte a másik férfi. – Nem. – És azokra nem gondolt, akiket hátrahagyott volna? – kérdezte a nő, és hirtelen dühösnek hangzott. – A szüleire? A barátaira? Az ő érzéseikre miért nem gondol? Ők mit éreztek volna, ha nincs apály és mi nem járunk erre? Könnyes szemmel néztem rá. – Depressziós vagyok – mondtam. – Beteg vagyok. Nem viccből csinálom. Most komolyan, nincs elég bajom! Bezzeg akinek lupusza vagy rákja van, annak nem kell még azt is elviselnie, hogy az emberek önzőséggel vádolják. – Hát, nekem úgy tűnik – szögezte le az egyik férfi –, hogy el kellene mennie valahova pihenni.

245

33 Három hónap telt el, nagyjából három hónap onnantól, hogy először mentem el dr. Waterburyhez, és kicsúfoltam, mert antidepresszánst akart felírni, odáig, hogy megpróbáltam vízbe fojtani magam. Egy hét sem telt el az után, hogy először jártam nála, már nemcsak hogy kiváltottam a gyógyszert, de mentem is vissza a rendelőjébe, és könyörögtem, hogy írjon fel nagyobb adagot, továbbá kétségbeesetten faggattam, hogy mikor kezd hatni a szer. A lejtő a pokolba körülbelül három vagy négy nappal a diagnózis felállítása után kezdődött. Egyébként sem voltam valami vidám kedvemben, de hirtelen valahogy sokkal meredekebb irányt vett a görbe. Talán azért, mert a doki felcímkézte a dolgot. Kezdtem úgy érezni magam, mintha darabokra szakadnék. Hatalmas darab szorongások kezdtek bennem elszabadulni és a felszínre törni, mint mikor a jéghegyről szakadnak le és zuhannak a tengerbe a gigantikus jégsziklák. Mindent csúnyának, hegyesnek és furcsának láttam, olyan volt, mintha az egész életem valami tudományos-fantasztikus film volna. Mintha belezuhantam volna egy testbe, ami hasonlít az enyémhez, mintha földet értem volna egy bolygón, ami hasonlít a Földhöz, csak itt minden veszedelmes és baljós volt. Olyan volt, mintha a körülöttem élő emberek kicserélődtek volna a hasonmásukra. Nagyon durván nem éreztem biztonságban magam. Legpontosabban úgy lehetne leírni az érzéseimet, hogy nyugtalan voltam, csak a nyugtalant meg kell szorozni egymillióval. A gyomromban egész nap méhek döngtek és üvegszilánkok rezegtek, egy falatot sem bírtam enni, aztán késő éjjel csillapíthatatlan éhség tört rám, olyankor nekiálltam kekszet meg chipset zabálni, többtálnyi gabonapelyhet befaltam. Elkezdtem szedni a gyógyszert, de napokon belül újra ott ültem dr. Waterburynél, és nagyobb adagért esdekeltem, ő pedig – kedvesen, de határozottan – elmondta, hogy három hétbe telik, míg a szer hatni kezd, úgyhogy csodára ne számítsak.

246

– Jaj, istenem, ne mondja ezt – sírtam, gyötrődtem előtte. – Kell valami, ami segít. És aludnom is kell. Kérem, adjon altatót. Vonakodva átnyújtott tíz Stilnoctot, és nem győzött figyelmeztetni, hogy a Stilnoct erős függést okoz, és hogy ha túlságosan megszeretem, nem fogok tudni aludni. – De hát már most sem tudok! – mondtam. – Történt magával valami? – kérdezte. – Ami ezt a… lelkiállapotot előidézte? – Nem. – Semmi nem történt, semmiféle trauma nem ért sem mostanában, sem korábban. Nem szakítottam senkivel. Senki nem halt meg a környezetemben. Nem raboltak ki, nem törtek be hozzám, semmi ilyesmi. Az egész teljesen váratlanul tört rám. Bárcsak lett volna valami, azt kívántam. Mert ha nem tudom, mi a bajom, akkor hogyan gyógyulhatnék meg, hogyan lehetnék újra normális? – Érezte már így magát valaha? – kérdezte a doki. – Nem – gondoltam gyorsan végig az életemet. – Hát, igazából talán… egypárszor. De ennyire rossz még sosem volt. De még csak hasonlóan rossz sem. És akkor sem tartott sokáig, úgyhogy igazából észre sem vettem, ha érti, mire gondolok. Bólintott. – A depresszió epizodikus. – Ez mit jelent? – Azt jelenti, hogy ha egyszer megtörténik, akkor általában többször is. Rábámultam. – Ettől jobban kellene éreznem magam? – Csak információ. Hazamentem, és vártam, hogy elteljen a három hét, és miközben vártam, hosszú órákon át kutattam az interneten, meggugliztam a depressziót, és rémülten fedeztem fel, hogy a tüneteim nem stimmelnek pontosan. Amennyire láttam, a klasszikus depresszió hatalmába keríti és lelassítja az embert, hogy semmit nem tud csinálni tőle. Olvastam egy szerencsétlen nő 247

blogján, hogy feküdt az ágyában és pisilnie kellett, és hatvanhét órába telt, mire ki bírta rángatni magát a takaró alól, és ki bírt menni a vécére. Velem nem így volt. Én izgatott voltam, nekem az kellett, hogy legyen teendőm, muszáj volt mozgásban maradnom. Nem mintha bármit is képes lettem volna véghezvinni, tekintettel arra, hogy abszolút nem tudtam összpontosítani. Nem tudtam olvasni, még újságot sem. Ha nem léteznének a sorozat-DVD-k, nem tudom, mihez kezdtem volna. Nem határoztam el szándékosan, hogy nem fogok az e-mailekre válaszolni, csak éppen a Mount Everestet is könnyebb lett volna megmászni, mint akár egyetlen mondatot is összeeszkábálni. Arról sem hoztam visszavonhatatlan, szilárd döntést, hogy soha többé nem veszem föl a telefonomat. Abszolút terveztem, hogy felveszem később vagy holnap, vagy amint eszembe jut, hogyan is kell normális ember módjára beszélni. Szó nem volt olyasmiről, hogy betegszabadságra mentem volna; semmi ilyesféle drámai döntésről nem volt szó. Inkább a betegszabadság ment rám. Valahogy sikerült leadnom azt a pár ügyet, amin dolgoztam, és attól fogva egyszerűen úgy voltam vele, hogy mindig épp nem volt munkám, és bár eltökéltem, hogy ez csupán átmeneti helyzet, ez az átmenetiség kezdett egész sokáig tartani. Az emberek hívtak, hogy új ügyeket ajánljanak, de én nem tudtam beszélni velük, és nem tudtam visszahívni őket, pár nap után meg már túl késő volt, akkor már tudtam, hogy valaki mást bíztak meg. Rettenetesen sokat néztem a tévét, főleg a híreket, amelyekre korábban soha ügyet sem vetettem. Mély benyomást tettek rám a rossz dolgok – a természeti katasztrófák, a terroristatámadások –, csak nem jó irányba. Reményt keltettek bennem. Az internetes fórumokon, ahol a depresszióról volt szó, láttam, hogy mindenki mást teljesen kiakasztanak a katasztrófák, engem viszont egészen felélénkítettek. Úgy érveltem magamban, hogy ha valamilyen idegen országban földrengés volt, akkor talán Írországban is lehet, méghozzá remélhetőleg épp az én lábam alatt. Senki másnak nem kívántam rosszat – azt akartam, hogy mindenki más boldogan éljen és viruljon –, én viszont meg akartam halni. Tudtam, hogy nem oké a lelkiállapotom, hogy teljesen elferdült és rossz 248

és destruktív az egész. Alapvető emberi ösztön, hogy próbálod megvédeni magad a veszélytől, ehelyett én elébe akartam menni. Sőt mi több, egyetlen okból hagytam el csak a lakásomat: abban a reményben, hogy hátha valami borzalmas történik velem; annak ellenére, hogy a legtöbb statisztika szerint több baleset történik otthon, mint bárhol máshol, én azt gondoltam, jobb eséllyel nyiffanok ki, ha kimegyek a világba. A gyógyszerem volt a legféltettebb kincsem. A farmerom zsebében hordoztam, és néha elővettem, hogy megnézzem, hogy reményteljesen bámuljam. Folyton vártam, hogy újra elérkezzen a következő tizenegy óra, hogy bevehessem a soron következő antidepresszánst, és egy nappal közelebb kerüljek a gyógyuláshoz. A legnagyobb királyság az altató volt. Azon a napon, amikor dr. Waterbury beadta a derekát és adott nekem, konkrétan sírtam a megkönnyebbüléstől – hát, legalábbis azt hiszem, a megkönnyebbüléstől, de azon a ponton már egyfolytában sírtam, úgyhogy nehéz megmondani –, és aznap este a szokásos rettegés és négyepizódnyi Félig üres nélkül vártam a lefekvés idejét. Bizonyos szempontból működött a szer – hét órára kiütött –, de azzal a sanda gyanúval ébredtem, hogy míg aludtam, elraboltak a földönkívüliek. Gyorsan megvizsgáltam a fenekemet. Vajon kísérleteztek rajtam? Elvégezték a híres-neves végbélvizsgálatot? A vegyszerek által előidézett alvás jobb volt, mint amikor véget nem érő éjszakákon át fetrengtem ébren és rettegve, de a tablettától szörnyűséges, életszerű, bonyolult álmok gyötörtek. Még amikor eszméletlen voltam, akkor sem éreztem magam biztonságban. Minden éjjel úgy éreztem, mintha hullámvasúton száguldoztam volna föl-le, miközben csúnya emberek ócsároltak. Reggelente aztán durván lezuhantam a földre, és olyan érzésem volt, mintha hosszú, döglesztő utazásról érkeznék magamon kívülről. Bármilyen borzalmasan teltek is azonban azok az első napok, volt bennük valami ártatlanság, mert azon a ponton még őszintén hittem, hogy a gyógyszerek meg fognak gyógyítani. Ha kibírom a szükséges három hetet, biztattam magam, a tabletta elkezdi kifejteni a hatását, és akkor minden rendben lesz. Ám a három hét eltelt, el is múlt, és én egyre rosszabbul éreztem magam. Jobban féltem, és még kevésbé tudtam működni. 249

Néha késő éjjel beültem az autóba, és órákon át csak vezettem, de kétszer is durrdefektet kapott a bal első kerék, mert véletlenül felhajtottam a járdára. Én, aki mindig olyan büszke voltam a vezetésemre, hivatalosan veszélyessé váltam az úton. Visszamentem Dr. Waterburyhez, és mivel olyan sokat kutattam az interneten, többet tudtam az antidepresszánsokról, mint ő. Az első betűtől az utolsóig fel tudtam volna mondani mindent a piacon elérhető összes tablettáról, a különböző gyógyszercsaládokról – a triciklikusokról, az SNRIkről, az SSRI-kről, az MAOI-król. Azt javasoltam, hogy írjon fel egy kevésbé ismert triciklikust, egy olyat, amely az internetes kutatásaim eredménye szerint segíthetne az én speciális tüneteimen. Utána kellett néznie egy könyvben. Rémültnek tűnt. – Ennek elég durvák a mellékhatásai – mondta. – Kiütés, önkívület, hepatitis is lehetséges… – Igen, igen – bólintottam. – Fülzúgás, rohamok, még skizofréniát is kiválthat. Király, de tényleg. Nem számít, ha működik, ha utána nem fogom úgy érezni, mintha egy tudományos-fantasztikus film lenne az életem. – Nem nagyon szokták felírni – nyugtalankodott dr. Waterbury. – Én még soha nem írtam fel, az biztos. Mi lenne, ha megpróbálnánk a Cymbaltát? Sok páciensem volt, akiknél jó eredményt értünk el vele. – Erről a másikról olvastam az interneten… A doki motyogott a bajsza alatt, azt hiszem, valami olyasmit, hogy „rohadt internet”. – …és egy nő, akinek blogja van, ugyanúgy érezte magát, mint én, mintha valami rémálmot élne át ébren, és a szer segített rajta. Dr. Waterbury a fejét rázta. – Próbáljuk meg a Cymbaltát. Biztonságosabb. – Ha igent mondok, felír nekem még altatót? Várt egy kicsit, aztán azt mondta: – Ha megígéri, hogy elkezd tanácsadásra járni. – Megígérem. 250

– Rendben. – A Cymbalta is három hét után kezd hatni? – Attól tartok, igen. – Felírt néhány nevet egy papírra. – Ajánlok pár tanácsadót. Rá se néztem a fecnire; csak a tabletta érdekelt. Kivettem a kezéből a receptet. – Szóval azt mondja, három hét, és jól leszek. – Hát… De eltelt a három hét, és megint vissza kellett mennem hozzá. – Rosszabbul vagyok – mondtam. – Felhívta valamelyik tanácsadót? – Igen! Igen, persze hogy felhívtam! – Bármit megtettem volna, amiről úgy gondolom, hogy segíthet. – El is mentem az egyikhez. Antonia Kellyhez. Kedves nő, tényleg. Együtt érző. – És klassz az autója: Audi TT, természetesen fekete. Teljes bizodalommal fordultam egy olyan nőhöz, akinek ilyen jó az ízlése az autók terén. – Keddenként fogok járni hozzá. Megegyeztünk. De borzasztó sokáig fog tartani; a tanácsadás mindig borzasztó sok idő, mire hatni kezd. Ő mondta. Hónapokba telhet. Főleg mert boldog gyerekkorom volt. – Eszelős tekintettel bámultam rá. – Kurvára nincs semmi, amivel dolgozhatnánk! – Csak érte valamilyen megrázkódtatás… – Nem! Semmi! Bár ért volna, bakker! – Nyugalmat erőltettem magamra. – Megígérem, dr. Waterbury, megígérem, hogy dolgozni fogok magamon, annak ellenére, hogy nincs min. És annak ellenére, hogy utálom ezt a kifejezést. De rövid távra kell valami. Nem kaphatnék másik gyógyszert? Könyörögve kérem, nem kaphatnám azt, amiről beszéltünk? – Jó. De akárcsak a többinél, ennél is három hét, mire bármi hatása lesz. – Ó, istenem – nyögtem. Konkrétan nyöszörögtem. – Nem tudom, kibíroke még három hetet. – Ezt hogy érti? – Úgy értem – mondtam –, hogy ha le tudná fordítani fizikai fájdalomra 251

azt a szarságot, ami a fejemben van, párnát szorítana az arcomra könyörületből. Úgy értem, hogy ha kutya volnék, lepuffantana. Hosszú szünet után szólalt csak meg. – Azt hiszem, el kellene gondolkoznia azon, hogy elmenjen valahová pihenni. – Valahová? Mire gondol? – Kórházra. – Minek? – Nem egészen értettem. Az jutott eszembe, amikor kivették a vakbelemet. – Mármint pszichiátriai kórházra? – Igen. – De hát annyira nem rossz a helyzet! Csak meg kell találnunk a megfelelő gyógyszert! Írja csak fel azt a rosszat, amitől rohamaim lesznek, meg skizofréniám, és minden tök király lesz. Vonakodva felírta a triciklikust a rengeteg mellékhatással, és bár tényleg lett tőle kiütésem, továbbá egy rövid életű (valószínűleg képzelet szülte) fülzúgásom, viszont egyáltalán nem lettem jobban. Ez volt az a pont, amikor megértettem, hogy nincs meg bennem, ami ahhoz kell, hogy tovább csináljam.

252

34 Jay Parker és én tökéletes csöndben ültünk az autóban Leitrimből hazafelé. Az, hogy csüggedtek voltunk, enyhe kifejezés. Biztos voltam benne, teljesen tutira vettem, hogy gyakorlatilag megtaláltuk Wayne-t. Meg kell hagyni, hajlamos vagyok totál rögeszméssé válni – ha valamit kitalálok, ahhoz úgy ragaszkodom, mint kutya a csontjához, el nem engedném. Nehéz volt feldolgozni, mekkorát tévedtem. Nemcsak nem találtam meg Wayne-t, de még egy világhírű popikon otthonába is betörtem. Bár Docker nem él ott, bár még soha nem is járt arra, eldurvulhatnak a dolgok, ha úgy dönt, hogy nem hagy meglógni – távoltartási végzés, nyilvános megszégyenítés, nem beszélve odaadó híveinek dühéről. Azzal nyugtattam magam, hogy soha nem fogja megtudni, hogy én voltam az. De az olyanok, mint ő, az olyan nagy hatalmú emberek bármit kiderítenek, amit akarnak. Meg aztán ott a kapu fölötti kamera, ami valószínűleg csodás kis filmet készített rólam. Ó, jézusom, a kapu! Jayjel úgy kellett eljönnünk, hogy tárva-nyitva hagytuk, mert a varázslatos kis kütyüm, amely olyan szófogadóan és készségesen kinyitotta, egyszerűen nem volt hajlandó becsukni. Ami még ennél is rosszabb, ripityára törtük Docker bejárati ajtaját. Lehet, hogy meg kellett volna próbálni kartonnal és fekete ragasztószalaggal befoltozni a hatalmas rést – ha valamiféle szerencsés véletlen folytán sikerült volna kartont és fekete ragasztószalagot szereznünk –, de annyira kivoltunk a csalódottságtól, hogy eszünkbe se jutott az egész. Most, hogy már félúton jártunk Dublin felé, döbbentem csak rá, hogy ha senki nem javítja meg az üveget, a helyi vadvilág beköltözik, és uralma alá vonja a házat. Rendbe kell tenni az ajtót, de én nem tudom megcsinálni. Még ha épp üvegszakértő lennék, akkor sem lennék képes visszamenni Leitrimbe. Túlságosan hátborzongató hely. Szólnom kell valakinek az ajtóról. De kinek? Docker számát nem tudom, nem vehetem fel vele a kapcsolatot. Talán oda kellene szerveznem egy leitrimi üvegest, és reménykednem, hogy közben végig névtelen maradhatok? 253

Amikor Dublin határába értünk, a nap már kezdte megvilágítani az eget. Docker háza olyan mélyen bújik meg Leitrim kis földútjai között, hogy ekkorra már hajnali három is elmúlt. Több óra hallgatás után először szólaltam meg. – Jay, mit akarsz, hol tegyelek ki? Fejét az ablakhoz támasztva ült, úgy tűnt, mintha nem hallotta volna, hogy kérdezem. – Jay? Hozzám fordult. Látszott, hogy ugyanúgy le van törve, mint én. Máskor mindig olyan vidám és pozitív, hogy egy pillanatra megsajnáltam. – Aludtál? – kérdeztem. – Nem. Csak azon töprengtem, hol a francban lehet… Komolyan azt hittem, ott lesz. – Én is. – Hirtelen borzalmas fáradtságot éreztem. Rájöttem, hogy kezdhetem elölről az egészet. Ki kell kérdeznem a szomszédokat, akikkel még nem beszéltem. El kell mennem Véreshurka-alsóra, Clonakiltybe, beszélnem kell Wayne családjával. Pedig meg fogom csinálni. Addig kapirgálom a felszínt, míg előtűnik valami. Meg jön még a jelentés a telefonos és a hitelkártyás emberektől, úgyhogy ez legalább jó. – Meg fogjuk találni – jelentettem ki. – Gondolod? – Naná. – Hát, talán. Ettől szemlátomást felvidult. – Szuper vagy – mondta. – Egyszerűen szuper vagy. Mindig is jó csapat voltunk, Helen, te meg én. – Ööö… nem, nem voltunk. – Ezennel el is fogyott belőlem az az icipici jó szándék, amit röviden és merő véletlenségből tápláltam irányában. – Mit akarsz, hol tegyelek ki? – Ugyanott lakom még mindig. Hirtelen nagyon haragudtam rá, amiért visszarobbant az életembe, amiért 254

úgy tesz, mintha feltámaszthatnánk a régmúlt meghittségét, amiért feltételezi, hogy mindenre emlékszem vele kapcsolatban. – Kérlek, segíts a címmel – mondtam jéghideg, udvarias hangon. – Micsoda? – döbbent meg. – Hiszen tudod, hol lakom. – Attól tartok, nem tudom. – De hát milliószor voltál nálam. – Mindent, ami rád vonatkozik, réges-régen bedobozoltam és felpakoltam a legmagasabb polcok mélyére valahova az agyam egyik poros, hozzáférhetetlen szegletébe. Na, ettől elállt a szava. Éreztem, hogy kínlódik, hogy válaszolni akar, de annyiféle érzelem kerítette egyszerre a hatalmába, hogy nem tudott megszólalni. Hirtelen valahogy élettelen lett, mintha leeresztett volna. – Oké, rendben – mondta kifejezéstelen hangon. – Majd mondom, merre menj. Mire megérkeztünk hozzá, négy óra volt, felkelt a nap. Ez a rohadt, feltűnési viszketegségben szenvedő nap. Olyan volt, mint egy gyerek, aki a Glee ben akar szerepelni, és szünet nélkül táncol meg énekel. Nézzetek ide! Nézzetek ide! Jay kiszállt az autóból, és rám mosolygott, de inkább grimasz lett belőle. – Add át üdvözletemet Walsh maminak, ha hazaérsz. – Walsh maminak? De hát én a pasimhoz megyek. Emlékszel? Százkilencven magas… Bámulatosan jóképű. Jól fizető állása van. Alapvetően rendes emberi lény. – Remek, érezd jól magad. De ne felejtsd el, hogy még mindig Wayne-t keresed. – Holnap beszélünk róla. – Már holnap van. – Kit érdekel. – Beletapostam a gázba, és az autóm kellemesen tiszteletlen kis sikollyal távozott a helyszínről. Olyan világos volt, mintha dél lenne. A nap könyörtelen fehér gömbként ragyogott a fehér égen, de az utcákon senki se járt. Mintha bomba robbant 255

volna, olyan bomba, amelyik mindenkit megölt, ám a házakat nem döntötte romba. Olyan érzés volt, mintha mindenki meghalt volna, egyedül csak én élnék. Amikor megláttam két fiatal lányt hazafelé tántorogni a magas sarkújukban, azt hittem, mindjárt vicsorogva üldözni kezdenek, mint a zombik. De rám se néztek; túlságosan kellett összpontosítaniuk, hogy talpon tudjanak maradni. Valamiféle bizarr jószerencse folytán Artie-tól mindössze kétutcányira találtam parkolóhelyet. Bementem a házba, és fogat mostam – mindig volt nálam fogkefe, nem csak akkor, amikor épp az imént kerültem az utcára. A munkám kiszámíthatatlan jellege miatt mindig minden volt nálam: smink, telefontöltő, még útlevél is. Olyan voltam, mint egy csiga, a hátamon cipeltem az egész életemet. Lábujjhegyen lopakodtam be Artie hálószobájába – ó, örök hálám a full sötét redőnynek! –, aztán csöndben levetkőztem. A sötétben éreztem, hogy alvó testéből áramlik a melegség, éreztem gyönyörű bőre illatát. Aztán óvatosan bebújtam az ágyba a szépséges takaró alá, és végre megengedtem magamnak, hogy felengedjek, hogy ellazuljak. Hirtelen kilőtt a karja, magához húzott, keresztül az ágyon, szorosan ölelt. – Azt hittem, alszol – suttogtam. – Alszom. De nem aludt. Artie szereti a kora reggeli gyors szexet. Először a vállamat harapdálta, finoman csipkedve, majdnem úgy, hogy fájjon. Megborzongtam. Aztán lejjebb ereszkedett, a kulcscsontom alá, a mellbimbóm körül körözött, aztán áttért a másikhoz. Teljes sötétség vett körül minket, miközben végigharapta, végigcsókolta a testem egész hosszát, egészen a lábamig, a lábujjaimig, és vissza. Nem beszélgettünk, csak a puszta érzések voltak. Már azt hittem, mindjárt szétrobbanok, de aztán már bennem is volt, gyorsan, dühösen mozgott. Megvárta, míg elmentem, kétszer is – megkönnyebbülve nyugtáztam, hogy 256

ezzel legalább nincs gondom, ebben a tekintetben még mindig működöm –, aztán éreztem, ahogy ívbe hajol, megremeg, és próbálja elfojtani megtört gyönyörkiáltását, nehogy a gyerekek meghallják. Pár pillanat múlva már egyenletesen, nyugodtan lélegzett. Aludt megint. Rohadt mázlista. Én nem tudtam aludni. Hullafáradt voltam, de az agyam csak nem állt le. Kényszerítettem magam, hogy lassan, mélyen lélegezzem, szigorúan magamra parancsoltam: aludni kell, itt fekszem az ágyban Artieval, minden rendben. Nem működött. Borzalmasan nyugtalan voltam. Az altató ott lapult néhány méterre tőlem, a táskámban. Be akartam venni egyet, hogy egy időre kiüssön. De nem itt. Túl nagy kincs az altató ahhoz, hogy csak úgy elpocsékoljam. Olyan helyen akartam lenni, ahol alhatom anélkül, hogy megzavarnának. Artie általában hatkor kel. Rájöttem, hogy haza akarok menni, és amint ez a gondolat megfogalmazódott az agyamban, bombaként robbant szét bennem a megkönnyebbülés – aztán eszembe jutott, és szinte beleszédültem ismét a veszteségérzésbe, hogy az otthonom már nem az otthonom. A gondolat, hogy a szüleimhez menjek és meghúzzam magam a vendégszobában, a legkevésbé sem vonzott. A pánik viszont egyre inkább hatalmába kerített. Képtelen voltam ott feküdni Artie karjában. Kibújtam az ágyból, és csodálatosan kevés ruhasuhogás közepette felöltöztem a sötétben – bármilyen rossz állapotban voltam, még így is büszke voltam a képességeimre –, aztán kimentem a szobából, és némán behúztam magam mögött az ajtót. Hangtalanul suhantam lefelé az üveglépcsőn. Kísértet vagyok, gondoltam. Szellem vagyok. Élő holt vagyok… – Helen! Te itt vagy! – Jézusisten! – Azt hittem, kiugrik a szívem a helyéről rémületemben. Bella állt az előszobában a rózsaszín pizsamájában. Kezében pohár, tele valami rózsaszín innivalóval. 257

– A sütésre jöttél? – kérdezte. – Milyen sütésre? Reggel öt óra van. – Sütni fogunk. Később. Ma este hétkor. Házi készítésű gyömbért fogunk inni. – Klassz, de nekem mennem kell… – Kérsz egy pohár bort? Valójában nagyon szerettem volna meginni egy pohár bort, de mindennél fontosabb volt, hogy eltűnjek onnan. – Megcsinálhatom a hajadat? – Mennem kell, kicsim… – Tegnap este miért nem jöttél? Tök jó filmet láttunk. Edith Piafról szólt. Jaj, olyan szomorú film volt, Helen! Edith Piafnak egy púp volt a hátán, és emiatt drogfüggővé kellett válnia. – Valóban? – Nem voltam biztos benne, hogy Bellának egészen pontosan sikerült összeszednie az adatokat, de csupán kilencéves volt, úgyhogy inkább ráhagytam a dolgot, maradjon csak a tévképzeteinél. – Amikor kislány volt, az anyja elhagyta, és neki… hogy is hívják azt a házat, ahol prostituáltak laknak? – Bordélyház. – Igen, bordélyház. Egy bordélyházban kellett laknia. De nem lett belőle prostituált, pedig lehetett volna. Egyetlen férfit szeretett, de ő meghalt repülőszerencsétlenségben az esküvőjük utáni napon. Tényleg? Közvetlenül az esküvő után? Ha ez igaz, gondoltam, az rendkívül nagy szerencsétlenség. – Tragikus alak volt, Helen. – Valóban tragikus alak volt. – Ezek meg kinek a szavai? Szerintem leginkább Vonnie mondana ilyet. Ő is megnézte velük a filmet? – Ezt anyu mondta róla. Nos, megvan a válasz. – Most mennem kell, Bella. 258

– Ó, tényleg? Hát ez nagyon szomorú. – Teljesen le volt törve. – Van egy kvízem, amit meg akarok csináltatni veled. Én találtam ki, és főleg rád gondoltam közben, a te kedvenc színeidre meg a kedvenc dolgaidra. De este találkozunk, ugye? Tudod, a házi készítésű gyömbér!

259

35 Még hogy házi készítésű gyömbér! Ki gondolta volna, hogy a végén egy olyan férfival fogok járni, aki efféle szokásokat enged meg magának? Vagy legalábbis akinek olyan gyerekei vannak, akik efféle szokásokat engednek meg maguknak. Olyan furcsa ez az egész szerelemügy. A legvalószínűtlenebb párok találnak egymásra. Vegyük például Bornaghot és Blake-et – na, róluk aztán soha nem gondoltam volna. Amikor úgy négy évvel ezelőtt összejöttek, eléggé meg voltam döbbenve, és nem csak azért, mert valahogy azt gondoltam, mindig csak mi ketten leszünk Bornaghhal. Azért is, mert Blake rögbiimádó, dörgő hangú, pénzéhes alfahím volt, az a típus, aki automatikusan feszülő idomú, hosszú lábú szőkét vesz feleségül, akkor is, ha a csajt orvosilag agyhalottnak nyilvánították. Soha az életben nem gondoltam volna, hogy Bronagh az esete. Arra is a nyakamat tettem volna továbbá, hogy ő sem Bronagh esete, mégis ott voltak, és hirtelen tisztára megőrültek egymásért. Blake akkoriban ingatlanügynökként dolgozott, de sietve biztosított mindenkit, hogy ez csupán átmeneti állapot. Blake-nek mindig volt terve: ingatlanfejlesztő lesz, hihetetlenül sikeres lesz, rekedten bömbölő autókat fog venni, meg egy kastélyt Kildare-ben, egy másik kastélyt a Holland Parkban, és részesedést egy magánrepülő tulajdonjogában. Amikor gúnyolódni akartam vele, megkérdeztem: – Csak részesedést, Blake? Miért nem mindjárt az egész repülőt? – Hogy fizessem a fenntartást, a repülőtéri díjakat meg a hangár költségeit? – vágott vissza azonnal. – Viccelsz velem, Helen? Aki okos, az részesedére megy: csupa kényelem, semmi fix költség. Szóval, hogy mondjam, nem voltam különösebben oda érte, viszont az ízlését kénytelen voltam csodálni: abszolút értette Bronaghot. Hagyta, hogy olyan bolond lehessen, amilyen bolond volt. Bronaghból sohasem lesz díszpintyfeleség. Enyhén szólva. Bronagh ha ezer évig élne, akkor sem adna soha tökéletes vacsorákat. 260

– Blake mégis minden ügyfélkápráztató rendezvényén kulcsszerepet adott neki. Volt egy este, amikor Blake jegyeket szerzett egy darabra a Nemzetibe a nagymenő ügyféljelöltjeinek, és már nem emlékszem, miért, de engem is meghívott. Szépen, civilizáltan kezdődött a dolog – rózsaszín pezsgő a bárban, kézfogások, rengeteg „örülök, hogy megismertem”. Ám amint helyet foglaltunk, és kialudtak a fények, elszabadult a pokol. Egy perc sem telt bele, és Bronagh gyalázni kezdte a szar párbeszédeket. Arra számítottam, hogy Blake majd oldalba böki és rászól, hogy „csitt, még meghallják a nagymenő ügyféljelöltek!”, de egy szót sem szólt. Egy különösen ostoba szöveg hallatán Bronagh nagyon, nagyon hangosan megszólalt: – Ó, AZ ISTEN SZERELMÉRE! És amikor Blake-re néztem, láttam, hogy rázza a nevetés. Ahogy elkezdődött a szünet – meg vagyok győződve róla, hogy a szerencsétlen színészek is alig várták már a színpadon –, Bronagh abban a pillanatban a büféhez irányított minket. Ott maga köré gyűjtött mindenkit, és azt mondta: – Szökést szervezek. Hagyjuk itt ezt a rakás szart, és igyunk meg valamit minden egyes kocsmában innen a Rahtminesig. Ki tart velem? A nagymenő ügyféljelöltek pedig ahelyett, hogy megbotránkoztak volna, ordítani, süvölteni és dobogni kezdtek, mint egy farkascsorda teliholdkor, aztán mindannyian nekivágtunk az évszázad kocsmajárásának. Cipők vesztek el; elkavarodott egy szervdonorkártya, ami később a Fülöp-szigeteken bukkant fel; a társaság három tagja másnap reggel Tullamore-ban ébredt, és fogalmuk sem volt, hogy kerültek oda; egy Louis nevű férfi egy hajléktalannak ajándékozta az autóját (egy BMW-t), másnap aztán reggeltől estig a városban csellengett, mert meg akarta keresni a hajléktalant, hogy visszakérje a kocsit; egy Lorraine nevű lány, amikor reggel magához tért otthon, a nappaliban a padlón kiterülve, egy vadonatúj Prada kabátot viselt, amelyen még rajta volt a Brown Thomas-os árcédula – 1750 font –, az egyetlen lehetséges magyarázat pedig az volt, hogy éjnek idején betört a Brown Thomasba, és ellopta a kabátot. 261

Viszont kivétel nélkül az összes nagymenő ügyféljelölt kijelentette, hogy ez volt életük legjobb éjszakája. Még szegény Louis is, aki soha többé nem látta az autóját. (Lorraine-nek persze volt is miért hálásnak lennie – még akkor is, ha a következő hat hónapban folyton attól rettegett, hogy mikor csöngetnek be hozzá a zsaruk.)

262

SZOMBAT

263

36 Elhatároztam, hogy nem fekszem le a kanapéra. Sem pedig – na, még csak az kéne! – az ágyra. Az birtokháborítás lenne. De a földön szabad feküdni. Ha csak a földön fekszem Wayne-nél, akkor még mindig dolgozom. Amikor eljöttem Artie-tól, úgy döntöttem, hogy elmegyek Clonakiltybe, meglátogatom Wayne szüleit meg a nővérét. Úgy éreztem, ennél jobbat nem is kezdhetnék az időmmel; aludni nem tudok, és valamikor úgyis el kell mennem oda, hát miért ne mennék most. De amikor úgy negyven perce vezettem az elhagyatott autópályán, kezdtem úgy érezni, mintha hallucinálnék. Előző este nyolc óta úton voltam, ilyen nyomorúságos állapotban veszélyes vezetni. Az hagyján, hogy a saját életemet veszélyeztetem – egészen véletlenül ez kifejezett öröm –, de a gondolat, hogy másnak árthatok, rémisztő volt. A következő kijáratnál letértem az útról, és visszafordultam Dublin felé. De ahogy közeledtem a városhoz, egyre jobban nyomasztott, hogy elvesztettem a lakásomat. Nincs otthonom. Úristen, de furcsa. Nincs otthonom. Hova mehetnék? Úgy döntöttem, hogy beugrom Wayne-hez. Hiszen az munka. A Mercy Close csendes volt, és kihalt szombat reggel fél hétkor. Bementem a négyes számú házba, kikapcsoltam a riasztót, és éreztem, hogy megszáll valami nyugodtság, mintha itt megtaláltam volna a helyem. Ez nem jó. Ez itt nem az én házam. Én nem itt lakom, és soha nem is fogok itt lakni. Nem ártana, ha ezekről a tényekről nem feledkeznék meg. Tíz másodperccel később üzenet jött a telefonomra, értesített a saját érkezésemről. Helyes, igen, tehát olajozottan működnek a dolgok. Egy darabig kutakodtam Wayne házában, és olyan dolgokat vettem észre, amiket korábban nem. Egy rajz volt a hűtőre tűzve, valaki zsírkrétával lerajzolt egy autóban ülő embert. Girbegurba zsírkrétafelirat díszelgett a képen: „Szeretem Wayne bácsit”, majd egy egész sor zsírkrétapuszi. Ezután körülbelül hét percen keresztül csodáltam a kandallót a nappaliban. Gyönyörű volt. Tuti, hogy eredeti. A hajlatok, a lila és zöld 264

bogáncsmintás, gyönyörű fekete kerámiacserepek az 1930-as éveket idézték. Milyen rendes fickónak tűnik, gondoltam. Milyen szép dolgai vannak. Aztán akkora hatalmas ásítás rántotta görcsbe a fejemet, hogy majdnem kiugrott az állkapcsom. Hirtelen iszonyú fáradt voltam, le akartam feküdni. Milyen szép szőnyeg, gondoltam, ahogy a földre ereszkedtem, milyen szép faparketta. Háton fekve helyezkedtem el, mert amíg háton fekszem, még mindig dolgozom. Ha az oldalamra fordulnék és magzati pózba helyezkednék, az pihenésnek, következésképp birtokháborításnak számítana, tehát helytelen lenne, úgyhogy úgy maradtam, háton fekve, és Wayne gyönyörű mennyezetét bámultam. Csak egypár percre kikapcsolom a telefonomat… Valamivel később arra ébredtem, hogy iszonyatosan összerándulok. Kalapált a szívem, teljesen kiszáradt a szám, de valahol a lelkem mélyén büszke voltam a tényre, hogy még mindig hanyatt fekszem. Bármi van, csak profin! Elővettem és bekapcsoltam a telefonomat – negyed kettő volt. Öt órát sikerült aludnom. Ez zseniális. Ennyivel is kevesebbet kell kibírnom a napból. Itt az ideje, hogy bevegyem a gyógyszeremet, a csodálatos, fantasztikus gyógyszeremet. Kibotorkáltam a konyhába, töltöttem magamnak egy pohár vizet, és imádkoztam, hogy veszélyes baktériumok ólálkodjanak benne. Mielőtt benyeltem volna az antidepresszánst, kicsit beszélgettem vele. Működj, kérleltem. Szabadíts meg ettől a szörnyű, rettenetes érzéstől. Elképzeltem, ahogy átjárja a testemet, és menet közben felpörgeti a szerotoninszintemet. De jaj, bárcsak, bárcsak tüdőödémát okozna! Megpróbáltam vizualizálni a vérrögöket, mint amikor a rákbetegeknek vizualizálniuk kell, hogy legyőzik a rákos sejteket. Lelki szememmel láttam, ahogy nőnek és virágoznak, ahogy az egyik megakad a szívemben, és felgyülemlik mögötte a vérem, mint a víz a duzzasztógátnál, árad és túlfolyik, elképzeltem, ahogy elvesztem az eszméletem… Vajon helytelen lenne, ha meginnám Wayne diétás kóláját? Szomjas voltam, kellett valami, ami felráz, és tudtam, hogy ott csücsül az üveg a frigóban. Szigorúan véve helytelen volna, ha meginnám. Szigorúan véve lopás volna. De hozhatnék újat helyette. Megihatnám most az egész 265

üveggel, vehetnék egy újat, és amikor Wayne hazajön, észre sem fog venni semmit. Feltéve persze, hogy Wayne tényleg hazajön. Kibámultam a konyhaablakon a kis hátsó kertbe, és hagytam, hogy besettenkedjen a fejembe a gondolat: lehet, hogy Wayne soha nem jön vissza, és akkor én elkezdhetek itt lakni. Lehet, hogy olyan lesz az életem, mint egy fura film; elkezdek Wayne autójával járni, a ruháit hordani. Esetleg elkezdem a tésztáját enni és a Cymbaltáját szedni. Lehet, hogy én, Helen Walsh leszek az, aki felveszem a fehér öltönyt, és sikoltozó ezrek előtt énekelek szerda, csütörtök és péntek este, és senkinek nem tűnik majd fel a csere. Lehet, hogy lassan Wayne-né változom. Lehet, hogy már el is kezdődött. Na, ettől viszont csakugyan megijedtem. Megfogadtam, hogy perceken belül kimegyek a boltba, és töltöttem magamnak egy pohár diétás kólát. Elővettem imádott telefonomat: rengeteg üzenet érkezett, miközben szunyókáltam. Egy a nővéremtől, Claire-től: meghívott magához hússütésre aznapra. Húsz – szó szerint húsz – üzenet jött Jay Parkertől, aki húsz különböző formában kérdezte meg, megtaláltam-e már Wayne-t, aztán közölte, hogy John Josephnél hússütés lesz, és hogy elvárják a megjelenésemet. És még egy üzenet Artie-tól. Álmodtalak? Ma este sütünk. Jössz? – Mi van itt? Nemzeti hússütő nap? – kérdeztem fennhangon. Elég kiábrándító, amikor az ember ilyen kiválóan szarkasztikus, erre senki nincs ott, hogy hallja. Megcsörgettem Wayne mobilját. Megint ki volt kapcsolva, de azt reméltem, hogy ha véletlenszerű időpontokban újra meg újra hívom, valamikor csak fölveszi. Az emeleti fürdőszobában megmostam a fogam, majd feszengve méregettem a zuhanyzót, de aztán mélységesen megkönnyebbülve jöttem rá, hogy ki van zárva. Nem használhatom Wayne meleg vizét. Na, az már tényleg lopás lenne. 266

Egyébként is: nem bújtam ágyba, tehát nem keltem fel, vagyis nem kell mosakodnom, hiszen az ötórás kis szundikálás Wayne parkettáján nem számít. Egyelőre be kell érnem annyival, hogy alaposan megmosom az arcom meg a kezem. Amikor visszamentem az alsó szintre, nagy nehezen rávettem magam, hogy megtegyek egy kellemetlen és félelmetes dolgot – hosszú e-mailt írtam Dockernek. A rögtönzött alvásom alatt arra a döntésre jutottam, hogy jobb lesz, ha minden teketória nélkül közlöm vele, hogy betörtem a házába, ahelyett hogy rettegésben élnék, és folyton hátrapillantanék a vállam fölött, vajon mikor jut a nyomomra. Azt írtam a tárgyba, hogy „aggódom Wayne miatt”, és mindent elmondtam Dockernek – hogy Wayne eltűnt, hogy azt gyanítottam, hogy Docker rejtegeti, hogy tudomásomra jutott a leitrimi ház, hogy biztosra vettem, hogy ott találom Wayne-t, hogy betörtem az üveget a bejárati ajtón, aztán visszamentem Dublinba, és ott hagytam a házat, kitéve az elemeknek, és attól tartok, hogy portyázó mókusbanda veszi uralma alá a nappalit, a bandatagok pedig egész nap Szurikáták udvarháza-ismétléseket fognak nézni és nem lesznek hajlandók kiköltözni. Arról nem tettem említést, hogy minden valamirevaló mókus rosszul lenne a szörnyű western stílusú dísztárgyaktól. Azt gondoltam, ezzel csak összezavarnám a dolgokat. Az e-mailt sűrű bocsánatkérésekkel zártam, és megígértem, hogy rendbe hozatom az ajtót. Mivel Dockerrel közvetlenül nem tudtam kapcsolatba lépni, az ügynökének küldtem el a levelet, egy Currant Blazer nevű fickónak a William Morrisnál, aki valószínűleg napi csillió e-mailt kap, és valószínűleg bele sem fog nézni az enyémbe, de legalább megtettem, amit meg kellett. Meg voltam győződve róla, hogy Leitrimben nem találok üvegest – szinte biztos, hogy egyáltalán nem is él ott senki, én legalábbis tutira senkit sem láttam –, ám egy röpke guglizás eredményeképpen valóságos kincsre bukkantam: egy csomó mesterembert találtam, méghozzá nemcsak üvegest, hanem lakatost, reiki gyógyítót, sőt még manikűröst is, és mind ott működött Leitrim környékén! Ki gondolta volna! Találomra kiválasztottam egy üvegest, egy Terry O’Dowd nevű férfit. Felhívtam, és mindent elmeséltem neki: a nyitva hagyott kaput, a betört 267

üvegű ajtót, mindent. – Értem… – lehelte Terry O’Dowd a telefonba. – Felírok mindent. – A hangja alapján hatvan-egynéhány évesnek tippeltem, lassú mozgásúnak, és úgy képzeltem, egy kicsit pocakos, de inkább csak olyan ölelgetnivalóan kerek, nem betegesen kövér. – Azt mondja, mókusok? – De lehet, hogy borzok. – Bor… zok. – Tényleg módszeresen felírt mindent. Hallottam a ceruza sercegését a papíron. – Furcsa ez a név, mert a borzok egyáltalán nem borzasztók. Kifejezetten bájos állatok. Inkább bájzoknak kellene nevezni őket. Szóval mi is a cím? Lediktáltam azt is. Hirtelen felélénkült. – Az Docker háza! Jön Docker? – Nem. – Már hét hosszú éve várjuk. – Nem jön. – Most Londonban van, épp itt a vízen túl. Bonóval van. Beadnak egy petíciót a Downing Streeten valakinek a nevében. Talán Dárfúr lesz az. – Tibet. – Szerintem nem Tibet. Tibet egy kicsit már olyan 1998-as. Valahogy már túlléptünk Tibeten, nem gondolja? Igaza lehet. Tibet tényleg már passé egy kicsit. – Pedig nem Dárfúr lesz. Talán… – Szíria! – kiáltottunk fel egyszerre. – Hála istennek, hogy eszünkbe jutott – sóhajtott fel az üveges. – Megőrültem volna, ha nem jut. – Megguglizhattuk volna. – Milyen igaza van! Hogy is boldogultunk eddig a Google nélkül? Gondolom, egyszerűen meg kellett jegyeznünk a dolgokat. – Úgy bizony, Mr. O’Dowd, úgy bizony. 268

– Szólítson Terrynek, Helen. – Akkor hát Terry. – Nagyot nyeltem. Olyan jól kijöttünk egymással, de most következik a kínos ügy. – Terry, a fizetéssel kapcsolatban… A hitelkártyám kissé… hogy is mondjam. Nos, a bank letiltotta a hitelkártyámat. De hétfőn reggel azonnal küldöm magának a bankintézvényt. Küldenék csekket, csak éppen azt visszadobnák, de az intézvény rendben lesz. – Hála a pénzkötegnek, amit Jay Parkertől kaptam. Jut eszembe, ez azt jelentené, hogy személyesen kellene elmenni a bankba, de azt gyanítottam, hogy ez a mi különös modern világunkban már nem is lehetséges. Akkor viszont mihez kezdenék? Lehet, hogy annyira ideges leszek, hogy betörök az ügyfélszolgálat betonbunkerébe, negyvenkilenc emelettel a föld alatt. Ott ül majd ezer meg ezer meg ezer alkalmazott fülhallgatóval a fején, és azon versenyeznek, hogy ki tudja tovább várakoztatni a betelefonálókat. Halálra rémülnek majd, amikor meglátják, hogy ott vagyok, én, a hús-vér ügyfél személyesen, életnagyságban, nem pedig a szokásos, arc nélküli balek a telefonvonal túlsó végén. Vörös fény villog majd, sziréna vijjog, és felharsannak a fejünk fölött a hangosbeszélők: „Figyelem, behatolás! Figyelem, behatolás! Szennyeződés! Szennyeződés! Ez nem gyakorlat! Ismétlem, ez nem gyakorlat!” Jézusom. Micsoda gondolat! Lehet, hogy csak megkérem anyut, írjon egy csekket, aztán majd odaadom neki a pénzt. De lehet, hogy nem kérhetem meg anyut azok után, ami az artie-s fényképekkel történt. – Ne haragudjon, Terry, mennyivel jövök? – Tekintve, hogy Docker ajtajáról van szó, és tekintve, hogy a hangja alapján kedvelem magát, csak az anyagárat számolom fel, a munkadíjat nem. Elküldöm majd üzenetben az összeget. Egy szívességet kérnék csak: esetleg ha legközelebb beszél Dockerrel, mondja meg neki, hogy jöjjön el, látogasson meg minket. Sokat tehetne Leitrimért. Rátenne minket a térképre. – Terry, én is kifejezett melegséget érzek a szívemben maga iránt, de nem ismerem Dockert. Soha nem fogok beszélni vele. – Azért csak adja a szavát, hogy ha mégis találkozik vele, szól neki rólunk – erősködött. 269

– Rendben, szavamat adom. Hétfőn pedig küldöm az intézvényt, keddre remélhetőleg meg is érkezik. – Ne aggódjon – mondta Terry. – Még ma megjavítom az ajtót. És van egy barátom, aki elintézi a kaput. Ezen legalább már nem kell aggodalmaskodnia. Letette, és én még sokáig bámultam a telefont. Néha annyira kedvesek az emberek, hogy belehalok.

270

37 Felhívtam Artie-t. – Álmodtalak? – kérdezte. Nevettem. – Ott voltam egy ideig, de nem tudtam aludni… Rögeszmémmé vált ez a Wayne-ügy. Tudod, milyen vagyok. Tudta. Ő is olyan volt. Nem beszélt nekem a munkájáról, tekintve, hogy igen kényes és titkos ügyeken dolgozott, de tudom, hogy ugyanolyan mélyen bele szokott merülni, mint én az enyémbe. – Akkor gondolom, még nem találtad meg. – Nem. – Elmeséltem neki a Leitrim-fiaskót. – Artie! Szerinted hol van Wayne? – kérdeztem hirtelen. Elhallgatott. Gondolkozott. Amilyen a munkája, ő már mindent látott. Az emberek megrendezték a saját öngyilkosságukat, aztán megléptek egy pénzzel teli bőrönddel. Összehozták az üzlettársukat egy prostituálttal, aztán megzsarolták a videóra vett eredménnyel. – Nem tudom, kedvesem. Bármi lehetséges. Bármi. Az emberi viselkedés szélsőséges… nincs határ, ha az a kérdés, hogy mit meg nem tesznek az emberek, és hogy mindezt kivel teszik. De gondolkodom. Na és hogy érzed magad? A lakásod miatt, meg minden? – Jól. – Dacos volt a hangom, sőt szinte kötekedő, mert ez így nem mehet tovább. Egy ideig hallgatott. – Ezek a beszélgetések egyáltalán nem működnek telefonon – mondta aztán szomorúan. – De gyakran úgy érzem, ez az egyetlen esélyünk, hogy magunk közt legyünk… Valahogy van egy ilyen fél életünk együtt, találkozunk, de nem igazán, mert mindig ott vannak a gyerekek. – Artie, ez kezd azokra a szorongós lelkizésekre hasonlítani, amikor megpróbáljuk „megjavítani a kapcsolatunkat”. Tudod, mi a véleményem erről a témáról. 271

– Néha elkerülhetetlen, hogy erről beszéljünk. – Egyelőre maradjon úgy minden, ahogy van. – Oké… egyelőre. Na és ma délután? Nálam lesznek a gyerekek, de átjössz? Sütni fogunk. – Hallottam hírét. Hajnali ötkor találkoztam Bellával. Házi készítésű gyömbér, ha jól sejtem. – Így van. Nagyszabású tervek vannak készülőben. – Ott leszek. Letettem. Fel kellene hívnom Jay Parkert, de inkább felballagtam Wayne dolgozószobájába, és bekapcsoltam a számítógépét. Sokáig bámultam a képernyőt, próbáltam ráérezni, mi lehet a jelszava. Tudom. „Gloria”. Tuti, hogy az. Hat betű, és a lány nyilvánvalóan fontos Wayne-nek. De mi van, ha tévedek? Nem, nem tévedek. Ennek az egésznek Gloria a kulcsa. A zsigereimben éreztem. Remegő kézzel beírtam, hogy G. Aztán hogy L. Aztán hogy O. Aztán megálltam. Nem mertem folytatni, mert hátha nem „Gloria”, és akkor elpazarolok egyet a három értékes lehetőségből. De már kifogytam az ötletekből. Muszáj megpróbálnom. Gyorsan bepötyögtem a többi betűt, és megnyomtam az entert. Két gyötrelmesen hosszú másodperc múlva felvillant a válasz: „hibás jelszó”. Hosszan, nagyon hosszan bámultam a képernyőt. Bárcsak ne próbálkoztam volna, gondoltam kétségbeesetten. Amíg nem kapcsoltam be, legalább reménykedtem. Hullámokban öntött el a szorongás; vártam, hogy csillapodjanak a borzalmas rohamok. Gloria akkor is fontos ebben az egészben, gondoltam. Nagyon fontos. Csak még nem tudom, hogyan, milyen módon. De rá fogok jönni végül. Meg fogom tudni. És ha Gloriát megtalálom, megtalálom 272

Wayne-t is. Egyébként is: még két esélyem maradt a jelszóval. Nincs elveszve minden. Lassan felálltam, és átmentem Wayne gyönyörű fürdőszobájába. Kinyitottam a szekrényt, és kezembe vettem az altatós üveget; azon töprengtem, vajon ellophatom-e. Mennyire fontos neki az altató? Mert én például milligrammra pontosan tudom mindig, hogy mennyim van, de lehet, hogy őt nem érdekli, lehet, észre sem venné, ha eltűnne. Kényszerítettem magam, hogy visszategyem az üveget a polcra, becsuktam a fürdőszobaszekrényt, és lementem az alsó szintre, vissza a nappaliba. Újra a már ismerős testhelyzetbe helyezkedtem, hanyatt fekve a szőnyegen, és megpróbáltam Wayne köré rendezni a gondolataimat. Pontosan mit is tudok? Mármint úgy értem, konkrétan mik a tények. Zátonyra futottam Gloriával, zátonyra futottam Dockerrel, úgyhogy ha a tényeket nézzük, igazából nem sok minden maradt. Annyit tudtam, hogy csütörtök délelőtt, nem sokkal tizenkét óra előtt egy Digby nevű illető felhívta Wayne-t az otthoni számán. Ez tény. Elképzeltem, ahogy egy „TÉNY” feliratú gumipecsét nagy fekete betűket nyom egy titkos iratra. Tetszett a gondolat, elégedettséggel töltött el. Ami szintén tény, az az, hogy Wayne néhány perccel ezután beült egy autóba egy ötvenes, nagydarab, kopaszodó fickóval, és elhajtott. TÉNY! Megint a képzeletbeli gumipecsét. Valószínűleg nyugodtan feltételezhetem, hogy az ötvenes, nagydarab, kopaszodó fickó és Digby egy és ugyanaz a személy. Tehát tudomásom szerint Digby volt az utolsó, aki Wayne-t látta. Vagyis magától értődő kikérdezési irány, hogy beszéljek vele. De már kétszer hívtam – mikor is? Tényleg csak tegnap? Annyi minden történt azóta. Nem hívott vissza, és tudtam, hogy nem is fog. Többet kell megtudnom róla. Kicsoda ő Waynenek? Csupán valamiféle fizetett sofőr? Vagy netalán barát? Na és kit kérdezzek meg? A nyilvánvaló válasz: a Laddz tagjait. Ők vehemensen tagadták, hogy bármiféle ötvenes, nagydarab, kopaszodó fickót ismernének. Azt azonban nem kérdeztem meg tőlük, ismernek-e Digby nevű embert. Vagy hallották-e valaha Wayne-t ilyesvalakiről beszélni. Az igazat megvallva ezt az egészet csak azért gondoltam végig, mert 273

forogtak az agytekervényeim, amint ugyanis beérkezik a jelentés a hitelkártyás meg a telefonos hackertől, elkapom Wayne-t. Pontosan fogom tudni, hol van. De ezt az információt leghamarabb csak hétfőn kapom meg – további harminchat óra múlva –, addig pedig csinálnom kell valamit. Bármit. A telefonomért nyúltam – gondoltam, felhívom Parkert, hogy szép sorban kapcsolja nekem az összes Laddz-fiút –, de aztán elbizonytalanodtam. Lehet, hogy ezeket a minikikérdezéseket nem telefonon kéne intézni. Mindenféle „árulkodó nyomról” lemarad az ember, ha nem látja a másikat. Igazából szemtől szemben kéne megkérdeznem őket Digbyről. Bár úristen. Ez azt jelentené, hogy egyenesen kell állnom. Meg hogy el kell mennem Wayne szépséges otthonából. De talán az lesz a legjobb; talán máris túl erősen kötődöm ehhez a házhoz. Mindegy, mert nem fekhetek már itt a földön. Ha nem a laddzesekkel beszélgetek, folytatnom kell a kérdezősködést a Mercy Close-on, háztól házig járva végig kell kérdeznem Wayne használhatatlan szomszédjait, és ahhoz aztán tényleg nincs bennem elég erő. Erőszakos gondolat tört fel a felszínre az agyamban, valami, amin már többször is elgondolkodtam, amióta elutaztunk Leitrimbe délibábot kergetni: lehet, hogy békén kellene hagynom Wayne-t. Nyilvánvalóan nem akarja, hogy megtaláljam. Ráadásul szemlátomást kutya baja: bepakolta a táskáját, beült egy autóba és elment. Az lenne a rendes dolog, ha egyszerűen csak békén hagynám, majd visszajön, ha készen áll rá. Csakhogy engem azért fizettek, hogy megtaláljam. A munka az munka. Nekem pedig őrült nagy szükségem volt rá, hogy legyen mit csinálnom. Ráadásul kíváncsi voltam. Tényleg tudni akartam, hol lehet. Továbbá annak ellenére, hogy Jay Parkert megvetettem, John Josephet nem kedveltem, Roger St. Legertől pedig kifejezetten féltem, be kellett ismernem, hogy egy kicsit engem is megfertőzött ez az egész dráma a Laddz visszatérése körül – ahogy ketyegett az óra, és közeledett a szerda este, a próbák, a sok ezer rajongó, aki megvette a jegyet abban a reményben, hogy látni fogja a sydneyi operaházat Wayne fején… Na jó, nézzük a tényeket! Digby. Beszélek Digbyről a Laddzzel. 274

Valószínűleg a MusicDrome-ban vannak és próbálnak, de azért felhívtam Jay Parkert, hogy megkérdezzem. – Jó reggelt – üdvözöltem. – Jó reggelt? Tíz perc múlva három. Tényleg? Kiváló. – A Laddzzel vagy? – kérdeztem. – Hogy a Laddzzel vagyok-e? – kérdezett vissza, és hallottam a hangján, hogy most valamiféle szarkasztikus megjegyzés következik. – Bár velük lennék, Helen, ó, bár velük lennék! De csak a Laddz háromnegyedével vagyok, mivel annak ellenére, hogy vastagon megfizetlek, még mindig nem találtad meg a hiányzó egynegyedet. – Nincs arra időm, hogy a pontjaidat számolgasd nekem, Parker. Hol vagytok? A színházban? – A nyitószámot gyakoroljuk. Épp most érkeztek meg a hattyújelmezek. Hattyújelmezek? – Öt nap van az első előadásig, és a hattyújelmezek csak most érkeztek meg. Állítólag nem tudták beléjük tenni az acélhámokat. Már egy hete meg kellett volna jönniük. Tudom, hogy tisztára úgy beszélek, mint Frankie, de rongyosak az idegeim. – Ez fantasztikusan hangzik – jelentettem ki. – Mesélj még. – A nyitószámhoz kell. A fiúk hattyúként repülnek be. Érted már, miért van szükségünk Wayne-re? Ezeket a dolgokat gyakorolni kell. – Mindjárt ott vagyok. Kiléptem a világba. Meleg volt. Ételszag terjengett a levegőben. Hamburger, kolbász, ilyesmi. Valaki sütögetett a közelben. Egyetlen tökéletesen furcsa pillanatig sikerült hinnem, hogy az ír kormány törvényt fogadott el a boldogsághányadosunk növelésére, és ma az egész országban mindenkinek el kell mennie egy hússütésre, és jól kell éreznie magát. Lehet, hogy felügyelőket küldenek majd körbe, akiknek az lesz a feladatuk, hogy ellenőrizzék, az emberek elfogadható mértékű jó hangulatról tesznek-e tanúbizonyságot, akinek pedig ez nem sikerül, azt elviszik, és átnevelő táborba küldik, ami úgy lesz berendezve, mint egy ír kocsma, és az 275

embereknek fél évet ott kell tölteniük, egész nap ír reggelit kell enniük, és meg kell tanulniuk, hogyan kell rendesen ír módra mulatni. De nemcsak úgy akárhogy ír módra mulatni, pedig az már önmagában is kihívás, hanem „erőst mulatni”, ami viszont már sokkal rémisztőbb kilátásokkal kecsegtet. Egy egész hétvégényi „erőst mulatás” kockázatos ügy, amit nem ajánlanak szoptatós anyáknak és olyanoknak, akik hajlamosak pszichotikus tüneteket produkálni. Atyaúristen, milyen borzalmas helyekre visz engem az agyam! Ellenőriztem, hogy Wayne Alfája a helyén áll-e. Persze ha belopózott volna és elhajtott volna vele, üzenetet kaptam volna, de néha nem árt, ha az ember a saját szemével is megnézi magának a dolgokat. A kocsi még mindig ott állt, nem történt változás. Ahogy az autómhoz tartottam, hangot hallottam. – Hé, Helen! Megfordultam. Cain és Daisy volt az. Úgy közeledtek felém, mint a zombik. Úgy néztek ki, mint akik egy éve nem fésülködtek. És lehet, hogy tényleg nem is fésülködtek egy éve. Ami tegnap még menő szörfös ébredős fejnek tűnt, ma már kezdődő elmebetegségnek látszott. – Sajnáljuk, hogy rád ijesztettünk tegnap – szólt oda Daisy. – Beszélhetnénk veled? – kérdezte Cain. – Menjetek a francba! – mondtam. – Hagyjatok békén! Remegett a kezem, ahogy kinyitottam a kocsi ajtaját. Gyorsan elhajtottam, ők meg csak álltak ott, és bámultak utánam, mint két őrületes őrült.

276

38 Szinte senki nem volt az utakon – amitől csak még erősebb lett a gyanúm, hogy mindenki a kötelező hússütésre ment –, úgyhogy negyedóra alatt odaértem a MusicDrome-ba. Akárcsak az első látogatásom alkalmával, szinte mindenhol sötétség honolt, csak a hatalmas színpad úszott fényárban. Mindenütt céltudatos, ideges emberek rohangásztak. Csak úgy repkedtek a felírótáblák. Nem láttam a fiúkat, de éreztem, hogy valami van. Néhány lépcsőfokot megmászva feljutottam a színpadra, ahol a tengernyi koreográfus, jelmeztervező és lófarkos technikus között végigszlalomozva eljutottam az energia epicentrumába. A sok ember közt egy tisztáson ott állt John Joseph, Roger és Frankie. A lábuk csupasz volt, és fehér (kivéve Frankie-ét – az övé természetesen narancssárga volt), felül viszont hófehér tollakból készült tornadresszt viseltek. Szánalmasan, nevetségesen néztek ki, olyanok voltak, mint három túlméretezett kisgyerek. Még a laza lábú, vonzóan züllött Rogernek is szemlátomást nehezére esett, hogy túltegye magát a helyzete megalázóságán. Ahogy alaposabban megnéztem, láttam, hogy mindegyik tollas tornadresszbe fémből készült hám volt beépítve. A jelmezek hátuljából kétkét acéldrót indult ki, amelyek több száz méter magasan vesztek bele a színpad mennyezetének árnyas végtelenségébe. Tekintetemmel követtem a drótok útját egyre följebb és följebb, mígnem annyira hátra kellett már hajtanom a fejem, hogy kis híján hanyatt estem. Ahogy visszanyertem az egyensúlyom, valaki elkiáltotta magát: – Itt jön az alsó rész! Egy kisebb hadseregnyi ember három tollból készült nadrágot szállított be a színpadra, aztán segítettek a fiúknak belemászni a jelmezbe. – Én valahogy nem bírom a tollakat – magyarázta Frankie a jelmezes nőnek. – Nem tudom megmagyarázni, irracionális félelmem van. – Ugyan már, mit árthat magának egy toll? – biztatta barátságosan a jelmezes nő. 277

– Irracionális félelmem van – ismételte magas, metsző hangon Frankie. – Ez az irracionális félelem lényege. Hogy irracionális! Jay Parker lépett mellém. Éreztem, milyen feszült. – Hol van Wayne? – kérdezte. – Dolgozom az ügyön – válaszoltam. – Gyors kérdést kellene feltennem a fiúknak. – Adj még nekik pár percet – mondta Jay. – Most próbálták fel először a hattyújelmezt. Hadd… Egyszer csak előbukkant a semmiből Zeezah. Elképesztően szűk sárga farmert viselt – ki hord sárga farmert? –, ide-oda lebbent, suhogtatta a suhogós haját, biggyesztette szétrobbanni készülő ajkát, és a fiúk hattyújelmezét igazgatta, rendezgette. Végigsimította John Joseph nadrágját, gyengéden, szinte anyai gondoskodással egyengette el rajta a tollakat. Aztán Roger St. Legerhez lépett, és teljes megdöbbenésemre megmarkolta a lába között, és egy pillanatra erősen megszorította, de olyan gyorsan és pofátlanul csinálta, olyan hamar vége lett az egésznek, hogy elbizonytalanodtam, egyáltalán megtörtént-e tényleg. Tiszta rémülten pillantottam Jayre meg a többiekre, akik körülöttünk álltak, de senkinek az arcán nem mutatkozott az a meglepetés – sőt mi több, döbbenet –, amit éreztem. Senki nem látott semmit. Csak képzelődtem? Kezdek olyasmiket látni, amik nincsenek is? Zeezah már Frankie-nél tartott, aki idegesen magyarázta neki is, hogy fél a tollaktól. – Erősnek kell lenned – mondta Zeezah, és egy-két milliméternyit igazított Frankie övén. – Hősnek kell lenned. Amikor Zeezah végre befejezte a közreműködését és hátrább lépett, mindannyian szembesültünk az alapvető igazsággal: a Laddz-fiúk inkább hóemberre hasonlítanak, mint hattyúra. A pucér lábukkal befejezetlenek és szánalmasak voltak, de most még annál is rosszabb volt a helyzet. – Jézusatyaúristen – nyelt hatalmasat Jay. – Fogalmatok sincs, milyen drágák voltak ezek a rohadt jelmezek. – Eltökélten kihúzta magát, és odaszólt a jelmezes nőnek. – Lottie, tedd fel a szárnyakat. – Aztán halkabbra 278

fogta a hangját, és hozzám fordult. – Jobban fognak kinézni, ha a szárnyat is fölveszik – mondta. Óriási fehér szárnyakat cipeltek be a színpadra, és Lottie meg a talpnyalói elkezdték felszerelni őket John Joseph, Roger és Frankie hátára. A színpad szélén egy negyedik szárny hevert. Wayne-re vár, döbbentem rá. Tényleg meg kellene találnom. Vagy nem. Nem lenne jobb inkább megvédeni őt ettől az egésztől? Megint rákezdte a fejemben az a makacs kis gondolat: békén kéne hagynom Wayne-t. Semmiféle baljós jellege nem volt az eltűnésének. Egyszerűen csak már nem akart a Laddz tagja lenni, és őszintén szólva ezért igazán nem hibáztatható. De elfojtottam magamban a gondolatot. Nem engedem meg magamnak, hogy erre gondoljak. Ha ugyanis nem keresem tovább Wayne-t, megőrülök. – Öt körül végzünk ma itt – mondta Jay. – John Josephnél hússütés lesz. Azt mondja, mindenkinek szüksége van pihenésre meg egy sörre, kell egy kis felmentés a szénhidráttilalom alól. Azt akarja, hogy te is ott legyél. Azt mondja, remek alkalom lesz, hogy Rogerrel és Frankie-vel Wayne-ről beszélgethess. – Honnan tudja, hogy Roger és Frankie ott lesz? – Úgy képzeltem, hogy Roger például biztosan sokkal szívesebben töltené a drága pihenőidőt inkább egy kis erotikus önfojtogatással egy kazamatában a bilincsekkel teli falak között, mint hogy félig nyers csirkeszárnyat egyen és fűnyírókról beszélgessen. – John Joseph azt mondja, muszáj ott lenniük – közölte Jay. – Azt mondja, most, hogy ilyen közel a koncert, „fékeznünk kell az energiát”. – Szóval John Joseph ad nekik pár óra szabadidőt, de ott kell lenniük a sütésen? Kissé hatalommániás a fickó, nemdebár? – Igyekszik kézben tartani a dolgokat – mondta Jay feszülten. – Már így is eggyel kevesebben vagyunk. – Ühüm – motyogtam. Nem tudtam eldönteni, hogy John Joseph egyszerűen csak hatalomőrült, vagy pedig valami piszkos ügyben mesterkedik. Totál passzív-agresszív módon csinálta azt is, amikor megadta 279

(vagyis inkább egyáltalán nem adta meg) Birdie Salaman telefonszámát. És akkor is tök fura volt, amikor Gloriáról kérdeztem. Akárcsak Zeezah. Mi folyik itt? – Benne lesznek a tévében ma este – mondta Jay. – Kik? A Laddz? – A Szombat este a kanapén ban. A Szombat este a kanapén egy nagyon népszerű ír beszélgetős tévéműsor. Azt mondom, hogy „nagyon népszerű” – én személy szerint akkor sem nézném meg, ha kivégzéssel fenyegetnének, az ír társadalom jelentős hányada viszont élvezettel nézte. A műsorvezető, Maurice McNice (igazi nevén Maurice McNiece) ősöreg vén kecske volt, aki olyan régóta vezette a Szombat este a kanapén t, hogy a Paddy Powernél már csak egészen kis nyereményért lehetett arra fogadni, hogy élő adásban fogja beadni a kulcsot. Az én véleményen szerint az emberek már kizárólag csak emiatt nézték a műsort. – Úgyhogy ha ma este kilencig megtalálnád Wayne-t, azt nagyra értékelném – mondta Jay. – Erre ne nagyon számíts – feleltem. Pityent a telefonom: üzenet. A nővérem, Claire üzent. Fdrász sztrnó. Csúsztk. LSTA disznk, HASZNLHATTLN pcsök! Lécc vgyél csirkt a sütshz. Menjen a francba. Vegyen magának csirkt. Én nem érek rá. De pofája az van, azt meg kell hagyni. Már-már csodálatraméltó az arcátlansága. – Kérdezhetek valamit? – fordultam Jayhez. – Törvényt hoztak arról, hogy ma Írországban mindenkinek el kell mennie egy hússütésre? – Haha – mondta kifejezéstelen hangon. De ezt hogy értette? Ez egy haha igen volt? Vagy egy haha nem? Egy walkie-talkie-któl hemzsegő, fontoskodó férfi rohant oda hozzánk. Jay bemutatta: Harvey, a fődíszlettervező. – A hámok hozzá vannak erősítve az emelőcsigákhoz – mondta Harvey Jaynek. – Megpróbáljuk? 280

– Miért ne? – vont vállat Jay. Harvey biccentett egy másik fickónak, aki egy hosszú asztalnyi számítógép-képernyőért és billentyűzetért felelt. – Mehet, Clive! – Aztán a három Laddz-taghoz fordult: – Oké, fiúk, jól vagytok? – Jól vagyunk – mondta John Joseph. Roger és Frankie néma maradt. – Kifelé, mindenki! – kiáltott Harvey, és a tömeg elpárolgott a színpadról, csak John Joseph, Roger és Frankie maradt, ott álltak egyedül, kicsinek és gyengének tűntek. – Na, gyerünk! – mondta Harvey. – Ez az! És emelkedés! A három fiú hirtelen nagy rántások közepette emelkedni kezdett a földtől. Egy méter, két méter, három, négy. Egyre feljebb és feljebb emelkedtek. A színházi dolgozók sorában spontán tapsvihar és ováció tört ki. – Csapkodjatok a szárnyatokkal! – kiáltotta Jay. – Gyerünk, csapkodjatok! – Nekem ez nem tetszik – jelentette ki Frankie idegesen. Tiszta vörös volt az arca. – Jól csinálod! – biztatta Jay. – Dehogyis! Egyre magasabbra és magasabbra emelkedtek. John Joseph kinyújtotta a karját, és kecsesen spiccelt a lábujjaival, teljesen belelendült a dologba. Frankie ezzel szemben halálra volt rémülve, Roger pedig a mobilján csevegett valakivel. – Oké, ott álljanak meg – szólalt meg Jay, amikor a fiúk olyan hat-hét méterre lehettek a földtől. Ott lebegtek a levegőben a vastag, tollas lábukkal meg a hatalmas szárnyukkal, veszélyesnek tűnt és nevetséges volt az egész, mint valami modern művészeti installáció, az a fajta, ami előtt megáll az ember és azt mondja: „Nem igazán értek a művészethez, de ez egy nagy kalap szar.” – Nekem tériszonyom van! – sikoltozott Frankie. – Jól csinálod! – szólt fel Jay. – Csak meg kell szoknod. Próbálj meg énekelni, az majd eltereli a figyelmed. 281

– Tériszonyom van! És félek a tollaktól! Tegyetek le! Szedjétek le rólam ezt az izét! – Jól csinálod! – kiabáltak fel neki az emberek. – Frankie, jól csinálod! Tarts ki, Frankie, jól csinálod! – Tegyetek le! – Tegyétek le – mondta Zeezah. Ahogy megszólalt, abban a másodpercben az egész teremben teljesen megváltozott a hangulat. Mindenki azonnal talpra ugrott, és buzgón engedelmeskedett Zeezah parancsának. Elképesztő volt látni, micsoda hatalma van. Megpróbáltam kielemezni a jelenséget, hátha rájövök, honnan a csaj hatalma. A segge az oka, döntöttem el. Igéző volt a segge. Olyan kerek volt, és tökéletes, hogy mindenkit elvarázsolt. Az egész világot uralhatná azzal a seggel. – Tegyétek le – mondta Jay Harvey-nak. – Tegyétek le – mondta Harvey Clive-nak, a számítógépes fickónak. – Azon vagyok. – Clive billentyűzni kezdett és gombokat nyomogatni, de nem történt semmi, mind a három fiú ott lebegett a levegőben továbbra is. – Tegyétek már le Frankie-t! – sziszegte Harvey idegesen. – Nem tudom letenni! Valami baj van a csigájával. Nem válaszol a program. Nem tudom leengedni. – Jézusisten! – fohászkodott Jay. – Na és a másik kettő? – Lássuk csak. – Clive kattogott párat az egerével, mire Roger és John Joseph szépen, zökkenőmentesen ereszkedni kezdett a földre. – Mi folyik itt? – rikoltotta Frankie. – Nem hagyhattok itt fenn! Problémáim vannak az elhagyással! – Őrizd meg a nyugalmadat! – kiáltott fel Jay. – Már dolgozunk az ügyön. – Nem tudom megőrizni a nyugalmamat! Nem vagyok nyugodt! Kérek egy Xanaxot. Van valakinek egy Xanaxa? – Újra kell indítanom Frankie programját – mondta Clive, miközben eszeveszetten nyomogatta a különböző billentyűket és gombokat. – Eltart egy ideig. 282

– Kérek egy Xanaxot! John Joseph eközben földet ért. – Vegyetek ki ebből a kibaszott hámból! – parancsolta, mire azonnal egy csapat rémült, szőrös technikus ugrott, hogy teljesítse a parancsot. – Ez nevetséges, bazmeg – sziszegte halkan, fékezett indulattal. – Egy kibaszott komédia az egész. – Iszonyatos dühöt fejezett ki az arca, miközben összeszorította az állkapcsát, ami nem kis anatómiai feladat volt. Nagyonnagyon hatásos lett a végeredmény, sokkal ijesztőbb volt, mintha toporzékolt volna és kiverte volna a balhét. John Joseph először Jayre, aztán Harvey-ra, majd Clive-ra zúdította haragját. Alkalmatlan, lusta, hülye amatőrök voltak mind, akik életeket tettek kockára. Úgy szórta a vádakat, mint egy cirkuszi késdobáló, miközben Frankie továbbra is ott lebegett a fejünk felett, és panaszosan kiabált: – Segítség, az isten szerelmére, segítsetek! Kérek egy Xanaxot! Már-már az a veszély fenyegette, hogy megfeledkezünk róla, akkora volt John Joseph haragja. – Roger! – masírozott oda Zeezah fontoskodva Rogerhez, aki szintén földet ért, és épp további technikusok segítségével próbált megszabadulni a hámtól. – Adj egy Xanaxot Frankie-nek. – Honnan szedjek Xanaxot? Ó! Ezt a pofátlanságot! Zeezah csettintett – nem hazudok, csettintett! (Azt hiszem, még sohasem láttam, hogy valaki a való életben csettintett volna.) Roger alázatosan odakullogott egy kabáthoz, ami a színpad szélén hevert. Az egyik zsebből előhúzott egy tárcát, kicsit kutakodott benne, majd egy fehér tablettát helyezett Zeezah kezébe. – Köszönöm – mondta Zeezah csípősen, és kis markát összecsukta a tabletta körül. Aztán felszólt Frankie-nek. – Itt van neked egy Xanax. – De hogyan juttatjuk fel hozzá? – kérdezte valaki a tömegből. – Valakit fel kell emelni – mondta Harvey. – Majd én – ajánlkozott Zeezah, és már csatolta is fel a hámot. Dicséretesen józan és talpraesett ez a csaj. Sőt mit több: bátor. John 283

Josephnek nagy szerencséje van vele a sárga farmer dacára. Néztem, ahogy szép egyenletesen emelkedik fölfelé, odaér Frankie-hez, és odaadja neki a tablettát. De aztán ahelyett, hogy visszajött volna, fönt maradt, és halk hangon beszélt Frankie-hez, egyértelmű volt, hogy meg akarja nyugtatni. Korrekt. Lenyűgöző a nő. John Joseph hirtelen félrevonult, és leült a nézőtér első sorában. Egyedül ment, de az egész energia vele tartott. Látszott, hogy a személyzet retteg. Folyton felé pillantgattak a szemük sarkából, miközben azt várták, mikor párolog el a haragja, és mikor térnek vissza a dolgok a rendes kerékvágásba. A fejünk fölött a Xanax szemlátomást elkezdte kifejteni a hatását, Frankie kiáltásai ugyanis fokozatosan elcsendesedtek, a feje lassan félrebiccent. Újabb modern művészeti installáció. Ennek Lincselés lehetne a címe. Megborzongtam. Jay Parker még mindig ott állt mellettem. Éreztem, hogy fogy az életereje. Más szóval tök depisnek tűnt. – Feltehetem most a kérdésemet John Josephnek és Rogernek? – tudakoltam. Jay a sötét nézőtérre pillantott. John Josephet nem igazán lehetett látni, érezni viszont nagyon. – Sok szerencsét – horkantott Jay. – Egyébként itt egy kis pénz. Újabb kétszáz euró. – A kezembe nyomott egy köteg bankjegyet. – Ez így nekem nem tetszik, Parker – közöltem. – Ez a részletfizetéses megközelítés. Add ide egészben. Menj el a bankba, és vedd ki. – Oké. Elmegyek, ha tudok. Hétfőn. Csak mivel kevés az időnk… Bedugtam az ujjamat a fülembe. – LALALALALALALAAA! Nem hallom a nyavalygásodat. Na jó, megyek, beszélek John Josephfel. Leballagtam a színpadról levezető lépcsőn, és beléptem John Joseph rettentő erőterébe. Nem félek John Joseph Hartley-tól.

284

Dühödten nyomogatta a laptopja billentyűzetét. Amikor megérezte, hogy közeledem, felnézett, és udvariasan köszöntött: – Helen, édesem. Egészen közel mentem hozzá, közvetlenül előtte álltam meg, aztán nekiszegeztem a kérdést: – Van Wayne-nek Digby nevű barátja? Nagyon, nagyon, nagyon alaposan megfigyeltem. Éberen lestem rajta a legapróbb árulkodó jelet is – a szemhéj rebbenését, a pupilla összehúzódását, mindent. Azt a reakciót kerestem, mint amikor Gloriáról kérdeztem. Megrázta a fejét. Semmi. Nem voltak sunyi, riadt pillantások. Nem láttam önkéntelen rándulást. Nem zökkent ki a komfortzónájából. – Soha nem hallottad, hogy egy Digby nevű emberről beszélt volna? Biztos vagy benne? – Száz százalék. – Oké. – Hittem neki. Odamentem Rogerhez. Lottie, a jelmezes nő épp előtte térdelt egy halom gombostűvel a szájában, és a hattyújelmezét igazgatta, miközben Roger egy kóbor hattyútollal lustán simogatta Lottie bal mellét. – Hagyd már abba! – fortyant fel a nő, mire az összes gombostű kipotyogott a szájából. – És add már ide azt a tollat. Vissza kell ragasztanom a helyére. – Roger, válthatnánk pár szót? – szólítottam meg. – Hát persze! – A színpad szélére bökött. – Lépjünk csak be az árnyékba. – Kacskaringós mozdulattal meglibbentette előttem a tollat. Nem játszik az árnyék. Látnom kell az arcát. – Itt jó lesz – vezettem egy reflektor alá. – Roger, hallottad valaha, hogy Wayne egy Digby nevű illetőt említett volna? – Nem – csiklandozta meg az arcomat a tollal. – Megtennéd, hogy ezt abbahagyod? 285

– Nem – közölte. – Szexuálisan irányíthatatlan vagyok. Mint ahogy azt már biztosan hallottad. – Digby? – ismételtem. – Sosem hallottam róla. Megmondanám, ha hallottam volna. Szóval… még mindig semmi nyoma Wayne-nek? – Semmi. Hirtelen minden fesztelenség eltűnt Rogerből. Izzadság gyöngyözött a homlokán. – Figyelj, tényleg muszáj megtalálnunk. Te is láttad, micsoda vicc lesz ez az egész. Wayne nélkül baszhatjuk. – Mindent megteszek. Csak azon tűnődtem… – Elhallgattam. Nem tudtam pontosan, mire akarok kilyukadni. – Min tűnődtél? – John Josephen. Vajon van rejtegetnivalója? – Rejtegetnivalója? – Roger úgy nézett rám, mintha tiszta idióta lennék. – Naná hogy van. John Josephnek rengeteg rejtegetnivalója van. – Tényleg? Például mi? – Úgy értem, mindenkinek van rejtegetnivalója. – Mi az, amit nem mondasz el nekem? – Semmi. Hidd el, semmi nincs, amit nem mondok el. Azt akarom, hogy Wayne megkerüljön. Nagyon sóhajtottam. – Rendben. Hívj fel, ha bármi eszedbe jut. – Egyébként is lehet, hogy felhívlak – mondta halk, sokat sejtető hangon. – Jaj, hagyd már abba! – Képtelen vagyok – mondta szinte büszkén. – Szexuálisan irányíthatatlan vagyok. Elfordultam tőle, és beleütköztem Jaybe. – Ha már itt vagyok, akár téged is megkérdezhetlek. Tudsz róla, hogy Wayne-nek lenne egy Digby nevű barátja? 286

– Nem tudok. De mint ahogy folyton hajtogatom, nem ismerem olyan jól Wayne-t. Rogernek volt valami mondanivalója? – Nem állítom, hogy Roger St. Leger sorozatgyilkos lenne – gondolkoztam el. – Most komolyan, ezt tényleg nem mondom. De ugyanabba a kontinuumba tartozik. Jaynek felcsillant a szeme. – Tudom, miről beszélsz. Az a típus, aki a halálsoron lenne, és egy csomó nő szerelmes lenne belé. – Ez az! Pikáns képeket küldözgetnének neki magukról… – …és levelet írnának a kormányzónak, hogy változtassák meg a büntetését. Hé, itt jön Frankie! Szegény Frankie-t végre leeresztették a földre, és Zeezah is puhán landolt mellette. Az emberek odasereglettek, hogy segítsenek Frankie-nek kimászni a hámból, de Frankie nagyon-nagyon el volt lazulva, annyira, hogy lábra se bírt állni. Nyilvánvalóan valami szupererős Xanaxot kaphatott Rogertől. – Azt hittem, végem – suttogta Frankie a földön fekve. – Az összes barnítóspray, amit valaha magamra fújtam, lepergett előttem. Fölé térdeltem. – Frankie, nyisd ki a szemed. Van Wayne-nek Digby nevű barátja? Hallottad valaha egy bizonyos Digbyről beszélni? – Nem – rebegte haloványan. – És te, Zeezah? – fordultam a nőhöz. – Hallottad valaha, hogy Wayne egy Digby nevű férfit említett volna? – Nem – mondta Zeezah határozottan, és közben egyenesen a szemembe nézett, és őszintének, tisztának, becsületesnek tűnt. Ez most más volt, mint amikor Gloriáról kérdeztem; akkor zavarba jött, most hittem neki. Mindegyiküknek hittem. Wayne-nek nincs Digby nevű barátja. Digby nem volt Wayne életének a része, mielőtt csütörtök délelőtt, tizenkettő előtt egy perccel telefonált. Ezek szerint Digby tutira az az ötvenes, nagydarab, kopaszodó fickó, akivel Wayne elhajtott. Akkor ez rendben. 287

Na és most mit csináljak?

288

39 Fontolóra vettem, hogy elhajtsak-e Clonakiltybe, de nem lett volna sok értelme, ha kevesebb mint két óra múlva vissza kell érnem John Joseph hússütésére, úgyhogy visszamentem a Mercy Close-ra. Úgy látszik, képtelen vagyok nem odamenni. Odafelé menet megálltam egy benzinkútnál, és vettem diétás kólát, annyit, hogy pótolni tudjam, amit Wayne-től elloptam – igen, elloptam, akár ki is mondhatom, hogyan történt valójában –, és további négy litert magamnak. Szeretem a diétás kólát. A benzinkútnál kényszerítettem magam, hogy az ételekre összpontosítsak. Pár nyomorult szendvics hevert egy kis hűtőben, valami szürkés színű hús volt bennük, ami nagyképűen sonkának adta ki magát. Tudtam, hogy ilyesmit nem bírna a gyomrom. Egy doboz Cheerios. Az jó lesz, meg banán, ha van, de nem volt, úgyhogy akkor csak a doboz Cheerios. Majdnem pont Wayne háza előtt találtam parkolóhelyet, bementem, kikapcsoltam a riasztót, és éreztem, hogy fellélegzem. Olyan jó volt itt. Tíz másodperccel később üzenetet kaptam, amely figyelmeztetett a saját érkezésemre. – Igen, tudom, hogy itt vagyok, köszönöm, igen. Olyan klassz az egész. A konyhában betettem a diétáskóla-pótlást a hűtőbe, és mellé raktam a saját üvegeimet is, aztán elgondolkoztam, vajon ez nem túl nagy szemtelenség-e. Elhasználom Wayne hidegét, azt a hideget, amiért ő fizeti az elektromos számlát, amiről pontosan tudtam, hogy teljes egészében és idejében kifizeti. Kicsit tiszteletlennek éreztem a dolgot, úgyhogy inkább kivettem az üvegeket. Bementem a nappaliba, leültem a földre, és megettem hétmaroknyi gabonapelyhet, aztán a cukorhullámot meglovagolva felálltam, és nekigyürkőztem, hogy újra átfésüljem a házat. Nem tudtam, mit keresek, csak azt tudtam, hogy tovább kell kutatnom. Úgy döntöttem, a legjobb esélyem arra, hogy valami újat és izgalmasat fedezzek fel, a nappaliban van, mert ott 289

idáig nem sok mindent csináltam, csak feküdtem a szőnyegen és bámultam a mennyezetet. A magától értődő kiindulási pont a beépített szekrény volt. Két részre volt osztva: a felső rész polcos volt (ezen lakott a tévé, a Sky Box és további műszaki hardvercuccok), az alsó rész pedig öt fiókból állt. Szinte biztos voltam benne, hogy a fiókokat már megnéztem. A felsőt egészen biztosan megnéztem – abban találtam meg Wayne útlevelét –, de vajon lehetséges, hogy elfelejtettem az alatta lévőket is ellenőrizni? Nem rám vallana, de előfordulhatott, hogy annyira lefoglalt, hogy a saját vállamat veregessem, amiért megtaláltam az útlevelet, valamint hogy felvágjak Jay Parker előtt, és úgy általában kiélvezzem a kudarcát, hogy ezt elbaltáztam volna. Szélsebesen nyitogatni és csukogatni kezdtem a fiókokat: kábeleket, elemtöltőket és további ezekhez hasonló, észbontóan unalmas tárgyakat találtam. A legalsó fiókban azonban egy videokamerára bukkantam. Ott csücsült magában, és sikerült egyszerre ártatlannak és elképesztően bűntudatosnak tűnnie. Ez a látvány annyira váratlanul ért, hogy hátrahőköltem: egészen a szoba közepéig tolattam, aztán lábujjhegyen visszalopakodtam, és bekukucskáltam a fiókba. Jelentéktelen kinézetű kis izé volt, ennek ellenére éreztem, hogy összeszorul a gyomrom. Amikor az ember videokamerát talál, az olyan, mintha megütné a főnyereményt. Legalábbis lehetséges, hogy mindjárt megüti. Nem lehet tudni, mit talál egy videokamerán az ember. Mindenféle perverz, pucérkodós terhelő bizonyítékot, ha az interneten fellelhető, „kiszivárogtatott” felvételeknek hinni lehet. Bírtam Wayne-t, nem akartam tudni róla, ha perverz, pucérkodós dolgokban utazik, de muszáj volt a munkámat végeznem. Kivettem a kamerát a fiókból, kinyitottam a kis képernyőt, és megnyomtam a lejátszást. Felugrott egy lista: dátum szerint sorba rendezett fájlok. Kiválasztottam a legfrissebb felvételt, ami tíz nappal ezelőtt készült, aztán szorosan behunytam a szemem. Csak nehogy valami meztelenkedős hülyeség legyen, fohászkodtam az univerzumhoz. Hadd ne kelljen megnéznem egy házimozit Wayne meztelenkedős hülyeségéről. 290

Vagy a fanszőrzetéről. Egyszerűen túlságosan törékeny állapotban voltam ahhoz, hogy egy idegen fanszőrzetét bámuljam. Aztán azon kezdtem tűnődni, vajon milyen lehet Wayne szőre, és hirtelen totál más irányt vett az agyjárásom. Mi van, ha úgy van megcsinálva „ott”, mint a sydney-i operaház? Hogy passzoljon a fejéhez? Nem mintha még mindig olyan lenne a haja, de lehet, hogy néha mind a két helyen megcsináltatja olyanra. Esetleg ha különleges meglepetésben szeretné részesíteni Gloriát…? A kamerából hallható hangokból ítélve azonban úgy tűnt, nem tévedtünk meztelenkedős területre. Inkább valamilyen boldog családi összejövetel lehetett az alkalom. Nevetés hallatszott, többen beszéltek egyszerre, és amikor résnyire nyitottam a fél szemem, láttam, hogy a kamera épp ráközelít Wayne mamájára – felismertem a polcokra kitett fényképekről. Megszólalt Wayne hangja: – Na, íme, Carol, a születésnapos. Mondanál néhány szót nekünk e jeles alkalomból? Carol nevetett, integetett a kamerának, és azt mondta: – Ne, hagyd abba, tedd el azt a vackot! – Oké – felelt Wayne hangja. – Rowan, van kedved átvenni a filmezést? Egy pillanatig a parketta elmosódott részlete látszott, aztán Wayne jelent meg a képernyőn egy tíz év körüli kisfiúval. – Magunkat vesszük – mondta a srác (Rowan?). – Rowan vagyok. Ez pedig itt a nagybátyám, Wayne. Ő a kedvenc nagybátyám, de ne mondjátok el Richard bácsinak. Richard Wayne bátyja, szóval Rowan ezek szerint Wayne nővérének a fia. – Carol nagymamámnak ma van a születésnapja – folytatta Rowan. – Kilencvenöt éves. Tényleg? Csodálkoztam. Évtizedekkel fiatalabbnak nézett ki. Jönnek már megint azzal a halolajjal. – Dehogyis! – hallatszott egy hang. – Hatvanöt éves vagyok. – Én meg diszlexiás – mondta Rowan. – Inkább szemtelen. 291

– Most te filmezz – mondta Wayne Rowannek. Ismét megcsodálhattam a parketta egy darabját, midőn az átadás megtörtént, ezután pedig feltűnően bizonytalanabb lett a kamera tartása. Rowan vezetésével végigjártuk a házat – feltételezésem szerint Wayne szüleinél tartották az összejövetelt –, mígnem eljutottunk a konyhába. – Itt az anyukám – hallatszott Rowan hangja. – Ő pedig Vicky nénikém. Két nő ült a konyhaasztalnál – Wayne nővére, Connie, és a sógornője, Vicky. Vörösbort ittak, egészen közel hajoltak egymáshoz, de mi olyan közel mentünk, hogy hallottuk, amint egyikük az mondja: – …szóval most nem tud választani közöttük. Aztán Connie hirtelen felegyenesedett, és közvetlen közelről belebámult a kamerába. – Jézusom, az az izé be van kapcsolva? – Kapcsold ki! – kérte Vicky. – Akár be is perelhetnének minket! De végig teljesen barátságos volt a hangvétel. Így ment tovább. Megismerkedtünk Alan nagypapával (Wayne apukájával), aki kötényt és edényfogó kesztyűt viselt, és épp egy tepsi húsos hasét vett ki a sütőből, de egy percre szüneteltette a munkát, és nagy hirtelenjében a When I’m Sixty-Four dallamára elénekelte a When I’m Sixty-Five refrénjét. Találkoztunk Florence babával, aki igazából már nem baba volt, hanem inkább kisgyerek, és aki hozzánk vágott egy kis műanyag hajót. Láttuk Suziet és Joelyt, két kislányt, akik körülbelül ugyanannyi idősek és ugyanolyan rózsaszínek voltak, mint Bella. Vagyis igazából nem is láttuk őket, mert amint kiszúrták Wayne-t és Rowant, kiabálni kezdtek, hogy „fiúknak tilos!”, mire a kamera sietve visszavonult. Találkoztunk Bennel, Rowan valamivel idősebb testvérével, aki azzal foglalatoskodott, hogy kamasz: megvetően elvonult, és olvasott. Wayne megmutatta Rowannek, hogyan közelíthet a lencsével – látni nem lehetett, csak a hangja hallatszott –, és Rowan ráfókuszált a könyv címére. – Albert Camus: Közöny – hallatszott Rowan hangja. – Valami hülyeség. 292

Mostanában Ben mást se csinál, csak olvas. – Hiába volt gúnyos a hangja, nem titkolhatta el, hogy nem érti a bátyjában végbe menő változásokat, és kicsit meg is van bántva miattuk. – Majd kinövi – mondta Wayne együtt érzőn. – Te sem nőtted ki – jegyezte meg Rowan. – Á, dehogynem. Csak felvágok. Aztán tortát ettünk, gyertya is volt, mindenki a konyhába gyűlt, és elénekeltük a boldog szülinapos dalt. A család tapsolt és éljenzett, valaki kiabálni kezdte, hogy „beszédet!”. Mire vége lett a kisfilmnek, legszívesebben sírtam volna. És megértettem valami nagyon fontosat. Megértettem, hogy Wayne Diffney rendes ember. Kedves a gyerekekkel, megengedi, hogy szabadon flangáljanak a drága videokamerájával, nem szól bele lépten-nyomon minden mozdulatukba. Szereti a családját, és szemlátomást a családja is szereti őt. Ő tudja, hogy miért, de Wayne már nem akar a Laddz tagja lenni, és ehhez minden joga megvan. Lefújom a keresést.

293

40 Muszáj lesz mano-a-mano találkoznom Jay Parkerrel. Ha telefonon mondanám el neki, sosem hagyna békén, de ha látja az elszántságot a szememben, tudni fogja, hogy komolyan gondolom. Összeszedtem a cuccomat, beleértve a cheeriosos dobozt is, és mielőtt még utoljára élesítettem volna a riasztót, elbúcsúztam Wayne gyönyörű házától. Már most hiányzott. Szörnyen fájt. Átmentem John Joseph házához, és mindenféle pimasz kérdésre választ kellett adnom, mire Alfonso végre beengedett. Az egyenruhás szobalány – nem Infanta volt – végigvezetett a házon, át egy akkora hatalmas üvegajtón, amilyet még soha életemben nem láttam, majd ki a gyönyörűen megépített, lépcsőzetes kertbe. A teraszon állva végigpásztáztam az alattam álldogáló vagy harminc embert, és Artie szavai jutottak eszembe: „Bármi lehetséges. Bármi. Az emberi viselkedés szélsőséges… nincs határ, ha az a kérdés, hogy mit meg nem tesznek az emberek, és hogy mindezt kivel teszik.” Itt azonban elég ártalmatlannak tűnt minden. A sötét örvények mind csak az én fejemben morajlottak, Wayne-hez nem volt közük. Wayne-nek semmi baja, bárhol van is, és sok szerencsét neki. Jól teszem, hogy nem keresem tovább. És nem arról van szó, hogy sorsára hagyom, mert semmi szörnyűség nem fog vele történni. Önkéntelenül is feltűnt, hogy a vendégeket még nem etették meg. Nem sikerült meggyújtani a faszenet. A grillsütőt a teraszon állították fel; Számítógépes Clive és Infanta kétségbeesetten próbálta fellobbantani a tüzet. Eltávolodtam tőlük, mert szörnyű volt a gyávaságuk, a rettegésük. Jól tudtuk mindannyian, hogy John Joseph előbb-utóbb észreveszi, mi folyik, és akkor idejön és kiabálni fog velük. Egyelőre azonban csak a sörösüvegét lóbálta, és úgy tett, mint aki nem is zsarnok. Viszont szerencsétlen Harvey-nak tartott kiselőadást, és fogadni mertem volna rá, hogy nem fociról beszélgetnek. Inkább úgy tűnt, mintha 294

„Harvey tévedései és baklövései” volna a téma. Tovább szemléltem az embereket a kertben. Ha az ír kormány hússütési felügyelője lennék, azt kellene mondanom, hogy a vidámság szintje csupán az „elégséges” közelében mozog. Messze voltunk a „veszélyesen mocskos”tól. (Ez a legmagasabb szint: ez már a nyilvános vizelést is magába foglalja. Elméletben, aki ezt eléri, érmet kap Írország elnökétől, de tavaly nyáron olyan sokan értek el kiváló eredményt, hogy a díjátadó ünnepségen kitört a pánik meg a lökdösődés, úgyhogy abba kellett hagyni az egészet.) Ezeknek az embereknek itt John Joseph kertjében azonban össze kellene szedniük magukat egy kicsit, ha nem akarják, hogy elszállítsák őket a zöld teherautón az átnevelő táborba Temple Barba, és megtanítsák őket „erőst mulatni”. Abszolút nem adtak bele apait-anyait. Sőt – összehúztam a szemem, hogy jobban lássam –: ha nem tévedek, valaki vizet iszik. Vizet! Semmi alkoholt! Ajjaj, ez nem fog jól mutatni a jelentésemben, nem bizony. Zeezah volt az, aki vizet ivott, és lehet, hogy erre megvan a magyarázat, lehet, hogy okkal tartja távol magát a sörtől, talán a vallása miatt. De mi, írek nagyon vallásos nemzet vagyunk, ez mégsem tart vissza minket attól, hogy szanaszét igyuk a fejünket. Zeezah elbűvölően beszélgetett a szőrös technikusokkal. (És meg kell mondanom, ők igazán igyekeztek. Mindkét kezükben sört tartottak, sőt volt egy, aki még a lófarkába is beledugott egy üveggel. Meg fogom tudni a nevüket, és előterjesztem őket valami „dicséretre”.) Zeezah felnézett, és amikor meglátott, mintha alig észrevehető árny suhant volna végig az arcán, aztán finoman integetett, elmosolyodott, és én önkéntelenül visszamosolyogtam. Ott volt Frankie, akinek egy kicsit még mindig üveges volt a szeme – a Xanax utóhatása. Ott volt Roger St. Leger is: épp kivetette a hálóját egy szerencsétlen nőre, aki irtó rövid farmersortot és cowboycsizmát viselt: a nő hátradobta napcsíkozta haját, és barnára sült nyakát felfedve, hangosan nevetett. Legszívesebben odasiettem volna hozzá, és megmondtam volna neki: Ó, most még nevetsz. Most még el vagy ragadtatva. De adj a dolognak hat hetet. Csupán hat hét, és teljesen bele fogsz őrülni a fickóba. Hat rövid hét, és a balesetin kötsz ki, miután megpróbáltad felvágni az ereidet az eldobható borotvával, amelyet azért vettél, hogy a kedvéért leborotváld a 295

lábad. De hát mit lehet tenni? Hagyni kell, hogy az emberek elkövessék a saját hibáikat. Apropó, hibák: ott volt Jay Parker is. Lottie-nak meg az egyik asszisztensének lökte a rizsát, miközben a sörét lóbálta, és feltűrt ingujjban gesztikulált. Kihúztam magam, megkerestem a belső acélrudamat, és elindultam Parker felé. Mintha az emberek megérezték volna az elszántságomat, úgy nyílt szét előttem a tömeg, mint a Vörös-tenger. Épp mielőtt odaértem volna hozzá, Parker megpördült, felém fordult fürge kis lábán, mint a Jackson Five. – Helen! – toppantott a másik lábával, hogy ne pördüljön tovább. Ügyesen időzített. Láttam rajta, mennyire örül, hogy itt vagyok. – Figyelj, Parker, kilépek. – Ezt meg hogy érted? – Tudja. Láttam rajta. A mosoly ott maradt az ajkán, de a szemében titok jelent meg, ide-oda kapta a tekintetét, már a megoldáson gondolkozott. – Nem akarom Wayne-t keresni. – Miért nem? Nem lesz gond a pénzzel. – Nem érdekel a pénz. – Na, sose gondoltam, hogy valaha kimondom ezt a mondatot. – Tessék, itt van Wayne kulcsa. – Kezébe nyomtam a kulcsot, vigyáztam, nehogy közben hozzáérjek. Vonakodva vette át a felé nyújtott kulcscsomót. – De lehet, hogy bajban van – mondta. – Lehet, hogy szüksége van rá, hogy megkeresd. – Nincs bajban. Nincs szüksége rá. Egyszerűen csak nem akarja megcsinálni a koncerteket. Hagyd békén. – Ez nem ilyen egyszerű. – Parker előbb Frankie, aztán Roger felé biccentett: mindketten rám szegezték fürkésző tekintetüket. – Kell nekik a pénz. – John Joseph és Zeezah felé pillantott, akik szintén engem bámultak. – Mindannyiuknak. Sok mindenkinek a megélhetése múlik azon, hogy Wayne 296

visszajön-e. – Akkor szerezz valaki mást. – Nem akarok senki mást. Téged akarlak. – Engem nem kaphatsz meg. Kinyújtotta a karját, én pedig a kezét bámultam, azon tűnődtem, vajon lesz-e pofája hozzám érni. – Helen… Annyira kétségbeesettnek tűnt, hogy azt fontolgattam, engedek. De csak egy pillanatig. – Remélem, megoldódik – mondtam, és elindultam. – Várj! Visszafordultam, és ránéztem. Nagyot nyelt, és kisöpörte a homlokából az előrehulló hajtincset. – Figyelj, felejtsd el Wayne-t. Nem találkozhatnánk amúgy is? Te meg én? Sokáig, nagyon sokáig bámultam rá. – Hiányzol – mondta szinte súgva. – Tényleg? – Hirtelen nagyon szomorú lettem. – Hát, nekem meg Bronagh hiányzik. Ahogy sarkon fordultam és elindultam, egy bénító pillanatra eltöprengtem, vajon nem éri-e Wayne-t valami rettenetes szörnyűség, ha így magára hagyom, de tudtam, hogy nem. Tudtam, hogy helyesen cselekszem. De akkor miért érzem ilyen nyomorultul magam? Semmi nem maradt, amivel elfoglalhatnám magam, azért. Nem tehetek mást, mint hogy elmegyek a szüleimhez, és elismerem, hogy nincs többé saját otthonom. Nem tehetek mást, mint hogy szembenézzek a ténnyel, hogy több mint huszonnégy órája nem zuhanyoztam, és már semmilyen indokkal nem halaszthatom tovább a fürdést. Kis híján megvakultam a feketeséghullámtól, ami a gyomrom tájékáról indult felfelé. Olyan volt, mint egy napfogyatkozás. De ez nem először fordul 297

elő velem. Tudtam, mit kell tennem. Az egyik lábamat a másik elé kell helyeznem. Mígnem talán már nem megy tovább.

298

41 Ahogy anyuék felé hajtottam, megszálltak a Bronaghról őrzött emlékeim. Soha nem hordott ékszert – sem fülbevalót, sem karkötőt, semmit. Úgyhogy amikor aznap megjelent az újonnan szerzett lakásomban, azt hittem, hallucinálok. – Bronagh, miért van rajtad az a gyűrű? – kérdeztem. A bal kezére nézett, a nagy, szögletes gyémántra, mintha valaki másé lenne az egész. – Ja. Igen. Blake megkérte a kezem. – És… hozzámész? – Azt hiszem. – Értem. Hát… nem kellene most sikítva ugrándoznunk? – De. És neked meg kell ölelned, sírnod kell, és azt mondanod, mennyire örülsz nekünk. – Oké, próbáljuk meg. Megfogtuk egymás kezét, szökdécseltünk kicsit, megpróbáltunk sikítani is, de olyan volt, mintha parancsra kellene nevetni: nagyon nehéz úgy csinálni, hogy természetesnek tűnjön. – Most pedig ölelj meg – rendelkezett Bronagh. Kötelességtudón megöleltem, és azt mondtam: – Úgy örülök. – Na és a sírással mi lesz? – kérdezte. – Nem tudom – vontam vállat. – Azt hiszem, sokkot kaptam. – Te kaptál sokkot? – Gyere, feküdjünk le az ágyra, panaszkodjunk, hátha visszanyerjük az egyensúlyunkat. Egymás mellett hevertünk a főnökasszony-ágyamon, és hogy beinduljanak a dolgok, pocskondiázni kezdtem azokat, akik tálcát használnak a teázáshoz. – Tudom, hogy a tálcán hatékonyan lehet a konyhába vinni a teáscsészéket meg a többi szarságot, de akkor is, affektálás az egész. 299

– Tiszta ezerkilencszázötven! – Inkább minden egyes kanállal egyenként kirándulok, csak tálcát ne kelljen használni. – Ruhát kell majd fölvennem? – kérdezte Bronagh. – Ahhoz, hogy kivigyél egy kanalat? – Egy pillanatig nem értettem, miről beszél. – Ja, hogy amikor férjhez mész. Semmit nem kell csinálnod, amit nem akarsz. Te Bronagh Keegan vagy. – Nem sokáig. – Hogy érted? Felveszed Blake nevét? – Gondolom. – Jesszus. Ugye tudod, hogy nem muszáj? – De azt hiszem, szeretném. Szóval? Ruhát kell fölvennem? – Meglesz az egész templomos cucc? – Igen. Tiszta idiótának érzem majd magam a ruhában. Tök hülyének. Azt hiszem, még soha nem láttam Bronaghot ruhában, de gyanítottam, hogy elég fura lenne. – Vegyél fel farmert meg a kapucnis pulcsidat – javasoltam. – Esetleg fehér farmert és kapucnis pulcsit? – Hát… igen, talán. – Leszel a koszorúslányom? – Persze! Naná! Köszi. Úgy értem, megtisztelsz. Mások is lesznek? – Bár nem tudtam elképzelni, ki lehetne még a képben. – Nem. Csak te. – Te leszel az egyetlen koszorúslány? Ez aztán a megtiszteltetés! – jelentette ki Margaret később. – Á, nem, nem, dehogy – siettem tisztázni a dolgot. – Csak arról van szó, hogy nincs más barátja. – Én is a barátja vagyok! – közölte megbántva Margaret. – Nagyon jól kijövünk egymással. – Persze, igen, természetesen, nem azt mondom… csak közeli barátja 300

nincs több. – Én nem vagyok közeli barát? – kérdezte Margaret, és kis híján elsírta magát. – De, persze, csak azt mondom, mármint nem azt mondom… Azt mondják, minden menyasszony gyönyörű. Pedig azt nem jelenteném ki, hogy Bronagh gyönyörű volt. A világ legegyszerűbb menyasszonyi ruháját viselte – azt mondta a tervezőjének, hogy húzzon a fejére egy fehér lepedőt, és csak vágjon egy lukat a nyakának, és bár a szerencsétlen tervező majd beledöglött, minden tőle telhetőt megtett, hogy teljesítse a kívánságát. Bronagh eszelős tekintettel lépett az oltár elé, mintha titkon valami őrületes mutatványra készülne. (Olyan volt DVD-n visszanézni, mint amikor az ember egy horrorfilm elején a körmét a tenyerébe vájva várja, hogy valami rémség történjen. Főleg hogy Blake péppé ázott arcáról csak úgy ragyogott a szerelem és a hála.) Egészen az utolsó pillanatig azt vártam, hogy Bronagh sarkon fordul és elviharzik, vagy valami olyan tabudöngető dolgot művel, mint például hogy lesmárolja Blake apját, de rendben lement az egész.

301

42 Megérkeztem anyuékhoz. A cuccom kicsomagolva és elpakolta várt. A ruháim ott lógtak szépen a szekrényben, a fehérnemű elvágólag feküdt a fiókokban, Artie meztelen fényképei pedig gondosan elrejtve lapultak egy halom zoknigombóc alatt. A ruhásszekrény aljában ott sorakozott a huszonöt pár nagyon szép, nagyon magas sarkú cipőm: a csillogósak, a kígyóbőrből készültek, a nyitott orrúak és a hátul nyitottak, a bokapántosak, micsoda választék. Úgy néztem a cipőimet, mintha soha életemben nem láttam volna még őket. Gyönyörűek voltak, de látszott, hogy sok a gond velük. Egyáltalán hogy bírok lábra állni bennük? Nehéz volt elhinni, hogy valaha – ráadásul nem is olyan régen – konkrétan futni is képes voltam bennük. Amikor Jay Parkerrel jártam, szinte minden egyes másodpercben magas sarkút hordtam. Akkoriban nagyon menő voltam. Artie-val lenni egészen más, ez sokkal visszafogottabb élet. Persze néha mi is tartunk „randiestét” (bár mind a kifejezés, mind maga a fogalom előkelő helyet foglal el a Lapátlistámon), de a mi esetünkben az együtt töltött időt és azt, hogy ezt az időt mivel töltjük, tulajdonképpen még mindig a gyerekei határozzák meg. De most legalább már ismernek, tudják, hogy létezem. Artie és én meglehetősen ingoványos talajra tévedtünk pár hónappal ezelőtt, miközben Artie azon igyekezett, hogy elkerülje az ütközést a két világa között. Eleinte rendben is volt minden. Januárban és februárban találkozgattunk – néha ő jött az én lakásomba, néha én az ő házába. De nem volt meg a szabadságunk, a mozgásterünk, nem találkozhattunk bármikor, amikor csak kedvünk szottyant. Ha a gyerekek Vonnie-nál aludtak, minden oké volt, de ha nála, akkor hozzá sem nyúlhattam. Ez nem tetszett, ő viszont tetszett, és az egész rendszer olyan törékeny volt, hogy nem bírta volna ki az elemzést, úgyhogy elhatároztam, nem fogok gondolkozni rajta, legalábbis egyelőre. Iona enyhén szólva a rögeszmémmé vált. Amikor Artie kiment a szobából, gyakran bámultam Iona fényképét, és gondolatátvitellel próbáltam meg közölni: ha sokat baszakodsz velem, elérem, hogy az apukád jobban 302

szeressen engem, mint téged. De ezt soha nem vallottam volna be, még ha kínoznak, akkor se, sőt akkor se, ha egymilliószor végig kellett volna hallgatnom azt a mondást, hogy „fogjuk meg és vigyétek”, miközben szép sorban százezer tükörtojást sütöttek volna meg az orrom előtt. Márciusra azonban már kezdett idegesíteni, hogy nem létezem, és egy reggel kiborult a bili. Előző este Artie-nál aludtam, reggel pedig felöltöztem, és indulni készültem. – Na jó, én megyek – jelentettem be. Egy melltartót nyomott a kezembe, azt volt rajtam előző este. – Ezt itt ne felejtsd. – Kösz – mondtam kissé gúnyosan. – Mi van? – Ennek az Artie-nak a legkisebb nüánsz sem kerüli el a figyelmét. – Persze, nehogy egyetlen nyomot is hátrahagyjak. Keményen nézett rám. – Tudod, milyen bonyolult a helyzet. – Folyton ezt mondod. Már kezdem unni. Fogtam a melltartómat, belegyömöszöltem a táskámba, és szó nélkül elviharzottam. Baszódjon meg. Elegem van abból, hogy senki vagyok. Úgy döntöttem, nem fogom fölvenni, ha hív. De nem hívott. Én sem hívtam őt, és nehéz volt, nehezebb, mint vártam. Ahogy teltek a napok, és még mindig nem hallottam felőle, lassan rádöbbentem, hogy vége. Nos, amúgy sem számítottam rá, hogy sokáig fog tartani. Totál nem illettünk össze. Érdekes, ahogy így belegondoltam, soha egyik kapcsolatom sem tartott három hónapnál tovább. Az a nap, amikor Artie-val összevesztünk a melltartó miatt, pontosan három hónappal az után volt, hogy megismerkedtünk a karácsonyi vásárban. Mi lehet ez nálam? Szándékosan választom ki a három hónapos jelzővonalat és döntök úgy épp akkor, hogy nem akarok többé láthatatlan barátnő lenni? Anyu sokszor mondta, hogy kislánykoromban, ha új játékot kaptam, addig nem voltam boldog, míg tönkre nem tettem mindegyiket. Úgy 303

tűnik, hiába nőttem fel, semmi sem változott. Ezzel a hozzáállással örökké egyedül leszek. De hát mit csináljak? Ez vagyok én. Így hát nekiálltam elcsomagolni az Artie-val kapcsolatos érzéseimet, a szomorúságomat, azt, hogy mennyire hiányzik. Összenyomtam, összetömörítettem ezeket az érzéseket, kordában tartható kis kockává sűrítettem őket, ahogy a karambolos autókat szokták, olyan kicsi csomaggá, amit el tudtam raktározni, el tudtam rejteni az agyam egyik ritkán látogatott, poros polcán. Mindig ezt csináltam, ha valamit nem akartam érezni, de ez most sokkal megerőltetőbb volt, mint képzeltem. Nyolc borzalmas nap elteltével felhívott. – Találkozhatnánk? – kérdezte. – Minek? Hogy visszaadhasd a cuccaimat? Ja, el is felejtettem. Nincs semmi, amit visszaadhatnál. – Találkozhatnánk? Beszélhetnénk? – Van miről beszélnünk? – Lássuk meg. Tudjuk meg. Eljössz velem sétálni? – Hogy érted, hogy sétálni? Kirándulni? Az erdőbe? – Nagyon furának találtam ezt a kérést, de azt gondoltam, talán még mindig jobb, mint szemtől szembe leülni egymással. – Oké – egyeztem bele. – Azt hiszem, lehet róla szó. Mit kell tennem? – Vegyél fel tornacipőt. Van vízálló kabátod? – Nincs. – Hadd találjam ki. Nem hiszel a vízálló kabátokban? – Így van, nem hiszek bennük. – Majd kitalálok neked valamit. És piknikezni is fogunk. – Ööö… nézd, Artie, a „piknik” szó előkelő helyet foglal el a Lapátlistámon. Megtennéd, hogy nem használod? – Rendben. Mi lenne, ha azt mondanám inkább, hogy hozok kaját? Hordozható kaját? Gyönyörű, március közepi nap volt, az a fajta nap, amikor szinte megdöbbenve veszed észre, hogy a tél nem fog örökké tartani, amikor a 304

testednek hirtelen eszébe jut, hogy nyár is van a világon. Artie eljött értem, és amikor beszálltam az autóba, mindketten óvatosan köszöntünk, de nem csókoltuk meg egymást, nem is értünk egymáshoz. Elmentünk Wicklow-ba, valamilyen elhagyatott, őrülten erdős, Ördögszurdoknak nevezett részre, és amikor kiszálltunk az autóból, alaposan megnéztem őt magamnak: igazi túrabakancsot viselt, farmert, valamilyen modern, ipari anyagból készült dzsekit, a hátán pedig hátizsákot. – Lapát-lista? – kérdezte. – A hátizsák miatt? Nagyon tepertünk, hogy sikerüljön békepipásan tréfásra venni a hangot, úgyhogy azt mondtam: – Nem vagyok oda az összeállításért. De szerencsédre olyan jóképű vagy, hogy még így sem tűnsz tiszta idiótának. Mondd csak, mi lesz, ha esik? – tudakoltam. Épp verőfényes napsütés volt, de mégiscsak Írországban vagyunk. – Felveheted ezt – húzott elő valamit a csomagtartóból. – Mi az? – kérdeztem gyanakodva. – Egy dzseki. Vonakodva vettem kézbe a ruhadarabot. Fekete volt, és könnyebb, mint egy zacskó gumicukor – egy olyan kisebbfajta zacskó, amit szinte nem is érdemes feltépni, annyira kevés van benne. – Ez egy olyan ipari izé? Egy olyan boltból? – Rémületes gondolat fészkelte be magát az agyamba. – Ugye nem… Vonnie-é? – Nem. – És nem is Ionáé? – Nem – nevetett. – Akkor meg honnan van? – Vettem. – Nekem? – Neked. – Szóval akkor ez olyasmi, mint egy ajándék? 305

– Igen – mondta elgondolkozva. – Mint egy ajándék. Felpróbálod? – Nem tudom. Azt hiszem. – Belebújtam a kabátba, Artie segített becipzározni. Karcsúsított volt a dereka, és tökéletesen simult a csípőmre, se túl szoros nem volt, se túl laza. A csuklórészt tépőzárral lehetett rögzíteni. Csinos kis kapucnija volt, és meglepetésemre (kategória: meglepő) azon kaptam magam, hogy tetszik. – Jó rám – mondtam. – De konkrétan tökéletes. Hogy csináltad ezt? – Három méret volt: S-es, M-es és L-es. Te S-es vagy. Az S-eset vettem. – Köszönöm, hogy nem azt mondtad, hogy „nem volt nagy ördöngösség”. – Szívesen. – És köszönöm a dzsekit. – Szívesen. Egy kis ösvényhez vezetett, amely az erdő sűrűjébe vitt minket, aztán egy keskeny kis völgybe, egy sebes vizű patakhoz. Furcsa, zöld fények villantak, ahogy a napsugarak néha-néha betörtek a faágak között. Nem hallatszott más, csak a szél, ahogy az ágakat borzolta, meg a víz, ahogy csobogva rohant a köveken. Olyan érzés volt, mintha egyedül mi ketten léteznénk a földön. Meglepetésemre (kategória: elbűvölő) időnként cikornyás, kőbe vésett idézetekre bukkantunk az út mentén. Ilyenekre, hogy: „Itt fogunk elrejtőzni a csata után.” „Látok egy csikóhalat a medencében. A távolban medvék és farkasok járnak.” „Annyira elfáradtam. Nem bírok továbbmenni. Itt alszom ma este.” – Ezek mik? – kérdeztem Artie-tól. – Csak… idézetek. Műalkotások, ha úgy tetszik. Egy szedett-vedett, moha lepte kövekből épült lépcső mellé azt véste valaki: „Meg kell pucolnom ezt a lépcsőt.” Felnevettem. Néhol furcsa faszobrokat láttunk: egy óriási, fatönkökből épült gömböt, egy baljós művet, ami úgy nézett ki, mint egy fejjel lefelé lógó alak, egy fa ágai közé ékelt, négyrészes ablakot, amely izgalmas keretet adott a völgy látképének. Amikor már vagy egy órája mentünk, egy vízeséshez értünk, és elfogyott az út. A zuhatag mellett egy kis medencében újabb idézetet találtam: „Ha megtaláljuk a gyűrűt, megkérem a kezed.” 306

Erre nem hívtam fel Artie figyelmét. Elővett egy vízálló pokrócszerűséget, a sajtos és káposztasalátás szendvicseket, a Mars csokikat meg egy üveg Proseccót, és bár szemlátomást fáradságot nem kímélve készítette el a kedvenc szendvicseimet, nem tudtam enni. Proseccót ittam egy fehér műanyag pohárból, és vártam. Nem tudtam, mit fog mondani, nem tudtam, mindez hova vezethet, de éreztem, hogy gyűjti a bátorságát valamihez. Itt most el fog dőlni, hogy megy vagy marad. – Hiányoztál – mondta anélkül, hogy rám nézett volna. Nem feleltem. Nem fogom megkönnyíteni neki a dolgot, és ha azt kéri, hogy adjak még időt, nem fogja megkapni. – Bella még mindig folyton rólad kérdez – folytatta. Vállat vontam. – Elmondott téged a többieknek is. – Na és? – Találkozni akarnak. – És? – Te szeretnél? Sokáig, nagyon sokáig hallgattam. – Te szeretnéd? – kérdeztem végül. – Igen. – Értem. – Felálltam, és kezembe vettem a műanyag poharat, amiből a bort ittam. Jó pár méterrel arrább vittem, a fűbe tettem, aztán visszamentem Artie-hoz, és a kezébe nyomtam a proseccós üveg dugóját. – Mit csinálsz? – kérdezte. – Próbára teszlek. Ha beletalálsz a pohárba a dugóval, találkozom velük. Rám nézett, próbálta eldönteni, hogy komolyan beszélek-e. – Nem – közölte szinte megvetőn. – Nem? – Senki nem dob semmiféle dugót semmiféle pohárba. Találkozz a 307

gyerekeimmel, vagy ne találkozz velük, de ne játssz velem ilyen játékokat. Nevetni kezdtem. – Ez volt a próbatétel. Csont nélkül kiálltad, de persze honnan is lenne csont. Vega volt a szendvics. – Miről beszélsz? – Férfi módra viselkedtél. – Valóban? – Jobb kezével a dugóval játszott, ide-oda forgatta az ujjai között. – Találkozom velük. Szervezz meg valamit. – Oké. – Elsőre ne legyen túl hosszú. Szó sem lehet nyolcfogásos vacsoráról kóstoló menüvel. Nem akarom úgy érezni magam, mintha csapdába estem volna. Csak valami… gyorsat. – El van intézve. – Csak úgy mellékesen, de úgy, hogy szinte oda se nézett, elhajította a dugót: a lövedék magasra repült a levegőbe, majd elegáns ívben a pohár kellős közepébe csapódott, megremegtette, végül felborította a poharat. Az Artie családjával való hivatalos találkozásra a Devlin-ház nappalijában került sor egyik szombat délután. Én csak „beugrottam” (Lapát-lista) egy csésze teára, bár szívesebben gyalogolnék el Santiago de Compostelába a Louboutin-omban, mint hogy „beugorjam valakihez egy csésze teára”. Ott várt mindenki, még Vonnie is. Bella a szívére szorította a kezét, és a pilláját rebegtetve azt mondta: – Helen, aaaanyira rég láttalak! Vonnie még Bellánál is kedvesebb volt hozzám. Együtt tapsikoltak és sikoltoztak a cukiságom feletti örömükben, mintha valami játék baba volnék. – Anyu! – kiáltotta Bella. – Ugye mondtam, hogy mennyire imádnivaló? – I. Mád. Ni. Va. Ló – bólintott Vonnie. Egy kiiicsit leereszkedő volt, csak egy leheletnyit, de hát mégsem tehetek neki szemrehányást a melegségéért és a barátságosságáért. 308

Legnagyobb meglepetésemre (kategória: kellemes) Iona szintén nagyon édes volt, bár nem mutatott különösebb érdeklődést irántam. A nagy döbbenetet Bruno okozta. Egyáltalán nem úgy nézett ki, mint a képeken, amikkel tele volt a ház. Azokon a fotókon esetlen, mosolygós kiskamasz srác volt. Azóta viszont szemlátomást felnőttebb lett egy kicsit, ugyanis tetőtől talpig testhez álló, fekete ruhát viselt, a haja totálbrutál szőkére volt hidrogénezve, ki volt festve a szeme, és csak úgy sistergett az ellenségességtől. – Szóval apu barátja vagy? – kérdezte pofátlan stílusban. – Igen. – Voltál már itt? Ebben a házban? – Ööö… igen. Előhúzott egy csinos kis rózsaszín tangát, és a kezembe nyomta. – Azt hiszem, ezt itt hagytad. A bugyira bámultam, aztán megráztam a fejem. – Nem az enyém. – Nos, nem anyué, nem Ionáé, és nem is Belláé. Akkor meg kié? Apunak biztos van egy másik… barátja is. Lehet, hogy Artie-nak tényleg van egy másik barátja. Lehet, hogy mással is dug. Olyan borzalmas volt a gondolat, hogy majdnem elhánytam magam. Hát, ha tényleg mással dug, akkor tényleg mással dug. Majd később foglalkozom vele. – Vagy lehet… – pöccintettem vissza a tangát Brunónak – …hogy a tiéd. Bella színpadiasan a szívéhez kapott, Vonnie és Iona pedig majd nyakukat törték nagy igyekezetükben, annyira bizonygatták mindketten, hogy a tanga igazából az övék. Bruno és én azonban ügyet sem vetettünk rájuk. Rendületlenül bámultuk egymást: ha harc, hát legyen harc. A hosszú távú összhang érdekében meg kellett volna hunyászkodnom, hagynom kellett volna Brunót győzni. Ehelyett pont ugyanolyan rosszul viselkedtem, mint ő. Be kell vallanom, hogy még engem is – aki pedig bőven 309

elég időt töltöttem Claire kegyetlenül undok lányával, Kate-tel – megdöbbentett a fiúból áradó gyűlölet. – Mi a fene folyik itt? – kérdezte Artie Brunótól. – Honnan szerezted ezt? – Baszódj meg – közölte Bruno Artie-val, és kirohant a szobából. – Ja – állt meg az ajtóban, és dühös pillantást vetett rám –, és te is baszódj meg. Az ezt követő, Artie és Vonnie által kezdeményezett nyomozás eredményeképpen Bruno bevallotta, hogy ő maga vette a tangát a lehető legnagyobb felfordulás érdekében. Ám ez az eset Bruno és köztem szilárdan megalapozta jövőbeli ütközeteink alaphangját.

310

43 Rádugtam a telefonomat a töltőre, és kényszerítettem magam, hogy arra gondoljak, mennyire szerencsés vagyok, hogy van áramom, mennyire szerencsés vagyok, hogy fedél van a fejem fölött, és van ágyam, amiben alhatom. Csakhogy már majdnem harmincnégy éves vagyok, és azt hittem, hogy átléptem a felnőttkorba, erre megint a szüleimmel élek. Borzalmasan fájt. Be akartam bújni az ágyba, be akartam venni az összes altatót, hogy beleoldódhassak a felejtésbe, de egyszer csak megjelent anyu. Egy röpke pillantást vetett rám, és láttam, ahogy összeszorítja a fogát: nem fogja hagyni, hogy elsüllyedjen a hajó. – Gyorsan! – mondta. – Gyerünk a fürdőszobába. Hússütésre megyünk. – Nem, anyu, nem tudok… – Nincs olyan, hogy nem tudsz. Gyerünk, rúgjunk ki a hámból, még a hajadat is mossuk meg! – Nem, anyu… – De, anyu. Gyengéden, de nagyon, nagyon határozottan rávett, hogy hámozzam le magamról a ruháimat és üljek be a kádba. Olyan volt, mintha újra kislány lennék. Annyira, hogy anyu belefolyatta a sampont a szemembe, én meg bőgtem, mint a vízfolyás. – Na, ne siránkozz már – mondta anyu, miközben bebugyolált a törülközőbe. – Legalább tiszta lettél. Most szépen felöltözöl. Gyerünk. Itt a finom tiszta ruha… vedd fel szépen. Segített felvenni a szűk kis pólót meg a könnyű farmert, amit Claire hozott át. Minden elismerésem Claire-é. Bármilyen megbízhatatlan, néha azért meg tudja lepni az embert: ez a cucc ugyanis – amit nyilvánvalóan Kate-től lopott el – tökéletesen megfelelt az enyhe (vagyis szar) ír nyárban. Anyu ragaszkodott hozzá, hogy tegyek fel színezett naptejet, szempillafestéket, pirosítót és ajakfényt, aztán meg hogy mutassam fel az 311

Alexander McQueen sálat, azt, amit Claire-nek ajándékoztam, amikor először próbáltam kinyírni magam. – Tedd ki az ablakba, hogy lássam – rendelkezett. – Így tudni fogom, hogy nincs bajod. Fáradtan engedelmeskedtem. Semmi értelme elmagyarázni neki, hogy az Alexander McQueen sálnak már semmi divatértéke nincs a szememben. Igazából most, hogy belegondolok, ezúttal nincs egyetlen nagy becsben tartott tárgyam sem, amit elajándékozhatnék. Ettől kicsit megijedtem. Már ennyire rossz a helyzet? Már ilyeneken gondolkozom, hogy „ezúttal”? – A terv a következő – szólalt meg anyu. – Lapát-lista – mondtam automatikusan. – Amikor azt mondod, hogy „a terv a következő”. – Elnézésedet kérem. – Anyu hajthatatlan volt. – Eljössz a sütésre tíz percre. Utána visszamehetsz dolgozni. – Nincs munka. Vége. – Ügyes lány! Megoldottad az ügyet! – Ööö… – Most komolyan, mit mondjak? – Akkor avass be. Mi volt az ügy? – Nem lehet. – Nincs olyan, hogy nem lehet – kérlelt. – Anyu, tényleg nem mondhatom el. – De azért még mindig van jegyünk a Laddzre, ugye? – Igen. – Majd kitalálok valamit. Ha kell, veszek jegyet. – Szóval akkor Jay Parker nem ugrik be többet? – Jay Parker egészen biztosan nem ugrik be többet. – Úúúúú! – somolygott. – Mi az, hogy úúúúú? – Érzéseim szerint egy kis, hogy is mondjam, lezáratlan ügy van közted és Jay Parker között. – Semmiféle lezáratlan ügy nincs köztem és Jay Parker között. Nekem… – 312

Egy ponton muszáj lesz Artie meztelen képeiről beszélnünk. Miért is ne most? – Nekem pasim van. – Az az ember nem holmi pasi, barátocskám. Az az ember minden kétséget kizáróan igazi férfi! – Miért beszélsz így? Mit néztél a tévében? – Á, tudod, hogy van, csak a szokásosat. A Topmodell leszek! -et. Bármit, amit adnak. – Na, mindegy. Tisztázni akarom ezt. Artie-t. Nagyon… – haboztam. – Nagyon nagyra becsülöm őt. – Nagyra becsülöd, tényleg? Na, ki is olvasott Jane Austent? Na jó, ha nem dolgozol, akkor tutira el tudsz jönni Claire-hez sütögetni. – Tíz percre – szögeztem le. – És csak akkor, ha mehetek a saját autómmal. – Hogy jól megszökhessek, ha a szükség úgy hozná. Odaát, Claire-nél a hátsó kertben már díjnyertes szinteket ütött meg a jókedv. Itt senkit nem fenyegetett a veszély, hogy felpakolják a zöld átnevelő teherautóra. Claire-nek rengeteg barátnője eljött: ügyet sem vetettek a gyerekeikre, a melírozott hajukat dobálták a hamisított Versace napszemüvegükben (Versace, most komolyan!), és vidáman vedelték a bort, amit kitartóan vinó nak neveztek. Ez utóbbi tevékenységük egyenesen a Lapát-listám élére került. Claire körbejárt az említett vinó t tartalmazó üvegekkel, csurig töltötte a poharakat, minek következtében bor csurrant a frissen pedikűrözött, korallszín lábkörmökre. Claire igen komolyan vette háziasszonyi kötelességeit. Ahány bulit csak tartott, ha legalább három embert nem kellett alkoholmérgezéssel kórházba szállítani, úgy érezte, csúfos kudarcot vallott. – Ó, te is itt vagy – üdvözölt. – Helyes, helyes, egy kicsit… aggódtunk… érted. – Á, tök jól vagyok – mondtam. Négy-öt viháncoló gyerek rohant el közöttünk, futtukban nekünk ütköztek és feltúrták a füvet. – Mire jutottál a közlekedési rendőrökkel tegnap? – kérdeztem Claire-től, miután a gyerekek elszáguldottak. 313

– Három pontot kapok a jogsimra, és büntetést is. Azt hiszem, kétszáz eurót mondtak. Basszák meg. – Igen, így van, basszák meg. Ja, és figyelj, kösz, hogy kipakoltad a cuccaimat. – Nagyon szívesen. Csak éppen nem igazán én csináltam. Anyu és Margaret volt. Hogy egészen őszinte legyek, csak akkor mentem vissza anyuékhoz, amikor az artie-s képeknek hírét vettem. Úristen, hallod, jól nyomod! – Röpke szünetet tartott Artie alfelének méltatásában, hogy kicsit ordíthasson a gyerekekkel. – Vigyázzatok, kölykök! Kiöntitek az emberek piáját! – Aztán megint hozzám fordult. – De komolyan, Helen, csúcs vagy. – Igen, köszönöm. Figyu, Claire, áruld már el, miért tartasz ma hússütést? – Nemtom. Szombat van, szép az idő, nyár van. Minden alkalmat megragadok, hogy egy-két pohárka vinót megkóstolhassak. – Senki nem kényszerített? – Nem. – Nincs idevonatkozó törvény vagy ilyesmi? Levegőt vett, de nem tudta, mit mondjon. – Helen, te… jól vagy? – Tök jól, tök jól, minden rendben. – Igyál valamit – mondta gyorsan. Igen csábított a gondolat, hogy leigyam magam, de nem mertem. Ahogy ezen a napon éreztem magam, tudtam, ha egy pohár bort megiszom, száz pohárral akarok majd, de a másnaposság borzalmait nem bírnám elviselni. Biztonságosabb, ha egy kortyot sem iszom. – Van diétás kólád? – Kinek? Neked? – Claire nem tudta elképzelni, hogy egy felnőtt olyasmit igyon, amiben nincs alkohol. – Hát, ha tényleg ezt akarod, ott van pár üveggel az asztalon a grillsütő mellett. Muszáj volt venni, mert gyerekek is vannak, bár ha rajtam múlna, biztosan a jó kis dublini csapvizet innák. Kis szemétládák. Elindultam a diétás kólás asztal felé. Fejemet leszegtem, így sikeresen 314

elkerültem, hogy bárkivel is beszélgetnem kelljen. Ahogy a szabály szerint minden sütésnél, a grillsütőt egy férfi felügyelte, jelen esetben Claire férje, Adam. Adam – egy másik szabálynak megfelelően – valami műanyag kötényt viselt, amire olyan béna aranyköpés volt írva, hogy már nem is emlékszem rá. A sütés körüli munkában Claire barátnőinek férjei segédkeztek, akik sört iszogatva nyüzsögtek Adam körül, és jóval idősebbnek néztek ki, mint a feleségeik. Az a vicces, hogy nem idősebbek, nagyjából egyidősek velük; egyszerűen csak eleresztették magukat, ahogy az ír férfiak szokták. (Kivéve Adamet. Ő nagyjából annyinak nézett ki, mint Claire, de csak azért, mert öt évvel fiatalabb volt nála.) Valaki a kezembe nyomott egy hamburgert egy papírtányéron. Elborzadtam. Rémületesen nézett ki a hús, olyan volt, mint egy szénné égett kis halálkör, és egy nagy, kövér zsömlén terpeszkedett. Hogy ne térjek el túlságosan a normális viselkedéstől, tétován beleharaptam a kenyérbe. Olyan volt, mint a vatta. Ide-oda forgattam a kis labdát a számban, olyan volt a cucc, mint egy idegen test, és nem volt hajlandó étellé változni. Elfogyott a nyálam? Vagy lehetséges, hogy tényleg vattából van ez a kenyér? Valami otromba tréfáról van szó? Az én családomnál sohasem lehet tudni. Paranoiásan pillantottam körbe a kertben, de sehonnan nem vigyorogtak rám vidám arccal, azt kiabálva, hogy „bevetted”. Egy rakás embert láttam csupán, akik csak úgy tömik az arcukba a hamburgert, akiknek csorog az állán a ketchup, a mustár meg a nyál. Hirtelen úgy tűnt, mintha valami különös fajjal lenne tele a kert, akik jóformán nem is emberek: úgy néztek ki, mintha disznókkal keresztezték volna őket. Lehunytam a szemem, hogy ne lássam szörnyű, sertésszerű arcukat, de amikor újra felnéztem, a grillsütőt láttam magam előtt, és a kolbászok olyanok voltak, mint egy halom kövér, visszataszító, porcos csomag, a csirkéről meg halott, fej nélküli kisbabák jutottak eszembe. A ketchup túl piros volt, a mustár elképesztően, rémisztően sárga. Hátat fordítottam az egésznek, de erre meg egy emeleti ablak vonzotta magára a tekintetemet. Ott állt az ablakban Kate, és olyan rosszindulatúan bámult le ránk, hogy egész megrémültem. Olyan volt az egész, mint valami horrorfilm.

315

El kéne mennem innen. Semmi szükség rá, hogy bárkitől is elbúcsúzzam. Egy faragatlan családnak is megvannak a maga előnyei. Elkezdtem keresztülverekedni magam a disznó-ember hibridek tömegén, megpróbáltam eljutni a biztonságos házig, hogy onnan elinalhassak a kegyelmet adó szabadságba, amikor hirtelen egy nő jelent meg az orrom előtt. Egyszerűen előbukkant a föld alól, mint a kéz a sírból a Carrie-ben. – Helen Walsh! – jelentette ki. Rábámultam. Ki az isten ez? – Josie Fogarty! – segített ki. – A suliból! Micsoda véletlen! Épp a minap futottam össze Shannon O’Malley-val, tudod, dr. Waterbury recepciósával, és pont téged emlegettünk. Arról beszéltünk, hogy mennyire őrült vagy. Hogy milyen eszméletlenül vicces vagy! Találkoznunk kéne. A legnagyobb gyerekem együtt dzsúdózik Claire legkisebb srácával, ezért vagyok itt. A mai napig sokat találkozom az emberekkel a suliból. Na és te? Kivel szoktál beszélni? Elapadt a szóáradat, és rájöttem, hogy a csaj arra vár, hogy most én mondjak valamit. – Én… – De képtelen voltam folytatni. Újra nekifutottam. – Én… – Esdekelve néztem rá. Borzalmas dolog történt: nem tudtam válaszolni neki. Túl messzire jutottam. Túl mélyre voltam már temetve. Válaszolj neki, parancsoltam magamra, válaszolj már neki! De tizenháromezer kilométerre voltam az arcom mögött, annyira messze, hogy a hangom már nem hatolhatott át a távolságon. – Én… – Képtelen voltam az arcomat uralni. Nagyon küzdöttem, hogy normálisnak, vagy esetleg viccesnek tűnjek, de úgy rángatóztak az izmaim, mint valami marionettbábu tagjai. Tudtam, hogy üveges szemmel bámulok rá, de képtelen voltam bármit is csinálni, amivel a helyzetet befolyásolhattam volna. Josie Fogarty különös arckifejezéssel nézett rám. Zavartan. Aztán félve. Hirtelen alig várta, hogy elhúzhasson onnan. Kétségbeesetten remélte, hátha mondok valamit és eleresztem, mindkettőnket eleresztem ebből a szörnyű, végtelen patthelyzetből, amibe be vagyunk zárva. 316

– Örülök, hogy újra találkoztunk – nyögte végül, aztán elsietett onnan, amilyen gyorsan csak tudott. Micsoda megaláztatás. De most végre szabad az utam, végre indulhatok.

317

44 Azt mondják, ami nem öl meg, az erősebbé tesz, de ez nem igaz. Ami nem öl meg, az gyengébbé tesz. És félősebbé. Ezt látni néha például a profi focistáknál is. Eltörik a bokájukat, rendbe hozatják, furcsa, üvegből készült oxigénkamrában töltik az idejüket a lábukkal, hogy hamarabb felépüljenek, hipermenő, ultramodern fizikoterápiára járnak, míg végül újra teljesen fittnek nyilvánítják őket. De soha többé nem fognak annyira jól játszani, mint azelőtt. Egyszerűen nem tudják ugyanolyan agresszívan alárendelni magukat a játéknak, mint egykor. Nem azért, mert a bokájuk gyengébb, mint régen, hanem azért, mert megismerték a fájdalmat, megtapasztalták a saját döbbenetes sebezhetőségüket, és onnantól kezdve akaratlanul is, ösztönösen igyekeznek megvédeni magukat. Az ártatlanságnak vége. Én „túléltem” egy depresszióhullámot, de azóta rettegek, hogy újra megtörténik. És most itt van, éppen újra történik. Iszonyú gyorsan süllyedtem. Amíg Wayne után kutattam, volt, ami a felszínen tartson. Most már nem volt semmi. Lehet, hogy ha Artie-val találkoznék, az segítene talpra állnom. De lehet, hogy nem. Artie az erős nőket szereti. Én pedig nem vagyok erős. Ebben a pillanatban biztosan nem. Kétségtelen: Devlinék hússütése esélyes volt az Arany Csillagra. Nem lennék meglepve, ha a felügyelők brosúrát készítenének belőlük, hogy mások is lássák, hogyan kell ezt a dolgot csinálni. Bár már úgy tűnt, lassan vége a bulinak – nyolc óra is elmúlt –, ennek ellenére tökéletes volt az egész. A hangulat vidám, de nem lármás. Ha jól láttam, a vendégsereg szomszédokból, kollégákból és a gyerekek barátaiból tevődött össze. A cinikusabb szemlélő bizonyára eltűnődött volna, vajon a szépségük alapján hívták-e meg őket, de én tudtam, hogy nem erről van szó. Abban a valószínűtlen esetben, ha a Devlin család felségterületére véletlenül esetleg csúnya emberek tévednének, ők feléjük is ugyanazzal a melegséggel és szívélyességgel fordulnának, mint a nagyon szépek felé, de 318

ilyesmi valahogy mégsem történt soha. Már maga a kert is – a terasszal meg a tökéletesre nyírt gyeppel – mint mindig, úgy nézett ki, mintha egy magazinból húzták volna elő. Ezen a napon azonban még az éggel is külön fáradozott valaki: a háttér mélykék színű volt, de sikerült pár szokatlanul bolyhos, extra fehér, a szélén halványrózsaszínbe játszó felhőt is beszerezni és az egészből káprázatos látványt létrehozni. Úgy nézett ki, mintha valaki – nyilván Vonnie – egyszerűen megmarkolt volna pár felhőt, és csak úgy véletlenszerűen beszórta volna velük az eget, hadd terpeszkedjenek el ott, ahová érkeznek, de pontosan lehetett tudni, hogy ennél jóval komolyabb műalkotásról van szó. Vonnie sohasem bízna ilyesmit a véletlenre. És ha már itt tartunk, ott állt Vonnie, aki épp nanométernyiket igazított a szószokon, hogy minden gyönyörűen, egy sorban álljon. – Már megint itt vagy? – szólítottam meg. – Egyáltalán van olyan, amikor nem vagy itt? Vonnie nevetett, aztán átkarolt és szorosan megölelt. – Gyere velem oda Artie-hoz – mondta. Kint a kertben, hátul, a ciprusok mellett Artie állt a grillsütőnél. Nem viselt „Született gyilkhúsok” feliratú kötényt. Elegáns húzás. – Nézd meg – mondta Vonnie. – Nézem. – Le kéne vágatnia a haját. – Nem kéne. – Mondd meg neki, hogy vágassa le a haját – ismételte. – Rád hallgat. – Nem akarom, hogy levágassa a haját. – Mondd meg neki, hogy vágassa le a haját. – Nem. – Felé fordultam, hogy egyenesen a szemébe nézhessek. – Nem – ismételtem. – Aú – pislogott. – Kemény vagy. – És már ment is, egyedül hagyott Artie-val. – Ez meg mi volt? – kérdeztem Artie-tól. 319

– Azt akarja, hogy vágassam le a hajam. – De… – Vonnie-nak semmi köze hozzá, milyen hosszú Artie haja. Vonnie és Artie elváltak. Artie akár térdig érő hajat is növeszthetne, Vonnie-nak ahhoz sem lenne semmi köze. De legjobb lesz, ha inkább befogom a számat. – Na? – mutatott Artie a grillsütőre. – Elcsábíthatlak? – Bármikor – válaszoltam. – De nem a hamburgereddel. Ma már tizenhét másik hússütésen jártam. – Semmi szükség azt is elárulni, hogy egy falatot sem ettem egyik helyen sem. – Úgy korrekt, ha figyelmeztetlek: Bella már keres – mondta Artie. – Készített egy személyiségtesztet. Kifejezetten rád szabta. – Rendben – válaszoltam szórakozottan, mert már egészen másra figyeltem: a káposztasalátára, ami elképesztően gyönyörű volt. A tálra meredtem. Csak káposzta volt benne, amitől normális esetben irtózom, de ez a kaja itt lélegzetelállítóan szép volt. Mit műveltek ezek a káposztával?! Iona lebegett felém egy pohár fehérborral, és hozott egy ibriket is a jó előre beharangozott, saját készítésű gyömbérrel. A gyömbért elfogadtam, a bort nem. – Diétás kólát helyette? – kérdezte Iona. Hálásan bólintottam. – Két másodperc. Bruno is arra tévedt a fekete ruhájában, a karmazsinvörös képével meg a gigantikus frufrujával. Ahogy elment mellettem, alig hallhatóan odasziszegte: – Ez meg mit keres itt? – Az apáddal szexelek – sziszegtem vissza. Ekkor megjelent Bella, fontoskodva hozta a Hello Kitty-s felírótábláját. – Helen, úgy örülök, hogy látlak. Megkóstoltad már a gyömbért? Tudod, házi készítésű. – És mennyire isteni! Iona diétás kólát hoz nekem. Bella éles pillantást vetett a konyha felé. Iona lebegett felénk, a kezében pohár. – Iona – szólt rá Bella. – Siess már Helen innivalójával! 320

Iona a kezembe nyomta a poharat. – Köszönjük, Iona – mondta Bella élénken, aztán felém fordult. – Ehhez kettesben kell lennünk, Helen. A dolgozószobába vonszolt, a ház legmagasabb pontján fekvő üvegkalickába, amely egy acélágra nehezedve állt ki az épület főtörzséből. Minden egyes fala üvegből volt, beleértve a padlót is. Bámulatos mutatványnak, elképesztő mérnöki susmusnak tűnt, bele sem mertem gondolni, attól féltem, szétrobbanna a fejem. Bella hellyel kínált egy ezüstbrokát babzsákra mutatva, aztán elhelyezkedett felettem egy székben. A lábam alatt láttam a kertet, a vendégeket, még a tökéletes káposztasalátát is. Az emberek indulóban voltak. Helyes. Lehet, hogy hamarosan kettesben maradhatok Artie-val. – Izgulsz? – kérdezte Bella. – Hogy mit fed fel rólad a kvíz? – Egy kicsit. – Ez normális – mondta kedvesen. – Hadd magyarázzam el. Felteszek neked egy kérdést, és minden kérdésre négy lehetséges válasz lesz: A, B, C vagy D. Te csak mondd meg nekem, hogy érzed, melyik igaz rád. Hangsúlyozom, Helen, hogy rossz válasz nem létezik. Ne gondolkozz túl sokat, csak válaszolj. Elég jól elmagyaráztam? Bólintottam. Máris teljesen ki voltam merülve. – Akkor hát kezdjük. Mi a kedvenc színed? – Az írótábla fölött tartotta a tollát (ami természetesen rózsaszínű volt), másik kezével eltakarta a papírt. – A rózsaszín, a pöttyös, a csíkos vagy az ejtőernyős? – Az ejtőernyős. – Ej-tő-er-nyős – suttogta, miközben csinos kis pipát tett a lapra. – Erre számítottam. Jöhet a következő kérdés? Ha zöldség lehetnél, milyen lennél? Párolt, rakott, nyers vagy csíkokra vágott? – Csíkokra vágott. Tuti. – Sejtettem – bólintott. – A legelegánsabb választás. A következő kérdés szintén a zöldségekkel kapcsolatos: ha káposzta lehetnél, milyen lennél? Kelkáposzta, vörös káposzta, fodros kel vagy fehér káposzta?

321

– Egyik sem, mert… – …utálod a káposztát. Nagyon jó! Beugratós kérdés volt! Kitűnően ismerlek. Melyik nehezebb? Egy kiló toll, egy kiló szempillafesték, egy kiló csillag vagy egy kiló kiló? – Egy kiló csillag. – Csillag? Mindig meg tudsz lepni, Helen. Mit csinálnál szívesebben? Delfinekkel úsznál a Karib-tengeren, bungee jumpingolnál a Golden Gateről, kötélpályán végigmennél a Grand Canyon fölött vagy megennél tíz Mars szeletet egy carlow-i jurtában? – A Mars szeletes. – Én is. Hogyan szeretnél meghalni? Álmodban, egy luxusgyógyfürdőben, repülőgép-szerencsétlenségben vagy inkább arra vágysz, hogy egy új Topshop megnyitóján tapossanak agyon? – Mindegyik. – Választanod kell. – Oké. Repülőgép-szerencsétlenségben. – A kvíznek ezzel vége. Ó, hála istennek, ez gyors volt. – Engedd el magad – mondta Bella. – Most összeadom a pontjaidat. Magában motyogva egyeztette a válaszaimat, majd végül azt mondta: – Legtöbbször a D-t választottad. Tudsz táncolni, de általában nem táncolsz. Célod, hogy „kicsapongj”, bár nem tudod pontosan, ez a szó mit jelent. Hajlamos vagy a nyerseségre, de a szíved a helyén van. Nem félsz a tucatárut a csúcsdivattal keverni. Néha félreértenek. Időskorodra lehet, hogy köszvényed lesz. Meglepően pontos elemzés volt, és ezt meg is mondtam Bellának. – Jól ismerlek. Tanulmányoztalak. És most, Helen, kérhetek egy szívességet? – Kis arca elkomolyodott. – Nem haragszol, ha lemegyek, és valamennyit anyuval leszek? Azt hiszem, kicsit magányos. – Ööö… egyáltalán nem bánom. Nagyon szeretem Bellát, de durván le tudja szívni az energiáimat. Viszont 322

amint magamra hagyott, elöntött a feketeség. Egészen megdöbbentő volt, mennyivel rosszabb lett az elmúlt húsz percben. Úgy nőtt, mint valami szörnyűséges állat. Mozgásban kell maradnom. Talán ha kettesben lehetnék végre Artie-val, talán akkor távol tarthatnám magamtól a feketeséget. Vagy lehet, hogy el kellene mennem autózni egyet a sztrádára. Még mindig a babzsákon hevertem, amikor megjelent Artie. – Hallom, hajlamos vagy a nyerseségre, de a szíved a helyén van. Lelkesen ültem föl, megkönnyebbültem, hogy megjött, és hogy nem kell egyedül lennem a gondolataimmal. – Honnan tud ilyen szavakat, hogy „nyersesség”? Micsoda fura bagázs vagytok ti, Devlinék? – Ezek szerint megkerült Wayne? Különben nem lennél itt. Megráztam a fejem. – Nem került meg. Úgy döntöttem, hogy feladom. – Miért? Várj, majd mindjárt elmondod. – Lekuporodott mellém a földre. – Ez azt jelenti, hogy holnap délután ráérsz? Mert azt hiszem, sikerült lepasszolnom mind a három gyereket egyszerre. Bellát elhívta valaki játszani, Iona tüntetésre készül, Bruno meg valami sminkbuliba megy. Át tudsz jönni? – Itt leszek. – Helyes – mondta halkan, olyan halkan, hogy alig hallottam. Végigsimította az arcomat az ujjaival, és olyan áthatón bámult rám, szinte gyötrődve, hogy muszáj volt tiltakoznom. – Jaj, Artie, ne nézz rám ilyen szexin. Nem bírom elviselni. Felkelt. – Igazad van. Pillanatnyilag semmit sem tehetnénk. – Mi lenne – vetettem fel –, ha mindent elmondanék neked, ami a Wayneügyben történt? Az elterelné a gondolatainkat. Artie leült a székre, ahol nemrég Bella tanyázott, én pedig továbbra is a babzsákon terpeszkedtem. – Először elmesélem a próbát a MusicDrome-ban. Úristen, Artie, azt a 323

káoszt! – Elregéltem az egész szánalmas sztorit, a hattyújelmezt, a számítógépes gikszert, John Joseph haragját, Frankie rettegését. – Még ha visszajönne Wayne, akkor is kizárt, hogy szerdára elkészüljenek. Nem tudom elképzelni, hogy meg tudnák csinálni. Tudod, nem lennék meglepve, ha mind a három koncertet le kellene mondaniuk. Különös kifejezés suhant át Artie arcán. – Mi van? – kérdeztem. – Semmi. Csak… ez úgy hangzik, mint egy biztosítási balhé. – Hogy érted? – Ki pénzeli a koncerteket? – A OneWorld Music a támogató. – Hallottam korábban, hogy Jay emlegeti őket. – Biztos, hogy komoly érdekeltségük van ebben az egészben – mondta Artie. – De nem ők lesznek az egyetlen befektető. Nem tudod, kik a többiek? Megráztam a fejem. – Általában elvárják, hogy az együttes tagjai is beszálljanak egy szép kis summával – folytatta Artie. Elgondolkoztam. Biztosra vettem, hogy Roger St. Legernek egy vasa sincsen, ahogy Frankie-nek sincs. John Josephnek azonban, bár pénzben lehet, hogy ő sem dúskál, rengeteg vagyontárgya van. ő akár szerezhetett is pénzt valahogyan. Ami Jay Parkert illeti, neki tutira sikerülhetett kifacsarnia valamelyik szerencsétlen balekot. – Nos – mondta Artie –, bárki pénzeli is a koncerteket, a maga részét biztosan jóváíratja. Vagyis, a laikusok nyelvén szólva: biztosítja. Tehát ha a koncertek elmaradnak, a befektetők visszakapják a pénzüket, sőt, attól függ, milyen a biztosítás, akár még nyereségesen is kijöhetnek az egészből. – Szóval ha le kellene mondani a koncerteket, a biztosító fizetne? Többet, mint amennyit eredetileg befektettek? Tehát a befektetők akár jobban is járhatnak, ha a koncertek elmaradnak? – Lehet. Csak találgatok. Azt hittem, feladtad az ügyet – pillantott rám óvatosan.

324

– Honnan lehet megtudni a biztosítási feltételek részleteit? – Sehonnan. Ezek privát szerződések. Mindenféle kimondatlan gondolat keringett köztünk a levegőben. Artie valószínűleg ki tudná deríteni. Méghozzá legálisan. Ha jogszerű indokot találna. De nem fogom megkérni. Feltápászkodtam a babzsákról, és odamentem Artie számítógépéhez. – Valamit már rég meg akarok nézni – mondtam. – Lássuk csak, hogy fogynak a jegyek. Felmentünk a MusicDrome honlapjára. A szerdai koncertre körülbelül a jegyek fele fogyott el, a csütörtökire is a fele, a péntekire kevesebb mint a harmada. Nem valami jó eredmények. – Szóval ha én lennék az egyik, aki befektetett ezekbe a koncertekbe, akkor reménykednék, hogy elmaradjanak, igaz? – kérdeztem. Artie a fejét rázta. – Még nem. Túl korán van. Rengeteg reklám lesz még, amitől a jegyeladás is megugrik majd. Ma este lesznek a srácok a tévében Maurice McNice-szal. – Hogy fogják megmagyarázni Wayne távollétét? – Majd csak kifundálnak valamit – vont vállat Artie. – Az a Jay Parker olyannak tűnik, aki minden helyzetben feltalálja magát. Micsoda megvetés volt a hangjában! Pedig Artie-ra nem jellemző, hogy így beszéljen. – És a holnapi újságokban biztos, hogy lesz valami. Meglátod. – Mégis mi? – Bármi. Egy ajnározó cikk Frankie kisbabáiról. Zeezah mint bikinimodell. Valami. Ebben a pillanatban megszólalt a telefonom. A kijelzőre néztem: Harry Gilliam. Mit akarhat? Azon kívül, hogy a félelem fagyos leheletét küldje a zsigereimbe? Felvettem, mert ha nem venném fel, úgyis addig hívna, míg fel nem venném. 325

– Harry – mondtam, rémes vidámságot erőltetve a hangomra. – Mizujs? Mi van a tyúkoddal? Hosszú szünet következett. – Cecily nem élte túl – mondta végül. Nagyot nyeltem. – Sajnálattal hallom. – Ja. Csalódnom kellett benne. Hirtelen aggasztó látomás jelent meg a lelki szemem előtt: láttam a hajnali rajtaütést a tyúkólban, láttam, ahogy Cecily egész családját felhajtják, és kitekerik a nyakukat. Ajjaj. – Azt a hírt kaptam – mondta Harry –, hogy lefújtad a barátod keresését. – Így van. – Keresd tovább, Helen. Bizsergett a bőröm a félelemtől, az izgalomtól, az érdeklődéstől. Főleg a félelemtől. – Hogy érted ezt? – Ahogy mondom, Helen. Ennél egyszerűbb nem is lehetne. Keresd tovább. – Miért? Bajban van? Mi folyik itt? – Mindjárt görcsbe áll a nyelvem, Helen, komolyan. Már csak egyszer mondom el. Keresd tovább. – De ha tudsz valamit, ami segíthetne nekem, akár el is mondhatod! – Én? Honnan tudnék én bármit? És már le is tette. Megrökönyödve meredtem a telefonra. Félek Harry Gilliamtől. Tényleg félek tőle. Nem tudom, miért. Régebben nem féltem tőle, de most igen. Valami hihetetlen, hogy újabban mennyire veszedelmes hangon beszél. Lehet, hogy tanfolyamot végzett. – Mi van? – kérdezte Artie. Tovább tanulmányoztam a telefonomat. Össze voltam zavarodva. Vajon 326

mit próbált Harry Gilliam elmondani nekem? Azt, hogy tudja, hogy Wayne veszélyben van és hogy meg kell menteni? Vagy nem tudja, hol van Wayne, de ha nem találom meg, megbánom? Aggódnom kellene Wayne miatt? Vagy aggódnom kellene magam miatt? – Helen? – nógatott finoman Artie. Mennyit mondjak el neki? A határok. Mindenütt azok a rohadt szakmai és személyes határok. – Harry Gilliam? – kérdeztem. Artie zsaru üzemmódra váltott: hirtelen nagyon diszkrét lett. – Őt… ismerem. Megsínylette a válságot. Az emberek manapság nem veszik úgy a kábítószereket, mint régen. – Nos, ő hívott az előbb. Azt javasolta, hogy keressem tovább Wayne-t. – Miért? – Azt nem mondta. De, bár fogalmam sincs, hogyan, sikerült rávennie, hogy meggondoljam magam. Artie hosszan hallgatott. – Gondolom, semmi értelme, hogy megkérjelek, ne csináld – mondta végül. Ránéztem. Nem volt szükség rá, hogy megrázzam a fejem. – Tudok magamra vigyázni – mondtam. – Ez az egyik oka, hogy szeretsz. Döbbenten bámultunk egymásra – valahogy kicsúszott a számon az a bizonyos szó! – Véletlen volt – hadartam. – Tegyük, amit illik: felejtsük el, lépjünk tovább. Tovább bámult. Egyikünk sem tudta, mit csináljunk. – Légy óvatos, Helen – mondta végül. Hirtelen nem tudtam pontosan, mitől is int, de most nem gondolkozhatom ezen. – Na jó – mondtam. – Mennem kell.

327

45 Amikor kiértem az utcára, felhívtam Parkert. Az első csörgésre fölvette. – Helen? – Hol a faszban vagy? – A tévében. A stúdióban. – Odamegyek Wayne kulcsáért. Intézd el, hogy várjon egy belépő a recepción. – Mi a… Letettem. Nem tudtam, mi folyik Harry Gilliammel és Jayjel. Féltem és dühös voltam, ami kellemetlen volt, de furcsa módon jobb, mint ahogy akkor éreztem magam, amikor nem dolgoztam az ügyön. Meglepő módon tudtak rólam a tévéközpont recepcióján. Fárasztó szócsatára számítottam valami hatalommániás szabályfasisztával, de ehelyett laminált belépőkártya fogadott a nevemmel – természetesen rosszul írták, úgyhogy Helene Walshe lett belőlem (valaki nagyon oda lehet az „e” betűért) –, és egy gyors telefonhívást követően felbukkant egy feketébe öltözött küldönc, és a stúdióba vezetett. Még soha nem jártam tévés várószobában: csalódottan tapasztaltam, hogy olyan, mint egy nagy nappali. Volt egy csomó kanapé, meg egy büfé a sarokban. Körülbelül húsz ember üldögélt csoportokba verődve, mindegyik csoport tisztes távolban a többitől. A Laddz-kontingenstől eltekintve gőzöm sem volt, ki lehet a többi vendég. De megpróbálhatom kitalálni. Talán egy szakács, aki szakácskönyvet írt? Egy műcicis, műkörmös nő, aki ismert férfiakkal feküdt le? A GAA hurlingcsapatának kapitánya, aki megnyerte a munsteri bajnokságot? Valami ócska banda, amelyik az új számát vagy a koncertjét reklámozza. Ja, persze, az a Laddz. A Laddz-kontingens szorosan összezárt csoportban ült. Természetesen Jay is ott volt, meg John Joseph és Zeezah, akik halk hangon beszélgettek egymással. Roger St. Leger magával hozta a hosszú lábú, rekedtes hangú szőkét, akivel a hússütésen ismerkedett meg. Mind a ketten seggrészegek voltak, a kanapén elterülve röhögtek, vodkát ittak, és benne volt a pakliban, 328

hogy bármelyik pillanatban szexelni kezdenek. Frankie mereven és rá egyáltalán nem jellemző módon csendben ült. Először azt hittem, azért, mert undorodik Roger bohóckodásától – a „magasságos” biztosan rossz szemmel nézi ezt a magaviseletet. De aztán rájöttem, hogy Frankie bonyolult helyzetben van. A tévés karrierje pillanatnyilag az egekben jár, és a dolgok jelenlegi állása szerint amint Maurice McNice meghal, ő kaparintja meg az állását. Viszont így, hogy Frankie gyakorlatilag arra vár, hogy Maurice meghaljon, kínos idejönni és a műsorában énekelni. Akár kárörvendésnek is tűnhet. Jay nagy komolyan beszélgetett egy fickóval, valószínűleg a műsor egyik producerével. – De hát Wayne beteg – magyarázta Jay. – Iszonyúan fáj a torka. Kizárt, hogy énekelni tudjon. – Senki nem kéri, hogy énekeljen! – válaszolta a producer. – A Szombat este a kanapén ban soha senki nem énekel. Mindenki tátog. – Wayne harminckilenc fokos lázzal fekszik az ágyban – erősködött Jay. – Lábra sem bír állni. Sokkal jobb lesz, ha John Josephfel és gyönyörű ifjú feleségével készítetek interjút. Azonnal átláttam a helyzetet: mielőtt Wayne eltűnt volna, meghívták a műsorba a Laddzet, hogy énekeljenek, és most Parker próbálja menteni a menthetőt, nehogy elveszítsék a reklámlehetőséget, ezért a John Josephfel és Zeezah-val készült interjút ajánlja fel cserébe. A producernek azonban egyáltalán nem tetszett ez az ajánlat, mivel a műsorban már volt egy interjú a GAA frissen nősült hurlingsztárjával. – Már van egy gyönyörű ifjú feleséges interjúnk – mondta Jaynek. – Zenés számunk viszont nincs. A könnyed szórakoztatásnak megvannak a szabályai! Most felborult az egyensúly. – Az a nő – mutatott Jay Zeezah-ra – óriási, nemzetközi szupersztár. Ő lehet az aduász, ha vele csináltok interjút. A producernek csillogni kezdett a szeme. – Talán ő énekelhetne. – Nem! – Jay már látta, ahogy elillan a reklámlehetőség a Laddz elől. – 329

Nincs nála fellépőruha. Zeezah nem pattanhat csak úgy fel egy sámlira, és nem kezdhet el csak úgy énekelni. Zeezah nem Christy Moore. A producer walkie-talkie-ján sürgős parancs kezdett recsegni, mire a csávó felpattant. – El kell intéznem valami mást – mondta Jaynek. – De még nem végeztünk. Amint a fickó elviharzott, megütögettem Jay vállát. – Szóval visszatértél? – fordult felém. – Mi történt? – Csak add ide Wayne kulcsát. – Mondd el, mi van. – A haverod, Harry rábeszélt, hogy keressem tovább Wayne-t. – Harry? – kérdezte Jay zavartan, és láttam, hogy nem tetteti. Bár sosem lehet tudni nála. – Ki az a Harry? – Aha, na persze. Semmi kedvem a handabandázásodhoz. Csak egyet mondok: akkor is kifizetsz, nem érdekel, mi a sztori közted és Harry közt. – Elképzelésem sincs, miről beszélsz – mondta Jay. – És örülök, hogy visszatértél. De valamit tudnod kell. Amikor ma délután felmondtál, John Joseph felvett egy másik magánnyomozót… – Kit? – Walter Wolcottot. Ismertem Wolcottot. Idősebb fazon. Nagyon más a munkastílusa, mint az enyém. Módszeres. Fantáziátlan. Nem átall néha behúzni ennek-annak. Mondanom sem kell, exzsernyák. – Már meg is szerezte az összes utaslistát a légitársaságoktól, még a privát felszállóhelyektől is. Egészen biztos, hogy Wayne még itt van az országban. – De hát ezt tudtuk. Megtaláltam az útlevelét, emlékszel? – A kompokat, kisebb kikötőket és a hajókölcsönzőket is ellenőrizte. Wayne semmi ilyen helyen nem járt. Wolcott ezeket az infókat a régi rendőrségi cimboráitól is megkaphatta anélkül, hogy egy fillérjébe is került volna. Igencsak erős kötelék a kékek 330

közötti szerelem. – Wolcott az összes nagy szállodát megnézte – folytatta Jay. Úgyszintén: Wolcott volt kollégái ezt is elintézhették neki. – De nyoma sincs Wayne-nek – sóhajtott Jay. – Most a kisebb helyekkel próbálkozik a fickó, a panziókkal meg ilyenekkel, de időbe telik. Pláne hogy az ilyen helyek nem szerepelnek semmilyen nyilvántartásban. – Lehet, hogy egyesítenetek kéne az erőiteket – vetette fel Jay. Kizárt dolog, hogy összeálljak egy ilyen vén zsaruval, mint Wolcott. Azt akartam, hogy Wolcott egyáltalán ne dolgozzon az ügyön. Nem valószínű, hogy ugyanazt az utat járnánk, de hülyén nézne ki, ha mindketten megjelennénk valahol, és ugyanazzal az emberrel akarnánk beszélni. Különösen, ha ő érne oda előbb. – Hogy áll a telefonhívásokkal meg a pénzügyi dokumentumokkal? – kérdeztem. Ezek voltak az igazán fontos dolgok, és sokkal kevésbé valószínű, hogy Wolcott haverjai a jardnál ezeket is meg tudnák szerezni neki. A légitársaságok iratait jogszerű indok nélkül megszerezni csak egy kicsit illegális; a telefonlista meg a pénzügyi cucc egészen más tészta – azok totál illegálisak. Jay megrázta a fejét. – Wolcott nem tudta megszerezni az adatokat a szokásos forrásain keresztül. Pénz kellett neki, de John Joseph nem volt hajlandó engedélyezni a dolgot. Igazából teljesen begőzölt, amikor megtudta, hogy neked mennyit fizettem. – Valóban? – Milyen ravasz ez a John Joseph! – Fizetett bármit is Wolcottnak? Vagy úgy bérelte fel, hogy ha nem találja meg Wayne-t, nem is kap pénzt? – Aha. Egy pillanatra majdnem megsajnáltam Walter Wolcottot. Ínséges idők járnak a magánnyomozókra, mint ahogy azt én is jól tudtam. Nem igazán vagyunk abban a helyzetben, hogy alkudozzunk. De ez most azt 331

jelentette, hogy egyelőre előrébb járok, mint Wolcott. Nemsokára befutnak a pénzügyi adatok meg a híváslista. Továbbá napi kétszáz eurót kapok, bármilyen smucigok is a srácok. Visszajött a producer. – Na jó – mondta Jaynek. – Nincs más választásom. A „gyönyörű ifjú feleség”-es cuccot forgatjuk. – Kösz, haver… – És soha többé ne hívj. Soha többé. Nem érdekel, kit képviselsz, nem érdekel, kit árulsz. – Hé, nem kell ezt csinálni – próbálkozott Jay. A producer rá se bagózott. – Ti ott – intette magához John Josephet és Zeezah-t. – Irány a smink. Jay ideadta Wayne házának a kulcsát, de úgy döntöttem, még egy kicsit ott maradok a várószobában. Azzal áltattam magam, hogy kutatást végzek, de valójában egyszerűen csak tök érdekes volt a dolog. – Parker. Mi van, ha nem találjuk meg Wayne-t és elmaradnak a koncertek? – Nem maradnak el a koncertek. Ha kell, megyek és énekelek én magam, de nem maradnak el. – De most komolyan. A OneWorld Musicon kívül ki pénzeli a fellépéseket? Ha gajra megy az egész, kinek fizet a biztosító? Egy pillanatig hallgatott, csak aztán szólalt meg. – Azt nem kell tudnod. – Mondd meg. Ki kapja a pénzt? – Mint említettem, azt nem kell tudnod. Keményen bámultam rá. – Te is köztük vagy, igaz? Nem nézett a szemembe. Elfordult tőlem. – Figyelj, te csak keresd meg Wayne-t. Ezért fizetlek, nem másért. Tizenöt perccel később John Joseph és Zeezah visszajött a sminkből. 332

Ujjnyi vastagon állt rajtuk a vakolat. Ujjnyi vastagon. – Szóval hogy is van ez? – szólított meg John Joseph. – Hallom, mégsem mondasz fel. – Így van. Walter Wolcottot kirúghatod. John Josephnek nehezére esett ugyanolyan hatékonyan terrorizálnia, mint általában, tekintve hogy gyöngyházfényű, rózsaszín ajakfényt viselt. Ennek ellenére megpróbálkozott vele. – Dehogy rúgom ki – mondta. – Wolcott három óra alatt többet tett le az asztalra, mint te két nap alatt, és ő egy fillérünkbe se kerül. Azon gondolkozom, hogy inkább téged kellene kirúgni. – A barátod, Harry Gilliam nagyon szeretné, ha rajta maradnék az ügyön. Jól láttam, hogy megvillant a szeme? – Kicsoda? – Harry Gilliam. – Sosem hallottam róla. – Hát persze. – Figyeljetek – szólalt meg Jay, a békéltető. – Ketyeg az óra, mindjárt itt a szerda. Minél többen dolgoznak az ügyön, annál jobb. John Joseph hosszan, keményen bámult rám. – Bánom is én – mondta végül. Elfordult tőlem, és Rogerre szegezte a tekintetét. – Ne igyál többet. Tisztára leégetsz minket – sziszegte. Kínos csöndben ültünk, mígnem John Josephet és Zeezah-t szólították. Ők voltak az első fellépők. Ez rossz jel volt: azt mutatta, hogy ők a legkevésbé fontos emberek a műsorban. Egy képernyőn néztük őket a várószobából. Közvetlenül az előtt, hogy élőbe váltottak volna, John Joseph keresztet vetett, mire Roger St. Leger gúnyosan felkacagott. Ebben egyetértettem vele. Maurice McNice azt mondta, hogy John Josephet „nem kell bemutatni”, de aztán a biztonság kedvéért mégis bemutatta. – Meséljék el, hogyan ismerkedtek meg! – mosolygott John Josephre, aztán Zeezah-ra, aztán megint John Josephre. A régi iskola. 333

Könnyű kérdések. Aki vitára vágyik, itt nem fogja megtalálni. – Isztambulban történt – kezdte John Joseph. – Zeezah a barátnője születésnapi buliján énekelt. Fogalmam sem volt, hogy ki ő. Roger St. Leger fetrengett mellettem a röhögéstől. – Fogalmad sem volt, hogy ki ő. Aha. – Szóval nem tudta, micsoda szupersztár? – kérdezte a képernyőn Maurice McNice. – Nem – mondta John Joseph, ami újabb részeg gúnyolódásrohamot váltott ki Roger St. Legerből. – Az élet John Joseph Hartley szemével – röhögött. – What a wonderful world! – fakadt dalra. – Fogd be – horkant fel a GAA-s hurlingsztár. – Szeretném hallgatni a műsort. A feleségemmel együtt. – Bocs, haver. Elnézést, Mrs. Hurling. Roger bűnbánata körülbelül fél másodpercig tartott. Amint John Joseph ismét megszólalt, Roger azonnal fetrengeni kezdett a röhögéstől. – Nem tudtam, hogy szupersztár volt – mondta John Joseph. – Én se tudtam, hogy ő szupersztár – szólalt meg Zeezah. – Mert nem is szupersztár! – harsogta Roger. Maurice McNice tudomást sem vett Zeezah-ról. Mondom: a régi iskola. Ez a fickó igazából úgy gondolja, a nőknek nem is kellene engedni, hogy szerepeljenek a televízióban. – Ha jól tudom, kedveli a klasszikus autókat – mondta Maurice John Josephnek. – Magam is szeretem őket. Meséljen az Astonjáról. – Ó, az az autó egy igazi szépség – sóhajtott John Joseph. – „De a feleségem még szebb” – súgott Roger. – De a feleségem még szebb – mondta John Joseph, és Roger majdnem leesett a kanapéról nevettében. – Elmondod Mr. McNice-nak, hogy el kellett adnod az Astont? A „gyönyörű ifjú feleséged” miatt? Hogy a karrierjét támogathasd? – kérdezte 334

Roger a képernyőtől. – Mindjárt gondoltam, hogy nem. Az interjú a végéhez közeledett. – Említsd már meg a koncerteket, te szenilis, vén hülye – motyogta Jay, és úgy szuggerálta Maurice McNice-ot, mintha irányítani tudná az agyát. De meg kell hagyni, Maurice nagyon is megemlítette, hogy a Laddz újra összeáll és koncerteket ad. Elmondta a napokat, a kezdési időpontokat, a helyszínt, mindent. Ráadásul helyesen mondta el az egészet, ami egészen szokatlan volt. – Ha jól tudom, még van egypár jegy – mondta Maurice McNice, aztán meglepő módon rosszindulatúan felnevetett, mintha arra célozna, hogy még egyetlen jegyet sem sikerült eladni. És már vége is volt. Ennyi volt az interjú: a képernyőn reklám kezdett futni, és pár perccel később John Joseph és Zeezah adrenalintól felpörögve jött vissza a várószobába. Mindenki ölelgette őket, és ilyeneket mondogattak nekik, hogy „csodálatosak voltatok, fantasztikusak voltatok”. Még engem is elragadott a hév. Zeezah megölelt. – Úgy örülök, hogy meggondoltad magad és mégis megkeresed Wayne-t. Kérlek – folytatta –, most menj, sietned kell! Hova menjek? Fél tizenegy volt, egy kicsit késő ahhoz, hogy bármibe belekezdjek. Úgy döntöttem, hogy elmegyek Wayne-hez – a Forráshoz, ahogy nevezni kezdtem magamban. Lecsillapodom, újragondolom a dolgokat, hátha eszembe jut valami. Hamar odaértem a közeli Mercy Close-hoz, úgy három házzal lejjebb álltam meg Wayne-től. Kiszálltam a kocsiból, becsaptam az ajtót, és alig fogtam fel a szaladó léptek zaját a hátam mögött, már jött is az ütés. Valami kemény fejbevágott hátulról, hogy az agyam szinte előrezuhant a koponyám elülső részébe. Elestem, száguldva közeledett az utca köve, nagyot koppant a homlokom. Csillagok cikáztak a szemem előtt, jött fel a torkomba a hányás, és közben hallottam, hogy egy halk hang szólal meg a fülem mellett: – Hagyd békén Wayne-t. Iszonyú gyorsan történt az egész. Tudtam, hogy sürgősen meg kell 335

fordulnom – muszáj! –, és meg kell néznem a támadómat, de olyan kába voltam, hogy moccanni se bírtam. A lépések távolodtak, kipp-kopp, hallottam egyre halkabban, aztán csend lett. Fel akartam tápászkodni – megpróbáltam! –, hogy utána szaladjak, de a testem nem engedelmeskedett. Négykézláb álltam az úton, kétszer is öklendeztem, de nem hánytam. Olyan drasztikus volt az egész, hogy biztos voltam benne, mindjárt kijön valamelyik házból Wayne egyik szomszédja, és megkérdezi, jól vagyok-e, de senki nem moccant. Végül aztán valahogy meguntam, hogy az „aggódó idegent” várjam, úgyhogy remegve felálltam, és megpróbáltam felmérni a sérüléseim súlyosságát. Hány ujjat mutatok? Hármat. De ezt csak azért tudom, mert én mutattam. Milyen nap van? Ki Beyoncé férje? Vérzem? Szombat. Jay-Z. Igen. Jókora púp éktelenkedett a homlokomon és hátul is, elöl pedig csupa vér voltam. Valaki fejbe vágott. A pofátlan mindenit! A rohadt pofátlan mindenit! Ahhoz kicsit ütött, hogy súlyosabb sérülést okozzon, csak meg akart ijeszteni. De nem ijesztett meg. Amilyen dacos vagyok, épp az ellenkező hatást váltotta ki belőlem. Ha Wayne eltűnése valakinek annyira fontos, hogy el akarjon riasztani attól, hogy tovább keressem – annyira, hogy fejbe vág, az isten szerelmére! –, akkor tuti, hogy meg fogom találni.

336

46 A St. Teresa volt az a kórház, ahová ideg-összeroppanással jártak az emberek, ahová minden dublini – vagy legalábbis minden dublini, akinek egészségbiztosítása van – elvonult, amikor el akart menni „valahova pihenni”. Ez volt az az álomszerűen fehér, Xanaxtól elhomályosult mentsvár, amely Claire és a barátnői képzelgéseiben oly sokszor szerepelt – persze természetesen anélkül, hogy bármelyikük is járt volna itt valaha. Mindenki azt mondta, hogy olyan, mint egy szálloda, pedig nem olyan volt. Olyan volt, mint egy kórház. Igaz, szép kórház, de akkor is, határozottan kórház. Voltak igazi ablakok, amelyeken igazi fény áradt be, de az ágyak kétségtelenül kórházi ágyak voltak, keskenyek és állítható magasságúak, fejtámla helyett fémrudakkal. Az is nyilvánvaló volt, mire valók azok a borzalmas, susogó függönyök, amelyek az ágyakat választják el: el kell tudni bújni, amikor az orvos bejön és megvizsgálja az ember fenekét. (Bár nem értem, egy pszichiátriai intézetben miért kell az orvosnak az ember fenekét megvizsgálnia. Esetleg ha valaki a seggén keresztül beszélne…) Tudtam, hogy a St. Teresában vannak olyan szárnyak, ahol a kórtermeknek zárva van az ajtajuk, ahol csakis kulcsukat csörgető biztonsági őrök engedhetik ki-be az embereket, de a Virág szárnyba, ahová én tartottam, egyszerűen csak fel kellett menni lifttel a harmadikra, és be kellett sétálni. Ahogy nyílt a liftajtó, nagyon szép fával – valószínűleg dióval – fedett hosszú folyosóra léptem, amely a nővérek szobájához vezetett. A folyosóról kórtermek nyíltak, minden kórteremben két-két ágy állt. Valamiféle szörnyű kíváncsiságtól vezérelve mindegyik szobába bekukucskáltam. Akadt köztük üres és fényes, ahol az ágyak szépen be voltak vetve. Volt, ahol el volt húzva a függöny, és a kék kórházi takarók alatt összegörnyedt, halottnak tetsző alakok feküdtek háttal az ajtónak. Furcsa és rettenetes volt a pszichiátrián találnom magam, de miután gondosan előkészített tervem, amely szerint vízbe fojtom magam, oly megalázó módon meghiúsult, úgy éreztem, nem bírom tovább, és minden javaslatra nyitott vagyok. Amikor kutyáját sétáltató megmentőm felvetette, hogy menjek el „valahová pihenni”, felcsillant előttem a remény. 337

Másnap reggel felhívtam dr. Waterburyt, aki felhívta a St. Teresát, de ott azt mondták, nincs hely a szép szárnyban, abban, amelyik olyan, mint egy szálloda. Volt pár szabad ágy a nem annyira szép Nárcisz szárnyban, ahol az ajtók mindig zárva vannak, és a szerencsétlen fazonokat napi szinten szíjazzák az ágyhoz, de oda nem akartam menni. Azt hittem, megzavarodom: muszáj volt elmennem „pihenni valahova” – nem maradt más választásom. Felmentem a netre, más szállodaszerű kórházakat kerestem Írországban; volt egypár, de mindegyik tele volt. Kiterjesztettem a keresést az Egyesült Királyságra, és épp felfedeztem, hogy oda nem érvényes az egészségbiztosításom, amikor hirtelen csodálatos hírt kaptam dr. Waterburytől: lett egy hely a Virág szárnyban. Vagy valaki csodálatosan gyorsan összeszedte magát, vagy pedig – és ez a valószínűbb – az egészségbiztosító nem volt hajlandó tovább fizetni a kórházi számlát. Így aztán kevesebb mint tizenkét órával a késő esti úszásom után azon kaptam magam, hogy megkérem anyut, vigyen el a diliházba (az ő szava, nem az enyém). Amikor végeztünk a felvételnél a papírmunkával, egy kedves lány elkísért minket anyuval a Virág szárnyba, itt egy Mary nevű nővér üdvözölt bennünket meleg szavakkal, aztán megmondta anyunak, hogy húzza el a csíkot. Később visszajöhet, mondta neki, majd a látogatási időben. Ahogy anyu sietve, megkönnyebbülten eltepert a folyosón, Mary hozzám fordult. – Megmutatom a szobáját. Camillával fog közösen lakni; vele majd később ismerkedik meg. A magáé az ajtó melletti ágy. Mary átkutatta a táskámat, és elvette a hajszárítómat, a telefontöltőmet, a fürdőköpenyem övét (alapvetően mindent, amivel felakaszthattam volna magam), a hónaljborotvámat és az összes gyógyszeremet, a C-vitamint és – ami sokkal aggasztóbb – az antidepresszánsomat is. Bár az antidepresszáns nem segített, mégis rettegtem nélküle lenni. – Semmi baj – biztatott Mary. – Az orvos majd felülvizsgálja a gyógyszerezését, összeállít egy tervet magának. – Á, na, ez tetszik. Egy tervet. – Dr. David Kilty fog magáról gondoskodni – mondta. – Nemsokára idejön. 338

– És addig mit csináljak? Az órájára nézett. – A foglalkozásterápiához már kicsit késő van. Nézhetne tévét: ott a társalgó. Vagy lefekhet az ágyába. Így aztán lefeküdtem a magas, keskeny ágyba, és azon töprengtem, vajon milyen formát ölt majd a varázslatos gyógyír. Nem tudtam pontosan, mit várok ettől a helytől – rejtély volt számomra, hogy mi történik a pszichiátriákon. Nyilván biztos voltam benne, hogy rendbe hoznak. Totál extrém lépés volt, hogy felvetettem magam egy intézetbe, úgyhogy tudtam, ezt tiszteletben tartják majd, és hasonlóan extrém és hatékony gyógymódokkal válaszolnak majd az én gesztusomra. De amikor belegondoltam a gyakorlati részletekbe, nem tudtam elképzelni, ezt hogyan fogják megtenni. Nagyon csöndes volt a hely. Semmi zaj nem jött be a folyosóról, semmi zaj nem hallatszott a többi szobából. Mióta fekszem itt? Ránéztem a telefonomra: majdnem egy órája már, hogy Mary elment. Miért nem jön már az orvosom? Nőni kezdett bennem az ismerős pánik, de aztán emlékeztettem magam, hogy valami csodálatos tervet fognak összeállítani nekem az orvos szakértők, és hogy meg kell próbálnom megőrizni a nyugalmamat. Rendben van, minden rendben van. Hogy eltereljem a gondolataimat, elhatároztam, hogy megsértem Camilla privát szférájának határait. Gondosan bevetett ágyán plüssmackó üldögélt, egy halom „Gyógyulj meg!” kártya állt az ágy mellett a polcon. Kinyitottam a szekrényét: volt benne négy felcsatolható kézi súly, egy összehajtható jógamatrac és két pár edzőcipő. A közös fürdőszobánk tele volt a cuccával – éles nyomozószemem azonnal látta, hogy „vékony, szálló haja” van –, a ruhásszekrény vizsgálatából pedig kiderült, hogy hatos méretet hord. Kopogtatás zavart meg a pofátlankodásban. Tizenegy éves fiú lépett be az ajtón, és legnagyobb megdöbbenésemre dr. David Kiltyként mutatkozott be. Esküszöm, azon gondolkoztam, vajon ő is egy másik páciens-e, esetleg téveszmés beteg, de szigorú kérdéseimre nemcsak azt jelentette ki, hogy harmincegy éves, hanem azt is, hogy minden vizsgát letett, és csaknem három éve klinikai pszichiáterként dolgozik. 339

– Nem tudom, Dave… Nem baj, ha Dave-nek szólítom? – Ha úgy tetszik. Bár orvos vagyok. Elolvasta a feljegyzéseket, amelyeket dr. Waterburytől kapott, és részletesen kikérdezett az esetről, amikor megpróbáltam vízbe fojtani magam. – Most is vannak öngyilkos vágyai? – Nincsenek… – Miért nincsenek? – Mert… Mert megpróbáltam, de kudarcot vallottam. Kétszer is. Az éjszakai csobbanás valójában a második öngyilkossági kísérletem volt. Tíz nappal azelőtt Claire-nek ajándékoztam az Alexander McQueen sálamat, rövid bocsánatkérő üzenetet írtam a szeretteimnek, és bevettem az altatómat, mind a tíz tablettát. Huszonkilenc órával később elborzadva ébredtem fel; az égvilágon semmi bajom nem bajom volt. Attól eltekintve persze, hogy még mindig éltem. Senki még csak észre sem vette a távollétemet, és az, hogy el kell magyaráznom Claire-nek, miért kell visszaadnia a sálamat, csak a legkisebb gondom volt. („Csak azért adtam neked, mert azt gondoltam, meg fogok halni, és milyen kár lenne ezért a szép sálért, de még élek, úgyhogy kérem vissza.”) Tényleg azt hittem, megbízhatok a jó öreg altatóban, hogy az majd megoldja a gondomat, és mélyen megdöbbentett a felfedezés, hogy nem is olyan könnyű megölni magam, mint ahogy azt elképzeltem. Teljesen elcsüggedtem, úgy éreztem, semmi értelme újra megpróbálni. Néhány nappal később azonban visszatért a régi meg-tudom-csinálni kedvem, és elhatároztam, hogy újra megpróbálom, és ezúttal sikerrel is járok majd. Szó szerint napokig kutattam az interneten. Magas épületről vagy szikláról levetnie magát az embernek népszerű volt a mitológiában, de – ahogy hamarosan felfedeztem – pokolian nehéz a gyakorlatban. A helyi hatóságok és az öngyilkosság-megelőzők mindenféle intézkedéseket hoztak, hogy az emberek ne ugrálják többé halálra magukat. Az volt az alapszabály, hogy ami körül nem áll védőkorlát, az nem elég 340

magas. Meg lehet kísérelni az ugrást, hátha szerencsém és végem lesz, de még valószínűbb, hogy minden fontos csont eltörik a testemben, egész hátralévő életemet kerekes székben töltöm, és szívószálon át eszem. Ezt a kockázatot nem vállalhattam. A paracetamol túladagolás is tiszta gáz: nem mindig hal bele az ember, viszont tönkremegy a mája, úgyhogy fájdalomban, kínban és szenvedésben töltheti hátralévő napjait. Gyakorlatilag két módszer maradt: vagy felvágom az ereimet, vagy vízbe fojtom magam. A vízbe fojtást választottam, és aprólékos gonddal előkészítettem a tettet. Elmentem és vettem egy csomó eperkonzervet meg mindent – és mégis lehetetlennek bizonyult a kivitelezés. Abban a pillanatban, miközben Dave a serdülő kis képével bámult rám, nyomorultabbul éreztem magam, mint valaha lehetségesnek képzeltem. Rosszabb volt, mint amikor öngyilkos akartam lenni. Az életben maradás fogságába estem, és úgy éreztem, szétrobban a fejem ennek az iszonyatosságától. De most kórházban vagyok, itt majd varázsütésre meggyógyítanak, úgyhogy végül csak ennyit mondtam: – Azt hiszem, kiadtam magamból a dolgokat. Még mindig… mintha dilis lennék, de… most itt vagyok, és itt majd meggyógyítanak, ugye? Dave felállította a diagnózisát: szorongás és depresszió – micsoda meglepetés –, megduplázta az antidepresszáns-adagomat, és hála istennek, altatót is felírt. – Pár nap múlva megint benézek magához – kelt fel Dave, hogy induljon. – Micsoda? – ugrottam fel rémülten az ágyról, és megpróbáltam elállni az útját, hogy ne mehessen ki a szobából. – Ennyi volt? Az nem lehet, hogy ennyi az egész. Mit fog még tenni értem? Hogyan fog varázsütésre meggyógyítani? – Sétálhat a kertben – mondta. – A természetnek erős a gyógyító ereje. Vagy vehet relaxációs órákat, vagy jógaórát, vagy járhat foglalkozásterápiára. 341

– Most szívat? – kérdeztem. – Foglalkozásterápia? Úgy érti, famunka? Kötés? – Vagy mozaikozás. Vagy festés. Sokféle tevékenység közül választhat. Segíteni szokott az embereknek. – Ennyi? – Magamon kívül voltam a nyugtalanságtól. – Ott van még A Most csodája. Azzal is jó eredményeket érünk el. – Az mi? Dave megpróbálta elmagyarázni. Valami olyasmi volt, hogy a pillanatban kell élni, de olyan ideges voltam, hogy nem értettem pontosan, sőt, igazából oda se tudtam figyelni. – Nekem gyógyszerekre van szükségem – esdekeltem. – Nekem különleges, jó erős tabletták, nyugtatók kellenek. Xanax. Kérem, adjon Xanaxot. De nem adott. Mint kiderült, a Xanaxot kizárólag vészhelyzetben és rövid távra írják fel. – Én megpróbáltam megölni magam! – mondtam. – Ennél durvább helyzetnek kell lenni? – Elég jól volt hozzá, hogy felvetesse magát a kórházba. – A pszichiátriára vetettem fel magam – mondtam. – Tehát definíció szerint nagyon rosszul vagyok agyilag. Tehát Xanaxra van szükségem. De ő csak kuncogott, és azt mondta, ügyesen vitatkozom, fontolóra kéne vennem az ügyvédi karriert. Most hogy itt vagyok a kórházban, ez kitűnő alkalom arra, hogy megtanuljam különböző módokon megnyugtatni magam, mondta. Ismét felhívta a figyelmemet a foglalkozásterápiára, és hirtelen megértettem, miért nevezik a lelki betegségben szenvedőket golyósoknak: a golyós játék volt az egyik tevékenység, amit a foglalkozásterápián végezni lehetett. Golyós vagyok, gondoltam. Golyós lett belőlem. Camilla anorexiás volt. Nem sok vizet zavart. Azt hiszem, nem volt annyi energiája, hogy sok vizet zavarhasson. Egész nap semmit nem evett egészen estig, akkor viszont befalt egy tekintélyes méretű salátát. Odavolt a káposztasalátáért. Muszáj volt ennie. Fura.

342

Mindig azt hittem, hogy az anorexiások semmit nem esznek, és az biztos, hogy ez a példány is nagyon keveset evett, de akkor is evett, méghozzá nem is akármit. – Te miért vagy itt? – kérdezte első este. – Depresszió. – Milyen depresszió? – kérdezte lelkesen. – Bipoláris? Szülés utáni? A szülés utáni depresszió különösen izgalmas volt, mivel létezett egy változata meglehetősen extrém pszichotikus tünetekkel, ami akkoriban bizonyos hírnévnek örvendett. – Csak sima depresszió – mondtam szinte szégyenkezve. – Többnyire meg akarok halni. – Ja, azt ismerem… Tizenkettő egy tucat. Az a fajta depresszió. Meglepetésemre (kategória: iszonyatosan kellemetlen) semmiféle bajtársiasságra vagy támogatásra nem számíthattam a többi pácienstől. Itt egyáltalán nem olyan volt, mint a nővéremnek, Rachelnek, amikor az elvonón volt. Amennyire én láttam, ott mindenki segített a másiknak. Itt viszont mindenki a saját személyes poklába bezárva létezett. Mindannyian más miatt voltunk itt: anorexia, kényszerbetegség, bipoláris zavar, szülés utáni depresszió, no meg a jó öreg, sima, klasszikus idegösszeroppanás. Annak ellenére, hogy orvosi szempontból nem létezik idegösszeroppanás („súlyos depresszív esemény” lett az új márkanév), a St. Teresa dugig volt az elszenvedőivel: férfiakkal és nőkkel, akik összeroskadtak a követelmények súlya alatt, amelyekkel a gyerekeik, a szüleik, a bankjuk és a munkájuk – főleg a munkájuk – ostromolták őket. Olyan emberek, akiknek egyre több, több és több felelősség terhelte a vállukat, mígnem egy ponton egyszerűen elfogyott a gyújtózsinórjuk, és totál képtelenek voltak tovább működni. A kórház lett a mentsváruk. Akadt köztük, aki hetek óta ott volt, sőt hónapok óta, és soha nem is akartak elmenni, mert amíg ott voltak, addig senki nem hívhatta fel őket, senki nem küldhetett nekik e-mailt vagy 343

félelmetes leveleket arról, milyen sok pénzzel tartoznak. Amíg a kórházban voltak, nem kellett a rendőrségről összeszedniük Alzheimertől szétzilált édesanyjukat, nem kellett azon aggódniuk, hogy a végrehajtó megjelenik a munkahelyükön, és nem kellett egy háztartást elvezetniük és egy teljes állást vinniük napi négy óra alvással. Az ideg-összeroppanásosok között sokan voltak, akiknek összeomlott a bizniszük, akik sok százezer, sőt sok millió euróval tartoztak, olyan pénzekkel, amiket soha sem fognak tudni kifizetni. Ezek az emberek rettegtek attól, hogy visszapöckölik őket a külvilágba, ahol valaki a vérükért kiált. A St. Teresában alhattak, kibámulhattak az ablakon, tévét nézhettek, totál üres és fehér lehetett az agyuk. Itt békére és nyugalomra leltek, meg gyógyszerekre és napi három étkezésre (undorító volt a kaja, de az nem érdekes). Az egyetlen, amitől féltek, a heti felülvizsgálat volt a pszichiáterrel, nehogy gyógyultnak nyilvánítsák és hazaküldjék őket. De én nem olyan voltam, mint ők. Az én feszültségem, az én szorongásaim forrása – bármi legyen is az – belülről fakadt. Bárhová mentem, a szorongás jött velem. Az egyetlen, amitől az ideg-összeroppanásban szenvedő páciensek rettegtek, az volt, hogy az egészségbiztosítás netalán nem hajlandó tovább fizetni a kórházi tartózkodást, és akkor egyszerre visszapenderítik őket pokoli életükbe. Nekem azonban még emiatt sem kellett aggódnom. Néhány hónappal korábban aláírtam a szaggatott vonalon egy olyan privát egészségügyiellátás-csomagot, amelynek köszönhetően jó hosszan időzhetek a kórházban. Nem tudom pontosan, hogyan történhetett, hogy ilyen felelősségteljes ügyre költöttem a pénzem, tuti nem volt szokásom így viselkedni, de ez van. A totál elbénázott vízbe fulladási kísérletem előtt szinte elviselhetetlennek tartottam az életet, de gyorsan rájöttem, hogy a St. Teresában konkrétan annál is rosszabb. A kinti világban legalább voltam annyira szabad, hogy beülhessek az autóba, és csak menjek, menjek, menjek. Nagyon lassan telt az idő, mielőtt kórházba vonultam, de az intézet falai 344

között abszolút és totálisan megállt. Nem volt semmi, amit csinálhattam volna. A vígabb páciensek minden reggel és délután elmentek sütni vagy mozaikozni vagy a többi foglalkozásterápiás órára. Az anorexiások súlyokat szíjaztak a csuklójukra meg a bokájukra, és újra meg újra körbefutották a kertet, míg nem teljesítették a hat kilométert, a kilenc kilométert, a tizenkét kilométert vagy az akármilyen gyilkos célt, amit fejben kitűztek maguk elé. Néha kiment egy nővér, és a hatalmas tiltakozások ellenére bevonszolta őket az épületbe. A katatónabbak leparkoltak a tévé előtt a társalgóban, és hagyták, hogy a nonstop, huszonnégy órás szar átmossa az agyukat, az igazán tönkrement emberek pedig egész nap ágyban voltak, az ételt és a gyógyszereiket is oda hozatták. Én azonban egyik kategóriába sem illettem bele. Ideges voltam, izgatott, rémült és nagyon magányos. Az egyetlen, amit élveztem a kórházban, az altató volt. Minden este tízkor osztották a tablettát, és az emberek már úgy 20.13-tól a nővérek portája körül ólálkodtak. Én megalázónak éreztem, hogy Száll a kakukk fészkére módra sorban álljak, ezért mindig kényszerítettem magam, hogy a háttérbe húzódjam, de én is istentelenül hálás voltam, amikor végre megkaptam a bogyót. Anyu, apu, Bronagh meg az összes testvérem mind eljöttek meglátogatni: ki zavarban volt, ki elborzadt, kinek megszakadt a szíve, de senki nem volt képes semmiféle tanácsot adni. Nem tudtunk mit kezdeni a helyzettel. Túl sok volt az egész. Abban mindenki egyetértett, hogy keményen durva, hogy megpróbáltam vízbe fojtani magam. – De igazából nem is próbálkoztál – erősködött Claire. – Mármint ez inkább csak segélykiáltás volt, nem? Az volt? – Ööö… igen, persze. – Akárcsak az az eset az altatókkal, nem? – Ööö… oké, rendben. 345

Anyu és apu ragaszkodott hozzá, hogy beszélni akarnak az ifjú Dave-vel, de amikor megjelentek a találkozás után, zavarodottabbak voltak, mint előtte. – Le kell lassítanod – mondta anyu kétségek között. – Szakíts időt, hogy megszagold a rózsát, próbálj meg kevesebbet stresszelni. Bronagh csak egyszer látogatott meg. – Nem való neked ez a hely – mondta. – Én nem ilyennek ismertem meg Helen Walsht. Nem a zárt osztályon vagy? Akkor meg gyere haza! – Azzal elrohant. Igaza volt: nem a zárt osztályon voltam, és bármikor kijelentkezhettem a kórházból. Isten a tanúm, hogy el is akartam menni, utáltam ott lenni – volt egy nap, amikor páran egymás után háromszor néztük meg az EastEnders egyik epizódját, és senki nem vette észre, csak én –, de azt gondoltam, biztosan van valami, amit nem értek. Egyre csak próbáltam rájönni ennek a helynek a kulcsára. Az emberek tönkremenve jöttek be, és amikor elmentek, jobban voltak… mi a kórház titka? Úgyhogy próbálkoztam. Kipróbáltam, hogy egész nap ágyban maradok, próbáltam hosszú órákon keresztül tévét nézni, kölcsönkértem Camillától a csuklósúlyokat – nem adta szívesen –, és a karomat lóbálva meneteltem körbe-körbe a kertben. Végül még a famunkának is nekiugrottam. Madáretetőt készítettem. Mindenki madáretetőt készített. – Mikor leszek már jobban? – kérdezgettem folyton Dave-et. Ő pedig folyton csak kábított. – Amíg itt van, biztonságban van – mondta. – De nem érzem magam biztonságban. Félek. Szorongok. – Próbálta már a jógát? Meglátogatta már a relaxációs órákat? – Ó, Dave… Két hét elteltével így szóltam: – Dave, sajnálom. Egy igazi orvossal kell beszélnem. Valakivel, aki idősebb, aki tapasztaltabb. – Én is igazi orvos vagyok – felelte. – De szólok a kollégámnak. 346

Néhány órával később kivágódott a szobám ajtaja, és belépett egy nő az aktáimmal a kezében. – Dr. Drusilla Carr vagyok – közölte ingerlékenyen és elfoglaltan. – Dr. Kilty azt mondta, idősebb és tapasztaltabb orvost szeretne. Nos, rám ez garantáltan igaz. Huszonkét éve vagyok pszichiáter szakorvos – hadarta anélkül, hogy a szemembe nézett volna; még mindig a papírjaimat olvasta. – Dr. Kilty azonban nagy tudású orvos. A kezelés, amit összeállított magának, tökéletes: én is pontosan ugyanígy csináltam volna. Semmiben nem javaslom a változtatást. – Nem kaphatnék elektrosokk-terápiát? Most végre rám nézett. Teljesen meg volt rökönyödve. – Az elektromos konvulzív terápiát csak a legvégső esetekben alkalmazzuk. Néha, de tényleg csak néha, használjuk skizofrénia, pszichózis, extrém mánia, valamit krónikus, gyógyszerellenálló, katatón depresszió esetén. – Az én depresszióm is ellenáll a gyógyszereknek! – erősködtem. – A tabletták nem akadályoztak meg abban, hogy megpróbáljam megölni magam. – Kevesebb mint négy hónapja szed orvosságot – mondta szinte szemrehányón. – Én olyan emberekről beszélek, akik évek óta depressziósak. Évek óta! Te jó szagú szűzmária! Én ezt nem bírnám éveken keresztül elviselni. Nem értem, bárki is hogy bírja. – Az EKT-nak ráadásul számos mellékhatása van, kiváltképp az emlékezetkiesés. Felejtse el – tette hozzá, de nem szándékosan ironizált. – Felejtsem el? – Tovább próbálkozunk a gyógyszerezéssel. Korán van még. Végül elfogadtam, hogy a kórház nem a Szent Grál, hogy itt sem fognak varázsütésre meggyógyítani. Senki sem volt hibás. A saját tudatlanságomban volt a hiba, a túl magas elvárásaimban: senki sem szokott „varázsütésre” meggyógyulni. Végre annak tekintettem a kórházat, ami: a törékeny emberek börtönének, és megértettem, hogy – számomra legalábbis – az egyetlen szerepe az, hogy 347

biztonságban legyek, ha valaha megint öngyilkosságot terveznék. Három hetet és négy napot vártam – addigra lettem kész a madáretetővel –, aztán ugyanolyan sötétben tapogatózva és gyógyulatlanul, ahogy az első nap megérkeztem, távoztam. Nem voltam jobban, sem rendbe hozva, és nem éreztem biztonságban magam, de legalább azt néztem a tévében, amit akartam. Gyanítottam, hogy valószínűleg nem fogok több öngyilkossági kísérletet végrehajtani. Úgy éreztem, üzenetet kaptam a világegyetemtől, bár nem nagyon hittem az ilyesmikben. Úgy láttam, Dave sajnálta, hogy elmegyek. – Ne felejtse el, ide bármikor visszajöhet – mondta. – Mi mindig itt vagyunk magának. – Kösz – feleltem, és arra gondoltam, eléggé ramatyul kell lennem ahhoz, hogy ez a lehetőség megforduljon a fejemben. Azért azt meg kell hagyni, hogy amint visszatértem a világba, szinte mindent megcsináltam, amit valaha bárki javasolt ahhoz, hogy jobban legyek. Szedtem az antidepresszánst, minden héten elmentem Antonia Kellyhez, szerdán és pénteken zumbáztam, jógafoglalkozásokra jártam – szörnyűséges embertípus a jógásoké, annyira el vannak foglalva magukkal, annyira „spirituálisak” –, és még a homeopátiával is megpróbálkoztam. Megvettem Dave kedvenc cédéjét, A Most csodájá t, amitől totál paff lettem. Az az alapvető üzenet, hogy nem számít, ha elviselhetetlen fájdalmaid vannak, mert semmi más nem létezik, csak a most. De én nem értettem, ettől miért lenne elviselhető az elviselhetetlen fájdalom. Az elviselhetetlen fájdalom – megfejtés az elnevezésben – elviselhetetlen. Sőt, tulajdonképpen nem sokkal rosszabb, ha a mostban történik? Egy kis ideig annyira dühös voltam, hogy fontolóra vettem a saját cédém, a Tizennégy kitűnő megoldás a Most elkerülésére elkészítését, de csak két módszert tudtam kitalálni: 1. Idd le magad 2. Vegyél be erős nyugtatót Bánatosan elvetettem a tervet, de aztán amikor olyan erővel vágtam a kukába A Most csodájá t, hogy ripityára tört a műanyag tok, kicsit jobb 348

kedvem lett. Megint dolgozni kezdtem, kerültem a stresszesebb eseteket, és továbbra is kitartóan kutattam, hátha rájövök, mivel gyógyíthatnám meg magam. Reikiztem, kipróbáltam az érzelmiszabadság-terápiát, hat előadást meghallgattam kognitív viselkedés-terápiából (tök hülyeség). Mindenhol a gyógyulást kerestem, de folyton zsákutcába futottam, folyton csalódnom kellett. Ám az idő múlt, és nemsokára normálisabbnak éreztem magam. Tudtam, hogy nem ugyanaz vagyok, mint aki voltam, nem vagyok már annyira ellenálló, sem annyira optimista, és talán már soha nem is leszek, talán aki voltam, az az ember örökre eltűnt, de egy évvel az után, hogy megpróbáltam vízbe fojtani magam, dr. Waterbury azt mondta, szerinte már vagyok olyan jól, hogy abbahagyjam az antidepresszánst. Ezután úgy egy hónappal pedig Antonia Kelly is szabadon bocsátott: repüljek egyedül.

349

VASÁRNAP

350

47 Egy beérkező üzenet pityenése ébresztett. Hol vagyok? Az oldalamon fekve hevertem Wayne nappalijában a földön. A telefonomért nyúltam. Délelőtt 9.37. Miért az oldalamon fekszem? Hogyan engedhettem meg magamnak efféle szakszerűtlen viselkedést? Azért – állapítottam meg tétova mozdulattal –, mert hatalmas zúzódás éktelenkedik hátul a fejemen. Aú. Meg egy másik a homlokomon. És egy harmadik a térdemen. Előző este, miután sikerült feltápászkodnom, besántikáltam Wayne-hez – a bal térdemet alaposan megütöttem estemben –, és a fürdőszobába mentem, hogy ellássam a sérüléseimet. Találtam ragtapaszt meg fertőtlenítőt a szekrényben. – Ne haragudj, Wayne – mentegetőztem az üres falaknak. – Bocs, hogy így birtokháborítok, hogy lopok az elsősegélykészletedből, de ez is mind azt a célt szolgálja, hogy megtaláljalak. Óvatosan végigtapogattam a hajamat hátul, megpróbáltam felmérni a sérülés mértékét. Már nőni kezdett egy púp, de úgy éreztem, a bőr nem szakadt fel, és a kezem sem volt véres, amikor elvettem onnan. Elöl viszont rosszabb volt a helyzet. Vörös púp türemkedett ki a homlokomból, a bőr sebes volt, és vérzett, de amikor lemostam a vért, úgy döntöttem, nincs szükségem varratokra. Letöröltem a sebet a fertőtlenítővel, aztán arra gondoltam, bár ne tettem volna, mert így kevesebb az esélyem, hogy elüszkösödjön, és amputálni kelljen a fejemet; bár nem sűrűn hallottam olyat, hogy valakinek a feje elüszkösödött volna. Azzal nem vesződtem, hogy ragtapaszt tegyek a sebre, mert Wayne-nek kizárólag rajzfilmfigurás tapaszai voltak – gondolom, az egyik unokaöccse miatt –, és azért némi önérzetem nekem is van. Viszont négy Nurofent elvettem. Meg egy Stilnoctot. Ezt nem kellett volna. Ez tényleg lopás. Ez tényleg szégyenletes. Nehéz altatóhoz jutni, és nekem tizenkettő volt a táskámban, de tessék. Nem tudom megmagyarázni a tetteimet. Ezután – nem tudom pontosan, miért, 351

talán hogy lemossam magamról a szégyent, talán mert egy mosdó előtt álltam egy fürdőszobában – fogat mostam. Akár meg is moshatnám a fogam, gondoltam. Carpe diem meg minden. Ahogy elindultam lefelé az alsó szintre, meglepően reszketeg voltam, meg kellett kapaszkodnom a falban. Artie-tól volt egy üzenetem, kérdezte, jól vagyok-e. Visszaírtam, hogy királyul, pedig igazából nem is voltam királyul, aztán óvatosan lefeküdtem a földre, és azt reméltem, hogy agyrázkódásom lesz és meghalok. Miközben arra vártam, hogy elöntse a vér az agyamat, azon töprengtem, vajon ki vágott fejbe. Lehet, hogy Walter Wolcott? Kinéztem belőle, de aztán arra gondoltam, túl öreg és nehézkes ahhoz, hogy ilyen gyorsan fusson. Talán John Joseph volt? De ő miért ütött volna le? Csak mert nem csíp? Belőle is kinéztem, de vajon volt-e elég ideje, hogy hamarabb érjen ide a stúdióból, mint én? És ha már itt tartunk, miért nem csíp John Joseph? Sokan nem kedvelnek, de John Joseph és köztem jól indultak a dolgok, nem? Mit tettem, ami miatt meggondolta magát? Fontos ez egyáltalán? Nekem nyilván nem volt fontos; leszarom, hogy csíp-e, vagy sem. De van-e a dolognak valami köze Waynehez? És ha már Wayne-nél tartunk: végül is arra is van esély, hogy aki leütött, maga Wayne volt. De én bírom Wayne-t. Nem akartam elhinni, hogy olyan típus, aki lépten-nyomon fejbe csapdossa a jóakaróit. Lehet, hogy Gloria volt? Digby? …Birdie Salaman? …Harry Gilliamhez köthető sötét erők? … Cecily, a tyúk…? Nem… Cecily halott… …a titokzatos dublini csapdosó…? Kezdett működésbe lépni az altató veszedelmes, mágikus hatása: csúnya, 352

nyugtalan álomba rántott a szer. Aztán meg felébredtem, és nem haltam bele az agyrázkódásba, ami keserű csalódottsággal töltött el, és valaki üzenetet küldött. Hunyorogva néztem a telefonra. Terry O’Dowd üzent. Kicsoda? Ja, az a drága ember Leitrimből, aki megígérte, hogy rendbe teszi Docker ajtaját. Azt írta, megjavította az ajtót, és a kaput is elintézte, és nevetségesen kevés pénzt kért. Megfogadtam magamban, hogy ha csak egyetlen dolgot sikerül ma elintéznem, az az lesz, hogy kérek neki egy csekket anyutól. Eljött az ideje, hogy bevegyem az antidepresszánsomat. Víz nélkül dobtam hátra a tablettát. Működj, könyörögtem. Működj. Rájöttem, hogy ennem kell valamit. Semmi normálisat nem ettem… mióta is? A tegnapi gabonapehely óta. Úgy döntöttem, hogy elsétálok a közeli benzinkútig, és veszek még egy doboz Cheeriost. A friss levegő hátha segít majd, hogy kicsit kevésbé érezzem furcsán magam. Mielőtt elindultam, megnéztem magam a tükörben Wayne fürdőszobájában, és teljesen ledöbbentem. A homlokomon virító seb környékén alvadt vérfoltok éktelenkedtek, a bal szemem kicsit be volt vérezve. A körmömmel lepiszkáltam az alvadt vért, amennyire tudtam anélkül, hogy a seb megint vérezni kezdene, aztán elővettem a sminktáskámat. Elő a nehéztüzérséggel: eljött az idő, hogy bevessem a Clinique Advanced alapozómat. Óvatosan vittem föl a bőrömre, mozdulatról mozdulatra, mígnem jelentősen elhalványítottam a sérülést. Ezután megfésültem a hajam, és ez még a sminknél is többet segített. A frufrum tökéletesen eltakarta a homlokomat, úgyhogy amikor rendben volt a frizurám, meg nem lehetett volna mondani, hogy „ütést szenvedtem el a fejemen”, ahogy a zsernyákok mondanák. Hajlakk, az kell nekem. Átkutattam Wayne tusfürdőit meg hasonló cuccait, de nem jártam sikerrel. Nekem kellemetlen volt, őt viszont tiszteltem érte. A zselé, főleg az az extraerős cucc még elfogadható a férfiakon, de a hajlakk egy leheletnyit túl öregnyanyás. Hirtelen rádöbbentem, hogy borzalmas fájdalmaim vannak. Az egész koponyám – a homlokom, a tarkóm, a szemgödröm, a fogam – lüktetett a kínzó fájdalomtól, annyira, hogy majdnem elhánytam magam. Már az óta fájt, 353

hogy felébredtem, de mostanáig nem vettem észre. Ahogy ott álltam Wayne fürdőszobájában a szekrény előtt, az tűnt a világ legkézenfekvőbb lépésének, ha még négy Nurofent beveszek. De amint lenyeltem a gyógyszert, elszégyelltem magam. Ez nem helyes. Átlépem a határt. Már előző este is átléptem, amikor elvettem egyet az altatójából. Az nagyon rossz volt. Annyira rossz, hogy most inkább nem is gondolok rá. Beérkező üzenet pityent a telefonomon. Artie küldte, emlékeztetett, hogy aznap délután övé a ház. Visszaírtam, hogy most hogy újra az ügyön dolgozom, nem tudom biztosan, el tudok-e menni, de azért szóljon azonnal, amint mind a három gyerek eltűnik. Odakint a világban borzalmasan fényes volt a reggel, nagyon furcsán éreztem magam. Addig kutakodtam a táskámban, míg megtaláltam a napszemüvegem meg egy baseballsapkát, hogy ne vakítsanak olyan rémesen a dolgok. Nem igazán éreztem, hogy a lábam összeköttetésben állna a földdel. Talán a fejemre mért ütés volt az oka. Vagy hogy bevertem a térdem. De lehet, hogy rólam szól az egész. Tovább mentem idegek nélküli lábamon, és amint bekanyarodtam a benzinkútba, azonnal megláttam az újság címoldalát. A hatalmas fekete betűkkel írott szavak többméternyi távolságból ugrottak felém: ZEEZAH VÁRANDÓS? Kis híján hangosan felnevettem. Artie-nak igaza volt. Közelebb siettem a bolt elé kipakolt újságos állványhoz. Egy másik bulvárlapnak ez volt a főcíme: ZEEZAH BEKAPTA A LEGYET? Itt egy elmosódott képet is lehoztak róla. Nyilván megevett valami kicsit és kereket – talán egy Mozart-golyót –, mert egy egészen icipicit kidudorodott a hasa, és az emberek szemében ez egyértelműen bizonyította, hogy állapotos. A teljes sztorit állítólag a negyedik, ötödik, hatodik és hetedik oldalon lehetett elolvasni. Gyorsan átfutottam a többi újságot, és láttam, hogy mindegyikben, még a nem bulvár lapokban is írtak valamit a Laddzről. Valóságos médiatámadásnak voltam tanúja. Jay Parker remek munkát végzett. Felnyaláboltam egy halom újságot, és bementem a boltba. Volt hajlakk és Nurofen is, viszont semmi, amit meg lehetne enni, csak egy csomó Cheerios. 354

Mi van ezzel a világgal?

355

48 Amikor visszaértem Wayne-hez, kiterítettem az újságokat a nappaliban a földre, és falni kezdtem a híreket a Laddzről. Egy Laddz-szóvivő (gondolom, Jay Parker) tagadta Zeezah „terhességét”, de ez egyáltalán nem befolyásolta a spekulálókat, akik szerint körülbelül tízhetes lehetett. Nem kevesebb mint fél oldalt kapott egy rovat valami terhességi szakértőtől, aki elmondta, hogyan érezheti magát Zeezah jelen pillanatban – reggelente valószínűleg hányingere van. Na ne mondd! Kicsit talán fáradékonyabb a szokásosnál. Étrendváltoztatásra is adott tippeket: rengeteg friss zöldség és gyümölcs, vörös hús legalább hetente kétszer, továbbá kalciumpótlás. Óvatos mozgást javasolt – jógát, talán, és gyors sétát. Iszonyú sokat írtak továbbá Zeezah és John Joseph új keletű házasságáról, és még annál is többet a közelgő koncertekről. Ahogy Artie jósolta, a Laddz többi tagjáról is találtam sztorikat. Megjelent egy Otthon című cikk Frankie-vel, Myrnával és az ikrekkel, kivéve hogy az Otthon nyilvánvalóan egy szállodában készült, mivel a képeken nagy, fényes, tiszta, rendezett helyiségek látszottak, nem pedig az a pokoli, pelenkáktól hemzsegő rémség, ahol én is jártam. Olvastam egy Családi értékek-interjút Roger St. Legerrel és a legidősebb gyerekével, egy tizennyolc éves lánnyal, aki színésznőnek készült. „Nagyon jól kijövök apu barátnőivel – hangzott az idézet –, főleg mert általában előbb az én barátnőim!” Még Wayne-ről is találtam egy csillogó-villogó, fényképes, hosszú cikket, ami még az előtt készült, hogy lelépett volna. Itt ült ugyanabban a gyönyörű nappaliban, ahol most én, és egy kicsit – vagy csak én látom így? – szomorúnak tűnt. Felhívtam Artie-t, és jót nevettünk azon, milyen sokan tudósítanak a Laddzről. Úgy döntöttem, nem említem A Titokzatos Dublini Csapdosó támadását. Még magam sem tudtam, mit kezdjek az esettel, és nem akartam túl sokat gondolkodni rajta, mert a végén még megijedek, és akkor abba kell hagynom az egészet. Márpedig muszáj folytatnom. 356

Tegnap, amikor elhatároztam, hogy nem keresem tovább Wayne-t, teljesen világos volt számomra, hogy biztonságban van, és egyszerűen békén kell hagyni. Most mindenütt csak a homály. Egy merő homály az egész. Fogalmam sem volt, vajon csak manipulálnak-e, hogy felkutassam ezt a szerencsétlent, aki nem akarja, hogy megtalálják, vagy vajon megmentek-e egy jó embert egy rossz helyzetből. Akárhogy is, én Wayne oldalán állok. – Helen… jól vagy? – kérdezte Artie. Haboztam. Hogy érti ezt? Furcsán viselkedem? Artie tudott a korábbi depresszióhullámomról és arról, hogy egy ideig kórházban voltam – röviden elmondtam neki mindent kicsivel az után, hogy járni kezdtünk. De úgy mondtam el, mintha azt mesélném, hogy egyszer leestem a lépcsőn és kificamítottam a térdemet: úgy írtam le a dolgot, mint egy egyszeri sérülést a távoli múltban, egy bizarr esetet, amely nem valószínű, hogy valaha is megismétlődne. Nem akartam most arról beszélni, milyen különös érzéseim vannak. Nem tudom, miért, de nem akartam, úgyhogy csak annyit mondtam: – Szuperül vagyok. – Nagyon sok a dolgod? – kérdezte Artie. – Azt hiszem. De küldj üzenetet, amint kilépett az utolsó gyerek is. Meglátjuk, mi sikerül. Letettem. Jobb lesz, ha igyekszem. Ketyeg az óra, és nemcsak a szerda estét hozza egyre közelebb, hanem Walter Wolcott ellen is dolgozik. A szakmai büszkeségem nem tűrné el, hogy egy ilyen fajankó legyőzzön. Pedig megtörténhet. Wolcott makacs és türelmes. Ha kell, személyesen megy el az előnytelen, vajszínű esőkabátjában minden egyes kis motelba Írországszerte. És így akár meg is találhatja Wayne-t, de tényleg. Én viszont… Nekem a zseniális ötleteimre kell építenem, márpedig azok megbízhatatlan rohadékok. Felhívtam anyut, és elmagyaráztam neki, hogy kéne nekem egy csekk egy leitrimi ember számára. – Miért pont Leitrim? – kérdezte. – Nézd, ez nem fontos. Csak ha átmegyek és odaadom készpénzben, adsz 357

egy csekket? – Persze hogy adok. Figyelj – folytatta halkabban, de izgatottan. – Láttad őket tegnap este? Nem kellett megkérdeznem, miről beszél. Az a vicces, hogy ilyen sokan nézik a Szombat este a kanapén t. Mindenki úgy vezeti be a vallomását, hogy „normális esetben akkor sem nézném, ha ez lenne az egyetlen műsor a világon, ettől a Maurice McNice-tól kiráz a hideg, de a tévé véletlenül magától átkapcsolt az RTÉ-re, és…” – És most a mai újságok azt írják, hogy terhes – tette hozzá megvetően. – Te nem hiszed? – Hát persze hogy nem hiszem! Az sem lepne meg, ha férfi volna. Mint Lady Gaga. Hülyére vesz minket. Szegény John Joseph – sóhajtott anyu. – Juthatott volna neki egy kedves ír lány, ehelyett ott van neki ez az arab… férfi. Figyelj, tutira jók vagyunk a szerdai koncertre, ugye? Legalább hat jegyet szerezz. Claire is és mindenki el akar menni, most hogy látták a Szombat este a kanapén t. Tudom, hogy már nincs közös ügyed Jay Parkerrel, de kellenek a jegyek. – Valójában még mindig van közös ügyem Jay Parkerrel. – Tudtam! – Nem úgy. Az isten szerelmére, hagyd már ezt abba. Úgy értem, még mindig neki dolgozom. Úgyhogy nem is érek rá. De elintézem azokat a nyüves jegyeket, és később átmegyek a csekkért a leitrimi embernek. Letettem. Nem akartam Jay Parkertől Laddz-jegyeket kérni. Totál megalázó lenne. De nem tudtam, hogyan vegyek jegyet működő hitelkártya nélkül. Gondoltam, elmehetek személyesen a jegyirodába, és vásárolhatok készpénzzel, de ezek a jegyek drágák, nekem pedig nagyon, nagyon kevés pénzem volt. A büszkeségem a szegénységemmel viaskodott, mígnem rájöttem, egyszerűen meg kell kérnem Jayt. Hogy néhány perccel elodázhassam ezt a megalázó beszélgetést, felmentem a MusicDrome honlapjára, és legnagyobb meglepetésemre (kategória: rendkívül ijesztő) kiderült, hogy szerda estére minden egyes jegy elfogyott. Megnéztem a csütörtök estét, ugyanez. És 358

péntek este is. Minden jegy elfogyott mind a három Laddz-koncertre! Tizenötezer néző minden este három napon át, az negyvenötezer eladott jegy. Hogyan lehetséges ez? Mi történt? És hogyhogy ilyen gyorsan? Tegnap este néztem meg az eladásokat Artie-val, és akkor még csak szórványos volt a lefedettség. Azonnal felhívtam Parkert. Lelkesnek hangzott, szinte mániákusan beszélt. – A nagy hírverés miatt van. Egyre nagyobb a lendület. Hatalmas durranás lesz. Már adunk egy negyedik koncertet Dublinban. És karácsonyi albumot készítünk. És az Egyesült Királyságból is érdeklődnek. – Aztán hisztérikusba váltott a hangja: – Szóval hol van Wayne? Szükségünk van Wayne-re. – Megteszem, ami tőlem telik. – Magam is kezdtem kissé pánikba esni a gondolattól, hogy negyvenötezer ember akarja látni, ahogy Wayne Diffney énekel és táncol jövő szerdán, csütörtökön és pénteken este. – Figyelj, kellenének jegyek. Nem nekem – tettem hozzá gyorsan. – Nekem eszem ágában sincs elmenni. Országos cimborádnak, Walsh mami nak lesz a szívesség. Meg egypár haverjának. Legalább hat jegy kell. Lehetőleg szerda estére. Biztosan félretettél párat a barátoknak, családtagoknak. – Ha megtalálod Wayne-t, egy egész bokszot kapsz. – Köszö… – Elhallgattam. Addig minek köszönném meg, amíg nem tudom pontosan, mit ajánl. Lehet, hogy csak orrba akar bokszolni. – Hogy érted ezt? Milyen bokszot? Hány személyest? – Tizenkét személyest. És ingyen mogyorót is kaptok. Tuti, hogy lesz itt valami apró betűs, rejtett kikötés. Amikor az ember Jay Parkerrel üzletel, úgy kell gondolkodnia, mint egy sakkjátékosnak. Egy csomó alattomos lépéssel előre kell látnia. – Na, és mondd csak, Parker, ki ütött le engem tegnap este? – Micsoda?! – Jaj, ugyan már. – Helen, miről beszélsz? 359

– Tegnap este, amikor visszaértem a Mercy Close-ra, valaki fejbe vágott hátulról. – Mivel? – Talán egy sodrófával. Egy olyan modern, fehér sodrófával, ami egy kicsit olyan, mint egy gumibot. – Megsérültél? Felhorkantam. – Mit gondolsz? – Mindjárt ott vagyok. – És letette. Ültem, és a telefonomat bámultam. Arra a rengeteg emberre gondoltam, akik száz eurót leperkáltak fejenként, hogy a Laddzet láthassák, és beleszédültem a félelembe. Annyira nyomasztott a felelősségérzetem és az elvárások súlya, hogy egy pillanatra azt hittem, beleőrülök a nyomásba. Reszkető kézzel bepötyögtem egy-egy e-mailt Cápának és a Telefonembernek: könyörögtem nekik, hogy azonnal küldjenek el mindent, amit Wayne pénzügyeiről és telefonhívásairól tudnak – vagy legalább jelezzék, hogy mikorra várhatom a válaszukat. Igazából tudtam, hogy bárki is ez a Cápa meg ez a Telefonember, biztosan nem arról van szó, hogy a lábukat lógatják, heverésznek, videojátékokat játszanak, aztán egyszer csak úgy döntenek, hogy na, akkor most elküldik nekem az információt. Wayne adatainak megszerzése totál illegális, és nagyon érzékeny művelet. A részleteket nem ismerem, de feltételeztem, hogy a forrásaim pénzt fizettek az ő kontaktjaiknak, azoknak pedig várniuk kell az alkalomra, hogy megszerezhessék Wayne adatait, aztán valahogy eltüntessék a nyomaikat. Tudtam, hogy ha könyörgök, azzal nem valószínű, hogy felgyorsítanám az eseményeket. Ezzel együtt úgy véltem, nem árt, ha rákérdezek a dologra. Ezután felmentem Wayne dolgozószobájába, a számítógépét bámultam, és végül úgy döntöttem, meg kell próbálnom a „Birdie”-t jelszónak. Meggyőztem magam, hogy tényleg szóba jön – hat betű hosszú, és a lány nyilvánvalóan fontos Wayne-nek, ha abból indulunk ki, hogy egy képet őriz róla a másik szobában. Bepötyögtem a betűket, és két gyötrelmes másodperc 360

múlva felvillant az üzenet: „hibás jelszó”. Eszeveszett félelemtől hajtva, anélkül hogy egy percre megállnék, és igazán felfoghatnám a csapást, beírtam, hogy „Docker”. Elborzadva láttam, hogy újra megjelenik a „hibás jelszó” üzenet. Basszameg. Basszameg, basszameg, basszameg, basszameg, basszameg. Ennyi volt: elhasználtam a három lehetőséget, nincs több esélyem, hogy bejussak a számítógépbe. Megpróbáltam a Gloriát, a Birdie-t és a Dockert, és egyik sem működött. Nincs több lehetőségem. Na jó. Ebben a pillanatban beülök az autóba, és addig pásztázom az utcákat, míg meg nem látok egy tinédzser fiút, akiről lerí, hogy konyít a számítógépekhez: elrabolom, idekötözöm Wayne számítógépe elé, és addig el nem engedem, míg fel nem töri. Tombolt bennem az adrenalin, muszáj volt csinálnom valamit, bármit. Nyugodj meg, mondtam magamnak. Ez csak egy munka. Csak egy munka. Nem élet-halál kérdése – remélhetőleg –, csak egy munka. Emlékeztettem magam, hogy kíméletlen profik ügyködnek már azon, hogy megszerezzék Wayne adatait, egy-két nap, és megkapom az infót, tehát semmi szükség tinédzsereket elrabolni. Lassan lecsendesedett a légzésem, és a rémületem is kezdett alábbhagyni. Felhívtam Wayne mobilját. Rendszeres időközönként hívtam eddig is, de mindig ki volt kapcsolva. Bárhol van is, ha saját akaratából tűnt el – és tényleg nem tudtam, hogy így történt-e vagy sem –, nyilvánvalóan be kell kapcsolnia néha, hogy megnézze az üzeneteit, de még egyszer sem sikerült elcsípnem a hívásommal. Eddig nem hagytam üzenetet neki, de most igen. – Wayne, az én nevem Helen. A te oldaladon állok. Bízhatsz bennem. Kérlek, hívj vissza. Hátha visszahív. Hátha. Ennél furább dolgok is megestek már. Visszamentem az alsó szintre, és amikor a bejárati ajtóhoz értem, meglepetésemre (kategória: megdöbbentő) egyszer csak Jay Parker bukkant elő a semmiből. A saját kulcsával jött be, amitől teljesen felháborodtam, míg eszembe nem jutott, hogy valójában nem az én házamban vagyunk. Sápadt volt, és ijedtnek tűnt. 361

– Mutasd – mondta. – Mit? Ja! A sebeket. – A nagy rémülettől el is felejtettem őket. Az előszobából a konyhába mentem, mert ott jobbak voltak a fényviszonyok. Félrehúztam a frufrum, felfedtem bedagadt, lenyúzott homlokomat. – Jézusisten! – kiáltotta kétségbeesetten Parker. – Ha hátulról ütöttek le, hogy lehet, hogy az arcod sérült meg? – Úgy, hogy a csapás feldöntött, és a homlokommal a járdán landoltam. – Annyira durva volt? – borzadt el. Az arcát fürkésztem. – Miért? Azt mondtad nekik, hogy üssenek le, de ne túl erősen? – Fogalmam sincs, ki ütött le. Fogalmam sincs, mi folyik itt! Egy pillanatig azt hittem, mindjárt könnyek fognak potyogni a szeméből. Közelebb lépett, és felém hajolt. – Mit csinálsz? – kérdeztem. – Gyógypuszit adok. Egy egészen rövid, egészen könnyű pillanatra, finoman sebes homlokomra nyomta az ajkát: olyan érzés volt, mint valami nyugtató balzsam. Hagytam, hogy szétáradjon bennem a megkönnyebbülés, aztán hirtelen észhez tértem, és eltaszítottam magamtól. – Bocs! – mondta. Rábámultam. Az arca még mindig túl közel volt az enyémhez, és úgy nézett rám sötét, bánatos szemével, hogy bennem rekedt a lélegzet. Éreztem, hogy valami húz felé, mint régen. Eszembe jutott, egykor milyen jól éreztük magunkat együtt, és milyen egyszerűnek tűnt minden. Kinyújtotta a karját, magához akart ölelni. – Ne! Megmerevedett, én pedig hátrálni kezdtem, egyre messzebb, ki az erőteréből, azt akartam, hogy távolság legyen köztünk. A biztonságos messzeségből aztán óvatosan néztük egymást. 362

– Bocs – mondta megint. – Csak… – Tehetetlenül megvonta a vállát. – Ez nagyon rossz. Mi folyik itt? Wayne eltűnt. Téged megtámadott valaki… – De tényleg nem te voltál? – Hogy kérdezhetsz egyáltalán ilyet? Én soha az életben nem lennék képes bántani téged – mondta szenvedélyesen, őszintén. Pedig bántott, nem igaz? – Minek jársz te azzal a vén fickóval? – fakadt ki. – Valaki azt mondta, még gyerekei is vannak! Nem való ez neked. Soha nem is lesz való. – Hé! Nem is ismered. – De téged ismerlek, Helen – mondta Jay. – Te meg én ugyanolyanok vagyunk. Soha nem fogok hozzád foghatót találni, és te sem fogsz soha hozzám foghatót találni. Tökéletesek vagyunk együtt. – Tényleg? – Nézd meg, hogy megint kapcsolatba kerültünk egymással. – Azért, mert felbéreltél. – Te meg felmondtál, de aztán visszajöttél! Nincs értelme küzdeni ellene. Minket egymásnak szánt az ég. – Tényleg? Úgy értem, tényleg így volt? Kezdtünk túl áthatóan bámulni egymás szemébe, úgyhogy inkább behunytam a szemem, meg akartam törni a kapcsolódást. Magamba mélyedtem, megkerestem a belső acélrudamat, és erősen kapaszkodva megpróbáltam visszafordítani a figyelmemet arra, ami itt igazán fontos volt: a munkára. Kinyitottam a szemem. – Zeezah tényleg terhes? – kérdeztem. – Nem. De két címoldalt köszönhetünk az álhírnek. – Bájos. Annyira büszke lehet rád az anyád. Megvan a pénzem? Elővett egy pénzköteget, és óvatosan felém nyújtotta a kezét. – Kétszáz euró. Ne haragudj, csak… 363

Előreléptem, megkaparintottam a pénzt, aztán gyorsan visszaléptem a komfortzónámba. – …Igen, tudom, csak ennyit enged kivenni a bank. Mondd, mi a helyzet veled és Harry Gilliammel? Feszülten figyeltem minden rezdülését. Ha valamikor őszinte lesz velem, hát az most van. A fejét rázta. – Esküszöm neked, hogy nem ismerem Harry Gilliamet. Elöntött a csalódottság. Lehet, hogy igazat mond. De lehet, hogy nem. Lehetetlen tudni nála. – Tessék, ez a tiéd – húzott elő a zsebéből egy darab papírt. – Szerződés. Adni akarok neked a beugrókból származó haszonból. – Miről beszélsz? – Mondom. Százalékot kapsz a beugrókból a szerdai, a csütörtöki és a pénteki koncertből, és minden koncertből, ami ezután létrejön. – Ez valami szánalmas próbálkozás? Meg akarod úszni, hogy ki kelljen fizetned? Mert azt felejtsd el. – Nem figyelsz. Ez a fizetéseden felül van. – Nincs jogod ilyen döntéseket hozni – vágtam oda megvetőn. – A befektetőkkel is meg kell beszélni meg John Josephfel, meg még isten tudja, kivel. – Nem, mert ezt a saját részemből adom neked. Ez a mi kettőnk ügye. Ha megtalálod Wayne-t, húsz százalékot adok a saját hasznomból. – Szóval akkor te is befektettél? Nagyot sóhajtott. – Igen. – És még ki? – Ez nem erről szól – rázta a fejét. – Mennyi a te részed? – Három százalék. 364

Gúnyosan felhorkantottam, hogy értse, mennyire keveslem a pénzét. – És gondolom, ez nettó. Szóval a nettó három százalék húsz százalékát ajánlod fel nekem? Ötven százaléknál kevesebbet nem fogadhatok el. – Jaj, Helen… Adok harmincat. Harminc százaléknál nem mehetek följebb. – Ötven százalék – ismételtem. Az egész tárgyalás nevetséges volt, a szerződés ugyanis semmit sem ér. Amin Jay Parker aláírása van, az értéktelen. Mindig megtalálja a módját, hogy kihátráljon a dolgokból, hogy elhárítsa magáról a felelősséget. Mindig van kikötés, valamilyen titkos, rejtett záradék. – Harmincöt – mondta. – Legyen negyven és áll az alku. – Meguntam a játékot. – Rendben – körmölt valamit a szerződésre. – Akkor negyven. Kezembe nyomta a gyűrött papírlapot, én meg szórakozottan bevágtam a táskámba. Már el is felejtettem. Ijedten nézett rám. – Hát nem érted? – kérdezte. – Ha megtalálod Wayne-t, és megtartjuk a koncerteket, szép kis summára számíthatsz. – Lapát-lista – közöltem. – A „szép kis summa”. Soha többé ne ejtsd ki a szádon, ha a közeledben vagyok. Nem sokkal az után, hogy Parker elment, megszólalt a telefonom. Rohantam, hogy elérjem. – Mrs. Diffney! – Helen Walsh? – kérdezte Wayne édesanyja sírós hangon. – Ne haragudjon, hogy zavarom. Csak kíváncsi voltam, hallott-e valamit… – Sajnálom, de nem. – Épp azon gondolkodtam, hogy el kéne mennem Clonakiltybe; most eldöntöttem, hogy felesleges. – Akkor biztos, hogy nincs ott maguknál, ugye? – Bár itt lenne… – Elcsuklott a hangja a megindultságtól. – Ha bármit hallok, szólok.

365

49 Miután letettük a telefont, megettem kilencmaroknyi Cheeriost, és hirtelen úgy éreztem, képes vagyok véghezvinni a leghálátlanabb feladatot: kikérdezni azokat a rohadt, használhatatlan szomszédokat. A dolog pozitív oldala, hogy elég jó volt hozzá az időpont. Az emberek gyakran lötyögnek otthon vasárnap délután. Már persze azok a szerencsések, akiknek van otthonuk. A cukortól felpörögve indultam először a hármas számú házhoz, amely Wayne házától balra állt. Pénteken nem volt otthon senki, most viszont egy piros kockás inget viselő férfi jött az ajtóhoz. Fiatalabb volt nálam. Nagyjából huszonöt évesre becsültem, és azon tűnődtem, vajon hogyan engedheti meg magának ezt a szép házat a Mercy Close-on. Olyan ez, mint amikor szakítasz egy férfival, és egy darabig bármerre nézel, csakis boldog párokat látsz. Annyira fájt a lakásom elvesztése, hogy úgy tetszett, mintha a világ tele lenne gyönyörű otthonokban élő, hanyagul piros kockás inget viselő emberekkel, akik nem is sejtik, milyen nagyon, nagyon szerencsések. Bemutatkoztam, de nem mentem bele túl mélyen a részletekbe, csak annyit mondtam, hogy utánanézek pár dolognak Wayne-nel kapcsolatban, és bár emberünk gyanakodva nézte vérben úszó szememet és nem hívott be a házba, barátságosnak tűnt, és hajlandó volt segíteni. Nekidőlt az ajtófélfának, ami mindig jó jel: azt jelenti, hogy az illető hajlandó elcsevegni velem. Észrevettem, hogy aki egyenesen áll és kihúzza magát, azzal sokkal nehezebb a dolgom. Lehet, hogy a Kockásinges Fiú nyolc másik fiatalemberrel osztozik a házon, gondoltam. Lehet, hogy így engedheti meg magának, hogy itt lakjon. De amikor rákérdeztem, azt mondta, egyedül lakik. Hogyhogy? Tűnődtem. Hogyhogy? Ráparancsoltam magamra: most a munkámra kell összpontosítanom. Jézusom, hogy ez milyen baromi nehéz! – Nem vettél észre valami furcsát errefelé mostanában? – kérdeztem. – Például mit?

366

– Például… – Lehet, hogy a Gloria-szálon kellene továbbmennem. – Például jártak nők Wayne-nél? – Igen – bólintott. – Volt egy. – Tényleg? – Aha, egy alacsony, hosszú sötét hajú csaj. Farmerban, narancssárga tornacipőben… – Pillantása a narancssárga tornacipőmre vándorolt. Elbizonytalanodott. – Igazából lehet, hogy te voltál. Elfojtottam a sóhajomat. – Mikor láttad ezt az állítólagos nőt? Múlt hónapban? Múlt héten? – Ma reggel. Pár órával ezelőtt. Épp jött ki Wayne házából. – Az tényleg én voltam. Más idegen nő nem tévedt erre mostanában? – De. – Komolyan? Izgatottan fürkésztem az arcát, de láttam, hogy elszontyolodik. – Nem. Nem tudom, miért mondtam. Azt hiszem, nem akartam csalódást okozni neked. Sajnálom. – Semmi gond, mindig ez történik. Azért köszi. Szóval sehol semmi szokatlan? – Semmi. – Mondd csak, a tiéd ez a ház vagy csak bérled? – Ööö… ennek mi köze Wayne-hez? – Á, semmi, abszolút semmi – biztosítottam gyorsan. – Csak kíváncsi vagyok. – Bérlem – mondta. Azért attól egy kicsit jobban éreztem magam, hogy nincs jelzálog a házon. Mégsem vagyok totál csődtömeg. Folytattam a nyomozást. A kettes számú házban egy Aktív Öreg lakott; egy nő, nagyon hasonló ahhoz, akivel pénteken ismerkedtem meg. Akárcsak a másik változat, ez a mostani is kijelentette, túlságosan elfoglalt ahhoz, hogy bármit is észrevehetett volna, aztán brutálisan, ellentmondást nem tűrőn 367

utamra küldött. Az egyben egy tini lány nyitott ajtót. A Dublini Egyetemre járt, az a típus volt, aki az Anyu és Apu Bankból kapja a pénzt. Sokat forgolódott, nem nézett a szemembe, a haja végét szopogatta, és úgy tűnt, semmi mást nem tud mondani, csak azt, hogy „zsír”, azt is amerikai akcentussal, pedig Tubbercurryból származott. Nem szándékosan akadályozott a munkámban. Egyszerűen csak fiatal volt, és én tudtam, hogy ahányszor húsz év fölötti személyre esik a pillantása, egy olyan neurológiai jelenség áldozatává válik, amelynek következtében szó szerint megvakul. Minden tinédzserrel ez történik. Ezzel együtt ez a lány annyira idegesített, hogy elhatároztam, felteszem a Lapát-listára. A Most csodája, a tejivók és a vino alá, de a hó, a kutyák, Topi maci hangja, az orvosok recepciósai, a fodrászatok recepciósai és a tükörtojás szaga fölé soroltam be. A Lapát-listám sorrendje állandóan változó ügy volt, azzal szórakoztattam magam, hogy folyamatosan átrendeztem. Átmentem az út túloldalára, és ott folytattam a kérdezősködést. A tizenkettőben lakott az a téveszmés, szőrös fülű, ötvenes férfi, aki azt állította, hogy barátnője van, így aztán azt a házat nagy ívben elkerültem. Akárcsak a tizenegyet – az egyenesre vasalt hajú családot, akik most jöttek haza a nyaralásból –, továbbá a tízet, az eredeti Aktív Öreg nőt. A kilencben is egy Aktív Öreget találtam! Mivé lesz a világ? Nem csoda, hogy összeomlik a gazdaság, ha nyugdíjat kell fizetnünk ennek a bandának. Ha ennyit sportolnak és folyton Florát esznek, százharminc éves korukig fognak élni. Ez a nő talán kevésbé volt fürge, mint hasonszőrű társai a Mercy Closeon; szívélyesebb és megértőbb is volt, de neki sem vettem semmi hasznát. Azt mondta, alig-alig szokta látni Wayne-t. A bridzs állítólag rengeteg idejét elveszi. – Egyébként is – magyarázta –, az idő felében Waterfordban élek a barátommal. A szőrös fülű férfival való pénteki találkozásból legalább azt megtanultam, hogy most ne bukjon ki belőlem a döbbent kiáltás: „Önnek 368

barátja van? De hiszen nyolcvanhét éves!” Mentem tovább a következő házhoz, de mostanra már egészen elcsüggedtem. A Cheerios adta cukorroham alábbhagyott, és a helyébe nem érkezett adrenalinlöket. Senkitől nem kaptam semmit, amin továbbmehetnék. A nyolcas számú háznál még el sem engedtem a csengőt, már vágódott is ki az ajtó. Egy férfi lakott a nyolcban. Asszem. Kicsit valahogy semlegesnek nézett ki, mintha a nemi szerve szép sima importműanyagból készült volna. Lezser ruhát viselt, de a ruhadarabok merevnek, újnak látszottak. – Igen? – vakkantotta. Ő aztán nem dőlt az ajtófélfának. De nem ám. Egy igazi, egyenes tartású kereskedővel volt dolgom. Belekezdtem a dumámba. – A nevem Helen Walsh. Wayne Diffney barátja vagyok, és… – Nem akarok belekeveredni – közölte. – Miért nem? – Egyszerűen csak nem akarok belekeveredni. De ezt ne idézze – tette hozzá. – Király, na, és… – mondtam direkt überlazán, a feszültségét ellensúlyozva, csak hogy idegesítsem. – Lakik ebben a házban még valaki, akivel beszélhetnék? – Nem – vágta rá gorombán. – És ő sem akar belekeveredni. Rendkívül érdekes. Nem nélküli meleg kapcsolatra gyanakodtam. Fogadni mertem volna rá, hogy nagyon hasonlítanak egymásra, szinte teljesen egyforma ruhákat hordanak, de fel lennének háborodva, ha meg kellene osztaniuk őket egymással. Biztosra vettem, hogy mindkettejüknek van olyan izéjük, amivel le lehet szedni a bolyhokat a kasmírpulóverekről, meg bonyolult viasz- és kefekészletük, amivel a fekete bőrcipőiket tisztítják. Erős volt a gyanúm, hogy ez a fickó a jogi szakmában dolgozik, és elhatároztam, hogy próbára teszem a feltételezésemet. – Milyen színű az ég? – kérdeztem. Kidugta a fejét az ajtón, hogy jól felnézhessen. 369

– Jogfenntartással – mondta – értelmezés kérdése. Meg kell mondanom, ebben volt valami. Az ég pillanatnyilag kék volt, de öt másodpercen belül akár szürkére is válthat, tekintve hogy Írországban vagyunk. – Kösz a segítséget – búszúztam. – Nem segítettem – mondta gyorsan. Szinte láttam, ahogy formálódnak a fejében a mondatok: „Minden tanács, amelyet ön adott, és amely szerint következésképpen eljártak, növeli a kockázatot, hogy kártérítési pert indítanak ön ellen, amelyben minden ingó és ingatlan tulajdonát blablabla…” – Jaj, nyugodjon már meg – mondtam, és továbbmentem. Tudtam, hogy semmit nem titkol Wayne-nel kapcsolatban. Az ember ösztönösen megérzi az ilyesmit. Ez a fickó egyszerűen csak nem akart bajba keveredni. Ahogy a hetes számú háznál ráfordultam a kis bejáróra, és beléptem az alacsony kapun, hirtelen bizseregni kezdett a tarkóm. Gyorsan megfordultam, és láttam, hogy az út túloldalán Cain és Daisy áll a kertben, és némán bámulnak rám. – Hess! – kiáltottam, és még hadonásztam is, hátha attól eltűnnek. – Ne bámuljatok. – Bocsánat, hogy megijesztettünk pénteken – szólt át Daisy. – Beszélhetnénk egy pillanatra? – kérdezte Cain. – Nem! Tűnés! Hess! Húzzatok! Eltökélten hátat fordítottam nekik, és becsöngettem a hétbe. Senki nem jött ajtót nyitni. – Senki nem lakik ott – kiáltott át Cain a túloldalról. Tudomást sem vettem róla. Újra becsöngettem. – Már hónapokkal ezelőtt kiköltöztek – hallatszott Daisy hangja. Megint csöngettem. Hülye leszek erre a két dilinyósra hallgatni. Önkéntelenül észrevettem azonban, hogy a hetes számú ház apró kis kertjét teljesen benőtte a sárga kutyatej. Valahogy elhagyatottnak tűnt az egész hely. Fogadni mertem volna rá, hogy akik itt laktak, nem tudták fizetni a hitelüket. 370

Akárcsak én. Ki fog beköltözni a lakásomba most, hogy a banké lett? Beköltözik így bárki is? Ha üresen maradna, az szinte még gyötrelmesebb volna, mint ha arra gondolhatnék, hogy valaki boldogan él benne. Megint csöngettem, pedig most már biztos voltam benne, hogy a ház üresen áll. – Semmi értelme! – kiáltott át Cain. – Nincs ott senki. Megfordultam. – Ne segítsetek – mondtam Cainnek. – Nem kell a segítségetek. Már csak egy ház maradt a Mercy Close-on, ahol próbálkoznom kellett – a Wayne és Cainék otthona közé beszorított ötös számú ház. Dölyfös léptekkel megindultam az öt felé, miközben tisztában voltam vele, hogy Cain és Daisy minden mozdulatomat mohón követi. – Ott Nicolas lakik – szólt oda Daisy. – De elutazott a hétvégére. Szörfözni ment Sligóba. Megnyomtam a csengőt, Daisyékre ügyet sem vetettem. – Ma este jön haza – vette át a szót Cain. – Vagy lehet, hogy holnap. A haverunk, rendes srác. – Vagyis: füvet vesz tőlünk. Senki nem jött az ajtóhoz. Megint csöngettem. – Megmondhatjuk neki, hogy hívjon fel téged, amint hazaér. Most rögtön megmondhatjuk neki, hogy hívjon fel. Az ajtó továbbra sem nyílt. Egyáltalán nem bíztam semmiben, amit ez a két képzelgő mond, de elég egyértelmű volt, hogy e pillanatban senki nincs itthon az ötben. Majd később újra megpróbálom. – Hadd segítsünk! – könyörgött Cain. Mélyen elgondolkozva léptem be Wayne házába. A tíz szomszéd közül kilenccel beszéltem péntek óta. Gyorsan visszajátszottam magamban a párbeszédeket. Valamilyen rezgés elkerülte volna a figyelmemet? Volt valahol bármilyen furcsaság? Bármi, ami gyanús lenne? Kénytelen voltam bevallani magamnak, hogy nem volt semmi.

371

50 A telefonom egyszer csak tétova, csipogó hangot hallatott, mint egy madárfióka, amelyik arra vár, hogy megetessék – mindjárt lemerül! Hogy engedhettem, hogy ide jussunk? Pánikszerűen végigtúrtam a dugig pakolt táskámat, de kiderült, hogy nincs nálam a töltő; biztosan ott hagytam anyuéknál. Micsoda amatőr hiba! Gyorsan összeszedtem a cuccom, kimentem, és beültem az autóba. Nem tudok létezni működő telefon nélkül. Épp ahogy kihajtottam a Mercy Close-ról, kit látnak szemeim? Hát nem Walter Wolcott hajtott be épp velem szemben? Mint egy vajszínű esőkabátba öltözött tulok, céltudatosan a kormányra borult, szinte az egész első részét kitöltötte az autónak, akármilyen fajtát vezetett is. Nyilván azért jött, hogy kikérdezze a szomszédokat. Kis híján hangosan felnevettem. Ízekre fogják szedni. Főleg az Aktív Öregek. A kevés türelmüket már elhasználták rám. Talán Cain és Daisy is eljátssza ugyanazt a foglyul ejtős trükköt, amihez nekem is volt szerencsém. Csak reménykedni tudtam. Wolcott annyira összpontosított az előtte álló feladatra, hogy engem észre sem vett. Szép kis magánnyomozó, mondhatom. Megint eltűnődtem, vajon ő volt-e, aki leütött. Kitelik tőle? Nehéz lett volna megmondani, hány éves. Ötvenhét talán. Vagy hatvanhárom. Valami ilyesmi. Kövér. De valahogy úgy egyben van. Egyszer láttam, vesszek meg, ha emlékszem, milyen körülmények között, de egyszer láttam valami eseményen (talán esküvő lehetett), és Wolcott egészen váratlan módon kitűnő táncosnak bizonyult. Erős testalkatához képest könnyedén mozgott, régimódian, magabiztosan, szinte szökdelve vezetett egy nőt, gondolom, a feleségét. Néhány perc múlva üzenet pityent a telefonomon. Vezetés közben kezembe vettem a mobilt és megnéztem az üzenetet: a mozgásérzékelő jelzett Wayne házában. Wayne hazajött! Úgy elöntött az adrenalin, hogy azt hittem, elszáll a fejem – aztán egy pillanat alatt összezuhantam. Hát persze. Valószínűleg Walter Wolcott volt az. Úgy éreztem, mintha… a saját otthonomba tolakodott volna be.

372

Felhívtam Jay Parkert a haldokló telefonomon. – Walter Wolcottnak kulcsa van Wayne-hez? – John Josephtől kapta. Mintha csak mélységes undorát kívánná kifejezni, a mobilom ezt a pillanatot választotta arra, hogy végleg kinyiffanjon. Anyu begyűjtötte Margaretet és Claire-t. Miután megtaláltam a töltőt, rádugtam a telefont, és végighallgattam sebes, összezúzott arcomra tett döbbent megjegyzéseiket, hagytam, hogy betuszkoljanak a fürdőszobába, lezuhanyoztam, hajat mostam, aztán írattam anyuval Terry O’Dowdnak egy csekket, amit beletettem egy felbélyegzett borítékba. – Leitrim – csodálkozott még mindig anyu. – Szerintem senkit nem ismerek, aki Leitrimben lakik. Hát te, Claire? – Én sem. – Na és te, Margaret? – Én sem. – És te, Hel… – Én sem! – Szerintem el kellene menned a balesetire, hogy megnézzék a fejedet – vélte Margaret. – Hogy megvizsgálják a fejét? – nevetett Claire nagyokat horkantva. – Azzal aztán sokra mennénk! Na, hogy van ma, Helen? Nem érez vad vágyat, hogy a tengerbe vesse magát? Nnna jó. Amikor legutóbb rosszul voltam, amikor öngyilkos gondolatokkal küszködtem és depresszióba zuhantam, vagy nevezzük bárhogy, a barátaim és a családtagjaim a reakciójuk alapján különféle táborokra oszlottak. A „Nevessünk csak rajta” hozzáállás pártolói – élükön Claire-rel. Ők azt remélték, hogy ha viccet csinálnak a lelkiállapotomból, azzal kezelhető méretűre csökkentik a problémát. A leggyakoribb mondat: „Nem érzel vad vágyat, hogy a tengerbe vesd magad?” A „Depressziótagadók”. Ők azon az állásponton voltak, hogy mivel 373

depresszió nem létezik, nekem sem lehet semmi bajom. Egy időben magam is ebbe a kategóriába tartoztam. A Tagadók egyik alosztályába sorolhatók a „Csak keményen” felfogású jóakaróim. A leggyakoribb mondat: „Ugyan mi okod volna depressziósnak lenni?” A „Minden rólam szól” banda. Ők voltak azok, akik folyton siránkoztak, hogy nem ölhetem meg magam, mert akkor mennyire hiányoznék nekik. Legtöbbször még én vigasztaltam őket a végén. A húgom, Anna meg a pasija, Angelo háromezer mérföldet repült New Yorktól idáig csak azért, hogy letörölhessem a könnyeiket. A leggyakoribb mondat: „Van fogalmad róla, milyen sokan szeretnek?” A „Menekülők”. Rengetegen voltak, akik egész egyszerűen nem hívtak többet. A legtöbb ember nem érdekelt, de akadt egy-kettő, aki fontos volt nekem. Az ő távolmaradásuknak a félelem volt az oka: rettegtek, hogy bármim van is, fertőzök. A leggyakoribb mondat: „Teljesen tehetetlennek érzem magam… úristen, már ennyi az idő?” Bronagh volt a legrosszabb – bár ez akkoriban annyira fájt, hogy nem is voltam hajlandó felfogni. A „Hókuszpókusz” csapat: vagyis azok, akik az alternatív gyógymódokat szállították. Ők konkrétan több százan voltak – és mind arra buzdítottak, hogy reikizzem, jógázzam, meditáljak, vegyek hideg zuhanyt, tanulmányozzam a Szentírást, próbáljam ki a homeopátiát, a szúfi táncot, az érzelmiszabadság-terápiát, a hipnoterápiát, a hidroterápiát, a csendes lelkigyakorlatot, az izzasztókunyhót, a nemezelést, a böjtölést, az angyalidézést vagy egyek csak kék ételeket. Mindenkinek volt egy története valamiről, ami meggyógyította a nagynénjét/főnökét/pasiját/szomszédját. De a nővérem, Rachel volt a legrosszabb – ő egyfolytában gyötört. Nem telt el úgy nap, hogy ne küldte volna el valami sarlatán linkjét. Tíz perccel később pedig felhívott, hogy kértem-e már időpontot. (Annyira kétségbe voltam esve, hogy egy csomót ki is próbáltam.) A leggyakoribb mondat: „Ez az ember csodákra képes.” Majd: „Azért olyan drága. A csodát meg kell fizetni.” A különböző csoportok aztán sokszor beporozták egymást. Előfordult, hogy a Nevessünk csak rajta-ügynökök összefogtak a Csak keményenemberekkel, és elmagyarázták nekem, hogy „csakis elhatározás kérdése”, 374

hogy kigyógyulok-e a depresszióból. Egyszerűen csak úgy döntök, és jobban leszek. (Gondolom, ugyanígy kéne tennie annak is, akinek tüdőtágulása van.) Vagy egy Minden rólam szólember felhívta a Hókuszpókusz csapat egyik tagját, és zokogott és zokogott, hogy milyen önző vagyok, a hókuszpókuszos meg egyetértett, mert nem voltam hajlandó két rugót leperkálni egy wicklow-i izzasztókunyhóért. Vagy valamelyik „Menekülő” lábujjhegyen visszaosont, és kivezényelt egy Tagadót, majd kétirányú támadást indítva elmondták nekem, hogy úgy nézek ki, mint aki jól van. És igazából ez volt a legrosszabb, amit bárki is tehetett velem, mert önsajnáló szimulánsnak tűntem, ha ilyenkor azzal tiltakoztam, hogy „de hát nem vagyok jól. El nem tudom mondani, mennyire pocsékul vagyok.” Azok közül, akik szeretnek, egyetlenegy ember sem értette meg, mit érzek. Fogalmuk sem volt, és én nem hibáztattam őket, mert amíg nem történt meg velem, nekem sem volt fogalmam. – Nem, Claire, tök jól vagyok – mondtam. – Nem érzek vad vágyat, hogy a tengerbe vessem magam. Miközben arra vártam, hogy feltöltődjön a telefonom, hirtelen megéreztem, mennyire fáradt vagyok. Az égvilágon semmi hasznos nem jutott eszembe, amit Wayne felkutatásáért tehetnék, úgyhogy úgy döntöttem, lazítok pár órát. Üzenetet írtam Artie-nak. Gyerekek elmentek már? Másodperceken belül jött a válasz. Bella még itt van. Amint elmegy, írok. Addig is: a szüleim háza tele van újsággal és sütivel. – Eszünk egy kis kekszet? – vetettem fel. – Hozz neki egy kis kekszet – szólt anyu Margaretnek. – Csokisat – szóltam a nővérem után. Így aztán csokis kekszet ettünk, több négyzetméternyi újságot átnéztünk, és alaposan kigúnyoltuk Zeezah „terhességét”. Senki nem hitte el a hírt, még Margaret sem, aki pedig az egyik leghiszékenyebb ember a földkerekségen.

375

– Hogy lehetne terhes? – kérdezte anyu. – Amikor férfi. Amikor nincs is méhe. – Pontosan! – helyeseltem, bár nagyjából biztos voltam benne, hogy Zeezah igenis nő. – Na és ez a hazugságszövevény! – lifegtette meg anyu a magazint, amelyben az „otthon”-os cikk jelent meg Frankie Delapp-pel. – Ez nem is az otthona; ez egy lakosztály a Merrionban, mindenki ezt használja az ilyen fotózásokhoz. Már vagy… komolyan, meg sem tudom mondani, hányszor láttam. Billy Ormond is úgy tett, mintha az ő háza volna. Amanda Taylor is úgy tett, mintha az övé volna. Hányszor láttam már ezt a „húszszemélyes tölgyfa ebédlőasztalt” is! – Na és Wayne Diffney otthona? – kérdezte Margaret. – Az is szálloda? Anyu belenézett az újságba. – Nem, ez igazi – jelentette ki. – Nincs az a szálloda, amelyikben ilyen furcsa színeket megengednének. Úristen, mennyire nehéz volt, szinte lehetetlennek tűnt, hogy befogjam a szám, el ne áruljam, milyen sokat tudok Wayne házáról. – Sajátságos hely – tanulmányozta anyu a képeket Wayne gyönyörű, csodálatos otthonáról. – Tulajdonképpen… – nézett rám szinte gyanakodva – …olyasmi ez, ami neked biztosan tetszene, Helen. – Ööö… tényleg? – Ez a Wayne Diffney valahogy… – bámulta anyu a fényképet. – Milyen? – Finom léleknek tűnik. – Annyira azért nem finom – szólt ki Claire egy magazin mögül. – Nem emlékeztek, amikor megütötte Bonót azzal a hurlingütővel? Tényleg! El is felejtettem. Évekkel ezelőtt történt, de Wayne Diffney egy ideig valóságos hős volt. Néhány rövid hétre bajnok lett az emberek szemében. Bono akkora ikonnak számított Írországban, hogy őt megütni… A térdét… Egy hurlingütővel… Mit mondjak… sokszoros tabudöntögetés. Mintha a pápát legyintette volna meg egy piros tangával.

376

Meg kell mondanom, kemény fejtörést okozott nekem ez a Wayne Diffney. Az otthonát teljesen egyedi, formabontó, szinte kihívó színekkel festtette ki. Nem vásárolt tejet. Aztán persze ott a Bono elleni támadás. Amikor pedig Hailey, a felesége elhagyta, valóságos kis Dávidként szállt szembe Bono és Shocko O’Shaugnessy Góliátjával, hogy visszaszerezze őt magának. (Nem sikerült neki, de erőfeszítésből csillagos ötös.) Wayne szenvedélyes volt, lobbanékony, romantikus. Legalábbis egykor az volt, és én biztos voltam benne, hogy mindez nem tűnt el csak úgy a föld színéről. Amikor meg azokra a könyvekre gondolok az ágya melletti asztalon… Most komolyan, megvan neki a Korán. Persze nyilván sok értelmiségi olvassa a Korán t, mert meg akarják érteni a törülközőfejű öngyilkos bombamerénylők gondolkodását. (Szinte biztos vagyok benne, hogy ők nem neveznék törülközőfejű öngyilkos bombamerénylőnek az illetőket. Bár engem aztán még véletlenül sem nézhetett volna senki értelmiséginek.) Továbbá Wayne persze a legtöbbet olyan országokban dolgozott, ahol nem árt tudni a hetven paradicsomi mazsoláról és hasonlókról… A telefonom pityenve jelezte, hogy teljesen feltöltődött. Felkaptam és megöleltem. Lehet, hogy kicsit túlságosan kötődöm a mobilomhoz. Másodpercekkel később üzenet jött Artie-tól. MINDENKI elment, MINDEGYIKÜK. Azonnal gyere! Egy pillanatig haboztam; kell hogy legyen valami, amit csinálhatnék, amivel közelebb kerülhetnék Wayne-hez. De annyira ritka, hogy ilyen értékes pillanatunk adódna Artie-val. Nem pazarolhatom el ezt a lehetőséget. – Na jó – szedtem össze gyorsan a cuccomat. – Mentem. Kösz a kekszet. – Aztán nem vetjük ám a tengerbe magunkat! – intett vidáman Claire. – Hahaha – válaszoltam.

377

51 Már várt. A lépcső alján ült, és amint beviharzottam az ajtón, felkelt, magához ölelt és megcsókolt. Belefúrtam az ujjaimat a tarkójára lógó hajgubancba – imádtam rajta ezt a helyet –, aztán a másik kezemmel végigsimítottam a testét elöl, míg a lába közé nem értem. Máris kőkemény volt. – Hol vannak? – kérdeztem. – Elmentek – húzta le a cipzárt a farmeromon. – Mind elmentek. Ne beszélj róluk. El akarom felejteni, hogy léteznek. – Mikor jönnek vissza? – Órák múlva. – Már az autóban vetkőzni kezdtem. Amikor megálltam a pirosban, levettem a sportcipőmet meg a zoknimat, hogy gyorsabban lehúzhassuk a farmeromat. – Micsoda nő vagy. Kigomboltam a farmerját, lehúztam a cipzárt, bedugtam a kezem a Calvin gumis derekába, és tenyerembe zártam babapuha bőrű merevedését. – Istenem – nyögte. – Ezt csináld még egyszer. – Nem. Várnod kell. – Ó, de kegyetlen vagy. – Kezébe fogta az arcomat, kisöpörte a hajam a homlokomból, hogy újra megcsókolhasson, de ekkor megdermedt. – Jézusisten! Mi történt veled? – Semmi. Úgy értem, valaki leütött, de jól vagyok. Ne hagyd abba. – Nem úgy tűnsz, mint aki jól van. – Már kezdett is lankadni a merevedése. – Semmi gond, Artie, jól vagyok – könyörögtem, és húzni kezdtem föl a lépcsőn, a hálószoba felé. – Esküszöm, rosszabbul néz ki, mint amilyen valójában. Később megbeszélhetjük, de most ne hagyd abba! Levetkőzöm. – Amikor felértem a lépcsőn, kibújtam a farmeromból. – Nézd, Artie, most leveszem a bugyimat. 378

Odavolt a fenekemért, annak ellenére, hogy még mindig látszott a sebhely, a régi kutyaharapás nyoma. Mindig azt mondta, hogy kerek és csinos. – De hát te megsérültél – tiltakozott. – Nem csinálhatjuk ezt. Felé fordultam, és a kezem közé fogtam az arcát. – Komolyan mondom, Artie, ha most abbahagyjuk, én meghalok. Én megöllek – mondtam vadul. – Oké. Bementünk a hálószobába, leborultunk a nagy fehér ágyba, élveztük a szabadságot, hogy olyan hangosak lehetünk, amilyenek csak akarunk. Lerúgtam magamról a bugyimat, hagytam, hogy keresztülrepüljön a szobán, aztán lekaptam a pólómat és a melltartómat is. Másodperceken belül meztelen volt ő is. Magamhoz húztam, éreztem a leírhatatlan gyönyört, ahogy a bőre az enyémhez simul. Képtelen voltam nyugton maradni. Érezni akartam őt teljes egészében. Rámásztam, a hasam és a mellkasom hozzá nyomódott. Ha be tudtam volna mászni a bőre alá, megtettem volna. – Az illatod – motyogtam. – Olyan finom. – Belefúrtam az arcom a szőrébe ott lent, ahol a legintenzívebb az Artie-illat, mély lélegzetet vettem, és közben arra gondoltam: ha ezt üvegbe zárhatnám… A számba vettem őt, egyik kezemet a golyói alá csúsztattam, a másikkal megfogtam a hímtagját. Lassan ritmusba jöttem, nyelvemet forgatva húztam felfelé a kezemmel a számba, és hallottam, hogy egyre szakadozottabb a lélegzete. Gyorsan felpillantottam. Összeszorította az állkapcsát, és olyan áthatóan bámult rám, hogy szinte úgy látszott, mintha félne. – Ne – mondta, és finoman eltolta magától a fejemet. – Ne? – Túl hamar vége lesz. Márpedig – villant meg huncutul a szeme – azt akarom, hogy sokáig tartson. Váratlanul a hasamra fordított, alkarjával az ágyhoz szegezett a derekamnál.

379

– Kapsz levegőt? – kérdezte. – Igen. – Ezen könnyen segíthetünk. Gyötrő lassúsággal csókolni kezdte a térdhajlatomat, a combom hátulját, a fenekemet. Olyan csodálatos volt, hogy végül meg kellett szólalnom – szinte könyörögnöm kellett: – Kérlek, Artie. – Mit mondtál? – suttogta. Éreztem forró leheletét a fülemben, miközben teljes testsúlyával az ágyhoz szögezett. – Kérlek, Artie – ismételtem. – Mit kérsz? – Kérlek, Artie, dugj meg! – Azt akarod, hogy megdugjalak? – Azt akarom, hogy megdugj. Hátulról a bejáratomhoz érintette a hegyét. – Ennyire? – kérdezte. – Jobban – esdekeltem. Kicsivel beljebb hatolt. – Ennyire? – Jobban. – Szinte sírtam, annyira hergelt. – Ennyire? – kérdezte, és belém jött, egészen végig, míg teljesen kitöltött. – Istenem, igen, köszönöm. – A megkönnyebbülés nem tartott sokáig. Muszáj, hogy tovább csinálja. – Még. Még. Gyorsan. A karjára támaszkodott, mintha fekvőtámaszokat akarna csinálni, belém jött, aztán kihúzta, újra meg újra, nem túl finoman, kicsit keményen és durván, ahogy szeretem, gyorsan, gyorsabban, még gyorsabban, mígnem aztán karikákra robbant bennem a gyönyör, és belevinnyogtam a párnába. Néhány percet adott, hogy összeszedjem magam. – Most pedig – villant a szexi tekintete – én következem. 380

Hanyatt feküdt, én pedig ráültem, tenyeremet a hasára tettem, a bőröm egészen felvillanyozódott a bőre érintésétől. – Érzem a hasizmaidat – mondtam. – Biztosan a futástól meg a sok felüléstől, amit csinálni szoktál. Mindent érzek, olyan… olyan nagyon érzek. A hajánál sötétebb csík vezetett le a köldökétől egészen a fanszőrzetéig; az ujjammal követtem végig ezt a csíkot, szinte csodálkozva. Ráereszkedtem, ő megfogta a fenekem. Ahogy forogtam rajta, egymás szemébe néztünk, és én kibírtam, el tudtam viselni a közelséget, legalábbis így, a gyönyör fájdalmában, és jobban is éreztem magam a bőrömben attól, hogy ezek szerint legalább nem vagyok totál dilinyós. Megvárta, míg másodszor is elmentem, aztán ő is teljesen elengedte magát, remegett, lihegett, zihált, szinte kiabált. Máskor olyan visszafogott szokott lenni – diszkrét a munkájában, védelmező, ha a gyerekeiről van szó –, izgató volt most ilyen vadnak látni. Magához szorított, és pár pillanat múlva már aludt is. Amikor úgy tíz perccel később felébredt, kissé zavart és kábult volt. – Kávét? – kérdeztem. – Még le is megyek és elkészítem, ennyire bírlak. – Pedig nem hiszel a meleg italokban – ásította. – Micsoda? – Ez volt az egyik legelső mondatod aznap az irodában. „Nem hiszek a meleg italokban.” – És mit szóltál? – Már számtalanszor megbeszéltük ezt, de még mindig szerettem hallani. – Azt gondoltam, te vagy a legérdekesebb nő, akivel valaha találkoztam. – Szóval? Szeretnéd, hogy hozzak neked egy kávét? Az ajánlatom továbbra is áll. – Nem, majd mindjárt hozok magamnak. Most nem akarlak elengedni. – Eléred a laptopodat? Ott van lent a földön. Kinyújtotta a karját, kis híján leesett az ágyról, de győzedelmesen tért vissza. Meg sem kellett mondanom neki, mit csináljon. Látni akartam a 381

Booker-győztes haját a YouTube-on. Álmosan és ellazulva végignéztünk egy csomó interjút a fickóval, és csak nevettünk és nevettünk a haján. Aztán kutyákat néztünk, amelyek a Thriller re táncoltak, meg macskákat, amelyek a Csendes éj t énekelték, lovakat, amelyek a „Szerinted vicces vagyok?” című jelenetet adták elő a Nagymenők ből, aztán megint megnéztük a szerző haját. Úgy éreztem, nagyon rég nem voltunk már így együtt. Folyton csak a gyerekek meg a munka, már pár hete biztos nem volt ilyen, és hirtelen neheztelni kezdtem. – Olyan jó lenne, ha bármikor csinálhatnánk ilyet. Amikor csak akarnánk. Artie hosszú szünet után szólalt meg. – …aha… Vártam, hogy folytassa, de nem szólt többet. – Ennyit mondasz csak? Hogy „aha”? – Aha. Azért mondtam, hogy „aha”, mert úgy értem, aha, jó lenne, ha bármikor csinálhatnánk ilyet, amikor csak akarnánk. Nem tudom, miért, de nem elégedtem meg ezzel a válasszal. Némán feküdtünk egymás mellett, de ez már nem az a barátságos csend volt. – Szóval – szólalt meg végül egészen más hangon, hirtelen szinte hivatalosra váltva – ki ez a Jay Parker? – A Laddz menedzsere. – Ki ő? Belém nyilallt a bűntudat – sőt, talán a félelem. Olyan volt, mintha Artie a lelkemig látna, mintha tudná, hogy Jay Parker ma megcsókolt, hogy egy pillanatig akartam, hogy megtegye. Úgy fordultam, hogy egyenesen Artie szemébe nézhessek. – Senki. – Nem senki. – Artie hangszíne már a hűvös határán táncolt. Szégyelltem és tiszta hülyének éreztem magam, amiért megpróbáltam átverni. Egy pillanatig vártam, csak aztán szólaltam meg. 382

– Volt köztünk valami. Nem tartott sokáig. Három hónapig. Több mint egy éve lett vége, elég csúnyán, és valamikor majd elmesélem, de nem most. – Akkor mikor? – Nem tudom. – Aha. – Mi az, hogy aha? – Ez azt jelenti, hogy a lakásod elvesztéséről sem akarsz beszélni? Na, a lakásom elvesztéséről aztán tutira nem akartam beszélni. – Figyelj, Helen, lehet, hogy jobb lenne, ha… Ebben a pillanatban csöngettek. Artie megdermedt. – Nem érdekel – mondta. – Biztos csak valami szerencsétlen, aki rá akar venni, hogy kábelszolgáltatót váltsak. – Jobb lenne, ha micsoda? – kérdeztem. Ekkor nyílt a bejárati ajtó, és meghallottuk, hogy valaki – valószínűleg Bella – keservesen zokog. – A francba – sziszegtem, ahogy kiugrottam az ágyból, és kapkodni kezdtem magamra a ruhámat. – Bella visszajött. Bella gyanította, hogy éjjelente néha itt alszom Artie-val, és ez eddig rendben is van, de hogy fényes nappal itt találjon minket az ágyban, az már egészen más tészta. – Apuuu! – jajveszékelt Bella. – Mr. Devlin! – hallatszott egy férfi hangja. – Itthon van? Artie is öltözni kezdett, arcán kemény, merev kifejezés, egyfajta fáradtság ült. Mintha azon tűnődne, megéri-e ez az egész egyáltalán. Bella leesett egy fáról. A barátnő apukája hozta haza. – Nincs nagy baj – mondta. – Semmi nem tört el, bár holnapra lesz egykét csúnya foltja, és eléggé megijedt szegény. Fentről leselkedtem és hallgatóztam. Nem megyek le bemutatkozni. Nem lenne jó ilyen sebes képpel. De úgy éreztem, egyébként sem lenne jó: nem vagyok Bella anyja, nem vagyok Artie felesége. Hogy magyarázna meg Artie 383

egy vadidegennek engem és a zilált öltözékemet? Teljesen egyértelmű lenne, mit csinálhattunk mostanáig. Ha a teraszon olvasgattuk volna a vasárnapi újságot, amikor megérkeztek, az teljesen rendben lett volna, de így, hogy mindketten most ugrottunk ki az ágyból és messziről bűzlünk a szextől, nagyon nem oké a dolog. Úgy döntöttem, nem maradok. Egyébként is dolgoznom kellene. Nem tudtam pontosan, mit csinálhatnék, de úgy éreztem, nem lenne helyes, ha itt maradnék. Sietve üdvözöltem Bellát, futólag elköszöntem Artie-tól, aztán beültem az autóba, és elhajtottam.

384

52 Nem akartam visszamenni a Mercy Close-ra, mivel még mindig megvolt az esélye, hogy összefussak Walter Wolcott-tal, úgyhogy egy darabig céltalanul bolyongtam, mígnem egyszer csak rájöttem, hogy a céltalanságomnak igenis van célja: észak felé tartottam, Skerriesnek, Birdie Salaman felé. Üzenetet kaptam Zeezah-tól. Jay elmondta neki, hogy leütöttek. Együttérzését és aggodalmát fejezte ki, és azt javasolta, hogy ha Wayne keresése veszélyt jelent számomra, akkor talán abba kellene hagynom az egészet. Azonnal gyanakodni kezdtem: vajon miért írta ezt? A Beszélő Térképnek hála, könnyen megtaláltam Birdie házát. Apró, új építésű doboz volt egy apró, új építésű dobozokból álló telepen, de Birdie doboza valahogy helyesebb, csinosabb volt a többinél. A sárga bejárati ajtót frissen festhették, az ajtó két oldalán lógó kosarakban tarka virágzuhatag pompázott. Még le sem parkoltam, de már azt súgták az ösztöneim, hogy nincs otthon. Nem láttam sehol az autóját. (A járműnyilvántartás enyhén illegális átfésüléséből megtudtam, hogy sárga Minit vezet: olyan autót, amelyet nem elleneztem, pedig szigorúan véve nem volt fekete.) Mindezzel együtt kiszálltam a kocsiból, és becsöngettem. Mint vártam, senki nem jött az ajtóhoz; csak úgy sugárzott a csend a házból. Lopva bepillantottam a nappali ablakán. Nagyon szép parketta, nagyon szép. Háromrészes ülőgarnitúra, nem ugyanolyan magas színvonalú, mint a parketta. Nem borzalmas vagy ilyesmi, csak olyan semmilyen. Szemlátomást csak a parkettára futotta a költségvetésből. Ezzel együtt összességében kellemes volt az összhatás. Fényfüzér ölelt körül egy tükröt, és szanaszét a szobában élénkzöld növények virítottak vidám pöttyös cserepekben. Remélve, hogy nem hívom fel magamra Birdie szomszédjainak figyelmét, feltűnés nélkül végigosontam a házfal mellett, és bekanyarodtam a ház mögé. A konyhaablakok magasan a föld fölött helyezkedtek el, ahogy az már a konyhaablakoknál szokás volt, fel kellett ugranom, hogy belássak. IKEA. Fehér szekrények. Nem valami mesésen gyönyörű, de ártalmatlan megoldás. 385

Megint felugrottam, és ezúttal egy ovális lemezelt faasztalt láttam meg négy sárga széket – Birdie szemlátomást nagy sárgarajongó volt, és ami a különböző színeket illeti, a sárga még nem is a legrosszabb –, az egyiknek a háttámláján pöttyös konyharuha lógott. A harmadik ugrásra egy kerámia süteményes köcsögöt fedeztem fel a polcon, továbbá egy muffint ábrázoló olajfestményt a falon. Az egész egy kicsit túlságosan Cath Kidston-os volt nekem, de láttam már embereket sokkal durvábbakat művelni az otthonukkal, ó, sokkal durvábbakat ennél. Ezen a ponton úgy döntöttem, hogy eleget ugráltam. A sérült térdem nem bírta tovább, és igazából érdekes látnivaló sem akadt már. Azon töprengtem, vajon milyen lehet nála a felső szint. Vajon ott már teljesen megőrült csajoskodás fronton? Vajon rózsaszín hercegnős selyembaldachint tett az ágya köré? Vagy teljesen félreismertem? Talán menő, elegáns és felnőttes a hálószobája? Tényleg nagyon kíváncsi voltam. De ahhoz, hogy megtudjam, be kellene törnöm, és ha ezt vasárnap délután a külvárosban, a fűben guggoló, gyufával szórakozó ifjak szeme láttára tenném (de tényleg, miért mániája minden tizenegy éves fiúnak, hogy felgyújtson dolgokat?), tutira lebuknék. Izgatott Birdie házának többi része, de annyira nem, hogy esetleg letartóztassanak miatta: azt hiszem, így tudnám legjobban megfogalmazni. Mielőtt elindultam volna, üzenetet hagytam Birdie-nek; megírtam neki, hogy „beugrottam”, meg akartam látogatni, hogy mennyire sajnálom, hogy nem találkoztunk, és hogy ha úgy érezné, hogy beszélni akarna velem, hát akkor nagyon szívesen, és sajnálom, hogy még egy lapáttal rá kell tennem a fájó pontok fájására, miközben a fájó pontok nyilvánvalóan frissen fájnak még, de ha kedve támadna elárulni nekem, hogyan találhatnám meg Gloriát, igazán hálás lennék, és hogy itt a számom. Nem sok reményt fűzhettem a sikerhez, de aki nem kockáztat, nem is nyerhet, igaz? Visszamentem az autóhoz, beültem, és a fejtámlának dőltem. Lüktetett a fejem, teljesen ki voltam merülve. Rengeteg energiába kerül, amikor az ember a depresszió támadását próbálja túlélni. Tudom, hogy úgy néz ki, mintha csak csellengenék és szinte semmit nem csinálnék, de ez a hatalmas 386

belső gyötrődés igazi gyilkos. Bekaptam négy fájdalomcsillapítót, és lehunytam a szemem. Arra a nőre gondoltam, anyám barátnőjére, akinek mellrákja volt. A családjában nem volt előzmény, a nő nem dohányzott, nem kapott hormonterápiás kezelést, nem élt stresszes életet, nem vett részt a Sivatagi Vihar hadműveletben. Semmilyen más dolog sem volt nála, amit rutinszerűen a rák lehetséges okaként szoktak felsorolni csak azért, hogy a szerencsétlen betegeknek még bűntudatuk is legyen azon felül, hogy halálra vannak rémülve. De még aki lépten-nyomon csak ítélkezik, az sem mondta volna soha az életben, hogy „magának köszönheti”. Na, mindegy, a lényeg, hogy kemoterápiát kapott, hányt, mint a lakodalmas kutya, kihullott a haja, kihullott a szempillája, olyan gyenge volt, hogy még a Countdown t sem tudta nézni. A kemoterápia után a sugárkezelés jött, ami úgy megégette a mellét, hogy éjjelente még egy lepedőt sem bírt elviselni magán, és amitől annyira elment az ereje, hogy négykézláb kellett másznia – de szó szerint másznia – végig a nappali padlóján. Visszanőtt a haja – vicces módon másmilyenre, mint amilyen előtte volt: régen göndör volt, most egyenesre nőtt vissza. Ez húsz évvel ezelőtt történt. Még mindig él a nő. Ereje teljében van. Bridzsezik. Elég jól csinálja. Nemrég utalványt nyert két éjszakára egy háromcsillagos szállodába Limerickbe. (Anyu második lett, de csak egy doboz kekszet kapott. Eléggé csípte a csőrét a dolog.) Aztán egy másik nőre gondoltam, a nővérem, Claire barátnőjére. Neki is mellrákja volt. Akárcsak anyu barátnőjénél, nála sem volt előzmény a családban, nem dohányzott, nem kapott hormonterápiás kezelést, nem élt stresszes életet, nem vett részt a Sivatagi Vihar hadműveletben. Semmilyen más dolog sem volt nála, amit rutinszerűen a rák lehetséges okaként szoktak felsorolni csak azért, hogy a szerencsétlen betegeknek még bűntudatuk is legyen azon felül, hogy halálra vannak rémülve. De még aki lépten-nyomon csak ítélkezik, az sem mondta volna soha az életben, hogy „magának köszönheti”. Na, mindegy, a lényeg, hogy kemoterápiát kapott, hányt, mint a lakodalmas kutya, kihullott a haja, kihullott a szempillája, olyan gyenge volt, hogy még a Countdown t sem tudta nézni. A kemoterápia után a sugárkezelés jött, ami úgy megégette a mellét, hogy éjjelente még egy lepedőt sem bírt elviselni magán, és amitől annyira elment az ereje, hogy négykézláb kellett másznia – de szó szerint 387

másznia – végig a nappali padlóján. Ez a nő – Selinának hívták – elég sok New Age-es cuccot is kipróbált amellett, hogy a gyógyszereit szedte. Mondhatni, több fronton vívta a csatát. Lelkes híve volt a pozitív gondolkodásnak: hitte, hogy „le fogja győzni ezt a rákot”. Jógázott, kávébeöntéseket kapott és vizualizált. Egy vagyont költött arra – bár nem volt neki –, hogy elmenjen Peruba valami sarlatánhoz, aki megígérte, hogy elsámánkodja a rákját. Na, és mi történt? Meghalt. Harmincnégy éves volt. Három gyereket hagyott hátra. Kicsivel az után, hogy meghalt, összefutottam az anyjával; a Blackrock bevásárlóközpontban bóklászott olyan állapotban, amiről azóta már tudom, hogy eszeveszett fájdalomnak hívják. Mintha felismerni vélt volna, tudta, hogy ismertem a lányát, áthatóan bámult a szemembe, miközben totál nem volt jelen. – Selina úgy küzdött, mint egy tigris – mondta, és olyan erősen kapaszkodott a karomba, hogy fájt. – Úgy küzdött az életéért, mint egy tigris. De meghalt. És épp ezt akarom mondani. Az emberek megbetegszenek, és néha meggyógyulnak, néha pedig nem. És nem számít, hogy a betegség rák-e, vagy depresszió. Néha hatnak a gyógyszerek, néha nem. Néha működik az alternatív gyógymód, néha nem. Néha pedig eltűnődik az ember, vajon számít-e egyáltalán bármit a külső beavatkozás; vajon a betegség nem olyane, mint egy vihar; vajon nem úgy működik-e, hogy egyszerűen ki kell tombolnia magát, és a végén vagy életben maradsz, vagy meghalsz. Jézusisten, itt jön Walter Wolcott! Kipattant az autójából, bedörömbölt Birdie ajtaján, bekukucskált az ablakon. Olyan finom és elegáns volt, akár egy pörölykalapács. Néztem, ahogy az esőcsatornát vizslatja, azon töprengett, vajon fel tudnae mászni a ház falán, hogy bekukkanthasson az emeleti szoba ablakán. – Nem fogja elbírni – kiáltottam oda neki. – Ledönti az egész házat. Dühösen meredt rám, én meg vidáman integettem neki, aztán elhajtottam. Északnak tartottam. Valamilyen okból Antonia Kellyre gondoltam, arra a nőre, akihez terápiára jártam. Antonia Kelly egészen másnak bizonyult, mint amilyenre számítottam. 388

Nem fektetett le a kanapéra, és nem kérdezgetett a gyerekkoromról meg az álmaimról. Nem dobta vissza minden egyes kérdésemet azzal, hogy én mit gondolok róla. Olyasmit jelentett nekem, amit nem lett volna szabad jelentenie: a barátom volt. Véletlenül éppen az egyetlen barátom. ő volt az egyetlen, akivel brutálisan őszinte lehettem, és mégsem ítélkezett soha. Amikor megkérdezte, hogy vagyok, azt válaszoltam: – Azon gondolkodtam, hogy fogom a kenyérvágó kést, és kivágom a gyomromat. Ha a beleimet ki tudnám vágni, hátha megszűnnének ezek az érzések. És ő nem fakadt sírva. És nem mondta, hogy erősnek kell lennem. Vagy hogy teljesen kiborulna, ha meghalnék. Nem hívta fel semelyik testvéremet, hogy elpanaszolja, micsoda önző alak vagyok, aki folyton nyafog és csak magával foglalkozik. Nem kellett őt megvédenem attól, mennyire borzalmasan érzem magam. Mindent látott már, nem lehetett megbotránkoztatni. Még a „kapcsolatunk” elején, amikor egyszer a várószobában ültem nála, találomra levettem egy könyvet a polcról. Ahogy felütöttem valahol a kötetet, ez a mondat ugrott a szemem elé: „Számos terapeuta a terápiás működés egy bizonyos szakaszában elveszíti valamelyik kliensét, aki öngyilkos lesz.” És én tudtam, hogy Antonia Kelly is. Mármint hogy neki is volt olyan kliense, aki öngyilkos lett. Arra gondoltam: kiváló, ez itt tudja, mivel van dolga. Nem gyógyított meg. Nem mondta meg nekem, miért akarok meghalni. De megoldotta a majdnem lehetetlent: egyszerre volt tárgyilagos és részvétteljes. A tárgyilagosság – nos, senki és semmi voltam neki. Egy héten kétszer kaptam egy-egy órát, amikor lelassíthattam mosógépfejemben az iszonyatos gondolatokat, és engedhettem, hogy a szájam elmondja, a fülem meghallja ezeket az iszonyatos gondolatokat, és nem kellett azon aggódnom, vajon rá milyen hatással lesz, amit mondok. Ugyanakkor azt is tudtam, hogy fontos vagyok neki. Nem tudtam pontosan, mi lehetett az a rossz dolog, amin ő maga keresztülment – megkérdeztem, de 389

természetesen nem mondta el. Még a szépséges fekete Audi TT-jéről sem volt hajlandó beszélni velem, amikor egy nap véletlenül kiszúrtam, hogy azzal érkezik – de tudtam, hogy másokat is látott, akik hasonló kínkeservekkel gyötrődtek az orra előtt. Nem voltam egyedül. Nem én voltam az egyetlen. Bár fizettem neki, és bár sohasem tudtam meg róla azokat a részleteket, amiket az ember normális esetben megtud a hozzá közel állókról – például hogy van-e pasija vagy gyereke, vagy fáj-e a foga a fagyitól, vagy szereti-e a gordon szettert –, mégis igaz barátom volt. Rendületlenül menetelt mellettem az éjfekete rémálom rögös útján. Nem tudta megakadályozni, hogy megbotoljak vagy félrelépjek, nem tudott adni semmit, amitől megszűnt volna a fájdalom, de biztatott, hogy menjek tovább. Nem azért mondom, de ő tartott életben. Azon töprengtem, felhívjam-e, és megkérdezzem, tudna-e fogadni. De valami miatt nem tettem meg. Végül sikerült azonosítanom ezt a valamit: a büszkeségem. Annyira büszke voltam, amikor már kicsit több mint egy éve jártam terápiába, és Antonia kijelentette: olyan jól vagyok, hogy abbahagyhatom. Amikor befejeztük, azt mondta, mindig nyitva áll az ajtaja, mire én azt feleltem vidáman, hogy jó tudni. De nem gondoltam komolyan; biztos voltam benne, hogy végleg meggyógyultam. Úgyhogy ha most vissza kéne kúsznom hozzá a zűrzavaros fejemmel, azt borzalmas kudarcként élném meg. Nem szabad így nézni a dolgokat, biztosan ezt mondaná erre: a terápia olyan „kapcsolat”, amihez a legtöbb ember többször is visszatér élete során. Ezen merengve majdnem egészen Belfastig elmentem, aztán a belfasti körgyűrűnél visszafordultam, és újra délnek vettem az irányt. Mire ÉszakDublin tengerparti külvárosába értem, majdnem éjfél volt már. Megint elmentem Birdie Salamanhoz, de még mindig nem volt sehol az autója. A függönyöket sem húzta el senki: egyáltalán semmi nem változott. Vajon hol lehet? Jelent valamit, hogy nincs itthon? Van köze Wayne-hez a távollétének? Vagy csak elutazott a hétvégére, meglátogatja egy barátját – talán új pasija van? Tényleg, miért is ne? Miért ne választhatnám a legkevésbé baljós értelmezést? 390

Még mindig nem tudtam, mit gondoljak. Visszaautóztam Wayne-hez, bementem a házba. Belülről kétszer ráfordítottam a kulcsot a zárra, még a biztonsági láncot is föltettem. Nem akartam, hogy Walter Wolcott váratlanul rám törjön. Jogom van itt lenni. Hiszen… nos, igen, hiszen dolgozom. Egyébként is, Wolcott valószínűleg kétszázharminc kilométerre jár innen valami isten háta mögötti helyen Észak-Antrimban, épp most ébreszti fel a Jácint Motel háziasszonyát, és követeli, hogy mondja meg neki, nem szundikál-e Wayne az egyik barackszínű paplan alatt. Alapos ez a Walter Wolcott. Azt nem mondhatnám, hogy ne lenne alapos. Volt egy nem fogadott hívásom Artie-tól, nem hagyott üzenetet. Visszahívtam, rögtön hangpostára küldött. Úgy látszik, túl sokáig vártam: késő van, már biztosan lefeküdt aludni. Pedig délután kicsit morcos, majdnem ellenséges hangulatban váltunk el egymástól, örültem volna, ha beszélhetünk, és elrendezhetjük a dolgokat. Együtt érző üzenetet hagytam neki, elmondtam, hogy remélem, Bellával minden rendben, aztán kicsit nyugtalanul tettem le a telefont, és bevettem egy altatót. Ezúttal a sajátomat. Wayne semmire nem megy velem, ha kialvatlan vagyok. Észnél kell lennem, mert reggel valami történni fog. Éreztem. Éreztem, hogy valami közeleg. És reggel tényleg történt valami. Kora reggel e-mailt kaptam.

391

HÉTFŐ

392

53 Nagyon kora reggel – egészen pontosan hat óra negyvenhét perckor – ébredtem Wayne nappalijában a földön. A fájós fejem miatt megengedtem magamnak egy párnányi luxust, de ez volt az egyetlen engedmény, amit bátorkodtam megtenni. Valamiféle megérzés ébresztett fel begyógyszerezett álmomból. A telefonomért nyúltam, és amikor megláttam, hogy megérkezett az e-mail Cápától, a pénzügyes hackertől, benne az összes részlet arról, milyen mozgások történtek Wayne bankszámláján és hitelkártyáján, hirtelen tökéletesen felébredtem, és remegni kezdtem az izgalomtól. Most megtudom, pontosan hol járt Wayne az elmúlt négy nap során, hol aludt, mit vásárolt, mennyi pénzt vett fel. Gyakorlatilag folyt a nyálam. Cápa azt írta, tegnap éjfélig van itt minden, úgyhogy ha az elmúlt hét órában történt valami, az nincs benne a jelentésben, de nekem ez így teljesen jó volt. Én az előző négy napról akartam tudni. Legnagyobb megdöbbenésemre az égvilágon semmi nem történt Wayne kártyáival. Semmi. Cápa minden tranzakciót összeszedett az elmúlt két hónapból, de szerda este hirtelen vége szakadt az egésznek. Lüktetni kezdett a fejem a fájdalomtól. A telefonomra meredtem, föl-le görgettem a kijelzőt, hátha nem vettem észre valamit. De nem. Semmi nem történt. Jó, Wayne két kártyájáról elfogyott a hitel, úgyhogy azokat nem is használhatta volna, a harmadik kártyán viszont bőven akadt még zsé, továbbá egy betéti kártya is volt nála. Utoljára pizzát vett szerda este fél tíz után hat perccel, és azóta semmivel nem terhelte meg a három kártya egyikét sem, a betéti kártyával se vásárolt semmit, és egy fillért sem vett föl egyetlen automatából sem. Mintha elnyelte volna a föld. Mozdulni sem tudtam a döbbenettől. Lefagyott az agyam. A következő nyilvánvaló kérdés az lenne, vajon Wayne fölvett-e nagyobb összegű készpénzt az eltűnését megelőző napokban. De nem. Múlt vasárnap 393

fölvett száz eurót, de ebben nem volt semmi szokatlan: az volt a minta, hogy néhány naponta felvett száz eurót, nyilván ennyi pénzzel szokott mászkálni. De hol van Wayne, ahol nincs szüksége pénzre? Hogyan sikerült eljutnia oda? Az ember nem bérelhet autót, nem szállhat meg szállodában, nem ehet sehol, nem csinálhat semmit anélkül, hogy valami ne mutatkozna a kártyáin. Egy pillanatra elfogott ugyanaz az érzés, ami ennek a munkának a legelején: Wayne halott. Éreztem. Akkor azt hittem, csak a saját fejemben kavargó káoszt mosom össze Wayne gondolataival, lelkiállapotával, de most, ahogy a sok üres sort néztem a kártyáin, úgy éreztem, halott. Az a sok fehérség, a nagy üresség – engem a halálra emlékeztetett. Hirtelen vad, éles szúrást éreztem: belenyilallt a borzalom a gyomromba. Lehunytam a szemem, aztán kinyitottam, és a puha bőrt bámultam a bal csuklóm belsején, a kis kígyózó kék ereket. Nem. Valamit biztosan nem vettem észre. Lehet, hogy volt Wayne-nek egy titkos hitelkártyája is? De ez azt jelentené, hogy minden ahhoz tartozó iratot megsemmisített, ez pedig már kezdett nagyon körülményesnek tűnni. Túl körülményesnek ahhoz, hogy valószínű legyen. Na és Cápa értesülései? Megbízhatók? Abszolút. A fickónak (vagy lehet, hogy csajnak?) nemcsak hírneve megkérdőjelezhetetlen, de egy rakás olyan infót is tett a jelentésébe, amit az odafent, Wayne dolgozószobájában talált kimutatások is igazoltak. Cápa összeszedte Wayne hiteltörlesztéseit, közüzemi számláit és fizetési meghagyásait az elmúlt két hónapból, és mindegyiken stimmelt az összeg és a dátum is. Még a legújabb csoportos beszedés is ott volt az egészségbiztosítótól, arról pedig tudtam, hogy tényleg úgy történt, mert Jay Parker felnyitotta a számlát, ami a postával érkezett. Akkor meg mi folyik itt? Wayne tényleg valami gyanús ügybe keveredett? Harry Gilliam vérfagyasztó hívása mintha ezt sugallta volna. Csakhogy nem úgy tűnt, mintha Wayne az a típus lenne. Na, és ha saját akaratából tűnt el? Az a helyzet, hogy igazából senki nem szokott „eltűnni”. Valaki mindig tudja, hol van az illető. Valahol valaki – talán a megfoghatatlan Gloria – segít Wayne-nek. Megpróbáltam visszaemlékezni, mint mondtak az emberek, amikor 394

megkértem őket, hogy találgassanak. Mindig akad egy morzsányi igazság abban, amit ilyenkor mondanak, még akkor is, ha ők maguk nem is tudnak róla. Valójában elképzelhető, hogy már tudom, hol van Wayne. Mindent tudtam, amit tudni kellett. Csak abban nem voltam biztos, mi lényeges és mi nem. De hirtelen belém nyilallt a félelem: rájöttem, hogy süllyedek, hogy egyre rosszabb lelkiállapotba kerülök. Kezdett lemerülni bennem az elem. Meg kell találnom Wayne-t, mielőtt teljesen kikészülök. Szóval? Connemarában járkál egy lakókocsiban és rekettyéseket fényképez, ahogy Frankie mondta? Hát, ha igen, akkor sok szerencsét neki: Connemara hatalmas, rengeteg rekettyés van benne, és az tuti, hogy nekem ez most nem telik ki az erőmből. Jay Parker azt mondta, hogy Wayne ÉszakTipperaryban van süteményevő versenyen, de egy gyors guglizásból azonnal kiderült, hogy nincs ilyen. Roger St. Leger, amikor végre abbahagyta a malackodást, azt mondta, Wayne valószínűleg otthon van, és elbújt az ágy alá. És Zeezah mit is mondott? Valami olyan megjegyzést tett, hogy Wayne a szüleinél van és kábeltévét néz. Hirtelen összeállt a kép. Nem számít, hogy mindenki azt hajtogatja, Wayne biztosan nem valamilyen egyértelmű helyen rejtőzik, nem számít, hogy Mrs. Diffney könnyek közt hívott fel – láttam, hogy szeretik egymást ebben a családban, és ha Wayne bajban volna, nagyon valószínű, hogy hozzájuk menne. És még valamit megértettem. Zeezah-ra kell hallgatnom. Aztán arra gondoltam: tényleg megmarkolta Roger St. Legert a lába között? De tényleg? Clonakilty háromszáz kilométernyire volt, ami azt jelentette, hogy hosszú út áll előttem, és Tom Dunne-t fogom hallgatni a rádióban. Egy pillanatra úgy éreztem, létezik a könyörületes isten. Imádom Tom Dunne-t. Nagyon, nagyon imádom Tom Dunne-t. Fennállt a veszély, hogy valóságos „mániás-dilinyós” Tom Dunnerajongóvá válok.

395

Mielőtt nekivágtam a gigászi útnak, gyorsan megnéztem magam Wayne-nél a fürdőszobatükörben, kíváncsi voltam, hogy mutatnak a sérüléseim. A bal szemem már kevésbé volt bevérezve, és bár a homlokom konkrétan rosszabbul nézett ki – már sötétlilába játszott a zúzódás –, a frufrummal remekül el tudtam takarni a rémséget. Ha valaki rám nézne, elsőre nem is venné észre, hogy hatalmas seb tátong a fejemen. Ez jó volt. Épp középosztálybeliekkel készültem találkozni, és ezek az emberek általában nem bíznak abban, aki rendszeresen verekedésbe keveredik. Fel akartam hívni Artie-t, de még túl korán volt. Valószínűleg nemsokára úgyis telefonál, viszont tuti, hogy Jay Parker is bármelyik pillanatban kereshet a nap legújabb híreivel, és mivel úgy éreztem, képtelen lennék most elújságolni, hogy semmi nem történt Wayne hitelkártyáival, inkább lenémítottam a telefonomat. Megettem néhány maroknyi Cheeriost, bekaptam négy fájdalomcsillapítót meg az imádott antidepresszánsomat, hatalmasat kortyoltam rájuk egy óriási üveg diétás kólából, aztán beültem az autóba. Abban a tudatban hajtottam el, hogy hamarosan kezd Tom Dunne, és arra gondoltam, valószínűleg kibírom a mai napot.

396

54 Köszönöm, Beszélő Térkép, hogy gond nélkül megtaláltad nekem a jó öreg Diffney-éket. Eldugott, fölszintes családi ház. Buja kert. Hatalmas rózsák. Carol a ház előtt virágos szoknyában, klumpában. Kertészkesztyűben. Metszőollóval. Azzal a spéci izével, amire rá lehet térdelni gazolás közben (katalógusból kell rendelni). Többet nem mondok, a lényeg érthető. Ahogy közeledtem, Carol fölemelkedett. Csak képzelgek vagy kissé mintha bűntudata lenne? Valamit titkol ez a nő? Netalán egy felnőtt férfit rejteget az ágy alatt a vendégszobában? Vagy lehet, hogy azt hiszi, rossz hírt hozok Wayne-ről? Bemutatkoztam. – Gondoltam, hogy maga az. Van híre? – kérdezte aggódva. – Még nincs. – Egy pillanatra azt hittem, hogy… valami borzalmasat fog mondani. – Beszélhetnénk odabent? – Rendben. – Bevezetett a konyhába. Szép, fényes, vidám helyiség volt, épp amilyenre számítottam. Bögrefa, fűszerállvány, fényképek az unokákról, kis parafa táblán mellvizsgálatra emlékeztető cetli. Wayne-nel kapcsolatos tárgyaknak semmi nyomuk. – Mr. Diffney itthon van? – A munkahelyén. Ez váratlan fordulat volt: idős ember és igazi állása van. – Kér egy csésze teát? – kérdezte Carol. Szívem szerint inkább felgyújtottam volna a szemgolyóimat, de tudtam, mi a dolgom. – Kérek szépen, köszönöm. Jó erőset. Hagytam, hogy a teáskannával meg miegymással szöszmötöljön. – Nem hallott azóta sem Wayne felől? – kérdeztem. 397

Zavartan nézett rám. – Nem. Ha hallottam volna, felvettem volna a kapcsolatot magával vagy John Josephfel. – Akkor hol van? – Bár tudnám… Hazudik? A puha, dauerolt haja meg az udvarias modora miatt önkéntelenül is alapvetően őszintének tartottam. Ez természetesen égbekiáltó elfogultság volt részemről. Ha sört iszik és hamufoltos mackónadrágot visel, egész biztosan máshogy ítéltem volna meg. – Mondjon el mindent. Mit tud? Mikor beszélt vele utoljára? – Szerdán, alighanem kora délután. – Milyennek tűnt akkor? – Azt hiszem, nagyon elfoglalt volt a próbák miatt. Kicsit stresszelt is, de ez várható volt. – Előfordult ez már máskor is? Hogy eltűnt? – Soha. – Nem kellene értesítenie a rendőrséget? – De hát John Joseph azt mondta, a rendőrséget nem érdekli a dolog. – Esetleg megpróbálhatná újra. A sárga-fehér aprókockás terítőre meredt. – Ezt meg kell beszélnem Wayne apukájával. – Majdnem sírva fakadt! A szolid arany fülbevalójával meg A Világ Legjobb Nagyija feliratú bögréjével Carol Diffney olyan ártatlannak tűnt, mint a ma született bárány. De ki tudja? Az anyai szeretet meg minden. Egy anya bármit megtenne, hogy a gyerekének segítsen – gondoljunk csak Dot Cottonra, ő is mit meg nem tett azért a hálátlan fiáért, nem igaz? – Attól tart, hogy Wayne valami illegális ügybe keveredett? – kérdeztem. – Dehogyis! – villant fel egy pillanatra a szemében a középosztálybeli, „az-én-fiam-aztán-soha” jellegű felháborodás. – Oké. De nem akarja, hogy megkerüljön? Nem aggódik érte? Már négy 398

napja, hogy eltűnt. Hosszú szünet után rám emelte a tekintetét. – Wayne jó fiú. Jó ember. Mi, a családja, mi tudjuk, hogy ott fog állni azon a színpadon szerdán. Tudjuk, hogy nem hagyja cserben a barátait. – Honnan tudják? – kapaszkodtam bele a szavaiba. – ő mondta? – Nem. Egyszerűen onnan tudjuk, hogy ismerjük, tudjuk, milyen. Nem fogja cserbenhagyni a barátait. – Értem… – Vajon nem hajlandó elfogadni a tényeket? Vagy igazat mond? – Tudom, hogy magát azért fizetik, hogy megtalálja Wayne-t, de ha azzal vádolja, hogy illegális ügybe keveredett, talán jobb lenne, ha inkább békén hagyná. Hagyd békén Wayne-t. Pontosan ezt mondta nekem Dublin Város Titokzatos Csapkodója is. Ennek a nőnek pedig, ennek a takaros kis háziasszonynak tuti, hogy van sodrófája, olyan modern, fehér sodrófája, ami egy kicsit hasonlít a gumibotra. – Maga! – böktem rá az ujjammal. – Maga volt, aki leütött! – Hátrasöpörtem a hajam a homlokomból, és felfedtem a zúzódásomat teljes lila dicsőségében. – Nézze meg, mit tett velem! – Már elnézést! – Annyira elborzadt, hogy azt hittem, menten elájul. – Soha életemben nem ütöttem meg senkit. Kivéve a gyerekeimet, amikor kicsik voltak, és azt is csak azért, mert mindenki így csinálta. Manapság bántalmazással vádolnák az embert, de akkoriban egy-egy csattanós pofon teljesen normális dolognak számított. – De hát pont ezt mondta nekem, aki leütött, hogy „hagyd békén Wayne-t”. – Biztosíthatom, hogy nem én voltam az – mondta remegő hangon. Nem voltam teljesen meggyőzve. Egy darabig áthatóan bámultam Carolt, mire ő lesütötte a szemét, de semmit nem mondott, úgyhogy inkább taktikát váltottam. – Ki az a Gloria? – Glo… ria? – csuklott el Carol hangja. – Sosem hallottam Wayne-től ezt a nevet. 399

– Nekem úgy tűnik, mintha hallotta volna. – Hát, pedig nem hallottam. – Kérem, mondja meg, hol van Wayne. – Nem tudom, hol van. A szavamat adom. Kérem, ne tegyen föl több kérdést – tette hozzá csendben, méltóságteljesen. – Lekötelezne, ha távozna. – Mrs. Diffney. – Nem tudtam eldönteni, az lenne-e a legjobb, ha tiszteletet tanúsítanék iránta, vagy ha nagy meghitten a keresztnevén szólítanám, úgyhogy úgy döntöttem, legyen mindkettő. – Mrs. Diffney, Carol, ha szólíthatom Carolnak. Valaki más is keresi Wayne-t, egy másik magánnyomozó, aki férfi, és nem kedves, nem olyan, mint én. Meg fogja találni Wayne-t, és bármi van is vele, ez a fickó le fogja leplezni. Ha én érek előbb oda, talán segíthetek. De Carol nem adta meg magát. Tényleg nem tudtam megállapítani, tud-e valamit, és ez szokatlan és nyugtalanító érzés volt. Megint megkért, hogy távozzam. Ebben a patthelyzetben toporogtunk, amikor egyszer csak hangokat hallottunk: nyílt a bejárati ajtó, és megszólalt egy női hang. – Anyu, én vagyok. Csak erre jártam. Kié ez a fekete autó? Ahogy belibbent a konyhába, megismertem: láttam a videofelvételen, ami Carol hatvanötödik születésnapján készült. Wayne testvére, Connie. Ő volt az, aki egy pohár vörösbor mellett lelkizett Wayne sógornőjével, Vickyvel, amikor Rowan berontott a kamerájával, és felvette, ahogy egy barátjukról sugdolóznak, valami olyasmit mondtak, hogy „nem tud választani közöttük”. – Szia, édesem – ölelte meg Carol Connie-t, aztán rám mutatott. – Ez a lány itt Helen Walsh, a magánnyomozó, aki Wayne-t keresi. – Aztán hozzám fordult: – Ő pedig Wayne nővére, Connie. Itt lakik a közelben. Connie ideges pillantást vetett a homlokomra. Gyorsan visszasimítottam a frufrumat a helyére, hogy ne lássék a sérülés. – Örülök, hogy megismertelek, Connie – üdvözöltem a lányt. – Nem tudod véletlenül, hol van Wayne? 400

Connie megrázta a fejét. – Csak mert épp említettem anyukádnak, hogy valaki más is keresi Wayne-t, egy férfi, egy volt fegyőr, aki nem kedves, nem olyan, mint én. Jobb lenne Wayne-nek, ha én találnám meg, nem pedig ez a másik. Szóval ha bármi eszedbe jutna, esetleg hívj fel. A kezébe nyomtam a kártyámat. Az összevissza firkált számokra nézett. – Szóval, Helen Walsh, te kinek is dolgozol? Pontosan ki fizet? – Ez a Connie sokkal bátrabb és nehezebb eset volt, mint az anyja. – Jay Parker, a Laddz menedzsere. Meg, gondolom, John Joseph. – John Joseph? – Igen. – Láttad a tegnapi újságban őt meg Zeezah-t? Nagyon szerelmesek. És most, hogy útban van a kicsi is… Hát, ennél boldogabbak nem is lehetnének. Ez a Connie tökéletesen udvariasan viselkedett. Nem tűnt alamuszinak, mint például Roger St. Leger, mégis volt valami nagyon furcsa abban, ahogy beszélt. Mintha kódolt üzenetet próbált volna átadni. – Azt állítod, hogy Zeezah nem terhes? – kérdeztem óvatosan. – Nos, ezt mindannyian jól tudjuk. – Gondoltam, humorizálok egy kicsit, hátha közelebb enged magához. – Az anyukám szerint Zeezah férfi. Mint Lady Gaga. – Ó, én egyáltalán semmi ilyesmit nem állítok – mondta Connie. Meredten bámultam rá. Valamire célozni próbált, de nem voltak elég élesek az idegsejtjeim. Nem értettem. – Akkor mit állítasz? – Semmit. Csak most, hogy útban van a kicsi is, ennél boldogabbak nem is lehetnének. Feladtam. Az én csóró kis agyamnak magas volt ez a furcsa mögöttes jelentéssel terhes duma. – Kikísérlek – ajánlkozott Connie. Ohó! Még mit nem! Azok után, hogy ilyen messze eljöttem, nem hagyom magam csak úgy kidobni. 401

– Hosszú az út vissza Dublinba. Használhatnám a fürdőszobát, mielőtt elindulok? Carol és Connie egymásra pillantott. Nem volt ínyükre, hogy megengedjék, amit kérek, de ahhoz meg túlságosan udvariasak voltak, hogy visszautasítsanak. A fürdőszoba a ház túlsó végében volt, Connie az ajtóig kísért. Útközben bekukkantottam minden szobába, ami az előszobából nyílt – a nappaliba, az étkezőbe, egy dolgozószobába, egy kétágyas hálószobába, egy egyágyas hálószobába –, de semmit nem láttam, abszolút semmit, egy fél pár cipőt, egy tubus hajzselét sem, ami arra utalna, hogy Wayne a házban tartózkodik. Épp mielőtt a fürdőszobához értünk volna, újabb hálószoba mellett mentünk el. Az ajtó félig nyitva állt, és amennyire láttam, a helyiség pasiszoba lehetett: két egyszemélyes ágy, a falon piros dolgokat ábrázoló poszterek (focis dolgokat, ha tippelnem kellene). Mielőtt Connie annyit mondhatott volna, hogy fapapucs, berontottam, a földre vetettem magam, és bekukucskáltam az ágy alá. Semmi. Még egy árva pormacska sem. Connie villámgyorsan felrántott a földről. – Mondtam, hogy nincs itt – kiáltotta dühösen, aztán megismételte: – Mondtam. De hát mit mondott? Mi kerülte el a figyelmemet? – Bőven elég nehéz ez az egész anyunak anélkül is, hogy a magadfajták beállítsanak – sziszegte. – Segíteni próbálok. Meg akarom találni. – De nem találtad meg. Megzakkanunk az aggodalomtól, erre idejössz, és félelmetes exfegyőrökről hadoválsz itt nekünk. Enélkül sokkal jobban meglennénk. – Csak mondd el, amit mondasz! – könyörögtem. – Bocs, hogy ilyen nehéz felfogású vagyok, nem tehetek róla. Általában nem vagyok ilyen sötét… Belökött a fürdőszobába. – Menjél pisilni – mondta –, és hagyd békén a családunkat. Amint elhajtottam, utasítottam a Beszélő Térképet, hogy vezessen Connie 402

otthonához. Nem volt messze, egy nagyobbfajta, ikerházakból álló telepen találtam rá. Leparkoltam, és megnéztem magamnak a házat. Rendkívül csendesnek tűnt, teljesen kizárt, hogy bárki emberfia is tartózkodna odabenn. Mindenesetre alaposan körülnézek, hátha valahogy sikerül bejutnom. Ekkor észrevettem, hogy beáll mögém egy autó. Jézus atyaúristen, hiszen ez Connie! Iszonyú mérges volt. – Gyere csak, gyere – kiabált rám, miközben kiugrott az autóból, és elővette a kulcsát. – Gyere be. Csodáld meg az otthonomat a maga mocskos valójában. Aligha mondhattam nemet, bár ha Connie ennyire szívesen lát – nem, ez talán nem a legmegfelelőbb kifejezés –, valószínűleg semmi esély, hogy Wayne itt lesz. Connie kivágta a bejárati ajtót, kikapcsolta a riasztót. – Az előszoba, amint látod – mutatott befelé. A helyiség tele volt szórva sportcipővel, kapucnis pulcsikkal és játékokkal, és kellemetlen tinifiúszagtól bűzlött. – Ott a hall. Menj be. Látod valahol? Legjobb lesz, ha lefekszel a földre, és megnézed a kanapé alatt. – Nem, köszö… – Gyerünk – parancsolta borzalmas mérgesen. – A földre! Így hát lefeküdtem a földre. Ez tűnt a legbiztonságosabb megoldásnak. Végigvezetett a rendetlen konyhán, a még rendetlenebb nappalin és a földszinti gardróbon, kivágta a szekrényajtókat, kirántotta a fiókokat, amerre ment. Még a hátsó kertbe is kivitt, és ragaszkodott hozzá, hogy a fészerbe is benézzek. Utálom a kerti fészereket. Nem lapát-listásan utálom őket, de kiráz a hideg a fura penészes szaguktól, a béna bicikliktől meg a régi festékes kannáktól. – Befelé, vissza. Irány az emelet – mondta Connie. Végigmasíroztatott négy kuplerájos hálószobán, biztatott, hogy lépjek be a gardróbokba, alaposan nézzek körül bennük, és lessek be minden ágy alá. Bevitt a fürdőszobába, és olyan dühös erővel rántotta el a zuhanyfüggönyt, hogy azt hittem, kitépi a tartórudat a falból. 403

– Köszi – hátráltam kifelé az ajtóból. – Wayne nincs itt. Elnézést a zavarásért. – Ó, még nem végeztünk – mondta Connie. – Ne feledkezz meg a padlásról. Mielőtt észbe kaphattam volna, elővarázsolt egy kampós botot, lenyitott vele egy tetőnyílást, és leeresztett valami rugózó lépcsőt. – Tessék, fáklya – mondta. – Gyerünk föl. Jól nézz körül. Vonakodva kapaszkodtam fel a lépcsőn. A padlásokat sem kedvelem túlzottan, főleg amióta hallottam, hogy valakihez beköltözött egy egész denevércsalád. – Látsz valamit? – kiáltott föl Connie, ahogy a félhomályban botladoztam. – Esetleg egy matracot? Gyertyát, egy doboz gyufát meg A Karamazov testvérek rongyosra olvasott példányát? Istenem, ez a gyilkos szarkazmus! Lemásztam a padlásról, és alig vettem le a lábam az alsó lépcsőfokról, Connie dühödten belerúgott a létrába, mire az visszaugrott a helyére a mennyezetbe. – Kell megint pisilni? – kérdezte. – Végül is hosszú az út Dublinig. A Wayne családjánál tett sikertelen látogatás után nekiindultam a haza vezető, szomorú útnak. A fejem lüktetett a fájdalomtól; Tom Dunne műsorának vége, Sean Moncrieff meg csak később kezd. Addig a déli műsort kell hallgatnom, amit utálok. Mindig csak az üzlet, a tönkremenés, a mélabú. „Blablabla a bankok blablabla fizetésképtelenség blablabla nehéz idők…” Mélypontra jutottam. Igazi mélypontra.

404

55 Vagy húsz perce vezettem, amikor hirtelen úgy elfogott a pánik, hogy egész beleszédültem: hétfő délután van – hogyhogy máris hétfő délután van? –, tehát az első Laddz-koncert alig több mint negyvennyolc óra múlva kezdődik, és Wayne még mindig baromira el van tűnve. Akármerre indultam, mindig zsákutcába futottam. Nem maradt más, mint Wayne híváslistája, de annak meg ez idáig semmi nyoma. Félre kellett állnom az autópályán, és újabb könyörgő e-mailt kellett írnom a Telefonembernek. Esdekeltem, hogy jelezze, mikor számíthatok a jelentésre. Nem mertem megnézni a nem fogadott hívásaimat – huszonnégy gyűlt össze –, mert tudtam, hogy Jay Parker biztosan egész délelőtt hívogatott. Boldogan kitöröltem volna az egész hóbelevancot anélkül, hogy ránéznék, de kénytelen voltam végigpörgetni a listát, mert kíváncsi voltam, vajon Artie hívott-e. Hívott, egyszer, úgy tizenegy körül, és nem hagyott üzenetet. Visszahívtam, de rögtön a hangposta kapcsolt be. Letettem, beindítottam az autót, és folytattam az utamat Dublin felé. Menet közben úgy döntöttem, legjobb lesz, ha megint benézek Birdie Salamanhoz. Hátha ő is eltűnt, akárcsak Wayne. Úristen, már csak az hiányozna! Kihangosítottam a telefonomat – én már csak ilyen vagyok, fő a biztonság –, és felhívtam a Barna Szatyrot Kéreket. A Cornetto-imádó, Nyűgös Anyuka vette fel. – Barna Szatyrot Kérek. – Beszélhetnék Birdie Salamannal? – Kapcsolom. – Semmi „Ki keresi, kérem”? Semmi „Milyen ügyben”? Micsoda amatőr. Kattanás, aztán egy kellemes, lányos hang szólalt meg a vonalban. – Itt Birdie Salaman. Miben segíthetek? Rendben, ha bement dolgozni, akkor nincs baja. Majd meghaltam, úgy 405

szerettem volna megkérdezni tőle, hol volt tegnap egész nap és este, de szó nélkül letettem a telefont. Szinte azonnal csöngeni kezdett. Bella volt. – Helen? Itt Bella Devlin. – Tudom, drágám. Látom a mobilomon; nem kell minden alkalommal bemutatkoznod. Hogy vagy a tegnapi után? Nagyon megütötted magad? – Jól vagyok. Csak nagyon megijedtem, ennyi az egész. Azért hívlak, mert valami klasszat szeretnék mondani. Tegnap este, amikor anyu itt volt… – Vonnie már megint ott volt? – csúszott ki a számon, mielőtt észbe kaphattam volna. Nem a legtutibb dolog, amit Bellának mondhatok. Sőt, nagyon nem frankó. De Vonnie minden este ott volt Artie-nál az elmúlt… hány napon is? Négy. Csütörtök óra minden este. Amúgy nem lenne itt az ideje, hogy nála aludjanak a gyerekek? – Igen – gondolkozott el Bella. – Most hogy szakítottak Steffannal, azt gyanítom, eléggé magányos. – Szakítottak Steffannal? Mikor? – És nekem miért nem szólt senki? Apró kis érzésszilánk kezdett befurakodni a lelkembe, olyan kicsi, hogy még azonosítani sem tudtam. – Nem tudom pontosan, mikor szakítottak. Azt hiszem, nemrég. Anyu csak tegnap este mondta el. De én már egy ideje érzem benne az űrt. Elmondhatom a klassz történetemet? – Ne haragudj, Bella, mondd. – Anyuval találtunk a gardróbban egy tökéletes rózsaszín pizsamát. Még ki sincs nyitva, benne van az eredeti csomagolásban. Szerintünk Iona kapta ajándékba valakitől, de mint tudod – folytatta lenézőn –, Iona sosem volt oda a rózsaszínért. Nem tudom, Bella honnan szedte, hogy én odavagyok a rózsaszínért. Azt hiszem, egyszerűen azért gondolta ezt, mert ezt akarta gondolni. – És tudod, mi a legjobb, Helen? Az, hogy tizenöt-tizenhat éves méret, úgyhogy pont jó lesz rád! Felveheted majd, amikor itt alszol! – Fantasztikus! – lelkendeztem, de ez akkora erőfeszítésembe került, hogy 406

majdnem beledöglöttem. – Épp autóban ülök, édesem, úgyhogy le kell tennem. De köszönöm! És nemsokára találkozunk! Egész úton gyorsabban mentem a megengedett sebességnél. Három után húsz perccel értem Dublinba. Egy pillanatra fontolóra vettem, hogy időpontot kérek dr. Waterburyhez, de mi értelme lenne? Adott antidepresszánst, méghozzá nagy adagot; ennél többet nem tehet értem. Kedvelem dr. Waterburyt. Nem az ő hibája, hogy ilyen kibaszott használhatatlan. Mint minden orvos. Az emberek ezzel nincsenek tisztában, pedig minden orvos használhatatlan. Én is képes lennék arra, amit ők csinálnak. Találgatás az egész – próbáljuk ki ezt a gyógyszert, hátha hat, ha meg nem hat, kipróbálunk egy másikat, és ha az sem hat, egy harmadikat, és ha már nem marad több gyógyszer, amit kipróbálhatnánk, majd azt mondjuk, hogy a te hibád. Nem, azzal semmire nem mennék, ha bejelentkeznék az orvoshoz. Inkább elugrottam a Mercy Close-ra, hátha véletlenül otthon találom Nicholast, az utolsó szomszédot, akit ki kell kérdeznem. Otthon is találtam. Kint állt a ház előtt, épp kipakolt a terepjárójából, aminek egy szörfdeszka volt a tetején. Bemutatkoztam, és amilyen homályosan csak tudtam, elmondtam, hogy Wayne-nel kapcsolatban tudakozódom, és megkérdeztem, hogy válthatnánk-e pár szót. – A legjobbkor jön – mondta. – Tíz perccel ezelőtt még nem voltam itt. Most értem haza, pár napot Sligóban töltöttem. Nem az a fiatal, szörfös seggfej volt, amilyennek Cain és Daisy leírása alapján képzeltem. A negyvenes évei végén járhatott, kissé visszeres volt, és cserzett bőrű, göndör haja szürkébe játszott. Elkaptam a tekintetét, amikor a zúzódásos homlokomra pillantott, de nem kellett aggódnom. Az ilyen típusú pasikat, mint ő, nem érdekli a külső megjelenés. (A sajátja biztosan nem.) – Pár perc még – mondta. – Csak be kell vinnem ezeket a cuccokat a házba. – Segíthetek valamit? – kérdeztem. Természetesen nem gondoltam komolyan, de tudtam, mi az a pár alapvető dolog, amivel már normálisnak 407

tettetheti magát az ember. Meglepetésemre (kategória: bosszantó) azt felelte: – Vigye be ezt – és a kezembe nyomott egy szörfruhát. Egy vizes szörfruhát. – Vigye a hátsó kertbe. Dobja fel a szárítókötélre. Alaposan végigvizslattam a házat, ahogy keresztülhaladtam rajta – egy csomó bütykös, narancssárga fenyő, kényelmetlen bútorok. Egy rakás matracágy. Nicholas szemlátomást nem nagyon ért a lakberendezéshez. Milyen kár ezért a jó kis házért. Nicholas jött a nyomomban a szörfdeszkával. Mezítláb volt. Valószínűleg azért, mert nem akarta behozni a homokot a házba – dicséretes szándék –, csak az a gond, hogy nekem meg bajom van a csupasz férfilábbal; a gyökérzöldségekre emlékeztet, olyan szerintem, mint például egy különösen göcsörtös fehérrépára. Képtelen vagyok összpontosítani, ha mezítlábas férfi van a környezetemben. Az ágyban szuper, az ágyban király, de normális esetben mindig nyugtalanít a dolog, és legszívesebben felkiáltanék, hogy: „az isten szerelmére, vegyél már fel egy zoknit!” Amikor kipakolta az utolsó holmiját is az autóból, felvett egy Birkenstockot (Lapát-lista – de durván!). Legnagyobb bosszúságomra azonban kivitt a hátsó kertbe, és leültetett, hogy ott beszélgessünk. Na, a kiülős emberek… Ahhoz nem találtam eléggé idegesítőnek őket, hogy a Lapát-listára felkerüljenek, csak éppen soha egyetlen közös pontot sem találtam velük. Nicholasnak spéci, fából készült, állítható támlájú székei voltak lábtámasszal; nyilvánvaló, hogy rengeteg időt tölt kint a kertben. Hátradőlt, és lehunyta a szemét. – Aaah, érezze a napot az arcán. Éreztem. Kábé öt másodpercig, udvariasságból. Aztán kinyitottam a szemem, és felültem. – Mennyire ismeri Wayne-t? – kérdeztem. – Igazából, tudja, csak köszönünk, esetleg váltunk pár szót. – Ennyi? Hiszen közvetlen szomszédok.

408

– Ja, de én sokat utazom, a nyugati partra járok. Szörfözöm, túrázom, sziklát mászom. Wayne is sokszor nincs itthon, dolgozik. Egyébként vicces – kuncogott, hogy szemléltesse, mennyire vicces. – Nem is tudtam, hogy egy szupersztár a szomszédom. Persze tudtam, hogy Wayne valaha a Laddz tagja volt. De szombat este óta az egész ország meg van őrülve, hogy ezek újra összeállnak! Mindenki erről beszél. Az emberek le vannak nyűgözve, hogy Wayne a szomszédom. Még azok is, akikről az ember azt gondolná, hogy utálják az ilyen fiúbandákat. Ki gondolta volna, hogy így szereti őket mindenki? – Tudom, miről beszél. Még a nővérem, Claire is el akar menni a koncertre, pedig ő aztán egyáltalán nem az a fajta. – Azt hallottam, további dátumok is lettek… – Dátumok? – kaptam fel a fejem kissé ijedten. – Többes számban? Én azt hittem, hogy még egy koncertet adnak. – Ó, nem – rázta a fejét. – Most mondták be a rádióban. Az autóban hallottam. Még nyolc koncertet adnak. És ezek csak az írországi fellépések. Az Egyesült Királyságban még ezen felül lesznek koncertek. És karácsonyi DVD-t csinálnak. Mindannyian újjászületnek. Jézusom – gondolkodott el –, a végén még én is elmegyek a koncertjükre. Hátha Wayne ad egy-két ingyenjegyet. Biztos ad. Rendes srác. Most hogy eszembe juttatta, milyen sok múlik azon, hogy Wayne előkerüle, borzalmasan ideges lettem, ezért aztán elhatároztam, hogy a Gloriavonalon haladok tovább. – Tudom, hogy ez most olyan lesz, mint valami trükkös kérdés, de volt Wayne-nek az utóbbi időben hölgyvendége? – Volt. – Volt? – Járt hozzá egy lány az elmúlt… nem is tudom, mióta… jó ideje már, legalább néhány hónapja. – Le tudná írni ezt a lányt? – Alig mertem levegőt venni, annyira reménykedtem. Elgondolkodott. 409

– Nem igazán – rázta a fejét. – Most hogy belegondolok, mintha mindig napszemüveget viselt volna. És baseballsapkát. De hát ragyogó tavaszunk volt, és eddig napos nyarunk is, úgyhogy érthető. Ebből is látszik, hogy ezek a kiülős emberek mindenfélét tudnak az időjárásról, amik nekem teljesen elkerülik a figyelmemet. – Alacsony volt? – kérdeztem. – Magas? Kövér? Sovány? – Nem tudom. Közepes. Közepes. Ezzel sokra megyek. De tudhattam volna, hogy nem számíthatok segítségre. Nicholas nem az a fajta ember volt, aki odafigyel a külsőségekre. Megmutattam neki Birdie fényképét. – Ő az? – Nem. Ő a volt barátnője. A részleteket nem tudom, de már rég szakítottak. – Na, és milyen autóval járt ez a titokzatos nő? Megrázta a fejét. – Nem kocsival jött. Vagy ha igen, akkor nem a Mercy Close-on parkolt. Persze tömegközlekedéssel is jöhetett. – Véletlenül nem volt itthon szerda este vagy csütörtökön reggel? – tudakoltam. Egy kicsit gondolkozott. – Szerda este itt voltam. Csütörtökön kora reggel indultam a nyugati partra. – Nem vett észre valami furcsát szerda este? Már vártam a szokásos „Miféle furcsát?” kérdést, de meglepetésemre (kategória: elképesztő) így felelt: – De. Emelt hangú beszélgetést hallottam Wayne háza felől. Wayne veszekedett valakivel, valószínűleg egy nővel. – Ez komoly? – Igen. Úristen! 410

– Volt bármilyen szó, amit ki tudott venni? Sajnálkozva rázta a fejét. – Azon töprengtem, hogy átmenjek-e, de egy idő után abbahagyták. Hogy őszinte legyek, megkönnyebbültem. Mert… hát, nem túl klassz dolog megzavarni valakit a magánügyeiben. Aki ordítozni akar, ám tegye, nem igaz? – De, persze, természetesen. – Ez nem a megfelelő pillanat arra, hogy filozófiai elmélkedésbe bocsátkozzunk a társadalmi szerződésről. – És biztos benne, hogy Wayne-t meg ezt a titokzatos nőt hallotta? – Azt nem mondhatom, hogy biztos lennék. Lehet, hogy ők voltak. – Na jó, akkor máshogy fogalmazok. Abban biztos, hogy Wayne-t hallotta? Nicholas gondolkozott. – Igen. Megismerem a hangját. – És abban is biztos, hogy egy nőt hallott? További töprengés. Szélfútta, napsütötte homlok ráncolása. – Aha. – És semmit nem tudott kivenni, hogy mit mondanak? – kérdeztem szinte esdekelve. – Egyetlen szó is nagy segítség lenne. Megint megrázta a fejét. – Semmit. Bocs. Ennyit tudtam segíteni. Kér egy kis csalánteát? – Nem. – Egy másodperc késéssel tettem hozzá: – Köszönöm. Nem, köszönöm. Ahogy kiléptem Nicholas házából, hirtelen Cain és Daisy jelent meg az utcán, mintha ebben a pillanatban pattantak volna ki két sírból, és zombi módra rám akarnák vetni magukat. – Helen! – kiabálták. – Helen! De én bevágódtam az autóba, és elviharzottam. Jézusatyaúristen.

411

56 Amikor rádöbbentem, hogy legjobb, ha a következő állomásom a MusicDrome lesz, hirtelen újult erővel tört rám a pánik. Ha Wayne csak pihenni akart egy kicsit, már bőven eleget pihenhetett. Mostanra vissza kellett volna térnie. És ha én egyre jobban pánikolok, az semmi ahhoz képest, amit Jay és John Joseph meg a többiek érezhetnek. Felhangosítottam a telefonomat, és két perc múlva már csörgött is. Ismeretlen szám. De én azért fölvettem. Ezen a ponton már nem engedhetem meg magamnak, hogy bármiről is lemaradjak. – Helen Walshsal beszélek? – kérdezte egy női hang. – Ki akarja tudni? – kérdeztem vissza óvatosan. – Itt Birdie Salaman. Jézusom! – Itt Helen – vágtam rá annyira kapkodva, hogy majd megfulladtam. – Gloriáról akarok beszélni magával – mondta élesen, már-már agresszívan. – Egy pillanat, csak meg kell… – Kétségbeesetten lestem a legelső helyet, ahol félre tudok állni. El se tudtam hinni, hogy végre megvan Birdie. Ebből is látszik, hogy néha igenis működik, ha az ember nem száll le valakiről. Beálltam egy buszmegállóba. Ha jön a busz, kénytelen lesz valahol máshol megállni. – Na, mondja, Birdie. – Szinte ziháltam, annyira izgatott voltam. – Csupa fül vagyok. – Nem, telefonon nem vagyok hajlandó. Jöjjön ide az irodába. Visszaálltam a forgalomba, és egyenesen Birdie Salaman munkahelyére hajtottam. Az épület előtt leparkoltam, elsiettem a recepció előtt, és odaintegettem a Nyűgös Anyukának. – Birdie már vár – szóltam könnyedén, elviharzottam előle, és beléptem Birdie irodájába. Birdie régimódi, feketecseresznye-mintás ruhát viselt. Hosszú haját laza 412

csavarba fogta a feje tetején, a száját pedig elképesztő élénkpirosra festette. Hogy is magyarázzam. Nagyon, nagyon sikkes volt. Felnézett. Nem mondhatnám, hogy túl barátságosan mért volna végig. – Jöjjön. Üljön le – mutatott a tollával az asztala előtti székre. Lecsüccsentem. – Mi történt a homlokával? – kérdezte. – Ó – emeltem a kezem a zúzódáshoz. – Valaki leütött. – Ki? Walter Wolcott? Az a fajankó? – Ööö… lehet. Ezek szerint ismeri? – Ma reggel fél nyolckor ott várt a bejárati ajtómban, és csevegni akart. Hihetetlenül erőszakos – legyintett elutasítón. – De nem róla akarok beszélni. Gloriáról akarok beszélni. Szóval ki is ez a Gloria? Totál ledöbbentem. – Miért kérdezi ezt? – Nem kéne, hogy érdekeljen – vont vállat. – De megőrülök. Tudni akarom, hogy kicsoda. – Fogalmam sincs. Azt mondta, ismeri. Maga hívott engem. Dühösen bámult rám. – Nem mondtam, hogy ismerem. Soha nem is hallottam róla múlt péntekig, amikor maga bejött ide és megkérdezte, hol találhatná meg. Azt hittem, biztosan Wayne új barátnője. – Nem ő az a nő, aki miatt Wayne elhagyta magát? – kérdeztem félénken. – Nem – mondta bőszen, aztán zavarodottan tette hozzá: – Wayne Zeezah miatt szakított velem. – Micsoda? Wayne és Zeezah? Zeezah? És Wayne? – Azt hittem, tudja. – Honnan tudnám? Fogalmam sem volt – hebegtem. – Mikor? Mi történt? Mostanában volt? – A pontos dátumot nem tudom, mikor kezdett megcsalni – mesélte kissé keserűen. – De úgy tippelem, tavaly október vagy november táján jöttek 413

össze. – Mi történt? – kérdeztem még mindig teljesen elképedve. Alig fértem a bőrömbe. Majd meghaltam, annyira akartam tudni. – Elmondja? Hirtelen könnybe lábadt a szeme. – Wayne és én nagyon boldogok voltunk, tudja? – Tudom. Láttam a képen. – Nem lett volna szabad látnia azt a képet. Ez magánügy. – Igen, tudom. Nagyon, nagyon sajnálom. – Nem engedhetem meg magamnak, hogy még jobban haragudjon rám, mint eddig. – De Wayne eltűnt, már csütörtök óta nyoma sincs, és én mindent megteszek, hogy megtaláljam. Sajnálom, hogy betolakodtam, de mindegy is, mit is mondott magáról meg Wayne-ről meg hogy mennyire szerelmesek voltak egymásba… Türelmetlenül törölte le a könnyeit. – Körülbelül másfél évig voltunk együtt. Folyton ide-oda utazott: Törökországban, Egyiptomban, Libanonban dolgozott, de jól megvoltunk. Aztán megismerkedett Zeezah-val. És az ő seggével szemben esélyem sem volt. – Magának is teljesen helyes segge van – véltem. – Nem – rázta a fejét sötéten. – Zeezah-nak világklasszis a segge. Csúnyán alulmaradtam seggek terén. És minden más téren is – tette hozzá. – Wayne tehetséget látott benne, lehetőséget, mindent. Durván belezúgott, aztán meg kitalálta ezt a nagy ötletet, hogy elindítja Zeezah karrierjét a Közel-Keleten kívül is. – Ez John Joseph ötlete volt. – Eredetileg Wayne ötlete volt. – Mi-i-i? Ez komoly? Mikor történt mindez? – Azt hiszem, tavaly októberben kezdődött. Ahányszor felhívott, csak erről beszélt, annyira izgatott volt. Aztán novemberben kimentem Isztambulba, hogy meglátogassam, és megismerkedtem Zeezah-val, és bár elvileg csak kollégák voltak, Wayne képtelen volt titkolni az igazságot. Nyilvánvaló volt, hogy odavan érte. 414

– És… mi történt? Maga szakított vele? Ő szakított magával? – Ő vetett véget a kapcsolatunknak. – Hallatszott a hangján, hogy még mindig neheztel. – Én reménykedtem, hogy hátha sikerülne megoldanunk. Nagyon jók voltunk együtt. De Wayne egyszerűen… nem is tudom… megőrült érte. – Szóval ez csak tavaly októberben vagy novemberben történt? Akkor hogy lehet – számoltam az ujjamon –, hogy mindössze négy hónappal később, márciusban John Joseph Hartley Írországba importálta és feleségül vette Zeezah-t? – Amikor Wayne elmondta John Josephnek, hogy mit tervez Zeezah-val, John Joseph mindent lenyúlt tőle: az ötletét, a pártfogoltját, ha nevezhetjük így, és a lányt is. – Bakker – mondtam, és egy pillanatig csak hagytam, hogy ez a hatalmas horderejű hír leülepedjen bennem. – Bakker – mondtam megint. – Szóval akkor ez az egész, hogy John Josephnek fogalma sem volt, mekkora sztár Zeezah, amikor először találkozott vele… az egész, hogy egy haverja születésnapi buliján hallotta először énekelni… – Nem csoda, hogy Roger St. Leger olyan gúnyosan röhögött. – Szóval ez mind kamu volt? – Bizony. Látta őket szombat este Maurice McNice-szal? Nem tudom, hogy lehet, hogy én láttam, inkább szemen döfném magam egy kötőtűvel, mint hogy ezt a szemetet nézzem, de kapcsolgattam a csatornák között, és valahogy egyszer csak ott voltak. Majdnem elhánytam magam. Úgy hazudnak, mint a vízfolyás. Aztán eszembe jutott, micsoda színjátékot nyomott le John Joseph, amikor Birdie telefonszámát kértem tőle, amikor úgy tett, mintha nem tudná, hol lakik vagy dolgozik Birdie. – Nem csoda, hogy John Joseph nem akarta, hogy magával beszéljek. – Nem bizony. Édesem. – Édesem? – csodálkoztam. Aztán beugrott. – Ja, igen, édesem. Magát is édesemnek szólította? – Hát persze, édesem. Ugye micsoda nagyképű pöcs ez a John Joseph Hartley, édesem. 415

– Az bizony, édesem. Azt mondta nekem, nem tudja, hogy maga hol lakik, édesem. – Édesem, micsoda hazug disznó! Rengetegszer járt nálam. – Azt is mondta, hogy nem tudja, hol dolgozik, édesem. – Dehogyisnem tudja, hogy hol dolgozom! – Édesem. Elfelejtette mondani, hogy „édesem”. – Dehogyisnem tudja, hogy hol dolgozom, édesem. – Édesem. –Édesem! Még úgy körülbelül hússzor elmondtuk egymásnak, hogy „édesem”, aztán váratlanul egymásra mosolyogtunk. Most, hogy sikeresen megalapoztuk magunk közt az entente cordiale-t, így szóltam: – Megértem, miért nem akarják, hogy kitudódjon ez a sztori. Hogy Zeezah Wayne-nel volt, mielőtt John Josephfel összejött. – Igen. Így is nehezen veszi őt be az ír nagyközönség gyomra, főleg hogy John Joseph az anyukák kedvence, a csaj meg muszlim. Bár úgy hallottam, áttér. – Na, és miért cserélte le Wayne-t John Josephre? Eléggé úgy tűnik, hogy Wayne sokkal rendesebb. Arról lenne szó, hogy John Josephnek sokkal több pénze, és Aston Martinja van? – Gondolom. Nem tudom, hogy csak kamuzott-e Wayne-nek, de azt mondta neki, vívódik. Azt mondta, nem tud választani közöttük. Nem tud választani közöttük. Hol hallottam ezt mostanában? Talán majd eszembe jut. – De aztán végül nyilván mégis választott, hiszen hozzáment John Josephhez – tűnődtem. – Méghozzá elég gyorsan. – Zeezah-nak kellett az ír állampolgárság, hogy itt dolgozhasson, ezért házasodtak össze. De lehet, hogy tényleg szeretik egymást. 416

– Az az igazság – ismertem be –, hogy tényleg úgy néznek ki. Teljesen össze vannak nőve. Tudja, mit gondolok? – Hirtelen úgy éreztem, muszáj valami fontosat mondanom. – Maga még akkor is fontos volt Wayne-nek. Komoly bűntudata volt a srácnak. – Ezt miért mondja? – kérdezte Birdie. – Éreztem – mondtam, magamat is meglepve. – De tényleg. Azt szokták mondani, nekem semmi empátiám. Pedig lehet, hogy ez nem igaz. Bevallom, az együttérzés tényleg nem az erősségem, de csak önvédelemből. Az a helyzet, hogy Wayne ott tartotta a maga fényképét a vendégszobájában. Az a szoba, esküszöm, Birdie, olyan szomorú. A legszomorúbb az egész házban. Wayne nem volt valami boldog félrelépő, igaz? – Miért múlt időben beszél róla? Elhallgattam. – Nem tudom. Figyeljen csak, megkérdezhetem, utoljára mikor beszélt Wayne-nel? Ha mostanában beszélt vele, mármint az elmúlt pár nap folyamán, könyörgök, mondja el. Birdie a fejét rázta. – Március óta nem beszéltünk. Az óta, hogy hírt adtak Zeezah és John Joseph meglepetésszerű esküvőjéről. Keményem néztem a szemébe, olyan „mint-nő-a-nővel” tekintettel bámultam rá. – Hagyja ezt abba! – mondta. – Igazat beszélek. Felhívtam, totál ki volt borulva, gondoltam, ha adok neki egy kis időt… Tudom, hogy szánalmas vagyok, de Wayne és én tényleg nagyon szerelmesek voltunk egymásba. Azt gondoltam, ez az őrült Zeezah-ügy csak olyan, hogy belehabarodott, viszont ami közte és köztem volt, az az igazi, és hogy erre majd Wayne is rájön, és észbe kap. De akkor meg jött maga, és valami Gloriáról beszélt, úgyhogy nem bírtam ki, tudni akartam, ki ő. – Az van, hogy fogalmam sincs – mondtam. – Annyit tudok róla csak, hogy ő volt az utolsó, aki üzenetet hagyott Wayne vonalas telefonján csütörtökön, mielőtt Wayne eltűnt. De lehet, hogy senki. – Nem lehet senki. 417

Pedig lehet, hogy mégis. Lehet, hogy csak valami telemarketinges, aki rá akarta venni Wayne-t, hogy váltson áramszolgáltatót. Az a kamu vidámság is: „Jó hírem van!” Az ilyenek mind így beszélnek. Utána viszont azt mondta, hogy majd a mobilján hívja Wayne-t, márpedig egy telemarketinges nem tudhatja a mobilszámát. Zsákutcába jutottam. Nem tudtam, mit gondoljak. – Na, és mondja csak – fordultam ismét Birdie-hez –, hol volt tegnap? Magánál jártam, de senki nem volt otthon. – Istenem, maga igazi kém – csóválta a fejét somolyogva. – A barátomat látogattam Westfordban. Nem mintha bármi… – …közöm lenne hozzá, tudom. Bocsánat – tettem hozzá. – Még egy dolog, Birdie. Önkéntelenül is észrevettem, hogy még mindig van némi keserűség magában, amikor Wayne-ről beszél. Lehet, hogy tudok segíteni. – Hogyan? – kérdezte, és olyan reményteli és helyes volt, hogy csak még szembetűnőbb lett, milyen feszült egyébként. – Én egy Lapát-lista nevű módszert szoktam alkalmazni. – Egy lapátot…? – Nem. Lapát- listát. Valójában inkább képzeletbeli felsorolásról van szó. Azoknak az embereknek és dolgoknak a listájáról, akiket és amiket annyira utálok, hogy legszívesebben pofám vágnám őket egy lapáttal. – Lista? – Láttam, hogy sikerült felkeltenem az érdeklődését. – Listának hívom, de fejben tartom az egészet, persze le is lehet írni, ha abban nagyobb örömét leli. Esetleg vehet magának egy kis Moleskin noteszt meg talán egy szép tollat. Vagy használhatna súgólapokat, és időről időre megkeverhetné a sorrendet. Wayne egyértelműen az első helyen állna magánál. Sőt talán inkább Zeezah. De lehetnének más emberek vagy dolgok, akikre vagy amikre neheztel, és bizonyos napokon kerülhetnének azok is az első helyre. Én például nem bírom elviselni azt a kattanó hangot, amikor valaki kinyitja az aktatáskáját. Vagy az uborka szagát. Vagy David Cameron hangját. Úgyhogy néha ezek kerülnek az első helyre. – Nos, ezt nagyon köszönöm – mondta hálásan, ha kissé megrökönyödve 418

is. Én pedig támaszt nyújtottam egy szenvedő léleknek, úgyhogy mind a ketten jól jöttünk ki a beszélgetésből.

419

57 Tudtam, hogy nincs mese: most már tényleg muszáj elmennem a MusicDrome-ba. Nincs már több tennivalóm, Jay Parker pedig vagy harminckilenc üzenetet hagyott nekem. Ahogy beléptem, buzgón imádkoztam, hogy Wayne ott álljon a színpadon a kopaszra borotvált fejével meg a piskótatekercsen hizlalt hasával, és az egyik Laddz-figurát táncolja. Arra akartam érkezni, hogy visszajött, és talán egypár dolgot be kell pótolnia, de alapvetően minden rendben lesz. De Wayne-nek nyoma sem volt. A vakítóan éles fényben Frankie-t láttam meg Rogert meg Zeezah-t és… valami rám vetette magát a semmiből, mintha leopárd ugrott volna a hátamra egy fa tetejéről. – Hol van? – vicsorogta egy hang. – Hol a picsában van? John Joseph volt. Jay közbelépett, és rövid dulakodás után eltaszajtotta John Josephet a közelemből. – Jézusom, nyugi már – mondta szemlátomást megrémülve. John Joseph teljesen ki volt kelve magából. Ömlött róla a veríték, a haja totál összekócolódott. – Megtaláltad? Megvan? – Még nem – mondtam bátortalanul. – Meg kell találnod. Meg kell találnod! Még soha nem hallottam senki ember fiát ennyire kétségbeesetten esdekelni. – Menj hátrább egy picit – kértem. El kell mondanom neki a rossz hírt a hitelkártyákról, és nem sok kedvem volt hozzá, hogy megint rám vesse magát. Amilyen röviden és tömören csak lehetséges, elmeséltem mindent, és figyeltem, ahogy John Joseph felfogja, amit mondok. – Az nem lehet – mondta, aztán a következő pillanatban már ordított. – Az nem lehet! 420

– Nyugodj már meg, az isten szerelmére! – szóltam rá. – De lehet. Viszont a telefonos hírek még nem jöttek meg. És más irányban is nyomozok. Na meg ott van Walter Wolcott is, akit az ügyre állítottál. – Mikor érkezik be a hír a telefonjáról? – Valószínűleg holnap. – Nekünk ma kell. Nekünk most kell. Ez nem így működik, de úgy sejtettem, John Joseph nem igazán értékelné, ha most magyarázni kezdenék, úgyhogy csak annyit mondtam: – Már írtam a kontaktomnak, de írok megint. Megmondom, mennyire sürgős. – Fizetünk sürgősségi díjat! – Oké, király, megmondom. El kellett tűnnöm onnan. Nem tudtam, hova menjek, mit csináljak, de abban biztos voltam, hogy ott nem maradok. Lopva Zeezah-ra pillantottam. Telt kis ajkát harapdálta, látszott, hogy tök nyomorúságosan érzi magát – és nem is hibáztattam. Ha belegondolok, milyen lehet a méregzsák John Joseph Hartley feleségének lenni… Waynenel kellett volna maradnia. Figyeltem, ahogy titkon eloson a színfalak mögé, és úgy döntöttem, utána megyek. Bárhova tart is, ott biztosan jobb lesz, mint itt. Követtem. Gyorsan haladt, céltudatosan végigment egy klinkertégla folyosón, aztán egy kis irodának tűnő nyílt területre értünk, ahol pár asztal és szék állt. Zeezah hirtelen megragadott egy papírkosarat, az arcához emelte – és belehányt. Biztos a mosdóba igyekezett, csak már nem bírta tartani. És azt gondolta, senki sem látja. Még háromszor vagy négyszer öklendezett, aztán elgyengülve köpött. Hagytam, hogy zsebkendőt keressen a táskájában és megtörölje a száját, és csak utána tudattam vele, hogy ott vagyok. – Zeezah? – H… Helen! – Szóval tényleg terhes vagy! – Igen – egyenesedett fel, és a szemembe nézett. 421

– Miért tagadta a Laddz szóvivője? – Mert a médiával ezt kell csinálni. Hadd találgassanak. – Senki nem hitte el, hogy tényleg terhes vagy. Azt hittük, csak az újabb hírverésre utaztok. Az anyukám szerint valójában férfi vagy. – Nos – mondta halvány mosollyal –, a saját szemeddel láttad, hogy nem vagyok férfi. Nincs nálad mentolos cukor? – Sokkal jobbat adok. Egy vadiúj fogkefét meg fogkrémet – kezdtem a táskámban turkálni. – Köszönöm – fogadta el rögtönzött ajándékomat. – Bár a fogmosástól is hányingerem lesz. – Részvétem. Nehéz lehet ennyire rosszul lenni, miközben ilyen nagy szarban vannak a fiúk. Szóval ezért nem ittál a hússütős bulin? Azt hittem, azért, mert rendes muszlim kislány vagy. – Azon gondolkodtál, miért nem iszom? Ha! – tért vissza belé a régi spiritusz. – Azért nem ittam, mert soha nem iszom! – mutatott végig lenyűgöző kis testén. – Azt hiszed, azért nézek ki ilyen jól, mert gyors az anyagcserém és huszonegy éves vagyok? Nos, igazából huszonnégy, de ez legyen a mi titkunk. Nem, Helen Walsh. Azért nézek ki ilyen jól, mert mindössze kilencszáz kalóriát engedek meg magamnak naponta. A napi kilencszáz kalóriából pedig egyetlenegyet sem fogok sörre pazarolni. – Napi kilencszáz kalória? – Az alig tesz ki egy almát, nem? – Még így, terhesen is? Nem kettő helyett kellene enned? Szomorúan rázta a fejét. – Be kell érnem kalciumpótlással. Fél órával a szülés után a hatos méretű sárga farmeromban kell majd fényképezkednem. Celeb vagyok. Tisztában vagyok vele, mi a felelősségem. Annyira vicces volt, de tényleg. – Hol tartasz a terhességgel? – kérdeztem. – Tizenhárom hét. – Hát, ööö… gratulálok. – Ezt szokták mondani a terhes nőknek normális esetben, nem? 422

– Köszönöm. Most pedig össze kell szednem magam. Bár nem tudjuk, meg lesznek-e tartva a koncertek, Jay Parker azt mondja, rádióinterjút kell adnom valami Sean Moncrieff nevű embernek. Ismered? – Igen. Éppenséggel nagyon kedvelem Sean Moncrieffet. – Mi lesz, ha elhányom magam a taxiban odafele menet? – Ha adsz egypár percet, beszedek kétszáz eurót Jay Parkertől, aztán elviszlek. Nem csak kedveskedni akartam. Valamit meg akartam kérdezni tőle. Megvártam, hogy elinduljunk. Azt mondják, minden kellemetlen beszélgetést autóban kellene lefolytatni, mert ott nem áll fenn a szemkontaktus veszélye, a kényelmetlen csöndeket pedig kitölti a forgalom zaja. – Zeezah… a múltkor… aznap, amikor a hattyújelmezek megérkeztek. Meg mernék esküdni, hogy úgy láttam, mintha egy pillanatra… megmarkoltad volna Roger St. Legert a lába között. Mostanában nincs teljesen jól az agyam, úgyhogy hálás lennék, ha megnyugtatnál, hogy nem képzelődtem. – Hogy megmarkoltam-e? – Hogy megmarkoltad-e. – A lába között? – A lába között. – Ezt kérdezed tőlem? – húzta ravasz kis félmosolyra a száját. – Hát, én pedig azt mondom neked erre, hogy egy kis flört mindenkit boldoggá tesz… Ahogy ti, írek mondjátok, nem dől össze a világ, nem igaz?

423

58 A rádióstúdiónál kidobtam Zeezah-t. – Bejössz velem? – kérdezte. – Nem, dolgom van. – Oké. De ahogy eltűnt, már bántam, hogy visszautasítottam. Ahányszor elkövettem azt a hibát, hogy időt adtam magamnak a gondolkodásra, rögtön arról kezdtem fantáziálni, hogy meghalok. Ezúttal sokkal élesebbnek éreztem a röppályát. Ültem az autóban, lehunytam a szemem, és azon tűnődtem, felhívjam-e Antonia Kellyt. Megállíthatatlanul száguldottam a szerda felé, és bármi történik is, akár előkerül Wayne, akár nem, mindenképp az a helyzet, hogy szerda után semmi más nem vár rám, csak az üresség. Fájt a fejem. Kinyitottam a szemem, és az érzékeny bőrt néztem a csuklóm belső felén, követtem az erek kék vonalát a tekintetemmel. Tudtam, hogy fájna, és attól féltem, hogy a fájdalom miatt nem tudnám végigcsinálni. De ahogy az emlékezetemben kutattam, rábukkantam az érzéstelenítő krémre, amit akkor használtam, amikor a szőrös lábamat lézereztettem. Van még belőle egy tubus, talán ha azt jó vastagon fölkenem, esetleg egy órával korábban, akkor nem fájna annyira. Talán egyáltalán nem is fájna. Álljunk csak meg. Nem lenne szabad ilyenekre gondolnom. Az volt az igazán félelmetes, hogy soha nem illettek rám a csinos kis „depressziós” kórképek, így aztán nem lehetett tudni, mi lesz ebből, hova visz engem ez az egész. Mások, akiknek tankönyvi depressziójuk volt, egyre inkább lelassultak, szép fokozatosan, lépésről lépésre, míg végül megakadtak. Lebénultak, katatónná váltak. Vagy épp fordítva: megvadultak a szorongástól, nem kaptak levegőt és rettegtek, nem tudtak aludni, enni, nyugodtan ülni. Ebből nekem is jutott, nem is kevés. De nekem még ezen felül is volt mindenféle extrám, mint például a gyanú, hogy kényszerleszállást hajtottam végre egy másik bolygón. Mint például hogy megnyugvást jelentenek a természeti katasztrófák. Mint például hogy 424

gyűlölöm a fényt. Mint például hogy úgy érzem, mintha nyílt lángba tartanám a lelkemet. Arra gondoltam: azt hiszem, képtelen vagyok még egyszer keresztülmenni ezen. És most még rosszabb volt, mert már azt hittem, hogy meggyógyultam. Most még rosszabb volt, mert már tudtam, milyen borzalmas tud lenni. És most még rosszabb volt, egész egyszerűen azért, mert rosszabb volt. A telefonomért nyúltam, hátha attól jobban érzem majd magam – de rájöttem, hogy már a kezemben tartom. Lehet, hogy kéne még egy telefon. Ahogy ott fogtam, egyszer csak csörögni kezdett. Harry Gilliam hívott. Görcsbe rándult a gyomrom a félelemtől. Furcsa volt. A halálra gondoltam, már kivontam magam az életemből, a világból, amelynek bizonyos részei már teljesen elvesztették a jelentésüket és a hatalmukat. Másrészt viszont felnagyítódtak az érzések és a helyzetek. Mint például a félelmem Harry Gilliamtől. Kizárt, hogy beszéljek vele. Akkor meg kellene mondanom, hogy semmit nem találtam, ami Wayne-hez elvezetne, márpedig ehhez nem volt bátorságom. De miközben azon gondolkodtam, hogyan döntsek, már tudtam, hogy nincs választásom: ha Harry Gilliam beszélni akar velem, nekem engedelmeskednem kell. Hagytam, hogy csöngjön, de persze két másodperccel az után, hogy elhallgatott, újra megszólalt. – Halló – szóltam bele nyomorultul. – Ne csináld ezt, Helen – mondta. – Mit? – Ha hívlak, fel kell venned – mondta. – Aha, oké – sóhajtottam. Nincs értelme tagadni. A markában tart. – Elfoglalt ember vagyok, nincs időm ilyen baromságokra. – Bocsánat. – Mi újság? – Több nyomon haladok, mindegyiket ezerrel nyomatom. 425

– Szóval ott fog állni a színpadon szerda este? – Igen. Hallgatott. – Átversz? – sziszegte fagyosan. – Nem – mondtam. – Nem? – De. De igen. Csak azt mondom, amit hallani akarsz, mert félek tőled. De te mindkettőnkön segíthetnél. – Mégis hogyan? – Te tudsz valamit, amit nem mondasz el nekem. – Én? Honnan tudnék én bármit? Egyszerű tyúkidomár vagyok. Feladtam. – Hát persze, hát persze, na és mi újság a baromfikkal? – Sűrű. – Ó, valóban? – Új madárral próbálkozom. Nagy reményeket táplálok iránta. Ne okozz csalódást, Helen. És letette. Jó pár percbe beletelt, mire összeszedtem magam az után, hogy beszéltünk. Ültem az autóban, úgy markoltam a telefont, mintha a szakadék szélén kapaszkodnék a sziklába, és vártam, hogy eloszoljanak a szörnyű érzések. Amikor aztán végre elviselhető mértékűre zsugorodtak, az első dolgom az volt, hogy a telefonra néztem. Örömmel konstatáltam, hogy új email érkezett. A hálám exponenciálisan nőtt tovább, amikor láttam, hogy az üzenetet a Telefonember küldte – megérkezett a hír Wayne telefonjáról! Ez mindent megold majd! Gyakorlatilag megtaláltam Wayne-t. Aztán olvasni kezdtem az e-mailt, és alig bírtam visszafogni magam, hogy ne üvöltsek hangosan és kétségbeesetten. Ez csak egy előzetes jelentés volt, mivel pánikszerűen könyörögtem, hogy írjon már. A részletek holnap érkeznek, de annyit már addig is elmondhat, hogy Wayne csütörtökön 12.03kor kikapcsolta a telefonját, és azóta nem kapcsolta vissza. 426

Döbbenten meredtem a mobilomra. Ez baj. Nagyon nagy baj. Nem nehéz kiszámolni: mindössze három-négy perccel az után, hogy Digby elindult az autójában Wayne-nel, Wayne kikapcsolta a telefonját. Vagy valaki más kapcsolta ki neki? Ez sokkal baljósabb jel, mint hogy a hitelkártyáit nem használta. Ki bír létezni a telefonja nélkül? Én biztos nem. Ilyen egyszerű. Hacsak Wayne már nem létezik…? Erről a rettenetes gondolatról a rádió terelte el a figyelmemet: Zeezah hangját hallottam. Felhangosítottam. Akár bele is hallgathatok. Sean Moncrieff a terhességről kérdezte, és Zeezah szemérmesen beismerte, hogy igen, tényleg várandós. – Tudják már, hogy fiú vagy lány? Az ilyesfajta interjú egyébként nem Sean színvonala, hogy őszinte legyek. Máskor a legnagyobb elmékkel szokott beszélgetni, és a legelvontabb témákat is érdekessé és kézzelfoghatóvá teszi. – Nem, úgy döntöttünk, nem akarjuk tudni a kisbabánk nemét. – Nem számít, csak egészséges legyen? Meg mertem volna esküdni, hogy Sean alig észrevehetően gúnyolódik. – Így van. Csak egészséges legyen. – Akkor nyilván még nevet sem választottak, ugye? – De igen – kuncogott elragadóan Zeezah. – Ha fiú, Romeónak fogjuk hívni, ha lány, akkor pedig Romának. – Netalán azért, mert a baba Rómában fogant? Seannak nem sok minden kerüli el a figyelmét. – Igen. – Újabb elbűvölő kuncogás. – A nászutunkon. Hoppá, várjunk csak egy pillanatra! Róma? – gondoltam. Róma? Á. Róma.

427

59 Volt egy pillanat, amikor azt fontolgattam, hogy nem hívom fel; amikor arra gondoltam, aznap már másodszor, hogy inkább elhajtok Cork megyébe, és személyesen birkózom meg vele, de az idő nem kedvezett nekem, így aztán – és így visszatekintve talán hibát követtem el – a gyorsabb megoldást választottam. Azonnal felvette. – ’ló. – Türelmetlennek tűnt. Őszintén szólva valóságos sündisznónak. – „Nem tud választani közöttük”? – hangzott a nyitóhúzásom. – Tessék? – Elnézést kérek, Connie. Itt Helen Walsh. Ma ismerkedtünk meg. Voltál olyan kedves, és körbevezettél az otthonodban. Hadd fogalmazzam meg másképp a kérdésemet. Zeezah-ról szeretnélek megkérdezni. Nem tudott választani Wayne öcséd és John Joseph Hartley között? Egyszerre lebegtette kettejüket? Még az után is, hogy férjhez ment? Elég, ha igennel vagy nemmel válaszolsz. – Semmit sem lett volna szabad mondanom – szólalt meg rövid szünet után, alázatosabb hangon, mint vártam volna tőle. – De nem bírom elviselni, amit ez a szarkeverő kis… kurva művelt Wayne-nel. Majd elhánytam magam attól a cirkusztól, amit Maurice McNice-nál csináltak. Azt sem tudom, hogy keveredtem ahhoz a műsorhoz. Soha nem nézem. – Te és Wayne közel álltok egymáshoz? – Mi vagyunk a családja. Szeretjük. Megbízik bennünk, bennem és a bátyjában. Na, és mit tudsz? Mennyit tudtál meg? – Hallottalak egy videofelvételen, ami a mamátok hatvanötödik születésnapján készült. A sógornőddel beszélgettél. Valami nőről beszéltetek, aki, idézem: „nem tud választani közöttük”. Hirtelen összeállt a kép: Zeezah-ról beszéltetek, a két ember pedig, akik között Zeezah nem tudott választani, Wayne és John Joseph volt. – Oké…

428

– Most pedig Zeezah terhes, és épp most volt a rádióban, és azt mondta, hogy a babája Rómában fogant… – Honnan tudja ilyen biztosan, hogy hol fogant? – Nem tudom. Azt viszont tudom, hogy amikor csütörtök este Wayne házában kutattam, az ágy melletti fiókban találtam egy öngyújtót a római Colosseumból. Persze minden esély megvan rá, hogy Zeezah ajándékba hozta Wayne-nek… légyszi, ne harapd le a fejem, csak viccelek. Vagy lehet, hogy Wayne egyszer csak megjelent a nászúton… – Dehogyis „jelent meg” – mondta dühösen Connie. – Az a nő gyötörte. Éjjel-nappal hívogatta. Azt mondogatta, hogy nem lett volna szabad hozzámennie John Josephhez, hogy borzalmas hibát követett el, hogy találkozniuk kell. Wayne ezért repült ki. De ő még akkor sem döntött. És továbbra sem döntött. Amennyire én tudom, a mai napig nem döntött. – Szóval akkor lehet, hogy Wayne Zeezah gyermekének apja? – Lehet. – És ezt Wayne is tudja? – Persze hogy Wayne is tudja. Én honnan tudnám, ha ő nem tudná? De John Joseph is lehet az apa. Zeezah azt legalább sohasem akarta beadni Wayne-nek, hogy John Joseph és ő nem fekszenek le egymással. Wayne egész végig tudta, hogy Zeezah ide-oda hányódik kettejük között. – John Joseph is tudja? Mély sóhaj. – Azt hiszem. Jézusom. Mit is jelent ez? John Joseph nem tűnt olyasféle embernek, aki szívesen venné, ha egy beosztottja ejtené teherbe a feleségét. De most komolyan, elképzelhető lenne, hogy John Joseph… konkrétan… megölte Wayne-t? Bár az is igaz, hogy valaki leütött engem. Valaki nem fél erőszakhoz folyamodni. Aztán eszembe jutott, ahogy John Joseph magából kikelve rettegett ma. Hogy férne ez össze azzal, hogy ő bántotta Wayne-t? Előfordulhat, hogy John Joseph megjátszotta magát? Simán, különösen hogy máskor mindig olyan 429

visszafogott. – Sajnálom, hogy nem értettem, mire célzol korábban, amikor arról beszéltél, ami a tegnapi újságban jelent meg… tudod, azt, hogy a terhességgel Zeezah és John Joseph boldogsága teljes lesz – mondtam. – Általában nem vagyok ilyen korlátolt. Bár elmondtad volna kerek perec, akkor mindannyiunknak időt spórolhattál volna. Connie egy ideig nem szólalt meg. – Nem tudom, egyáltalán bármit kellett volna-e mondanom – sóhajtott aztán. – Csak annyira dühös voltam. – Újabb szünet után folytatta. – És persze nyilván nem tudhatom biztosan, ki az apa. De így, hogy magánnyomozó vagy, azt reméltem, olyasmiket is ki tudsz deríteni, amit más nem. Hogy találsz valamit Zeezah orvosánál, egy DNS-teszt eredményét, bármit… – Addig nem lehet DNS-tesztet csinálni, amíg meg nem születik a gyerek. – Ó. Arra gondoltam, bárcsak visszamentem volna Clonakiltybe, hogy személyesen beszéljek Connie-val; olyan közel álltak egymáshoz Wayne-nel, hogy éreztem, a megfelelő kérdés az egész ügyet megoldhatná. A következő szavaimat alaposan megfontoltam. – Connie, aggódom Wayne-ért. Borzalmasan aggódom érte. A telefonja csütörtök óta nem volt bekapcsolva, és azóta nem használta a hitelkártyáit sem. – A francba. – Megremegett a hangja. – Mi is aggódunk érte. Betegre aggódjuk magunkat. És megjelent az az ember is, akivel kapcsolatban figyelmeztettél. – Walter Wolcott? Mit mondtatok neki? – Semmit. Borzalmas volt. Rákiabált anyura. – Figyelj, bevonjuk a rendőrséget? Keressék ők is Wayne-t? – Nem tudom. Ez az egész Zeezah-dolog olyan piszkos ügy, ha kitudódik, az nagyon rossz fényt vetne Wayne-re… – De ha tényleg bajban van? 430

– Nem tudom. – Hallottam a hangján, hogy teljesen kivan. – Beszélnem kell anyuval és apuval. Holnapig gondolkozhatok még rajta? – Connie, nagyon fontos, hogy mindent elmondj nekem, amit csak tudsz. – Mindent elmondtam. – Hallottad valaha, hogy Wayne egy Gloria nevű lányról beszélt volna? – Nem, soha. Lenyeltem egy sóhajt, aztán tettem tovább a dolgom. – Connie, tudod, hol van Wayne ebben a pillanatban? – Őszintén? Nem. Bármekkora őrület, hittem neki.

431

60 Képtelen voltam szembenézni a feladattal, hogy személyesen tudassam a rossz hírt Wayne telefonjáról Jayjel és John Josephfel, úgyhogy gyáván üzenetet küldtem Jaynek, aztán visszamentem a Mercy Close-ra. Ahogy leparkoltam, Cain és Daisy feje bukkant fel a nappalijuk ablakában, és két másodperc múlva már az utcán voltak, felém tartottak. De én már nem féltem tőlük. Rájöttem, mi az, amit mondani akarnak, amit napok óta tudatni próbálnak velem. – Légyszi! Beszélhetnénk veled? – kérdezte Cain. – Infónk van a számodra. – És nem kérünk pénzt meg semmi – tette hozzá Daisy. – Mondjátok – sóhajtottam. – Nem kéne bemennünk? – pillantott hátra tétován Cain jobbról is, balról is. – Valami kövér, esőkabátos csávó járkál erre, Wayne-ről kérdezősködik. Én azonban nem akartam visszamenni Cain és Daisy otthonába, nehogy a tapéta megint rám vesse magát. De Wayne csodás házába sem viszem be őket. Az az enyém. – Á, nem, itt tök jó lesz. – Az autónak támaszkodtam, és egy kézmozdulattal jeleztem, hogy ők is lazítsanak nyugodtan. – Az esőkabátos csávónak semmit nem mondtunk – folytatta Cain. – Neked tartogattuk a hírt. – Ez rendes tőletek – mondtam. – Mi történt a homlokoddal? – kérdezte Daisy. – Valaki leütött. – Ki? Az esőkabátos csávó? – Nem tudom. Igazából épp ott történt – mutattam arra a helyre az utcán, ahol elestem. – Szombat este. Tizenegy előtt valamivel. Semmit nem láttatok? – Á, nem – rázta a fejét Cain. – Tudod, mi általában… elég erősen… betépünk… esténként. Jobban alszunk tőle. Tizenegykor már biztos nem 432

voltunk magunknál. Ne haragudj. Szóval, akarod hallani a nagy hírt? – Igen, persze, mondjátok. – Oké – emelgette a sarkát, mintha százméteres futásra készülne. – Vagy inkább te akarod elmondani, Daisy? – Nem, te mondd el, Cain. – Oké. Ez súlyos lesz, Helen. Készen állsz? – Remélem – igyekeztem áhítatot csempészni a hangomba. – Oké. Volt egy nő, aki eljárt Wayne-hez az elmúlt, nem is tudom, ezer évben. Hónapokban. És ez a nő Zeezah! – Micsoda? Folytasd! – Bizony! Akkor ismertük fel, amikor eljöttetek hozzánk, aznap. Mármint tudtuk, hogy néz ki, láttuk a tévében meg minden, de amikor élőben láttuk, rájöttünk, hogy ő az a lány, aki Wayne-hez jár. – Mindig baseballsapkában és napszemüvegben jött – vette át a szót Daisy. – És bő ruhákban. Nagy pólóban, bő melegítőben… – A seggét próbálta álcázni – magyarázta Cain. – Aha, azt a popsit – sóhajtotta irigykedve Daisy. – Azzal egy pillanat alatt lebukott volna. Muszáj volt eltakarnia. – Ez nagyon fontos hír – jelentettem ki. – Időre van szükségem, hogy megemésszem. – Ne aggódj, senki másnak nem fogjuk elmondani – nyugtatott meg Cain. – Annyira bánt minket, hogy úgy megijesztettünk a múltkor. – Bocsánatot akartunk kérni – bólintott Daisy. – Segíteni akartunk. – Nagyon hálás vagyok nektek – mondtam ünnepélyesen. – Igazán sokat segítettetek. Nos, valójában nem segítettek semmit, de miért ne kedveskedhetne néha az ember. Alighogy újra beléptem Wayne gyönyörű otthonába, azonnal felmentem az emeletre. Újra meg kellett néznem az ágy melletti fiókot. Bár Connie megerősítette, hogy Wayne hívatlanul beállított Zeezah és John Joseph nászútjára, úgy éreztem, a saját szememmel kell látnom azt az öngyújtót, 433

amely mozgásba lendítette az én – őszintén szólva – zseniális gondolatmenetemet. Ott is volt. A szokásos ágy melletti fiókokban található holmi között ott feküdt egy fehér öngyújtó a római Colosseum képével. Kiemeltem a fiókból, és a tenyerembe fektettem. Még a lángot is fellobbantottam. Igen, tényleg létezik ez az öngyújtó. Tényleg létezik, és király vagyok, de van-e itt még valami, ami felvilágosíthatna? Aprópénz, régi blokkok, kifolyt tollak, befőttesgumik, használt elemek, átalakítók, egy tubus Bonjela és néhány levél gyógyszer: Gaviscon, Claritin, Cymbalta. A Bonjela fogfájásra való krém, a Gaviscon rágótabletta gyomorégésre, a Claritin szénanáthára való, a Cymbalta pedig – magam is szedtem egy ideig, bár nem sokat ért – antidepresszáns. Jobban oda kellett volna figyelnem a gyógyszerekre, amikor először kutattam át ezt a fiókot. Szegény Wayne. Most már az is értelmet nyert, hogy a Korán ott van az asztalon az ágy mellett. Sőt: még A Most csodája-cédé is. Nem lehetett könnyű lelki megnyugvásra lelni abban a helyzetben, amiben ő élt. Igazából annyi minden értelmet nyert! Tudtam, hogy John Joseph hazudik, amikor tagadta, hogy Wayne-nek barátnője van. Akkor azt feltételeztem, hogy Wayne barátnője a titokzatos Gloria. Hogy találhattam volna ki, hogy Wayne barátnője John Joseph felesége? Ugyanez a helyzet Zeezah-val is. Furán viselkedett, amikor Gloriáról kérdeztem. Egyszerűen… féltékeny volt. Talán nem kifejezetten féltékeny, de valami hasonlót érzett. Talán csak ki akarta sajátítani Wayne-t. Vagy csak gyanakodott. Tudta, hogy Wayne megőrül érte, és kíváncsi volt, vajon mit a fenét csinál ezzel a Gloriával. Ez valójában nagyon is jó kérdés: tényleg, mi a fenét csinál Wayne ezzel a Gloriával? Iszonyúan szeretném tudni. Bementem Wayne dolgozószobájába, abban a reményben, hogy ha csupa információtól duzzadó mappa vesz körül, hátha valahogy átszivárog belém némi fény. Azon tűnődtem, vajon elkezdjem-e levenni a polcról a dossziékat, és újra végigböngésszeme a pénzügyi feljegyzéseket, miközben imádkoznék, 434

hogy valami, ami korábban elkerülte a figyelmemet, most előugorjon és mindent megváltoztasson, de a földre roskadtam, hátamat az ajtónak támasztottam, és hagytam, hogy más csapásra lépjen az agyam. Eszméletlen, mennyi sok részletet figyelembe kell venni. Mivel jobbkezes vagyok, a bal csuklómmal kell kezdenem. Továbbá – ezt az interneten olvastam – fontos, hogy elég meleg legyen a fürdővíz; ennek valahogy ahhoz van köze, hogy milyen hőmérsékleten alvad a vér. Rettentő fárasztó ezt a sok gyakorlati részletet végiggondolni, de muszáj ezeket is számba venni. Ez egy bonyolult feladat, aminek rengeteg vetülete van – akár egy rablótámadásnak. Minden egyes lépést gondosan elő kell készíteni. Párszor csöngött a telefonom, de rá se néztem. Olyan mélyen belemerültem a tervezgetésbe, hogy szinte alig fogtam föl a halk, csikorgó hangot. Mire a másodikat is meghallottam, sikerült beazonosítanom az elsőt: kulcs fordul a bejárati ajtó zárjában. Rémeket hallok? Vagy valaki bejött a házba? Majdnem biztos voltam benne, hogy lépteket hallok az előszobából. Simán lehet, hogy valaki itt van, mivel elfelejtettem a láncot rázárni az ajtóra, amikor megérkeztem. Ekkor – kis híján kiugrasztva a szívemet a bordáim közül – megpityent a telefonom. Üzenet jött: a rendszer mozgást érzékelt Wayne előszobájában. Átjárta a testemet az adrenalin. Nem képzelődöm. Valaki tényleg itt van. Lekuporodtam a földön, próbáltam követni, mi folyik odalent. Az az ökör, Walter Wolcott az? Dublin Város Titokzatos Csapkodója? Vagy talán… Wayne? Végre visszatért? Bénító félelem és türelmetlen várakozás között lebegtem. Valaki leütött szombaton este. Az a valaki azt mondta, hagyjam békén Wayne-t, és én nem hagytam békén Wayne-t. Ő jött el, hogy megint leüssön? Mindjárt összetöri a csontjaimat? És én mit szólok ehhez? Azt, hogy elönt a béke. Remélhetőleg belehalok. Ha pedig nem, talán jó sokáig fekszem majd a kórházban, és nem leszek magamnál a morfiumtól. Volt valami kifejezetten vonzó abban, hogy a lelki fájdalmamat fizikai 435

fájdalomra cserélhetem. Már a lépcsőről hallatszottak a léptek: valaki följött az emeletre. Bement Wayne hálószobájába. Kijött, aztán bement a vendégszobába. A fürdőszoba következett: felálltam, hogy ide is bejöhessen. Erőteljesen bevágódott az ajtó, és a fürdőszobába beviharzott Zeezah. Amikor meglátott, felsikoltott, és idegen nyelven hadart valamit. Többször is ki tudtam venni az „Allah” szót, és még a legnagyobb dráma közepén is szakítottam egy másodpercet arra, hogy elámuljak a csodás nyelvtehetségemen. Zeezah végül angolra váltott. – Helen! Helen Walsh! – Kapkodta a levegőt, kezét a szívére szorította. – Úristen, de megijesztettél! Mit keresel itt? – A munkámat végzem. Te mit keresel itt? – Wayne-t. – Komolyan azt gondoltad, hátha itt üldögél a házában, miközben a fél ország őt keresi? – Kétségbe vagyok esve. Mindenki kétségbe van esve. A kétségbeesett emberek ostoba, értelmetlen dolgokat csinálnak, mert valamit csinálniuk kell a semmi helyett. – Az utolsó szavakat már zokogva mondta. – Mit szólnál, ha felvetném, hogy John Joseph… ööö… hogy is mondjam… megszabadult Wayne-től? – John Joseph semmit nem csinált Wayne-nel. Erről biztosíthatlak. Olyan fontos neki, hogy Wayne visszajöjjön, hogy azt el sem tudod képzelni. Nincs pénzünk, Helen Walsh, nincs pénzünk. John Joseph… hogy is kell mondani? John Joseph teljesen be van szarva. – Nem mesélted el, hogy mi van közted és Wayne közt – mondtam. – Nem kérdezted. Hú, de szemtelen a kis hölgy. Hamar összeszedte magát. – Mikor találkoztál utoljára Wayne-nel? – kérdeztem. – Szerda este. Eljöttem hozzá. 436

– Vitatkoztatok? Bólintott. Szóval ez volt az a kiabálás, amit szörfös Nicholas, a közvetlen szomszéd hallott. – Azt mondta, választanom kell közte és John Joseph között. Azt mondta, hogy még ha John Joseph is a gyerek apja, akkor is kellek neki, de döntést kell hoznom. Azt mondtam, nem tudok. Szeretem Wayne-t, de már nincs lemezszerződésem. John Joseph nevén fut minden. Neki viszont nincs pénze. És nem is lesz pénze, hacsak ezeket a… – elhallgatott, szemlátomást most próbálta ki először a szót – kibaszott koncerteket meg nem tartják. De Wayne nélkül nem fogják megtartani őket. Úgyhogy… baszhatom. De nem csak én. Mindannyian baszhatjuk. De legalább remek szavunk van, hogy a helyzetet jellemezhessük – tette hozzá elkésett gondolatként. Tisztára elegem volt már ebből a kérdésből, de hát itt volt megint: – Zeezah, szerinted hol van Wayne? – Szerintem a családjához ment. Szereti azt a parancsolgatós nővérét, Connie-t. Nagy itt a szerelem, úgy látom. – Nincs a családjával – ráztam a fejem. – Sajnálatos módon nincs más ötletem, Helen Walsh. Most elmegyek. Elmegyek az otthonomba, ahol valószínűleg már nem sokáig élek, és megpróbálom megnyugtatni a férjemet. E célból szerezni fogok Roger St. Legertől egy Xanaxot.

437

61 Olyan hosszú és sűrű napom volt, hogy még mindig nem sikerült Artie-val beszélnem. Volt tőle egy nem fogadott hívásom, de üzenetet nem küldött. Visszahívtam, megint rögtön a hangposta kapcsolt be, úgyhogy gyorsan bepötyögtem egy üzenetet, hogy jól vagyok, és hívjon akármikor. Aztán kiválasztottam Antonia Kelly számát a telefonomon, és hosszan bámultam, azon tűnődtem, felhívjam-e. És ha fölveszi? Mit mondok neki? Úgyis tudni fogja, hogy nem csevegni akarok. Vagy ezer évig tétovázott az ujjam a hívógomb fölött, aztán hirtelen belevágtam. – Itt Antonia Kelly. – Egy pillanatra azt hittem, tényleg ő az, de aztán rájöttem, hogy a hangpostája. Gyönyörű a hangja: olyan hang, amilyen egy fekete autót vezető, sálak tekintetében kitűnő ízlésű nőnek van. – Kérem, hagyjon részletes üzenetet, amint tudom, visszahívom. Tedd le, tedd le, tedd le… – Antonia… ööö, itt Helen. Helen Walsh. Visszahívna valamikor…? Letettem. Ki tudja, mikor hív vissza? A mobiljának a száma volt meg nekem, de gyanítottam, hogy ez nem a személyes száma, hanem olyan, amit a munkaidő végén kikapcsol. Valószínűleg leghamarabb holnap reggel fogja megkapni az üzenetemet. Iszonyatosan feszült voltam, mielőtt Antoniát felhívtam, és a csalódás, hogy nem beszélhettem vele, mélységes belső szakadékba taszított. Hogy távol tartsam magamtól az érzéseimet, lementem az alsó szintre, és átnéztem Wayne óriási cédégyűjteményét abban a kósza reményben, hátha valami hasznosra bukkanok, de semmit nem mondott nekem az egész, úgyhogy inkább a tévécsatornákra fordítottam a figyelmemet. Meglepetésemre (kategória: bosszantó) úgy tűnt, Wayne kedveli a főzőműsorokat – Jamie Oliver, a Hairy Bikers, Könnyed vacsorák, ilyesmi. Nem az én asztalom. Bőségesen elég időm lesz majd főzni, ha meghaltam. Végigpásztáztam a listát, de semmin nem akadt meg a szemem, mígnem észrevettem, hogy rendszeresen felvette az Író és kamuhős t, 438

egy vígjátéksorozatot, ami egy brooklyni magánnyomozóról szól. Nagyon bírom ezt a sorozatot. Megnéztem egy részt, bár már láttam, majd belekezdtem még egybe, de aztán rájöttem, hogy a viselkedésem ijesztően közelít a henyéléshez, úgyhogy abbahagytam. Megnéztem a telefonomon, hogy Artie visszahívott-e, de nem, pedig már éjfél felé járt az idő. Kicsit fura volt; általában naponta többször is beszélünk, ma pedig egyetlenegyszer sem értük el egymást. Úgy éreztem, mintha a rendezetlenség, a befejezetlenség tegnapi érzése még mindig itt ólálkodna körülöttünk. De hát most semmit nem tehetek – már túl késő van –, úgyhogy bevettem egy kis Nurofent meg pár altatót, és egy párnával fölszerelkezve lefeküdtem a földre Wayne nappalijában. Kellemetlen, könnyű álomba merültem, és az utolsó tudatos gondolatom az volt: Holnap hazajössz, Wayne. Egy ponton felriadtam, halálosan fájt a fejem. Már kezdett világosodni, de amikor a telefonomra pillantottam, láttam, hogy még csak hajnali 3.24 van. Jaj, istenem! Mindig ez történik: az altató az első néhány éjszakán kiüt, de aztán egyre kevésbé hatékony. Borzalmasan korán volt még ahhoz, hogy elkezdődjön a kedd. Nem bírtam elviselni. Kibírhatatlan volt. Muszáj volt csinálnom valamit. Bevehetnék még egy altatót, csak épp nem kéne… vagy esetleg megnézhetnék még egy részt az Író és kamuhős ből… vagy elmehetnék Artie-hoz. Vigaszra lelnék a testében, a melegségében, az isteni férfiillatában. Elhatároztam magam; felkeltem, bevettem az utolsó fájdalomcsillapítómat, és nekivágtam a kihalt utcáknak. Artie házától néhány saroknyira találtam parkolóhelyet. Csöndben beléptem a házba, és lábujjhegyen fölmentem a lépcsőn. A gyöngyház csillogású reggeli fény már be-bekéredzkedett az ablakon sugaraival. Ahogy a legfelső lépcsőfokra tettem a lábam, egyszer csak összeütköztem valakivel. Vonnie-val. Tátott szájjal meredtem rá. Ezúttal képtelen voltam előkaparni magamból azt a nemtörődöm incselkedést, ami folyni szokott köztünk. És neki sem 439

sikerült. A félhomályban láttam, ugyanannyira megdöbbent, mint én. Icipici trikó és jóganadrág volt rajta, ami lehetett rendes ruha, de lehetett hálóruha is. – Kinek a szobájában alszol? – kérdeztem. – Senkiében – válaszolta. – Maradjon is így – mondtam fesztelenül, bár egyáltalán nem úgy éreztem magam. Hangtalanul lement a lépcsőn, én pedig végigmentem a folyosón. Artie hálószobája előtt megálltam. Sokáig álltam ott, bénultan a döntésképtelenségtől, nem mertem belépni, nehogy kiderüljön, hogy Vonnie ott volt nála. Lehet, hogy nem volt, és akkor elmúlhatna a rettegésem. De mi van, ha ott volt…? Az tűnt a legbiztonságosabbnak, ha elmegyek, úgyhogy visszahajtottam Wayne-hez, és bevettem még egy altatót, mert nem tudtam nem bevenni még egyet.

440

KEDD

441

62 Wayne-nél ébredtem a földön, délelőtt 10.37-kor. Két üzenetem volt Artie-tól, kérte, hogy hívjam fel, de nem hívtam. Volt továbbá körülbelül nyolcvan üzenetem Jay Parkertől, de őt sem hívtam vissza. Egy korty diétás kólával lenyeltem a gyógyszeremet, de a Cheerioszal már nem is fárasztottam magam, aztán beültem az autóba, és elmentem egy vaskereskedésbe egy booterstowni bevásárlóközpontba. – Egy Stanley kést szeretnék. – Egy Stanley kést. Értem – bólintott a férfi a pult mögött. – Nos, mutathatok néhányat, többfajta van belőle. Olyan bőségesen felszerelt bolt volt, amilyenben még soha életemben nem jártam. Voltak ott szögek meg csavarok meg zsanérok meg kulcsok és még végtelen sok más furcsa, apró fémtárgy. Millió és millió fémtárgy millió és millió különböző méretben. Olyan volt, mint Aladdin barlangja, csak éppen inkább mint amit a pokolban találni. Jobban örültem volna, ha diszkréten és névtelenül intézhetem el a vásárlást, de nem találtam a Stanley késeket, és ahogy a polcokat pásztáztam, csúnya dolgok ugrottak elém – láncfűrészek meg elektromos fúrók meg Dulux festéktáblázatok. Szörnyű, borzalmas volt ez a hely. Végül aztán feladtam, odamentem az emberhez a pult mögött, és előadtam a kérésemet, mire ő lelkesen segíteni kezdett. Szemlátomást szerette a munkáját. – Ez az alapmodell – mutatott be egy kicsi, vastag, ívelt pengéjű kést. – Csak egy penge van benne, de vehet hozzá még. – Értem. – Ez már egy kifinomultabb modell. Három penge egyben. Látja itt ezt a kis gombot? Közelebb hajoltam, hogy jobban lássak. – Megnyomja a gombot, és máris ott a hosszabb penge. Látja? Aztán ha még egyszer megnyomja, még hosszabb pengét kap.

442

– Értem. – Ez pedig… – folytatta szemlátomást büszkén. – Ehhez külön dísztok tartozik. – Elővett egy kis fadobozt, és széles mozdulattal felnyitotta. – Ez természetesen drágább, de megéri. Hirtelen egy másik fickó, egy másik vásárló avatkozott bele a beszélgetésbe. – Ne hagyja, hogy átverje – mondta majdnem-de-azért-nem-egészen tréfás hangon. – Én igazi csináld magad szakértő vagyok, mindent tudok a csináld magadról, és állítom, hogy bőven elég az alapmodellt megvenni. – Tényleg? – Tulajdonképpen mihez kell a kés? – kérdezte a pult mögött álló férfi. – Ööö… dolgokat elvágni. – Értem – mutatott kissé csalódottan az alapmodellre. – Ezzel tényleg biztosan el tud vágni dolgokat. – Ezt kérem. – Kér hozzá további pengéket? – Igen. – Remélhetőleg egy elég lesz a feladathoz, de semmi értelme a felületes szervezés miatt elrontani az egészet. – Egy ötös lesz – mondta az ember. Meg voltam döbbenve, hogy ilyen olcsó. A fickó óvatosan buborékos csomagolóba tekerte a kést. – Nem akarnánk, hogy levágja a kezét! – Ja, azt nem. – Átnyújtottam az ötöst, és visszamentem az autóhoz. Sokáig ültem ott, gondolkoztam. Egy dologban biztos voltam: anyuéknál nem csinálhatom. Az borzalmas lenne nekik. Soha többé nem lennének képesek bemenni a fürdőszobába. Szállodában kell csinálnom, és igazából már tudtam is, hogy melyik lesz az. Szürke, brutális, keskeny épület volt Ballsbridge-ben, a legkevésbé hívogató hely, amit csak el lehet képzelni. Annyira nyomasztó hely volt, nehezemre esett elhinni, hogy valóban szálloda: inkább börtönnek nézett ki. Bronaghhal mindig azt mondtuk róla, „olyan hely, ahová azért megy az ember, hogy megölje magát”. 443

Na és azzal mi lesz, aki a szobákat takarítja? Biztosan egy lány, szinte mindig egy lány az. Tuti, hogy minimálbéren van, valószínűleg külföldi, távol a barátaitól és a családjától. Úgy döntöttem, hogy lengyel. Mondjuk Magdának hívják. Szobalánynak lenni még a legjobb időkben is szar meló – a szoba felszereltségének tekint az a sok üzletember, akikről „véletlenül” lecsúszik a törülköző, elővillantva fehérrépára hasonlító altájukat –, és én meg akartam védeni Magdát attól az életre szóló traumától, hogy a holttestemet lássa a kádban. Az nem lenne helyes, ha az én megkönnyebbülést hozó halálom csupán egy remek alkalmat nyújtana a világegyetemnek, hogy a rettegésemet egyszerűen áttegye egy másik emberre, mint valami pokoli stafétabotot. Próbáltam kigondolni, hogyan oldhatnánk meg a problémát. Nyilvánvaló, hogy belülről bezárnám a fürdőszoba ajtaját, de ettől még lehet, hogy sikerülne bejutnia. A legjobb az lenne, ha cédulát írnék, és kiragasztanám a fürdőszoba ajtajára kívülről: figyelmeztetném, hogy ne menjen tovább. „ÁLLJ”, írnám nagy, fekete betűkkel. Aztán azon gondolkodtam, hogy mondják lengyelül, hogy „állj”. Majd megpróbálom kiguglizni. Azt írnám: ÁLLJ! KÉREM, NE JÖJJÖN BE. MEGÖLTEM MAGAM. SOHA NEM HEVERI KI. Lehet, hogy angolul és lengyelül is megpróbálom kiírni. És pénzt is hagyok az extra takarításra. Kinéztem az autó ablakán, és mint egy égi jel, papírboltot pillantottam meg kétajtónyira a vaskereskedéstől. Bementem, vettem celluxot, egy vastag fekete filctollat és egy köteg A4-es papírt – a legkisebb csomag, amit kapni lehetett, ezerdarabos volt. Amikor visszaültem az autóba, beletettem a kést a zacskóba, és az egész cuccot az ölembe tettem. Megnyugtatóan nehéz volt, az a táska jutott eszembe róla, amit a várandós anyák pakolnak össze, mielőtt bemennek a kórházba megszülni a babájukat. Most már csak az érzéstelenítő krém kell a szüleim házából, és kész a 444

készlet.

445

63 Különös, önkínzó gyakorlatként elmentem a MusicDrome-ba, ahol a szokásos felfordulás fogadott. Több tucat ember rohangált céltudatosan, a színpadon pedig John Joseph, Roger, Frankie és Jay tanulta a lépéseket a koreográfustól, aki staccató ban utasított: – Két, há és forgás. És vissza. És lép. És lép. És forgás. És megáll. És risza. Próbálj meg mosolyogni, John Joseph, gyerünk, próbálj meg mosolyogni! Elég jól nézett ki a dolog. Pontosak voltak, és könnyedek, gyorsak és viccesek, és keményen dolgoztak. Róma lángokban áll, Néró hegedül. Amikor a látóterükbe értem, mind a négyen azonnal abbahagyták a táncot, és felnéztek, akár egy rémült szarvascsorda; megindítóan, szánalmasan reménykedve bámultak rám. Megráztam a fejem: „nincs hír”. Félig-meddig arra számítottam, hogy John Joseph megint hörögve rám veti magát, de egyszerűen csak bólintott. Úgy tűnt, az elfogadás stádiumába lépett, ami gyakran megesik azokkal, akik katasztrófával néznek szembe. Talán a katolicizmusából merít vigaszt. Aztán kis híján felnevettem a naivitásomon. Nyilván Roger St. Leger igencsak erős Xanaxának tulajdonítható, hogy nem habzik a szája és nem akarja lemarni az arcomat. Jay kiszakadt a csoportból. Valaki odadobott neki egy törülközőt, letörölte az izzadságot az arcáról. Odajött hozzám. Fehér inge sovány felsőtestéhez tapadt. – Helen, mi a véleményed? Láttad őket a hattyújelmezben szombaton. Maradjon vagy szabaduljunk meg tőle? – Felejtsétek el – mondtam. – Minél egyszerűbb az egész, annál jobb. – Helen szerint hagyjuk a hattyújelmezt – szólt oda a többieknek. – Akkor tehát a hattyújelmez marad – vigyorgott diadalmasan John Joseph. Szemlátomást nem lett jobb kedvű a Xanaxtól. Undok dög. – Nem lesz hattyújelmez – súgta a fülembe Jay. – Katasztrofális volt. – Keresgélni kezdett a nadrágzsebében, aztán előhúzott egy köteg pénzt, és a kezembe nyomta. Izzadságtól csillogó, fekete hajtincs hullott a homlokába. – 446

Szóval? Semmi hír a telefonos emberektől? – Még semmi. Majd ma valamikor. Wolcott talált valamit? Jay megrázta a fejét. Tisztára sápadt volt. – Na, és mi lesz, ha a telefonlista sem segít? – kérdeztem. – Meddig fogtok elmenni ezzel az egésszel? Mikor hagyjátok abba a próbálást? – Tényleg azt gondolod, hogy nem fogod megtalálni? Nem tartottam vissza magam. Kimondtam. – Tényleg azt gondolom, hogy nem fogom megtalálni. Még mindig keresem, de… – És tényleg azt gondolod, hogy nem fog megjelenni? Hogy szarban hagy minket? – Nem lehet, hogy nincs más választása? – Ezt hogy érted? – Nem tudom pontosan. – És nem is akartam gondolni rá. – Szóval mit fogtok csinálni? Jay hallgatott. – Holnap reggel tízig várunk – mondta aztán. – Ha még akkor sincs itt, sajtóközleményt adok ki, és lemondjuk a koncerteket. Mindenkinek visszaadjuk a jegy árát. A befektetők kibaszott dühösek lesznek. A bírósághoz fognak fordulni. Piszkos jogi ügy lesz. És pénzügyi. – Kinek? Hátrabökött a fejével a válla mögött. – Nekik hármuknak. És vicces módon Wayne-nek is. Meg nekem. – Nem tudják hárman megcsinálni a koncertet? – Nem. Persze beszéltünk róla, de… – A rajongók lázadoznának. – Az még hagyján, de mind a négy laddzes aláírta a szerződést, ami jogilag kötelezi őket, hogy négyen együtt csinálják meg a show-t. Mindent vagy semmit. – Kár – mondtam. – Mert különben beállhatnál helyette. Tök jól táncolsz. 447

– Ó… tényleg? – Te is tudod. Jó táncos vagy, mindig is mondtam. Annak ellenére, hogy mi minden vagy még. Hirtelen valami borzalmas villant meg a szemében. – Helen. Beszélhetnék veled négyszemközt? Nem, gondoltam. – Oké – mondtam. Hátrament a színfalak mögé, én meg követtem végig a hosszú klinkertégla folyosón. Benyitott egy kis öltözőbe, én is beléptem. Jay becsukta mögöttünk az ajtót. – Beszélnünk kell – mondta. – Ööö… oké. – Tudom, hogy már mondtam, már vagy milliószor elmondtam neked, de megint el akarom mondani, mennyire sajnálom – kezdte. – Sajnálom, hogy gondot okoztam neked. Sajnálom Bronaghot. Nagyot nyeltem. – Bronagh a legjobb barátom volt – mondtam. – Nem lett volna szabad ezt tenned. – Életem végéig bánni fogom – hajtotta le a fejét. – De könyörgök, értsd meg, hogy ők javasolták; ők jöttek hozzám, ők erőszakoskodtak. – Becsaptad őket… – Nem csaptam be őket. Oké, nem csapta be őket. De tönkretette őket. És minket is tönkretett. – Nemet mondtam nekik – szólt halkan. – De nagyon akarták. Főleg Blake. Lehet, hogy ez igaz, ismertem el. Blake eléggé pénzbolond volt; egy kósza gondolat, és rögtön eurójelek jelentek meg a szemében. Üzletembernek tartotta magát. Igazából ez volt az egyik oka, amiért olyan jól kijöttek Jayjel. Az egyik dolog, ami miatt olyan szoros négyest alkottunk. 448

– Olyan jó móka volt együtt – sóhajtottam. – Úgy négyen. És tényleg. Jól megvoltunk, Bronagh és Blake és Jay és én. Rengeteget voltunk együtt, jártuk a várost, buliztunk. Mígnem, anélkül hogy velem bárki megbeszélte volna, Bronagh és Blake befektetett Jay egyik üzleti tervébe. Olyan ötlet volt, ami még a recesszióban is életképesnek tűnt; valójában épp a recesszió hozta létre (Adósságcsomagnak hívták) – bár olyan bonyolult volt, hogy sohasem értettem meg teljesen. Egy bank pénzelte a vállalkozást egy olyan időben, amikor a bankok semmit nem pénzeltek. De megtörtént, amire abszolút nem lehetett számítani: a sziklaszilárd dán bank, az anyavállalat csődbe ment, és ahogy a kártyavár összedőlt, Jay zöldfülű cége is csődbe ment, és Bronagh és Blake az összes pénzét elvesztette. A befektetéshez kölcsönt vettek fel (ezt hívják tőkeáttételnek), úgyhogy azon felül, hogy minden félretett pénzüket elvesztették, most még sok-sok ezres tartozásuk is lett. Olyan sok ezerrel tartoztak, hogy könyörögtem, ne árulják el nekem a végösszeget. Rémálom volt nekik az egész, és engem hibáztattak, mert én ismertettem össze őket Jayjel. Soha nem bocsátottak meg nekem. Én pedig teljesen kész voltam, hogy Jay pénzügyileg tönkretette a barátaimat, úgyhogy én meg neki nem bocsátottam meg soha. Szétesett a négyesünk. Bronagh és Blake nem állt velem szóba, én meg Jayjel nem voltam hajlandó beszélni. Ez egy évvel ezelőtt történt. – De hát semmit nem csináltam, ami tisztességtelen lett volna, hiába is célzol erre folyton – mondta Jay. – Nem vagyok szélhámos. Az egy teljesen jó üzleti ötlet volt. Egy jó nevű bank finanszírozta, senki nem számított rá, hogy csődbe fog menni. Lehunytam a szemem. Aztán felsóhajtottam, és végre elengedtem azt a keserű kis csomót, a meggyőződést, hogy Jay Parker egy csaló. Egyszerűen nem volt szerencséje. Bronagh és Blake pedig nem hülye: mindent tudtak, amikor belementek a dologba Jay Parkerrel. Van még egy dolog, amit akár be is vallhatok, ha már úgyis elővettem a nehéz gondolatokat: talán Bronagh és én nem is voltunk annyira jó barátok, 449

mint gondoltam. Annak idején igen: mielőtt férjhez ment, sziklaszilárd volt a barátságunk. De amikor fél évvel később először lettem depressziós, nem igazán volt ott, hogy a vállán sírhassam ki magam. Csak egyszer jött el a kórházba meglátogatni. Azzal mentegettem magamban, hogy nemrég ment férjhez, hogy még mindig a nászútszakaszban tart. Pedig lehet, hogy valójában akkor sérült a barátságunk: túlságosan megijesztettem, amikor rosszul voltam, és igazából soha nem változtam vissza ugyanazzá, aki korábban voltam. – Kérlek, bocsáss meg – mondta Jay. Különös béke szállt meg; hatalmas megkönnyebbülés volt elengedni végre az egészet. – Megbocsátok – mondtam. – Tényleg. Remény csillant a szemében. – Esetleg… – Nem – mondtam szelíden. – Azt verd ki a fejedből. Olyan már soha nem lesz. – Az új pasid? Komoly a dolog? – Mmm – motyogtam. Nincs értelme belemenni a részletekbe. A béke, amit éreztem, hirtelen eltűnt. De nemsokára minden mindegy lesz.

450

64 Artie üzenetet írt, hogy hívjam fel, de nem hívtam. Ha beszélnék vele, az azt jelentené, hogy tudomásul kell vennem a tényt: miközben én Wayne Diffney nappalijában, a földön töltöm az éjszakáimat, Artie volt felesége ott alszik a házban. Lehet, hogy az ágyában. Az a legvalószínűbb, hogy az ágyában, abból ítélve, mennyire megdöbbent, amikor összefutott velem. Döntést hoztam: végig fogom vinni ezt a Wayne-ügyet. Megnyugtató érzés volt, hogy megvan a felszerelésem, az én kis ejtőernyőm. De amíg Jay Parker ki nem adja a sajtóközleményt holnap reggel, és le nem mondja a koncerteket, keresni fogom Wayne-t. Aztán eltűnök. Szorgalmasan folytattam a kutatást, követtem a kósza nyomokat, amik még megmaradtak. Felhívtam Connie-t, Wayne nővérét, de rögtön bekapcsolt a hangposta. Lehet, hogy üldöztetési mániám van, de szerintem Connie kerül engem. Aztán felhívtam Digbyt, a valószínűsíthető taxisofőrt, de az ő telefonja is hangpostára küldött. Senki nem beszél velem? Úgy döntöttem, megpróbálom Harry Gilliamet; hátha megkönyörül rajtam. Váratlan módon felvette a telefont. – Mi van? Állati kedves, mondhatom. – Beszélnem kell veled – mondtam. – Nem érek rá. – És valóban, rikoltozás és csipogás hallatszott a háttérből. – Az új madaramat készítem fel a mérkőzésre. – Megbeszélhetnénk a dolgot telefonon? – Tudtam, hogy ebbe nem fog belemenni. – Vagy odamehetek a kiképzőbe. Pár másodpercig hallgatott. – Nem fogod a tyúkjaimat bámulni. Fél óra múlva találkozunk az irodában. Letette, mielőtt elmondhattam volna neki, hogy egyébként sem akarom látni a tyúkjait. Nem szeretem a tyúkokat. Olyan fura a szemük. Túlságosan 451

gyöngyszerű. Harry szokás szerint a Corky’ban ült hátul, előtte az asztalon egy pohár tej. Becsusszantam a bokszba. – Kérsz valamit inni, Helen? – kérdezte. – Igen – leptem meg saját magamat is a dacommal. – Kérek egy Orgazmust biciklin. – Persze ilyen nem létezik. Intett a pultosnak, aztán hozzám fordult, hogy rendesen megnézzen magának. – Mi történt a homlokoddal? – Kiszívták – mondtam. Majd szétrobbant a fejem, de már észre sem vettem… és… várjunk csak egy pillanatra… Harry arckifejezésében volt valami… Csak nem… vigyorog? Kíváncsian félrebiccentettem a fejem. – Mi van? – Csak… – Vigyorgott! Konkrétan vigyorgott! – Te voltál? – Nem én voltam… személyesen – mondta, és most már vissza sem fogta széles vigyorát, hagyta, hogy szétterüljön az arcán. Először láttam mosolyogni. – Nem te személyesen? – hangsúlyoztam. – De… – …az egyik munkatársam. – A te kérésedre? – Az én utasításomra – igazított ki szúrósan. Harry Gilliam nem kér. Utasít. – De… miért? – Kezdett inadba szállni a bátorságod, de én azt akartam, hogy keresd tovább Wayne-t, és tudom, hogy Helen Walsht a legjobban úgy lehet rávenni valamire, ha azt mondod neki, hogy ne csinálja. 452

– Komolyan meg is sérülhettem volna! – Dehogyis! – legyintett lazán az aggodalmamra. – A munkatársam igazi művész. Kitűnően érti a szakmáját, pontosan méri fel a helyzeteket. És – elhallgatott, majd élvezettel, fagyosan kuncogott – tekintettel arra, hogy egy pisztoly markolatával ütött le, sokkal rosszabbul is kijöhettél volna a szituból. Némán, tátott szájjal bámultam rá. Az agyamban futószalagon követték egymást az érzelmek – a felháborodás, a döbbenet, a hitetlenkedés, a bosszúvágy –, aztán hirtelen nem éreztem semmit. Kit érdekel? Ami megtörtént, megtörtént. Térjünk a lényegre. – Na és hol van Wayne? Te tudsz valamit, és jobb lesz, ha elmondod. Azok után, hogy fejbe csapattál, tartozol ennyivel. Harry hirtelen leeresztett. Csüggedten kortyolt bele a tejbe. – Lövésem sincs, hol lehet Wayne. – De hát… – Nem értettem. – Mi folyik itt? Neked milyen érdeked fűződik ehhez az egészhez? – Nos… befektettem – ismerte be szinte félénken. – Te? Te pénzt tettél egy Laddz-koncertbe? Egy magadfajta bűnöző ilyet csinál? – Változnak az idők, Helen. Változnak az idők. Nem megy már olyan könnyen, mint egykor a magamfajta rendes, hétköznapi üzletembereknek. Több vasat kell a tűzben tartanom. – Szóval semmi hasznosat nem tudsz? – meredtem rá. Most döbbentem rá, hogy Harry Gilliam ugyanúgy kétségbe van esve, mint mindenki más, és ugyanúgy fogalma sincs semmiről, mint mindenki másnak. Csak éppen ő egy kicsivel félelmetesebb. – Fel a fejjel, Helen – mondta. – Menj és keresd meg. Meg kell találnod. Wayne Diffney-nek ott kell állnia azon a színpadon holnap este. – Különben? – Különben nagyon mérges leszek. Gonosz kis mosollyal feleltem. Holnap estére én már sehol sem leszek. 453

Tőlem olyan mérges lehet, amilyen csak akar. Szemlátomást zavarba jött az arckifejezésemtől. – Te meg mit vigyorogsz? – kérdezte. – Csá, Harry. Ahogy az autómhoz tartottam, legnagyobb ámulatomra kit látok az utcán csámborogni, mint valami ideges, vajszín esőkabátos ökör? Hát Walter Wolcottot! Fejét fölemelve, keményen összpontosítva fürkészte a boltfeliratokat, szemlátomást keresett valamit. Néztem, ahogy elsiet mellettem – észre sem vett –, és amikor meglátta a Corky’s törött neontábláját, húsos mancsával kivágta az ajtót, és beviharzott. Nem tudtam megállapítani, hogy megbeszélt találkozóra ment-e vagy csak találomra próbálkozik. Nyűgös magatartásából ítélve arra tippeltem, hogy inkább csak vadászik. Mindenesetre valahogy összekötötte Wayne-t és Harry Gilliamet, úgyhogy le a kalappal. Lehet, hogy ő tényleg meg fogja találni Wayne-t. Lehet, hogy ő tényleg meg fogja találni Wayne-t, én pedig nem. Úristen, de ciki. Igen, lehet, hogy azt tervezem, hogy meghalok, de azért a munkám terén maradt még bennem büszkeség. Annyira ráfixáltam Wayne-re, hogy amikor közvetlenül az után, hogy beültem az autóba, megszólalt a telefonom, és láttam, hogy Antonia Kelly hív, egy pillanatra kihagyott az agyam: ki is ő? Aztán eszembe jutott. – Helen? Azt mondta, beszélni szeretne. – Jó napot, Antonia. Igen, mármint majd valamikor, tudom, mennyire elfoglalt… – Sürgős, Helen? A vaskereskedésben tett látogatásomra gondoltam. – Nem. – Megvan a tervem, nem fogom csak úgy föladni. Tegnap este Antonia talán még megmenthetett volna, de most már más irányba megyek, és tetszik nekem ez az irány. – Nem kellett volna zavarnom. Csak volt egy rossz pillanatom. – Mennyire súlyos a helyzet, Helen? – Egyáltalán nem súlyos. Ne haragudjon, hogy zavartam. 454

– Helen – mondta szelíden –, elfelejti, hogy ismerem magát. Senki mással nem találkoztam, aki ennyire bízhatna saját magában, mint maga. Nem hívott volna, ha nem lett volna kétségbeesve. És komolyan mondom, ebben volt valami, ami megfogott. ő ismer engem. Valaki ismer. Nem vagyok teljesen egyedül. – Öngyilkosságra gondol? – kérdezte. – Igen. – Tett is már lépéseket? – Vettem egy Stanley kést. Meg mindenféle mást is. Holnap csinálom. – Hol van most? – Az autóban ülök. A Gardiner Streeten parkolok. – Magánál van a kés? – Igen. – Lát valahol egy szemetest? Beszéljen hozzám, Helen. Lát szemetest? Nézzen ki az ablakon. – Igen, látok. – Rendben, beszéljen hozzám. Szálljon ki az autóból, és dobja a kést a szemetesbe. Szófogadóan kihalásztam a zacskót az ülés alól, és kimásztam a kocsiból. Olyan jó volt, hogy egy kicsit valaki más irányítja a dolgokat. – Az van ráírva, hogy „csak műanyag”. Ez van ráírva a kukára – mondtam. – Szerintem most az egyszer kivételt tehet. Fogtam a zacskót a késsel, a celluxszal, a papírral, a filctollakkal, és az egész felszerelést bevágtam a kukába. – Oké, megvan. – Rendben, most üljön vissza az autóba. Beszálltam, és becsaptam az ajtót. – Ezzel a közvetlen problémát megoldottuk – mondta Antonia. – De nyilván semmi akadálya, hogy újabb kést vegyen. Mit gondol, végig tudja 455

csinálni ezt a napot anélkül, hogy ezt megtenné? – Nos, tekintettel arra, hogy amúgy is úgy terveztem, hogy csak holnap kivitelezem a tervet, igen. – Van bárki, akivel együtt tudna lenni ma este? Valaki, akivel biztonságban érzi magát? Ezen el kellett gondolkodnom. Alhatnék Wayne-nél. Ott biztonságban érzem magam. Antonia valószínűleg nem ilyesmire célzott, én mégis azt feleltem: – Igen. – Két választásunk van. Sajnos pillanatnyilag külföldön vagyok, de holnap délután otthon leszek. Akkor találkozhatunk. Vagy szóba jön-e, tudom, hogy utált ott lenni, de esetleg fontolóra venné-e, hogy visszamegy a kórh… Ki sem bírtam, hogy kiejtse a szót. Félbeszakítottam, mielőtt végigmondta volna. – Gondolkozom rajta. – Maga erős – mondta. – Sokkal erősebb, sokkal bátrabb, mint gondolja. – Tényleg? – Ó, igen. Szinte haragudtam rá, hogy ezt mondja, mert úgy éreztem, most meg kell felelnem a belém vetett bizodalmának. Nem okozhatok neki csalódást. Amikor letettük, sokáig, nagyon sokáig ültem az autóban. Úgy éreztem… nem békét éreztem, közel sem volt olyan jó az érzés, mint a béke, inkább beletörődtem. A vágy, hogy véget vessek az életemnek, elmúlt, legalábbis egyelőre. Lehet, hogy vissza fog térni – legutóbb is visszatért –, de most, ebben a pillanatban úgy éreztem, a keményebb utat kell választanom: túl kell élnem ezt. Azt fogom csinálni, amit legutóbb: beveszek több millió gyógyszert, kétszer egy héten elmegyek Antoniához, eljárok jógázni, megpróbálok futni, csak kék kajákat eszem, talán egy időre bemegyek a kórházba, hogy megvédjem magam az öngyilkos késztetésektől. Készíthetek még egy madáretetőt. Madáretetőből sohasem elég. Szeretnék egy pólót, amire ez van ráírva. Megszólalt a telefonom. Artie volt. Megint. 456

Elkerülhetném, hogy beszélni kelljen vele. Minek tegyem ki magam ennyire fájdalmas dolognak? Ennek ellenére – azért-e, mert nem szeretem az elvarratlan szálakat?, ki tudja? – felvettem. – Találkoznunk kell – mondta Artie. – Igen, gondoltam. – Telefonon nem lehet. – Hallatszott a hangján, hogy nagyon kényelmetlenül érzi magát. – Személyesen kell találkoznunk. Teljesen megadtam magam. Akár túl is eshetünk rajta. – Mikor? Most? – Az jó lenne. A munkahelyemen vagyok. – Rendben. Kábé húsz perc múlva ott vagyok nálad.

457

65 Vezetés közben sírni kezdtem. Először passzívan. Néma könnyek csorogtak végig az arcomon, anélkül hogy én bármit is tettem volna ezért. Aztán, ahogy óriási szomorúságdarabok törtek le ott legbelül, és reszketve tolultak föl a torkomba, a zokogásomnak üteme lett, mígnem végül már fulladozó hangokat hallattam. Egy piros lámpánál megrekedve aztán már nem kellett felegyenesedve tartanom magam: le tudtam hajtani a fejem a kormányra, és átadhattam magam a vonaglásnak. Egy idő után észleltem, hogy valaki figyel – egy fiatalember a szomszéd sávban álló autóból. Letekerte az ablakot az anyósülésnél, és aggódva kérdezte, leolvastam a szájáról: – Jól van? Letöröltem az arcom a karommal, és bólintottam. Igen, jól, köszönöm, minden király. Artie az irodája emeletére nyíló dupla ajtónál várt. Zaklatottnak tűnt. Futólag könny áztatta arcomra pillantott, de nem tett megjegyzést. Elindultam az üvegfalú iroda felé, de Artie megállított. – Nem, ne ott. Túlságosan be lehet látni. – Akkor hol? Egy különleges irodába vitt, olyanba, aminek nem volt ablaka. – Leülünk? – kérdezte. Bólintottam. Szólni sem tudtam a szomorúságtól, csak leroskadtam egy kényelmetlen irodaszékre. Artie fogott egy másikat. Ott ültünk egymással szemben. – Nagyon sokat gondolkoztam ezen – kezdte. Ebben biztos voltam. – Nem akarom ezt csinálni – mondta. – Akkor ne csináld. – Késő – mondta. – Már megtörtént. Nincs visszaút. Nem lehet helyrehozni. Nagyon nehéz döntés volt. Sokat vívódtam. De… – Elhallgatott. Látszott, hogy nyomorultul érzi magát, a térdén könyökölt, 458

kezével eltakarta a száját. Nem bírtam tovább várni. – Na jó, mondd már ki. – Oké. – Végre nem a szoba sarkába bámult, hanem rám emelte a tekintetét. – Megnéztem azt a szerződést. Persze másolatot nem készíthettem róla. Ha valaha kiderül, hogy egyáltalán láttam… Na mindegy, a lényeg, hogy John Joseph Hartley nyakig benne van. – Miben? Meglepve nézett rám. – Befektetett a Laddz-koncertekbe. És nincs biztosítása. Nem telt neki biztosításra. Ha elmaradnak a koncertek, neki befellegzett. Iszonyú fontos neki, hogy Wayne Diffney visszajöjjön. Beletelt pár másodpercbe, mire megtaláltam a hangom. A John Josephet érintő információ hasznos volt – bár már nem hatott az újdonság erejével –, de nem emiatt rekedt bennem a szó, hanem amiatt, hogy Artie ekkora kockázatot vállalt értem. – Ezért hoztál ide, ebbe a félelmetes szobába? Hogy ezt elmondd? Hogy kockára tetted a karriered azért, hogy becserkéssz nekem egy privát szerződést? – Más is van – mondta. Igen, gondoltam, hogy más is lesz. – A haverod, Jay Parker is érintett. – A haverom? – Igen, a haverod. – Nem a haverom. Artie némán bámult rám. – Tényleg nem? – artie nem hülye. – Mert… aggódtam, hogy hátha mégis. Hogy közted és közte befejezetlen ügyek vannak. Megráztam a fejem. – Nincsenek befejezetlen ügyek. Az én ügyem Jay Parkerrel teljesen… – 459

Mi a legjobb szó? – … be van fejezve. – Ez… nagy megkönnyebbülés. Mennyi mindent mondunk, Artie és én, amit nem szavakkal fejezünk ki… Tényleg olyanok vagyunk, mint egy Jane Austen-könyv, ahogy az anyukám mondja mindig. – Még egy dolog – mondta. – Igen? – Harry Gilliam is befektetett. Nyilván valami konszern mögött bújik meg. Okos és piszkos húzás, de a részletek nem fontosak. Az a fontos, hogy veszélyes a fickó, Helen. Nem az én dolgom, hogy megmondjam neked, mit csinálj és mit ne, de tényleg jobban tennéd, ha messziről elkerülnéd. – Oké. Úgy lesz. És…? – És? – Mást nem akarsz mondani? Kissé mintha meglepődött volna. – Ööö… nem. Még valamit kellene? – Azt hittem, azért hozol ide, hogy szakíts velem. Hosszan bámult rám. – Miért tennék ilyet? – kérdezte halkan. – Hiszen szeretlek.

460

66 – Komolyan? – Úristen. Erre nem számítottam. Várakozón nézett rám. Most én jövök. És végül is mennyire könnyű. – Én is szeretlek. – Komolyan? – Komolyan. – Jézusisten. – Szinte magába zuhant a megkönnyebbüléstől. Aztán lassan mosolyra húzódott a szája. Istenem, mennyire gyönyörű. – Egy dolog van csak… – tétováztam. – Vonnie. Tudom – mondta komolyan. – Beszéltem vele. Ennek véget kell vetni. Hogy úgy jön-megy a házban, mintha még mindig ott lakna. És a gyerekekkel is beszéltem: elmondtam nekik, hogy szeretlek, úgyhogy nem kell tovább úgy tennünk, mintha nem aludnánk együtt. Többet találkozhatunk. – Nem ezt akartam. Bár, és tudod, mennyire kedvelem őket, talán tényleg több időre lenne szükségünk, amit kettesben tölthetünk. Azt próbálom elmondani neked, hogy nem vagyok túl jól. Mármint a fejemben. – Észrevettem. – Tényleg? – csodálkoztam. – Szeretlek. Persze hogy észrevettem. Elkezdtél nem enni. Nem alszol. Próbáltam beszélni veled ezekről, de annyira zárkózott vagy… – A szag miatt? – bukott ki belőlem. – Büdös vagyok? Próbáltam néha lezuhanyozni; csak éppen kell hozzá egy kis segítség… – Nagyon finom illatod van. Azt próbálom kérdezni: hogyan segíthetnék? – Nem tudom – ismertem be. – Nem tudom, tudsz-e egyáltalán. Olyan, mint valami borzalmas hullámvasút. Nem tudom, hova visz, nem tudom, ezúttal mennyire leszek rosszul. Beszéltem egy nővel, aki régebben már segített. Gondolom, esetleg ha csak elviselsz… – Elvisellek. – Akkor is, ha kórházba kell mennem? Mármint a pszichiátriára? – Akkor is, ha kórházba kell menned. Bármilyen kórházba. 461

– Miért vagy ilyen kedves velem? – Mint korábban is említettem… igen nagyra becsüllek. Elnevettem magam. – Figyelj, most mennem kell. Sietve felállt. – Tényleg? – kérdezte ijedten. – Muszáj végigvinnem ezt a Wayne-ügyet. Holnap reggel tízig folytatom: akkor adják ki a sajtóközleményt, ha lemondják a koncerteket. Utána majd összpontosíthatok a… az én… a másik dologra, a kórházra meg minden. – Nem tudom… – Tényleg, Artie, nincs semmi gond. Nem fogok… semmit nem fogok csinálni. Azt hittem, fogok, de már elmúlt a késztetés. – Most hova mész? – Azt hiszem, visszamegyek Wayne-hez. Nincs más ötletem. Egy kicsit úgy tűnik… hogy nem fog megtörténni. De azért odamegyek. Épp bementem Wayne házába, amikor John Joseph Hartley hívott. Na, ilyen se volt még. Nem fárasztotta magát udvariaskodással. – Megjött már az a jelentés a telefonhívásairól? – Nem. – Micsoda használhatatlan pöcsöt választottál? – Hogy beszélsz? – ciccegtem. – A nagy ájtatos John Joseph. – Amikor megjön a jelentés, meg kell osztanod mindent Walter Wolcotttal. – Oké. – Kizárt dolog. Majd azt hazudom, hogy nem jött semmi. – De nem hazudhatsz, nem mondhatod, hogy nem jött semmi, amikor jött. Jay Parker kifizette ezt az információt. Jog szerint az övé, nem a tiéd. Jó. Majd megszerkesztem a jelentést. Wolcott csak azokat a számokat kapja meg, amikben nincs semmi izgalmas. – Szó szerint ugyanazt kell elküldened Wolcottnak, amit te kapsz. – Azt nem lehet – mondtam. – Nem fedhetem fel a forrásomat. 462

– Ne baszakodj velem. Tudom, hogy úgy is lehet továbbítani az infót, hogy ne lássék, honnan jött. – Jó, oké. De mindegy, mert még nem jött meg. Vártam, hogy kiordibálja magát, hogy üvöltve követelje, hogy azonnal csináljak valamit, de semmit nem mondott. Azt hiszem, mindannyian tudtuk, hogy már késő. És akkor, alig tíz perccel a hívás után megjött a mail. Többtonnányi infó. Jézusisten, eldobtam az agyam. Ahogy a lista letöltődött a telefonom kis képernyőjére, azt fontolgattam, hogy elmegyek anyuékhoz, és letöltöm az egészet egy rendes számítógépre, mert úgy jobban el tudnám olvasni, de túlságosan izgatott voltam. Nem bírtam volna kivárni, és abban sem bíztam, hogy kellő óvatossággal és figyelemmel lennék képes vezetni. A Telefonember teljes egészében elküldte az összes üzenetet, amit Wayne kapott és küldött az eltűnését megelőző egy hónap során. Szó szerint több ezer üzenet volt ott, és a Wayne és Zeezah közt váltott üzeneteket olvasni olyan lenyűgöző volt, mintha valami szappanoperába csöppentem volna. Sok száz egyéb üzenet is volt – találkozók megbeszélése, gyors üdvözlések, és töméntelen apróság, amik csak úgy lógtak a levegőben: „milesz a köténnyel?”, „haha, most hogyan tovább?” „most nézem! hihetetlen!”, „Mary Popins tuti forog a sirjában”, „asszem 17”, „szüzanyám! lol”. Végül le kellett állítanom magam, mert ami fontos, az az a szám, amiről Gloria hívta Wayne-t. Dublini számról jött a hívás, az első három számjegye alapján valahonnan Clonskeagh vagy Dundrum környékéről. Megcsörgettem, egy automata hang azt mondta: „Munkatársunk a hat. Négy. Hét. Egyes melléken nem elérhető.” Aztán megszólalt egy másik automatizált hang: „Az iroda mára bezárt, legközelebb holnap reggel tízkor ér el bennünket.” Micsoda? Mennyi az idő? Megnéztem a telefonomon: negyed hét volt. Hova tűnt ez a nap? Oké. Alapvetően még mindig minden tök jó. Csinálok egy fordított keresést az egyik telefonkönyves oldalon, beírom a számot, és azonnal megkapom Gloria teljes nevét és címét. Meg is próbáltam… de semmi nem 463

történt. Most viszont már aggódtam, de nagyon, tudtam ugyanis, hogy mi van: a telefonszolgáltatók rendszeresen adnak el számcsomagokat vállalatoknak egy gyűjtőszám alatt. Így a cégeknek lehetőségük nyílik személyre szabni a telefonrendszerüket, így tudnak belső mellékeket felállítani és privát vonalakat adni az alkalmazottaknak. A cég persze szabadon megadhatja a magánszámot a nagyközönségnek – de csak ha akarja. Például ha hirdetést akarnak, megadhatják a marketingosztály vagy a HR-részleg számát, vagy ilyesmi. De ha úgy döntenek, hogy nem teszik nyilvánossá a számot, egy ilyen trükkös fordított keresés, mint amilyennel én próbálkoztam, semmilyen eredményt nem hoz. Az egyetlen szám, amelyhez cégnév tartozik, az eredeti gyűjtőszám, a „fő” szám, ami alá az összes többi szám tartozik. Ha ezt a számot ki tudnám következtetni, legalább az kiderülne, milyen cégtől telefonált Gloria – az ösztöneim azt súgták, vagy autókereskedés, vagy telefontársaság. Talán Wayne új telefont vett aznap reggel, amikor eltűnt…? Ebből mi következne? Nem tudtam. Még nem. Fogtam Gloria számának első három jegyét, és mögé tettem négy nullát – sokszor így néz ki a gyűjtőszám. De ehhez a számhoz nem tartozott senki. Istenem. Beírtam egy újabb számot – az első három számjegy, aztán egy, nulla, nulla, nulla. Ehhez sem tartozott senki. Tovább próbálkoztam, most kettő, nulla, nulla, nullát tettem hozzá. Három, nulla, nulla, nulla satöbbi, egészen a kilenc, nulla, nulla, nulláig. Semmi. Csak annyiban lehettem biztos a számmal kapcsolatban, amiről Gloria telefonált, hogy egy nagy vállalathoz tartozik. Aztán elkezdtem az ellenkező irányból gondolkozni: lehet, hogy Wayne hívta Gloriát, és Gloria csak visszahívta őt. És tényleg: csütörtök délelőtt 9.17-kor Wayne a mobiljáról hívott egy számot, aminek az első három számjegye megegyezett Gloria számának elejével. Az utolsó négy jegy más volt, de biztos voltam benne, hogy ugyanarról a cégről van szó. Felhívtam a számot, de itt is automatikus üzenet fogadott: bezártak, és holnap reggel tízkor nyitnak újra. Erre számítottam: a fordított keresés sem hozott eredményt. Órákon keresztül piszmogtam, különböző számsorrendekkel próbálkoztam a fordított kereséssel, hátha megtalálom a gyűjtőszámot, aminek segítségével 464

fény derülhetne Gloria kilétére, de nem jártam sikerrel. Egy ponton telefonált John Joseph. – Megjött? A telefonos lista? – Aha, de nincs benne semmi. Mármint persze egy csomó minden van benne, csak olyan nincs, ami segítene. – Nem hiszek neked. – Ööö… oké… – Továbbítsd a leveled Wolcottnak. – Oké. Majd. Holnap.

465

SZERDA

466

67 Reggel hét óra egy perckor arra ébredtem, hogy cseng a telefonom. Anyu volt. Anyu szinte sosem hív engem. Biztos meghalt valaki. – Anyu? – Helen. Hol vagy? – Tele volt a hangja mindenfélével, majd szétpukkadt. – Közel. – Ide kell jönnöd most azonnal. – Miért? Meghalt valaki? – Nem. – Ijedtnek tűnt, és bizonytalannak. Nagyon furcsa volt. – Nincs szó ilyesmiről. De ide kell jönnöd most rögtön. – Bajban vagy? – Hirtelen megjelent a lelki szemem előtt Harry Gilliam egyik „munkatársa”, amint kést szegez anyu ádámcsutkájának. – Megtennéd, hogy egyszer az életben szót fogadsz anyádnak, beülsz az autódba és idejössz? – Átlépjem a sebességkorlátozást? – Igen, persze. – Aztán hozzátette: – De ne kapjanak el. Ha meg elkapnak, mondd meg a rendőröknek, hogy vészhelyzet van. Vészhelyzet. Ez aztán biztató. – Anyu! Mondd már el! – Valaki keres. Wayne. Ó, köszönöm, istenem. Végre előbújt. Épp idejében. – Férfi? – kérdeztem a biztonság kedvéért. – Igen. – Harminc és negyven közötti? – Igen. – A szórakoztatóiparban dolgozik? – Erre nincs idő, Helen! – Oké. Megyek. 467

Úgy mentem, mint a meszes, de egyébként is úgy mentem volna. Nem hiszek a sebességkorlátozásban. Legalábbis a rendes utakon. A lakótelepeken tök jó. Olyan helyeken, ahol gyerekek laknak, tökéletesen boldog vagyok, mi több, el vagyok ragadtatva, ha tíz kilométer per órás sebességgel kell menni. Talán ha megölnék egy gyereket, hiányozna a lelkiismeret-furdalás amúgy is rossz állapotban lévő lelkemnek? Nem, hát egyáltalán nem. A rendes utakon azonban, azon ritka napokon, mikor Dublin nem egy merő forgalmi dugó, az ember hadd menjen normális sebességgel. Akkora baromság ez a sebességkorlátozás! A rendőrök találták ki az egészet csak azért, mert imádnak kedvenc játékszerükkel, a sebességmérővel mászkálni, megbújni a kanyarban, különösen kora reggel, és tőrbe csalni a szerencsétlen autóst, aki épp kiélvezi a ritka lehetőséget: eggyé válni a nyílt úttal. Olyan ez a rendőröknek, mint egy játék, golfozás helyett játsszák. Ligákat alkotnak, és nézik, ki „szerez” több embert. Minden héten felírják egy táblára az őrsön, hogy ki vezet, a győztes egy hordó sört kap. Havonta egyszer meg mind elmennek berúgni a pénzből. Fognak egy tömött borítékot, bedugják a pult mögé, és azt mondják a pultosnak: „Hozd a korsókat, amíg tart a pénz.” Konkrétan tudom, hogy így megy. Na jó, talán nem pont így, de akkor is tudom. Mindenki tudja. A szüleim háza előtt ismeretlen autó parkolt. Valami alacsony széndioxid-kibocsátós izé. Már ebből sejthettem volna, ki a látogató. Még elő sem vettem a kulcsom a táskámból, anyu már nyitotta az ajtót. Furcsa kifejezés ült az arcán. Mint aki jelenést látott, és nem igazán viseli jól. Mintha a Szűz Mária megmutatta volna a kőművesdekoltázsát. Megragadta a karomat, és behúzott a házba. – Mi folyik itt? – kérdeztem. – Ott van – taszajtott a nappali, vagyis a „szép” szoba felé, és mögém került. – Menj. – Te nem jössz velem? Nem rá vall, hogy ne akarjon szemtanúja lenni egy drámai pillanatnak. – Nem tudok – mondta. – Nem bírja a szervezetem. Attól félek, agyvérzést kapok. Az apádnak vissza kellett feküdnie az ágyba. Az egekbe 468

szökött a vérnyomása. Mind a ketten béta-blokkolót vettünk be. – Hát… oké. Benyitottam, és beléptem a szobába. Ott ült egy virágmintás huzatú karosszékben, és teát szürcsölgetett anyu egyik szép csészéjéből… de nem Wayne volt az. Hanem Docker. A földkerekség egyik leghíresebb, legvonzóbb, legkarizmatikusabb férfija. Annyira nem illett oda, olyan váratlan, annyira szürreális volt az egész, hogy a testem fontolóra vette, hogy elájuljon, de tudta, hogy az nem lenne elég drámai. Hirtelen minden sejtemnek tudatára ébredtem, észleltem magamban minden egyes kis energiagombócot, éreztem, ahogy eszeveszetten kergetőznek. Elnézést a visszataszító nyerseségért, de egy rémületes pillanatig az a veszély fenyegetett, hogy elveszítem az uralmam egyébként acélos beleim fölött. – Helen? Helen Walsh? – pattant fel, és sugárzó aurája elárasztotta a szobát. Felém nyújtotta a kezét. – Docker vagyok. – Tudom – nyögtem halkan, és napbarnított, elképesztően híres arcába bámultam. – Elnézést, hogy csak így magára rontok, de továbbították nekem az emailjét, és épp erre jártam. Az Egyesült Királyságban voltam… – Tudom. Bemondták a hírekben. – …és egy haverom épp repült vissza Dublinba, úgyhogy megkértem, hozzon el. Ilyen töméntelen mennyiségű mögöttes jelentéssel terhelt mondatot még soha életemben nem hallottam. Docker „haverja” nyilvánvalóan Bono, továbbá egyértelmű, hogy itt magánrepülőkről van szó. – Egy kicsit… – Igen, jöjjön, üljön le – vezetett a kanapéhoz. – Mellém ülne? – kérdeztem. – Csak hogy elmondhassam, hogy egy kanapén ültem Dockerral. – Persze. 469

– Nagyon sajnálom – mondtam hirtelen őszintén. – Szörnyű lehet, hogy az emberek állandóan sokkot kapnak, amikor meglátják magát. – Semmi gond – legyintett. – Egy idő után elmúlik. Megszoknak. – Honnan tudta, hol lakom? – Körbekérdeztem. – Tényleg? – Ilyen egyszerű. Istenem, milyen lehet, ha az embernek ilyen összeköttetései vannak! – Na, és hol van? – kérdeztem. – Wayne? Nem tudom. Fogalmam sincs. – Ezt meg hogy érti? – Rég nem láttam Wayne-t. Évek óta. Nem is beszéltünk. – De hát a mai napig minden májusban küld neki ötezer dollárt. – Komolyan? – Igen. A cégéből. Fizetési meghagyással. A Szélvészlány refrénjéért. Docker rám bámult. – Erre nem emlékeztem. De igaza van. Most meg én bámultam rá. Milyen lehet olyan gazdagnak lenni, hogy észre sem veszi, ha ötezer dollár eltűnik a bankszámlájáról? – És… ha nem tudja, hol van Wayne, akkor miért van itt? És miért jött ilyen korán? – Korán van? – Ööö… igen. Reggel fél nyolc van. – Bocsánat. Igen, értem. Csak egész éjjel fent voltam, és lehet, hogy még mindig a szíriai időszámításban élek… tudja, hogy van ez… – Fogalmam sincs – meredtem rá őszinte csodálattal. Ezek a nemzetközi emberek! – De ha nem tudja, hol van Wayne, miért van itt? – Segíteni akarok. Wayne nagyon jó volt hozzám. Tartozom neki. Egy kicsit mindig úgy éreztem… hogy mondjam… Nekem igazán jól alakultak a dolgaim. Igazat beszélt. 470

– Hol vannak már a fehér öltönyök meg az összehangolt tánclépések, igaz? – Az is örökre része az életemnek. – Tudom, hogy ezt kell mondania. De tényleg így érzi? Meglepve pillantott rám. – Hát… olyan régen volt már. De jó móka volt. Néha, talán úgy évente egyszer álmodom róla, az éneklésről, a táncról, a régi show-król. Annyira egyszerű volt az élet akkoriban. Félig lehunyt szemmel, euforikusan vigyorogtam. Mintha valami furcsa, mámoros állapotba kerültem volna. Nyilván a sokk miatt. – Ma este lesz az első koncert – mondtam. – A másik három srácnak marhára kell a pénz. Ha Wayne nem bukkan fel, semmi nem lesz a nagy visszatérésből. Szóval ha bármit tud, ha bármilyen módon Wayne-t védi, most itt a remek pillanat, hogy feladja őt. – Őszintén mondom, elképzelésem sincs, merre lehet – jelentette ki. – Tényleg nem beszéltem vele, sem a Laddz többi tagjával több mint tíz éve. De Helen, megadom a privát mobilom számát. – Köszi – sóhajtottam. Leeresztettem. Nem vagyok hülye. Tudom, hogy a szám, amit ad, csak valami ál-„privát” szám, olyan, amit ezer meg ezer embernek megad. Docker maga sohasem veszi fel, csak valamelyik alattvalója. – Nem, komolyan – erősködött, amikor levette a reakciómból, mit gondolok. – Ez tényleg a magánszámom, a legtöbb embernek nem ezt szoktam megadni. Nem nyugodott, míg bele nem tettem a számot a telefonomba, és meg nem csörgettem. Tényleg csörögni kezdett a pólózsebe! Előhalászta a telefonját, és beleszólt a mobiljába: – Helló, Helen! Megvillantotta azt a híres, ellenállhatatlan mosolyát, mire kiverte a homlokomat a víz. Annyira furcsa volt ez az egész! – Látja? – vonta fel a szemöldökét. – Nem kamuzom. – Úristen – suttogtam magam elé. – Megkaptam Docker magánszámát.

471

– És én is megkaptam a magáét – mondta vidáman. – Megkaptuk egymás számát. Mintha a két dolognak ugyanakkora lenne a súlya. – Szóval akkor – mondta, és a testbeszéde jelezte, audienciám lassan a végéhez közeledik. – Ha bármiben segíthetek, hogy megtaláljuk Wayne-t, csak hívjon, és én egy szempillantás alatt ott leszek. – Most hova készül? – kérdeztem. – Visszamegy L.A.-be? – Holnap. Ma délután Dublinban leszek a barátaimmal, reggel repülök L.A.-be. Addig is, ha valamit hallok Wayne felől, azonnal hívom magát. – Docker, maga jó ember? – kérdeztem. – Micsoda? – kérdezett vissza zavartan. – Jó ember maga, Docker? Azt tudom, hogy egy csomó jó dolgot csinál a munkájában. De ez csak annyi, hogy repülget a nagyvilágban a híres haverjaival mindenféle egzotikus helyekre, hogy a tömeg imádatát bezsebelje? Vagy valóban képes lenne odatenni magát valakiért? – Jó ember vagyok. Valóban képes lennék odatenni magam valakiért. – Aztán elnevette magát. – Nos, ugyan mi mást mondanék? – Igazi áldás, ha az ember képes segíteni másokon, ugye, Docker? Hirtelen óvatos lett. Gyanút fogott, hátha tőrbe akarom csalni. Nem tévedett. – Valóban – felelte némileg belenyugodva –, igazi áldás. – Az ember többet kap vissza, mint amennyit ad, nem igaz? – De igaz – fintorgott. – Király. Most hogy ezt tisztáztuk, meg kell tennie valamit. El kell mennie Leitrimbe. – …oké. – Mondja le a délutáni dublini barátait, és hívja fel ezt a számot. Ez egy Terry O’Dowd nevű ember száma. Ő hozta rendbe az ajtaját szinte ingyen, és én megígértem neki, hogy ha valaha is beszélni fogok magával, megkérem, hogy látogassa meg őt meg a többieket Leitrimben. – …oké. 472

– Nem kell nagy felhajtás, csak tea meg egypár szendvics a házában, és hívjon meg mindenkit. Nem kell a világ végére utazni, hogy segíthessen az embereken, Docker. Nagyon rossz a közhangulat pillanatnyilag ebben a szegény országban, nem könnyű az embereknek, és ha elmenne Leitrimbe, ott ez lenne a legnagyobb esemény egész évben. Nagyon… – Nem akartam gúnyolódni, tényleg nem. – Nagyon sokat jelentene nekik.

473

68 Anyu lábujjhegyen lopakodott le a lépcsőn. – Elment? – El. – Nem álmodtam? Tényleg megtörtént? – Tényleg. – Ez volt az egyik legeslegrosszabb élményem életemben. Örökre nyomot fog hagyni bennem. – Bennem is. Azt hiszem, lefekszem. Nagyon fura érzésem volt. Felmásztam a lépcsőn, és ruhástul bevonszoltam magam az ágyba. Valahogy elütöm az időt tízig, akkor nyit az „iroda”, amit Wayne hívott az eltűnése reggelén. Ha pedig, ahogy gyanítom, ez a cég telefontársaságnak bizonyul, felhívom Jay Parkert, és megmondom, hogy adjon sajtótájékoztatót, és fújja le a koncerteket. Lehunytam a szemem, és valamiféle különös, lebegő állapotban hevertem pár órán keresztül. Úgy öt perccel tíz előtt mocorogni kezdtem. Lassan felültem, és letettem a lábamat a földre. Úgy döntöttem, hogy mielőtt bármit csinálnék, beveszem a gyógyszerem. Elővettem a gyógyszerlevelet a táskám belső, cipzáros zsebéből, ahol a biztonság és a könnyű hozzáférés kedvéért tartottam, és olyan hálát éreztem, hogy kis híján összecsókoltam a tablettákat. A Cymbaltára gondoltam Wayne ágya mellett a fiókban, meg a Stilnoctra a fürdőszobaszekrényben, meg arra, milyen lazán elpályázott, bárhova pályázott is el, a gyógyszerei nélkül. Én jelen pillanatban sehová sem lennék képes elmenni anélkül, hogy nálam lennének a gyógyszereim – rettenetesen félelmetes volt még gondolni is arra, hogy nélkülük kellene boldogulnom. És akkor egyszeriben eljött azon ritka, ám káprázatos pillanatok egyike, amikor briliánsan vág az agyam: tudtam, hol van Wayne Diffney. Felhívtam Artie-t. – Szívességet szeretnék kérni – mondtam neki. 474

Aztán Dockert hívtam. A negyedik csengés után vette fel. – Helen? Iszonyatos hangzavar tombolt körülötte. Alig hallottam, amit mond. – Docker? Úristen, mi ez a hang? Hol van? – Pillanatnyilag Roscommon fölött. Egy helikopteren ülök. Körülbelül tizenöt percen belül érkezem a leitrimi házba. Egy helikopteren? De hiszen ennél nem is lehetne jobb. Ez tökéletes. – Beszéltem a barátjával, Terry O’Dowddal – kiabálta; túl kellett harsognia a gép lármáját. – Kedves ember. Minden meg van szervezve. Háromszáz csészét, csészealjat meg egypár teáskannát kapok kölcsön a helyi szállodától. Terry gondoskodik a szendvicsekről meg a sütikről. Ismer valakit. A felesége meg a barátnői már ott vannak a házban, gyorsan kiporszívóznak. A meghívást a helyi rádió is bemondta. Mindezt nagyon jó volt hallani. De a dolgok konkrétan mindjárt még ennél is jobbra fordulnak Docker, az örök emberbarát számára. – Figyeljen, Docker, fantasztikus hírem van. – És mi az? – Még ebben az iszonyatos hangzavarban is feltűnt a félelem a hangjában. – Ma újabb esélyt kap, hogy olyat tegyen, ami sokat fog jelenteni. – Ó… és hogyan? Ordítva kellett elmagyaráznom, hogy mit kell tennie, de Docker minden szót hallott és értett. Aztán továbbküldtem Waynehíváslistáját Walter Wolcottnak, mert már teljesen mindegy volt.

475

69 Mindenki azt mondta, hogy olyan, mint egy szálloda, pedig nem olyan volt. Olyan volt, mint egy kórház. Igaz, szép kórház, de akkor is, határozottan kórház. Voltak igazi ablakok, amelyeken igazi fény áradt be, de az ágyak kétségtelenül kórházi ágyak voltak, keskenyek és állítható magasságúak, fejtámla helyett fémrudakkal. Az is nyilvánvaló volt, mire valók azok a borzalmas, susogó függönyök, amelyek az ágyakat választják el: el kell tudni bújni, amikor az orvos bejön és megvizsgálja az ember fenekét. A St. Teresában vannak olyan szárnyak, ahol a kórtermeknek zárva van az ajtajuk, ahol csakis kulcsukat csörgető biztonsági őrök engedhetik ki-be az embereket, de a Virág szárnyba, ahová én tartottam, egyszerűen csak fel kellett menni a lifttel a harmadikra, és be kellett sétálni. Ahogy nyílt a liftajtó, nagyon szép fával – valószínűleg dióval – fedett hosszú folyosóra léptem, amely a nővérek szobájához vezetett. A folyosóról kórtermek nyíltak, minden kórteremben két-két ágy állt. Valamiféle szörnyű kíváncsiságtól vezérelve minden kórterembe bekukucskáltam. Akadt köztük üres és fényes, ahol az ágyak szépen be voltak vetve. Volt, ahol el volt húzva a függöny, és a kék kórházi takarók alatt összegörnyedt, halottnak tetsző alakok feküdtek háttal az ajtónak. A táskámat lóbálva mentem végig a folyosón, igyekeztem lazának tűnni. Megnéztem mindenkit, aki szembe jött, de rám se bagózott senki. Simán lehetnék látogató. Odaértem a nővérek szobájához. Gyönyörű szoba volt a faragott faasztallal, olyan volt, mint egy stílusos kis hotel recepciója. Továbbmentem, elhaladtam a nyitott rész mellett, ahol le lehetett ülni, el a konyha mellett, a dohányzószoba mellett, és beléptem a társalgóba. Volt ott egy férfi. Egyedül volt, mozdulatlanul ült egy sakktábla előtt. Megálltam az ajtóban, ő pedig gyanakodva nézett fel. – Helló, Wayne – mondtam.

476

70 Wayne felpattant. – Mit mondott? – kérdezte halálra rémülve. – Semmi baj – mondtam gyorsan. – Semmi baj, semmi baj. Nyugodjon meg. Ne hívja a nővéreket, csak adjon egy percet. – Ki maga? – Helen vagyok. Senki vagyok. Nem vagyok fontos. – John Joseph? Jay? – Figyeljen… – Nem megyek vissza. Nem csinálom meg azokat a koncerteket, nem… – Semmit nem kell csinálnia. Én nem jártam itt; mi nem találkoztunk. – Akkor meg mit… – Egyetlenegy valakit fel kell hívnia. Sőt, én felhívom magának. – Nem beszélek senkivel – jelentette ki, és heves mozdulatokkal körbemutatott a szobában, aztán saját magára, bő ruhájára, kopaszra nyírt fejére. – Kórházban vagyok. Meg akarok halni. Nézzen rám! – Wayne, ezt meg kell tennie. Valaki más is keresi, aki megszerezte a híváslistáját, és csak idő kérdése, hogy rájöjjön, maga itt van. Őt nem fogja érdekelni, hogy nincs jól. Ő el fogja mondani John Josephnek, hogy hol van, John Joseph pedig mindenre el van szánva. Ebben a pillanatban bármit megtenne. Ha kell, belecsomagolja egy szennyesekkel teli kosárba, és az első szemétledobón csempészi ki magát. Így vagy úgy, maga ott lesz azon a színpadon a fehér öltönyében, ott fog táncolni a többiekkel, és a szívét-lelkét bele fogja adni, mert John Joseph embere ott fog állni a függöny mögött magára szegezett pisztollyal. Lehet, hogy túldramatizáltam a helyzetet. De lehet, hogy nem. Wayne némán bámult rám. Úgy nézett ki, mint aki mindjárt elsírja magát. – Nagyon sajnálom – mondtam. Én is majdnem elsírtam magam. – Rendben. Mit kell tennem? 477

Előhúztam a mobilomat, és felhívtam egy számot. Megvártam, hogy az illető fölvegye. – Adom Wayne-t – mondtam. Wayne kezébe nyomtam a telefont, ő röviden beszélt, aztán visszaadta. – Mindent megbeszéltek? – kérdeztem. – Mindent megbeszéltünk. – Most már csak alá kell írnia, hogy magának így oké. Gyorsan átfutotta az egyszerű szerződést, amit Artie előkészített nekem. Aláírta. – Mielőtt elmegyek – szóltam –, megtenné, hogy néhány részletet megerősít? Senki nem fogja megtudni. Még az anyám sem. Csak a személyes büszkeségem miatt kell. – Meglátom – mondta óvatosan. – Zeezah-val Isztambulban ismerkedett meg? Egymásba szerettek, és Birdie megtudta… Felnyögött. – Nagyon megbántottam. Nem ezt érdemelte… – Ne aggódjon – mondtam gyorsan. Nem akartam, hogy elmerüljön a lelkiismeret-furdalás mocsarában, mert akkor elveszítem. – Vegyük tovább. John Joseph megismerkedik Zeezah-val, és elszereti magától. Úgy dönt, ő lesz a producere, és ő fogja feleségül venni. Zeezah pedig olyan fiatal és ööö… – Hogyan célozhatnék a döbbenetes felszínességére? – szóval, ööö, olyan fiatal, hogy úgy dönt, John Josephfel jobban jár, mint magával. Úgyhogy összeházasodnak, és John Joseph Írországba importálja Zeezah-t. De Zeezah nem hagyja békén magát, ugye? Még a nászútján is azt mondja magának, hogy borzalmas hibát követett el, amikor hozzáment John Josephhez. Olyannyira, hogy maga elrepül Rómába, nem? De ő John Josephfel marad. Írországban megint találkozgatnak. Ahogy látom, maga rendes fickó. Nem igazán veszi be a gyomra a csalást. Minden áldott nap John Josephfel próbál, és egyre kevésbé bírja a bűntudatot, a haragot, és amúgy is hajlamos a depresszióra, így van? Milyen vagyok? 478

– Jó. – Aztán megtudja, hogy Zeezah terhes, és minden esély megvan rá, hogy maga az apa, és ettől feltolulnak azok a borzalmas emlékek, amikor a felesége terhes lett, és kiderült, hogy Shocko O’Shaugnessy az apa. Nagyon… kiborul. Hogy a maga szavaival éljek, meg akar halni. Így aztán csütörtök reggel felhívja az orvosát, a… – Diszkréten köhhentettem, mert nem akartam őrültnek feltüntetni; végül is magam is messze voltam a normálistól. – …A… ööö… pszichiáterét, aki azt javasolja, jobb lenne, ha idejönne, és bár itt olyan nehéz ágyat kapni, mint karácsonykor parkolóhelyet, azt mondja, hogy minden követ meg fognak mozgatni, hogy azonnal befekhessen, hogy valaki vissza fogja hívni, amint jó hírrel szolgálhatnak. Fel is hívják, elküldik magáért a sofőrt, Digbyt, ugye Digbyt? Wayne bólintott. – Bedobál pár dolgot egy táskába, gyógyszert nem kell hoznia, mert itt annyi a gyógyszer, mint a pelyva. Digby megérkezik, maga kimegy a ház elé, bedobja a táskát a csomagtartóba, aztán az utolsó pillanatban még visszaszalad a házba valamiért. Nem tudom, miért… – De ekkor hirtelen kigyulladt a fény az agyamban, és már tudtam. – A gitárjáért, nem? – De igen. – Szemlátomást le volt nyűgözve. Az igazat megvallva én is le voltam nyűgözve magamtól. – Digby idehozza, maga bejön. – Pontosan így történt. – Na, és mi a jelszó a számítógépén? – Találja ki – mondta majdnem mosolyogva. Hirtelen tök hülyének éreztem magam. Hiszen végig tudtam. A csaj ugyanis elmondta nekem. – Csak nem… Zeezah? Az? – Hát persze hogy az. Aznap este, amikor először találkoztam vele a középkori nemesember fogadószobájában, felvetette, hogy Wayne jelszava Zeezah, de én azt gondoltam, micsoda egoista. Ő egyébként nem tudta a jelszót (ha tudja, megmondja, hiszen neki is ugyanolyan fontos volt, hogy megtaláljuk Wayne479

t, mint a többieknek); csak viccelődni akart. De ahogy mindig mondom, egy szikrányi igazság mindig van abban, amit az emberek mondanak, még akkor is, ha ők maguk sem tudnak róla. – És a riasztó kódja? A nulla, nyolc, nulla, kilenc? – A születésnapom – mondta. – Szeptember nyolcadika. Összevontam a szemöldököm. – Azt mondják, ezt nem szabad. Nem szabad a születésnapot használni, az túl egyértelmű. – Elhallgattam. Lehet, hogy ez nem jó ötlet, csak még jobban fog szorongani. Gyorsan másra tereltem a szót. – Imádom a házát. – Maga az egyetlen, aki így van vele. Mindenki más szerint totál nyomasztó. Az embereknek nem tetszenek a falak. – Viccel? A Szent Bazsalikom színei mennyeiek! De azért közben kezdett összeállni bennem a kép. Mit árul el egy emberről, hogy Seb, Rohadás és Helyi Vezér színre festeti a hálószobáját? Azt, hogy néminemű melankóliában szenved, nem igaz? Nem csoda, hogy ennyire otthon éreztem magam nála. – Mondja csak, a családja mennyit tud? – kérdeztem. – Az anyukája? Connie? – Mindent. – Azt is, hogy itt van? – Persze. Hiszen ők a családom. – Még a bátyja is tudja, aki New Yorkban él? – Igen. – De az anyukája felhívott vasárnap. Azt kérdezte, megtaláltam-e. Wayne bólintott. – Itt volt velem, amikor hívta. Azt gondolta, úgy tudja a leghatékonyabban távol tartani magát tőlünk, ha úgy tesz, mintha fogalma sem lenne semmiről. Mintha halálra aggódná magát. Jézusom. – Csak megjátszotta magát? Átvert? 480

– Csak vigyázni akart rám. – Hát… le a kalappal az anyukája előtt… és mindannyiuk előtt… A nyájas Mrs. Diffney meg a kekeckedő Connie, sőt Richard, a báty is – így együtt bravúrosan megvédték Wayne-t. Ideje indulnom. – Wayne – szóltam –, őszintén remélem, hogy rendbe jön. Szedje a gyógyszert, tegyen meg mindent, amit mondanak, bár a nagy része baromság, főleg a kognitív viselkedés-terápia. Meg a jóga. Meg a… – Leállítottam magam. Kinek a pap, kinek a papné; lehet, hogy Wayne-en segítene a jóga. – Nem kell sietni, addig ne jöjjön ki innen, amíg tényleg jobban nem lesz. – Indul? – Most hogy szedelőzködni kezdtem, úgy tűnt, jobban örülne, ha maradnék. – Megyek. Csak előbb be akarok köszönni valakinek. A felvételi iroda a földszinten volt. Jártam már ott egy másik életben. Amúgy alig emlékeztem rá: szörnyű állapotban voltam, amikor ide érkeztem. Halkan kopogtam az ajtón, aztán beléptem. Három embert láttam bent, két nőt és egy férfit. A lányok mindketten a számítógépüknél ültek, a férfi egy irattartó szekrény mellett állt. – Gloriát keresem. – Én vagyok. Abszolút nem olyan volt, mint amilyennek elképzeltem. Én szőke, nagy, bozontos, göndör hajat és kék szemet képzeltem hozzá. Ehelyett alacsony volt, a színei sötétek. – A nevem Helen Walsh – mutatkoztam be. – Wayne Diffney barátja vagyok. Wayne a Virág szárnyban van. Gloria bólintott. Tudta, ki Wayne. – Csak meg akartam köszönni – folytattam. – Mit? – Hogy ilyen gyorsan szerzett ágyat neki. Tudom, hogy kétségbe volt esve, és tudom, milyen nehéz itt ágyat szerezni ilyen rövid idő alatt. Amikor felhívta, megmentette az életét. 481

Gloria elpirult örömében. – Ó – mondta szerényen. – Mi mindig megteszünk minden tőlünk telhetőt, hogy segíthessünk azon, aki bajban van. Viszont – tette hozzá gyorsan – nem beszélhetünk az egyes esetekről.

482

71 – Jézusisten, ne lökdöss már! – Nem lökdöslek, a picsába, csak látni akarok! – Csak nyugodtan, rendben? – szólalt meg Artie. – Maga könnyen beszél! – rivallt rá anyu. – Maga százkilencven centi! Anyu, Claire, Kate, Margaret, Bella, Iona, Bruno, Vonnie, sőt még apu is ott tülekedett a bokszunkban a MusicDrome-ban. Mindenki próbált előre kerülni, mindenki igyekezett kisajátítani azt a helyet, ahonnan a legjobban lehetett látni a színpadot. Jay Parker nem hazudott – tényleg adott egy tizenkét férőhelyes bokszot, és tényleg volt ingyen mogyoró is. Viszont kezdett már mindannyiunkat kiborítani az izgalom. A stadionban – a közönség szinte kizárólag nőkből és meleg férfiakból állt – szikrázott a levegő. Az elején mind a tizenötezer ember úgy indult, mintha egy nagy család volnánk, akiket összeköt a Laddz iránti szeretet, de mostanra a féktelen boldogság kezdett ingerlékenységbe átbillenni. – Negyed tíz van – közölte Bruno, akivel hirtelen legjobb cimbik lettünk; a gyönyörű barátság másodpercekkel az után szökkent szárba, hogy Bruno megtudta, be tudom vinni a koncertre. – Már tizenöt perccel ezelőtt el kellett volna kezdeniük! – Tizenöt perccel ezelőtt?! – Kate-nek reszketni kezdett az alsó ajka. Kate elképesztő átalakuláson ment keresztül: néhány óra leforgása alatt változott anyakínzó szörnyetegből könnyes szemű tini lánnyá. – Mindjárt kezdenek – mondtam. – És ha nem? – zokogta el magát Bella. – Mi van, ha nem jönnek? – Dehogynem jönnek, dehogynem jönnek! – fordult a kislányhoz Vonnie és Iona, anyu pedig a fennforgást kihasználva gyorsan Vonnie helyére csusszant, aztán megfordult, és önelégült, úgy kell neki vigyort küldött felém. Láttam, hogy az emberek nem bírnak már sokáig várni, attól lehetett tartani, hogy pillanatokon belül elvesztik a fejüket. 483

Figyelmeztetés nélkül lekapcsolták a fényeket, a stadionban koromsötét lett, a sikítás pedig, amitől már eddig is robbanásig feszült a hangulat, most hirtelen úgy felerősödött, mintha tizenötezer farkasnak szorult volna csapdába a mancsa. – Jönnek! – nyomta az öklét az arcához Claire. – Jézusisten, jézusisten! Kate helyben futott, annyira nem bírta már az adrenalinlöketet. – Mindjárt elhányom magam – nyögte anyu. – De tényleg. DE TÉNYLEG. Mély, gyászos csellóakkord hangzott fel a hangszórókon; a padló, a mennyezet, a falak is mintha belerezdültek volna. A sikítás a tetőfokára hágott. Ekkor felkapcsolódott egyetlen reflektor, a fénykörbe pedig belépett… John Joseph. – JOHN JOSEPH, JOHN JOSEPH, JOHN JOSEPH! – üvöltötte, harsogta anyu, és karjával kalimpált a feje fölött. – ITT VAGYUNK! ITT VAGYUNK! ITT VAGYUNK! John Joseph visszafogott szabású, sötét színű öltönyben, lehajtott fejjel, mozdulatlanul állt a színpadon. A lassú, komor csellóhang folytatódott, és pár másodperc múlva, miközben az emberek észre sem vették, hogy visszafojtják a lélegzetüket, újabb reflektor kapcsolódott föl, és a fénykörbe belépett… Frankie. – FRANKIE! FRANKIE! FRANKIE! Az alattunk lévő sorokban magukból kikelve zokogtak az emberek. Frankie ugyanúgy állt, mint John Joseph, fejét lehajtva, mozdulatlanul, akár egy szobor. – Ki jön most? Ki jön most? Ki jön most? A közönség elnémult, csak a cselló hangját lehetett hallani. Olyan csönd lett a stadionban, hogy konkrétan hallottam, ahogy felkapcsolódik a következő reflektor, és a fénykörbe besétált… Roger. – Ez ROGER! – Az emberek a mellettük állókhoz fordultak, és beleordítottak egymás arcába: – Ez ROGEEEEEER! Ez ROGEEEEEEEER! Roger mozdulatlanul, lehajtott fejjel állt. Végül elhalt az üvöltés, és a baljós csellószó közepette szinte elviselhetetlenné fokozódott a várakozás. 484

Amikor végre felkapcsolódott a fény, a stadion szinte egy emberként lélegzett fel. – EZWAYNEEZWAYNEEZWAYNE! A fénykörbe pedig besétált… Docker. A sikítás összezavarodott. – Ez nem Wayne! Ez nem Wayne! Ez nem Wayne! Aztán újból elkezdődött a visítás, egyre hangosabb és élesebb lett, ahogy az emberek kezdték felfogni, mi történik. Anyu hátrafordult, rám nézett, és az arcomba sikoltotta: – Ez Docker, ez Docker, BASSZUS, az ott Docker! – Akkorára nyitotta az állkapcsát, hogy konkrétan a mandulájáig leláttam. Egy másodperc törtrészéig mindenki azt gondolta: „Összeálltak mind az ÖTEN.” Aztán felvillantak a káprázatos, vakító, színes neonfények, fülsiketítő hangerővel megszólalt a zene, és a négy fiú belefogott az Indián nyár ba, egy szuperkönnyed, vidám számba, a Laddz egyik legnagyobb slágerébe. Hirtelen mindenki táncolt. Kék és rózsaszín lézersugarak cikáztak a közönség fölött, eszméletlen volt a hangulat, transzcendentális, szinte mint egy vallásos élmény. Minden annyira lehengerlő és tökéletes volt, hogy senki nem akadt fenn azon, hogy Wayne nincs ott, Docker pedig ott van. Az Indián nyár után átfolytak a Dobbanás ba, egy másik táncos dalba, aztán A mennyek kapujá ba. Valószínűleg én voltam az egyetlen a tizenötezer néző közül, aki észrevette, hogy Docker talán nem táncol olyan ügyesen, hogy egy másodperccel le van maradva a többiek mögött, és hogy néha elfelejt forogni. De azt meg kell hagyni, hogy mosolyogni soha nem felejtett el. A negyedik táncos szám után végre megálltak levegőt venni. – Helló, Dublin! – Ahogy látjátok, Wayne nem tudott eljönni ma este – mondta John Joseph. – Azt üzeni, hogy elnézést kér – mondta Roger. 485

– De remélem, velem is beéritek – vigyorgott Docker. – Ezt a számot Wayne-nek ajánljuk…

486

Hat hónappal később Odakint a plébánia parkolójában nagyban ment az üzletelés. Karácsonyfákat kötöztek át dróthálóval, bedobták őket a kombik csomagtartójába, sebesen járt kézről kézre a pénz. Odabent a parókián az emberek aranyfüzéreket celluxoztak a falakra, karácsonyi dalok szóltak, de szerencsére a hangszórók olyan régiek és vacakok voltak, hogy alig lehetett hallani a zenét. A megszokott standok ezúttal is szívfájdító portékákat kínáltak. Megálltam a tombolánál, elámultam a díjak ultracikiségén – egy kis üveg diétás Sprite, egy doboz Panadol, egy doboz babkonzerv –, aztán vettem egypár jegyet. Persze, miért ne? A kötős asztalnál áruló nő magas, támla nélküli széken ült, onnan tartotta szemmel a birodalmát. Feszülten, alig leplezett dühvel kötött, a kötőtűi is mintha szikráztak volna a haragtól minden egyes koccanásnál. Előtte az asztalon egy csomó sötétpiros, viszketős kinézetű kapucnis sapka sorakozott; mintha forradalomra készülne a csaj. – Igen? – förmedt rám. – Van valamije kisbabának? – Lánynak vagy fiúnak? – Lánynak. – Esetleg egy kapucnis sapka? Továbbmentem. Idén először volt egy stand – és rendkívül népszerűnek bizonyult –, ahol nemezelt cuccokat árultak. Talán ez volt az oka, hogy Mrs. Kötésből így sugárzott a felháborodás? Előrenyomakodtam a standhoz, és rögtön találtam egypár icipici rózsaszín babacipőt. Tökéletes volt. Kivéve, hogy az egyik cipő jelentősen nagyobb volt, mint a másik. – Egy ötös – mondta az árus nő. – De hát… nem egyforma a kettő. – Ajándék lesz, nem? 487

– De. – A szándék a fontos. Egy ötös lesz. – Esetleg be tudná szépen csomagolni? – Nem. Mit gondol, hol van? A Barney’sban? – Honnan tudja egyáltalán, mi az a Barney’s? – Ó, sok mindent tudok – kacsintott rám, és beszuszakolta az ötösömet amúgy is dugig tömött tárcájába. A következő a sütis asztal volt. Egy ideig csak álltam és csodáltam a süteményeket, aztán beszédbe elegyedtem az árussal, egy alacsony, kerek nővel. – Ez mi? – mutattam az egyik portékára. – Lekváros lepény. – Ez komoly? – Micsoda szörnyű ötlet! – Nincs valami… normális süteménye? – Esetleg ez a finom kávés-diós piskóta? – Kávés? – fortyantam föl. – És diós? Hozzám emberek jönnek. Nálam… – Kicsit vártam, jól megízleltem a szót. – …vendégség lesz. Meg akarom kínálni őket valamivel, nem pedig sértegetni őket. Az mi? – mutattam egy csálé, barna kockára. – Csokoládétorta. – Tök jó, azt kérem. – Na és még néhány minitorta? – Hogy nekem? – hördültem föl fennhéjázva. – Úgy nézek én ki, mint akinek bármi köze is lehetne a minitortákhoz? – Elég csak a kis arcát megnézni – mondta a nő. – És hogy ki van csípve a menő kabátjában meg a magas sarkújában, és a táskája is milyen szép. Új, nem? – De… – nyögtem erőtlenül, bár a táska nem az enyém volt, hanem Claire-é, én csak „kölcsönvettem”. – Hogy őszinte legyek – folytatta –, maga egy minitortaklisé. Tankönyvi 488

minitortás. – Nem vagyok az – feleltem őszintén. – Tényleg nem. De azért kérek egy tucatot. Aztán az elmúlt idők tiszteletére meg kellett látogatnom a régi szirszarokat árusító standot is. Szeretetteljesen túrtam bele az ócska csecsebecsék kupacába: három kaparós sorsjegy (lekaparva), egy fél pár ezüst tornacipő (harminckilences), egy lépcsőlift-katalógus, egy repedt váza, egy fél üveg Chanel No 5 parfüm (és valami azt súgta, hogy a parfüm hiányzó részét nem magára permetezte, hanem megitta valaki). Az árus nő – szinte biztos voltam benne, hogy nem ugyanaz, mint aki tavaly volt – annyira magába roskadva ült az asztalnál, hogy rám se nézett. – Mi rosszat tett? – kérdeztem együtt érzőn. – Hogy ehhez az ócskasághalmazhoz osztották be? A nő zavarodottan pillantott föl. Beletelt egy időbe, mire meg tudott szólalni: szemlátomást senki sem szólt hozzá egész délelőtt. – Hát, ööö, nos… a bizottság elnök asszonya, akinek minden szava parancs… – Keserűen felnevetett. – Az én jácintjaim nyíltak ki előbb. Jó két héttel előbb, mint az övéi. – Ennyi? Bólintott. – Azóta pokol az életem. Hogy őszinte legyek, azon gondolkodom, hogy nem leszek többé katolikus. Már tanulmányoztam több más vallást. Arra gondoltam, zoroasztrista leszek, ők jó fejnek tűnnek. Vagy esetleg a szcientológia? A Kockázatos üzlet óta imádom Tom Cruise-t. Hazahajtottam, beléptem a tengerkék előszobába, és éreztem, hogy szétárad bennem a hála érzése. A tékozló lakásom. Nem nevetséges, hogy az embernek el kell veszítenie valamit ahhoz, hogy igazán értékelni tudja? Miféle beteg elme hozhatja a szabályokat ebben a világban, amiben élünk? A következő történt. Kedd reggel volt valamikor júliusban, úgy egy hónappal a Laddz-koncertek után. Végül csak négy koncertet tartottak – az eredeti hármat, meg egy negyediket, mivel olyan sokan nem fértek be az első háromra. Addigra Docker végzett a maga dolgával, megfizette karmikus 489

tartozását Wayne-nek, és amúgy is el kellett mennie Ecuadorba, hogy az önellátó gazdálkodókat szekírozza. Az pedig kizárt dolog volt, hogy Wayne fellépjen. De mindenki jól jött ki a dologból. Mindannyian kerestek rajta: a befektetők, Harry Gilliam, Jay Parker és a Laddz is. (Nem meglepő módon Docker egy fillért sem fogadott el a fellépésért: a teljes honoráriumát Wayne-re íratta át.) Aztán elkezdtek fogyni a Laddz régi lemezei – és fogytak és fogytak. És tovább fogytak, és karácsonyra megjelent egy DVD az első koncert felvételével, és az eladások – világszerte! – rögtön az egekbe szöktek. Szóval ahogy mondtam, egy kedd reggel, valamikor júliusban anyu és apu dolgozószobájában ültem, és konkrétan dolgoztam. Körülbelül egy hete jöttem ki a St. Teresából, és e-mailt kaptam egy ír származású amerikaitól, aki azt akarta, hogy készítsem el a családfáját. Csináltam már ilyet korábban – az ügyfél épp olyasvalakitől kapta meg a számomat, akinek régebben dolgoztam. Unalmas munka volt, többször el kellett látogatnom az anyakönyvvezető poros termeibe, hogy a születéseket, házasságkötéseket és haláleseteket tanulmányozzam. De nekem épp ilyen unalmas munkára volt szükségem. A következő pillanatban anyu rontott be a szobába. Aggodalmas képet vágott. – Itt van Jay Parker. – Micsoda? – Azóta nem hallottam felőle, hogy rávettem Dockert, ugorjon be Wayne helyett a koncertekre. – Mit akar? – Nem bírnék elviselni semmilyen megrázkódtatást. Épp kezdtem visszarázódni a rendes kerékvágásba, lassan megint jól éreztem magam a bőrömben. – Elküldjem? – kérdezte anyu. – Igen. – Csak egy percre zavarnálak! – kiáltott fel Jay Parker az alsó szintről. – Ó, az isten szerelmére! – sóhajtottam. – Jól van, gyere föl, de tényleg csak egy percre. – Itt maradjak? – kérdezte anyu. 490

– Nem, nem, semmi gond nem lesz. Jay óvatosan lépett be a szobába. – Csak ezt akartam odaadni – mondta, és hozzám vágott egy fekete szemeteszsákot. – Nézd meg, mi van benne. Belekukkantottam a zsákba. Úgy láttam, mintha kis papírkötegek lennének benne. Egy csomó kis köteg, befőttesgumival összekötve. Teljesen olyan volt, mintha pénz lenne. – Ez meg mi? – kérdeztem. – Kábé harminc rugó. – Milyen harminc rugó? – Harminc rugó euró. Sokáig, nagyon sokáig hallgattam. – Parker, mi a franc folyik itt? – kérdeztem végül. – A részed a beugróból. Értetlenül meredtem rá. Milyen beugróból? Vagy ez valami parkeres beugratós kérdés? Mi a fenéről beszél vajon? – Mondom! Ennyi a részed a Laddz-koncertekre eladott jegyek árából. Emlékszel? Adtam neked egy szerződést. Volt valami kósza emlékem arról, hogy amikor Wayne után kutattam, az ügy kellős közepén Parker adott valami gyűrött papírlapot, amin az volt, hogy kapok valahány százalékot a valahány százalékból, ha a koncertek nem maradnak el. Egy pillanatig sem vettem komolyan, mivel nemcsak arról voltam meggyőződve, hogy sohasem fogom megtalálni Wayne-t, hanem arról is, hogy Parkerben nem lehet megbízni. Benyúltam a szemeteszsákba, előhúztam egy köteg ötveneurós bankjegyet, és méregetni kezdtem a kezemben. – Valódi? Jay nevetett. – Persze hogy valódi. – Nem hamis? 491

– Nem. – Se nem lopott? – Nem. – Akkor mi a csel? – Nincs csel. – Egyszerűen idejössz, adsz egy szemeteszsákot harmincezer euróval, megesküszöl, hogy teljesen legális az egész, és semmit nem kérsz cserébe… csak elmész? – Pontosan. És pontosan ezt tette. Nem tudtam, mit csináljak vele, bedugtam hát az ágy alá. Időnként aztán előhúztam a szemeteszsákot, kezembe fogtam a kötegeket, aztán megint eldugtam az egészet. Körülbelül négy napba telt, míg felfogtam – mire úgy igazából felfogtam –, hogy ez pénz. És hogy el is költhetem. Az első gondolatom a sálak voltak. Harminc rugóból borzalmasan sok sálat lehet venni. De aztán valami más jutott eszembe… Még mindig megvan a kulcs a lakásomhoz. Azt gondoltam, elég valószínűtlen, hogy sikerülne bejutnom. Szinte biztos voltam benne, hogy már valaki más lakik ott. De legalábbis arra számítottam, hogy a jelzálogkezelő cég lecserélte a zárat. Amikor azonban odamentem, kiderült, hogy minden érintetlen – pontosan úgy volt minden, ahogy hagytam. Hogy miért? Az egész országban ezer meg ezer ember van elmaradva a törlesztéssel, az én hátralékom pedig a többiekéhez viszonyítva annyira alacsony volt, hogy még senki nem kezdett semmit az ügyemmel. Felhívtam a hitelezőket, és megkérdeztem, hogy ha kifizetnék valamennyit, visszaköltözhetnék-e. Biztos voltam benne, hogy azt fogják mondani, kopjak le – mindenki tudja, milyenek ezek a bürokraták –, de mint kiderült, még azt sem tudták, hogy kiköltöztem. Így aztán, miközben úgy éreztem magam, mint valami betolakodó, tétován 492

visszaköltöztettem pár ruhámat a szekrénybe. Aztán kifizettem az villanyszámlát meg a visszakötést. Ezután befizettem a rendezetlen szemétszállítást. Visszaköttettem a kábeltévét. Ahogy így beindultak a dolgok, felhívtam a hitelkártyásokat, és velük is rendeztem az ügyeket. Még a főnök asszonyi ágyamat is visszaszereztem. Vettem egy új kanapét, székeket, és visszaszereztem a maradék néhány bútoromat is a repülőtér mögötti hatalmas raktárból. Egyre azt vártam, hogy valaki leállít, hogy valaki előáll valamilyen jogi kifogással, de semmi nem történt. Ennek ellenére jó időbe telt, mire biztonságban éreztem magam, mire úgy éreztem, hogy a lakás az enyém, hogy tényleg itt a helyem. Elrendeztem a minitortákat egy tálcán, szeletekre vágtam a csokoládétortát, és letéptem a celofánt egy doboz filteres teáról. Úristen, ki gondolta volna, hogy egy napon meghívok valakit teára! Csöngettek. Itt vannak! Kinyitottam a bejárati ajtót. – Szia, Helen. – Wayne! – Kicsit még mindig félénkek voltunk egymással. – Gyertek be. Wayne udvarias puszit nyomott az arcomra. A mellette álló nőhöz fordultam. – Hadd nézzelek, te lány! Nahát, máris beleférsz a hatos farmerodba! – Tízes – mondta Zeezah. – De dolgozom az ügyön. – Kezembe nyomta a karjában tartott, pólyába bugyolált csomagot. – ő Aaminah. Hát nem gyönyörű? Alaposan megnéztem magamnak a babát. Úgy tettem, mintha a szépségét csodálnám, de valójában azt próbáltam megállapítani, vajon Wayne-re vagy John Josephre hasonlít-e. Lehetetlen volt megmondani: egyszerűen csak olyan volt, mint egy újszülött, gyűrött és fura. – Gyönyörű. Gratulálok! – Mert ezt kell mondani annak, akinek most született babája, nem? Istenem, az a nagy susmus, ami itt ment az elmúlt hat hónapban! Amint lement a négy Laddz-koncert, Zeezah elhagyta John Josephet Wayne-ért. 493

Nem sokkal ezután Wayne kijött a St. Teresából. (Egy-két napig voltunk bent egyszerre; ő épp befejezte a madáretetőjét, amikor én elkezdtem az enyémet.) A média természetesen tisztára megőrült a szerelmi háromszögtől, így aztán Wayne és Zeezah „elmenekült” az országból (ahogy a bulvárlapok írták). Alapvetően kimentek a dublini repülőtérre, az Aer Lingussal átrepültek a Heathrow-ra, ott átmentek egy másik terminálra, és vártak pár órát, mint a többi sima állampolgár, napszemüveget vettek a napszemüvegboltban, mert más nem jutott eszükbe, aztán egy Air Turkey járattal elrepültek Isztambulba, és ott beköltöztek egy bérelt lakásba. Isztambulban aztán Zeezah békejobbot nyújtott – jó ég, mekkora Lapátlistás kifejezés! – a régi lemezkiadójának, és valahogy megegyeztek John Josephfel is, aki szabadon engedte Zeezah-t. Zeezah dolgozni kezdett egy új albumon, és hatalmas turnét kezdett tervezni a jövő évre. Öt nappal ezelőtt megszülte a babáját valami puccos isztambuli kórházban – természetes szülés, háromórás vajúdás, semmi epidurál, semmi fájdalomcsillapítás. Le a kalappal. Gondolom, valamikor majd csinálni kell egy DNS-vizsgálatot, hogy megállapítsák, ki a „biopapa” (Lapát-lista), de ez az ő dolguk; majd ők megoldják. Két nappal ezelőtt iderepültek Corkba, hogy megmutassák Aaminah-t a Diffney családnak, és Wayne felhívott, megkérdezte, hogy ha már itt vannak Írországban, ő és Zeezah meg a baba meglátogathatnak-e. Úgy tűnt, meg van győződve róla, hogy valamilyen módon kulcsfontosságú szerepet játszottam a boldogságuk létrejöttében. Meg voltam lepve és hatva, bár ez azt jelentette, hogy kölcsön kell kérnem egy teáskannát. – Gyertek be – mondtam. – Gyertek be. Mindjárt… – Elhallgattam. Alig tudtam elhinni, hogy ki fogom ejteni a következő szavakat a számon. – … felteszem a teavizet. Wayne körülnézett a nappaliban, és felnevetett. – Már értem, miért tetszett annyira a házam – mondta. – Mi lett vele? – kérdeztem sóvárogva. – Eladtam. Először át kellett alakítani. Az ingatlanügynök azt mondta, egyébként az életben nem fogom tudni eladni. 494

Tehát a Mercy Close négy, abban a formájában, ahogy én ismerem, nem létezik többé. Hát, ja, változnak a dolgok. Kiöntöttem a teát, körbekínáltam a minitortákat, és kellemes órát töltöttünk együtt. Zeezah olyan szertelen volt, mint mindig, összevissza beszélt. Wayne csöndesebb volt. Jay Parker jól mondta, hogy Wayne intenzív pasi. De én nagyon kedvelem. Egyértelműen volt köztünk valami kapcsolódás: mintha az életútjaink azért találkoztak volna össze egy rövid időre, hogy megmentsük egymást. – Na és hogy vagy most? – kérdeztem. – Mármint dilisségben. – Jól – mondta. – És te? – Igen, én is jól. Beletelt egy időbe, de most olyan jól vagyok, ahogy már ezer éve nem voltam. Azt hiszem, olyan már soha nem lesz az életem, mint az első hullámvölgy előtt. Soha nem leszek olyan szívós vagy olyan bizakodó. De nem baj. – Pontosan. Nem az a jó megközelítés, ha az ember arra vár, hogy „jobban” legyen. Meg kell tanulni együtt élni vele. – Így van! Nagyon jól megfogalmaztad. Na, és milyen dilibogyót szedsz? Nagy levegőt vett, és élénken, lelkesen beszélgetni kezdtünk a pszichotrop gyógyszerekről, a különböző kombinációk előnyeiről és a fránya mellékhatásokról. Fantasztikus, hogy rokonlélekre találtam benne. Zeezah a szemét forgatta. – Olyanok vagytok, mint… hogy is mondják? Megszállottak vagytok. És ugyanaz a hobbitok. – Azt tapasztaltam – magyarázta Wayne –, hogy a gyógyszereken kívül még a futás segít. – Én is – hazudtam. Annyira csíptem Wayne-t, hogy mindenben egyet akartam vele érteni. – Meg a sütemény is klassz. És szuper terapeutám van. Audi TT-vel jár, feketével. Zumbázni is szoktam Wiin, úristen, az milyen nehéz! Meg csinálom a szokásos bolond dolgokat is: volt egy hét, amikor kizárólag piros kajákat ettem. – Volt köztük valami finom? – Találd ki. 495

Nevetett. – A Most csodájá t próbáltad? – Képzeld, hogy igen. Nagy rakás szar. – Abszolúte. Nevető jóga? – Megvolt! Izzadtam zavaromban. Folyt rólam a víz! – Úristen, rólam is. Kínai orvoslás? – Semmit nem segített. Neked? – Nekem sem. Annyira jól éreztük magunkat, jaj, annyira jól, de aztán Aaminah sírni kezdett, és Zeezah azt mondta, jobb, ha indulnak. – Visszamentek Isztambulba? – kérdeztem. – Igen – bólintott Wayne. – De majd jelentkezünk. És én tudtam, hogy tényleg fognak. Elment tehát a boldog kis hármas, és bár az elmúlt hat hónap legdrámaibb változása az volt, hogy Zeezah elhagyta John Josephet Wayne-ért, nem ez volt az egyetlen fordulat. Frankie Delapp és Myrna öt hálószobás családi házat vett egy jó nevű környéken. Frankie azóta is a Csevegjünk egy tea mellett! műsorvezetője, és sokkal kevésbé nyúzott, amióta az ikrek elkezdték átaludni az éjszakát. Roger St. Legernek kábé tizennégy barátnője volt a koncertek óta. Tizennégy különböző életet tett tönkre, de ki vagyok én, hogy bárki felett ítélkezhetnék? Roger már csak Roger marad. Mindannyian azok maradunk, akik vagyunk. John Joseph lelépett. Kairóba ment, amint lefutottak a koncertek, és azóta sem hallottunk sokat felőle. Gondolom, visszatért a régi bizniszéhez, és megint közel-keleti művésznőcskéket futtat. Cain és Daisy eladta a házát, és Ausztráliába költözött. Azt hiszem, boldogok lesznek ott. A hajuk már megvan hozzá. Birdie Salamannak új szerelme van: egy Dennis nevű férfi. Azt mondja, 496

még csak az elején járnak, de jók a kilátások. Jay Parker állatira sokat keresett a Laddz-koncertekből – nemcsak abból, ami a jegyeladásból maradt neki, miután ideadta azt a rengeteg suskát, hanem a mindenféle laddzes árucikkek eladásából is. Ő volt az egyetlen, aki abba is belefektetett, úgyhogy egyedül az övé volt a nyereség, és akkorát kaszált, mintha a lottón nyert volna. Teljesen megváltozott az élete. Azon a napon láttam utoljára, amikor megjelent nálam a pénzzel teli szemeteszsákkal, de egyszer beszéltünk telefonon. Azért hívott, hogy elmondja, elment Bronaghhoz és Blake-hez, és annyi pénzt adott nekik, hogy kimászhassanak a pénzügyi gödörből. Bronagh és én nem vettük fel a kapcsolatot egymással. Azt hiszem, mind a ketten tudjuk, hogy nem lehetnénk újra barátok – túl sok minden történt ahhoz, hogy ott folytassuk, ahol abbamaradt –, de jó érzés tudni, hogy jól vannak Blake-kel. Docker rendszeresen szerepel a hírekben, mindig a jó ügyért küzd bárki nevében, aki megtűri. A legújabb védence a kipusztulástól fenyegetett Amazonas esőerdő, ami nekem nevetségesen régi ügynek tűnik. Azt gyanítom, hogy kifogyott az ügyekből, és most a második kört futja. Harry Gilliam felől nem hallottam, és ha rajtam múlik, ez így is marad. Maurice McNice azóta is ereje teljében dolgozik. Megint csöngettek. Újabb vendégek. Kinyitottam az ajtót: ott állt Bruno Devlin két fiatalemberrel. – Helen – mondta Bruno ünnepélyesen, mindkét kezemet megfogta, és puszit nyomott az arcomra. Az elmúlt hat hónapban Bruno külseje radikális változásokon ment keresztül. Nyoma sem maradt benne a neonácinak. Újabban a félig James Joyce-, félig Utolsó látogatás-stílus ment nála: lenyalt, középen elválasztott haj, tweednadrág, ing, nyakkendő, V nyakú pulóver, hosszú, sötét kabát, az a fajta, amit az anyám „felöltőnek” nevez, a zsebében valami ősrégi, barna, kemény fedeles könyv. (A könyvet tíz centért vette egy jótékonysági turkálóban. Néha teljes hosszában végigvágódott a kanapén, keresztbe tette bakancsba bujtatott lábát, és úgy 497

tett, mintha olvasna.) Kerek szemüveget hordott sima üveggel, továbbá egy puha gyapjúsálat. A szempillafestéknek viszont még mindig nagy rajongója volt. Bemutatta két cimboráját. – Robin Peabody úrfi és Zak Pollock úrfi. Mind a két fiú, akik szinte az utolsó részletig ugyanúgy voltak öltözve, mint Bruno, zord képpel megrázta a kezem. – Megkínálhatlak titeket egy teával? – kérdeztem. – Köszönjük, de nem kérünk – válaszolta Zak Pollock úrfi. – Nem szándékozunk tartósan alkalmatlankodni. Igen nagyra értékeljük e lehetőséget, hogy meglátogathattuk az otthonát. Bruno biztosított bennünket, hogy felettébb elegáns. – Kérlek benneteket, urak, nyugodtan nézzetek körül – biztattam őket. Mentek is. Kicsit meglepődtek, amikor felfedezték, hogy milyen kicsi a lakás, az ágyam, a pávafüggönyöm és a falfestékek színe viszont nagyon tetszett nekik. – Kitűnő az ízlése, Walsh kisasszony – mondta az egyik klón. – Ugye megmondtam? – vigyorgott Bruno vidáman, és hirtelen olyan volt, mint egy tizennégy éves fiú, merthogy az is volt. – Ugye megmondtam, mennyire király? Most komolyan… ultrakúl, nem? – Tényleg ultrakúl – értett egyet az egyik klón. – Ez igazán remek – vélte a másik klón, aki az egyik lovas olajfestményem előtt állt. – Pompás az ecsetkezelés. Teljes igazságában jelenik meg a képen az állat nemessége. – Tök jó! – tapsoltam. (Az „És-most-tűnés!” nemzetközi egyezményes jelét használtam. Elég volt ebből a három idiótából.) – Köszönöm, hogy eljöttetek. Alig várom, hogy újra találkozzunk. Az ajtó felé tereltem a fiúkat. Mielőtt kipenderítettem volna őket, Bruno odasúgta: – Ha valaha összecuccoltok apuval, ideköltözhetek? – Meglátjuk – válaszoltam. Már Bella is bejelentkezett, és őt jobban 498

csípem. Épp indultak, amikor újabb vendégsereg érkezett: Bella, Iona és Vonnie. Azért jöttek, hogy feldíszítsék a karácsonyfámat. Úgy láttak neki, mint valami speciális díszítőbrigád: szétosztották egymás között a csillogó rózsaszínre fújt fenyőtobozokat, a kézzel festett papírangyalokat, az ezüst kerámiacsillagokat, amiket maguk készítettek valami fazekasműhelyben, meg a villódzó égősorokat. Amikor elkészültek, és a fám olyan szép lett, amilyen szépre én magam soha az életben nem tudtam volna megcsinálni, ha száz évig élek is, rájuk erőltettem pár minitortát, de nem maradtak sokáig. A határok, ugye. Mostanában minden a határokról beszélt. És itt jött a ma esti utolsó vendég, a kezében két pizza meg egy doboz jégkrém. Bevitte a kaját a konyhába, aztán azt mondta: – Meglepetésem van a számodra. – És a kezembe nyomott egy memóriakártyát. – Mi ez? – A Politi Tromsø. Egy norvég krimisorozat, aminek a megszállottja lettem ősszel. Teljesen kétségbe voltam esve, amikor vége lett. – De hát ezt már láttam. Tudod, hogy láttam. – Szinte folyton erről beszéltem. – A második évadot nem láttad. – A második évad csak áprilisban kezdődik. – Én megszereztem. – Hogyan? – meredtem rá lenyűgözve. – Ööö… illegálisan. Kínából. – Úristen. Nem hiszem el. Fantasztikus vagy! Megnézzük? Mondjuk most azonnal? Megesszük a pizzát meg a fagyit és megnézzük a Politi Tromsø t most azonnal? – Hát persze – nevetett. – Tiéd a műszaki feladat, én tálalok. – Kirohantam a konyhába, és 499

elkezdtem tányérokra dobálni a pizzaszeleteket. A nappaliban megszólalt a telefonom. – Fölvegyem? – kiabált ki Artie. – Ismeretlen szám! – Á, persze, vedd csak fel! – vontam vállat. Artie röviden beszélgetett valakivel, aztán kijött a konyhába. – Vettél ma valami tombolajegyet? – Igen. – Nos, nyertél. – Úristen! Mit nyertem? – Egy doboz babkonzervet. – Ez komoly? – Hirtelen könnyes lett a szemem a boldogságtól. Ennél már nem is lehetne jobb ez a nap.

500

Tartalom CSÜTÖRTÖK 1 2 3 4 5 6 7 8 9 10 11 12 13 PÉNTEK 14 15 16 17 18 19 20 21 22 23 24 25 26 27 28 29 30 501

31 32 33 34 35 SZOMBAT 36 37 38 39 40 41 42 43 44 45 46 VASÁRNAP 47 48 49 50 51 52 HÉTFŐ 53 54 55 56 57 58 59 60 61 KEDD 502

62 63 64 65 66 SZERDA 67 68 69 70 71 Hat hónappal később

503