Melissa Moretti-Villa a Szigeten

Melissa Moretti Villa a szigeten Szerelmesregény

ANNO KIADÓ

A huszonnégy éves Judit éli a maga életét, ruhákat tervez, butikja van a fővárosban és alapjában véve mindennel elégedett. Ám egy napon egy váratlan esemény mindent megkérdőjelez, ami hozzá kapcsolódik, és amiről addig azt hitte, sziklaszilárd alapokat ad neki. Kiderül, nem az az apja, akit annak hitt, és innentől kezdve egész addigi élete rejtélyessé változik. Az igazi apja kilétét kutatja, így jut el egy távoli kisvárosba, ahol hamarosan új egzisztenciát teremt magának. Több drámai esemény után azonban megtalálja azt az embert, aki a párja lesz, és aki mellett már nem kell majd félnie a múlt fenyegető árnyaitól sem.

ISBN 978 963 375 803 8 Anno Kiadó, MMXV Felelős kiadó az Anno Bt. vezetője

Copyright: Nemere István ©

Készült a debreceni Kinizsi Nyomdában Felelős vezető: Bördős János

Napfényes délelőtt Judit becsapta a kocsi ajtaját. Szerette ezt az autót, már több mint egy éve használta és még soha semmi baj nem volt vele. Gretának bezzeg nem volt ilyen szerencséje, ő is ugyanezt a márkát vette, amikor nagyobb pénz állt a házhoz, de az övé vagy háromszor is lerobbant már. „Így van ez – mondogatta Apa – ha valaki elhamarkodottan választ.” De hogy is lehet elhamarkodottan autót venni? Hirtelen felindulásból? – Judit nem értette Apát, legalább is ebben az egy dologban. Persze, Apa, ha nagyritkán eladta a régit és újat vett, akkor előtte hetekig bújta az internetet, megnézett minden számba jöhető típust, és hosszan meditált, melyik miért lenne jó, és melyik miért nem lenne jó. Amikor Judit választotta a magáét, egyszerűen leült a számítógép elé, a megfelelő keresőbe beírta, hogy milyen igényeket elégítsen ki az ő autója: legyen kicsi, de gyors, fordulékony, amivel könnyen parkolhat, legyen tolótetős, és persze lila – ez utóbbihoz is ragaszkodott, bár maga sem tudta volna megmondani, miért. Amikor a számítógép megmutatta, hány ilyen fajta kocsit lehet kapni az országban, egyre erősödött a meggyőződése, hogy jól választott. És tényleg jól választott, nem volt oka panaszra. Körülnézett. A kórház udvarán állt. Egy félmilliós város kellős közepén, ahol persze nem ez volt az egyetlen kórház. A Szent Józsefbe – tudta ezt mindenki – a legkomolyabb esetek kerültek. Mondhattak volna „legsúlyosabbat” is, de ezt a szót érezhetően kerülték nemcsak itt a kórházban, de odakünn is. Apa egy héttel ezelőtt rosszul lett, és a mentő egy másik kórházba vitte. Ott, a Porfiriusban az orvosok rögtön a Szent

Józsefet kezdték emlegetni, amikor meglátták az első analíziseredményeket. Másnap át is hozták ide. Még nem látta Greta kocsiját. Nincs ideje várni rá – bement az épületbe. Már ismerte a járást. De Apához most nem engedték be, egy légmentesen lezárt helyiségben van, az „őrzőben”, mint mondták, ahová csak a megfelelően felkészített személyzet léphet be. De azért, ha csak egy villanásnyi ideig is, látta Apát egy fekete-fehér képernyőn, ami a lezárt helyiségből közvetített képet az intenzív osztályra. A férfi arca és szeme beesett, és csak nézett mit sem látó szemekkel. Talán csak kábult volt a gyógyszerektől? Tehtali doktor – aki Ázsiából, minden bizonnyal Iránból vándorolt be, nyilván elég régen, mert kifogástalanul beszélte a nyelvet – most is sietett. De a feketehajú, barna bőrű doktor azért szakított egy percet a nő számára: – Urbano kisasszony, azt ajánlom, mielőbb menjen a vizsgálatokra. Már várják. – Rohanok. Van valami változás..? – a nő csak a fejével intett a képernyőre. Tehtali doktor negyven évének minden komolyságával rázta a fejét. Látszott rajta, hogy nem akar hiú reményeket kelteni. Ugyanezt mondja majd pár perc múlva Gretának is, ha befut. – Nincs változás. Az édesapja állapota kritikus. Ha nem kapja meg a csontvelőt, öntől vagy a húgától, akkor… talán csak pár napot jósolok. De még annyi sem biztos… – Tehtali hirtelen sarkon fordult, és hóna alatt különféle műanyag dossziékkal, elsietett. Juditnak volt egy olyan érzése, hogy az orvos kényelmetlennek találta már ezt a beszélgetést. A két nővér napok óta jár ide, olykor kétszer is eljönnek, és persze folyton kérdezősködnek az apjuk állapotáról. Persze normális, hogy kérdeznek – de Tehtali tudja, ennél többet most

nem mondhat. És attól tart, hogy holnap vagy holnapután sem fog többet tudni. Ez őt is idegesíti. Igazán nincs szükség erre a két huszonéves nőre, akik folyton csodát várnak tőle. Az orvos megtanulta már, hogy ő nem képes csodákra, és a kollégái sem. Mégis, olykor maguk a betegek, vagy legalább a hozzátartozóik ezt várják el tőlük. A hozzátartozó egy ilyen fajta: folyton aggódik, közben reménykedik, és ha nincs eredmény, az orvosokat okolja, olykor szidja. Judit egy emelettel lejjebb ment, ott sorakoztak azok a vizsgálók, ahol a hozzá hasonló „páciensekkel” volt dolguk. Először aláírt egy nyilatkozatot, hogy a beavatkozást, ha arra sor kerül, a saját felelősségére vállalja. Aztán vért vettek tőle, majd még elvégeztek néhány további vizsgálatot. Egy biopszia is megtörtént, apró darabkát csíptek ki a bőréből, meg sem érezte a fájdalmat. Rájött, hogy nagy rátartással dolgoznak – ahhoz, hogy egy DNS-vizsgálatot végezzenek, vettek tőle nyálmintát, vért és bőrt is. „Így aztán száz százalékig biztos eredményük lesz, nem kétséges”, gondolta Judit. Valahogy kielégítetlennek érezte magát, merthogy nem érzett fájdalmat. Szívesen szenvedett volna Apáért. Ha visszagondolt, Apa mindig mellette, mellettük volt. Greta is úgy rajong érte, ahogyan ő. Ami nem is csoda, mert kilenc éve, amikor Anya meghalt, ők pedig kamasz lányok voltak, Apa hamar magához tért a csapás után, és amennyire csak képes volt rá, próbálta helyettesíteni a feleségét. Néha nem ment neki jól, de látszott, hogy törekszik a jó megoldásokra. Nem is olyan régen, talán tavaly, beismerte a lányainak, hogy voltak olyan pillanatok, amikor a legszívesebben feladta volna a küzdelmet: „Arra gondoltam, vagy felfogadok mellétek egy nőt, vagy megnősülök kínomban, de egyik megoldás sem lett volna jó”. Judit igazából csak akkor kezdte sejteni, milyen sok lelkierejébe került

Apának, hogy ne érezze a két lány az anyja hiányát – legalábbis ne annyira, amennyire az valójában mindhármuknak fájt. Kijött a vizsgálóból, a folyosó ablakán át megpillantotta a kinti aranyszínű napfényt. Hát igen, nyár van, június vége, és most ilyen fényes lesz az ég hónapokon keresztül. „Csak Apa gyógyuljon meg”, tette hozzá. Mostanában ez a fél mondat olyan volt az életében, mint versben a rím, dalban a refrén – mindig visszatért. Ha távolabbra tervezett, Apa jutott eszébe és minden erejével és hitével azt kívánta neki: gyógyuljon meg! Hiszen Apa még nincs ötvenéves sem, csak negyvenkilenc, az ötvenedik születésnapja november közepén lesz. Már látta maga előtt a gyertyát, Apa elégedett mosolyát, amint a két lánya körülveszi, és mindent megtesz, hogy feledje a betegséget. Bár már csak ott tartanánk! – sóhajtotta Judit, és leült egy fehér padra. Már éppen elővette a mobilját, hogy megkérdezze Gretát, merre jár – amikor a folyosó másik végén nyílt egy ajtó, és beviharzott a húga. Greta csinosabb volt, mint a nővére – Judit ezt minden alkalommal, amikor így messzebbről látta őt közeledni, kénytelen volt megállapítani. Nem okozott ez neki semmilyen lelki törést, még kisebb fájdalmat sem. Egyszerűen más volt az alkatuk. Judit nagyobb, szélesebb, de teltségében is csinos – mint azt volt alkalma hallani már számos férfitól. Greta meg karcsú, és ez nem attól a két évtől lehet, amennyivel fiatalabb nála. Greta huszonkettő volt, egy picivel magasabb a nővérénél. Mindketten számos olyan vonást viseltek az arcukon, kezdve a szemükkel és az állukkal, amelyeket Anyától örököltek. Judit szeme is zöld, pillantása átható és tiszta – ezt is mondták már neki. Míg Greta haja barna, mint Apáé, az övé inkább szőkés, eredetileg meghatározhatatlan ez

a szín, de úgy érezte, illik hozzá. Arca nem annyira kerek, mint a húgáé, a vonásai egyenességet sugallnak. Remélte, hogy nincs a tekintetében semmi sunyiság, ami azért Gretánál néha megfigyelhető volt régebben is – amikor például két fiúval járt egyszerre, de úgy, hogy mindegyiket titkolta a másik elől… Judit inkább félcipőt hordott, még nyáron is, Greta szandált. Judit utálta a kék dolgokat, de szerette a pirosat és a zöldet. Greta ezeket ritkán viselte, viszont mindketten szerették a fehéret, a bézst. Tizenévesen még megtörtént, hogy mint az ikrek, ugyanolyan ruhát vettek fel, de a főiskolán belátták, hogy ez ott semmit sem jelent. Azóta nem öltöznek össze az egyre ritkább közös programokra. Gretának most van egy férfi az életében, nem sokkal idősebb nála. Judit meg vagy két hónapja dobta ki azt a már majdnem harminc, kicsit kopaszodó közgazdászt, aki a maga meglehetősen ügyetlen módján udvarolni próbált neki. Kapott rá egy hónapot, igaz, a férfi erről nem tudott. Judit ennyit engedélyezett neki magában, de mert közben egyre több negatív dolgot fedezett fel nála, egyszer csak betelt a pohár, és a férfi mehetett, amerre látott. – Szia. Kerestek már? – Várnak rád, a huszonegyes ajtón menj be. – Apához most sem..? – Most sem. A párbeszéd rövid volt, jól ismerték egymást, tudták, mire gondol a másik. – Megvársz? – Persze. És Judit várt. Hála Apának, volt egy kis butikja a belvárosban. A helyiség az övé, nem volt éppen olcsó, de most már a sajátja, amire ráadásul nagyon büszke is. Apa mindent

megtett, hogy a lányainak legyen miből élniük. Mindketten főiskolát végeztek, de sem Greta, sem Judit nem azzal foglalkoztak, amiből diplomát kaptak. Gretát mindig is izgatták az illatszerek, kozmetikai cikkek, és amikor Apa neki is előre kiadta az „örökségét”, azaz egy nagyobb összeget, hát egy kicsi, gyakorlatilag egyszemélyes, illatszereket forgalmazó céget alapított. Olykor pénzt adott újabb illatszerek kikísérletezésére, nyersanyagokat is vásárolt, de persze főleg abból élt, hogy a nagykereskedőknél vásárolt, és vagy húsz boltot ellátott a városban. Judit butikja nagyon jó helyen volt, a sétálóutca egyik végén, szinte egymásnak adták a kilincset a nők – hiszen csak női ruhákat árultak. Nemrégen felvett egy tizennyolc éves, érettségizett lányt, aki minden nap reggel tíztől hatig ott volt a boltban a pult mögött, ő pedig poros külvárosi raktárakban, vagy fényes, nagy cégek irodáiban fotókról árut válogatott, rendelt – készletet szerzett. Judit azt is megtette, hogy kisebb ruhagyárak elfekvő készlétéiből válogatott, a ruhákat elvitte egy szabóműhelybe, és ott divatossá átalakíttatta. De ez ritka eset volt, általában ő maga tervezett újdonságokat, amiket kis szériában varratott meg külvárosi varrodákban, ahol nagyobbrészt frissen bevándorolt ázsiai lányok és asszonyok dolgoztak. Az ő butikjában – tudták már ezt a városi hölgyek – olyan holmikat lehetett kapni, aminek másodpéldánya nem jön majd szembe velük az utcán vagy akár egy jobb helyen, színházban vagy fogadáson. Judit ugyanabból a fazonból maximum tízet vásárolt vagy készíttetett, és az a tíz is különbözött egymástól valamelyik részletében, vagy színében. De mindez most mit sem jelentett, mert hiszen itt ült a kórház folyosóján. Egy emelettel följebb fekszik az apja. Felmehetne most is, de minek? Nem engedik be hozzá.

Felállt, sétált egyet – nem szeretett ülni, az a tétlenül várakozás jelképe volt. Judit nem szerette vesztegetni az idejét. Amikor bement a butikba, akkor is úgy érezte, hogy csak az idejét vesztegeti. Ugyan a butik szépen hozott a konyhára, de valahogy nem szerette. Az igazi az lenne, ha csak ruhatervezéssel foglalkozhatna, semmi mással. De valami azt súgta, hogy erre az ideális állapotra talán még sok évig kell várnia. Lassú léptekkel sétált a folyosón. Tisztában volt vele, hogy fontos az, amire várnak most ők ketten Gretával. Az orvosok csontvelő átültetést akarnak végezni Apán. A családjából nincs már senki, Apa rokonai már meghaltak. Csak a lányai vannak neki. Ezért ma délelőtt mindketten leadták a genetikai mintájukat, az orvosok abból választanak majd. Az is lehet – mondta Tehtali doktor – hogy vesznek majd csontvelőt mindkettejük lábából. Az egy kisebb műtét lesz. De valószínűbb – tette hozzá a doktor – hogy elég lesz egyikük csontvelője is. „Most már nagyon éles a verseny. Az édesapjuk elég későn került hozzánk, már mindent futtában kell csinálnunk. Reménykedjünk, hogy ne legyen késő. Amint megvan a géntérképük, azonnal beindulunk. Ha sikerült a beültetés és lesz még idejük az egészséges sejteknek, hogy a gyógyszerekkel megtámogatva legyőzzék a rákot, akkor nyerhetünk. És akkor az édesapjuk még élhet akár száz éves koráig is!” Tehtali doktor, amikor ezt kimondta, nagyon is komolyan szólt. Még ötven év jutna Apának..? A két lány ennek nagyon örült. De már volt bennük némi bizalmatlanság a sors iránt. Féltették Apát, és miközben a legjobbakat kívánták neki – és önmaguknak – azért valahol a lelkük mélyén ott lapult az is,

hogy bármelyik percben kaphatnak egy rossz hírt az intenzív osztályról. Végre kijött Greta is. Együtt mentek lifttel az intenzívre, de most sem jártak szerencsével. Csak azon a kisméretű monitoron át, szomszéd helyiségek egyikéből vethettek egy pillantást Apa borostás, szenvedő arcára. – Ha beengednének, megborotválnám – jelentette ki Greta. Persze a személyzet csak néma fejrázással válaszolt. Az elmúlt napokban elegük lehetett a két fiatal nőből, akik folyton a nyakukra jártak és mindenféle trükkel próbáltak bejutni az apjukhoz. De a félig átlátszó falak és az orvosok kemény tiltása állta útjukat. Maradt a monitor, amely nem adott hangot, csak képet. Ezért még rettenetesebb volt Apát így látni. – A legrosszabb a tehetetlenség – mondta ki Judit, amikor már lefelé mentek a lépcsőn. – Látjuk, hogy kínlódik, de nem tehetünk semmit. – Biztosan így van minden betegnél – Greta határozatlan irányba intett, körbe az épületre, amelyben voltak, és a többire is köröskörül. – Tele vannak a kórtermek, a szobák betegekkel. – De hozzájuk legalább odamehetnek a családtagok. – Hogy vigasztalják, és hogy… elbúcsúzzanak tőle. – Ezt ne is mond – Greta a fejét rázta. – Apa erős. Nem halhat meg. Judit most hallgatott. Kiértek az udvarra, még pár lépés volt a parkolóig. – Ha mégis búcsúznunk kéne… – kezdte most Greta, de Judit volt az, aki megállította: – Akkor talán beengednek hozzá minket is. Ha kihozzák az intenzívről, ez lesz a jele annak, hogy már lemondtak róla. Greta gyanúsan szipogott. Kettejük közül ő volt a sírósabb már kicsi korukban is. Judit nem akarta a húgát megríkatni.

Később úgyis elerednek a könnyei – ugyanakkor Greta bizakodni is fog. Mert ő is tudja: a remény az élet, a lemondás a halál. – Megyünk ebédelni? – kérdezte Judit. Greta némán rázta a fejét, aztán a szokottnál kicsit vékonyabb hangon válaszolt: – Holnap reggel nyolckor tudatják velünk a döntést. Judit értette. Hogy lesz-e átültetés Apánál, és hogy melyikük lesz a donor? Úgy kell készülniük, hogy talán egyikük sem megy haza néhány napig. Ma csütörtök van, holnap péntek. Ha minden rendben lezajlik, a donor talán már hétfőn el is szabadulhat a komor falak közül. A két kocsi kikanyarodott a kórház kapuján, aztán az egyik ment balra, a másik jobbra. Este volt egy olyan érzése, hogy valami veszély közelít. Próbálta elemezni a megérzést, már ha az volt. Judit igazából nem nagyon hitt az efféle dolgokban, bár az ezotéria némely ága egy kicsit közel állt hozzá. Az utóbbi években néha álmodott vagy megérzett olyasmiket, amik aztán később teljesültek. De ez nagyon ritkán fordult elő, nem is tulajdonított neki sok jelentőséget. De azért, valahol mélyen ott ült benne a meggyőződés, hogy valami van ezekben a dolgokban. Alig aludt el a bérelt lakás hálószobájában, amikor álmodni kezdett. Már az is furcsa volt, hogy valahogyan tudta: most kezdődik az álom. De ezen könnyedén átsiklott. Már csak azért is, mert Apa jelent meg előtte. Nagyon éles volt a kép, mint amikor bekapcsolnak egy tévét, vagy a moziban egy kattanással elindul a film. Apa valahol a tengerparton állt. Nem olyan látvány volt, ami már előzőleg benne lapult volna Judit emlékeiben. Nem

emlékezett olyasmire, hogy valaha is elmentek volna külföldre, egy tengerhez, Apával. Később persze ő volt ott, egy csoporttársával a főiskoláról. Az egy sziklás tengerpart volt. Itt, ebben az álomban Apa hosszú, fehér nadrágot viselt, mint egy tengerésztiszt. Volt rajta valamilyen könnyű ing is. Háttal állt a tengernek. Judit azt is észrevette, hogy a víz az ő szemébe tükrözi a napot, volt ott egy aranysárga rész, amely folyton villózott feléje. Apa háttal állt a fénynek, mégis valahogy meg volt világítva innen, a part felől is. „Szia, kicsi Judit”, mondta nagyon halkan, de Judit mégis hallotta. Ez a „kicsi Judit” a szívébe markolt. Apa csak akkor szólította őt így, amikor kettesben voltak. Nem Anya és nem Greta előtt, nem is szólva idegenekről. Judit hamar megtanulta, hogy ez csak akkor él, ezek a szavak csak akkor jelentenek valamit, ha kettesben vannak. „Kicsi Judit” azt is jelentette: „Szeretlek, kislányom, és nagyon örülök, hogy a világon vagy”. „Bocsáss meg nekem”, mondta még Apa. És akkor valami történt. Nem beszélt tovább, nem magyarázott semmit. A kép – amely annyira élethű volt, hogy Judit már-már tényleg kezdte hinni, hogy ott állnak ők ketten a tenger partján és beszélgetnek, holott álom-tudata legalján érezte, hogy ez nem igazi beszélgetés – zsugorodni kezdett, a látvány szélei begyűrődtek. Ilyent még sohasem látott. Mintha az egész jelenetet eddig egy vászonra vetítették volna, de most jött egy könnyű szellő, meglobogtatta – igaz, csak a képzeletbeli vászon széleit – és ott furcsán mozgott a kép. Apa még ott állt középen, fehér nadrágja szinte vakított, aminthogy a tenger felszíne is ugyanúgy verte a fényeket Judit szemébe. Közben azt is látta, hogy Apa kezd homályosulni, hogy szinte áttűnik, mint a filmekben. Az alakja egyre halványabb, és ahol eddig állt, ahol

eddig testével takarta a tengert, ott most ismét csak a könnyedén futó, zöldeskék hullámok jelennek meg… – Apa! – kiáltotta Judit fuldokolva, alig kapott levegőt. Ez az érzés már nem az álomban volt. A látvány eltűnt, Apa sem volt ott, és a tengerpart sem. A lány valami sötétséggel nézett szembe, mígnem hirtelen felfogta, hogy a feketeség, amit lát, nem más, mint maga az éjszaka. Az ő éjszakája ebben a hálószobában, ebben a lakásban. Ez a fizikailag valós éjszaka, amiben az imént azt álmodta, hogy… Most kinyitotta a szemét, itt volt, és az éjszaka nézett vele farkasszemet. Nehéz volt elhinni, hogy ez tényleg az volt, holott végig „tudta”. Apa itt volt. A felbukkanása biztosan jelent valamit, sejtette. Bár rögtön igyekezett bagatellizálni azt a vészjósló hangulatot, ami az álom nyomán most hirtelen összeszorította a szívét. Nem azért jött, hogy elbúcsúzzon, mert nem fog elmenni. De miért kért bocsánatot? És különben is, még él. Holnap megtörténik a csontvelő-átültetés, és minden a legnagyobb rendben lesz! De azért jó ideig nem jött álom a szemére. Csak feküdt a hátán és nézte a sötét mennyezetet. Judit korán ébredt, sokáig csak tett-vett a lakásban. Ez volt az, amit „szöszmötölésnek” nevezett; azzal áltatta magát, hogy olyan apró, de szükséges dolgokat végez el, amikre máskor nem jut ideje. Hát most jutott. Még alig kelt fel a nap, amikor már ide-oda járkált a lakásban, csöndesen, mintha nem szeretne senkit zavarni. Persze nem volt kit zavarni, teljesen egyedül bóklászott az ismerős falak között, és maga is érezte egész idő alatt, hogy ezek csak pótcselekvések. Hiszen nem biztos, hogy éppen most kell elrendeznie a konyhai mosogató alatt a vegyszereket, amikkel szegényes kis edénykészletét szokta

tisztítani, és amelyekkel a bérelt lakást rendszeresen kitakarította. Vagy hogy most kell végignéznie szerény cipőkészletét, nem feslett-e fel valahol a varrás a téli csizmákon, nem megy-e szét valamelyik cipője? Efféle dolgokkal – tudta jól a lelke mélyén – csak múlatja az időt, ami pedig nagy hiba. Hiszen ha jól végiggondoljuk, és Judit ezt már nem is egyszer alaposan átrágta, az egyetlen kincsünk az idő. Minden más elveszhet, és el is veszik, de az időt ki kell használni. Ráadásul, mivel nem tudjuk, mennyi jut belőle, hát annál inkább takarékosan kéne vele bánni, és tartalmassá tenni… Ehhez képest vannak sokan, akik unatkoznak, és azon töprengenek, mivel lehetne „agyonütni” az időt… Őket soha nem értette meg. Ahogyan a gazdagokat, akik a pénzüket és idejüket is elvesztegetik ostobaságokra, miközben napról napra fogyatkozik az életük – ahogyan mindenkinek. Most is volt benne türelmetlenség önmagával szemben. „Miért szórakozom ilyesmivel, amikor sokkal fontosabb dolgom is lehetne? Például, hogy rendelkezzem, mi legyen a boltban, ha pár napig bent fognak a kórházban.” Alig várta már, hogy nyolc óra legyen, úgy érezte, ez olyan időpont, amikor már akárkit lehet zavarni, nem kell attól tartani, hogy az illető még alszik. Felhívta hát a lányt, aki a butikban eladó, és közölte vele, hogy ha délig nem jelentkezik, akkor egyedül viszi a boltot ma és holnap, azaz szombaton is, neki dolga akadt. Judit még mindig nem tudta megszokni, hogy van egy alkalmazottja! Egy ember, akinek ő parancsol..? Aki teljesíti is az utasításait? Ezzel korábban sohasem szembesült. Most meg itt állt huszonnégy évesen, van egy butikja, egy kocsija és némi tehetséget érez a fejében és a kezeiben. Tud modelleket rajzolni, bármikor készíttethet új ruhákat… És persze van

valamennyi pénze is. No meg az a lány, aki neki dolgozik. Akit jószerével nem is ismer, de akire nap mint nap rábízza a bevételt, a bolt árukészletét, aki majdnem teljes joggal helyettesítheti őt a butikban… Mindez most egy kicsit megijesztette. Ráadásul, ahogyan ébredezni kezdett a nagyváros, úgy ébredt fel benne is az utálat. Nem szerette ezt a várost, és biztos volt abban, hogy nem szeretné bármelyik másikat sem, akár ebben az országban, akár másutt. Nagy volt, félelmetes, zajos és büdös – Judit úgy érezte sokszor. No, és a nagyváros voltaképpen az ellensége is, mert hát ez volt a fő vádpont ellene. Mostanában nemegyszer gondolt már arra, hogy ő, aki nem nagyon jár bulizni, és nincsenek bulizós ismerősei sem, egészen jól meglenne valahol egy kisebb városban is. Ahol csönd van és nyugalom, és ahol lenne valami saját, szép lakóhelye, ahol rajzolhatná a ruhamodelljeit. És persze kellene egy lehetőség, hogy a modellekből a szeme előtt váljanak igazi, fizikailag létező ruhák, amiket aztán el is lehetne adni. Hogy miután megrajzolja őket a képernyőn, tanúja legyen, amint a képzeletből anyagi valóság lesz. Ráadásul szerette volna az egész munka összes fázisát átlátni, elérni, hogy az mind csak tőle függjön. Nem úgy, mint itt, ahol egymással gyilkos konkurenciaharcot folytatnak a nagyobb áruházak, a nőiruhaboltok, a varrodák, a közvetítők, de még a divattervezők is. Judittal is megtörtént már néhányszor, hogy ellopták a rajzait, vagy aljas módszerekkel kiszorították őt egyik-másik kisebb piacról. Voltak itt olyan „cápák”, akik életre-halálra küzdöttek, és senkit sem tűrtek meg maguk mellett. Most úgy érezte, ez is csak a nagyváros sajátja, máshol talán nem ilyen éles a konkurencia, a harc, máshol nem alkalmaznak ilyen aljas eszközöket. Vagy tévedne..? Nem tudott meggyőződni erről,

hiszen csak itt élt eddigi életében. Ráadásul fájt, hogy nincs kinek elmondani mindezt. Legfeljebb Gretával beszélhetett erről. Igazából a magány is fájt. Mert ha voltak is olykor férfiak, akiket beengedett az ágyába, ha elég kitartóan és hosszan udvaroltak előtte, de legtöbbször szakmabeliek voltak, akikkel áruházakban, nevesebb butikokban, varrodákban akadt össze. Ugyan a szakma erősen elnőiesedett, de sokfelé a tulajdonosok és pár menedzser is férfi volt. Judit úgy látta, hogy ezeket elkényeztette a siker, és megszokták, hogy valamilyen értelemben szinte csak nekik alárendelt nőkkel találkoznak. Olyanokkal, akik függenek a jóindulatuktól, tehát kezesek és engedelmesek. Néhány nagy üzleti kudarcot Judit annak köszönhetett, hogy amikor a megfelelő partnert nem volt hajlandó magához közelebb engedni, az bosszúból lefújta a tervezett üzletet. Ráadásul mindennek elmondta Juditot a háta mögött. Nagyon elege volt már a városból, de egyelőre – úgy érezte – nem tehet mást. Keserű vigaszként szokta mondani: „Innen szép nyerni” – de nagyon jól tudta, hogy ez nem neki való. Ő nem küzdeni akart, nem aljas pletykák fonadékait leszedni magáról undorodva, pláne nem ilyeneket másokra aggatni és szidni őket a hátuk mögött – hanem tisztán élni és szép ruhákat tervezni. Hogy őt ne zavarja senki… Ez lenne az ideális állapot, amire vágyott. Ha ez létrejönne, akkor biztosan előkerülne egy férfi is. A férfi, akiről már korábban is álmodott… Ezerszer elképzelte, igaz, volt annyira realista, hogy többféle változatban. Hiszen nem úgy van az, mint azokban a könnyes leányregényekben, ahol mindig megjelenik a mesebeli herceg, bármi is a neve és a foglalkozása, beüget fehér lovon, és némi nehézségek legyőzése után oltár elé vezeti a piruló szüzet…

Hát ez csak a regényekben lehetséges, tudta jól. Ez itt köröskörül a huszonegyedik század, most már nem így mennek a dolgok. Az a férfi lehet magas és jóképű, de lehet olyan, mint ő, azaz középtermetű. Nem ez a lényeg. És nem kell okvetlenül pilótának vagy orvosnak lennie, mint azokban a romantikus művekben. Lehet hidegburkoló mester, lehet bolti eladó, lehet éppenséggel hivatalnok is, a lényeg, hogy ember legyen. De amikor Judit magában ilyeneket mondott, úgy érezte: ez éppen olyan hamis, olyan álságos, mint azok az édes-bús regények. Végső soron azt mondta önmagának: kell egy ember. Olyan ember, aki a másikban is elsősorban az embert keresi. „Hát erre még várom kell”, szokta befejezni a gondolkodást a férfiról, aki nincs. Ahogyan tegnap majdnem egyszerre távoztak, ma reggel ugyanúgy egyszerre érkeztek a kórházba. A nyári nap már fent volt, melegítette a levegőt, a falakat, az aszfaltot és nem titkolta, hogy ma is forró nap lesz. Greta kocsija fél perccel előbb kanyarodott be a kórházba; mire felemelkedett előtte a sorompó, már Judit is ott volt mögötte. Követte a húgát a tágas parkolónak egy távolabbi részére, ahol néhány csenevész facsemete adott árnyékot a lányok járműveinek. Judit melléje kanyarodott. Mielőtt Greta észrevette volna, ki fékezett mellette, míg oda nem nézett – Judit látta az igazi arcát, a valódi hangulatát. Greta komoly volt, sőt komor, összeszedett. Elgondolkozó és talán tényleg áthatotta a fájdalom, amit Apa miatt érzett. Juditnak ez ismerős érzés volt, bár azt hitte, az ő arcán ez nem látszik ennyire. Vagy mégis..? Nem láthatta önmagát kívülről, és ezt most nagyon sajnálta.

Ám abban a pillanatban, hogy Greta felemelte a fejét, már fogta a táskáját és a slusszkulcsot, hogy kiszálljon – oldalra nézett, és az arcán felfénylett az öröm. Judit rámosolygott. Mindig szerették egymást, soha nem veszekedtek – vagy legalábbis húszegynéhány év után Judit most így emlékezett. Greta feledve baját, visszamosolygott a nővérére, és amikor kiszálltak, már nyoma sem volt titkolt pesszimizmusának. Judit tudta: arra gondolt az előbb, amikor azt hitte, senki sem látja, hogy Apa nem gyógyul meg. De már itt volt a régi Greta, az optimista, a mindig jókedvű: – Szia! Ma lesz a nagy nap! – Szia! Lehet, hogy mindkettőnktől vesznek csontvelőt? Ez a „velő-vétel” Juditot is gyötörte. Igyekezett könnyedén venni, de azért sejtette, hogy nem ilyen egyszerű. Az orvosok is hímeztek-hámoztak, igazából eddig még egyikük sem beszélt arról, hogy a beavatkozás hogyan is zajlik majd. A lányok csak annyit tudtak, hogy steril módon behatolnak egyikük – vagy mindkettőjük? – lábszárcsontjába, és kivesznek a velőből egy darabot. Ez a vérképző szerv lesz hivatva kiűzni a rákos sejteket Apa testéből. Bár nem mondták egymásnak, Greta és Judit többször gondolt arra: milyen érzés lesz, ha megmentik Apát? Ez egy olyan hármas szövetség lesz, amely az eddigi szoros összetartozásnál is nagyobb, értelmesebb, felemelőbb lehet! Hiszen a saját életük, egészségük egy darabját adják azért, hogy Apa is egészséges legyen… Lelkesen várták, hogy segíthessenek. De közben, még önmaguk elől is titkolva azt szerették volna, ha Apa műtét nélkül is meggyógyul. Az intenzív osztályon a szokásos kép fogadta őket. Az a komor hangulat, amely itt mindig is uralkodott, most megilletődöttségre késztette őket is. Ez nem az a hely, ahol viccelődik a személyzet, és a látogatóktól sem vennék jó néven

a jókedv bármilyen megnyilvánulását. Legfeljebb ha a beteg a gyógyulás jeleit mutatja és elvihetik onnan, le egy szinttel alább, az osztályra. De ennek semmi jele sem volt. Apa arca az egyik képernyőn ugyanolyan volt, mint tegnap, tegnapelőtt. Az elgyötört vonások most is a fájdalom jeleit mutatták, a két lány némán nézte őt. A fekete-fehér kép amúgy is idegen volt ebben a világban, ahol már minden színes, még a monitorokon a számok, az érthetetlen jelek, oszlopok, görbék, meg a felfelvillanó kis lámpák is. Zöld, piros, sárga, kék – kivéve azt az arcot. – Nincs magánál? – kérdezte Judit. – Hajnalban egyszer magához tért és azt kérdezte, itt vannak-e a lányai. Megmondtuk neki, hány óra van. Hogy milyen napszak. De nem tudom, megértette-e. Talán nem, mert pár perccel később ugyanazt kérdezte. A nővér hangjában nem volt fáradtság. Reggel hatkor állt be, ő volt a délelőttös. Valahol a nyitott ajtók mögött bizonyára volt egy ügyeletes orvos. Greta észrevette, hogy Tehtali doktor közeledik a folyosón. Elébe ment: – Jó napot, doktor úr. Az iráni férfi arcán látszott, hogy nehezére esik most beszélgetnie. Barna bőrén viselte még a hajnali borotválkozás nyomait: villanyborotvája nehezen birkózhatott meg kemény, fekete szőrszálaival. Ha lenne szakálla – ami otthon, Iránban nemcsak divatos, de szinte vallásos követelmény – szépen göndörödne, és ez még feketébbé tenné az arcát. Most a szeme, mint két izzó széndarab, villant a lányra: – Jó napot. Nem tudok újat mondani. Ha csak azt nem, hogy a mutatók folyamatosan romló állapotra utalnak. De még nincs minden veszve.

– A csontvelő-átültetés… – Hamarosan jön Rottum doktornő a genetikusoktól, ő majd elmondja, mi a helyzet – Tehtali határozottan, mégis valahogy elegánsan, csöppet sem sértően kikerülte Gretát, és eltűnt egy ajtó mögött. Judit leült egy padra, hamarosan Greta is követte. Innen nem látták a monitort, de ha valamelyikük mégis látni akarta, akár csak egy pillanatra is, elég volt felállnia és néhány lépést tennie. Apa alighanem egyetlen páciensként feküdt most az intenzíven. Így telt el vagy fél óra, amikor kicsapódott a lift ajtaja, és megjelent egy alacsony termetű, nagyfejű, jó negyvenes nő. Fehér köpenyét csak úgy panyókára vetve viselte, mint aki nem hordja egész nap. Ahol ő dolgozik, ott nem kötelező, de lám, ha átjön egy másik osztályra, akkor legalább jelképesen felölti, mert itt meg ez a szabály. Amúgy csúnya volt, nagy orra csöppet sem nőies. Amikor közelebb ért, megtorpant, és a köpenye zsebéből elővett egy szemüveget. Csak így nézhetett bele a dossziékba, amiket hozott. Aztán körülnézett, és felfedezte a folyosón várakozó két nőt. Máris feléjük tartott: – Jó napot! Doktor Rottum vagyok, a genetikáról. Felálltak, mint nem is olyan régen, az iskolában, ha a tanárnő közeledett. Rottum ezt elégedetten vette tudomásul. Lágy ajkát beszívta a fogai közé, egy pillanatra el is tűnt a felső és az alsó ajak; rossz szokása lehetett. – Jó napot, doktornő. Mit tud mondani nekünk? Rottum az intenzív szobára intett, ahová nemcsak a lányok, de most ő sem léphetett be: – Ha egy mód lesz rá, megoldjuk. Melyikük Greta Urbano? – végigmérte a lányt, miután egy apró mozdulattal jelezte, hogy ő az. Úgy nézett rá, mintha bármi is függene, függhetne Greta külsejétől, majd megnyugodva bólintott:

– Ha a sebészek végül is eldöntik, hogy mehet a műtét, akkor maga is befekszik, persze a szomszédos műtőbe. Mire őt – intett fejével Apa monitorja felé – előkészítik, magánál már el is végzik a biopsziát. Csak nyugalom, azt mondják, megoldják fájdalom nélkül. Úgy értem, az apjának se fog fájni, magának sem. Greta rögtön sétálni indult a folyosón, bizonyára fel kellett dolgoznia, amit hallott. Most sem Apa arca, sem a nővére nem volt fontos, legalább néhány percig. Judit a másik dossziéra intett, nyilván abban voltak az ő leletei: – Doktornő, én nem vagyok alkalmas? Vagy csak a húgom dublőre lehetek? A doktornő figyelmes pillantást vetett rá, és csak annyit válaszolt: – Greta az egyetlen lehetőségünk. Judit már nyitotta a száját, hogy kérdezzen valamit. Előbb tréfára vette volna, annak ellenére, hogy itt vannak az intenzíven, ahol egy ember, a hozzá legközelebb álló ember élete a tét, aki talán haldoklik. Mégis, annyit mondott volna, hogy „az én génjeim nem érnek annyit?”, vagy valami hasonlót. De akkor valami történt. Az intenzív felől éles hang hallatszott. Egy gép jelzett talán..? A folyosóra nyíló ajtókban fehérköpenyesek jelentek meg. Mind a 2-es szoba felé rohantak, ahol rengeteg gép között feküdt Apa. Judit első reakciója az volt, hogy ő is szaladt volna velük. De Rottum doktornő fegyelmezetten félreállt, egészen a falhoz lapult, és ezt látva Judit sem tehetett másképpen. Csak Greta állt a folyosó közepén, mint akinek földbe gyökerezett a lába, őt kikerülték a rohanók. Egy pillanatig látták Tehtali doktort is, aki alighanem indult volna ki a városba, mert már

nem volt rajta a fehér köpeny. De a vészjelzés hallatán ő is kifordult az orvosi szoba ajtaján, és futott a többiekkel. Rottum doktornő eltűnt, Judit nem is vette észre, hogy mikor és hogyan távozott. Nem is figyelt rá. Greta és ő a monitor elé álltak, ott senkinek sem voltak útban. Az első vészjelző hangjához még több gépi zaj csatlakozott: az egyik pittyegett, de riasztóan, a másik apró, rövid hangokat dudált. Judit és Greta szíve a torkukban dobogott. Nem kellett kérdezniük semmit. Csak Apa most az egyetlen beteg. Ha riasztás történik, hát miatta… Judit mozdulatlannak hitte magát, észre sem vette, hogy egész testében remeg. A félelem fájt. Teljesen elhagyta az ereje. Mint máskor is, ha nagy izgalom érte, vagy forró nyár volt, érezte, hogyan verejtékezik a tenyere. Csak a képernyőn látták Apát, lehunyt szemmel feküdt, nem mozdult. De aztán a kamera elé mások tolakodtak, túl sok lett ott a fehér köpeny, a fejek, karok, vállak, hátak. Valamit csináltak Apával, talán élesztették? A lányok sejtették, hogy leállt a szíve, hát most indítják újra..? A tévében látott kórházsorozatokban ilyenkor kis kocsin odatolják az elektromos szerkezetet, az orvos két kezébe veszi a „tappancsokat”, valaki sebesen ken rájuk egy kis kenőcsöt, hogy ne süljenek oda a beteg bőréhez, testéhez. Aztán valaki mondja, hogy „Háromszázra!”, és egy másik hang jelenti, hogy „háromszáz”, akkor az életmentő orvos azt kiáltja: „Hátra!” – mire minden jelenlévő elhúzódik a betegtől, hiszen nem érhetnek hozzá, amikor áramot vezetnek a testébe – őket is megütné… Greta feljajdult. Judit némán állt – neki a lelke kiabált. Az egyik kezét a szája elé kapta – a mozdulat önkéntelen volt. Most minden, ami az életet jelentette, ami fontos lehetett, ott

volt a képernyőn. Pedig nem sokat látott belőle. Az nagyon hiányzott, amit elképzeltek: hogy rohannak az orvosok, hogy mentsék azt a darabka életet, ami ilyenkor még pislákol a páciensben. Sietnek, hogy egy percen belül visszahozzák Apát, mielőtt az oxigénhiánytól károsodik az agya… Látták, hogy egy kis nyüzsgés után hirtelen mindenki ellép az ágytól. A takarót elrendezték a mellkasán. A fehérköpenyesek mozgása érezhetően lelassult, koordináltabbá vált. Páran indultak kifelé. A hangok ezután sem hallatszottak ki, így a kimondott szavak is odabent maradtak. A két lány döbbenten állt, még nem tudták, mit gondoljanak, mi történt? – Megmenekült? – kérdezte Greta feszülten, és nyelt egyet. Judit sem tudta, mit gondoljon: – Lehet, hogy csak a gépek romlottak el, hamis volt a riadó? És Apa tovább alszik? De volt valami a férfi arcán, ami még ezen a rossz képen is feltűnt nekik. A szája két sarkán megjelent egy mély ránc, amit eddig sohasem láttak az apjuk arcán. Összevillant a tekintetük – óh, nagyon jól ismerték egymást. Tudták, hogy a másik is észrevette, hogy benne is hatalmas hullámokat vetett a nyugtalanság. Az aggodalom. Egyszerre mozdultak, futottak az ajtóhoz. A fehérköpenyesek sorban vonultak ki. – Minden rendben van? – kérdezte Judit. Már csak Tehtali doktor és egy nővér volt odabent. Az orvos akkor vette le kezéről a gumikesztyűt. Szinte letépte, mint aki minél gyorsabban akar tőle megszabadulni, máris dobta egy fehérfalú szemeteskukába A nővért a lányok már többször látták, beszéltek is vele. Apa egy hete volt az intenzíven, és sejtették, hogy nem akárki lehet itt. Az asszony mozgása is

sugallta, hogy régóta dolgozik itt, van tekintélye. Még az orvosok előtt is. A nővér még nem válaszolt, amikor Judit meglátta Tehtali doktor szemét. Az iráni nagyot sóhajtott, de már kerülte volna Judit tekintetét. A nővér csak annyit mondott, meglepően halkan: – Semmi sincsen rendben. Az apjuk meghalt. A szavak, akár egy bomba, felrobbantak. Judit egy pillanatra megsiketült, nem hallott semmit, a zajok eltűntek, a látvány is csak részleges maradt. Látta a fehér falakat, valamit talán a nővérből is, aki lassan mozdult. Tehtali a kötelességének tartotta, hogy mondjon valamit. De most a lányokra pillantva látta, hogy még nem jött el az ideje. Várt legalább egy teljes percet, mire mindkét nő szemén látszott, hogy ismét itt vannak, hallják is, amit mond nekik: – Az édesapjuk az utóbbi napokban már olyan állapotban volt, ami életveszélyesnek, sőt végzetesnek is nevezhető. Ezért is döntöttünk úgy, hogy még érdemes belevágni a csontvelőbeültetésbe. De tegnap éjszaka és ma hajnalban sokat romlott az állapota, már nem is tért magához. Greta csak állt, mint akit villám sújtott. Judit egyszerre érezte a helyzetet ugyanolyan reménytelenek és keservesnek, mint a húga, ugyanakkor mintha látta volna önmagát kívülről is. Eltávolodott egy kicsit, ez a láthatatlan énje csak nézte őt, amint áll Greta mellett lesújtva és tehetetlenül. Judit nem tudta, meddig álltak ott némán. Észre sem vették, mikor ment el a doktor. A nővér jelent meg mellettük, és furcsa dolgokat kérdezett. Hogy hogyan képzelik el a temetést, és hogy másnap talán már ki is adják a holttestet nekik vagy a megbízottjuknak. Gretának egyfolytában folytak a könnyei, Judit pedig belül sírt, talán sokkal rosszabb

állapotba került, mint a húga. A nővér látta, hogy most nem tudhat meg tőlük semmit, bármiféle döntést csak később tudnak majd hozni. Lekísérte őket a lifttel a földszinti hallba, ott csak ennyit mondott: – Részvétem. Mi megtettük, amire képesek vagyunk. Majdnem kimondta, hogy „viszontlátásra”, de ez itt és most furcsán hatott volna. Kitűnt a lányok látómezejéből. Judit és Greta nem tudták, mit tegyenek, csak azt érezték, hogy így nem ülhetnek be a volán mögé. És nem is akartak elválni egymástól. Most nagyon fontosnak érezték, hogy együtt lehetnek. Kimentek a kórház kertjébe, annak is egy távolabbi, parkos részébe. Fák alatt, félárnyékban találtak egy padot. Leültek egymás mellé, és Juditnak eszébe jutott: ők ketten mindig így ültek, ha valami csapás érte őket. Amire legjobban emlékezett – a lelke is fájt belé – az a nap volt, amikor Anya meghalt. Most már Apa sincsen. – Árvák vagyunk – jelentette ki Greta. Most is ugyanarra gondolt, amire Judit. Ez egy pillanatra ismét erősítette bennük az összetartozást. Ugyan még nem volt rá szükség, de egészen végzetes helyzetben is megtennének egymásért bármit – érezték. Most Judit mondta ki: – Ha nekem kéne csontvelő? Vagy például egy vese? – Megkapnád – vágta rá Greta gondolkodás nélkül. Judit hátradőlt, jólesett most kiegyenesíteni a hátát. „Testvérek vagyunk, és ez nagyon jó – gondolta. – Én is odaadnám neki a véremet, a vesémet, a májam egy darabját, a csontvelőmet, és amit csak lehet. Úgy érezte most: Apa halála után különösen fontos, hogy ők ketten összetartsanak. Mert már csak ők maradtak az egykori családból. Valaha négyen voltak, és boldogok. De az idő fáradhatatlanul rostál, és

könyörtelenül kihullajtja azokat, akiknek valami okból lejárt az idejük. A fele elment, a másik fele megmaradt. „Nekünk tovább kell élnünk! Ha velünk is történne valami, akkor Anya és Apa hiába éltek…” Sokáig hallgattak, és érdekes módon elmúlt a fájdalom kisebbik része. Az a tompa, erős nyomás, amelyik a lelkükben tombolt, és összeszorította a szívüket, talán örökre ott marad, csak lassan csitul, sohasem teljesen. De amit a sokk okozott, egy órával később kicsit csökkent. Már tudtak beszélgetni is: – Őt is elégetjük, igaz? – Igen, de… olyan durva ez a szó. „Elégetni” – Greta megrázkódott. Judit jobban bírta: – Anya is azt akarta, és ha emlékszel, párszor szóba is hozták, még együtt. Megbeszélték, amelyikük túléli a másikat, az elégeti őt. – Elhamvasztja… mondjuk így. – Elhamvasztja. Hát erről kellene intézkednünk. – Ma péntek van. – Éppen azért, siessünk, talán még nyitva van egy… temetkezési vállalkozó. Kerülték a „krematórium” kifejezést, ez többszörösen is félelmet és kis undort ébresztett bennük. Pedig az eszükkel tudták, hogy ez a jó módszer. Nem kell sír, nem kell temetési szertartás, Apát nem ássák el a földbe, az olyan primitív, ősemberi dolog. Ha valakit elhamvasztanak, akkor nem kell kijárni a sírhoz, és évtizedekkel később annak árát újra megváltani… Miközben jól tudták, hogy nem a pénzről van szó, egyáltalán nem. Arra sem gondoltak, hogy melyikük lakásában legyen Apa urnája. Hiszen Anyáé most Juditnál volt, de lehet éppenséggel fordítva is. Nincs jelentősége.

Judit este egyedül ment haza. Ha volt is olyan gondolata, hogy ma, az Apa halála utáni első éjszakát ne töltsék külön, mindketten aludjanak valamelyikük lakásában, hogy sokáig beszélgethessenek Apáról – kútba esett abban a pillanatban, amikor Greta felhívta a férfit, aki mostanában a társa volt. És az, igazi társhoz méltóan reagált: rohant haza, hogy otthon várja Gretát. Így Juditnak nem maradt más, minthogy hazamenjen, egyedül. Elalvás előtt végiggondolta, mi mindent intéztek azon a napon. A kórházból elmentek egy temetkezési irodába, ott megtudták, mi a teendőjük. Az iroda elvállalta a holttest elszállítását a kórházból a krematóriumba, aztán a hamvak kiszállítását a megrendelőkhöz. Kicsit zavaró volt, hogy azok ott folyton „szállításról” beszéltek, de aztán a lányok belátták, hogy ez a leginkább semleges szó, hát belenyugodtak. Judit Greta címét adta meg. Csak összenéztek és szavak nélkül is tudták, hogy miért. Ha Anya urnája Juditnál van, akkor Apa legyen Gretánál. Már ha a párja nem fog tiltakozni, ami könnyen lehetséges. Az emberek egy része még a teljesen steril hamvakról is azt hiszi, hogy az egy „halott”, akinek semmi helye a lakásban. Pedig Juditot egyáltalán nem zavarta. Olykor rápillantott Anya urnájára, de sem idegenség, sem félelem vagy undor nem fogta el. Olykor még beszélt is hozzá: „Látod, Anya, ez meg ez történik a világban”. Vagy: „Anya, de jó, hogy itt vagy velem”. Ez utóbbi már csak évekkel később hangzott el, amikor úgyahogy belenyugodott a halálába – vagy csak bebeszélte magának. Mert akit szeretünk, annak halála lázadást ébreszt bennünk, igazi, őszinte belenyugvást soha. Mindig bennünk marad a fájdalom egy kicsi tüskéje, és az akkor is ott van, amikor látszólag nem gondolunk rá.

Volt valahol a lelke mélyén egy kicsiny gondolat, egy töredék, a lélek bőrébe fúródott szálka, amely fájdalmat okozott, halványat, egyelőre nem fontosat, mégis volt. Nyugtalanította, zavarta, holott nem tudta, mi is az voltaképpen. De ezzel a tudattal aludt el, nagyon nehezen. Még azzal vigasztalta önmagát és Apát, egyszerre mindkettőjüket, hogy talán jobb ez így. Apa nem kínlódik tovább, és nem gyötri az aggódás a lányait. Igaz, elvesztették a reményt, hogy Apa életben marad, de biztosan tudják, hogy véget értek a férfi szenvedései. „Nagyon szeretünk, Apa” – üzente Judit abba a homályos, végtelen térbe, amelyről alig valamit tudunk, mégis hisszük görcsösen, hogy létezik. Hiszen valahová csak távoznak azok, akiket szeretünk? Ott kell lenniök, még léteznek valamilyen formában, ha csak a lelkük is, de nem halhattak meg teljesen és örökre.

Váratlan csapás Másnap ugyan szombat volt, de Judit bement a kórházba. Gretával úgy beszélték meg, hogy ő beszerzi az információkat, Greta pedig majd később csatlakozik. Amint felébredt, már eszébe jutott az a tegnapi lelki tüskéje. Sőt, amikor reggel beállt a zuhany alá, már azt is tudta, mi volt az, és miért ébreszt benne homályos nyugtalanságot. Ezt is el kellene intéznie, ha úgyis bemegy a kórházba. Lehet, csak egy kis ostoba félreértés. Vagy mégis több annál? A tegnapi apróság mára egyre több helyet foglalt el a lelkében. Nyugtalanította, és érezte, hogy felnőtt, sőt menet közben is gyarapodott, súlyosabb és ezáltal fontosabb lett számára. Miután a kórházban lemerészkedett az alagsori proszektúrára, megnyugodva hallotta: Apát már elvitték a „temetkezésiek”. Fel is lélegzett kissé. Apa már nincs itt, és úgy sejtette-remélte, hogy ettől kezdve a Szent József kórházzal neki sem lesz kapcsolata. Nem akarja, hogy legyen, és kész! Amikor ismét feljött a hallba, meglátott egy információs táblát. A genetikai osztály az első szinten volt, de az épület másik szárnyában. Mindenesetre megkérdezte a portán, mit kell tennie, miután a hozzátartozója meghalt az intenzíven. Kapott egy kitöltendő papírt, negyedóra alatt túlesett ezen is. Látta, hogy az adatokat a pult másik oldalán ülő testes nő beviszi a számítógépbe. Utána Juditra nézett, és azt mondta: – A többit a kórház intézi a biztosítóval. Ettől megnyugodva indult – a másik szárny felé. Rottum doktornő tegnapi megjegyzése volt az a tüske, amelynek szúrását egyre intenzívebben érezte. Nem szokott ilyesmivel

foglalkozni, most mégis úgy érezte, hogy valami veszély felé megy. Kétszer is megtorpant azon a folyosón. De jó lett volna megfordulni, visszamenni a hallba, és megvárni Gretát! Csak Apát gyászolni és nem gondolni semmi másra. De az a valami, ami benne munkált, arra késztette, hogy ha nehezen is, de menjen előre, tovább. A kérdésére választ kell kapnia. Fekete nadrág és sötét blúz volt rajta. A nyári hőségben nem volt kellemes viselet, de hát most ezt kell hordani. Nem önmaga, hanem a világ kedvéért. Judit ritkán engedett a szokások kényszereinek, de most úgy érezte, hogy ezt Apáért teszi, nem másokért. Az is eszébe jutott, hogy túl keveset tudunk a másvilágról – mi van, ha a halottak még néhány napig, vagy a temetésig, vagy az elhamvasztásukig itt keringenek, és látnak bennünket? A majdnem néptelen folyosón odaért a genetikai osztály ajtajához. Egy kicsi, számítógépes nyomtatóval készített táblán az állt, hogy szombaton délelőtt is van ügyelet. Ettől bátorságra kapott, bekopogott és bement. Szerencséje volt. Rottum doktornő ült egy asztal mögött. Lehet, hogy ilyenkor is hoznak mintákat? És ha egy beteg sürgős átültetésre szorul, akkor jó, ha a hétvégén is van genetikai ügyeletes, hogy egy leendő donor DNS-vizsgálatát elvégezze… – Jó napot. Úgy állt ott feketében, mint egy felkiáltójel. A doktornő ránézett, és volt valami az arcán, ami egy pillanatra megriasztotta Juditot. Egy olyan idegenszerű kifejezés, ami jelenthetett éppenséggel félelmet, vagy kínos érzést. Talán az utóbbit. – Jó napot. Reméltem, hogy nem jön el, és akkor mindketten elkerülhetünk egy meglehetősen… kellemetlen

beszélgetést – mondta az orvosnő. Már a hangja is riasztó volt, eltávolító. Ha nem is ellenséges, de semmiképpen sem szívélyes. Judit most már biztos lehetett benne, hogy történt valami. Hogy tegnap, abban a nagyon rossz pillanatban – egy másodperccel Apa halála előtt – nem értett félre semmit. De hogy miről van szó, azt még most sem sejtette. De ahogyan a doktornő ezt kimondta, már nem lehettek kétségei: jó volt a megérzése. És ha ma nem jön ide, akkor nem tudja meg, hogy… – Üljön le – a doktornő hangja úgy hallatszott, mintha így folytatta volna: „ezt úgyis csak ülve fogja kibírni”, de ezt már nem mondta. Nem kellett mondania. Judit úgy érezte, a szíve nem is a torkában dobog, hanem már-már ki akar ugrani a helyéből. A halántékán lüktetett az ér. Most nem gondolhatott másra: lehet, hogy benne találtak valamit, ami hasonlít Apa betegségéhez? Vagy mást, ami csak benne van, csak az övé? Nem tudhatta, hogy mennyire kiterjedt az a genetikai vizsgálat, amihez mintát vettek tőle és Gretától. Egy pillanatig nem tudott szabadulni a gondolattól, hogy bizonyára vele van baj. Gretát talán nem hívták be… „Igaz, engem sem hívtak, magamtól jöttem”, villant az agyába, de már egy csöppet sem volt biztos abban, hogy jól tette, amikor idejött. De ha így áll a helyzet, akkor miért nem szóltak korábban? Vagy a doktornő éppen ezt tette volna, ha nem következik be az a tragikus haláleset ott az intenzíven? Közben Rottum iménti szavai más nyomot is hagytak benne. Amit mondani akar, az nem kötelessége, mert hiszen, lám, a doktornő abban reménykedett, hogy többé nem is látja Juditot! Vegyes érzések kavarogtak benne, ahol dominált a félelem. Észrevette, hogy reszket a keze. Próbálta megszüntetni, de sok

erejébe került. Igyekezett összehúzni magát, mint egy kis állat a harcban, hogy minél kisebb felületet mutasson magából. A doktornő előkeresett egy dossziét. Judit sejtette, ez ugyanaz, amit tegnap reggel látott a kezében. Most csak letette maga elé, nem is nyitotta ki. Talán nem is fogja, hiszen pontosan ismeri a tartalmát. Judit hirtelen fellélegzett, hangosan. Erre a kis neszre a doktornő félbehagyta töprengését. Még egy átható pillantást vetett a lányra, mintha azt mérlegelné, vajon kibírja, amit hallani fog? Talán legalább egy pohár vizet kell majd adni neki, futott még át a fején, amikor elkezdte: – Amint megkaptuk Urbano úr, valamint két lánya anyagát, gyorstesztet végeztünk. Ilyenkor csak a főbb markereket nézzük meg, különösen abból a szempontból, hogy a donor szervezete alkalmas-e az átültetésre. Más szóval, adhat-e szervet az arra rászoruló betegnek? Csak később végeztünk egy alaposabb vizsgálatot, hogy ha valami komplikáció derülne ki a második, még mélyebb genetikai vizsgálat során, akkor még időben leállíthatjuk a műtétre készülő kollégákat. Kis csönd után folytatta, de közben nem nézett Juditra: – Amikor átnéztük az anyagokat, a kollégáim és én arra a belátásra jutottunk, hogy az egyik leány anyagával nincs is gond, és engedélyeztük az átültetést. Amihez, ön is tudja, éppen nekiláttak volna tegnap délelőtt, ha… ha a beteg nem exitál. Greta Urbano tökéletes donor lett volna, megmentette volna az édesapja életét. Judit nehezen lélegzett. Behunyta a szemét, nem akarta látni a doktornőt, aki kerülte a tekintetét. Most, most fogja kimondani… de mit? A félelem szétterjedt benne. Még soha nem érzett ilyesmit. Mintha egy szakadék szélén állna, és nem

mer lenézni, pedig talán azzal űzhetné el a rettegést? Vagy ellenkezőleg, ha lenéz, a mélység máris beszippantja? Rottum doktornőn is látszott a habozás. De tudta, hogy már nem vonulhat vissza. Ha elkezdte, be kell fejeznie. Döntött, és kimondta: – Ilyen esetben donor csak vér szerinti családtag, leszármazott lehet. Greta az apja lánya, természetesen, de… ön nem állt semmilyen vérségi kapcsolatban Urbano úrral. Kimondta, és megkönnyebbült. Egyik tenyerét a csukott dossziéra tette. Judit még mindig csak ült és nézett maga elé. Nem értette. Hallotta, de nem hatolt el az agyába a mondat. Majd amikor felfogta, akkor egy kis ideig küzdött. Nem akarta érteni. Az ajka remegett, és a keze is, újra. Rottum doktornő még mondott valamit, de Judit először nem is fogta fel, hogy neki szól. A szavak értelme csak később hatolt el hozzá. – Az édesanyjuk ugyanaz a személy volt, ez kétségtelen a DNS-mintából. Ön és Greta… féltestvérek. Íme a bizonyíték. A doktornő kinyitotta a dossziét, és az asztalon Judit felé csúsztatott néhány papírlapot. Nyilván az apja, meg az ő, talán még Greta genetikai leírását… A lány úgy nyúlt értük, mint aki nem is tudja, mit csinál. Eltette a lapokat, belegyűrte a táskájába, tétova mozdulattal csattintotta vissza a kapcsot, és felállt. Egy pillanatig meg kellett kapaszkodnia. A doktornő mondott valamit arról, hogy a munkájuk során nemegyszer bukkannak ilyen családi titkokra, ez a genetikai vizsgálatokkal jár, és még nem dőlt el az orvosok között az etikai vita, hogy ilyenkor mit kell tennie a genetikusnak: kelle közölnie az érintettel, ami kiderül a DNS-éből? De Judit ezt már nem hallotta. Csak az ajtót látta – nagyon messze volt. Erőfeszítésébe került, hogy odaérjen, kinyissa,

becsukja. Rottum doktornő eltűnt a múltban, már nem is létezett. A lány csak ment, tette a lábait egymás elé. Alighanem rossz irányban indult el a folyosón, később rájött, de csak ment tovább. Mintha mindig ugyanazokat a falakat látta volna kétoldalt, de ez nem izgatta. Kábultan lépkedett, a feje zsongott. Mintha valahol másutt lett volna, pedig közben nagyon fájdalmasan érezte, hogy igen, még mindig itt van. Ez még mindig a Szent József kórház egyik épülete. Végül valahogy kijutott a falak közül. Eszébe jutott, hogy Gretával kell találkoznia. A parkolóba jön, mint máskor is, és a parkban futnak majd össze. Ez a gondolat is idegennek tűnt most. Mintha lenyelt volna valami fémest, szálkásat, ott fájt a torkában szüntelenül. Csak nyelt, de a fájdalom nem múlt el. Úgy érezte, hogy az egész teste és a lelke fáj. Még nem tudta összeszedni a gondolatait, talán nem is voltak. Csak azt érezte, hogy mintha egy labirintusban szaladna, emberállat, akit valakik beleűztek ebbe a kijárattalan és kilátástalan csapdába, és mostantól ott lesz a helye. Csak kóválygott. Maga sem tudta, hogyan talált ki a parkba. Kevés beteg járt most ott, minden oldalról ablakok sora meredt a sétálókra. Talált egy üres padot, lerogyott a napsütötte, langyos deszkára. Sütött a nap, de nem neki. Kék volt az ég, de nem neki. Még a csönd, amely körülvette, sem az övé volt. Az ő csöndje belül lapult. Vészjóslóan. Hiszen legszívesebben egy hatalmasat üvöltene. Jó lett volna, ha az egész teste egyetlen nagy torokká változik, és kiömlik rajta a fájdalom, ami most marcangolta őt belül. Greta még nem érkezett meg. Judit elővette a papírt, nézte a sok rubrikát, betűket és kombinációkat, számokat. A

szövegben volt olyan, amit értett. Azt, hogy az összehasonlított két személy DNS-e nem egyezik. Nem vérrokonok. A harmadik papír arra utalt, hogy a doktornő észrevette a hasonlóságokat, de csak Greta és közte. Apa idegen volt. Idegen..? Mintha ostorral vágtak volna végig rajta, a kín hulláma elöntötte. Nyelte a könnyeit, a torkáról egyenesen a szívére csörgött. Nem tudta, mennyi idő telt el. Egyszer csak meghallotta az ismerős lépteket. Greta gyermekkoruk óta így és nem másképpen lépkedett. Kicsit elbizonytalanodtak a léptei, mert meglátta Juditot mozdulatlan arccal ülni. A gyász Gretát is leterítette, de ösztönösen érezte, hogy amit a nővérén lát, nem ugyanaz. Ez itt most nem ugyanaz, nem a tegnapi folytatása. Egyre lassuló léptekkel közeledett Judithoz. A lány nem fordította a fejét a húga felé, bár tudta, hogy már itt van, szinte mellette. Greta leült, kicsit távolabb tőle. Most ő sem szólt. Nem köszöntek egymásnak – az a VALAMI, ami láthatatlanul is terebélyesedett közöttük, elvette a hangjukat. Eltelt talán két perc is, mire Judit beszélni kezdett. Nem nézett Gretára. Igyekezett rövid lenni, szabatos, de nem azért, hogy Greta mielőbb megértse a helyzetet – inkább csak azért, hogy neki ne kelljen túl sokat magyaráznia. Minden szó fájt most. – A DNS-vizsgálatból kiderült, hogy én nem Apa lánya vagyok. Nem az voltam… Csak az anyánk közös. A csapás váratlanul szakadt Gretára; csak ült megsemmisülten. Nem, nem akarta elhinni, és amikor végre ő is szólni tudott, Judithoz fordult: – De hát ez nem igaz… mi együtt nőttünk fel! Nővérek vagyunk! Judit nem is fordult feléje, de ridegsége nem Gretának szólt: – Csak féltestvérek voltunk, Greta.

– De hiszen most is azok vagyunk! – Apa becsapott engem – a keserűség, mint gyermekkorában az orvosság, lecsorgott a torkán-lelkén, maróan fájdalmas volt. – És mi van – kérdezte Greta, még mindig hitetlenül – ha Anya csapta be őt? Ha Apa nem is tudta, hogy te nem az ő lánya vagy? Ez nem jutott Judit eszébe. Most lassan kezdtek visszatérni a gondolatai. A fejében nem volt már akkora káosz, mint eddig. Mintha a gondolatok lassan ülepednének le, sok kavarog még valamilyen masszában, de egyesek, talán a legfontosabbak, már szépen megülnek, elfoglalják végleges helyüket. De hát van-e bármi végleges ebben a világban, ha Apa nem volt apa? Ha ő is, Anya is hazudtak neki? Akkor ez a világ maga a káosz, a kiszámíthatatlanság, maga a pokol. Közben ahányszor eszébe jutott Apa, mindig szeretet töltötte meg a lelkét. Ahogyan huszonöt éven át mindig. Ha rágondolt, most is látta maga előtt az arcát – nem azt az elgyötörtet, a kórházi monitoron – hanem Apát, a régi Apát, aki sokat mosolygott, talán attól lettek azok a szarkalábak a szeme körül. Olyan jólesett rájuk nézni, mert ezek is jelezték, hogy Apa vidám ember. Aki vidám, az őszinte is? Tud felhőtlenül mulattatni és nevetni az az ember, aki nagy titkokat temetett a lelke mélyére? Gretát láthatóan megviselte a hír. Sokáig ült némán, néha a fejét rázta, mint aki nem hiszi. Aztán hirtelen Judithoz fordult: – Azt hiszem, Anya sem tudta, és Apa sem. Anya biztosan randizott valakivel még mielőtt megismerte Apát. Teherbe esett, és valószínűleg még nem is tudott erről, amikor felbukkant Apa, és Anya attól kezdve csak vele járt.

– Ezzel nem vigasztaltál meg – jelentette ki Judit. Most, csak most fordult Greta felé. A két szempár találkozott. Judit ennyi idő alatt sohasem gondolt arra, hogy lám, Greta haja sötétebb az övénél, a szeme pedig zöld, mint apáé volt. Míg az ő haja jóval világosabb, a szeme pedig kék… Anya szeme is sötétebb volt. Greta megölelte ültében, erősen szorította magához: – A nővérem voltál és az is maradsz, míg csak élünk. Ez már csak így van. Judit egy kicsit megbékélt a világgal. De nem a múlttal. Apa arca lassan szétfoszlott előtte. Hiszen már ezt a szót sem mondhatja rá: „Apa”. Hát apa lehetett az, aki nem volt az apja? Lassan felállt. Greta még ült, felnézett rá, és kicsit félve kérdezte: – Most… mit akarsz tenni? Judit rekedtes hangon, eltökélten szólt: – Megkeresem az igazi apámat. Az a pár nap, ami még hátravolt a hamvasztásig, nagyon lassan múlt el. Judit nem ment be a boltba, mindent ráhagyott lányra. Greta az egyik városi napilapban elhelyezett egy gyászjelentést – egyszerűbb volt így, mint körbetelefonálni sok ismerőst, aztán a végén kiderül, hogy ezt is, azt is kifelejtette, és sértődés lenne belőle. Judit mindezzel nem tudott foglalkozni. Egy kicsit bámulta is Gretát, hogy milyen kemény. Őt is nagyon megrázta Apa halála, de hamarabb magához tért. Igaz, neki csak a halállal kellett megbarátkoznia, nem egy visszamenőleges, huszonöt évvel ezelőtti csapással… Judit csak kóválygott. Már kedd volt – vagy szerda? Nem tudta – amikor Greta felhívta: – Megtörtént a hamvasztás. Mehetünk az urnáért.

Hát ment Judit is. Kicsit olyan volt az egész, mint egy szürrealista film: jóval kevesebben voltak az utcákon, mint máskor – vagy csak neki tűnt így? A krematórium egy nagy telken állt, mélyen bent a fák között. Nem láttak füstöt gomolyogni a kéményből, erre biztosan vigyáznak, gondolta még a lány. Az irodaépület elől volt, minden klinikai tisztaságú, modern fém- és üvegbútorokkal berendezve, amit Judit mindig is utált. Többszörösen nem érezte itt jól magát. De a személyzet is tisztában volt vele, hogy ide senki nem jókedvében, nem is önszántából jön, viszont fizetnek a sajátságos szolgáltatásért, nem is keveset. Hát igen udvariasak voltak. Mégis, a két lány valósággal megkönnyebbült, amikor kiléphettek a napfényre. Mert az ég kéken nevetett a világra, a földre, szellő lengedezett és valamilyen virágillatot hozott a közeli kertekből. Greta kissé ügyetlenül fogta az urnát, amit egy könnyű kis dobozba tettek. Belül volt a fehér tartály, rajta aranyozott betűkkel Apa neve és a két évszám. Két szám, amelyek közé befért egy ember egész élete. Két szám, amely csak annyit mondhat egy idegennek, hogy mettől meddig élt az, akinek gyászos maradványait őrzi az urna. De hogy milyen évek voltak azok, mit élt át az az ember a maga negyvenkilencszer háromszázhatvanöt napra szabott futása alatt – senki sem tudhatja. Juditot most az a kényszerképzet gyötörte, hogy az élet egy versenyfutás, mindenki szalad, kergeti a boldogságot, szeretne a „nem-tudhatom-hány-év-jut-nekem-korszak” idején minél többet behabzsolni az életből. Vagy azon a gigantikus versenypályán is vannak néhányan, akik csak sétálnak, a többieket és a világot figyelik, igyekeznek magukat függetlennek hinni, holott ők is versenyzők és a szabályok rájuk is vonatkoznak?

Szótlanul nyújtotta a kezét, félúton a parkolóig ő vitte az urnát. Meglepte, milyen könnyű. Hát igen, itt csak az urnának van súlya, meg a doboznak. Aki benne van, azaz volt, már olyan illékony kis hamuvá változott, amit még ez a szellő is elfújna, ha most kinyitná az urnát… Greta vezetett, Judit mellette ült, ölében az urnával. „Apa, Apa..!” Aztán lehorgasztotta a fejét. Így mentek szótlanul utcahosszat, végül Greta megkérdezte: – Tényleg meg akarod keresni őt? Mert ha igen, ahhoz informátorra van szükséged. Olyanra, aki a régi időkben ismerte Anyát, és talán Apát is. Hát ajánlom a régi szomszédasszonyunkat, Yoshina asszonyt. Öreg már, de még mindig megvan a mosodája a Santori-téren. – Mit tudhat? – Anya barátnője volt már lánykorában is… azt hiszem. Mintha anya mesélt volna valami ilyesmit. Többet nem szóltak. De Juditban gyökeret vert a gondolat, és délután elhagyta a lakását. Már csak azért is, mert megfájdult a feje. Friss levegőre volt szüksége. Most nem csak lelki fájdalmat érzett; a menstruáció idején gyakran kínozta ilyen fejfájás. Általában erős volt, és a nappalból belenyúlt az éjszakába is. Abban reménykedett, hogy ha mással kezd foglalkozni, akkor „elfelejti”… Hát bement a városba, a kocsit letette egy parkolóházban. Aztán a lépteit a Santori-tér felé irányította. Gyermekkorában nemegyszer járt erre. Most eszébe jutott, hogy Yoshina asszonyhoz is ő hozta a ruhákat a tisztítóba. A japánosan hangzó név megtévesztő volt: az asszonynak semmi köze sem volt Ázsiához. Amikor végre Judit rálelt a boltra, úgy látta, ez már nem ugyanaz. Az a régi bolt kicsi volt, sötét és vegyszerszagú, ahol a helyiség egyik felében állványon lógtak

a már kitisztított ruhák, amit pedig az ügyfelek hoztak, az eltűnt egy átláthatatlan, sötét függöny mögött, ahol állítólag Yoshina úr tevékenykedett, de őt soha senki nem látta. Ez a bolt most fényes volt, nagy üvegablakain ömlött be a fény, minden szép volt, még a pult is krómosan csillant. Egy fiatalember tett-vett a pult mögött, amikor a lány belépett. – Yoshina asszonyhoz jöttem – mondta Judit, és mivel a férfi furcsán nézett rá, egy pillanatra belevágott a kétségbeesés: lehet, hogy a mosodás is meghalt már? Akkor kitől szerez infókat? De a fiatalember láthatóan őt csodálta, ami még ebben az állapotában is jólesett a lánynak. Talán tetszett neki, ezért késett a válasszal fél másodpercet? – Rögtön szólok neki. A mellékajtón tűnt el, majd visszajött, türelemre intette Juditot szavak nélkül. És máris jött Yoshina asszony. Mintha semmi sem változott volna, most is öreg volt, de láthatóan jó tíz évvel idősebb, mint akkor. Ráncos az arca, fáradt a szeme. Ám ugyanúgy szólt, megpillantva a lányt: – Nicsak, a kis Judit, Urbanoéktól! Mit hozott ezúttal? Judit illendően köszöntötte, majd halkabban folytatta: – Nem a mosodát keresem, hanem önt, asszonyom. Amiről szólnék, az nem idevaló téma. Az asszony rábólintott, mintha tíz évvel utolsó találkozásuk után egészen természetes lenne, hogy az akkor tizenháromtizennégy éves kislány most ismét eljött, és beszélgetni akar. Kifordultak az üzletből, leültek két házzal odébb, egy kis török vendéglő járdára kirakott apró asztalkáinak egyikéhez. A pincérek nem figyeltek rájuk, valami azt súgta nekik, hogy az asszony, akit persze jól ismertek, gyakori vendégük volt, most csak két széket keres, hogy leülhessen a vendégével. És tényleg ez történt.

– Az apámról lenne szó, asszonyom. Úgy tudom, ön ismerte. – Mi van vele? – Ha Urbano úrra gondol… múlt pénteken meghalt. Yoshina asszony ősz feje megremegett. Vizenyős, mégis élénk kék szeme a lányra tapadt: – Nocsak! Hiszen tán csak ötven körül járt? – Rák – mondta Judit röviden. És kihasználva a pillanatnyi csöndet, már folytatta is: – Éppen az utolsó vizsgálatok során derült ki, hogy nem ő volt a biológiai apám. Még most is mintha tüskék lennének a torkában, nehéz volt kimondani. Gretán kívül eddig senki sem tudta, legfeljebb a genetikus orvosnő. Amikor ez eszébe jutott, rögtön el is némult. Az asszony – hatvan felé járhatott már – furcsán nézett a lányra. Mintha kérdezné, mit is akar voltaképpen, csaknem azért jött, hogy elmondja a családi titkokat? Addigra Judit ismét erőt gyűjtött: – Azt hallottam, hogy ön az anyám barátnője volt… már az én születésem előtt is. Talán… talán tud valamit egy másik férfiról? Yoshina asszony egy pillanatig értetlenül nézte Juditot. Aztán valamit megérthetett, vagy legalább megsejthetett abból, ami Juditban lejátszódott. Mégis, túl gyorsan és váratlanul jött neki a dolog. Hát előbb csak pislogott, talán kivárásra játszott, míg összeszedi az emlékeit? Judit ebben reménykedett. Végül Yoshina asszony elsőre csak annyit mondott: – Igaz, amit hallottál – most már tegezte, talán a lelki szemeivel ismét a nyurga kamaszlányt látta, aki hozta a tisztítani valót a mosodájába. Lehet, azt hitte, hogy egy pillanatra beleláthat a lány lelkébe? Vagy tágra nyílt szemén látta, hogy nagyon várja a választ? Hát folytatta: – Én voltam

akkoriban szegény anyád egyetlen barátnője. Bizony anyád fiatal korában nem menekült a férfiak elől… hogy úgy mondjam. Szívesen barátkozott, olykor olyanokkal is, akik ezt meg sem érdemelték. De nem ítélem el őt, mert én is ugyanilyen voltam. Talán ezért is barátkoztunk össze. Szomszédok voltunk, hol egyikünk, hol másik szaladt át, csak úgy bejelentés vagy kopogtatás nélkül… Megtörtént olykor, hogy a másik fenn volt a hálószobában, egy férfival. Én is voltam így, ő is volt így… Egészen addig, míg fel nem bukkant Urbano, az apá… no, szóval az a férfi. Fess volt, jóképű, nem is szegény. Volt egy jó kocsija, és akkori időkhöz képest rendes helyen dolgozott, jó szakmája volt. Megtetszettek egymásnak. – De előtte kellett lennie egy másiknak. Az igazinak – mondta volna tovább, de az asszony szigorú pillantása lehűtötte: – Miért hiszed, hogy az előtte volt? Lehet, hogy valamivel később? Judit kicsit összeomlott. Greta is mondott valami ilyesmit, de neki nem akarta elhinni, ezt eddig kizárta a gondolatai közül. Most viszont makacsul összezárta ajkait, hallgatott. Várt. És nem hiába, mert az asszony lenézett a földre, mint aki erősen emlékezni próbál, úgy beszélt tovább: – Most így hirtelen nem ugrik be a neve… Magas volt, jóképű. Azt hiszem, villanyszerelő… Igen, tényleg az volt. Egyszer kiment az áram az egész utcában, villám csapott a sarkon a trafóba, vagy ilyesmi… Később ugyan visszakapcsolták, de az a szerelő megjelent nálam is, meg anyádnál is. Talán tudott már rólunk, talán hallotta, hogy a tizenhármas meg a tizenötös számú házban lakik két remek nő, akikkel el lehet évődni… vagy akár többet is. Urbano munkában volt, és különben sem lakott még anyádnál, bár

minden éjjel ott aludt. Hát bizony voltak olyan hetek, amikor Urbano este jött és reggel ment, a villanyszerelő meg délelőtt jött, mindig sietve, mert a munkaidejéből csípte le azt a fél órát, amikor éppen egy másik városnegyedben kellett volna lennie… Nem voltak még mobilok, a főnökei nem tudtak rátelefonálni, megkeresni. Ez csak három vagy négy hétig tartott. Judit értette már. De ez még nem volt bizonyosság. – Talán emlékszik még, asszonyom… Akkor csak ez a két ember volt az anyámmal? „Volt”, mondta, nem merte másképpen, erősebben fogalmazni. „Csak ők ketten feküdtek le az anyámmal, párhuzamosan, nap mint nap..?” Megrázkódott. „Anya, Anya, ezt nem gondoltam volna rólad!” – Erre akár meg is esküszöm neked. Hiszen én beleláttam az életébe, mások csak pletykáltak róla, rólunk. Mi elmondtuk egymásnak az apró titkainkat is. Most, hogy próbálok visszaemlékezni… – egy pillanatra láthatóan önmagába merült, majd felemelt fejjel folytatta: – …csak arra emlékszem, hogy egy magas, csinos férfi volt. Az arca már nincs előttem. De az biztos, hogy Victor… Nem, Valter volt a keresztneve! – És a családi neve..? – reménykedett a lány. De Yoshina asszony a fejét rázta. Nem emlékezett. Viszont határozottan kiállt a „Valter” mellett. Ebben, és csak ebben volt biztos. Majd még annyit tett hozzá: – Ez a Valter már vagy egy hónapja járt hozzá, amikor anyád egy nap átjött, és megsúgta: alighanem terhes. És azt is, hogy nem tudja, melyik férfi lehet a gyerek apja. Amikor elsőre Valternek említette meg a dolgot, a férfi kerek-perec megmondta neki: ő még csak huszonkét éves, nincs mire nősülnie, és nem is akar. Ha mégis feleséget akarna, aki majd gyerekeket szül neki, akkor nem olyan nőre számít, aki nappal

az egyik, éjszaka meg egy másik férfival „kavar”… Így mondta és elment. Azt hiszem, soha többé nem jött vissza. De mert a környéken sem láttuk, hát gyanúm szerint nem vállalt több munkát ebben a negyedben, átkérte magát a város túlsó végébe… gondolom. – Anya nem kereste? – Szerintem nem. Elmondta volna. Kapóra jött, hogy ott volt Urbano, aki ugyan szintén csak huszonkettő vagy huszonhárom lehetett akkortájt, mégis jobb apának ígérkezett, mert amint bejelentette neki az állapotát, Urbano nagyon örült és nemsokára feleségül vette az anyádat. Amikor az anyakönyvvezető elé álltak – én voltam anyád esküvői tanúja! – még semmi sem látszott a hasán. Csak Urbano tudta, hogy terhes. – De nem tőle – jegyezte meg Judit egyszerre fáradtan, de megkönnyebbülten is. Már tudta, sőt papírja is volt róla. Egy DNS-vizsgálat eredménye. – Nem tőle – ismételte az asszony rezignáltam, aztán a lányra emelte a szemét: – Szóval akkor mégis az a Valter volt a hunyó? Nem hittem volna – ingatta a fejét. Judit ennél a mondatnál érezte, hogy elege van ebből a beszélgetésből. Ugyanakkor hálás volt az asszonynak az információkért. – Tényleg nem emlékszik a vezetéknevére? – próbálkozott. – Nem én – rázta a fejét határozottan, majd felállt, nehézkesen, a szék karfájára támaszkodva – Lehet, hogy akkor sem tudtam, mert minek is mutatkozott volna be a teljes nevén? Még anyádnak sem, nemhogy nekem, a szomszédasszonynak. Különben pedig… Majd ha ennyi idős leszel, megérted, hogy az agy csak a legfontosabb dolgokat őrzi meg, még azok közül se mindet.

Másnap bement a butikba, a következő napokon is dolgozott, félnapokra elküldte a lányt – jól esett most csak a ruhákra gondolni. Elővett néhány rajzlapot, de valahogy nem ment a tervezés. A skiccek, amelyek az ujjai között születtek, valahogy nem voltak az igaziak, kidobta őket. A boltba járt egy napilap is, talán csak azért, hogy ha éppen nincsen vevő, neki vagy az alkalmazottjának legyen mit olvasnia. Ezt forgatta csütörtökön is. A gondolatait próbálta elterelni, mert ahogyan Apa – vagy „Apa”? – halála után mindig rá gondolt, most a rejtélyes „Valteren”’ járt az esze. Az újságban talált egy hirdetést, nyolcad oldalt foglalt el, hát eléggé szembetűnt. Egy nagy emberi szem, ami azt jelképezte, hogy van valaki, aki lát, aki figyel minket. Talán mindenkit. De ez nem Istenről, nem a politikáról, sem a „Big Brotherről” a nagy testvérről szólt. Csak egy magándetektíviroda hirdette szolgálatait. Elsősorban üzleti információszerzéssel, hűtlen házastárs megfigyelésével foglalkoznak – ezzel kínálták magukat az érdeklődőknek. Judit máskor elsiklott volna a hirdetés fölött. De most valami megütötte ott belül. Napok óta másra sem tudott gondolni, mint arra a bizonyos Valterra, akiről mindössze ennyit tudott. És hogy villanyszerelő volt. Ő maga is tudta, ez túl kevés, hogy saját nyomozásba fogjon. Azt sem tudta, hol kezdje. A népességnyilvántartásnak bizonyára vannak adathalmazai, de mit ér az egész, ha nem tudja a keresett személy vezetéknevét? És ott nem tartják nyilván a foglalkozásokat sem. Most pár percig csak nézte a hirdetést. Volt ott telefonszám is, és persze a cégnek volt honlapja is. Ott nyilván még bővebben hirdetik a szolgáltatásaikat. Mivel nem volt vevő a butikban, felhívta őket. A vonal túlsó végén egy férfi jelentkezett.

– Jó napot. Foglalkoznak olyanok keresésével is, akik évtizedekkel korábban… tűntek el? A férfi érezte a nő hangjában a feszültséget. A szakmai ösztöne bizonyára megsúgta neki: így csak az kérdez, csak annak a hangjában van ez a mellékzönge, aki a leginkább érintett az ügyben. Ugyanakkor a hang fiatalos volt. – Vállalunk bármit – jelentette ki, majd gyorsan javított: – Szinte bármit. Jöjjön el hozzánk, mondja el a gondját. Ha úgy ítéljük meg, hogy nem kecsegtet eredménnyel, nem áltatjuk önt a siker reményével. Inkább lemondunk a munkadíjról, de nem nyúzzuk meg anyagilag az ügyfelet. Az utolsó félmondat győzte meg Juditot, hogy érdemes megpróbálni. Legalább nekifut a dolognak. Van annyi megtakarított pénze, hogy rászánjon pár száz, vagy több eurót. Hátha ezen az ösvényen éri el a sikert? Bár még fogalma sem volt, mit akar ő tulajdonképpen Villanyszerelő Valtertől. Ha megtalálja, mit mond neki? Most homályosan csak annyit érzett, hogy meg kell őt keresnie. Egyszer a szemébe nézni. Mert hát az a Valter nem egy ártatlan ember. Tudta, hogy Anyának gyereke lesz, mégis fogta magát és elment... Már abban az utcában járt, már látta az irodaház bejáratánál a cég jelvényét, azt a nagy, emberi szemet – amikor habozni kezdett. Megtorpant és volt egy olyan pillanat, amikor teljesen elvesztette szokásos önbizalmát. Még azt is fölöslegesnek érezte, hogy egyáltalán idejött. Mit tudhat meg? És minek? Greta mondta tegnap, ne higgye, hogy ha megtalálja az igazi apját, attól bárkinek is jobb lesz. De Judit nem akart hallgatni rá… tegnap. Most, amikor itt állt a napfényes bejárat előtt – a szögletes és voltaképpen csúnya irodaház minden ablaka az ő szemébe tükrözte a napfényt, félvakon pislogott –

hosszan töprengett. Hirtelen mégis úgy döntött, bemegy. Nekifut, megpróbálja. A megbeszélt időben érkezett, vagyis Judit-szokás szerint egy perccel korábban, így tartotta helyesnek. És elvárta, hogy akivel találkozót beszél meg, az is legyen pontos. Ez a minimális tisztelet, amit megadhatunk egymásnak, szokta mondani. És egy olyan világban szeretett volna élni, ahol ezt soha senkinek nem kell elmondania, mert mindenki tudja, mindenki eszerint él. Hát ez nem az a világ volt, bár akadtak olykor biztató jelek, legalább ami az emberek pontosságát illeti. Kis iroda volt, talán ketten vagy hárman dolgozhattak ott. Egy félig behúzott ajtó mögött látott valakit, éppen telefonált, aztán valahol ült egy nő, és mélyen elmerült egy film nézésébe. Judit sejtette, hogy titokban, lesből lefílmeztek egy csapodár feleséget, vagy szoknyavadász férjet, amint éppen… De ezt már nem gondolta végig. A férfi, aki várta, elébe sietett. Jó harmincas volt, nyíltarcú, szőkés. Se bajusz, se szakáll, a haja is normális, semmi punkos taréj vagy festés. Judit sejtette: ennek így kell lennie ebben a szakmában. Nincs bajusz, de ha kell, valamelyik szekrényből kivesznek akár ötöt is, és felragasztják, így van az álszakállal és a parókákkal is. Egy magándetektív legyen szürke, senkinek nem tűnik a szemébe, ha végzi a munkáját, emléket sem hagy maga után, bár ott volt és látták. A férfi magabiztosan viselkedett, Judit úgy sejtette, hogy ő itt a főnök. Bementek a szobájába. Az ajtót becsukta, jelezve ezzel az ügyfélnek: nyugodtan beszélhet. Judit megvárta, amíg a férfi is leül, és rá figyel. Akkor elmondott mindent, akár egy ügyvédnek, orvosnak vagy gyóntatópapnak beszélne. Csak így van értelme. Közben eszébe jutott, hogy lám, egyre szaporodik

azok köre, akik már tudják, hogy ő nem Apa gyermeke. De már ez se nagyon izgatta. Csak azok tudják majd meg, akiknek tudniok kell, talán „hivatalból”. A férfi, Gilbert Hobbs türelmesen és nagyon odafigyelve hallgatta őt végig. Egy percre sem vette le a szemét a lányról. Juditot ez nem zavarta, ellenkezőleg: így biztos lehetett benne, hogy amaz figyel minden szavára. Amikor végzett, Gilbertnek máris volt véleménye, több is: – Figyeljen arra, amit most mondok, Urbano kisasszony. Elmondom, mit gondolok, és ha azután is kerestetni akarja majd az apját, mi természetesen megtesszük. Ám a szakmai etika megköveteli – de ha az nem létezne, csak úgy spontán én magamtól is megtenném – hogy figyelmeztessem a várható nehézségekre. Már abban az esetben, ha sikerrel járunk és előkerítjük önnek azt az embert… szóval, az igazi édesapját. – Hallgatom – így Judit és tényleg hallgatta. Most ő nézte a férfi szemét, arcát, nem kalandozott el sem a tekintete, sem a figyelme. Gilbert, aki talán rendőr volt azelőtt, netán éppen nyomozó, nyugodtan szemlélte a világot. Nem látszott rajta, hogy Judit mint nő vonzaná, de férfi módra biztosan és alaposan megnézte őt magának. Gilbert Hobbs igyekezett tárgyilagos és körültekintő lenni: – Két dolog lehetséges. Az egyik: nem találjuk meg azt az embert. Megtörténhet, hiszen nagyon kevés adat áll rendelkezésünkre. Vagy a nyomára lelünk ugyan, eljutunk egy sírhoz, mivelhogy az úr már meghalt. Hiszen a másik apja, lám, aki negyvenkilenc évesen halt bele a rákba, sem él már. Mivel a két férfi körülbelül egyidős lehetett, nem kizárt, hogy Valter sincs már az élők között. Ekkor egyértelmű és konfliktusmentes lesz a helyzet, ön legfeljebb vihet egy csokor virágot a sírjára… Sokkal érdekesebb lehet a másik verzió: él,

és mi megtaláljuk. Ön pedig mindenáron meg akar vele ismerkedni, ami szerintem természetes, normális kíváncsiság. De mi van, ha az a Valter időközben elzüllött? Ha találunk egy alkoholistát, egy munkanélküli csavargót, egy hajléktalan koldust? Vagy éppenséggel ezt mind egy személyben képviseli majd? Ön nem borulhat Valter keblére. Mert aki annyit nélkülözött és nyomorgott, annak talán az első, de a második gondolata biztos az lesz, hogy önt anyagilag kihasználja. Ha pedig ön túlságosan engedékeny lesz, akkor fogja magát és beköltözik az ön lakásába, ott eszik, iszik, alszik, jó, ha nem viselkedik úgy, hogy a szomszédok magát is megutálják vele együtt… volt ilyenre példa a munkám során, de ne legyen így. Az viszont biztos, hogy elvárja majd az ön rendszeres segítségét. Egyszerűbben fogalmazva: pumpolja majd, olyan ügyesen és kitartóan, hogy a végén kiderül, nem csak elege lesz belőle, de szinte elszegényedik, kedves Judit. Nem fog annyit keresni, amennyi elég lenne az alkoholra szomjas apjának. Judit türelmesen várt, mert tudta, hogy még nincs vége. – Van egy ennél még rosszabb változat is: ha Valter időközben kábszerfüggő lett. Nem kell ecsetelnem, hogy akkor mit kellene önnek kiállnia vele. – Optimistább változat nincs? – kérdezte Judit, és nem volt kedve mosolyogni. Gilbert azonnal folytatta: – De van. Kiderül, hogy Valternak egészen jól sikerült az élete, meggazdagodott, és persze van családja. Vagy – hisz azóta huszonhat év telt el – már a második családja! Az első házasságából vannak felnőtt gyerekei, és a negyvenes férfiak szokása szerint másodjára elvett egy fiatal nőt, aki már egy vagy két gyereket is szült neki. Van valami cége, szép villája, autói, távoli, egzotikus szigeteken szokott nyaralni…

Judit kivárt. A szemében ott volt a kérdés: „Ez miért lenne baj?” Gilbert fogta a ki sem mondott jeleket, és máris válaszolt rájuk: – Senkinek nem hiányzik ekkor egy újabb „gyerek”! Aki ráadásul idősebb, mint a többiek, ebből egyesek tévesen arra következtetnének, hogy még jószerével fel sem bukkant, de már több jogot követel magának. És senki sem fog arra gondolni, hogy az apai szereteten kell osztoznia ezzel a nővel, aki előbukkant a semmiből – hanem apa pénzére pályázik! Képzelheti, hogyan fogadja önt akkor az első, már felnőtt csapat, akik mind apuci leendő örököseinek tekintik magukat. De ott lesz még az ifjú nej is, aki valóságos merényletként éli meg a dolgot. Csak az első, az elvált feleség fog csöndesen örvendezni a háttérben, mert őt ez már nem érinti, de ha már ilyen gazember volt ez a Valter, hogy a fiatal pipi kedvéért dobta őt, hát most szenvedjen! Egyszóval, ha egy ilyen családban bukkan fel ön, kedves Judit, mint Valter törvénytelen, sőt, mondjuk ki még kerekebben, mert ezt a szót úgyis meghallja majd: fattyú gyermeke, mit gondol, ki jár jól? Egyáltalán, bárkinek örömet okoz majd az ön több mint váratlan megjelenése? Hiszen csak összekuszálja a már amúgy is kusza viszonyokat. Judit elgondolkozott és belátta, hogy Gilbertnek igaza van. Ám nem adta fel: – Mi van, ha Valter egy tisztes iparos mester? Mint tudjuk, akkor villanyszerelő volt. Megnősült és nem dobta el a feleségét, van egy vagy két gyereke, élnek valahol szerényen… Gilbert arcán látta, hogy készült erre a kérdésre, mert habozás nélkül szólt: – A helyzet ugyanaz, mint az előbb. Csak ott nagy pénz van, tehát többet is veszíthetnek a gyerekek, ha apuci most keblére

öleli az ő hirtelen jött kicsi lányát, és kárpótolni akarja azért, hogy eddig kimaradt minden jóból. Ettől kezdve elviszik nyaralni önt is Mauritius szigetére, kap drága ruhákat, talán egy kocsit is, és apuci büszkén viszi be az ismerősei, barátai közé… Egy tisztességben őszülő, ötvenéves villanyszerelő mester mindezt nem tudja megadni a lányának, de lehet, hogy nem is akarja. Judit kicsit megütközött ezen, Gilbert látta ezt, és már mondta is: – Nem gondolt arra, hogy először is: nem biztos, hogy a kedves Valter örülni fog önnek? Hogy hirtelen felbukkant a homályból és odaszaladt hozzá: „Szia, te vagy az apám!” Ön mit tenne hasonló helyzetben? Készüljön fel: az első reakció a hitetlenség, a tagadás lesz. Pláne ha ott van a mostani felesége is. Előtte ismerje be, hogy huszonkét éves korában mekkora kujon volt, válogatás nélkül lefeküdt nőkkel, méghozzá úgy, hogy nem is védekezett? Asszonya erősen ráncolja majd a homlokát, nekem elhiheti. És felkészülhet rá. Egyfelől tehát az is bekövetkezhet, hogy a férfi tényleg nem emlékszik arra az egész ügyre, a futó kis kalandra az ön mamájával, a nemtudommilyen utca nemtudomhányas számú házában – hiszen az olyan régen volt! A másik a gyanakvás. Ha gazdag lett apuci, óhatatlanul arra gondol: „bezzeg nem akkor jött ide a leány, amikor még viszonylag szegény voltam, hajtottam, mint az állat, hogy megszerezzem mindezt, ami most itt körülvesz!” – hanem akkor jön kisleány őfelsége, amikor már minden kész. – De ha szegény az az „apuci”… – Akkor meg az a baj! A szegény Valter éjszakákon át nem alszik majd, azon töri a fejét, hogy hiszen neki nincs semmije,

akkor meg minek töri magát ez a puccos kisasszony, hogy hozzá kapcsolja az életét? – Úgy látom, az ön verziói között nem szerepel a szeretet, mint olyan. – Szerepelhet. Megeshet, hogy Valter, ha nem is emlékszik már ama régi kalandra, a sok egykori lakcím, házszám és asszony- avagy leánynév között már rég nem igazodik el, egyszerűen nem hiszi el, hogy maga az ő lánya. És akkor mit tesz? Erőszakkal nem cipelheti el egy DNS-vizsgálatra. Ellopja a fogkeféjét, vagy kitép egy szálat a hajából, és azzal fut a vizsgálatra? Gilbert még közelebb hajolt, mintha bizalmasan kérdezne valamit: – És mi van, ha lesz egy ilyen vizsgálat, és kiderül, hogy Valter mégsem az apja? Más szórenddel: ha nem ő az apja? Valaki más, egy harmadik férfi? Akiről sem ön, sem a kedves mosodatulajdonos és egyben valamikori jó barátnő sem hallott? Vagy hallott, de már kiment a fejéből? Ez a változat éppen olyan lehetségesnek tűnt, mint a többi, és amikor Judit ezt felfogta, valami lassan kihűlt benne. Nem, nem a nyomozóra haragudott. Inkább az életre, a sorsra. Ugyanakkor egy addig alig ismert makacs érzés is felnőtt benne: nem, ezt nem hagyhatja annyiban! El kell érnie a célját. Utol kell érnie azt a Valtert, akkor is, ha még szinte semmit sem tud róla. „Innen szép nyerni”, régebben utálta ezt a mondást, olyan fölényesen bizakodó, szinte szemtelen, sőt pimasz, most mégis ez tolakodott fel az agyába. Mélyet lélegzett, aztán a férfi szemébe nézett és határozottan kijelentette: – Vágjunk bele.

Aznap este végiggondolta a dolgot. Nem lesz olcsó mulatság, hiszen már Gilbert is csak úgy állt vele szóba, ha letett némi előleget az asztalra. A detektív ígérte, hogy pár napon belül eléje tárják mindazt, amit megtudnak. A következő napokban Judit ismét érezte, hogy a nagyváros mennyire taszítja őt. „Pedig ha az a Valter itt van valahol, nem költözhetek el, legalább is nem most”, gondolta. Furcsa volt elképzelni, hogy az apja – az igazi apja! – is itt él, ezeken az utcákon járkált húszvalahány éve, sőt most is itt van. „Elmentünk egymás mellett, vagy akár váltottunk is pár szót?” – ez az érzés nagyon különösnek tűnt most. Nem tudott tőle szabadulni. Gondolatban sorra vette, hogy olyan ötven körüli férfiakkal hol találkozott mostanában. Lehettek biztonsági őrök, bolti eladók, netán rendőr vagy egy kórházi ember..? A képzelete szabadon szaladgálhatott, de persze nem jutott sehová. Akkor meg hirtelen átváltott a jelenbe. Éppen a város egyik terén ment, és körülnézett. Kényszerképzetek rohanták le – csak nem az fess, bajuszos, sötéthajú férfi lehet Valter, aki egy kirakat előtt figyelmesen nézi a karórákat? Vagy az a fáradt turista, aki térképpel a kezében áll, éppen körülnéz, mert keres valami műemléket vagy templomot, esetleg egy nagy ember szülőházát, aminek itt kell lennie, ezen a téren..? Vagy az a cukorkaárus, akinek a boltja csak kettővel van odébb, mint Judit butikja? „Te jó ég – villant bele – lehet, hogy tíz éve minden nap köszönünk egymásnak APÁVAL?” Aztán megrázta a fejét, kinyitotta a butikot, és elkezdte a napot. Eleinte nem jöttek vevők, korán volt még. Gyorsan kitakarította a boltot, aztán nekiült tervezni, de valahogy most nem ment jól a rajzolás. Őszintén szólva még örült is, amikor délben megjött a lány és felváltotta őt. Megkönnyebbülten sietett ebédelni. Délután egyszer még visszajött félórára,

megnézte, miből van hiány, telefonon elintézte a rendelést, és ment haza. Így telt el három nap. A negyediken délelőtt felhívta Gilbert Hobbs. Judit már kérdezte volna: „Megtalálta az apámat..?” – de nem jött ki hang a torkán. A férfi alighanem értette, mi játszódik le benne, ezért csak annyit mondott: – Ebéd után szaladjon át. Ez a „szaladjon át” valami mást, többet is mondott Juditnak. Gilbert tudja, hol van a butik! Vajon ezt miért nyomozta ki? Vagy csak egyszerűen sétálgatott a Belvárosban, és meglátta a feliratot? Aztán eszébe jutott, hogy amikor ott járt, éppen ő mondott el magáról néhány alapvető információt, csak hogy a detektív tudja, ki lesz a megbízó. Gilbertnek nem kellett nyomoznia utána. Nem is ez volt a dolga. Délben bekapott valamit és már szaladt is. A sétálóutca sarkára érve észrevette, hogy a férfiak megnézik. Legalább hármat látott útközben, aki érdeklődve pillantott rá. Mi történt? – nem értette. Kíváncsian megtorpant egy kirakatüveg előtt, amely, ha nem is túl világosan, de visszatükrözte őt. Egy egészen jó nőt látott. Kicsit telt az alakja, de ez így jó, neki magának is így tetszett. És lám, úgy tűnik, a férfiaknak is..? Az arcán érdekes kifejezés ült, talán a remény és a lelkesedés kifejezése? A haja, bár rövid, de tegnap festette be, a fodrásznő rábeszélte néhány csíkra, de ezek nem feltűnőek. Valami sugárzott belőle, ezt nem csak a tükörképéről érzékelte, hanem belülről is érezte. Mint aki valami nagy változás felé halad. A szeme is ragyog, a tekintete lelkes… talán ez tűnt fel a férfiaknak? Mindenesetre jólesően nyugtázta, hogy lám, még nincs veszve minden, ha kevés férfinak is, de tetszik olykor-olykor.

Ez feldobta a hangulatát, pedig közben azért nyugtalan is volt – mit fog hallani Gilberttől? Csak akkor nyugodott meg valamelyest, amikor a detektív leültette. Volt valami a férfi mozgásában, hangjában, ami azt sugallta: találtak valamit. Zavarban lenne, ha azt kellene mondania: a kutatás eredménye nulla. Ám Gilbert arcán bizakodó kifejezés ült. – Van némi eredmény, bár nem biztos, hogy kielégítő – kezdte a férfi. Egymással szemben ültek, Gilbert szeme a lányra tapadt. – Megtaláltuk a célszemélyt… vagyis, az apját. Vagy még pontosabban fogalmazva: nyomára leltünk Valternak. Judit feszülten várt. Elhaltak a neszek benne és a külső világban. Minden idegszálával a férfi mondandójára koncentrált. – Úgy indultunk el, hogy kinyomoztuk, hol van a városi elektromos művek irattára, aztán engedélyt szereztünk arra, hogy „családi ügyben” nyomozzunk. Kikértük és megkaptuk a huszonhat évvel ezelőtti személyzeti aktákat, névsorokat, fizetési listákat. Ezek egy részét már ki kellett volna selejtezni, de az ő hanyagságuk most minket szolgált… A jelzett időszakban két Valter keresztnevű villanyszerelő dolgozott náluk, de az egyik már akkor negyvenkét éves volt, tehát aligha ő a mi emberünk. A másik Valter, huszonkét éves volt. A neve Valter Orten. Judit becsukta a szemét. Orten, Orten… Lehet, ha másképpen alakulnak a dolgok, akkor az ő neve azóta sem Urbano, hanem Orten? A név egy másodpercig idegennek tűnt, de rögtön belesimult a tudatába. Orten, Valter Orten. „És én meg Judit Orten lennék?”

– …Ez a Valter Orten fél évig dolgozott a cégnél, aztán kilépett. De nem vesztettük el a nyomát, most már nem. Mivel az elektromosok levéltárából megtudtuk az akkori lakcímét, követhettük őt más papírok és a népességnyilvántartó adatain át is. Valter Orten még négy évig különböző cégeknél dolgozott a városban, az utolsó másfél évben egy nagy áruház elektromos cikkek osztályán volt szakképzett eladó, aztán elköltözött. – Megnősült? – Ennek nincs nyoma. Huszonhat éves koráig minden papírjában az állt, hogy nőtlen. Ezt az egész paksamétát átadom önnek – a lány elé tolta a régi és újabb papírokat, némelyikre még kézzel írtak valamit a hivatalnokok. Gilbert felvette az egyiket, és átfordította: – Itt van az aláírása. Judit nem volt grafológus, de az a két szó, a név – Valter Orten – magabiztosságot sugallt neki. Semmi habozás, semmi bizonytalan vonás, inkább nagy önbizalommal írott szavak. Gilbert egy másik cédulát is tett a lány elé: – Itt vannak az adatai. Mikor és hol született, anyja és apja neve… – Judit arcába pillantott és eltalálta, mire gondol, mert gyorsan mondta: – Ha most az jutott eszébe, hogy élnek a nagyszülei… ne reménykedjen. Mindketten meghaltak még a század-forduló előtt. Alapos munkát végeztek, ez látszott. Ám Juditnak ez nem volt elég: – Hogyan tovább? Mi történt vált… Orten úrral? – Elhagyta a várost. Erre is irányult a nyomozásunk egy része. Szerencse, hogy a népességnyilvántartó legfőbb adatbázisai már fent vannak a neten, és bevethetők bizonyos specifikus keresőprogramok… Csak annyi derült ki, hogy Orten úr Forton városába költözött… utána hirtelen eltűnnek

a nyomok. Mintha ott nevet váltott volna… már ha erre volt oka. Megelőzve a következő kérdést, a férfi kimondta: – A haláláról nem érkezett adat. Tehát lehet, hogy él, de ez nem biztos. – Gilbert hallgatott egy pillanatig, aztán megjegyezte: – Ne gondoljon a legrosszabbra. Forton innen hatszáz kilométerre van, de ha ön utasítást ad rá és vállalja az immár sokkal nagyobb költségeket, akkor mi elmegyünk Fortonba is. Forton… Judit még sohasem járt ott, de tudta, hogy a tengerparton van, és hogy nem túlságosan barátságos vidék az. Rossz a föld, sziklás a vidék, alig pár szállodát építettek oda. A turisták is elkerülik, hiszen nincsenek hosszú, pálmafáshomokos strandjai. Forton afféle mostohagyereke a tengerpartnak. Gilbert még az iménti gondolatot folytatta: – Nem hiszem, hogy bűnöző lett volna. Bár az a hirtelen eltűnés azt sugallja, oka volt rá… Vagy valakik végeztek vele? Kinyomozhatjuk, ha kell. Judit már visszatért ebbe a világba. Egyelőre eltűnt előle a sosem látott Forton, és Valter Orten is háttérbe szorult. Nyelt egyet, és döntött: – Kérem, írja meg a számlát, még ma átutalom a pénzt. Nem kell tovább nyomozniok… Azt hiszem, innentől én folytatom. Ennek már magam járok utána.

Forton! Ha egyszer elhatározta, akkor nem habozott. Csak abban volt biztos, hogy pár napra elmegy abba a városba, aminek a pontos helyét, talán szégyenszemre, vagy az egykori iskolai földrajzoktatás szégyenére, de egy térképen nézte meg. Aztán felhívta Gretát: – Szia! Tudod, hogy hívják az apámat?.. – és beszélt, beszélt. Maga is csodálkozott, hogy ennyire bőven ömlenek belőle a szavak. Greta persze tudta, mi történik a nővérében, hát türelmesen várt. Csak amint elapadt a szófolyam és megtudta a részleteket is, egyszerűen megkérdezte: – Nagyon izgulsz, ugye? Nem tudod, mit fogsz találni. Judit beismerte: – Hát… igen. Nagy lendülettel nekivágok, odaértek, és mi van, ha számos csúnya dolgot tudok meg róla? – Hiszen nem ismerted, bármit tett is, ahhoz közöd sem lehetett – Greta józan maradt. – Mindössze egy tudományos módszer papírja van a kezedben. Neked ez elég arra, hogy igen messze menő következtéseket vonj le… Mire mégy ezzel az egésszel? Megtalálod azt az Ortent, vagy hogy is hívják, és..? Letépsz a fejéről egy hajszálat, aztán visszavágtatsz vele egy itteni genetikai vállalkozáshoz, és mellé teszed a saját hajszáladat is? Lehet, hogy tényleg az apád, lehet, hogy nem. – Te ilyen esetben nem azt tennéd, amit én? – Nem bizony – Greta hűvös hangja elárulta, hogy valóban így gondolja. – Én eldobnám a papírokat, és maradnék a fenekemen. Min változtat, ha tudod, hogy Orten volt a neve? Ha él is egyáltalán, akkor sem lehet része a te életednek. Ő nem tud semmiről, felfogod végre? Neki ez a történet már csak

azért sem lehet valós, mert kezdettől nem is tud róla. Nem tudja, hogy anyánk terhes lett tőle… már ha tőle! A fenébe is, de nehezemre esik ezt kimondani! Azt sem tudja, hogy mi történt később. Van fogalmad róla, hány férfi járt már így? És egyik sem sejti, hogy itt-ott valahol elpotyogtatott egy-két magzatot, akikből felnőtt lett. Ha mindenki elindulna keresni az igazi szüleit, tudod, mekkora forgalom lenne..? Hatalmas dugók a sztrádákon, tömegnyomor a vasútállomásokon és reptereken! Gretát őszintén nyugtalanította a dolog, és amint lecsillapodott, ki is mondta: – Én ülnék a helyemen és folytatnám az életemet. Hiszen téged is felzaklatott, amit megtudtál, tulajdonképpen véletlenül, és jogos a felháborodásod. De innentől kezdve én nem értek egyet veled. Tudom, nem számít a véleményem… De én a te helyedben megtartanám az emlékezetemben, mi történt, és kész, nem foglalkoznék vele többet. Része lehet egy családi legendának, amit nem mesélünk el senkinek, legfeljebb majd negyven év múlva elmondod az időközben felnőtt unokáidnak, mint afféle családi anekdotát. Valamit, ami igazán soha nem volt fontos… érted? Mert tényleg nem fontos! Nekünk Apa volt az igazi apánk, ő nevelt fel, ő segített, ha bajban voltunk, ő szeretett minket és mi is szerettük őt. Mindenkit érnek ilyen-olyan „koccanások” az életben, a tied ez volt. Ismerd el, folytathatod az életet nagyobb sérülések nélkül, hiszen min változtat ma már, hogy egy másik, egy igazi jó ember nevelt fel, és nem az, aki… De innentől nem folytatom. Sok igazság volt abban, amit Greta mondott, ugyanakkor – tudtán kívül – éppen fordított eredményt ért el. Volt már ilyen az életében, persze ennél sokkal jelentéktelenebb ügyekben.

Most az a dacos ellenkezés, ami gyermekként is jellemezte, komoly és erős fallá növekedett benne. Ugyanakkor nem akarta megsérteni Gretát, akit szeretett. Nem akarta, hogy bánkódjon miatta. Hát csak óvatosan válaszolt: – Szívem, te is tudod, hogy ez bennem már órákkal ezelőtt eldőlt. Te könnyebben megalkuszol dolgokkal, és lehet, hogy neked van igazad. Szerinted ez nem olyan fontos. Én viszont, ha most nem megyek utána, életem végéig bizonytalanságban élek. Lehet, hogy él valahol az apám, és ha most él, élni fog akár harminc év múlva is! Én meg ülök itt a városban, élem az életemet, de minden nap eszembe jut, hogy ott van valahol egy ember, aki ugyan nem tud rólam, de én tudok róla, és ez kötelez! Greta hallgatott egy kis ideig, aztán alighanem megértett valamit abból, ami Juditot bántotta. Végül egészen meleg hangon azt mondta: – Rendben van. Ha neked ez kell a lelki békédhez, menj csak. Ha találsz valamit, hívj fel, oké? Meddig maradsz? – Pár napig – ígérte a lány, de a lelke mélyén tudta, hogy ez egyáltalán nem biztos. Úgy érezte magát, mint az a katona, aki ejtőernyővel a hátán áll a repülőgép nyitott ajtajában, a szél borzolja a haját, alatta az ismeretlen, sötét mélység. Úgy fog leugrani, hogy fogalma sincs, mi várja odalent, abban a másik világban. Hatszáz kilométert kell autóznia, meg jó néhány napot tölteni házon kívül, hát felkészült. Több váltás ruha, fehérnemű, cipők, ruhák esőre és szélre, meg erős napsütésre. Csomagolt ennivalót is, legalábbis az első napra, aminek nagyobb részét úton tölti majd.

Viszonylag korán indult, mert csak az út egy részét tehette meg az autópályán, ami aztán hamar elfogyott alóla. Kisvárosok, falvak következtek, sehol sem mehetett olyan gyorsan, tempósan, ahogyan szerette volna, és ahogyan előre, a térkép fölött kiszámolta. Amit a térkép nem árult el: magas hegyeken kellett átmennie, mert Forton városa a hozzá tartozó tengerparttal együtt csak ezeken keresztül volt elérhető. A műút szerpentinné lett, állandóan kanyargott, csak lassan mehetett. Már javában délután volt, amikor felért egy hegytetőre. Volt ott egy kilátó és egy benzinkút. Előbb megtankolt, aztán félreállt és a kilátó melletti büfében kért egy üdítőt. Azt kortyolgatva állt a gyalulatlan gerendából készült korlátnál. Nagyon messzire szaladhatott a tekintete. A lába alól a hegyek már elég meredeken szakadtak le a part felé. Még egy völgy is terpeszkedett a hegylábnál, fentről látott pár apró falut. Olyanok voltak, mint a gyerekek játékházai, kis csoportokban álltak. Látott egy várost is, már közel a láthatárhoz, biztos lehetett abban, hogy az Forton. A tenger övezte a látványt, innen messziről fenséges volt, méltóságteljes, nyugodt. Ahogyan elterült ott a maga helyén, azzal mintegy sugallta örökkévalóságát és mérhetetlen nagyságát. A tenger, mintha mindig is létezett volna, a puszta ottlétével jósolta jövőbeni ottlétét is. Egyszerűen volt, megkerülhetetlen és magától értetődő. Judit nem is vette észre, mennyi időt töltött ott. Csak állt és nézte a tájat. A tenyerével ernyőzte a szemét, hiszen délután volt már, a nap a tenger felől sütött. Ha alább száll a nap, aranyhidat vet majd a vízre. A város innen messziről szintén kicsit mesebelinek látszott.

Egy kisebb busz parkolt le a háta mögött, hallotta, hogy angolul beszélnek; valószínűleg nyugdíjas hölgyek jöttek, élénken csacsogtak egymás között. A korláthoz özönlöttek ők is, egymást érték a beautyful-ok és a very nice-ok. Judit megfordult, hogy induljon vissza a kocsijához – és nekiment egy férfinak, aki az imént léphetett mögéje, és valószínűleg az angol hölgyek csevegésétől nem hallotta. Mindenesetre egyenesen beleütközött a férfiba, mondhatni telibe találta. Huszonéves lehetett, bár talán már inkább a harminchoz közelebb. Magas volt, nem különösebben jóképű, vékony termetű. De mosoly ült az arcán, amit mintha egy népi fafaragó művész készített volna bicskával. Nem túl finom vonások között a szeme ragyogott a lányra. Vidám, kék szemek, derű áradt belőlük. És a hangja sem volt kellemetlen: – Hopp, hopp, el ne taposson, kedves hölgyem! De ha mosolyog, akkor még azt is eltűröm! Judit nem akart mosolyogni, mégis, a még ki sem mondott bocsánatkérés már megvidámította. Meg a férfi is, aki továbbra is nevetett rá, és egy csöppet sem sugallta azt, hogy nehezményezné a „letaposását”. – Elnézést, nem láttam és nem hallottam. – Elbűvölte a táj szépsége? Meg tudom érteni. Én odalent lakom a városban, de ha idehozom a turistákat, minden alkalommal rácsodálkozom, milyen szép is ez a vidék. Innen még Forton is gyönyörűnek látszik – enyhe gúny volt a hangjában. Ügyet sem vetett az angol nőkre, csak Judithoz beszélt, a többiek nem számítottak. Azoknak úgyis ott van a kilátás, most foglalkozzanak azzal! Judit nem tudta, mit mondjon erre, de mert a férfi még mindig előtte állt – igaz, csöppet sem agresszív módon, nem tolakodóan – hát megint megszólalt:

– Hamarosan közelebbről is meglátom a városát. Lehet, hogy az én véleményem nem lesz olyan lesújtó? A férfi ellépett előle, már az utolsó szavak hangsúlya is jelezte, hogy ezzel a lány befejezte a pillanatnyi beszélgetésüket. A férfi udvariasan félreállt, de még utánaszólt: – Ha még nem foglalt szállást a városban, menjen a Hotel Arcadiába! Judit úgy tett, mintha nem is hallotta volna az ajánlatot. Ám a hotel neve abban a másodpercben belekerült az agyába, és nem is jött ki onnan. Percekkel később lassan ereszkedett alá a szerpentinen, kevés kocsival találkozott. Egyszer utolért egy kamiont, hát megszenvedett vele, míg végre jött egy hosszabb egyenes szakasz és megelőzhette. A hegyi út véget ért, szelídebben ellaposodott, ugyanakkor már látta is a várost. A nap a tenger fölött függött, Judit most már láthatott igazi aranyhidat, még egy pillanatra el is vakította. Miközben lassan gurult be a városba, maga is csodálkozott: „Hát mégis eljöttem? Elég volt egyetlen mondat, hogy Valter Orten valaha ebbe a városba költözött, én meg most rohanok utána. Itt vagyok, és..? Mire juthatok?” Az út mellett helyi szállodák reklámozták magukat. Az „Arcadia” egy tábla szerint itt volt a szomszédos utcában, hát Judit végül is fékezett, és befordult. A szálló szemre jónak nézett ki. Tágas parkoló, amelyben már állt vagy nyolc-tíz autó, egyszóval vannak vendégek. Belülről ki volt világítva, nem takarékoskodnak az árammal, ez is jó jel volt Judit számára. A kedves, középkorú recepciós hölgy megkérdezte: meddig marad? Egyelőre három napot mondott, aztán majd meglátja. A nagyváros, a butik, a divattervezés olyan erősen kötötte őt magához, hogy meg sem fordult a

fejében: nem kéne visszamenni. Forton csak Forton, a városom pedig meg az, ahol születésemtől élek – futott át az agyán. Másnap reggel bőségesen megreggelizett. Talán a levegőváltozás tett neki jót, de farkaséhesen ébredt. Miután végzett a reggelivel, a recepcióban kért egy helyi telefonkönyvet. Ez manapság már afféle ősi reliktum tudta jól, hiszen mindenkinek van mobil-telefonja. Egyetlen Orten nevű lakót sem talált a könyvben, de kimásolta onnan a helyi telefonos tudakozót. Fel is hívta, de némi csalódással vette tudomásul, hogy a mobiltelefonosok hatalmas táborában sem található egyetlen Orten, nem csak a városban, de a környékén sem. „Innen szép nyerni!” – ismételte magában ezt az ostoba kifejezést, amit most ismét megutált. De ettől még éppen olyan tanácstalan maradt. Megnézett egy helyi térképet és rájött, hogy ő most tulajdonképpen majdnem a városka központjában van – innen pár száz méteres gyaloglással megtalálja a főteret, a sétálóutcát és néhány hivatali épületet. A városházát is, amit vörössel nyomtattak a térképre. Erről eszébe jutott, hogy éppenséggel ott kellene kezdenie a keresést. A tenger felől friss, sós levegőt hozott a könnyű szél. A lány néha megpillantotta a szürkéskék hullámokat, amikor egy-egy utcán dél felé nézett. A napot csak néha takarta el erőtlen felhő, hogy aztán ismét kibukkanjon mögüle. A városházát hamar megtalálta. Rájött, hogy Forton kisebb, mint hitte. Itt minden könnyen és gyorsan elérhető. Belépett a városháza ódivatú kapuján. Ami vaskos volt, talán tölgyfából készült rézpántos díszítéssel, és nem sugallta azokat az időket, amikor egy-egy ilyen kaput olykor ellenséges seregek rohamoztak faltörő kossal. Ez az épület legalább százharminc

éves volt, még tán a tizenkilencedik század végén emelhették. A homlokzatán mindenféle cirádák, ki- és beugró falrészletek, beépített márványok, sőt középen legfelül az attikában egy dombormű, amelyen két oldalról kövérkés angyalkák tartották a város harsányan színezett címerét. Nem kellett sokat várnia. Egy légkondicionált, hűvös szobában percek múlva ő maradt egyedüli ügyfélként. Fiatal, korabeli nő ült az ablak másik oldalán. – Jó napot. Keresek valakit, aki valaha Forton lakója volt… sőt, lehet, hogy ma is, de a neve már nem szerepel sehol. Kimondta a nevet, ami láthatóan semmilyen hatást nem gyakorolt a nőre. Beírta a keresőbe, nyilván a város lakóinak számítógépes névsorán szaladt végig az elektronikus kereső. – Sajnos jelenleg nincs ilyen nevű lakosunk. – Megnézné, hogy régebben volt-e? És ha igen, meddig? – Megnézem, de csak a kétezer tízes évig vannak meg az adatok. Ami azelőtt volt, csak kartonokon található. Judit nem válaszolt, de testtartása elárulta: kitartóan fog várni. A nő sóhajtott, behúzta az ablakot és elment. Judit még percekig állt az ablak előtt, aztán leült szemben egy székre. Talán huszonöt perc telt el, mire a nő visszajött. Kéttenyérnyi kemény papírlap volt a kezében: – Igaza van, kisasszony. Valter Orten itt élt egészen… hol is van? Ja, igen: kétezer kettőig. Addig volt egy bérelt lakása a városban. Felírja a címet..? – Felírom. De mi történt vele később? – Nem tudjuk. Nem jelentkezett ki, tehát elvileg nem hagyta el a lakását. Nem kereste senki, és aztán a következő népszámlálásnál már nem találták. Bizonyára elutazott, vagy elköltözött. Azt sem zárhatjuk ki, hogy külföldre ment. – Értem. Szóval ennyit lehet róla tudni…

– Csak ennyit, kisasszony. Már közeledett a dél, amikor ismét kiért a térre. Úgy döntött, hogy megnézi a tengert, és közben gondolkozik: hogyan tovább? A parton a tenger illatán kívül leginkább a sirályok hangja ragadta őt magával. Mert ő nem lélektelen madarak vijjogását hallotta ki belőle, hanem mintha értelmes lények szólongatták volna egymást. Egészen belefeledkezett a hangjukba. Leült egy padra, behunyta a szemét. A madarak tovább beszélgettek, Judit lelke pedig távolabbra repült. Nem tudta, abban a percben hol járt, de nagyon jól érezte magát. Mintha ott is lett volna tenger, de rajta kívül csak egy férfi állt a parton. Az arca árnyékba borult, nem láthatta. De ott állt, és ők ketten egymáshoz tartoztak, ebben biztos volt. Csupán ennyi volt az a látvány, amelyet az agya vetített ki neki – nem tudta, hová, és főleg azt nem: miért? Honnan jött elő a kép? Abban bizonyos volt, hogy ő ilyent még nem élt át. Akkor ez talán egy kép a jövőből? Afféle sajátos, megelőlegezett dèja vue? De máris elmúlt. Egy kicsit kellemetlen volt felmerülni, otthagyni azt az álmot, ha ugyan az volt. Kinyitotta a szemét, nézte a tengert. A várossal szemben volt két kisebb sziget. Az egyik lapos, kopár, kavicsos. Ám a másikon fák zöldelltek, sőt a lombok fölött látszott egy ház vöröscserepes teteje. Kicsit olyan volt, mint a délvidéki, olasz, pontosabban a toszkánai épületek – már amennyi látszott belőle. Judit maga sem tudta, miért, de megfogta a tekintetét, és hosszan fogva tartotta. Nézte hát a sziget zöldjét és a háztetőt, csak később kalandozott el a tekintete másfelé. De azért, míg ott ült a padon, kétszer is visszatért hozzá. Csak akkor szakadt el a látványtól, amikor felállt, hogy végigmenjen a parton.

A szokásos dolgokat látta: fagylaltozó, néhány kisebb büfé, vitorláskikötő meg egy nagy móló, ahová kisebb tengeri hajók állhatták. Most is rakodott ott kettő. A tengerbe nyúló kőhalmokon horgászok álltak, jobb ügyhöz méltó buzgalommal és még több kitartással tartották botjaikat. Odébb kis motorcsónakkikötő öblében ringtak a jobbára elég megviselt, szemlátomást régi motorosok. Halszag terjengett. Aztán egyszer csak egy kis étterem került eléje, ahol halételeket hirdettek a feliratok. Halvendéglő volt a neve. Olyan helyes volt maga az épület, és látszott a tulajdonosok igyekezete, amivel próbálták becsalogatni a vendégeket, hogy Judit eldöntötte: megkönnyíti a dolgukat. Bemegy ő bizony magától is. Nem járt rosszul. A személyzet körülugrálta és bár később jöttek még más turisták is, éhesek és zajosak, de addigra ő már megkapta, amit akart. Minden nagyon finom volt. A tulajdonos, egy meglepően fiatal, talán harmincas férfi, aki szüntelenül mosolygott és mindenkinek a kedvében járt – a fizetésnél meg is kérdezte: – Ha ízlett, ugye eljön máskor is? – Nem vagyok idevalósi – hárított Judit. De jólesett neki ez a bizalmaskodás. Ez jellemző a kisvárosokra? Jól érezte magát, és az is jólesett, ahogyan ez a férfi tüsténkedett körülötte. Mintha nem is csak vendégnek tekintené, hanem valami többnek… Látszott, alig akarja elengedni. Volt egy pillanat, amikor csak nézték egymást, másodpercekig csupán, de Juditon kellemes borzongás futott végig. „Még nem is vagyok olyan öreg, ha tetszem a férfiaknak!” Már éppen menni készült, amikor a szélesre tárt, dupla ajtó előtt, az utcán lefékezett egy kisebb busz; újabb turistacsoport

érkezett. Akkor egy ismerősnek tűnő hang szólalt meg a háta mögött: – Hát megint összefutottunk, kedves kisasszony? Jó napot! Megperdült és most is majdnem összeütközött vele, mint előző délután fent, a hegyi szerpentin kilátójában. Az arca most is olyan, mintha egy szobrász faragta volna. De a haja jobban szerteállt, ez, és a vidám kék szemek kölcsönöztek neki rokonszenves megjelenést. Vékony termetén éppen hogy csak lógott a bézs-színű zakó, amit alighanem az általa kísért vendégek miatt volt kénytelen hordani. – Jó napot – Judit kimért volt. Nem tudta, most mit tegyen? Elmehet rögtön, vagy bájologjon a férfival, talán teljesen értelmetlenül? Észrevette, hogy a férfi háta mögött ott áll a vendéglős, és nézi őket. Vagy csak őt nézi? Judit úgy érezte, a vendéglős vonzódik hozzá. Ezt tényleg megérzi egy nő..? Neki eddig az életében nem sokszor adódott ilyesmi, hát kicsit bizonytalan volt. El akart menni a nyurga férfi mellett, de az nem állt félre: – Örülök, hogy megfogadta a tanácsomat, és az Arcadia Hotelben vett ki szobát. Kár, hogy csak három napra. – Maga nyomozott utánam? – döbbent meg Judit, ám a férfi már hangosan nevetett: – Nem, dehogy! Csak tudja, az Arcadia alkalmazottja vagyok, mint menedzser, idegenvezető, vendégtoborzó-felhajtó és még sok minden. Láttam a nevét a tegnap érkezettek listáján. A jó menedzsernek tudnia kell mindenről, ami a hotelben történik. Ez így hihetően hangzott, és a férfi úgy is adta elő. Közben mosolygott, és most már egészen rokonszenvesnek látta őt Judit is. De azért nem egykönnyen adta meg magát. Pár közömbös szó után kijelentette:

– Már befejeztem az ebédet, önöknek is jó étvágyat kívánok – mivel a szeme sarkából még mindig látta, hogy a vendéglős ott áll a közelben és hallja a szavakat, hát mosolyogva hozzátette: – Itt minden nagyon finom, talán még az ön vendégeinek is ízleni fog. – Ebben biztos vagyok – vágta rá a férfi, és még beszélt volna tovább, talán be akart mutatkozni, de Judit ezt már nem várta meg. Csak később jutott eszébe: a férfi azt mondta, látta Judit nevét a vendégek listáján. De hiszen nem tudhatta, hogy hívják! Gyanította, hogy talán a recepció fölötti kamerák felvételeit nézik át minden reggel, mi is történt az előző napon, kik érkeztek, kik távoztak? Visszasétált a szállóba, lepihent. Talán aludt is valamennyit. Felfrissülten vágott neki a délutáni túrának. Ismét megnézte a recepció mellett, a falon lógó térképet. Most a rendőrkapitányságot választotta célpontnak. Nem volt messze, bár az épület háttal állt a főtérnek, egy kisebb utcában találta meg a bejáratot. A portán egyenruhás rendőr fogadta, aki végighallgatta, majd türelmet kért és felhívott egy belső számot: – Frank ott van? Hová ment? Hívott egy másik számot, aztán egy harmadikat, sőt negyediket, és midnenütt Franket kereste. A Judit számára ismeretlen Frank mindenhonnan „éppen most ment el” és senki sem tudta, hová. A sok telefonálgatás úgy ért véget, hogy a rendőr egyszer csak letette a kagylót és Judit válla mellett elnézve, nagyot kiáltott: – Frank! Téged keresnek! Frank a folyosón sietett éppen valahová. Most odajött, miközben kutatón nézte a rá váró nőt. Idős volt, szemüvege vagy tíz dioptria, arca beesett, és kellemetlen dohányszagot

árasztott. Judit úgy döntött, legyőzi az undorát. Minden jel arra mutatott, hogy ez a bizonyos Frank itt a helyi mindentudó, netán kétlábon járó rendőrségi lexikon? – Jó napot, Frank vagyok, az irattáros. Judit kezet nyújtott, és egy pillanat alatt egyszerű ügyfélből bűbájos hölgy lett, akinek fontos mindaz, amit a nagy fehér bölcs Frank mondhat neki. – Kávézott már? – kérdezte közvetlenül. – Még csak négyszer… – Akkor talán igyunk valami mást? – Maradjunk a kávénál, a napi adagom tíz csésze. Frank levezette a vendéget a büfébe. Judit itt már nem is annyira érezte magát vendégnek, főleg miután kifizette a kávét és kis asztalukhoz hozta. A büfé tele volt egyenruhás és civil férfiakkal, de azért pár nő is akadt közöttük. Senki sem figyelt Frankre, aki itt megszokott látvány lehetett, szinte a bútorzat része. – Maga nem idevalósi – állapította meg a férfi, az üveglapok mögül savószeme a lányra tapadt. – Ismerek minden idevalósi felnőttet, akár volt büntetve, akár nem. Ez egy kisváros – tette hozzá magyarázón, de olyan hangon, amiből Judit azt érezte ki: neki is voltak valaha álmai, elment volna máshová, nagyvárosba, esetleg külföldre, a nagyvilágba. De leragadt Fortonban, amit a legjobb akarattal sem lehet a világ közepének nevezni. Pedig Juditnak éppen ezért tetszett a városka. Vajon Valter is ilyennek látta, így érezte itt magát? – Messziről jöttem, és csak pár napra. Keresek egy embert, aki valaha régen ide költözött. A neve Valter Orten. Nem kellett pszichológusnak lennie ahhoz, hogy lássa: a név nem idegen Franknek. Megrebbent a szempillája, amikor elhangzott a név, de ő is tudta, hogy már elárulta magát. Vagy

eleve nem is akart titkolózni? Egy pillanatig gondolkodott, mit mondjon, aztán az ilyenkor szokásos módon maga is kérdéssel próbált időt nyerni: – Megkérdezhetem, miért érdekli az az… Orten? Judit nem látta okát, hogy ne mondja el: – Minden jel szerint ő az apám, akit sohasem ismertem. Ő sem tudta, hogy van egy lánya. Mondott még pár részletet, de szigorúan csak annyit, amennyit jónak látott. Amennyi ahhoz kellett, hogy megindokolja, milyen okból, sőt talán milyen „jogon” érdeklődik a férfi személye iránt. Frank, az irattáros láthatóan megnyugodott, amikor hallotta, hogy a lánynak semmi köze sem volt, mert nem is lehetett Ortenhez. De ettől nem lett készségesebb. A fogai között szűrte a szót: – Valter Orten sok gondot okozott nekünk – körbemutatott, csak úgy, a fejével, és Judit tudhatta, hogy a rendőrségről van szó. Ettől egy kicsit elszorult a szíve. Az apja bűnöző volt? Eddig nem nagyon hitte volna, de vajon miféle erő irányította a lépteit a rendőrségre? Nem lehetett véletlen. Csak bebeszélte magának, hogy a rendőrségen sokat tudhatnak egyesekről. De vajon miért éppen Valterről tudnának? Ha soha nem követett el semmit, ha ártatlan volt? Tulajdonképpen úgy jött ide, hogy nem is számított eredményre. Remélte, hogy mindenki a vállát vonogatja majd, „Orten, Orten? Nem ismerjük”, erre számított. De lám, már az első rendőr, akit kérdez, egészen más képet fest az apjáról. Judit nagyot nyelt, és mivel nem tehetett mást, hát várakozott. De abban már biztos lehetett, hogy az apja nem volt ártatlan lakója ennek a városnak. Frank első mondatával máris szétrombolta ezt a hitet. Még fel sem épült a fal, ami mögé bújhatott volna, már le is omlott,

porrá lett. Judit feszülten nézte a férfi arcát. Aki talán már sok éve tetszeleg fortoni viszonylatban nagy tudásával, emlékezőtehetségével, nélkülözhetetlensége tudatában. Most is jólesett neki, hogy Judit tőle várja a híreket. Kortyolt a kávéból: – Nézze, kisasszony, kevesen tudják úgy igazán, hogy mi történt. Van a sztorinak olyan része, amiről még én sem tudok. Nem ismerem a végét… De az elejét szívesen elmondom. – Kérem – nyögte ki Judit, mert a hangok most alig jöttek át a torkán. Egyszerre várta is apja történetét, ugyanakkor félt is attól, amit hallani fog. Különös, kettős érzés volt ez. Ráadásul közben görcsösen próbálta magát kívülállónak képzelni, egy olyan valakinek, akit csak szimplán érdekel egy másik ember élete, arra vár. Hiszen Valter története már semmilyen módon nem érintheti őt – hitte. – Valter Orten egy napon felbukkant a városban. Villanyszerelő volt a mestersége, de nyitott egy boltot. Mindenféle elektromos szerkezet, lámpát, kisebb háztartási gépeket árult. Olyan üzlet addig nem volt a városban, hát a vevők hamar odaszoktak. Remekül ment a bolt. Később többen is próbálkoztak hasonlók indításával, de érdekes módon mindig történt velük valami kellemetlen. Vagy kigyulladt az üzlethelyiség, leégett a raktár, vagy az épület gazdája felmondta a helységbérletet, vagy a tulajdonos esett le egy lépcsőn… A konkurensek balesetei érdekelni kezdték a városi kapitányság egy fiatal nyomozóját. Engedélyt kért és kapott Orten megfigyelésére. – Mikor volt ez? – A kilencvenes évek végén, vagy éppen már kétezerben? Ez lényegtelen részlet, hát nem emlékszem rá. A fiatal

nyomozó fél évig járt ügyesen Orten nyomában, és a boltot is figyelte. Hamarosan rájött a kapcsolatra. – Kapcsolat..? –A tengerparti maffia akkoriban erőteljesen tevékenykedett Fortonban is. Végig a parton, több kikötővárosban szerveztek csempészbandákat, amelyek konténerszámra lopták az árut a teherhajókról. Kirakodásnál is ügyeskedtek. Szóval mindig eltűnt az áruból egy-két százaléknyi. Vagyis pontosan annyi, amennyit a biztosítótársaságok még tolerálnak, meg is térítenek. Ha így van, akkor nincs feljelentés bűnügyben, mindenki jól jár. Hát az alvilág virágzott a tengermelléken. – De Valter… ő hogyan vett részt ebben? – Később elmesélte a fiatal nyomozónak, hogy egy napon bejött hozzá a banditák egyik embere és védelmi pénzt követelt. Hogy ha nem fizet havonta egy összeget a maffiának, akkor a boltját felgyújtják, és ha azután sem fizet, akkor bizony akár meg is ölhetik. Valter nem ijedt meg tőlük, azt mondta: szívesen fizet, de csak akkor, ha van miért – és azt követelte, szüntessék meg a városban a konkurenciáját. A maffia akkori vezérének, Dingernek megtetszett a fickó. Hát ahányszor megszűnt egy elektromos bolt Fortonban, Valter állítólag fizetett nekik. Így takarította el a vetélytársakat. Juditban nőtt az undor. Egy pillanatra még abban reménykedett, hogy Frank hazudik. Hogy itt hamarjában kitalált egy történetet, ha már ez a kedves fiatal hölgy erre volt kíváncsi… De a hely és a helyzet nem erre utalt. Miért hazudna Frank? Egy kávéért? Inkább nagy szívesség tőle, hogy leült Judittal, és lám, részletesen meséli az apja történetét. Juditban mégis gyűlt a keserűség: Valter tényleg maffiózó volt? Nem a legjobban érezte magát.

– …Aztán fordult a történet. Valter Orten rájött, hogy túl sokszor látja ugyanazt az embert a környéken, meg akármerre megy, az illető felbukkan. Kinyomozta, ki az, és egy este, amikor a nyomozó ott leselkedett a boltja körül, behívta magához. Egy remek ajánlatot tett a nyomozónak: kamerázzák be a boltját és a lakását, persze a legnagyobb titokban, merthogy ott szokta vendégül látni Dingert, aki köztudottan nagy barátja volt a jóféle, tizenkét éves whiskynek, ami sokszor megoldotta a nyelvét. Valter kijelentette, hogy majd provokálja Dingert, meséljen a lelkes újoncoknak, köztük neki magának is, a régi ügyeiről, hol sikerült áthágnia a törvény határait..? A fiatal nyomozó persze szárnyakat kapott. Csak a kapitány tudott az akcióról. Észrevétlenül bekamerázták Valter lakását, és amikor az ön apja jelt adott a nyomozónak, megjelent a környéken egy furgon, benne az adást vevő készülékekkel. Minden szó és látvány, ami történt azokon az estéken, már a rendőrséghez került. Ez nem ment ám gyorsan, legalább másfél évig gyűjtötték az anyagot. Dinger sokszor volt mesélő kedvében, olykor neveket is mondott, olyan cinkosokét, meg ügyvédekét, megvesztegetett rendőrökét és állami hivatalnokokét, akik éppen úgy sárosak voltak az ügyeiben, mint ő. Judittól nagyon távol álltak az efféle dolgok. Jó, ha évente egy efféle maffiás krimifilmet nézett meg, azt sem moziban, inkább otthon a tévében. A szavak ismerősek voltak, valahogy számára mégis olyan idegenek. Frank kiitta a kávé maradékát, megnyalta az ajkát: – Egyszóval Dinger nagyon nagy fogásnak számított. És mivel sikerült a lehallgatásokat titokban tartani, hát minden remény megvolt a sikerre. Hogy elterelje magáról a gyanút, és

hogy átlagpolgár benyomását keltse, az utolsó évben, vagyis kétezer kettőben Valter sokszor mutatkozott a városban, eljárt szórakozóhelyekre, hölgyekkel is ismerkedett. Voltak is sikerei, hisz jó kiállású férfi volt, a harmincas éveiben járt, és mivel a városban senki sem sejtette az igazságot, hát nem is lengte őt körül semmiféle egészségtelen szenzáció, nem suttogtak róla. A város szemében ő egy tisztakezű ember volt, normális polgár, aki gyanún felül állt. A rendőrség és Valter Orten tökéletesen zártak, és őrizték a titkot. Mígnem aztán eljött a napja a nagy lebukásnak. Valtert előre figyelmeztették, hát felkészült. Most Judit is felkészült. A történetnek, ahogyan Frank előadta, lehetett bármilyen vége. Volt abban a férfiban valami, ami nem emlékeztetett egy irattárosra. Inkább egy harcos férfira, aki ugyan most csak szavakkal vívott egy ismeretlen kimenetelű küzdelmet. És a hangjában lapult az erős indulat és egyfajta keserűség is, aminek okát Judit nem tudhatta. Vegyes érzelmekkel várta a folytatást, ami máris következett: – Valter Orten és Daniel Cerano, a fiatal detektív előre megbeszéltek mindent. Hogy amikor a rohamcsapat körülveszi a házat, majd betörnek oda, természetesen Valtert is megbilincselik és elviszik onnan, merthogy őt is letartóztatják. Erre azért volt szükség, nehogy Dinger és bandája gyanút fogjon. Sőt, ül is majd néhány hetet, tudni fogják, sőt látják majd, hogy ő is a rácsok mögé került. Aztán amikor a rabokat szétszórják különböző börtönökbe, ahol majd a tárgyalásukra várnak, akkor Valter egyszerűen „eltűnik”. Úgynevezett „bírói kegyelmet” kap. Ezt az intézményt más országokban nem ismerik, nálunk annál inkább. Akit így engednek el a bűnüldöző hatóságok, az soha többé nem vonható felelősségre azért, amit ott és akkor tett. Nos, elárulhatom, minden úgy

történt, ahogyan abban Daniel és titokban egy bíró, meg Valter megegyeztek. A villát lerohanták, ugyanakkor több városban és Fortonban is őrizetbe vették mindazokat, akikről maga Dinger szolgáltatott bizonyítékokat. Az alku értelmében három héttel letartóztatása után a hatóságok egy szűkszavú jelentésben adták tudtul, hogy V. O. egy rabszállítás során megszökött a nyílt országúton, és bottal üthették a nyomát: egyszerűen felszívódott. – De mi lett vele? – kérdezte Judit türelmetlenül. Maga előtt látta a városházi hivatalnok lány arcát – nem, ő biztosan sohasem hallotta a Valter Orten nevet. Már felnövőben van az a nemzedék, amelyik soha nem találkozott az apjával. Közben még mindig volt benne utálat Valter iránt, bár egy kicsit már enyhült. Végtére is az apja egy bonyolult maffia-ügyben „tégla” volt, a hatóságokat szolgálta… Olyan bűnöző, aki megbánta tetteit, és egy pillanattól fogva a törvényt tisztelte, maga is az igazságszolgáltatásnak dolgozott. Nem mert most arra gondolni, mit tett volna Valter, sőt később mivé lett volna, ha nem veszi észre, hogy folyton a nyomában jár egy fiatal detektív. Akinek a nevét Frank az imént kimondta: Daniel Cerano. – Hogy mi lett vele..? – Frank levette a szemüvegét, megdörzsölte a szemét. Aztán egy kendővel a szemüvegét is. Közben nem nézett Juditra, de a lány meglátta a szemét. Valami szomorúság is ült benne, és tehetetlen düh. Mi játszódik le ebben az emberben? – töprengett a lány, mikor a férfi folytatta: – Mindenki örült, a fiatal detektívet kitüntették, jutalmat is kapott. Valtert is ő szöktette meg, egyszóval – ahogyan az itteni rendőri zsargonban szokták mondani – „az utolsó gombot is begombolta”. Valterről senki sem hallott. Igaz, egyszer még

találkoztak, de az végzetesnek bizonyult. A maffia nem adta fel. Dinger ugyan a rácsok mögé került, de ügyvédjén át küldözgette parancsait a világba. Hamar rájött, ki árulhatta el őt, és milyen érdekes, hogy éppen az az ember, akinek a házában minden beszélgetésüket felvették, egyedüliként megszökött egy átszállítása során..! A banditák számára világos volt a képlet. Sejtették, vagy legalább remélték, hogy Daniel, a nyomozó még olykor titokban találkozgat Valterrel, és ez tényleg így is volt. A megtért bűnöző nem mehetett haza a fortoni lakásába, nem vezethette tovább a boltot. El kellett adnia mindkettőt, ezzel megbízott egy ügyvédet, de a pénzért nem mehetett el maga, szinte érezte, hogy valakik az ügyvédi irodát is nagyon figyelik… Daniel nem félt, remélte, egy rendőrre mégsem emelnek kezet ezek a tengermelléki csempészek. Hát ő vitte el a lakás eladásából származó pénzt. Egy este találkoztak Forton szélén egy motel hátsó parkolójában. A banditák, mint később kiderült, követték Danielt. A sors iróniája, hogy éppen az, aki másokat szokott titokban megfigyelni és követni, nem vette észre, hogy őt is követik… Nagy kár, hogy a két férfi között valamiféle barátság is kialakult. Nem kellett volna, az ilyesmi sohasem végződhet jól. A parkoló sötét volt, elhagyatott. Amikor ők ketten találkoztak, két autó jelent meg, mindegyikből lőttek rájuk. Sajnos mindkettőjüket eltalálták. Daniel összeesett, Valter is megsebesült, később megállapították, hogy az ő véréből is maradt a helyszínen. A nyomozó ott maradt a parkolóban. Valternek viszont sikerült beugrania a nyomozó kocsijába, és elrobogott vele a város felé. Úgy hallgatott el, mint aki befejezte. És csakugyan! Judit csak nézett, míg végre megjött a hangja: – Itt… itt a vége?

Frank bólintott. Az egész ember olyan súlyos lett hirtelen. Úgy ült ott, mint aki nem is akar felállni. – Itt a vége, Orten kisasszony. Már ha ön tényleg az apja lánya… Mindenesetre ne dicsekedjen vele, legalábbis ne itt a városban. Valtert többé senki sem látta. A nyomozó kocsiját megtalálták később a kikötőben, a parton, voltak benne Valtertől származó vérnyomok. És állítólag valaki látott egy embert a vízben… Vagy csak képzelődött? Sohasem derült ki. – Tehát lehet, hogy az apám él? – Judit önkéntelenül megragadta a férfi asztalon fekvő karját. Frank azonban kirántotta a kezét a nő szorító ujjai közül. Az arca eltorzult, és nehezen lökte ki magából a szavakat: – Hogy vinné el az ördög! Remélem, már a pokol fenekén van az a gazember! – felállt, kicsit zajosan lökte hátrább a székét. Nem nézett többé Juditra, a harag úgy tüzelt benne, hogy szinte láthatatlan parázsként szórta maga körül. Kiment a büféből és eltűnt. A környező asztaloknál csönd lett. Végül egy kövérkés, joviális rendőr szólt félhangon a lánynak: – Meg kell ám érteni Franket is. Nagy trauma volt neki Daniel elvesztése. Juditot megdöbbentette a mondat. Kiszáradó szájjal, halkan kérdezte: – Daniel Cerano, a nyomozó? – Az bizony. Banditák lőtték le egy motel mellett. Van annak már tizenöt éve is. Szegény Frank sohasem nyugodott bele a fia elvesztésébe.

Idegenek között Felzaklatta a dolog. Nehezen tért magához. Legalább annyira fájó volt az, amit Frank mesélt az apjáról, mint ami Frank fiával történt. Nem tudott mit kezdeni ezzel a fájdalommal, bár pontosan értette a lényegét. Nehéz volt megbarátkozni a gondolattal, de el kellett fogadnia: azzal, hogy annyira küzd Valter múltjáért, hogy olyan nagyon szeretné tudni, ki volt ő és mit tett, kénytelen szembesülni sok negatív dologgal is. Valter nem volt egy angyal, lám. És amit tett, az elrontotta mások életét is. Dingert, a maffiafőnököt nem sajnálta, de a fiatal Daniel, a pályája kezdetén álló, ígéretes nyomozó halála is voltaképpen neki köszönhető. Daniel korai halálának, lám, máig foglya Frank. Az ő élete is mellékvágányra került. És ott van még valószínűleg Frank felesége, és ki tudja, hányan ebben a városban? „Nem egyszerű dolog Valter Orten lányának lenni”, sóhajtott. Még csak délután volt, semmi sem sürgette. Kényelmesen sétált keresztül egy téren, amikor hirtelen eszébe jutott: „Ki tudhatja, én vagyok-e az egyedüli Ortengyerek? Lehet, hogy ahogyan engem is, úgy még sokfelé elpotyogtatott néhány fiút és lányt? Vajon hányan lehetünk?” Persze tisztában volt azzal, hogy ezt nem csak, hogy nem tudhatja meg soha, de jobb, ha nem is gondol rá. Este felhívja Gretát, és elmondja, mit tudott meg eddig az apjáról… Ami persze rengeteg kérdést szül majd a húgában, no és elhangozhatnak Greta szájából olyan mondatok is, amelyek e szavakkal kezdődnek: „Én időben szóltam…!” „Én megmondtam előre, maradj a fenekeden, ne menj el abba a

városba…!” De hát ő már csak ilyen. Judit ismerte önmagát, tudta: történjen bármi, neki meg kell ismernie az igazságot. Bár Judit most éppenséggel úgy érezte, ő is csak az igazság egy kisebb szeletét ismerhette meg. Nem volt szívderítő, amit megtudott. Az apja bűnözőkkel paktált le, és csak akkor „tért meg” és tért vissza a törvény oldalára, amikor az a nyomozó sarokba szorította, valósággal kényszerítette arra, hogy nekik dolgozzon. Mi jobb: ha valaki bűnöző, vagy ha rendőrspicli a bűnözők között..? Juditnak volt egy olyan pillanata, amikor eszébe jutottak Gilbert, a magándetektív szavai: akármit is tud meg, nem lesz kellemes hallani. Minden ember életében vannak fekete foltok, próbálta magát vigasztalni, és sok évvel később egy kicsit felmenteni Valtert. De maga is érezte, hogy ez hamis kép, nem ilyennek kellene látnia az apját. Oly könnyen rámondjuk bárkire is, hogy „vegyes érzelmeket kelt”, merthogy „ellentmondásos személyiség”, vagy éppenséggel, valamivel keményebben fogalmazva azt mondjuk rá: „megosztó”. De lehet, hogy az illető egyszerűen csak rossz ember? Nehéz volt elfogadni a gondolatot. Úgy döntött, keres magának egy kávézót. A nagyvárosban is ez volt a receptje: iszik egy bögre finom kávét és megeszik egy süteményt. Tudta, hogy egy kicsit hajlamos a hízásra, ez talán genetikus nála. Mégsem szokott rá a cigarettára, hogy fogyjon, a dohányzást amúgy is undorító szokásnak tartotta. De nem tudott ellent állni a csokinak és a süteményeknek. Az eszével tudta, hogy „csak módjával”, de hát könnyű azt mondani! A főtéren látott pár butikot is. A szakmai kíváncsiság elfogta, most nem gondolt a kávéra. Rájött, hogy a téren körben vannak boltok, és mivel ez volt Forton közepe, hát itt nagyobbrészt a legjobb márkákat árulták. Ékszerbolt,

parfümbolt, női- és férfiruhák, különféle „módi”-k, cipő, sportszerek, szabadidőruhák. Ha valaki csak itt nézett körül Fortonban, azt hihette, hogy ez egy igazi nagyváros, de Judit már sejtette: két utcával távolabb, akármilyen irányban is megy, már nagyon is szürke, hétköznapi holmikat árulnak csupán. Most egyelőre körbejárta a teret, szó szerint minden boltot megnézett. A meleget csak akkor érezte, amikor átvágott a téren. Mindenfelé virágokat látott. Ezt az egyet rögtön Forton javára írta; a város vezetése szemmel láthatóan törekedett arra, hogy az itt lakóknak és az ideérkezőknek kellemes legyen a látvány. Ez jót tett a lelkének. Most, amikor helyet foglalt egy reklám-napernyő árnyékában, ismét eszébe jutott az a növekvő ellenszenv, amivel addigi városát figyelte. Hiába született ott, hiába járta ki ott az iskoláit. Apa emléke volt az egyetlen, ami most a nagyváros mellett szólt – és Judit könnybe lábadt szemmel volt kénytelen megállapítani, hogy lám, hiszen Apa is hamisnak bizonyult… De erről nem ő tehetett. És nem is Apa. Persze, a város sem, de mert Judit egyre rosszabbul érezte ott magát, hát most hajlamos volt mindent kivetíteni arra a nagy embertömegre, ami már egyre jobban idegesítette őt. Nem is kellett ott lennie, elég volt a városra gondolnia, és megint érezte azt a torkába gyűlő különös, kellemetlen szorítást. Nem, már nem szerette a fővárost. Kávéját kortyolgatva, lecsillapodott lélekkel ült és nézelődött céltalanul, ami most nagyon jólesett. Először bukkant fel a fejében a gondolat: mi lenne, ha otthagyná a várost, és vidéken telepedne le? És ha már vidék, akkor bármi lehet. Például Forton is. Nem egy isten háta mögötti falu, nem valami erdei hajlék, sem a síkság közepén álló tanya. Forton

éppen jó lenne, nem kicsi, de nem is nagy. Itt még szinte ismerik egymást az emberek, ami egyfajta családias érzést jelentett most Judit képzeletében. Valami védőhálót, ami összetartja ezeket a vidékieket. Persze jelent rengeteg pletykát, rosszindulatot is. De hát ebből a nagyvárosban még töményebben részesült. Forton nem akkora, hogy zavaró legyen városi jellege, de nem is kicsi, ahol semmi sem történik. No és ott van a kikötő, ami a nagyvilághoz kapcsolja a várost. Jönnek turisták is, hiszen lám, megélnek a szállodák, az éttermek, a boltok… Mocorgott benne még az is, hogy ha itt lakik majd, akkor is dolgozhat a fővárosi divattervezőknek, vagy éppenséggel készíttethet saját modelleket is. Észrevétlenül vette őt körül Forton. Két napja még el sem tudta volna képzelni a dolgot – de most ott ült a főtéren, a nap nyugaton közeledett az ég széléhez, egyre csak nőttek az árnyékok, már a tér egyik felét beborították. Középen beindult a nagy szökőkút; mezítlábas gyerekek szaladoztak be alája, mert a víz egyenesen a kőpadló résein át szökött a magasba. A gyerekek sikongattak, és nagyon élvezték a hűs vizet, páran csapzottan futottak vissza a szüleikhez. Egy egészen kicsi lány, talán kétéves sem volt, odatotyogott az első ilyen vizes lyukhoz, föléje tartotta a kezét és várt. Amikor már csalódottan leengedte a kezét, akkor spriccelt ki a víz, a gyerek a fenekére tottyant ijedtében. Odaszaladt az anyja és elvitte, mielőtt a magasból visszatérő vízsugár beterítette volna. Judit már sokszor gondolt gyerekekre. Ha eszébe jutott a szó, nem egyes számban. Huszonnégy éves volt, sőt, ha őszinte akart lenni önmagához, akkor bizony már el is múlott, most a huszonötödikben „száguldott” előre. Legfőbb ideje lenne erre is gondolni. De persze nem csak úgy, bele a vakvilágba – ő ilyent sohasem tenne. Mindig racionálisabb volt, mint a kortársai,

meg akikkel együtt sodorta az élet. A lányok, akikkel együtt jártak iskolába, már talán mind férjhez mentek, vagy ha nem is, de legalább egy gyereket már szültek… Este, amikor befeküdt a szálloda kicsit hűvös és keskeny, személytelen ágyába, óhatatlanul eszébe jutottak a férfiak. Milyen jó lenne, ha most itt lenne körülötte valaki! A hátára feküdt, becsukta a szemét és elképzelte, hogy „Ő” most itt van. Másodiknak ment be a fürdőszobába, és Judit hallotta, hogy surrog a zuhanyozóban a víz. Szinte érezte orrában azt a sajátos illatot, amit az éppen akkor a csempefalakra, a tükrökre lerakódó pára meg az elhasznált tusfürdő tölt meg. A zuhany alól kilépő ember forró víztől még meleg bőre úgysem szárad meg odabent. Ha kilép a fürdőből, kellemesen megborzong, mert a hálóban bőrre simuló hűvösség vár rá. A hálóban, ahol Judit várakozik. Annyira élethű volt a maga kitalálta jelenet, szinte hallotta a férfi meztelen talpas lépteit az olcsó szőnyegen, érezte a testéből lüktetve áradó párás meleget. Ha most odalép, felhajtja a takarót, nem lesz több titok, hiszen a lány meztelenül hever a vékony takaró alatt. Csak várakozik, a Férfira vár… Aki nem jön. Még nem bukkant fel. Jön-e majd, egyáltalán? Judit nagyot sóhajtott, az oldalára fordult és próbált aludni. Másnap reggel az jutott eszébe: ha akarja, semmi sem köti őt Fortonhoz. Hiszen szabad, mint a madár, bármikor el is mehet! És igaz ez fordítva is: mivel Frank Ceranón kívül senki sem tudja, mi kapcsolta őt ahhoz a valamikori banditához, hát éppenséggel akár ide is költözhet. Soha senki nem fogja tudni őt Valterhez kapcsolni. Nincs rá bizonyíték. Amit Gilbert, a magán-nyomozó kiderített a DNS-vizsgálat alapján, bizony még téves is lehet. „Ha Anyának nem két férfival volt dolga

egyszerre, hanem hárommal? Ha az ismeretlen harmadik csak afféle egyéjszakás kaland volt? Akkor soha nem fogom megtudni, ki az apám.” Most az is eszébe jutott, hogy tulajdonképpen két ajándékot kapott az élettől. Az egyik Apa volt, aki talán maga sem tudta, hogy nem a saját lányát neveli, hát szerette őt is, Gretát is. De a másik sorsajándékként felfoghatja azt is, hogy létezett Valter. Mikor indult volna el a városból ide, ebbe a kis fészekbe, hogy felkutassa annak a férfinak a nyomait? És tulajdonképpen már azt sem bánta, hogy annyi rosszat megtudott Valterről. Igaz, ha belegondolt, hogy tulajdonképpen felerészben örökölhette az ő génjeit is, és akkor benne is bujkálnak ilyen hajlamok..? Bár ettől nem félt. Ő nem az a fajta, aki maffiózókkal keveredik barátságba. – Jó reggelt, Urbano kisasszony. Vagy szólíthatom Juditnak? A „durván faragott arcú” állt meg mellette. A szállodai menedzser, aki az étteremben is megszólította. Az a vidám kék szeme most is rácsillant a lányra. Judit az első pillanatban felháborodott magában. Miért szólítja meg őt folyton ez a pasas? De eljött a pillanat, amikor a szemébe nézett. Olyan őszinte lelkesedést látott, ami elsöpörte az érveit. – Szólíthat, feltéve, ha végre én is megtudom a nevét – mondta. Kicsit szigorúra sikeredett ez a mondat. De amaz optimista lehetett, törhetetlen optimista, mert most is mosolygott. Ázsiai módra, amit talán a japán turistáktól leshetett el, finoman meghajolt: – A nevem Roland Renary, szolgálatára. Otthonosan mozgott. Elkísérte a lányt a reggelizőbe, vele ment az asztaláig. Egy pillantással felmérte, hogy akik előzőleg annál az asztalnál ettek, egy kiskanállal többet vettek el, mint

amennyi járt nekik. Rosszallóan csóválta a fejét – ezt Judit nem látta – majd a pulthoz sietett, és hozott egy kiskanalat. Olyan mozdulattal tette le a tányér mellé, mint akinek ez nagyon is természetes dolog, és Judit úgy érezte, hogy tényleg az. Nem volt kellemetlen a férfi jelenléte, de Judit nem is érezte úgy, hogy nem tudna nélküle meglenni. Gépiesen rámosolygott Rolandra, aki azonban szemmel láthatóan ezt igazi mosolynak hitte. Még tüsténkedett egy kicsit, a pincérnőnek is szólt, hozzon kávét a kisasszonynak. Judit soha nem szerette, ha protekciósnak nézik, ha körülötte bárki is felhajtást csinál – most valahogy meglepő türelmesen vette tudomásul. Elfogadta és nem neheztelt érte. Mi több, kellemetlennek sem érezte. Később látta a szélesre tárt kettős ajtó mögött, hogy egy kisebb csoport turista várakozik a hallban – Rolandra. A férfi máris jött és intett nekik, alighanem franciául invitálta őket az ajtó előtt várakozó mikrobuszba: „Madames et Mesieurs, vien, vien!” – és miközben azok engedelmes bárányka módjára indultak a kijárathoz, Roland egy pillanatra megfordult, messziről rámosolygott a lányra – ilyenkor jóval kedvesebb volt az arca, mint komor állapotában – és várt valami jelet. Intett is búcsúzásul, de Judit nem az a fajta volt, aki veszettül integet bárkinek is. Csak bólintott hát, méltósággal, mégis jól érthető üdvözlésképpen, majd visszatért a reggelijéhez. Amikor leadta a kulcsot, a recepciós megkérdezte: – A világért se értse félre, kedves kisasszony, de meg kell kérdenem, hogy meddig marad nálunk? Örömmel jelenthetem, hogy sok a vendégünk. – Maradok – mondta Judit pillanatnyi habozás nélkül, és odaadta a kártyáját. – Előre fizetek, hogy ne legyen gond.

Kérem, húzzon le még három napra való összeget. Megtetszett a város… Valamivel később már a belváros felé haladt. Most úgy döntött, nem megy egyenesen a főtérre, ahonnan egy ugrás a kikötő. Szerette volna látni a város szélét. Nem sietett, megkerülte a belvárost egy kétkilométeres útvonalon. Kicsit el is fáradt. Vagy háromutcányira a főtértől, egy szemlátomást újonnan épült irodaház földszintjén látott néhány „jobb” boltot. Volt szeme az ilyesmihez, mert a fővárosban sok száz ilyen volt. De itt Fortonban mindeddig csak ezeket látta. A csupaüveg és beton modern épület földszintjén, a bejárattól balra és jobbra volt egy női cipőbolt, egy gyümölcskereskedés, egy pék… és az épület sarkán az utcára nyílt egy butik. Természetesen csak ez az egy érdekelte Juditot annyira, hogy be is lépett. De előbb megnézte a kirakatot. Szerzett már akkora gyakorlatot a nagyvárosban, hogy tudja: amilyen a kirakat, olyan a bolt. Ha a kirakatban kaotikusan össze-vissza lógnak a ruhák, több próbababát zsúfoltak be, mint amennyi jól megszemlélhető – és vagy tucat egyéb jel láttán már sokszor be sem ment a boltba. Itt viszont túl kevés volt a kirakatban, a sok hely szinte kiáltott újabb kiállítandó ruhákért. Ám mivel ez itt talán az egyetlen volt, ami megtetszett neki, ezért kivételt tett, nem ítélkezett a kirakat alapján. Nem volt túl nagy a helyiség, és Judit belátott a nyitott ajtón a hátsó raktárba is. Ott sem volt sok ruha. Kicsit olyan kiárusításszaga volt a képnek, bár erre utaló reklámfeliratot sehol sem látott. Egy negyven körüli nő jött eléje. Fáradt volt az arca, kissé petyhüdt a bőre, különösen a szeme alatt. Nem sokat aludhatott az éjszaka, ez szinte kiabált róla. A sminkjét is hamarjában vitte fel, elég hanyagul. Judit ritkán érezte mások

auráját, de most különösen kellemetlenül hatott rá. Már nem is nézte a ruhákat, csak az asszony arcát. Aki jött feléje, majd megtorpant előtte: – Jó napot, miben segíthetek? A hangja is szürke volt és fáradt. „Aligha mehet jól a bolt, és ezen kívül lehetnek itt más problémák is”, gondolta a lány. Bár utált beavatkozni mások életébe, egy pillanatnyi habozás után azt mondta: – Inkább én segítenék, ha lehetne. Amaz megdöbbent: – Ezt… hogy értsem? Valami ügynök talán? – Nem árulok semmit. Bejöttem, mint érdeklődő, esetleg leendő vásárló. Látom, amit látok. – Mit lát? – kérdezte elkínzottan, de nem haragosan. Most fogta fel, hogy „no, ez a nő sem fog venni semmit, csak megy a drága idő”. – Például azt, hogy alaposan lecsökkent az árukészlete, és ami maradt, annak nagyobb részét soha nem fogja eladni. De nem is tudná eladni, mert úgy tűnik, anyagilag is rosszul állnak. Magát pedig valami személyes probléma is kínozza. Ma éjjel alig aludt valamit, majdnem elkésett a nyitással, a sminkjét itt fejezte be a hátsó raktárban. Rosszul állnak a dolgok, és ezért ön is rosszul néz ki. A nő rámeredt. Az első reakciója a mérhetetlen felháborodás lett volna. De mielőtt kitört volna belőle, maga sem tudta, miért, de megrázta a belső zokogás. Kifelé már nem maradtak könnyei. Judit más hangon, részvéttel kérdezte: – Családi bajok? A férje..? – A múlt héten elhagyott. A húszéves titkárnőjével… el is költöztek a városból. – Az jó – mondta erre Judit. A nő rámeredt: az jó..?

– Jó, hogy elköltöztek! Mert legalább nem flangálnak itt az utcán, a hülye kis liba nem vigyorog a maga képébe, a férje sem kellemetlenkedik. A válópört majd intézik az ügyvédek, nem lesz olcsó… – ekkor ismét körülnézett, és sorban mutatott a fogasokon lógó ruhákra: – Nézze, ezt a zsabósat soha életben nem fogja tudni eladni, még itt Fortonban sem. Azok az aljak is eléggé divatjamúltak. És mit keres ott az az áttört blúz azokkal a rettenetes strasszokkal? Vagy – mutatott a másik oldalra – azok az olcsó, de nagyon ronda indiai kendők? A nő csak nézte, és nem értette, miért kritizálja az idegen az ő boltját? Ugyanakkor az ismeretlen lány kimondta mindazt, amit a lelke mélyén régóta tudott ő is. Egyszerre volt fölháborodva és leleplezve. Szinte a padlóra terítették az idegen szavai, hisz mind pontosan ült. És fájt. Csak kis idő múlva tudott megszólalni. Addig Judit türelmesen állt mellette és úgy tett, mint aki az árut nézi. – Maga… kicsoda? Nem idevalósi. – Nekem is van butikom. De nem vagyunk vetélytársak, mert az enyém hatszáz kilométerrel távolabb van – kimondta a főváros nevét is. – Az a gyanúm, hogy mostantól, ha a férje elvitte persze a saját fizetését is, nagy lyukak tátonganak majd a családi pénzügyekben. A nő bólintott. Judit végigsétált a bolton, csak bekukkantott a raktárba, de nem lépte át a küszöböt. – Gondolom, a havi bérleti díj sem kevés, de mostantól azt sem tudja majd fizetni ennyiből. A nő megint bólintott, elkeseredetten. Judit, mint a sebész a szikével, tovább vágott: – Kénytelen lesz végkiárusítást hirdetni, ami persze valójában már megkezdődött. Aztán vége a butikozásnak,

valami más munkát kell keresnie. Főnökből beosztott lenni, már ha egy negyvenes nő talál magának állást Fortonban. Ez már sok volt egyszerre a tulajdonosnak; ugyan mindezt ő maga is tudta, de hogy egy idegen vágja a szemébe ilyen kíméletlenül, ugyanakkor reálisan és gyakorlatiasan, nos, ezt nehezen viselte el. Judit közben egy percig állt az ajtóban és figyelte a forgalmat. Rájött, hogy nem rossz ez a környék. A butik egy sarkon nyílt, átellenben látott egy élelmiszerboltot és vagy száz méterrel odébb egy nagyáruházát. A keresztutcán volt két buszmegálló is, mindegyikre három-három járat utasai érkeztek, és indultak. Ameddig ellátott, minden bolthelyiség nyitva volt, sehol egy lehúzott roló, rács, vagy zárva tartás alatt beplakátozott kirakat, ajtó. Itt minden boltos megél. Nem lehet ez olyan rossz környék. Csak jó áru kell ide, és menni fog a dolog. Visszament a nőhöz: – Hánykor zár? – Hatkor. – Oké, holnap hat után jöjjön a főtérre, van ott egy kávézó, valami aranyos oroszlánnal a napernyőkön… Megbeszéljük ezt a dolgot. Nem mondott többet. Nem mert többet szólni, hiszen a terv még csak most kezdett kialakulni az agyában. De jól tudta: azzal, hogy megbeszélésre hívta ezt az asszonyt, máris lépett egyet azon az úton, amelyik… amelyik még nagyon bizonytalannak látszott. A közelben keresett egy nyugalmas sarkot és felhívta Gretát. Amikor a maguk szokásos, igen rövid mondataival előadta az elmúlt húsz perc történéseit, a húga persze rögtön értette, de a lélegzete így is elakadt: – Azt mondod, ott maradsz? És milyen a pasi?

– Nincs pasi. – Akkor miért maradnál ott? – értetlenkedett Greta. Számára egyértelműnek látszott, hogy a nővére talált magának valakit. Egy olyan ideális férfit, akiért érdemes elhagyni ezt a csodálatos, nagy-nagy várost! Ami nélkül Greta elképzelni sem tudta az életét. Már előző este elmondta Gretának, mit tudott meg az állítólagos apjáról. Ezért az most nem volt téma. Greta azonban még kérdezett valamit: – Biztos, hogy nem azért akarsz ott letelepedni, mert tudsz valamit Valterről? Netán életben van, csak álnéven él..? – Greta hangja elakadt, aztán izgatottan, fojtottan lökte ki magából a szavakat: – Te megtaláltad őt, csak titkolod előttem! – Nem és nem – felelte Judit. – Mindkét állításodat cáfolom. Nem találtam meg, ezért nem is titkolhatom. Valternek nyoma veszett, bizonyára meghalt, ahogyan mondtam neked. Annak, hogy itt akarok lakni, nincs köze Valterhez. Csak annyi, hogy mintegy „ő vezetett ide”, az ő nyomán jöttem. Hogy ő miért jött éppen ebbe a városba, az már sohasem fog kiderülni. Én tudom, hogy miért jöttem, sőt most már azt is, hogy mit kell tennem saját érdekemben. – No, és mit? – Eladom neked a butikomat. Az ajánlat csaknem leterítette Gretát, egy darabig szólni sem tudott. Judit kivárta, míg szóhoz jutott: – Azt mondod… ott áruljam az illatszereimet? Eddig sohasem volt annyi pénzem, hogy vegyek egy belvárosi butikot. Hiszen az nagyon sok pénz! – Tudom. Egy idegennek csak a teljes árért adnám oda. Mondok egy összeget, ez a teljes ár – kimondta, és hallotta, hogy a vonal másik végén a húgának eláll a lélegzete, hát

sebesen folytatta: – Te ennek csak a nyolcvan százalékát fogod fizetni. Úgy, hogy most összekaparod és ideadod a felét, a másik felét a következő években, tisztes havi részletekben törleszted. No, mit szólsz..? – Ez igen jó ajánlat – vágta rá Greta. – De adj egy kis időt. Főleg arra, hogy magamhoz térjek mindhárom hírtől. Hogy Fortonba költözöl, hogy eladod a butikot, és hogy nekem… Sok ez egyszerre az ember lányának. Judit tudta: komoly a dolog, ha Greta önmagát „az ember lányának” nevezi. Ilyesmi csak ötévente egyszer hagyja el a száját. Lassan ment tovább a belváros felé. Közeledett a dél, de még nem volt éhes. Ahogyan ballagott az utcán és már látta a főteret, meg távolabb a tengert, jelzett a mobilja. Biztos volt benne, hogy Gretának jutott eszébe egy kérdés a tervezett ügylettel kapcsolatban. Ám nagy meglepetés érte. Keresse Magda Paulert, volt köze VO-hoz. FC. – állt a telefon képernyőjén. FC minden bizonnyal Frank Cerano. Judit látta maga előtt a jellegzetes alakot. Akiből nem lehetett detektív a rövidlátása miatt, és talán más okból sem. Aki a saját fiát tette meg önnön másává, sors-helyettesévé, hogy beteljesítse az álmát, és sikeres, híres nyomozó lehessen… Talán éppen emiatt kellett meghalnia szegénynek. Judit most azt is látta képzeletben, hogy távozása után Frank bevette magát az irattárba. Talált valami nagyon halvány nyomot, egy női nevet. Ki lehetett ez Valter számára? És Judit sejtette: Frank most őt is úgy lökdösi maga előtt, miként azt a fiával tette. Mint rendőr nem újíthat fel egy

tizenvalahány éve lezárt nyomozást. Ő maga sem léphet az ügyben a felsőbbség engedélye nélkül. Valter Orten aktáját lezárták, a férfi sebesülten eltűnt, mindenki reménye szerint a tengerbe fulladt, mert a holttestét sem találták meg. Magda Pauler, Magda Pauler, vajon ki lehet? Az üzenet, amit Frank küldött neki, még valami mást, többet is jelentett. Mintha azt mondta volna az irattáros: „Ne add fel, menj a nyomán, keresd meg. Tudnom kell, hogy él-e vagy meghalt!” Judit csak remélni tudta, hogy választ talál a kérdésére. Átvágott a főtéren és valami a tenger felé vonzotta. Amikor kiért a partra, ismét szeme elé került a két sziget. Az a kopár lakatlan, és a másik, ahol a zöld lombok közül kikandikált a vörös háztető. Percekig állt ott, nézett arra, és nem tudta, hogy miért? Miért nézi a szigetet, amikor nézhetné a hullámok játékát is. Sütött a nap, ám úgy tűnt, változik az idő, mert nem látott el messzire, a nagy víztükör fölött összesűrűsödött a pára. Ott mintha már valami történne. A helybeliek között biztosan vannak tapasztalt emberek, akik születésüktől fogva figyelik az időjárást, ismerik az előjeleket. De feledte rögtön ezt is, mert érezte, mennyire éhes. Úgy döntött, nem kockáztat egy másik vendéglővel, ha van itt egy, amit már ismer, és ahol tényleg jól főznek. Továbbment hát a parton, és határozott léptekkel vonult be a Halvendéglőbe, mintha mindig is idejárna. Az a harmincas férfi, aki a tulajdonos volt, és aki már az első alkalommal is mosolygósan és jó szívvel fogadta, maga sietett eléje, és kiválasztotta Juditnak a legjobb asztalt. – Még egy-két ebéd vagy vacsora, és törzsvendégnek fogjuk tekinteni – mondta. Bársonyos volt a hangja, mégis érződött,

hogy nem mesterkélten viselkedik. Nem a behízelgésre alapoz, hanem a konyhára, a vendéglő hangulatára. Ehhez ő maga csak annyival járul hozzá, ami amúgy is belőle fakad. Ezzel a derűvel, a szeretettel, ami valósággal áradt belőle. Judit elolvasta az étlapot, rendelt, persze mindenféle tengeri dolgokat. Élvezte a látványt: egy tengerre néző teraszon ült, és az öbölbeli kis hullámok tőle pár lépésre csapkodták a kikövezett partot. Sirályok kiáltottak néha, a déli melegben mindez nagyon andalító volt. A férfi bátortalanul hozott egy pohár vörösbort: – A cég ajándéka. Ha meg nem sértem… – és mosolygott. Csöppet sem volt ez magabiztos vigyor. A férfin látszott, tényleg fontos neki ez a vendég, és talán nem csak, mint vendég. Judit érezte a kisugárzást, ami belőle áradt, és ez nagyon kellemesen érintette. Ugyanakkor ő nem érzett vonzódást a férfihoz. Csak kellemesen érintette ez a körülrajongás, amely csöppet sem volt zavaró. Ha valaki figyelte az éttermet, csak annyit láthatott, hogy a vendéglős mindenkihez egyformán szívélyes. Igaz, másokhoz nem ment oda olyan gyakran, mint Judithoz. A lány azt is észrevette, hogy a férfi nem egyszerre hozza az asztalához, amit kell, hanem elaprózza, egyszerre keveset hoz, hogy aztán újra jöhessen. Furcsa volt tapasztalni önmagán, hogy ez mennyire jólesik neki. A vendéglős úgy udvarolt neki, hogy erről csak ők ketten tudtak. Ahányszor megjelent az asztalánál, mindig hagyott ott valamit a tárgyakon kívül is: egyfajta hangulatot, lelki lenyomatot. Ott volt hát akkor is, amikor eltűnt a konyhában, vagy egy tálcán másoknak vitte az ételt. Judit észrevette, hogy akkor is rápillant, ha másfelé visz az útja. Nem volt ez terhes számára, ellenkezőleg.

Jól érezte magát. Remélte, hogy ezúttal nem futnak be japán vagy más turisták, akiket Roland Renary vezetne. Most valahogy nem hiányzott neki az a pasas. Amikor fizetni akart, természetesen a tulajdonos jött oda hozzá. Tett egy olyan mozdulatot, mint aki visszautasítja a fizetést, ám Judit időben észrevette, és fejét csóválva szólt: – Máskor is jövök majd, de csak akkor, ha mindig kiegyenlíthetem a számlát. – Hát akkor muszáj belenyugodnom – mosolygott a férfi és letette az asztalra a számlát. Juditnak eszébe jutott: biztosan van felesége, családja. De a férfi ujján nem látott gyűrűt. És amikor kifelé ment, egy kutató pillantást vetett a konyha felé. Lehet, hogy a férfi felesége áll a forró tűzhelyek között, és az ételkiadó ablakon át most éppenséggel őt nézi? Egy pillanatra hátborzongató, de csak képzelt jelenet is lejátszódott előtte: a féltékeny feleség és egyben szakácsnő azt hiszi, ez a nő elcsábítaná a férjét, hát egy alkalmas pillanatban kiront a lengőajtón, kezében egy fazék forró vízzel, és a csábító arcába önti… Odalesz a szeme világa, meg az arca, hányadfokú égési sérüléseket is szenvedne..? Megrázkódott, brr, ezt még elképzelni is rossz. Persze a lengőajtó meg sem mozdult, senki sem rontott rá orvul, a merénylet elmaradt. Judit megnyugodva lépett ki a partra. Azért csak izgatta az az SMS, amit Frank küldött neki. És most van ideje erre is, remélte. Hiszen eleve azért jött Fortonba, hogy megkeresse az apja – vagy csak „apja”? – nyomait. Lassan ment és végre megtalálta, amit keresett. Egy idős férfi ült a parton. Legalább hetven volt, de lehet, hogy annál is több. Judit közelebb ment. A horgász aligha számított teljes csöndre, hiszen a város itt volt mögötte, alig pár tíz

méterre, időnként autók robogtak arra, teherautók jöttek a kikötőből, és azok a nagy rakodódaruk is alig száz méterre csikorogtak minden fordulatnál. Ezt a halak is hallják, tudta Judit, hiszen a víz jól viszi a hangot. – Jó napot – állt meg mellette. – Idegen vagyok itt, és kérdeznék valamit. Nem véletlenül választott idegen embert. Forton kicsi, az emberek ismerik egymást. De meddig? Aki csak pár évig volt itt, aztán eltűnt, arra vajon ki emlékszik? Miért és főleg: meddig? Hiszen lám, Valter Orten neve semmit sem mondott a városházi fiatal lánynak, amikor elkezdte a nyomozást. Tehát csak az idősekre számíthat, ők tudnak mindent és ismernek mindenkit. Remélhetőleg. A horgász a szemüvege mögül most nem az úszókat, hanem egy percig az idegen lányt figyelte. – Keresek egy hölgyet, aki állítólag itt lakik a városban, de csak a nevét tudom: Magda Pauler. A horgász lassan, nyugodtan fordult vissza a tenger felé. Ám ha Judit azt hitte, ignorálja őt, sértődötten elfordul, vagy nagy hallgatással válaszol arra a névre, hát tévedett. Mert a horgász csak azért fordult a tenger felé, hogy rámutathasson a szigetre: – Pauler asszony ott lakik. Judit meglepődött. Hát persze, ha van ott egy ház, amelynek vöröscserepes teteje idelátszik a lombok fölött, akkor nyilván lakik is ott valaki. – Hogyan lehet oda eljutni? – kérdezte tanácstalanul. A horgász a kikötő felé intett: – Valaki átviszi csónakon. Ekkor két úszója közül az egyik víz alá bukott. A horgász abban a pillanatban megfeledkezett a kérdezősködő idegenről,

botja után kapott, már tekerte is az orsót. Judit egy percig még hallotta a jellegzetes berregő hangot, de úgy igazából már csak a csónakkikötőt kereste a szemével. És meg is találta, hiszen egyszer már végigjárta ezt a partszakaszt. Mint oly sokan mások, megcsodálta a marinát. Hófehér vitorlás hajók, némelyiken éppen felhúzott, napfényben csillanó műanyag vitorlák. Éppen induló hajó, amelyet még csak a fok, ez a kis háromszög alakú orrvitorla visz a szélben, hogy aztán a nyílt vízen a legénység felrántsa a nagyvitorlát is. Meg a befelé jövő, kikötni készülő hajó, ahol már lerántották a nagyvitorlát, sőt a fokot is, csak a lendület hozta befelé a hajót. Az orrban egy férfi áll, kötéllel a kezében, nézi, hogyan közeledik a stég, behajlított lábbal rátart, hogy önnön teste rugózásával kerülje el az ütközést. Felfogja a lendületet, kiugrik, és keresi a bikát, amelyre rácsomózhatja a kötelet. Voltak ott csónakok, és némelyik mellett egy ember. A lány szeme körbeszaladt a lehetséges jelölteken, végül egy fiatal fiút választott. Talán tizenhat éves lehetett, de egész testtartása, mozgása azt sugallta: ura annak a keskeny és nem túl bizalomgerjesztő csónaknak, amelyet éppen kikötni készül. Most tért vissza a vízről. Judit máris mellette termett: – Szia! Van húsz perced és akarsz keresni tíz eurót? – Igen, igen! – válaszolta a fiú mindkét kérdésre egyszerre, közben fülig ért a szája. – Segíts beszállni – nyújtotta a kezét. A kölyök megfogta, és mielőtt a lány belépett a fenékdeszkákra, csak annyit mondott: – Mindig a csónak közepére lépni! Judit tudta: az utasnak hátul van a helye. A fiú középre ült, a két evezőt komótosan beleillesztette a villákba. Szemben

ültek egymással, a gyerek néhányszor a válla fölött hátrapillantott, majd meghúzta derekasan. A csónakkikötő alacsony betongátján kívül sem volt érezhető változás. A tenger nyugodt volt. – Csak úgy össze-vissza bóklásszak, vagy van valami cél is? – kérdezte a gyerek. Kerek feje, zöld szeme volt, barna haja szerteágazott, mindig vidámnak tűnt. Tengerparti fiú, akinek nem egy motor kell, mint a szárazföld belsejében a kortársainak. Ezek itt hároméves koruktól a parton játszanak, úgy úsznak, mint a hal, eveznek, vitorláznak, vágyuk nem egy használt kocsi, hanem egy használt motorcsónak, és biztosak benne, hogy halászok vagy tengerészek lesznek, ha felnőnek. – A cél a hátad mögött van. A gyerek úgy meredt a lányra, mint aki nem hallotta jól. Aztán letette az evezőket, megfordult és alaposan megnézte a közeledő fákat, mintha most látná először a szigetet. – Paulerékhoz megyünk – erősítette meg a lány. A gyerek közben visszanyerte nyugalmát: – Paulerék..? Csak egy van belőlük, szerencsére. A banya a szigeten. – Pauler Magda? És miért „banya”? Olyan öreg? A gyerek csodálkozva nézett rá vissza: – Semmit sem tudsz róla? – Egy órája azt sem tudtam, hogy a világon van. De közben kiderült, hogy beszélnem kell vele. – Ha valami ügynök vagy, azt mondom, máris forduljunk vissza… – Nem vagyok az, semmit sem akarok neki eladni. – Nem is tudnál, mert egyszerűen nem áll szóba senkivel. Én szóltam! – intett a gyerek felnőttesen, majd ismét megragadta az evezőket. A csónak alig imbolygott, közben

energikusan haladtak előre. Judit látta, hogy megkerülik a szigetet, úgy látszik, a város felől meredek volt a part. Már az ellentétes oldal mellett evezett a fiú, amikor Judit meglátott egy stéget. Keskeny volt, kicsit düledező. Látszott, hogy régóta nem használják. A fiú magyarázta: – Kéthetente egyszer jön a nagyáruház motorosa. Pauler asszony interneten adja fel a rendelését. Az internet mikrohullámú, a levegőben jön, a tévét sem kábelen, hanem egyenesen műholdról kapja, parabolaantennával. Amúgy meg mindjárt evezünk is vissza, mibe fogadjunk? A gyerek a rozoga stég felé irányította a csónakot. Szépen sütött a nap, és most valamivel többet láthattak a házból is. A várossal ellentétes oldalon a kis öbölre nézett, és valami azt súgta Juditnak, hogy nem is olyan kicsi az a ház. Biztosan túl nagy is Magda Paulernek, ha igaz, hogy egyedül lakik benne. Azután felmerült benne egy vad gondolat: mi van, ha Magda nincs is egyedül? Még nem értek a stéghez, amikor a fiú felhagyott az evezéssel. Felállt a csónakban, két tenyeréből tölcsért formált: – Hej, Paulerné…! Megismételte kétszer, mire mozgás támadt a ház felől. A zöld lombok közötti ösvényen feltűnt egy alak. Energikus volt, sovány, gyorsan mozgott. – Vendéget hoztaaaam..! A nő nem jött ki a partra, megtorpant a fák között. Milyen sovány, villant Judit agyába. És milyen ellenséges! – merthogy érezte az ellenszenvet, az elutasítást, ami még így, a parton és a vízen is átjött. – Akkor már viheti is vissza! Nem beszélek senkivel!

Judit tudta, most rajta a sor. Még látta, hogy az asszony már fordul is meg, indulna vissza a házhoz. Hát sietnie kellett: – Orten úrról lenne szó! Látta, hogy Magda Paulert a név valósággal hátba vágta. Megtorpant, de ez csak egy alig észrevehető másodpercig tartott. Kár, hogy ekkor már háttal állt a „vendégnek”, akiből nem lett vendég. Aki nem láthatta most az arcát. Az asszony csak a válla fölött kiáltotta hátra: – Semmi közöm Valter Ortenhez! Nehogy kikössenek, mert rendőrt hívok! Tűnjenek el! – és már őt sem látták, elveszett a zöldben. A fiú megfogta az evezőket, most az egyikkel húzott hátra, a másikkal előre – a csónak engedelmesen fordult. Judit leült, a sziget a háta mögé került. – Én megmondtam. De miért is nem fogadtunk? Most lenne még tíz euróm, legalább – kesergett a fiú, persze nem komolyan. Megkerülték a szigetet. Már a csónakkikötő kis mólói között haladtak, amikor Judit megjegyezte: – Nem adom fel – a tárcájából elővett egy tízest, odanyújtotta, de a fiú még nem tudta elvenni, mindkét keze tele volt evezővel, mint megjegyezte. A parthoz érve eltette a pénzt: – Paul vagyok. Ha kellek máskor is, csak szólj. Judit töprengve nézett a fiú arcába, aztán kijelentette: – Este is ráérsz? Egy ugyanilyen fuvarra? – Tíz euróért én mindig ráérek – felelte, és kölykösen csippentett a szemével. Juditnak támadt egy gondolata. – Mondjuk, holnap este tízkor is? – Naná. Itt leszek – mutatott a kis kikötőhelyre, ami talán éppen az övé vagy az apjáé volt. – Átmegyünk a banyához, és sarokba szorítjuk? – Csak én beszélek vele, te a csónakban maradsz.

– Úgy is jó – sóhajtotta a gyerek. Judit elköszönésképpen rámosolygott. Már mögötte volt a kikötő, a belváros felé tartott. Hirtelen megtorpant: igen, beszélnie kell Magda Paulerrel, hiszen Frank okkal tudatta vele ezt a nevet. Biztosan átnézett számos más aktát is. Most, tizenvalahány évvel a fia halála után is dolgozott benne egyfajta bosszúvágy. Elolvasott mindent, ami összefüggött Valter Ortennel, és talált egy nagyon halvány szálat, ami Ortent Magdához kapcsolta… Judit döbbenten pislogott maga elé. Önkéntelenül is hátrafordult, de innen már nem láthatta a szigetet, sem a villát. Most jutott eszébe, hogy amikor odakiáltotta Magda asszonynak: „Orten úrról lenne szó”, az asszony mit is válaszolt..? Azt kiáltotta vissza, hogy „Semmi közöm Valter Ortenhez!” Vagyis elszólta magát, hiszen ha nem is tudja, ki az, honnan jön az ajkára olyan automatikusan a keresztneve is? Ugyanebben a percben a szigeten Magda asszony kezében megállt a metszőolló. A rózsáit vágta éppen a ház keleti oldalán, amikor belévillant a dolog. A felháborodástól még most is reszketett, ám hirtelen meghűlt benne a vér. „Elszóltam magamat, és a fiatal nő biztosan észrevette. Miért is mondtam ki Valter nevét..?” Hirtelen olyan tanácstalannak és védtelennek érezte magát. Hát ezt alaposan elrontottam, értette meg. Még állt egy percig, aztán óvatosan letette a metszőollót az ablakpárkányra, és elindult. Az erdő sűrűjébe igyekezett. Ott találja azt, akivel az ilyesmiket szokta megbeszélni.

Az éjszaka csapdái Estefelé úszni támadt kedve. Olyan régen volt már része benne, hogy szinte nem is emlékezett. Napok óta tudta, hogy a hotel alagsorában van egy medence is. Most felkészült, a szálloda által a szobához adott fehér frottírköpenyt a fürdőruha fölé öltötte, papucsot vett fel, és egy törölközővel a karján indult a lifthez. Pechjére éppen Roland is akkor érkezett oda. Egy japán házaspárral volt, akikkel bizonyára a városba indult az idegenvezető. A japánok látták, hogy nem férnek be a kis liftbe, azért kölcsönös hajlongások közepette átengedték a két európainak, ők meg nagy vidáman elindultak a lépcsőn lefelé. – Jó estét, mindig oly szép hölgy! – a férfi hangjában volt valami kis gúny, de egyben elismerés is. Leplezetlenül bámulta a lányt. Lehet, hogy neki ez volt az udvarlás legtisztább, legegyenesebb formája? Hiszen látszott rajta, hogy tényleg tetszik neki a nő. Még jobban is, mint legutóbb, amikor teljesen felöltözve láthatta. – Jó estét, mindig a legrosszabbkor felbukkanó úr! – vette át Judit a stílusát. – Ha az úszómedence felé tart… – kezdte a férfi, de Judit máris közbeszólt: – Igen nehéz lehetett kitalálni, már csak az öltözetemből is – gúnyolódott most ő. Roland Renary barna haja most is szerteállt. Judit ebből kezdte sejteni, hogy ha a japánokkal is így indult a városba, akkor ez nála valami fodrászati műremek lehet, nem pedig csak annyi, hogy elfelejtett megfésülködni. Ugyanakkor magában kénytelen volt elismerni, hogy a férfi jól néz ki. Van benne valami vonzó, ami hatással volt a lányra.

Bármennyire is kapálózott ellene, el kellett ismernie, hogy a fura első találkozásaik ellenére nem egészen közömbös neki ez az ember. Ráadásul – még ott, a liftben, testközelben megérezte a férfi illatát is. Minden érződött rajta, ami a szállodának is sajátja: némi illatszer, talán borotválkozó hab, vagy alkoholos arcszesz, amit borotválkozás után az állára kent, a ruhájában ott volt a szállodai konyha, de a hallban nyíló virágok illatkeveréke is. És Juditot megdöbbentette, hogy az ösztöne miképpen reagált erre. Mintha most kiömlött volna eléje egész korcs szexuális múltja. Akár csak az utóbbi férfimentes hónapok minden nyomorúsága is. A vágy fellobbant benne – onnantól kezdve addig, míg a férfi kilépett a liftből a földszinten, csak arra ügyelt, hogy el ne árulja magát. Botor módon azt hitte, hogy a vágyakozás kívül is látszik rajta: az arca piroslik, a szeme vadul csillog..? Persze nem így volt, és Roland, mielőtt kilépett, még egy pillantással nyugtázta a lányt, majd váratlanul visszaszólt: – Elviszem a japánokat vacsorázni a Halvendéglőbe, és hamar visszahozom őket. Utána ihatnánk valamit! Nézte Judit arcát, aki nem is tudott megszólalni. Ez az ember a gondolataiba lát? Ráadásul nem kérdezte, hanem csak úgy odavetve állította: „utána megiszunk valamit”. Hát bizony ez nem kérdés volt. Judit és a férfi között hangtalanul összecsukódott a liftajtó, a szerkezet még ment pár másodpercig, és az ajtó most az alagsorban nyílt ki. A lány orrát megcsapta az a jellegzetes víz- és páraszag, elegyítve valamilyen meg nem nevezhető, de nem kellemetlen illattal. Ahol folyton víz nyalogatja a csempéket, párolognak nagy, nyílt felületek… Megtalálta az öltözőt, otthagyta a köpenyét meg az óráját. Nem volt ez nagy szálloda, csak egy

medencéje volt, igaz, az majdnem verseny-méretű. És alig voltak vendégek, úgy látszik, ilyenkor inkább a városba mennek, vagy vacsorához készülődnek. Judit megjegyezte, hogy ilyenkor alig vannak a medencében. Ezt tudva, máskor is ilyen időben jön le! Úszott, nem törődve senkivel, semmivel. Most arra sem akart gondolni, hogy vajon meddig marad még Fortonban? Ennek a kérdésnek nem volt már nagyobb jelentősége. Mióta Greta elfogadta az ajánlatát, megveszi a nagyvárosi butikot, azóta Judit mintha megszabadult volna egy tehertől. Ha lassan és sorban, de el kell vágnia a szálakat a várostól és a múltjától. Greta marad az egyetlen, ő értékes ember, és a húga. Vagy hogy is mondják ezt – a fél-húga? Úszott, és a víz mintha kimosott volna belőle minden gondot. Jólesően ringatózott, amikor vagy tíz táv megtétele után a hátán fekve pihent egy kicsit. Körülötte néha úszkáltak mások is, de ez most nem érdekelte őt. Nem zavarták, tehát nem is léteztek. Most és itt ő volt, meg a medence. Amikor később felment a szobájába és beállt a zuhany alá, minden olyan egyszerűnek tűnt. „Átköltözöm ebbe a városba, és teszem a dolgomat”, közölte önmagával. De azzal az érzéssel, ami a liftben kezdődött, nem tudott mit kezdeni. Kellene egy férfi, mondta ki hangosan is, aztán egy picit elszégyellte magát – de nem nagyon. Miért ne lehetne ezt kimondani? Persze másnak, mint önmagának nem merte volna mondani. Egész Forton összefutna, de a szálló vendégei és személyzete biztosan, ha kiállna a csöppnyi erkélyre és elkiáltaná magát: „Férfit akaroook..!” Most csak mosolygott ezen, ám ettől nem múlt el a hiányérzete. Odakünn már besötétedett, amikor rájött, hogy egy csöppet sem éhes. Volt nála egy kis gyümölcs, amit még

előző nap vásárolt. Mostanában nem szokott vacsorázni. Hiszen hajlamos a hízásra, tudta. De vajon ki után? – ötlött fel benne a gondolat, amely kérdéssé nőtt fel hirtelen. Anya viszonylag jól tartotta magát, sohasem hízott el. De az apja..? Lehet, hogy még most is él valahol, és kövér lett? Esetleg nagyon kövér? Így kanyarodott vissza ismét Valter Ortenhez, pedig nem akarta. Ült a szoba egyetlen székén, a kis tükrös asztal előtt, egy szalvétára tette az alma csutkáját, aztán nekilátott a baracknak. Olyan finom, puha volt a kajszi húsa, amihez foghatót talán még sohasem evett. No és a színe! Judit hosszan forgatta az egyiket, amibe már beleharapott. A külsején apró pettyek látszottak, mint a női szeplők, és volt mindegyiken egy piros folt, biztosan ott érte jobban a nap. Belül a húsa pedig a sárgának, rózsaszínnek, narancsnak olyan utánozhatatlan keveréke, amit csak nézni érdemes, de hosszan. Aztán mozdult benne a nyugtalanság, a tiltakozás. Mi az, hogy „utánozhatatlan”? Ha legközelebb tervez egy női ruhát, akkor azért is ezekkel a színekkel fog dolgozni. Nem könnyű, de biztosan előteremthető ilyen színű festék, illetve annak árnyalatai. A ruhának természetesen nyárinak kell lennie, igen könnyűnek, amiben, ha a gazdája végigmegy egy városi korzón, vagy sétálóutcán, egy parkban vagy egy téren, mindenki vegye őt észre, már messziről. Méghozzá úgy, hogy jókedvük legyen tőle! Az a ruha legyen maga a fölre szállt napsugár! Mi több, maga a nap, ami a gyümölcsöt érleli. Már látta maga előtt, hogy különböző méretekben varrat belőlük egyforma modelleket, de ez csak a látszat lesz. Mert a modellek mégsem lesznek teljesen egyformák, éppen ellenkezőleg, mert egyiken sem ugyanott van a naphoz hasonlító kajszibarack, és

a belőle szétáramló, egyre változó színárnyalatú sugarak is máshová esnek minden darabon. Észre sem vette, hogy este lett. Elővette a laptopját, beállította a rajzolóprogramot. A képernyő érintősre váltott, ő pedig a digitális ceruzával húzogatta a vonalakat. Már vagy egy órája dolgozott, de csak pár részletet mentett el a gépbe, a többi még messze nem az volt, amit elvárt önmagától. Egyszer csak megcsörrent a szállodai telefonja. Eddig észre sem vette, hogy van ilyen a szobájában. Ki használ ma stabil telefont? A falon lógott az ágya mellett, hogy fektéből is könnyen elérje. – Halló. – Szobaszerviz. A mindig szép Urbano kisasszony nem szomjas? – kérdezte egy hang. Volt valami abban a hangban, ami azonnal felébresztette Juditban az ősi állatot. A nőstényt. Ilyen lehet a farkas hangja, amikor éjjel az akol körül ólálkodik. A rókáé, amikor átkaparja magát a kerítésen és irány a baromfiól… Judit észre sem vette, hogy tudat alatt az áldozat szerepébe képzeli magát. A birka nem tud védekezni a farkas ellen, a tyúk sem védi meg magát a rókától. De ő ember, ráadásul nő, aki maga választja meg a partnerét. Ezek szép gondolatok voltak, de amint maga elé képzelte a délutáni lift-jelenetet, szinte érezte orrában a férfi illatát… Hamar döntött. – Urbano kisasszony csakugyan szomjas – lehelte. Sejtette, hogy a hangja nagyon izgatóra sikeredett. Talán jobban is hatott a férfira, mint amennyire Judit szerette volna. – Mit inna, kedves? – kérdezte a férfi, de aztán belátta, hogy ez teljesen fölösleges kérdés. Ha csapvizet hoz, akkor is célt ér! – súgta neki az ösztöne, és már sietett is. Judit még fel sem készült, egy mozdulatot sem tett, legfeljebb tétován

visszaakasztotta a kagylót a falra, amikor már egy sietős, és csak jelképesnek szánt kopogtatás után belépett a férfi. Sietve jött. Ital nélkül. Volt annyi lélekjelenléte, hogy belülről bezárja a szobaajtót. Amikor a két kék szempár egymásba akadt, mindketten tudták: nem kell itt beszélni! És nem kell várni sem. Roland menet közben dobta le a zakóját. Judit máskor, mással tiltakozott volna a roham ellen. Hiszen alig ismerik egymást! Összesen fél órát sem beszélgettek még! Mindez nem számított most. Nem volt már más, csak ők ketten. Vagy inkább: csak ők egyen. Mert attól a pillanattól kezdve, hogy a férfi megérintette a nőt, valami mágnes valósággal összerántotta őket. Judit azelőtt nem hitte volna, hogy ilyesmi létezhet. Azt még kevésbé, hogy ez majd éppen vele történik meg. Most azonban nagyon is természetesnek tűnt minden. Olyannak, aminek eleve így kell lennie, és nem másképpen. Más módon nem is történhetne! Egymást vetkőztették. Sietősen, vágytól vacogó fogakkal. Közben a férfi, nem várva a vetkőztetés-vetkőzés végét, hosszan csókolta a lányt. Juditnak máskor ez is igen gyors tempó lett volna, talán védekezik, vagy fékezi a sebességet. De ez most eszébe sem jutott. Valami olyasmi tört rá, amit addig nem ismert. Egyfajta szexuális ámokfutás részese lett, és nem talált ebben kivetnivalót. A vetkőztetés véget ért, és nem szégyellték egymás előtt, amit mutattak. Nem szemlélték sokáig a másikat, mindkettejükben ott dolgozott a mérhetetlen és egyre csak kiterjedő vágy. Elhatalmasodott rajtuk az akarás – megszerezni a másikat!

Roland szőrös mellét látta még a lány, de aztán éreznie kellett a férfierőt. Előbb Roland karjainak erejét – a férfi egyszerűen felemelte őt, és odébb vitte pár lépéssel. A bevetett ágyra dobta. Judit sikkantott, de nem ijedtében. Igyekezett maga alól kiszedni-kitúrni a takarót, hogy ne akadályozza őket. De az események igen gyorsan pörögtek. Felemás érzés volt. Mert a gyorsaság kényelmetlenséggel járt együtt, mint ott az ágyon is. Ugyanakkor egyértelmű bizonyítéka volt annak, hogy a férfi mennyire kívánja őt, már az is, ahogyan berontott a szobába és csak az ajtózárás pillanata mutatott még némi józan megfontoltságot – de onnantól kezdve már mindent a mohóság uralt. És mégis jólesett ez így. Judit élvezte a férfiból áradó tüzet. A lelkesedést, amivel őt ostromolta. Igaz, nem volt nehéz dolga, mert Judit nem állt ellent. Még sohasem érzett ilyesmit; ha Greta vagy egy ismerős nő mesélte volna ugyanazt, biztosan elítéli magában, vagy legalábbis rosszallóan csóválja a fejét… De ez itt más volt. Most vele történt, és Roland rá is átvitte a tüzet. Lángolt a lány egész teste, ott is, ahol a férfi nem érintette meg. Roland most éppen Judit szép melleivel játszott, „becézte” őket, rájuk vetette magát nedves ajkával. Aztán megint csókok következtek. Judit érezte, ahogyan a teste elernyed. Ez jó érzés volt. Hagyta, hogy a férfi nyelve behatoljon a szájába, maga is válaszolt ugyanígy, és jó volt ez is. Ő maga keveset tett, inkább hagyta, hogy a férfi tegye, amit akar. Hiszen így is jólesett neki. Roland szeme elhomályosult, és talán Judité is, amikor végre a férfi felülkerekedett, föléje borult. Még egy szenvedélyes csók, még két forró puszi a mellbimbóira, azok is nagyon izgatóak voltak.

Aztán Judit úgy sejtette, hogy valami történt odalent. Az első pillanatban még csak annyit érzett, hogy a férfi ott is jár. Roland végigcsókolta a lány combjainak belső oldalát, alulról felfelé, és ez is nagyon kéjes érzés volt. A lányban nem hogy apadt volna a feszültség, most végre történt valami, ami ismét tudatosította benne, hogy ő egy nő, aki egy férfival van. Mert amikor közeledni érezte a férfit, a kéjvárás is magasra szökött benne. Olyan természetes volt ez is. Hiszen mindketten tudták attól a pillanattól kezdve, hogy megcsörrent a telefon, azon át, hogy Roland bejött a szobába – hogy eljutnak ide is. Olyan volt, mint hosszú úton egy megálló. Judit csak remélhette, hogy ez még nem a végállomás. De most kezdte magát nagyon jól érezni. Ő és Roland eggyé váltak, ennél közelebb ember nem lehet emberhez. A ritmus, amely millió éve kíséri az embereket, élni kezdett benne is. Lüktetett az egész teste. A hátán feküdt, klasszikus pózban, a férfi pedig fölötte. Judit behunyta a szemét. Jó volt mindenütt, a vágy hullámokban tört rá. Roland jó szerető lehet, bár ez a roham talán kicsit gyors volt… vagy annak… számított… Judit úgy érezte, valami gyűlik benne, az izmaiban és az ágyékában… Látása elhomályosult, de nem betegség volt ez, nem is részegség, csak egy kissé módosult állapot… Együtt mozogtak, olyan összhangban, mintha sok éve lennének társak az ágyban. Ez is kellemes volt. Juditnak voltak már szexuális partnerei, de egyik sem hagyott benne mély nyomot. Mindig óvakodott őket egymással összehasonlítani, ezt megalázónak érezte – elsősorban önmaga számára. Nem olyan nő volt, aki ezen, és csak ezen méri le egy férfi értékét. De ahogyan múltak a hónapok, sőt az évek, már halványodtak a szexuális emlékek is. Nagyobbrészt csak abból

sejtette, hogy az előző férfiak nem sokat értek – hogy alig emlékezett arra, milyenek is voltak az ágyban. Azt viszont tudta, hogy Rolandra emlékezni fog. Amit a férfi művelt vele, ahhoz foghatót sohasem élt át. Roland nagyon ügyesen adagolta a szex összes előnyét, és tudatosan próbálta mellőzni, félretolni a rosszabb oldalait. Képes volt a lassításra is – mint az igazi gurmand, aki hosszan és gyönyörűséggel fogyasztja, amit egy mesterszakács tett eléje, kiélvezi annak minden morzsáját, nehogy elveszítsen bármit is – nos, ő a szex gurmandja volt. Felgyorsult, amikor érezte, hogy erre van szüksége a lánynak, és talán neki magának is. Aztán lassított, sőt volt olyan, hogy szinte tantrikus mozdulatlanságba merevedett. A feszültség ilyenkor csaknem szétrobbantotta Juditot, de elég volt egyetlen aprócska, türelmetlen mozdulatot tennie, amivel akaratlanul is jelezte a férfinak, hogy most, most kellene tovább haladni, máris mozdult, lassan… Judit ágyéka megkövetelte a magáét. Néha mintha önálló életet élt volna, annyira oda összpontosította minden gondolatát. Roland pedig nagy élvezettel művelte, amit művelt. Juditot akkor még nem, csak valamivel később kezdte tudat alatt gyötörni valami. Előbb apróság volt, aztán tüske lett, amely egy kicsit fájt. De mielőtt végiggondolhatta volna a „tüskét”, a kéj szétáradt az ágyékában. – Most… most… – kiáltotta. Hozzátette volna, hogy „jaj, abba ne hagyd, most lesz a legjobb…ááá..!” Nem kiáltotta, a teste mégis megtelt a néma kiáltással. Ő maga lett örömmé, és bár türtőztette magát – tudta, nem kéne – egy fojtott, boldog sikoltás így is elhangzott. Egész testét elborította a kéj, dobálta a fejét a párnán, annyira jó volt, hogy nem tudott, és nem is akart másképpen mozogni. Az ágyéka kezdett kielégülni, de az agya nem. Rolandban volt még erő, és

tudta, hogyan lehet fokozni a hatást. És akarta is fokozni azt. Még mozgott, egyre lassulva, de mintha még mélyebben merült volna a lányban. Judit csak nyögött, egészen addig, míg csitult a borzongása. Nő volt, gondoskodó lény, ezért a lelke legmélyén örömmel nyugtázta, hogy a férfinak is jó volt. Mert Roland is olyan kéjeset sóhajtott, hogy ahhoz nem kellett kommentár. Amikor lefordult a lányról, Judit tudta: ez az a pillanat, amikor sok minden eldől. Egy férj tizenhat évi házasság után itt már úgy érzi, bevégeztetett, és nyugta lesz megint egy vagy több hétig; a rosszabbak el is alszanak rögtön. A szeretőnek, ha még új, eszébe sem jut az alvás, a macsót játszók ilyenkor magukhoz húzzák a kedvest, de olyan mozdulattal, mintha mondanák: „Érezd magad megtisztelve, te nő, hogy magamhoz engedlek”. Az érzékeny lelkű férfiak, talán ösztönösen, úgy tesznek, mintha a nőt ölelnék magukhoz, de közben inkább ők bújnak hozzá, és ezt különféle mozdulatokkal, testhelyzettel szeretnék álcázni – általában sikertelenül. Judit azonban most nem gondolt erre. Még túlságosan is sok kéj lüktetett benne. Láthatatlan örömmanók, amelyek már nem csak az ágyékában laktak, mint eddig. Feljöttek a mellébe, a fejébe, és még a combjaiban is futkostak. Egy pillanatig sem álltak le, ez is olyan izgató volt. A kéjérzet lassan apadt le benne. Roland mozdulatlanul feküdt mellette, talán el volt telve saját dicsőségével? Várta, hogy Judit szavakban díjazza a teljesítményét? De a lánynak most nem volt ereje semmihez, és ez nagyon kellemes érzés volt. Egy ideig. Jó volt, ami történt, de ahogyan múltak a percek, sőt a csönd negyedórásra hízott, már valami megmozdult benne. Ha Roland legalább megsimogatná… Elismerő örömmel mondana pár szót. Valamit, amivel még

inkább növelheti az önbizalmát. Nem azt várta, hogy afféle kései udvarlásként most kezdje dicsérni az alakját, vagy egyes testrészeit, méghozzá szemléltető módon, meg is érintve mindegyiket külön-külön… bár az sem lenne rossz. De a csönd mindennél rosszabb volt. Ami öröm volt még Judit agyában és testében, most már vészesen fogyni kezdett. A tartalékok kimerültek. Nőtt benne egyfajta alig ismert türelmetlenség. Jó volt Rolanddal az ágyban, voltak olyan pillanatok, mikor Judit szinte magára sem ismert – ez tényleg vele történik és neki ilyen jó..? De voltak pillanatok, így utólag belegondolva, amikor valami nem volt rendben. És akkor megértette, mi is volt az a „tüske”. Szúrta, égette a lelkét, fájt. Most fogta fel, hogy Roland mennyire ügyes volt. Mennyire ismeri a női testet! Nem egyfajta múltba visszaható féltékenység fájt Juditnak. Inkább az a profizmus, amire most visszagondolva, egy kicsit kezdett ijesztő lenni. Most így, utólag félórával azután, hogy a férfival felvitték egymást a csúcsra, bár Judit nem szerette ezt a kifejezést, kénytelen volt elismerni, hogy igen találó – már felbukkantak lelke apró fájdalmai. A tüskeszúrások. Vegyes érzések rohanták meg. Jó volt Rolanddal, de csak közben. Most már tudta is, miért: mert akkor az ágyék uralta az agyat. Mintegy árnyékba borította, csak halvány ösztönök bukkantak elő, nem más, nem több. De most, hogy kéj nélkül végiggondolhatta a dolgot, miközben a férfi lassan szuszogni kezdett mellette – már nem látta olyan fényesnek a történteket. Roland tényleg mestere volt a szexnek, de amíg ezt Judit korábban bámulta és élvezettel adta át magát a férfi tehetségének, addig most, hogy lehűlt benne a vágy, a férfi

pedig semmit sem tett, hogy azt fenntartsa, vagy a lehűlést valamiképpen enyhítse a dolog átfordult önmaga ellentétébe. Judit egyszerre érezte magát jól, mert még lüktetett benne a kéj maradéka, de rosszul is. Mint aki átlátott egy szitán, most megcsalatva érezte magát. „Hát én is csak ilyen vagyok, én is csak egy nő vagyok a milliárd nő között? Engem is könnyű levenni a lábamról, és ha már a testemhez fér egy ilyen szexmester, kényére-kedvére játszhat velem és rajtam, akár egy hangszeren? Becsaphatnak, mint ahogyan most is történt?” Judit lelkében Rolandot éppen az veszejtette el, amire a férfi talán a legbüszkébb volt. Az a szexuális tudás, amit ő sok éven át gyűjtögetett, beszerzett, megtanult és alkalmazott. Ami olyan jólesett Juditnak. A férfi pedig abban a hitben volt, hogy lám, a módszer ismét bevált, megtette, amit egy férfi megtehet – és kész, ezzel számára véget is ért az ügy. Lehet, hogy hajnalban majd felébreszti Juditot és a nőben a vágyat is – és reggelre kelve már nagyon nagy hősnek, abszolút férfinak hiszi magát… Judit ettől tartott. Bosszantotta, hogy így becsapták. Bár még mindig ott lebegett a határon, a szex öröme és a lelki tüske fájdalma között – már tudta, merre fog billenni a mérleg. A kéj csillapodott és tűnőben volt. Talán egy óra telt el azóta, de nem aludt. Csak feküdt a hátán, és nézte a mennyezetet, amely halványan derengett a kintről beeső fényben. Az ablak a hotel hátsó udvarára nézett, néha a parkoló kocsik közül elindult valamelyik, vagy egy újabb érkezett, lomha fénycsóva vonult át egyik saroktól a másikig, aztán megint csönd lett. Csak az ő lelkében nem volt nyugalom. Habozott, mit tegyen. Ez a Roland túl gyorsan bukkant fel és még gyorsabban aratott sikert. Egy pillanatig rémülten gondolt arra: mi lesz,

ha ő itt marad Fortonban, ez a pasas majd mindenhol meséli a haverjainak sörözés közben, és talán másoknak is, hogy lefeküdt ezzel a csinos, fővárosi lánnyal? Belegondolni sem mert. Bár az ekkora városban nagy úr a pletyka, és előle senki sem menekülhet, ezt is sejtette. Végül azzal nyugtatta magát: „Ha az ember lánya fortoni lakos lesz, viselje is el annak összes következményét, jót és rosszat is!” Amikor ide jutott, megkönnyebbült, sőt nagyon bölcsnek képzelte magát. De most tennie kellett valamit. Minden perc, amit Roland itt töltött a szobájában, megterhelte Judit lelkét. Őszintén szólva már nem értette az egy órával ezelőtti önmagát. Minek engedte be? Nem csak engedte, de egyenesen becsábította. Tudván tudta, miről lehet, miről lesz szó, idehívta, és ahogyan ők ketten egymásnak estek… Most már feleannyira sem értette, miért hagyta, hogy így történjen. Felült az ágyon, érezte bőrén a hűvöset, meztelen volt. Ült az ágyon, maga köré tekerte a könnyű kis paplant. A legrosszabb pillanat ekkor jött el: megértette, hogy Roland elaludt. Sejtette ugyan, de nem volt benne biztos. Most, amikor a fekvő férfi fölé hajolt, értette meg: ez bizony már mélyen alszik. És ahogyan magában kimondta az „ez” szót, végleg eldöntötte a dolgot. Nagyon utálta már a férfit, nem is vette emberszámba. Hangosan tapsolt egyet a férfi füle mellett, aztán várt. Roland riadtan felült és a sötétben csak annyit kérdezett: – Mama, mi történt? Nem tudta hol van, és „mikor van”, talán a gyermekkorába képzelte magát vissza? Ám ez csak egy pillanatig tartott. Judit keze az olvasólámpa kapcsolójára csúszott, a szobát elöntötte a fény.

– A mamád nincs itt, de már indulhatsz is hozzá! – mondta a lány rekedten. Mintha a torkában még ott lenne a kéjes hörgés, az öntudatlanul kiáltott szavak, az egész egyszerre állatias, mégis jó érzés, amelyre visszatekintve most egészen mást érzett. Roland kábultan körülnézett. Látszott a szemén, hogy felfogta a helyzetet, és megismerte Juditot is. De az a másodperces időköz, ami alatt mindez lejátszódott, és amit a lány pontosan látott a férfi arcán, Judit számára még inkább meghatározó volt. – Neked sem lenne jó, kedves menedzser úr, ha reggel a személyzet szeme láttára bújnál elő a szobámból. Húzz el innen! Ez durva volt, legalábbis Judit nem szokott így beszélni. Határozottsága megértette a férfival, hogy nem is tehet mást. Mennie kellett. Összeszedte a ruháit, a darabok elszórva hevertek a padlón. Az egyik cipőjét keresnie kellett. Hamarjában felrántott alsónadrág, ing és nadrág, meg egy pár zokni a kézben, csupasz lábra húzott cipő, zakó panyókára vetve, és végül menetkész lett. Jellemző volt rá, hogy odalépett az ágyhoz, és megkérdezte: – De azért jó volt neked, ugye? Csak az érdekelte, hogy Juditnak róla, mint férfiról milyen véleménye lehet, mi maradt meg mindabból, amit egy órával ezelőtt itt, ezen az ágyon művelt? Önmagát nyilván valóságos művésznek, talán zseninek képzelte, aki nem akármilyen élményekkel lepi meg a nőket, csak a nőket. Azokat, akik hajlandók vele erre a játékra. – Kifelé! – mondta Judit dühösen. Amikor a férfi az ajtó felé ment, még utána vágta: – Ezután ne köszönj, nem ismerjük egymást, megértetted?

Roland mit sem értett az egészből, hát megszólalni sem tudott. Amikor behúzta maga után az ajtót, Judit ledobta a takarót, meztelenül rohant oda, és ráfordította a zárat. Megkönnyebbülten dőlt az ajtónak. Odakünn csönd volt, a szálloda vendégei már bizonyára aludtak. Csak Judit nem aludt el, sokáig. Reggel felhívta Gretát, megbeszélték, mikor tudja elküldeni a pénzt a butikért. A reggelinél nem látta Rolandot. Lehet, hogy megint idegenvezetőt játszott? Judit megbánta, hogy annakidején, az első órában hallgatott a férfira, és ebbe a szállóba költözött. Biztos volt benne, hogy máshol sokkal nyugalmasabban telnének a napjai. Ugyanakkor a lelke legtitkosabb mélyén kénytelen volt beismerni: azért lehet valami abban a szexben, amit az efféle ínyencek művelnek. Egyszer azt olvasta valahol, hogy a Skorpió jegyében születettek számára nagyon fontos a szex. Lehet, hogy Roland is novemberi..? Most már csak mosolyogni tudott rajta, hogy álmából hirtelen ébresztve azt hitte, otthon van, az anyjánál. Vagy azt álmodta éppen, hogy gyermekként él a szülői házban? Mindenesetre igyekezett többé nem gondolni Rolandra. Ehhez viszont ki kéne költözni a szállóból is, jutott eszébe. Úgy döntött, ma már jövendő életének anyagi alapjaival foglalkozik. Nagyjából tudta, hol vannak a divatkereskedések. Gyalog indult el, ismét, és ezzel együtt jól érezte magát. Forton tetszett neki. Igaz, nem rögtön lett a szíve csücske, lassan lopakodott be a lelkébe. De ezek az árnyas utcák, a zsongító csönd, amelyben csak a fák lombjai között kerengő méhek zümmögése dominált – magával ragadták.

A belvárosba érve sem fogadta mértéktelen zaj és bűz; itt minden szelídebbnek látszott, és az is volt. Ha a főváros egy megveszekedett szimfonikus zenekar, amely valamelyik nagyon modern szerző darabját játssza – akkor Forton csupa piano, halkan muzsikáló, hangulatot árasztó kamarazenekar. Három nagyobb cégnek voltak boltjai. Az elsőben Judit megkereste a főnököt, aki végighallgatta, és nem leplezte lenézését. Szánalmasnak tűnt neki ez a nő, aki csak úgy az utcáról állított be ide! Miért nem „odafent” kezdte, pláne ha igaz, hogy még a fővárosban lakik, és ott már tervezett valamit? Ridegen közölte: – Nálunk ez nem így megy, kisasszony. A főnököknél kell kezdenie, akiknek van egy tengermelléki irodájuk, és ott majd eldöntik. Mi itt csak a főnökség által jóváhagyott ruhákat kapjuk, központi szállítással, hetente egyszer. Csak annyi a feladatunk, hogy eladjuk, nem több. Ha nem több, gondolta Judit, akkor nem is érdemlitek, hogy tervezzek nektek bármit is. A másik bolt a főtér egyik sarkán volt, abszolút jó helyen. Egész Fortonban nem volt ennél remekebb kereskedelmi hely. Judit belépett. Vevőnek hitték, és már sietett is eléje egy fiatal lány: – Mit parancsol? – A boltvezetőt – mosolygott Judit. – Vele kellene beszélnem. Itt egy nő került elő. Ötvenes, festett fekete haj, szintén fekete, szigorú szemek. Juditnál volt a laptopja, ha engedik, előveszi és egy pillanattal később előtárhatja azokat a modelleket, amelyeket a fővárosban tervezett, és amelyek közöl sokat le is gyártottak, méghozzá nem túl hosszú sorozatokban. Ez is a modellek exkluzív voltát jelezte. Ugyanakkor tisztában volt vele, hogy a nevét a szakmában

még nem jegyzik, senkinek sem mond semmit az Urbano. De az a fajta volt, aki sohasem adja fel. A fekete nő végighallgatta, de mielőtt Judit befejezte mondandóját, már valahogy a nőből áradó sugárzás megértette vele, hogy ide is hiába jött. – A mi feladatunk, hogy eladjuk az országban jelenleg legjobban futó modelleket a fortoni nőknek is. Akik nincsenek sokan, sajnos, és akik vágynak a divatos termékekre, azoknak sem mindig van rá pénzük. Nagy a konkurencia, a vetélytársaink sem alszanak. – Talán éppen ezért kellene előrukkolni valami újjal, mással, ezzel esetleg megelőzhetnék a konkurenciát – vetette közbe Judit komolyan. A nő egy pillanatig komoran szemlélte a lány arcát. Mint aki azt próbálja felmérni, vajon veszélyt jelent-e neki ez a fiatal nő? Aztán megnyugodhatott, mert röpke szemléje számára pozitívan zárult. Judit az ő szemében senki volt, és az is maradt. – Engedje meg, hogy ezt azok döntsék el, akik tényleg értenek a divathoz. Judit még egy esélyt adott a nőnek: – Megmutatnám a portfoliómat. Miket terveztem eddig, és azokat… Beszélt volna arról, hogy azokat gyártották is, de erre már nem került sor. A nő egyetlen királynői fejmozdulattal elbocsátotta őt. A magas kihallgatás véget ért, és a nő álla voltaképpen a kijárat felé mutatott. Judit tudta, nem mutathatja ki a haragját, bármekkora is az. Hát ő is átvette ezt a stílust, szó nélkül sarkon fordult, és csöppet sem sietve, sőt amennyire tőle tellett, „királynői testtartással és méltósággal” vonult ki a boltból. Csak az utcán mormogott valamit a túlságosan is fennkölt kereskedőkről, akik nem képesek teret

engedni másoknak. De mert utálta, ha valaki káromkodik, hát nagyon visszafogta magát annak ellenére, hogy nem hallotta senki. A kisebb butikokat leszámítva a harmadik, és Judit számára egyben utolsó fortoni divatbolt a főtértől egy utcával messzebb, de még így is elég jó helyen volt. Előtte kis tér, hangulatos kávézóval, árnyékot adó fák alatt. A járdák mellett mindenütt kocsik parkoltak, minden második utca egyirányú volt. Itt-ott kis teherekről, furgonokról árut rakodtak a boltok előtt. Egy feketeruhás nő állt a bolt ajtaja mellett, háta mögött a fal. A nő sírt. Nem fordult a járókelők felé, a vállát rázta a zokogás. Látszott, talán egy pillanattal korábban állt ide, és a sírás erőssége is azt jelezte, hogy valami éppen ebben a pillanatban történt vele, ami ennyire megrázta. Judit az első pillanatban kicsit tanácstalanul torpant meg mellette. A nő nem is vette észre, hogy valaki felfigyelt rá. Csak a szemét törölgette. – Segíthetek valamit? – kérdezte Judit. Egy pillanatra kívülről és messzebbről látta önmagát. A feketeruhás nőhöz odalép egy huszonéves, meglehetősen csinos nő. Nagy a kontraszt a fekete és a színes ruha között. Kék farmernadrág, fehér blúz, nyakba kötött piros kendő, ugyanolyan piros szandál, nem véletlenül. És vele szemben áll egy fekete alak, aki maga a szomorúság, az elkeseredettség. A nő intett és mondott volna valamit, de a sírástól elcsuklott a hangja. Aztán megemberelte magát és érthetőbben szólt: – Elvették a munkámat… – Itt a boltban?

– Nem. Bedolgozó vagyok… voltam… – és megint sírt. Judit csak egy pillanatig gondolkodott, és a döntés máris megszületett benne: – Kérem, üljön be oda szemben a kávézóba, és rendeljen valamit. A vendégem. Mindjárt jövök én is. Nem várt válaszra, belépett a boltba. Ez is szép volt, el kellett ismernie. A tekintete szakértelemmel futotta át a fogasokon lógó ruhákat. Látta, hogy a kijárathoz közel vannak az aljak, a sálak, egyszóval az olcsóbb dolgok. De azért volt biztonsági őr is. Nehogy valaki kivigyen egy nercbundát, értette meg Judit. Végigment a nadrágok sora mellett, egy pillantást vetett a cipőkre, ezeket egy külön sarokban tartották. Odébb alkalmi ruhák sorakoztak, különböző méretekben. Itt dzsekik és blézerek, ez utóbbiakból egészen nagy választék volt. Judit csak egy pillanatig aggódott – egy óra alatt látta mind a három fortoni boltot, és abban már biztos volt, hogy ha valaki szépen fel akar öltözni, vagy ha egy hölgy felújítaná a ruhatárát, és rászánna pár ezer eurót, akkor ebben a három boltban megtalál mindent. Vagy majdnem mindent. Mert ahogyan a tekintete átsiklott a ruhákon, máris észrevette, hogy voltaképpen ugyanazok, mint a másik kettőben. Alig különböztek. Egyikben sem voltak olyan igazi „dögös”, huszonegyedik századi, merész modellek, amiket azért a fővárosban már többfelé árultak. Igaz, ott sem mindenhol, csak az „avantgárd” butikokban. Két nő állt az egyik pénztár mellett. Nem eladólányok voltak, inkább a tulajdonosok – így sejtette Judit abból, amit hallott. Az egyik alacsony és telt volt, abból a fajtából, amelyik már szemmel láthatóan feladta a küzdelmet a kilók ellen, és most már inkább az evés örömeinek hódol. A másik kicsivel magasabb és vékonyabb, talán még csinosabb is. Egyik sem

volt fiatalabb negyvennél. Akkor éppen nem volt más vevő az üzletben, hát Judit tett egy kört az egyik állványzat mögött, hogy közelebb kerüljön a két nőhöz. Akik fojtott félhangon beszélek: – Megint kirúgtad őket? – Igen, de most aztán tényleg és végleg. – Mi bajod volt velük? – Hanyagok, késve szállítanak… Nyugi, megmaradt a másik társulat. – Régóta a bögyödben volt a nő – így a soványabbik. – Most halt meg a férje, igazán várhattál volna. – Te is tudod, hogy az üzletben nincs helye az érzelgősségnek. Nőtt az árukészlet, kevesebb a megrendelés, úgy tűnik, a helyi piac kezd telítődni. Nem kell annyiféle modell. A maradék varrónő éppen elég lesz. Judit eleget hallott, bár ami elhangzott, nem töltötte el túlzott optimizmussal. Most távolabbra ment, aztán hangosan kopogtak léptei a kőpadlón, mert közelebb jött: – Jó napot, hölgyeim. A bolt tulajdonosával szeretnék beszélni. – Mi vagyunk – így a kövérebb. Valami ellenséges érzület sugárzott belőle, amit Judit érzékeny antennái azonnal „vettek”. Ez az „adás” egy csöppet sem volt ínyére. Már ebben a pillanatban sejtette, hogy itt nem lesz üzlet. Bár a másik nőből nem érzett ilyesmit áradni. De a kövér magabiztossága jelezte, hogy ő itt a főnök. Vagy annak tartja magát. Judit bemutatkozott, elmondta, hogy most számolja fel a fővárosi butikját, mert Fortonba költözik, és hogy mellesleg divattervező is, pár modelljét már gyártották, majd így folytatta:

– Végigjártam mind a három nagy boltot a városban, és azt mondhatom, lenne piaca a kicsit merészebb modelleknek. Gondolom, önök sem csak a nagykereskedőktől rendeltek, láttam itt pár jobb modellt is – intett a háta mögé. A két nő meglepetten hallgatta. A soványból Judit érzett áramlani egy kis empátiát, sőt a gondolataik egyezését is. Ám a kövér, aki talán nagyobb százalékban volt itt tulajdonos, vagy csak egyszerűen erőszakosabb természete volt, már a harmadik mondat után a fejét rázta: – Nem kell! Éppen ma szabadultam meg a lusta varrónőktől, akik csak az időmet és a pénzemet lopták. Nincs szükségünk új modellekre, így olyanokat nem is terveztetünk, és nem varratunk. A sovány nő ennek ellenére egy bolti reklámkártyát nyomott a lány kezébe, közben a tekintetük egy pillanatra összekapaszkodott. A társtulajdonos mintha azt mondta volna némán: „Én egyetértek önnel”. Judit nyugtázta a dolgot, de közben elborította a csalódottság. Mégis, az ember lánya ne legyen úrinő, gondolta, és csak biccentett a hölgyek felé. Máris kint volt az utcán. Táskájába rejtette a kis cédulát, körülnézett, aztán átment a túloldalra. A kávézó teraszán nem látta a feketeruhás nőt, de amikor bement az ajtón, meglátta odabent. Mint aki ösztönösen menekül a kíváncsi tekintetek elől, egy kis sarokba bújt. Judit nagy lendülettel jött, máris elfoglalta a másik széket. Elemében volt – a kudarcok őt feldobták, még erőteljesebb cselekvésre ösztökélték. Egy pillanatig nézték egymást a gyászruhás növel. Aki jóval elmúlhatott negyven éves, sötét szemeiben ott ült a szomorú reménytelenség. Judit puszta látványa nem javított a kedélyén. – Beszéljen magáról és a többi varrónőről.

– Mi értelme van? – Mert lehet, hogy én leszek az új munkaadójuk. Az asszony nyelt egyet. Korai ráncok az arcon, korán őszbe fordult hajszálak, szegényes öltözet. De ezekre a szavakra valami megváltozott. Mintha bátrabbá vált volna a tekintete, kiegyenesedett a háta. Már nem kavargatta tanácstalanul és tétován a hosszú kávéját, Judit szemébe nézett: – Ez biztos? – Nem biztos. Attól függ, amit most magától hallok, kedves… – elakadt, szándékosan nyújtva a szó végét. Az özvegy megértette és bemutatkozott: – Lina, azaz Paulina Nyngan. A külvárosban, ahol lakom, összehoztam egy négyfős varrócsapatot, mind ilyen magam korabeli nők vagyunk. A gyerekek már felnőttek, férj vagy van, vagy nincs… Az enyém a múlt hónapban halt meg, ötvenkettő volt, elvitte a rák. „Mint Apát”, futott át a lány fején, de az arca mozdulatlan maradt, várta a további híreket. – …Főleg ezeknek dolgoztunk, ahol az előbb volt, a boltban. Napi három modellt varrtunk, de megesett, hogy többet is. Mostanában visszaestek a megrendelések, kevesebb az eladás, mondta a kövér nő. A másik, Elania, rendesebb, de megrendelést ő sem tudott adni. – Azt tudták, hogy a két nő dolgoztat más varró-csapattal is? – Ne mondja! – csapta össze a kezét Lina. De nem ült ki harag az arcára, csak legyintett: – Akkor már értem, sokan voltunk így nekik. És tőlünk akartak megszabadulni. – Otthon dolgoznak? – Az én lakásom elég nagy. Főleg most, hogy a férjem már… Szóval ott van hely.

– Most mit csinálnak? – Aprómunkák vannak. Egy óvodának készítünk konyharuhákat meg terítőket, méretre vágjuk az anyagot, beszegjük… Ebből sajnos nem élünk meg. – Varrtak már modelleket? Úgy értem, modernebb ruhákat különféle méretekben? Mire meghozták Judit kapuccsínóját is, megbeszélték a legfontosabb dolgokat. Judit tudta, már csak anyagot kell szereznie, már csak megrajzolni pár modellt, „már csak” ez meg az… Nagy munkának látszott. Telefonszámot cseréltek Linával, aki a beszélgetés végére egészen megváltozott. Az asszony, aki a találkozásuk percében egy szomorú varjúra emlékeztetett, ahogyan gubbasztott talpig búbánatban, most kezdett visszavedleni emberré, nővé. Amikor elment, Judit utánanézett, és látta, hogy rugalmasak a léptei. Mintha megfiatalodott volna… A központtól textilkereskedők számait kérte, nemcsak Fortonban, hanem a környékéről is. Akkor érezte meg, milyen jó most neki! Az, hogy tevékenykedhet, hogy van célja, van mit tennie – mindennél többet ért. Felhívta az első telefonszámot, ami rögtön kiesett, mert nem tartottak olyan anyagokat, amire neki szüksége volt. A másik kettő címét leírta magának és ígérte, hogy délután vagy holnap délelőtt kimegy hozzájuk. Amikor mindezzel végzett, az órájára nézett: látta, hogy közeledik az ebédidő. Kényelmesen leballagott a tengerpartra. Az öböl fölött talán a szokottnál is több sirály keringett. Judit tudta, hogy ma este a szigetre eveznek át Paullal. De az este még messze volt. A kerekfejű, mosolygós férfi régi ismerősként fogadta. Sőt, talán több is volt ebben – netán barátság? Ahogyan ránevetett

Juditra, ahogyan nézte, az többet sugallt, mint ahogyan egy vendéglős üdvözli az ebédre érkezett éhes ügyfelet. Ismét a legjobb helyre ültette Juditot, aki az étlap alján megtalálta a nevét is a „tulajdonos és főpincér” szavak mögött: Henrik Acora. Nos, Henrik ismét kitett magáért. Minden mozdulata jelezte a Judit iránti megkülönböztetett tiszteletet, hódolatot. De tette ezt úgy, hogy talán a többi vendég nem vette észre. Amit mutatott magából, amit adni akart Juditnak, azt csak a lány láthatta, csak ő érezhette a féltő gondoskodást is. A férfi, ahányszor csak megjelent a lány mellett, mintegy beburkolta őt az aurájába. És Judit kénytelen volt bevallani magának, hogy ez igen kellemes érzés. A Halvendéglőben nem érezhette magát rosszul, arról Henrik Acora úr gondoskodott személyesen és szüntelenül. Judit úgy döntött, hogy valamennyire rábízza magát a férfira. Amikor fizetésre került a sor, megkérdezte: – Mondja, kedves Acora úr, mit tanácsolna annak, akinek már drága a hotel és szeretne kibérelni egy lakást a városban? Ön bizonyára sokkal jobban ismeri a helyi viszonyokat, mint én alig egy hét után. Henrik ekkor még mosolygósabb lett. Látszott rajta, nagyon örül, hogy Judit éppen hozzá fordult. Ez egyfajta bizalom csalhatatlan jele volt. Állt az asztal másik felén, és egy pillanatig csak nézték egymást. Henrik szeme világos volt, talán szürke vagy kék, éppen olyan, mint a lányé. Nézték a másik arcát, és akkor Juditon átsuhant valami. Talán ugyanabban a pillanatban érzett valamit a férfi is, mert mintha az ő arca is elkomolyodott volna. A mosoly, ami ott ragadt, csak álarc volt abban a percben. És Judit szívélyes arckifejezése is mássá lett, bár ő erről nem tudott. Mindketten

látták a másik arcán, hogy történt valami. Vagy csak történni fog..? Henrik Acora tért vissza hamarabb ebbe a világba, mosolya ismét a régi volt: – Tudok ajánlani egy kis lakást, nagyon hangulatos, kilátással a tengerre, ráadásul igen olcsó. Juditnak régen látott filmek jutottak eszébe, amikor rákérdezett: – És hol a csapda? Mi a bökkenő? – Az, hogy az a lakás itt van fent – kinyújtott mutatóujjával a mennyezetre intett. Máris magyarázta: – A bátyám lakott benne a menyasszonyával, de elköltöztek a városból, és azóta üresen áll. Megpróbáltam kiadni már többször is, de… senki nem akar egy vendéglő fölött lakni, azt hiszik, itt késő éjszakáig nagy dorbézolás folyik, és óriási a zaj. Pedig itt este sincsen zene, nem mulatoznak részeg urak és hölgyek. Este tizenegykor zárunk, utána már csak a mosogatóból hallani bármi neszt. Juditnak tetszett, hogy a férfi habozás nélkül elmondta azt is, ami negatív. Nem árult zsákbamacskát. Talán ilyen lehet az életben is, futott még át a fején. Egy pillanat alatt döntött: – Megnézhetem? Henrik előre indult. Habozás nélkül otthagyta vendéglőjét, a vendégeit, a személyzetet, mindent – hogy megmutathassa Juditnak azt a lakást. A lány erre csak órákkal később gondolt ismét. Most kimentek az épületből, és megkerülték. Hátul volt egy fedett lépcső, ami felvitt az emeletre. Judit mindent alaposan megszemlélt, majdnem úgy, mintha megvásárolná azt a lakást. Csakugyan hangulatos volt. Két kicsi szoba, az egyik volt a háló, a nagyobb a „nappali”, és ehhez csatlakozott

egy kis fürdőszoba is. Henrik megmutatott mindent, és maga is észrevette a port: – Felküldök valakit a személyzetből, hogy takarítson ki… már ha tetszik önnek. Álltak egymással szemben a nappaliban. Nézték a másikat. Aztán Judit, bár már elhatározta, hogy ideköltözik, úgy tett, mint aki még egyszer megnézi, de habozik… Egy pillantást vetett a nappali ablakára – valóban látta a tengert. A kis öblöt, és a másik oldalon azt a szigetet a villával. „Ez a látvány mindenütt elém tolakszik”, gondolta kicsit keserűen. Majd rámosolygott a férfira: – Mennyi? Henrik nagyon örült, és olyan árat mondott, amiből Judit a Hotel Arcadiában egy hetet sem lakhatna. Havi bérnek ez igen szerény, gondolta a lány, de furcsa lett volna, ha saját érdekei ellenében éppen Judit akarná feljebb tornászni az összeget. Mosolya rávillant a férfira: – Két óra múlva hozom a holmimat, és beköltözöm, a lakbért természetesen előre fizetem. Kivett pár száz eurót egy bankautomatából, aztán elment a szállodába. Kifizette a számláját. Nem sietett. Rolandot nem látta, de nem is hiányzott. Majd felment a szobájába, és összepakolt. Most is elfért szinte minden a nagy táskában, és valamennyi a kisebbikben. Leszólt a portára, feljött egy boy, levitte a holmiját. Akkor jutott eszébe, hogy mehetne a saját kocsijával, természetesen! Amelyik itt áll a hotel parkolójában. De akkor nem sokat tudhat meg arról, akiről most tudni akart valamit. Egy taxis, ha fortoni, sokat mesélhet szinte bárkiről, és Judit remélte, meg is teszi. Ezért szólt a recepciósnak, hogy hívjon taxit. Miközben a bejárat előtt a kocsira várt, csak attól

tartott, hogy felbukkan Roland. Valahogy nem volt kedve szót váltani vele. És ha ráadásul megint a szokásos szövegével jön, „a szép Urbano kisasszony csak nem távozik?”-félével, akkor megmondja neki a magáét… De szerencsére hamarabb jött a taxi, mint Roland Renary. – Legyen szíves, vigyen a Halvendéglőbe – Judit bevackolta magát a hátsó ülésbe, és nézte a várost. Próbálta ugyanolyan szemmel látni, mint a legelső napon, amikor ideérkezett. De az már nem sikerülhetett; a város közelebb lopózott a szívéhez, benne lapult a tudatában, ismerőssé lett. Azon a sarkon az a rőtbarnára festett ház a kis toronnyal a tetején, meg az a régi víztorony egy kis téren, amibe csak egy pillanatra lehetett belátni egy keskeny utcán, aztán a kocsi máris robogott tovább… Ez Forton. Csak most kezdte szokni a gondolatot, hogy ő bizony itt fog élni. Lehet, hogy soha többé nem áll tovább, nem költözik el, Fortonban fogja leélni a még hátralévő, remélhetőleg hatvan-hetven évét? „Csak az a kérdés, kivel?” – gondolta. Erről eszébe jutott Henrik, a vendéglős. Előrehajolt a taxishoz: – Mondja, mit kell tudnom a vendéglősről? – Miért kell tudnia bármit is? – kérdezett vissza amaz. Javakorbeli, bajuszos férfi volt, aki nem tűnt ellenségesnek. Judit taktikát változtatott. Érdeklődő idegenből átment kicsit megsértett utasba: – Igaza van, miért is kéne tudnom bármit is, hiszen csak a házában fogok lakni… A kocsi lassan haladt. Fortonban nem volt csúcsforgalom, talán sohasem, de a taxis nem is sietett. A gyalogosok is olyan ráérősen léptek le a zebrákra, és egy közeledő autó látványa egyáltalán nem nógatta őket gyorsabb járásra.

– Szóval sikerült kiadnia a felső lakást? – így a taxis, és Judit kezdte sejteni, mivel járhat egy kisvárosban lakni. Ez tényleg az a méret, ahol majdnem mindenki ismer majdnem mindenkit, de ha csak annyi lenne! Nemcsak felismerik egymást az emberek arcról az utcán, de tudják a másik előéletének részleteit, és a „személyi kapcsolatok hálózata” is remekül áttekinthető bárki számára – aki itt él már sok éve. A taxis ilyen volt, efelől Juditnak szemernyi kétsége sem lehetett, főleg amikor a férfi folytatta: – Üresen állt már évek óta. Ott lakott a bátyja, de sokkal tovább még maga Henrik is a feleségével. – A feleségével… – bólogatott Judit kiismerhetetlen pókerarccal. A taxis a visszapillantóban nézett rá, de azért főleg előre figyelt. – …De hát az asszony elhagyta. Összeszűrte a levet az egyik vendéggel. Tudja, filmesek jöttek a városba, valami kis szerelmi történetet forgattak. Jött pár közepesen ismert, de mondhatom úgy is, hogy közepesen ismeretlen színész. Akadtak köztük franciák, olaszok, még holland is. Henrik felesége szolgálta fel nekik az ebédet, olykor a vacsorát is… Az egyik talján meg, el kell ismerni, szép ember volt, tüzes fekete a szeme, láttam, mert néhányszor nekem is utasom volt… szóval elcsábította az asszonykát. Olyannyira, hogy mire befejezték a forgatást, Henrik csak egy levélkét talált az asztalon, hogy kedves neje ezentúl inkább a napfényes Itáliában szeretne élni, ahol is filmszínésznő lesz belőle, a többit majd elintézik az ügyvédek… – És nagy karriert csinált a becses nej Rómában és Hollywoodban? – kérdezte Judit kicsit epésen. Valahol a lelke mélyén mégsem volt bánatos. Hiszen ez azt jelenti, hogy Henrik szabad. Rögtön meg is szólalt benne egy másik hang:

„Alig menekültél meg az egyik pasas karmaiból, már önként és dalolva vetnéd bele magadat egy másik karmaiba? Ráadásul egy olyanéba, akit alaposan megmart egy álnok kígyónő?” De védelmére kelt egy újabb belső hang, amely közelebb állt a szívéhez: „Versenyre kelhetsz egy álnok nővel, hiszen te nem fogod becsapni őt!” Ugyanakkor győzött benne a harmadik, ez az igazi, jelenleg is működő énje, aki itt ült a taxiban: „Ugyan hagyd, hadd menjenek az események. Minek veszekedni egy olyan férfin, aki nem is akar az enyém lenni? Majd ha jelét adja, hogy…” A taxis közben folytatta: – Ugyan már! Az utolsó hír szerint, ami eljutott Fortonba, az a nő egy kisvárosban éldegél valami kereskedővel. Mert persze a filmes csak pár hétig volt vele, aztán kidobta, visszajönni pedig nem mert. Henrik már vissza sem fogadná, hiszen közben elváltak. Azért vannak maradandó sérülései… – A vendéglősnek? – Ja, ja. Az anyjával már régebben összeveszett, azután az asszony többé nem állt vele szóba a kicsapongó és kiállhatatlan felesége miatt. Utána meg, hogy az asszony elszökött, kiderült, hogy az anyjának lett igaza, de ettől nem kedvelték meg egymást újra, és most is tart a „haragszomrád”. De hát kinek nincsenek gondjai? A kocsi fékezett, megérkeztek. A taxis, mivel már ismerte a pontos úti célt, egy hátsó, nyitott kapun kanyarodott be az udvarra. Nem ott, ahol a vendégek jártak be az étterembe. Most is kellemes sülthal-illatot szagolt Judit, amikor kiszállt. A taxis kirakta a táskákat, megkapta a pénzét némi borravalóval megfejelve, és elment. Mivel Henrik nem bukkant elő – belülről aligha látta, hogy albérlője megérkezett – a lány felcipelte a táskákat a lépcsőn. Új otthona ajtajában ott lógott

a kulcs. Amint belépett, érezte, hogy nemrégen takarítottak, méghozzá vegyszerekkel is. Valaki aztán befújta a lakást levendulaszagú illatszerrel, talán hogy eltüntesse a tisztítószerek szagát? Első dolga volt kinyitni az ablakot. Mindenütt hófehér szúnyogháló volt, amiket délben még nem látott. „Valaki nagyon törődik a kényelmeddel!” – sutyorogta képzeletbeli lelki fülébe az egyik benne lakó kicsiny ördögfióka. Persze a másik sem maradt adós: „Igenis megérdemelsz végre egy rendes pasit, aki törődik veled, akinek csak te vagy fontos!” A taxis szavai sem múltak el nyomtalanul, hát félhangon mondta: „Egy olyan fickó, akit a felesége elhagyott, és háborúban áll az anyjával. Biztos, hogy ő az, aki megérti az én női lelkemet?” És még ha csak a lelkemről lenne szó, tette hozzá, de ezt már némán. Berakott mindent a fürdőszoba polcaira, amitől máris egy női fürdőszoba lett. Voltak tiszta törölközők egy kis szekrényben, volt kuka és akadt a lakásban egy vasaló is. Ez jó érzéseket ébresztett benne. Vagy Henrik gondolt erre is, vagy a személyzetéből az a nő, akit felküldött takarítani. „Ez már sohasem fog kiderülni”, legyintett rá. A főtéri cukrászdába egy kis késéssel esett be, amit másoknál sem szeretett, hát még önmagánál! Meglátta a butiktulajdonos nőt, aki láthatóan már korábban megjött, mert félig kiitta a kávéját. Míg észre nem vette Juditot, látszott, nem biztos benne, hogy egyáltalán találkoznak majd. Akkor végre magabiztosabb lett – egy kicsit. Az aranyos oroszlánok a napernyőkön még ragyogtak a fényben, hiszen ilyenkor nyáron még messze az este. Juditnak elég volt egyetlen pillantás, hogy lássa a helyzetet. Ki is mondta:

– Látom, véget ért a gyász-időszak. A nő követte a lány pillantását, végignézett önmagán. Igényesen öltözött fel, mint aki túltette magát azon, hogy a férjének egy fiatalabb nő kellett. Ki is mondta: – Nem fogok sírni a férjem után. Elment, hát elment. Jobb is, hogy most, és nem tíz év múlva. Akkor már mihez kezdenék egyedül? – Nagyon helyes, így kell hozzáállni. Ha sikerül megegyeznünk, felvirágzik az üzletünk, és rögtön megváltoznak a dolgok. – Tegeződjünk – mondta a nő, és rögtön be is mutatkoztak egymásnak. Kiderült, hogy Anett Grow a neve. Azt is elmondta, hogy negyvenkét éves elmúlt. Nem volt szép, de tudott kedves lenni, ami egy üzletvezetőnél nem elhanyagolható szempont – gondolta Judit. – Mondd el, mit tervezel – fordította a szót Anett a munkára. Judit röviden felvázolta neki: – Divattervező is voltam, nemcsak fővárosi butikos. Az ottani butikom eladása most zajlik, lesz tehát pénzem itt beszállni a tiédbe. Azt hiszem, igazságos lesz, ha fele-fele alapon dolgozunk. Tiéd a helyiség bérleti joga, én hozok most egy csomó pénzt. Modern modelleket veszünk, amiket a három nagy alig vagy egyáltalán nem árul Fortonban. Tudom, hol lehet őket beszerezni, és ott ismerik a nevemet, évek óta vagyok náluk kliens, és soha nem volt baj a számlák kiegyenlítésével. Tehát ha én rendelek, akkor futárral elküldik még ide az isten háta mögé is. Ezen kívül minden hónapban tervezek néhány modellt, amit megvarratunk a brigádommal. Anett álla leesett: – Már varrónőid is vannak? Hány hete érkeztél ide?

– Még egy hete sem vagyok itt, de az is sok idő – szerénykedett Judit, de jólesett neki Anett csodálkozása. – Már az anyagokat is megnéztem mindkét cégnél. Lehet, hogy néhányat a fővárosból kell majd hozatnunk, amíg ők fel nem töltik a készleteiket olyanokkal is, amelyekre nekünk folyamatosan szükségünk lesz. – Te itt egy komplett ruhaipari ágazatot alapítasz? – Anett nem tudta, elhiggye-e mindezt, hisz elképzelni is alig tudta. Judit csak sejtelmesen mosolygott, aztán csak annyit tett hozzá: – Egyelőre maradjunk két lábbal a földön. Szerényen indulunk: egy kis butik, havi pár új modell, és reklámkampány. Anett álla leesett: – Reklám… kampány? – Hát persze! Mit gondolsz, hányan tévednek be abba a mellékutcába, még ha amúgy jó helyen is van? A Belvárosban kiragasztatunk kisebb plakátokat, és lányok osztogatnak majd szórólapokat. Meg kell tudnia minden fortoni nőnek, hogy van egy hely, ahol akármit választ, az más, mint amit az utcán láthat. Ott búcsút mondhat a szürkeségnek, a százezres szériákban készített ruháknak, amelyek minduntalan szembejönnek vele az utcán. – És… mikor kezdünk? Megcsendült Judit telefonja: üzenete érkezett. Elővette, elolvasta. Greta tudatta vele, hogy máris átutalta Judit számlájára a pénzt. Ugyanakkor még egyet csendült a készülék; ez az SMS a bankjától érkezett. Az összeget jóváírták a számláján. Csak utána nézett Anettre, hogy válaszoljon a kérdésére: – Hogy mikor kezdünk?… Kedves Anett, azt hiszem, már el is kezdtük.

Nyolc óra körül többé nem tudott ellent állni az illatoknak. Felvette az egyik világos ruháját, amely jól illett a hajához is. A tükör előtt illegette magát egy percig, és sóhajtott: hát igen, ahogy majd múlnak az évek, kemény harcokat kell vívni a kilók ellen. „De most még jól állok ezen a fronton”, állapította meg elégedetten. Még nem volt nagyon késő, nyolc óra múlt, amikor lement a lépcsőn, megkerülte a házat, és a főbejáraton át belépett a terembe. Rögtön észrevette Henriket, és az is őt. A férfi arcán olyan szép mosoly terült szét, akkora öröm sugárzott róla, hogy Judit szívében is megcsendült valami. Korábban nem látta, hogy Henrik így örült volna bármelyik vendégének is. A mosoly, ami egy-egy újabb vendég beléptekor megjelent az arcán, kötelességszerű volt, mondhatni: hivatásos, amely minden vendégnek kijárt. De most ez itt nagyon más volt. Judit visszamosolygott és körülnézett, asztalt keresett. Az étterem majdnem tele volt. Henrik máris ott állt mellette: – Jó estét, kisasszony. Vacsorázni szeretne? – Igen. És köszönöm, hogy kitakarította a lakást, már be is költöztem. A férfi egyszerre örült és bánkódott, ettől különös kifejezés jelent meg az arcán: – De jó, és de kár! Mármint az, hogy nem lehettem ott, szívesen felvittem volna a poggyászát a lépcsőn. – Csak két táskával jöttem. Még nem költöztem ide végleg, úgy értem, majd elhozatom a holmimat a fővárosból. Akkor leszek igazán fortoni lakos. A férfi arcán látszott, hogy valami fontosat akar kérdezni, és Henrik nem is habozott: – Tehát számíthatok arra, hogy most már végleg Fortonban marad?

Judit tudta, hogy ez fontos kérdés. A hangsúly, a testtartás, de legfőképpen a férfi szeme is ezt mondta. Azok a kékeszöldesszürke szemek állhatatosan szegeződtek a nőre: „Mondd, hogy itt maradsz, nem akarom, hogy elmenj innen!”. Elmosolyodott: – Ezt a vendéglős kérdezi a már-már majdnem törzsvendégtől, vagy a férfi a nőtől? Kereken kimondta. Ebből láthatta Henrik, hogy az ő addigi szelíd és csöndes, mondhatni „bársonyos” udvarlása nem volt hiábavaló: Judit látta, és tudja, miről van szó. De nem volt ellenséges, sem túl kemény. Ám feltette a kérdést, amire Henik nagy bátran azt felelte: – A férfi a nőtől. Judit becsülte, hogy kimondta. Hogy nem riadt vissza az utolsó pillanatban, és hogy eközben végig a szemébe nézett. Nem, Henrik nem akar hazudni, és talán nem is fog. Judit mosolygott: – Akkor a nő válaszol a férfinak: maradok. Vacsora után nem csak a számlát fizette ki – ehhez most is ragaszkodott – hanem átadta Henriknek a lakás első havi bérét. Aztán kiment az étteremből. Nem sietett, egy kicsit provokálni akarta a férfit legalább a látványával. Hiszen Judit is nő volt. Ám menet közben a szeme sarkából látta, ahogy több férfi is utánanéz, hiszen szeretik látni az olyan nőt, aki kitölti a ruháját önmagával… És míg el nem érte az ajtót, a hátában érezte Henrik Acora tekintetét is. A lakásban átöltözött. Régi, kopottabb farmert húzott, aztán edzőcipőt, ahogyan most a régi tornacipőket nevezik. Felül egy kicsit melegebben öltözött, mert úgy érezte, hűvös szellő lopakodik a tengerparton.

Tíz óra volt pontosan, amikor a kis kikötőstégre lépett. Egyetlen lámpa világított, az is a másik végén. De a kölyöknek éles szeme volt, no, és bizonyára nagyon várta tízeurós utasát. – Hejhó, itt vagyok! – mondta fojtott hangon. Úgy látszik, az esti sötétség miatt már akkor is konspirált, amikor erre még nem volt szükség. – Szia – Judit otthonosan ült be a csónakba. Nem felejtette el, hogy amikor először beteszi a lábát a járműbe, mindig középre, a képzeletbeli középvonalra kell lépni, úgy a csónak nem billenhet el semmilyen irányba. Paul eloldozta a kötelet, és már evezett is. Félhomály volt, de a kikötő vize furcsán csillogott. Nemcsak a csillagok, de a parti lámpák fénye is visszaverődött a két keskeny móló között. A hullámok kicsik voltak, mégis megringatták a csónakot, amikor kiértek a védett térségből. A sziget fekete bálnaként terpeszkedett előttük. Paul érezte, jobb, ha most nem szólal meg. Amikor kerülték azt a fekete valamit – Judit tisztán hallotta, hogyan susog a szél a fák lombjai között – halkan mondta: – Vigyél a stéghez, ott várj rám! Öt perc vagy több? Nem tudom. Paul is tudta: ha nappal nem is érintheti meg a stéget, mert a „banya felbőszül és ordít”, ilyenkor ezt senki sem tilthatja meg neki. Különben is, az utasára vár, mondta magának, felmentő érvként. Nem volt könnyű a sötétben megtalálni a kis öblöt. A holdtalan éjszaka megnehezíti majd a további útját is, tudta jól. De mire a kölyök elkapta a vízből kiálló gerendát, és ráhurkolt egy kötelet, már Judit szeme is kezdte megszokni a sötétséget. Kitapogatta, hol van és milyen magas a stég, aztán kilépett. Nehéz volt úgy menni, hogy az éjszakában nem látta

a lába alatt azt a mindössze harminc-negyven centi széles fapallót, amely ráadásul a súlya alatt egy kicsit ki is mozdult hol erre, hol arra. De elérte a második oszlopot, aztán érezte, hogy lejt – még három lépés, és a szigeten volt. Indult volna gyorsan, de itt sem sokat látott. Arra igyekezett, amerre a nő tegnap délelőtt ment a háza felé. A lába alatt széltől lesodort ágak reccsentek, ilyenkor megmerevedett, mint egy vadállat a sűrűben. Aztán a lombok között meglátta a fényt. Egy ablak sárga négyszöge vetült eléje. Véletlenül rálelt az ösvényre, ami a háztól az öbölbe vezetett. Most már magabiztosabban haladt. A ház így a sötétben nem látszott nagynak, de ez most nem számított. Judit csak a célt tartotta fontosnak. Némi előrehajolós tapogatás után rájött, hogy egy lépcsőre talált, és két fokot felfelé kell mennie, mert a villát több oldalról is körülveszi egy veranda. Erre a fa-teraszra kellett feljutnia, lehetőleg zajtalanul. Kint nem égett semmilyen lámpa, amin a lány nem is csodálkozott. Ha valaki egy szigeten lakik, utálja az embereket, és szinte soha nem fogad látogatókat – minek könnyítené meg fénnyel a kéretlen, ráadásul éjszakai vendégek dolgát? Judit végre megtalálta az ajtót. Mélyet lélegzett, aztán az öklével megverte. A fülét az ajtóra tapasztotta, közben az egyik kezével végigsimította a deszkát. Nem láthatta, de érezte, hogy már nagyon régen festhették. Az a régi festék már foszlott le róla, pattogzott körömnyi foltokban. Mivel bentről nem érkezett válasz, megismételte az erőteljes kopogást. Ami szinte dörömbölésnek hatott a nagy csöndben. Végre meghallotta Magda asszony jellegzetes, ideges és talán kissé meglepett hangját: – Ki az?

Judit nagy levegőt vett: most kell kimondania, ettől talán változik a helyzet. – Valter Orten lánya vagyok. A sötétben maga is megijedt, amikor elhangzott a mondat. Hát biztos benne..? Közben elképzelte, mit érezhet odabent Magda. Azt hitte eddig a percig, hogy egyedül van a szigetén, ahogyan oly sok éve már. És akkor valaki bekopog az ajtón, és azt mondja, hogy… A csönd még eltartott egy percig. Aztán Judit hallotta, hogy fordul a kulcs a zárban. Az ajtó résnyire nyílt. Aztán tágult a nyílás és a fény Juditra esett. Magda Pauler rettentő sovány volt, őszhajú és ideges. Szinte reszketett, és aligha a nyári éjszaka hűvösétől. Amint a fény a lányra esett, rekedten jegyezte meg: – Tegnap már elküldtelek téged. – Mert még nem tudta, ki vagyok. Az asszony keskeny arcából kiálló hegyes orra le és föl mozdult. Végigmérte a váratlan látogatót. – Egyedül vagy? – A csónakos fiú az öbölben várakozik. Magda egyik szemét összehúzta, úgy nézte a lányt: – Talán a füled… meg az állad. Az orrod nem… – majd hirtelen hevesen kiáltotta: – Mutasd a jobb csuklódat! Judit nem tudta, miért van erre szükség, de engedelmesen emelte a kezét. Magda Pauler hideg ujjaival megragadta a csuklóját, felemelte, kicsit kifordította – és ott nézett valamit. Talán azt hitte, nem talál ott semmiféle jelet? De talált. Azt a félborsónyi fekete pigment-foltot, amit Judit a születésétől viselt. Szerencsére csöppet sem volt feltűnő. Magda láthatóan dühös lett, amikor meglátta. Nyilván olyan testi jegyeket keresett, amelyek Valterre

emlékeztethették. Vagy amelyek hiánya bizonyságul szolgálhatna, hogy Judit hazudik? Vagy éppen ellenkezőleg: hogy igaza van? A hideg ujjak elengedték a lány kezét: – A fenébe, tényleg – mormolta. Lassan emelte a tekintetét, ismét a lány arcába nézett. Majd fázósan összehúzta magán a kopott kardigánt, és annyit mondott: – Gyere vissza nappal. A legjobb, ha dél körül jössz. Akkor beszélgethetünk – már csukta volna vissza az ajtót, amikor még eszébe jutott valami, hát a kelleténél hangosabban kiáltotta: – Egyedül gyere! Az ajtó bezárult. Némi sötétben bukdácsolás után kiért az öbölbe. Rálelt a stégre. Paul a kezét nyújtotta és furcsa dolog volt, de Judit most az ingatag kis csónakban érezte magát nagyobb biztonságban, mintsem a sziget biztos földjén. – Menjünk vissza, Paul – mondta csöndesen. A kölyköt feszítette a kíváncsiság: – Éjszaka messzebbre megy a hang, no és a víz is viszi ám… Csak a banyát hallottam, abból sem sokat értettem. Csak a végén azt, hogy „egyedül gyere!” – Igen, holnapra kaptam engedélyt. Vagy meghívót? – Judit szívesen eljátszott volna a szavakkal. Paul már evezett, kitartóan. A lány folytatta: – Most akkor beszéljünk az üzletről, kedves Paul. A gyerek hallgatott, és ebben a hallgatásban volt valami, ami azt mondta: ha a tengeren egy nő üzletről kezd beszélni, az a férfi számára jól nem végződhet. De ezt persze nem mondta ki.

– Vagy bérbe veszem a csónakodat holnap déltől, ki tudja, meddig, és magam evezek át, vagy elhozol, kiteszel és várod a hívásomat, mikor jöhetsz értem. Melyiket választod?

A szigeten Amikor Judit lejött az udvarra, Henrik éppen a kenyeressel tárgyalt. Annak autójából remek illatok áradtak szerteszét. Megpillantva a nőt, odahagyta beszállítóját és Judit után sietett: – Kedves Judit, ha szólíthatom így… látom, elmegy. Ma nem ebédel nálunk? – Jó napot, Henrik. A helyes szórend a következő: ma nem itt ebédelek. – Elpártolt tőlünk? – Dehogy! Csak kaptam egy ebédmeghívást oda, ahová legjobb tudomásom szerint évek óta senki be sem tehette a lábát. Ott várnak rám – és a fejével a tenger felé intett. Henrik arca megnyúlt. Nem csupán csodálkozott, de egyenesen megdöbbent. Lassan zuhantak ki száján a szavak: – Csak… nem a… szigeten? – De bizony. Viszlát! Egy kicsi kétsége azért volt. Miért kellett ezt megmondania? Kinek mi köze ahhoz, hogy hol ebédel? Még ha az éppenséggel a „kedvenc éttermese” is? Magda Pauler talán nem örülne, ha tudná. Kisváros ez, de nagy pletykafészek – jutott eszébe, amit a helybeliektől hallott. És különben is, a kis Paulnak is el-eljár a szája, sejtette. És mivel már kimondta, hát nem csinálhatta vissza, és nem is akarta. Fél tizenkettő múlt, amikor kilépett az utcára a Halvendéglő előtt. Egy pillanatra még visszanézett. Megdöbbentette, hogy Henrik Acora milyen arccal néz utána. Mint aki most tudta meg, hogy elárulták, vagy hogy holnap reggel kivégzik! Judit nem értette, minek ez a nagy felhajtás.

De ezzel még nem volt vége a furcsaságoknak. A kis kikötőben mintha mindenki őt nézte volna – körbepillantott és rájött: ez tényleg így van. A mólón ülő horgászok, a beszélgető öreg csónaktulajdonosok, a távolabb egy-egy botra kötött zsinórral pecázó gyerekek is őt kísérték a szemükkel. Paul a helyén volt, már eloldotta a csónakot. Csak halkan mondta: – Mindenki tudja, hová van meghívásod. Azért bámulnak így. – És vajon ki mondta el nekik? – kérdezte Judit, közben haragot mímelve nézett Paulra. A kölyök csak ingatta a fejét: – Mindig mondtam, hogy ez egy nagyon pletykás város. No lám, igazam lett. Judit lassan ment a szigeten. Most sokkal könnyebb dolga volt, mint éjszaka. Látta az ösvényt. Sőt, mintha nem lenne most itt annyi széltől letört ág? Vajon valaki reggel megtisztította az utat? Csak remélni merte, hogy valóban ez történt. A tenger illata belevette magát az orrába, talán a bőrébe is. Itt mindig fúj egy kis szél, értette meg. A sziget egyik felét kitárta a tengernek, ez a kis öböl, olyan, mint élő állatnak a puha hasa, lágy ágyéka. Ám ugyan akkor keményen tartja félköríves, ellenséges hátát a szárazföld, vagyis a város felé. Aki ide ezt a házat építette, ezt akarta mutatni, és így is lett. Amint kiért a fák közül, Judit szeme előtt kibontakozott a villa. Rengeteg virág nőtt az ágyásokban, szép díszcserjék sorakoztak a néhány lépcsőhöz vezető út mellett. A villa kopott volt. Évtizedek óta állt itt, kitéve esőnek, szélnek, tengeri párás levegőnek. Most már megérdemelne egy újrafestést, itt-ott a hibák kijavítását. Az ereszcsatorna itt-ott megereszkedett, a bádog elrozsdásodott – felújításért

kiáltottak az ablakok is. Külső fakeretükről lepattogzott a festék, pikkelyekben kunkorodott el a fától, amelyhez egykor olyannyira tapadhatott. Összességében mégis kellemes benyomást tett a ház. Nem volt túl nagy, de laposan elnyúlt hátul is, a fák alatt, akár egy mediterrán, régi, toscanai villa, amely a római birodalom korát és dicsőségét idézi fel. A tetején a félköríves római cserepek csak fokozták ezt a benyomást. A tető dőlésszöge sem volt nagy, hiszen itt nem kellett nagy hóra számítani, amit a gravitáció le kell vigyen a meredek tetőről. A ház, akár egy életművész kövér macska, jólesően terpeszkedett a neki rendelt helyen. Juditnak az volt a benyomása, hogy sehol másutt nem festene ilyen jól, mint éppen itt. A villa és a sziget – voltaképpen egyek. Egyik sem létezhetne a másik nélkül. Alighanem nézték őt egy ablak zsalui között, vagy az ajtó résén? Mert amikor Judit fellépkedett a három lépcsőfokon, bentről kiszólt a már-már ismerős hang: – Gyere be, és menj ki a teraszra. A terasz a ház nyugati oldalán volt, de lám, csak bentről lehetett megközelíteni. Judit szeme megszokta a benti sötétséget – minden ablaktábla be volt hajtva, hogy odabent hűvös maradjon – egy ajtó viszont tárva-nyitva volt. Onnan most nem süthetett be a nap a házba, és mögötte látott egy teraszt asztallal, székekkel, napernyővel. Lehet, hogy oda délután süt a nap..? Biztosan. És akkor ott szokott ülni Magda Pauler, ott iszik egy kávét, olvas, zenét hallgat, vagy csak nézi a tengert, és ki tudja, merre járnak a gondolatai? Esetleg éppen… Valterra gondol? De semmi bizonyosság nem volt a kezében, tétován tapogatózott. Az a tegnap esti jelenet, amikor Magda megszemlélte a csuklóját… Az talán meggyőzte őt, hogy

tényleg Valter lányával áll szemben? Ettől most Judit is biztosabban érezte magát. Hiszen az a pigmentfolt a csuklóján csak akkor jelenthetett Magdának bármiféle bizonyítékot, ha ő is látott egy ehhez hasonlót a férfi csuklóján… A teraszon árnyék volt. Kényelmes karosszékek vastag, puha párnákkal, és a háttámlán is párnák. Az asztalon szemlátomást friss, tiszta abrosz, itt-ott még látszott rajta a vasalás nyoma. Aligha ez lehet itt minden nap. Mintha Magda asszonynak az, hogy annyi év után fogad egy vendéget, valamiféle ünnepnapot jelentene – és lehet, csakugyan így van! A terasz mellett a kert folytatása, amit Judit a házhoz közeledve nem láthatott. Itt inkább embermagas fák és cserjék álltak, meg dísznád nőtt csomókban, színes bugákat mozdított a könnyű szellő. Közöttük egy keskeny ösvény kanyargott, látszott, hogy megtervezték. Talán éppen az, aki szeretett itt sétálni. A várost innen nem lehetett látni, a kis erdő eltakarta Fortont. Judit úgy érezte: a ház lakója szándékosan takarta el magát a város elől, és nem lehetett ez egy kósza, spontán, friss ötlet, mert a fák legalább húszévesek voltak. Ugyan a lány nem értett ehhez, de azt látta, hogy a törzsük már eléggé vastag, némelyik olyan, mint az ő dereka. Nem a múlt hónapban ültették őket ide, annyi bizonyos. És aki ültette őket, egyfajta falként, paravánként használta. Aki erre jár, annak nem hiányzik a város látványa. Letette a táskáját az egyik székre. Várt. És akkor furcsa dolog történt vele, benne. Mintha visszarepült volna az időben, igaz, nem tudta, milyen rég történt, aminek most szinte a szemtanúja lett. Valter Orten – érezte meg valami teljességgel megfoghatatlan módon – itt ült ezen a teraszon! Ha kicsit megerőltette magát, azt is látta, hogy talán kockás ing volt rajta és a haja már őszes, pedig fiatal ember kellett legyen…

Akkor. De az mikor volt, nem tudta. Csak egy pillanatig tartott a jelenés, aztán a hangulat – ha ugyan csak hangulat volt – eltűnt, és Judit egy pillanatig nagyon árvának és magányosnak érezte magát azon a teraszon. Most éppenséggel nagyon is biztos volt abban, hogy a férfi egykoron itt ülhetett. Hallotta, hogy jön Magda, még azt is felismerte a lépteiről, hogy valami terhet hoz. Nem nézett az asszonyra, csak odamutatott a mellette lévő, most üres székre: – Ott szokott ülni, igaz? Magda Pauler kis híján elejtette a levesestálat. Döbbenten állt és pislogott. Judit lassan feléje fordult, és megnézte őt, alaposan. A keskeny arcot, a sovány testét. A ráncait. Biztosan idősebbnek látszik a koránál, futott át a fején a kósza gondolat. Nem teljesen egészséges, látni az arcán. Az orra mellett az a két függőleges, mély vonás sem sok jót jósolt. A haját talán próbálta ma reggel kicsit rendbe tenni, de nem sok sikerrel – olyan volt a frizurája, mint egy varjúfészek. A haja jobbára ősz már, tarkítva az egykori feketével: „mákosnak” mondják az ilyent. Juditnak volt egy olyan érzése, hogy az asszony máskor talán nincs ennyire kiöltözve. Tegnap este, amikor váratlanul rátört, valami rettenetes házi rongyokat viselt éppen. Most valami jobb, tisztább ruha volt rajta, kicsit öregasszonyos, mégis jobb benyomást tett a lányra, mint előző nap. Viszont azt is sugallta, hogy csak azért sem öltözött ki a látogató kedvéért valami parádésan! Nem a legjobb ruháját vette fel, mert annyira nem tiszteli meg azt, aki erővel tört rá! Mindez persze egyetlen pillanat alatt játszódott le. Az asszony még állt egy pillanatig, két kézzel fogta a régimódi levesestálat. Porcelán volt, virágokkal az oldalán, de fából

készült a két fogantyú, nem égették az ujjait. Letette az asztal közepére, egy ott heverő parafa korongra. A fejét csóválta: – Mi vagy te, látnok? Nem várt válaszra, visszasietett a konyhába. Judit leült és elégedetten hátradőlt – hát nem jött hiába! Magda asszony most ismerte be, hogy Valtert ismerte, mi több, a férfi tényleg ott szokott ülni, azon a széken, Judittól balra. A lány azon kapta magát, hogy alaposan megnézi azt a széket, mintha ott felfedezhetné apja valamikori jelenlétének apró jeleit is. Aztán Magda visszajött, nem szólt semmit. Két tányért, evőeszközöket hozott, kis fonott kosárkában kenyeret, letakarva vászonkendővel, miként illik. Ahogyan ezen a vidéken is teszik a gondos háziasszonyok, hogy ne szálljon rá légy, még egy ebéd ideje alatt se szárítsa a nap azt a pár szeletet, ami esetleg megmarad. Juditnak tetszett itt minden, de óvakodott ezt kimondani. Nehogy Magda azt higgye, azért hízeleg, „udvarol” most neki, hogy beszéljen. Remélte: ha Magda már meghívta őt ebédre, akkor beszélni is fog Valterről. Hagymalevest készített, nagyon jó volt az illata. Judit kicsit várt, míg kihűlt, aztán megkóstolta, és csak annyit mondott: – Nagyon fíncsi. Szándékosan így, gyermeknyelven, ahogyan kiskorában is mondogatta, ha Anya jót főzött. És általában jót főzött. Szótlanul kanalazták a levest, Judit előbb végzett, hát ő kezdett beszélni. Elmondta, a húgával együtt hogyan nőttek fel Anyával és Apával, majd azután már csak Apával. Szóba került a kórház, a genetikai vizsgálat. Judit nem időzött egyik részletnél sem. Ugyanakkor nem akarta azt a benyomást kelteni: azért siet, mert fél, hogy elfogy a vendéglátó türelme. Inkább azt szerette volna, ha Magda viszonylag teljes képet

kap arról, ami történt, és látja az utat, amelynek végén ő ide került a szigetre. Persze volt egy pont, ahol még nem volt biztos a dolgában. Beszéljen Frankról, a rendőrről? És arról, hogy éppen Frank sugallta neki: keresse meg Magda Paulert? Úgy oldotta meg, hogy mivel hallott pletykákat a városban Valter esetleges maffia-kapcsolatairól, hát bement a rendőrségre és ott felvilágosították. Mesélt arról is, hogy a városi könyvtárban elolvasta a régi újságokat – amik persze digitalizálva voltak, képernyőn került velük szembe – és már nem emlékszik, de vagy ott olvasta Magda nevét, vagy valamelyik, a régi időkre emlékező helybeli említette neki. Szóval így került ide. Mire végzett, már a második fogást ették; spagettit. Nagyon ízletes volt a szósz, amit Judit kellőképpen meg is dicsért. Magda asszony egész idő alatt nem szólt egy szót sem. Csak amikor Judit befejezte, az asszony felállt, fogta a tányérokat, és csak annyit mondott: – Ő is mindig így mondta: „nagyon fincsi”. Judit azt vette észre, hogy örül ennek is. Vagyis egyre csak gyűlnek a „genetikai” jelek, hogy tényleg Valter az apja. A pigmentfolt, de még a kedvenc szavajárása is erre utalna? Lehetséges, hogy a gének ilyesmit is átvisznek egyik nemzedékről a másikra? Kicsit furcsán és hihetetlenül hangzott, ám Judit mégis azonnal elfogadta. El akarta fogadni. Az asszony visszajött üres kézzel, és közölte: – Lesz kávé meg süti. Azt nem én sütöttem, afféle bolti tucatáru. De a kávé saját pörkölés – érződött, hogy erre büszke. Ki tudja, hány éve nem volt vendége, nem főzött senkinek ebédet? Judit próbált visszaszámolni: Frank szerint „azok az események” kétezer kettőben történtek. Te jó ég, Magda

asszony tizenvalahány éve él ebben a házban úgy, hogy alig áll szóba bárkivel is? Talán csak a boltossal, aki kéthetente kihozza neki, amit rendelt? Ültek egy pillanatig, nézték egymást. Magda asszony sötét szeme a lány arcán röpködött és Judit jól tudta, miért: jeleket keres. Bizonyítékokat, hasonlóságokat, valamit, amibe megkapaszkodhat. Judit is érdeklődve nézte őt, de az ő fejében egészen másféle gondolatok kavarogtak. Ha Valternak volt valami köze ehhez a nőhöz, akkor ugyan miféle? És mit láthatott benne? Magda vajon sokkal szebb lehetett akkor, mint most? Mert most nem volt szép. Talán csak már nem? Az idő olyan kérlelhetetlen… Ha belegondolt, hogy egyszer ő is lesz ötven, majd hatvan, és még több, ha fonnyad a bőre, a melle, a combja, ha a haj csak egy csutak lesz a fején… De amíg fény ül a nő szemében, addig nincs baj, mondogatta most, igaz, kicsit erőtlenül. Egy nő addig nő, amíg tetszeni akar. Bárkinek, de tetszeni töretlenül, sorscsapások ellenére, és azok után is. Amikor csönd lett, és Magda ráeszmélt, hogy a lány a története végére ért, az első pillanatban nagyon kényelmetlenül érezte magát. Ez volt az a pillanat, amikor rájött, hogy most már neki is szólnia kell. Ő hívta meg Juditot ebédre, ő hallgatta végig a lány történetét. A legkevesebb ilyenkor, hogy visszaadja a kölcsönt, elmondja, amit tud. Már csak azért is, mert hiszen ez a lány ideutazott sok száz kilométert, miután nyomozott még a fővárosban, aztán itt Fortonban is az apja után. Magda már nem kételkedett abban, hogy Judit valóban Valter lánya. Észrevett pár halvány hasonlóságot, egyes mozdulatokat, a lány nézését, a fej tartását, ezek mind-mind Valterra emlékeztették őt. Akire amúgy is sokat gondolt, mostanában különösen.

De olyan nehéz volt megnyílni! Előásni mindazt, aminek a múltba, a lelkébe temetésén annyi évig fáradozott. Mindazt most kitárni, amiről azt hitte, hogy már soha senkinek nem fog beszélni. Kinek is mondaná..? A várost nem érdekli, de ezt a lányt talán igen. Úgy tűnik, igazat mond, tényleg Valter lánya. Akkor pedig megérdemel ennyit. Legalább ennyit. Magda Pauler lassan beszélni kezdett: – Kétezeregy nyarán történt. Én akkor már itt éltem. A férjem régen elment, vagyis hadd mondjam ki kereken: meghalt. A fiam rosszul nősült, az ő házassága sem volt a legjobb. Szóval ilyen lelkiállapotban éltem itt, a szigeten, amikor Valter felbukkant. Ez egy kisváros, így hát hallottam róla már korábban. Hogy egy harmincas, jóképű férfi, aki könnyen ismerkedik. Van pénze, és bizony azt is suttogták, hogy benne lehet néhány sötét ügyben… De senki sem tudott semmi bizonyosat. Egy napon felbukkant az öbölben egy bérelt vitorláson… Judit közben igyekezett gyorsan kiszámolni, hogy akkor vajon hány éves lehetett Valter, és mennyi Magda? Az apja születési dátumát ismerte. Valter huszonhárom lehetett, amikor Judit született, tehát most lenne negyvennyolc. Kétezeregyben tehát harminchárom lehetett? Bajban volt Magda korával. Most legalább hatvan éves, vagy majdnem annyi. Akkor negyvenöt volt? Ha ez igaz, akkor tizenhárom évvel lehetett idősebb Valternél. Vajon mi történt közöttük? A nő mintha pontosan érezné, merre járnak Judit gondolatai, így folytatta: – Tényleg jóképű volt, különösen talpig fehérben. Mert így öltöznek az itteni jacht-tulajdonosok, a vitorlázók, olykor még a vasárnap délután az öbölben csónakázgató polgárok is…

Fehérben, tengerészkék sapkában, elöl arany horgonnyal! A divatfiak meg még a zakójukra is odahímeztetik az arany horgonyt a szintúgy arany kötéllel, amilyen hiúk. Mintha ettől máris marcona tengeri medvék lehetnének! De az apádnak ez valahogy jól állt. A vitorlását bérelte, és ezt nem is titkolta. Akkor még én is nyitottabb voltam. Néha benéztek a szigetre ismerősök, barátok, amíg voltak. Amíg el nem martam őket magamtól. Özvegy voltam, és akadtak napok, sőt hetek, amikor senkit sem akartam látni. Judit türelmesen várakozott. Tudta, hogy az asszony csapongani fog, de hát maradt éppen elég idejük, és így talán többet megtud a háttérről is. Nem adta semmi jelét annak, hogy őt csak a történet Valterre vonatkozó része érdekelné. Most már biztos lehetett abban, hogy Valter és a háziasszonya között történt valami. Már csak negyedóra kérdése volt, hogy ez is kiderüljön. – …Nyár volt, azt hiszem augusztus. Ott állt a fedélzeten, egy kézzel fogta a stég cölöpjét, és azt kérdezte, tudnék-e adni pár liter ivóvizet, mert azt bizony elfelejtett hozni, és most megy ki a tengerre. Visszamentem a házba, töltöttem vizet és éppen kijöttem a nagy, húszliteres kannával, amikor már oda is ért. Kikötötte a vitorlást, és utánam jött, mert mint mondta, nem nézheti, hogy egy hölgy cipelje neki a vizet. A stégen még beszélgettünk, aztán hirtelen felajánlotta, hogy kivisz a tengerre, egy-két órát vitorlázunk, úgyis vissza kell jönnie a fortoni kikötőbe, mert este dolga lesz a városban. Nagyon tudott beszélni az apád, te lány! Én meg hagytam magamat rábeszélni. Pedig tudtam, hogy több mint tíz évvel fiatalabb nálam. Én, a szolid, negyvenes özvegyasszony egy vadidegen emberrel kimentem a tengerre! Nem ismertem saját magamra. Valter nem mutatta, hogy na, ezzel most aztán a kezében

vagyok, hogy ha most ilyen nagy hatást gyakorolt rám, akkor máskor is így lesz… Sőt, a maga módján még tisztességes is volt, nem erőszakoskodott. Neked bevallhatom, Judit… különösen ennyi év után… hogy jólesett a figyelmessége, amivel körülvett. A távolból láttam más fortoni férfiakat, akadt, aki társasággal volt, de azok mereven, egyenes derékkal ültek a kormánynál, balkézben a nagy vitorla kötele, vagy éppenséggel a fokvitorláé, és komolyan tették a dolgukat. Ezeknek a vasárnapi vitorlázás afféle rituálé volt, amit jó idő esetén megejtettek nyaranta négyszer vagy ötször, és ezzel máris úgy érezték, eleget tettek a tengerparti férfiak és családapák kötelességeinek. Nos, Valter nem ilyen volt. Nem fortoni volt, és nem is akart olyan lenni, mint azok ott az öbölben. Kinevette őket. És velem is rendes volt. Udvarolt, amivel eleinte nagyon zavarba hozott. Ő talán harminckettő vagy harminchárom lehetett, én meg bizony negyvenöt múltam. Láthatta rajtam, hogy nem vagyok harmincas. De egyetlen szóval sem adta tudtomra, hogy egy öregedő nyanyának tart, akivel majd jól ellesz pár éjszakán, aztán többé nem teszi a lábát a szigetre… Még meg is csókolt. Ne kérdezd, te lány, hogy én akkor mit éreztem. Úgy megijedtem, hogy teljesen kiment belőlem a vér… Mert jó volt az a csók, szegény megboldogult uramtól ilyent már húsz éve nem kaptam, ha valaha is, egyáltalán… Visszahozott a szigetre, akkor ment le a nap. Vörös fényben úszott minden, főleg a hajó vitorlája, meg nyugaton az egész égbolt… Kiléptem a stégre, ő még egyszer megcsókolt, és olyan természetesen kijelentette: holnap este eljön, hogy „beszélgessünk”… Isten bocsássa meg nekem, negyvenöt évesen már tudtam, hogy nem csak beszélgetés lesz, de úgy örültem..! Létezik még ilyesmi? Egy

ilyen nőre szemet vethet valaki? Aki ráadásul finom úriember, jóval fiatalabb, csinosabb… hát mit láthat bennem? Kis szünet jött, ami alatt Judit moccanni sem mert. Érezte, kialakult egy hangulat, ami most elfoglalta Magda lelkét. Minden apróság megzavarhatja, romba döntheti. De Magda annyira az emlékeibe merült, hogy nem zökkent ki. És máris jött a folytatás: – Valter tényleg átjött másnap este. Elég késő volt már: bérelt egy csónakot, és megvárta, míg besötétedik. „Nem akarta, hogy híre menjen annak: egy öreg nővel randizik…?” Ezt kérdeztem tőle, amikor kikötött a stégnél. Félhomály volt köröskörül, éppen csak láttam a fehér ingét, ő meg az én világos ruhámat. Nem válaszolt a kérdésemre, vagyis hát válaszolt, csak nem szavakkal. Odajött, megölelt és úgy megcsókolt, hogy a tarkótól a sarkamig futott rajtam végig valami, mintha elektromos áram csapott volna meg, mintha villám érte volna a fejemet és ment át a gerincemen… Csak álltam reszkető lábakkal, és a csók alatt kis híján elvesztettem az eszméletemet. Valter szerintem nagyon jól tudhatta, mit érzek, sőt ezt nagyon is természetesnek tartotta. Az apád egy kicsit macsó volt, tudtad? Az utolsó kérdés persze csak költői lehetett – Judit most kezdte megismerni az apját. Magda asszony még mindig sokkal többet tudott róla, mint ő. De eszébe jutott Anya – hát csoda, hogy huszonvalahány éves fejjel nem tudott ellent állni Valternak? – Bementünk a házba, és nem kell neked elmesélnem, ugye, hogy aztán mi történt? Az is nagyon jó volt vele. De a legjobban azt becsültem benne, azért örültem neki, sőt majdhogynem imádtam azt az embert, mert soha sehogyan nem éreztette velem a koromat. Neki én nő voltam, sőt – mint

többször mondta – „egy jó nő”. Kortalan szerető. Magunk között szólva csodálkoztam kicsit, mert hát bizonyára jobb nőkkel lehetett dolga, mint én… Sok nő lehetett az életében, mire Fortonba ért. Az én ágyamban pedig úgy viselkedett, mint aki most fedezi fel a női testet… Ma, így utólag visszagondolva, azt kell mondanom, hogy ravasz volt az apád. Tudta, mivel hízelegje be magát egy nőhöz. Később arra gondoltam, azért hálózott be, hogy beköltözhessen a szigetre, a villába. Hogy övé legyen ez itt mind! – intett körbe. Judit szeme egy pillanatra követte a mozdulatot, körbeszaladt a zöldben, és a fák között a tenger is megcsillant. De rögtön visszatért Magdához, aki töprengve ült az asztal túloldalán, nézte maga előtt az abroszt, két ujjal meg is simította, és halkan folytatta: – De ennek nem adta jelét. Viszonyunk lett, el-eljött és itt töltötte a fél éjszakát, hajnal előtt visszaevezett a kikötőbe. Mi ketten együtt soha nem hagytuk el a szigetet, nem jártunk ki a városba. Én már akkor sem mentem ki a partra, a bevásárlásokat is mások intézték nekem. Valtert olykor napokig nem láttam, és sohasem tudhattam, mikor érkezik. Nem is telefonált. Egyszer bevallotta: azt hiszi, a rendőrség lehallgatja a telefonját… Én nem hittem el. Máskor azt mondta, nehezen szabadult meg a követőktől. Kérdeztem: kik követik? Vagy azt mondta, hogy civil ruhás nyomozók, vagy azt, hogy a maffiózók. Ugyan soha nem mondott részleteket, de egyszer elszólta magát, hogy a maffiával üzletel. Akkor komolyan megijedtem… féltettem őt. Meg tudod ezt érteni, Judit? Én voltam, aki hálával tartozott neki. Egy tizenhárom évvel fiatalabb férfi járt hozzám, dédelgette a testemet, boldog voltam, ha csak felbukkant, és még boldogabb, ha hozzám ért a varázslatos ujjaival… Féltettem, hogy baja esik. De az fel sem merült bennem, hogy elküldjem őt. Majd leszel te is negyvenöt

éves, és ha nem lesz akkor valaki, aki veled él, bizony meg fogod becsülni az ilyen kapcsolatot is. Nem adtam én neki semmit a testemen kívül. Meg hát, érzéseket… Ő csak jött, vacsorázott, és mentünk az ágyba… Talán az tetszett neki bennem, hogy problémamentes voltam. A városbeli nők biztosan elvárták volna, hogy vigye el őket ide és oda, vacsorázni, moziba, netán kirándulni, vegyen nekik ruhát vagy ékszert… Nos, velem ilyesmiről szó sem volt. Kényelmes szerető voltam, és olcsó. Soha nem adott nekem semmit, pénzt vagy ékszert, nem hozott ruhát, de még egy szál virágot sem. Azt hiszem, az is nagyon tetszett neki, hogy a szigeten laktam, amit ugyan nem volt könnyű dolog megközelíteni, de ez azt is jelentette, hogy a cinkosai vagy a követők sem tudtak utánajönni… Mert ezek továbbra is voltak. Legalábbis azt állította nem is egyszer. Magda hangjában azért ott volt egyfajta szomorúság is. Hiszen ha előbb nem, hát Valter később mégis csak áldozata lett egy lövöldözésnek – vagy hogyan is volt ez? Frank talán nem mondott el mindent, vagy maga sem volt birtokában az összes információnak. De lehet, hogy Magda többet tud, mint Frank, többet, mint bárki más a városban? – Tudod, Judit, később sokszor eszembe jutott az a bő fél év. Mert csak annyi jutott nekünk. És azóta sem múlik el nap, hogy ne gondolnék Valterra. Ritka az olyan férfi, aki rövid idő alatt ennyire bevésődik az ember lelkébe… Szóval, az apád ravasz ember volt, sikerült neki úgy megbolondítani engem, hogy bizony még az is megfordult a fejemben, ráhagyom a szigetet, amit a szüleim szereztek meg még a múlt század közepén. Legyen övé a villa is, ha én meghalnék… De nem akartam meghalni. Sőt, nagyon is jó volt az életem akkoriban! Mintha folyamatosan álmodnék. Múltak a hónapok, és az

emlékezetemből, sőt az életemből is kihullottak azok a napok, amikor Valter nem jelentkezett. Nem is telefonált, mert, mint mondta, „a mobilom híváslistája alapján eljutnának hozzád is”. Nem is adta meg a számát. De hát úgyis csak az számított, amikor felbukkant. Mindig sötétedéskor jött, vagy éppen már éjszaka, állandóra bérelt egy csónakot a kikötőben, ponyvával fedte, benne voltak az evezők is. Ha itt volt, a mennyekben éreztem magamat. Azt hiszem, Valter itt a villában végre elereszthette magát. Itt senkitől sem kellett félnie. Tervezte, hogy szerez nekem egy nagy kutyát, de meg vagyok győződve: inkább arra gondolt, hogy a kutya riasztaná őt, ha éjszaka velem van, és a követői partra szállnak a szigeten… Bevallom, akkoriban vagy arra gondoltam: nagyképűsködik, nagyon fontos embernek tartja magát, akinek sok ellensége van, és azok soha nem szállnak le róla… vagy csak előttem játssza meg, hogy ő valaki. De jól megvoltunk az ágyban. Kivirultam. Bevallhatom neked, Valter lánya Judit, hogy az apád csodát tett velem. És nem csak a szexről beszélek. Ha ő maga szavakkal nem is tett sokat, de azzal, ahogyan bánt velem, ahogyan nőnek tekintett, és ügyelt arra, hogy én is kapjak tőle sok örömöt, nos, azzal szinte gyógyított. Akkoriban semmi bajom sem volt, vidáman énekelgettem naphosszat a konyhában, a teraszon, a virágoskertemben. Magda elhallgatott. Judit sejtette: most jön az utolsó rész, és abban már nem lehet semmi vidám. Semmi, amire az asszony örömmel emlékezne. Magda talán ezért tartott most egy kis szünetet. Erőt gyűjtött? Judit az arcát nézte. Megpróbálta olyannak látni, amilyennek Valter láthatta tizenkét évvel ezelőtt. Az biztos, hogy Magda sohasem volt az a kimondott szépség; de amit Valter után tett vele az idő, azt Judit valóságos merényletnek

nevezte. Látszik, hogy ami akkor történt vele, az megtörte őt, és nem csak belül. Az arcából kiállt keskeny és hegyes orra, ami manós kifejezést kölcsönzött neki. Ezt erősítette nőknél szokatlanul erős szemöldöke, ami ősz volt már, akárcsak a haja. Azok a szürkés, makacsul szerteágazó szálak régen láthattak fésűt és még régebben ollót. Az asszonyon látszott, hogy most egy pillanatra megfeledkezett a vendégről. Egész valójával a múltban volt. A perc kicsit elnyúlt, és Judit óvatosan köhintett. Magda Pauler felocsúdott, körbenézett, a szeme megakadt Juditon. Nem lehetett tudni, mire gondol, pedig Judit farkasszemet nézett vele. – Ha jól sejtem, akkor most jön az utolsó találkozás – mondta segítően. Magda megrázta a fejét, de ezzel nem tagadta a lány állítását: – Igen, de azért már korábban is történt egy és más. A következő évben jártunk már, fél éve tartott a kapcsolatunk, amiről mellesleg, ha valaki akkor megkérdezi, milyennek tartom, nem tudtam volna válaszolni… Valter hol volt, hol nem volt, mint a mesében. Jött és elment, aztán napokig nem hallottam róla. A városban terjengtek pletykák róla is, de senki sem tudott bizonyosat. A boltos, aki motorcsónakján az árut hozta nekem, férfi létére igen bőbeszédű volt. Észre sem vette, hogyan irányítottam a beszédfolyamát, és így ha Valtert nem is láttam hetekig, azért a boltoson keresztül hozzájutottam minden róla szóló történethez és hírhez, amit akkortájt a városban meséltek a ráérők, a pletykások. Én nagyon örültem ahányszor csak felbukkant, de akkoriban már tényleg kezdtem őt félteni. Mert mi van, ha igazat mondott azzal a maffiával meg a rendőrséggel? De persze másra is gondoltam: ha csupán szeretőnek tartana engem, nem mondta volna el az efféle

problémáit. Kicsit büszke is voltam a viszonyunkra, de senkinek sem szóltam róla. A fiam, bár elég közel lakik, csak annyit sejtett, hogy jár hozzám valaki. Néha késő este látta, hogy valaki csónakkal indul a szigetre, de sohasem látta a férfi arcát, és nem is sejtette, ki lehet az. Nagyon dühös volt rám ezért, többször felkeresett nappal, és bizony veszekedtünk. Megmondtam neki kerek-perec, hogy szeretőm van, és nagyon jól érzem magamat, különben pedig nincs hozzá köze… Hát össze is vesztünk egyszer úgy, hogy a saját fiam azóta sem látogat meg, pedig itt lakik a városban. Judit úgy sejtette, ezt a közjátékot Magda csak azért meséli el, hogy húzza még az időt. De hát úgyis be fogja fejezni a történetet! Ha már elkezdte, és eddig elmondta, mire vár? Talán a fájdalom szorítja el a szívét és a torkát, egyszerre. És Magda arcába pillantva éppen ezt látta. Az asszony oldalra billentette a fejét, és végre elkezdte: – Valter egyszer nem jött egy hétig, nem jött tíz napig. Akkor már sejtettem, hogy valami baj lehet. A városi rádiót ritkán szoktam hallgatni, akkor viszont csüngtem a híreken. Meghallottam, hogy letartóztatásokról beszélnek: egy „ismert kereskedő” házában megfogták a maffia több vezetőjét. Ráismertem a leírásból, meg a neve kezdőbetűiből… Vajon hány „VO” lehetett akkoriban a városban, aki kereskedő volt, abban az utcában volt saját lakása, meg a belvárosban a boltja, éppen, mint neki..? Eltelt vagy három hét, és nem jelentkezett. Mivel máskor sem telefonált, hát aggódtam ugyan, de vártam. Lehet, túl büszke voltam akkoriban, sőt magabiztosan önhitt, de meg voltam győződve arról, hogy egyszer csak felbukkan, ahogyan régebben. Persze arra is felkészültem, hogy talán akkor napokig marad.

Judit kivárt. Ő már tudta, amit Magda, lám, még tizenvalahány évvel később sem tudott meg: Valter, ha nem is szabad akaratából, a rendőrségnek dolgozott ebben az ügyben, és hálából bírói felmentéssel megszökhetett. Ez megtörtént, de Valter ahelyett, hogy azonnal igen messzire menekült volna, lehetőleg Európán kívülre, még egy órára visszatért a városba, hogy átvegye azt a pénzt, amit a boltja eladásáért kapott. Hát persze, hiszen ebből a pénzből akart menekülni, amúgy nem volt egy vasa sem… Akkor történt az a dicstelen és tragikus lövöldözés, amelyben Frank fia odaveszett. A nap most eltűnt, felhők jöttek. A két nő a napernyő alatt mintha időn kívülre került: egy régi este története bontakozott ki az asszony szavaiból: – Minden este vártam őt. Étel, ital a hűtőben, én pedig sokáig fent voltam. Az a lámpa a bejárat fölött mindig égett. Sokszor csak reggel kapcsoltam le. Egy este a helyi rádió híreit hallgattam, de késő estig nem mondtak semmit. Lezártam és aludni készültem. A víz a város felől vijjogó-szirénázó autók hangját hozta. Arra gondoltam, hogy tűz van, vagy mentők igyekeznek a kórházba… Valter aznap sem jött, lefeküdtem hát. Nem tudom, mennyi idő telt el, különös félálomban lehettem. Aztán a nevemet hallottam… az első percben meg voltam győződve róla, hogy ez is része az álomnak. De zaj ébresztett… azonnal kitisztult az agyam, és tudtam, hogy valami nagy baj történt. Felismertem Valter hangját: vagy még az ablakom alatt ült, vagy kúszott az ajtóm felé… „Oltsd le a lámpát!” – ezek voltak az első szavai. Döbbenten kuporodtam mellé, véres volt a mellén az ing. És csupa víz! A zakóját elhagyta, vagy eldobta valahol. Pénzt is emlegetett, hogy az sem maradt nála. Ettől nagyon dühös volt. Lekapcsoltam a lámpákat, és a sötétben bevonszoltam őt a

házba. Hajnalban, vagy még pirkadatkor kimentem, és lemostam a lépcsőt, ne maradjanak ott vérnyomok. Elmondta, hogy két lövést kapott, de csak az egyik súlyos. Orvost akartam hívni, de nem engedte. „Akkor megtudják, hogy élek, és hogy itt vagyok!” – figyelmeztetett. Szörnyű pillanat volt az, Judit! Akkor értettem meg visszamenőleg, hogy amikor néhányszor „elszólta magát”, nem hazudott. Lehet, így akart felkészíteni arra, hogy egyszer lebukik, börtönbe kerül? Vagy hogy agyonlövik? Hát most nem sok hiányzott. Mivel ragaszkodtam hozzá, megtettem mindent, amire kért. Nem értesítettem a hatóságot, nem hívtam hozzá orvost. Pedig nagyon szenvedett. Elláttam a sebét, lemostam, bekötöztem, adtam neki fájdalomcsillapítót… Tudod, aki így él a maga kis szigetén, mint egy Robinson, annak minden eshetőségre vannak gyógyszerei. De azok itt már nem segítettek. Valter kezdett félrebeszélni… Kora reggel láttam ám a fák között, hogy nagy a nyüzsgés a parton. Motoros csónakokkal járják az öböl vízét. Valaki bizonygatta, hogy látott egy férfit úszni a vízben. Nem nagyon hittek neki, egy közismerten részeges hajléktalan volt, aki a halászkikötőben szokott éjszakázni. Én meg csak csodáltam Valtert: abban az állapotban, két golyóval a testében átúszott a szigetre..? De megtette. Magda elhallgatott. Judit most alaposan megnézhette az arcát, mert az asszony nem figyelt rá. Nagyon is benne volt az emlékeiben, hosszú percekig bennük is élt. Becsukta a szemét és hátradőlt a székén. Judit most szebbnek látta a ráncait. Ahogyan ott ült, különös kifejezés jelent meg az arcán, amit Judit másoknál még sohasem látott. Magda egyszerre örült is, de fájt is ez az emlékezés. A hangja is más volt: mélyebb és rekedtebb, amikor folytatta:

– Azon a délelőttön kétszer is elmentek itt a rendőrök motorcsónakkal, egyszer kézi hangszóróval bekiabáltak, jöjjek ki. Hát kimentem a stégre. Ismertek, tudták, hogy senkivel sem állok szóba. Mivel egyedül odajöttem, hát nem tételezték fel, hogy Valter itt van valahol a szigeten, fegyverrel tart sakkban, vagy hogy a túsza lennék. Mondtam: semmit sem láttam, és megkérdeztem, mire föl van ez a nagy felhajtás? Csak annyit mondtak, hogy megszökött egy rab, azt keresik, és utána békén hagytak. Valter meg közben haldoklott. Amikor már láttam, hogy nagyon rosszul van, felragadtam a telefont, hogy mégis hívom a mentőket, de megfogta a karomat, utolsó erejével még odahúzott magához. Valami olyasmit mondott: ne találják meg! Hadd higgyék, hogy él valahol rejtekben, hogy egyszer még visszajön… Délután negyed hatkor halt meg. Öt óra tizenöt perckor… Nem tudom, miért, de rögtön megnéztem a faliórát és az annyit mutatott… Öt óra tizenötöt. Valami most újra összetört az asszonyban. Magába roskadt. Az emlékezés súlya nagyobb volt, mint az ereje, pedig bizonyára hosszan készült erre a vallomásra. De egyszerűen kifolyt belőle az erő, akár a víz a lyukas hordóból, nem maradt több. Judit érezte, hogy most nem kellene tovább feszegetni a történetet. Ez is sok, amit megtudott – neki is éppen elég volt most ezt végiggondolni. Lassan felállt: – Segítsek elmosogatni? – jobb kérdés nem jutott eszébe. Magda mintegy álomból ébredt, de csak félig: – Nem kell… köszönöm. – Akkor most elmegyek, hogy… pihenjen egy kicsit. Holnap is eljöhetek? Magda megfeszült, mint aki mindjárt odavágja: „Minek, hisz már mindent elmondtam!” De akkor a lány arcába pillantott.

Csupán egy villanás volt, egy átfutó tekintet, nem több, és csak azután jött a válasz: – Holnap délután gyere. Többet nem szólt, el is fordult a lánytól. A tengert nézte..? Judit lassan ment át a házon, aztán az ösvényen a kikötő felé. Amikor meglátta a stéget, elővette a mobilját, hogy hívja Pault a csónakkal. Másnap délelőtt kivárta a tíz órát. A névjegyről tudta, amit a soványabb tulajdonosnő nyomott a kezébe, hogy tízkor nyitnak. A varrónőtől tudta, hogy akit keresni fog, mert keresnie kell, Elaniának hívják. Ennyi már elég infónak bizonyult a következő lépéshez. Tíz óra négy perckor már kicsengett a hívása. A másik végén fiatal lány vette fel, mondta a bolt nevét. – Elania asszony bent van? – kérdezte Judit határozott hangon. Eszébe jutott, hogy mostantól már tulajdonképpen így kellene beszélnie szinte mindig. Legalábbis ahol üzletileg érdekelt lesz. Még persze olyan furcsa volt ez, és szokatlan. Ő, mint kemény üzletasszony? A fővárosban inkább csak egy „nyuszi” volt, igaz, nem is bántották, mert nem sok vizet zavart azzal az egy kis butikjával, meg azzal a pár új modelljével. De mivel azokat jól tudta eladni, hát lám, most vérszemet kapott – gondolt magára harmadik személyben – és eljött a nagy tóból a kis tóba, hogy itt legyen belőle nagy hal! – Igen? – hallotta a telefonban, és Judit megismerte Elania hangját. – Jó napot, Elania – mondta kedvesen. – A nevem Judit Urbano. Megismeri a hangomat? – Megismerem – felelte, és rögtön konspirativ lett, halkabban folytatta: – Itt van a társam is. Valami azt súgja

nekem, nem örülne, ha meghallaná, hogy éppen magával beszélek. – Pedig azt hiszem, lenne miről beszélnünk. Mondjuk a maga és az üzletük jövőjéről, és számos más dologról. Meghívhatom ebédre? Ez nagyon gyors tempó volt az asszonynak. De Judit tudta: ha Elania most nemet mond, akkor kész, vége. Ha jól összejönnek a dolgok, ahogyan tervezi, akkor eltapossa azt a boltot, meg talán a másik kettőt is. És ha övé lesz a város, megnyitja a következőket. Tíz év, és az ő butikjaival lesz tele ez az ország, és a tizenegyedik évben átlépi az amúgy sem létező határokat. Irány az Unió..! – Hááát… nem is tudom. Ez vajon fair lenne az üzlettársammal szemben? – Ha vele tart, közeli csődöt jósolok. Ha idejében elmenekül a süllyedő hajóról, megmenekülhet, és minden megváltozhat. Csábító és egyben drámai volt az ajánlat. Csőd..? Elania a vonal másik végén hallgatott, talán még lélegezni is elfelejtett. Kis szünet után szólt: – Ha így állnak a dolgok… miért ne beszélhetnénk? – Jól döntött, Elania. Mikor tud eljönni? – Déli egy órakor. – Negyed kettőkor várom a Halvendéglőben. – Ott leszek – rebegte Elania, még mindig a hallottak súlya alatt görnyedve. Judit most már nem törődött vele, intézte a további dolgait. Volt pénze, hiszen Greta átutalta a butik árának felét, és az nem volt kevés. Még délelőtt elment mindkét anyagkereskedésbe, aztán felhívta a varrónőt. Majd Anetthez ment. – Szia!

– Szia. Valami jó hírt hozol – mosolygott Anett. – Messziről látszik rajtad. – Nem is egy jó hírem van – így a lány. – Ma este szállítják az új anyagokat, egyelőre ide, mert nincs még raktárunk. Már javában rajzolom az első két modellt, nyári ruhákat, persze. Amint megvan a méretezés, a varrónők beindulnak, napi három vagy négy darabot hoznak, persze különböző méretekben. Én megszervezem a reklámot… – körülnézett a butikban, aztán annyit mondott még: – Lehet, hogy ezt már csak raktárnak fogjuk használni. Erősen remélem, hogy két hónapon belül lesz egy belvárosi üzletünk! Henrik Acora arcán vegyes érzelmek tükröződtek. Nagyon örült, amikor meglátta Juditot. A nő a város felől jött, még csak egy óra volt. Felhők jöttek, néha szürkék, de inkább hófehérek, ezekből nem lesz eső, tudta mindenki. A tenger kék volt, és amikor Judit egy pillantást vetett a szigetre, a fák fölött átvöröslő villatetőre – különös érzés fogta el. Szóval, az apja ott halt meg? Miért nem érezte ezt már korábban? Aztán visszafogta magát: az ember nem érezhet meg mindent, a természet nem így működik. Henrik örült, de nyugtalan is lett. Készült egy kérdéssel. Judit közben helyet foglalt odabent, szándékosan kicsit beljebb, hogy ha Elania asszony nem szeretné, hogy meglássák őt Judittal, hát legalább az utcán elhaladó helybeliek ne lássák. A vendéglő különben csak félig volt, jobbára hangoskodó külföldiek falatoztak jóízűen. – Jó napot, Henrik – Judit már így szólította a férfit. – Már nem csak törzsvendég leszek, de valami más címet is kitalálhatna. Ma például hozok magammal egy másik vendéget is.

Henrik szótlanul átadta az étlapot, és bár mosolyogva, de azért megkérdezte: – Tegnap… a szigetre ment, kedves Judit? – Igen. Baj, hogy inkább ott ebédeltem, nem itt? – és olyan szépen mosolygott a férfira, hogy annak megroggyant a lába. Már mondott volna valamit, vett egy nagy levegőt, nyitotta a száját, de Judit őszinte szemébe pillantva meggondolta magát. Amit kérdezett volna, azt eltette későbbre. Egyelőre. Megjött Elania. Kicsit félve osont be az ajtón, és ebből Judit már tudta, milyen nehézségek lehetnek, vagy éppen vannak is a kisvárosokban. Az a tény, hogy mindenki ismer mindenkit, nem csak pozitív lehet. Itt az emberek nem csupa jóindulatból figyelik egymást. Hogy is mondta ez a Paul-kölyök? „Kis város, nagy pletykafészek”? Hát igaza lehet, futott még át a fején, amikor látta, hogy Elania hogyan lopakodik be a vendéglőbe. Ezzel nem ért véget a vesszőfutása, mert hiszen attól is tarthatott, hogy vannak helybeli vendégek, és ha most talán nincsenek, az ebéd alatt bármikor betoppanhat valaki, aki ismeri őt. Judit úgy döntött, ezt most nem kommentálja. Különben is, Elaniának egyetlen fontos és igazi ellenfele lehet ebben a városban: a saját üzlettársa. Azzal kell majd megvívnia a maga harcát. Judit persze jól tudta, hogy ha kell, ő majd segít neki. – Szia – üdvözölte őt tömören. Elania ebből tudhatta, hogy ez a huszonéves, aki voltaképpen a lánya is lehetne, nem sokat törődik a formaságokkal. – Szia… – rebegte a rá jellemző tétovasággal, miközben leült, és egy percig nem tudta hová tenni a táskáját. A térdén hagyta, de úgy kényelmetlen volt és zavarta az étlap szemlélésében. Végre Judit félkézzel odahúzott egy széket a mellettük lévő asztaltól, kivette Elania kezéből a táskát és

odatette a székre, a sajátjával együtt. Így ültek egy pillanatig a „raktár-szék” mellett, aztán megjelent Henrik: – Mit parancsolnak a hölgyek? A hölgyek választottak, rendeltek, kaptak rostos üdítőt, ittak. Elania elég megviseltnek tűnt – Judit arra gondolt: mostanában Fortonban csupa ilyennel találkozom, lásd varrónő, vagy éppenséggel néhai apám egykori szeretője, Magda, vagy most ez az Elania… De ebből semmi sem látszott az arcán. Céltudatosan elkezdte, közben végig Elania arcát, szemét nézte. Nem engedte, hogy elkalandozzon a tekintete. Muszáj volt hallania és megértenie minden szót, mert Judit nem az a fajta volt, aki mindent százszor elismétel és a másik szájába rág. – Tehát figyelj, Elania. Én itt most kíméletlen háborút indítok az új női ruhák, és persze a vevők érdekében. Saját tervezésű modellekről van szó, amelyeket nem csak hogy viszonylag olcsón állítanak elő a varrónők, például azok is, akiket a társad kirúgott, de viszonylag olcsón is fogjuk őket adni. Két fegyverünk lesz: a ruhák eltérnek attól, amit eddig az itteni hölgyek láthattak, vagy bárhol megvásárolhattak volna. A másik: olcsóbbak lesznek az agyonhirdetett, de voltaképpen unalmas és sokszor csúnya modelleknél, amiket a ti boltotokban is árulnak, meg a másik két nagy boltban, a Belvárosban. Először csak egy kis butik indul be, de úgy tervezem, hogy hamarosan kell majd nekünk egy nagyobb bolt is, sokkal jobb helyen. Ami lehet a ti boltotok, de lehet egy másik is, ez majd kiderül… Beszélt tovább, és Elania döbbenten hallgatta. Judit mit sem tudott a nő magánéletéről. Azt sem, hogy van-e családja, férje, szeretője, de azt egészen bizonyosan láthatta: Elania valósággal megszépült, miközben őt hallgatta. Különös

felfedezés és még különösebb érzés volt ez Judit számára – még sohasem történt meg, hogy ilyen férfinak való feladatot végzett el, ráadásul úgy, hogy előre nem is sejtette. Ahogyan lefestette az általa elképzelt nőiruha-birodalmat, amely éppen itt, Fortonban születik, ezekben a napokban – Elania arca kisimult, a szeme csillogni kezdett, valóságos erotikus izgalom vett rajta erőt. Juditnak egyszer volt része ilyesmiben: egy férfi évekkel ezelőtt szavakkal izzította fel őt, csak beszélt, de olyan szuggesztíven és olyan dolgokat mondott a lánynak, hogy Judit felhevült, és már-már orgazmusa lett úgy, hogy az az ember egy ujjal sem érintette meg őt… Azt az élményt soha nem feledte. Hát most az ő szavai jelenthették Elania részére azt, amit egykor Judit is átélt. A nő orrcimpái megremegtek, a szeme bogara kitágult, valósággal itta a lány szavait. Érződött, hogy lelkesedik a tervért, és anélkül, hogy kimondaná, szívesen vesz majd benne részt. Igaz, ha eszébe jutott a társa, akitől majd el kell válnia, felbontani a szerződésüket, elvinni – vagy inkább kitaposni belőle – az egykor befektetett tőkéből a saját részét, akkor nem volt jókedve. Ám ha látta a perspektívát, akkor visszatért a lelkesedése. Judit gondoskodott arról, hogy ez a lelkesedés tartós legyen, horgonyt vessen a nő lelkében, és amikor innen elmegy, legyen biztos a dolgában. Legyen ereje és mersze odaállni a társa elé, és kimondani, hogy jobb ajánlatot kapott, viszi a pénzét egy másik üzletbe. Egy óráig beszélgettek úgy, hogy jobbára csak Judit beszélt. Henrik mint pincér felbukkant olykor, elvitte az üres tányérokat, hozott ásványvizet. A legtöbbször csak pár lépésre az asztaltól állt meg, és kereste Judit tekintetét: lesz-e újabb rendelés, kíván-e valamit? Judit általában nem kívánt semmit. Henrik persze hallott néhány részletet a beszélgetésből, és

mivel intelligens ember volt, szépen összerakta magának a mozaikokat. Ezért amikor Elania – a teljes meggyőzés eufórikus állapotában – köszönte az ebédet és elsietett, Henrik máris megjelent. – Kér még valamit, kisasszony? – Csak a számlát – sóhajtotta Judit, most érezte meg, mennyire kifárasztotta ez a beszélgetés. „Ami azt illeti, nem lennék jó pszichoterapeuta, mert belefáradok a dologba. Vagy ez nem is az volt?” – töprengett el egy pillanatra. Korábban, sőt már a középiskolában is előfordult, hogy a barátnői hozzá fordultak a bánataikkal, és Judit igyekezett nekik utat mutatni. Ami azért volt furcsa, mert hiszen akkor még neki sem volt több tapasztalata, sőt olykor annyi sem, mint némelyiknek, aki tanácsot kért tőle. De valahogy mindig sikerült pár perc alatt behatolni a másik lelkébe, elég volt találni egyetlen kicsi rést, ahol megkezdhette azt a sajátos munkát. És fokról fokra kiderítette, hogy úgy igazán mi fájt azoknak a lányoknak. Nem az, hogy a velük egykorú fiúk elhanyagolták őket, vagy más lánynak is udvaroltak – dehogy. Mindig voltak ott régi „lerakatok”, gyermekkori és későbbi traumák, azok okozták az igazi bajokat. Elania esetében nem erről volt szó, Judit mégis elégedett volt magával. Az asszonynak is lehetett sokféle baja, mint minden nőnek negyven fölött, de lám, most kapott egy új célt, valamit, amiért érdemes harcolni. Judit ugyan nem mondta neki, de Elania azt is sejthette, hogy ő lesz Judit harcostársa, legközelebbi mindenese ebben a hosszúra nyúló harcban. Így legalább az ő életének is lesz végre valami értelme…

Ami volt, nem múlik? – A csónakom most már magától is idetalál – jegyezte meg Paul. A gyerek arcán kíváncsiság látszott. Judit ott ült a hátsó padon, szemben Paullal, és látta az arcán, mit akar kérdezni. De nem előzte meg, hagyta, hogy evezés közben is töprengjen. Kis idő múlva mégis megszólalt: – Bármikor bérbe vehetem. Én is tudok evezni. Megmutassam? – és Judit úgy tett, mint aki föláll, hogy átüljön a gyerek helyére. A csónak persze megbillent. Nem vészesen, mert arra azért vigyázott a lány. De Paulnak ennyi is elég volt: – Nem! Maradj csak a helyeden! Féltem a csónakomat, ez az egyetlen vagyonom. Ezért nem is adom bérbe senkinek. Hogyne, hogy megkarcolja vagy pláne, összetörje! Csak akkor nem esik baja, ha én evezek, mert én vigyázok rá. – Rendben van, nem veszem el a kenyeredet. A kölyök még kétszer végigmérte a nőt. Farmerban jött, edzőcipőben, talán éppen azért, hogy a csónakban vagy a stégen biztosabban mozoghasson. A nála lévő vékony pulóver arra utalt, hogy talán estig marad. Ha hűvös lesz az idő, magára dobja… Paul sóhajtott: – Látom, késő estig állhatok vigyázzban a parton, mikor méltóztatsz telefonálni értem. – Ez már csak így van – vont vállat Judit, de a szeme elárulta, hogy voltaképpen mosolyog a lelke. – Tíz euróért meg kell ám dolgozni. – És te hogyan keresed azt a pénzt? – Nem pletykálnak rólam semmit a városban? – csapott le a lány. A gyerek vigyorgott:

– Még nem, de fognak, ebben biztos lehetsz. Még korán van, hiszen csak most jöttél. De azon már pusmognak a kikötőben, miért jársz te át a szigetre. Hamarosan a városban is elteljed a híre. – Ha téged kérdeznek, csak annyit mondj: üzletasszony vagyok, ami igaz is. Fortonban telepszem le és boltokat nyitok, hamarosan. Már látták a stéget. A part üres volt, mint mindig, senki nem mozdult a ritkásan álló öbölparti fák között. Judit már nagyon ügyesen kapta el a stég cölöpjét, egyik lábbal kilépett a régi deszkapallóra, a másikat is emelte utána. Paul segítségére nem volt szükség. „Gyakorlat teszi a mestert”, villant az agyába. Paul csak intett, majd megragadta az evezőket, fordult a csónakkal és indult, hogy a szigetet megkerülve visszajusson a kikötőbe. Judit lassan lépkedett a ház felé. Késő délután volt, de a nyári nap még elég magasról sütött. Most kezdtek nőni az árnyékok. Messziről megérezte a kávé illatát. Vajon honnan tudta Magda, mikor érkezik? Bizonyára leselkedett. Judit felszaladt a lépcsőfokon, és mivel csak a szúnyoghálós keret volt becsukva, hát kopogás nélkül lépett be. Magda hallotta a rugós ajtó csapódását, valahonnan odakiáltotta: – Menj csak a teraszra, mindjárt jövök! A konyhában volt. Judit sietett a teraszra, de közben látott egy nyitott ajtót. Alighanem ez volt Magda hálószobája. Kicsi, eléggé rendetlen, bár érződött, hogy ezt csak egy idegen látja káosznak. Aki benne él, egyetlen pillanat alatt megtalál mindent, amit ott tart, amire szüksége lehet. Az ablak a szárazföld, a fortoni kikötő felé nézett. Bár fák állták a tekintet útját, azért a réseken átderengett a látvány. Judit észrevett egy távcsövet, amely háromlábú állványon állt

az ablak előtt. Mögötte egy bőrpuff – talán azon üldögél az asszony, és a várost nézi? Vágyakozva? De hiszen bármikor hívathat egy csónakot, és maga is kimehet a partra. Vajon miért nem tette meg ezt már évek óta? Judit egy pillanatra odakuporodott a távcső mögé, és belenézett. A halászkikötő egy részlete látszott, meg a parti sétány, mögötte a Halvendéglő egy darabja. Ám akkor valami zajt hallott kintről, hát elugrott a távcsőtől, és már kint is volt a hálóból, egy pillanattal később a teraszon állt. Hallotta, hogy Magda már közel van, a konyha felől jött, hát nem láthatta az ő kis kirándulását. Arra már nem volt ideje, hogy leüljön az egyik fotelba. Úgy tett, mint aki a tengert bámulja a fák között. – Jó napot, Magda – mondta az érkezőnek. – Tegezz csak nyugodtan – felelte az asszony köszönésképpen. – Valamilyen értelemben te is a családhoz tartozol… már. Talán arra célzott, hogy mióta beavatta Juditot a Valterügybe, azzal mintegy elfogadta őt? Vagy aki rajta kívül is ismeri a titkot, olyan, mintha családtag lenne? Vagy csak arról volt szó: elhitte, hogy Judit Valter lánya? A lány ezt nem tudhatta, pedig szerette volna, ha mélyebben láthat bele a dolgokba, elsősorban Magda lelkébe. Valami azt súgta neki, hogy az asszony számára Valter volt a legfontosabb ember az életben. Ez pedig sokat jelenthet Valter lányának is, tette hozzá gondolatban. Judit letelepedett a helyére. Mivel a kávé már kész is volt, biztos lehetett benne, hogy Magda a távcsövön át leste, mikor indul el a csónakkal a kis halászkikötőből. Az asszony nagyon jó vendéglátó akart lenni, tehát örült, hogy Judit meglátogatja. Tíz éve nem járt nála senki, és most felfüggesztette az önként vállalt remeteséget – ki is akart tenni magáért.

Judit valami változást érzett az asszonyon, hát figyelmesen nézte az arcát. Kisimultak a ráncai, az arckifejezése lágyabb lett. Mi történhetett Magdával? Megnyugodott évek óta háborgó lelke? Ennyire kedvezően hatott rá, hogy végre elmondhatta valakinek a történetét? Az első találkozásuk alkalmával Judit dühöt és gyűlöletet érzett áradni az asszonyból – most csak szomorúságot. Láthatóan nyugodtabb, talán meg is könnyebbült, mindenképpen jobban érzi magát. Ekkor váratlanul ki is mondta az asszony: – Elvesztettem Valtert, de itt vagy te. Ez felért egy vallomással, bár Judit kicsit meg is ijedt. Ezt most hogyan értse? Kezében a még forró kávéval – erősen markolta a csésze fülét és szinte mozdulatlanná merevedett e szavak hallatán – villámgyorsan száguldottak a gondolatai. Mivel Magda elhallgatott, Judit kis szünet után megkérdezte: – Ezt hogy érti… hogy érted? Magda ránézett, a két szempár összekapcsolódott. Judit kék szeme egy világos hajkorona alól tekintett a nőre, az arcán őszinte érdeklődéssel és egy kis tartózkodó aggodalommal. Magda sötétebb szeme a szokásos össze-vissza frizura boglyája alól nézte a lányt. Az arca piros volt az izgalomtól. Még nem vette a kezébe a csészéjét. Letette a kis kannát, az apró tejesedényből kimert magának néhány cseppet, amitől éppen hogy csak megváltozott a kávé színe. A lányra emelte a tekintetét. – Ha úgyis itt fogsz lakni… Mert itt laksz majd a városban ugye? Akkor lehetnénk… barátnők is. Te lehetsz az egyetlen, aki idejárhat hozzám a szigetre. Judit nyelt egyet. Hirtelen nem tudta, mit mondjon. Megtisztelő volt az ajánlat, hogy sosem látott apja volt kedvesét a barátnőjének mondhatja – annyi évvel az

események után, és ilyen különös nyomozás végeztével, amit ő folytatott az apja után. – Tényleg nem jár ide senki? – kérdezte kitérően. – Azt mondtad, él egy fiad a városban, akivel… – Akivel nem tartom a kapcsolatot. Igazából telefonál néha úgy évszakonként. – Ezt hogy érted? – Ahogyan mondom. Tavasz kezdetén csöng a telefon nézem, ki hív, hát persze, hogy ő az. Tudod, nagy dolog ám, ha megszólal a telefonom. Hiszen csak ő hív. Kívüle csak hivatalos telefon jöhet a városból, mert persze néhány hivatalban ismerik a számomat. A fiam, lefogadnám, nem tudja fejből. Telefonál tavasszal, nyáron, ősszel és télen, vagyis évszakonként. Minden harmadik hónapban, hogy megkérdezze, hogy vagyok? Van-e valamire szükségem? – Valter miatt vesztetek össze? – Főleg. Én a neje, a házassága miatt haragudtam rá. Egy nagyon rosszéletű nőt vett feleségül, amiből semmi jó nem származhatott, és ezt már az esküvő előtt is megmondtam neki. Ezek után, sejtheted, nem én voltam a legkedveltebb vendég az esküvőn. A menyem rögtön éreztette velem, hogy mit gondol rólam, a hátam mögött pedig áskálódó vén satrafának nevezett… Aztán jött a Valter-ügy. A fiam eleinte nem tudta, ki jár hozzám, csak annyit, hogy van egy szeretőm. Képzelheted, nála már ez is igen nagy dolog volt, úgy értem, nagy negatív dolog… Aztán egyszer, amikor Valter elment innen éjszaka és kikötötte a csónakját a parton, a fiam meglátta az arcát. Ahogyan sokan mások, úgy ő is tudta, ki ez az ember, sokat hallott róla üzleti körökben, és állítólag nem csak ott… Valter taktikusan hallgatott, ha a fiam került szóba, nem akart minket szembeállítani egymással, és nem is foglalt

állást egyikünk mellett sem, ahányszor előadtam a dolgot… Akkor haragudtam rá ezért, később becsültem érte. Nem akarta, hogy családi viszály legyen, vagy ha már volt, ő nem akarta tovább kavarni a… tudod, mit. Szóval, iszonyúan összevesztem a fiammal, attól kezdve nem jött át hozzám a szigetre. Miután Valternek nyoma veszett – mert ugyebár a világ csak annyit tud, hogy eltűnt – a mi kapcsolatunk nem javult egy csöppet sem. Kis szünet után elnézett a tenger felé, úgy folytatta: – Tizen valahány éve élek a szigeten egyedül, és nem hiányzott senki. Egészen tegnapelőttig… Amikor felbukkantál és kiderült, hogy valamilyen értelemben Valter folytatása vagy, hogy félig ugyanabból a fából faragtak téged is, mint őt… Azóta dolgozik bennem egy gondolat. Hogy nem jó egyedül. Egy csöppet sem jó egyedül. Ha most itt lefordulok a székről, tudod, mikor találnak rám? Amikor már a csontjaimat is hófehérre tisztították a hangyák. Juditot elborzasztotta a kép, amit Magda „vetített” eléje. Ha így állnak a dolgok, vajon miért nem barátkozik össze ismét a fiával? Mire megkérdezte volna, Magda már válaszolt is: – A fiam nehezen bocsát meg, és én sem könnyen felejtek… egyformák vagyunk. Lehet, hogy ez már így marad… De ne is beszéljünk róla. Judit megkérdezte, kimehet-e a mosdóba; tényleg szüksége volt rá. Kézmosás után egy pillantást vetett a polcokra: gyógyszeres üvegeket is látott. Végignézte őket alaposan, aztán visszament a teraszra. Leült, közelről nézett Magda arcába: – Miért nem mondtad eddig, hogy beteg vagy? Magda hátradőlt, keserűen nevetett, aztán legyintett: – Láttad a gyógyszereimet? Ugyan, ne törődj vele! Nem komoly.

– Ismerek közülük néhányat. Ezeket nem náthára írják fel, Magda. Mikor voltál kivizsgáláson? – Egyszer… pár éve… titokban, hogy a fiam meg ne tudja. Elutaztam a tartományi székhelyre, néhány napra. Ott állapították meg, hogy egy meglehetősen ritka szívbetegségben szenvedek. Azt mondták, maximum három évem van hátra. Ennek már öt éve, mit szólsz? Az orvosok semmit sem tudnak. – Talán mert nem árultad el nekik, hogy nem egy belvárosi bérház nyolcadik emeletén laksz, hanem egy tengeri szigeten, ahol mindig jó a levegő, semmi sem nyugtalanít, a magad ura vagy… Ez mind meghosszabbítja az életet… – …és lerövidíti a szenvedést. Félretettem annyi nyugtatót, hogy ha egyszer már elegem lesz ebből az életből, beveszek egy marékkal, és csáó, világ! Mindezt lazán, könnyedén mondta – de Juditot nem téveszthette meg. – Láttam én már ilyen „vidám” öngyilkosjelölteket, akik sohasem vették be azt a nyugtatót. De most nem is ez a téma, kedves Magda Pauler! Hanem az, hogy utoljára mikor látott téged orvos? – Két… nem, két és fél éve. – Ez borzasztó! – Judit a szája elé kapta a kezét. – Máris el kell intézni egy vizsgálatot ugyanott. – Ahol azt hiszik, rég meghaltam, és a kartonomat kidobták a szemétbe! – Nincs már karton, számítógépek őrzik az adataidat. Nem feledkeznek meg rólad. Magda lemondóan legyintett: – Miért is engedtelek ki a fürdőszobába!? Akkor most nem kéne magyarázkodnom.

– Magad vallottad be az előbb, hogy az életed a tét. Tényleg, mit fogsz tenni, ha a szíved rakoncátlankodni kezd, de egyedül vagy? Telefonálsz a fiadnak? – Neki nem. Inkább neked. – És lesz rá időd? – Ha nem marad rá idő, akkor úgyis mindegy – legyintett Magda, majd elkérte Judit számát. Telefonszámot cseréltek. Most már egyikük sem akart a szívbetegségről beszélni. Ezért mintha mi sem történt volna, a két nő kiitta a kávét. A nap már lemenni készült, amikor Magda egyszerűen annyit mondott: – Gyere, menjünk el apádhoz. A mondat szíven ütötte a lányt. Valterhez..? Csak ment az asszony után, akinek minden lépésén látszott, hogy ez számára napi rutin. Olyan program, mint a főzés vagy a pihenés, az ébrenlét és az alvás. Ezt erősítette meg Juditban az is, amit útközben látott. A sziget északi vége felé mentek egy kis erdőben, ahol jól kitaposott ösvény vezetett a fák között. Sok éve lépegetett Magda itt nap mint nap… Az asszony mozgásán is látszott, hogy nagyon sokszor megtette már ezt az utat. A szárazföld felől senki sem láthatta őket. Lehet, hogy Magda később szándékosan ültetett fákat még oda is, ahol nem volt eléggé sűrű ez az erdő? Judit szíve a torkában dobogott. Amikor már a legsűrűbb részen jártak, Magda egyszer csak váratlanul megtorpant: – Itt nyugszik. A szó, nyugszik, nagy hatással volt Juditra. Összeszorult a szíve. Magda ellépett előle, és ő is meglátta a… követ. Mert egy jókora kő hevert az ösvény végén. Mohás volt, zöldesszürke, és semmit sem véstek rá. Olyan volt, mint sok más kő bármelyik erdőben. De Judit látta a rátett virágokat. Lehet, hogy Magda

minden nap hoz rá frisset? Eleve azért van annyi virág a ház körül, hogy jusson a lakásba, a vázákba, és jusson a férfi sírjára is, aki talán a legtöbbet jelentette számára? Némán állt. Magda sem zavarta meg, talán azt hitte, hogy imádkozik. Judit gyermekként még imádkozott, tudta is azok szövegét. Többé-kevésbé hitte is, hogy az imák hatnak. De már felnőtt volt, és másképpen látta a világot. Magda a kőre intett: – Ott fekszik alatta… – álltak csöndben egy percig. Aztán Magda oldani próbálta a hangulatot, mesélt tovább: – Nem gondoltam volna, hogy a sírásás ilyen kemény munka. Szerencsére hideg volt, a test nem kezdett bomlani. Két napig ástam a sírt, aztán ide vonszoltam szegényt. Levettem a ruháját, mindent, ami elárulhatta volna, ki is ő. Ugye megérted, hogy nem volt koporsó, se pap, se szertartás. Csak ő volt ott, és én. Behúztam a meztelen testét a gödörbe, és arra gondoltam: így született, vagyis így jött, és így is fog elmenni. Ahogyan én is, meg mindenki… Amikor szórtam a földet a sírba, nem láttam semmit, úgy rázott a zokogás… A követ a sziget másik végén találtam, csákánnyal bontottam ki a földből. Sikerült minden nap egy-két métert mozdítanom rajta, hetekig tartott, míg végre idekerült. És most itt van Valter, és itt is marad. A hangjában egyszerre volt büszkeség, hogy mindezt teljesen egyedül és titokban megtehette, és egy kis belenyugvás is. A sír – amihez naponta eljött, hogy a nap eseményeiről beszéljen Valternek, vagy a tanácsát kérje – része lett a szigetnek és legfőképpen az ő életének. Judit nem tudta, meddig álltak ott. Az időnek egyáltalán nem volt jelentősége, teljesen kívül esett a tudatán. Az első percben zavarta, hogy nem tud imádkozni, de hamar túllépett

ezen. Úgy érezte, ha nagyon akarja, lélekben együtt lehet az apjával. Most már nem merült fel benne kétség, vajon tényleg Valter volt-e az apja. Közel érezte magához, paradox módon talán éppen azért, mert meghalt. A halál megmentette őket attól, hogy ismerjék egymást, attól, hogy egyiknek csalódnia kelljen a másikban. Judit sok rosszat hallott Valterról az utóbbi hetekben, de végig úgy érezte, egy ismerőséről beszélnek, akinek a tettei nem ébresztenek benne indulatokat. Soha egy percig nem akarta védeni Valtert, sem érveket keresni, hogy mit miért is tett, és hogy jól tette-e? De nem is ítélte el, mert ahhoz meg kevéssé ismerte. Így hányódott az érzések között – egészen eddig a percig. A sír előtt állva, lehajtott fejjel olyan állapotba került, mint a hosszútávfutó, aki ha keservesen is, de elérte a célszalagot. Most már csak át kell szakítani, ami nem lesz nehéz, hiszen a szalag úgyis csak jelképes. A futása véget ért. A különös, álomszerű hangulat, amibe akkor került, amikor megtudta, hogy nem Apa lánya, hanem egy ismeretlen volt az apja – most és itt, ebben a pillanatban véget ért. Mintha a fejéből is eltűnt volna az a zúgás, amit hallani vélt hetek óta. A lesújtó felismerés, a drámai percek, hogy Apához semmi köze sem volt, és hogy egy ismeretlent kellett üldöznie sok száz kilométeren keresztül, a múltba távolodott. Megvan az apja, a maga különös életével, vagy legalábbis annak utolsó másfél évével. Az az ember, akiből ő biológiailag eredt – ott fekszik, tőle pár lépésnyire, egy mohos kő alatt. Amire nem véstek semmit, nehogy gyanús legyen. A világ nem tudja, hogy itt fekszik Valter Orten, vagyis ami belőle megmaradt. Csak Magda tudja, és most már Judit is. Az a két nő, akik a néhai Valterhez egykor közel álltak, bár ő csak egyikük létezéséről tudott.

Lehet, hogy most Magdát is elragadta a pillanat ünnepélyessége, különlegessége. Hiszen éppen most osztotta meg a titkot, már nincs vele egyedül. Itt áll ez a lány… Ketten vannak. Magda lassan megfordult, és elindult vissza az ösvényen. Judit kis késéssel vette észre, hogy egyedül maradt. Sejtette, Magda nem tapintatból hagyta őt magára. Az ő számára egyszerűen ennyi volt a ma esti látogatás Valternél. Nap mint nap eljött, sokszor délelőtt hozott friss virágot, és elvitte a hervadtat. Jött, hogy meséljen a férfinak, jött, hogy kérdezze őt. Ennyi volt a mai látogatása, indult hát. Valter itt marad, bármikor eljöhet hozzá ismét. Nappal vagy akár éjjel, hajnalban vagy alkonyatkor, amikor a szigetet különös, vöröses fényfátylak borítják be, és a tenger is furcsa színeket szül önmagából. Judit csak a villa közelében érte utol Magdát. Szótlanul ment az asszony mögött, aki nem lépett be a házba, hanem megkerülve a kis öböl partjára igyekezett. Judit látta a magányos stéget: a mohától zöld cölöpök körül fodrozódott a víz. Beállt az este, csak a nyugati égbolt vöröslött, parázslott, akár az élő tűz. Keletről nagy léptekkel jött a sötétség. Különös félhomály uralta a tájat. A tenger is sötétült már. Az a csík, ahol azt látjuk, hogy összeér az ég és a víz, valójában nem létezik. Az emberi szemet megcsalva mutatja magát valósnak. Mégis látjuk: most feketedett. Judit tekintete megpihent a távolban. A két nő állt a parton. Judit megkérdezte volna: „Eljöhetek máskor is?” Ám ugyanabban a pillanatban szólalt meg Magda is: – Ugye, eljössz máskor is? Közelről nézték egymást. Judit látta az asszony fáradt arcát. Talán a magány és a betegség egyszerre kínozza? És a múlt is, amely már nem változtatható meg. Ami akkor történt,

belefagyott az időbe, jégzárvány lett, hideg és megmásíthatatlan. Egy pillanatra az a kényszerképzete támadt, hogy Magda arcára véste az idő mindazt, ami vele történt. Judit elővette a telefont, hogy hívja az evezős kölyköt. Erről eszébe jutott valami: – Azt hiszem, jobb lesz, ha csónakot bérelek a kikötőben, és akkor jövök a szigetre, amikor akarok. Vagy amikor… szükséged lesz rám. Magda kőarca most ellágyult egy pillanatra, rajta felfénylett az öröm. A Halvendéglő fényárban úszott. Odabent sürgölődtek a pincérek, a konyhában valósággal sistergett minden. Finom illatok szálltak a levegőben. Judit éreztem, hogy nagyon éhes. És kedve támadt látni Henriket is. Henriket, akinek arca földerült, amikor őt meglátta. Ez volt az a pillanat, az a látvány, a mosoly, amiért Judit már-már ösztönösen be akart menni az étterembe. Amikor belépett, talán még csak a gyomra irányította – de most, megpillantva Henriket, már felfogta, hogy más is idevonzotta őt. A férfi állhatatossága, a Judit felé irányuló figyelme, az a szüntelen gondoskodása, amivel körülvette őt, elérte a hatását. Előbb csak felkeltette a lány figyelmét, aztán mind közelebb került hozzá. Tette mindezt úgy, hogy soha egy ujjal nem érintette meg a lányt, mindig csak a tekintete, az arca, a mozgása jelent meg Judit látóterében. Csak a két aura érintkezett, de azok nagyon. Henrik eléje jött az asztalok között: – Jó estét, kisasszony. Sajnos nincs egy szabad asztalunk sem.

– Jó estét. Az nem „sajnos”, hanem jó, igaz? – Eddig a pillanatig én is azt hittem. De amikor a legkedvesebb vendégemnek nem tudok egy fél asztalt sem adni, akkor sajnos… Nézték egymást. Közel álltak, a vendégek zajongtak, de ők csak egymást látták és hallották. „A legkedvesebb vendég” mosolygott: – Semmi baj, Henrik. Amint lesz egy asztal, csörgessen meg a mobilomon. Fent leszek a lakásban és lejövök vacsorázni. Amikor felért a lépcsőn, a nyitott ablakon át hallotta a vendéglő neszeit. Átöltözött, és olyant is tett, amit aznap még nem: egy kicsit kisminkelte magát. A szigeten nem volt rá szüksége, és délelőtt Fortont sem tisztelte meg ennyire. De most… A szemei előtt megjelent Henrik, és nem tudott szabadulni a látványtól. …Félóra sem telt bele, csörgött a telefonja. Henrik nagyon előzékenyen, de egy kis humort sem nélkülözve, annyit mondott: – Hölgyem, megvan a legjobb asztalom a legszebb vendégemnek. Az asztal tényleg jó helyen volt. Judit „bevonult” – igen, szándékosan lépkedett úgy, ahogyan szerinte régen a királynők tették. A vendégek őt nézték, és ezt látta is. A férfiak vágyakozva, a nők irigykedve vagy dühösen. Pedig csak egy saját modellt viselt; egyikét azoknak, amiket még a fővárosban tervezett. Ravasz öltözet volt ez, hiszen többet mutatott a testéből, mint amennyit más ruhák, főleg elöl, a dekoltázs környékén. Ugyanakkor szolidnak és szelídnek álcázta magát és viselőjét. Nem is volt drága. Az is eszébe jutott, hogy nem árt majd néha ilyenekben járnia a várost. A Halvendéglőben

falatozók jobbára idegenek, külföldiek voltak, hát nem ők teremtik meg majd az új fortoni divatot. Mindenesetre – bár a ruha ezt sugallta – Judit nem estélyre öltözött. Szerényen leült és körülnézett. Sokan akkor kapták el róla a tekintetüket. Henrik persze el volt bűvölve. Az első pillanatban a szava is elakadt, aztán amikor Judit kezébe adta az étlapot, kicsit közelebb hajolt: – Tíz perccel ezelőtt nem is tudtam még, mennyire igaz a jelző: „legszebb vendégem”. Judit hálás pillantást vetett rá: – Köszönöm a bókot, Henrik. A városban senki sem vesz engem észre. Úgy látszik, ide kell járnom, hogy valaki szépeket mondjon nekem. Henrik azonnal föltalálta magát: – Az a férfi, aki ezt nem látja, egyszerűen vak. De én nagyon is jól látom, amit látok. Felvette a rendelést. Judit úgy ült, hogy belátta az egész termet. Vagy húsz asztalnál ültek vendégek, mindenki evett, beszélgetett. Ő volt az egyetlen magányos vendég, és még csak nyolc óra múlott. Folyamatosan érkeztek újabb vendégek, főleg turisták, akik az esti órán a régi, hangulatos halászkikötőt akarták megnézni. Henrik persze tízpercenként megjelent az asztalánál, a végén már nem is szólt, csak a szemével kérdezte: minden rendben van? Nem kér még valamit? Juditnak máshol, máskor, mástól terhes lett volna ez a buzgóság, mielőbb igyekezne szabadulni a kényelmetlen helyzetből. Most azonban élvezte, hogy végre tényleg nőnek tartják. Ha kemény üzletasszony lesz – ahogyan tervezte – akkor úgysem számíthat könnyített bánásmódra. Abban az „üzemmódban” fiúsítják majd, nem

lesznek tekintettel női mivoltára, sőt azt felejteni és feledtetni igyekeznek. Férfinak fogják őt tekinteni, és úgy is kell majd viselkednie. De akkor is kell majd egy hely vagy egy ember, ahol és aki mellett nőként viselkedhet. És ha úgy viselkedhet, úgy érezheti magát, akkor nő marad, minden körülmények között. Henrik hozta a számlát, bár már a közeledésén látszott, hogy legszívesebben elfelejtené. Volt is egy olyan tétova mozdulata, ami sugallta: összegyűri, és a szemetesbe vágja azt a papírlapot. De Judit látta ezt, és az ujjával játékosan megfenyegette: – Adja csak ide, Henrik. Ezt már egyszer megbeszéltük. Senki adósa nem szeretek lenni. Fizetett és menni készült. A vendéglőben még nyüzsgött az élet. Henrik megjegyezte: – Kiadós vacsora után nem ártana egy kis séta. – Egyedül a sötét éjszakában? Veszélyes lehet – vágta rá Judit, de nem tett semmit, amit elutasításnak érezhetett volna a férfi. – Ilyenkor egy jó kísérő sokat ér – mondta Henrik és a dolog egyértelmű volt. – A jó kísérőnek más dolga van. Vagy harminc vendéggel kell foglalkoznia. – Fél órát kibírnak nélkülem. A rövid mondatok, akár a kardpengék csaptak össze, pillanatnyi habozás vagy gondolkodás nélkül. Judit örült, de ezt nem mutathatta, hát a szokásos szelíd gúnyolódásba menekült: – És ha közben egy vendég a főnököt követeli? – Kis késéssel megkapja. A főnök is ember, tehát neki is lehet más dolga, mint folyton a vendégeket pátyolgatni.

– De hát ezért van! – mosolygott Judit, miközben már mentek a kijárat felé. – A főnök is ember – ismételte Henrik, azután hangsúlyosan hozzátette: – Sőt, férfi. Juditnak nem lehetett kétsége, milyen minőségben akarja őt sétára invitálni. Henrik mondott valamit az egyik pincérnek, az órájára mutatott, és egy pillanattal később kiléptek a vendéglő elé. A régi és az új kikötő lámpasora akár a fénygyöngyszemek világították meg a partot. A város most távolinak tűnt. Kis parkok felé ballagtak, amelyek sötéten ásítottak. Ott nem volt világítás. Henrik kezdte: – Hát nem furcsa? Él egy férfi egy kisvárosban, telnek az évek, a sok régi butasága megbosszulja magát, hiszen a végén szinte egyedül marad. Minden idejét és energiáját a vállalkozásába öli, amely nap mint nap működik, kiveszi az erejét, de legalább nem kell a sorsán töprengenie. Közben él valahol a világ másik végén egy nő, ő is vállalkozik, új lehetőségeket keres. Eljön a kisvárosba, és találkoznak. Kellemes volt hallgatni a férfit. Henrikben annyi vágy élt, amit ki sem tudott volna mondani egyszerre. De Juditnak nem is volt szüksége szavakra; valahogyan érezte, micsoda érzelmek kavarognak a férfiban. Hát ugyanolyan mesélősfelfütött hangon folytatta a történetet: – A nőnek elege van a nagyvárosból, és egy véletlen folytán kerül Fortonba. Üzletet szervez, és egy nap teljesen véletlenül lép be a vendéglőbe. Megéhezett, és kap is ebédet, de… Kap valami mást is. Most Henrik jött:

– A férfi meglátja benne azt a nőt, akiről olyan régóta ábrándozott. Nem, nem szeretné elszalasztani, hiszen ha kilép az ajtón, és többé nem tér vissza, akkor el is veszett, örökre. Judit: – De visszajött, mert érezte, hogy itt másképpen bánnak bele. Különösen egy férfi, aki kiszolgálta, és aki ezer módon tudatta vele, mennyire tetszik neki. Henrik: – A férfi érezte, hogy itt a nagy lehetőség. Az nő minden szempontból olyan volt, amilyennek ő elképzelte az ideális asszonyát. Judit szíve gyorsabban kezdett dobogni. Az asszonyát..? Vett egy nagy lélegzetet, mint aki a mélybe ugrik. Ha már ennyire benne vannak ebben a beszélgetésben, folytassák hát tabuk nélkül! – Csak nem azt képzelte a férfi, hogy az a mosolygós vendéghölgy lesz élete párja? Henrik sóhajtott: – De bizony azt képzelte. Ezer és ezer éjszakán át ábrándozott erről a nőről, de akkor még nem volt arca. A férfi már-már azt hitte, nem is létezik. És akkor egy napon besétál a vendéglőbe, leül egy asztalhoz, és hallevest kér. – Ami itt most elhangzott, olyan volt, mint egy leánykérés. Henrik csak egy pillanatig habozott, aztán elszántan, határozottan kimondta: – Mert az volt. Juditot meglepte a dolog. Nem mintha olyan nagy tapasztalata lett volna a leánykérések terén, hiszen még soha senki nem akarta, hogy feleségül menjen hozzá. A férfiak, akiket korábban ismert, ha ez a téma bárhol szóba került,

azonnal menekültek még a szótól is… Most meg itt van ez az ember, aki éppen ezt mondja ki? Egy pillanatig mindketten álltak, megdöbbenve saját merészségüktől. Aztán előbb Henrik gyűjtött bátorságot: – Tudom, nem így kellett volna. De folyton rohanok, nehogy lemaradjak… Még mindig nem tudom elhinni, hogy itt vagy, hogy szabad vagy. Hogy az álmomnak legalább az a része teljesült: létezel! És ebben az országban vagy, ugyanakkor, amikor én is élek! Tudod, hogy ez már önmagában is milyen sokat jelent? – megragadta a lány kezét. Ott állt mellette, már közel. Judit behunyta a szemét. Érezte a férfi illatát. Egész idő alatt reszketett, de ezt nem vette észre. Olyan izgalom járta át a testét, amit eddig még sohasem érzett. Henrik közelsége egyszerre hatott rá bénítóan, ugyanakkor ösztönzően. Csak az agya lassult le. Most erre mit mondjon? Ő nem képzelt magának ideális férfit, férjet. Ő csak várt. Eddig azt is hihette éppenséggel, hogy évekig fölöslegesen vesztegette az időt. Most, tényleg most jött el az a perc, mikor meggyőződhet róla, hogy lám, eljött, itt van, akire várt. Nem veszett el az idő! A férfi fogta a lány kezét, és Judit kicsit döbbenten érezte meg, hogy hiszen ő is szorítja Henriket. A férfi a lányhoz hajolt. – Nem tehetek róla, de beléd szerettem – mondta nagyon halkan. A lány szeme a kikötőre nyílott. Látta a távoli lámpákat. Itt, ahol álltak és ahol most Henrik magához ölelte őt, sötét volt és csönd. Senki sem járt arra. Érezte, hogy Henrik mozdul, átölelte őt, és lassan maga felé fordította. Tudták, mi következik, nem voltak már kamaszok. De sokszor a felnőttek is csak kamaszok, lelkileg…

Henrik nem volt az. Nagyon jól tudta, mit tesz, mit akar elérni. El volt szánva a végsőkig. Már elmondta, hogyan látja Juditot, és minek tartja őt az életében – a legfontosabbnak. A lány erre nem számított, mégis végtelenül jólesett neki. Henrik nem az a fajta, remélte, aki csak úgy szórja magából a szavakat. Minden jel szerint inkább a tettek embere… Az ajkaik összeértek. A sötétben is látták a másikat, vagy inkább érezték? Nem kellett keresgélni a másik száját, hiszen ott volt, máris ott volt a lehető legközelebb. Judit mintha örvénybe került volna. Valami magával ragadta, úgy hitte, repül. Forgott vele a világ. A csók nagyon, nagyon jó volt. Először félénken érintették meg a másik érzékeny ajkát. Mint aki még nem biztos a dolgában. Mint amikor két szitakötő egymással szemben lebeg a tó fölött. Judit szeme előtt fel is villant a kékeszöldesvörös vibráló fény, majd el is tűnt rögtön. Csukott szemmel várta és kapta meg Henrik ajkát. Az első, még óvatos érintések után felbátorodtak. Jó íze volt a másik szájának, hát belefeledkeztek. Judit oldalra hajtotta a fejét, talán ősi ösztönnel, hogy a férfi még közelebb férkőzhessen hozzá. Egész valójával ott volt a saját ajkaiban – hogy aztán egy észrevehetetlen pillanatban szinte átfolyjon abba a másik emberbe. Akinek forró bőrén át tüzelt a vágyakozás… És a vágy már felébredt a lányban is. Nem hitte volna, hogy így is lehet csókolni. Az a csók, az első és hosszú, amit váltottak, energiafolyamatokat indított el benne. Nem tudott arról, mi zajlik a testében, de érezte az eredményt. Már nem csak a férfi ölelte őt magához, húzta nagyon szorosan a mellére, hogy szinte alig kapott levegőt – Judit is ölelte őt mindkét karjával.

Ezzel le is leplezte magát. Talán már korábban, amikor engedte, hogy Henrik a száját keresse, és megtalálja? Talán sugallhatta volna, hogy a csókkal meglepte őt a férfi, nem készült rá… De most senki sem kényszerítette, hogy ölelje őt erősen, szorítsa magához, ahogyan csak bírja. Ezt a saját akaratából tette. És már vége is volt a színjátéknak. A mozdulattal beismerte, hogy Henrik tetszik neki. És ha most tetszik, ha most akarja őt, akkor tetszett már az első órában is, amikor megpillantotta, amikor az első szavakat váltották. Azt is tudta most, hogy fölösleges tovább játszania. A nő legyen nő, a férfi legyen férfi – de nem mindenáron! Nőisége azzal nem szenvedett csorbát, hogy kimutatta, mit érez a férfi iránt. Henrik ugyan hiheti azt, hogy benne nincsenek érzelmek, csak a szex jár a fejében..? De nem, Judit a csókjával elárulta Henrinek, mit érez. A férfi is boldog volt. Még mindig összeforrtak az ajkaik, elválaszthatatlanul. A férfi nyelve a nő szájában, és Judit nyelve a férfi szájában. Boldog egyesülés, érintkezés, menekülés, újra közeledés – ez is része volt a csóknak. Miközben a testek egymásnak szorultak, valahol mélyen a lelkek sem pihentek. Judit agyában aranyszínű köd terjedt szét. Úgy érezte, a lábai már nem is érik a földet, meg egyáltalán, mi az, hogy föld, és lábak..? Madár lett, amelyik repül, magasra szárnyal, levetve a gravitáció gondjait, eldobva minden földi szabályt és törvényt. És a csók még tartott. Mint két szomjas vándor a sivatagi gyötrelmek utolsó percében. Amikor éppen kilábaltak a forró homokdűnék közül, és szomjuk olthatatlan. A menekülést éppen a másik jelenti, belőle isznak, benne fürdenek, ő adja az életet. Ő a szerelem.

Nem tudták, mennyi idő telt el. Szinte lihegve hagyták abba, a végén már alig kaptak levegőt. Jó volt ott állni, még két karral ölelni a másikat, érezni a másik melegét az ingen, a ruhán át. Henrik egészen megrészegült, ki is mondta nagyon őszintén: – Ez volt életem legjobb csókja. Judit már majdnem rávágta, hogy „nekem is!”, de hallgatott. Úgy érezte, neki most nem kell véleményt nyilvánítani, akkor sem, ha neki is ez volt messze a legjobb, a legédesebb, a legszenvedélyesebb. Még mindig remegett a lába, amit alig tudott leplezni. Nehezen szedte össze magát. Henrik úgy érezte, most neki kéne valamit mondania. De a pillanat hangulata, a boldogság mintha kitörölt volna belőle mindent. Hát csak szó nélkül belekarolt a lányba, indultak vissza a vendéglő felé. Összekarolva lépkedtek, egyformán hosszúkat, jó ritmusban, és olyan volt ez is, mintha mindig ezt csinálták volna. Csoda jó érzés volt ez Judit számára. Egy pár vagyunk, gondolta. Közben eszébe jutott, hogy csak negyedórával ezelőtt jöttek errefelé és akkor még nem sejtett semmit. Nem..? – Most be kell mennem – búcsúzott Henrik a vendéglő előtt. – Találkozhatunk… még ma? A kérdés homályosnak tűnt, de nagyon is világos volt. Nem volt itt semmi bizonytalanság. Judit nagyon is tudta, mire gondol a férfi. A vágy olyan erős volt benne, mint még soha. És Henrik hangja elárulta: ezzel most ő is így van. Valahogy nem volt befejezve ez az este. Ők ketten kimentek, mint vendég és vendéglős, visszajöttek, mint egy pár. Mint akik összetartoznak, és már tudják, mit akarnak önmaguktól és a másiktól.

Mégsem akarta kimondani. Hadd ne neki kelljen mondania..! És Henrik átérezhette ezt, mert közelebb hajolt és a fülébe súgta: – Amint bezártam, felmegyek hozzád. Ha zárva lesz az ajtód, megértelek… De örülnék, ha nyitva lenne. Végül nagy nehezen elszakadt a lánytól. Amikor ellépett mellőle, Judit úgy érezte, a férfi az aurája egy darabját is magával vitte. Nem zárta be az ajtaját. Nagyon tudatosan cselekedett így. Elszánt volt, a szó jó értelmében. Eldöntötte magában, hogy minek kell történnie, és ha a férfi tényleg feljön zárás után, akkor AZ megtörténik ma. Amint erre gondolt, az egész olyan egyszerűnek látszott. Benne is dolgozott a vágy, nem csupán Henrikben. Végiggondolta, hogyan ismerkedtek meg. Rájött, hogy a legelső pillanattól érezte már Henrik iránt azt, amit most is érez. De olyan volt ez, mintha valami homályos kép lenne a háttérben, távolabb, nem kellett rá figyelni, nem is tehette, amíg az érzés gyönge volt. De érni, növekedni kezdett, megtestesedett, erős lett, már kezdett elfoglalni a lelkében egy bizonyos helyet. De ő még akkor is el-eltologatta magától, mint akinek nincs elég bátorsága szembenézni azzal, hogy itt valami készül. Miközben a tudata legalján elég világos volt a dolog. De túl sokáig várt az elemzéssel, várt azzal, hogy végiggondolja, milyen erős is lehet ez a kapcsolat? Egy órával ezelőttig azt hitte, csak egy kellemes udvarlás, egy flörtnél valamivel több lehet belőle. Szándékosan nem figyelt a saját lelkére, arra sem, ami benne növekedett, terebélyesedett. Aztán ott a parton, az éjszakában, tengerillatú félhomályban, ahol a férfi arcát is alig látta, csupán a mindent betöltő közelségét érezte – rájött, hogy a szerelem már itt van. Itt kopogtat az ajtaján, ahogyan a férfi nemsokára kopogtat

majd azon a valóságos ajtón, ami az ő mostani életét elzárja a külvilágtól. Egyelőre. Tudta már tapasztalatból, hogy a vendéglőt tizenegykor zárják, tíztől már nem is engednek be újabb vendégeket. Tizenegykor elhal a zaj – így volt ez az előző estéken is, mióta Judit itt lakott. Nemegyszer már félálomban hallotta, hogyan csörögnek még az edények a mosogatóban, ahol csak „feketében mossák le róluk a maradékokat, hogy aztán duruzsolva beinduljon a két nagy mosogatógép. Miközben a vendéglő ablakai elsötétülnek, majd a konyhások is hazaindulnak. Fojtott hangon köszönnek el egymástól és indul ki-ki a maga otthona felé. Kivéve a gazdát, aki ott lakik az épület hátsó traktusában. Valaha volt egy felesége is… De már nincs. Judit szeretett volna felkészülni, de nem tudta, hogyan tegye. Zuhanyozott és illatszerei között válogatott. Nem volt csábos hálóinge, ez különben sem divat már. Bár sok nő még mindig esküszik a csábos fehérneműre, és bizonyára számos férfi is kedveli azt. Ugyanakkor nem akart meztelenül várni, azt megalázónak tartotta volna. Végül egy halványzöld frottír fürdőköpenyt talált méltónak arra, hogy azzal burkolja be magát – remélhetőleg nem hosszú időre… Csak combközépig ért, alkalmat adott Juditnak arra, hogy a lábait is megmutassa majd a férfinak. Aki persze bizonyára alaposan megszemlélte már a lányt felöltözve, hiszen eddig csak úgy tehette. Tudta, hogy nincsenek hosszú combjai, nem egy amerikai filmcsillag méreteivel él. „De attól még csinos és kívánatos vagyok” – gondolta, hiszen egy kis lelki megerősítés sohasem árthat. Lassan tett-vett, félt volna lefeküdni is, bár biztosan nem aludna el. A fürdőszoba és a háló között körözött. Hol megfésülködött, hol alaposan megszemlélte magát, a

kimondatlan kérdés ott lebegett végig: „Csinos vagyok?” Amit soha nem mert úgy kérdezni még önmagától sem, hogy „szép vagyok-e?”, mert nem tartotta magát szépnek. De lám, egy férfit biztosan idevonz az, ahogyan kinéz. És erősen remélte, Henrik nem csak a külseje miatt akar vele lenni. Egy pillanatra még az agyába villant Roland Renary is, ám igyekezett gyorsan elhessegetni az emlékét. Majd ki kell találnia egy viselkedésmintát arra az esetre, ha Roland ismét hoz külföldieket a vendéglőbe, és összefutnak. No és vigyázni kell, hogy a két férfi ne keresztezze egymás útjait. Persze, mivel mindketten fortoni „bennszülöttek”, hát olykor összefuthatnak. Vajon miképpen reagál majd Roland, ha megtudja, hogy a csinos butikosnő és a vendéglős egy pár lettek? Csökkentette a fényerőt. Biztos volt benne, hogy ha Henrik végzett, gyorsan lefürdik, átöltözik, és jön. Szemernyi kétsége sem volt afelől, hogy a férfi nem gondolja meg magát. Ha azt tenné, nem is lenne férfi, és örökre kitiltaná önmagát Judit életéből. A lány erősen remélte, hogy nem ez fog történni. Ha leoltaná a lámpát, szegény Henrik talán fel sem jönne a lépcsőn? Előbb az udvarról felnéz Judit ablakára. Micsoda biztatás lesz neki az a fény! Ugye nem képzeli, hogy Judit az ágyban olvas egy regényt, de az ajtaja zárva van? És akkor végre meghallotta. Már negyed tizenkettő is elmúlott, odalent nagy volt a csönd, csak a város neszei hallatszottak a távolból. Judit a bejárati ajtóhoz szaladt, a fülét a festett deszkákra nyomta. Henrik most jön fel a lépcsőn! Hirtelen pánikba esett, közben kívülről látta önmagát. Itt szaladgál az ajtótól vissza a nappaliba, majd megint az ajtóhoz, mint egy őrült papagáj! Ez utóbbit a fürdőköpeny színe sugallta, amikor úgy érezte egy pillanatig, hogy messzebbről

látja önmagát. Nevetséges vagyok! – mondta aztán magának, és lecsillapodott. Még lejjebb csökkentette a fényerőt. A nappaliban leült egy fotelbe – itt minden bútor az egykori házaspáré volt, ezért világosabb pillanataiban Judit idegenkedett is tőlük. Az éjszakai csöndben világosan hallotta, hogy a férfi felért, most nyúl a kilincshez, lenyomja… Az ajtó kinyílott. Judit gyenge kis álcázásként egy színes magazint tartott a kezében, mintha olvasna. Tudott volna olvasni? A betűk táncoltak a szeme előtt, semmit sem látott az izgalomtól. Csak azt tudta, hogy el kell dobnia azt az újságot. Nem kell már ide semmilyen mimikri, ez itt most a valóságos élet, ahol nincs helye az álcáknak. Judit lassan állt fel. Érezte, hogy forrósodik fel a vére. Nem volt szükség szavakra. Mit is mondhattak volna? „Drágám, de szép vagy!” meg hogy „Szeretlek!”? Ezeket elmondták már, ha nem is szavakkal. És most a nőnek elég volt a férfi szemébe néznie, hogy lássa az elragadtatást, az izgalmat. Egy nászéjszaka készülődik itt, jól tudták mindketten. Az első éjszakája egy szerelemnek, amely – ha kitartanak, ha képesek igazán szeretni, és ha ráadásul szerencséjük is lesz – egy életre szólhat. Ezt a mai éjszakát sok hasonló követheti majd, ezer és ezer éjszaka… Nem vártak semmire. Henrik már ott volt, előbb megfogta a lány két kezét. Aztán lassan a saját derekára tette a lány kezeit, ő meg átfogta a testét. Élő, de jó kalodába zárta Juditot, aki nem érezte magát rabnak. Hiszen az ő karjai is rácsúsztak a férfi hátára. Henriken csak egy könnyű ing volt a nadrágba gyűrve. Mint aki sietősen öltözött, hogy mielőbb futhasson fel azon a lépcsőn… Közben a szíve a torkában dobogott: vajon nyitva lesz az ajtó..?

A másik, a láthatatlan ajtó is nyitva volt: Judit nem ellenkezett. Ő volt az ajtó, a test ajtaja, amely a lélekhez vezetett. A férfi ölelése erős volt, mégis kérlelő, legalábbis az első pillanatokban. Aztán amikor Henrik megérezte, hogy nincs ellenállás, az ernyedő női test is kívánja őt és azt, ami most következik – szinte szárnyakat kapott. Egy-két mozdulattal ledobta magáról az inget. Aztán féltőn, óvatosan, kedvesen kibontotta Juditot a köpenyéből. Az arcán ott volt a legszebb érzés, amit egy férfi arca csak ki tud fejezni. A legnagyobb csodálat, amivel körülvette a lányt. Judit úgy érezhette, hogy a teste a legszebb ajándék, amivel megörvendeztetheti a férfit, és biztos volt abban, hogy ezt Henrik is így érzi. Aztán lekerült a nadrág is. A következő ölelésnél Judit már érezte, hogy Henrik nagyon is férfi, akit abban a pillanatban szerelemmel töltött férfivágyak mozgatnak. Egyszerre volt becéző, és mohó. Mert becézni szavak nélkül is lehet – egy férfi keze ezer módon simíthat végig egy nő bőrén, oly kedvesen, hogy az érzi: most dédelgetik őt. Egy szerelmes férfi tenyerében a női mell új életre kel, megnemesedik, csodálatos testrész lesz belőle. Határtalan imádat tárgya, amit a férfi kezének minden ujja egyszerre simogat, és amikor közelebb hajol hozzá, hogy megcsókolja a bimbóját, akkor a becézett nőben is magasra csaphat a vágy… Judit nem tudta, maga indult-e a hálószoba felé, vagy Henrik vitte-vezette őt? A férfinak vajon eszébe jutott, hogy ebben a lakásban, e bútorok között volt egykor a feleségével, aki elhagyta? Ezen az ágyon szeretkeztek ők is? – mindez csak egy-egy röpke villanás volt Judit agyában, aztán máris elmosták őket az események.

…Érezte, hogy belekerültek egymás aurájába. Végtelenül jó volt tudni, hogy a férfi itt van mellette. Azelőtt soha senkivel nem érezte így magát. Még a szex előtt is észrevette, hogy Henrik jelenléte, közelsége elfeledteti vele a bajait. Már csak azért is, mert a világ egyszerűen kihullott valami rostán, amit nehéz lett volna elképzelnie, de így történt. Kirostálták a világot, benne a múltat. Kit érdekelt most az előző élete a nagyvárosban? Anya, Apa, Greta..? A belvárosi butik? Vagy éppen Valter..? Ezek mind egyetlen pillanat alatt a semmibe tűntek, megszűntek, talán soha nem is voltak? Henrik úgy, de úgy csókolta a lányt, hogy szinte megfulladtak. A kis szünetekben lihegve kaptattak ki a partra, mint akik a folyóba merítik a fejüket, egész valójukat, aztán időnként lélegezniük is kell. Mert Judit éppen látta is azt a folyót. Nagy, zöld víztükör terjengett, amely lassan haladt előre, biztosan a tenger felé. Pár fűzfa búslakodott a közeli parton. Nagy fehér madarak szálltak el a víz fölött, a tükörképük mintha lassabban emelgette volna szárnyait… Nagyon jó volt érezni Henrik kezét a testén. Mert mintha egyszerre lett volna ott mindenütt. Simogatta a lány mellbimbóját, amitől kiáltani szeretett volna, olyan csodás volt – de aztán finom, puha ajkaival mintha megharapta volna a derekán oldalt a bőrt. Aztán végigfuttatta fürge ujjait a lány combján, és akkor legszívesebben hangosan felnyögött volna. Később értette meg: fel is nyögött! A kéj meg-megborzongatta a testét, kellemes volt és izgató egyszerre. Pedig Henrik addig csak megérintette őt, sokszor, teste sok pontján. És csókolta úgy, hogy az a tengerparti csók ma este ezekhez képest semmi volt. Judit érezte, hogy miközben a férfi nyelve benne van, arra alább másféle érintkezés is történik. Ágyékát finoman, csak jelző mozdulatokkal szétnyittatva,

magának utat törve a selymes erdőn keresztül, érzékeny valamik jelentek meg ott, ahol a nő annyira érzékeny volt. Csak kis késéssel értette meg – miközben csóközönbe fulladt ismét, majdnem – hogy azok a férfi ujjai. És azok közül is az egyik, amely nagyon ügyesen mozgott. Hamar bejutott, ahová akart. Judit érezte, hogy elönti a nedvesség, a vágya hatalmasra nőtt. Az egyik keze tétován tapogatózott, még nem találta meg, amit keresett. Annál inkább megtalálta az az ujj. Máris OTT volt, és olyan természetesen, magabiztosan mozgott, szinte sugallta: azért talált oda, mert az az ő helye. Neki ott kell lennie. Először csak finoman mozdult, alig pár milliméterre, de már ezzel is nagy örömet okozott a lánynak. Aztán az ujj mintha felbátorodott volna, egyre nagyobb mozdulatokat tett, le és fel, előre és hátra, majd újabb játszóteret talált magának. Nedvesen cikázott ideoda, volt, amit köröskörül haladva megkerült ötször, hogy a következő percben nagyon lassan ismételje azt az ellenkező irányban. Aztán az ujj merev lett, egyes lett és kemény, minta… Mintha valami más lenne, és nyomult a méhe felé… A „valami mást” közben megtalálta a keze. Henrik nem is tagadhatta volna, mennyire vágyik Juditra; a lány ujjai rátaláltak a bizonyítékra. Megszorította, közben a lányon végigfutott egy újabb borzongás; a férfi újabb kéjt ígért, sokkal nagyobbat, mint eddig! Miközben Henrik ujja még mindig ott tombolt a lányban, Judit csukott szeme alatt édes, piros villámok cikáztak. Már nem is hallotta, hogy nyögdécsel, annyira jó volt, az érzés elfedte a hangokat is. Most abban a pillanatban csak az létezett, amit az ágyékában érzett, és amit a kezében tartott: a csodás éjszaka ígéretét.

…Voltak hosszú percek, amikor Henrik Judit fölött volt. Ha kint vannak egy mezőn, eltakarta volna a csillagokat is. Judit most már azt sem érezte, hogy a háta az ágyon terül el, hogy a feneke, a combjai alatt ott a biztos támaszt jelentő lepedő, a matrac. Semmi sem volt tulajdonképpen, csak az az érzés, hogy nagyon… nagyon… jóóó! Hangja belerobbant a csöndbe. Henrik nagyon ügyesen vitte őt magával, és talán szándékosan késleltette a maga robbanását. Amikor Judit úgy érezte, nincs tovább, a boldogság nagy kiáltásban szakadt ki belőle. A férfi feje mellett kiáltott, Henrik füle megcsendült, de nem hagyta abba… Az a ritmus most már erejét veszítette. Henrik nem ért fel a csúcsra, mert még nem akart felérni. Judit viszont – meghalt. A „kis halál” lecsapott rá, magába olvasztotta. A kéjnek olyan hulláma került fölébe, söpörte el – mint a cunami – amihez foghatót még sohasem érzett. Nem is sejtette, hogy ilyesmi lehetséges. A férfi megpihent, de nem maradt nyugton. Judit még kiskutya módjára nyöszörgött a kéjtől, a férfihoz bújt, mint aki ott keres menedéket. Vagy további örömöket? Henrik lassan, nagyon lassan húzta a lányt az ágy szélére, ő maga le is lépett róla. Aztán feltérdeltette, majd amikor a tarkójára tett kézzel finoman lenyomta, Judit megértette: négykézláb kell állnia. A férfi egyik térdével széttolta a lábfejeit. Judit még nem tudta, mi készül. De ahogyan Henrik őt meg-megérintette, ahogyan mozgatta, jelezte: valamire készül. Talán újabb örömöket fog adni? Adott. Judit állatnak érezte magát, és ekkor jó volt állatnak lenni, vagy hinnie magát. A férfi finoman szétfeszítette a combjait, és a lány érezte, hogy valami nedves csúszik belé.

Csak az első pillanatban tűnt kellemetlennek, de mivel már bent is volt, hát nem fájt. És a férfi két keze lecsúszott a lány hátán kétoldalt, egy-egy meleg tenyérbe simultak a mellei… Isteni volt, hát ismét felnyögött. És akkor érezte meg, hogy a férfi ott mögötte nem vesztegeti az idejét. Máris kialakult az a ritmus, amely ősidők óta kíséri az embereket. Mióta csak léteznek ezen a bolygón, sőt már azelőtt is így szeretkeztek, mielőtt a másik módhoz folyamodtak volna. Ezek a gondolatok persze csak egy-egy villanásnyi ideig jelentek meg a lány agyában, aztán máris eltűntek. Kristályfényű és sokszínű villámlásokat látott, de azoknak is nyoma veszett szinte azonnal. Érezte, hogy a férfi jót akar neki. Hogy örömöt ad, mert elsősorban adni szeret. Ő majd megkapja a maga örömét később – de most, ahogyan hallotta Henrik finom-halk lihegését, tudta, hogy érte fejti ki az erejét. Most már sokkal előbb eljutott az orgazmushoz. Nem tudta persze mennyi idő telt el, de hát idő tulajdonképpen nem is létezett. Ismeretlen dolog volt, ha volt. A lány a testében érezte növekedni a tüzet, és valami mást is: hogy most Henriknek is jó lesz! És úgy lett. Most a férfiból tört elő egy fojtott kiáltás. Judit a legszívesebben segített volna neki, de hát erre nem volt szükség, és nem tehetett semmit, mert most is orgazmusa lett, ha nem is akkora, mint az előbb. Ő is kiáltott, sikított, nyöszörgött elhalóan, ahogyan a kéj lassan kifutott belőle. Érezte a férfi két kezét a mellein, három ponton érintkeztek csak, de az maga volt a mennyország. Csak utána borult rájuk az éjszaka. A pihentető, nagy sötétség, amely puha szárnyaival befedte a várost és a tengert is.

Lehulló leplek A varrógépek surrogása ismerősen simult Judit fülébe. A fővárosban is járt olykor varrodákban. Azok persze nagyobbak voltak, jobban megvilágítva, de akik ott dolgoztak, talán annyi bért sem kaptak, mint a fortoniak. Lina, a varrónő a saját nappalijában rendezte be a műhelyt, egyelőre. Judit tudta, hamarosan bérelnie kell nekik egy rendes, csak varroda céljaira szolgáló helyiséget. Lina segített az udvaron kirakni a kocsiból az anyagokat. Amiből harminc-negyven métereket vett, azokat feltekert végekben adták a bolt nagybani raktárában. A többit kartondobozokba csomagolták. A másik három nő is köréjük gyűlt, kézről kézre adogatták a végeket. Szakértő ujjak tapogatták az anyagot: – Hogy ez milyen finom..! – Ezzel nem lesz nehéz dolgozni. Judit szakszavakat is hallott, mint „pié” és „makaróni vállpánt” vagy „vállpánt nélküli” és hasonlókat. De most fontosabbnak tartotta, hogy rá figyeljenek, ezért csendet intett. A megviselt arcú, negyvenes nők végre ráfüggesztették fáradt szemüket: – Asszonyok, figyeljenek rám. Nálam többet keresnek majd darabonként, mint az előző megbízó idején – mondta is az összeget, és örömmel látta, hogy az felvillanyozta őket, egymásra pillantgattak, és ahol eddig csak komor arcokat látott, ott most már néhány mosoly is megjelent. – Lényeg az, hogy pontos munkát követelek, mindig határidőre. A határidőket úgy állapítom meg, hogy ne dolgozzák magukat halálra, de lustálkodni se legyen idejük. Napi nyolc órát kérek,

de azt megfeszítve, figyelmesen, szorgalmasan. Darabra fizetek, a pénzt Lina kapja, ő osztja el. Akinek panasza van, álljon elém. Minden második, harmadik napon eljövök az új darabokért. Itt van a legújabb – a számítógépből kinyomtatott snitteket és rajzokat tette eléjük. – Ez egy standard modell, ehhez képest kérek méretezni. Majd mindig közlöm, hogy melyik méretből hány darabot készítsenek. Természetesen maradunk az európai S, M, L, XL, XXL és XXXL méreteknél. Hetente legalább egyszer hozok új modelleket, amiket én készítek. Egyelőre kisebb darabszámmal dolgozunk, mert csak egy butiknak termelünk és bizonyos okokból nem akarom, hogy mások is árulhassák a mi termékeinket. Aztán, ha meglódul az üzlet, időben szólok, és akkor felveszünk újabb varrónőket. Elsősorban a konkurenciától csábítjuk el őket – finom mosollyal adta tudtukra, hogy reklámozhatják, itt mennyivel jobb dolgozni. Hadd kezdjenek el gondolkodni azok, akik Elania üzlettársának dolgoznak! Egyszer úgyis eljön az idő, amikor azokat átcsalják ide, és ők is Juditnak fognak dolgozni. Otthagyta őket. Kiment a kocsijához, amiről az elmúlt napokban szinte megfeledkezett. A szállodából azért ment taxival Henrik lakásába, hogy a sofőrtől tudjon meg valamit a fortoni ügyekről. Vagy már akkor is csak Henrik dolgai érdekelték? Tegnap elhozta a kocsit a parkolóból. A következő állomás a butik volt. Anettre alig ismert rá – a nő kivirult. Nem gondolt már a férjére, aki a titkárnőjével hagyta ott őt! Az új üzlet erőt adott. Mire ebéd előtt Judit odaért, a bolt már megváltozott. Tényleg csak a jobb holmik maradtak meg nála. És a raktár félig üresen. A két nő behordta a kocsi csomagtartójából az árut. Judit észrevette – lehet, hogy véletlen volt, lehet, hogy nem – hogy az asszony pontosan váltja őt az utcán. Amíg Judit bement a raktárba és lerakta, amit

hozott kartondobozokban, addig Anett előkészítette a saját adagját, feltornyozta a csomagtér szélén, és amikor Judit kilépett az üzletből, indult befelé. Így mindig volt valaki a boltban, és a nyitott kocsinál is. Egy tolvajnak esélye sem lett volna. Az utca túloldaláról néhány nő jött át. Buszra vártak, de a kíváncsiságuk erősebbnek bizonyult. Judit megszólította őket a kirakat előtt: – Jó napot, menjenek be és nézzenek körül! Tapogassák meg az anyagokat. Finom holmik ezek, meglepően olcsón. Ha a jövő héten is elnéznek ide, még nagyobb csodákat láthatnak. Egy pillanatra úgy érezte magát, mint egy vásári kikiáltó, de hamar elmúlott a szégyenérzete, és kezdeti félénksége is. Az üzlet az üzlet, megvannak a könyörtelen szabályai. Mielőtt tovább indult, felhívta Elaniát. A kevéssé forgalmas utcákon haladt, fülében a telefon dugója, szája előtt a rászerelt, apró mikrofon. Maga előtt látta a sovány, mindig ideges és szorongó asszonyt, amikor a mobil kicsengett. – Halló – mondta Elania. Judit azonnal tudta, hogy a boltban van, a közelben az ellenszenves tulajdonostársa. Judit azonnal taktikát váltott: – Jó napot, itt a mosoda beszél. Két napja itt hever a kész csomagja, mikor jön érte? Tudta, hogy Elania megismerte a hangját. De most kivételesen nem jött zavarba, hiszen éppen Judit adta meg neki a témát. Elania csak annyit mondott: – Mindjárt átszaladok, hiszen nincs messze! – Csak a sarokig – tette hozzá Judit, de lehet, ezt a címzett már nem hallotta. Judit is odaért, ahová akart, leparkolt a sarki kávézó előtt. Még oda sem jött a pincérnő, amikor a bejáratnál felbukkant Elania. Nem is kereste Juditot a kinti

teraszon, biztos volt benne, hogy bent találja meg. Itt avatatlanok nem láthatják, amint beszélgetnek. – Ha visszatérsz a boltba és kedves barátnőd megkérdi, hol a mosodai csomag, mondd, hogy már betetted a kocsidba – így üdvözölte őt Judit. Elania még lihegett a sietéstől. Látszott, nem neki való a konspiráció, ami persze Juditnak sem ment olyan könnyen. De most szükség volt rá, amíg… Hát igen, Elania is erre gondolt, amikor kifújta a nagy levegőt: – Hát ez nem lesz könnyű meccs, hidd el nekem. A tulajdonostársam csak ötven százalékban részesül, de úgy vezényli a boltot, mintha kilencvenkilenc százalékban lenne az övé. Ehhez képest ma reggel nagy merészen célozgattam rá, hogy kivenném a részemet… Hát azt látnod kellett volna! Először teljesen elhülyült tekintettel nézett rám. Látszott, hogy ez a lehetőség soha még csak meg sem fordult a fejében. Még hogy én kiszálljak az üzletből? A maga fennhéjázó módján közölte, hogy arról szó sem lehet, felejtsem el, ez egy jól menő üzlet, innen csak a bolond venné ki a pénzét. Tehát minden megy tovább úgy, ahogyan eddig, és punktum. Én viszont, talán életemben először a sarkamra álltam. Már az, hogy nem kotródtam el előle rögtön, hanem ott maradtam és megismételtem, mit akarok, teljesen kiverte nála a biztosítékot. Csak hápogott, hogy én mit képzelek? Én meg mondtam: a ruhaüzlet, különösen ebben a butikban, már messze nem megy olyan jól, mint akár csak két évvel ezelőtt is. Nekem szükségem van a pénzemre, tehát vásároljon ki a részemből… Hát az sem volt apróság, amit akkor előadott. Először a szívéhez kapott, hogy ő ebbe most belehal. De láthatta, hogy ez nem hat rám, hiszen egy-egy textilnagykereskedővel alkudva is előadta már ezeket a trükköket, azok sem dőltek be a hamari szívrohamot jósoló

szavainak… Harmadszor is elismételtem, mit akarok. Mire elszólta magát: „Magamra hagysz a süllyedő hajóban? No persze, a patkányok ilyenkor menekülnek..!” Mire én: „Az előbb még jól menő üzletnek nevezted a boltunkat, most meg süllyedő hajónak? Akkor hát hogyan is állunk?” Egy kicsit megtört, persze nem lett volna az, aki, ha rögtön megadja magát. Még cselezett egy kicsit, még mellébeszélt, aztán végre beismerte, hogy nagy bajok vannak, hisz én is látom, a bolt nem megy túl fényesen, Forton kicsi ahhoz, hogy három nagy nőiruha-boltot eltartson. De rögtön ellentámadásba ment át, mert szerinte azzal, hogy én most kilépek innen, máris eltemetem ezt a boltot. Aztán próbálta lealkudni az összeget, mondván, annyit nem tud most fizetni, amennyi nekem járna. Aztán azt adta elő, hogy talán sikerül a boltot bérbe adni valakinek, vagy felesbe kiadni, akkor az egyik felében maradna a mi mostani anyagunk, csak kisebb mennyiségben, a másik felében meg lehetne valaki, aki nem zavarná a mi forgalmunkat… mondjuk egy optikus vagy valaki más, aki porcellán bizsukat árulgat szép csöndesen… Judit türelme itt ért véget. Csak egy aprót mozdult, de Elania figyelmét ez sem kerülte el. Máris rövidített: – Szóval ha jelentkezik valaki, és megvenné a boltot, akkor hajlandó kiadni a pénzemet, vagyis átvállalni a részemet. De úgy tűnik, a boltból már nem lesz semmi. Már meg is bízott egy ügyvédet azzal, hogy rendezze le a dolgot, találjon másik bérlőt. Mondd, Judit, mi van, ha mi is befürdünk vele? Ha nekünk ennyi éven át úgy-ahogy sikerült megtartani, aztán most mégis tönkremegyünk, akkor neked, azaz nekünk sikerül majd nyerni a végén?

– Nem csak a végén, hanem már az elején – Judit biztos volt a sikerben. – Mondd csak, hogy is hívják azt az ügyvédet, akit az üzlettársad megbízott..? Az ügyvéd kicsi volt, idősecske, de élénk mozgású, és a szakmája minden fortélyát jól ismerte. Ennek ellenére nem lehetett éppen sok dolga, mert azonnal fogadta az új ügyfelet. Egy pillanatig hallgatta Juditot, átlátta az egészet, aztán valami mással indított: – Ön itt akar maradni, ebben a városban? – Igen – válaszolta Judit, majd kis habozás után folytatta: – De ha most azt mondja nekem, hogy beletenyereltem valami helyi kis mini-maffiába, összefonódásba, korrupciós ügybe, rögtön közlöm: nem szoktam megfutamodni. Amit elhatároztam, azt véghez is viszem. – Nem erről van szó – az ügyvéd kicsit alulról nézett fel a lányra. Az irodája közepén álltak, egyikük sem akart leülni. – Ha ön üzletet akar bérelni, akkor üzletelni fog a városban. Ha ezt teszi, előbb vagy utóbb szüksége lesz egy ügyvédre, aki különféle szolgálatokat tehet önnek, és ha bajba kerül, az ügyvéd megvédi az érdekeit. Judit egy pillanat alatt átlátta, hogy a férfinak igaza van. Hát elmondta, miben „utazik”, és hogy itt telepszik le, amint megfelelően áll majd anyagilag, házat is vásárol a városban. Most egy üzlethelyiség bérletéről lenne szó, de később az üzleti ügyei a ruhaiparban kiterjedhetnek majd a városon kívüli környékre, sőt távolabb is. Akkor szüksége lesz céges ügyvédre is… A kis ember csillogó szemmel hallgatta, és máris jelezte: elintézi, hogy Judit „a kialakult helyzetre tekintettel mélyen nyomott áron” vegye át azt a boltot. Láthatóan ő is leírta már a két nő, Elania és társa közös cégét, mert bizalmasan

megsúgta a lánynak: „azok már tönkre is mentek, csak egyelőre az egyik ezt titkolja a másik előtt”. Egy órával később az ügyvéd felhívta Juditot és közölte: elintézte, hogy a következő hónap elsejétől – ami már alig egy hét múlva lesz – a bolt bérleti joga öt évre az övé legyen. Paul, a kölyök kicsit unta az egészet. De az a tudat, hogy minden fuvaron tíz eurót keres, feldobta a lelkivilágát. – Gyere, átviszlek – mondta olyan hangon, mint aki nagy szívességet tesz annak, aki folyton a fülét rágja. Judit kicsit dühös lett: – Ahelyett, hogy örülnél, amiért nem bérelek valakitől csónakot! Látom, vannak itt sokan, akik hetekig hozzá se nyúlnak a ladikjukhoz, még jó, ha minden második vasárnap kieveznek az öbölbe, meglevegőztetik a családot… Egy hónapra harminc euróért is odaadnák a csónakjukat! Paul behúzta a nyakát. Tudta, hogy a lánynak igaza van, hát békítően mormolta: – Jól van, jól… – és halkan, félre, a tenger felé motyogta dühösen: – Csak nőkkel ne kezdjen az ember. Valami azt súgta Juditnak, hogy Magda már várt rá. Vagy csak éppen ott ténfergett a villa körül? Úgy tett, mint aki megtapogatja a virágcserepeket, vajon nem túl száraz-e bennük a föld? Kell-e már öntözni? Most örömmel bukkant elő a fák közül. Nem titkolta: elégedett, hogy a lány eljött hozzá. „Egy héttel ezelőtt még eltorzult arccal üvöltötte, hogy takarodjunk innen, ki ne kössünk, mert rendőrt hív!” – jutott Judit eszébe. Most könnyedén libbent a stégre, megszokta már, hogy inog egy kicsit, korhadnak a ki tudja, mikor épített cölöpök, és deszkák. Paul úgy tett, mint aki nem látja az asszonyt, gyorsan

elfordította a csónakot, és evezett erősen, hogy megkerülje a szigetet, mihamarabb. – Szia, Judit. – Szia, Magda. Egy pillanatra összekapaszkodtak, inkább az asszony ölelte a lányt, kicsit magához szorította oldalról, aztán előre engedte a vendéget a keskeny ösvényen. Mint eddig minden alkalommal, most is a villa teraszán foglaltak helyet. Meleg volt, a nyári nap órák óta sütötte a várost. Judit még jószerével le sem ült, amikor hallotta, hogy nyílik a hűtő ajtaja. Egy üvegkancsóban limonádé érkezett a tálcán várakozó poharak mellé. Az átlátszó üvegfal mögött jókora sárga citromdarabkák úszkáltak. Magda mindig így készítette a limonádét, nem szűrte át. Olykor kis citromdarabok szaladtak Judit szájába. Jég is volt ott egy külön tálkában. Magda beszélt, beszélt. Judit észrevette, hogy az arca nagyon piros. Vajon sokat volt a napon? Vagy valami belső hév fűtötte? Látszott rajta, hogy izgult. De Judit nem sokat értett abból, amit mondott. Magda néha elvétette a szavakat, hitelen elhallgatott és töprengett, hogy aztán a félbehagyott mondat helyett valami mással folytassa a beszélgetést. Egyszer a kezét önkéntelenül is a szívére szorította. Még később azt vette észre a lány, hogy az asszony mozdítaná a bal karját, de helyette a jobbal vette el azt a tárgyat az asztalról, ami pedig a bal kezéhez volt közelebb. Homályos nyugtalanság támadt a lelkében: „Mégsem olyan egészséges, amilyennek mutatná magát!” Aztán minden nagyon gyorsan történt. Magda szeme egyszer csak fennakadt. Az asszony levegőért kapkodott és előre nyújtotta a jobb kezét, mintha segítséget kérne Judittól. De a kéz a levegőben maradt, mert közben a nő

teste kezdett dőlni, és a karfa sem tarthatta meg. A súlyával a könnyű műanyag kerti széket is felborította, és egy pillanattal később a halántéka a padló köveihez koppant. Judit az első pillanatban pánikba esett. Nem tudta, mi történt, és azt sem, hogy mit tegyen? Térdre rogyott Magda mellett, próbálta a hátára fordítani. Az asszony nem volt magánál, egyszer megrándult a teste. Judit gyorsan ellökte onnan a széket, az ülőpárnát Magda feje alá tette. Reszkető kézzel kapta elő telefonját, és hívta a száztizenkettőt. Amikor kapcsolták a fortoni mentőket, merően nézte Magdát, aki lélegzett és mozgott, igaz, kicsit furcsán, és a szemét nem nyitotta ki. – Itt vagyok a szigeten, a kikötő előtt… Igen, a Paulervillában. Magda a barátnőm a szívéhez kapott, leesett a székről, úgy tűnik, eszméletlen… Jöjjenek azonnal! De valahogy át kell jönniök a szigetre! – letette, de rögtön arra gondolt, ki szerezhetne gyorsan egy csónakot? Paul, a kölyök itt használhatatlan a kis csónakjával. Motoros kell! Az egyetlen ember, akit ismert, és aki itt lakik a kikötőben, sőt most is biztosan ott van, az Henrik. Hát őt hívta sebesen. Míg kicsengett, Magdához beszélt: – Jaj, Magda, ne halj meg! Tarts ki, már útban a segítség – miközben maga is tudta, hogy ez fölösleges, az asszony aligha hallja szavait. Végre Henrik felvette. A férfi látta a képernyőn, ki keresi: – Szia, drágám! Mi újság? De ezt a kedélyes hangnemet azonnal elsöpörte valami más. Egy nagyon gyors szófolyam, amelyet a vonal másik végén drámai hangon adtak elő:

– Henrik, fuss a kikötőbe és szerezz egy motorcsónakot! Igen, egy motorost! Mindjárt ott lesznek a mentők, és át kell hoznod őket a villába. – A szigetre..? – Igen, Magdának alighanem szívrohama van! Siess! Már hallotta a parton a szirénákat. Jönnek sebesen, de hogyan jutnak át a szigetre? Magda most sem volt magánál. Judit igyekezett kényelmesen lefektetni őt. Eltette az útból az asztalt, a székeket, hogy ha a mentősök ideérnek, ne legyen semmi az útjukban. Elviselhetetlenül múlott, sőt rohant az idő, hol késlekednek ilyen sokáig? Amikor végre motorzúgást hallott közeledni, kifutott a villából. Éppen jókor. Egy fehér motorcsónak állt a stéghez, egyike azoknak, amiket arra sétálva néha jól megnézett. Henrik is ott volt, olyan gyorsan jöttek a vízen, hogy a férfi haja lobogott a szélben. Alig tudtak megtorpanni, amikor észrevették, hogy milyen kicsi az öböl, és milyen közel van már a stég. Két vöröszubbonyos férfi, a mentőorvos és az ápoló álltak a vezető mellett. Egy pillanattal később a stég pallódeszkái majdnem behajlottak a többszörös súly alatt. A férfiak lerohantak a stégről, Judit szaladt az élen, mutatta az utat. A vöröszubbonyosok a beteg mellett térdre vetették magukat a teraszon. Aztán az egyik valami injekciót adott be Magdának. A másik egy összecsukott hordágyat hozott le a motorosról. Henrik szokatlanul sápadt volt, de nem szólt. Segített Magdát feltenni a motorosra, ahol emiatt nem maradt több hely. Csak a vezető és a két mentős fért be a beteg mellé. Az orvos visszaszólt: – A Szent Jeromos kardiológiájára visszük. Majd estefelé érdeklődjenek, annál korábban a kollégák úgysem tudnak mondani semmit.

A motoros merész ívben vágódott ki a kis öbölből. Látszott, a tulajdonosát nagyon felizgatta, hogy életmentésben vehet részt, és megadta a módját. A másik parton biztosan igen látványosan fékez majd, az időközben a szirénaszóra összegyűlt kíváncsiak előtt. Segít majd kitenni a hordágyat és sokáig büszke lesz erre a tettére – hiszen talán életet mentett? Judit és Henrik ott maradtak a parton. Henrik arcán szorongás látszott, és talán szomorúság is. Judit felsóhajtott: – Szegény Magda, remélem, megússza. Olyan sok baja volt mostanában. Megérdemelné, hogy most már nyugodtan éljen. Henrik még hallgatott, aztán váratlanul azt kérdezte: – Este elmegyünk együtt a Szent Jeromosba? – Én elmegyek – így Judit. Oldalról mérte végig a férfit. Valami nem tetszett neki, és amilyen őszinte volt mindig, hát most is egyenesen rákérdezett: – Te is jönnél? – Igen. – Elkísérnél engem azért, hogy együtt lehessünk? – Nem csak azért – vágta rá a férfi. Ő is őszinte volt. Most már egymással szemben álltak, a villa és a stég között félúton. A partról hallották a felbődülő szirénát – a mentő most indult a beteggel a kórház felé. Judit a szemébe nézett: – Én azért megyek a kórházba, mert a barátnőm, akit megkedveltem, és akinek a sorsa érdekel. A férfi nem késlekedett a válasszal: – Én meg azért megyek oda, mert… mert ő az anyám. Az első pillanatban Judit fel sem fogta a szavak értelmét. Csak később értette meg, mit is mondott a férfi. Henrik ott állt vele szemben, még a parton. A kis öbölben még terjengtek a motoros verte kis hullámok, némelyik kifutott a kövek közé, hogy ott

semmisüljön meg apró neszek kíséretében. A nő ámulva nézte Henriket: – Azt mondtad… az anyád? Henrik csak bólintott. Judit nehezen tért magához. A hír nagyon meglepte. Igazából csak hebegni tudott volna, ami nem szokása, és ösztönösen hallgatott még fél percig. Végre annyira lecsillapodott, hogy összefüggően tudott kérdezni: – Miért nem mondtad soha? – Ha nem tudtad, azt jelenti, hogy anya sem mondta el neked – Henrik esze vágott, még most, ebben a helyzetben is. Judit már kezdett magához térni. Lassan elindult vissza a házba. A teraszon felállította a feldőlt és félredobott székeket, az asztalt is visszahúzta a helyére. Leültek egymással szemben. Még nem érezték, milyen üres lett a villa Magda nélkül. Inkább a magyarázatokat keresték, mindegyik a maga kérdésére. – Én nem tudtam, hogy ő az anyád! – Akkor miért kezdtél idejárni? Miért barátkoztál össze vele? Én azt hittem… – Henrik elharapta, de Judit okos nő volt, és most röptében átlátta a szituációt. Kicsit kesernyésen, de nem ellenségesen mondta a férfi szemébe: – Azt hitted, valakitől megtudtam, hogy te Magda fia vagy? Hogy így akartam belopni magamat a leendő anyósom szívébe? Nem volt még leánykérés, még csak célzás sem történt, a házasság szó el sem hangzott közöttük, hiszen alig egy hete voltak együtt. De Juditot ez most nem érdekelte. A cél felé tört. Nem szerette volna, ha Henrik valamit félreért, és amiatt róla is feltételez valamilyen célzatosságot… – Akkor hogyan kerültél ide, és miért barátkoztál össze az anyámmal?

A kérdés elhangzott. Judit egy pillanat alatt összeszedte a gondolatait. Tudta, most minden szónak, minden hangnak, mozdulatnak, még hangulatnak vagy sugallatnak is jelentősége lehet. Nagy jelentősége, hiszen talán ettől függ, hogy ők ketten Henrikkel együtt maradnak-e? Ugyanakkor nem volt ideje hosszan töprengeni. Henrik sem buta ember, ha a lány habozik, még azt feltételezi, hogy most találja ki az érveit. A magyarázatot. De volt itt még valami más is. Judit, talán most először a sok futó kapcsolata után, végre őszinte akart lenni ahhoz az emberhez, aki ezt megérdemli. Akit ő méltónak talált arra, hogy a párja legyen most, és talán örökké. Neki nem lehet hazudni, érezte még a zsigereiben is. – Ugye, te annakidején azért szakítottál anyáddal, mert nem tetszett neki a feleséged? – Azért is. Én egy kicsit hazudtam neked, Judit. Amikor azt mondtam, hogy abban a lakásban, amit kiadtam neked, a bátyám lakott a feleségével, de aztán elköltöztek és azért áll most üresen. – Tudom – bólintott a lány, és az a nagyon kék szeme most a férfi tekintetét kereste. – Nem hibáztatlak ezért. Nincs olyan ember, aki büszke lenne a kudarcaira. Az egy nagyon félresikerült házasság volt. Magda, ha jól vettem ki a szavaiból, ezt rögtön látta, próbált téged lebeszélni, hogy elvedd azt a nőt… – Igen. De nem ez volt az egyetlen oka a szakításunknak. Volt ott még valami… vagyis valaki. Egy bandita, egy gazember, a helyi maffia egy tagja, aki behálózta anyát. – Ismerem a történetet, Henrik. De mielőtt folytatod, főleg a jelzőket, gyorsan közbeszúrom, hogy Valter Ortenról beszélsz, aki az… apám volt.

Azt hitte, könnyebb lesz kimondani, de az utolsó pillanatban, annál a szónál mintha valami keresztbe állt volna a torkában. Vajon hogy fogadja ezt Henrik..? Nagyon félt, ám közben is reménykedett. Henriket megdöbbentette, amit hallott. Az egyik kezével megszorította a másikat, az arcán düh és csalódottság látszott – de ezek talán még a saját mondanivalóját kísérték, egy perccel korábban, Most ő kereste a lány tekintetét. Nézték egymást némán. Henrik hatalmasat sóhajtott: – Ezért kerested meg anyát? – Így van. Sok szálat kellett felgombolyítanom, míg ideértem. És sokat megtudtam az apámról, akit sohasem ismertem. Neked most csak két dolgot mondok el ezek közül, Henrik. Az egyik: anyád tényleg szerette az apámat, bár igen különös kapcsolat volt közöttük. Utólag, ismerve a történetet, már nem is lehet csodálkozni, hogy így történt. A másik, amiről nemcsak te nem tudsz itt Fortonban, de senki más sem: az apám, ha nem is nagyon lelkesen, de a rendőrségnek dolgozott élete vége felé. Ő buktatta le azt a maffiát, amelynek látszólag a tagja volt, és annak emberei végeztek vele aztán. Bosszúból azért, hogy segített a rendőrségnek. Azt hiszem, ezt is tudnod kell, szívem. Nem tudta, mit sejt Henrik a sírról. Arról, hogy Valter Orten voltaképpen örökre a szigeten maradt, itt van a sírja? Magda ezt nem mondhatta el neki, már csak azért sem, mert Henrik azóta igen ritkán fordult meg a szigeten, és akkor is csak pár szót váltott az anyjával. Judit hirtelen maga elé meredt… és már tudta, mit kell tennie. Megragadta a férfi kezét: – Gyere, mutatok valamit.

Elvezette abba a kis szobába, ahol a távcső állt. Most is ott volt a helyén. Már értette, mit jelent ez, és most azt akarta, hogy a férfi is értse. – Nézz bele. Henrik lehajolt, majd leült a kis puffra. Ami Magda egyik kedvenc helye lehetett, ha más nem, hát az ülőke megviselt állapota erre utalt. Henrik egy percig szótlanul nézte az eléje táruló látványt – a Halvendéglőt és környékét. Judit csöndesen mondta közben: – Nem beszélt erről, de szerintem éveken át nap mint nap figyelt téged, ha csak kijöttél a vendéglő elé, ha bármit tettél az udvaron. Ő az anyád, Henrik Acora. A név, mintha korbács lenne, végigcsapott a férfin. Lassan szakadt el a látcsőtől, felállt és Juditra nézett: – Olyan dühös voltam rá, hogy hivatalosan megváltoztattam a nevemet. Engem tulajdonképpen még ma is Paulernek hívnának, ha nem veszünk össze. Judit most hallgatott. A Szent Jeromos kardiológiai osztályának folyosója ekkor elég kihalt volt. És sivár is – mindenütt csak a fehér falak meredeztek, és az a pár pad is fehér volt, amely ott árválkodott két-két ajtó között. A ledes lámpák erős fénye is hófehérnek tűnt ebben a környezetben. A sterilitást nemcsak a levegőben lebegő tisztítószerek illata, hanem a vizuális hatás is hangsúlyozta. De a terem végében, a dézsába ültetett pálmafák mögött volt egy kis otthonosabb sarok is. Szőnyeg a kőlapokon, pár kényelmes fotel, alacsony asztalka régi újságokkal. Akik odatették őket, tudták: az itt várakozóknak teljesen mindegy, hány éves a divatlap, a politikai hetilap vagy a népszerű-

tudományos folyóirat nagy színes képeivel. Aki itt várakozik, úgysem tud a betűkre koncentrálni. Henrik is kézbevett egyet, forgatta a lapokat, itt-ott megnézett egy fotót, de látszott az arcán, hogy ez most neki nem megy. Judit már kézbe sem vett semmit. Ült a férfival szemben. Csak ők ketten várakoztak most hírekre. A nővér, akit a liftből kilépve megszólítottak, ide irányította őket és ígérte, küld majd valakit. De eltelt már egy óra, és még senki sem jött. Judit sem volt éppen az a türelmes fajta, de most sikerült magát türtőztetnie. Az orvosok tudják a dolgukat, és ha már van mondanivalójuk, valaki biztosan jön hozzájuk. Henrik viszont rémképeket látott, és egyszer ki is mondta: – Ha valami baja esik… ha annak én is oka vagyok… – Nem vagy és nem lehetsz az oka. A betegség sokáig „fejlődik”, nem kevés ösztönzés kell neki, míg valaki, pláne egy nő, eljut a szívrohamig. Lehet, hogy örökölte. A nagymamád miben halt meg? A kérdés megdöbbentette a férfit. Olyan arcot vágott, mint akinek soha nem volt nagymamája, így váratlanul éri a kérdés. Azután kapcsolt: – Tízéves lehettem, amikor meghalt… Lehet, hogy őt is ez vitte el? Nem emlékszem – és az arcán látszott, hogy megijesztette ez a lehetőség. Ezért Judit nem folytatta a témát. Még negyedórát vártak, amikor végre léptek közeledtek a folyosón. Fáradt arcú, középkorú orvosnő jött, a tekintetét először bizonytalanul vetette rájuk. Henrik már ott állt előtte: – Magda Pauler az anyám, ő pedig a menyasszonyom – mutatott Juditra. A lány szíve megrebbent. „Menyasszony..?” Lehet, csak azért találta ki Henrik ezt ilyen gyorsan, hogy ne kelljen sokat magyarázkodnia az orvosnőnek? Aki amúgy csak

a legszűkebb család tagjainak nyilatkozhat a beteg állapotáról? Vagy a férfi már tényleg ennyire közelinek érzi magához Juditot? – Az édesanyja túl van a veszélyen. A roham az elején veszélyesebbnek látszott, mint volt. Ilyenkor sok tényező válthatja ki a tüneteket, uram. A meleg, a beszélgetés vagy vita, veszekedés, netán hosszabb időn át tartó szorongás és aggodalom, no és persze sokat számít az örökölt hajlam is… Judit lassan az ablakhoz ment, kinézett. Az orvosnő többi szavát már nem hallotta. Lassan dőlt előre, mígnem a homlokával érintette az üveglapot. Idebent működött a légkondicionálás, az üveg hűvös volt, egy kicsit magához térítette. Milyen különösek is az élet és halál útjai. Ha Magda most meghalt volna, Henrik talán eltávolodik tőle, mert nem tudna szabadulni a gondolattól, hogy Judit okozta az anyja halálát – ki tudja, milyen vita vagy veszekedés zajlott le közöttük? De lám, Magda élni fog. Egy idő után visszaköltözik a szigetre, a villába, és mi lesz utána? De ettől még messze voltak. Henrik szólt: – Judit, gyere… Bemehetünk hozzá. A nő homloka elvált az üvegtől. Mosolygott, és ment. Tudta, hogy nagy meglepetést okoznak majd azzal, hogy együtt jönnek. Bár Magda hiheti azt is, hogy fiatal barátnője és a fia idekint vártak, és egyszerre engedték be őket a szobájába. Az intenzív figyelőben a nővér csak annyit mondott: – Ne fárasszák ki, ne közöljenek vele izgató híreket, és ne beszéltessék. Ez volt a mindennapos szöveg, ők mégis tudták, hogy ez nem csak egy lelketlen rutin. Tényleg így kell majd viselkedniük Magdával, ha jót akarnak neki. Ha nem akarják a vesztét.

Amikor átlépték a küszöböt, Judit csak annyit súgott: – Még ne mondjuk meg neki. És ebben most Henrik is egyetértett. Elég, ha Magda később tudja meg: a barátnője és a fia egy párt alkotnak. Kis mosollyal, magában ismételte: „Menyasszony…” Felizgatná őt a hír. De már az is nagy dolognak bizonyult, hogy Henrik jött látogatni. Magda sápadt volt, félig ült, félig feküdt az ágyban. Néhány érzékelő figyelte a funkcióit, főleg a szívverését. A feje fölött egy kis gép többször pittyent, fel-felvillantak apró zöld és sárga fények. – Szia, mama. – Szia, Magda. – Szevasztok. Egyszerre jöttetek? – Így jött ki a lépés – mondta Henrik, kicsit zavartan. Judit elégedetten állapította meg, hogy a férfi nem tud hazudni. Mégis, hogy segítsen neki, most elvonta az asszony figyelmét: – Hogy érzed magadat? Délután nem voltál jó bőrben, nekem elhiheted. Magda halványan mosolygott: – Most sem sokkal érzem magamat jobban, de azért ez már nem az. Nagyon megijedtél? – úgy szólt Judithoz, mintha most az lenne a legfőbb gondja, hogy a rohama milyen lelki sérülést okozott a lánynak. Judit Henrikre mutatott: – A mentők nem tudtak átjönni a szigetre. Henrik szerzett egy motorcsónakot, ő maga is átjött vele. Talán ezzel magyarázta, hogy ők most együtt vannak itt? Vagy hogy Magda jobb fényben lássa a fiát, aki részt vett az ő megmentésében?

Magda csak egy nagyon rövid, szinte észrevehetetlen pillanatig gondolkodott. Aztán a kezét nyújtotta – Henrik felé. A férfi arcán látszott: nagyon átéli ezt a pillanatot. – Ügyes voltál, fiam. Aztán Juditra nézett: – Neked is köszönöm. Ha te nem vagy ott éppen, ki tudja, hogyan végződik ez a kis kaland? Henrik már mondta volna, hogy „nem kis kaland volt az, mama, majdnem ráment az életed”, de Judit még időben lökte meg a térdével. Magda nem vehette észre a kis jelenetet. Még egy percig beszélgettek, aztán a nővér bedugta a fejét az ajtón. Nem kellett mondania semmit, elég volt, hogy benézett, mindhárman tudták, mit jelent ez. – Holnap újra eljövünk, Magda! – Itt leszünk, mama. A liftben folytatták a beszélgetést: – Miért nem akartad, hogy bejelentsem neki: mi együtt vagyunk? – Túl korai. Mármint az állapotához képest. – Gondolod, felforr a vére, és dühöngeni kezd, mert végre nekem is van valakim? Vagy mert éppen Valter lányával vagyok? – Csak maga az esemény viselné meg a szívét, és csak most. Holnap vagy holnapután megmondjuk neki. – Szerinted örülni fog? – Remélem. Judit a verőfényes délelőttön átvágott a főtéren. A sétálóutca sarkán megpillantotta a lányokat. Külön nekik készült trikót viseltek, a feltűnően sárga-fehér ruhadarabok mellén a JUDY BUTIK felirat díszelgett pirossal. Szétoszlottak, hogy

osztogassák a szórólapokat. Mindnyájan kiválasztottak egy helyet, hamarosan a tér minden sarkán ott voltak. Csak a nőket választották ki, csak az ő kezükbe nyomták a lapokat. Juditnak nem kellett elfogadnia, adják inkább egy potenciális vevőnek, gondolta, és kikerülte a szórólapozó lányt. A trikót is ő varratta nekik, és ha most véget ér a reklám-akció, jó lesz majd később más lányoknak, más akcióban. Jól tudta, mi van a szórólapokon, hiszen ő maga fogalmazta a szöveget, ő vitte el a nyomdába is. Anett butikjára már két nappal ezelőtt kiírták a JUDY BUTIK nevet. Az ügyvéd elintézte, hogy megszerezzék a másik boltot is. Szeptember elsejétől Elania lesz ott a főnök, és a résztulajdonos. Hiszen a pénzével ő is beszállt abba az üzletbe. Anett kisebb butikja karácsonyig mehet, aztán az már csak egy raktárrá silányul – minden eladás a nagy butikban zajlik majd. Judit az elmúlt napokban gőzerővel tervezett, kénytelen volt belerázódni egy új életritmusba. Amikor tehette, fogta a laptopot és tervezett, mindegyre újabb modellek kerültek ki a keze alól. A varrónők már hatan vannak, és napi nyolc órában, tisztes bérért varrják a modelleket. A fortoni nők pedig most ébredeznek. Az utóbbi héten még csak ritkán nyitották ki a butik ajtaját, de akik beléptek, alig tudtak szabadulni. Látszott, akadnak szegényebb nők, akik pénzt szereztek csak azért, hogy egy, egyetlen új „Judymodellt” megvehessenek. Attól kezdve mint élő reklámok járták a várost. Hallotta, hogy vadidegen nők szólítgatják meg egymást a járdákon és kérdik, hol vette ezt a ruhát..? Még néhány nap, és a varrónők már nem győzik majd a munkát… Judit elégedetten mosolygott. A Halvendéglőbe lépve, a mosoly még nem hervadt le az arcáról. Henrik elébe sietett:

– Jó napot, kisasszony! – Jó napot, Acora úr. – A szokott asztalához vezessem? – Természetesen… Ma mit ajánl a séf? – A kedvenc törzsvendégének maga a tulajdonos ajánlana valamit – hajolt közelebb a férfi. Hetek óta ezt játszották el minden délben. Minden nap úgy viselkedtek az első percekben, mintha még ott tartanának az ismeretségük kezdetén, ilyenkor magázták egymást és ismét azok voltak, akik valaha: a vendéglős és egy, az utcáról betérő vendége. Aztán persze összenevettek és Henrik hozott valami finomat. Amikor Henrik eléje tett egy tálat, amiből csodás illatok érkeztek Judit érzékeny orrába, egyszerre egy egész busznyi vendég szabadult be a terembe. Franciák voltak és az étterem egyszerre megtelt velük és a hangjukkal: – Bon jour! – Gerard, vien! – C’est moi ici! Egy ismerős bukkant fel. Roland Renary kék szeme nevetett a lányra. A férfi ügyes mozdulattal ült le vele szemben, az asztalához. Judit látta, hogy Henrik az új vendégekkel foglalkozik, próbálja leültetni őket, azok szerteszét rohangáltak. Aki a tolmácsuk és idegenvezetőjük volt egyben, az itt ült a lány asztalánál, és merően nézte őt: – Sokkal szebb vagy, mint akkor voltál. – A szerelem megszépít, mondják – így Judit és közben csak arra várt, Henrik mikor veszi észre a kéretlen látogatót az asztalánál. – Szerelem..? Nocsak, mit hallok! És ki a szerencsés férfiú? – Ott áll mögötted – mondta Judit halkan. Roland döbbenten fordult meg. Henrik akkor ért az asztalukhoz és a

szeme nem sok jót jósolt. Judit egyik közös ébredésük után elmondta neki, milyen egyéjszakás kalandja volt a Hotel Arcadia menedzserével. Henrik most fenyegetően tornyosult az ülő férfi fölé: – Roland..? – Henrik? Óh, én csak üdvözöltem az ismerősömet… már megyek is! Henrik mozdulatlanul állt, de olyan erőt sugárzott magából, hogy azzal a vékony férfi sem testiekben, sem lelkiekben nem vehette fel a versenyt. Eliszkolt rögtön a vendégeihez. Henrik meg folytatta a játékot, a szeme ránevetett Juditra: – Ízlik az étel, asszonyom? És Judit rámosolygott, úgy, ahogyan csak ő tudott és csak Henrikre mosolyogni: – Nagyon finom, kedves uram. Most már életem végéig szeretnék idejárni. Henrik szemében felcsillant valami: – Ugyanazon határidőig szeretném önnek az étkeket felszolgálni, asszonyom. Délután felhívta a rendőrséget és Franket kérte. Tudta, elég ennyit mondani. Máris kapcsolták a férfit: – Cerano. – Judit Urbano. Érezte a beálló csöndből, hogy a férfi nem felejtette el a nevét. Tudta jól, kivel beszél. Judit határozottan folytatta: – Ismerem a történet végét, sőt, láttam az apám sírját is. – Hol van? – A szigeten. Ha akarja, megmutatom. Én vigyázok a házra, míg a tulajdonos kórházban van.

Éppen olyan határozottan jött a válasz: – Nekem DNS-minta kell abból a sírból. – Meg fogja kapni, hiszen én is tisztán akarok látni. Ez világos volt. „A te mintád az én mintám is”. Judit sugallta: „Ha megleled a bizonyítékot, hogy halott az, aki miatt a fiadnak meg kellett halnia, talán megnyugszol valamelyest.” Frank a vonal túlsó végén csak annyit mondott: – Teljes diszkréció. De világos nappal kell ásnunk. – Jöjjenek holnap délelőtt. Semmi sziréna, semmi rendőrautó vagy egyenruhák. – Három horgász jön majd egy csónakon, és egy óra alatt végeznek. Míg a társaim ásnak, maga elmondja a történet végét. Aztán ha megvan a DNS-vizsgálat eredménye, kap belőle egy példányt, szabad felhasználásra. – Rendben. – és Judit-Judy most úgy érezte, nagy kő esett le a szívéről.

Egy évvel később Henrik evezett. Volt már egy kis motoros csónakjuk is. De az most odaát volt a szigeten, hiszen Judit nemrégen tért haza. A férfi alaposan meghúzta az evezőket. Nem szabad eltunyulnom, jutott eszébe. A pocakom is kezd nőni, ez tűrhetetlen. Mielőbb le kell dolgoznom, és az erőkifejtés sem árt. Mostantól legalább naponta egyszer átevezek a szigetre, nem használom a motorost! – fogadta meg. Mögötte maradt a Halvendéglő, alkonyodik, lassan beáll az este, meggyújtják a fényeket. Szerencsére a helyettesei is a helyzet magaslatán állnak, már tudják, mikor mit kell tenni, elvégre a főnök nem állhat folyton a hátuk mögött. A férfi kicsit lihegett, amikor megkerülte a sziget déli csücskét. Ám a kis öböl kibontakozó látványa kárpótolta. Mert a stég mellett, amit nemrégen cseréltek ki újra, állt a kis fehér gyermekkocsi. Az apró napernyő is fehér volt rajta. Aztán Henrik meglátta az anyját. Magda egy gyékényen feküdt és… tornázott. Egy-kettő, egy-kettő, hallotta Henrik közelebb érve. Az anyja előbb a lábait nyújtogatta az ég felé, aztán hasra fordult és úszó kar- és lábmozdulatokat végzett. Majd ismét a hátára fordult, úgy folytatta. Csak nem a gyógytornász írt neki elő ilyesmit? – töprengett el Henrik egy pillanatig, majd körülpillantva nem látta a motoros csónakot. Amikor a stéghez állt és a kötelet ráhurkolta a cölöpre, a deszkák csikorgására az anyja felült. – Szia! – Judit hol van?

– Be kellett ugrania a városba, mert valami zűr volt az egyik boltban. Mindjárt jön. Henrik a gyerekkocsihoz ment. Csak akkor nyugodott meg, amikor a kis Bettina rámosolygott. Majdnem meztelenül rugdalózott a napernyő alatt. A férfi arcán érezte a friss szelet. A tenger felől fújt. Judit lassan pöfögött át a nagy öblön. Elhaladt a kikötő előtt. Paul jött ki éppen a kis ladikján, ami már annyira ismerős volt az asszonynak is. A gyerek integetett és kiáltott: – Ahoj, Acoráné! – Honnan tudod? – kiáltotta vissza – Hiszen csak tegnap volt az esküvőnk! – Mondtam már, ez a város egy nagy pletykafészek! – hallatszott a válasz, a víz is hozta a hangot. Judit csak legyintett, és tovább markolta a kormányaidat, rezzenéstelenül. Amikor végre megkerülte a szigetet és belátott az öbölbe, szívet gyönyörködtető látvány fogadta. A stég mellett állt Magda és Henrik. A férje éppen kivette a kislányt a kocsiból, és magasba tartotta. Kitárta meztelen bőrét a napfénynek. Annak a napfénynek, amely Judit mögött végtelennek tetsző, csodálatosan ragyogó aranyhidat vetett a tengerre. VÉGE

Ez a hetvenhetedik Melissa Moretti-regény. Ha önt édeklik a szerző ilyen, vagy másféle könyvei is, mindent megtalál a www.nemere.hu, vagy a www.konyvbarlang.hu honlapokon, ahol a kívánt műveket meg is rendelheti.