Melissa Moretti - Tűz a szélben.pdf

Melissa Moretti Tűz a szélben Meddig megy el egy ember, egy anya a törvénytelen úton? Ha elveszítette a férjét és a gyermekét, képes-e törvénytelen módon megszerezni egy másik nő gyermekét és sajátjaként felnevelni? Mit tehet, ha valaki erről tudomást szerez? Edit Huizen kalandjai ettől az eseménytől kezdődnek, majd meglepően folytatódnak. Az asszony egy idegen városba menekül, ahol eleinte magányosan kell megküzdenie minden nehézséggel. Aztán felbukkannak körülötte a segítők, és úgy tűnik, élete már sínen van. De valami kiderül valakiről... Editnek sokat kell tennie azért, hogy elérje a boldogságot. Ám ő azok közül való, akik sohasem adják fel. Ezért nyernek a végén.

Megtaláltalak! Edit kiment az erkélyre. Kicsi volt az is, mint az egész bérelt lakás. De neki most elégnek bizonyult – egy ideig. Sejtette, hogy nem fog már sokáig itt lakni. Mostanában az is csak olyan ideiglenes, mint annyi minden más az életében. Aki sokat veszített, valami újra vágyik. Lehetőleg olyanra, ami nem is emlékeztet a régi dolgaira, a régi életére. És ez a lakás, meg ez a munka ebben a félig idegen városban pontosan ilyen volt. Régi dolgok, régi élet... akkor minden más volt. Az asszony olykor nem is volt vele tisztában, hogy amit ő itt magában régmúltként emleget, alig fél éve történt. De Edit számára ez már nagyon régen volt, bár most is fájt. Nem múlt el nap és nem telt el óra, hogy eszébe ne jutottak volna azok ketten. Akik nélkül régen élni sem tudott volna, itt és most azonban egyedül volt, és tudta, ez most már nem fog változni. Így kell ezután élnie, bármennyire is fájdalmas lesz. A kis ház, amelynek egyik felét bérelte, a város legszélén állt. A tulajdonos nem lakott itt, legalábbis most nem, állítólag valahol külföldön dolgozik. Egy ügynökségre bízta a házat azzal a megkötéssel, hogy csak a hátsó traktust adhatják bérbe: a földszinten egy kis konyha, az emeleten egy háló és fürdőszoba. A hálóból nyílt a csöppnyi erkély, amelyről Edit ilyenkor nappal messzire elláthatott. A korlátra könyökölt, és várta a közeledő alkonyt. A város szélén áthaladt egy magasfeszültség-vezeték, ormótlan és csúnya oszlopai lépegető óriásokként terpeszkedtek a tájban. Valahol messze kukoricaföld hullámzott. Ha Edit csak arra nézett és nem akarta észrevenni a vezetéket, meg néhány kisebb üzemépületet a láthatár innenső szélén, akkor azt is hihette éppenséggel, hogy egy falusi tájat lát. A vidéket, amelyet nem nagyon ismert. De ahová mostani lelkiállapotában szívesen elment volna, hogy akár végleg ott telepedjen le. Néha este elalvás előtt is azon járt az esze, hogyan élhetne máshol, nem itt. Egy ideális helyről ábrándozott, amilyent azonban nem ismert. Edit volt már annyira érett, hogy tudja: ideális helyek nincsenek, ahogyan tökéletes emberek sem. Mindennek és mindenkinek van valami hibája. De talán éppen ez teszi őket érdekessé..? Az embereket és a helyeket egyaránt. Most még idekötik az emlékek, meg a munkája. De talán már nem sokáig. A terv, amely kibontakozóban volt benne, amelyet nap mint nap tovább építgetett kicsiny gondolat- és ötlettéglákból, egyre erősebb lábakon állt. Falak lettek belőle, erős, biztos oszlopok. Számíthatott rájuk. A nap ráereszkedett a láthatár szélére, az árnyékok az imént még nagyon hosszúak voltak – mint ilyenkor, nyárvégi alkonyatban mindig – de aztán kezdtek eltünedezni. Beleolvadtak a földbe, részei lettek a sűrűsödő homálynak. Edit akkor pillantotta meg a tüzet. Messze volt, szinte az ég alján. Szabad szemmel éppen, hogy látta csak a kicsiny, sárgásvörös fénypontot. Valakik járkálhattak körülötte, mert elképzelhetetlenül rövid időkre el-eltűnt, hogy aztán megint ragyogjon. Vajon kik gyújthatták? Pásztorok..? Az asszonynak kis késéssel jutott eszébe: pásztorok már nincsenek. Elmúltak azok az idők, amikor nagy, szabad térségeken hatalmas gulyák, nyájak, ménesek, kondák legelésztek. Ez itt Európa. Ez a huszonegyedik század, abban is benne járunk már tízegynéhány éve. Már nincs hely az állatoknak, kevés maradt az embereknek is. Lehet, hogy néhány, a városból pár órára kiszabadult gyerek talált száraz ágakat, és most élvezik a szabadságot, amit éppen az jelképez, hogy tüzet gyújthattak? Hogy most egy kis ideig azt tehetik a felnőttek nélkül, sőt azok ellenére, amit akarnak? Ezt jelképezik a narancsvörös lángok? Edit persze felnőttként tudta már, amit tudott. „Vigyázzatok gyerekek, a szél a kicsiny tűzből is hatalmasat csinálhat!” – sugallta, küldte a kosza gondolatot. Az asszony állt még egy ideig az erkélyen szeme még egyszer befogta a nagy térséget, ahol a sötétség szinte szemmel láthatóan nyerte el uralmát. A távolabbi mezek, fák, vezetékek kezdtek eltűnni, cseppfolyóssá lettek, körvonalaik elmosódtak. Az asszony belátta, ez már nem az a táj, amelynek kedvéért kiment az erkélyre. A tüzet sem látta már, eloltották, vagy kialudt, mert nem táplálták tovább? Eljött az éjszaka, és a homály bekergette őt a szoba biztonságos rejtekébe. Kattant az erkélyajtó zárja. Éjszaka nem álmodott Michellel. Észrevette már korábban is, hogy ritkulnak a

vele kapcsolatos álmai. És a kis Rosa sem jött elő éjszaka, már nem. Ennek tulajdonképpen örülnie kellett volna, hiszen a rémes álmok megnehezítették az életét. Nemcsak az éjszakáit, de a nappalait is. Most azonban, alighanem a múló idő rendezte így, kezdtek eltörlödni ezek a fájdalmas emlékek. Ha nagyon megerőltette magát Edit, még eszébe jutott ezer apróság. A Michellel töltött évek, a tervek, az utazások, az együttélés élményei, amelyek mára csak emlékké fakultak. No és Rosa arca, mosolya, vidám hadonászása is előtte volt még. Régebben elég volt becsukni a szemét, hogy lássa, sőt hallja a csecsemő vidám kacarászását, amikor csiklandozta... De míg régebben úgy kellett elhessegetnie az emlékeket, mert fájtak, most már valahogy fásult lett a lelke. Az emlékek kezdtek törlődni, halványodni. És messze nem fájtak már annyira. De jól tudta: a tövisek ott vannak benne, a lelkében, mint az igaziak a bőr alatt, és a fájdalom bármikor fellángolhat újra, hogy tűzként égesse őt. Talán sohasem fog elmúlni? Reggel gépiesen tette a dolgát. Ébredés. Fürdőszoba. Reggeli. Öltözés. Kicsi smink, csak a legszükségesebb, „hogy úgy nézzek ki, mint egy nő”. Pillantás a tükörbe. „Ez a nyúlánk, még mindig eléggé jó alakú, harminchárom éves nő vagyok én?” – kérdés néma feltevése a padlóig érő öltözőtükör előtt, aztán sarkon fordulás, indulás. A régi kocsija, amit még Michellel vettek négy évvel ezelőtt, ott állt a kis ház udvarán, régi fák alatt. Ajtókat bezárni, kocsiba beülni, irány a belváros. Szándékosan menekült kissé a gépiességbe, jó volt ez most így. Csökkentette a nem odaillő, sőt zavaró gondolatok számát. Elterelte a figyelmét, és most éppen erre volt szüksége. Csak menjen a „verkli”, egyik nap jöjjön a másik után, majd elmúlik ez a hét, ez a hónap, meg a következők. Halványan remélte, eljön az az idő, amikor túl lesz a fájdalmon és mosolyogva körülnézhet a világban. És akkor talán a világ is látni fogja őt. Valaha régebben egyszer egy évig lakott itt Edit, de akkor tizenhat éves volt, középiskolába járt. Apja rendőrtiszt volt, hol ide, hol oda helyezték, Edit anyja akkoriban halt meg, hát az apja maga kérte, hogy helyezzék el a városból, nem tud ott megmaradni. Innentől kezdve szinte két-háromévente vándoroltak át másik városba, de aztán az apja inkább a korai nyugdíjat választotta. Edit akkor már saját lábán állt. Az apja – akivel sohasem volt bensőséges a viszonya, inkább csak úgy éltek egymás mellett – a hegyvidékre költözött, egy nagy tó mellé, és attól kezdve egyetlen szenvedélyének, a horgászásnak élt. Még az sem rázta fel, hogy nagyapa lett. Nem jött el megnézni Rosát, és Michellel sem találkozott soha. Aztán történt, ami történt, és az apja most már a szokásos karácsonyi üdvözletet sem küldi. „Igazából azt sem tudom, él-e, hal-e..?” – mondta nemrégen Edit. Mióta egyedül volt, olykor hangosan szólt önmagához. Néha eszébe jutott, hogy a rendes, köznapi gondolkodás azt követelné meg: kerekedjen fel egyszer, vegyen ki egy hét szabadságot, utazzon el arra a tópartra és keresse meg az apját – de ettől valami mindig visszatartotta. Makacsság, dac. „Ha ő nem akar engem, és még az unokáját sem akarta látni, akkor nyilván velem sem akar találkozni. Nincs belőlem semmi haszna, hát nem keres”. És bár érezte, hogy ez talán egy kicsit igazságtalan, nem tudott másképpen gondolkodni. Tudta, képes lesz leélni a következő harminc vagy akár negyven évet is, és nem fogja megkeresni az apját. A Belvárosban, akármilyen kicsi is ez a város, már gondok voltak a parkolással. Szerencsére a cégnek van saját parkolója. Edit harmadik hónapja került ide. Csak néhány embert ismert, azokat is a behajtási osztályról, ahol ő maga is dolgozott. Hirdetésre jött, bár csodálta, hogy ezekben a válság utáni időkben a munkaadók keresnek munkavállalókat, hirdetésben? Aztán amikor felvette a munkát, megértette. Csöppet sem kellemes a feladat, és nem is mindenki bírja idegileg. Editel is megesett az elmúlt hónapokban, hogy a legszívesebben odavágta volna az egész holmit, az egyen-irattáskát a laptoppal, a város térképével, a GPS-es szolgálati mobillal együtt. A gáz-cég székháza a Belváros egyik kevéssé forgalmas utcájában volt. Edit a földalatti garázs elé kanyarodott, bedugta céges azonosító kártyáját a résbe, a sorompó felemelkedett, és a szeme először semmit sem látott a lenti homályban, a kinti fény után. A földalatti garázsban minden betonból volt, rideg és hideg, még nyáron is. Edit beállt a helyére, lifttel felment a behajtásira. Mathir – a főnöke – a világ és annak minden lakója iránt abszolút közömbös, kövérkés, ötvenes férfi volt. Szemmel láthatóan rosszul viselte, hogy megrekedt ezen a poszton: osztályvezetőnek lenni egy vidéki város gázos cégénél ötvennégy évesen,

nos, ebből aligha juthat már fel az országos vezérigazgató székébe, sőt, még itt is kevés az esély, hogy valaha helyi igazgató legyen! Mostanában az ilyen posztokra dinamikus negyveneseket, sőt olykor harmincasokat szeretnek kinevezni! Szóval Mathir úr nap mint nap rossz néven vette hivatali helyzetét, de legalább volt benne annyi jóindulat, hogy keserűségét nem a beosztottjain töltötte ki. Hiszen nem azok tehetnek róla, hogy így vágtatnak az évek, feljebbjutási lehetőség pedig alig van! És ha akad, akkor is valahogy mindig más léphet egyet előbbre, nem ő, Mathir. – Huizen asszony? Egy pillanatra... – ott állt a folyosón, nézte a feléje lépegető nőt. Barna a haja, rövidre vágva viseli, elég jól áll neki. Az alakja sem rossz, harmincnak tűnik... talán annyi is? Mathir nem nézte meg Edit adatait. Csak annyit tudott róla, hogy asszony. Neki a munka számított, és most erről csak ennyit mondott: – Örülök, hogy viszonylag jól megy önnek ez a munka. – A „viszonylag jól” nem azonos azzal, hogy „jól megy” – Edit mosolya csak egy pillanatig tartott, máris eltűnt, mintha soha nem lett volna. „Sokkal csinosabb lenne, ha többet mosolyogna”, suhant át a férfi agyán a kósza és semmihez sem kapcsolódó gondolat, de rögtön túllépett rajta, el is felejtette. Úgy igazán Mathir urat Edit sem érdekelte, ahogyan a vele egy városban élő ötvenháromezer másik ember sem. – Ez igaz, asszonyom. De amit produkált az első hónapokban, az így is jobb, mint sok más munkatársunk eredménye. Persze, mindig lehet javítani az eredményességen... Különben pedig a harmadikon várja önt Estacad asszony, valami adminisztrációs üggyel. Edit a lépcsőn szaladt fel. Estacad az egyik irodai dolgozó volt, kövér, meghatározhatatlan korú, és tulajdonképpen ő még azzal sem volt tisztában, hogy ez a nő milyen munkát végez a cégnél. Amikor belépett a szobájába, a nő elővett egy dossziét: – Jó reggelt, üljön le, ön ugye Edit Huizen... – Én vagyok. Valami baj van? – attól nem tartott, hogy most őt kirúgják. A főnöke éppen az előbb dicsérte meg a teljesítményét. Bár, mint tudjuk, az ugye lehetne jobb is... – Semmi gond, csak amikor a kollégák magát ide felvették, én szabadságon voltam. Egy adatlapot nem töltöttek ki, méghozzá a statisztikait. Mostanában keményen ellenőriznek minket, mert különféle kedvezményeket kapunk, ha munkanélkülieket veszünk fel új munkatársként. Maga is az volt? – Igen, öt hónapja. – Előzőleg milyen munkakörben dolgozott? – a kövér nő máris jegyzetelt egy lapra. – Az utolsó munkahelyem Afrikában volt. – Afrikában? – a szó vége felívelt és nem esett le. Edit gyorsan folytatta: – A férjem orvos volt, belgyógyász. Ott kapott munkát. Konkrétan NyugatSzaharában, egy városi kórházban. Én meg vele mentem, mint szakképzett ápolónő. – Ápolónőként az itteni kórházban is dolgozhatna... – Estacad asszony ezt csak úgy, mintegy céltalanul jegyezte meg. Nyilván nem volt érdeke, hogy Edit itt hagyja a vállalatot, ezért úgy tett, mintha nem mondott volna semmit. Gyorsan folytatta a kérdezősködést, miközben a szemét fel sem emelte az adatlapról: – A férje is itt él? – A férjem meghalt. Maláriás lett Afrikában. Ott helyben nem tudták meggyógyítani, hazahoztuk, de akkor már késő volt. – Akkor az ön családi állapota... özvegy? – a szó nehezen ment át az asszony torkán. Talán más nők is így voltak vele. Özvegy... Ez nem hangzik jól, mögötte mindig legalább egy halál lapul. Nemcsak az özvegynek kínos a dolog, és persze nagyon szomorú általában, de még másoknak is. Az özvegy szóval, írásban vagy beszédben, egy nem kért információt kaptak, és ez arra figyelmeztette úgy a nőket, mint a férfiakat, hogy bármikor az ő nevük mellé is odakerülhet ez a tragikus jelző. – Igen – Edit nagyon vigyázott, hogy az arca mozdulatlan maradjon. Utálta, ha sajnálják, ennél jobban csak azt, ha részvétet nyilvánítanak a tulajdonképpen teljesen vadidegen emberek. Olyan volt ez neki, mintha belegyalogoltak volna azt életébe. A gyászába. És valóban ezt tették. – Bocsánat, hogy ilyesmiket kérdezek. De hát a rubrikák kitöltésre várnak... – mondta amaz, sóhajtott és folytatta: – Be kell írnom azt is, hány gyermeke van. – Csak egyetlen egy született, Rosa nevezetű lányom, egy évvel ezelőtt. Kell a pontos dátum is?

Görcsösen igyekezett, hogy el ne árulja a titkát. Mert már egy ideje motoszkált a fejében a Terv. Tudta, hogy még nem rendelt alá mindent, még nem jött meg az utolsó, végleges elszánás napja, órája. De már sok estéje elment azzal, hogy gondolatban felépítette a Tervet, és az utolsó két hétben már nap mint nap kutakodott az interneten is. Estacad asszony valamit beleírt még az adatlapba, kérdezett egy lakcímet is, de az megvolt már, csak ellenőrizte, és végül igyekezett kedvesen mosolyogni: – Hát ennyi volt, köszönöm. Jó munkát a cégünknél. Edit is visszamosolygott, két hivatalos, élettelen és tulajdonképpen közömbös mosoly keresztezte egymást, aztán az asszony máris ment, megkönnyebbülten. Lassan ballagott vissza a lépcsőn, nem volt ott senki. Hát egy pillanatra a korláthoz támaszkodott, hűvöse átjött könnyűnyári ruháján, a bőrén, talán háborgó lelkét is lehűtötte. „Most is megúsztam”, gondolta. Hónapok óta görcsösen megtett mindent, hogy ne kelljen bevallania semmilyen hivatalos helyen, hogy a kislánya... nincs már. Rosa meghalt, ő még Afrikában. Valami fertőzést kapott. Az apja, Michel, akkor még egészséges volt, és küzdött a hathónapos kislány életéért. De hiába. Rosa volt, és nincs. Talán Michel ezt is önmagának rótta fel? Sokat idegeskedett akkoriban. A lelke sérült Rosa halálával, ahogyan Edité is. De most Edit csak azt akarta, senki se tudjon itt, ebben az országban és egyáltalán Európában arról: Rosa nincs. Már nincs. Eltűnt, szétfoszlott. NyugatSzaharában ugyan feljegyezték egy hivatalban, hogy meghalt, sőt, adtak is egy halotti bizonyítványt. De ezt Edit még soha senkinek nem mutatta meg. Amikor hat héttel később Michelt egy kis mentőrepülővel Marokkón át hazahozatta a biztosítója, a férje néha még félrebeszélt és emlegette Rosát. De aztán ő is elment, Edit pedig itt maradt. Egyedül. De ha sikerül a terve, már nem sokáig lesz egyedül! Este elővette a laptopját – nem a hivatalit, hanem, a sajátját – és felment a világhálóra. Már tudta, milyen jelszavakat kell beírnia ahhoz, hogy aztán a következő egy órában valahol a törvényesség és az illegalitás határán egyensúlyozva keresgéljen. Az „örökbefogadás” már nem elégítette ki. Ha hivatalosan intézné, akkor ott iratokat kérnek tőle, és kiderülne, hogy szült már egy gyermeket, még itt, ebben az országban. Megkérdeznék: azt hogyan neveli? Lássuk csak a kislányt, asszonyom, mert ebből is tudhatjuk, hogy gondos anyja lenne-e egy örökbefogadott, idegen, második gyermekének? Edit olyan volt, mint egy mutatványos. Felmutathat egy születési anyakönyvi kivonatot, amin az áll, hogy Rosa Huizen a világra jött étkor és ekkor, itt és itt... Ennek már egy éve. Ott van a város és a klinika neve, ezek mind igaz adatok, tényleg megtörtént. A gyerekre Michel és ő elég későn, házasságuk negyedik évében határozták el magukat. És megjött a kicsi Rosa. Nem sokkal ezután Michel ajánlatot kapott egy szervezettől, amely orvosokat közvetít a fejlődő világ országaiba... NyugatSzahara bizonytalan státuszú „ország”, a közigazgatása is labilis, több szomszédja vetélkedik a területéért, az ott élő tuareg és más, ma már letelepült arab népek ragaszkodnak az önálló államhoz, de mások ezt nem ismerik el... Mindenesetre tényleg jól fizették Michelt. A pénzt, amit ott kerestek a néhány hónap alatt, átutalták egy bankba. Jó része még most is megvan, Edit bármikor felvehetné. Felveheti. De ami olyan szépen indult, összeomlott. Ám Edit nem adta fel. Most is vadászott a neten. Talán van más út is, mint az „örökbefogadás”, a teljesen legális, az állami, hosszadalmas, gyakran megalázó intézkedés. Már a hivatalos oldalakon is felbukkantak néha hirdetések, némelyik csak pár másodpercre. Azon kívül voltak eleve olyan oldalak – de erre Edit csak később jött rá – ahol többé-kevésbé konspirált módokon, de illegális gyermekkereskedelmet hirdettek. Persze mindenki tudta, hogy ez törvénytelen, aminthogy azt is, hogy a megfelelő hivatalokban – vagy talán a rendőrségen? – is figyelik ezeket az oldalakat, meg tán azokat is, akik rákeresnek..? De Edit most nem gondolt erre, nem félt. Nem ettől tartott igazán. Inkább attól, hogy ha itt sem sikerül semmit elintéznie, akkor mi lesz vele? Örökre egyedül marad, és gyermeke sem lesz? A Terv az volt, hogy szerez egy másik gyereket. Egy körülbelül egyéves kislányt, akit Rosának fog nevezni. És akit a szegény egykori Rosa születési

bizonyítványával tud majd legalizálni. Az igazi helyett lesz egy másik „Rosa”, akit a világ annak fog hinni. Annak fog elfogadni, mert ő, Edit úgy akarja. Biztos volt benne, hogy megtalálja ezt a gyermeket! Amikor a külvárosi negyedben kiszállt a kocsiból, a mellére tűzte az azonosító kártyáját Ezen még a fényképe is ott volt, meg a neve, persze igen kis betűkkel. Viszont a gázszolgáltató neve sokkal messzebbről volt olvasható, azt ujjnyi betűkkel írták. És ez így helyes, tudta Edit is. Itt a cég a fontos, annak nevét látva máris tudja, aki neki ajtót nyit: honnan jött, és miért? Ezt volt az a pillanat, amikor reggelente Edit hivatalossá tette magát. Addig úgy jött az aznapra kiszemelt utcák, olykor kisebb városnegyed felé, mint bárki más, civil. Esetleg turista. De amikor az első cím közelében letette a kocsit, hogy onnantól kezdve gyalog menjen tovább, kitűzte a kártyát, máris félig „hivatalos” személy lett belőle. Addig csak Edit Huizen volt, harminchárom éves itteni lakos. Mostantól kezdve egy nagy cég megbízottja, akit pénzkezelésre is feljogosítottak. Meg sok egyébre is. Az aznapi listáján csupa környékbeli cím szerepelt. Egy számítógéppel kinyomtatott kis várostérkép-részlet volt a kezében, meg a címlista. No, és minden késlekedő ügyfél adatai, gáz-ügyi előélete. Ha nyolc, ha öt, ha másfél évvel ezelőtt már voltak gondok a számlafizetéssel, azt Edit itt megtalálta. A cég kérlelhetetlen számítógépei minden adatot feljegyeztek mindenkiről. Persze Edit sohasem találkozott a többség papírjaival, akik minden hónapban rendesen kifizették a gázszámlát. Velük nem foglalkozott a behajtási osztály. Mathir úr minden délután előkészítette a másnapra esedékes behajtásokat, csoportosította őket környékek, utcák szerint, és mivel ő ismerte a behajtókat, tudta, kit melyik kerületbe jobb küldeni, és kinek hány címet adhat egy napra. A sánta Uklata úrnak kevesebbet, de ő azokat mind behajtja. Ha besántikál egy lakásba, ki mondana nemet egy mozgássérültnek..? Uklata tehát paradox módon a fogyatékosságát használja a munkájában, ő a legeredményesebb behajtó – legalább nyolcvanöt százalékkal dolgozik – és minden hónapban a sikerlista elején áll a neve. Persze van behajtó, aki a „jobb környékekre” jár, az ott lakókkal könnyebben ért szót. És vannak a cégnek morcos külsejű, nagydarab, komor és vállas férfi dolgozói, akiket a legrosszabb negyedekbe szoktak küldeni... Edit, mint „viszonylag jól” teljesítő, azaz hatvan százalék körüli eredménnyel a sikerlistán a hatodik-hetedik szokott lenni, viszont minden napra kétszer annyi címet kap,mint sánta kollégája. Mathir is tudja – valaha ő is behajtóként dolgozott, mígnem kiemelték – hogy tíz címből háromnál nincsenek otthon, kettőben úgy tesznek, mintha nem lennének otthon, kettő tényleg nem tud fizetni, a maradék háromból, ha kettőt sikerül rávenni a fizetésre, az már nem számít rossz eredménynek. No persze ebben az is benne van, hogy még aznap legalább egyszer vagy kétszer vissza kell menni azokra a címekre, ahol vagy tényleg nem voltak otthon, vagy csak lapultak a lakásban, míg elmegy a gázszámlás. Idősebb és ravaszabb kollégák képesek arra is, hogy az autóval a cím közelében úgy parkolnak, hogy rálássanak az ajtóra, és ha a nem fizető gázfogyasztó – gondolván, hogy elmúlt a veszély – kifut, hogy például a kukába dobja a szemetet, máris lecsapnak rá... Ez nem Edit műfaja volt, ő inkább szavakkal igyekezett hatni a nem fizető ügyfelekre. Már persze, ha otthon találja őket. Mert itt ma már a legelső ajtaján fennakadt („felkenődött”, ahogyan a behajtók mondják ilyenkor). A nagy bérház második emeleti ajtaja előtt hiába nyomta a csengőt, nem hallott mozgást a lakásban. Végül becsöngetett a szomszédhoz, aki felvilágosította, hogy az illetőt ő sem látta egy hete. Ilyenkor Editnek eszébe jutottak a bulvárok hírei: az illetővel végeztek és a lakásában fekszik holtan pár napja, vagy elutazott valahová és ott elgázolta egy vonat, most szerfölött csöndesen és békésen várja egy bonctani intézetben, hogy megállapítsák a kilétét. És persze a gáztársaság veszített egy ügyfelet! Ilyenkor Edit sem tehetett mást, egy figyelmeztetést hagyott az ajtón, amelyben a cég felszólította a lakás tulajdonosát, hogy számlahátralékát három napon belül rendezze, különben... és ott jöttek sorban a fenyegetések, beleértve azt is, hogy kikapcsolják a gázt, végrehajtót küldenek a tartozásért, bíróság elé idézik, a tartozását ráterhelik a lakásra, stb. Edit otthagyta a cédulát, de tudta, délután még egyszer visszajön. Ha már nem lesz a helyén a cédula, az is árulkodó jel lehet. Ment tovább. Két utcával odébb volt a másik címe. Két férfi volt a lakásban,

ezért Edit a keze ügyébe helyezte a GPS-es mobilját. A gáz-cég ezzel ellenőrzi a behajtókat: megnézik a „pályát”, amit bejártak, vajon tényleg voltak minden címen, vagy csak órákig kávéztak és újságot olvastak egy presszóban..? Mert állítólag régebben történt ilyesmi, de mióta vannak ezek a mobilok, senki sem kockáztatja az állását. Viszont ha baj van, elég a mobilon megnyomni a nullás gombot, a cégnél a biztonságiak azonnal szólnak a rendőrségnek. Ki van ez találva, de attól még nem biztonságos. Különösen egy magányos nőnek, egy idegen lakásban, ha elszabadulnak az indulatok... Itt most szerencsére nem történt semmi baj. A fiatalabb férfi másnapos volt, kornyadozott egy fotelben. Ha veszi a bátorságot és feláll, biztosan elvágódik a padlón – hát csak ült. A másik az apja lehetett, folyamatosan szidta őt, miközben néha odavetett egy-egy magyarázó szót, „kommentet” Editnek is: „az alkoholizmusát nem tőlem örökölte”, „az anyja is ivott, mint a gödény”, és „ha nem dugnám el előle a pénzt, mindet elinná”. Majd átment a szomszéd szobába, hallatszott, ahogy matat valamivel – talán egy széfje volt valamelyik szekrényben? – aztán hozta a pénzt. Kéthavi díjjal tartoztak, majdnem száz euró volt, de az öreg most kifizette, még elnézést is kért, és megmagyarázta: – Ez az elfajzott féreg nem fizette be a számlákat. Biztosan azt a pénzt is a kocsmába vitte! Edit kiállította a nyugtát, a pénzt eltette, és ment tovább. Jót tett a lelkének, hogy már délelőtt volt egy ilyen sikerélménye. Ebédig még felkeresett négy címet: csak egyetlen helyen fizettek, egy másikon becsapták az orra előtt az ajtót. A papírjukra, a mai dátum mellé rajzolt egy áthúzott kört – a behajtók irodájában tudják, mit jelent ez: az ügyfél „megátalkodott”, hivatalosan szólva „megtagadta a számla kiegyenlítését”, tehát többször nem keresik meg, nem szólítják fel, egyszerűen kikapcsolják a gázt, ugyanakkor megy a feljelentés a végrehajtó irodához. A másik kettő közül egyik sem volt otthon. Vagy igen..? Gyanús zaj hallatszott az egyik lakásból. Edit mindenesetre otthagyta a céduláját mindkét ajtón, aztán elment ebédelni azzal, hogy utána majd visszajön. A közelben tudott egy kis kifőzdét, olcsó volt és jó, az adagok pedig nem is a tányérról, de egyenesen az asztallapról lógtak le, akkorák voltak. Korábban kétszer járt ezen a környéken behajtani, akkor is itt ebédelt. Útközben egy játszótér mellett ment el. Úgy érezte, meg kell állnia. Rosa... Rosa most kezdene járni. Vagy már tudna is..? Közeledett az egyéves születésnapja. Szeptemberi volt, tényleg, alig két hét, és Rosa egy évvel ezelőtt megszületett. Mennyi minden történt rövid életében! Három hónapos volt, amikor Michellel elmentek a Szaharába. Ha behunyta a szemét, Edit most is maga előtt látta a homoksivatagban álló kisvárost. Nagy ivóvíz-tartályok, rádióadók. A kórház mellett helikopter-leszállóhely, kopott aszfalt az utcákon. Az a két rövid utca, ahol az itt dolgozó európaiak laktak, orvosok, mérnökök, mindenféle tanácsadók. Rosa talán most már ugyanúgy totyogna, mint az a kisfiú ott a nagy homokozó szélén, ő is egy éves lehet. Vagy az a másik, kedves szöszi lány, akit az anyja most tesz ki a gyermekkocsiból, és még bizonytalanul áll a lábán, mégis, már menne is, és megy, lám, egyik lépést a másik után teszi meg rózsaszínű, dundi, puha lábain? Edit szeme csak úgy röpködött gyermekről gyermekre. Nagyokat sóhajtott, egyszer a szemét is elfutották a könnyek. Végre hosszú percek után jutott eszébe, hogy miért is van ő most itt. De az is, hogy Rosa már nincs. „De még lehet!” – vetette fel a fejét dacosan, és mintha otthon lenne egyedül, hangosan kimondta: „Ha meghalt is szegény, én visszaszerzem őt. Lesz még nekem Rosám újra..!” Ebéd után visszament a két szomszédos lépcsőházba. Az egyik lakásajtó azonnal kinyílt előtte: „most értem haza”, mondta a középkorú nő, és fizetett. A másiknál is azt látta, hogy az ajtóról levették a figyelmeztető üzenetet. Hazajött valaki? Odabentről éktelen zajt hallott. Mielőtt megnyomta volna a csengőt, már tudta, hogy veszekedjek. Egy nő és egy férfi hang: a férfié erőteljes, a nő gyönge hangon kérlelte – sokszor egyszerre kiabáltak, talán egyik sem hallotta, mit mond a másik... Edit csengetett és teljes „mellszélességgel” állt az ajtó előtt, hadd lássák meg rögtön az azonosító kártyáját. Így is történt. Egy fiatal, meglehetősen barna bőrű, huszonéves férfi nyitott ajtót, idegesen és türelmetlenül. Nem is köszönt: – Maga meg mit akar?

– Pénzt – vágta rá Edit jó érzékkel, tudta, ez az őszinteség meglepi a házigazdát. Legalább annyira, hogy nem vágja rá az ajtót, nyer egy másodpercet. Ezt arra használta ki, hogy az egyik lábát máris a küszöbre tegye, csak utána folytatta: – Három hónapja nem fizettek a gázért. Most végre itt a nagy alkalom, nem kell utánajárni, a gázos cég helybe jött a pénzért, használja ki, és fizessen! A férfi valamit morgott. A fogyasztó neve helyén egy nőt látott Edit, a számla is az ő nevére szólt. Helen Koprinn, a cím egyezik. A lakást a várostól bérli. Ilyent csak a szegények kapnak, meg az éppen csak felnőtt árvák. Azok is csak egy vagy két évre, soha nem tovább. Minél előbb álljanak a saját lábukra! A lakás berendezése is azt mutatta, hogy nem éppen tehetősek a lakók. Alig volt pár bútordarab a szobában, minden ajtó nyitva volt, kivéve egyet, az lehetett a fürdőszoba. – Helen, gázszámla! – ordította a férfi a csukott ajtó előtt. Bentről vékony női hang felelt: – Fizesd ki, ott van a táskám! Editnek feltűnt, hogy a fiatalember milyen vadul veti rá magát a nő táskájára. Kiforgatta, kivett belőle minden pénzt. De nem volt elég. A férfi akcentussal beszélt, bekiáltott újra: – Hiányzik harmincöt euró! Erre kinyílt a fürdőszoba ajtaja, de nem jőt ki senki. A résen kinyúlt egy sovány, sápadt, meztelen női kar, az ujjak között bankjegyek voltak: – Nesze a többi! – Szóval ott rejtegeted a közös pénzünket?A fürdőszobában? – A ruhám zsebében volt, te idióta! – Ha megtudom, hogy valahol szereztél pénzt, te ribanc, akkor... akkor... – az idegen férfi kereste a szavakat, de dühösebb volt annál, hogy ki tudja fejezni magát. Edit nem tudhatta, miféle, de hogy nem itt született, abban biztos lehetett. Végül a férfi az összes bankjegyet Edit kezébe nyomta, úgy gyűrötten. Bentről békülékeny hang hallatszott: – Azért hagytam a gyereket a játszótéren a szomszédasszonnyal, hogy egy kicsit egyedül legyünk! Mindjárt végzek a tusolással! – Nem érdekelsz, hülye ribanc. – mondta a férfi, de ezt már csak halkan, a nő nem hallhatta. Edit észrevette, hogy a fiatalember őt méregeti. A hátán futkosott a hideg, ha efféléket látott a közelben. Ez az a típus, amelyik azt hiszi, ellenállhatatlan, és mindig győznie kell, mert ő macsó. Ráadásul annak is egy déli kiadása, biztosan valahol a messzi délen született. Miközben Edit írta a nyugtát, a pasas le nem vette róla a szemét, sőt közelebb lépett, arcán azzal a kifejezéssel, amit Edit már ismert, nemegyszer megkörnyékezték őt az effélék. Amikor már csak két lépés távolságban volt, az asszony ránézett: – Stop. Még egy lépés, és sikoltozni kezdek, hogy maga rám támadt. A kedvese kiront a fürdőből, és kivágja magát a lakásból. Botrány lesz, talán rendőrt is hívok, az egyenruhások meg azt kezdik el firtatni, van-e lakhatási és munkavállalási engedélye az Unióban... Megéri ez magának? Csöndesen, de gyorsan beszélt, viszont világosan, érthetően ejtett ki minden szótagot. Látta a pasas arcán, hogy felfogta a veszélyt. Lehet, tényleg illegálisan tartózkodik itt? De ez most nem érdekelte Editet. Kitépte a blokkból a nyugtát, letette a legközelebbi bútordarabra és már ment is. Még hallotta, hogy nyílik a fürdőszoba ajtaja, és az ismeretlen nő azt mondja: – Itt vagyok, Angelo! Gyere a te kis Helénedhez..! Edit behúzta maga mögött az ajtót és már sietett is végig a folyosón. Nem akart ennél többet hallani. Este megint a neten szörfözött. Talált egy új oldalt, ami persze bizonyára csak neki volt új. A hozzászólások számából tudhatta, hogy legalább két hete működik. Valahol a világ egy távoli pontján jegyezhették be, az itteni hatóságok nem sokat tehettek ellene. Itt teljes nyíltsággal tárgyalták a gyermekekkel folyó kereskedelmet, sokszor elítélő hangsúllyal. Viszont árakat is közöltek. Edit megtudhatta, hogy manapság Európa nyugati felében mit kérnek egy kambodzsai vagy vietnami, mennyit egy kínai vagy koreai gyermekért. Külön díjszabása volt az afrikaiaknak, sőt akadt dél-amerikai „piac” is. Megtudta – ha eddig nem tudta volna – hogy az amerikai meddő szülők, no meg a híresebb és főleg gazdagabb emberek, a legtöbbször ismert filmsztárok sokszor szinte sportot űznek abból,

hogy nagyon szegény országokban nyomorgó, kilátástalan élethelyzetű kicsiket adoptálnak. Teszik ezt teljesen legálisan, ráadásul ezzel mindig felhívják magukra a világ figyelmét. Ami jót tesz az „image”- üknek is... Hát ez nem az én esetem, gondolta Edit. Már csak azért sem, mert nem volt gazdag, sem híres, és pláne nem akart az adoptálás által még híresebb lenni. Ő csak egy kislányt akart, aki nagyjából egy éves, akit attól kezdve az ő kis Rosájának nevezhet, és a világ is annak hiszi majd. „Ez igazán nem sok!” – próbált esténként alkudozni a sorssal. Talált persze olyan hirdetéseket is, főleg angol nyelvű oldalakon, ahol bármilyen gyermeket megrendelhetett volna, főleg indiaiakat, de keleteurópaiakat is. De ezektől a gyanús „cégektől” joggal tartott. Lehet, mind, vagy majdnem mind a naiv ügyfelek becsapására jött létre? Edit úgy érezte, okkal fél, hiszen pénzt kellett küldeni előre, és ki tudja, mi történik aztán? A pénz eltűnik, gyerek meg sehol? Amit félretett Nichel meg a saját afrikai keresetéből, arra féltékenyen vigyázott. Ráadásul Edit félt a lebukástól is. Tudta, az interneten már azzal is nyomot hagy maga után, ha csak érdeklődik, ha csat nézegeti, olvassa ezeket az oldalakat. Minden este, amikor kikapcsolta a gépét, megkönnyebbült kissé. De a vágya megmaradt, sőt, egyre erősebb volt. „Nekem egy új Rosa kell!” – ismételte még az ágyban is, míg el nem aludt. Két nappal később, szombat este úgy döntött, hogy egy kicsit kirúg a hámból. Ami nála persze nem azt jelentette, hogy beleveti magát az éjszakába, iszik és ropja a táncét valahol hajnalig, netán még valami „szert” is használ – ilyesmiről szó sem lehetett. Néha maga Edit is elcsodálkozott önmagán; azon, hogy mennyire szolidan él. De ilyen volt korábbal is. A hároméves ápolónőképzőben a többi lány folyton bulizót, a kimaradók legjava éppen emiatt nem készült fel a vizsgákra. Sokan cukkolták akkor Editet, miért nem jön velük legalább a hétvégén egy jót bulizni – ő nem ment. Most viszont, szombat lévén, eszébe jutott, hogy legalább vacsorázni elmehetne. Az, hogy egyedül megy, fel sem tűnt – így lesz jó. Ha netán az útjába akadna egy olyan férfi, akivel legalább beszélgetni érdemes... Mert másra, többre nem gondolt. Alig fél éve vált özveggyé, és nem hiányzott neki még senki más. Főleg nem azért, mert az egy férfi, és később remélhetőleg majd az ágyban megvigasztalná őt... Ha Editnek egyáltalán eszébe jutottak most a férfiak, elsősorban nem a szex járt az eszében. Mintha Michel halála óta „lefagyott” volna, akár egy számítógép. Most úgy hitte, nincs az a férfi a világon, aki őt „felmelegítené”, aki mellett ismét nőnek érezhetné magát. Legalábbis egyelőre. „Arra még várni kell!” – ismételgette magában. Élvezte már azt is, hogy farmerban, blúzban, későnyári langyos meleg estében, csillagos égbolt alatt sétálhat. Otthon hagyta a kocsit, taxival ment, hogy ha úgy hozza úri kedve, megihasson egy pohár vörösbort. Elrontotta volna az egész estéjét és már előre is, ha a kis bor után lopva, a kertek alatt, mellékutcákban kell hazafelé vezetnie, a lebukástól félve. Sétált egyet egy parkban, aztán rátért a városka két sétálóutcájának egyikére. Élvezte, hogy nem ismeri öt senki. Kicsi volt az esély, hogy valamelyik „gázos” kollégával fut össze, vagy pláne valakivel a behajtási osztályról. De az sem zavarta volna. Nyugodtan ment, nem sietett. Megnézett minden olyan kirakatot, amelyik érdekelte. Volt egy, tele konyhai edényekkel, háztartási gépekkel, étkészletekkel – megtorpant ott is. Mikor lesz neki háztartása, igazi otthona? Egy ház, aminek minden fala az övé, meg a föld is, amin az a ház áll? És a falakon belül is minden az övé lenne! Semmi bérelt ez, meg bérelt az. „Vajon milyen érzés lehet úgy élni egy ház közepén, hogy ott minden az enyém..?” Nem érezhette ezt régebben, gyakorlatilag soha. Mivel apját gyakran áthelyezték, nem volt értelme házat venni sehol. Hát béreltek. Edit úgy nőtt fel, hogy a ruháin kívül minden tárgya, ami körülvette, másoké volt. A falak, a bútorok, a tányér, amiből a levest ette, a szekrény, a mosdó, vagy a szőnyeg a lába alatt. És mindezt folyton belengte az ideiglenesség bénító hangulata, tudata. Ment tovább az utcán. Kellemesen érezte magát. Most nem volt semmi kötelessége, semmi dolga. A maga ura lehetett, és ezt ki is használta. Még a városka egyetlen plázájába is belépett. Hagyta, hogy a mozgólépcső felvigye a legfelső szintre, aztán onnan szép lassan „csorgott alá”, miután mindent alaposan megnézett. Visszatért a sétálóutcára, néha belépett az oda csatlakozó valamelyik kis utcába, ha érdekes kirakatot sejtett. Az egyik mellékutca-torkolatban olyan kellemes illatokat érzett, hogy nem tudott ellenállni. Egy pizzériából áradtak az illatfelhők, és erre már a gyomra is

reagált. Hirtelen nagyon éhes lett. És bár úgy tervezte, hogy valamilyen közepesen elegáns étterembe fog beülni, most mégis úgy döntött: itt és most neki azonnal meg kell ennie egy pizzát! Bármilyent, csak nagy legyen és ihasson hozzá egy nagy pohár igazi olasz vörösbort! Ha minden vágya ilyen könnyen teljesül volna..! Az illat ugyan másokat is odacsábított, a kis terasz meg a belső helyiség majdnem tele volt. Végül a konyha mellett, de a terasz sarkában sikerült találnia egy kicsiny asztalt, ami mellett jószerével egy másik vendég már el sem fért volna. Behúzódott a sarokba – ahol a megvilágítás sem volt tökéletes. De ha nem is ezért jött. Áttanulmányozta az étlapot és végül a con frutti di mare mellett döntött. Életében egyszer nyaralt tengerparton Michellel, és akkor valósággal habzsolta a tengeri herkentyűket. Ráérzett, hogy milyen finomak, és most azt remélte, hogy megkapja ugyanazt az ízt és vele azt a régi hangulatot. „Pizza con frutti di mare”, ismételgette magában, ez olyan jól hangzik, olyan délies, olyan tengerpartias! Amikor a pincér kihozta a nagy tányéron gőzölgő pizzát, először egy percig csak szaglászta, élvezte az illatot és a látványt. Aztán a pincér visszajött, kicsiny üvegkancsóban eléje tett két és fél deci vörösbort: vino rosso de la casa, qaarto! – „negyedliter”, mondta olyan természetesen, mintha minden vendégnek tudnia kellene olaszul. Edit valósággal a mennyekben érezte magát. Hosszan evett, lassan, élvezett minden falatot és minden kortyot. A pizzának még megvolt a fele, de a bora már elfogyott. Edit az üres kancsóval intett az olasz pincérnek: – Ancora... prego! Kért még egyet, és kapott, persze. Most már még annyira sem sietett. Az étel, az ital, a helyzet is finom volt, és Edit jól érezte magát. Akkor látta meg azt a lányt. Mert olyan lányos volt külseje, talán tizenhét vagy maximum tizennyolc lehetett. Igazából aligha volt lány, hiszen egy kicsi gyermeket tolt egy nagyon egyszerű, kicsit már elhasznált kocsiban. Bizonytalanul közeledett a pizzériához, valami azonban mégis azt súgta Editnek, hogy nem véletlenül jön erre. Nem nézelődött az utcán, inkább meredten nézte a pizzériát. Mint aki kiszemelte ezt a helyet, vagy ismerte régebbről is? A fiatal nő sovány volt és sápadt. Megtorpant a pizzéria előtt. Csak állt és nézett befelé. Valami olyan szerencsétlenség sugárzott róla, hogy Edit nem bírta nézni sem. Talán a vörösbor is dolgozott benne? Odahívta a pincért, és diszkréten mutatta neki a nőt: – Olyan szerencsétlen az a nő, és biztosan éhes. Meg tudná csinálni, hogy behívja és ad neki egy pizzát? Mondja, hogy az egyik vendég fizeti, de ne mondja meg neki, hogy az én vagyok. A pincér egy pillanatig Edit szemébe nézett egészen közelről, majd a fejét rázta: – Signora, az nem lenne jó. Ez a lány a szakácsunk szeretője, aki éppen most szakít vele, mert hazamegy Itáliába. A pincér elment, Edit meg ott maradt a gondolataival. Látta azt a lányt, és egy sajátos, valójában meg sem történt időutazás részese lett egyetlen percre. Lám, a szakács mindent elmondott már a személyzetnek, akik bizonyára a barátai. És a pincér most továbbadta a hírt a nagylelkű vendégnek, éppen azért, nehogy az most elrontson itt bármit is. Még csak az hiányozna, hogy a lány beül a gyerekkel a pizzériába és a szakács – anélkül, hogy tudná, vagy éppen megmondanák neki a pincér-barátai? – neki sütne egy pizzát. De ez nem jön össze, nem történhet meg, mert vagy szakítanak, vagy pizzát süt a kedvesének... Edit csak nézte a nőt: „Én már tudom, mi fog vele történni a következő percekben. Ő még nem tudja. Még idezarándokolt valahonnan a városból, tolta gyalog a gyermekkocsit, vagy egy buszon zötykölődött, nem látszik gazdagnak. Hát aligha a Belvárosban lakik. A férfi biztosan hanyagolja őt, mióta tudja, hogy el fogja hagyni. Ő meg idejön utána, érdeklődni. Szegény, azért jött, hogy megtudja: ki van rúgva. És mi lesz a gyerekkel..?” A pincér alighanem beszólt a szakácsnak, hogy itt van a lány. Mert az kijött a konyhából, sebesen átvágott az asztalok között, fehér sapkája és trikója elárulta, ki ő. Az egyik vendég, idősebb úr feltartott hüvelykujjal mutatta: gratulál neki a finom pizzáért, a szakács csak bólintott. És amikor kiért a járdára és a lány felé fordult, Edit felismerte. Abban a lakásban látta, ahol elmaradtak a számlafizetéssel, ahol a férfi a fürdőszobában lévő nőtől kapót pénzt, hogy kifizethesse. A magabiztos, barna

bőrű macsó, aki kis híján neki is tette volna a szépet, ha hagyja... Huszonéves férfi volt, magas, karcsú. Mellette a lány kicsi volt és csöppet sem vonzó. Alighanem ez járhatott a férfi fejében is: mit keres itt ez a szürke egérke? Hová tette a szemét, amikor szóba állt vele? Vagy csak egy ingyen lakás kellett, azért költözött hozzá..? Most már nem értette, mit látott benne, és ezt valahogyan kifejezte a férfi tartása is. A testbeszéde arról árulkodott, hogy nem érez semmi pozitívat a nő iránt. Edit nem hallotta, miről beszélnek. A túloldali járdán álltak, köztük néha nagyobb csoportok is elmentek. Meg kerékpárosok. A pizzériában szólt a zene is, érzelgős olasz dalokat nyomattak, minden második érthető szó az amore mio volt. De Editnek volt annyi fantáziája, hogy el tudja képzelni, milyen szavak hangzanak el odaát. Némafilm volt ez, és nem vígjáték. Ami akkor a másik járdán zajlott, maga volt az élet, a sűrített dráma. A férfi lekezelő volt, gunyoros, még mosolygott is, miközben közölte a nővel, hogy kész, vége. A pincér megtorpant Edit asztala mellett. Úgy tett, mintha a morzsákat szedegetné össze kicsiny kefével az ezüst-utánzatú apró lapátra, de közben ő is amazokat nézte és megegyezte: – Angelótól már ez is nagy teljesítmény. Majdnem két évet élt ezzel! No, közben voltak más esetei is... Éppen a sok nő miatt jönnek sorban a zűrök. Azért megy most haza. Lehet, nem is ez az egyetlen balkézről való gyereke? Kár érte, mert jól dolgozik, amúgy tényleg jó pizzasütő. – Tényleg jó – bólogatott Edit, majd gyorsan megkérdezte: – A gyerek... fiú vagy lány? – II bambino? Figlia. Bambina, signora, kislány. A jelenetnek ekkor szakadt vége. Angelo, az olasz még valamit odavetett dühösen. A nő feléje nyújtotta a kezét, mintha könyörögne, visszatartaná, megfogná a karját... De a férfi gyorsabb volt, még valamit mondott, bizonyára annyit, hogy vissza kell mennie a konyhába, jönnek a rendelések – és megkönnyebbülten átvágott az úttesten, besietett a konyhába. Edit alig tudta elhinni, hogy tényleg az történt, amit látott. Amit a pincér mondott neki. Angelónak csak ennyi volt az a majdnem két év? Kilenc hónap, míg megszületett a kislányuk, aztán azóta is eltelt egy év. Mennyi lehetett ez a lány, amikor teherbe esett tőle? Tizenhat és fél, maximum! Hát a lánynak nincsenek szülei, nincs senkije, akihez fordulhatna? Az első önkéntelen szándéka az volt, hogy most rögtön fizet és odamegy ahhoz a szerencsétlen, reménytelenül zokogó nőhöz. Főleg, mert hallotta, hogy a gyerek is sírva fakadt. Igen, a babáknak ezer láthatatlan kis antennájuk van, pontosan érzik, milyen a hangulat a környezetükben. A más baja is sírásra fakaszthatja őket... Mielőtt eldöntötte volna, látta, hogy a nő sírva megindul. Lehajtott fejjel tolta a gyermekkocsit, átvágott a közeli sétálóutcán és távolabb eltűnt a szeme elől. Edit az első pillanatban rohant volna utána, hogy megvigasztalja. De maga is megdöbbent, a belül megszólaló hangtól. Ez is ő volt, az ő lelki hangja, de eddig még sohasem szólalt meg. A tudata szólt a tudatához, vagy a lelke beszélt valahonnan mélyről: „Ne siesd el. Hadd szenvedjen még, és akkor könnyebben ráveheted arra, amire akarod!” Nem játszhatta meg magát – önmaga előtt. Igenis, jól tudta, hogy mit akar, és azt is, hogy erre most jött el az idő. „Megtaláltalak!” – kiabálta benne némán egy új erő, egy új akarat. Az üzlet Másnap vasárnap volt, de ez nem csökkentette Edit lendületét. Tudta, mit kell tennie, és azt is, hogy ehhez a lépéshez mit kell előkészítenie. Egyfajta elszánás vett rajta erőt, amihez foghatót már régen érzett. Közben tudat alatt még őrült is, hogy lám, ilyen energiákat képes mozgósítani önmagában! Először is megerőltette az emlékezetét, hogy eszébe jusson, mi a neve annak a nőnek, akinek a lakásában járt három nappal korábban. Mi volt az ajtajára írva? Sehogy sem tudta felidézni. De azt igen, hogy a városi önkormányzattól kiutalt bérleményben, vagy ahogyan errefelé nevezik: „szegény-lakásban” csökkentett díjért lakott, de talán munkája sem volt, ha a gázszámlát sem fizette... Edit maga írta a nyugtára a nevét, és végül tényleg eszébe jutott: Helen Koprinn. Innen már csak egy lépés volt megtudni a telefonközpontban, a tájékoztatónál, hogy van-e neki mobilja és mi a száma? Volt mobilja, és Edit megkapta a számot. Akkor aztán a vasárnap délutáni séta keretében elment és vásárolt egy telefonkártyát. Már elég kevés kártyás készülék

volt a városban, de a vasútállomások mentén akadt még. Felderített kettőt is, utána kivárt egy kicsit, sétált is közben, vitatkozott önmagával. De persze végül is elhatározta, hogy megteszi. Vagy legalább megpróbálja. Hiszen egyáltalán nem lehetett biztos a sikerben. Kivárta az estét. Valahol a lelke mélyén megint ott dübörgött az a hang: „Hagyd, hogy főjön a saját levében, legyen minél kétségbeesettebb, és akkor majd..!” De közben rémképek vetültek az agyában, hogy a fiatal nő öngyilkos lesz, vagy hogy a csecsemővel együtt beugrik a folyóba, mindketten odavesznek... Ez a nyomorult Angelo nem gondolt ilyesmire? Vagy tényleg nem érdekli az egész? Hazamegy Itáliába és elfelejti nemcsak Helent, de azt is, hogy van itt egy gyereke? Aki nyilván „zabigyerek”, tehát csak a születését regisztrálták, a szakács talán az apaságot sem vállalta hivatalosan. Nem akarta, hogy bármi is rámutasson, ha később valaha is szóba kerül a gyerek. Persze, manapság már egy egyszerű, és nem is olyan drága DNS-teszttel is kideríthető egy apaság. De az anyaság is! Edit hirtelen elgondolkodott. Valaha, majd a távoli jövőben, ha valakinek valami gyanús lesz, a leendő kislányán és rajta is elvégzett teszt kimutatja, hogy semmi köze a „saját édes lányához”? De ez a teljesen bizonytalan jövő volt, ami most nem annyira izgatta az asszonyt, mint a jelen és a nagyon, nagyon közeli jövő. Még sétált egyet a városban, aztán bement a főpályaudvar melletti egyik fülkébe és felhívta azt a számot. Mint sejtette, a nő komoran jelentkezett, a hangjában szomorúság ült. – Tessék, Helen Koprinn. Edit mély lélegzetet vett. Egyszerre kell magyarázatot adnia arra, amit tud, és egyben bizalmat kelteni a nőben. Lassan beszélt, érthetően, igyekezett, hogy a hangja és a beszédmodora kellemes legyen, nem szabad Helent elijesztenie. – Ne haragudjon, Helen, hogy beleavatkozom a személyes ügyébe. Tegnap este ott ültem a pizzériában, és láttam azt a jelenetet. Tudja, mire gondolok. Megtudtam, hogy az az Angelo hazamegy Itáliába, elhagyja magát, ráadásul a kislánnyal. Kis szünetet tartott, Helen is hallgatott, nyilván nagyon meglepte, amit egy vadidegen mondott neki. Hát Edit habozás nélkül folytatta: – Mielőtt valami meggondolatlanságot tenne, azt hiszem, tudok önnek segíteni. Úgy tudom, nincs munkája, szegénylakásban él, és most ketten maradnak a gyerekkel. Lenne hová mennie? Helen nyilván arra gondolt, hogy az ismeretlen telefonáló asszony valamilyen karitatív szervezetnek dolgozik. Van pár ilyen, lányanyákat és szegényeket támogatnak Meg azokat, akiket a férjük ver, őket akár el is rejtik konspirált otthonokban. Habozva felelte: – Visszamennék a falumba, Tortizo tartományba. A szüleim ott gazdálkodnak... lenne helyem. Bírom a munkát. De eljöttem a városba, mert azt hittem, itt lehet belőlem valaki... – majdnem elsírta magát. Edit máris lecsapott: – Persze, hogy lehet magából valaki, akár itt, akár a falujában! Mit szóltak a szülei, hogy egy külfölditől született gyereke? – Nem... nem mondtam meg nekik. – Még ma sem tudnak róla? – Nem. Apám agyon is ütne... nem mehetek vele haza... Edit úgy érezte, megnyílik előtte egy pálya, amelyen szabadon rohanhatna előre. De tudta, óvatosnak kell lennie. Nem szabad elijesztenie Helent. Úgy tett hát, mint aki most együtt aggódik vele, sóhajtott is egy nagyot, remélte, ezt a vonal másik végén is hallották. Csak utána szólt: – Azt hiszem, tudok egy megoldást, ami mindenkinek jó lesz. Maga nem tudja eltartani a kislányt. Igazából csak gondja-baja van vele, bár bizonyára szereti. Szerette eddig, ahogyan Angelót is. De amit az a férfi művelt magával, most majd visszahat arra is, mit érez a lánya iránt. Kétségbeejtő helyzetben van, munkája, pénze nincs, a számlákat egy ideig még ki tudja fizetni, de azután már aligha. – Ezt én is tudom, ne sorolja már! – fakadt ki a nő. Durvasága nem is annyira az ismeretlen telefonáló ellen irányult. Inkább a saját helyzete feletti kétségbeesés mondatta vele. Attól volt ideges, feszült. – Ahogyan az előbb mondtam, tudok önnek segíteni. Megszűnik minden gondja, lesz pénze, visszamehet a falujába, méghozzá nem üres kézzel. A szülei örülnek majd magának. Csak öntől függ, egyáltalán valaha is megtudják-e, hogy a városban szült egy gyereket? – Miért, mi lenne Ginával, a kislányommal? – Én veszem őt magamhoz. Felnevelem rendesen. Értek hozzá, nekem is volt kislányom.

– És soha többé nem látom? – Nem látja. – vágta rá Edit, keményen, bár igyekezett szelíden beszélni továbbra is. De jobb, ha ezt rögtön leszögezi, ne legyenek Helennek hiú ábrándjai – Ez az ára a nyugalmának. Higgye el, önnek is jobb lesz így. No és kap tőlem pénzt, nem is keveset. De ne kösse ezt az összeget Ginához. Ez itt nem adásvétel. Maga nem adja el nekem a gyerekét pénzért, erről nincs szó. De magának, ilyen fiatalon ez a gyerek csak akadály az úton. Ráadásul annak a férfinak a gyereke, aki magát csúnyán becsapta. Nem akar itt hagyni mindent, elfelejteni Angelót, de Ginát is? Betenni tízezer eurót egy bankszámlára, és szépen hazamenni a falujába? Ahol csak annyit tudnak majd, amennyit látnak: hogy lám, ez a Koprinn-lány sokat dolgozhatott a messzi városban, ha ilyen szép ruhákban jár és még a bankban is van pénze... Majd mondja azt, hogy egy hotelben dolgozott, szobalány volt, és takarított is, a vendégek borravalóit mindig eltette, mert maga egy takarékos és dolgos lány! Edit már most kész válaszokkal szolgált Helen esetleges kérdéseire. Otthon sokat töprengett, felkészült, hogy Helen melyik érvére mit válaszoljon, hogyan csökkentse a fiatal nő ellenállását. Ám ezek a kérdések vagy érvek nem jöttek. Helen most töprengett. Edit tudta, hogy elültette a bogarat a fülében, és egyelőre ennyi elég is. Nem szabad túl rámenősnek lennie, az csak ellenkezést ébreszthet Helenben. – Feladtam a leckét, Helen. Most gondolkozzon. Holnap este ismét hívom. Jó éjszakát – és válaszra nem is várva, letette a kagylót. „Jó éjszakát..?” Hát ma nem lesz jó éjszakája annak a nőnek. Ahogyan tegnap, tegnapelőtt sem volt és talán holnap sem lesz. Zaklatott napjai vannak, vívódik, hol kétségbeesik a sivár és fenyegető jövő miatt, hol meg – mostantól kezdve – látni vél egy kiutat. Edit remélte, hogy Helen jól választ majd. Másnap úgy végezte a munkáját, mint a többi napokon. Akármennyire is nem akart rá gondolni, természetesen egész nap Helenen és Ginán járt az esze. Amint végzett a gázosoknál, leadta az aznap beszedett pénzt, és a többi papírt, elsétált a pizzéria felé. Még nem volt nyitva, ajtaján nagy felirat: „Szakácsot felveszünk!” – olyan volt a tábla, akár egy segélykiáltás. A pizzéria bajban van. Szóval Angelo tényleg elment, és bár nyilván bejelentette pár nappal korábban, még nem találtak senkit a helyére. Edit alig várta már az estét. Elvégezte a nap háztartási teendőket, evett is valamit, mielőtt nekiindult a városnak. Most a pályaudvar érkezési oldalán keresett és talált egy kártyás fülkét. Megfordult a fejében az is, hogy Helen talán szólt a rendőröknek – „egy ismeretlen nő meg akarja venni a gyerekemet, mit tegyek?”, azok meg beindulnak és keresik őt, az ismeretlen telefonálót. Aztán arra gondolt, hogy bár Helen nyilván nem a legokosabb nő a városban, azért van annyi esze, hogy nem tesz semmit a saját érdekei ellen. Abban is reménykedett Edit, hogy Helen átgondolta az ajánlatot. „Ha elutasítja, akkor keresek tovább” – döntötte el magában, nem vetve félre a reményt. Hiszen Edit mindig optimista volt. Annak ellenére, hogy az utolsó fél évben meghalt az a két ember, akikért egyáltalán érdemes volt élnie. De most valami makacs érzés gyűlt beléje: szembeszegülés a sorssal? „Igenis, lesz még nekem másik Rosám, és lesz egy másik Michellem is!” – Jó estét, Helen, én vagyok. Valami azt súgta az asszonynak, hogy Helen már várta a hívását. Kapkodva kezdett beszélni: – Asszonyom, én végiggondoltam, amit mondott, és van abban nekem jó és rossz is, de nem tudom, mit akar ön tulajdonképpen... Edit közbevágott. Nem hagyhatta, hogy Helennek túl sok kétsége legyen, mert akkor nem fog tudni végleg dönteni. Márpedig elég gyors döntésre van itt szükség! Hát már mondta is: – Nézze, Helen, megmondtam, mit akarok. De ne ez legyen önnek fontos, hanem az, hogy maga mit akar..? Gondolom, tegnap este óta sokat töprengett ezen... – Igen, nagyon sokat. Alig aludtam valamit. – Nagyon helyes, ez egy fontos lépés, amit meg kell gondolni. Képzelheti, hogy én sem aludtam sokat. Mindketten nagyot kockáztatunk. Ám ön most egyszerre megszabadul minden bajtól, ami a jelenlegi helyzetét okozza. De ha nálam később mondjuk kiderül egy betegség, amin családtag tudna segíteni, az orvosok azt mondják majd Ginának, hogy adjon az anyjának csontvelőt, rögtön kiderül, hogy nem az én gyermekem... Önnek megoldódik a sorsa, én viszont csak most kezdek bele egy ki tudja, milyen vesszőfutásba? Azt hiszi, nem rizikós az, hogy

magamhoz veszek, és a sajátomként nevelek fel egy gyermeket, akiről semmit sem tudok? Hogy kik lehettek a maga ősei, meg Angelo ősei között? Netán őrültek, szklerózisosok, vagy más veszedelmes betegségre hajlamosak, és ezt Gina is örökölte..? Magának csak egy szavába kerül, és mindettől megszabadul, elfelejtheti ezt a két évet, ami csak szenvedést hozott. Tudom, nem könnyű lemondani egy gyerekről. De ez a gyerek ezentúl mindig azt a sok megaláztatást juttatná eszébe, amit Angelóval kellett átélnie... Azt tudja, hogy csak „ribancnak” nevezte a háta mögött..? Aljas fegyver volt, mégis bevetette, mert igaz. A saját fülével hallotta, kétszer is, abban a lakásban, ahol most Helen ült, fülén a telefonnal. Persze Helen bizonyára azt hiszi, hogy az idegen nő ezt a pizzériában hallotta Angelótól, miután az szakított vele ott az utcán. Vagy talán a személyzet mesélte neki? – Ezt mondta? – Helen hangja elcsuklott. Edit is rögtön tónust váltott, szelídebb lett, megértőbb: – Ne törődjön vele. Angelo már a múlt, és még inkább az lesz, ha teljesen szakít vele. Ha nem lesz magával Gina, elfelejti Angelót is. – De... ha néha láthatnám a lányomat... később... Ez a mondat elárulta Editnek, hogy Helen hajlamos lesz az „üzletre”. Talán mégis sikerül megegyezniük? Ugyanakkor meg kellett neki mondani, hogy... – Vannak szabályok, Helen. Jobb, ha most tisztázzuk. Nem fog ez az ügy öt, tíz vagy húsz évig húzódni egyáltalán! Ha most igent mond, megkapja az anyagi támogatást, amiből újra kezdheti az életét akár a falujában, akár máshol. Én megkapom a kislányt. Maga nem ismerhet meg engem, nem fogja tudni, ki vagyok, és az életben soha többé nem találkozunk, maga meg én. – Ez... kegyetlenség... – suttogta Helen. Edit hangja ismét megértőre váltott: – Nem az, higgye el. Ez az egyetlen jó kiút ebből a helyzetből. Maga mit tudna nyújtani Ginának? Különösen a mostani helyzetében? Nyomort, mondjuk ki kereken. Tápszereket kapna, segélyekből élnének, a lakásból hamarosan kitennék. Ha meg hazamenne a falujába Ginával, képzelheti, abban a környezetben hogyan néznének magára? Megesett lánynak neveznék, vagy persze még ribancnak is, nem kéne egy férfinak sem, és a lánya életét is tönkre tenné. Ha viszont ideadja Ginát, nemcsak magának jön rendbe az élete, de a kislánynak remek dolga lesz. Tudnia kell, hogy a gyermekének felhőtlen, boldog életet biztosítok. Gondoljon úgy erre, hogy Gina megfogta az isten lábát, tehetős, módos családban nő fel, semmiben sem szenved hiányt. Maga megmenekül a szégyentől, és győztesen térhet haza a falujába. Egyszer még örülni fog, hogy megszabadult Angelótól, attól a gazembertől, és már semmi sem köti hozzá. Helen egy kicsit töprengett, aztán csak annyit mondott: – Hadd gondolkozzam még. – Holnap este felhívom – ígérte Edit. Kicsit csalódott volt, mert vérmes reményeiben már úgy hitte: most mindjárt megegyeznek, és holnap este már övé lesz Gina, azaz Rosa..! De kénytelen volt belátni, hogy nem megy ez ilyen könnyen. És főleg nem mehet könnyen Helennek. Ugyanakkor, talán hogy elterelje a gondolatait, azt kezdte tervezgetni, hogyan oldja meg Gina-Rosa befogadását? Sejtette, hogy nem lesz könnyű. Már végiggondolta: ha ő dolgozik, márpedig dolgoznia kell, akkor napközben valakit kell fogadnia a kislány mellé! Amit ebből a fizetésből aligha oldhat meg. Tudta, hogy vannak a városban bölcsődék. Az önkormányzatiak olcsóbbak, de oda bejutni szinte lehetetlen. Különösen ilyenkor, amikor már rég megteltek. A magánbölcsődék valamivel drágábbak. Rávetette magát az internetre, és hamarosan rájött, hogy meg tudja fizetni, nem vágná földhöz. Másnap többet is felhívott a munkája szüneteiben. Talált egyet, amelyik nem is volt messze a városszéli lakásától, és a havi díj sem verte az eget. Ha egy kicsit rákapcsol a gázosoknál, ahol a behajtott összegből jutalék jár a behajtóknak, akkor kijöhet a pénzéből. Persze amint Helen igent mond, azonnal ki kell vennie a bankból a tízezret. Hát nem sok marad, de azért lesz valami tartaléka egy esetleges vészhelyzetre. No és amint megjön az „igen”, azonnal rohanhat és vásárolhat mindent, ami kell egy ekkora gyereknek. Nagyjából tudta, mire van, mire lehet szüksége az új Rosának, de addig nem szórja el a pénzét, amíg nem biztos a dolog. Mindenesetre készített egy bevásárló listát, aminek címéül csak annyit írt: ROSA. „Kissé mintha megszállott lennék” – vette észre, de úgy érezte, ez jó megszállottság. Erősen hitte, hogy a módszer, amit kigondolt, törvénytelensége

ellenére is optimálisan jó lesz mindenkinek. Négyen szerepeltek az ügyben, hárman jól járnak, a három nő mindenképpen: Helen, Gina és Edit. A férfinak, Angelónak meg teljesen mindegy, ő hátat fordított a saját gyerekének is, elvesztette rá minden jogát. De nem is fog többet előkerülni, és ha valaha mégis megszólalna a lelkiismerete, mondjuk évek múlva visszajönne ebbe az országba és kinyomozná, hol találhatja meg Helent? És az a lány mit mondhatna neki? Hogy odaadta a gyereküket egy ismeretlen nőnek? Mert Edit elhatározta, mindent megtesz, hogy Helen előtt is valóban ismeretlen maradjon. Ehhez is ki kellett találnia a tervet. Annyi mindenen kellett gondolkodnia ezekben a napokban, hogy sikerült teljesen elfelejtenie: amit tenni akar, az törvénytelen. Ezzel nem törődött. Már azt szervezte, hogyan lehetne pár nap szabadságot kivennie, amihez csaphatna egy hosszú hétvégét is, és azt az időt, annak minden percét „Rosával” töltheti. Tudta, hogy a gyermeknek is meg kell szoknia az idegent. Eleinte biztosan sokat fog sírni... No és neki újra meg kell tanulnia egy gyereket ellátni. Mit is ehet egy egyéves kisgyerek? Már írta is a külön bevásárló listát. Másnap nagyon energikus volt a munkában, sikerült rekordösszeget behajtania az elmaradós ügyfelektől. Ez majd megdobja a jutalékát! Egészen jó lett a kedve. Elment egy nagyáruház mellett is, de tudta, még nem mehet be, nem vásárolhat semmit a kislánynak. Nem ihat előre a medve bőrére. Tűkön ülve várta az estét. Már szerda volt az ügy negyedik napja húzódott. Közben ismét megfordult a fejében: mi van, ha Helen mégis szólt a rendőröknek? De mi haszna lenne belőle, ha lebuktatja őt? Attól az ő helyzete semmit sem változik. A rendőrség nem hogy tízezer eurót, de egy centet sem fizetne neki azért, hogy lebuktatja Editet. Mégis, amikor leparkolt a vasútállomás mellett és most egy harmadik kártyás készülék felé tartott – zsebében volt egy tartalék kártya is, nehogy kifusson a pénzből és emiatt hiúsuljon meg a fontos beszélgetés – azért körülnézett. Nem látott gyanús, figyelő alakokat a környéken. Aztán tárcsázta a számot, amit már kívülről ismert. Helen hangja valamivel összeszedettebb volt, de azért némi bizonytalanság most is bujkált benne. – Jó estét, Helen. – Jó estét, asszonyom. Én úgy gondolom... azt hiszem, hogy elfogadom az ajánlatát. Edit megkönnyebbült, de nem mondott semmit, amiből Helen arra következtethetett volna, hogy igazából táncol a lelke, repes az örömtől. Csak hangja lett még szelídebb: – Okosan döntött, Helen. Akkor most figyeljen, elmondom, mit kell tennünk... ...Aznap éjjel Edit nem sokat aludt. De felkészült mindenre. Reggel még bement a céghez. Csütörtök volt, két nap szabadságot kért és kapott. Aztán elment a bankjába, kivette a pénzt, és valamivel többet is, hogy legyen miből bevásárolni. Onnan egyenesen a nagyáruházba ment, ahol már előzőleg kinézett magának egy gyerek-boltot. Hogy leplezze esetleges hozzá nem-értését, azt mondta az eladónak: a barátnője kórházba megy, és egy-két hétig neki kell ellátnia annak egyéves kislányát, és mivel neki magának még nincs gyermeke, egy kicsit bizonytalanul mozog ezen a területen... Ezzel a trükkel elérte, hogy minden segítséget megkapott. Itt csak bébiételek egész halmazát tette be a kocsijába, recepteket, tanácsokat is kapott, mit egyen a gyermek. Ugyanabban az áruházban, de egy másik emeleten volt egy nagyobb bolt, ott gyermekruhákat árultak. Kedvére válogathatott, és meg is tette. Már majdnem dél volt, amikor hazaért. Előkészítette, amit kellett. A fürdető kádat a fürdőszobába tette, a kiságynak, a ruháknak, az ételeknek, az eszközöknek mind talált helyet. A hálószobájának egyik sarka hirtelen valóságos gyermekszoba lett. Amint dél lett, már nem maradt sok ideje. Az előre átgondolt konspirációs terv szerint kellett utaznia oda, és vissza. Előbb tehát taxit hívott, és azzal vitette magát a belvárosba. A főtéren két droszton álltak a taxik. Amikor az elsőből kiszállt, úgy tett, mintha a kirakatokat nézegetné – de azt leste, hogy a felszabadult taxija melyik drosztra áll be. És amikor amaz odasimult az egyik kocsisor végéhez, Edit átment a téren, és a másik droszton várakozó taxik közül választott. Ezzel kell végrehajtania a „gyermekrablást”. Most dől el a dolog. Ha Helen mégis elárulta őt, akkor gyanús jeleket kell észlelnie a helyszínen. Kendő volt a fején, és napszemüveg az arcán. A taxis sem sokat láthatott belőle. A városnegyedbe érve előbb megadta a sofőrnek az utca nevét, de amikor a

játszótér mellett haladtak el, kinézett balra és így szólt: – Látom, a barátnőm már lejött a gyerekekkel. Felvesszük az én kislányomat. Kérem, álljon a bejárathoz. Lassan szállt ki. Csak anyák voltak a téren, és persze gyerekek. A tér körül sehol egy várakozó, gyanús autó vagy furgon. Edit egy időben sok krimit látott a tévében, hát onnan tudta, mi lehet gyanús egy ilyen helyzetben. Meg feszültséget sem érzett a levegőben – a saját belső izgalmán kívül. Szóval nincs itt senki, aki megakadályozhatná az eseményt. Nem, nem lehet, hogy amikor viszi majd a kislányt, minden fa mögül civil ruhás nyomozók ugorjanak elő! Helen is ott volt. Egy padon ült. Nem kocsiban hozta le a kislányt, ez jó jel, gondolt rá, hogy később feltűnő lenne egy üres gyerekkocsival hazamennie. Sőt, el kell majd tüntetnie a kocsit, de ez legyen az ő gondja. Gina az ölében volt. Senki sem figyelt a közeledő nőre, Edit viszont annál jobban szemügyre vette a játszótéri anyákat, meg a környéket. Végső soron csak az ő taxija állt ott, sehol más jármű. Hátulról közeledett a padhoz, és leült Helen mellé. Nem igazán volt mit mondaniok egymásnak. Edit is csak azért szólalt meg, hogy Helen a hangját felismerje, hogy tudja, ő az: – Jól döntött, Helen. Ne legyenek kétségei. Mostantól minden megváltozik. Átadta a borítékot, Helen elvette. Edit a kezét nyújtotta a kislányért, és Helen igen lassan – látszott sovány, elgyötört arcán, hogy nem sokat alhatott az elmúlt napokban – átadta az asszonynak. Kíváncsi pillantást vetett rá, de még a haja színét sem látta, az arcából is csak az orrát és a száját – nagy volt a napszemüveg. Edit a kezében érezte a kicsit, magához ölelte, és lassan elindult vele a kijárat felé. Hinták cikáztak, gyerekek kiabáltak, egy anya éppen korholta koszos gyermekét – mindez nem érdekelte most Editet. Csak nehogy rákiáltson valaki, ne hallja futó férfilábak zaját a háta mögött, ne vágják el a taxihoz vezető útját... Helen talán a pénzt számolja éppen... vagy csak belenézett a borítékba, látta a húsz darab ötszázast, és már a látvány is megnyugtatta? Aztán a taxi, hátsó ülés. Gina hallgatott. Amikor beült és kimondta: „A főpályaudvarra!”, a kislány hüppögni kezdett. – Mama – mondta. – Itt vagyok, szívem... – és magához ölelte. A gyerek sírva fakadt. A sofőr tett valami megjegyzést, hogy egy gyerek sem szeret eljönni a játszótérről, még ha alig tud járni is, és Edit egyetértett vele. Törölgette a kicsi könnyeit. Az asszony belenézett a sötétkék szemekbe, és arra gondolt: Rosáé világoskék volt. Rosa majdnem szőke volt, az apja után. Gina haja sötétebb. Újra magához ölelte a gyereket. Ha mégis nyomoznának utána, csak annyit mond majd a taxis, hogy a nő rögtön a pályaudvarra ment, tehát valószínűleg elhagyta a várost, nem is idevaló! Edit átment a peronok előtt a nagycsarnokba, ahol a hangosbemondó, éppen az induló vonatokat sorolta. A zajtól Gina elhallgatott, és amikor Edit rápillantott, egy csodálkozó tekintettel találkozott. Mintha a gyerek nem hinné el, hogy az anyja helyett ez az idegen nő cipeli őt..? Az érkezési oldalon az asszony úgy tett, mint aki most érkezett, talán valamelyik elővárosi járattal. Újabb taxi, irány egy külvárosi piactér. Edit ezt is ismerte már. Itt alig szállt ki, rögtön lecsapott valaki a taxijára, és elment. Edit megkerülte a piacteret, a másik oldalon állt néhány szabad kocsi. Bement a város szélére, de persze nem a saját címére: egy utcával előbb szállt ki. Mire aztán gyalog hazavitte a gyereket, eléggé el is fáradt. De otthon volt. És már nem csak ő egyedül. Letette a gyereket a szoba közepén, és rámosolygott: – Szia, Rosa. Üdvözöllek itthon. Ginából Rosa Az első két nap rettenetes volt. Edit egyik ügyetlenséget a másik után követte el – de a harmadik napon már kezdett belejönni. Gina eleinte sokat sírt. Már akkor is, ha Edit csak megjelent a közelében. „Mama, mama!” – kiáltozta. – Itt vagyok, szívem. Itt a mama – mondta ilyenkor mindig nagyon szelíden, megnyugtató hangon. Tudta, hogy ha a gyerek bölcsődébe megy, ez az ellenszenv gyanús lehet. Ott szakemberek vannak, észrevehetik, hogy a gyerek nem fogadja el őt az anyjának. Azzal is tisztában volt, hogy ez a pár nap nem lesz elég a változásra. Az ő új Rosája még sokáig Gina marad, de hogy meddig, az főleg tőle, azt „anyjától” függ. Ezt a korszakot szerette volna lerövidíteni. Minden lehetséges alkalommal elmondta a gyereknek, hogy őt Rosának hívják. Játszott

vele, etette, altatta, tisztába tette – mint régen, az igazi Rosát. Remélte, hogy végül helyükre rázódnak a dolgok, összeáll a két kép – mint egy vetítőben: ha még nem hangolták össze a térhatású vetítőgépeket, minden alaknak két kontúrja van, aztán egyszer csak helyére kerül minden és egy, egyetlen alakot látunk... Remélte, hogy az ő fejében a régi és az új Rosa eggyé válik, és feledheti ezt a szégyenletes gyermekvásárlási ügyet Helen Koprinnal. Mert hát végső soron Edit tényleg megvette a gyereket, jó pénzért megvásárolta magának. Eltelt két nap, és két dologban már biztos lehetett: Helen nem volt a rendőröknek a gyereke eladása előtt, hisz akkor már az első órában lebukott volna. Nem is követték, nem tudják, ki ő. De nem szólt később sem – Edit rendszeresen, naponta figyelte a városi tévé híradóit, és abban sem volt szó eltűnt csecsemőről. A másik: ha Helen így tett, akkor minden bizonnyal most intézi a visszaköltözését, vagy már el is hagyta a várost? Mégsem volt könnyű Edit számára megbarátkozni a gondolattal, hogy amit tett, azzal mostantól kezdve örökre megváltoztatta nem csak a saját, de „Rosa” életét is. Mindenesetre Edit igyekezett elfeledtetni Ginával – Ginát. Nem kérte el a kislány papírjait az anyjától, nem volt rá szüksége – hiszen ez a kislány nem az a kislány. Elővette viszont a saját iratai közül az igazi Rosa születési anyakönyvi kivonatát. A gyereknek volt egy halotti bizonyítványa is: egyszerű, tenyérnyi kis pecsétes okirat, amit Nyugat-Szaharában állítottak ki, éppen abban a kórházban, ahol Michel meg ő is dolgoztak... Edit ezt most elégette. Aminthogy egy zacskóba berakta Gina összes Helen-féle ruháját, még a kis cipőjét is. Mindent, ami a szagával vagy formájával, színével emlékeztethette a gyereket az igazi anyjára. Kőszívűnek látta magát Edit, az is volt ekkor. Pénteken, ahogy a kocsiban tologatta ide-oda a gyereket a környéken, egy véletlenszerűen kiválasztott szemeteskukába tette a régi holmikat. Attól kezdve naponta kétszer kiment a gyerekkel, de főleg a ház kertjében sétált vele fel és alá. Ebéd után kiválasztott neki egy árnyékos helyet, ahol szépen énekeltek a madarak és kellemes volt, nem túl meleg. Néha odasettenkedett, megnézte, alszik-e még..? A közelben ült le és olvasott, de minden idegszálával figyelt, és már akkor ott volt, ha a kicsi csak megmozdult vagy hangosabban szusszantott egyet. Telefonon intézte el a magánbölcsődét is. Hétfőn reggel fél nyolckor viszi oda, ígérte. És így is lett. Edit szíve a torkában dobogott. Gina már nem volt sehol, legalábbis az ő fejéből teljesen kisöpörte a régi kislányt. Most már csak Rosa volt, Rosa Huizen, akinek „valódiságát”, kilétét, személyazonosságát egy születési anyakönyvi kivonat igazolta. És mint kiderült, még erre sem volt szükség. A beiratkozás két percig tartott, és nem kértek semmiféle azonosítót egy egyéves gyerekhez. Az adatokat Edit diktálta be. Még azt sem kérdezték, ki a gyermek apja, és hol van most? De ezt Edit maga hozta szóba, ejtette el, és tudta, hogy hatni fog. Ha egy gyereknek csak anyukája van, apukája nincsen, azzá mindenki igyekszik jobban bánni. Nem mintha nem lenne sík hasonló, hiszen minden második házasság válással végződik – de azért az egyéves gyerekek nagyobb része még anyás-apás családokban él. Az, hogy a kis Rosának meghalt a papája, ráadásul orvosként, egy Afrikában szerzett betegségben, bizony azonnal Rosa és Edit mellé hangolta a személyzetet. A főnökasszony elkérte ugyan az első havi „tartásdíjat”, de éreztette Elittel: nem baj, ha most hirtelen nincs annyi pénze, fizethet heti részletekben is. Ám Edit kifizette előre az egész hónapot és mindenki nagyon elégedett volt. – Szia, kicsim, majd jövök érted délután! „Rosa” hallgatott. Csak nézett utána nagy, sötétkék szemével. Az ősz hosszú volt és szép. Rosa szépen fejlődött, bár ezt alighanem csak Edit látta. Ő már teljesen, szívvel-lélekkel az anyja volt a kicsinek. Nem csak megjátszotta magát akkor, ha mások is láthatták őt a kislánnyal. Nagyon is természetesen jött bele a régi dolgokba. Hiszen alig egy éve, hogy ugyanígy viselkedett az igazi Rosával. Edit agyával nem volt baj, egy pillanatig sem képzelődött. Nem mesélte be magának és nem hitte szentül, hogy ez a gyerek ugyanaz a gyerek. Tisztában volt az első Rosa halálával. De hitte azt, hogy a sorstól neki jár egy másik gyerek. Ha eszébe jutott Helen Koprinn, mindig azt a gondolatot tolta az előtérbe: az a lány maga döntött így. Neki csak teher volt a gyereke, és végül is jól járt, hogy megszabadult tőle, még pénzt is kapott, amivel elkezdhette az új életét... Valahol mélyen persze tudta, hogy egy kicsit sántít ez az érvelés. Hogy van a

világon erkölcs, és vannak szabályok. De ezekre most igyekezett nem gondolni. Mint aki kész helyzet elé akarja állítani nemcsak önmagát, de ezzel együtt a világot is. Ugyanakkor nem hitte, hogy erősebb a világnál és hogy mindenkinek ő diktálhatja a szabályokat. Örült, ha nem bántják és meghúzhatja magát szépen, csöndben – az ő kis Rosájával. Nagy öröm volt együtt lenni a kislánnyal nap mint nap. Reggel arra ébredni, hogy a kicsi már fent van, de nem sír, csak gügyög, vagy hallgat, nézelődik. És valóságos örömünnep volt Edit számára az a reggel, amikor kipattanva saját ágyából, odahajolt a kiságy fölé, és Rosa... rámosolygott. Edittel madarat lehetett volna fogatni, úgy örült! Felkapta gyereket, összecsókolta. Dudorászva vitte be a kocsiján a bölcsődébe; az apró gyerekülés most már állandóra oda lett erősítve a hátsó ülésre. Menet közben a visszapillantó tükörben láthatta Rosát. És attól a naptól kezdve mintegy varázsütésre átalakult minden. Még egy hónap sem telt el azóta, hogy együtt éltek, a gyerek nem sírt többé az igazi anyja után. Valami átállítódott benne, magyarázta magának Edit. Később pedig már neki se jutott eszébe. Ez így volt természetes. „Ő az én gyerekem, és én vagyok az anyja”, mondta magának. Még később meg már nem mondta önmagának sem. Kifelé nem kellett játszania. Anya volt, akkor is, ha Rosa nem egészen a saját gyermeke volt. „Ugyanígy anyák azok a nők is, akik örökbe fogadnak egy gyereket, ezt tettem én is” – érvelt magában. De ez sem tartott sokáig. Annyira belejött a szerepébe, hogy az egy idő után már nem is volt szerep, maga lett az élet. Az élete. Az életük. Rosa beilleszkedett a többiek közé. A gondozónők mesélték Editnek, hogy a gyerek szeret játszani a többiekkel, és azok is örülnek, ha vele lehetnek. Ezek mind nagyon jó hírek voltak az asszony számára. Közben azért zajlott a munkája is. Nap mint nap elindult a reggeli eligazítás után a saját kocsiján, aminek használatáért a cég átalánydíjat fizetett. Minden nap más kerületben, negyedben, környéken bukkant fel. És amilyen szerencséje volt, szinte minden nap bevitt a pénztárba jó néhány nyugtát a vele járó, késlekedő ügyfelektől behajtott összegekkel. Hamarosan a cég második legjobb behajtója lett. Pedig nem volt ijesztő a külseje – akadtak az osztályon tetovált, nagydarab, kopasz férfiak, ha ezek beállítottak valahová, ijedelmet keltettek, ám ahol nem volt pénz, onnan ők sem tudtak elhozni egy centet sem. Edit titka az empátia volt; rábeszélte még a nagyon szegényeket is, hogy jóakaratuk jeléül legalább a számla felét fizessék ki most, és akkor megint elhúzhatják egy ideig. Megesett, hogy egy tartozó ügyfél betelefonált az osztályra: vagy „Edit asszonyt”küldjék ki hozzájuk, vagy senki mást, mert csak neki hajlandó fizetni... Mathir úr meg is becsülte Editet, a hó végén jutalmat adott neki, sőt még azt is megkérdezte: hogy van..? Csak itt az osztályon értékelhették kellően ezt a kérdést. Ugyanis a régebben ott dolgozók szerint Mathir úr az elmúlt tizenöt évien még egyetlen beosztottjától sem érdeklődött annak hogyléte iránt. Egyszóval jól mentek a dolgok. Edit élvezte a kicsi társaságát. Mert sokszor olyan volt Rosával lenni, mint egy társaságban. A gyerek mind gyakrabban engedte el Edit kezét, hogy önállóan tegyen néhány lépést. A beszédét még nem lehetett érteni, ám egyes szavakat már mind érthetőbben ejtett. No és, ha azt mondta, „mama!”, akkor Edit szíve elolvadt... Gondoskodott Rosáról, szerette őt nagyon és kész lett volna érte bármire. Aztán októberben valami történt. Egy szombaton délelőtt Edit éppen a kertben altatta a kislányt, a gyerekkocsit beállította egy olyan helyre, ahol csak szűrt napfény hatolt el hozzá. Ő maga meg, kihasználva a várható csendes órácskát, egy kényelmes karosszékben akart átlapozni egy női hetilapot, amikor látta a kerti bokrok fölött, hogy egy taxi fékez a ház előtt. A sofőr három nagy táskát tett ki a járdára, elhajtott, az utas pedig – egy magas, idősebb férfi – egy táskát a vállára kanyarintva, egyet-egyet a kezébe kapva jött be a kerti kapun, amit kulccsal nyitott ki. „Új bérlő fog lakni a ház másik felében?” – kérdezte magától a nő. Az idegen közeledett, és rámosolygott. Kicsi szakálla és őszes haja volt, meg dús szemöldöke. Edit ekkor az ajkára tette a mutatóujját, a gyermekkocsira mutatott, aztán két tenyerét arca egyik felére téve, azt félrehajtotta: mutatta az illetőnek, hogy a gyermekkocsi lakója alszik – aki ezt rögtön értette is. Megismételte a jelsorozatot, aztán úgy tett, mint aki lábujjhegyen elsompolygott a ház felé. Olyan komikus volt, hogy Edit halkan elnevette magát. A férfi akkor letette a holmiját a hátsó udvar felőli, másik bejárat előtt, és elindult visszafelé. Edit elébe ment, hogy a gyerekkocsitól

távol találkozzanak. – Jónapot! Az én nevem Albert Ranelli. Editnek rémlett, hogy valahol már hallotta ezt a nevet. Ez látszott is az arcán, mert a férfi gyorsan hozzátette: – Én vagyok a ház tulajdonosa. – Oh, igen! Bocsásson meg, azt hiszem, az ingatlanirodával kötött bérleti szerződésen láttam a nevét... Edit Huizen vagyok, itt és most bérlői minőségben. Volt valami a férfiban, ami arra késztette Editet, hogy kicsit humorosan vegye a dolgokat, hogy a virágért se beszéljen nagyon komolyan. Ez a késztetés szinte sugárzott a férfiból. Ranelli közel járhatott a hatvanhoz, a haja már szinte ősz volt, sőt deresbe hajlott a kis bajusza és hegyes kecskeszakálla is. Mivel dús szemöldöke viszont tovább őrizte egykori feketeségét, az arca kicsit diabolikusra sikeredett. De sötétbarna szeme vidáman nevetett az asszonyra. Magas volt, szikár, amolyan értelmiségi típus, aki sohasem a testi erejével veszi az akadályokat. Két kéz találkozott a levegőben, a férfi nem is titkoltan végigmérte az asszonyt és megjegyezte: – Kedves Edit, ha szólíthatom így, ön egy üde jelenség. Irigylem a férjét. Nem akart udvarolni, de az a férfi-iskola, amit vagy negyven évvel ezelőtt kijárt, nyilván megengedte az ilyen mondatokat. Sőt, ott és akkor talán késztette is erre a lovagiasnak mondott férfiakat. Edit ezt megértette, máskor talán díjazta is, de most nem annyira. Kicsit komolyabb lett az arca: – Ne irigyelje a férjemet. Meghalt. Ranelli arca elborult. És ez volt a pillanat, amikor elnyerte Edit rokonszenvét. Mert látszott rajta, hogy tényleg megrázta a hír. Elsősorban persze azért, mert átérezte Edit és a gyermeke helyzetét. Egy pillanatra lehajtotta a fejét, mint aki így gyászolja a sosem látott férfitársat, aztán egészen más, komolyabb hangon kérdezte: – Ez mikor történt? – Fél éve. Akkor hat hónapos volt a lányon, Rosa – és csak a fejével intett a gyermekkocsi felé, ahonnan nem hallatszott semmiféle nyugtalanító hanghatás. Rosa hát aludt. Ranelli még egy percig nézte Edit arcát, aztán valamivel könnyedebb hangon folytatta a beszélgetést: – Az eddig szerzett adatokból igen éles elméjűen arra következtetek, hogy a kislánya pont egy éves. Jó gyerek? Így társalogtak vagy tíz percig, aztán Edit maga küldte el a férfit: – Gondolom, hosszú útról jön, én meg csak feltartom. Menjen be, „mossa le az út porát”, ahogyan mondani szokták. Nyilván üres a hűtője. Abból, ami van itthon, készítek egy nagyon egyszerű kis ebédet... – Csábító az ajánlat. De nem szeretném önt arra kényszeríteni, hogy számos más gondja mellett, plusz éppen a heti szabadnapján, ebédet csináljon egy ismeretlen úrnak, aki ráadásul egy különleges diétát kénytelen tartani holmi krónikus nyavalyák miatt... Erre van egy jobb ötletem! – és mindjárt ki is mondta: – Telefonálok egy közeli étterembe és hozatok két ebédet, amit itt, a szabad ég alatt fogunk elfogyasztani. Nagy dorbéz lesz! – ígérte éppen ő, aki kénytelen volt diétázni. Edit értékelte a humort és a figyelmességet is, de azért nem adta fel: – Ha már szakítunk a hagyománnyal, miszerint a nő főz és a férfi hozza a bort, akkor menjünk szemben az árral! Fogyaszthat bort? – Csak vöröset, azt is módjával. – Én is vöröset, és én is csak egy pohárral... Van egy bontatlan üvegem. Akkor ezt megbeszéltük. Ranelli eltűnt a táskáival. Edit sejtette, lezuhanyozik, átöltözik. Később sorra nyíltak a földszinti és az emeleti ablakok – szellőztetett. Rosa szépen aludt. Aztán egy fehér furgon torpant meg a ház előtt, vezetője diszkréten dudált. Ranelli kiment és behozta az étket. Addigra Edit is eltűnt a lakrészében. Az ablakon át látta, hogy a férfi világos nadrágot és fehér inget vett fel. Meleg nap volt. Edit gondolt egyet és hozzá öltözött – ő is tiszta fehér lett, még a szandálját is ehhez választotta. Amikor ablakból látta, hogy a férfi már megterített és nyugtalanul tekintget a ház másik vége felé, leszaladt a lépcsőn. Hát azt látni kellett volna! De Edit szerencsére látta is Ranelli tekintetét, amelyben ott volt a tetszés, az elismerés – és egy kis sajnálkozás is, amit ő maga magyarázott meg, amikor kihúzta a széket, hogy aztán a leülő nő alá betolhassa: – Hej, de jó lenne húsz évvel fiatalabbnak lenni!

– Akkor rákapcsolna, hogy nekem udvaroljon? – Mi az, hogy! Full gázzal, ahogyan az autóversenyzők mondják. Higgye el, akkor még nem voltam ilyen kripli. – Most sem az... De nehogy azt higgye, ezt csak vigasztalásul mondtam! – Nem hiszem. Külsőre még tartom magamat, de tudja, ötvenkilenc múltam. Jövő nyáron leszek hatvan, és ez sok mindenben megváltoztatja az ember gondolkodását. – Már nem hajt a hölgyekre? Vagy ez túl indiszkrét kérdés? – Az, de nem haragszom érte. Hogy is mondjam csak... Négy feleségem volt, és sok szeretőm. Ha belegondolok, hogy mindezt lényegében alig negyven év alatt hoztam össze, hát egészen szép eredmény. – A volt nejek bizonyára nem értékelik ezt a teljesítményt. – Hogyan találta ki..? Naná, hogy egyik sem díjazza. Négy házasság, négy válás, azaz négyszer veszítettem el az addig összekapart vagyonomnak legalább a felét, vagy többet. – Gyerekek? – Nevetni fog: egyetlen fiam van, az első feleségemtől, most harmincnégy éves. Edit rákérdezett volna, mivel foglalkozik a fia, de ekkor a férfi egészen más hangon megjegyezte: – No és van egy unokám, egy édes kislány. – majd hirtelen magára eszmélt, és szinte szégyenlősen hajolt a tányérja fölé: – Én vén bolond, csak beszélek és beszélek, közben meg kihűl az étel! Nem ugyanazt rendelte magának, amit a vendégének. Edit finom falatokat kapott, míg Ranelli valami „gazokat”, ahogyan ő maga határozta meg ételét. Tényleg nem volta, nagyon étvágygerjesztők, és Edit kísértést érzett, hogy megossza az adagját a szegény szenvedővel... de aztán mégsem tette. Már így is elég bizalmas viszonyba keveredett valakivel, akit másfél órája ismert csupán! Ranellinek is ez járhatott az eszében, mer az ebéd végén, amikor koccintottak a vörösborral, megjegyezte. – Különösek a sors útjai. Azzal a gondolattal jöttem haza nagyon messziről, hogy vár itt egy üres ház. Ehelyett van itt egy csinos asszony és egy – gondolom, helyes – gyerek. Bár, ha a kiskorú elkezd üvölteni, rögtön átnevezem „kölyöknek” és csak az állítólagos jólneveltségem tart majd vissza attól, hogy olykor ráüvöltsek: „Csönd legyeeeen..!” Mindezt szinte suttogva mondta, ami megint jókedvet okozott az asszonynak. Letette a borospoharat: – Merre járt, ha megkérdezhetem? – A Karib-tengeren hajókáztam. – Ez igen! És melyik nagy óceánjáróval? – Editnek eszébe jutott, hogy látta valamelyik csatornán az arrafelé cirkáló hatalmas, hófehér luxushajókat. Ranelli is sejtette, hogy ezekre gondol, mert legyintett: – Az én hajóm kicsi volt, mondhatnám pindurka, örökké hal- és gázolajszagú, és úgy dobálták a hullámok, hogy felfordult tőle a gyomrom. – Ez igen! A férfiasság és a bátorság próbája! Maga anti-milliomos módjára utazgatott a szépséges szigetek között? – Igen, anti-milliomos módra, merthogy az vagyok! Azaz nincsenek millióim. Egy rokonom, aki harminc évvel korábban kivándorolt, igen sokra vitte: egy halászati vállalata lett Belizében. Tudja, az egy kis ország Guatemala és Mexikó között. No, szóval, a rokon tavaly meghalt, és értesítettek, hogy végrendeletileg mindent rám hagyott. Mielőtt gratulálna, hadd mondjam meg, hogy a „vállalat” két ilyen koszos kis hajóból, néhány rendkívül hosszú, talán kilométeres hálóból áll; ezek hosszával csak a büdösségük vetélkedhet. Néhány parti raktár, egy hűtőház és egy, azaz egy darab hütőkamion, amit feltehetően már Kolumbusz is használt annak idején... Hónapokat töltöttem ott, kínomban megtanultam az alapvető spanyol és angol halászati szókincset, volt, hogy kinn éjszakáztam a legénységgel a tengeren, hogy aztán hajnalban jól meghúzzuk a zsákhálót, meg a többit, aminek nálunk, a mi nyelvünkön neve sincsen... No, szóval, amikor átláttam, mi történik, rájöttem, hogy az alkalmazottak tömegesen, igen szervezetten, mi több, szolidárisán csapták be a kedves rokont, évtizedeken át lecsípték a haszon felét. A cég mehetett volna éppenséggel jól is, de nem ment, mert a rokon jobban kedvelte a rumot, mint bármi mást ezen a világon. Ha nagyon unatkozott és nekiállt volna megnézni a könyvelést, a beosztottjai mindig kerítettek valahonnan egy üveg rumot, de ha az sem volt elég, akkor egy csinos bennszülött leányt... így valahogy mindig elmaradt a könyvelés ellenőrzése, a lebukás, az enyveskezűek megbüntetése. Azt hiszem, egy idő után a rokonom is

átlátta a játékot, de belement, mert már volt vagy hetven éves és nem akart konfliktust. – Végül aztán magára testálta az egészet? – Szó szerint értse ám! A hamis könyveléssel, az ellopott haszonnal, még rumosüveget is hagytak a kezem ügyében. Nem tudták hogy utálom a rumot, életemben egyszer próbálkoztam vele, és soha többé... – És mi a helyzet a bennszülött leányokkal? – Amikor nálam a rum nem vált be, hozták a lányokat persze. Egyszer-kétszer engedtem is a csábításnak, de hát úriember ilyesmiről nem beszél... – mosolygott a férfi. Edit vele nevetett: – Úriember meg sem említette volna a lányokat! – Én is már csak emlegetem őket... – legyintett a férfi. Rosa ekkor ébredt fel. Edit azonnal odahozta, és váratlan fordulattal a férfi kezébe nyomta: – Fogja meg, legyen szíves, hozom az enni-innivalóját. Ranelli kicsit szerencsétlenül fogta a gyereket, az izgett-mozgott. Látszott a férfi arcán, hogy erre nem számított. Edit bement a lakásba, aztán futva jött vissza: – Nem tudtam, hogy ez ilyen sokkos állapotba hozza, Ranelli úr! – kiáltotta már messziről. Amint elvette a gyereket, a férfi visszanyerte előbbi jókedvét és önmagán is nevetett: – Ennyire látszott az arcomon..? Hát az igaz,nem tudom, mit lehet kezdeni egy mindössze egyéves kislánnyal. – Bezzeg, ha tizenhéttel idősebb, és belizei lenne... – célozgatott Edit mosolyogva, erre a férfi feszültsége teljesen elmúlt. Ült, nézte, hogyan eszi a kis Rosa a bébiételt és hallgatta, amint az anyja meséli, melyik krémlevest szereti és melyiket nem. A brokkoliért például odavan... Negyedórával később, amikor a kicsi jóllakott és már elfordította fejét-száját a következő teli kiskanáltól, Edit bevitte a házba, hogy tisztába tegye. Az ablakon át látta, hogy Ranelli leszedi az asztalt, mindent bevitt a házába, még az abroszt is. Aztán visszajött, és tanácstalanul nézett – nem tudta, mit kezdjen azzal, hogy hirtelen egyedül maradt. Edit kikiáltott neki a nyitott ablakon: – Ha nem megy sehová, délután négykor ugyanitt találkozunk egy kávéra, rendben? – Rendben! – kiáltotta vissza. Aztán Edit látta, amint hosszan sétált az ősfák között, majd bement a házba, bizonyára szétpakolta a holmiját. Délután négykor percre pontosan megjelent ismét a kerti asztalnál. Amelyen most Edit abrosza volt: virágmintás, vidám, egyenesen délutáni kávézáshoz való. Az asszony tálcán hozta a kávét, de mindjárt meg is jegyezte: – Azért ne higgye ám, hogy minden délután kávézni fogunk! – Tudom én, hogy nem! Ez csak a megérkezésem tiszteletére szól... Gondolom, ön dolgozik is. – Igen, verőnő vagyok. – Tessék..? – Ranelli majdnem leesett a székről. Edit erőltetett műkomolysággal folytatta: – Tartozásokat hajtok be. Megyek vadidegen emberekhez és megfenyegetem őket: ha nem fizetik ki azonnal, amivel a munkaadómnak tartoznak, akkor aztán irgumburgum, de rossz világ jön rájuk! Ranelli szeme kerekre tágult: – Nem is gondoltam volna egy ilyen finom úriasszonyról... És mondja, fizetnek? – Nem mindenki – felelte, tekintete elsötétült, kis kezét ökölbe szorította. Tudta, hogy Ranelli mindezt jól látja – No, de olyankor aztán félhetnek ám tőlem! Egy szavamba kerül, és hidegre teszik őket. – Hidegre teszik..? – Ranelli most nem is mert Editre nézni. És talán reszketett a lába? – No, igen, akkor kikapcsolják a lakásukban a gázt... – folytatta az asszony hanyagul, leült és kezdte tölteni a kávét a csészékbe – Merthogy a gázszámlákkal késlekedőket fenyítem meg. Persze, csak szavakkal. Ranelli megkönnyebbülten sóhajtott, de akkorát, hogy a szalvéták leröpültek a tálcáról. Máris ugrott őket összeszedni. Csak most fogta fel, milyen viccesen adta elő Edit a történetet, és igen sokáig kacagott a dolgon. Veszélyben A következő két hétben Edit még örült is, hogy többé már nem kell egyedül laknia a városszéli házban. Nagy néha most is kiment az erkélyre, de nem látott szélben lobogó tábortüzet a messzeségben. Kár, mondta benne valami, jó nézni a jeleit

annak, hogy valakik a távolban szintén elvágyódnak. Mert Edit számár a tábortűz azt jelentette: valahol másutt lenni. Valahol, a világ másik végén, egy ugyanolyan tűz mellett. Ranellivel legfeljebb naponta egyszer találkozott. A férfi reggel még aludt, amikor Edit és Rosa elpöfögtek az udvarról. Amikor késő délután hazajöttek, általában akkor került elő, váltottak pár szót. Ranelli hamarosan autót is hozott a tágas garázsba, használtan vette, és kijelentette Editnek, hogy jó lesz „arra a kis időre”, ami neki hátra van. Persze ezen is évődtek egy sort. Edit komolyan megszemlélte az autót, és azt mondta: – Szerintem ez nem fog kibírni negyvenegy évet. – Miért éppen annyit? – érdeklődött Ranelli, de aztán felfogta és nevetett: – Azt hiszi, százéves koromig élek, és addig még majd vezetek is? Mire Edit: – Aki négy feleséget kibírt, attól ez a minimum, amit elvárok! A harmadik héten aztán történt valami. Ismét szombaton. Már kezdett hagyománnyá lenni, hogy az egyik szombaton Ranelli, a másikon Edit gondoskodik ebédről. Vasárnap a házigazda mindig elment valahová, alighanem régi barátokkal és barátnőkkel futhatott össze, mert bár ő maga nem dohányzott, a zakóján szivarés cigarettafüst, valamint olykor drága alkoholok illatát vélte Edit felismerni. De persze nem tette szóvá a dolgot. Nyilván volt egy baráti társaság, egykorúak csapata, akikkel közös fiatalkori élmények kötötték össze Ranellit. De a szombati ebéden sok mindenről beszélgettek. Edit megismerte a férfi diétáját, főleg azért, nehogy olyasmit készítsen vagy hozasson, amit az nem fogyaszthatott. Nagyon jól elvoltak ilyenkor, az ebédet hosszan celebrálták, és ha Rosa felébredt, ő is „részt vett a társalgásban”, ami legtöbbször mulatságos arcocskák vágásával és jókora büfikkel párosult. Ranelli egyszer el is érzékenyült: – Ez az egész hangulat nagyon emlékeztet az első házasságomra. Akkor is egy városszéli házban éltünk, a feleségem szép volt és kedves, a kicsi fiam meg éppen ilyen karon ülő. Néha elindul a fejemben egy emlékezetfilm, és pereg, pereg. Maga és a kislány miatt most olyasmik is eszembe jutnak, amiket már mintha régen elfelejtettem volna. A fiam is így ült az asztalnál, mint most a kicsi Rosa, csak az a baj, hogy ez harmincvalahány éve történt. De az idillnek hamar vége szakadt. Engem a munkám elszólított az ország másik végébe, a feleségem körül felbukkant egy jóképű fiatalember. Akinek persze nem csak a nőre, de a vagyonára is fájt a foga. A nejem ugyanis igazán tehetős családból származott. Mire feleszméltem, a pasas mindent megnyert, elvett tőlem. Övé lett a feleségem, annak vagyona, de bizony még a fiam is! Mert a hároméves gyereket a bíróság az asszonynak ítélte, mondván, én egy egyedülálló férfi vagyok, ráadásul akkor nem is volt hol laknom, és mivel sokat szaladgáltam vissza abba a városba, ahol eredetileg laktunk, a főnökömnek is elege lett a dologból. Kirúgott. Hát munkám sem volt azon a napon, amikor a döntő tárgyalás lezajlott. A válóperes bírónő szerint én voltam a lehető legrosszabb apa, aki csak a szeme elé került az utóbbi időben, és még mondott néhány, csöppet sem dicsérő jelzőt, amelyek enyhén szólva nem segítettek abban, hogy kisfiamat nekem ítéljék. Bizony, a fiamat onnantól kezdve egy idegen ember nevelte, még a nevét is megváltoztatták. Akkor külföldön kaptam munkát. Igazából én egy mérnök lennék, különféle gépi berendezések főszerelését irányítottam Ázsiában, gazdag olajsejkségek területén, ezzel is elment pár év, de már nem voltam többé szegény ember. Aztán jöttek a többi feleségek, a szeretők, a munkák... Az ember észre sem veszi, hogy elrepül az a pár évtized, ami adatik neki. – És a fiával milyen a kapcsolata? – Ő szerencsére, vagy szerencsétlenségére sok mindent örökölt az én tulajdonságaimból. No, nem mintha a házassággal neki is szerencséje lett volna, bár ő eddig csat egyszer próbálkozott. De van egy jó szakmája, amiért kedvelik, és megbecsülik őt. Igaz, messze él tőlem, de legalább hetente tétszer beszélünk telefonon, sőt, olykor küld nekem képeket, plane videókat... – egy pillanatra elérzékenyült, aztán hirtelen kijózanodott: – No, de hagyjuk az emlékeket. Megyek szundítani egyet. Tudja, aki az alvást kitalálta, egy zseni volt! – és elment. Aznap Edit volt a soros, hát a házimunka is rámaradt. Tudta, Rosa még egy ideig aludni fog, hát óvatosan betolta a gyermekkocsit az árnyékba. Már nem volt olyan kellemes az idő, de aznap nyárvégi meleg napra virradtak.

Edit éppen a mosogatás végére ért, amikor a nyitott ablakon át kocsiajtó csapódását hallotta. Kint az úton, a ház előtt állt egy autó. Egy férfi szállt ki belőle, alaposan megnézte az épületet, a kapun a házszámot is. Editnek kellemetlen előérzete támadt. Valami azt súgta, hogy az idegen nem hoz semmi jót az életébe. Ellenkezőleg. Már a járásában is volt valami taszító. Úgy jött be a házba, mintha egy ellenséges barlangba merészkedne, minden pillanatban készen arra, hogy elhárítson valami támadást. Észrevette a gyermekkocsit a fák alatt, egyenesen odament hozzá. De mielőtt a gyerekhez ért volna, Edit már a nyitott ajtóban állt: – Jónapot! Segíthetek? Amaz megperdült, a gyerek már nem érdekelte, sebes léptekkel indult az asszony felé. Miközben jött, csak jött, Edit látta az arcát, a szemét. Az ellenérzése csak erősödött. A férfi nem volt még harminc, öltönyt viselt, a meleg őszi napfény sápadt arcára esett. Keskeny volt az arca, volt benne valami hüllőszerű, ami egy csöppet sem tette őt rokonszenvessé. És amikor megszólalt, a hangja is vékony, magas volt,nem túl férfias: – Jónapot! Edit Huizent keresem. – Én vagyok – Edit hallotta a csöndet, szóval Rosa nem ébredt fel. Ez megkönnyítette a dolgát. A férfinál volt egy irattartó is. A mozgása, az öltönye hivatalnokra vallott, és Edit nem is tévedett. Amikor visszavonult a konyhába, nehogy a zaj mégis felébressze a gyereket, a férfi is bejött utána. Edit tüntetően folytatta a mosogatást, vagy most már inkább az edények eltörlését. A férfi, ha figyelmesebb, talán rájöhetett volna a tányérok számából: az imént ketten ebédeltek. De ő csak az asszonyt nézte. Volt valami a tekintetében, ami még inkább nyugtalanította Editet. Az éhes farkasok szeme lehet ilyen, sugallta neki valami. Veszélyérzete volt. – A nevem Tiblet. A gyámügynél dolgozom. A gyerek a kocsiban, gondolom, Rosa leánya. – Igen, Rosa – erősítette meg Edit. Vajon mit akarhat? A férfi szeme körbejárt, megnézte még a nyitott ajtót is, amely a lakás többi részébe vezetett. Talán ez adta neki az ötletet: – Ön képes egyedül is biztosítani minden kényelmet a kislánynak? – és egy pillanat alatt körbejárt, bekukkantott mindenhová. Editben csak kis késéssel fogalmazódott meg a dolog értelme: ez a Tibiét, ha tényleg így hívják, már tudja, hogy Edit egyedül van a lakásban. – Én nem azt mondanám, hogy „kényelem”. Rosa megkap mindent, amire az ő korában szüksége van. Igaz, csak egy bérelt lakásban élünk, de nem panaszkodhatunk. Nekem van munkahelyem, méghozzá egészen jó, Rosa pedig egy közeli bölcsődében tölti a napjait. A hétvégéken folyton vele vagyok. Tiblet szeme ide-oda járt. Látszott: alig figyel arra, amit Edit mond, bár azért minden elhatol az agyába. Kinyitotta az irattartót és belepillantott: – Ön egyedül neveli a gyermeket. – Igen, özvegy vagyok. – A férje doktor Michel Huizen volt. – Igen. Tiblet igyekezett kedvesen mosolyogni, de furcsa, éles arcán ez is eltorzult: – A kis Rosa jól van? – Jól van – mondta erre Edit, és folytatta volna, de már nem jutott rá ideje. Mert Tiblet arca haragosra torzult amikor kivágta: – Szóval jól van! Főleg ahhoz képest, ugye hogy már fél éve meghalt! Edit azonnal jéggé fagyott, megdermedt. Csak nézte azt az embert, aki diadalmasan és egyben dühösen állt előtte! Eltelt egy jeges perc is, míg csak nézték egymás arcát. Szemét. Editben előbb a félelem kerekedett felül, majd benne is gyűlni kezdett a harag. Hát Helen Koprinn mégis szólt a hatóságoknak..? De nem, hiszen ő nem tudhatott semmit Editről, nem tudta, ki az, és nem tudhatta, hogy volt egy Rosa nevű lánya, aki fél évvel korábban... Itt valami más történhetett! De fogalma sem volt róla, hogy mi. Hirtelen csapdában érezte magát. Felfogta, hogy valamilyen sötét erők mozognak a háttérben, melyekről fogalma sincsen, mégis, azok most betörtek az életébe. Elfogta a félelem. Ám közben valami ott belül arra intette, ne adja fel, próbáljon megtudni többet, és főleg ne mutassa, hogy ez az alak megfélemlítheti őt! Ugyanakkor azt is érezte: de kellene most egy férfi..! Vagy bárki, lehet az egy nő is, aki melléje áll, akinek most szólhatna, hogy jöjjön ide, segítsen... Szegény Michel, ha élne, ez a Tiblet vagy mi a neve, nem sokáig lenne a küszöbön

belül. – Miket beszél? – kérdezte végül, nagyot nyelve – Egészen elképesztő, amit mond. – Láttam az arcán, hogy megdöbbent! – diadalmaskodott a férfi. Még mindig a konyha küszöbén állt, onnan nem mozdult. De közben Editbe is visszatért az erő: – Hát persze, hogy megdöbbentett! Hogy állíthatott ilyent? A kislányom él, ott alszik a kocsiban, meg is nézheti! – És biztos, hogy átmenne egy genetikai vizsgálaton? – kérdezte Tiblet metsző gúnnyal. Fisztulázó hangja felívelt, dühe már múlóban volt. Editet olyan érzés járta át, hogy ez az ember akar tőle valamit, de még nem tudhatta, mit. – Ha a gyámügy bírósághoz fordul, és az engedélyezi, sőt megparancsolja, hogy a csecsemőtől és öntől DNS-mintát vegyenek és azokat összehasonlítanák? Biztos, hogy az derül ki: ez a gyereke itt az igazi babája? Akit maga szült? Tiblet elővett egy borítékot, és az asztalra helyezte. Közel állt hozzá, és ott is maradt, nehogy az asszony rávesse magát és összetépje. Jelentőségteljesen mondta: – A nyugat-szaharai anyakönyvezés nem áll világszínvonalon, ezt tudjuk. Abban sem erősek, hogy a területükön külföldiekkel történt haláleseteket jelentsék az Unióba is. Már ha uniós polgárokkal történt valami. Most azonban, persze majdnem féléves késéssel, elküldtek pár halotti bizonyítványt Brüsszelbe, azok meg egy idő után továbbították nekünk. Ez itt – a levélen tartotta egyik ujját – a hathónapos Rosa Huizen haláláról tudósít, abszolút hivatalosan. Nincs okunk kételkedni benne. Edit erre nem számított. Villámcsapásként érte a hír, lebénult. Csak nézte azt a levelet, megbabonázottan. Alig hatolt el hozzá, hogy valami zajt hallott. A házból, vagy kintről? Nem, nem Rosa sírt fel gyermekkocsis magányában. Ő még alszik. Ez a Rosa alszik. A másik meghalt, és ezek megtudták! Egyszerre volt dühös, tehetetlen, és a félelem is leteperte. Tiblet mindezt jól látta az arcán. Editnek volt egy olyan halvány érzése, hogy a férfi éppen ezt akarta. Olyan állapotba akarta őt hozni, amiből nem látszik a kiút. Talán, mert nincs is..? A férfi még nem élvezte ki a győzelmét: – Ha erről a hatóság is tudomást szerez, beindul a nyomozás. Magát mindjárt az elején letartóztatják, az idegen csecsemőt elveszik, és míg ön az előzetesben ül, addig a baba adatait összevetik az Unióban az utóbbi egy évben eltűnt csecsemők adataival, hátha kiderül, honnan rabolta el a gyereket. Edit ismét hallott valami kis neszt, talán az udvarról, de az idegei annyira megfeszültek, hogy erre most nem figyelhetett. Alig hatolt el hozzá bármi mis, csak az, amit a férfi mondott: – És bármit is tudjon meg a hatóság a csecsemőről, annyi biztosan kiderül, hogy nem azonos a maga néhai gyermekével, hiszen ő Nyugat-Szaharában meghalt. Mivel illegális úton szerezte, nem adoptálta, hanem vagy lopta vagy vásárolta, nyilván elveszik magától és nevelőszülőkhöz kerül. Magát meg elítélik, kap legalább három évet, a bíró ilyen ügyben ennél kevesebbet nem is adhat. Mire kijön a börtönből, csak árnyéka lesz egykori önmagának. Pedig hát kár lenne érte, mert most nagyon csinos és kívánatos. Az utolsó szavakat olyan nyúlós-nyálas kéjjel ejtette ki, hogy ettől Edit megvilágosodott. De nem akarta, nem tudta elhinni, hogy ez a férfi ilyesmire vetemedne. Egy város hivatalnok, egy tisztviselő? A gyámügyön? Már nem ügyelt a neszre a háta mögött. Előbbre lépett: – Maga azt merészeli... azt akarja, hogy én. . – Pontosan – vigyorgott Tiblet és hüllőszemei most már leplezetlenül tapadtak az asszony mellére, combjára – Normális felnőttek vagyunk, ugye? Magának egy ideje nem volt senkije, hát talán hiánypótló is lehetek... a magam módján. Editben akkora lett a harag, hogy egyszerűen nem tudott megszólalni sem. Itt állt két lépésre a férfitól, aki meg a konyhapult másik oldalán, de az öklét a nyugat-szaharei bizonyítványra szorította. Edit csak annyit látott, hogy halványzöld nyomtatott papír, amire valaki kézzel írta be az adatokat Rosa, az igazi Rosa nevét, meg azt az átkozott dátumot, fél évvel ezelőtt! Nézték egymást egy percig. Edit szemében ott lobogott a tehetetlen düh, de ez egy csöppet sem fékezte Tiblet vágyát. Most ő szólt: – Gondolkozzon, Edit Huizen! Direkt nem iktattam ezt a szaharai bizonyítványt. Még nem... És nem is teszem, ha maga... engedelmes lesz. A hivatalomban nincs még nyoma, hogy az igazi kis Rosa meghalt, és talán nem is tudják meg, ha maga most feljön velem a hálószobába. Edit nem tudott megszólalni. De Tiblet még nem fejezte be. Undorító mosollyal az

arcán közölte: – A halotti bizonyítvány elteszem egy időre. Néha eljövök még, hogy élvezzük egymás társaságát, aztán ha úgy látom jónak, hogy már elég, akkor ünnepélyesen elégetjük a szaharai papírt, és többé nem jövök. De most itt vagyok! – jelentette ki fenyegetően, egyben sóváran. Edit úgy tett, mintha nem látná a férfi tekintetében azt, amit sajnos látott. Még mindig nagy lánggal lobogott benne a düh. Még nem jött el a pillanat, amikor el kéne gondolkoznia azon, hogy engedjen a zsarolónak. Sőt, az is megfordult a fejében: a hivatalban senki sem tudja, hogy ez a gazember idejött, főleg, mert szombat van. Előkapja a fiókból a húsbárdot vagy egy nehéz serpenyőt, fejbe vágja, megöli, eltemeti a házban hátul, a kocsiját elviszi egy parkolóba, letörli az ujjlenyomatait, és otthagyja... Ha keresik, senki sem kapcsolhatja őt ide a házhoz, pláne nem Edit Huizenhez! De mielőtt bármit is tett volna, már sejtette, hogy nem fogja bántani ezt a férfit. Nem bírna embert ölni. Ha Tiblet megmenekül, csak ennek köszönheti. Azelőtt Edit sok krimit látott a tévében, onnan jött ez az ötlet. De nem is maradt ideje tovább töprengeni! Tiblet valósággal rávetette magát. Elkapta a két karját, magához rántotta, és vadul csókolta a nyakát, az arcát. Edit leszegte a fejét: csak a száját ne érje ez a nyálas ember. Még az is belevillant, hogy most már mégis előkap egy bárdot, vagy legalább egy tányért és a fejéhez vágja, hátha attól lecsillapodik? De ez nem változtat az alaphelyzeten – ez az ember tudja! Nem számított hát az sem, hogy ha most üti meg, akár önvédelemnek is nevezheti a dolgot. Szabadulni igyekezett, ellökte a férfit, és közelről kiáltotta a szemébe: – Tűnjön el, maga disznó! Nem hagyom magamat zsarolni! – Pedig én igenis zsarolom! És velem lesz a hálóban, öt perc múlva, különben... Álltak egymással szemben. Eljött a pillanat, amikor Edit felfogta, mi a helyzet. Már nem sok hiányzott, hogy feladja az ellenállást, és szégyenszemre felkullogjon ezzé a gazemberrel a hálószobába. De ekkor meglepő dolog történt. A nyitott konyhaablak egyik szélétől elvált egy alak, és azt mondta nagyon nyugodtan: – Ennyi volt! Most már elég, lépjenek egymástól távolabb. Ranelli volt, egy mobiltelefon volt a kezében. Nézte a képernyőt, gombokat nyomogatott rajta. Edit csak sejtette, hogy egy kis létrán állhat, amit a garázs mellől hozott. Mióta volt ott, és mit művelt azzal a mobillal? Ranelli még állt egy percig. Aztán elégedetten bólintott: – ”A küldés sikerült” – olvasta le a képernyőről – Örülni fognak ennek a videónak. Nem mindennap kapnak ilyent. Lelépett a létráról, megkerülte a házat. Ők ketten mozdulni sem tudtak a döbbenettől. Ranelli bejött, rájuk mosolygott: – Úgy érzem magamat, mint egy rendező! Igazán hatásos jelenetet sikerült felvennem. Tiblet nyúlt volna a készülékért, hogy elragadja, de Ranelli feltartotta a magasba és szemtelenül mosolygott: – Most már hiába is kapkod, maga gazember. Mondom, hogy elküldtem a felvételt egy jó helyre. Ha történne valami velem, vagy Edit asszonnyal, a filmet továbbítják az itteni rendőrkapitányságra. A volt kollégáim rögtön indulnak majd magáért. Tudja, hány évet lehet kapni zsarolásért, plusz nemi erőszak kísérletéért? Mert hiszen ez történt. A filmen dulakodnak is. Edit asszony szerette volna elhagyni a konyhát, ahol csapdában volt, maga viszont kísérletet tett arra, hogy itt helyben megerőszakolja. Ebből könnyen összejön tizenöt év. Ha telne magának egy drága, de jó ügyvédre, az talán lealkudná tizenkettőre. Eközben Ranelli otthonos mozdulattal felkapta a szaharai bizonyítványt, és zakója zsebébe tette. – Kicsoda... maga? – kérdezte Tiblet rekedten. Dühítette, hogy itt áll azokkal szemben, és teljesen tehetetlen. Ha már elküldték a filmet... – Valaki, aki végig szemtanúja volt a beszélgetésüknek. És aki mindig a hölgyek oldalára áll, ellentétben magával. Nos, Tiblet úr, majd eldöntöm, mi legyen magával. Még gondolkozom rajta. – Mit akar... – dadogta amaz. Megsemmisült. Az imént a földbe döngölték. Látta, hogy Edit milyen undorral néz rá. Az az idősebb férfi viszont szinte elemében volt, még vidáman mosolygott is, úgy sorolta az esélyeket: – Többféle variáció lehetséges, Tiblet. Az egyik: a filmet elküldjük a rendőrségnek, akkor magának annyi. Elküldhetem csak a főnökének, Darness úrnak,

aki majd levonja a megfelelő következtetést, és eldönti, mi legyen az ön sorsa. De van egy harmadik lehetőség is. Holnapután, hétfőn reggel bemegy Damess úrhoz, és bejelenti, hogy családi okokból el kell költöznie a városból, ezért felmondja az állását, és gyorsított ütemben valóban elköltözik innen. – És ha ezt választom... – Nem sok választása van, Tiblet. Még ez lenne az a kiút, ami megmenti magát a börtöntől. Tiblet csak bólintott, és hirtelen megfordult. Felkapta az irattartót és szinte futva távozott. Hallották, hogy becsapja a kocsija ajtaját, felbúgott a motor, és egy pillanattal később csönd lett Ranelli csibészes mosollyal vette elő ismét a telefont: – Most már tényleg ideje elküldeni a felvételt. Miközben nyomogatta a gombokat, Edit döbbenten szólalt meg: – Hát az előbb csak blöffölt? – Naná. Én is izgultam egy kicsit, elég új ez a telefon. Féltem, hogy mellényúlok és izgalmamban véletlenül letörlöm a videót. Edit nem tudta, szégyellje-e magát, vagy sem. De ekkor meghallotta a kertből Rosa sírását. Már futott is ki. Közben Ranelli tényleg elküldte a felvételt, majd fel is hívta a címzettet: – Megkaptad..? Tudod, ezek az egyre okosabb telefonok kifognak rajtam... Néha. No rendben van, akkor este majd beszélünk róla. Amikor Edit, karján a gyerekkel visszajött a házba, Ranelli már eltette a telefont. Erős szemöldöke alól cinkosan nézett Editre: – Nos, azt hiszem, a délutáni kávézás közben lesz miről beszélnünk. Tényleg volt miről beszélniük. Ranelli gépiesen simogatta kicsi, ősz szakillát, olykor beletúrt a hajába is. Félórával később a mozdulatok miatt már olyan volt, akár egy fészkéből kiesett fióka – mint Edit megjegyezte. A kifejezés nagy sikert aratott. – Tudja, Edit, ebéd után elszundikáltam, de valami felébresztett. Nem vagyok híve a parajelenségeknek, de most kénytelen vagyok azt hinni, hogy ez nem volt véletlen. Valami vagy valaki tett róla, hogy nyugtalan legyek. Szinte éreztem a levegőben a feszültséget. Meg, hogy szükség van rám. Lejöttem az udvarra, először belekukkantottam a gyerekkocsiba, de a kicsi édesdeden aludt. Akkor hallottam meg a veszekedésüket. Még jó, hogy nyitva volt az ablak! Bizony kíváncsi ember lettem öregkoromra. Fogtam a létrát, és óvatosan felmásztam rá, belestem a konyhaablak mellett. Aztán, amikor rájöttem, miről folyik a diskurzus, gondoltam, ezt érdemes lesz megörökíteni, mert egyfelől ezzel megakadályozhatjuk, hogy elfajuljon a dolog, másfelől meg azt a gazembert is sakkban tarthatjuk. – De ha jól vettem ki a szavaiból, maga akkor is fenyegette ezt a Tibletet, amikor még csak barátságosan beszélgettek. – Tudom már, mire gondol! Elejtettem olyan félmondatot, hogy „a volt kollégáim máris indulnak magáért”, amivel azt sugalltam, hogy rendőr voltam, és így persze most is vannak ott jó kapcsolataim... Szoktam ilyeneket mondani éles helyzetekben. Csak úgy, mintegy mellesleg szaladnak ki a számból az efféle szavak, de ahogyan észrevettem, mindig megteszik a halasukat. Ez a Tiblet is meg van most győződve, hogy pont egy frissen nyugdíjba vonult rendőr filmezte le őt, és talán a „volt kollégáinak” küldte el a felvételt, így hát ő most azok markába került... Képzelje el, hogy be lehet... tojva. Egy perccel előbb még ő volt a zsaroló, aki magát bármire rákényszerítheti, aztán hirtelen fordult a kocka és ő került a célkeresztbe. Enyhén szólva is kényelmetlen helyzet. – Nekem mondja? – Edit komoran nézett maga elé. Egy percig Ranelli is hallgatott, aztán megkérdezte: – Bármennyire is gyűlölte akkor és ott a pasast, azért eljött volna a pillanat... talán két-három perc múlva... amikor felment volna vele a hálóba, nem igaz? – Rosáért megtettem volna – ismerte el Edit, de olyan hangon, mint aki ezzel jelzi: elege volt a témából, nem akar már erről beszélni. A férfi ezt pontosan értette. Pár kortyot ivott a kávéból, majd letette a csészét: – Az is megfordult a fejében, és bizony, töredelmesen bevallom, az enyémben is, hogy leütjük ezt a gazfickót. Megöljük és elhantoljuk valahol a kertben, amint beállt az este. Ültetek rá egy szép bokrot, senki sem fogja bolygatni...

– ...a kocsiját meg éjszaka elvisszük valahová messzire, és ott hagyjuk... Így ábrándoztak volna, de ezt is rögtön abbahagyták. Ranelli legyintett: – Nem vagyunk mi igazi, profi gyilkosok. – Még ez volt a legjobb kiút – ismerte el Edit – Ön jól megijesztette, reméljük, hétfőn tényleg elstartol, és többé nem látjuk. – Hogy megteszi-e, azt még aznap este megtudhatom. A főnöke, Darness régi ismerősöm. Tudja, én ebben a városban jártam gimnáziumba, és akikkel együtt érettségiztem, azok most természetesen éppen ennyi idősek, mint én. Akik még dolgoznak közöttük, azok most vannak a csúcson, mindenfelé ők a főnökök. – De ugye, nem mondja el annak a Darnessnek, mi volt a zsarolás tárgya. – Ezt szóba sem hozom. Csak annyi érdekel majd, hogy Tiblet tényleg felmondott és elköltözik? Ha ennyi igaz, akkor nekünk ez is elég. Váratlanul elővette a zakója zsebéből azt a halványzöld papírt. A nyugatszaharai halotti bizonyítványt. A másik zsebéből egy doboz gyufa került elő. Foszfor sercent, láng lobbant. Ranelli a parázs fölé tartotta a papírt, amely lángra lobbant, egy pillanat alatt zöldből feketére változott. Addigra el is engedte; pehelykönnyűvé vált, lehullott a fűre, darabjaira esett szét. A kis papírszeletek szélei még vörösen izzottak egy pillanatig, aztán az izzás felfalta a papírt és már csak némi pernye maradt a füvön. Ranelli eltette a gyufát, Edit arcába nézet. Ismét felvette a kávéscsészét. A közelben álldogáló gyermekkocsira intett: – Most szívesen meghallgatnám kicsi Rosa igazi történetét. Az utazás Kedden délután, amikor Edit hazajött Rosával együtt, még szinte be sem kanyarodott a kocsival az udvarba, Ranelli máris felbukkant. Meglehetősen ziláltnak látszott. A szemében furcsa tűz lobogott. Edit már mesélte volna, amit a bölcsődében hallott: hogy a kis Rosa egyedül felállt, és lassan, kapaszkodva körbejárta a termet, de látva a férfi tekintetét, egyelőre elhalasztotta a hír közlését. Ranelli mögötte lépett be a lakásba, aztán hátát az ajtófélfának vetve várakozott, míg Edit elvégezte a kicsivel kapcsolatos összes teendőt. Teát melegített langyosra, betöltötte az üvegbe, cumit húzott rá, és odaadta a kicsinek, aki már két kézzel fogta is. Miközben Rosa ivott, a cumisüveg mellől nagy sötét szemével a felnőtteket szemlélte, Edit leült Ranellivel szemben a szobában: – Látom a szemén, hogy történt valami. – Igen. Gondolhattuk volna, hogy az a silány, kisstílű zsaroló, az a gazember Tiblet még próbál rajtunk rúgni egyet. – Mit csinált? – Ahogyan sejteni lehetett, hétfőn reggel tényleg bement a főnökéhez, és felmondott. Én meg tegnap este, a szokásos baráti társaságban, amelynek Darness is tagja, lassan és ügyesen tereltem a szót az olyan alkalmazottakra, akik váratlanul, egyik napról a másikra felmondanak. Kitaláltam egy történetet egyik belizeri halászomról, aminek a hátterében egy szerelmi történet állt. Ahogyan sejtettem, a többieknek tetszett, csak Darness hallgatott, mire provokálni kezdtem, mint aki semmiről sem tud, hogy miért komorodott el, netán esetleg neki is van egy ilyen sztorija..? Így aztán kibökte a dolgot. Nevet nem mondott, de a többiek nem is akarták tudni a nevet. Képzeld, Edit, ez a nyomorult zsaroló ugyan tényleg felmondott és elment, de előtte még elültette a bogarat Darness fülébe. Valami olyasmit mondott neki, vagy csak homályosan célozgatott, hogy egy gyermekkereskedés halvány nyomaira bukkant. Nincs semmi bizonyítéka, ezért kár is lenne jelenteni a dolgot a rendőrségen, neki is csak sejtései vannak... És hogy azért kell elhagynia a várost, mert „valakik” attól tartanak, hogy ő majd felgöngyölíti az ügyet, de sajnos nem teheti, mert az ismeretlen ellenfelek csapdába csalták őt, készítettek róla egy videót, ami úgy megvágtak, hogy azzal őt évekre börtönbe juttathatják. Ezért elmegy, és köszöni a főnök úr addigi jóságát, de nem akarja őt is bajba hozni, az lesz a legjobb, ha elhúz innen egyenesen az ország másik végére. És figyelmeztette is Damesst, legyen résen, nehogy őt is lépre csalja az a gyermekkereskedő banda, amely ha nem is a városban, de valahol a környéken tevékenykedik. Külön felhívta a figyelmét olyan anyákra, akiknek gyermeke külföldön halt meg, itthon viszont szereztek másikat és az igazi, néhai gyermekük papírjaival nevelik azokat... – A disznó! – Edit keze ökölbe szorult. Lázasan járt az agya, hogy ezt hogyan védjék ki. Tiblet elment ugyan, de itt hagyott Darness fejében egy kis káoszt.

Ismerte a főnökét, tudta, hogy az nem fog nyugodni, elkezd nyomozgatni, diszkréten és persze egyelőre a rendőrség bevonása nélkül. Ranelli gondolatai párhuzamosanjártak az övével, mert most így szólt: – Tibiét világosan célzott rá, és ezt Darness tegnap este ki is fejtette, hogy egy olyan gyermekkereskedő bandáról van szó, amelyik kifejezetten ezen a környéken tevékenykedik. Tiblet nyilván azért mondta ezt, hogy Darnessben felébressze a vadászösztönt, és ha a főnök később mégis a rendőrséghez fordul, akkor is ez legyen a kutatás fő iránya. Egyben azzal, amit sugallt a „csapdáról” és a róla készített videofilmről, előre kivédte a leleplezést! Most már, ha tényleg felteszi valaki a kisfilmet valamelyik közösségi oldalra, vagy elküldi a városházának, vagy a helyi lapok szerkesztőségének, azért ha szorulni is fog, még kimagyarázhatja, hogy a filmet a gyermekkereskedők készítették zsarolási céllal. – Lebecsültük volna azt a pasast? – kérdezte Edit komoran. Gondterhelten. Ranelli a fejét rázta: – Nem, az egy nyikhaj, egy senki. De mert az a bizonyos esemény szombaton koradélután történt, hát volt neki másfél napja, hogy kitalálja, miképpen szabaduljon a csapdából. Ezek után azt is feltételezem róla: ugyan felmondott, de nem utazik el sehová. Más munkát vállal, itt marad a környéken, és különböző trükkökkel elkezdi a hatóság figyelmét ránk irányítani. El tudom képzelni, hogy akár névtelen feljelentéseket írogat, sőt megpróbálja magára, kedves Edit, személy szerint is felhívni a figyelmet. A kényelmes hivatalnokok, vagy a könnyebb munkát kedvelő rendőrök meg örülnek, ha kapnak egy jelzést, amit követve elindulhatnak. Ha a nyikhajnak sikerül célkeresztbe tennie önt, Edit, esetleg elrendelhetnek egy DNS-vizsgálatot a kis Rosa és maga ellen. – Gondolja? – Gondolom – bólintott Albert Ranelli – Sőt, biztos vagyok benne. A ilyen férgeket nem könnyű eltiporni. Dolgozik bennük a sértett hiúság, a vereség miatt érzett bosszú. Most már csak félig viccesen mondom: talán mégis jobban jártunk volna, ha fejbe vágjuk és eltemetjük az udvarban. Megszűnt volna minden gondunk. – Darness mit akar tenni? – Még nem tudja. Nagyon nem kérdezősködhettem, mert azzal magamra terelném a gyanút. De amennyire ismerem a gyámhivatal főnökét, előbb-utóbb csak nem hagyja annyiban a dolog. Mindig lelkiismeretes volt, hát most töpreng hetekig, aztán elkezd keresgélni. Ugyan kik lehetnek azok az anyák, akik a saját gyerekeik régi irataival új lányokat és fiúkat szereztek maguknak, és vajon honnan és hogyan szerezték a gyerekeket..? Még jó, hogy mint maga mesélte, a kislány igazi anyja elköltözött az ország túlsó végére. Ő legalább nem kotyoghat ki semmit, nem is kerül képbe – ahogyan manapság mondják. – Akkor most mit tegyünk? Ranelli a fejét csóválta: – Ha nincs ez a disznó, nyugodtan éltünk volna tovább. De így bizonytalanná váltak a dolgok. Mivel, ha lesz is nyomozás, valamikor a közeli jövőben, Tiblet sugalmazása miatt arra csak itt, ezen a környéken kerítenek majd sort. Ezért azt tanácsolnám magának – fájó szívvel, persze, mert nagyon jól elvoltunk mi itt hármasban! – hogy költözzön el. – Tegyem ugyanazt, amit annak a zsarolónak tanácsolt? – Ő is megtette, ha részben is, mert féltette a bőrét. Maga meg a kis Rosáért lesz kénytelen megtenni. Szerencsére ebben tudok segíteni. – Abban, hogy gyáván elhordjam az irhámat? – Abban, hogy ne ugorjon a sötétbe. Jó mesze innen is vannak barátaim, akik majd munkát adnak, lakást szereznek. Sőt, az új helyen bizonyára nem kell majd „verőnőnek” mennie, jobb munkát is kaphat. – Valahol az isten háta mögött? – Nem egészen. Egy új, feltörekvő, ígéretes tartományban, lent délen, ahol az időjárás is kellemesebb. Ahol ilyenkor is meleg van, úgy hívják: Vomano. Vomano! Edit már hallott róla, de eddig még nem járt ott. Távol volt, délnyugaton az ország szélén. Volt egy kicsi, rövid tengerpartja is, de inkább a hegyeiről volt ismert. Télen is viszonylag enyhe az idő, kevés a hó. Kora tavasztól késő őszig virágmezőiről híres táj. Edit most csak erre tudott gondolni. Szerette a virágokat. Tanácstalanul nézett maga elé. Ranelli folytatta: – Rendes vidék, rendes emberekkel... nagyobbrészt, persze. Abban biztos lehet, hogy a gyámügy nem fog érdeklődni. Almában sem jutna eszébe senkinek, hogy ez a

Rosa nem az a Rosa. – És ott majd mihez kezdek? Bérelek egy lakást valamelyik városban, és..? – Még az sem biztos, hogy városban. Nézze, Edit, én annyit tudok segíteni, hogy megadom egy jó ismerősöm címét, aki lekötelezettem még a régi időkből. Értesítem is, hogy felkészüljön a maguk fogadására. Elfoglaltság biztosan akad, arrafelé nincs munkanélküliség. Edit feszülten gondolkodott. És persze időt kért, másnap estig. Aznap éjjel nem sokat aludt, másnap a munkában, no meg főleg a kocsiban kis híján elnyomta az álom. Számba vett minden lehetőséget, még azt is, hogy mégis itt marad, és nem lesz semmi bajuk. Lehet, használt a lecke annak a Tibletnek, és elköltözik, nem szól senkinek ezután már? Ám ebben nem bízhatott, nagyon kétesélyesnek nézett ki az ügy. Tiblet, lám, mégis próbálkozott, elhintette a magot, és az majd kinő egy rossz napon... Ezt tényleg nem kéne megvárnia. Már éppen elég az, amit Tiblet tett. Ha Darness, a gyámügy főnöke, bármilyen finoman is, nyomozgatni kezd, először bizonyára más kisgyermekes nők között puhatolózik majd. A nyugatszaharaiak többször már nem küldenek halotti bizonyítványt, már teljesítették a kötelességüket. Akkor meg mitől kéne tartania? Aztán eszébe jutott, hogy ha úgy hozza a helyzet, a puszta gyanú is elég ahhoz, hogy elrendeljék a DNS-vizsgálatot, és akkor minden kiderül. Ha pedig ez előtt vagy után, de még az eredmény megismerése előtt megszökik a kis Rosával, nyilvánvalóan kerestetni fogják a rendőrséggel. És akkor már senki sem moshatja le róla a vádat: a gyermekét valamilyen, még ismeretlen, gyermekkereskedelemmel foglalkozó bandától szerezte. Akárhogyan csűrte-csavarta a dolgot, csak oda lyukadt ki: mivel a kis Rosa valóban nem az ő biológiai gyermeke, mindenképpen bajban lesz. Hiszen nem legálisan adoptálta a kislányt, tehát felelősségre vonják majd. De ami még rosszabb: a kislányt elveszik tőle! Ez mindennél rosszabb büntetésnek látszott. Annak érezte. Ehhez képest az, hogy elköltözzön az ország másik végére, egyáltalán nem látszott nagy árnak. No és volt ott még valami, amit még önmaga elől is titkolt volna, ha teheti. Az élet ebben a kisvárosban, amit ismert úgy- ahogy, a munka a gáz-cégnél – nem elégítette ki. Tudta, hogy ha itt marad, talán ezt fogja csinálni a következőt íz vagy húsz évben. Rosa már érettségizik, és ha megkérdezik a szülei foglalkozását, azt mondja majd, hogy apja meghalt, az anyja viszont gázszámlabehajtó..? Ettől most Edit egyenesen megundorodott. Volt benne egy kicsi kalandvágy is, bár ezt sem akarta elismerni. Milyen jó lenne most, harminchárom évesen megismerni egy egész más vidéket, más embereket! Esetleg, talán – tette hozzá tudata mélyén – előkerülne egy férfi is? Olyan aki elvenné őt feleségül „mindenestől, Rosástól”? Szóval mindent összevetve nem volt könnyű dolga, de végül is sikerült dűlőre jutnia önmagával. Amikor közölte az eredményt Ranellivel, annak arcán hol örömöt, hol bánatot látott. Az öreg alighanem kicsit meghatódott, mert bevallotta: – Ez a pár hét itt magával valószínűleg életem legnyugalmasabb, legszebb korszaka volt. Több ilyenben már nem lesz részem, azt hiszem. No, de fel a fejjel, amíg van! – idézte kedvenc mondását – A teendők most a következők: ön felmond a munkahelyén és az ingatlanközvetítő irodában is szól, hogy nem veszi többé igénybe a bérelt lakást, kiköltözik belőle. Ha kérdezik, mi baja van vele, vagy hová megy el, mondja azt, hogy a városban marad, de sikerült találnia egy lakást közelebb a Belvároshoz. Sehol ne említse azt, hogy elköltözik! Én meg intézkedem, hogy majd fogadják magát a célban. A célban!... Edit ezen eltöprengett. Mi a cél, egyáltalán van olyan az életben? Néha úgy érezte, széltől sodort falevél ő, és ezért Rosa is. Hol ide, hol oda viszi őket egy nagy erő, és célról itt már senki sem beszél... Mathir úr arcán nem volt semmi érzelem, amikor másnap reggel meghallotta a felmondás hírét. Egy percig várt, aztán megjegyezte: – Sajnálkozva hallom, kedves asszonyom. Ön szépen ment felfelé a vállalati „sikerlistán”, talán a jövő hónapban már ön lett volna a legjobb behajtónk, afféle rekorder! De ha nem, hát nem. Remélem, nem a konkurenciához megy... – Nem, uram, ezt a szakmát teljesen elhagyom. Találtam egy olyan munkahelyet, amely minden szempontból jobbnak ígérkezik. – Maga tudja, én mindenesetre sok szerencsét kívánok hozzá. Az egyetlen feltétel az volt, hogy az elszámolások megkönnyítése végett a következő napokat még dolgozza le, és pénteken délután korábban jöjjön be a

„terepről”, addigra készen lesznek a papírmunkával. Így is történt. Kiderült az iratokból, hogy Edit Huizen október 20-ig, azaz a következő hétfőig dolgozik a gáz-cégnél. A lakását is azzal a nappal mondta fel, amiről az iroda értesítette Ranelli urat is. Albert pénteken este kis búcsúvacsorát rendezett, persze étteremből hozatott ételekkel, és vörösborral. Rosa már aludt, amikor a vacsora végére értek. Ezúttal Ranelli lakrészében folyt a „dorbéz”. Edit észrevette, hogy a falakról hiányzik néhány fénykép, miközben más, régi és nem annyira régi fotók ott maradtak a helyükön. Nem tudta, hogy a férfi éppen miatta és csak arra az estére vett le pár képet, vagy már mióta hazajött..? Ki tudja, mi történik valahol a távolban, vagy éppenséggel Albert lelke mélyén? Az öreg mindenesetre feltűnően jókedvű volt, már a bor előtt is. Edit meg is jegyezte, szomorúságot mímelve: – Látom, nagyon örül a távozásomnak! – Nem, dehogy! Nem annak örülök... – mondta kevéssé meggyőzően, majd így magyarázta a dolgot: – Annak örülök, hogy végre új életet kezdhet, és az ilyesmi mindig tetszett nekem. Mint már volt szerencsém említeni első ebédünk alkalmával, négyszer futottam neki az életnek egy-egy asszonnyal, és négyszer rontottam el mindent. Nálam jobban ki tudná értékelni az újrakezdést? Azt a „nincs előttem akadály”- érzést, ami ilyenkor ott kering az ember ereiben? Nagyon meggyőző volt, és ezért Edit is optimistábban nézett a jövőbe. Megbeszélték, hogy másnap délelőtt a férfi segít összepakolni. Szombat lesz, elég, ha délelőtt indulnak, és bár Vomano messze van, nem kell sietni. Edit vezessen óvatosan, ne kapkodjon, hiszen a kis Rosa is a kocsiban lesz! Késő délután táborozzon le egy motelben, sétáltassa meg a gyereket, pihenjék ki magukat, és másnap délelőtt már csak pár órás út vár rájuk Vomanóig. Az öreg vett egy térképet is, amelyen megjelölte a célállomást, Warát. Kisváros ugyan, mondta, de jó helyen van, nagy befektetések történtek a környéken. A barátja,aki már tud kettejük érkezéséről, és vasárnap találkoznak is, Oto Polger, rá mindenben számíthat, meg a családjára is. Már alig várják Editet és a kis Rosát... Gyorsan eltelt az éjszaka, és jött az utolsó reggel abban a városszéli házban. Még alig pirkadt, de Edit nemhogy aludni, már nyugodtan feküdni sem tudott. Rosa még szorgalmasan szuszogott. Edit kióvakodott az erkélyre. Hűvös volt, és párás a táj. Még ha valahol valakik valamiért gyújtottak volna is tüzet a síkságon, nem láthatta volna. De azért állt egy percig, kémlelte a messzeséget. Csak amikor megérezte, hogy inge alá harap a harmatos, hűvös reggel, akkor ment vissza a lakásba. Hamar elkészült mindennel. A holmija javát már az elmúlt napokban kezdte összeszedni. Volt, amit boltokból hozott kartondobozokba rakott, volt, amit táskákba. Amire napközben, vagy este a motelben szüksége lehet, azt egy kisebb táskába tette az első ülésre, maga mellé. Rosa a gyermekülésben, csomagok hátul, meg a zárt csomagtérben. Ranelli mindenben segített, és a végén afféle extra meglepetésként elővont egy kis színes valamit: – Ezt felragaszthatom a hátsó ablakra? Edit mosolyogva bólintott és hátul máris ott virított egy mosolygó csecsemő-arc, meg a felirat: „Baba a kocsiban!” Aztán búcsúzhattak. Ranelli – az alig másfél havi ismeretség után – olyan magától értetődően ölelte meg Editet, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Meg is hatódott: – Hej, miért nincs egy lányom is! – és a hangja kicsit elcsuklott. Azután indulás. Edit, miközben lassan hajtott a kapu felé, és látta a tükörben az integető, de egyre kisebbedő férfit, előbb a saját apjára gondolt. Aztán meg arra: lehet, hogy soha többé nem látják egymást Alberttel..? Mert persze a telefonjukban ott lapult a másik száma, de egyikük sem tizenhat éves volt már. Tudták jól, hogy a kapcsolatok, ha eleinte szorosnak tűnnek is, a távolság és időhiány, a más elfoglaltságok miatt szép lassan lazulni kezdenek, hogy aztán egyszer végleg megszakadjanak. De Edit az egyik kezével még integetett a leengedett ablakon, és látta a tükörben, ahogy az öreg is integet. Végül kifordultak az útra. A fák alatt az árnyékban Albert Ranelli lassan ment a kapuhoz, hogy becsukja. Majd megtorpant az udvar közepén, elővette a mobilját. Nem hívott senkit, egy rövid üzenetet pötyögött be. Mielőtt lenyomta a továbbító gombot, még egyszer elolvasta a három szót:

MÁR ÚTON VANNAK Öröm volt nézni a vidéket. Edit jó ideje csak az emeleti ablakból vagy az erkélyről látott egy lapos tájat – ahol egyszer az a tűz is lobogott a szélben. Most szabadon roboghatott, és valósággal élvezte, hogy minden percben új és új látvány nyílik meg előtte. Óvatosan ment, nem sietett, és ekkor rájött, hogy egy gyermekes anya egészen másképpen vezet, mint egy gyermektelen nő, és pláne másképpen, mint a férfiak, akiket bizony gyakran elragadja a sebesség mámora. És a nők, ha nem várja őket otthon egy vagy több gyermek, hajlamosak versenyre kelni a férfiakkal, ahogyan teszik azt az életben is. Most is látott ilyen száguldozókat. Ehhez képest ott volt ő, a legjobb példa arra, hogyan lehet nyugodtan és élvezettel vezetni. Igaz, neki nem kellett sietni sehová. Hát szépen nyomta a gázpedált, nézte a tájat, figyelte az utat. Hátul Rosa aludt, majd amikor felébredt, egy országúti pihenőben megálltak. A női mosdóban volt pelenkázó, ahol tisztába tette a gyereket, ettek, ittak, kicsit „gyalogoltak” is, aztán visszaültek a kocsiba, és robogtak tovább. Délután öt felé már alkonyodott – ősz közeledett. Edit még hat óra előtt talált egy motelt, ott megszálltak. Éjszaka néha nyugtalanul mozdult a gyerek, Edit rögtön felült, megnézte, megsimogatta. Minden rendben volt, mégis, nehezen tudott visszaaludni. Reggel Rosának is, magának is ennivalót készített, és nemsokára indultak tovább, délnyugat felé! Sütött a nap, a táj változott, a szelíd lankákat egyre komolyabb dombok, hegyek követték. Előbb csak a láthatár szélén jelentek meg, majd mintha közelebb nyomultak volna. Egyszer csak odakanyarodtak az út mellé, és kísérték az utazót. Végül a szürke aszfaltcsík egy-egy szakadékszerű szurdokba futott bele, és Edit a füle pattogásával is érzékelte: felfelé mennek. Vomano tartomány egy része jó magasan fekszik, és lejtősen „dől” a neki jutott rövid tengerpart felé. Ennél nem sokkal többet tudott a vidékről, ahol ezután élni fog. Valahol a lelke mélyén még nem is tudta igazán elhinni, annyira hirtelen jött az elhatározás. És mivel külső kényszer miatt kellett idejönnie, hit volt benne egy nagy adag ellenérzés, és sejtette, hogy jó ideig marad is benne. Amikor délelőtt tizenegy után meglátta az egyik út menti táblán, hogy Wara városáig már csak huszonnégy kilométert kell megtennie, kicsit megijedt. Úgy érezte, hogy most már eldőlni látszik a dolog. Volt ugyan egy pillanat, amikor még az a teljesen irreális ötlet is eszébe jutott, hogy most azonnal megfordul, és meg sem áll a városig, ahonnan elindult. Este vagy éjszaka felvenné Ranellit, aki persze beengedné a régi lakásába... De hát ez ostobaság, szögezte le hirtelen. „Edit, vége a komolytalanságoknak. Harminchárom éves vagy. Ami valójában tulajdonképpen már a harmincnégyet jelenti, felmondtad az állásodat és lakásodat. Ami eddig volt, az a hátad mögött maradt, fizikailag és jelképesen is. Nincs visszaút. Ellenben vár rád Wara, ott is élnek rokonszenves emberek, találsz majd valami munkát, és minden rendbe jön. Senki sem fogja piszkálni Rosa létezését.” Még eszébe villant, hogy tulajdonképpen ezért a kis emberért ott a gyerekülésben tette, amit tett. Érte és miatta szegett törvényt, folytatott „emberkereskedelmet”, valakit megfosztott a gyermekétől, okiratot hamisított... De mindez most egy pillanat alatt eltűnt, ugyanúgy a háta mögött maradt, mint az egész eddigi élete. Az út hirtelen elhagyta a hegyeket, egy völgybe futott le. A völgy közepén egy tó vize csillant, körülötte házak, és zöld, rengeteg zöld. Mintha a városban több lett volna a fa és a park, mint az épület. Edit örült a szívderítő látványnak, és amikor az elágazáshoz ért, ahol le kellett térnie, hogy új lakhelyére jusson, habozás nélkül fordította el a kormányt. Csak egyszer kellett megkérdeznie, hol van a Vaurum utca. Tudta már Ranelli elbeszéléséből, hogy Warát a római korban alapították, és akkor Vaurum volt a latin neve. Gyógyfürdőiről ismerték a környéket akkor, ma már persze másról is híres. Például nagy bortermelés is folyik a környékén. Ezek az információk egyelőre csak úgy szabadon „lötyögtek” Edit fejében, nem volt őket mihez kötni. Absztrakciók voltak, nem részei az ő valóságos életének. Őt most nem Wara-Vaurum kétezer évvel ezelőtti múltja érdekelte, sőt, az egyáltalán nem, de a jelenből sem sok. Csak az, hogy megtalálja Ranelli barátját, Otto Polgert, aki állítólag már készen áll arra, hogy neki lakást és

munkát találjon. Végre bekanyarodott az utcába, és lassan ment, kereste a házszámot. Hogy valami nincs rendben, azt már akkor sejtette, mielőtt a házhoz ért. Érezhetően több kocsi parkolt ott, mint amennyi egy ilyen csöndes, nem túl széles utcán, egyazon ház előtt várakozni szokott. Valami rendezvény lehet, jutott Edit eszébe. Ráadásul néhány ember állt a járdán és mind befelé, a házra néztek. Valami repült is a levegőben. Amikor Edit leparkolt a kocsik mögött, és a motor elhallgatott, akkor hallotta meg a kiabálását, egy nő erős hangját. Rosa aludt, hát Edit gyorsan felhúzta az ablakokat, kiszállt, és lezárta a kocsit. Remélte, hogy csak percekig lesz távol. A Polger-házat majd szétvetette az indulat. A jelenet, amelynek most Edit is tanúja lett, olyan volt, akár egy olasz vígjátékban. Nagy család, nagy hangok, nagy gesztikulálások, gyorsan pattogó szavak, és persze minden túljátszva, de legalább tényleg szenvedélyesen. Akár egy Goldoni-darabban a színházban – de itt az udvar volt a színpad, és az utca a nézőtér. Volt olyan pillanat, hogy egyszerre kiabált egy testes férfi, hasonlóan szép körméretű felesége, valamint néhány másik, fiatalabb férfi és nő. Alighanem fiak, lányok, és sógorok, sógornők lehettek. De akadtak ott még gyerekek is vagy öten. Ők legalább hallgattak. Amit Edit rögtön megértett: a ház urát éppen eltávolították saját otthonából. A felesége vezényletével a család többi tagja teli vagy félig telt bőröndöket hozott ki az udvarra. Valaki az erkélyről dobott le gyanús tisztaságú törölközőket, ezek egy ideig lebegtek, mielőtt földet értek a kövezett udvaron. A férfi minden bizonnyal Otto Polger volt, már csak azért is, mert a felesége időnként Otto ként emlegette, csöppet sem hízelgő jelzők kíséretében. Az egyre számosabb közönség a járdáról éhezte az előadást. Ha olykor elhangzott egy-egy szó, amit Otto kiabált vissza a feleségére, néhányan felnevettek. Ő sem dicsérte asszonyát, kövér és tohonya semmittevőnek nevezte, aki csak zabálni tud. Otto külseje is arról árulkodott, hogy szeret enni, de más volt itt a baj: – Te gazember, megrögzött nőcsábász! Te isten átka, te családokat feldúló marha! Minden szoknya láttán tűzbe jön ez a gazember! – Hát talán téged ugráljalak körül? Akkora vagy, mint egy kemence, de bezzeg az,ágyban nem vagy tüzes..! – és a férfi nagyot legyintett. A közönség ezt is tetszéssel fogadta. De már süvített a komor tekintetű, igen kövér asszonyság viszontválasza: – Honnan tudnád, mit tudok én az ágyban, amikor vagy tíz éve meg sem próbáltad! Az emberek felnevettek. Polgert alighanem ez a leleplező erejű mondat izgatta fel végleg. Vörös arccal fordult a tömeg felé, mondott volna valamit, emelte az egyik kezét... észrevette Editet – vagy csak a nőnek tűnt úgy? De Polger még a kezét is kinyújtotta, az ujjával éppen rá mutatott – és akkor összerogyott. – Ne figyeljetek rá! Csak szimulál! Sajnáltatja magát! – kiabálta a felesége, és tüntetően elfordult. De az egyik sógor, ha tényleg az volt, a férfihez lépett, és melléje térdelt: – Ottó, ne hülyéskedj, nyisd ki a szemed! Ottó csak hörgött, és nem szólt semmit. Az egyik lánya szaladt az anyjához: – Mama, ez most talán igazi... nagyon úgy néz ki. Egy tizenéves kislány ügyet sem vetett az eseményre. Akkor már mindenki, a család és az utcáról betóduló bámészkodók is a földön fekvő férfi körül nyüzsögtek. Valaki a mobilján már a mentőket hívta. De az a kékruhás, vékony kislány, tizenkettő ha lehetett, egyenesen Edithez ment. Aki éppen akkor fordult el, és indult vissza a kocsihoz. A kislány melléje lépett és felvette lábai ritmusát: – A nagypapa rád mutatott. Te vagy az új szeretője? Edit kínjában felnevetett: – A nagyapádat most láttam először. Fél órája se vagyok ebben a városban. Még soha nem jártam itt. – De akkor a nagypapa miért mutatott rád? – Lehet, tetszettem neki. Ha jól hallottam, amit a nagymamád kiabált, Ottonak minden nő tetszik... – próbált kínjában humorizálni. A helyzet kezdett kényelmetlen lenni. De Edit tudta kezelni a dolgokat. Odaértek a kocsihoz, megpityegtette a központi zárat. Benézett hátra, Rosa aludt. Akkor beült. Látta, hogy a kislány a rendszámtáblát nézi. No, ez talán igazolja, hogy nem idevalósi. Lassan gázt adott, és egyszerűen elhajtott a tömeg mellől. Még nem ért a sarokra, amikor szembejött vele a kék fényekkel villogó, szirénázó mentőautó.

„Ottót alighanem megütötte a guta”, gondolta Edit. Csak ő tudja, miért mutatott rá, mielőtt éppen ez történt vele. Hiszen Ranelli értesítette a barátját, hogy ma dél körül érkezik Edit és a kislánya. Lehet, a mobilján elküldte Edit fényképét is, hát arról ismerhette fel? Arra persze senki sem számított, ami történt. Hogy lebukik egy szeretője miatt, hogy a feleségnek is éppen most lesz belőle elege. Kidobták Ottot a saját házából, és abban a pillanatban látta megérkezni Editet. Ranelli nyilván nem számított erre a fejleményre – igaz, talán Otto Polger sem. De most időben szinte percre összeestek az események. De az is eszébe jutott Editnek: Ranelli nyilván jól ismerte ezt a pasast. Azt is tudnia kellett, hogy valósággal vadászik a nőkre. Akkor miért küldte őt éppen hozzá..? Mielőtt gyanúsítani kezdte volna Ranellit, rájött, hogy itt kell abbahagyni ezt az egész történetet. Majd este vagy holnap végiggondolja Most két dologgal kellett szembenéznie. Az egyik: a protekció lehetősége eltűnt. Itt van egy idegen városban, ahol nincs senkije. Nincs olyan ember, aki tudna az érkezéséről, aki lakást és munkát szerezne neki! A másik, ezekhez képest kisebb feladat az volt, hogy ma este is fedél kell a feje fölé. Pénze kevés van, az most szállodára adja ki? A helyzete hirtelen teljesen abszurd lett, és elfogta némi kétségbeesés is. Amikor lekanyarodott a városba, még minden tökéletesnek tűnt. Szép zöld város, előbb egy, majd több barát és jó ismerős, mindenki igyekszik nekik segíteni... Így hitte, és volt is rá oka. De lám, eltelt fél óra, ami alatt minden alapjaiban változott meg. Ha most megszáll egy olcsó helyen, mihez kezd? Munkát keres? De hogyan? Gyermekkocsit tologatva megy cégről cégre, boltról boltra, azzal a jelszóval, hogy „munkát keresek?” Az egész Ranelli-tervet most romokban látta heverni. Az a gutaütés legalább két-három napot várhatott volna! Csak keringett az utcákon, és akkor ismét megpillantotta a mentőautót, amint kék fénnyel robogott. Gondolt egyet és a nyomába eredt. Hiszen bizonyára a kórházba megy, neki pedig ápolónői végzettsége van... Még csodálkozott is, hogy ez eddig nem jutott eszébe. A kórház meg ráadásul az egyetlen hely, ahol senki sem csodálkozik majd, ha kisgyerekkel a karján keres állást. A mentő elvezette őt a kórházhoz, és eltűnt az épületek között. Edit leparkolt a főbejárat előtt, karjára vette Rosát és elindult. A hallban megkérdezte, hol van a személyzeti – amit manapság már mindenhol HR-nek neveztek, a humán kapcsolatok osztályának – nagyzolóan. Még mosolygott is, amikor belépett... Hogy aztán nem egészen öt perccel később keserű arckifejezéssel jöjjön ki. Nem hitte volna, hogy van olyan kórház, ahol nincs szükség ápolónőre – nos, a warai ilyen volt. Teljesen feltöltött létszámmal dolgoznak, jelezte a human relations felelőse, majd váratlanul megkérdezte Editet: – Takarítónői állás nem érdekli? Mert azt tudunk ajánlani, akár többet is. A mondatot Edit csak egy megsemmisítő pillantással nyugtázta és máris a folyosón ment. Még a hallban volt, amikor eszébe jutott valami. Megszólította az információs pult mögött álló kislányt: – Életemben először vagyok ebben a városban. Tud-e nekem ajánlani egy olcsó, de rendes szállást? Ahonnan őt sem dobják ki? – intett Rosára. A lány előbb rámosolygott a kislányra, aztán az anyjára: – Tulipán Motel, a városba bevezető út mellett van. Akárhonnan jött is a városba, elment mellette. És nem azért ajánlom, mert az anyámé. Egy szoba egy éjszakára csak tizenöt euro, ha hosszabb ideig marad, kedvezményt kap. Telefonáljak neki? Edit csak egy pillanatig töprengett: – Telefonáljon. Wara, Wara! A motel csakugyan rendes volt, tiszta és olcsó, ami így együtt eléggé meglepte Editet, de persze örült neki. A kórházi recepciós lány anyja kedves asszonynak bizonyult, aki együtt érzett Edittel. A kis Rosa pedig egyenesen meghatotta. – Jaj, már alig emlékszem, amikor az én anyaim ekkorák voltak! Három lányt szültem a mihaszna férjemnek! Ha Edit általánosítani akart volna, akkor máris elmondhatja: egyetlen óra alatt áttételesen két férfit „ismert meg” Warában, és mindkettő csapodár volt. Mert a moteles nő pár odavetett szavából kiderült, hogy a férje – a legidősebb kislány tízéves sem volt – elutazott valahová, mint mondta: „kirándulni”, valószínűleg külföldre, és azóta sem látta senki. Editnek volt egy olyan érzése, hogy a férfi nem is hiányzott itt senkinek. Most már biztosan nem, mert időközben a lányok felnőttek. Tíz perc alatt megtudta azt is, hogy a legidősebbnek volt munkája a

kórházban, a középső, Aurora az anyjának segített a motelben, a legkisebb pedig még iskolába járt. Edit beköltözött, és ahogy a lánya elaludt, bement a csöppnyi recepcióba. A Tulipán Motel L-alakú épület volt, és a két szárny találkozásánál, a sarokban volt egy kicsiny szobányi helyiség, az volt a recepció. A vendégszobák végig a földszinten sorakoztak, mindegyik előtt egy parkoló kocsira való hely. Az egyik szárny fölött volt emelet is, részben vendégszobákkal, de a tulajdonos családja is ott lakott. A négy nő – Zina, az anya és három lánya egészen ügyesen, rátermetten vitték a „boltot”. Ez adta a megélhetésüket. A legolcsóbb szállodának ismerték a városban, ezért sok vendégük volt, ami folyamatos bevételeket eredményezetett, de igen sok munka árán kellett nap mint nap beszedni a vendégektől a tizenöt eurókat. Minden nap leszedni az ágyneműt minden ágyról, vinni a mosodába, hozni az előző napit, gondoskodni a reggelire valóról – csak reggelit szolgáltak fel – takarítani. Nyaranta, mint mesélték, a vakáció idején a legkisebb lány is besegített. A nagyobbik, Auróra tizenkilenc éves volt és éppen olyan szívélyes, kedves, mint az anyja. Le sem tagadhatták volna, hogy vérrokonok; mindkettő alacsony volt, kövérkés, feketehajú és mosolygós. – Azért jöttem a városba, hogy munkát találjak... – mesélte Edit, amikor végül már őt kérdezték – Ahol éltem, ott már nem maradhattam tovább... egy férfi miatt... de erről nem szeretnék beszélni. Megértették. Aurora rögtön szaladt és hozott egy helyi hirdetési újságot, sőt, annak előző heti számát is megtalálta. Zina asszony a számítógépére hozta a városka honlapját, ahol álláshirdetések is voltak. Bár miután ő is átfutotta a gyér kínálatot, csak legyintett: – Hát itt csak takarítónőket keresnek. Edit is átforgatta a lapokat. Talált néhány ajánlatot: az egyik például egy virágkertészeti munka lett volna, de Zina és Aurora közös erővel lebeszélték róla: – Az nem magának való! Egész nap hajlongani, nehéz ládákat cipelni. És mi lesz a kicsivel, míg maga dolgozik? Aurora elébe ment Edit gondolatainak: – Előbb próbáljon telefonon érdeklődni, ne járja fölöslegesen a várost. Egy-egy órára elvállalhatjuk a kislánya őrizetét, főleg akkor, amikor alszik. Ellesz itt a recepció mögötti kis szobában, és meghalljuk, ha felébred. Persze ez hosszabb távon nem fog működni. – Nagyon köszönöm ezt is. Ha pár napon belül nem találok semmit, akkor úgyis továbbállok – és ezt komolyan gondolta. Bár... hová mehetne? Erre a kérdésre nem tudott volna válaszolni. Még egyszer leült a számítógép elé és pörgette a helyi cégek honlapjait. Itt-ott kerestek is valakit, de valami azt súgta Editnek: belőle aligha lenne jó villástargonca-vezető vagy eladó egy vasboltban. Másnap reggel mégis jókedvűen ébredt. Rosa is jól aludt, sokat nevetett, majd reggeli után körbetotyogott a szobában, mint aki ismerkedik az új hellyel. Edit valami csodálatosat érzett: a melegség szétömlött a lelkében és a mellében. Az agyában. Persze volt ott egy kis sajnálat is. Szegény Michel, ha ezt megérhette volna! Neki nem adatott meg több, mint pólyában látni a kislányát. A kis Rosa igazi származására már nem is gondolt. Igyekezett azt kizárni a tudatából. A kétféle múltat egybeolvasztotta, csak arra akart emlékezni, amelyik múlt igaznak tűnt és amit ő annak akart hinni. Már majdnem sikerült is. Helen Koprinn meg az ő olasz szeretője kezdtek halványodni, talán nem is voltak soha..? Délelőtt Zina asszonyra hagyta Rosát – igaz, nem minden kétség és aggodalom nélkül – de hát szüksége volt munkára. Látta, hogy a műszerfalon ég már a kis lámpa, jelezve, fogyóban a benzin. Odakanyarodott egy benzinkúthoz. Ez is egy nem várt kiadás volt. Egyelőre csak fogy, fogy a pénze. Ideje lenne már valamit betölteni arra a bankszámlára! Gondolt egyet, és amikor fizetett, megkérdezte a kutast: – Nincs szükség egy pár munkás kézre? – Legfeljebb takarítani... – mormolta amaz és alaposan megnézte Editet. Mire ez a hosszan szemlélődés véget ért, Edit már majdhogynem futva menekült. A férfi tekintete szinte vetkőztette őt. No hiszen, ha itt dolgozna, ez az alak már első nap rámászna! Bár undorodott az efféle kifejezésektől és soha nem mondta ki őket hangosan, de most nagyon is idevalónak érezte. Bement a két munkaközvetítő közül az elsőbe. Mielőtt regisztráltatta volna magát, végignézte a táblát. Ápolónőt nem kerestek, tehát a kórháznak tényleg nem

volt rá szüksége. De Edit úgy látta, nem neki való a többi sem. A már mindenhonnan visszaköszönő takarító, virágkertészeti dolgozó, bolti eladó, telefonközpontos, amit mostanában valami idióta divat szerint már csak call center-nek ejtettek – hát ezek nem örvendeztették még az asszonyt. Átment a másik irodába. Ott mintha ugyanazt a táblát látta volna, ugyanazokkal az ö számára csöppet sem rokonszenves ajánlatokkal. Hirtelen úgy érezte, elege van mindenből, és különben is, nagyon aggódott Rosáért. A város széle felé autózva még csodálkozott is magán: hogy olyan könnyedén rábízta a lányát egy teljesen idegen asszonyra. Mi lesz vele, ha tűz üt ki a motelben, ki gondol majd Rosa kimentésére..? Persze nem ütött ki tűz, Rosa jóízűen sikongatott anyja láttán, Zina asszony pedig felszabadultan elsietett a motel túlsó végébe, az egyik vendéghez. Aurora hamarosan végzett a takarítással Mint oly sokszor, a nők most is pizzát hozattak. A futár csöndes, elektromos mopedon érkezett a legközelebbi pizzériából. Mivel időben szóltak Editnek is, ő is rendelt egyet, sőt, a gyermekmegőrzésért cserébe ő fizette ki amazok pizzáját is. Ezen volt egy kis vita, Zina is fizetni akart, de mire a futár odaért, eldőlt a dolog. Edit az épület előtt várta a fútárt az előkészített pénzzel, amiben benne volt a borravaló is. A futár elhajtott, ő pedig bevitte a három dobozt a reggelizőhelyiségbe. Volt egy negyedórányi nyugalom, vendég éppen nem jött, nem távozott, és nem is reklamált, de nem is érdeklődött. Az udvaron több autó állt, jelezvén, hogy a szobáknak több mint a fele most is foglalt. Alig beszéltek, ettek. Aztán Edit elmondta, miért volt sikertelen a keresése. Észrevette, hogy Zina és a lánya egymásra pillantanak, aztán az asszony megkérdezte: – Ápolónői végzettsége van, azt mondta? – Igen. – Valamilyen más egészségügyi tanfolyamot nem végzett? Nem szerzett még plusz képesítést? – De igen – Edit nem értette, miért kérdezik, de nem is volt titkolnivalója – Egy gyorstalpaló gyógymasszőri tanfolyamot is végeztem, de az túl rövid volt ahhoz, hogy igazi tudást szerezzek. Látta, hogy ismét összenéz a két nő, de nem szóltak. Hát Edit is elfelejtette a dolgot. Délután kocsiba tette a kislányt és kivitte a közeli erdőbe. Igaz, odahallatszott a közeli autóút monoton zúgása, meg hát maga a város sem volt éppen csöndes, mégis, úgy érezte, felüdülés volt ez a séta mindkettőjüknek. Eldöntötte, hogy estefelé ismét megnézi a helyi apróhirdetéseket. Így is lett, és csak akkor vette észre, fogy a telefonja alighanem már előző nap lemerült. „Úgysem hívott senki!”, gondolta, és feltette a töltőre. Amikor elalvás előtt a készülék kis hanggal jelezte, hogy már felöltődött, Edit álmosan vette a kezébe. De kikerekedett a szeme, amikor meglátta a képernyőn, hogy az elmúlt másfél napban vagy ötször keresték. Ebből négyszer Albert Ranelli hívta a városból, amit elhagyott, remélte, örökre. Az ötödik megkeresés ismeretlen számról jött, alighanem téves hívás lehetett. Már késő volt ahhoz, hogy visszahívja Ranellit. Reggel Rosa főzeléket kapott darált hússal, és préselt gyümölcslevet. Auróra megbűvölten nézte a gyereket, az anyja rá is szólt. – Eszedbe ne jusson! Ráérsz még arra! Előbb egyetemre mégy, aztán jöhet a férj és a gyerek! Szigorúan ebben a sorrendben! Mindhárman nevettek, bár tudták, hogy Zina asszony tényleg komolyan beszél. Aurora persze szívesen vállalta Rosát arra az időre, míg Edit tesz egy kört a városban. – Nem élek vissza a türelmükkel – mondta Edit szinte bocsánatkérőn – Ha délig nem találok semmit, visszajövök és egy másik városban próbálok szerencsét. Már elindult a kocsival – borús volt az ég, de kellemesen langyos a levegő – amikor eszébe jutott, hogy fel kell hívnia Ranellit. Hát leparkolt egy helyen. – Na, végre! – „köszönt” az öreg idegesen – Már azt hittem, baja esett! – Aki nagy bajban van, kétszeresen is, az nem én vagyok. Nekem csak a telefonom merült le. Most állást keresek. Viszont a maga barátja, Otto nagyon „megszívta”, ahogyan mostanában mondani szokták. Előbb a felesége dobta ki a házból... – Hallottam hírét. – ...Éppen odaértem, amikor a jelenet elérte a csúcspontját. Polger úr ugyanis látványosan a szívéhez kapott... – Polger meghalt.

A csönd fájdalmas lett, feszítette Edit agyát. Egy pillanatig nem kapott levegőt. Még előtte volt a férfi vörös arca, amint megtántorodik, és éppen őrá mutat. Ez volt élete utolsó önálló mozdulata? Edit volt az, akire még gondolt, amikor beállt az agyi katasztrófa? Döbbenten ült, aztán csak annyit tudott kinyögni: – Nem mondja komolyan... – Dehogynem. Az utóbbi időkben nem voltunk jóban, igazából tizennyolc éve nem is láttam őt. Kizárólag maga miatt hívtam fel és kértem tőle egy szívességet. Ez egyben azt is jelenti, hogy nem megyek el a temetésére. Viszont van egy kérésem. – Képviseljem magát a temetésen – találta ki Edit. – Igen, igen! Köszönöm, hogy maga is gondolt erre. Hogy hol és mikor lesz, megtudom és SMS-ben közlöm önnel. Örülök, hogy feltalálta magát. Mi van a munkahellyel? – Rajta vagyok. – Sajnos, már sohasem fog kiderülni, hogy Otto milyen szállást és főleg milyen munkát intézett el magának... – Nem baj, magamtól is megyek valamire! – ígérte Edit optimistán. A lelke mélyén jólesett, hogy ha sok száz kilométerrel távolabb is, de van valaki, akit érdekel, hogyan alakul a sorsa. Furcsa ez a világ. Miért nincs itt, mellette valaki ilyen? Jólesett volna egy férfi érdeklődése, meleg mosolya, szava. Valaki, aki együtt érez vele, akire talán valamennyire számíthatna is. A délelőttje arra ment el, amire tegnap: járta a címeket, telefonált. Benézett a két munkaközvetítőbe is, hátha változott valami tegnap óta. A lábát majd lejárta, már érezte a fáradtságot, amikor déltájban dolgavégezetlenül elindult visszafelé. Egy pillanatra elfogta a félelem: mi lesz vele? Bérel egy lyukat, aztán eladja az autót, persze bagóért lesz kénytelen elvesztegetni, majd elfogy a tartalék pénze is, és..? Mi lesz Rosával? Elveszik tőle a hatóságok, mert nem tud neki megfelelő életfeltételeket biztosítani? Ha így lesz, akkor tényleg elveszítheti a kislányát, és minden mást is? A nyomor és a kilátástalanság nézett a szemébe, közelről. Ha most itt lettek volna a keze ügyében azok az amerikai bankárok, akik ezt az egész válságot okozták, biztosan megfojtja őket, egyenként és nagy örömmel... Nagyon letörten érkezett vissza a Tulipán Motelbe. Csak Rosa látványa vidította fel. De nem tudta titkolni, hogy nincs semmilyen jó híre. Zina és Aurora egymásra néztek, majd miközben vártak a pizzára, Zina elkezdte: – Tegnap nem véletlenül kérdeztük, hogy tényleg ápolónő-e és ért valamelyest a masszázshoz. Lenne egy munka, de... de ez még senkinek sem vált be. – Hogy-hogy nem vált be? – Pár nap után mindenki visszamondta. Volt olyan is, aki már egy órával később sírva menekült. – Honnan? Aurora és Zina ismét összenézett. Megmondják-e? Ebben a pillanatban jelzett Edit telefonja. SMS érkezett Ranellitől: TEMETÉS MA DÉLUTÁN 16.30 WARA BELVÁROSBAN. Ilyen hamar? – volt az első gondolata. De egy pillanatra maga előtt látta Polger feleségének arcát, és felfogta az „üzenetet”: az asszony szeretné mihamarabb a föld alatt tudni a férjét. Nem az a típus, aki még harminc évig fog kijárni a temetőbe kis kapával, öntözőkannával, és friss virágokkal. Nem fog meditálni a sírnál, és főleg nem fog beszélni a férjéhez, aki időközben persze szépen elporlad és az emléke marad csak – ameddig marad. Mindenki addig él, míg emlékeznek rá. – Bocsánat – mondta Edit. Közben éppen meghozták a pizzákat is, és a nők nem ellenkeztek, amikor mindhármat Edit fizette ki – Hol van a belvárosi temető? – Csak nem temetésre megy? – Még senkit sem ismer – mosolygott Aurora – Nézd, mama, egy ismerőse már van... – Bár igencsak hamar elhalálozott az illető. Edit mosolya torz volt, és rövid. Komoly arcát látva elmondták neki, hol az a temető. Abban maradtak, hogy arról a bizonyos állásról majd este beszélnek. Vállalták a kis Rosát, mert hazajött a harmadik lány a kórházból. Ő is olyan gyerek-bolond lehetett, mint Aurora. Elvitte a kicsit sétálni az erdőbe, aztán játszott vele, majd egy kakaó után el is altatta. Eközben Edit robogott a belváros felé. Már-már azt is hihette volna, hogy ismeri ezeket az utcákat, látszólag otthonosan mozgott – de csak ott, ahol már korábban is járt. Anya és lánya magyarázata mellett még a telefonjába épített térkép és kereső is segítette. Négy óra előtt pár perccel ért oda. Csak amikor észrevette a sok

feketeruhás embert, jutott eszébe, hogy ő nem öltött gyászruhát. De ha eszébe is jutott volna – nincs fekete ruhája. Utoljára Michel temetésén volt rajta fekete, de aztán gyorsan odaadta egy jótékonysági szervezetnek. Gyűlölte a fekete színt. Hát most elég sokat látott belőle. Polger ismert alakja lehetett a városnak: vagy kétszázan jöttek el őt búcsúztatni. Látta a kapu mellett kifüggesztett „műsort”, innen tudta, hogy aznap más temetés nem volt itt, hát Edit hagyta magát sodortatni a tömeg által. A hangosan beszélgető feketeruhás nők szépen odavezették őt a sírhoz. Edit, mivel nem sok köze volt az elhunythoz, távolabb állt meg. Különben sem akart feltűnni farmernadrágjával, fehér szandáljával, halványzöld blúzával. Úgy tervezte, marad egy negyedórát, hogy teljesítse Ranelli kérését, aztán elmegy. Elkezdődött a szertartás a régimódi, talán száz éves sírok és kripták között. A Polger-famíliának alighanem családi kriptája volt. Edit alig látott előre a sok hát, váll és fej között. Hallotta a szertartás részleteit, a pap beszédéből is eljutottak hozzá foszlányok, és már éppen úgy döntött, nincs sok értelme a további ittlétének, amikor megérezte AZT. Nem is tudta eleinte, mi az. Mit is érez..? Csak különös volt, de nem kényelmetlen. Valami furcsa dolog kezdett el zsongani benne, talán az agyában..? Valami, ami őt ott marasztalta. Már csak a kíváncsiság miatt is. Mintha lenne valaki a temetőben, aki reá gondol, őt keresi? Akinek: ő, Edit fontos lehet? Nem hitte. Nem akarta hinni. Még soha nem érzett ilyesmit, és egyáltalán az efféle jelenségekben sem hitt. Most azonban minden kétsége szertefoszlott, mert miközben zajlott a temetési szertartás, ő végig érezte, hogy valaki próbál odaférkőzni hozzá. Mit sem számított, hogy ez egy temető, és itt egy halott a főszereplő. Az a valami, vagy valaki ezzel nem törődött. Mintha apró, láthatatlan csápok tapogatóztak volna a környéken, kerültek egyre közelebb hozzá. Mivel nyugtalanította a dolog, most éppen elég érzékeny napokat élt, ezért úgy döntött, tényleg elmegy, vagy legalábbis távolodik a nyitott sírtól. Nem szerette volna látni azt az ásító, szabályos gödröt, amit ilyenkor mindenféle leplekkel, sőt virágkoszorúkkal fednek le, ideiglenesen, hogy aztán a végén brutális egyszerűséggel leeresszék a koporsót és kezdjék dobálni rá a közömbös földet... Amely persze koppan és dobog ilyenkor, a gyengébb idegzetűek és a közeli családtagok, a hátramaradottak számára ez nagyon barbár hanghatás. De egyáltalán, az egész temetés..! Edit, ha már gondolnia kellett erre, a legszívesebben mindenkit elégetett volna, elsősorban önmagát. Most ez a temetés egy kicsit Michelt juttatta az eszébe. Talán azért is kezdett hátrálni a sírok között. Ezenközben végig érezte azt a különös érzést. Valaki van itt, mondta ez a dolog az agyában, valaki van itt, aki engem keres. De ki lehet az..? Még az az abszurd gondolat is eszébe jutott, hogy talán Otto Polger lelke keresi őt, bocsánatot akar kérni..? Edit most már eleve különösnek találta, hogy ő itt van. Még mentegethette magát azzal, hogy Ranelli kérésére jött el, őt helyettesíti. De hát ez is fölösleges dolognak bizonyult. Jobb lesz innen elmennie. Ám az a valami nem engedte. Fogta őt erősen. Edit most azzal magyarázta, hogy az a valaki találkozni akar vele. Volt is egy ilyen érzése. Ugyanakkor benne is felhorgadt már a kíváncsiság. Ha itt marad, vajon mi történik? Megvárja a végét, a tömeg lassan eloszlik, végül egy sírhant marad itt, rajta rengeteg virággal, aztán elvonul a család, majd a megkönnyebbülten cigarettára gyújtó sírásók, szerszámaikat cipelő temetkezési dolgozók, és a végén... ott marad az a valaki? Meg ő, Edit, és így csak ketten lesznek végre? Csak így lehet majd kideríteni, ki az, csak így találhatnak egymásra? És mi értelme lenne ennek az egésznek? Érezte ismét azt a láthatatlan hullámot, nagyon erősen. Még az is megfordult a fejében, hogy ő maga is válaszol erre – de nem tudta, hogyan tegye. És miért tenné..? A fonalak befonták, de nem sugalltak erőt, sem erőszakot. Valakit nagyon érdekel Edit, és csak ennyi volt ebben a pillanatban. Már-már elfordult volna, hogy mégis induljon a temető kijárata felé, amikor... – Szia! – mondta mellette egy üde hang. Hátulról és lentről hallotta. Gyermekhang. Megperdült és nagyon elcsodálkozott. Mert a lány, aki ráköszönt, négyéves lehetett. És teljesen fekete. Mintha egyenesen Afrikából érkezett volna. És lehet, hogy tényleg. Ébenfekete bőr, ugyanolyan rövid göndör haj. A szeme fehérje szinte vakítóan csillant ki a teljesen fekete környezetből. A kislány szépen öltözött, kicsi cipője is fekete, de azon kívül egyáltalán nem viselt gyászruhát. Élénkpiros szoknyácskája és

blúza nagyon nem illett ide. Ahogyan Edit zöld blúza, fehér szandálja sem. – Szia – felelte Edit nagyon természetesen, és mosolygott. De azért átfutott a fején a kissé csalódott gondolat: lehet, hogy ez a gyerek keltette AZT..? Könnyen lehet, benne is dolgozik valamilyen ősi varázslási módszer, csak nem tud róla. Vagy egyszerűen megtetszett neki az idegen néni, aki hozzá hasonlóan nem öltözött gyászba, és szeretett volna vele megismerkedni? – Én Rama vagyok, és te ki vagy? Már el is felejtették a temetőt, a gyászolókat, azt, hogy egyáltalán egy temetésen vannak – Az én nevem Edit. Észrevette, hogy a kislány, aki előbb még le nem vette róla a szemét, most párszor körülnéz, kicsit türelmetlenül. Aztán még mindig felfelé nézet a nőre, megkérdezte: – És te miért jöttél ide, ismerted a halott bácsit? – Nem ismertem... nem igazán – jött egy picit zavarba Edit. De ekkor megérezte, hogy AZ most mintha erősödne valamiképpen. Egy pillanatra szinte leterítette az idegen akarat, annyira megsűrűsödött a tudatában. És akkor megtorpant mellettük valaki. Egy férfi. Edit háta mögül került elő. Kellemes hangon szólt: – Kislányom, ne zavard a nénit. Edit félfordulatot tett. Ez a pillanat később még sokszor előjött az emlékeiből. A férfi, aki a fekete kislány apja lehetett, de egy csöppet sem volt fekete, nagyon is itteninek tűnt, jó harmincasnak látszott, talán, mert a barna haja elől már kezdett ritkulni és ez öregítette valamelyest. Magas volt és vállas. Nem az a nagyon jóképű, akivel reklámfilmeket és divatfotókat készítenek. De látszólagos komolysága mögött ott volt egyfajta vidámság, amit csak a kék szeme, meg körülötte a nevetőráncok sokasága árult el Edit számára. Volt valami az arcán, de különösen a tekintetében, ami ismerősnek tűnt, de ez csak egy gyorsan elrepülő pillanat volt, nem több. A hangja pedig olyan kellemesen bársonyos! És szépen ejtette a szavakat, mindent érthetően, ami Edit számára fontos volt. A férfi fehérbőrű volt, a kislánya meg fekete – de ez Edit számára nem jelentett semmi negatívat. Sőt, tulajdonképpen fordítva: ha adoptált egy fekete kislányt, akkor azért nőhet meg a szemében. – Nem zavar. Egészen jól elbeszélgettünk – füllentette Edit és mosolygott. Hol a gyerekre, hol a férfira. Az most közelről nézte őt, és egy percig nem jutott szóhoz. Az asszony tudatában hirtelen elhalkult „AZ”, mintha már nem lenne rá szükség. Ez csak egy jelzés volt, hogy, közeledik az a Valaki? Eddig tartott, mert mostantól a személyes kapcsolat veszi át a helyét? – Elnézést kérek, amiért a kislányom így feltartotta önt. Mire a kislány kapásból kimondta: – Ugyan, papa, hiszen te kértél meg rá, hogy ismerkedjek meg vele! A férfi mindkét kezével eltakarta az arcát, mint aki rettenetesen szégyelli magát: – Rama, most aztán csúnyán lebuktattál – majd az ujjai közül pislogott ki Editre, vajon mit szól ehhez a fejleményhez? Edit jót nevetett. Talán kicsit hangosan is, mert hát még mindig tartott a temetés, és a nevetése egyáltalán nem illett a helyhez és a hangulathoz. Mind a hárman ösztönösen megindultak az ellenkező irányba. Távolodtak Otto Polger sírjától. Edit számára a halott és népes, zajos családja máris megszűnt létezni. Mentek a temető kijárata felé, és Edit észrevette: a férfi meg az ő léptei összevágnak. Nem, nem az idegen gyorsította vagy lassította az övét, hanem egészen egyszerűen az első pillanattól kezdve egyformán léptek. Persze, a kis Rama azért szaporázni kényszerült. Egy pillanatig nagy volt a csönd, aztán... – Én nem is tudom... – kezdte Edit. – Ezt valahogy folytatni kell... – szólalt meg abban a pillanatban a férfi is. Egyszerre mondták ki a szavakat, a tétova félmondatot, és mindketten másodpercre ugyanakkor hallgattak el. Aztán érezték, hogy ez milyen komikus, de egyben jó is, szívet melengető. Egymásra mosolyogtak. A kis Rama megfogta az apja kezét és kijelentette: – Nekem fagyi kell. És menjünk hárman! – Ezt is az édesapád tanította be? – incselkedtet Edit. A kislány hallgatott, de a férfi menetközben esküre emelte a kezét: – Nem, dehogy! Én csak arra kértem őt, kezdjen beszélgetni magával, amibe aztán

én is bekapcsolódhatok. A fagylalt, pláne együtt, az már... hogy is mondjam csak... Rama saját ötlete. – Nem szoktam ismeretlenekkel fagylaltozni – mondta Edit, kicsit tartózkodóan. A férfi arcán széles lett a mosoly: – Akkor ön majd kávét iszik, és meg van oldva a probléma! Nevettek, ám Edit arcán bizonyára látszót, hogy továbbra is aggályai vannak. A férfi ekkor megállt, bár Rima már húzta őt a temető kapuja felé, ami mögött, a kicsiny parkos téren ő már látta a fagylaltozót jelző sárgás háromszögletű zászlókat. – Elismerem: mégis más az, ha egy ismerőssel megy az ember lánya fagylaltozni. Ezért engedje meg, hogy bemutatkozzam: Max Lennox vagyok. Igazából Maximiien, de az hosszú és unalmas, elfáradok, mire kimondom. A rövidebb formájának az az előnye, hogy így mindkét nevem x-re vígződik, ami azért nem éppen tipikus. Így könnyebben megjegyzik. – Én pedig Edit Huizen vagyok, és ezt nem szokták megjegyezni – Edit, talán inkább csak a megszokásnak engedve, kezet nyújtott. Amikor a kezük összeért, a szemük is találkozott. Az asszony egy pillanatra ismét érezte AZT. Meghatározhatatlan, de kellemes érzés volt, nem nyugtalanító, mint az előbb. Most már nem keltett benne különös érzéseket. Hiszen éppen most szerzett bizonyságot arra, hogy AZ ehhez a férfihoz kötődött. Már majdhogynem természetes volt. Egyszerű. Otthonos. Ám ugyanakkor kicsit olyan volt a kézfogással járó érintés, mint egy áramütés. Szelíd, figyelmeztető, jelző áramütés. Edit látta a férfi kék szemét, és Max látta az asszony barna szemét. Igaz, hogy rögtön el is engedték a másik kezét, mégis, mindkettejüknek volt egy olyan kósza, hamar tovatűnő, mégis valahol tudat alatt megmaradó érzése, hogy ezzel nincs vége semminek, sőt. – Én meg Rama Lennox vagyok – nyújtotta kicsi kezét a gyerek. Edit kellő komolysággal fogott kezet vele is: – Nekem is van egy kislányom, Rosa. – De jó! Mikor játszhatok vele? – Hát az nem fog menni. Rosa még csak egy éves, most tanul járni, és beszélni sem tud. – Nem tud beszélni? – csodálkozott Rama és rögtön az apjához fordult. Látszott a mozdulaton, hogy ha valamit nem tud, nem ért, akkor az apja segítségéért folyamodik, ő a mindentudás forrása. – Apa, létezik olyan gyerek, aki nem tud beszélni? – Létezik. De sebaj, te majd beszélsz helyette is – tréfált az apja, és komolyabbra fordult a hangja – Egyéves korodig te sem beszéltél. – Az nem lehet – rázta fejét a kislány szintén komolyan – Mióta emlékszem, mindig beszélek! – Hát éppen ez az. Néha túl sokat mozog a szád. Olykor pihenhetnél... – sóhajtott az apja. Rama a két felnőtt között ment, váratlanul megfogta a kezüket, és valósággal vonszolta őket a fagyizó felé. Ők meg összenéztek Rama feje fölött, Max csak mutatta, hogy ez már aztán tényleg a kislány ötlete, erre nem tanította be. Edit nem ismert magára. Csak sorolta a dolgokat, amelyeken máskor egyenesen megdöbbent volna és el sem tudta képzelni, hogy ő ilyesmit tegyen: a temetőben ismerkedett meg egy férfival, méghozzá úgy, hogy az akarta az ismerkedést. Amikor ez kiderült, nem hogy nem hagyta ott rögtön a férfit, és cseles gyermekét, hanem hagyta magát rábeszélni, hogy megismerkedjenek, sőt elmenjenek fagyizni! De volt ott valamilyen rejtélyes erő, ami arra késztette, hogy ne ellenkezzen. Ne haragudjon, ne akarjon mást, kövesse a kedves fekete kislányt és fehér apukáját, akik igazán nem akarnak neki semmi rosszat. Ebben már szinte biztos volt. Kávét és fagylaltot rendeltek – Rama kapott egy egész kehellyel, most hát őt csak a különböző színű gombócok foglalkoztatták. A felnőttek egyelőre kihullottak érdeklődési köréből. Max szemben ült Edittel, ráfeledkezett, nézte őt. Edit finoman figyelmeztette: – Kihűl a kapucsínója... – Örülök, hogy láthatom magát – mondta erre a férfi – Ott a temetőben, amikor megláttam, egyfolytában csak önt néztem. Még ő is – intett a szemével oldalt, a lányára – észrevette. Csöppet sem csodálkozott, hogy megbíztam azzal a feladattal.

– És mi az oka ennek a hirtelenjött nagy vonzalomnak? – kérdezte Edit, kicsit kacéran, provokálva, de kíváncsian. Elszokott már attól, hogy egy férfi valóságos kis haditervet eszeljen ki csak azért, hogy az ő közelébe kerülhessen Az együtt járása meg a házassága Michellel hat évig tartott, meg most az utóbbi hónapok... Ennyi időn keresztül senki sem udvarolt neki. Most úgy érezte, megfiatalodott, újra gimibe jár, és fel-felbukkannak körülötte a fiúk. Igaz, most csak egyetlen „fiú” van itt, de az elég érdekes, izgató és férfias. – Pontos volt a meghatározás. „Hirtelen jött vonzalom”. Mások másképpen nevezik. De mert nem vagyok már tizenhat éves, tapasztaltam egyet és mást az életben, egy házassággal alaposan megégettem magamat, hát ennél azért óvatosabb vagyok. Lehet, hogy valóban létezik szerelem első látásra, ám mégsem merem még kimondani. Nagy könnyelműség lenne tizenöt perces ismeretség után... Maga nagyon tetszik nekem, mint nő. Szeretném, ha tetszene, mint ember is. De ennek kiderítésére még időt kell szánnunk. – Az „időt kell szánni” fordulat netán egy következő találkozást jelent? – Egyet, aztán megint egyet és így tovább. Lehet, hogy magának nem fogok tetszeni és kiadja az utamat. Lehet, hogy én találok magában valamit, ami nagyon ellenszenves... bár ezt nem nagyon hiszem... és akkor én mondom azt, hogy kész, vége. Ez az őszinteség meglepte Editet. Ugyanakkor mélyen igazat adott magában Maxnak, hiszen ő sem volt már tizenhat, és tudta, két embert sok minden összeköthet, de sok szét is választhat. Idő kell a megismeréshez. Egy közmondás szerint megehetsz valakivel egy hordó sót, és még akkor sem biztos, hogy ismered. Egy hordó só pedig elég sok: ha ketten fogyasztják szorgalmasan, akkor is kell hozzá pár évtized. – Kedves uram, az érvelése szerfölött logikus és megfontolandó – felelte, de most nem mosolygott. A férfi is várt. Látszott az arcán, hogy érti a helyzetet, azt is, hogy Edit számára nem könnyű a döntés. Végül az asszony szelíden elmosolyodott: – De nem tudhatja, hogy én itt most munkát keresek. A kislányommal egy motelben lakunk, és ha néhány napon belül nem találok állást, ami mellett lakást bérelhetek, és Rosát bölcsödébe adhatom, akkor kénytelen leszek itt hagyni Warát és valahol másutt próbálni szerencsét. – Ha csak ezen múlik – mosolygott – Mindent megteszek, hogy magának munkát találjak! – Egyelőre azt hiszem, a szállásadóim találtak valamit. Ma este eldől. – És mikor tudom meg a végeredményt? Hogy keressek, vagy ne keressek én is? Edit tudta, ez az pillanat, amikor nyilatkoznia kell. Akarja-e a további kapcsolatot, amiből még bármi lehet, vagy most vágja el, itt a gyökerénél. Ezzel lemond mindenről, amit kaphat egy partnertől. Egy olyantól, aki, lám, sok mindenre képes azért, hogy vele megismerkedjen és... – Apa majd felhív, Edit! – mondta ekkor váratlanul Rama és huncut szeme felcsillant a kehely mögül. A felnőttek megkönnyebbülten nevettek, hisz a gyerek kisegítette őket a zavarukból, és ezzel tulajdonképpen véget is ért a különös beszélgetés, az első találkozásuk. Rama elszaladt az üres kehellyel a fagylaltpulthoz, Max az ujjain mutatta a férfinak, hogy négy gombócot tehet bele. Edit kis habozás után kezet nyújtott: – Akkor... a viszontlátásra. Nem akarta, mégis olyan hangon mondta ki, hogy a férfinak nem lehettek, nem maradhattak kétségei. Bár a tudata legalján Edit egy kicsit küzdött volna Max, és általában egy új kapcsolat ellen, ez a „harc” nagyon erőtlenre és rövidre sikeredett, olyannyira, hogy tulajdonképpen nem is volt. A kastély Zina és Aurora Editre függesztették a tekintetüket. Az asszony érezte a pillanat jelentőségét. Rosa ott volt a két térde között, szabadulni akart, hogy körbetipegje az anyját, kapaszkodva a ruhájában. Az asszony először nem akarta engedni, aztán rájött, hogy meg kell szokja: a kislánya egyre önállóbban közlekedik, hát elengedte. – Szóval miért félnek ettől annyira? – kérdezte végül. Zinától kapta a választ: – Mert az az asszonyság egy ronda boszorkány. És ezt nem a küllemére értem. Orella asszony egy világtól elfordult, arra acsarkodó, rendkívül rosszindulatú és rosszlelkű nő. Csak egy ember bírta ki vele mindeddig, az ott is szolgál nála, afféle mindenes. De ő ápolónőt keres, és olykor talál is. – Nem félek tőle. Ha jól fizet – adta Edit a karakánt, bár elgondolkoztatta, amit hallott. Aurora nyugtalanul mozdult:

– Nem akarjuk, hogy bajba kerüljön. Két napnál tovább még senki sem bírta nála. – Hát két napot én is kibírok – vélte Edit – Ha odavihetem a lányomat, kapok egy szobát, és jut időm Rosára is... Vagy túl sokat remélek? – Itt a telefonszám. Hívja fel – mondta Zina, de a hangjában nem is titkoltan ott bujkált az aggodalom. Hátha nagyon rossz tanácsot adnak ennek a szegény, idegen asszonynak, aki láthatóan jobb sorsot érdemel? Edit a mobiljáról hívta a számot. Elég sokáig kicsengett, végre felvették. Egy energikus, középkorú női hang szólt bele: – Germani-kastély. Brigitta beszél. – Jó estét, Edit Huizen vagyok, és ápolónőnek jelentkeznék Orella Germani asszony mellé. Kicsit meglepett csend következett, majd az a bizonyos Brigitta megállapította: – Maga nem warai, igaz? – Nem, két napja érkeztem ide. Özvegy vagyok, harminchárom éves, van egy pici gyerekem és munkát keresek. Dolgoztam kórházi ápolónőként, elvégeztem egy masszőrtanfolyamot is. – Talán nem tudja, mire vállalkozik... – kezdte volna az az ismeretlen Brigitta, de Edit határozottan közbevágott: – Ahogyan ön is sejti, a helybeliek felvilágosítottak. Sok rosszat mondtak az asszonyáról, és úgy sejtem, még a felét sem osztották meg velem. Én mégis úgy vélem, hasznomat vennék abban a házban. Megkockáztatom és elvállalom azt az állást. Brigitta hallgatott, aztán annyit mondott, várjon. Hosszú percek teltek el, bizonyára elment szólni az asszonyának. Végre visszajött: – Holnap délelőtt tízkor várjuk önt, Huizen kisasszony. Aurora azt mondta, másnap estig fenntartják a szobáját, nem kell érte fizetnie, de ha a kastélyból kirúgják – „ami biztosan bekövetkezik” – visszatérhet hozzájuk. Ám Edit elszánt volt, erősnek hitte magát, és ezért valóban erős volt. Megkapta a szükséges útmutatásokat. Időben indult, átment a város nyugati negyedén, majd annak szélén egy magas dombon megpillantotta a kastélyt. Persze az épület inkább egy nagyobb villa volt, de Edit úgy hallotta, a városban mindenki csak „kastélynak” nevezi. Fehér falak, itt-ott azért már hullott a vakolat. Kerítése régi és rozsdás, a kapuszárnyak helyén csak a két felmeredő kőoszlop maradt meg. De látszott, hogy a kis parkot gondozzák. A ház is rendben lévőnek tűnt. A tulajdonos talán az idők során kicsit elszegényedett, de továbbra is ura a helyzetnek – sugallta a látvány. Amikor Edit tíz óra előtt kilenc perccel lefékezett a főbejárat előtt, az kinyílt és jött Brigitta. Hogy ő az, Edit számára egy pillanatig sem volt kétséges. A közeledő nő olyan „brigittás” volt. Szigorú arc, körülbelül negyven év, egyenes tartás, meglehetősen szikár teremtés. De a szeme élénk, az arca nem barátságtalan. – Edit Huizen? Brigitta vagyok – a kézfogás kemény volt, rövid, katonás. – Én irányítom a személyzetet és gondoskodom mindenről. Edit benézett a kocsiba. Itt szerencsére árnyékban állhatott meg. Brigitta követte a tekintetét: – Idehozta a gyereket? – Hol hagytam volna? – kérdezett vissza az asszony, de barátságos hangon – Ellesz itt egy darabig. Mondjuk, míg Orella asszony kirúg, és már mehetünk is vissza a motelba. Brigitta Edit arcába pillantott, majd az órájára, és máris indult a ház felé: – Pontban tízkor várja magát. Csak a kérdésekre feleljen, semmi önálló kezdeményezés. A gyerekről egyelőre hallgasson. Átmentek a hallon. Pár nem túl értékes és nem túl szép festmény lógott a falon. A földszinten volt Orella asszony szobája, talán azért, mert bizonyára nehezére esik a lépcsőzés... Mielőtt bekopogott a magas, fehérre festett és régi mód sárgaréz kilincscsel ellátott ajtón, Brigitta halkan mondta: – Hetven múlott, önfejű, bizalmatlan, kibírhatatlan, sértegető. De ha ettől eltekintünk, egészen jól ki lehet vele jönni. „Ez magának sikerült, másnak meg nem!” – mondta volna Edit, de az ajtó megnyílt és egy... betegszobában találta magát. Mintha tényleg kórházban lennének. Fehér falak, kerekeken guruló kórházi ágy, gyógyszerszag. A sarokban egy masszázságy és egy elektromos meghajtású kerekes szék állt. Az ablakon át beözönlő fény

tette világossá a látványt. Az ágyban, felmagasítva deréktól, hálóingben ült egy nagyon csúnya öregasszony. Ráncos volt és ellenszenves. Az arca semmi jót nem ígért. De Edit látta a szemét, és az neki elég volt. Orella asszony kíváncsi volt rá, értette meg rögtön. Kíváncsi: ki az az idegen nő, aki bár tudja, mi vár rá, mégis erővel betolakodik az oroszlán barlangjába? – Asszonyom, megjött Edit Huizen asszony, aki ápolónőnek jelentkezett ön mellé. – Jónapot – mondta Edit. Vigyázott, ne látszódjon megalázkodónak. Kell a munka, igaz, de nem minden áron, és ezt valahogy a testtartása is kifejezte. Orella hangja elég erős volt, mintha nem is egy betegből jönne: – Nem tetszik nekem – mondta. Edit vigyázott, nehogy elfogja a düh, de valami azt súgta neki: talán eddig is az volt a baj, hogy senki sem „tette helyre” az öregasszonyt. Hát már mondta is: – Attól még lehet, hogy én tudok segíteni önnek. Brigitta sápadt arcán megjelent egy ijedt kifejezés. Attól félt, hogy ez a jöttment nőcske felingerli a gazdáját? – futott át Edit fején a gondolat, de már nem fékezhetett. Hát folytatta: – Volt már dolgom olyan pácienssel, aki utálta a világot, és mindenkit. Kiderült, csak a fájdalmak miatt gyűlt össze benne ennyi rosszindulat. Orella asszony szeme összeszűkült. Rosszindulat..? Még senki sem mondta a szemébe. Amit úgyis tudott. Nyelt egyet: – Maga hát azt hiszi, masszázzsal meg lehet változtatni az életet, a gondolatokat, az... embert? – Hát persze – vágta rá Edit gondolkodás nélkül – Ha elmúlik a fájdalom, másképpen látjuk majd a világot. – Mit tud maga a fájdalomról, ilyen fiatalon? – Köszönöm a bókot, de harminchárom vagyok, és fél éve halt meg a férjem, aki orvos volt. Afrikaiakat gyógyított a Szaharában. Egyedül maradtam egy hathónapos kislánnyal. Egy percig csönd volt, aztán az öregasszony szólt: – Húsz perc múlva jöjjön vissza. Addig Brigitta átsegít az asztalra. Brigitta pár orvosi papírt nyomott Edit kezébe. Kinn a folyosón végigolvasta őket. Már eléggé elszokott ettől az orvosi nyelvezettől. Egy helyi orvos, bizonyos doktor Rampor volt Orella asszony orvosa, aki valamilyen ízületi betegséget és izomsorvadást állapított meg – négy évvel ezelőtt. Azóta Orella asszony alig tud mozogni, vagy ágyban fekszik, vagy kerekes széken közlekedik. Amikor Brigitta kitárta az ajtót, Edit visszament a betegszobába. Letette a papírokat, és maga is nekikészülődött. Orella asszony egy bugyiban feküdt a masszázsasztalon. Edit farmerban volt, csak a blúzát dobta le, ne izzadja fele. Amikor megérintette az asszony bőrét, csodálkozott, milyen meleg. És később akármelyik végtagjához nyúlt, elsősorban a lábfejekhez, ott is érezte a száraz meleget. De ezt egyelőre nem tette szóvá. „Jó a végtagok vérellátása”, állapította meg. Már nagyon régen masszírozhatta valaki az asszonyt, mert most a leggyengébb érintésre is sziszegett, jajongott, olykor hangosan. Edit elhatározta, hogy ez így nem mehet tovább, még ha ez lesz itt az egyetlen fellépése is: – Hallgasson, asszonyom. Még azt hinné az ember, hogy tényleg fáj. Ez úgy megdöbbentette Orellát, hogy egy ideig szóhoz sem jutott. Edit arra használta ki az időt, hogy alaposan meggyúrja a vállát meg a lapockák alatt. Az asszony végül kinyögte: – Hogy mer leinteni engem? Ha nyögök, hát nyögök, ha sziszegek, sziszegek... Edit ekkor alaposan megszorongatta. Orella asszony szóhoz sem jutott. Most tényleg fájt neki, de Edit megnyugtatta: – Az olyan masszázs, amelyik nem fáj, semmit sem ér. Volt hát min gondolkoznia Orellának, még a következő fél órában is. Közben Edit látta azt a testet maga előtt, és habozás nélkül kritizálta is: – Mivel keveset mozog, az izmok petyhüdtek. Különösen a lábak. A túlsúly legalább tíz kiló, de lehet, van az tizenöt is. És a hajával is kéne már valamit csinálni, mert így szörnyen néz ki. Ezzel megint nyert pár percet. Orella úgy felháborodott, hogy csak tátogott, és nem szólt. Edit ekkor már az egyik lábánál járt, és bizony nem kímélte. Amikor az asztalt megkerülve átment a másik oldalra, végre szóhoz jutott: – Maga... maga szemtelen perszóna! Hogy beszél velem? Hogy jön ahhoz, hogy kritizáljon? Ezt senki sem merte megtenni! – Ezért nem is tudta meg az igazságot, asszonyom. Nem tudom, jó-e az önnek, ha

évekig túlsúlyos, tönkremegy a teste, de mindenki fél magától és nem meri megmondani, mi a helyzet. Én úgy veszem, ha idefogad, akkor azért teszi, mert én aztán mindent megmondok ám! Rá sem ismert magára! Mindig olyan csendes nő volt, tapintatos, ha nagyritkán össze is veszett valakivel, maga kereste a békülést. Nem beszélt így másokkal. De most valami furcsa dolog történt vele. Itt ez a jobb sorsra érdemes asszony, és valami azt súgta Editnek: segíthet rajta. De nem akart könyörögni, megalázkodni, mentegetőzni sem. Eléje tárta hát a valóságot. Amikor végeztek és Orella asszony egy törölközőt kapott maga elé, és már nyitotta a száját, hogy jól leteremtse Editet, a nő megelőzte: – Nem vagyok orvos, de azt hiszem, önt eddig félrekezelték. Erősíteni kellett volna az izmait, sőt az ízületeit is. Nem fektetni és kerekes széken jártatni. Ha beleegyezik abba, hogy naponta kétszer egy-egy órát masszírozzam, szombaton és vasárnap is, akkor egy hónap múlva rá sem fog ismerni önmagára. Erős lesz, magabiztos, és ami fő: újra megtanulhat járni! Orella lassan becsukta a száját. Hallgatott. Brigitta bejött és ketten együtt átsegítették az asszonyt, vissza az ágyába. Utána mindketten megtorpantak előtte. Orella asszony csukott szemmel mondta: – Brigitta, ez a masszőr... – Huizen asszony. Edit. – ...egyelőre maradjon. Napi kétszer egy-egy óra masszázs... Egy hét múlva meglátom, használ-e? Kimentek és Brigitta izgatottan fordult Edithez: – Ezt hogy csináltad? Ugye nem baj, ha tegeződünk? Csak a felét hallottam, a fülem az ajtón volt, de közben kétszer kiszaladtam az udvarra megnézni, nem ébredt-e fel a kislányod... – Meglátjuk, használ-e az őszinteség, mint fegyver és gyógymód. – mondta Edit, még csöppet sem magabiztosan. A következő órában az élete nagyon megváltozott. Először is megérezte, hogy a keze belefájdult a masszírozásba – rég elszokott tőle. Hát majd erre vigyázni kell, erősíteni és pihentetni. Aztán kapott egy szobát, amiben volt minden, még kis fürdőszoba is csatlakozott hozzá. Kiszedte a kocsiból az összehajtogatott gyerekágyat meg a járókát. Mire mindezzel végzett, szólították az ebédhez. A szakácsnő kedves volt és jól főzött, a kertész – egy idősebb férfi, aki tulajdonképpen mindenes is volt, például sofőr, ha szükség volt rá – megnézte a gyereket „Hát mostantól kezdve ilyen is lesz itt a kastélyban?” – kérdezte, majd folytatta az evést. Brigitta viselkedett a legkülönösebben: a kis Rosa őt teljesen elvarázsolta. Ebéd után, amikor magukra maradtak, Edit kiment a gyerekkel sétálni. Brigitta megvárta, míg ebéd után az asszonya elszundikál, mint máskor – bár ezúttal állítólag felpanaszolta, hogy a masszázs után fáj minden tagja! – kijött a parkba Edit után. Nézte a kocsiban fekvő kislányt, akinek ragyogó szeme is mintha az ő tekintetét kereste volna. – Neked nincs gyereked – Edit nem is kérdezte, inkább megállapította. Brigitta szaporán bólogatott. Leültek egy padra. – Negyven múltam tavasszal – kezdte Brigitta – Nézz rám, látod, hogy, csúnya vagyok? Tipikus vénlány. Most visszanézve azt hiszem, én eleve annak születtem. Voltak kapcsolataim, de sohasem estem teherbe, feleségül sem akart elvenni egyik pasas sem. Egy darabig kihasználtak, aztán eldobtak, és közben szépen elrohantak az évek. – Csak egy férfi kell, aki arra érdemes, és minden mehet a maga útján – mondta Edit, és persze rögtön Max Lennox jutott az eszébe. – Könnyű azt mondani. Még ha találnék is valakit, aki hajlandó... Negyvenen túl hogyan szüljek? És hová, kinek? – A kor nem akadály, szültek már nők jóval idősebben is – jelentette ki Edit – Nincsen senkid, akivel hajlandó lennél... belemenni egy ilyen kalandba? – Most már ott tartok, hogy férj sem kell. Csak lenne, lehetne egy gyermekem, te, én olyan boldog lennék! Egy ilyen csöppség, mint ez! – Férj, vagy társ nélkül nehezebb – figyelmeztette Edit. – Hiszen itt vagy te! Te is férj nélkül neveled a kislányodat. – Igen, de csak ideiglenesen. Ha megtalálom azt a férfit, akivel élhetek ezután, akkor vele fogok élni. A legjobb az olyan, akinek szintén van egy gyereke. Vagy több... Brigitta Rosát nézte, szemét befutotta a pára: – Van itt a városban egy férfi. Szabadnapomon vele szoktam menni mindenhová...

Olykor hozzá is. – Látom, kicsi Rosa nagy kedvet csinált neked egy saját gyerekhez. De tisztában vagy vele, mennyi gonddal jár az ilyesmi? Talán Orella sem tűrne meg téged az állásodban, ha az első évben éjjel-nappal a kicsivel foglalkoznál. – Hát... nem is tudom. De most nagyon tetszik az ötlet. Edit csak mosolygott. Délután négykor, amikor már tudta Brigittától, hogy az asszony felébredt, bekopogott hozzá. Melegítőben volt, tettre készen: – Eljött az idő, asszonyom. – Azért jött, hogy megkínozzon ismét? – Azért jöttem, hogy gyógyítsam, amennyire szerény tehetségemből telik. Orella összeszorított szájjal mászott át a masszázságyra, amint Edit odagurította a fekhelyét. Mire az asszony elhelyezkedett, mint délelőtt, Edit visszatolta az ágyat a helyére és nekiállt a munkának. Koradélután elővette laptopját, a neten megkereste ezt a masszázs-fajtát, amit valaha tanult, de keveset gyakorolt. Most figyelmesen átolvasta, és a következő órában beleadott apait-anyait. Orella néha kiabált, máskor csak az ágy szélét markolta. Edit úgy tett, mintha mindezt nem látná. Orella nem is tudta, hogy ez most még az enyhébb változat volt – egy-két nap múlva, ha pihennek egy kicsit az izmok, majd jobban rákapcsol, és akkor látszólag még durvább lesz! Mikor végzett, ismét odagurította az ágyat segített átkecmeregni a nőnek. Orella asszony igen megviselt állapotban volt, csak annyit nyögött ki: – Menjen innen, ne is lássam, maga szívtelen! – Holnap délelőtt tízkor, asszonyom – felelte Edit mosolyogva, és ment. Este felhívta a Tulipán Motelt: – Egyelőre nincs szükségem a szobámra. – De bármikor ismét szükség lehet rá! – így Zina, és Edit hallotta, hogy a háttérben, mint egy kis manó, kuncog a lánya is. Valahol a lelke mélyén csalódott volt: Max nem telefonált. De még csak nyolc óra múlt Rosa elaludt kis ágyában, Edit meg a laptopja előtt ült. Hirtelen eszébe jutott: lehel, hogy AZ fordítva is működik? Nemcsak őrá hatott Max közeledése, hanem ugyanezzel a módszerrel valahogy üzenhet is neki? Hát kisugározta a térbe: HÍVJ FEL! Persze voltak kétségei, nem nagyon hitt és bízott az ilyesmiben. Ezért annál nagyobb volt az öröme, amikor hirtelen fény gyúlt a képernyőn és egy ismeretlen számról hívta valaki. Biztos volt benne, hogy ez ő lesz – és nem tévedett. – Jó estét, kedves Edit. Max vagyok. – Jó estét. A sok-sok Max nevű ismerősöm közül melyik? – incselkedett a nő. És olyan jó volt ismét ilyen felhőtlennek lenni! A férfi persze „vette a lapot”: – Én a Lennox nevű Max vagyok. Tudja, akinek egyetlen megkülönböztető jele a rengeteg sok másik Max Lennoxtól, hogy van egy fekete kislánya! – Ja, az a Max..! Így már emlékszem, persze. Akkor üdvözlöm. Hogy van Rama? – Egészen jól, de azért mégsem múlott el nyomtalanul ez a mai kirándulás. Feltűnően gyakran emleget egy bizonyos hölgyet, akivel a temetőben ismerkedett meg, és akivel egy jót fagylaltozott később. Ebben is hasonlít rám. – Hogy maga is jót fagylaltozott velem? – Nem, hanem hogy azóta is emlegetem. És gondolok magára. Ez felért egy vallomással, de Edit nem az a nő volt, aki azonnal bedől az efféle dolgoknak. Hiszen a férfiak, főleg egy bizonyos cél elérése érdekében köztudottan mindenre képesek, a leginkább arra, hogy szerelmet mímeljenek. Ehhez nagyon értenek. Hát csak egy pillanatig gondolkodott, mit is válaszoljon erre: – Kedves Max Lennox, elfelejtkezett arról, hogy én bizony már elég régen elmúltam tizenhat éves, mondhatom a duplája is. – Ez most hogy jön ide? – Hát úgy, hogy amit a tinédzser lányok még elhisznek, azt én már nem. Nem veszem be az ilyen hirtelen jött... vallomásokat. – Csak azt mondtam, sokat gondolok magára, és ez igaz is. Edit szívét melengették a szavak, mégis továbbjátszott: – Tudja, nehéz ezt elhinni. – Annál nagyobb a kihívás nekem is, önnek is. Csak egy órát voltunk együtt, de nekem ez az óra sokat jelentett. Szeretném ismételni, és nem is csak egyszer. – Nocsak, de nagy lendületbe jött Lennox úr! – Max, ha kérhetem. És ne feledje, a max az a maximalista rövidítése is lehet éppenséggel, szoktam mondani: „az a minimum, hogy maximalisták legyünk”...

– Értem, szóval ön optimista. – Mi más lehetnék? Warában élek, és ez mindent elmond. Kisváros, szűk lehetőségek, ráadásul nincs feleségem, csak egy fekete kislányom, no képzelheti, az itteni pletykafészkeknek ezek a tények így együtt sok csemegét adnak. Pár éve élek itt, azóta szavakban már vagy tízszer összehoztak hol ezzel a helyi hajadonnal, hol azzal az elvált nővel, regéltek nagy és gyönyörű szerelmi történetet köztem és egy fekete nő között, aki az ő szájukban volt már cirkuszi artista, afrikai ország nagykövetasszonya, banktisztviselő és ki tudja még, micsoda... – Mindjárt megsajnálom, kedves Max, úgy is, mint a warai üldözöttek szövetségének egyik illusztris tagját. – Mosolyogjon csak, nem könnyű az élet. – Hát tényleg, nehéz is lehet visszavenni a folyton meg-megújuló támadásokat a nőtlensége ellen! – Bármennyire is mulatságosnak tartja, tényleg nehéz. Volt már olyan nő, csinos és tehetős, aki felajánlotta magát, de azzal a kikötéssel, hogy megszabadulok „attól a csúnya fekete kislánytól, akivel ugyebár mégsem mutatkozhatunk majd a jobb társaságokban”. – Ezt nem mondja komolyan! Vannak még ilyenek? – Mint hallotta, és nem is kevesen. Ezen Edit elgondolkozott volna, de most félig komolyan, félig tréfásan folytatta a témát: – Nekem nincsenek ilyen gondjaim. A férfiak amint meghallják, hogy özvegy vagyok egy csecsemővel, azonnal elstartolnak az ellenkező irányba, és azon a pályán igen rövid idő alatt igen nagy távolságot tesznek meg... De ön, mint warai lakos, bizonyára értékeli nehéz helyzetemet, ha megmondom, hol lakom és dolgozom mától. – Fogalmam sincsen! – A „kastélyban”. – Te jó ég! Eladta magát az ördögnek? – Az „ördög” is megszelídíthető. Azon vagyok. Így csevegtek még negyedórát, aztán jó éjt kívántak egymásnak. Edit lefeküdt. Ha azt hitte, az idegen helyen álmatlanul forgolódik majd, hát tévedett. Egy perc alatt elnyomta a jól megérdemelt, pihentető álom. Tíz nap A következő tíz napban csak két említésre méltó esemény történt. Az egyik főszereplője természetesen Orella asszony volt, aki egy héttel, és tizennégy masszázzsal Edit érkezése után egy nap megkockáztatta a merész kijelentést: – Mintha maga nem is lenne olyan elviselhetetlen nő... Edit. Edit csak mosolygott, Visszafogta magát, nehogy szokása szerint odacsípjen valamivel az asszonynak. Most nem kellett, sőt nem is volt szabad ilyesmit tennie. Igyekezett a maga módján kedvében járni Orellának. Amikor délelőtt tízkor bement hozzá, ezzel nyitott: – Jó reggelt, itt az inkvizítor! Újabb kínzás következik! – és derekasan meggyúrta Orellát, aki csak nyögött. Igaz, később már egyre ritkábban. Napközben Edit Rosával foglalkozott, vagy a neten tanulmányozta a masszázs-technikákat. Ha olvasott valamit ebben a témában, ami beleillett az általa már egykor tanult technikába, azt is becsatlakoztatta. Egyre magabiztosabb volt és tudta, hol árthatna a páciensnek – hát akkor és ott vigyázott. Visszaemlékezett a tanultakra, és óvatosan bár, de mind merészebben adagolta mindazt, ami a petyhüdt izmokat ismét életre keltette, és használt az ízületeknek is. Edit észrevette, hogy valami más is alakul az öregasszonyban. A mozgása napról napra magabiztosabb lett, bár kezdetben még látszott, hogy fél. Attól tartott, elesik, és ez az ő korában – mint másokkal oly gyakran megesik – combnyaktöréssel jár majd, vagy borda, de akár medencecsont is reccsenhet. Edit igyekezett mindig a közelében lenni, hogy Orella hamar legyőzze a félelmét. Tíz nap után ott tartottak, hogy Orella már maga kászálódott le az ágyáról, ha eljött az idő, és Edit segítségével, később már csak kartávolságról történő asszisztálása mellett ő maga ment át a masszázságyra. Egyszer meg is jegyezte: – Mintha az az ágy egyre messzebb lenne. – Hát persze, naponta tíz centivel odébb tolom – vágta rá Edit, és Orella nem tudta, komolyan beszél-e. De legyőzte azokat a tíz centiket is. Az orvosa, doktor Rampor hetente egyszer telefonált, és mint Brigitta mondta, havonta jött el megnézni a páciensét. Ilyenkor mindig kapott egy borítékot, azaz

pénzt is. Ez nagyon felháborította Editet. Michel ilyent soha nem tett, persze nem csak Afrikában, de akkor sem, amikor itthon dolgozott. – Minek kap pénzt, ha nem gyógyít? – Azt szokta mondani Orellának, hogy a betegsége ellen a mai orvostudomány semmit sem tehet, de ő legalább olyan szereket ír fel, amelyek lassítják a folyamatot. Érésére adta az asszonynak, hogy hetvenen túl már ez is nagy dolog és örüljön neki! – Hej, ha én is orvos lennék, de megmutatnám annak a nyomorultnak, merre van a kijárat, de végleg! – Miért, szerinted mi a helyzet? – Orella szépen javul, bár ezt még ő maga sem vette észre. Vagy nem meri elhinni. De azt hiszem, érzi az agya és főleg érzi a szervezete, hogy változnak a dolgok. De ehhez még idő kell. A napi két masszázs, ha nem is tesz csodákat, igen szépen javítja az izmok állapotát. Remélem, az ízületek sem romlanak tovább. Érzem a kezem alatt, az ujjaimmal, hogy nincs olyan nagy baja, mint az a Rampor vagy hogy is hívják, mondja neki. Csak mivel évek óta nem mozgott szinte semmit, hát pár hónap kell, míg visszaállítom a normális állapotot. – Azt mondod, fog még járni is? – Brigitta szeme felcsillant. A két nő egy percig nézte egymást, aztán Edit óvatosan csak annyit mondott: – Mindent megteszek, hogy viszonylag egészséges legyen. Gyanús volt neki Brigitta. Ahogyan a szeme csillogott... Hirtelen rákérdezett: – Mi történt veled? Mert valami történt az utolsó héten, abban biztos vagyok. Brigitta körülnézett, majd megfogta Edit kezét, húzta maga után, ki a kastélyból a parkba. Edit egyszerre látta fonáknak a helyzetet – két ilyen korú nő kézen fogva szalad, akár a tini lányok, még jó, hogy nem vihognak közben megszakítás nélkül, ami olyannyira jellemző arra a korosztályra! – másfelől viszont örült, hogy Brigitta ilyen bizalommal viseltetik iránta. Olyasmit fog most hallani, amit ez a nő nem oszt meg senki mással, ebben biztos lehetett. Jót tett a futás, a friss levegő, kipirult az arcuk és sokkal jobban érezték magukat, mint odabent a régi falak között. Csak a fák alatt torpantak meg. Brigitta arcán a vidámság és a gond váltakozva jelent meg: – Tudom, hogy ostobaság, de vállalom, vállalnom kell! Már meg is beszéltem Egonnal... – Stop, stop! Első kérdés: miről van szó? Második: mit vállaltál? Harmadik: ki az az Egon? Brigitta mélyet lélegzett, próbált lecsillapodni, és ez részben sikerült is neki: – A válaszok sorban: a gyerekről van szó. Az én gyerekemről... Vállalom, bármilyen nehéz is lesz! Beszéltem erről Egonnal, tudod, a férfi, akivel olykor járok... Elég felemás kapcsolat, szó se róla, eddig csak a szex tartotta össze, és talán így is marad... egy ideig. Szóval Egon vállalta, hogy apja lesz a gyerekemnek, a nevére is veszi, de nem kell emiatt feleségül vennie és nem is kérem majd tőle, hogy tartásdíjat fizessen. Sőt, a gyerek nem is fogja őt ismerni. Edit is örült, de voltak ellenvetései. Például szívesen megkérdezte volna, mit fog csinálni Brigitta, amikor elmegy szülni. Orella nyilván valaki mást vesz fel a helyére, és amikor visszajönne, már be lesz töltve a helye... De látva a nő lelkesedését, nem akarta most ilyen kérdésekkel zavarni Igazából, a lelke mélyén vele örült. Brigitta még nem fejezte be: – Engedd meg, hogy egy kicsit foglalkozzam Rosával! Ez nekem jó gyakorlás lesz. Hadd tegyem tisztába a kicsit, olykor hadd etessem, gügyögjek hozzá, menjek vele sétálni, altassam el délután a kocsiban a parkban..! Edit mosolygott. – Rendben van, egy kivételével mindenbe teleegyezem. – És mi az a kivétel? – A gügyögés..! Meg ne halljam, hogy ilyesmit csinálsz, ettől a gyerekem megáll a fejlődésben. Brigitta nem tudta, tréfál-e vagy komolyan úgy hiszi, mindenesetre megígérte: „gügyögés törölve”. Max, aki két- háromnaponta hívta, és folyton találkozásért nyaggatta, most örömmel hallotta az asszony bejelentését: – Kedves lovag, ha tényleg igaz, hogy olyannyira vágyakozik már egy vetem való találkozásra... – Netán ebédre kettesben egy romantikus helyen...

– Például. Akkor most ütött az óra! – Értem, kedves Edit, és nagyon, nagyon örülök. Tizenkettőig dolgozom, de utána szabaddá teszem magamat. Jó az, ha fél egykor ott vagyok? – Igen. De ne hajtson be a kastélyhoz, kisétálok a bejáratig. Egyre közelebb Brigitta természetesen elvállalta, hogy felügyel a kicsire. Rosa jókedvű volt, és ahogyan közeledett a 12.30, úgy lett az Edit is. Mire kisétált a kastélypark bejáratához, ahol a két magányos kőoszlop meredt az égre, a keskeny aszfaltcsíkon felbukkant egy nem túl nagy, de modem kocsi. Edit nem sokat értett a járművekhez, de azt tudta, hogy ez egy hibrid autó. Vagyis elektromosan és benzinnel is hajtható. A férfi kiugrott, és kitárta a kocsi ajtaját Edit előtt. Nem is köszöntek egymásnak. Max aztán visszaült és elegánsan megfordult a járművel. Meglepő volt a csönd, a motor alig zúgott. – Hát üdvözlöm, Edit Huizen. – Üdv, Maximilien Lennox. Egymásra mosolyogtak, majd Edit megkérdezte: – Maga már tudja, mivel foglalkozom, meséltem arról, hogy szédületesen felívelő karrierem egyik csúcspontján állok, mint Orella asszony házi masszőre, napi kétszeri bevetéssel. És mit kell tudnom magáról? – Nem kérdezte meg senkitől? – a férfi alig akarta elhinni. De Edit megmagyarázta: – A kastély úgy úszik a Wara-tengeren, mint egy magányos sziget az óceánon. Bár talán lehetne infókat beszerezni, de ezzel kiadnám magamat azoknak, akiktől maga felől érdeklődöm. Ezért aztán a kedves neve még nem hangzott el a kastély falai között. – Ez aztán a nyakatekert gondolkodásmód! – Csak konspiráltam. Észrevette, hogy a város helyett a közeli dombok felé fordultak. Meglátott az út mellett egy reklámtáblát – panoráma-kilátással rendelkező éttermet hirdetett. Szóval odamennek. És csakugyan, tíz percig sem tátott az út. Warában voltak, ám nem a városban. Az étteremben nem volt túl sok vendég. Az eget fátyolfelhők takarták, a nap mintha sütött volna, mégsem. És nem volt sem hideg, sem meleg. Még azt is megkockáztattak, hogy kiültek a teraszra. – Rama tényleg emleget engem? – A gyerekek ösztönlények, Rama is az, de már nem sokáig. Az óvoda is rontott ezen, az iskola meg majd vígképpen eltörli. – De mit? – Azt, hogy érzi a hozzá közelállók gondolatát, akaratát. Sok gyerek van ezzel így, azt is megkockáztatnám, hogy egy ideig minden gyerek szabadon szárnyaló, ráadásul para-képességekkel rendelkező lény. Akiket persze a felnőttek világa nem vesz emberszámba, „hiszen csak gyerek”, és elnyomják mindazt, amit születésükkel hoznak magukkal. Mi is ilyenek voltunk, csak már nem emlékszünk rá. Rama érezte az elmúlt tíz napban, hogy gyakran gondolok magára. Néha rajtakaptam, hogy ül az asztalnál, úgymond „rajzol”, de közben lopva az én arcomat figyeli. Néhányszor rá is kérdezett: „Apa, mi van azzal a nénivel, akivel fagylaltoztunk?” Máskor meg: „Mondd, apa, mikor találkozol azzal a nénivel?” Már nem is teszi hozzá, melyik néniről van szó, mert biztos benne, hogy én is arra gondolok. Aztán készített egy rajzot is, tegnap vagy tegnapelőtt, amelyen ő tol egy gyerekkocsit – no persze, a kocsi rettenetes tákolmány, de fekszik benne valaki, és nem nehéz kitalálni, hogy az ön csecsemő gyermekéről van szó. Aki tolja, az viszont nagyon is fekete. Vagyis Ramát foglalkoztatja az, hogy esetleg mi... összekerülünk. Megrendelték az ételt, az üdítőket. Nézték egymást. Edit látta a férfi kicsit kopaszodó és ezáltal magasabb homlokát. A férfi meg nézte az asszony gesztenyebarna haját, amely olyan szépen keretezte az arcát. – Maga nagyon szép – mondta váratlanul A pincér éppen feléjük tartott az italokkal; meghallotta a mondatot, átérezte a pillanat fontosságát, hát másfelé kanyarodott a tálcával, tett egy kört az étterem teraszán, mint aki ellenőrzi a kilátást, csak utána jött vissza, mintha most érkezne. Ezért tényleg most érkezett. Edit nézte a férfit. A pincér végzett, elment, Edit pedig annyit mondott: – Minden, amit mondok, felhasználható lesz ellenem, így mondják a filmekben, igaz? Hát tulajdonképpen már én is mondtam valami szépet magának – azzal, hogy

eljöttem ide. A férfi értette. Van, aki a másik szépségét dicséri, a másik meg tettekkel dicséri partnerét. „Nem vagyok neki közömbös”, értette meg a férfi. De ez, ahelyett hogy megnyugtatta volna, máris tettekre ösztönözte: – Máskor, máshol is találkozhatnánk. – Egyetértek. Én naponta kétszer masszírozom a kastély úrnőjét, délelőtt tízkor és délután négykor, azonkívül elméletileg szabad lennék, de ott van Rosa. – Kitalálok valamit – ígérte a férfi – Nekem sem könnyű Ramával. De van egy szomszédasszony, aki nagyon kedveli, és Rama is szereti őt. Oda szívesen elmegy pár órára. Edit a tányér fölött rámosolygott a férfira: – Akkor most vége a sunnyogásnak. – Tessék..? – Fél órája kérdeztem először, mivel foglalkozik a kedves asztaltársam, de nem kaptam választ. Nem meri bevallani, hogy egyszerű kétkezi vezérigazgató? – Vagy elhallgatom, hogy sofőr vagyok a köztisztaságnál? – Netán ön itt a polgármester? – Vagy ami még rosszabb: az adóhivatal főnöke..? Így évődtek, aztán egyszer csak a férfi arca elkomolyodott és kimondta: – Gyermekorvos vagyok. Edit csak nézett. Egy pillanatig komoly volt, aztán úgy tett, mint akit meglőttek. Játékosan a fejéhez kapott, két öklét a halántékára szorította, ideoda lengett a széken – szerencsére a teraszon rajtuk kívül nem volt más vendég – majd hirtelen abbahagyta. A férfira nézett: – Úgy látszik, ez az én végzetem. Az orvosok. – A férje is orvos volt – kérdezte a férfi, úgy tett, mintha nem tudná. De nem tudott jól hazudni, a hangja, a szeme elárulta. Edit kérdőn nézett vissza, mire Max magába szállt és elismerte: – A Huizen névre kerestem rá a neten. Még azt sem tudtam, hogy kolléga volt. Csak azt, hogy maguk vagy elváltak, vagy hogy az a Huizen nevű úr... meghalt. Nyomról nyomra haladva, eljutottam hozzá. Sőt, vele kapcsolatban még magáról is van egy kevés adat a neten. A legtöbb embernek fogalma sincsen, mennyi nyomot hagy maga után a világhálón. – Jó, hogy mondja! – így Edit – Amint hazaérek, leülök a gép elé, és beírom a keresőbe: Maximilien... – Max! – ...Lennox. És ha csúnya dolgokat találok ott? Mondjuk, a múltjából? Max csak mosolygott. Rejtélyes volt ez a mosoly, de az sem sokkal világosabb, amit még hozzátett: – Nagyon is kiszámítható és rendes voltam mindig. Nem lázadoztam, nem rúgtam ki a hámból jobban, mint mások, a diáktársak... Amint elvégeztem az egyetemet, már tudtam, hogy gyermekorvos akarok lenni. Két évet húztam le gyakorlaton két városban, egyetemi klinikákon. Huszonhét éves koromtól praktizálok, és néhány éve vagyok Warában. Az elődöm nyugdíjba ment, én vettem meg a praxisát. Ennyi a történet! Editnek volt egy halvány rosszérzése, de nagyon halvány. Nem is tudta volna megfogalmazni, mi az. De azért apró gyanakvás ült a hangjában és talán a tekintetében is, amikor rákérdezett: – Tényleg nincs semmi más? A történet nekem még nem gömbölyű. Valami hiányzik. Max értette: – Rama? – Például – Edit ugyan nem a kislányra gondolt. Valahol valami még nincs rendben a sztorival, úgy érezte. Mindezt a férfiból vélte kisugározni. Most ő lett olyan „ösztönlény”, amilyenek a gyerekek, de ez tényleg csak egy nagyon rövid pillanatig tartott, aztán elmúlt. Max Lennox mosolygott: – A waraiak már egy egész legendát költöttek a kislányom köré. Volt abban afrikai törzsfőnök világszép leánya, én meg egy a nagy fehér doktor lettem, aki Afrikában dolgozott, nagy volt a szerelem, a csodaszép ébenbőrű királykisasszony teherbe esett, mire zord és talán nem csak a bőrét illetően sötét atyja kitagadta, sőt elűzték őt, velem együtt... No, valami ilyesmi... – És mi a valóság? – Hát... Most csak annyit mondok erről, hogy sohasem dolgoztam Afrikában orvosként egy napig sem. Egyetlen egyszer jártam a Szaharától délre, akkor is

csak mint turista. A többit meg... akkor mondom el, ha már jobban megbízhatok magában. Ez mintha azt sugallta volna, hogy valami törvénytelen dologról lenne szó? Edit most nem gondolkozott ezen. Majd este, elalvás előtt, esetleg alvás helyett. A vacsora végén összetegeződtek. Ez valahogy olyan természetes volt, hogy most már visszamenőleg csodálkoztak, eddig miért nem tették? De Edit ismerte ezt a csapdát, tudta: akivel tegeződünk, annak adott esetben esetleg többet is megengedünk, mint másoknak. És a tegeződés magában hordja a primitív bizalmaskodás veszélyét is. Hát csak csínyján! – figyelmeztette önmagát. Délután három múlott, amikor a férfi kitette őt a kastély kapuja előtt. „Otthon” szerencsére minden rendben volt. Rosa csilingelve nevetett, Brigitta szeme gyanúsan fénylett. Valószínűleg ezekben az órákban győzte meg magát végleg – vagy kicsi Rosa győzte meg őt arról, hogy neki is kell egy ilyen felfalni való csöppség, egy ilyen édes jószág..? Brigitta most másról nem is tudott beszélni, csak a kicsiről. Edit nem volt babonás, de éppen a tizenharmadik napon történt egy kellemetlen eset, ami majdnem keresztülhúzta a számításait. Éppen végzett a délelőtti beavatkozássá: a masszázs után Orella asszony már teljesen egyedül, minden segítség nélkül szállt le az asztalról, ballagott el a méterekkel távolabb álló ágyához, de éppenséggel nem feküdt vissza – talán nem is akart? Brigitta jött be, hiszen éppen tizenegy óra volt. Nagyot nézett, hogy asszonya a saját lábán állt. Orella kért egy széket és hálóköntösben ült rajta. – Rampor doktor van itt Orella intett nekik, hogy menjenek ki. Brigitta az ajtó előtt csak annyit súgott Editnek: „No, most lesz nemulass!”, és ment a hallba a doktorért. Edit felment a szobába. Nem telt bele negyedóra, halotta, hogy Brigitta közeledik, és egy dörmögő, de csöppet sem nyugodt férfihang. Edit sejtette, az orvos azért jön, hogy őt vagy megdicsérje, vagy letolja. Sokkal valószínűbb volt a letolás, hiszen ő, a kis masszőr, beleavatkozott Orella asszony gyógyításába. Brigitta elejtett szavai is erre utaltak. Lázasan töprengett, mert bár ketten lesznek, azért valamiképpen meg kéne őriznie az utókornak, vagy akár más céllal is minden szót, ami itt elhangzik majd. Azok ketten már majdnem az ajtaja elé értek, amikor eszébe jutott a mobiltelefon. Azon van ilyen lehetőség! Előkapta, beállította. Akkor kopogtattak az ajtón. Edit még melegítőben volt, a szíve fölötti kis zsebébe csúsztatta a telefont. Brigitta be sem mert jönni. A kopogás után, válaszra sem várva, kivágódott az ajtó és egy ötvenes, nagyhajú, széles szájú, nagyorrú, őszes férfi viharzott be. Olyan volt, mint egy vidéki zenetanár, mindenesetre nem volt rajta semmi, ami orvosra emlékeztette volna a szemlélőt. De persze ez nem bűn. Ez még nem. De ami ekkor következett... – Maga, maga az a Huizen, vagy hogy is hívják? Azt hiszi, ért valamit a szakmához, a gyógyításhoz, csak azért, mert orvos volt a férje? Egy kis masszőr ne avatkozzon bele a gyógyítási folyamatokba! Feljelentem magát, bíróság elé viszem, amiért a megkérdezésem és engedélyem nélkül megkezdte Orella asszony gyógyítását, maga... maga kuruzsló! Tönkretette az eddigi eredményeimet! Ordított volna tovább, de Edit... elnevette magát. Erre a reakcióra az ellenfele egyáltalán nem számított. Edit nagyon magabiztos volt attól, hogy tudta: minden szavát felveszi a gép. És úgy látta helyesnek, ha egy kicsit elveszi most a kedvét ennek a férfinak. Megtette: – Nem inkább az a baj, hogy ezután nem kapja meg a havi borítékját? Pedig úgy tudom, tilos elfogadni efféle borravalót a páciensektől. – De kérem... kérem... Magának semmi köze ehhez! – Ezer euró havonta azért nem kevés – jegyezte meg Edit, most már komolyabban. Fogalma sem volt, mennyi szokott lenni a borítékban, ezer euró biztosan nem. Szándékosan provokálta, és a buta doktor lépre ment: – Miféle ezer? Miről zagyvál itt össze-vissza, hiszen az csak ötszáz! – Köszönöm, hogy pontosította az összeget. A bíróság nyilván értékeli majd a beismerését! – Miféle beismerést? Ne terelje másra a szót! Arról van szó, hogy milyen állapotváltozást okozott Orella asszonynál a kuruzslásával! – Hát változást tényleg okoztam – helyeselt Edit – Nincs két hete, hogy először láttam, és még menni sem tudott. Most meg magától mászik fel és le az asztalról, a mozgása sokat javult, és a közérzete is! Érdekes módon ez az a változás, doktor úr, amit ön három év alatt sem tudott elérni! Vagy nem is akart? Hiszen

ha az asszony meggyógyul, akkor ön nem számíthat tovább a havi ötszázra! Ezért stagnál Orella asszony állapota immár évek óta. Majd jöjjön vissza pár hét múlva, még azt is megláthatja, hogy a hölgy futni fog! Gondolom, doktor, ön fut majd elől, mert ha rájön a maga trükkjére, kikergeti innen végleg. Akkor jobb, ha a kastélyba többé be sem teszi a lábát. Kérdezem én ezek után, Rampor „doktor” úr: ki is itt a kuruzsló..? Rampor a szívéhez kapott. Zihált, igen csúnyán nézett Editre, majd kitántorgott a folyosóra. Néhány perc múlva Edit a telefonról még egyszer végighallgatta a beszélgetést, aztán a számítógépe segítségével lemásolta és áttette egy lemezre. Mindig jó, ha van belőle több is. Délután négykor ment be ismét Orelláho: Az asszony csak feküdt és nézett maga elé. – Nem kéne tovább erőltetnünk ezt a masszírozást – mondta halkan. – Csak nem megijedt az öreg kuruzslótól – vont vállat Edit – Szerintem ideje lenne őt végleg nyugdíjba küldeni. – Hiszen csak ötvenvalahány éves... – Azért, amit tett, korábban is elküldhetik – Edit elővette a telefonját és lejátszotta a beszélgetést az asszonynak. Orella kitágult szemmel hallgatta, aztán a haragtól az orrlyukai is kitágultak. A végén ledobta magáról a takarót, minden segítség nélkül lekászálódott az ágyáról, elment a masszírozó ágyig, és felfeküdt rá. Szavak nélkül is elmondta, mit gondol Rampor doktorról. És azt is, hogy mit gondol Editről és módszeréről. Csak egy órával később, amikor véget ért a masszázs, kérdezte meg Orella: – Mondja, Edit, van másolata erről a beszélgetésről? – Természetesen. – Kérek egyet! – vágta rá Orella, és nem magyarázott semmit. De Edit még aznap este beküldte neki az egyik másolatot Brigittával. Azután amikor eljött az este, most – életében először – Ő hívta fel Maxot. Neki is elmesélte az esetet. – Rampor egy ökör – jegyezte meg Max a maga rövid, szókimondó stílusában – Ha feljelentene téged, én és néhány kollégám elmegyünk tanúskodni melletted. Elmondunk néhány régi, eltussolt esetét, amikor egyik-másik páciense bele is halt a „kezelésébe”. Éppen ideje, hogy véget vessenek az ámokfutásának... Különben hogy vagy? – Különben jól vagyok. De lehetnék jobban is... – mondta látszólag kétértelműen, valójában eléggé egyértelműen. És ezt a férfi is értette: – Dolgozom rajta, hogy egy este együtt lehessünk. Többet nem mondott. De negyedórával később visszahívta Editet: – Megoldható a ma este..? – Igen, de nem sokáig. Nem hagyhatom magára a gyereket egész éjszakára. Nyíltan beszéltek, ha nem is mondtak ki mindent. Hiszen tudták. Érezték. „Ösztönlények vagyunk” – futott át az asszony fején. – Nyolcra érted megyek, legyél a kapunál. És minden úgy történt, ahogyan eltervezték. Brigitta örömmel vállalta, hogy figyel Rosára. Este nyolckor Orella asszony még tévézni szokott – nem sokáig – aztán elalszik. Így aztán Brigitta nyolc előtt pár perccel egyszerűen beköltözött Edit szobájába és ott olvasott. El kell ismerni, hogy Brigitta uralkodott a kíváncsiságán. Bár nyilvánvaló volt, hogy ebben az időpontban Edit nem valami hivatalos ügyet megy intézni, mégsem kérdezett semmit. Edit értékelte a diszkréciót, és sebes léptekkel ment ki a kapuhoz. Egyszerre értek oda, a forduló kocsi fényszórói végigszaladtak az asszonyon. Edit beült a már ismerős kocsiba. Amikor elindultak, a férfi keze a sötétben is rátalált Edit kezére. Biztatóan megszorította, mintha mondaná: „Ne félj, ne tarts semmitől!” Max tudhatta, hogy Editnek némi bíztatásra van szüksége. Hiszen ha belegondolt: mit tud ő erről a Max Lennoxról? Túl keveset ahhoz, hogy egy fagylaltozás és egy ebéd után máris elmenjen a lakására... Bizony Edit sem győzött csodálkozni magán. A szót – szerelem – még nem merte kimondani. Gondolatban sem. Pedig érezte, hogyan terjednek szét benne az érzések. Utoljára akkor érzett ilyesmit, amikor Michel... De nem, most nem szabad Michelre gondolnia. Ha tényleg van túlvilág, és ott van Michel, látjaérzékeli, mi történik a szeretteivel ebben a világban, hát most látja ezt is. De Michel jó ember volt, és tudja, hogy az asszony, akit harminchárom évesen magára hagyott, nem fog egyedül megöregedni, az ő emlékét ápolva. Az nem lenne

természetes. Ezzel – hitte – túl is lépett a problémázáson. Most igyekezett a jelenre koncentrálni. Észrevette, hogy a férfi is feszült. Ennek nem tudta az okát. Végül is: bizonyára akadtak nőügyei itt a városban is. Nem kezdő, harmincnégy éves, sokat tapasztalt férfi lehet. Edit szerette volna megnyugtatni magát, hogy nem döntött rosszul. Sokat nyomott a latban Rama is. Ha egy férfi, ráadásul egyedülálló, magára vállalja, hogy egy fekete kislányt nevel fel itt Európa közepén, ráadásul sokszor nem éppen megértő kisvárosi környezetben, az nem lehet rossz ember. De azért voltak fenntartásai és félelmei. Igyekezett mindezt legyűrni. Nem is nagyon figyelte, merre mennek. Nemsokára kivilágított utcákon haladtak, majd egy másik negyed szélén, alig pár háznyira a saroktól, a kocsi a járda mellé állt. Négylakásos társasháznak tűnt, amit Edit látott. Szépen kiépített autófeljáró több járműnek... garázsok... kis kert. Edit kiszállt, az orrát megcsapta az őszi növények illata. Itt nemrégen futó zápor lehetett, nedvesen csillant a járda, de enyhe volt a levegő. Csak a csillagok nem látszottak: még kósza felhők ültek az égen. Edit kíváncsi volt a lakásra, de először nem sokat látott belőle. Félhomály volt mindenhol. – Ezek az éjszakai fények. Rama érzékeny a fényre, aludni csak teljes sötétségben tud. – magyarázta a férfi, majd a falhoz nyúlt, és hirtelen normális fényerő öntötte el a lakást – De ő most nincs itt, hát tobzódjunk a fényben! Míg Max a szobákban is elhúzta a függönyöket, Edit diszkréten körbement, belesett a nyitott ajtókon. Nem volt nehéz felismernie Rama szobáját: a rend nem volt éppen jellemző benne. Játékok hevertek a padlón, és néhány rajzlap egy asztalon. A lakás jó ízléssel volt berendezve. A világért sem túl sok bútor, csak a legszükségesebbek, azokon viszont látszott, hogy minden minőségi, sokáig kitartanak majd. Kevés kép a falakon, főleg modernek, de úgy tűnt, egyik sem tucatáru. Mindegyiknek volt jelentése, mindegyik magához vonzotta a tekintetet. Edit kicsit tanácstalanul torpant meg a lakás közepén, a kis nappaliban. Különösen érezte magát. Hirtelen magányos lett és bizonytalan. Nagyon régen nem volt férfival. Max bejött rápillantott – és olvasott a gondolataiban. Azonnal megértette őt. Visszavett a fényekből, csak a fürdőszobában hagyott teljes világítást, annak ajtaját kitárta. A ház többi része homályba borult. A férfi megtorpant a nő mögött, finoman és szelíden átölelte: a keze még csak a derekán volt. Állát Edit vállára tette és a fülébe súgta: – Nyugodj meg. Minden rendben lesz. Jó lesz... Edit külön hálás volt azért, hogy Max ennyire átérzi az ő helyzetét. Mindig empatikus férfi társaságára vágyott. Akivel nem is kell beszélni, aki a legtöbbször szavak nélkül is érti-érzi őt. Ha meg ez fordítva is igaz – hát az lenne maga a tökéletesség! Lehet, hogy ez az az eset, Max a férfi, akit a sors neki rendelt? A férfi két keze ekkor feljebb csúszott. Edit érezte, hogy mindkét melle egyszerre lett fogoly. De a „rabtartók” szelídek voltak, mégis érzékiek. Amikor Max a kezeiben érezte Edit kebleit, érezte a nő vágyát is. Az asszony egész testében megremegett. Ettől a kettős érintéstől tért vissza belé a vágy, amit mesterségesen altatott már régóta. Michel halála óta. Edit érezte a ruhája anyagán is átsütő fonóságot, ami Max ujjaiból áradt. Reszketett a térde, annyira kívánta már a szexet. Ugyanakkor egy kicsit szégyellte magát önmaga előtt is. Hogyan adhatja át magát ennek az állatias vágyakozásnak, rögtön az első érintésre? Attól is tartott, mit gondol majd róla Max. De ez csak egy villanás volt az agyában, mert rögtön ott volt helyette a makacs gondolat: „Nem baj, ha tudja, mire vagyok képes. És különben is, ennyi önmegtartóztatás után talán nem természetes, hogy kell végre egy férfi..?” Max bizonyára tudta, értette mindezt. És egyikük sem akart most beszélni. Bármilyen szó vagy félhang is csak megzavarta volna azt, aminek történnie kellett. Megvan annak a maga természetes ritmusa. Adjuk át neki magunkat, és akkor minden természetes és szép lesz – gondolta még Edit. Mert utána már nem sokat gondolkodott. A vágy elragadta. Aminthogy Maxot is. Ketten voltak a házban – a világban. Minden más megszűnt létezni, kívül esett rajtuk tehát nem létezett. A férfi felkapta a nőt, a karjaiban vitte a hálószobába. Finoman helyezte az ágyra és kezdte vetkőztetni. Persze nem sokra ment, főleg a félhomályban, nem is látta, melyik ruhadarabnak hol a gombja. Edit segített neki, vetkőzött és vetkőztetett. Amikor végre ledobták a padlóra az

utolsó darabot is, már semmi sem állíthatta meg őket. Olyanok voltak, mint a kamaszok, akik először látják meg a másik testét és csak a birtokbavétel érdekli őket, semmi más. Mohón igyekeznek minél közelebb kerülni a másikhoz, és persze minél gyorsabban... De aztán csillapodtak. A férfi simogatni kezdte Editet, aki ezt nagyon élvezte. A felismerés, hogy íme, itt van egy férfi, akinek ő kell, éppen ő és csak ő – betöltötte a teljes tudatát. Már önmagában is elégedettséget, sőt valamiféle bódulatot okozott. Meg kellett értenie, hogy nem csúnya és megvetendő asszony ő. Bármit tett is mostanában, akárhogyan csapta be a világot, azért van, aki a nőt és az embert is látja benne. Max végtelenül kedves volt még szex közben is. Nem tett egyetlen olyan mozdulatot sem, ami ne tetszett volna a partnerének. Nem bántotta, nem sértette meg őt, nem kezelte le. Nem volt ő most férfi abban az értelemben, ahogyan azt a macsók értelmezik. Nem gyűrte Editet maga alá: egy pillanatig sem volt az asszonynak olyan érzése, hogy a férfi most elsősorban önmagára gondol, őt figyelmen kívül hagyja. Éppen ellenkezőleg. Érezte, hogy Max még a legönfeledtebb pillanatokban is gondol rá, hogy mindent úgy tesz: Editnek legyen jó elsősorban, ő csak az asszony után következett. Edithez ez persze akkor csak egy szűrőn jutott el, a tudata beszűkült. Most minden, ami volt, van és talán lesz is – ott volt vele együtt azon az ágyon. A még idegen ágyon. De mire a szerelmeskedésük véget ért, az ágy sem volt már idegen, fészekké lett, a kéj fészke. Ahol egyszerre volt kényelmes heverni a puha párnák között, meg volt megannyi öröm, amit a másikban leltek fel. Edit nem tudta, mennyi idő telt el. Csak azt, hogy nagyon jó neki. Max igazán értett a szexhez. Ínyenc volt, aki nem a mennyiségre hajtott. Valamilyen értelemben Edit úgy is érezhette, hogy a férfi „kiszolgálja” őt, mert tényleg mindent megtett, hogy előbb neki legyen jó. Az asszony valósággal beleborzongott, amikor egyszer csak azt érezte, hogy a férfi az ágyékánál lélegzik. Forró levegő tört ki a tüdejéből, amikor szelíd erőszakkal szétnyitotta Edit combjait. Az asszony tudta, mi következik, nagyritkán Michellel is csinálták ezt. De az messze nem volt ilyen jó. Max itt sem sietett. Volt, hogy kis szünetet tartott, ilyenkor az asszony remegve várta a folytatást. Minden porcikája kívánta Maxot, aki biztosan tudta, érezte ezt is. De nem sietett el semmit. Megint közeledett, újra belemerült az asszony erdejébe, nyelvével megtalálta azt a pontot, amitől aztán Edit csak halkan sikongatott. Eleinte még attól tartott, hogy a szomszédok meghallják és persze felismerik a hangokat. Tudni fogják hát, hogy a doktor úrnak hölgyvendége van. „Na és akkor? Kit érdekel?” – mondta benne egy addig sosem hallott hang, akiről csak jóval később állapította meg, hogy az is ő, az is az ő hangja, gondolata, véleménye. Most egyre jobban belemerült egy mézédes folyadékba, zöldes árnyak vették körül, de valahol már ott izzott egy piros árnyalat is. Mint a láva, jött fel alulról: Max megint szünetet tartott, de Edit keze ekkor már kereste a férfi fejét, a legszívesebben belemarkolt volna a hajába, végül mégis a tarkóját nyomta magához, magába. Már nem is hallotta, hogy szavak helyett csak halkan hörög a kéjtől, most mindjárt nagyon jó lesz, most... MOST! Akkorát sikoltott, hogy visszaverték a falak! Vagy csak ő hitte így? Önnön kiáltását hallotta hangosabbnak a valóságosnál? De most ennek sem volt jelentősége. Max visszajött az ágyra, és az asszony mellé feküdt. Tudta, hogy még le kell csillapítani azt a kéjt, amit Edit érzett az imént. Hát most játékos ujjai vándoroltak le a nő melléről a hasára. Majd szaladtak be az ágyék erdejébe, hogy aztán az egyik mintegy véletlenül belezuhanjon a „csapdába”. Pont oda, ahol még lobogott az iménti tűz. Az ujj előbb igyekezett kiszabadulni a veremből, eközben játékosan csillapította a kéjérzést. De aztán ott is maradt. Edit szeme kipattant, nem látta a férfi arcát, csak a körvonalait a homályban. Odabújt volna hozzá, de rájött, hogy nincs ereje: amit az előbb érzett, kimerítette. Hát csak a fejét nyomta oda Max vállához. Nem kellett szólnia, egyszerre jelezte, milyen hálás azért, amit az imént kapott, de azt is, hogy „folytasd, drágám!”. És Max folytatta. Az az ujj előbb csak fészkelődött, aztán önálló életre kelt. Ahogyan korábban a férfi nyelve, úgy most az ujja is könnyedén rátalált arra a pontra, ahonnan aztán a szétáradó kéj érzet elszorította Edit torkát. Mivel már úgyis fel volt dobva, hát az ujjnak nem sokat kellett tennie azért, hogy másodszor is kirobbanjon a vulkán...

Edit elcsigázottnak érezte magát. Nagyon örült annak, amin kétszer is keresztül ment. Hálából most ő fordult volna a férfihoz, ő vette volna birtokba a testét, annak minden rejtekét. Tudta, mi az, amit minden férfi szeret, az is, aki talán még át sem élte, de álmodott róla. Ám a férfi még nem engedte meg. Még mindig ő volt a soron. Edit úgy érezte, elfáradt és már nem bírja tovább, a kéjek mint hegyek omlottak rá. De akkor a férfi úgy közeledett hozzá, ahogyan százezer év óta közelednek egymáshoz nők és férfiak. Edit egyszer csak maga fölött látta a fekete árnyat, érezte Max vágyakozó csókjait, amiket boldogan viszonzott. És közben lassan, de biztosan tárta szét és emelte fel combjait, hogy a társa közel férkőzhessen hozzá. Olyan közel, amennyire ez csak lehetséges egy nő és egy férfi esetében. Még eszébe villant, hogy ezt is milyen régen érezte már... És vágyott rá. Csak most, ezekben a percekben fogta fel, mennyire hiányzott a szex! Nő volt, hát nem volt neki mindegy, kivel műveli. Már ma este tudta, még mielőtt ideértek ebbe a házba, hogy szereti Max Lennoxot. És végig érezte, hogy a férfi is szereti őt. ...nem tudta, menriyi idő telt el. De nagyon jó volt nekik. Edit csak arra emlékezett most, negyedórával később, hogy valami mérhetetlen kéj kerítette őt hatalmába. De nem volt ez fájó rabság, sőt, egyáltalán nem érezhette rabságnak. Jó volt Maxhoz tartozni, vele lenni. Ha arra gondolt, hogy ezt még majd sokszor ismételhetik meg, ha egy pár lesznek, akkor csak beleborzongott a remélt gyönyörűségbe... Kimerülten hevertek egymás mellett. És még ekkor sem szólaltak meg, nem volt rá szükség. Mindent elmondhattak a másiknak mozdulatokkal. Vagy elég volt csak rágondolni..? Egy pillanatra ismét érezte Edit azt, amit akkor a temetőben, a megismerkedésük napján. Az ismeretlen, titokzatos vonzást, a jelet, hogy valaki van a közelében... Hát most ismétlődött, de csak röviden, mintegy igazolva, hogy akkor is Maxot érezte ott. Lihegtek, csatakosan, boldogan feküdtek. Aztán egyszerre fordították a fejüket a másik felé, odaadták ajkukat, csókoltak önfeledten. Később, már a zuhany után Edit még szinte tántorogva öltözött. De odasandítva a férfira hasonló tüneteket látott. Szóval neki is jó volt..? De hát erről nem is kell beszélni, annyira egyértelmű! Edit, mint egy kismacska, egy pillanatra odabújt hozzá, bele a karjaiba, hogy érezze még egyszer az ölelését. És amikor azok a karok védőn és szeretettel köréje zárultak, szorították, boldogan állt, behunyt szemmel. – Szeretlek – mondta ki Max az első szót, mióta bejöttek a lakásba. – Én is szeretlek – lehelte Edit nagyon komolyan. Olyan volt ez, mint egy esküvés. Értette ezt a férfi is, mert a szavakat röpke csókkal viszonozta. Csak amikor már ültek a kocsiban és robogtak az egyre néptelenebb utcákon, kérdezte meg Edit: – Hogyan tovább? – Egyre közelebb egymáshoz – felelte Max talányosan, mégis sokat ígérően. És ez elégségesnek bizonyult ahhoz, hogy Edit megnyugodjon: lesz folytatás, és a szerelem, amely megszületett, élni fog. Szerelem Egy héttel később még semmi sem változott. Edit és Max naponta beszéltek telefonon. Általában estefelé hívták egymást és elmesélték a napi eseményeket. Egyszer Rama is ott volt, amikor az apja Edittel társalgott, és kérte, hogy ő is beszélhessen. A mobil, bármilyen kicsi is volt, az ő kis kezének komoly problémát okozott, erősen kellett markolnia, ki ne csússzon: – Szia, Edit néni! – Szia, kicsi Rama. – Nem is vagyok olyan kicsi..! – Napról napra nagyobb vagy, így mondta apukád. – Akkor jól mondta. Mert növésben vagyok! – Honnan tudtad, hogy apád velem beszél? – Mert olyankor Edit-hangja van. – felelte a gyerek komolyan. – Milyen..? Edit-hangja? Az milyen? – Hát csak akkor olyan, ha veled beszél. Különleges... – ezt a szót akkoriban hallotta valahol, és most örömmel ismételgette: – Különleges, különleges! Máskor is hallottam már, amikor veled beszélt. De csak akkor. – És most mit csinálsz? – Rajzolok. Ugye megkérdezed, mit rajzolok?

– Hát mit rajzolsz, Rama? – Téged rajzollak le. – Jaj, ne ijesztgess! Azon a rajzon biztosan kövér leszek, csúnya, a hajam szénaboglya. – Ne félj. Azt rajzolom le, amilyen vagy. – Éppen azért félek... – Ne pánikolj! – jelentette ki a kicsi egy felnőtt komoly hangján. Talán ezt is az óvodában tanulta? – Mondom, hogy olyan leszel, amilyen vagy. Vagyis szép. Edit ettől egészen meghatódott. Max, aki csak a párbeszéd felét hallotta, ekkor visszakérte a telefont Ramától, aki így búcsúzott: – Szia, Edit néni! Mikor találkozunk? – Hát... remélem, hamarosan – majd amikor már Max szólt bele a készülékbe, pajkos gyermekhangon ismételte Rama kérdését: – Tessék mondani, mikor találkozunk? – Egy-két napon belül ismét elintézem, hogy a szomszédasszony vigyázzon rá – Max közben átsétált a másik szobába, hogy a kislány ne hallja, mit mond. Ám amikor hátranézett, látta, hogy Rama követte csöndesen, osonva, és mindent hallott. Föl is kiáltott, hogy Edit is hallja: – Apa megint rásóz engem Evelin nénire! – De hiszen kedveled Evelin nénit. – Kedvelem nappal, de nem késő este. Egy ilyen gyereknek, amilyen én vagyok, este már aludni kell! – emelte fel kicsi és szerfölött fekete mutatóujját, figyelmeztetően, majd elszaladt, vissza a szobájába, a rajzaihoz. Edit jót mulatott a képzeletbeli vonal másik végén, de a férfi korántsem volt ennyire nyugodt! Bement a fürdőszobába és becsukta az ajtót, majd halkan folytatta: – Abban igaza van, hogy neki akkor már aludnia kell, én meg olyankor viszem őt át ahhoz az Evelin nevű szomszédasszonyhoz. Valami megoldást kell találnunk. – Az én utolsó elfoglaltságom délután ötkor van. És a tiéd? – Délelőtt a kórházban dolgozom, délután a saját rendelőmben. Hatkor szoktam zárni, de ha két perccel hat előtt beesik egy aggódó szülő a beteg csöppségével, nem mondhatom azt, hogy bocsánat, de lejárt a rendelési idő... – Értem, ez tehát bizonytalan. Mégis, valahol késő délután kéne találkoznunk. – Majd megoldom – ígérte a férfi, és hozzátette azt, amivel minden este zárták a beszélgetésüket: – Szeretlek. – Én is téged – felelte Edit és a boldogság szétömlött benne. De nem volt ennyire boldog másnap délelőtt. Tizenegy óra felé járt, Edit éppen befejezte Orella asszony masszírozását. Nagyon elégedett volt az eredménnyel. Orella már segítség nélkül szállt le a masszázságyról is, egyedül öltötte fel a fürdőköpenyét, és nem is nagyon igyekezett vissza az ágyába. Annyira jól érezte magát, hogy kiment a folyosóra, lassan bandukolt a télikert felé. Kétszer már eljutott odáig, és vissza is jött – persze általában Brigitta és Edit figyelő tekintete előtt. Miután így végre tett egy „sétát”, jó fél óra múlva került csak vissza az ágyába. Amelyből egyre inkább kikívánkozott, és szeretett volna egyre rövidebb időt tölteni benne. Edit is elégedett volt a betegével. Őszintén szólva korábban maga sem hitte volna, hogy az ő kezétől valakinek az állapota ilyen rohamosan javuljon. Most már csak arra célozgatott Orellának: nem szabad abbahagyni a masszázst, mert akkor lehet, ismét sorvadni kezd. Legfőképpen meg attól tartott – de ezt nem merte kimondani az asszony jelenlétében – hogy pszichésen esik vissza! Ha abbahagyja a masszázst, előbb-utóbb ismét leszokik a fizikai erőfeszítésekről, a járásról, egyre többet fekszik majd, és a végén maga is elhiszi, hogy ez így természetes, így kell lennie, másképpen nem is lehet. Márpedig ha lefekszik és nem kel fel, akkor a világa beszűkül, egyre inkább úgy érzi majd, hogy a környezete nélkül nem tud mozdulni sem. A végén már tényleg rájuk lesz utalva, ettől meg majd azt képzeli, hogy a saját személyzete hatalmába került... Vagy beletörődik, hogy ennek így kell lennie, de ez sem lenne Orellának jó. Edit utálta, ha valaki bármilyen „elrendelésre”, „végzetre” hivatkozott. Már napok óta gondolt Ranellire is. Elhatározta, hogy délután felhívja. De most történt valami, ami hirtelen kiverte a fejéből egykori lakásadóját, megmentőjét. Brigitta jött velük szemben a folyosón, különös arckifejezéssel: – Asszonyom, három fura úr keresi. – Mégis mit jelent az, hogy „fura úr”, Brigitta?

– Hát olyan... furcsák. Nem mondták meg, mit akarnak. De nagyon zordak. Orellának egyszerre elég volt ez a két kifejezés Brigitta szájából. „Furák” és „zordak”, most már ő is kíváncsi lett. Ha nehezen lépkedve is, de elment a földszinti nappaliig, amit a „kastélyban” olykor stílszerűen „szalonnak” szoktak nevezni. Az urak ott ültek, és mintegy vezényszóra felpattantak, amikor az asszony megjelent. Tényleg zordak voltak az urak, komor arckifejezéssel álltak ott, és megvárták, míg Orella helyet foglal. – Uraim, mivel nem tudtam előre a látogatásukról, hát nézzék elé nekem, ha ilyen öltözékben fogadom önöket – intett a fürdőköpenyére. A három úr közül csak az egyik, a bajuszos beszélt. Ötven körül lehetett, akárcsak a társai. – Bocsánat, asszonyom, hogy így jöttünk, de bizottságunk működésének lételeme a váratlan megjelenés. – Vagyis önök az adóhivataltól jöttek? – Nem, dehogy. Mi a városi önkormányzat orvosetikai bizottsága vagyunk. – majd sorban a társaira, és végül önmagára mutatott. De a neveket elég érthetetlenül ejtette ki, annál tisztábban a „doktor” szavakat: – Doktor... Doktor... és végül én, doktor... Hát ebből nem sok derült ki. Orella egyiket sem látta még, és talán nem is sajnálta ezt. „Addig jó, míg az ember nem ismer orvost vagy ügyvédet”, mondogatta régebben. Brigitta és Edit is ott álltak. Három itteni nő és három idegen férfi. Az egyes számú „doktor” kezdte: – Feljelentés érkezett az orvosetikai bizottsághoz az ön ügyében, asszonyom. – Tudok róla – így Orella nyugodtan. A doktor megdöbbent és kiesett a szerepéből: – Tud róla? Honnan? – Azon egyszerű oknál fogva, hogy én tettem a feljelentést. – No de kérem..! – döbbent meg amaz, immár másodszor – Mi Rampor doktor feljelentése miatt vagyunk itt. Általános volt a csodálkozás. Mindenki egyszerre beszélt, főleg a férfiak. Még Brigitta is beleszólt. Végül Orella emelte fel a kezét, erre csönd lett: – Kérdezzék csak meg a feletteseiket, uraim. Én már vagy egy hete beküldtem a panaszomat a doktor ellen. – Ő meg vagy tíz napja adta be a sajátját – a doktor az aktatáskájából különféle papírokat vett elő, azokat lapozgatta, rakta sorba. Közben egyik társa mobilon hívott egy számot, majd amikor jelentkezett a hívott fél, átadta kollégájának. Orella szemlátomást nyugodt maradt. Csak Edit vérnyomása emelkedett, amikor megtudta, hogy még Rampor doktornak állt feljebb, ő tett feljelentést! Nem szerette volna, ha ráirányul a figyelem. Még itt Warában csak elviselné, de mi van, ha valamelyik bulvárlap felfújja az ügyet, és az országos sajtó is foglalkozik vele? A hír eljut a városba, ahonnan idejött. Lehet, hogy ez felbátorítja azt a Tibletet is, és újra előáll a vádjával? Bárhogyan is fogadják, annyit elérhet, hogy elrendelik a kis Rosa meg az ő genetikai vizsgálatát. Most az lenne jó, ha valahogy elsimulnának a dolgok. Amikor Orella elkérte tőle a hangfelvételt, nem gondolta, hogy az asszony az orvosetikai bizottsághoz fordul. Biztosan oda küldte a nála lévő példányt. Aggodalom gyűlt Edit lelkébe. – Világos a helyzet, asszonyom – így a vezető doktor – Rampor doktor után valóban ön is beadta a feljelentését. A tartományi orvosetikai bizottságnak nem szokása kimenni magánlakásokba. De mivel úgy hallottuk, hogy ön súlyos állapotban lévő, járóképtelen, fekvő beteg... – Ha óhajtják, beautózom a városba és ott is találkozhatunk – jegyezte meg Orella nyugodtan, őt nem izgatta a dolog, tudta, olyan aduja van – az a bizonyos felvett beszélgetés – ami úgyis leveri Rampor „érveit”. Már ha egyáltalán vannak neki. A doktorok zavartan néztek egymásra. – Asszonyom, a Rampor kolléga által beadott feljelentésben az áll, hogy ön hosszabb ideje tartó, visszafordíthatatlan izomsorvadásban szenved, ami állandó fekvésre készteti. És hogy ez az állapota évek óta fennáll. De ön most egy masszőrre bízta magát, aki valószínűleg híján van a szükséges egészségügyi képzettségnek, és csak ronthat az ön állapotán. Orella elégedetlenül fészkelődött: – Először is, nem értem, miért az etikai bizottság foglalkozik ezzel? Aki ellen beadták a feljelentést, azaz az itt jelenlévő masszőrnő, nem orvos, így az

orvosetikai – hangsúlyozta a szót – bizottság nem is foglalkozhat vele. De gondolom, ezt önök tudják jobban. Önöknek az én bejelentésemmel kéne foglalkozniuk, mert én egy orvost vádoltam meg igen súlyosan. Azzal, hogy éveken át megtévesztett engem, nem a gyógyításomat végezte, hanem szándékosan olyan állapotban tartott, hogy úgymond „gyógyíthasson”, és ezen idő alatt havi ötszáz eurót kért és kapott. Miközben, lám, csak annyira voltam „beteg”, hogy az első masszőr, aki a házamba tévedt, négy hét alatt járóképessé tett, mindenféle diploma nélkül is! Nagyon nagy csönd lett. Brigitta jegyezte meg halkan: – Én kérem, mindezt tanúsíthatom. Három és fél éve vagyok a házban, ezalatt Orella asszony állandóan ágyban fekvő beteg volt. Csak három hete kezdett el járni, még nehezen. Pár napja már egészen jól mozog... – és Editre pillantott. Nem kellett folytatnia, a tekintet magáért beszélt: „Ezt neki köszönhetjük.” – Ugye, van még egy másolatunk abból a beszélgetésből? – nézett az asszony Editre, aki szó nélkül elővette a mobilját, kikereste a hangfelvételt, kihangosította, és az asztalra helyezte a három doktor elé: – ”Maga kuruzsló! Tönkretette az eddigi eredményeimet!” – innentől végig, egészen addig, amikor Edit a doktor szemébe vágja: „Hiszen ha Orella asszony meggyógyul, ön nem számíthat tovább a havi ötszáz euróra..!” Amint csönd lett, Orella nyugodtan jegyezte meg: – Megspórolhatták volna ezt az utat ide hozzánk, kedves doktor urak. Ha az etikai bizottságnak van valami szervezője, titkára, ügyintézője, akkor az ő fejére koppintsanak. Hiszen az illetőnek már egy hete tudnia kellett az én feljelentésemről, és a hozzá csatolt hanganyagról. Legfeljebb lusta volt és különválasztotta a két feljelentést. No persze, amit az orvos-kolléga adott be, az fontosabb volt, mint az a feljelentés, amit egy páciens küldött az orvosa ellen! Aki természetesen többé nem az orvosom, és ide nem teszi be a lábát ezután. Kár, hogy egy ilyen ember még űzheti a praxist Warában. Ahol nyilván így bánik más betegekkel is. Köszönöm, uraim, hogy eljöttek! Brigitta diszkrét segítségével Orella felállt. Természetesen a doktorok csapata is felpattant a székekről, majdhogynem vigyázzba merevedtek, míg az asszony elvonult. Orella makacsul meg akarta nekik mutatni, csak azért is, hogy a masszőrje több hatást ért el nála, mint az úgynevezett orvosa. De az ereje csak addig tartott, míg kiért a doktorok látószögéből. Amint becsukódott mögötte a szalon ajtaja Edit és Brigitta eltámogatták a szobája felé. Orella arcán néhány verejtékcsepp gyöngyözött, ilyen sokat évek óta nem gyalogolt, de azért hősiesen rámosolygott Editre: – Na mit szól, milyen kemény voltam! – Nagyszerű volt, asszonyom, de most mihamarabb feküdjön vissza. – Hagyd csak, én majd vezetem. Te menj vissza hozzájuk és kísérd ki őket! – mondta Brigitta. Editnek még eszébe jutott valami, tényleg visszasietett a hallba. A három doktor már menetelt a kijárat felé. Edit megállította őket: – Én sohasem állítottam magamról, hogy valamiféle gyógyító lennék. Kérem, ellenőrizzék, benne vagyok az országos szakápolónői névjegyzékben. Edit Huizen... És masszőri képesítésem is van. És még valami: helyi orvosok jelezték, hogy ha bírósági ügy lesz ebből, akkor ők ott fogják tanúsítani: Rampor doktor számos páciense halt bele az ő „gyógyításába”, félrekezelésébe. A warai kollégáknak a lehető legrosszabb véleményük van róla. Talán nem ártana őket is megkérdezni, mielőtt végleges döntést hoznak. Ez minden, uraim. Amikor este elmesélte mindezt Maxnak, a férfi elégedetten mosolygott. De mint mindjárt kiderült, nem annak örült, aminek Edit: – Rampor kolléga megjárja, de meg is érdemli. Maga tette a fejét a hurokba. Én viszont annak örülök, hogy híre megy az esetnek, és egyszer csak elkezdenek hozzád jelentkezni a páciensek. Kérik majd, hogy te masszírozd őket! A csodatévő kezedre vágynak! Hamarosan nagyobb privát praxisod lesz, mint nekem! – Hát én ennek nem örülök... – megint a kis Rosa arcocskája jelent meg Edit előtt. Betegesen félt a hímévtől, hiszen az valóságos tragédiát okozhatna neki. Ráadásul ezt nem mondhatta el, most még a hozzá legközelebbi személynek, a szerelmének sem! Néha úgy érezte, túl nagy teher ez a vállán. Ha megoszthatná valakivel... De még habozott. Most mindenesetre ez a Rampor-ügy és a masszírozás nem okozott neki sok örömet. – Nézd, Max... Megkérnélek valamire. – Parancsolj! – Ne meséld el senkinek, milyen sikereim vannak Orella asszonynál a masszírozás

területén. Először is lehet, hogy ez csak ideiglenes hatás, és egyszer csak visszaesik, vagy stagnál az állapota. Akkor pedig mivel dicsekedjek? Másodszor nekem nem tenne jót, ha elterjedne a híre az én „csodatévő kezeimnek”, vagy valamiféle módszeremnek, ami persze nincs is. Én csak rendszeresen, naponta kétszer masszírozok egy beteget ötödik hete, akinek ez jót tesz. Ennyiről, és csak ennyiről van szó. – Gyanús vagy te nekem, Edit Huizen! Valamit titkolsz, talán a múltadból? Edit egy pillanatra megrémült. Volt valami a férfi hangjában, ami most tényleg úgy hangzott, mintha Max tudna valamit. Sőt, egy percig Edit meg is volt erről győződve. De aztán Max, hallva a beállt csöndet, vidámabban folytatta: – Nyugi, csak vicceltem! Meg tudom érteni, ha szerény, és voltaképpen még kezdő masszőr létedre félsz az efféle hírveréstől, ami nagy elvárásokat támasztana a képességeid iránt. No és Rosa miatt sem teheted, nem igaz? – Ezt... hogyan érted: – a rémület felkúszott a nő torkába. – Hát egyszerűen nem lenne időd foglalkozni a kicsivel! Egy gyógymasszőr, ha az üzlete beindul, sorra fogadja a pácienseit, és mindegyiket egy álló órán keresztül gyúrja. Nem lenne még öt pered sem, hogy ránézz a kicsire, nemhogy napközben foglalkozz vele! Én azt mondom, ha meg tudsz élni abból, amit Orella asszonynál keresel, meg később esetleg vállalsz még hetente kétszer néhány órát valahol a városban, máris jól jársz, és nem kell magadat halálra dolgoznod. Edit hihetetlenül megkönnyebbült. „Szóval nem célozgatás volt, nem tud semmit, csak engem félt!” Nagyot lélegzett, és megdicsérte a férfit: – Most tényleg jó ötletet adtál. Nyilvánvaló, hogy nem bízhatom Rosát mindig Brigittára, neki is van éppen elég dolga. Azt hiszem, ideje bölcsödét keresnem. – Mindig mondtam, hogy jó az öreg a háznál. Kitalálja, mi a teendő. – Ugye nem magadat nevezed bölcs öregnek? Mire vágsz fel, arra az egy évre, amivel idősebb vagy? – Csak egy..? Én azt hittem, legalább nyolc évvel vagy fiatalabb! Ezt a csalódást! Egy ilyen öreg nővel fogok élni! Szörnyű, hogy már harminchárom vagy! – Mondhatnám én is, szörnyű, hogy harmincnégy vagy. Mihez kezdek egy ilyen ronccsal, aki csak árnyéka egykori önmagának? – Nos, ha már itt tartunk... mikor bizonyíthatom be neked, miszerint nem, hogy nem vagyok roncs, hanem éppen ellenkezőleg, feszülnek bennem bizonyos... erők, és ezt szívesen demonstrálnám is adandó alkalommal... – ”Adandó alkalommal!” Ez azután a kifejezés! Csak nem arra célzol, hogy... – De pontosan arra célzok. Holnap este? – Megkérdem Brigittát, tud-e vigyázni Rosára és majd küldök egy rövid üzenetet. – Remélem, egy szóból áll majd: IGEN. – Én is remélem, szívem. ...Edit erősen behunyta a szemét. Nem akart látni most semmit, elég volt érezni és hallani. A sötét hálószobába azért beférkőzött némi fény a nyitott ajtón keresztül. Hát ezért csukta be a szemét. Most a maradék érzékszerveivel a férfira koncentrált. Érezte az illatát, a bőréből áradó meleget. Max itt volt a maga teljes valóságában, sőt mintha több lett volna, mint amennyi. Mert mindenhol ott volt. Edit akármerre fülelt, mindenfelől hallotta a férfi jelenlétének apró neszeit: Itt surrog az ágynemű, ott siklott bőr a bőrön, és akkor Max még hozzá sem ért Edithez. De betöltötte a hálószobát. Amikor aztán olyan közel volt már, hogy meg is érinthette, attól kezdve Edit mintha apró elektromos ütéseket érzékelt volna a bőrén. Bárhol is nyúlt hozzá a férfi, mintha kékes szikrák pattantak volna ki az ujja begyéből. Minden érintése megrázta Editet, de ez nem fájt, még élvezte is. Később már akkor is érezte, ha a férfi keze csak közelített a combjához, melléhez, karjához. A csók olyan hosszú volt, mint eddig még soha. A nyelvük a másik szájában kalandozott, és olyan erősen forrt össze a testük is, mintha soha többé nem akarnának elszakadni egymástól. Nem is akartak elszakadni. És amikor ennek is vége lett, elszakadás helyett inkább egymásba gabalyodtak. Bújtak a másik ölébe, szinte versenyeztek, melyikük juthat előbb oda, melyikük tehet a másik kedvére. Aztán a férfi óvatosan, szépen, mintha egy szál virággal lenne dolga, amelyet a világért sem akarna eltömi, megsérteni, végigfektette Editet az ágyon, a hasára fordította. Ez most a kedveskedés időszaka volt. Melléült, lótusz-ülésben helyezkedett el, csak a két karját nyújtotta előre és

játszani kezdett Editen, akár egy hangszeren. A nő volt a zongorája, és mindene. Az ujjai finoman érintették a nő nyakát, hátát, derekát. Edit belebeleborzongott, megrázkódott ezerszer, és ez csak növelte a kéjes érzést. Amikor a férfi egyik keze lejjebb csúszott, sőt a két combja közé is majdnem, de csak jelzés-szerűen, röptében érintve, mint amikor a fecske száll el a tó fölött, és távolról úgy látszik, érintette a víz felszínét, pedig nem... A kéj rázta Editet. Azelőtt soha nem gondolta volna, hogy így is lehet ilyen sok örömöt adni a másiknak! Most úgy érezte, hogy a párja, Max valóságos mestere ennek. Tudta, soha nem fogja tőle megkérdezni, hol és kitől tanulta mindezt? Lehet, hogy nem is csak egy nő mutatta meg neki. Ez egy ősi „tudomány”, vagy inkább művészet. Az erotika nagy kedvelői és még nagyobb gyakorlói évezredek alatt tanulták meg ezeket a fogásokat. Az elsők maguktól jöttek rá, legyenek bár férfiak vagy nők. És a tudás nemzedékről nemzedékre száll. Akik kitanulták, gyakorolták, jól ismerik és idővel majd tovább is adják, minden korban kevesen vannak. Sokkal, sokkal kevesebben, mint azok, akik csak a maguk egyszerű módozatait ismerik. Akik egy primitív szexet művelnek, nem is sejtik, mit lehet ebből kihozni. A különbség óriási. Ezek, itt, gépiesen csinálják, fogalmuk sincs a lényegről. Mint a falusi, esküvői zenekar brácsása, és a világ legjobb hangversenytermének pódiumán álló művész, amint éppen Beethoven hegedűversenyét játssza. Hát ilyen művész volt most és itt Max is. Érezte Edit, hogy a férfi mindet megtesz azért, hogy ő, a nő, jól érezze magát. Nem egy mohó és vad macsó Max, akinek a nő csak azért kell, hogy a saját vágyait kielégítse és ráadásul azt is minél hamarább. Max ínyenc módjára késlelteti a dolgokat, mert tudja, hogy akkor még jobban fognak esni. Eljátszott egy kicsinyke szimfóniát a nő vádliján is, majd egyik-másik ujja nyugtalanítóan közelített Edit combjához. A nő szeme kipattant, de vissza is csukta ismét; nem kell itt látni, hiszen látás nélkül többet érzékel és érez. A simogató ujjak, akár a repülők, most landoltak, az ő combja volt a leszállópálya, volt, hogy egyszerre két kéz is leért, de azok is csak egy pillanatra. Hogy aztán ismét elrugaszkodjanak, meghagyva ott a forró és kéjes érintés helyét egy pillanatig, egy percig. De máris máshol érkeztek le ismét, keltve Editben olyan kéjes érzést, amihez foghatót eddig soha nem érzett. Ki hitte volna, hogy egyszerű pillekönnyű érintéssel ekkora örömöt lehet okozni..? Edit végre talált megfelelő bölcsödét, nem is túl messze. Még csak délután kettő múlt, volt ideje négyig, a délutáni masszázs kezdetéig. Hát elment a Tulipán Motelbe, ahol a két dundi tulajdonos, anya és lánya, Zina és Aurora ujjongva fogadták: – Nicsak, itt van a kastély rabja! – Akit egy hónapja ki sem engedtek a zord falak közül! Edit persze értette a célzást: – Bocs, hogy csak egyszer telefonáltam, és egyszer sem jöttem el. De most itt vagyok – odanyújtott nekik két bonbonos dobozt, ami még inkább feldobta a hölgyek hangulatát. Leültek hát a kis reggelizőben, ahol másfél hónappal korábban közösen töprengtek, miféle munkát találjanak Editnek. – Kösz az ötletet a „kastéllyal”. Képzeljék el, bár mindenkit kivágtak onnan hamar, vagy maga menekült el, éppen úgy, ahogyan mesélték, én beváltam. Szerény masszőri tudásomat folyamatosan szaporítva, a neten felkészülve, napról napra jobban ment a dolog. Most ott tartunk, hogy Orella asszony, akit rémülten emlegetnek szerte a városban, megszelídült. Kezdetben majdnem kidobott, és nagyon harapós volt. De aztán kiderült, hogy csak a fájdalmai miatt volt olyan kiállhatatlan. Mára már jobban van, fel is kel az ágyból, és jár, használja a lábait. – Nahát, Edit, maga egy csodatévő! – Jaj, dehogy – tiltakozott zavartan, és csak maga tudta, mitől félve – Egyszerűen bárki elérte volna nála ezt az eredményt. De mert a masszírozás nem volt kellemes, hát mindenkit elzavart. Én nem hagytam magamat, így maradtam, és megmutathattam Orella asszonynak, hogy ha valaki kitartóan masszírozza őt, akkor enyhülnek a fájdalmai, sőt az állapotában javulás áll be. – Hát ez nagyszerű – Zina az asztal másik oldaláról gyanakodva szemlélte Editet, A kicsi, alacsony, fekete hajú nő ide-oda fordult gömbölyded testével, majd cinkosán ránevetett Editre, és közben pajkosan oldalba bökte a lányát, aki pont

olyan volt, mint ő: alacsony, fekete és gömbölyű – De van ám itt még egy dolog! – Micsoda? – kérdezte Edit gyanútlanul. – Hát az a férfi! – Milyen férfi? – Hát, hogy is mondjam csak... akivel időnként együtt van. – Erről is tudnak? – esett ki Edit a tagadó szerepből, amibe képzelte magát. De el sem kezdett tagadni, és lám, máris lebukott! Azok ketten igen jókat kacagtak rajta, Zinának még a könnyei is kibuggyantak: – Jaj, de könnyű volt lebuktatni! Már nem is tagadhatja! Mellesleg nem tudtunk az illetőről, csak látni magán! Érti, kedves Edit? Látszik, hogy az életének ez a része is rendben van. Sokkal nyugodtabb, kiegyensúlyozottabb. Mi nők ezt hamarabb észrevesszük, mint a férfiak. Amikor ide belépett az előbb, már láttuk, hogy másképpen jár, másképpen néz körül. – Mintha azt mondaná: „Van ám pasim nekem is!” – így Aurora. Az anyja hirtelen ránézett, komolyan: – Te ezt még nem tudhatod. Aurora jót nevetett: – Ugyan, mama, nagylány vagyok már! – Jól van, te nagylány, csak vicceltem – nevetett ismét Zina teli szájjal, most már a lányára és Editre is. Edit maga sem tudta, miért, de jól érezte itt magát. Ezek a nők kedvesek, egyszerűek, nem játsszák meg magukat. És kedvelik őt – ezt állandóan érezte, amikor csak közöttük volt. Ha végleg Warában marad, akkor két barátnője már biztosan lesz. Ha itt marad... A jövő kezdetei Két és fél hónappal a kúra kezdete után Orella asszony kénytelen volt belátni, hogy használ neki ez a masszázs. Ezt nem is titkolta környezete előtt – mellesleg nem is tudta volna elrejteni. Hiszen most már nem feküdt le nappal, csak nagyritkán délután egy kis szunyókálásra. Reggel felkelt, tette a dolgát, ebéd előtt nemegyszer kiment sétálni a parkba. Délután meg alig várta már a masszázst, és ha megkapta, megint járt egy kicsit, de már csak a házon belül, aztán tévézett, olvasott, vacsorázott. Hetvenhat éves volt, de annyinak tényleg nem nézett ki. Sőt, mostanában egyre pirosabb lett az arca, a régi sápadtsága eltűnt, és ahogyan mind ügyesebben mozgott és járt, úgy tért vissza a régi kedve. Egy napon, a délelőtti masszázs után váratlanul azt mondta Editnek: – Sétáljon velem egyet. Edit kiérezte a hangjából, hogy beszélgetni akar vele. Sőt, hogy fontos mondanivalója lehet. Magában már azzal is számolt, hogy miután helyrehozta Orella egészségét, az öregasszony elbocsátja őt. Már nincs szüksége masszőrre? Kicsit megneszült, de hősiesen ment az asszony mellett, aki persze nem szedte túl gyorsan a lábát, és még egy kicsit imbolygott, de segítség és bot nélkül haladt előre. Edit oldalról látta Orella eltökélt arcát. Mostanában mintha belül is megváltozott volna. Többet gondolkodott, kevesebbet beszélt, és főleg nem panaszkodott, nem szidott le senkit. Hogy múlóban volt a betegsége, ez mindenki meglepetésére megváltoztatta a természetét. Mindez azonban nem vigasztalta Editet ebben a percben. Hallgatagon ment egymás mellett a két nő, a fiatal és az öreg. Edit villámgyorsan végiggondolta, mit kell majd tennie, ha kitelik az esztendeje, felmondanak neki. Irány a Tulipán Motel. Vagy... Max megkéri, költözzön hozzá? Nem biztos, hogy az jó lenne. Nem túl nagy az a lakás, négyüknek biztosan szűk lenne. Főleg, ha Maxnak éjszaka a kis Rosa sírására kellene ébrednie. Bár szerencsére ez ritkán fordul elő. De mire beértek a fák alá – ez volt az az útvonal, ahol Orella szívesen sétált, a parknak ezt a részét soha nem hagyta ki – Edit már fejben el is készítette az „evakuációs tervet”. Mit, milyen sorrendben kell megtennie ahhoz, hogy minél előbb elhagyhassa a „kastélyt”. Kár, mert már nagyon megszokta, sőt megkedvelte. Végre megszólalt az asszony. Miközben beszélt, nem nézett Editre: – Két dolgot kell elmondanom önnek, Edit. Az egyik: a tartományi orvosetikai bizottság hosszas huzavonák után végre meghozta a döntését. Nyilvánvalóan a maga hangfelvétele döntötte el a dolgot. Rampor doktort nagyon megfeddték, és sugallták neki, hogy fejezze be orvosi működését Warában. Úgy hallottam, a jövő

héten adja le a praxisát és el is költözik nemcsak a városból, de Vomano tartományból is. Edit fellélegzett. Néha megfordult a fejében, hogy ha valami módon találkoznának Tiblet meg ez a Rampor, akkor bosszúból csakugyan megvádolhatnák őt gyerekkereskedelemmel, közokirat hamisítással, és még ki tudja, mivel..? Remélte erősen, hogy ennek az ügynek most már nem lesz folytatása. És főleg nem kerül az ügy nagyobb nyilvánosság elé. Rampor doktor is jobban teszi, ha meghúzza magát, mondhatni – ha kicsit későn is – de új életet kezd egy másik tartományban. – Köszönöm az információt. És mi a másik téma? – A másik téma: ön – érződött, hogy Orella nagyon meggondolja, mit mond – Két egymással ellentétes dolog van itt. Két érdek ütközik. Az egyik az enyém, a másik a magáé. Az én érdekem az, hogy mivel nagyon elégedett vagyok a munkájával, a tudásával, hát minél tovább használhassam a tudását, minél tovább itt tudjam önt magam mellett. Edit fellélegzett: ha jól sejti, akkor ez nem elbocsátást jelent... De Orella éppen most tért rá erre: – A maga érdeke viszont az lenne, hogy akár üzletszerűen is masszírozzon, jó sok embert minden héten, és azok ezt a szolgáltatást jól megfizessék. Magának van egy kicsi gyermeke, neki is szüksége van magára, magának meg a pénzre, amit kereshet. Bizonyára jóval többet kapna, mint itt nálam, és nem lenne idekötve délelőtt és délután. Erre már Edit is gondolt, de most valahogy idegennek tűnt a dolog, még ha az ő agyában is megfordult már. De meglepetésére Orella még nem fejezte be: – Azonkívül rendeznie kellene a kapcsolatát azzal a férfival is, akivel jár. Ugye, így mondják ezt manapság..? „Járunk”? – Erről is tud? – kérdezte Edit döbbenten. Ez tényleg meglepte. Orellla felemelte a kezét: – Ne gondolja, hogy kémkedtem maga után. De tudom, hogy Brigitta olykor esténként magára marad a kis Rosával, akit imád, és akiről másnap órákig tud beszélni egyfolytában... No, és a hálószobám ablaka a kapura néz. Olykor esténként látom magát arra sietni, jön egy autó, felveszi és elmennek, aztán órákkal később meg visszajön... Sokszor nem tudok aludni, hát látom. Edit most hallgatott. Mit is mondhat erre? Vajon hogyan érti Orella azt, hogy „rendezze a kapcsolatát” azzal a férfival? Az öregasszony is tudta, hogy erre gondol. Nem volt nehéz kitalálnia, hát egyszerűen folytatta: – Nem tudom, ki ő, de feltehetően ő is szeretné, ha rendezik a dolgot. Költözzenek össze, vagy akár házasodjanak össze. Bármennyire is szeretném, nem tarthatom itt magát, csak önmagamnak, mintha a tulajdonom, a rabszolgám lenne. Talán, ha ezer évvel korábban élnénk... – kis mosoly szaladt át az arcán, de rögtön el is tűnt. Edit mély lélegzetet vett. Érezte, hogy az asszony nagyon várja a választ. Nem kellett gondolkodnia, belülről jött a mondanivalója: – Asszonyom, ön nem is tudja, milyen kilátástalan helyzetben voltam akkor, amikor befogadott a házba. Igaz, megtettem mindent, hogy hasznos legyen az ittlétem. Minden elismerésem önnek azért, mert nem akar engem kisajátítani, amiért gondol azokra is, akiknek szintén szükségük lenni a masszázsra, ahogyan önnek is szüksége volt. Én azonban., nem akarok innen elmenni. Orella megtorpant, és Edit felé fordult. közelről nézték egymás arcát, miközben Edit folytatta: – Biztosan találunk olyan megoldást, hogy az is teljesüljön, amit ön akar, és az is, amit én szeretnék. Ami azt a férfit illeti... Soha senkinek nem beszéltem róla. Szabad ember, de még nem kérte meg a kezemet. És nem is tudom, hogy egyáltalán megteszi-e valaha is. Szeret engem, azt hiszem. Én is szeretem őt. De legalábbis a közeli jövőmet nem tehetem attól függővé, hogy ő pontosan mit is akar, mit tervez velünk, egyáltalán tervez-e bármit is? Nagyon köszönöm, amit mondott, asszonyom. Én inkább... ha szabad választanom... arra szavaznék, hogy találjunk valamilyen köztes megoldást. Hadd legyek én továbbra is az ön közelében, hadd lakjam itt a kislányommal. És a hét bizonyos napjain vállalnék masszírozást. Nem sokat, mert nem szeretnék ennek a rabja lenni. Orella elégedett volt. De még nem mutatta ki. Kis töprengés után szólt: – Megkönnyíthetem a dolgát. Mondjuk azzal, hogy a délutáni masszázst áttehetjük akár este hat órára is. Így, ahányszor akarja egy héten, kétszer vagy háromszor, délután egytől „rendelhet” akár ötig is, és kényelmesen visszaér ide. Mert azt ugye mondanom sem kell, hogy ne ide jöjjenek a páciensei... Nem szeretném, ha

idegenek mászkálnának a ház körül és itt a parkban. Ezt komolyan mondta. Ez volt az egyetlen feltétele..? Edit megint Orella szemébe nézett és felfogta, hogy igen, ez a feltétel, semmi más. – Nagyon köszönöm, asszonyom. Ön igen jó hozzám. Nem is tudom, hogyan háláljam meg... – Én tartozom köszönettel, hiszen talpra állított. Mielőtt maga jött, egy házsártos, ideges, kibírhatatlan, és valljuk be: rosszindulatú vénasszony voltam, aki megkeserítette a környezete életét. De jött maga, és sok minden megváltozott. Ja, és... Edit, kérem... lenne még egy kívánságom. Ez már nem kötelező, teljesen magán és még valakin múlik, hogy teljesül-e. – Parancsoljon, asszonyom. – Arra kérem, hívja meg hozzánk azt az urat... vasárnapi ebédre! Ezzel aztán Orella jól feladta a leckét Editnek. És nem csupán neki. Amikor Max meghallotta a dolgot, először szólni sem tudott a meglepetéstől. Kétszer is rákérdezett: – Biztosan ezt mondta? Nem értettél félre valamit? – Harminchárom éves, felnőtt, felelős állampolgár vagyok. Akinek egyfelől egészen rendben van a hallása, másfelől az agyműködése is. Képes vagyok helyesen értelmezni a jelenlétemben elhangzott szavakat, és még inkább, ha azokat egyenesen nekem címezik! – duzzogott Edit, persze nem komolyan. A beszélgetésük csütörtökön zajlott le. Max első gondolata az volt, hogy valami kifogást keres, mondjuk, hogy ügyeletes a kórházban – de Edit a fejét rázta: – Meg ne próbáld! Orella asszony nem tudja, ki vagy, így azt sem, hogy orvos. Máskülönben pedig vedd úgy, hogy ezt nem az öregasszonynak, hanem nekem teszed meg, az én kedvemért. Ne felejtsd el, milyen nagylelkű ajánlatot tett! Lakhatom nála ingyen a gyerekemmel együtt, és még dolgozhatok másutt is! Végre egyenes bejövök anyagilag is! – Hát, ami azt illeti... legyen. – adta meg magát a férfi, de rögtön feltette a kezét, figyelmeztetően: – Ám nem egyedül megyek, hanem Ramával együtt! – Ez természetes... nincs akadálya – mondta halkan Edit, bár ebben azért nem volt olyan biztos. Amikor Zina és Aurora meghallották az ajánlatot, az első pillanatban csak egymásra néztek, aztán vissza Editre, majd mint akik még nem hitték el, újra egymás fekete szemét kereste a tekintetük. Csak utána tért magához az asszony: – De Edit, kérem... Ez egy nagyon jó ötlet! – Már csak azért is, mert így egy szoba mindig ki lesz adva – tette hozzá gyorsan a lánya. Aurora szeme csillogott és Edit ekkor már tudta, hogy jót talált ki. Megismételte hát: – Szóval akkor kiveszek egy szobát, persze nem annyiért, amennyiért nap mint nap külön kivenném. Fizetek egy átalányt havonta. Abba a szobába hozatok egy masszázságyat és mindent, ami szükséges. A csatlakozó kis fürdőszobát a páciens használhatja majd. Elintézem a szükséges engedélyeket. Akkor megegyeztünk? Kimondta az összeget, amit havonta fizetne a szobáért, annak ellenére, hogy természetesen csak hetente háromszor fogja használni délutánonként néhány órára. Mindenki elégedett volt. És a város felé autózva Editnek eszébe jutott, amit nemrégen olvasott: bizony lehet, hogy egy másféle „masszázst” is fog alkalmazni? Ehhez elég, ha interneten rendeli meg a szükséges eszközöket. De gondoskodnia kell arról is, hogy hirdessen a helyi médiában. Míg ezt elintézi, az is beletelik egy napjába. Tele volt jókedvvel, és örült, hogy él. ...Most Edit kerekedett a férfi fölé. Mindig szeretett volna átélni egy ilyen helyzetet. De csak regényekben olvasott róla, nagynéha filmekben látta, de akkor is csak egy villanásnyi ideig mutatták, ráadásul általában úgy, hogy a nőnek csak a meztelen hátát láthatták a nézők. Most meg olyan természetesen jött el az ideje, mintha mindig is ezt csinálták volna, Max és ő. Aznap éjjel már többféle pózban szeretkeztek. Már önmagában azt is élvezni lehetett, hogy válogathatnak a testhelyzetek között, hogy pillanatnyi

ötleteik, szeszélyeik diktálják ezt a dolgot. Hogy ennyire urai a helyzetnek, önnön életüknek, az éjszakának. Max a hátára feküdt és pár finom mozdulattal buzdította Editet, hogy jöjjön föléje. Edit ráfeküdt, azt hitte, most csak annyi lesz a különbség, hogy ő lesz felül, és a férfi alul. De Max megfogta a nő két vállát és nyomta felfelé, mígnem ülőhelyzetbe került, és akkor már értette: eljött a pillanat, amire oly sokáig várt. Hát meglovagolhatja a szeretett férfit? Óvatosan ereszkedett rá, belül olyan kéjes érzés volt, mintha most még, még közelebb kerültek volna egymáshoz, mint máskor. És talán tényleg így is volt. Edit lassan, óvatosan csúszott rá Maxra, aki kivárta ezt, és csak utána mozdult meg, előbb óvatosan, nehogy fájdalmat okozzon, ha mégis úgy lenne... De nem fájdalom, hanem mérhetetlen kéj járta át Edit testét. Hátrahajtotta a derekát, hogy egyenesen üljön. Megérezte, hogy a férfi mozgása nem véletlen, hogy ezt is valamilyen ősrégi ritmus diktálja. Igyekezett lassan átvenni, egyben szembemenni vele. Amikor a férfi ágyéka felfelé mozdult, ő a combjaival kevésbé tartotta magát, és egy kicsit lesüllyedt a csípője. Amikor a férfi teste lefelé ment, ő emelte a sajátját, a maga módján ő is visszahúzódott. Hogy a következő másodpercben aztán egymás felé mozduljanak, ébresztve a lágyékban lapuló örömöket. Max két keze egyszerre talált rá a sötétben Edit melleire. Úgy simultak a tenyerébe, mintha mindig is ott laktak volna. Mintha az a két forró, gömbölyű galamb a fészkébe térne meg. A férfi kezei szinte vártak rájuk, magukba fogadták, simogatták őket. A kéjérzet elviselhetetlenül jó, jó, jó volt ekkor... Így is maradtak a végéig. Edit úgy érezte, egy csodálatos paripán lovagol, egy erőtől duzzadó, izmos test vitte őt, száguldott vele. Becsukta a szemét, mégis úgy látta, hogy zöld domboldalon vágtatnak felfelé, egyre közelebb valami célhoz, amely még nem látszik, mégis tudják teljes bizonyossággal, hogy ott van már, egyre közelebb... És amikor elérték, a vágtatás megszűnt, hisz Edit akkor már repült. A férfi rekedt kiáltást hallatott, nem szavak akartak áttörni a torkán, hanem valamilyen ősi üvöltés. Egykori hordatársai kiáltották így világgá örömüket a barlangban, százezer évvel korábban. Edit pedig sikoltott, nem uralta magát abban a percben, hisz inkább más uralta el akkor a testét, de a tudatát is. Edit ragaszkodott hozzá, hogy a vasárnapi ebéd költségeit ő állja. Orella asszony azonban szembeszállt vele, és végül ő győzött, mondván: – Ezt az ebédet én rendezem hálából a gyógyításomért. Így hát többet ne beszéljünk erről. Mindenki az én vendégem lesz. Még Brigitta is! Aki legalább annyira élvezte a dolgot, mint maga Edit. Vasárnap reggel már odasündörgött Edithez: – Tudod, örülök, hogy meglátom végre azt a férfit, akinek köszönhetem, hogy a kis Rosával tölthettem az időt. De még jobban izgat egy másik dolog... – és szemérmesen lesütötte a szemét. Látszott, hogy örömhírrel jött, de még nem biztos benne, és abban sem, hogy a környezet majd hogyan fogadja ezt a hírt. Edit csak egy pillanatig nézte Brigitta arcát. Mennyire más volt, mint az első napon, amikor megpillantotta! Akkor szigorú volt az arca, szikár és sótalan benyomást tett mindenkire. De most... Most Brigitta tele van örömmel és a titok, amit hordoz, szinte átsugároz a lányén. Editnek hát nem volt nehéz dolga. Elkapta a nő kezét, és mint a tinédzser lányok, pontosan úgy, ahogyan pár héttel korábban is, újra végigfutottak a folyosón, távolodva mindenkitől. Kiértek a teraszra, ahol ilyenkor elég hűvös volt, de sebaj! Egymás szemébe néztek, és Edit mondta ki: – Állapotos vagy! – Már majdnem biztos – lihegte Brigitta az iménti futástól – Nagyon úgy néz ki. Furcsán érzem magamat. Holnap megyek orvoshoz... Jaj, mindig erre vágytam! Különösen mióta idejöttél! Te nem csak Orella életét változtattad meg, de nekem is bátorságot adtál. Azelőtt dehogy mertem volna belevágni egy ilyen kalandba? Te jó ég, nekem is lesz gyerekem! – ezt hangosan mondta, aztán megijedt, hogy meghallhatják, hát az egyik tenyerével befogta a saját száját. De az ujjai fölött a szeme Editre nevetett. – De ez titok még, igaz? – Hát persze – Brigitta lecsillapodott – Ahogy mondtam, az a férfi, azaz Egon, annyit tesz meg... mármint ezen kívül – és a keze ősi mozdulattal csúszott a

hasára, védőn hogy nevét adja majd a gyereknek, és soha többé semmi köze sem lesz hozzá. Különben is kivándorol Ausztráliába, most intézi a dolgokat. Tesz egy nyilatkozatot közjegyző előtt, hogy ő a gyermek apja, és egyben lemond minden, a gyermekhez fűződő jogáról a későbbiekben. Nem kell nekem a pénze, hiszen amit kaptam tőle, az mindennél többet ér. ...Vasárnap délelőtt fél tizenkettőkor Orella sétálni ment a parkba. Az egész ház a nagy ebédre készült. Mivel neki ebben nem volt szerepe, úgy érezte, most elvonulhat egy kicsit. A nap is kisütött, bár hűvös maradt az idő. Enyhe a tél, hónak nyoma sincs: hosszan elhúzódó ősznek tűnik. Orella kiment a házból. Hetvenen túl máskor is nehézkesen mozgott, illetve évekig nem is mozgott-jutott eszébe. Most, hogy a masszázs talpra állította, naponta kétszer kiment a parkba, és sétált a fák alatt. Eleinte bottal, erőlködve, később már bot nélkül. Még később egyre könnyebben ment már, kezdte kibővíteni a sétát. Mind hosszabb útvonalat választott, vagy ugyanazon a távon kétszer is végigment. A fák lombja megritkult, a levegő hűvösebb volt és ezért áttetszőbb. Gyakran fújt szél a kis tó fölött, de beszabadult a fák közé és körbeszaladta a házat is. Amit az itteniek „kastélynak” neveznek – hogy miért, Orella csak most kezdte látni. Messzebbről nézve a masszív, százéves épület a sok ablakával, a három szintjével – a ferde tetőben is voltak ablakok – meg az erős kéményeivel tényleg mintha kastélyt sugallna. Az ilyenekben valaha tehetős és hatalombíró emberek éltek. Ma már ez nem így van – legyintett gondolatban, és ment tovább. Az egyik kerti úton fordult éppen, amikor mozgást észlelt a szeme sarkában. A díszcserjék között mozdult valami kicsi és sötét. Egy állat lenne..? Kóbor kutyák nagyritkán bemerészkedtek a parkba, hiszen nem volt rendes kerítés, sem kapu. Az asszony most sajnálta, hogy már bot nélkül jár. Ha védekeznie kellene... Sietve indult a ház felé. De akkor, már jóval közelebb, megmozdultak a bokrok, és valaki kijött eléje az útra. Orella Germani azt hitte, álmodik. Ez... lehetetlen! Ilyesmi nem történhet meg. Egy fekete kislány volt az, olyan ötéves forma. Rendesen felöltöztették, sőt, a kis cipője egyenesen csillogott-villogott. Csak állt, nagy szeme az asszonyra szegeződött – így telt el pár másodperc. Nézték egymást. Akkor a kislány nagyon egyszerűen szólt: – Szia. Te ki vagy? Orella elmosolyodott. A sors útjai kifürkészhetetlenek, villant át a fején. Nem, ez nem álom, és az évek elteltek, könyörtelenül. Ezek már más idők. – Én itt lakom. Enyém az a nagy ház a hátad mögött. – Akkor te vagy Orella néni, igaz? – Igaz. És te ki vagy, hogyan kerülsz ide? – Rama vagyok. Az én apukám Max Lennox, az anyukám meg nemsokára Edit lesz. Világos volt a helyzet. Most már csak egy dolgot nem tudhatott még Orella, és ez, mi tagadás, izgatta egy kicsit. Jobb az ilyesmire felkészülni, hogy aztán a döntő pillanatban ne lássák rajta a meglepődést. – És mondd, Rama, az édesapádnak is olyan fekete a bőre, mint neked? Rama nagyot legyintett: – Á, dehogy! Olyan sápadt ő is, mint itt mindenki. Nem tudják itt ezek, milyen szép a fekete! És közben csúfondárosan csillant a szeme fehérje. Orella jót mulatott. – Szóval ti jöttök vendégségbe, a mai ebédre. – Már meg is jöttünk – közölte a kislány. Indultak a ház felé és Rama otthonos mozdulattal fogta meg Orella kezét. Kicsit ugrált, nem tudott nyugton maradni, eltávolodott pár lépést és visszatáncolt ismét, de közben egy pillanatra sem engedte el Orella kezét. Az öregasszony meg csak ment mellette és arra gondolt: lehet, hogy a sors még most, ennyi sok évvel később is képes lesz meglepni őt? Amikor Orella visszatért a kastélyba, gyorsan átöltözött. Pontban tizenkettőkor belépett a földszinti nappaliba, amit „szalonnak” is neveztek hajdanán. Edit bemutatta Maxot, aki a huszonegyedik században meglepő kézcsókkal üdvözölte Orellát. Ez tagadhatatlanul jólesett az asszonynak. Ramát már nem kellett bemutatni. – Ön gyermekorvos? – kérdezte még mielőtt helyet foglaltak a nagy, masszív, és mondanom sem kell: igen régi tölgyfa aszal mellett. Ahol valaha tíznél is többen ültek. Most csak öten foglaltak helyet – mert az asszony Brigittát is az asztalhoz kérte. Ami nagy megtiszteltetésnek számított, legalábbis Brigitta valósággal celebrálta azt a tényt, hogy ő is ott ülhetett együtt a vendégekkel. Persze igazából csak Max volt itt a vendég. No meg Rama, aki – valószínűleg az

otthoni intelmek hatására – igen nyugodtan viselkedett. Nem szólt bele a felnőttek beszélgetésébe, nem hagyta ott az asztalt, nem zörgött az evőeszközökkel és bármit tettek eléje, megette ellenkezés nélkül; hát a többiek erősen csodálkoztak is. Gyanúsan és természetellenesen jó volt. Edit később tudta meg Maxtól, hogy ez a szuper jó viselkedés neki elég sok ígéretébe, játékába és programjába került. Rama nem adta ingyen a példás viselkedést ezen a fontos napon. Mindenesetre Orellát sikerült elbűvölnie. De az öregasszonyra Max is jó benyomást tett. Tapintatosan nem kérdezte meg, hogyan került hozzá Rama, nyilván ő is valami nagy fekete-fehér szerelmet sejtett a dolog mögött. Brigitta néha elmélázott, máskor élénken vett részt a társalgásban, de azért igyekezett egy kissé a háttérben maradni. A beszélgetés felölelte a témák legszéleseb skáláját. Mindenki Editre figyelt, amikor egy újfajta masszázst hozott szóba. Mert hát beszéltek a terveiről is. Most árulta el, hogy a Tulipán Motelben fog rendelni, ami ugyan nem a Belváros, de hát az ottani bérleti díjakat sehogyan sem tudná kifizetni. Akinek szüksége van a masszázsra, az a helyi járati busszal is kimehet, a végállomás ott van nem messze a moteltől. – A módszer persze a világ más részein nem annyira új, csak nálunk még kevesen hallottak róla – mesélt Edit, és még Rama is csupa fül volt – Ez a vibroakusztikus terápia. Vagyis nem érintéssel, hanem hanggal masszírozunk. Elég nagyméretű, különleges gongokat használnak erre a célra. Míg a normális masszázs a testet érintésekkel, nyomással, dörzsöléssel frissíti fel, nem csak fizikailag, de szellemileg is, addig az alacsony frekvenciás hangmasszázsnál a hullámok behatolnak nem csak az izmokba, de még a sejtekbe is. Képzeljék el, olyan alacsony frekvenciás hullámok ezek, hogy maga a páciens vagy a kezelője sem, vagy csak alig hallja őket! Nem csak a gongokra van ehhez szükség, hanem egy különleges hangszóróra is. Ahová az ember, a masszőr keze nem hatol el: a szervek és szövetek mélyére, oda ezek a hanghullámok természetesen simán bejutnak. Nem csupán kellemes érzést keltenek, de egészen súlyos betegségek tüneteit is enyhíthetik, és persze csillapítják a fájdalmat is. – Milyen frekvencián működik? – kérdezte Max. Őt is meglepte a dolog. – Harminc herz. De egyelőre csak a műszaki leírást olvastam és a neten megrendeltem a felszerelést. Holnap hozzák. – Kipróbálhatom? – kérdezte Rama, önkéntelenül is a szokásosnál mélyebb hangon, mintha így akarná öregíteni magát, hogy felnőttnek hasson... Mindenki jót nevetett. – Még nincs szükséged semmilyen gyógykezelésre. És ha mégis, akkor is csak évtizedek múlva... – nyugtatta meg Orella. Az ebéd jó hangulatban zajlott le. Max ugyan végig nyugtalan volt egy kicsit, és csak amikor betették a kocsiba a gyerekülést, benne Rosát is, hogy sétáljanak egyet a városban („És fagyizzunk! Ugye, kapok fagyit?” – kiáltotta Rama), már elbúcsúztak a házigazdától, a gyerek sem hallotta a kérdést, akkor az autó mellett állva Max megkérdezte Edittől: – Szerinted miért volt szükség erre a meghívásra? – Meg akart ismerni téged. Hiszen minket már ismer. – De van ezzel valami terve? – Jaj, ne légy olyan gyanakvó. Orella asszony szerette volna tudni, ki az a férfi, akire az életemet bízom. Hosszan néztek egymás szemébe, aztán Edit mosolyogva, de dobogó szívvel megkérdezte: – Rábízzam-e az életemet? Max egy feszült pillanat után elmosolyodott: – Hát persze. Ez kölcsönös. Én is rád bízom magamat. És hogy ezt bebizonyítsam, a döntésünk előtt még el kell neked mondanom valamit. ...Már túl voltak a szexen. Rama a szomszédasszonynál, a város és a világ többi része meg kívül rekedt a falakon. Csak ők voltak itt, ketten. Amikor pedig Max szépen lefektette Editet maga mellé az ágyra, magukra húzta a könnyű takarót, tudta már az asszony, hogy most vége az incselkedésnek, a borzongatóan jó érintéseknek, simogatásoknak. A beszélgetés ideje jött el. Vajon mit fog hallani? Abból, amit Max vasárnap délben az ebéd után mondott a kastély udvarán, sejtette, hogy nem lesz könnyű... – Elmondod, hogyan került hozzád Rama?

A férfi sóhajtott: – Ha röviden akarnám elmesélni, elég lenne két szó is. – és mivel most Edit nem szólt, ám egész lénye várta azokat a szavakat, hát a férfi, ha nehezen és küszködve is, de kimondta: – Elloptam őt. Nagyon hideg lett a szobában. De csak egy pillanatig, mert a férfi már mesélte is: – Említettem neked, hogy mint orvos sohasem dolgoztam Afrikában. Hogy csak egyetlen egyszer jártam ott, akkor is egy turistacsoporttal. A Szahara alatt, már az igazi Fekete- Afrikában. Kisebb országok is vannak ott, azokat látogattuk végig, csupa európai, voltunk vagy huszonötén. Nagyon vegyes társaság volt. Már három hete jártuk Nyugat-Afrikát, voltunk Ghánában, Burkina Fasóban, Togóban, és akkor érkeztünk Beninbe. Terepjárókkal vittek bennünket, azokon az utakon a buszok nem bírták volna a gyűrődést. Egyik délután az úton egy folyó került elénk. Híd nem volt, de megszokott módon a nyári alacsony vízállásnál a terepjárók át tudtak menni a gázlón. Mindenki így csinálta ezt, nem látszott veszélyesnek a dolog. Hat terepjáróval voltunk, mindegyikben egy sofőr, egy másik helyi ember, és négy-négy vendég, vagyis mi. Találtak egy gázlót, és elsőnek éppen a mi kocsink ment át rajta. Már majdnem elértük a túlsó partot, amikor vízilovak jelentek meg a folyóban. Mi még éppen átértünk. Tudnod kell, hogy a víziló ott, a maga természetes környezetében egy vadállat, nem olyan bumfordi, nagy melák csupán, mint az európai állatkertekben. Ott nem tanácsos megzavarni a nyugalmukat... így hát mi már a túlsó parton voltunk, de az idegenvezetők nem mertek kockáztatni. Kiabálva értekeztek a folyó fölött. Végül is minket, négyünket – egy dán házaspárt, egy idős angol urat meg engem – elvittek a kijelölt szállásunkra. A többieknek másnapig kellett várniuk, míg kerítettek a környékről pár vadászt, akik elkergetik a vízilovakat, a biztonságos átkelés idejére. Egy nagyobb faluban volt a szállásunk, afféle erdei motelben, amit éppen a minket is szállító utazási iroda működtetett. Nem messze tőle álltak a falusiak házai. Mi vacsoráztunk, lefeküdtünk, aludtunk. Hajnalban valami éktelen kiáltozásra, zajra riadtunk fel. Az angol azt hitte, forradalom tört ki, a dánok megnyugtatták, hogy a forradalmak Afrikában nem hajnali négykor szoktak kezdődni, és különben is, ki lázadna fel egy jelentéktelen faluban? Aztán megláttuk mi is, mi történik: égett néhány ház! De igen nagy lánggal ám! Már a környező fák is lángra lobbantak, és mivel a házak mind éghető anyagból készültek – bambusz-rudakból, pálmalevelekből, száraz fű volt a tetőn – hát mint a fáklyák, úgy gyúltak fel. Az első ösztönös dolog, amit mi, európaiak tehettünk, az volt, hogy futottunk a helyszínre. A folyó messze volt, a forrás, ahonnan a nők a vizet hordták, szintén nem elég közel. Egyszerűen nem volt mivel oltani! Tűzoltóságról ott még csak nem is hallottak, azt hiszem. Mindenesetre nem volt semmilyen erő, ami megakadályozta volna, hogy a tűz égjen és továbbterjedjen. Mire odaértünk, a fél falit égett, de annyira, hogy közel sem lehetett menni. A szerencsétlen helybeliek rohantak, menekültek ki a házakból, volt, akinek a hátán már égett a ruha, vagy lángot hozott a hajában. Levettem a zakómat, és az egyik, már-már égő férfinak így oltottam el a ruháját. De igazából nem tudtunk segíteni. Akkor láttam meg a kislányt. Valaki kihozta a tűzből, talán az apja volt, vagy az anyja? Csak annyit láttam a nagyon erős lángok fényében, hogy valaki leteszi a gyereket, és fut vissza a házba, talán hogy másokat is kimentsen. De a ház már úgy égett, hogy egy pillanat múlva leszakadtak a gerendák, és többé senki sem jött ki onnan. A kislány meg csak állt, majdnem meztelen volt, nézte a tüzet, ami veszélyesen közel volt hozzá. Odarohantam, felkaptam, kihoztam a forróságból. Úgy kapaszkodott a nyakamba, de úgy... Nem tudtam, mit tegyek. Megvirradt, a tűz alábbhagyott, addigra a megmaradt házakhoz hoztak vizet, leöntötték a tetőket és a falakat, így azok nem gyulladtak meg. Csak az üszkös romokból emelkedett még fel a füst. Kerestettem a faluban a kislány hozzátartozóit, aki különben nem mozdult el mellőlem. Nem is nagyon tehette volna: éppen hogy csak totyogni tudott. Azt hiszem, nem volt még másfél éves sem. Kiderült, hogy nemrégen költöztek oda, csak apja-anyja volt, még testvérei sem, és a szülők mindketten odavesztek a házban. Egyszerűen nem volt kinek átadnom a gyereket. Amikor sírva ölelte a nyakamat, akkor fogalmazódott meg bennem a gondolat: miért is ne..? Egyszerűen fogom, és elviszem. Még pár nap, és repülünk vissza Európába. Kérdeztem az angolt, aki

régebben élt valahol a gyarmatokon. Ő tanácsolta, hogy keressem meg a falufőnököt. Kiderült, hogy ő az a férfi, akinek az égő ruháját a zakómmal oltottam el. Készséges volt, kiállított egy papírt, a kislány nálam maradt, egyelőre. Képzelheted, milyen nehéz volt bánnom vele, etetni például, de végül is az idegenvezetők megoldották. Néha ugyan furcsállva néztek rám, de nem szóltak semmit. „Furcsák ezek a fehérek”, gondolhatták. Másnapra elkergették a vízilovakat a folyónak arról a szakaszáról, de a csoport már nem ment tovább északra, inkább fél nappal korábban visszautaztak velünk a fővárosba. Ismét az angol tanácsát követtem megkerestem az illetékes hivatalt, abban is az illetékes hivatalnokot, és elmondtam, hogyan került hozzám a kislány. „Ön el akartja lopni egyik állampolgárunkat?” – kérdezte fenyegetően. De mielőtt kinyithattam volna a számat, azt mondta: „Kétszáz dollár.” Nyeltem egyet. „Amerikai dollár.?” „Yes”, felelte, is láttam a szemében a mohó csillogást. Máris írta az örökbefogadási papírt, meg az engedélyt, hogy kivihetem a gyermeket. Átadott egy másiknak, aki már jóval olcsóbban, ötven dollárért beírta a gyerek nevét az ideiglenes útlevélbe, amivel elhagyhatta az országot, de vissza nem térhetett. Nem is akartam, hogy visszatérjen. A repülőtéren a határőrök forgatták egy kicsit az útlevelet. Az angol tanácsolta, hogy mielőtt odaadom a sajátomat, tegyek abba is egy ötvendollárost. „Ez a szokás ilyenkor”, mondta. Milyenkor? – kérdeztem volna – amikor kicsempészünk egy embert az országból? Az ötvenes hatott. Elmondhatom, hogy egyfelől úgy loptam Ramát, másfelől meg ő a „háromszáz dolláros gyermekem”... Edit hallgatott, emésztette a történetet. Aztán csak annyit kérdezett: – Nincs más, igazán saját gyereked? – Nincs. De Rama nagyon is van. – Soha nem kérdezte, miért fekete ő, és miért fehér a többi gyerek az óvodában? – Van ott még egy fekete, és van két sárga is, azt hiszem, koreaiak. Úgyhogy nem feltűnő. Persze megkérdezte, miért vagyok én fehér? – És mit mondtál neki? – Hogy az anyukája fekete volt. Ezzel nem hazudtam. – Nem keresi az anyját? – Még nem kérdezett rá, de ennek is eljön majd az ideje. Nemrégen az egyik rajzán felfedeztem egy fekete nőt, amint egy fekete kisgyereket tart a karjában. Nem kérdeztem semmit, ennek majd belőle kell kiindulnia. Azt hiszem, az a tűzvész, amit akkor látott... még sokáig benne marad. Biztosan összekapcsolódott valami halálfélelemmel, valami nagy és érthetetlen és szomorú dologgal. Nem szereti a tüzet. Különösen akkor nem, ha szél is fúj. Mintha ösztönösen sejtené, hogy a szél tovább fújja a szikrákat és más is felgyulladhat. Hallgattak. Editnek volt egy olyan érzése, hogy a férfi mintha várna valamire. Ugyanakkor benne is megmozdult valami: elmondja, hogyan szerezte Rosát..? Max saját szavaival élve „lopta” a gyereket, megvesztegetett pár hivatalnokot, kilopta a gyereket az országból, sőt Afrikából is. De ő legalább elmondhatja, hogy ott ez a szokás. Vagy csak mi, európaiak hisszük, hogy ott kétszáz vagy háromszáz dollár egy ember ára, és ez mindig működik? Nem az idegenek vezették be ezt a szokást? Vajon mindent rá lehet kenni az ottaniak megvesztegethetőségére? Az általános korrupcióra..? A kis Rosa... Hát igen, ő is pénzbe került. Max pénzt adott olyan papírokért, amelyek a kiállításuk pillanatában nem is mondtak igazat. Nem volt Beninben hivatalos örökbefogadási eljárás, csak egy félórás ügylet, amelynek során pénz cserélt gazdát, lettek okmányok útlevél. Ha Max megvette Ramát, akkor az a két helybeli korrupt hivatalnok meg simán eladta Ramát. Az egész történetben talán Rama járt a legjobban, éppen ő, akivel az egész ügylet során senki sem törődött igazán, talán rá sem néztek, amikor megállapodtak az árában... Már nyitotta volna a száját, hogy a Rama-sztoriért cserébe elmondja a saját történetét, a kis Rosa történetét, de most valami arra intette, még hallgasson róla. Max, bárhogyan is csinálta, végső soron legalizálta a dolgot, és tőle évek múlva már senki sem veheti el a lányát. „De tőlem bármikor elvehetik, míg nem lesz nagykorú!”, vibrált Editben a figyelmeztetés. Tudta, úgy lenne fair a dolog, ha ő is elmondaná Maxnek élete legnagyobb titkát. De ezzel még várnia kell, súgta benne egy hang. Mindenkinek van múltja – Mindenkinek van múltja, – jelentette ki Zina asszony, amikor végeztek a holmik behordásával. Aurora is ott tüsténkedett, és most rácsodálkozott az anyjára: – De anya, nekem is van múltam? Összesen két fiúval jártam eddig, és csak az

egyikkel feküdtem le... – Ne is emlegesd nekem a pipogya alakot – legyintett az anyja, majd zavartan Editre mosolygott – Szerencsétlen egy fickó volt. Sajnos a lányom mindig ilyenekbe szeret bele, később aztán megnézheti magát. – De anya, mintha te sem választottál volna túl jól... – Hát az apátokkal egy darabig azért működött a dolog, amire a három lányom a tanú! – Zina most megint Edithez szólt. Lassan jöttek kifelé a recepció melletti helyiségből. Ez volt amúgy a 18-as szoba. De a szám helyére hamarosan felkerül a MASSZÁZS felirat. A nagy gongokat szerencsére jól becsomagolták, és útközben a szállító is jól bánt velük. Mielőtt Edit nekiállt volna összeszerelni a melléadott rajzok alapján, kiment a „lányokkal” a recepcióhoz. A kis reggelizőben telepedtek le, mint fél évvel azelőtt is. – Szóval mi van azzal a múlttal? – kérdezte Edit. Kicsit félt, hogy az ő múltját akarják feszegetni a motelosok, de nem, most más volt a terítéken: – Hát a kastély gazdája, Orella asszony! Akit sokan még boszorkánynak neveznek a környéken! – Aki ezt teszi, velem kerül szembe! – jelentette ki Edit harciasan, kis kezét ökölbe szorította és úgy tett, mint aki vicsorít, morog keményen. Aurora ettől nevetőgörcsöt kapott, az anyja azonban közelebb hajolt Edithez: – Nem zörög a haraszt... Sok mindent beszélnek ám a városban. Akik már vagy ötven éve itt laknak, azok mind ugyanazt a történetet emlegetik az asszonysággal kapcsolatban. Editben végül is győzött a kíváncsiság. Alig várta már, hogy hallja a történetet, aminek egy-egy változatát az elmúlt hetekben két helybeli öregtől is hallotta. A nők kényelmesen elhelyezkedtek, közben persze szemmel tartották a bejáratot. Csak egyszer szakította őket félbe egy külföldi házaspár, kocsijukon látszott, hogy a tengerpartról tartanak hazafelé. Szörftartó tok a tetőn, strandlabdák, két fáradt gyerek – megkapták a szobájukat, aztán Zina visszajött az asztalhoz és folytatta a mesélést: – ...No, szóval az öreglány ötvenvalahány évvel ezelőtt, akármilyen hihetetlen is, de még fiatal hölgy volt. Huszonéves, akkoriban ment feleségül egy bizonyos Germanihoz. Nem itt született, de már jó ideje itt élt. A kisasszony apja egy bankban dolgozott, az anyja hamar meghalt. A „kastélyt” az apa egy tehetős nagybátyja hagyta rájuk, és akkoriban nem is volt könnyű azt fenntartani. De megmaradt a családnak, más vagyonuk ezen kívül nem is volt. Akkoriban a villa egyik részét kiadták bérlőknek, jobb embereknek. Ja, azok a hatvanas évek! Furcsa idők lehettek, már nekem is csak meséltek róluk. No, szóval jött ez a Germani, és feleségül vette Orella kisasszonyt. Akkor az asszony még vagy két évig a városházán dolgozott, mert az apja mellett egészen jó pénzügyi szakemberré nőtte ki magát. A férje, az a Germani, akire szinte senki sem emlékszik már itt a városban, valamilyen mérnök és feltaláló volt. – Szerették egymást? – kérdezte váratlanul Edit. Mivel meglepett csönd támadt, hát másképpen kérdezte ismét: – Szerelmi házasság volt? – Jaj, kedves Edit, hogy maga milyen romantikus lélek! Szerelem? Ki a fene tudja azt manapság már? A „szerelem” és a „fene” szavak így egymás mellett kabaréba illettek volna, de senki sem nevetett. Most még csak nem is mosolyogtak. Edit csak nézte Zina arcát, akinek a fejében eközben biztosan lefutott még egyszer ez a rövid szóváltás, kicsit zavarba is jött a kövérkés asszony, de aztán igyekezett túllépni a dolgon: – Szóval nem tudhatjuk, de azt hiszem, hogy igen. A papa hamarosan beteg lett, majd meghalt. Orella és férje éltek szépen abban a nagy házban. A férfi folyton valamilyen elektromos találmányokkal rukkolt elő, amikért szép pénzeket kapott, volt, hogy a szerződése szerint öt vagy tíz éven át minden évben nagyobb összegeket utaltak a bankszámlájára. Orella már nem dolgozott, megszülte az első gyermekét, egy kisfiút. Azt hiszem, két vagy három évvel később már a második gyermekével volt várandós, de még nagyon az elején járt a dolognak, amikor egy napon a férjével és a gyerekkel elutaztak nyaralni a tengerpartra. Ha jól tudom, egy szállodában laktak, gondolom, hogy nem háromcsillagosban, hanem legalább négy vagy akár ötcsillagosban is. Egy napon a kisfiú látta az égen köröző repülőt, három vagy négy éves lehetett, és mondta, hogy ő is szeretne repülni. Úgy sejtem, Germani úrnak nem volt ellene semmi kifogása, és egy sétarepülésre benevezett ő is. A szálloda recepciója foglalt jegyeket. Orella asszonyt is próbálták rávenni a „férfiak”, apa és fia, hogy menjen velük, de ő félt a

repüléstől és inkább otthon maradt. A szálloda erkélyéről látta, amikor felszálltak a tengerparti kisváros repülőteréről és kezdtek körözni a város, a tenger, meg a közeli nyaralósziget fölött. Edit növekvő ellenérzéssel hallgatta Zina asszony történetét. Valami rossz gyűlt beléje, és nőtt a nyomás a gyomrában, az agyában. Aurora tágra nyílt szemmel nézte az anyját. A két nő annyira hasonlított egymásra, hogy Editnek néha olyan benyomása támadt, mintha duplán látna. – ...És hát egyszer csak a gép felrobbant. A tenger fölött körözött vagy egy kilométer magasan. Vannak, akik még emlékeznek rá, mert valaki a partról éppen filmezte a tengert, meg a keringő gépet, és aztán este a tévéhíradókban is bemutatták a felvételt. Orella már csak abban reménykedett, hogy a férje és a fia nem abban a turnusban volt, hogy lekésték a gépet és majd a következő fordulóban akartak felmenni... De aztán a recepció értesítést kapott, meg két rendőr is jött a szállóba, őt keresték. Amikor meglátta őket, elájult. Rettenetes fájdalmak törtek rá... – Elment a gyereke! – értette meg Edit és most nagyon sajnálta Orellát. Zina maga elé nézett és most az ő arca is szomorú volt: – Azt mesélték még, hogy sokáig nem jött haza. Abban a tengerparti városban hónapokig kezelték az orvosok egy szanatóriumban. Egyetlen óra alatt elvesztette a férjét és mindkét gyermekét. A második kislány lett volna. De aztán megjött. Évekig nagyon zárkózott életet élt. Persze, a férfiak csak nem adták fel. De Orella akkor már, harmincvalahány évesen, és a sok szomorúságtól már egy kicsit megcsúnyultan, nem is akart szóba állni a férfiakkal. Aztán elrohant vagy negyven év, és most itt tartunk. – Ráadásul jöttek neki mindenféle betegségek... – csóválta a fejét Aurora. Már nem nevetgélt, a történet mintha ráébresztette volna őt arra, hogy milyen törékeny mindaz, ami körülveszi az embert. A tizenkilenc éves lány ezen elgondolkodott. Edit is a fejét csóválta: – Elég egyetlen pillanat, és az ember körül minden összeomlik. Ez szörnyű! – Hát bizony, a lehetőség megvan... – bólogatott Zina – De ha jól körülnézünk, azt látjuk, hogy azért nem mindenki jár rosszul. Legalább az emberek felével nem történik semmi ilyesmi egész életükben. Csak élnek bele a vakvilágba, és nem is sejtik, hogy milyen szerencséjük van! – Minket is váratlanul ért a baj, amikor apu elment, nem igaz? – Aurora az anyjára nézett. De Zina most inkább Edit tekintetét kereste: – Olyan ez, mintha egy kaszinóban ülnénk. Nyerünk és vesztünk, de valahogy csak megy a játék. Aztán egyszer csak történik valami, csak nézünk, és mit látunk? Minden zseton eltűnt előlünk, nincs a kezünkben semmi, szegények vagyunk. – Azért ne legyünk olyan borúlátók – figyelmeztette Edit és visszakanyarodott az Orella-féle történethez – Kiderült, hogy mitől robbant fel a gép. – Hát azt már nem tudom biztosan. Beszélték, hogy valami műszaki gond volt az egyik vezetékkel, vagy csővel, az üzemanyag kiszivárgott és a forró motortól lángra lobbant... Akkoriban még történhetett ilyesmi. Millió esetből egyszer. – De akinek a családja veszett oda, azt ez a statisztika csöppet sem vigasztalta. – Szegény Orella. – És még csak el sem temethette őket, mert ugye, a robbanás, meg az égés... Csak pár roncsdarabot találtak később, utast nem. Edit próbálta maga elé képzelni azt a helyzetet. Itt a motelben, ennek a két nőnek nem mondhatta el, hogy egy kicsit tudhatja, mit élt át az asszony. Ő is elveszítette a gyermekét, az igazi Rosát. De ez csak egy villanás volt a fejében, mert máris túllépett rajta. Ösztönösen és sebesen akarta felejteni, hogy a mostani Rosa egy másik Rosa. Bele kell fészkelje magát a gondolataiba, a szöveteibe, az agya legmélyére is, hogy ez a Rosa az a Rosa, nem is volt soha másik, az nem halt meg, hogy helyette ez éljen. Csak egy volt és van – Rosa. Nem engedheti meg magának, hogy egyszer egy kemény vita hevében elszólja magát! – És ezzel a teherrel él azóta is? – Aurora hol az anyja, hol Edit arcát nézte – Miféle élet lehet ez? – Kemény. – vágta rá Edit – Azóta nincsen senkije. Biztosan azért, mert nem akarta, hogy legyen. Szerette a férjét, még ma is szereti, ami ugye manapság már olyan furcsának tűnik, hogy hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy ez maga az őrültség. Pedig nem az. Inkább úgy mondanám, hűség. Egy emberhez, egy családhoz, amely megismételhetetlen. Volt, de nincs és nem is lehet. Ám ő ebbe nem nyugodott bele.

Zina már csak befejezni tudta a történetet: – A férje találmányainak szabadalmi jogait örökölte a feleség. Ebből élt egészen rendesen eddig és él ezután is. A „kastélyt” is fenntarthatja, és személyzetre is telik. Edit próbálta magát beleképzelni Orella helyébe. Ő is ezt tenné..? Nem, biztos volt benne, hogy nem. És azért volt biztos, mert lám, máris fellázadt egyszer! Amikor Rosa meghalt, szerzett helyette másik Rosát. A férje halála sem jelentette azt, hogy a következő negyven vagy ötven évben egyedül fog élni. Van, aki így reagál, és van, aki nem zárkózik be a világ előtt. Aki hisz abban, hogy ha a sors egyszer úgymond „hibát követett el”, akkor ad lehetőséget a kijavítására is. Vagy legalább a fájdalom csökkentésére. Új életmódjának első hetében Edit ízelítőt kapott abból, mi vár majd rá a következő hónapokban, vagy akár években. Hétfőn reggel bevitte a kis Rosát a bölcsödébe, aztán sietett vissza a kastélyba. Tízkor megmasszírozta Orella asszonyt, aztán lerohant a városba, hirdetéseket intézett. Bekapott valamit egy büfében, majd kiszáguldott a Tulipán Motelbe azért, hogy... két óra hosszat üljön és várja az első ügyfelét. Csak a harmadik órában került elő valaki, egy idősebb nő, aki megmasszíroztatta magát. A „vibroakusztikus terápiáról” hallani sem akart: „nem nekem valók már az efféle modem dolgok!”, mondta, miközben a masszázs alatt kétszer is megszólalt a legújabb modellként ismert érintőképernyős mobilja. Mire Edit ezzel végzett délután négykor, ott toporgott a másik ügyfele, egy férfi, aki azzal kezdte, hogy „ugye, maga állította talpra a kastélybeli asszonyt?” Edit eleinte szabódott, de amikor a következő napokban mások is ezzel jöttek, egyre jobban kihúzta magát és bár nem mesélt részleteket, de éreztette, hogy nélküle bizonyos betegek még mindig ágyban feküdnének, de ő talpra állítja őket... Aztán rohant vissza a kastélyba, de útközben beugrott a bölcsödébe Rosáért, és úgy sietett haza, ahol megmasszírozta Orella asszonyt. Csak utána volt ideje foglalkozni a kislánnyal, akit addig Brigitta gondozott. Végre lefeküdt azzal a tudattal, hogy másnap nem kell mennie sehová masszírozni. De jött a szerda, akkor ismét beindult ugyanaz a verkli: mire a motelba ért, Aurora – aki eleinte csak önkéntes segítő volt, de már az első hét után megegyeztek Edittel, hogy a kislány afféle asszisztense lesz, fogadja a telefonos hívásokat, beosztja az ügyfeleket – már jelezte neki, hogy hány páciense lesz aznap. Már a harmadik naptól tele volt mind a négy délutáni órája. Aurora a számítógépén több hétre vett fel előjegyzéseket, és tervezték, hogy kiadnak valamilyen bérleteket is. Szükség volt a pénzre. Eleinte csak a nagyon bátrak merték kérni a „gongütéses” és „hallhatatlan” masszázst, de aztán rákaptak. Edit azért szerette, mert a készüléket a szükségleteknek megfelelően be lehetet programozni huszonöt perces részekre, ilyenkor neki is volt szusszanásnyi ideje, kijöhetett a szobából beszélgetni, pihenni, telefonokat intézni. Néha eszébe jutott Ranelli, és hogy mennyire elhanyagolta az „öreget”. Pár hetente szakított időt, hogy meséljen neki a fejleményekről, amit a férfi érdeklődve hallgatott. Egyszer homályosan megjegyezte, hogy majd veszi magának a fáradtságot és eljön Warába, megnézni, hogy „egyesek mire mentek ott”. De csak nem jött. Max a következő hetekben rejtélyesen viselkedett. Egyszer valakivel hosszan beszélt telefonon, amikor randiztak a városban. Erre csak a hét páros napjain jutott idő, akkor is csak úgy, hogy Brigitta vállalta Rosát, vagy amikor a gyerek még a bölcsödében volt. Edit korábban jött be a városba, hamar elintézte, amit akart, és mivel majdnem egy óra múlva lett volna a randijük Max-szal, hát elsétált a férfi rendelője felé. Még sohasem járt itt. A főtértől, két utcával távolabb, egy csöndes környéken, egyirányú utcában találta meg az épületet – a cím Max névjegyén is szerepelt. Kellemes külsejű bérház volt, és éppen a gyermekkocsik és általában a sokszor ölben hurcolt kisgyerekek miatt Max nem valamelyik emeleten, hanem a földszinten bérelt egy lakást, abban volt a gyermekorvosi magánrendelője. Láthatóan ide mindenki előre megbeszélt időpontra jött, a váróterem ezért elég kicsi volt. Most is csak két anyuka ült ott az apró gyermekével. Egy nagyon csúnya, de roppant kedves fiatal nő volt az asszisztens: – Jónapot, hölgyem. Kapott időpontot mára? Már a hangja elárulta: tudja, hogy nem, hiszen a képernyőn ott ragyogott előtte a napi program. Edit mosolygott:

– Nem, de nincs is rá szükségem. Csak megvárom, míg a doktor úr végez. – és leült, kézbe vett egy színes folyóiratot, a fölött figyelt olykor. A rendelő ajtaja ugyan kinyílt, de csak kijött egy anya a gyermekével, máris ment be a következő, negyedóra múlva az is kijött és az utolsó pácienst vezette be az asszisztensnő. Más nem jött, mert aznapra csak ennyien voltak előirányozva. A rendelés a végéhez ért. Éppen kijött az utolsó beteg is, az asszisztensnő becsukta a laptopját, sürgetően és kicsit neheztelve nézett Editre, úgy sejtve, hogy miatta kell most még maradnia, ki tudja, meddig – amikor egy autó fékezett csikorogva a ház előtt, léptek dobogtak a folyosón. Egy nő és egy férfi esett be, a férfi olyan egyéves-forma kisfiút hozott a karján: – Doktor úr! Doktor úr, gyorsan! Edit rögtön látta, hogy a gyerek ajka szederjes, nehezen lélegzik. Vagy alig..? Az asszisztensnő rémülten lapult íróasztala mögött. A rendelő ajtaja nyitva maradt. Edit máris indult. Maga sem tudta, mi vezényelte őt arrafelé. Az asszisztensnő halkan rebegte: – Nem szabad bemenni... – Ápolónő vagyok! – vetette oda, rá sem nézve, és máris bent volt. Max a vizsgálóasztal fölé hajolt és próbált valamivel belenézni a gyerek orrába. – Babszemekkel játszott. De csak hármat kapott az anyjától. Egyszer csak hallom, hogy levegőért kapkod, és már csak két babszem van az asztalon... – Mentőt kellett volna hívni! – így Max, és kikiáltott a váróba: – Anna, telefonáljon egy rohamkocsiért! Gyermek légútjában idegen test! Akkor vette észre Editet, látszott, hogy meglepődött, de nem kérdezett semmit. Edit eltolta az útból a kisfiú anyját, és segített felültetni a gyereket. Max műszert keresett. A szülők azt hitték, Edit is itt dolgozik, csak már levette a fehér köpenyét. Kint Anna telefonált izgatottal, idebent Edit megtartotta a gyereket ülő testhelyzetben. A kisfiú szeme be-becsukódott, miközben Max próbálta valahogy kiszippantani az orrából a babszemet. Amely azonban már nagyon mélyen lehetett. Értékes percek teltek el, a gyerek hörgött. Edit nem bírta már tovább, látva, hogy az ilyenkor előírt beavatkozások nem járnak sikerrel. Jókora erővel megpaskolta a gyerek hátát. Ezt látva Max is rámért egy ütést, és a gyerek hirtelen fellélegzett. A babszem tehát még a légutakban volt, de most jobban kapott levegőt. Közeledett a szirénahang, a mentő máris ott állt a ház előtt, az ablakon át látták kék fények villogását. Mire Max és a szülők kiegyenesedtek, a piros ruhás mentősök, élén orvosukkal, már bent is voltak. Szakszavak röpködtek a két orvos között, a szülők döbbenten várták, mi lesz. Edit az ablak felé nézett és észrevette, hogy a mentőt követte egy másik autó, oldalán a helyi tévécsatorna jelével. Máris rohant ki egy operatőr a kis kamerával, egy riporter pedig mikrofont szorongatott, és siettek be a kapuboltozat alá. Editben most is csak az ösztönök dolgoztak, mint az előbb a gyermeknél. Máris kipattant a rendelőből. Anna, az asszisztensnő csak annyit látott, hogy az ismeretlen nő visszaül a helyére az ajtó mellé, és egy hirtelen kettényitott újságot emel fel. A tévések berontottak, és tőle kérdezték: – Mi történt? Kivel beszélhetünk? De mielőtt Anna „bármit is mondott volna, a mentősök már jöttek kifelé, az orvos a karjában vitte a gyereket, és törtettek a kijárat felé. Anna tekintete ismét a váróteremre esett. Döbbenten látta, hogy a várakozó nő eltűnt. De úgy, mintha soha nem is lett volna ott. A mentők elmentek, a riporter Max orra alá dugta a mikrofont. A férfi meglepődött, még sohasem szerepelt a tévében. De most sem fog! – tudta jól. Ki is mondta, miért: – A gyermek szülei nem egyeztek bele, hogy nyilatkozzam az állapotáról. Talán siessenek utánuk, a kórházban kapnak felvilágosítást. Mentő szirénázva el, riporter és operatőr kocsiba beugrálva szintén el. Egy perccel később csönd lett. Anna a laptoppal a kezében várt. Max körülnézett: – Hol van? Hová tűnt? – Jó, hogy kérdezi, doktor úr. Különben már hajlamos lennék azt hinni, hogy csak képzelődtem. Beszaladt, majd kiszaladt. Megvárta, míg a riporterek idejönnek, és a hátuk mögött kisurrant. Azt mondta, ápolónő, azért engedtem be... – Semmi baj, Anna. A hölgy tényleg ápolónő. – Szóval ismeri? – Nagyon jól ismerem – bólintott Max, és levette a köpenyét – Zárjon be, ahogyan szoktuk. Holnap találkozunk. A viszontlátásra! – és elsietett.

Nem ment messzire. Az időt és a helyet már korábban egyeztették. Edit a belvárosi patinás kávéházban várta a férfit. Mosoly, futó csók, kávérendelés. A terem olyan volt, mint száz évvel korábban jobb európai nagyvárosokban – aranyozott díszítések a falakon, és a középső oszlopokon, jókora tükrökkel és a régi falikarokat utánzó lámpákkal. Meghitt félhomályra itt csak a sarkokban számíthattak, oda valahogy kevesebb lámpa jutott. Talán éppen azért, mert a berendezők gondoltak a szerelmespárokra? Ők ketten most éppen az egyik sarokban ültek. – Szia. Hát te aztán úgy eltűntél, mintha ott sem lettél volna... – Ott sem voltam – állította Edit komolyan, bár persze Max látta a szemén, hogy nem gondolhatta egészen komolyan. A férfi nézte még egy pillanatig, aztán megkérdezte: – Mitől ijedtél meg? – A médiától. Nincs rá szükségem, hogy a helyi tévé azzal mutogasson melletted engem is, hogy lám, a hős gyerek doki és az ápolónő, akik megmentették a fuldokló gyermeket. Feltupírozzák majd, hogy az utolsó pillanatban tették átjárhatóvá a kisfiú légútját, és így tovább. Nem szeretném, ha a fotóm megjelenne bárhol is, és valahol valakik a neten is megláthatják. – Szóval, van mit titkolnod... – szögezte le Max. Szótlanul ültek. Max Lennox arcán kíváncsiság ült. És mintha már előre ott lapult volna a megértés is. „Kész elfogadni, bármit is mondok?” – kérdezte magától Edit. Most nem vette le a szemét a férfi arcáról. Nézte a kék szemeket, a barna haját, amely, lám, ott a homloka fölött egyre hátrébb vonul. De azért ez egy férfias arc. Talár markáns is. Max pedig a nőt látta, akit szeretett. A nyúlánk asszonyt a barna hajával, amit ő maga gesztenyének nevezett, de annál talán sötétebb volt. Max érezte, hogy most nagyon fontos beszélgetés következik. Edit hangja is ezt sugallta, mert halkabb lett, bizalmasabb. De egy csöppet sem bizonytalanabb. Éppen ellenkezőleg: – Tudtam, hogy eljön a nap. Már egyszer kísértést éreztem, hogy elmondjam neked. Amikor egy éjszaka elmesélted, hogyan „loptad” Ramát, a legszívesebben elmeséltem volna az én történetemet a kis Rosával. Max csöndesen mondta: – Ha nagyon nehezen megy, nem kell beszélned róla. Megoldhatjuk másképpen is. – Hogyan? – Úgy, hogy nem beszélsz róla. Ne érezd magad úgy, hogy mivel én elmondtam Rama megszerzésének történetét, neked is egy ilyen történettel kell válaszolnod. Akkor sem, ha igaz. – De azt akarom, hogy tudd. Max széttárta karjait, és ezzel engedélyt adott Editnek. Az asszony pedig elmondott mindent. Közben végig figyelte a férfi arcát. Valahol még az az abszurd gondolat is megfordult a fejében, hogy Max ezért talán haragudni fog rá. Vagy úgy érzi, csalódnia kellett a szerelmében? Mert egész idő alatt, amíg elmondta, hogyan szerezte meg a gyereket, Max szemében és az arcán ült egy különös kifejezés, amit Edit semmiképpen sem tudott magának megmagyarázni. De nem volt ez elutasítás, undor vagy harag, semmiképpen. Ez egy kicsit szárnyakat adott neki. Nem említette a gyámügyest, aki rájött a titokra és megzsarolta őt. Őt is felejteni akarta már. Bár Tiblet mint veszélyforrás, azért ott lapult az agya mélyén. Ám úgy érezte, nem kell most Maxot terhelnie Tiblettel és azzal, hogy őt akarta megkapni a titoktartása fejében. Innentől kezdve akkor Ranellit is szóba kellett volna hoznia, és azt, hogy akkor meg éppen Ranelli zsarolta meg a gyámügyest, vette el tőle a bizonyítékot, amit elégettek... Ezek így együtt már túl sok információ lett volna. Hát csak annyit mondott, hogy egy idegen rájött a dologra, de sikerült leszerelni őt. Vagy legalábbis ebben reménykedik. Csak annyit mondott hát el, amennyi megmagyarázta, hogyan lett a halott gyerek ismét élő. Úgy hitte, ezzel is nagyon sokat kiadott magáról. Valószínűleg erre gondolhatott Max is, mert amikor felfogta, hogy a történet Edit előadásában csak idáig tartott, közelebb hajolt és megfogta az asszony kezét: – Éreztem egész idő alatt, hogy lappang itt valami titok. De inkább csak ösztönösen. Persze igazából ennek nincs... nincs nagyobb jelentősége. Rama sem az enyém vér szerint, de én annak fogadtam el, és ami még fontosabb: ő is annak

fogadott el engem. Nem lesz ez másképpen Rosával sem. – De te akárhogyan is „loptad” azt a gyereket, legalizáltad. Már soha senki nem veheti el tőled. Nálam más a helyzet. – Nyugalom. Majd beszélek egy ügyvéd barátommal, persze úgy említem majd a dolgot, mintha ezt egy páciensem, egy gyerekes anyuka kérdezte volna tőlem, nagyon bizalmasan. Valami örökletes betegség kapcsán került szóba a dolog, és amikor arra figyelmeztettem, hogy ezt a kisfia is örökölheti, akkor bevallotta nekem, hogy a gyereket nem ő szülte... Valószínűleg azt lehet ilyenkor mondani, hogy a csecsemőt közvetlenül a kórházban cserélte el egy figyelmetlen nővér, de hogy az miképpen történhetett, ma már kideríthetetlen, és jobb nem bolygatni. Gyanítom, hogy az ügyvéd is ezt tanácsolná. – Nem szeretnék belemenni ilyesmibe. Értsd meg, van valahol a világon egy ember, aki tudja az igazat, és bármikor beszélhet. – De nem retteghetsz folyton ettől! Ha valakik nagyon elszántan rávetnék magukat az ügyre, és bebizonyítanák az eredeti Rosa halálát Nyugat-Szaharában, ami nem fog egykönnyen menni, akkor se jutnak messzire. Mert a gyerek igazi anyja soha nem látta az arcodat, jól konspiráltál. Különben is, mi ketten majd szépen szembeszállunk minden ilyesmivel, és körömszakadtáig védjük majd a kis Rosát is. Ez az ígéret több volt annál, mint amennyit maguk a szavak jelentettek. A szavak mögött itt felnőtt egy erő, sőt egy elhatározott szándék.. Ez bizakodásra késztette Editet, mi több, azonnal megjavította a kedvét is. Max hátradőlt, rámosolygott az asszonyra és egyszerűen megkérdezte: – Mit csinálsz jövő szombaton? Egy meglehetősen zártkörű partit szervezek. Megpróbálom elintézni, hogy erre a kastélyban kerülhessen sor. – Ha az hiszed, hogy Orella asszony megengedi... – Két nagykövetem is megy majd hozzá, és ha nem az egyik, akkor a másik rá fogja őt beszélni, hogy engedélyezze a dolgot. – Gondolom, én lennék az egyik. És a másik? – Ramának, tudod már te is, igen jó rábeszélőképessége van... – Ami azt illeti, az apja sem marad le mögötte! Az apja, az egy olyan mester – avatta be a férfit a „titokba” – aki még Ramát is rá tudja venni valamire! – Hihetetlen, amit mondasz! – csapta össze kezét a férfi. – Képzeld, soha ki nem találnád: egyszer arra vette rá az ártatlan gyermeket, hogy szólítson le egy vadidegen nőt... ráadásul egy temetésen!, csak azért, mert megtetszett az apának! De ő maga nem merte megszólítani, hát ráküldte előbb a saját lányát, hogy aztán annak révén létrejöjjön az ismeretség! – Nahát, hogy milyen aljas dolgokra képes az a férfi! – nevetett Max. Aztán egy pillanat alatt elkomolyodott. A szeme belemélyedt a nő szemébe és megkérdezte: – Megbántad? – Dehogy bántam! – és Edit is nevetett, most már felhőtlenül. Váratlan csapás Edit sikkanva ugrott be a zuhany alá. Aztán majdnem ki is ugrott alóla rögtön, mert az előbb nem eléggé forgatta el a csapot a meleg víz irányába. Azt játszották, hogy ki tud hamarabb levetkőzni, és így elsőnek beérni a fürdőszobába. Főleg a zuhanyfülkébe. Pedig az sem jelentett biztos menedéket – mert lám, amikor már kellően forró víz zubogott az asszony fejére, a fürdősapkára és a bőrére, meztelen teste minden porcikájára – a félig áttetsző műanyag burkolat mögött megjelent egy másik meztelen test. De ez csak elmosódó, testszínű folt volt – Max. Aki próbálta széthúzni az ajtószárnyakat, hogy bejusson ő is, bár már csak másodikként, a versenyfutásuk veszteseként. De Edit kárörvendő nevetéssel blokkolta belülről az ajtókat, amíg bírta. Persze nem akarta kint hagyni kedvesét. Aki kiabált: – Megfagyok itt kint! Megesznek a farkasok! Dermesztő hideg van! – majd amikor ez sem használt, azt kiabálta: – Ha nagyon lehűlök, semmi hasznomat sem veszed majd az ágyban! Ez az érv használt. A nő elengedte az ajtókat, sőt segített kitárni őket. Max, mielőtt belépett volna maga is a szűk helyre, felemelt jobb kezében mintha kést tartott volna, és vagdalkozott Edit felé. Aki felfogta, mi akar ez lenni, és apró, elhaló sikolyokat hallatva kezdett lerogyni a zuhanyozó aljára – tisztára úgy, mint a Pszicho című film főszereplője fél évszázaddal korábban. Max élvezte, hogy Edit is látta a filmet, értette a jelzést, a célzást. Milyen jó, ha ugyanazok a dolgok is érdeklik őket! Most persze volt egy másik dolog, ami egyformán érdekelte mindkettejüket, és ez mindegyik; számára a másik volt...

A szex. Ez annak az ideje. Most nem kell mással foglalkozniuk. Edit nagyon élvezte, hogy a szerelem és a szex együtt van. Ezt igazán csak a nők értékelik. Örült, hogy a szeretett férfival lehet. Most például itt, az amúgy is szűk, egy embernek is kevés zuhanyfülkében. Amelyben, amikor Max összehúzta maga mögött az ajtókat, a két meztelen test egymáshoz szorult, a pára pedig rögtön ellepte a falakat, és felül már áradt is ki a szoba légterébe... Csókolták egymást, vadul. Szenvedélyesen. Egyszer majdnem szétesett a fülke, mert a férfi kezdett lecsúszni. Bár nem volt hely, hogy térdeit szétterpessze, azért csak süllyedt alá, hogy egy magasságban lehessen Edit ágyékával. Mindkettejük fejére zubogott a meleg víz, minden percben ezer és ezer cseppecske bombázta a vállukat, hátukat – Max a nedves erdőbe fúrta a fejét, nyelvével tapogatott. Edit teste megfeszült, mint az íj, gerince a fülke falára tapadt, nyomták hátát a csapok, közben beléje lopózott a kéj. De mindez még csak előjáték volt, tudták, hogy nem itt, a forró vízben akarják kiteljesíteni a rájuk váró örömöket. Amikor felajzva végre sikerült kijutniuk a gőzből, hirtelen rájuk rohant a kinti hideg. De ez is jólesően borzongatta őket. Két meztelen, gőzölgő test sietett a hálóba. Egy nagy törölközőt vittek be, mindegyik fogta annak egyik végét, de sem a nő, sem a férfi nem önmagot akarta szárazra törölni, hanem a másik körül szorgoskodott. No, nem sokáig. Mert persze már nem kellett a törölköző, még ürügynek sem. Várta őket a hálószoba ismerős ágya, csendje, levegője. Most Edit volt az erősebb. Vagy annak hitte magát. Amint Max felismerte szándékát, máris visszafogta magát. Hagyta, hogy érvényesüljön Edit, hogy „legyen meg az ő akarata”, mint azt el is suttogta két erőteljes csók között. Edit, aki mindig szelíd volt, az életében és a szerelemben, sőt a szexben is, most hirtelen vágyat érzett valami másra. Arra, hogy ő legyen az erős, sőt az erőszakos, aki más akaratát nem tűri. Idegen volt ez a lelkétől, és talán csak az iménti ölelkezések a zuhanyzóban hozták meg neki ezt a vágyakozást. Csak percekig fog élni benne, tudta előre. De azok a percek – most voltak. A hátára fordította a férfit, maga pedig föléje telepedett. A nyitva hagyott fürdőből még áradt ide a párás, nehéz levegő, de a fény is. Így hát a szerelmesek látták egymás körvonalait, de nem az arcát. Edit úgy érezte, pár percig kegyetlen ura lesz Maxnak. A két kezét széttárva hajolt előre, a haja csiklandozta a férfi arcát, nyakát. Amikor Max legalább az egyik kezével próbálta őt átölelni, azonnal visszadobta a kezét, mintha mondaná: „Ott maradsz!”. Maga alá gyűrte volna a férfit. De akkor érezte a behatolást. Maga is helyezkedett, hogy ez akadálytalanul történhessen meg. És máris felejteni látszott az „erőszakot”, amit alkalmazhatott volna. Igaz, tenyérrel a férfi combjára vágott: „gyí, lovacskám!”, mondta-parancsolta a gesztus, és Max pontosan értette, mit parancsoltak neki. A ló vágtatni kezdett, mi több, átment a dolog rodeóba is. A „ló” megpróbálta levetni „lovasát”, aki persze nem hagyta magát. A „ló” dobálta magát balra, jobbra, olykor nagyon veszélyesnek látszott a mulatság – de a „lovas” a helyén maradt, talán mert a ló sem akarta őt úgy igazán levetni magáról... Szilaj volt a vágta, hamar belefáradtak mindketten. A férfi hol erre, hol arra vetette a derekát, a csípőjét, de az a másik csípő ott fölötte erősebbnek bizonyult. Mindketten megértették az első percben, hogy a játék is ad még plusz örömöket. Max nagyon jól érezte magát. Egy perccel később mindketten megérezték, hogy a játék komolyra fordult – a testük elárulta. Itt már nem volt szükség vágtára, sőt inkább lassítani kellett. Ha nem akarták, hogy túl korán eljussanak a csúcsra, hát inkább egyre lassabban „lovagolt” Edit és mindinkább lassult paripája is. Végül rájöttek, hogy ha csak tizenöt-húsz másodpercenként egyszer mozdulnak meg – e ritmust valahonnan, egy megfoghatatlan ősi tudásból merítették ösztönösen – úgy elhúzhatják a kéjt hosszan, nagyon hosszan. Ha nem is órákig, mint a „mantrások”. Nem kellett beszélni, erről sem. Csík érezték a másikat és egymást egyszerre, csodálatos dolog volt, két helyen voltak egy időben. Két testben haladtak lassan ugyanazon cél felé, és tudták, hogy ha ez bekövetkezik, akkor míg soha ilyen jó nem volt nekik eddig. Csak ezután, ezután is legyen még sokszor..! Az a bizonyos szombat még legalább egy hét távlatában volt. Ezalatt Edit több dologra is rájött. Az egyik az volt, hogy mivel elég erősen reklámozta masszázsüzletét, de a gongokkal történő terápiát is, ez utóbbira egyre többen

jelentkeztek. Két nap múlva már gyakorlatilag majdnem mindenki a „gongost” követelte, és hallani sem akartak arról, hogy valaki meggyúrja őket. Őszintén szólva ez nem volt ellenére. Az egyetlen gondja a masszázzsal mindig is az volt, hogy meg kell érintenie vadidegen emberek testét! Sokszor olyan testet, olyan bőrt, amely egyáltalán nem tetszett neki. Ellenszenves volt már a puszta érintés is – nemegyszer megesett, hogy a vendége levetkőzött – a férfi kis nadrágban, a nők bugyiban és melltartóban, amit csak akkor nyitottak meg, ha hasra feküdtek – és ott tornyosult előtte egy húshegy. És nem mondhatott nemet, mi több, nem is töprenghetett a dolgon. Abban a pillanatban, hogy a vendég, a páciens odafeküdt, azonnal neki kellett látnia. Ráadásul úgy tennie, mintha még ő is élvezné, hogy masszírozhat, miközben nőtt a belső ellenállása. Hideg lábak, löttyedt combok, szétfolyó hasak és hátak... Olykor már a látvány is elvette a szavát. Nem volt ő az a masszőr, aki egyfolytában beszél, sőt beszélteti a páciensét. Kisvárosi fodrász, műköröm építő, pedikűrös tesz így. Tudta, hisz maga is járt hozzájuk. Ám most úgy tűnt, fordul a kocka. Edit még Maxnak sem mesélt arról, mennyire nem rajong a kézi masszázsért; igazából elég volt neki az a napi két óra, amikor Orella asszony került a keze alá. Azt szívesen csinálta, bár valahol az agya mélyén már megjelent a sugalmazás, hogy majd egy idő után szerez egy másik vibroakusztikus készüléket, és azt a kastélyban fogja használni, csak az asszony kedvéért. Mennyivel kényelmesebb lenne az élete! Aztán az is megfordult a fejében, hogy ha ilyen ütemben gyarapszik a Tulipán Motelben a kliensek száma, akkor tényleg be kell szerezni még egy készüléket. A hallhatatlan hangok két egymás melletti szobában is gyógyíthatnának, egyszerre két embert. Az egyik szobában az egyes számú páciens számára egész óra nulla perckor indítja az első készüléket, a másik, a kettes számú páciens negyedórával később érkezne. Levetkőzik, felfekszik az ágyra, Edit beindítja – és visszamegy az elsőhöz, aki nemsokára végez. Huszonöt percig tart a gép egyik „menete”, akkor automatikusan kikapcsol, amit hang- és fényjelzéssel is tudat. Akkor az egyes számú beteg átfordul a hasára, a gép újraindul. Mire ez megtörténik, Edit mehet át a kettes számú beteghez, hogy vele is elismételje ezt a műveletet. Arra kell csak ügyelnie, hogy ne felejtse el megkérdezni a kezelés előtt, hogy a betegnek nincs-e pacemakere, vagy valamilyen más beépített szerkezete? Edit számára ez egyelőre vágyálom volt. De valami azt súgta, hogy nemsokára bekövetkezik. Fel kell rá készülni. Az, hogy néhány hét alatt majdnem teljesen elfogytak a kézi masszázsra jelentkezők, az új lehetőség érdekelt mindenkit, tartósnak ígérkezett. Mindenesetre Edit elment az egyik helyi kis nyomdába, és bérleteket nyomatott. Egyszer, fiatalabb korában egy évig járt egy thai masszázs-szalonba, onnan volt az ötlet. A hajtogatott kis könyvecskére nyomtatott hat rubrikát, meg a szükséges tudnivalókat. Ezeket már csak a „vibroakusztikus terápiára” lehetett kiváltani. Azzal csábította ügyfeleit, hogy aki előfizet, az öt kezelés áráért hatot kap. Persze úgy kalkulálta ki az öt kezelés árát, hogy azért a hatodikat se kelljen ingyen adnia... Zina lánya, Aurora sokat segített. A bérleteket előre vették meg, így Edit egyszerre több pénzhez jutott. Persze mindenkinek meg kellett adni a már megvásárolt hat kezelést akkor, amikor megállapodtak az időpontban. A számítógép képernyőjén egy hónappal előre lehetett időket foglalni. Rosa szépen fejlődött. Bár Edit sajnálta, hogy kevesebb időt tölthet a lányával, azért az jó volt, hogy reggel és esténként vele lehetett. Persze meg kellett osztania az idejét: a motelbeli munka, Orella masszírozása naponta kétszer, a foglalkozás a gyerekkel plusz még nemegyszer egy-egy estét eltölteni Max társaságában... ezek voltak a legjobb órák, nem kétséges. Az utóbbi hetekben szinte észrevétlenül kezdett rá átcsúszni egy másik feladatkör is – igaz, még ritkán és kiszámíthatatlanul: Brigitta nehezen viselte a terhességet. De kitartott összeszorított szájjal, viszont úgy tűnt. Negyvenen felül meg kell adnia az árát annak a gyereknek. A Természet drágán méri majd az ismeretlen, ezért rejtélyesnek tetsző „Egon” utódját. Mellesleg Egon megtette, amit Brigittának ígért. Nyilatkozott közjegyző előtt, aztán szedte a sátorfáját és nemrégen érkezett tőle a kastélyba egy régimódi képeslap. Mi mást is ábrázolhatott volna a lap, ha nem a sydney-i operaház különös kupoláit és a hidat? Szóval, amikor Brigitta nem érezte jól magát, és Edit otthon volt, magától értetődően vette át a házvezetőnő szerepét. Senki sem beszélt erről, mindenki természetesnek tartotta. Maga Edit is. Hiszen nemrégen még Brigitta vigyázott a

gyermekére, amikor ő Maxhoz ment... Hát most ő segített a terhes nőnek. Intézte a ház ügyeit, segített kiszolgálni Orella asszonyt is. Szerencsére a „kastély” voltaképpen egy évek óta bejáratott intézmény volt, mindenki tudta és tette a dolgát. Max nagyon titokzatosan viselkedett. Edit ismerte már őt annyira, hogy lássa, valamiben mesterkedik; de ez nem valami rossz dolog lesz. Ahányszor azon a héten találkoztak a városban, vagy a kastélyban is, ahová Max egyszer eljött és Orellával tanácskozott, aki attól kezdve szintén titokzatos és megközelíthetetlen arcot vágott, ahányszor összefutott Edittel – az asszony úgy látta, a férfi nagy meglepetést tervez. Sőt, talán több meglepetés is készül egyszerre? Edit tényleg nem akart hallgatózni, de egyszer éppen akkor érkezett a belvárosi régimódi tükrös kávéházba a randevújukra, amikor a férfi már ott volt és telefonált. Edit a háta mögött jött, de Max már látta őt közeledni az egyik tükörben. Hát igyekezett gyorsan befejezni a beszélgetést. A meghallott félmondatokból Edit kikövetkeztette, hogy egy... cukrászda lehetett a vonalban, és a férfi süteményeket meg tortát rendelt szombatra. Úgy tett hát, mint aki nem hallott semmit, és Max is úgy tett, mintha nem tudná, hogy Edit hallotta a beszélgetés végét. És így jött el a szombat. Aznap nem volt bölcsőde, se munka a motelben. Hát mindenki jobb kedvvel ébredt. Csak az időjárás romlott el; mintha nem tisztelné az ünnepet, se a hétvégét, de főleg nem azt a rejtélyes alkalmat, amelyet Max tervezett. Már kora reggel sűrű csöppekben hullott az eső. Nevezhették volna kora tavaszi vagy későtéli esőnek is. Még így is örülhettek a waraiak, hogy melegedik az éghajlat. A tél teljesen elkerülte ezt a déli tartományt. De ez nem változtatott azon, hogy rossz idő köszöntött be. Orella utasításokat adott a személyzetnek. Brigittának nem volt semmi baja, és jól mentek a dolgok. Később egy kicsit elállt az eső, Edit hát kivitte Rosát sétálni. Jól felöltöztette a gyereket és mentek az ősfák alatt. De még nem jutottak el a kis tóig sem, amikor egy szélroham újabb sötét felhőket hozott, és máris zuhogott. Edit felkapta a gyereket. Max éppen akkor érkezett meg, és egy ernyővel ugrott ki a kocsiból, hogy megvédje kedvesét. De a szél kifordította az ernyőt is. Futottak a ház felé. Rama kiugrott az autóból, becsapta az ajtaját, és futott ő is a házhoz, beállt a főbejárat fedele alá, miközben sportszerűen bíztatta a felnőtteket: – Hajrá Edit! Hajrá apa!... Aztán amikor már mindenki beért a hallba és topogva rázták le magukról a csöppeket, kibontakoztak a kabátjaikból, Edit leguggolt és vetkőztette a kislányt is. Arra figyelt fel, hogy Max félrevonul kissé és telefonál: – Hol vagy most..? Jaj, hát igyekezz! Persze, hogy esik, de kapj el egy taxit, ha még találsz ott, vagy hívass egyet! Max látta, hogy Edit figyeli, hát rámosolygott. Az asszony megnyugodva szedte le Rosa felső ruháit. Rama már ott toporgott mellettük: – Edit, elvihetem Rosát? – Hová akarod vinni? – Nem is tudom. Játszani. – Maradjatok itt és a hallban, jó? Rama máris megfogta a kislány kezét. Olyan óvatosan nyúlt hozzá, mint egy pillangóhoz. Az ujjai még nem is szorították a gyerek kezét. Rosa ránézett. Edit azt hitte az első pillanatban, a lánya megijed a fekete arctól és elsírja magát, hogy visszamenekül hozzá. De nem így történt. A bölcsödében is vannak színes gyerekek. Rosa hagyta, hogy Rama vezesse, és lassan, megfontoltan totyogott vele a hall felé. De akkor csapódott az ajtó, Edit még háttal állt, amikor egy kis sikkantást hallott. Azt hitte, Rosának esett baja, de nem – Rama hagyta ott a kicsit és rohant. Száguldott át a hallon... – Nagyapa..! Papi! Maxon kívül mindenki döbbenten állt. Az érkező férfi felkapta a nyakába ugró kislányt. Kétszer megpörgette, de akkor sem tette le. Kabátban lépkedett közelebb, megcsókolta a fekete kislány arcát, az meg az övét. És csak akkor fordult arccal a jelenlévők felé. A magához ölelt kislány fekete haja mellett mosolygott rájuk. Edit az érkezőben döbbenten ismerte fel Albert Ranellit.

Valami történt Edit lelkében. Miközben mindenki örült mindenkinek – Orella arcán értetlenség ült. De amikor Max bemutatta az apját, akit szintén meghívott a nagy eseményre, Orella utólagos engedelmével, hát az idős asszony arcára is kiült a mosoly. Brigitta lekezelt Alberttel. Ranelli üdvözölte még a kis Rosát is, aki tanácstalanul állt a terem közepén. – Szia, kicsi Rosa, biztosan nem emlékszel rám! És csak utána indult Edit felé. De az, ami ekkor az asszonyban történt, megállította a férfit. Látta az arcán, hogy baj van. Max is látta már, oda is lépett, megfogta a nő vállát. – Drágám, mi történt? Mi a baj? – Ti vagytok a baj! – mutatott Ranellire és Maxra, együtt. – De szíven, ő az apám... – kezdte Max, teljesen fölöslegesen. Már fölöslegesen. Edit iszonyúan érezte magát. Becsapták, becsapták! Csak erre tudott gondolni, semmi másra. Hirtelen nagyon elege lett mindenből. Elindult – és olyan volt az arca, hogy senki sem mert elébe állni. Egyik kezével felkapta a nappali egyik foteljából a táskáját, a másikkal a hallban lekapta a fogasról a kabátját, és elviharzott. Egy pillanattal később hallották, hogy felhördül a kocsi motorja – elment. Néztek egymásra. Nagy lett a csönd. Még Ramának sem jött meg a hangja. Az öreg Ranelli zavartan krákogott, és Maxtól várt segítséget. Brigitta volt az, aki semmit sem értett. Orella sem sokat, de látta a két férfi arcán, hogy valami nincs rendben. Lassan odament hozzájuk, megtorpant és felváltva nézett rájuk. Azok nehezen viselték az asszony kemény tekintetét, szinte lesütötték a szemüket. – Edit csak úgy, a semmiért nem szaladt volna el. Beszéljenek, uraim! Vagy fölöslegesen előlegeztem meg az „úr” szót? Önök, esetleg... nem is úriemberek? Halljam, mi történt! Edit eleinte nem tudta, az esőtől vagy a könnyeitől látja az utat olyan homályosan. Valahol belül megszólalt egy figyelmeztető csengő, majd a hang is, amelyik szintén ő volt, és tényleg nagyon ritkán intette őt bármire is. „Lassíts!” Hát lassított, és éppen jókor. Egy újabb esőfelhő állt a város fölött, fekete volt és fenyegető, itt-ott még villámok is csapdostak belőle. Az út nedves volt. Kevés autó jött szembe, lámpáik sárga fénye szinte lefolyt az asszony szélvédőjén. Sűrűn kellett törölnie az üveget, hogy kilásson. A végén már egészen lassan ment. „A disznók! Így átvertek! Hát minden hamis volt? Sehol semmi apróság, ami igaz lett volna? Tervszerűen csaltak a csapdába..?” Minden kérdés újabb sebet ütött a lelkén, és fájt, fájt, nagyon. Egyszerre küszködött most az időjárással és azzal a rázuhanó tudattal, hogy a háta mögött összeesküdtek. Ha nem is ellene, de... Nem, ezt nem lehet kibírni! El kellett jönnie a kastélyból, de most nem tudta, hová menjen. Nem mehet emberek közé. Rosa is ottmaradt, de majd visszamegy, ha lecsillapodik. Ha elgondolkozik és eldönti, mit is tegyen ezután. Elvégre van neki masszőr-praxisa ebben a városban, bebizonyítja, hogy meg tud élni, és talán Orella asszonnyal sem szakad meg a kapcsolata. De most úgy érezte, elege van a férfiakból, akik ilyen csúnyán elbántak vele. Sírt, de kirázta a könnyeket a szeméből. Egy elágazáshoz ért. Mögötte nem jött senki. Az ablakok kezdtek bepárásodni, bekapcsolta a klímát. Egy percig állt, nézte az esőt, a nagy néha elhúzó autókat. Kis habozás után tudta már, hová kell mennie, hová mehet. Ahol végre egyedül lehet egy kicsit és végiggondolhatja a dolgokat. Nagyon nehéz volt a lelke, amikor elfordította a kormányt. A kastélyban Ranelli érezte magát a legrosszabbul. Még szemrehányást is tett a fiának: – Tudhattad volna, hogy így reagál! – Honnan kellett volna tudnom? – Nem ismerted eléggé! – Ilyen helyzetben még sohasem voltam, illetve voltunk! És többször nyilván nem is leszünk!

– Te hívtál ide – makacskodott Ranelli – Ha legalább valahogy, finoman felkészítetted volna! – Meglepetést akartam szerezni! – Hát az sikerült is – szólt közbe Orella. Magában röviden összefoglalta az eseményeket. Tudta már, mit kell tenni, azt is, ő mit fog csinálni. Brigitta az ölébe vette Rosát. Orella kiment egy pillanatra a konyhába, aztán visszajött. Hallották a bentiek, hogy a garázsból kigurul egy kocsi. – Valakinek utána kell menni és beszélni vele – szögezte le Ranelli. Max már mozdult is: – Ez az én feladatom. De egy nyugodt, mégis éles hang megállította. Orella: – Maga már éppen eleget rontott a helyzeten ezzel az összeesküvéssel. Micsoda ötlet! Ilyent is csak férfiak agyalhatnak ki... – De azt sem tudjuk, hol van? – mondta Brigitta. Max el volt szánva: – Bemegyek a városba, végigjárom az összes helyet, ahol már találkoztunk... – Nem hiszem, hogy Edit most pont azokat a helyeket keresné fel, amelyek éppen rád emlékeztetik – jegyezte meg Ranelli borúlátóan. De realistán. Orella is erre gondolhatott, mert Brigittára nézett: – Tartsák a frontot nélkülem. – Ön akar menni? Ilyen időben? De asszonyom... – kezdte volna Max. Ám Orella megint eléggé csúnyán nézett rá, úgy ráncolta a homlokát, hogy a férfi jobbnak látta elhallgatni. Orella felvette a kabátját. Még mindig nehezen mozgott, de most senki sem mert volna azért odalépni, hogy udvariasan feladja a kabátját. Elutasításban részesült volna. – Én sejtem, hová mehetett. Itt várjanak! – és elviharzott. A dolgok rendje A végtelennek tetsző nagy csöndben csak a saját szipogását hallotta. Pedig gondolt rá, hogy nem kéne sírnia. De amikor az agyában megjelent a sírni szó, hiába volt mellette tiltás, azonnal kitörtek a könnyei. Végigfeküdt a kemény ágyon, nem is érezte, milyen kényelmetlen. Semmit sem érzett. És éppen ez volt az, ami ellen olyannyira tiltakozott a lelke. Nem érezni semmit? Nincs annál szörnyűbb dolog! Minden összezavarodott benne. Végiggondolta még egyszer a történeteket, igaz, kaotikusan. Ott volt Albert Ranelli, abban a házban, még a másik városban. Egészen jól elvoltak ők együtt, jókat beszélgettek, és jókat eszegettek... De amikor jött az a Tiblet, minden elromlott. Pedig az az ügy is úgy nézett ki, hogy rendben lesz. Ranelli elintézi. Felvette a jelenetet, ahogyan az a gazember megzsarolja Editet, és elküldte valahová a felvételt. Nem a rendőrségnek hiszen annak azonnal következménye lett volna. Akkor hát hová..? Edit most, fél órával ezelőtt fogta fel hirtelen a dolgot. Ranelli egyszer futólag említette, hogy van egy fia, valahol messze él, és van egy édes kis unokája... „Hát honnan tudhattam volna?” – csapott fel benne a harag. Ranelli azt a filmet bizony nem másnak és máshová, mint a fiának küldte el Warába. Így hívta fel a figyelmét arra, hogy van itt egy nő, szintén nem egészen tisztán jutott a gyermekéhez. Max a filmen már látta is az arcát, azaz pontosan tudta, hogyan néz ki... és tudta róla a terhelő adatot. Innentől kezdve beindult egy egész összeesküvés, amit lehet, hogy csak az apa ötlött ki, a fiának ilyesmi akkor még eszébe sem jutott volna. És most látta magát és Maxot, amint ülnek, és ő elmeséli a férfinak a kis Rosa titkát, hogy ez a Rosa nem az a Rosa – Max pedig komoly arccal hallgatja... Hát igen, akkor már régen tudta! Ez a kifejezés volt az arcán, amit Edit akkor nem értett. És Max játszotta, hogy nem tudja, hogy most hallja először... Ezek ketten, mint egy összetanult páros, dolgoztak? Az öreg azzal ijesztgette őt, hogy el kell hagynia a várost, mert a leleplezett zsaroló csak nem nyugszik, és talán mégis kipattan a gyermekvásárlási ügy, addigra meg jobb lenne távol lenni a várostól, az ország másik végén... Ranelli ajánlotta Warát és az ottani barátját..! Edit szemei előtt most egy kiterjedi összeesküvés körvonalai kezdtek kibontakozni – legalábbis ő így érezte, és ez csak növelte kétségbeesését, az elkeseredettségét. A kertész óvatosan, azaz igen lassan és körültekintően vezetett. A világért sem sietett volna ilyen rossz időben. És bár Orellát majdnem felvetette a

türelmetlenség – egyszer már nagyon közel volt, hogy egyenesen rákiáltson a férfira! – de végül is türtőztette magát. „A fenébe is, az én életemet is félti, nem csak a sajátját... Legalábbis remélem!” Amikor a célhoz értek, az L-alakú, hosszan elnyúló épület előtt a sűrű esőtől nem sokat láttak. Végül megjelent egy felirat, és az útba igazította őket. – Vigyen a bejárathoz, aztán parkoljon le és várjon! – utasította Orella. Most igazán nem volt idő az óvatoskodásra. Az asszony maga is csodálkozott – igaz, csak egy nagyon rövid pillanatra – hogy milyen erélyes tud lenni. Hát igen, elmúltak az ágyban töltött évek! Amikor fölöslegesen vesztegette az idejét, csak még nem tudott róla! Mostantól kezdve céltudatosabban kell élni. Főleg azért, mert minden egyes nap, ami elmúlott, soha vissza nem jöhet. Egyszer s mindenkorra elveszett. Minden nappal kevesebb marad – hát azt a maradékot meg jól be kell osztani. Benyomta az ajtót. A kis recepcióban két nagyon egyforma nőt látott. Nyilván anya és lánya, mert az egyik negyvenes, a másik meg talán még túsz sincsen. Mégis annyira hasonlítanak. – Jó napot! Hol van? A kérdés úgy dörrent, mint az ostorcsapás. Zina és Aurora úgy is érezték, szinte a bőrükön. Egy pillanatig szólni sem tudtak. Döbbenten néztél; Orellát. Tudták, kicsoda, bár évek óta nem látták. Ahogyan senki a városban. Most azonban ott állt a „kastély úrnője”, arcán mérhetetlen haragot láttak. Talán azért, mert nem válaszoltak neki rögtön..? Hiszen tudták, kit keres. Nem kereshet mást! Aurora torkán egyetlen hang sem jött át. Zina asszony végre megemberelte magát: – Itt van... a masszázs-szobában... balra az első ajtó – és mutatta is az irányt, de a keze remegett. Orella ezt is megfigyelte, és egy kis elégedettséget érzett. De rögtön letorkollta önmagát, némán és belül: „Miért örülnék annak, hogy félnek tőlem?” A fedett, de a széltől nem védő tornácom sietett, ez végigszaladt az egész épületen. Néhány autó ázott az esős parkolóban, nem lehetett sok vendég. Orella meglátta az első ajtón a feliratot: szóval ez az. Nem kopogott, nem várt nyitásra. Nem várt ő semmire, hanem rögtön a kilincsre csapott. Az ajtó nem volt bezárva. Edit a masszázságyon feküdt a hátán, a szeméből a halántékára pergett ki egy könnycsepp. Amikor a zajt hallotta, oldalra fordította a fejét, szeme kitágult a döbbenettől, és felült. Le is szállt volna, de Orella parancsoló mozdulattal megállította: – Maradjon csak ott! Jó hely az, a beteg ember helye. Most maga a páciens, és én hozom a gyógyszert. Edit lassan magához tért a csodálkozásból: – Kérem, asszonyom, hagyjuk ezt. Erre nincs gyógyszer. – Ugyan, Edit! – Orella kirántott a sarokból egy széket és leült a fiatal nővel szemben. Nézték egymás arcát, szemét. Edit hirtelen kitört: – Becsaptak, azok ketten! Apa és fia! – Hallottam a történetet. – Mennyit... tudott meg? – kérdezte Edit, de eszébe jutott, hogy AZT csak nem mesélték el, idegenek között? Netán Rama füle hallatára? – Hogy az öreg addig ravaszkodott, míg magát Warába küldte. Nem tudom, hogyan csinálta, de állítólag értelmes érvei voltak. Megígérte magának, hogy egy itteni barátja munkát és lakást szerez, de mire maga ideért, a barát éppen meghalt, maga meg a saját szakállára kezdett állást keresni. – Ez még nem minden! – forrongott a düh Editben – Az öreg Ranelli elküldte a fiának a fotómat. Engem meg telefonon arra kért, menjek el a barátja temetésére. Most már átláttam a tervet! Bár akkor tudtam volna! A temetésre eljött persze Max is a kis Ramával, és fondorlatos módon megismerkedtek velem. – És az olyan nagy baj? – kérdezte Orella – Gondolja már meg, mit beszél, Edit! Hiszen így találta meg a szerelmét! – De hát ezek engem... becsaptak! – tört ki Edit, és látszott, hogy rázza a harag – Ez egy összeesküvés! A hátam mögött összeállt két férfi. Az apa eldöntötte, hogy ezt a nőt a fia karjaiba hajtja, kerül amibe kerül... – Mibe került? – kérdezett vissza Orella józanul. Látta már a problémát, és tudta, mi zajlik a fiatalasszony lelkében. Edit kicsit megzavarodott: – Ezt úgy értem, hogy őket aztán nem izgatta, mi történik a lelkemben. Eltökélték, hogy így lesz, és belehajszoltak. – Ön ezt így látja, én egészen másképpen – mondta Orella, de csöppet sem

ellenségesen – Én azt látom, hogy egy apa megismerkedett, teljesen véletlenül, egy fiatal özveggyel. Neki meg ott volt a fia, korban is hozzáillő, akinek volt egy négyéves kislánya. Szerintem egészen természetes, hogy az apa erre gondolt. – Asszonyom, ön Ranellit védi? – Nem, én a józan észt védelmezem. És még valamit, de ezt egyelőre nem árulom el. Edit mélyet lélegzett: – A többi eseményben se lát semmiféle eltervezettséget? – Dehogynem. De csak addig, amíg maga és Max megpillantották egymást a temetőben. Innentől kezdve minden maguktól függött, kettejüktől. Nem így van? – Hát... – Hát bizony, igen! Ha akkor nem tetszenek meg egymásnak, ha maga akkor sarkon fordul és elmegy, ha nem óhajt mégis fagylaltozni egy idegen férfival, akinek fekete kislánya van... Hát nem érti, Edit? Maguk csak egy esélyt kaptak a sorstól. – Ha a sorsot Ranellinek hívják... – Mindegy. Ranelli is csak eszköz volt a sors kezében. Ha elfogadjuk, hogy nincsenek véletlenek, akkor magának ez az út volt kijelölve. És bármennyire is fájhat magának ez a szomorú téma, de kimondom: ha így volt megírva a maga élete, akkor a férje halála sem volt véletlen. Az első doktornak el kellett tűnnie a maga életéből, hogy aztán egy évvel később felbukkanhasson a másik doktor, aki beleszeret magába. – De hát éppen ez az! Most már hogyan higgyem el, hogy tényleg belém szeretett? Lehet, ez is csak része a nagy játszmának? – Aminek mi a tétje? – kérdezett vissza élesen Orella és értetlenül nézett Editre. Nyilván szándékosan – Szóval miért játszaná meg ez a két ember ezt a nagy összeesküvést? Talán ők már tudják, hogy meghalt az amerikai nagybácsikája, akinek dollármilliói voltak és azokat magára hagyta? Vagy valami más kincs van a birtokában, amit fondorlatos módon akarnak megszerezni, elorozni magától? Értse már meg: tényleg létezik az ügyben egy nagy kincs, amire ők hajtanak, elsősorban persze éppen Max szeretné azt megszerezni. – Mi az a kincs? – kérdezte Edit sápadtan. – MAGA A KINCS, fogja már fel! Az apa meglátta magában az ideális menyt, aki biztosan tetszene a fiának, akivel szívesen élne. A fiú megnézte magát, persze először csak kívülről, és hitt az apjának, aki már korábban ismerte magát és nyilván tudott az előnyös tulajdonságairól is. Ez volt az első lépés. A második lépésben a fiú szerette volna megtudni, milyen ember is maga? És közben ne feledje: sehol semmi cselvetés vagy erőszak. Magát senki sem kényszerítette arra, hogy Max doktorral járjon. Sőt, ha jól értesültem, egy ideig azt sem tudta, mi a férfi foglalkozása! – Így volt, de... – Nincs itt semmi „de”. Nézze, sőt lássa már másképpen az eseményeket! Lehet, hogy a kezdet kezdetén volt egy kis suskus, valami mini-összeesküvés, ami miatt maga itt most dühöng, mert felfújta, de nagyon... Viszont még az a kis összeesküvés az elején is jó szándékból született. És maga is legalább annyira benne van, mint ők. – Ezt hogyan értsem? – Megismerkedett a férfival, aki tetszett magának, és az ismerkedés tovább folyt. Edit, maga akár csak egyszer is rákérdezett Max apjára? – Nem. Most jut eszembe, Ranelli mesélte még az elején, hogy az egyetlen fiát a volt felesége nevelte fel, és még a nevét is megváltoztatta... – Ha rákérdezett volna, ha kér tőle egy fényképet, akkor ez az egész játszma nem így zajlik le. Max mondta nekem az előbb, hogy voltak fenntartásai az apja által vezényelt játékkal, többek között éppen az: mi lesz, ha kiderül, hogy Ranelli az apja? – Hát éppen ez az, miért nem mondta el? – Talán, mert amikor együtt voltak, nem ilyesmin járt az eszük. Ezzel a mondattal célba talált, Edit hallgatott. Hát igen, szex közben az embernek ritkán jut eszébe az apósa, ráadásul olyan, akit soha nem látott. Vagy azt hiszi, hogy nem látta még. Edit már nyitotta a száját, hogy újabb érvet vegyen elő – de nem jutott eszébe semmi. Orella viszont nem hallgatott: – Lássa be, ez az egész jelenet ma délelőtt a kastélyban teljesen fölösleges volt. Max és az apja úgy vélték... mondták is nekem, mielőtt ide indultam, hogy

ők tényleg nagy meglepetésnek szánták ezt a dolgot. Eszükbe nem jutott volna, hogy maga erről az oldalról fogja nézni a dolgokat. Ne felejtse el, Edit: ők férfiak. Sokszor nem gondolkoznak, vagy nem az eszükkel teszik azt. De a leglényegesebb: ha gondolkoznak is, másképpen, mint a nők. Az ő terveik, szándékaik, gondolataik más irányban haladnak. Ezért aztán előfordul ilyen ütközés a kétféle gondolkodásmód, a két nem között. Edit ezt értette, neki is voltak már ilyen tapasztalatai, hát egyetértően bólogatott. De még mindig nem értett mindent. – Az imént azt mondta, asszonyom, hogy ön nem csupán a józan észt védelmezi, hanem valami mást is. Mire gondolt? – A szerelemre. A szó furcsán hatott az öregasszony szájából. De ez csak egy pillanatig tartott. Mert Edit, ahogyan ott ült és közelről nézte az asszony arcát, valami csillogást látott a szemében. És lassan, nagyon lassan felfogta, miről van szó. De ő maga nem merte kimondani. Orella most mintha kortalan lett volna, az arca elmerült a félhomályban, csak az a fiatalos szempár nézett Editre. Orella csöndesen kérdezte: – Ismeri az én történetemet? Edit bólintott: – Tudja, ez egy kisváros és az emberek sokat beszélnek. – Hadd beszéljenek. Akkor tudja, mi történt a családommal... Azóta tudom, milyen sokat érhet a szerelem. Ha van... És ha az igazi van bennünk. Maga még a folyamat elején tart, kedves Edit. Én meg a vége felé megyek, bár hiszem, hogy sohasem lesz vége. Ma is úgy szeretem a férjemet, mintha élne. Ma is úgy szeretem a fiamat, mintha élne. A lányomat is, aki meg sem születhetett. Ők mindhárman itt vannak bennem. Értéket jelentenek. Valamit, ami nekem ma is érzelmeket és tartást ad, Edit. Erőt, ahhoz, hogy elviseljem az életet, az egymás után elreppenő éveket, sőt évtizedeket – nélkülük. Mert úgy igazán soha nem vagyok nélkülük. Minden nap és minden órában eszembe jutnak, valahogy olyan az, mintha itt lennének velem. Még soha senkinek nem vallottam be: olykor beszélek hozzájuk. Tanácsot kérek, vagy mesélek nekik, Jól elvagyok velük. Csönd lett. Orella kis szünet után folytatta: – Úgy tűnik, most magának is megadatott az érzés és az igazi ember, együtt van hát minden. Óriási dolog ez, nagy érték! Erre vigyázni kell. Nem szabad elveszíteni. Tudom, minden mondat, amit most hall tőlem, egyetlen nagy frázisnak tűnik. Sokak számára az is, mert nem ismerik, mi lapulhat mögöttük. Ezek alapvető, sokszor kemény, de szükséges igazságok. Gondolja csak végig: ők most ott várnak magára. Természetesen és elsősorban ott van a kis Rosa, aki nem létezhet maga nélkül. De bármilyen furcsán is hangzik: a többiek sem létezhetnek már maga nélkül! Edit, maga része lett az ő életüknek is, ahogyan ők a maga életének. Max egy nagy elhatározásra jutott, ez az igazi meglepetés, amivel a mai napra készült. A meglepetés nem az apja érkezése, nem az, hogy éppen Ranelli az apja, akit maga már korábban megismert. Ezek mellékes dolgok. Max azt akarja, hogy maguk ketten legyenek a nap hősei. És ott van még Rama is, aki szintén egy értékes ember a kora ellenére. Csönd lett. Edit nem tudta, mit tegyen. Szenvedett – de már nem az „összeesküvés” miatt. Már azon járt az esze, hogyan vonuljon vissza? Kezdte belátni, hogy bár a felháborodása jogos volt, talán tényleg igaza van Orellának: túlreagálta a dolgot. Alaposan megijesztette Maxot, aki talán most gondolkodóba esik, hogy esetleg mégsem kéne neki Edit? „Még azt is gondolhatja rólam, hogy egy hisztis nő vagyok”. Most már maga Edit is hajlott rá, hogy az alapján, ahogy viselkedett, bizony hisztisnek nézhetik. Ennél rosszabb dolgot alig tudott elképzelni önmagával kapcsolatban. Orella, ha nem is tudta pontosan, mi játszódik le Edit agyában, azt látta az arcán, hogy lassan, fokozatosan megenyhülnek a vonásai. Feszült tartásától is elbúcsúzott. Már jóval lazábban ült a masszázságyon. Orella a levegőben is érezte: már csökkent az izgalom. Az elkeseredettség. Talán a harag is. Hát felállt és a kezét nyújtotta Editnek. Mintha lesegítené őt a magas asztalról. De a kézfogásnak volt más értelme is. Bal kéz fogta a bal kezet. Nem üdvözlés volt ez, inkább valamilyen kisebb... szövetség jele. Szív felőli kéz a szív felőli kézhez. – Otthon már várnak minket. Valaki különösen várja magát. Menjünk.

A kertész visszafelé is lassan és óvatosan vezetett. De mire a kastélyhoz értek, az eső elállt. Valahol a láthatár szélén mintha egy pillanatra kéken csillant volna az ég egy meztelen, sokat ígérő darabja. De lehet, csak képzelődés volt. Mert a felhők még ott lebegtek a város fölött. Wara mintha gyászolt volna, nagy szürkeség borult a városra. Ám valami láthatatlan és halhatatlan azt sugallta, hogy hamarosan kiderül az idő. Minden esőnek vége lesz egyszer, ahogyan az éjszakák, vagy a telek sem tartanak örökké. Edit szívében lassanként lenyugodtak a dolgok. Most nem is tudott másra koncentrálni. Erőt gyűjtött magában. Elsősorban azért, hogy legyőzze majdani szégyenérzetét. Tudta, hogy közeledik a perc, amikor a többiek elé lép. Mit szól majd Max? Miről beszélgettek, míg ő távol volt? Eltelt vagy két óra, elmúlott a délelőtt. Már ebédnél kellene ülniük. Lehet, estefelé egy bizalmas pillanatban Brigitta majd mesél neki..? De az ilyesmi nem barátnők későbbi információin múlik. Most, amikor kinyílik az ajtó és ő visszamegy a házba, kell szembenéznie velük és a helyzettel. Amit ő maga idézett elő. Most már Orella magyarázó és megnyugtató szavai után belül a lelke lecsillapodott. Az egyetlen gondját az jelentette, hogyan viselkedjen, amikor belép. Talán az lenne a legegyszerűbb, ha olyan természetes lenne, amilyen csak lehet? Persze ez is álságos, hiszen mindenki tudja, mi történt a távozása előtt, sőt, lehet, közben ezek itt alaposan kitárgyalták őt is meg a viselkedését is – az is természetes. És akkor úgy tenni, mintha minden rendben lenne? Hát az lenne ám az igazán mesterkélt viselkedés! Még az eszébe jutott, hogy hiszen ilyen mesterkélten viselkedünk nap mint nap. Tele vannak a mindennapjaink azzal, hogy másokra mosolygunk, akikre a legszívesebben nem, hogy nem mosolyognánk, de sokszor inkább egyenesen vicsorítanánk. De már nem maradt több ideje ezen gondolkodni. A kertész közel állt meg a főbejárathoz. Edit még érzett pár kósza esőcseppet a hajába esni, de mire kisegítette Orellát és elindultak, semmi sem zavarhatta őket. Nem tudták, hogy odabent a távollétükben valóságos haditerv született. Sietve beszéltek, mert nem tudhatták, mikor jön meg Orella. Még az sem volt biztos, hogy magával hozza-e Editet. Bár a kis Rosa ittléte efelől nem hagyott kétséget. De mi lesz, ha nem békíti ki? – Az lehetetlen – így Brigitta, majd megmagyarázta: – Az asszonyomnak... hogy is mondjam csak... igen nagy a rábeszélő képessége. – Visszajön, visszajön... – mondogatta Ranelli. Kis termete majdnem elveszett a sarokban. Ősz haja szinte világított a félhomályban, busa fekete szemöldöke harciasan meredt előre. Rama nem tágított tőle, mióta megérkezett, hát most is ölelte a kislányt, aki előtte állt, hátát a nagyapja két térdének feszítette. Nem, nem engedi el a nagypapit, legalább ebédig! – Vagy magától látja be, amit be kell látnia, vagy az öregassz... pardon, szóval a ház úrnője veszi rá. Max még hallgatott, az agya lázasan járt. De arra nem számított, hogy éppen az apja fogja megvádolni. Mert az öreg most kitotyogott a nappali közepére, az alacsony asztal és a fotelok mellé. A komoly hangulatban komikusan hatott, ahogyan Rama a nagyapja lábfején állt, úgy közlekedtek ők ketten. Ranellinek nem is tűnt fel a helyzet, csak ráförmedt a fiára: – Mit tettél vele? – kérdezte az öreg haragosan, és nem vette le a szemét Maxról – Mit mondtál neki? – Nehogy már én legyek az, aki rosszul bánt vele! – fakadt ki a doktor. Brigitta rögtön mellé állt: – Edit mondta volna nekem, ha történik... valami ilyesmi. Láttam volna rajta, ha a doktor úr megbántja valamivel. Nem, minden a lehető legnagyobb rendben volt, míg ki nem derült, hogy... maga Max úr apja – Brigitta ezt, ha nehezen is, de az öreg szemébe mondta. Bár látszott az arcán, hogy ő maga sem érti egészen pontosan, miért jelenthet ez ekkora gondot? Max most nem nagyon látta értelmét, hogy ezt megmagyarázza a házvezetőnőnek. Rosa már elfáradt, Brigitta betette a kocsiba és elvitte a hall legtávolabbi sarkába, ahol a csöndben elaludt. – Én azt mondanám, úgy készüljünk, hogy visszajön – kezdte Max – Ha pedig visszajön, remélhetőleg belátta, így a legjobb. Akár Orella vette rá, akár nem. Ha visszajönnek mind a ketten, akkor meg úgy kellene tennünk, mintha semmi sem történt volna. Nem szabad bűntudatot kelteni benne. Az sem jó, ha belép, ránk néz, és esetleg azt hiszi, hogy most valamiféle magyarázkodást várunk tőle. Vagy ami még rosszabb: bocsánatkérést.

– Ugyanakkor mi sem kérhetünk bocsánatot – jelezte Ranelli – Először csak azért sem, mert nincs miért elnézést kérnünk, másodszor ezzel Editet még nagyobb zavarba hoznánk. – Hát azt éppen nem mondanám, hogy nincs miért elnézést kérni – mondta halkan Brigitta – Ha Edit még idejövetel előtt ismerte az idősebb urat – nézett Ranellire –, aztán idejött, megismerkedett a fiatalabb úrral, teltek a hónapok, és nem tudta, hogy ők apa és fia, akkor talán jogában áll egy kicsit megsértődni? Max magába mélyedt. Érezte, hogy a baj nem kerülhette el őt, őket. Néhányszor az apjára nézett, hiszen ez az ő terve volt. De Ranelli, talán éppen a kis Rama közelsége miatt, nem akart erről beszélni. így telt el legalább fél óra, ezalatt olykor valaki feldobott egy ötletet amit a többiek szinte azonnal „lelőttek”. Az egész kezdett hasonlítani az agyaggalamb-lövészethez. Bárki mondott valamit, ami szerinte jó volt, hogyan viselkedjenek, ha visszajön Edit – a többiek azonnal találtak rajta valamit, ami nem tetszett, és elvetették. Háromnegyed tizenkettőkor a szakácsnő settenkedett a nappali ajtajához, és jelekkel kihívta Brigittát. Suttogva kérdezte, mi legyen az ebéddel? A szegény házvezetőnő nem tudta, mit mondjon. Orella elment a kertésszel, és nincs náluk telefon. Orella Germani nem az az asszony, aki mobiltelefonnal a zsebében szaladgál... Ráadásul azt sem lehet tudni, egyáltalán megtalálták-e Editet? Vele jönnek-e vissza, vagy nélküle? Brigitta mindenesetre úgy rendelkezett, hogy a szakácsnő tartsa melegen az ételeket, és várjon. Tizenkettő után egy perccel Maxnak zseniális ötlete támadt: – Az előbb egyetértettünk abban, hogy nem hozzuk zavarba Editet, ha visszajön. Az ötlet a következő: mindenki oda áll, ahol állt abban a percben. Tudják, amikor Edit elsietett! Nos, beállunk. Ki emlékszik, miről volt szó akkor? – Rama az idősebb úr nyakába ugrott és azt kiabálta: „Nagyapa! Papi!” – idézte fel a jelenetet Brigitta. Max elismerően nézett rá: – Tökéletesen emlékszik, Brigitta. De nehogy ismét sokkoljuk Editet, ezért, ha belép a nappaliba, ne pontosan innen folytassuk. Hanem úgy, mintha már üdvözölték volna a később érkezett vendéget, azaz az apámat, és éppen elindult volna egyfajta társalgás. – Vagyis én majd kérdezek valamit Brigittától, akit még nem ismerek... – így Albert. Max meg bejelentette, hogy ő természetesen Edittől kérdez majd valamit. Rama leugrott a nagyapja lábáról, az ablakhoz szaladt, aztán... – Itt van a kocsi! – kiáltotta csengő gyermekhangján. Brigitta is odaszaladt mellé, közvetítette a látványt: – Jön Edit is! Meg az asszonyom! Megtalálta és hazahozta! – Igen, igen! – jött lázba Max, és mint egy színházi rendező, mutogatott: – Apa, te maradj ott! Brigitta, álljon közel az apámhoz, hogy beszélgethessenek. Rama, te meg mit művelsz? Neked a papi mellett a helyed! Rama, mint oly sokszor, most sem hallgatott az apjára. Őt egy másfajta ösztön vezérelte. Nem értette, min problémáztak a felnőttek egészen mostig. Nem is érdekelte a dolog. De most, mint akit valami mágnes húz az ajtó felé, arrafelé szaladt. És amikor az kinyílt, először Orella asszony lépett be. A kislány meg egyenesen nekiszaladt, kitárta kicsiny kezeit: – De jó, hogy megjöttetek! Orella arcán egy egész tanulmány futott le egy másodperc alatt. Az első pillanatban még a mostani, az öreg Orella volt, a ház úrnője, aki nem tűr semmiféle rendetlenséget, fegyelmezetlenséget. De ez rögtön elmúlt, amint Rama átfogta az asszony combjait, és magához ölelte őt. Orella arca megenyhült. Keze tétován rácsúszott a kislány gyapjas hajára, beletúrt, érezte a gyermektest melegét. Ez volt az a világ, ahol nincs még, és nincs már megjátszás, hazugság. A gyermekek és az igazán öregek világa olvadt itt eggyé. Rama nem alakoskodik, önmagát adja, kifejezi az érzelmeit, ösztönvilágban él. Orella pedig, így közeledve a nyolcvanhoz, lassan ugyanoda jut vissza. Hiába a sok tapasztalat, most már nem kell félnie senkitől és semmitől – megengedheti magának, hogy kíméletlenül őszinte legyen. Vagy éppen fordítva: kimutassa a szeretetét. Már látszólag nincs tétje – de igazából így van értelme. Megölelte hát a kislányt, aki hagyta magát szeretni, de csak egy pillanatig. Mert rögtön utána Editre vetette magát, őt is megölelte melegen. Míg Orella átment a hallon a nappali felé, Edit magához szorította a kislányt. Rama intett, hogy hajoljon le, és amikor Edit megtette, a gyerek a fülébe súgta: – Ezek szeretnek ám téged!

És Edit érezte: ezt a mondatot nem Albert vagy Max tanították be Ramának. Ez annyira belülről jött! A kislány, akire senki sem figyelt az elmúlt órában, azért ott volt, és ha nem is értette az összes felnőtt-szót, egyet mindenképpen megérzett – és azt továbbította most Editnek. Utána megfogták egymás kezét, úgy mentek a nappaliba. Az asszony belépett. Albert és Brigitta éppen beszélgettek, Max meg Editet nézte és az első pillanatban nem jött hang a torkára. Orella azonnal átlátta a „zseniális tervet”, de nem díjazta különösebben. Ő most sokkal többet tudott Edit lelkiállapotáról, semmint hogy ilyen kis trükkökkel beérte volna: – Brigitta, gondolom, kész az ebéd! Terítsenek. Mi is farkaséhesek vagyunk. Utálom az esőt. Max, amit tervez, azt még halassza egy kicsit... – de hogy nem kell tartania semmitől, azt egy diszkrét kacsintással jelezte. A doktor ezen alaposan meglepődött, ilyen csibészes gesztust aligha várt egy olyan dámától, amilyen Orella volt. Ugyanakkor öröm lopózott a szívébe. Edit odament mellé, nem szólt egy szót sem. A férfi magához ölelte őt, és mentek ebédelni. Amire itt már sokan vártak, az ebéd után következett be. Már túl voltak a kávén – Rama tejeskávét kapott, Rosa csak teát, az egyik kanapén ült és fáradtságos munkával, hosszadalmas mászással elérte már majdnem a bútordarab szélét, ahonnan esetleg le is eshetett. Ilyenkor valamelyik felnőtt, aki észrevette, miben mesterkedik, vagy éppen arra járt, megmarkolta a gyereket és visszatette a sarokba. Ahonnan makacsul indult ismét a kanapé széle felé, mint egy buzgó teknősbéka. Edit észrevette, hogy a többiek mind össze-össze néznek, Brigitta integet valamit Maxnak, Orella és Albert félreálltak a sarokba. Egészen jól összemelegedtek, hiszen majdnem egyazon korosztályhoz tartoztak. Olyan filmszínészek és politikusok nevei hangoztak el közöttük, akikről a későbbi nemzedékek már csak olvastak. Orella a hatvanas és hetvenes években volt fiatal, Albert Ranelli valamivel később. Max megköszörülte a torkát: – Khm... khm... Kérek mindenkit, figyeljen rám! Persze, figyeltek. Edit is állt és nézte a doktort. Valahogy megbékélt már a lelke. Max és közte megint érződött AZ, aminek neve sem volt és nem is lesz. Az érzés, amely képes nagyon-nagyon erősen összekapcsolni két embert. Max is valami ilyesmiről beszélt, aztán váratlanul fél-térdre ereszkedett Edit előtt. Az asszony mintha égi zenét hallott volna, egyszerre jött zavarba és lett nagyon boldog. Alig hallotta a férfi szavait: – ...leszel a feleségem? Először csak bólintott zavarában, de amikor Max felállt és közelebb hajolt, hogy hallja, akkor Edit végre kimondta: – Igen. Már csak egy csók volt hátra, mintha ez már az esküvő lenne. A többiek tapsoltak, aztán sorban gratuláltak. Rama nem tudta, miről van szó, de mert mindenki odajárult az apjához és Edithez, és mindenki kapott egy puszit, hát kihasználta az alkalmat ő is. Majd odasündörgött Orellához: – Akkor most te a nagymamám leszel? – Nem leszek, szívem, hiszen Edit nem az én lányom. – Kár – jelentette ki a kislány. Közben Rosának ismét sikerült elérnie a kanapé szélét. Most Albert kapta el és tette vissza. A kislány felnézett a férfira, az meg vissza. Albert megvakarta a gyerek feje búbját és odaszólt a fiának: – Ez azt jelenti, ha jól értem, hogy mától kezdve két unokám van? – Igen, papa. Egyelőre csak kettő. A két férfi összenevetett. Edit persze elég közel volt ahhoz, hogy meghallja. Mutatóujjával megfenyegette Maxot: – Mit suttogtok a hátam mögött? – Á, semmi. Csak a gyermekek száma volt a téma. – Sok vagy kevés? – Kevés – vágta rá határozottan Max, és közelebb hajolt menyasszonyához, hogy csak az hallja. – Ugye nem gondolod, hogy ha már te is hoztál egyet, meg én is, akkor ne legyenek közös gyermekeink? – Mennyire gondoltál? – Legalább háromra! – Én egyre – mondta Edit.

– Határozottan kevés. Egyezzünk ki kettőben! Orella állt meg mellettük. Érezték, hogy valami fontosat fog mondani: – Hallom, éppen a közös gyermekek tervezése folyik, egyelőre csak elméleti síkon... nekem viszont lenne néhány gyakorlati javaslatom. – Halljuk – bólintott Max és Edit is nagyon figyelt. Az asszony tekintete egyik arcról a másikra járt: – Szeretném, ha beköltöznének a kastélyba, kedves Max. Rengeteg üres szoba van itt, egész „lakosztályok”, amelyekben sok éve nem lakott senki. Némi felújítás után ezek nagyon szépek lehetnek. – De a gyermekzsivaj zavarja majd önt. – Nem fog zavarni, sőt... – Orella egy pillanatra leszegte a fejét – inkább emlékeztet valamire. Ami nem következhetett be negyven évvel ezelőtt, ha késéssel is, de legyen meg most... Azonkívül nagyon önző, gyakorlatias okom is van rá, hogy felajánljam az itt lakást. Brigitta elmondta nekem, hogy régi vágya teljesült, állapotos lett. Fél év múlva már nem fogja tudni jól ellátni a feladatát. Kedves Edit, elvállalná az ő munkáját, amíg megszüli a gyermekét? – Az a gyanúm, addigra én is terhes leszek – Edit kis pillantást vetett Maxra, aki viszont elszántan bólogatott. – Nem baj, majd lépcsőzetesen osztjuk be... – nevetett Orella és ilyenkor az arca egészen más lett – Előbb Brigitta, és akkor maga lesz a házvezetőnő és masszőr és minden. Aztán maga jön, Edit, és Brigitta visszaveszi a teendőit. Rama szaladt oda hozzájuk: – De unalmasak vagytok! Mindig csak beszéltek, beszéltek! Ki akar velem játszani? – A nagypapa feláldozza magát – mondta Albert és hagyta, hogy a gyerek elvonszolja, ki a hallba. Rosa ekkor ért ismét a kanapé szélére, kifelé fordult, hogy lábbal előre lehuppanjon a padlóra. De ekkor az anyja kapta fel és ölelte magához. Max boldogan nézte a jelenetet. Nyár volt. A meleg alkonyatban Edit úgy határozott, elégeti a fákról leesett gallyakat, vékonyabb ágakat. A kertész már hetek óta gyűjtötte neki. Ki is nézett egy helyet, nem messze a kis tótól. Aznap nem fujt a szél. Vitt ki újságpapírt, gallyakból előbb kis halmot épített, rá a papírra, majd meggyújtotta. A lángok felcsaptak, a száraz fa jól égett, és Edit táplálta a tüzet. Le is ült a közelben. Néha rákotort még néhány ágat, aztán visszaült és nézte. Eszébe jutott, hogy néhányszor már látott ilyesmit. De mindig csak messziről. Lehet, azokat sem izgatott gyerekek, de nem is profi csavargók gyújtották, ahogyan ő akkor gondolta? Hanem ilyen emberek, mint ő? Akiknek a lángok egy kis ellazulást hoznak. Alkalmat arra, hogy beléjük nézve... önmagukba nézzenek. Rama szaladt a ház elől. Ám ahogyan közelebb ért – Edit jól látta a lángok fölött a gyereket, akkor is, ha a hőtől remegő levegő eltorzította az alakját – hogy a mozgása egyre lassul. Nem igazán akart odajönni a tűzhöz, és Edit tudta, miért. Elébe ment hát, megfogta a kezét. Vezette, de nem szorította a kis fekete kezet. Érezte hát a jelzést, amikor a kicsi már nem akart, nem mert közelebb menni. De hát így sem voltak már messze a lángoktól. A tűz rossz emléket ébresztett a kislányban. Edit közelről nézett az arcába, és látta a fekete szemgolyóban a kis tűz kétszeres mását. – Ne félj. Nem minden tűz ellenség. Ez itt a barátunk. Élvezzük a fényét és a melegét. A tűz sok dologra megtanítja az embert. Ott ültek hát ketten a pázsiton. A narancsvörös lángok fel-felkúsztak egy-egy hamvadó ágon, alant izzott a parázs. És amikor a tó felől erőtlen kis szellő támadt, meg-megmozgatta a lángokat, Edit arra gondolt: lehet, valahol messze ül most valaki, látja a tüzet a távolban, a szélben, és nem tudja, ki gyújtotta, és miért? De elég, ha mi magunk tudjuk, és őrizzük a saját tüzünket – tette hozzá gondolatban. Még sokáig ültek és élvezték a lángok táncjátékát. Tartalom Megtaláltalak! Az üzlet 11

2

Ginából Rosa 16 Veszélyben 21 Az utazás 26 Wara, Wara! 32 A kastély 39 Tíz nap 44 Egyre közelebb 46 Szerelem 52 A jövő kezdetei 58 Mindenkinek van múltja 65 Váratlan csapás 71 A dolgok rendje 76 Tartalom 83