Melissa Moretti-Bocsáss Meg, Kedves

Melissa Moretti Bocsáss meg kedves

A harminchét éves özvegy üzletasszony gyermekkori botlása váratlanul merül fel a múltból. Egy gyermekkereskedő banda lebukása nyomán az asszony döbbenetes hírt kap: a kamaszkorában szült lánya nem halt meg, ahogyan addig hitte, hanem él – valahol… A kutatás a gyermek után meghozza a régiúj szerelmet is. De tehet-e valamit az igazi anya, ha gyermekét már egy másik család nevelte fel? A regény ezt a ma nem is olyan ritka esetet írja le, amivel nem kevesen szembesültek már napjainkban. Az emberi felelősség ütközése a szerelemmel előhoz egy másik problémát is: milyen mélyen avatkozhatunk be valakinek az életébe csak azért, mert biológiailag közünk van hozzá?

Vihar előtti csend Arra ébredt, hogy valaki a nevét mondja: – Rita, Rita. Az ismeretlen női hang nem kiáltott sürgetően, nem hívta őt, csak egyszerűen kimondta a nevét kétszer egymás után, aztán csönd lett. Mégis, volt ebben annyi erő, annyi riasztás, hogy az asszony azonnal felébredt. Csak pár pillanatig tartott, míg lefolyt róla az álom halványzöldes máza, egyfajta képzelt függöny mögül kibukkant, és átléphetett erre a valóságos világra. Itt minden ismerős volt: a szoba, a bútorok, és az ablakon beeső fény is. Már múlóban volt a tavasz, napról napra erősödött a meleg. A nyár sorra küldte jeleit. Feltartóztathatatlanul közeledett, és ennek szinte mindenki örült. Az első, ami Rita eszébe jutott: a munka. Ma kedd van, tegnap indult a hét, és a maival együtt még négy nap vár rá, amikor nem sokat pihenhet. Meg kell hajtania a dolgokat, mert most ugyan még nem megy szabadságra, de ő inkább a nyár elejét kedvelte. Már most nagyon hiányzott neki az a három hét a tengerparton, amikor elönti őt a jóleső semmittevés. Az a tudat, hogy sem ma, sem holnap, de bizony még holnapután sem kell majd csinálnia semmit, csak élvezheti a napot, a vizet, a tenger látványát… Hogy délután elmehet kávézni, fagylaltozni a tengerparti üdülőhely viszonylag csöndes forgatagában… Az valami remek érzés. Mert hát itt szükség van rá. Ez a tudat is majdnem olyan kábítóan jó volt, mint nyaralás közben a fekvés a fehér homokon, mint amikor érezheti azt a semmi máshoz nem hasonlító meleg szelet. Amiben ott lapul a lustaságra csábító

melegség, távoli felhők üzenete. Valahol nem messze még a sivatag homokja is mintha ott integetne, dűnék sorakoznak, tevék masíroznak furcsa, lomha, imbolygó járásukkal… De ezen a reggelen itthon volt, a városban, Európában. Sivatag, tevék, tengerpart – legyetek üdvözölve és várjatok rám! – kiáltotta a lelkében, de akkor már meztelenül állt be a zuhany alá. Nem sokáig élvezhette a rázúduló forró vizet, pedig a bőre kipirosodott, és jólesően, tisztábban lélegzett. Fájó szívvel zárta el a csapot, a párás felhő kitört a zuhanyfülkéből, amint eltolta a műanyag falat. Törölközött, és közben egy pillantást vetett a falitükörbe. Meglátta saját meztelen testét, és az első pillanatban kellemesnek ítélte a látványt. „Harminchét múltam, még csak harminchét! Hát egyáltalán nem vagyok öreg. Csinos nő vagyok, látszik rajtam, hogy vigyázok magamra. Hiszen jó az alakom, karcsú vagyok, egy igen-igen kicsi molett beütéssel, szerencsére olyan határok között, amelyeket még kedvelnek a férfiak, és én sem kényszerülök extraméretű ruhákat venni. Szabványos konfekcióruhák is rám jönnek, sőt, azokban is jól érzem magamat. A mellem még nem lóg, narancsbőröm sincsen, a csípőm egyeseknek talán széles, másoknak a normán belül van. A lábam sem ronda, rövid szoknyát is hordhatnék, ha a munkám nem követelne egy kicsit hosszabbat. Jól áll nekem a nadrágkosztüm, vagy a sima kosztüm is, egy jó blézerrel bárkinek tetszhetek”. Kicsit ömlengőnek érezte ezt az öndicsérést, akkor leállt vele, és többé nem nézett a tükörbe, azaz magára. Gyakorlottan, sebesen öltözött. Úgy döntött, hogy ma nem itthon reggelizik, mert kicsit elcsúszott a kései ébredéssel. Még pár percig emlékezett arra a furcsa hangra – „Rita, Rita” – de aztán a feladatok kiverték a fejéből. Sorban végezte a napi rutint. Mosdás, öltözés, nem túl erős smink, táskába betenni minden

iratot, amit este elhozott az irodából, és amire ma szüksége lehet vagy lesz. Aztán még egy pillantás a tükörbe, ahonnan egy komoly nő nézett vele szembe. Egy asszony, aki talán üzlettel foglalkozik,vagy valamilyen szakmában tevékenykedik? Az látszik, hogy nem gyári munkás, reggelente nem valami üzembe indul. Nem egyszerű, kicsiny autó várja odalent a társasház közös teremgarázsában, hanem egy nagyobb, szebb kocsi. Senki sem gondolhatja róla, amint meglátja, hogy hónapról hónapra él egy szerény kis fizetésből. Hitte: van valami a megjelenésében, amiből tudható, hogy ő azért mégsem akárki ebben a városban. Már csak azért sem, mert nagyon magabiztos volt. Nem kételkedett magában, úgy járt-kelt, úgy nézett, olyan mozdulatokat tett, hogy mindezekkel is sugározta az önbizalmat. Azt, hogy tisztában van önmagával. Tudja, ki ő, és mire képes. Ezzel együtt azt is, hogy mit ér. Amikor a férje kocsija váratlanul áthajtott a vasúti kereszteződésben a piroson, aztán megállt a két fénysorompó között – vagy Adam maga állította le? – és az Intercity belerohant, egy pillanat alatt minden megváltozott Rita számára is. Adam már egy éve furcsán viselkedett, de senki sem tudta, mi a baja, még Rita sem. Néha csinált olyasmit: ment autóval valahol, szerencsére a városon kívül, aztán megtorpant az út szélén, és csak állt, percekig, majd ismét elindult. Egyszer a sztrádán is megtette, a rendőrjárőr szólította fel, hogy haladjon tovább. Később nem tudta megmondani, miért állt meg, mert nem is emlékezett rá. Csak miután az expresszvonat halálra gázolta őt, a boncolás derítette ki: Adamnak egy kisebb agydaganata volt. Erről addig senki sem tudott, ő maga sem, hiszen a rettenetes folyamat éppen elkezdődött. Rita nem akart emlékezni azokra a hetekre.

Fél évig tartott, míg úgy-ahogy megszokta a gondolatot: Adam nincs többé, nincs vele, nem lakik ott, nem szól hozzá. De ennek már három éve, és bár Rita nagyon csodálkozott ezen, megtudta, hogy az élet megy tovább. A nagy tanulság: a halált is legyőzi az élet. Nem annak az élete, aki elment, hanem a többiek, sőt, az egész világ élete. Mindenki él tovább, a Föld forog, a világ létezik, a dolgok történnek, tulajdonképpen nincs egyetlen nélkülözhetetlen ember sem. Történjen bármi, a világ megy tovább. Olyan ez, mint amikor az állomásról kifut egy vonat, páran megjöttek vele, mások elmentek, a vonat elment, de attól az állomás épülete meg a sínek ott vannak továbbra is, az állomásfalu vagy állomásváros lakói is élik tovább az életüket, holnap és holnapután is jönnek majd vonatok, és azok is elmennek… És ennyi, csak ennyi az egész. Egy év tellett el, míg Rita újra nevetni tudott – de erre nem gondol már. Most már minden olyan természetes. Az Adam nélküli világ is világ, és bár néha egy kicsit szégyelli, már hetek is elmúlnak úgy, hogy az egykorvolt Adam eszébe sem jut. Kihajtott a garázsból. Jól érezte magát. Tiszta volt a feje, és előre örült a feladatoknak, amelyek várnak rá. Végül is egész szép dologgal foglalkozhat, ami nem mindenkinek adatott meg. Az üzletet Adam örökölte az apjától, és vitte tízegynéhány évig. Rita olykor besegített, de nem vitte túlzásba. Ám Adam halála után hirtelen felfogta: nem állhat le a bolt, valakinek ezt is csinálnia kell. Csak pár napig foglalkoztatta a gondolat, hogy eladja valakinek, amint felnyitják a végrendeletet, és ténylegesen az övé lesz. De már korábban eldöntötte: viszi tovább! Először egy kicsit romantikus felhangot is kapott a dolog, „ez volt Adam életének értelme, ne hagyjuk veszni, majd én folytatom, ő is így akarná! „, de ezt az érvelést – ha ugyan az volt – hamar eldobta magától, felejtette. Övé lett a VIDAL, ami a nevében talán Adam nagyapjának emlékét őrizte. Mára

megszokták a városban, mindenki tudja, mi a VIDAL, és hol van, sokan járnak ide a hét hét napján. Rita fegyelmezetten vezetett. Megszokta, hogy vannak szabályok az életben, tehát vannak szabályok az országutakon is. A közlekedést is úgy fogta fel, hogy „egyszer nekem van előnyöm, máskor neked, egyszer én roboghatok, és te várod meg, míg elhaladok, aztán fordítva, ilyen az élet”, és ezt tartotta jónak. Az üzleti életben is vannak szabályok, és a sok társadalmi szabályon kívül minden családban, sőt, minden egyes embernek is vannak saját szabályai. „Szabályországban élünk”, mondogatta olykor a munkatársainak. A szabályok őt egy csöppet sem zavarták. Már messziről meglátta a nagy, piros gömbbe írott nevet. A VIDAL-ban a középső betű, a D valamivel nagyobb volt a másik négynél, ez már a cég levédetett védjegye is egyben. Látott néhány teherautót, akkor kanyarodtak ki a nagy parkoló mögül, ahol a rakodóállások vannak. Ezek oldalán is láthatta ugyanazt a nevet: VIDAL. Otthonosan kanyarodott be, a hátsó, „főnöki” parkoló kicsi volt, csak neki és néhány helyettesének tartották fenn, és ezt rendszeresen takarították is. Adam sem szerette, ha a szél mindenféle nejlondarabkákat vagy hullámpapír-fecniket sodorgat ide-oda. Ahol a kamionok rakodták ki, óhatatlanul mindig keletkezett szemét, ezt egy udvaros takarította rendszeresen, hamar megteltek a szemeteskukák az épület sarkán. Mint minden hétköznap reggel, Rita most is végigfuttatta tekintetét a „hátországon”. A beton rámpák szürkesége nem ijesztette el, ezeknek ilyennek kell lennie. Most is állt ott pár autó, az egyikből konzervdobozokat rakodtak ki, nagy kartondobozokban érkeztek, tucat egy dobozban, tizenhat doboz raklapon, zsugorfóliával összefogva, már jöttek is a

„békák”, a lapos szállító- kocsik, a világoskék köpenyes munkások, messzire virító VIDAL felirattal a mellükön és hátukon álltak a villástargonca mellé, amelyik sorban hozta ki a raklapokat a kamionok belsejéből. Távolabb egy zöldségszállítmányt fogadtak éppen, és most kanyarodott be a tejes cég kocsija a friss joghurtokkal. Rita az órájára pillantott: minden úgy megy, ahogyan kéne. Odabent már bizonyára zajlik az élet, a vevők ellepték az áruházat, így megy ez minden reggel. Amikor felért az első emeleti folyosóra, kinézett a vásárlók parkolójába, vagy negyven-ötven autót látott. Reggel nyolc körül ez volt a normális. Ez is olyan nap lesz, mint a többi, tudta jól, de ettől nem romlott el a kedve. Az egyhangúságot ő sem szerette, de most azt érzékelte, hogy rendesen megy az üzlet, akkor pedig nagyobb baj nem lehet. Nagyobb baj nem is volt, csak kisebbek, ahogyan az szokott lenni. Az irodája előtt várta a mindenes titkárnő, Paula. Már messziről mosolygott a főnökasszonyra: – Jó reggelt, jó reggelt! Paula negyvennégy éves volt, ezt Rita számon tartotta, kötelező volt minden születésnapjára venni valamit – tudta, hogy Paulának ez sokat jelent. Már Adam idejében is itt volt, elmozdíthatatlan, nagy kődarabnak tűnt, de hát senki sem akarta őt elmozdítani, ellenkezőleg, örültek, hogy mindent kézben tart. Nem a főnökasszony szeme volt a „lentiek” között, de nem is jelentgetett neki arról, miről beszélnek éppen a pénztárosnők, a csomagolók, a hentesek vagy a pékek, vagy a feltöltők. Paula intézmény volt, ha valahol megjelent odalent, elég volt szúrósan odapillantania, és mindenki ráhajolt a munkájára, tette a dolgát. Paula nem volt szép, talán még korábban sem. Soha nem ment férjhez, de ezt őt látszólag nem zavarta. Magas volt, karcsú, diétázott is, ha kellett. Az arcbőre kicsit barnább az itt megszokottnál, a haja fekete, a szeme is

sötét. Sokat mosolygott, de tudott nagyon komoly, sőt, komor is lenni. Valamilyen atavisztikus módon, ősemberi szinten birtokolta a telepátiát, különösen azt érezte remekül, hogy az emberek milyen érzelmekkel közelednek hozzá. És nap mint nap kifelé, önmagán keresztül sugározva, közvetítette másoknak azt is, hogy Ritának milyen hangulata van. Azt suttogták róla, hogy valahol a nagyanyai, dédanyai szinten cigányok voltak az ősei, ezt erősítette meg barna bőre. De soha senki nem merte szóbahozni ezt a pletykát, és persze Paula sem beszélt ilyesmiről senkivel. Még Ritával sem. Paula a cégnél Rita meghosszabbítása volt. Idefent pedig titkárnő és segéd, és bizalmas – no persze, csak egy mértékig. Mert Rita senkit sem avatott be a titkaiba – főleg azért nem, mert ilyenek nem is nagyon voltak. Tudta: Paula már akkor látta a kocsiját közeledni, amikor még csak megkerülte a VIDAL-t és le sem állította a motort. Tudta, hogy mire beér, a posta ott lesz az asztalán katonás rendben, mellette a jegyzetfüzete, a stabil telefon, elkészített és kipróbált golyóstollak, nehogy valamelyik ne írjon, amikor a kezébe veszi! No, és az előszobában ott van Paula, aki, ha kell, segít, ha kell, távol tart másokat, fogadja a partnereket, és szinte nesztelenül suhan ide-oda, egyetlen fölösleges szó sem hagyja el az ajkát. Valahol a tudata legmélyén Rita egy kicsit irigyelte is Paulát: mindig ilyen összeszedett, fegyelmezett szeretett volna lenni. Jól haladt ezen az úton, de sejtette, hogy Paulát már nem érheti utol. A titkárnőnek évtizedes előnye volt. – Jó reggelt, Paula – mosolygott Rita, mert mindig mindenkire mosolygott, kivéve arra, akit valamilyen fegyelmi üggyel állítottak eléje, szerencsére ez ritkán fordult elő. Paula egyetlen átható pillantással felmérte, mi a helyzet Ritával. Nagy gyakorlata volt ebben. Most is elég volt ránéznie, és látta az asszony gondtalan tekintetét. A mozdulatai, a járása

is árulkodtak, de semmi rosszat nem sugalltak. Látni rajta, hogy jól aludt, hogy nincsenek borús gondolatai, az élete sínen van. Csak hát, persze, férfi nélkül… Paulának ez volt az egyetlen gondja Ritával kapcsolatban, de erről soha nem beszélt. Néha otthon, abban a nagyon kicsi, városszéli házikóban, amit a szüleitől örökölt, csak ült és gondolkodott, hogyan keríthetne Rita mellé egy jóravaló, becsületes, csinos, nem is szegény, korban hozzáillő férfit..? Nemegyszer arra a belátásra jutott, hogy ebben a nagyvárosban nincs is olyan férfi, aki megfelelne az általa kívánt összes paraméternek. Komikus volt a helyzet, mert Rita meg olykor azon töprengett: honnan lehetne keríteni Paulának egy hozzá illő férfit..? De persze soha egyetlen lépést sem tettek ezért, sőt, egyikük sem tudta, hogy a másiknak ezen jár néha az esze. Jól elvoltak egymással, mert itt a munkáé volt a főszerep. Csak azzal törődtek mindketten, bár persze emberek voltak és nők is egyben, és nem csak a munkának éltek. – Mi újság? – A Morellától hívtak, hogy elakadt a kamionjuk, amiben a nekünk szánt áru is van, valami nagy baleset van a várostól délre, kilométeres sorokban állnak az autók. Legalább egy órát késnek. – Van még gyümölcs? – Tegnapi maradékok, a banán kifogyott, almából csak háromféle van, friss paradicsomot egy másik cég hoz, ők mindjárt ideérnek. Narancs és mandarin kitart, míg a Morella ideér, a tejesek most rakodnak ki. A városi pékség a kenyerekkel már hét előtt megjött, a mi pékségünk most süti a zsemléket meg a többit. A Zorrito hűtőkamionja már lerakodott, és el is ment, ott minden rendben van. A húsos hűtőpultok feltöltve, majd délelőtt hoznak becsomagolt felvágottakat. – A vizesek?

– Mind a három cég jelentkezett már, igaz, az egyik még úton van, lehet, hogy ők is elakadtak? De nem hiányzik semmi, mentes vizek, szénsavasak, enyhék, rostos üdítők és minden, ami kell, most van nemcsak odakünn, hanem bent is. Az „odakünn” az árusító teret jelentette, ahol most is nyüzsögnek a vevők. A „bent” meg a raktárakat, ahonnan az árut kiviszik, terítik, a polcokat feltöltik. Amikor Rita átsietett Paula szobáján, azt látta, amit mindig. Akár reggel, akár délben vagy délután: ott rend van, sőt, ott van ám csak igazi rend! Paula szobáján át lehet bejutni az övébe, a VIDAL dolgozói tudják, hogy a titkárnőt nem lehet megkerülni. A szó szoros értelmében sem, mert csak az juthat be a főnökasszonyhoz, aki előbb nála jelentkezik. – Rendben van, Paula, köszönöm. Ez a köszönöm fontos része volt a reggeli szertartásnak. Ami azzal kezdődött, hogy Paula kint állt a folyosón, amikor Rita feltűnt a lépcső tetején, jelentett, beszéltek, és a végén Rita megköszönte, amit megtudott. Persze igazából ez nem volt a vége semminek, hiszen a nap csak most kezdődött. Rita leült tekintélyes méretű íróasztalához, a naptárban látta: tízkor jön hozzá az első üzleti partner, aztán fél tizenkettőkor a másik, és délután kettőkor a harmadik – a tárgyalásokat is Paula szervezte, természetesen, ki más? A stúdióban éppen véget ért az aznapi harmadik híradó. A tévé épülete nem volt nagy. A stúdiókat a második emeleten rendezték be, oda nem annyira szűrődött fel az utcazaj. A hangszigetelés sem mindig tökéletes. A másodikon a sminkes meg a híradósok osztoztak, összesen hatan voltak, minden nap ketten álltak szolgálatba. Korbach nem irigyelte őket, hiszen a hírolvasók reggel ötre jöttek be, és csak a legutolsó, tizenegy órás hírek után mehettek haza. Igaz, utána

volt két szabadnapjuk, elméletileg. Mert gyakran megesett, hogy valakinek a szabadnapján is be kellett jönnie. Igyekezett úgy párosítani őket a munkarendben, hogy lehetőleg egyazon napon egy nő és egy férfi olvassák-mondják a híreket felváltva, de ez nem mindig sikerült. Korbach tudta: jó, ha ilyenkor odaáll a stúdió elé, ha valami bajuk van a híradósoknak, először neki mondják el, ne másnak! Most is éppen kapóra jött ottléte: – Főnök, ez így nem mehet tovább! – az egyik világosító volt, bajusza kétoldalt lelógott, ami egzotikus, szinte nem európai külsőt kölcsönzött neki. Biztosan ezzel arat a nők között, futott át a férfi fején. Munkatársai magánélete nem érdekelte, éppen elég baja volt enélkül is. – Mi a baj, Florian? – Ingadozik az áramerősség. Adásban kétszer is volt olyan pillanat, amikor csökkent a fény. – A nézők észrevették? Florian határozottan rázta a fejét, kék köpenyét összehúzta szőrös mellén: – Ők biztosan nem, de én igen. Korbach erre nem tudott mit mondani, viszont Florian maga bökte ki: ellenőriztetni kéne az épület rendszerét, valahol van egy kis hiba, amiből egyszer nagyobb is lehet. A városi kábeltévés hálózat és a stúdió működtetése nem Korbach gondja volt. A főnök megvárta a hírolvasókat, látta az arcukon, hogy minden rendben van, senkinek sincs panasza. A nő és a férfi is látták az örökké gondterhelt férfit. Korbach ötven múlott, a családi bajairól soha nem beszélt idebent, pedig alighanem voltak, mert látták, hogy sokszor igen rosszkedvűen jön be. Már majdnem teljesen ősz volt a feje, szemüvege lelecsúszott az orrára, vagy feltolta a homloka tetejére – a nap

végére olyan piszkosak voltak a lencséi, csoda, hogy még átlátott rajtuk. – Takarékoskodjanak az energiával – mondta még Floriánnak. – Abban a pillanatban, hogy az adásrendező átkapcsol, a stúdióban egyetlen percig se menjenek a nagy fények. Éjszaka majd takarítanak, és hajnalig nem kell fogyasztani annyi áramot. Ment lefelé a lépcsőn, amikor a folyosó végén meglátta Wilbert. A fiatalember szemmel láthatóan nagyon izgatott volt. Amikor közelebb ért, Korbach már látta világos szemét, és értékelte a belőle sugárzó érzéseket. Wilbert valami nagyon felidegesíthette. Ő volt a városi tévé egyik riportere. Csak Korbach tudta róla, hogy az utóbbi években ő ásta elő azt a pár rázós témát, amivel a csatornájuk megelőzte a másik városi tévét, sőt, két anyaggal bekerültek az országos tévéhálózatba is. Az a két riport százak életét változtatta meg, és nagy hímevet szerzett a TV Carmen számára. Egyszóval Wilber mostani állapota azzal a reménnyel töltötte meg a tévéállomás vezetőjének szívét, hogy talán megint lesz egy szenzációs anyaguk..? Nem tévedett. Wilber csak hívón intett és ment előtte, í Korbach tudta, az ő szobájába tartanak. Ott is hangszigeteitek a falak, és nehogy a konkurencia lehallgató készüléket telepítsen be, az egyik munkatársa egy elmés elektronikus készülékkel naponta egyszer végigvizsgálja a szobát töviről hegyire. Ott senki sem fogja hallani, mit beszélnek. Manapság nagyon éles a verseny az egymással vetélkedő csatornák között. Wilber sovány volt, arca kiélt. Állítólag mielőtt harminc lett, kipróbált minden szenvedélyt, szert és függést, amit csak azok az évek produkáltak a hozzá hasonló, kalandkereső fiatalemberek számára. De aztán még a dohányzásról is

leszokott, sőt, állítólag már kávét sem iszik. Átesett a ló másik oldalára, most mindentől megtartóztatja magát. Aminek Korbach örült, mert tudta, hogy Wilbernél jobb oknyomozó riportert úgysem találna ebben a városban. Most becsukta mögöttük az ajtót, leült az asztal mögé. A számítógép monitorját félretolta, hogy jobban lássa a férfit. Wilber most egészen másképpen viselkedett, mint amúgy a sima „hétköznapokon”. Az izgalma lassan átragadt a főnökre is. Már biztos volt benne, hogy minden eddiginél nagyobb halat fogott ki Wilber. Aki egy-egy szenzációs anyag kedvéért hajlandó volt leszállni a „pokolba” is. Azaz a város legsötétebb negyedeit kereste fel, ronda kocsmákban, füstös ivókban ácsorgott, ha kellett, órákon át, félig részeg alakokkal elegyedett szóba, hajnalig leselkedett valaki háza előtt, csak azért, hogy készítsen pár fotót, vagy hogy meggyőződjön arról, az illető az-e, akinek mondja magát? Tévedhetetlen szimattal járt-kelt a városban, és kiszúrta azokat, akiknek volt titkolnivalójuk. Ha kellett, egészen a legmagasabb körökig is el tudott menni, a polgármester egyik helyettese bármikor fogadta őt, elég volt odacsörögnie a mobilján. De ismert cégvezetőket és fontos beosztású hivatalnokokat is. Amit most hozott, azt nem ilyen helyeken szedte elő, annyi bizonyos. És valami azt súgta Korbachnak, hogy a férfi még az eddigieknél is nagyobb botrányt fog okozni. Amikor a jegyzeteit letette az asztalra a főnök elé, egy kicsi, könnyen elrejthető diktafont is elővarázsolt valamelyik zsebéből, azt is letette az asztalra, és csak a tekintetével kérdezte, megnyomja-e a startgombot – Korbach már tudta, hogy most valami nagy dolog fog történni. Rita fél tizenegykor otthagyta az irodáját.

Paula csak rábólintott, amikor annyit mondott: „Lemegyek”. Ez mindennap így történt, már-már olyan volt, mint egy rítus. Adam mondta még annakidején, évekkel korábban, hogy a főnök nem csak azért megy az alkalmazottak közé, hogy lássa, hogyan dolgoznak, hanem azért is, hogy az alkalmazottak lássák: ott van, figyel, létezik! Adam is lement minden nap, legalább fél órát töltött az eladótérben és a raktérben. Rita most először a kiszolgáló helyiségekbe ment. Szeretett úgy megjelenni, hogy senki sem tudhatta, mikor jön, és hol fog felbukkanni. Hát most hátul bukkant fel, a földszinti raktárfolyosó lépcső felőli végén. Benyitott egy ajtón. Idebent csönd volt és félhomály. A szemközti falon tizenkét képernyő, mindegyik élt, színes képek sokasága villózott rajtuk. A férfi, aki a képernyőket figyelte, felállt volna kis asztala mellől, de Rita szelíden visszanyomta a vállánál fogva: – Maradjon csak, Ditro. Van valami újság? – Jó napot, asszonyom. Szerencsére semmi. Reggel nyolckor volt egy kis cirkusz egy kölyökkel. Akarja látni? Nem várva válaszra, a saját, tizenharmadik képernyőjén indított el egy videót. A dátum aznapi volt, az időpont reggel nyolc óra három perc tizenöt másodperc. Egy tizenéves kisfiú haladt a kasszák felé, de mert nem mindegyik működött, akadt olyan is, ahol kitörhetett. Kezében pár csokival hirtelen futásnak eredt, kiszaladt a kasszák közül, és irány a kijárat! Ami persze a bejárat is. Olyankor reggel még hűvös van odakünn, hát nem nyitották ki az összes ajtót, csak a forgót, amely lassan vándorol körbe. A gyerek is arrafelé igyekezett. – Megvártam, míg belelép, és egy kicsit fordul, már nem jöhetett ki a résen, aztán megnyomtam a vészleállító gombot – mutatott az asztalán a műszerre Ditro, a fáradt, negyvenes férfi. Két éve mélyvénás trombózist kapott, de a hosszas

gyógykezelés után a VIDAL visszavette őt a biztonságiak közé. Csak annyi a könnyítés, hogy bár ő is biztonsági őr, nem kell az eladótérben gyalogolnia, egész műszakja alatt talpon lenni. Övé a vezénylés, ő az a Cerberus, aki mindent lát, minden ajtót őriz egyszerre. Kamerákat sokfelé elhelyeztek és itt, a benti képernyők egy része nem a belső tereket, hanem a hátsó rakodórámpát meg a vevőbejáratot és a parkolót is mutatta. Rita látta, hogy a kisfiú bennragad a forgóajtó egyik rekeszében. Hangot nem adtak a kamerák, de tudhatta, mi következik. Ditro a rádiókészülékeken összekiáltotta embereit, egyszerre mindig öten voltak szolgálatban napi két váltásban, reggel héttől, a nyitástól, este tízig. Egy ült itt az irányítóban, négyen az eladóteret pásztázták, őrjáratoztak, estefelé jobban figyelték a parkolókat is. Mire ismét elindították a forgóajtót, az őrök kiszedték a gyereket, akinek a zsebe tele volt lopott holmival, megérkezett az időben kihívott rendőrjárőr is. Rita még látta, ahogyan a két egyenruhás átveszi a gyereket, elszedik tőle, ami lopott holmit találtak nála. Ditro megjegyezte: – Csoki volt, néhány szendvics, meg egy üdítő. Azt mondta, kirándulni megy az iskola, vagy az ő osztálya, de otthon nem tudtak adni neki egy vasat sem, hogy vegyen valamit, amit aznap majd ehet a kiránduláson. – Nem ismerjük őt? – Még eddig nem. De ami késik, nem múlik – Ditro vállat vont. – Ha elkezdte, lehet, hogy folytatja. – Talán az, hogy mindjárt lebukott, elrettenti őt – miközben Rita ezt mondta reménykedve, látta, hogy Ditro a filmben ráközelít a gyerek arcára, kiválaszt egy olyan részletet, ahol jól látni a vonásait, megnyom pár gombot, és a kép máris ott van a VIDAL-t látogató, notórius tolvajok arcképei között. Ha lenne kedve, vásárolhatna arcfelismerő rendszert is, a szerkezet már

a bejáratnál kiszűrné az ismert tolvajokat, és riasztaná az őröket. Persze nem tilthatnak ki senkit az áruházból, de ha egy ilyen lépne be, a diszpécser máris riadóztathatná az embereit. Elég, ha egy biztonsági őr folyton a nyomában van a tolvajnak, figyeli minden mozdulatát, méghozzá nem is titkolva jelenlétét – nos, ember legyen a talpán az, aki ilyen körülmények között mégis megkockáztatja a lopást. – Folytassák, Ditro – és Rita máris ment tovább. Korbach az órára nézett. Nehéz volt elhinnie, hogy alig háromnegyed óra telt el azóta, hogy beültek Wilberrel a szobájába. A riporter arcán látszott, hogy fáradt. Azt már Korbach is tudta, hogy ma éjjel szerezte meg a legfőbb bizonyítékot, így hát biztosan menne már aludni. A főnök összeszedte a jegyzeteket, a diktafont rátette a papírcsomó tetejére. Kinyitotta a háta mögött álló páncélszekrényt, amit újabban „széfnek” is neveznek, holott jó nagy, és nem lehet beépíteni egy falba, hogy aztán valamilyen ócska festményt tegyenek eléje álcának. De Korbach, bár tiltakozott volna ellene, ha szemére vetik, hogy régimódi ember, a huszadik században nőtt fel, tanult, dolgozott, alapított családot – minden, ami az utóbbi húsz évben, ebben az új évezredben történt vele, már nem volt annyira fontos. Csak ez a munka, a TV Carmen – ezt szerette mindenekfölött. Ha a csatorna nézettségén lendíthet, az neki a legnagyobb öröm lesz. És nem csak azért, mert huszonhárom százalék erejéig az övé is volt a csatorna. A másik három tulajdonos csak befektető, nem értenek a tévézéshez, se mint művészethez, se mint szakmához. Csak az érdekli őket, hogy mennyi lesz a jövő év elején az idei osztalék, „aztán viszlát!”, Rábíztak mindent, hiszen az ő érdeke is, hogy jól menjenek a dolgok. Minél többen nézik a tévét,

annál többet lehet kérni a hirdetésekért. „így aztán mindig oda lyukadunk ki – szokta mondogatni a barátai előtt – hogy amit sokan néznek, az hozza a pénzt, de sajnos a legtöbben a szemetet szeretik nézni, hát szemetet sugárzunk”. Ezért örült most, hogy valami más is lesz a műsorban. Olyan, amit sokan fognak nézni, mégsem lesz valami bárgyú „szórakoztatás”. Hát ezen aztán kevesen fognak szórakozni, ebben biztos lehetett. De abban is, hogy ha Wilber műsora adásba kerül, itt néhányan elbúcsúzhatnak addigi életüktől, ki tudja, talán még a cella ajtaja is csapódik mögöttük? És valakik megütik a bokájukat, mások meg felszisszennek: „Te jó ég, hát ez történt?”, És lesznek nem is kevesen, akik el sem akarják majd hinni, „nem, ilyesmi azért csak nem történhet meg ebben az országban”, mondják majd. Pedig hát megtörténhet, tudta jól Korbach. Még nála is jobban tudta Wilber, aki most fáradtan felállt: – Megyek, és két napig alszom. – Menjen csak. Megszolgálta a pihenést – így Korbach, és a páncélszekrény ajtaja tompán dörrent, mielőtt ráfordította a két kulcsot, egyszerre. A pékműhelyben nagyon meleg volt, hát éppen csak üdvözlést intett nekik az üvegfalon át. A pékek – két férfi, apa és fia – visszaintettek mosolyogva. A húsosok lendületesen dolgoztak, látszott, nem azért mozognak így, mert az áruház tulajdonosa éppen őket nézi. Megszokott tempójukból nem estek ki. Félsertéseket daraboltak, húst daráltak, olykor kinyitották valamelyik nagy hűtő ajtaját, kiáramlott a hideg, Rita megborzongott. Nekik is csak intett, és máris ment tovább. A nagy áruraktár egyik sarkában csönd volt és nyugalom. Itt néhány idősebb asszony dolgozott; a hajtást nem nekik találták ki. Ki-kimentek az eladótérbe, és megnézték, hogyan

fogy a papíráru. Aztán visszajöttek, megraktak egy kisebb kocsit vécépapírral, tizenkét guriga volt egy csomagban, öt cégtől ötféle színben, két- és háromlevelesek, no, meg a konyhai kéztörlők fogytak a legjobban. Mellettük a kozmetikások rakodtak éppen. A piperecikkek, a fogkrémek, és pár olcsóbb krém volt az, amiből naponta többször pótolni kellett a kinti készletet – igaz, kevés jutott belőlük a polcokra, kellett a hely sok egyébnek is. Rita végigment a raklapokon álló tornyok között. Sárga villástargoncákon vidám fiatal fiúk cikáztak, ezek élvezték a munkát, azt, hogy azokkal az ügyes, fordulékony kis járműveikkel beférnek a keskeny raktárpolc-tornyok közé is, magasra is felnyújthatják a villáikat, amik kis szarvakként meredtek előre, hogy aztán bármilyen magasról levarázsolhassanak bármit, és máris vigyék a bontóknak. Akik, ha kell, ügyesen bontanak dobozokat, vékony lécből szegeit ládákat, zacskókat, nagy kiszerelésben érkező savanyúság műanyag vödreit, bármit. A gyümölcsös sarokban a jól ismert, jellegzetes illatok fogadják. Banán, narancs, mandarin, meg olykor más is – attól függően, milyen szállítmány érkezett. Most ananász jött éppen, azt csomagolták ki, a gyümölcs illata betöltötte a raktárnak azt a szegletét. Mintha hirtelen egy trópusi vidéken találták volna magukat. Még az arra száguldó targoncás fiúk is fékeztek, hogy beszívják a levegőt. – Az a halom üres doboz tegnap is ott volt – mondta Rita. De elég lett volna csak kinyújtott karral odamutatni, máris ugranak. Valaki biztosan hanyag volt, vagy tegnap előbb ment el? Vagy azt hitte, ma kora reggel eltünteti, ne lássa meg ismét a főnökasszony? De nem volt rá érkezése, hát az ellapított kartondobozok, meg a banános ládikák ott álltak még halomban. Rita még el sem fordult, a szeme sarkából még látta,

hogy máris ugranak ketten. Azért vannak a hátsó udvaron azok a nagy konténerek, hogy abba gyűjtsék őket. Tizenegy harminckor Rita ismét az irodájában ült. A nagy falióra, bár analógot „játszott”, mutatók szaladtak rajta körbe, azért digitális volt és hangtalanul működött. Pontban fél tizenkettőt mutatott, amikor Paula beengedte Yuzawa urat. Akiről a titkárnő már napokkal korábban kikeresett minden elérhető adatot a netről. Már csak azért is, mert Rita megkövetelte: ha egy új, potenciális üzleti partner jelentkezik, nem ülhet le vele tárgyalni anélkül, hogy legalább valamit ne tudna róla. Persze más volt a helyzet, ha az illetőt egy, már sok éve kipróbált partner ajánlja a figyelmébe. Yuzawáról előzőleg csak annyit tudott, hogy a Vidallal vetélkedő másik áruháznak, a YOTEL-nek már szállít, legalább két éve, és ott meg vannak vele elégedve. Nem kötöttek vele kizárólagos szerződést, mert ha így lenne, Yuzawa nem lenne ma itt. – Köszönöm a pontosságát, Yuzawa úr – előjött íróasztala mögül, kezet fogott az ázsiai férfival, és az iroda másik sarkába invitálta, ahol kis asztalka mellett négy szék állt, természetesen mind igazi bőrrel bevonva. Nem voltak kényelmesek, ami diszkrét jelzés volt a tárgyalófélnek: csak a lényegre szorítkozzon, mondja, és mehet máris, ez itt nem a tespedés területe, itt nem vesztegetik az értékes perceket. – Üdvözlöm, Anders asszony – hajolt meg finoman a férfi. Alacsonyabb volt a nőnél, testesebb, talán negyven és ötven között lehetett, bár ezt nehéz volt megállapítani európai szemmel. Rita tudta már róla, hogy a szüleivel gyermekként érkezett Európába, itt telepedtek le, Yuzawa már itt járt iskolákba, és egyetemi diplomát is szerzett. Kereskedőcsaládból jött, és maga is egy ilyent alapított. Két kamaszfia ugyanarra az

egyetemre fog járni, ahol ő is végzett – ez kiderült a netes életrajzából. – Takarékosan bánjunk a drága idővel – kezdte Rita kedves mosollyal. Paula eltűnt, majd visszajött, és teát hozott kérés nélkül. Nyilván megkérdezte Yuzawa urat még odakünn, mit kér. Hallgatólagos megegyezésük volt Paulával, hogy a titkárnő kérés nélkül mindig ugyanazt hozza Ritának is, amit a vendég kért. Ez egyfajta azonosságot, kisded szövetséget sugallt, mintha Rita Anders is ugyannak hódolna, aminek vendége. – Elmondom, mit tudok, Yuzawa úr. Önnek van egy fehérneműgyára, ahol száz asszony varrja napi két műszakban a női és férfi alsóneműket. Már egy ideje szállít ezekből a YOTEL-nek, és abból, hogy két éve ott van az áruja a polcon, arra következtetek, hogy nincs semmi gond a fehérneműkkel. Yuzawa rábólintott. Szemmel láthatóan értékelte, hogy Anders asszony, akinek nyilván ezer más gondja is van, vette magának a fáradtságot, és utánanézett az ő cégének. Persze ez érthető, hiszen sejthette, miért jön ide Yuzawa. – A kérdésem a következő, mielőtt önt is engedem szóhoz jutni – ezen mindketten udvariasan mosolyogtak. – Miért nem nyit saját bolthálózatot, ahol a Yuzawa-fehérneműket árulná? Az ázsiai, aki talán már mesze nem is volt olyan ázsiai, mint a szülei, a fiai meg már csak mandulaszemükkel és egy árnyalattal sárgább bőrükkel emlékeztetnek majd őseik lakóhelyére – a fejét rázta: – Nem tettem meg, való igaz, és azt hiszem, nem is fogok saját boltláncot alapítani. Egyrészt, mert az apám annakidején otthon megtette, és belebukott. Persze, tudom, mások az ázsiai és az itteni viszonyok… De ő mindig azt mondta: „Addig vagy biztonságban, fiam, amíg csak gyártasz, és van vevő a gyártmányodra. Abban a pillanatban, hogy magad is kereskedni kezdesz, már ezer más embertől és külső körülménytől fogsz

függeni. Ha boltod van, előbb egy, aztán kettő, aztán három, majd tizennégy és százhuszonkilenc, már mások diktálják neked, mi tegyél, mit tehetsz. Adókat emelnek, változik a divat, rossz környék lesz ott a boltod körül, ahol két éve még jó volt, a nők ízlése is változik, ha fehérneműt gyártasz, elég neked ez is… Arra célzott, hogy ha van egy gyárad, és van egy terméked, ugyan nem kaszálsz milliókat, de tisztes jövedelemhez és profithoz juthatsz, és nem kell sokat kockáztatnod. Én sem szeretek kockáztatni, Anders asszony, nekem nem lesznek boltjaim, nem hagyom, hogy elragadjon a láz, nem álmodozom YUZAWA feliratú, fényes, belvárosi boltokról és meg tévéreklámokról. Elég nekem, ha a vevőim tudják, ki vagyok, és mit gyártok, és persze vesznek is belőle. Nem vagyok drága, de megbízhatóan szállítok, mindig határidőre, annyit, amennyi kell, és olyan minőségben, hogy azt nem érheti panasz. Ritának egyre jobban tetszett ez az ember, főleg az elvei. Már az is nagy szó, ha ebben az üzletközpontú világban valakinek vannak elvei, és azokhoz ragaszkodik akkor is, ha kereshetne több pénzt. Ám Yuzawán látszott: szeret nyugodtan aludni, nem az a kockáztatás típus. Rita lefogadta volna, hogy ez a férfi biztosra megy. Még csak nem is lottózik. – Hozott mintákat? – Természetesen, de kint hagytam a titkárnőnél – Yuzawa nem mondta, de egyértelmű volt: nem házaló ügynök, aki a bőröndjében hordja az árumintákat, és bárhol, bármikor kész őket előrántani, meglengetni, vásári kikiáltó hangján azokat dicsérni. – Rendben van, a helyettesemmel megnézzük még ma délután, és legkésőbb holnap eldöntjük, rendelünk-e. Ha igen, melyikből mennyit, milyen feltétekkel. – Rendben van – Yuzawa arca ragyogott. Kétszeresen örült, hogy nem utasították el élből, és hogy Anders asszonyban ilyen

jó tárgyalópartnerre lelt. Aki máris döntött. Mire Paula behozta a teát, a vendég már mehetett is. Rita így búcsúzott Yuzawától: – Ha sikerül üzletet kötnünk, pár nap múlva már tényleg együtt fogunk teázni, Yuzawa úr. Délután még volt egy hosszú telefonbeszélgetése a Zorrito húsárus cég fő üzletkötőjével, némileg korrigálták a hosszú távú rendeléseket. Az emberek mostanában átszoknak egyik fajta húsról a másikra, kevesebb sertés fogy, sőt a marhalábszár vagy felsál nem annyira népszerű, mint akár fél éve volt. Többen keresnek mást, egyszóval marha- és sertés-fronton is történnek változások. Feltörőben van a nyúlhús a baromfi rovására, de ezt persze a baromfisok nem érzik meg, igazából a nyúl nekik nem jelent konkurenciát. De erről is szót váltottak, és változtattak a mindennapi beszállításokon, itt-ott a heti terveket is módosítani kényszerültek. Persze Rita sejtette, ez nem okozhat zavart egy olyan nagy cégnél, mint a Zorrito, hiszen az efféle rendelésváltozások általában kiegyenlítődnek, amiből a Yotel rendel kevesebbet, azt esetleg éppen a VIDAL vevői kedvelik jobban, ők hát semmiképpen sem járhatnak rosszul. Rita, akárkivel tárgyalt is a beszállítók közül, mindig érezte, hogy tisztelettel bánnak vele. Ha Rita Anders van a vonalban, tudják, nem szabad pattogni, hiszen a városban az egyik legjobb, vagy talán éppenséggel a legjobb vevőjük a VIDAL. Miután letette a telefont, kinézett az ablakon. A város fölött kéken feszült az ég. Nyár volt, de az idén valahogy nincs akkora hőség, mint az elmúlt években. Csak minden nyár ilyen lenne, sóhajtotta néha. Előre örült, hogy ha hazamegy, talán még lesz annyi napfény, hogy úszhat egyet a villa kerti medencéjében. A másik három család, akikkel közös az a nagy ház, ilyenkor már nincsenek otthon, ők inkább napközben úszkálnak.

Előre érezte a bőrén meghaló kicsiny fényeket, amelyek egyenesen a Napból jönnek azért, hogy az ő bőréből előcsalogassák a pigmenteket. Igaz, nem akart olyan barna lenni, amilyen Paula, de a tiszta fehér női bőr sem vonzotta, pláne ha az a sajátja. Nem esztétikus. A halványbarna az igazi, mert jelzi, hogy viselője-gazdája kapcsolatban áll a természettel. Ő sem járt soha szoláriumba, még télen sem. Inkább karácsony körül elrepült valahová délre, olyan messze, ahol mindig nagyon meleg van, és ahol a nyártól lekopott barnaságát úgymond „renoválhatta” Csak január közepén szokott visszatérni. Ez így volt már Adam idejében, és így van, lesz az idén is. Úgy érezte, félév hajtás után jár neki az a pár hét nyáron, és jár ugyanannyi télen is. Sőt, télen még egy héttel több is, mert utálta az itteni telet. Ha tehetné, a legszívesebben mindig valahol egy déli tengerparton, szigeten nyaralna. Most mindez átsuhant a fején, amint nézte a városi háztetőket, a távolban kéklő hegyeket. Szerette a várost, hiszen itt született, mindig itt lakott, és kellemes érzés volt pár hét után visszajönni. Ugyanakkor tisztában volt azzal is, hogy ha még gazdagabb lesz, valahol a városon kívül, vagy valamelyik faluban vásárol magának egy házat, nagy kerttel. Néha úgy érezte, mintha egy ismeretlen erő fojtogatná, a torkát szorongatná. Ilyenkor nem volt jó érzés itt lakni. Volt néhány esemény, ami itt történt vele, és amire nem szívesen emlékezett vissza. Hát ha csak tehette, nem gondolt rájuk. Paula állt az ajtóban. Öt óra múlott, az ő munkaideje lejárt. De minden nap megvárta, míg Rita elmegy. „Ő is egyedül van, nincs kihez mennie” gondolta Rita. – Ugye nem felejtette el, hogy ma van a hónap utolsó hétfője? – kérdezte Paula. De igen, elfelejtette! Annyi hétfő van, annyi kedd és szerda, és mindenféle nap… Nem figyelt eléggé a dátumokra. Most egy

pillanatra pánikba esett, de ez nem tartott soká. Csak Paula vehette észre apró zavarodottságát, kényelmetlen érzését, mert máris uralta magát. Idegenek előtt ennyi betekintést sem engedett volna önmagába. – Hát persze, hogy nem jutott eszembe. És már időm sincs, hogy vegyek valamit – de nem esett kétségbe. Már tudta, mit fog tenni. Eddig ez csak egyszer fordult vele elő, és akkor is megoldotta. Most is így lesz, határozta el keményen. – Megyek máris, majd megoldom. Paula, nyugodtan elmehet, én is sietek. Tudta, hogy Paula addig nem mozdul, míg ő ki nem viharzik a szobájából, és persze így lett. Mintha a titkárnő nem bírná elviselni, hogy a VIDAL területén Rita létezhet az ő jelenléte nélkül. „Még valami galibát csinálna”, ez volt a szemében, és Rita tudta ezt. Három perccel később beült a kocsiba, és elegáns ívben kifordulva megkerült egy éppen indulni készülő kamiont, aztán gázt adott. Nem késhet el, mert akik rá várnak, szomorúak lesznek. De a szabályokat is betartotta, „Szabályország lakója vagyok”, ismételgette néhányszor. A megszokott iramban haladt a Lafayette-sugárúton, aztán lekanyarodott az északkeleti negyedbe. A folyóval párhuzamosan vitt az útja. Kicsit fékezni volt kénytelen, mert egy régi, keskeny hídon kellett átkelnie, amire nehéz volt feljutnia, sokáig piroslott a lámpa azoknak, akik erről a mellékutcáról kanyarodtak fel a hídra. Aztán csak pár pillantást vethetett a vízre, csónakok és kielboatok húztak el, az evezősök biztosan kiáltásokkal buzdították egymást, de ez nem hallatszott be az autóba. Zárt ablakok, a klímaberendezés alig hallható duruzsolása, azt is elnyomja a rádióból áradó kellemes zene… Rita jól érezte magát. Most nem gondolt arra, hogy hiányzik a férfi, hogy az életében ásít néhány nagy hiány.

Az otthon jókora ház volt, emeletes, és hátul egy nagy kertben folytatódott. Járt már ott is, évente egyszer megmutatják a látogatóknak a tömérdek kis parcellát. Mindegyik bal sarkában kis táblán áll a gyerek neve, akié az a „telek”, aki az ágyást gondozza tavasztól nyár végéig. Mire eljön az ősz, a kis táblákról az idő lekoptatja a vastag filctollal írt neveket, összepöndörödik a tavasszal még oly hetyke keménypapír tábla… De addigra mindenki megtanulja úgyis, melyik az ő kicsiny telke. Jövő tél végén aztán ismét újrasorsolják az ágyásokat. De most szemből látta a házat, amikor pedig behajtott az udvarra, jóleső látvány fogadta: rengeteg kocsi állt ott, amelyeket máskor hiába keresett volna. Tehát nem ő az egyetlen! Ennek is örült. Az igazgatónő, Ungaran asszony a lépcső alján beszélgetett másokkal, de azok vállai között megpillantva a közeledő nőt, sebesen elbúcsúzott tőlük, beküldve mindenkit az „aulába”, abba a lényegében nem nagy, lépcsőházi előtérbe, ahol minden hónap utolsó hétfőjén rendeztek egy kis fogadást. Persze főleg azért, hogy adományokat gyűjtsenek. Rita itt volt minden hónapban, hozott játékokat a kicsiknek, ruhaanyagot a nagyobbaknak, az értelmesebbeknek fejtörőket, ügyességi és társasjátékokat, könyveket, ruhákat. De megesett, hogy a saját áruházában, a saját pénzén vásárolt fehérneműkkel vagy ágyneműkkel, pizsamákkal vagy játékokkal jelent meg. A többiek ezt-azt hoztak – furgonokból, személykocsik nagy poggyászteréből rakodtak ki. Az árvaház dolgozói szemmel láthatóan a legjobb ruháikat vették fel, és úgy sürögtekforogtak az adományozók között, amilyen gyorsasággal máskor biztosan nem mozogtak ebben az épületben. Szépen kiöltöztetett gyerekek is voltak ott szolgálatban, ők már a nagyobbak közül voltak, és többen ismerték is Ritát:

– Jó estét, Anders asszony! – Örülök, hogy eljött! – Jó estét, asszonyom! Ungaran asszony havonta egyszer, az utolsó hétfőn kiöltözött. Mintha nem is ebből a korból lenne, mindig úgy nézett ki. A huszadik század közepén készült holmikban mozgott kicsit esetlenül, túl hosszú volt a szoknyája, túl kicsi az, amit felül öltött magára. Hol kelet-európai népművészek által bőven kivarrt virág- és egyéb mintás blúzokban tüntetett, hol meg apró fekete mellénykében, amire kicsiny kagylókat varrtak valahol a Balkánon. De az árvaház támogatói előtt megjelent már kackiás népi süvegben, meg hímzett fejkendővel is. Most viszonylag konszolidált volt az öltözéke, egészen elfogadható, már-már huszonegyedik századi, de ezt a hatást alaposan gyengítette egy széles posztóöv, amelyet a derekán viselt. Ezen tulipánok díszelegtek több színben, baloldalt pedig csomóra kötötték, és a lelógó végén ízlésesnek éppen nem nevezhető rojtokban végződött. – Anders asszony, kedves Rita! De jó, hogy eljött! – Eljöttem, jó estét, asszonyom. Lehetett valami a szemében, ami egy kicsit megijesztette Ungaran asszonyt. Közelebb hajolt, és a folyton érkező, újabb vendégektől tartva, halkan kérdezte: – Valami baj van? – Nem, dehogy! Csak nem volt időm bevásárolni a gyerekeknek. Arra gondoltam, talán ezúttal egy csekket hagyok itt egy… nagyobb összegről. – Óh, ez nagyon nemes gondolat az ön részéről, Rita! Tudja, mindenki tárgyakat hoz, anyagokat, játékokat. Némelyikből már túl sok van, nem tudok mit kezdeni velük, de hát persze jó képet vágok a dologhoz, az emberekben ma már ritka a jóság, meg kell becsülni, bármit hoznak is, és akármi okból… De

nekünk vannak kiadásaink is, amelyekhez nagyon jól jön az összeg, amit öntől kapunk. Az irodámban zavartalanul megírhatja a csekket, nekem persze itt kell maradnom a bejáratnál, hogy fogadjam őket – intett körbe. És csakugyan, amikor egy perccel később már elváltak egymástól – Ritát az egyik kislány vezette az igazgatónő szobájába – az asszony megtorpant egy pillanatra is szétnézett. Sorban jöttek a kocsik az adományokkal. Ungaran asszony szíve örülhetett. Az árvaházban majdnem kétszáz gyerek élt, és hála az ő állhatatosságának, kitartásának, és szüntelen szervezésének, sikerült sok jót tennie a házzal. Mindenkit ismert a városban, aki ebből a szempontból számított. Nem volt olyan hivatal, intézmény, ahová ne jutott volna el, ahol ne „tarhált” volna a nemes célra. Tény, hogy a város árvaháza a legjobbak között volt az országban, és ennek Rita is részese volt, már két éve. Sokan ismerték, mindenki tudta róla, hogy ő a VIDAL, és ennek megfelelően néztek rá, bántak vele. Talán nem is gondoltak róla semmi rosszat, legalábbis így remélte. Nyolctízéves kisfiúk, lányok csapata ment el mellette. Hát igen… Gondolt már arra, hogy egy kislányt örökbe fogadna. Lány legyen, azzal talán könnyebb dolga lesz. Lenne. De nyolcéves már túl nagy, annak vannak emlékei, és tudni fogja mindig, hogy nem az ő igazi lánya… Bár talán az sem lenne olyan nagy baj. Volt pár majdnem álmatlan éjszakája, amikor már szinte eldöntötte, hogy igenis, ezt kell tennie. Adam is helyeselné. Vagy nem? A bizonytalanig és főleg a feladat nagysága elijesztette. Önző szempontjai voltak, miközben éppen attól is szenvedett, hogy ilyesmikre is gondol, de ezek is szerepet játszhatnak a döntésében. Egy gyerekkel sokat kell foglalkozni, amikor nem tehetné meg, hogy minden reggel elvágtat a VIDAL-ba, és ott van majdnem estig. A munkamánia és a gyereknevelés nem férhet össze, mindig ezzel fejezte be ezt a

gondolatmenetet. Csak azokon az utolsó hétfőkön, amikor idejött, fogta el mindig a felemás érzés. Itt van majdnem kétszáz gyerek, egyiknek sincs szülője, vagy azok eldobták őket maguktól. Ő meg ott van egyedül abban a házban, lenne ideje, ha tudna, akarna rá szakítani, és nevelhetne egy kislányt, legalább egyet. Hiszen ezek között mindegyik kivétel nélkül megérdemli, hogy legyen otthona. Mégsem tudta elszánni magát. Az volt a vigasza, hogy ilyenkor a mondat után mindig odatette azt a két szót, ami felmentést adott: „Még nem.” Korbach és a tévé jogásza ültek egymással szemben. A másik férfi most ismerte meg az esetet a maga teljes valójában. Még a hatása alatt volt. Korbach nagyokat lélegzett, mint aki most jött ki a mélyvízből, eddig úszott, talán a víz alatt is, kevés a levegője, de most már kijött, élni szeretne. A jogász, Laval sokat tapasztalt már hosszú életében. Hatvan felé járt, egykor ügyvéd is volt, de aztán a szívbaja arra késztette, hogy hagyjon fel a praktizálással. „Nem nekem valók már a gyilkossági ügyek, a vádbeszédek, a huzavonák, és az a sok idegeskedés! - mondogatta, amikor elvállalta a TV Carmen jogászi állását. Nap mint nap bejárt, megkérdezte, van-e valami, lelkiismeretes volt, amit egy régi jogásztól senki sem várt el. De Laval már csak ilyen volt. Tömött bajusza már kifehéredett, de ama szőrzeten kívül mindent leborotvált, mintha hinné, hogy így nem néz ki öregnek. Őrizte fiatalsága maradékait. – Ez akkora anyag, hogy napokig elhúzható – így Korbach. – Éppen ezért ezt fogjuk vele tenni. Majd ügyesen húzzuk szét időben, amíg csak lehet. Ám mielőtt belekezdünk, nyilatkoznod kell. Mondd meg, ha valami nem tetszik. Van-e benne olyan buktató, amelyen elcsúszhatunk?

Laval még egyszer belenézett a jegyzetekbe, amiket a hangfelvételek meghallgatása közben írt, meg abba is, amit egy nyomtatóból kapott még tegnap. Aztán a fejét rázta: – Nem hiszem. Szerintem nyugodtan belevághattok. – Akkor azt fogjuk tenni – Korbach a naptárába pillantott, majd Laval kérdő tekintetére csak annyit mondott: – Meg kell néznem, nem közeledik-e valamilyen vallási ünnep? Katolikus, protestáns, vagy más? Mert ha rosszkor ugrunk elő ezzel az üggyel, valaki biztosan visszalő, kihasználja ezt az érvet, és azt fogja állítani, hogy lám, megtorpedóztunk egy vallási ünnepet, vagyis merényletet követtünk el sokak hite ellen… Tudod, ez egy ilyen város. – Tudom – bólintott Laval is, aztán felemelkedett a székből. Mielőtt kilépett Korbach irodájából, megjegyezte: – Sok szörnyűséget láttam a bíróságon, a tárgyalótermekben. De ez… valamilyen értelemben mindet felülmúlja. – Igazad van. Itt sok ember életét rontották el – csóválta a fejét a férfi, és nem nézett fel akkor sem, amikor Laval mögött halkan becsukódott az ajtó.

A hír Rita egyedül volt a lakásban. Ez egy csöppet sem volt ellenére. Szerette a magányt, bár hogy ennek milyen édes íze lehet, csak Adam halála után tudta meg. Azóta rájött arra is, hogy sok dologban segíthet neki. A gondolkodásban mindenképpen. Amikor egyedül volt a lakásban, papucsban járt, vagy még azt is ledobta. Nagyon könnyű ruhát viselt, különösen ilyenkor nyáron. Kellemes volt a levegő, és mindig gondoskodott arról is, hogy valamilyen illat terjengjen. Bár ez mesterséges volt a legtöbbször, olykor vett virágot is. Különösen olyant, ami nagyon illatozott. Behúzta az ablakokon a függönyöket, aztán… elkezdett sétálni. Elment az egyik, majd a másik szobába, mindenütt nyitva voltak az ajtók. Közben erősen töprengett, és hamar rájött, hogy így gondolkodva és járkálva egyszerre szinte minden problémát meg tud oldani. Akár magánéleti volt, akár üzleti, valahogy mindig boldogult velük. Csak járkálni kellett kitartóan, ami nem zavarta, sőt úgy képzelte, hogy jót tesz az alakjának is. Most is itt tartott éppen. Hétvége közeledett, péntek délután mindig tovább maradt benn, addigra elkészültek az egész heti elszámolások, azokat is áttanulmányozta. Paula sem ment ilyenkor haza, pedig Rita számtalanszor kérte rá. Nem, és nem! Paula úgy érezte, ha a főnökasszony bent van, neki is bent kell maradnia. Bezzeg az áruház dolgozóinak nem voltak ilyen gondolataik, Rita látta olykor az ablakából, amint váltáskor mindenki siet haza. Nők és férfiak mennek a kocsik felé, vagy ki az áruház elé, ahol a 13-as busz is jár. A VIDAL intézte el, hogy legyen egy megállójuk a parkoló és az úttest között. A szegényebb vásárlók azzal is jöhettek, mehettek.

…De ez a péntek is véget ért, a számok jók voltak. Jobbak, mint az előző hónapban bármelyik héten. Hazajött, zuhanyozott, és most egy könnyű ruhában járta a szobákat. Sokszor átvágott az előszobán, itt-ott más volt a hőmérséklet, de sehol sem kellemetlen. Valósággal suhant, pedig nem sietett. Mintha még a levegő is elmenne előle, hogy szabadon mozoghasson a teste. Azon gondolkodott, hogyan oldja meg az életét. Egyre sürgetőbb volt benne a vágy, hogy történjen végre valami változás. Valami, ami megváltoztatja az eddigi rendet. Nem volt ezzel baja eddig sem, de most valahogy úgy érezte: veszély fenyegeti. Az unalom, a megszokás veszélye. Az élete túlságosan is jól van berendezve, minden remekül működik. Közben valahol az agya mélyén egy népi bölcsesség bukkant fel, nem emlékezett már rá pontosan. Csak valami olyasmiről szólt, hogy akkor bolondul meg az ember, ha nagyon jó dolga van. Márpedig neki – ezt nem tagadhatta – tényleg nagyon jó dolga volt mostanában. Már talán évek óta. Persze jól érezte magát a bőrében, és a „tágabb bőrében”, vagyis az életében, de azért halványan érzékelte a veszélyt, amitől, ha nem is félni, de tartani kell. Meddig lehet úgy élni, hogy az embernek nincs semmilyen baja? Közben egy másik aggodalma támadt, éppen az efféle gondolatok miatt: „Nem kell aggodalmaskodnod, ne idézz fel nem is létező veszélyeket, mert talán meglátogatnak!” - szólt önmagához, mérséklően, nyugtatva. Végül ugyan megnyugodott, de nem jutott dűlőre önmagával. Az járt a fejében, hogy kéne egy férfi. Olyan, aki nagyon itt lenne, mindig vele lenne! Tisztában volt azzal is, hogy ez nem mindig lenne kényelmes, talán zavaró is olykor. De mégiscsak lenne valaki, aki törődik vele, akinek ő, Rita legalább olyan fontos, mint ő maga! Az a férfi legyen persze vele egy

szinten, főleg ami a tudását illeti. Legyen művelt, szeresse a komolyzenét is… Hirtelen azon kapta magát, hogy már-már házassági apróhirdetésben gondolkodik – no, ettől menekülni kell, gondolta, és kiment a konyhába, hogy csináljon magának valami vacsorát. Könnyűt és finomat – mert Rita mindig ezt szerette. Nem csak az étel, az élet is lehet és legyen is könnyű és finom. …Vacsora után bekapcsolta a tévét. Ritkán tette, de akkor nem könnyű műsorokat keresett. Úgy érezte, ha már odaül és nézi, akkor a képernyőn legyen valami komoly. A legtöbbször a zenei tévét kapcsolta be, de nézett híradókat is. Ha az autórádióban hallotta egy-egy érdekes esti műsor reklámját, olykor azt is megnézte. Most nem voltak ilyen tervei. Csak szörfözött a csatornák között. Már kilenc óra is elmúlt, éppen arra gondolt, hogy kikapcsolja, mert untatta a régi színészekről szóló beszélgetés. Olyan filmekről beszéltek, amiket ő már nem is látott, hiszen sokkal fiatalabb volt azoknál, akik ott a képernyőn ágáltak. Még utoljára kattintott egyet, aztán kettőt – és megdermedt. A készülék felől valami hideg, nyirkos árny kúszott előre, szinte látni vélte. De valójában nem látta, csak érezte. Valami olyasmi történt, amivel nem tudott mit kezdeni, viszont azonnal hatott rá. Valaki éppen azt a szót mondta: csecsemőrablások – és ezzel véget ért egy mondat. A stúdióban hárman ültek, két férfi és egy nő. „Mégis, hihető ez egyáltalán a huszonegyedik században?” – ezt a nő kérdezte, és egy csöppet sem kellett erőlködnie, hogy a hangjában csodálkozás és hitetlenség legyen. Egyszerűen szólt belőle – nagyon mélyről – a bizalmatlansága, annyira megdöbbent, hogy nem kellett színészkednie. Az egyik férfi, egy szakállas, filozófus külsejű egyén, volt talán hatvan is, csak bólogatott, de még nem szólt. A másik kettő professzornak

szólította később. A harmadik jelenlévő egy negyvenes férfi volt, úgy tűnt, a televízió saját embere, talán szerkesztő, talán a műsorba rendelt moderátor. „Bejátszunk egy filmet”, – így a szerkesztő – „aztán újra kérdezem önöket, elhiszik-e ezt a drámai bejelentést?” Rita nem tudta, miféle bejelentésről van szó, akkor még nem volt ezen a csatornán. De valami elszorította a torkát. Eszébe sem jutott elkapcsolni onnan, pedig valami azt sikoltotta benne: menekülj, amíg lehet! De mindig makacs volt, aki nem futamodik el, nem ijed meg. Hát feszülten várta a bejelentett filmet. Megdöbbentette, milyen sötét helyen vették fel. Egy nagyon szegény ember lakása lehetett. Olyané, aki nyomorog, aki talán már ennek bérét sem tudja kifizetni hónapról hónapra. Ami egyáltalán látszott abban a lakásban, az mérhetetlen nyomorra vallott. Igaz, amint a kamera fordult, és az operatőr a kis gép saját mini reflektorát is bekapcsolta, egy üres fal előtt csak egy arcot láttak a nézők. Egy talán ötvenvalahány éves nő arcát, aki azonban legalább tíz esztendővel látszott idősebbnek a koránál. Ráncok, mosatlan ősz haj, tétova mozdulatok, lassú beszéd. Volt valami abban az arcban, a sötét szemekben, ami arra késztetett minden tévézőt, hogy azonnal elhiggye, amit mond: „Nem az én ötletem volt, de bevált. Az Egon találta ki, azt mondta, ezzel sokat kereshetünk.” „Ki az az Egon? Van másik neve is?” „Egon Taurin… Akkoriban együtt éltünk. Azt hittem egy ideig, azért tetszem neki, mert csinos vagyok… Mert én kérem akkor az voltam. Nézze, itt az akkori fotóm…” „Most hagyjuk a fotót, majd később. Beszéljen, mi volt Egon ötlete?” „Hogy lopjunk csecsemőket.” „Tessék? Csecsemőket? Honnan?”

„Hát a Szent Vitália kórházból, ahol akkor dolgoztam” A kórház nevének elhangzására Rita ledermedt. Még soha nem érzett ilyesmit. Az a kellemetlen, nyirkos valami, amit már a beszélgetés elején érzett, hirtelen előugrott egy ismeretlen sötétségből, azonnal ott volt benne, a része lett. Valami nagy-nagy veszedelem nőtt fel benne. Mintha kint állna egy téren, és egyszer csak felülről rávetül egy hideg árnyék. Soha nem volt vallásos, de most fuldokolva törtek ki száján a szavak: – Jaj, istenem, add, hogy ez ne legyen az… A képernyőn még mindig ott látta a nő sötét szemét. Ördöginek tűnt most az arckifejezése, pedig csak ült és nézett. Mint akinek már minden mindegy, mint aki azt mondja: legyen, aminek lennie kell, már semmi sem számít. „Ön tehát elszánta magát, hogy most, ennyi évvel az események után előáll ezzel a történettel. Miért teszi?” „Mert nekem már mindegy, kérem. Ötvenhárom éves múltam, nagyon beteg vagyok, biztosításom nincs, nem tudom fizetni a lakbért, a jövő héten kitesznek ebből a lyukból, és hajléktalan leszek. De nem sokáig, mert tudom, hogy hamarosan meghalok. Én, kérem, egy roncs vagyok, rossz már a szívem és a tüdőm, a múltkor összeestem egy parkban, és senki rám sem nézett, azt hitték, részeg vagyok, ott hevertem még késő este is, majdnem négykézláb vánszorogtam vissza. No, meg annak a rohadt Egonnak miért legyen jobb dolga, mint nekem?” „Miért, mi lett Egonból?” „A múlt héten láttam, egy csillogó autóból szállt ki egy étterem előtt, odament be zabálni. Én meg koldultam a járdán, kérem. Ő nem vett észre engem, de ha észrevesz, se ismer meg a rongyaimban… Kis fehér műanyag pohár a kezemben, összerezzenek, ha végre csörren benne egy kis aprópénz. A magamfajtának már a napi három-négy

euró, ha összejön tíz- meg húszcentesekből, az már azt jelenti, hogy estig van mit ennem, nem halok éhen.” „Beszéljen a csecsemőrablásokról. Hogyan csinálták?” „Hát nem volt könnyű, kérem. Csak az Egon meg én tudtunk róla. Én voltam a nővér, az újszülött osztályon. Csak akkor tehettük meg, ha én éjszakás voltam. És ha aznap éjjel olyan nő szült, aki nem is bánta, ha a gyereke, mármint az újszülöttje meghal.” „Meghaltak a csecsemők?” „Hát volt, aki meghalt, és volt, aki nem. Behoztak oda terhes, csavargó nőket, hajléktalanokat, meg mindenféle rosszlányokat, tudja, kikre gondolok. Meg kamaszlányokat, akiknél túl későn fedezték fel a terhességet, és akár akarták, akár nem, meg kellett szülniük… No, azoknak aztán tényleg nem kellett a kölyök, szívesen megszabadultak tőlük. És volt, akin láttuk, hogy no, ez sem fog sírdogálni, ha azt mondjuk neki, meghalt a kicsi. Némelyik még meg is könnyebbült, láttuk rajta…” A döbbenet szinte kettészakította Ritát. Volt egy perc, amíg nem tudott uralkodni magán. Valami rettenetes, még az előbbinél is rosszabb érzés fogta el. Egész testében reszketett. Mintha rászakadt volna az ég. Csak pár szó dübörgött az agyában, elnyomva minden más ingert: „Az nem lehet, hogy ő is, nem, nem, az nem lehetséges! Neeem..!” Csak valamivel később próbált ismét a műsorra koncentrálni. Meg kell tudnia, meg kell bizonyosodnia. „Mikor történt mindez? Emlékszik még rá?” „Hát a kilencvenes években. Kilencvenhétben, azt hiszem. Egon intézte az örökbefogadásokat. Először titokban csinálta, megkereste azokat a házaspárokat, akik mindenáron gyereket szerettek volna, de nem jött nekik össze. Talán volt valami ismerőse a gyámhivataltól is? Vagy ott is volt egy szeretője? Amilyen gazember az az Egon… az is lehetséges.”

„Vagyis azt mondja: elhitették az anyákkal, hogy a csecsemőjük meghalt. De hát az anyák látni akarták a halott fiúkat vagy lányukat, nem?” „Azt mondtam nekik, ne akarják látni, mert haldoklás közben rettenetesen elkékült, megfulladt, mert daganat volt a torkában. Megmondtam a betegség nevét is, hogy ha később rákeresnének a neten… De mondom, ezek mind olyanok voltak, akik nem kérdezősködtek, tán még örültek is, hogy nincs már meg az a gyerek, hiszen nekik csak akadály volt. Egon azt mondta, látod, mi csak jót teszünk, ezeknek nem is kell a gyerekük, azok meg mindent megadnának értük…” „Egyszóval önök élő csecsemőkkel kereskedtek. Maga elvitte csecsemőt a… hová is?” „Egon akkoriban szerzett valami alkalmi munkát a kórházban, minden héten pár napon volt rá szükség, de mert kapott belépőkártyát, akkor jött és ment, amikor akart, senki sem állította meg. Én átvittem a kicsit a másik épületbe, ő már felkészült a fogadására, bebugyolálta, telefonált annak a másik nőnek a gyámügyön. Üres születési bizonyítványokat is szereztem neki, volt nálunk az osztályon, sose számolta meg senki, mennyi fogyott. A gyerek kapott nevet, a legtöbbször már az új szülei nevét. Ha kislányt rendeltek és azt szerették volna, hogy mondjuk Cristina legyen a neve, akkor azt kapták. A gyámügyön fű alatt azt is elrendezték, hogy a kislányt azok a szülők kapják abszolút hivatalosan, persze a gyámügyes is megkapta a maga részét. De idővel Egon olykor kihagyta azt a nőt az üzletből, a „buliból”, ahogyan ő mondta, annak a részét is ő tette zsebre.” „Ez azt jelenti, hogy a gyerek teljesen legális lett? Úgy értem, úgy nézett ki, mintha az örökbefogadó házaspárnak született volna, vagyis a feleség hozta őt világra, a hatóságok simán bejegyezték a születést?” „Hát persze! Éppen ez volt az igazi üzlet, egy idő után már mindig így csináltuk.”

Ekkor a Carmen TV szerkesztője megállította a filmet. Még látszott a koldusasszony arca a háttérben, a filmtechnikából alkalmazott áttűnéssel kerültek ismét képernyőre a vitatkozók. A stúdióban érezhetően forrtak az indulatok. Mindenki egyszerre akart szólni, elsőként: – De hát ez szörnyűség! – El sem hiszem, hogy ilyesmi megtörténhetett nálunk húsz évvel ezelőtt! – Ha egy kórházban megeshetett, ki tudja, mi történt másutt? – De kérem, ne általánosítsunk! – Mi van, ha nem általánosítok? Ebben az országban van több mint kétszáz, az Unióban meg összesen talán négyezer is lehet? Ha csak minden tizedikben tevékenykedett egy ilyen csecsemőtolvaj páros… – Bűnbanda az, kérem, bűnszövetkezet! – …Ami nem változtat a lényegen. Azon, hogy élnek itt közöttünk olyan emberek, akiket nem a saját vér szerinti szüleik neveltek fel… Rita csak ült, megsemmisülten. Úgy érezte magát, mint akit az imént fejbe vertek, és még nem tért magához. Hirtelen más lett körülötte a világ, de mássá lett ő maga is, ott belül. Egyszerűen minden összezavarodott. El sem tudta képzelni, és amikor erre gondolt, nem hitte el, hogy húsz perccel korábban még egészen másképpen élt, mint most. Ha akkor nem gondol a tévézésre, ha szörfözés közben nem kapcsol éppen erre a csatornára, akkor mindezt nem is tudja meg. Most már örült volna, ha így történik. Látta önmagát, amint ott ül a kanapén, nézi a képernyőt, arcán játszanak a villogó fények, és önfeledten kacag valami kabaréjeleneten… Miközben mennyire másképpen történt!

Akkor vette észre, hogy könny csordul a szeméből. Csak az egyikből. Árva, magányos csepp gördült végig az arcán, érezte a könny melegét, és azt is, hogy egy pillanatig fázik a bőre ott, ahol az imént legördült. Megrázta a fejét, ezt nem lehet, nem szabadna sírni… Meg már minek, hiszen késő! Közben a képernyőn folytatódott a műsor. Még mindig azok hárman vitáztak: – Már elnézést, de ez túl sommás megállapítás volt. – A sommás megállapítások ideje jött el. – Értem, mire céloz. Arra, hogy ha drasztikus dolgokról szerzünk tudomást, magunk is fogalmazhatunk drasztikusan? – De uraim, itt ennél sokkal többről van szó! – Persze, persze. Egyes emberek istent játszottak, mások sorsával játszottak kényükre-kedvükre. – Megbocsásson, de ez amolyan tipikus filozófusi hozzáállás. – Talán nem találtam el a lényeget? Az az Egon meg az ápolónő emberi életeket irányítottak önhatalmúlag egyik sínről a másikra, egyik életből a másikba. – Mondjuk egyik-másik tinédzser vagy drogos nő gyerekét úgyis árvaházba küldték volna! – Bocs, ezeket az intézményeket ma „gyermekotthonnak” hívják. – Egyremegy! Ha nem tesznek semmit, akkor az eladott csecsemők azokba az árvahá… szóval gyermekotthonokba kerültek volna, és bárhogyan is igyekszik az állam helyettesíteni a szülőket, ez soha sehol nem sikerült neki teljes mértékben. – Ha jól értem, ön ezzel azt mondja: jól tették, hogy ellopták a csecsemőket és rendes, gyerekre váró szülőknek juttatták őket?

– Lehet, hogy ezzel a bűnpártolás gyanújába keveredek, mégis kimondom: némelyik csecsemő esetében evidens, hogy így járt jobban. – De kérem, álljunk csak meg, álljunk meg! Mi itt egy sorozatban elkövetett bűntényről beszélünk. Nem vagyok jogász, de úgy tűnik, hogy ez kimeríti az emberrablás fogalomkörét… – „Társadalmi állás megváltoztatása”, azt hiszem, így hívják. – Kész röhej, hölgyem, uram! Az önök következtetései túl messzire mennek. Vegyük figyelembe, hogy a bűnöző páros olyanok gyermekeit nyilvánította halottnak és adta az élő csecsemőket másnak, akiknek ez nem igazán volt ellenükre. Ám ha kereken az arcukba mondják, hogy „eladtam a gyerekét”, vajon mit mondtak volna? Hallottak már az anyai ösztönről? – Ösztön ide vagy oda, az a helyzet, hogy az ápolónő és cinkosa csak olyanokkal merte megcsinálni ezt a dolgot, akiknek… hogy is mondják ezt média-fogalmazásban? „Akiknek kicsi az érdekérvényesítő képességük”. – Önnek igaza van, de ezek a fiatal nők egyben olyanok is voltak, akik nem igazán örültek a terhességnek és annak gyümölcsének. Már csak azért sem, mert az akadályt jelentett az életvitelükben. Gondolom, egy kamaszlány sem örült annak, hogy valami hasonló korú kis idióta teherbe ejtette. – Javaslom, hagyjuk abba a vitát, és nézzük tovább a filmet. A képernyőn ismét azt a félhomályos szobát látták. Aki értő szemmel figyelte a látványt, és főleg annak egyetlen szereplőjét, tudhatta: a koldusasszony tudatában van annak, hogy rászegeződik egy kamera. A riporter-újságíró és ismeretlen társa nem titkolták, hogy filmre veszik ezt a beszélgetést. Lehet, az a nő még élvezte is, hogy ismert lesz az arca? Kötött-e ehhez

valamiféle reményt? Hogy talán megesik rajta egy gazdag ember szíve, vagy sok ember próbál majd javítani a sorsán? A nyomorúságával nem kérkedett, de erre nem is volt szükség. Bárkinek elég lehetett az, amit a kamera szemével látott abban az odúban. Nem volt ott semmi mesterkélt, senki nem játszott meg semmit – még az operatőr is óvakodott attól, hogy a szokványos dolgokat mutassa. Nem vájkált kéjesen az asszony nyomorának ezer jelében, csak őt mutatta, aki most tovább beszélt: „Mondom, így csináltuk, és több lett a pénzünk. Mert azért nekem is jutott ebből, nem akarok hazudni. Egon időnként a kezembe nyomott pár száz eurót, hogy menjek és vegyek magamnak, amit akarok. Elhiheti, hogy akkor nem így néztem ki. Divatos cuccokat hordtam, fiatal nő voltam, majdnem csinos, néha más férfiak is megnéztek maguknak alaposan… De én hülye, kitartottam Egon mellett, pedig az a disznó meg sem érdemelte. Sejtettem, hogy vannak más női is, olykor kimaradt éjszakára, de mindig azt mondta, hogy együtt ittak a barátaival. Vagy azt, hogy ügyfeleket hajtott fel, akiknek gyerek kell… A gyámügyes nőtől kapta a címeket, persze ez sem volt ám törvényes…” „Sose fordult meg a fejében, hogy amit tesznek, az bűn?” „Ugyan már, maga ilyen bolondságokat kérdez! Hát az mit sem számít, hogy szerelmes voltam abba a rohadékba? Most már így beszélek róla, mert ezt érdemli, de akkor bizony mindent megtettem volna érte. És ő ezt ki is használta. Én alapoztam meg az üzletét. Abból a pénzből éldegél még most is, amit akkor szerzett. Mert nem költött el mindent, rám se sokat áldozott, és ha a cimboráival ivott, akkor is megfogott minden centet. Sóher volt világéletében, de el kell ismerni, hogy így vitte is valamire. Csak engem ne hagyott volna el az a pimasz gazember! Mert hát azt tette. Amikor már eladtuk a huszonötödik gyereket is…” „Tessék? Huszonötöt mondott?”

„Huszonötöt, hiszen mondom! Akkor Egon azt mondta, két év alatt nem buktunk le, akkor most kell abbahagyni, mielőtt baj lesz, és akkor visszamenőleg kiderülhet a többi disznóság is… Meg kell hagyni, igaza volt neki. Mert lám, abbahagytuk, nemsokára engem is dobott, aztán alighanem elutazott valahová, mert jó ideig nem is hallottam felőle.” „Asszonyom, tud valamit azokról a gyerekekről?” „Dehogy tudok. Nem jártam utána, meg nem is tudtam volna, hiszen csak az Egon tudta, melyik hová került. De azt hiszem, ahogy lezavart egy üzletet, és a szülök átvették a gyereket, ő meg felmarkolta azt az ötezer eurót, elsöpört minden nyomot.” „Ötezer eurót mondott? Az rengeteg pénz!” „Magának biztosan, én meg azt hiszem, annyi pénz nincs is a világon… Sohasem láttam még ötszázast sem. Egon engem mindig aprópénzekkel fizetett ki.” A kép kivilágosodott, az adást visszakapcsolták a stúdióba. A vitatkozók már közben valamelyest lecsillapodtak. Bár érződött és ez átjött a nézők számára is, hogy ők hárman is nézték közben a filmet. Nem látták előre, nem készülhettek fel belőle. Most a vita inkább a pénzeken folyt. Úgy tűnt, hogy az ötezer euró egyeseknél úgymond „kiverte a biztosítékot”. – Egyszerűen hihetetlen, hogy emberek ezzel pénzt kereshettek. – Méghozzá nem is kis pénzt. – Elmondhatjuk hát, végül is, hogy egy, még csak pár órája született csecsemő ára ezerkilencszázkilencvenhétben ötezer euró volt? – Itt, a városunkban, annak is egyik kórházában. Ismét figyelmeztetnék arra, ne általánosítsunk, nem volt ez így mindenhol. – Még szép! Kérem, itt embereket loptak el, és adtak el, pénzért! Mi ez, ha nem égre kiáltó bűntény?

Rita úgy érezte, hogy az erő kifut a testéből. Most ha akarná sem tudna felállni. A gyengeség egészen ellepte, magatehetetlenné [tette. Valahol a lelke mélyén egy pillanatra még jól is esett ez az állapot, hiszen okot adott rá, hogy ne tegyen semmit. Ugyanakkor egy lassan életre kelő erő is mozgott már benne. Ami egyelőre gyenge volt, de a lelkében már üvöltött. És maga is üvölteni szeretett volna, bele a világba, ebbe a közömbös vakvilágba itt köröskörül… Ugyanakkor halkan motoszkált még benne egy kis remény. Lehet, hogy mindez nem is igaz? Csak egy jól előkészített, és beavatatlan résztvevők által lejátszott álhírről van szó? Amit jól eljátszottak ezek itt a képernyőn? A riporter sem volt valódi, de végleg nem a koldusasszony, aki nemsokára hajléktalan lesz? Eggyel több a városban? Vagy csak egy színésznő ő is, aki felvétel után lemosta magáról a koszt, a sminket, és hazament szép otthonába, a szerető családjához..? Ezek mind mentőövek voltak, azok lehettek volna – de maga is tudta, igaz ez mind, és a fájdalom még jobban marcangolta őt belülről. Ismét mutatták a filmből az utolsó, rövid részletet. Ahol a riporter megkérdezte az asszonyt: elmondaná-e mindezt a bíróságon is, ha ebből ügy lesz? A kamera ráközelített, látszott, hogy erre eddig nem gondolt. Ha azt hitte, itt az odúja csöndjében megoldódik a dolog, elmondja és kész, az ő szerepe ezzel véget ért, most látszott az arcán a döbbenet. „Bíróság előtt? Én-e? Nem is tudom… Talán.” Lehet, ismét arra gondolt, hogy egy ilyen szerepléstől talán megváltozna az élete? Mindenesetre fél perccel később már azt mondta, hajlandó lenne mindezt elmondani. A riporter biztosította afelől, hogy már olyan sok idő telt el, legalább húsz év, vagy több, hát aligha kéne büntetéstől félnie, „ennyi idő alatt egy gyilkosság is elévül Aztán arra kérte a nőt, mutassa meg, hogyan nézett ki régen? Például akkor, amikor ez történt.

A nézők egy része sejtette, hogy ez a kérés takar valamit. Az értők már sejtették, miről van szó. Egy fénykép azokból az időkből talán felidézi néhány nézőben, hogy esetleg ismerte a csecsemőosztály ápolónőjét, hogy találkozott vele annak idején. De talán volt ebben egy kis kíváncsiság is: vajon húsz évvel korábban hogyan nézett ki, aki most egy vénasszonynak tűnik, pedig alig több ötvennél? Az asszony eltűnt a szoba mélyében, pedig az egész helyiség csak pár méteres volt. Leguggolva keresett valamit. Nem hiába, mert előkerült egy régi, rossz férfipénztárca, alighanem egy kukából guberálta ki. Abban őrizte a kincseit. A múltját, azt a másik életet, amely innen visszanézve már mesének, sosemvolt valóságnak tűnhetett. Volt valami a mozdulataiban, amikor lassan, óvatosan, féltő gonddal nyitotta ki a tárcát, és kivett belőle pár fényképet. Az egyiket visszatette, nem derült ki, kit ábrázol. Talán azt a hírhedt Egont? A másik kettő közül kis mérlegelés és homlokráncolás után az egyiket odanyújtotta a riporternek. Aki csak egy pillantást vetett rá, aztán máris a kamera elé tartotta. Ügyesen, nehogy csillogjon a papírkép. A színes fotóról egy harminc év körüli, aránylag csinos nő nézett most a tévénézőkre. Rita döbbenten meredt a képernyőre. A fájdalom belenyilallt, sokkal jobban, mint az előbb. A képernyőn tartották azt a képet, nem tudni, meddig, de Ritának igen hosszú időnek tűnt. Csak felnyögött, mint akit találat ért. Egy pillanatra behunyta a szemét, de amikor kinyitotta, ugyanazt látta továbbra is. Az erős szemöldök, az egyenes orr, a kék szemek… ….Ahogyan ébredezett akkor, még mit sem tudva a világról, ez az arc hajolt föléje. Ezeket a vonásokat figyelte meg, még félig öntudatlanul. Beléje vésődött a hideg kék szempár. Az egyenes orr. Az a két, nagyon határozott szemöldök, ami érdekes

látványt kölcsönzött annak a nőnek. Fehér köpeny volt rajta, a baloldali hajtókáján a csecsemőosztály babafejes jelvénye – Rita most ezt is látta maga előtt. Köröskörül minden homályosba ment át, elszürkült, semmivé lett. Nem volt túl fontos. Most csak az az arc, ami egyszerre ragyogott élesen a tévé képernyőjén, meg az ő fejében, emlékeiben is. A stúdióban még vitatkoztak, de azt már nem hallotta. Mit tudnának ezek még mondani neki, aki akkor ott volt? A fájdalom most már valósággal gyötörte, leteperte, uralkodott rajta. Mintha egy kínzó kéz mozogna benne, hol az egyik, hol a másik oldalon csavarta a gyomrát, italán a tüdejét is, mert volt olyan pillanat, amikor alig kapott levegőt. Csak vergődött, dobálta magát a kanapén, és most nem látta önmagát kívülről. Nem látta, csak nagyon érezte önnön szenvedését. Sírt is, a könnyek most már bőven ömlöttek végig az arcán. Egyszerre uralta őt a félelem és a fájdalom. A kettő együtt rettenetes hatással volt rá. Nem tudta, mit tegyen, de mintha valahol, egészen őszintén, a lelke mélyén, nem is akarta volna tudni. Jobb volt a fájdalomba menekülni, átadni neki magát, mintsem elgondolkozni azon a szörnyűségen, ami eléje tárult. Kikapcsolta a tévét. Tétován körülnézett, de a könnyek elhomályosították a látását, csak botorkált a bútorok között. Úgy, ahogyan volt, lerogyott az ágyra. Rázta a zokogás. Magára húzott egy takarót az ágy végéről, de ennek sem volt tudatában. Most csak egy emlék uralta, nem tudott szabadulni az akkori látványoktól. Az a fájdalom majdnem ilyen volt, mint ez. Talán erősebb, élesebb. Tudta, hogy ordít, ahogyan a torkán kifér. Azok az emberek köröskörül nem ügyeltek rá, mintha nem is hallanák, mekkorákat sikolt néha… Rita mos egyszerre volt itt, a jelenben, és a húsz évvel korábbi múltban. Tavasz volt, úgy emlékszik rá. Mintha hallaná

a nagyanyja hangját. A szülei kitűntek a képből még korábban, a nagyanyjánál nevelkedett. A fájdalom egyszerre volt függöny és szűrő, rátelepedett a szemére és a fülére. Már saját kétségbeesett fájdalomkiáltásait sem hallotta, csak érezte. Ahány kiáltás, annyiszor vert rajta végig a kínkorbács, borult el az agya. Mintha a fájdalom egy része távozott volna a testéből. Nem tudta, ott és akkor, hogy az mi. Már nem is volt ezen a világon, amikor végre megkönnyebbült. Tisztulni kezdett az agya, bár ez nem ment túl gyorsan. Nyúlós volt a fájdalom és nyúlt az idő is. Az asszony itt most vergődött, és hirtelen élesen látta maga előtt a húsz évvel korábbi önmagát. Tizenhat éves lány volt, kamasz, hosszúra nyúlt, soványka. És deformált, állapította meg az előző hetekben, amikor a tükör előtt állt és nézte magát. Mintha egy felkiáltójelnek középen lenne egy kis O-betűje, azt hordozza magával, ha ideiglenesen is, de a teste részévé vált. A lány, akivel szörnyű dolog esett meg, bár nem volt aljas merénylet, inkább csak annyi történt, hogy nem sikerült kijátszani a természet törvényeit. Mert hát nem is tudott arról a törvényről, belezuhant egy forgatagba, amely elszédítette őt. …Csak amikor meghallotta, hogy Ő felsírt, akkor szállt rá a megnyugvás. Ez sem ment gyorsan, de leapadtak félelmei, mintha az árvíz húzódna vissza, és csökkent a fájdalom is. Mintha a teste hirtelen kibékült volna vele. Vele is. A gyötrelem múlóban volt, a kín mintha elbúcsúzott volna, bár valahol a zsigereiben remegett még. O is reszketett. Még nem is tudatosította magában, mit jelent az a furcsa nyöszörgés, ami inkább volt egy macska hangja, mint emberé… Aztán a nagyanyja hajolt föléje: – Most már minden jól van, Rita. Megszületett… Kislány! Azon az éjszakán talán nem is aludt. Csak hánykolódott. Voltak olyan pillanatai, amikor tisztában volt a teljes helyzettel, és megesett, hogy csak töredékesen emlékezett a két

eseményre. Arra a húsz évvel azelőttire, és arra a tegnap estire. A kettő egymás folyománya volt, már senki sem választhatta el őket. Közben egyre csak éledezett benne a remény: ugye, nem is úgy volt? Nem AZ történt? Még soha nem akart ennyire kívül lenni egy történeten. Hajnal felé, ki tudja, hányadszor felriadva és ráébredve a valóságra, reménykedni kezdett. Valahol a tudata mélyén ugyan érezte, hogy ez csak egy menekülő ösvény, amelyen nem biztos, hogy joggal járhat. Hogy az az ő ösvénye-e egyáltalán? De erősen reménykedett, és végül, amikor odakünn már világosodott, ezzel merült álomba. Az sem volt igazi, csak szaggatott és fájdalmas. Már reggel volt, világos, a nap besütött az ablakon. A saját sírása ébresztette fel, mert elviselhetetlennek tetszett a fájdalom. A hajnali reménysugár eltűnt. Valami azt súgta neki, hogy bizony ez vele is történik. Meg talán még sok nővel? Ebben a városban, és nemcsak itt? Alig tudott felkelni. Kivánszorgott a fürdőszobába. A zuhanyfülke várta, mint más reggeleken is, de ez nem olyan reggel volt, és valamiért Rita úgy érezte, hogy jó ideig nem is lesznek már olyan reggelei, mint eddig. Beállt a víz alá, de most nem érezte jól magát ott sem. Máskor mindig felfrissült, az a tudat volt kellemes, hogy lám, a víz megtisztítja a testét. Mit ér a testével, ha a lelke romokban hever? Volt benne már egy adag harag is – a tévések ellen. Minek csinálták meg azt a műsort? És haragudott önmagára is, meg a sorsra: miért kellett neki azt látnia? Ha hinne a végzetben, az előre elrendelésben, akkor most még elégedett is lehetne, hiszen valakik úgy rendelkeztek, hogy lássa a műsort, ez az ő karmája. A teher, amit most már cipelni fog? Csak akkor nyugodhat meg, fogta fel, ha utánajár a dolognak. Ez az! Bizonyságot kell szerezni! Nagyon, nagyon remélte, hogy a kutatás eredménye negatív lesz. Akkor megnyugodhat,

de csak akkor! Most már a tusolás mámoros örömnek tűnt, ha fellélegezhet majd megkönnyebbülten. Olyan szörnyű ez, fogta fel közben hirtelen, hogy egy kislány halálának drukkol. De hát Alida… Amint gondolatban kiejtette, maga elé idézte a nevet, a szemét máris elfutották a könnyek. A legszívesebben visszament volna a zuhany alá, hogy még egyszer lemosson magáról mindent, nem csupán a könnyeit. A bűnét is..? „Kései bűnhődés” jutott eszébe, olyan volt, mint egy film vagy egy érzelmes sláger címe. De a slágerek sohasem marnak húsba, ám ami tegnap este történt vele, az egyszerre marcangolt lelket és testet. Szédült kicsit és rosszul is érezte magát. Adam jutott eszébe; a férje előtt ez volt az egyetlen titka. Sohasem mondta meg neki, hogy tizenhat évesen szült egy kislányt. Alida… Még nem merte hangosan kimondani a nevet, pedig az tegnap óta ismét benne élt. Olyan sokat dolgozott a lelkében, hogy elfelejtse még a nevét is! Ahogyan mostanában már egyre ritkábban gondolt Adamra, úgy hónapok is elmúltak Alida emléke nélkül. Valahol a tudata mélyén persze megtett mindent, hogy ne csak feldolgozza az emléket, de el is felejtse! Lépjen rajta túl, bár érezte, hogy véglegesen soha nem lesz túl rajta. De ami eddig csak emlék volt, az mostantól kemény valósággá lett. Újra élni kezdett az, aminek már régen meg kellett volna halnia. Pusztuljon, tűnjön el, ne is legyen! – ezt akarta régebben. És most, amikor azt hitte, már-már sikerrel járt, felbukkan ez az ügy. Egy rémisztő, de egyben reményt adó lehetőséggel is. Miközben öltözött, és azon tanakodott, kimenjen-e a konyhába egyáltalán – úgy érezte, nem menne le a torkán semmi – jött a fordulópont. Ami eddig maga volt a rettenetes, a szörnyűséges múlt, az most kezdett egy kicsit ki világosodni.

Már nem látta olyan szörnyűségnek, amikor kezébe vette a mobilját. Ám az órára pillantva látta, hogy akit keres, még aligha találhatja meg a munkahelyén. Hát mégis kiment a konyhába. Tett-vett, közben az órát leste, és döbbenten vette észre, milyen lassan múlik az idő. Bezzeg, ha munkába kellett indulnia, azok a mutatók valósággal vágtattak körbe! Az ételnek alig volt íze. Mintha tegnap este óta minden, ami enni- és innivaló volt, az elvesztette volna a zamatát: Rita csak rágta, rágta. Öt perccel nyolc előtt felhívta Paulát, aki természetesen már bent volt a helyén. Ritának nem is kellett megjátszania magát. Amikor megszólalt, jutott eszébe, hogy aznap még nem „járatta be” a hangját, a torka alig akart engedelmeskedni. Mintha az éjszakai sírás és a mérhetetlen fájdalom még ott lapult volna benne. Alig tudott megszólalni. – Jó reggelt, Paula… Ma nem tudok bemenni, vagy csak ebéd után. El kell intéznem… valamit. Paula már a hangjából is hallotta, hogy tényleg baj lehet. – Rendben van, asszonyom, törlöm a délelőtti programokat, és talán a délutániakat is. Amit lehet, átteszek holnapra. – Így lesz jó, köszönöm. Kinyomta a telefont, akkor meg az jutott eszébe, hogy ha Paula is látta azt a tegnapi műsort, talán összekapcsolja a fejében azt az eseményt azzal, hogy a főnökasszonya másnap hajnalban teljesen kikészült? De Paula nem az a fajta, ilyen műsorokat biztosan nem is néz. Megkérdezte a tudakozótól a Carmen TV központi számát, és már visszatért a régi hangja. A szokásos, amivel még a halkan elrebegett kéréseit is parancsként tudta továbbadni. Az a belső határozottság, ami sajátja az utóbbi években, mióta a VIDAL-t vezeti. – Korbach úrral szeretnék beszélni, Rita Anders vagyok.

A neve most is hatott. A városban mindenki tudja, ki ő, fóleg az olyan titkárnők, mint aki Korbach előszobájában üldögél. A tévé főnökével néhányszor találkozott már, igaz, mindig csak a városháza nagy fogadásain váltottak pár udvarias mondatot ennyi. – Üdvözlöm, asszonyom – így Korbach. Nem kérdezte: „miben lehetek a szolgálatára”, vagy „mit segíthetek”, az olyan szolgai lett volna. Korbach nagy ember a maga helyén, aki tudja, hogy Rita sem akárki a maga helyén. Szinte mint egyenlőek beszélhettek. – A tegnap esti műsorról lenne szó, Korbach úr. A férfi kis habozás után egyenesen kérdezte: – Önt a jótékonykodásáról is ismerik. Ha netán gyűjtést rendezne, vagy valamilyen szolidaritást hirdet, esetleg tüntetést szervez a Szent Vitália kórház elé… – Sem egyik, sem másik – vágta el a kezdődő és talán hosszú fonalat Rita. – Könnyen lehet, hogy egyik szenvedő alanya vagyok annak a történetnek. Súlyos lett a csönd. Korbach értette: – Ez más helyzet… asszonyom. – Szeretnék önnel beszélni arról, mit lehet tenni ezek után. A férfi máris feltalálta magát: – Nem kell bejönnie a tévébe, ez túl feltűnő lenne. Az a gyanúm, a mai napon nem ön lenne az egyetlen hölgy, aki ez ügyben beszélni akar majd velem. Én minden délelőtt pontban tízkor átugrom egy szemközi kávézóba, az Orchideába, ott „véletlenül összefuthatunk. – Ott leszek – ígérte Rita… …És tényleg ott volt. Már háromnegyed tízkor lefoglalt egy asztalkát leghátul, ahová az utcáról nem láthattak be a járókelők. Kért egy latte machiatót, és várt. Eszébe jutott: vajon

mire gondolna Paula, ha látná őt itt és most? Amikor a VIDALban lenne a helye? Még azt is gondolhatná, hogy „pasizik”. De ez a gondolat annyira abszurd volt, hogy rögtön el is vetette. Korbach pontosan érkezett. Alig múlott ötven, korán őszült feje mégis fehéren világított a kávézó diszkrét félhomályában. Délután fiatal párok jártak ide, ám most alig voltak vendégek. – Á, Korbach úr, micsoda meglepetés! – Rita az egyik asztalnál ülő vendégek és a pincérnő kedvéért játszotta el a szerepét. – Nem ülne le hozzám? Korbach mosolyogva foglalt helyet. A pincérnő tudta már régóta, mit kell ilyenkor hoznia. Amint letette a jókora kávésbögrét és a croissant, egyedül maradtak. Rita arca megváltozott. Igaz, a férfi sem mosolygott már. Egymást nézték, és Rita tudta, neki kell szólnia elsőnek: – Ez eddig titok volt, Korbach úr. Megboldogult férjem sem tudott róla. Csak a nagyanyám, de már ő is meghalt. És akkor jön ez az asszony tegnap este… – egy pillanatra elakadt a hangja, nehezen folytatta: – Tizenhat éves voltam, egy kamasz, akit teherbe ejtett egy másik kamasz. Már az arcára sem emlékszem… Nyolc hónapra született, kilencvenhétben, a Szent Vitáliában. Korbach arcán megfeszült a bőr. Nem is nyúlt a kávéjához. Ők ketten az első pillanattól kezdve értették egymást, volt itt valami baráti szál közöttük, annak ellenére, hogy a sors, azaz a műsor hozta őket össze. Jóféle cinkosság. Egy oldalon álltak, sugallta a helyzet, és Korbach ezt pontosan értette, érezte, mert így szólt: – Először is biztos lehet benne, asszonyom, hogy bizalmasan kezelem a titkát. Másodszor: a rendőrség már bejelentette a látogatását, ma délben jönnek hozzánk. Beszélni akarnak a műsort készítő riporterrel és az operatőrrel. Nyilván kérik majd a valamikori tettes, az akkori ápolónő adatait, őt is kihallgatják

majd. De sem az a bizonyos Egon, sem ez a nő nem büntethetőek ma már. – De lesznek itt nők, talán sokan is, akik mind kilencvenhétben és kilencvennyolcban szültek, és tudni akarják majd az igazat. – Önnek tökéletesen igaza van. Ha engedélyt ad rá, közlöm a rendőrséggel, hogy ön is érintett, és kezeljék bizalmasan az ügyet. Remélem, diszkréten és főleg gyorsan dolgoznak majd. Most magam ellen beszélek, hiszen a Carmen TV-nek az lenne az érdeke, hogy minél tovább húzzuk ezt a remek témát, és ha lehet, kiteregessünk még több részletet is… De a jogászunk, és más befolyásos személyek úgy döntöttek: a mi szerepünk véget ér azzal, hogy feldobtuk, azaz nyilvánosságra hoztuk, mi történt huszonegy évvel ezelőtt. Mert ez egy kétségtelen bűntény volt, ami sok ember életét befolyásolta, de nem a televízió, sőt, nem is a média dolga eldönteni, hogy azok a szereplők ma hogyan reagálnak. Rita megértette ezt az álláspontot: – Igaza van az önök szemszögéből. Csak az a kérdés, hogy a rendőrség mit tehet? És én nemcsak az anyákra gondolok. Ma húsz vagy huszonegy éves fiatal nők és férfiak kérdezhetik meg a szüleiktől: „én kilencvenhétben születtem, és éppen a Szent Vitália szülészeti osztályán, vajon tényleg annak a gyereke vagyok, aki felnevelt?” Korbach csak nézte az asszony. Volt valami a tekintetében, amiből Rita megértette: ez az ember tulajdonképpen most, ebben a percben mint nőt is látja őt. Nem a VIDAL tulajdonosnője ül itt vele szemben, hanem egy közel negyvenes nő, aki annyira más, mint az ő felesége. Akivel otthon már lassan húsz éve marják egymást, pedig az első években még minden olyan jó és szép volt… De lám, attól, hogy valaki gazdag, csinos és független, még nem következik automatikusan az,

hogy boldog is. A múlt olyan, mint a zátonyok a hajó útjában. A felszín alatt lapulnak, senki sem látja őket, aztán egyszer csak előbukkannak, és a hajó bármikor zátonyra futhat. Akár el is süllyedhet. Délután sem ment be dolgozni. Valahogy nem tudott mit kezdeni magával. Alida, Alida, ismételgette. Már három óra is elmúlott, amikor megcsörrent a telefonja. Éppen a városi parkban sétált, de már közel volt az otthonához. Éppen eldöntötte, hogy most szépen hazasétál, csak háromutcányi távot kellett megtennie. Kiszellőztette a fejét, és ez nagyon jól esett. Kezdte rendszerezni a gondolatait. – Halló. – Anders asszony..? Emma Oxbow vagyok, nyomozó. Korbach úr adta meg az ön számát, mondván, hogy esetleg lenne mondanivalója a számunkra. Rita csak egy pillanatig habozott: – Így van, érintett lehetek az ügyben. De nem szeretnék bemenni a kapitányságra, talán megérti, hogy az én helyzetemben ez nem lenne szerencsés. – Természetesen megértem, kár lenne okot szolgáltatni fölösleges pletykákra. Én szívesen elmegyek bárhová, hogy beszélhessünk. – Ha most ráér, jöjjön el hozzám. A címet nyilván tudják. Negyedóra múlva otthon vagyok, és várom. Tegnap ilyenkor még el sem tudta képzelni, hogy olyan rettenetes éjszakája lesz, hogy valósággal letaglózza egy hír, aztán reggel nem megy be dolgozni, sőt, egész nap sem, hogy a tévé egyik tulajdonosával fog kávézni, sőt, aznap még egy rendőrnyomozóval is beszélnie kell. Méghozzá a saját akaratából. Mindezek mögött halványan felködlött Alida. A

gyermek, akit soha nem is látott. Mert a szülés után még mindig voltak fájdalmai, elaltatták. A nagyanyja meggyőződött arról, hogy minden rendben van, és elment haza. Csak jóval később ébresztette fel őt az a hideg kék szemű, sűrű szemöldökű nő, aki tegnap estétől ma délutánig már szinte szörnnyé nőtte ki magát. Alida! A kislány. Az ő kislánya volt. Tényleg meghalt, vagy… De nem ismerte végiggondolni. Szerencsére már csöngettek, a kaputelefonban a női hangot is megismerte: – Emma Oxbow. Rita kinyitotta a kaput, és nem sokkal később hallotta, hogy az első emeleti folyosón határozott léptek közelednek. Kitárta az ajtót, és beengedte a nyomozót, aki most már nem mutatkozott be. Emma Oxbow harmincéves lehetett, szőke haját rövidre vágta, kicsit férfiasan mozgott is, de az arca egészen mást sugallt: olyan volt, mint egy porcelán babafej. Nagy, barna szemek, alig látszó szemöldök, piros száj. A táskája elég nehéz lehetett. „Vajon abban hordja a fegyverét?” – kérdezte magától Rita. Rövid ismerkedés után kiderült, hogy Oxbow elvált, és hadnagyi rangban szolgál. Ritának semmit sem kellett mondania, hiszen a rendőrségnél bizonyára tudtak róla mindent. Másképpen ide sem talált volna ez az Emma, akivel percekkel később már valamivel bizalmasabban beszélhetett. Úgy sejtette, a rendőrök nem véletlenül nyomoztatják ezt az ügyet éppen egy nővel, vagy akár több női nyomozóval. Itt anyákkal kell beszélniük fájdalmas témáról: az újszülött csecsemőjük haláláról. Már ha mindegyik gyerek meghalt, akiről azt mondták. De a műsor óta tudta mindenki, hogy ez messze nem így volt. Rita szépen sorban elmondta, amit tudott. A kis asztalkán ott feküdt előtte a diktafon, halványan égett egy kis zöld lámpa,

ő pedig hol a nyomozónő arcát nézte, hol ki az ablakon, hol éppenséggel a diktafon apró lámpáját. Amikor a története a végéhez közeledett, a hangja egyszer elcsuklott, de hősiesen nyelte ; láthatatlan könnyeit, és folytatta: – ...Az a nő ébresztett. Amikor tegnap a tévében megmutatta a régi fotóját, azonnal felismertem. – Kész eskü alatt is vallani, hogy ő volt az? – Természetesen. Teljesen biztos vagyok benne. Az a perc, amikor az ápolónő közölte velem a lányom halálát, szinte belém égett. Mindenre emlékszem. Azt mondta, a kis Alida ugyan élt még az első tíz percben, de aztán meghalt. Azt is közölte, hogy nem állítanak ki neki születési bizonyítványt, viszont ha akarok, kérhetek egy halotti bizonyítványt… Nem emlékszem, erre mit mondtam, mert úgy lesújtott a dolog. Talán el is ájultam. – Ami abban az állapotában csöppet sem volt furcsa – segített Emma Oxbow. Látszott az arcán, hogy nagyon együtt érez Ritával. – Hát sajnos, nem. Halotti bizonyítványt viszont kaptam. Sokáig őrizgettem, de aztán attól tartva, hogy a férjem megtalálja, elégettem. Elhiheti, hogy igyekeztem kitörölni az emlékezetemből mindent, ami a szegény kislányomra vonatkozott, ami rá emlékeztetett. Még tisztáztak néhány részletet, aztán a hadnagynő váratlanul azt kérdezte: – Szeretné tudni, hogy mi lett a lányával? – Természetesen… – majd Emmára pillantva, gyorsan megkérdezte: – Van olyan anya, akit nem érdekel a gyermeke sorsa? – Bizony van. Ma már ön a harmadik asszony, akivel beszéltem. Ők, bár önként jelentkeztek nálunk, be is jöttek a kapitányságra, inkább azt szeretnék, ha az ápolónőt jól

megbüntetné a törvény. Ezért, és csak ezért jöttek be. De nem akarnak tudni arról, mi lett az állítólag, vagy valóban halott gyermekükkel. Mindketten szentül hiszik, és ehhez szinte mániákusan ragaszkodnak: az ő gyerekük tényleg meghalt, nem hazudtak nekik, nem adták el a kicsijüket ötezer euróért. Ez volt az a pillanat, amikor Rita felfogta: még visszakozhat. De most valami azt sugallta, ez nem maradhat így. Neki bizonyosságot kell szereznie! Az a két másik nő bizonyára többre értékeli a lelke nyugalmát. Meg biztosan nekik is van már családjuk, és semmiképpen sem szeretnék bolygatni a múltat. De ő nem ilyen volt. Emma látta az arcán a komoly kifejezést, de kivárt. Ebben a döntésben sem ő, sem más nem befolyásolhat senkit. Nem tartott sokáig a töprengése, máris mondta: – Tudni akarom, hogy a lányom tényleg meghalt-e, ahogyan nekem mondták, és amit irattal, egy halotti bizonyítvánnyal is igazoltak. Vagy pedig… – ki akarta mondani, de nem sikerült. Valami elszorította a torkát. „Vagy pedig él valahol”, mondta volna, de olyan fájdalom nyilallt a lelkébe, hogy majdnem kicsordult a könnye. A nyomozónő leállította a diktafont, és eltette. Rita látta rajta, hogy van még mondanivalója, és egy pillanattal később Emma elő is rukkolt a dologgal: – A rendőrség annyit tehet, hogy kinyomozza az összes olyan nőt, akik a Szent Vitáliában szültek kilencvenhétben és kilencvennyolcban, kikeresi azokat, akiknek meghalt ott gyermekük. Persze történik majd néhány más lépésünk is… De arra nem vállalkozhatunk, hogy kinyomozzuk, mi lett az életben maradt csecsemők sorsa, kihez kerültek, hogyan alakult a további életük. – Akkor mit tehet egy… egy olyan anya, mint én?

– Forduljon magándetektívhez. Bármilyen furcsán is hangzik, azok többet tehetnek egy efféle ügyben, mint mi, rendőrök. Minket kötnek a törvények, és a szabályok, nem hatolhatunk be büntetlenül mások magánéletébe. A privát kopók nem tisztelik ennyire a törvényt, ők vagányabbak, rámenősebbek, és ha át kell lépni egy bizonyos határt, mondjuk csak egy kicsit… akkor ők megteszik. – Azt mondja, ez adhat reményt arra, hogy Alidát megtalálják? – Ha életben van! – jegyezte meg Emma, miközben a mutatóujját figyelmeztetően emelte a magasba. – Mert azért ne essünk át a ló másik oldalára. A szülészeteken tényleg születnek csecsemők holtan, vagy rövid időn belül meghalnak, nem sikerül őket életben tartani. Tehát gondoljon arra is, asszonyom, hogy a kis Alida tényleg meghalt, és azok az emberkereskedők, bár talán akarták, mégsem tudták őt eladni. – Egyszer már belenyugodtam, hogy a kicsi nem él – felelte Rita nagyon komolyan. – De most, hogy ez a lehetőség megkérdőjeleződött, nem is tudom, mit gondoljak. Ez egy nagyon különös helyzet. Embert próbáló, legalábbis érzelmileg. A hadnagynő egy pillanatig még nézte az asszonyt, aztán kimondta: – Küldök önhöz egy rátermett magánnyomozót. Ha valaki, hát ő biztosan a végére jár ennek a dolognak. – Köszönöm – és kikísérte az ajtóig. Aztán az ablaknál állt, és nézte a távolodó, kisebbedő nőt, amint beül apró kocsijába és elrobog. Most úgy érezte, nagyon üres a lelke. Nem tudta, mit gondoljon, az érzelmek meg mintha lepihentek, elcsitultak volna benne. A délelőtti vihar átsiklott egy halványan fájdalmas, csöndes, mégis feszült várakozásba.

Kétségek között Azon az éjszakán még rosszul aludt. A lelke csak délelőtt kezdett kisimulni úgy-ahogy, mert bement dolgozni. Paula nagyon tapintatos volt, soha nem kérdezett volna rá direktben semmire, ami a magánélet határain belül volt. Most hát hallgatott. Rita ezt értékelte, még akkor is, amikor az arcán érezte a nő kutató tekintetét. De Paula nem szólt, és Rita is keményen kitartott ebben a csöndben. Volt egy kis gond a zöldség-osztályon, Rita lement rendet csinálni. Aztán jöttek hozzá tárgyalni a könyvesek, akik elég gyakran változtak. A nagy válság óta már az egész világ a helyére zökkent, csak a könyvkiadók és terjesztők sántikáltak kissé. Rita mindig hangsúlyt fektetett arra, hogy a VIDAL-ban legyenek könyvek, az újságos standot pedig tekintélyes méretűre fejlesztette. Már négy óra közeledett, amikor megcsörrent a telefonja. Megnézte a hívó számát – nem ismerte. Talán valaki kérni akar tőle valamit? A mobilja számát elég kevesen ismerték a városban. Egy energikus, talán fiatal férfihang jelentkezett: – Anders asszony? Üdvözlöm, én Rafael Jordan vagyok. Oxbow hadnagy kért meg rá, hogy hívjam fel önt. Rita felfogta: ez lehet a magándetektív. – Üdvözlöm. Gondolom, nem telefonban akarja megbeszélni az ügyet? – Természetesen, a személyes találkozás elkerülhetetlen. El tudna jönni az irodámba? A belvárosban van, a sétálóutcán, a Szent Mihály-templom felőli végén. Harmincnégyes szám, a kapuboltozat után balra. – Mindjárt indulok a városba. Fél óra, és ott vagyok, megfelel?

– Természetesen, asszonyom, várni fogom. Fél óra még el sem telt, amikor Rita már kijött a belvárosi parkolóházból, és a sétálóutcán ment. Az ő számára ez most nem „sétáló”, inkább „siető” utca volt. Érezte, hogy néha rápillant egy-egy férfi, és taksálva végigméri őt. Régebben ezt egyenesen sértésnek vette, de ahogyan Adam lassan elmerült a múlt tengerében, úgy fogadta lelkileg egyre jobban ezeket a tekinteteket. Nap mint nap megkapta a visszaigazolásokat arról, hogy őt most is nőnek látja a legtöbb férfi. De ezen a napon ez egy csöppet sem izgatta. „Kezdek monomániás lenni, már semmi másra nem gondolok, csak Alidéra, és arra, hogy él-e, hal-e..?” – korholta önmagát. Ugyanakkor valahol úgy érezte, helyesen viselkedik. Hiszen az ő véréről, az ő egyetlen gyermekéről van szó! Ez most minden magyarázatot helyettesített, és minden lelkiállapotot bőven indokolt. Szinte lihegve találta meg a harmincnégyes számot. A Mihály-templom árnyéka rávetült az úttestre, a felmagasodó, mégis masszív, középkori torony fenségesen hatott a sok csiricsáré kirakat mellett. Az asszony bement a kapu alá. Nagyon furcsán érezte magát, amikor már egy folyosón haladt, és kereste az irodát. Egyszerre nyomasztotta az ügy, valahol mélyen még pislákolt benne a fájdalma, ugyanakkor, a hír óta most először, az is mozgatta, hogy meg kell tudnia mindent. Ez a feszítő erő jót tett neki. Sohasem ült ölbe tett kezekkel, és most is úgy érezte: jó, ha lépéseket tesz, ha keres és kerestet. A végére kell járni! Valahol a lelke mélyén lüktetett egy halvány érzés: hátha nem is találnak semmit? Ha bebizonyosodik, hogy Alida tényleg meghalt, neki az a boszorkány nem hazudott, kénytelen volt az igazat mondani, mert a kislány meghalt? Aztán eszébe jutott

egy bizarr, sőt, morbid kérdés: ha egy gyerek valóban meghal, kiadják eltemetni? A nagyanyja erre nem kérdezett rá, neki, a tizenhat évesnek pedig eszébe sem jutott volna ilyesmit kérdezni. Messziről látta a táblát: JORDAN DETEKTÍV. Kicsit úgy érezte magát, mintha most egy filmben szerepelne. Aztán ajtó, kopogás, nyitás, és bent egy férfi, aki rettentően nagy volt. Egy fejjel magasabb Ritánál, vállai akár egy baseball-játékosnak, feszült rajta a zakó. Rafael Jordannek a tenyere is akár egy lapát, amikor kezet fogtak, Rita kisgyermeknek érezte magát. Az óriás mindamellett szívélyes volt, sőt mosolygós. Már amennyire ezt a helyzetük engedte. Rita is mosolygott egyet, de ez csak egyetlen másodpercig tartott, aztán máris visszaállt az arca az eredeti, azaz mostani állapotába. Három napja nincs kedve mosolyogni sem, nemhogy nevetni. Rafael Jordan termetéhez képest gyorsan mozgott, udvariasan leültette az ügyfelet. Az iroda pont olyan volt, mint azokban a krimifilmekben, amikben „privát kopókat” mutattak. Várostérkép a falon, egy működési engedély, ilyesmik. A bútorzat se nagyon használt. A belváros neszei ide alig hatoltak be. A férfinak a feje is nagy volt, viszont a szeme átható és talán megértő is. Empatikusan figyelte az asszonyt, kivárta azt a pár másodpercet, amennyire szüksége volt, hogy egy kicsit megszokja a helyet és a helyzetet. A férfi sötét szeme dús hajzat alól figyelte a nőt. Jordan talán harminc lehetett. – Asszonyom, nagy vonalakban ismerem már a történetét, mégis arra kérem, mondja el ön is, amit fontosnak tart. Míg Rita beszélt, érezte a feléje áradó figyelmet. Jordan nem szólt közbe, akkor sem segített, ha Rita valamilyen, számára szokatlan szót keresett. Olyanok voltak ezek, amiket még soha nem ejtett ki a száján: „gyermekrablás”, „banditák”, „a lányom,

Alida”. Majdnem huszonegy év telt el, és sohasem mondhatta ki ezeket. De most maga is meglepődött, hogy egy pillanatnyi habozás után ezek is kigördültek az ajkán, és amikor másodszor, harmadszor mondta ki őket, már nem is érezte idegenségüket. Mert már az övéi lettek. Az ő gondolatai, az ő fájdalma, szava. Amikor végzett, Jordan azt kérdezte: – Ki volt a gyerek apja? Erre sokáig nem is akart gondolni. Ahogyan a kis Alida sosemvolt létezését, úgy tagadta volna el saját maga elől is azt a fiút. Nem, nem kell ő sem! Ha Alida meghalt, ha az a szörnyű tragédia történt, akkor annyi is éppen elég volt. Nem akarta már bolygatni a múltat. Adam létezése, a házasságuk segített ebben. Volt egy konkrét személy, aki előtt eltagadhatta az egész eseményt, aki sohasem tudott meg semmit arról a gyerekről. Aki voltaképpen nem is volt ezen a világon. – Egy hasonló korú fiú. Tizenhat vagy tizenhét lehetett akkor. A neve… Marcel. A vezetéknevét elfelejtettem – tudta, ezt szégyellnie kellene, de lázadt ez ellen is. Miért tartotta volna meg az emlékezetében? Mivel szolgált rá az a Marcel, hogy egyáltalán valaha is gondoljon még rá? Öt másodperc tényleg nem sok, de annyit sem gondolt rá az utolsó húsz évben. – Tud róla valamit? – Nem – rázta a fejét határozottan. – Amikor Marcel megtudta, hogy terhes vagyok, nagyon megijedt. A szülei hallani sem akartak a dologról. Ha megtudták volna, hogy a tizenhat éves fiúknak hamarosan gyereke lesz, talán még el is zavarták volna. Gyáva alak volt, aki többé nem bukkant fel a közelemben. Különben pedig annyit hallottam, hogy nemsokára elköltöztek. Az apja katonatiszt volt, folyton állomáshelyeket váltottak, ide és oda költöztek. Nem hallottam felőle, és őszintén szólva… nem is akartam. Nem kerestem őt, mert megoldást nem jelentett. Nézze, én egy kamaszlány

voltam, még a saját testemmel sem voltam tisztában, úgy értem, biológiailag. Múltak a hónapok, mire egyáltalán észrevettem, hogy terhes vagyok. Ezalatt kifutottam az időből, abortuszt már nem lehetett végezni, tehát meg kellett szülnöm. Fejletlen voltam, szülésre és anyaságra természetesen még alkalmatlan, Alida ezért is született meg nyolc hónaposan, lényegében koraszülöttként. Az indulat nőtt benne, de visszafogta magát. Jordan közben végig az arcát figyelte. Talán, hogy csökkentse a feszültséget, így szólt: – Vállalom az ügyet, asszonyom. Rita nagyot lélegzett, mint aki átúszta a sportmedencét, és huszonöt méter után most először bukkan a felszínre: – Megkeresi a lányomat? Illetve… – nem tudta kimondani. A férfinak már volt gyakorlata ebben, hát most átvette a szót: – Ne élje bele magát egyik változatba sem, Anders asszony. Nagy az esélye annak, hogy Alida tényleg meghalt, mert hiszen a Szent Vitália szülészeti osztályán kilencvenhétben amúgy is történtek érdekes dolgok: abban az évben háromszor volt fertőzés, amikor az egész csecsemőosztályt, sőt, a szülészeti részleget is bezárták egy-egy hétre, aztán voltak bajok a szülészet vezetésével, adminisztrációs hibák, gyógyszerek túlfogyasztása… Zűrös hely volt az. Rita számára ekkor vált világossá, hogy Jordan… De ezt ki is mondta, ahogyan szokta rögtön és kereken, célratörően: – Maga már nyomoz egy vagy több ilyen ügyben! Nem én vagyok az egyetlen „szentvitáliás!” ügyfele, igaz? – Igen, asszonyom. Ha dicsekedni akarnék, azt mondanám: már több anya jelentkezett nálam, akik mind ugyanabban a cipőben járnak, mint ön. Tettem már lépéseket, hogy megszerezhessem, legalább másolatban, azt a listát, amit annál a bizonyos Egonnál lefoglaltak.

– Listát? – Rita nagyot nézett. Jordan halkabban folytatta: – Ez még nem publikus. Ma délelőtt történt, a média egyelőre nem tud róla, de ez csak órák kérdése… A rendőrség komolyan vette az interjút, másnap keresni kezdték azt az Egont, megtalálták az üzletét, a lakását, de ő nem volt otthon. Alaposan átkutatták a lakást, és találtak egy listát tizennyolc eladott gyermekről. – Rajta van Alida? – szakadt ki a kérdés Ritából. Ez maga volt a fájdalom, szinte sikoltott, aztán feszülten meredt a férfi arcába: mondja már..! És Jordan mondta: – Erről még nem tudunk. Én is csak belső, rendőrségi berkekből tudom. Valaha magam is rendőrtiszt voltam, nyomozó, tehát vannak ismerőseim, és olykor súgnak is valamit. Én is segítem őket, kéz kezet mos... – Tud már valamit? – szakította félbe az asszony. Érezte hogy belül, a mellében, a torkában felkúszik valami nagyon idegen érzés. – Még csak annyit, hogy Egon sokkal nagyobb gazember, mint addig hitték. Azért tette el azt a listát, hogy majd sok évvel később megzsarolja azokat, akiknek annakidején ő maga adta el a gyerekeket. Ez most nem érdekelte Ritát, túllépett rajta. A férfi látta a szemében a sürgető várakozást, hát csak annyit mondott: – Amint a forrásaim megtudnak valamit, természetesen értesítem önt. Most tehát ott tartunk, asszonyom, hogy még azt sem tudjuk, a kis Alida életben maradt-e? És ha igen, hová került? – Vagyis még mindig nem tudom, mi történt vele. Jordan egy pillanatig nézte Ritát, aztán megjegyezte: – Említettem, hogy két másik asszony is velem keresteti a „halott” gyermekét. Az egyik azt szeretné, ha éltben lenne, és

rálelhetne. A másik meg azért imádkozik, hogy kiderüljön: akkor tényleg meghalt. Rita nem értette, miért mondja ezt. Hát nem azt akarja minden anya, hogy a gyermek életben legyen? De a férfi szemében látott még valami mást, amit az első pillanatban nem értett. Hát a nyomozó megmagyarázta: – Ennek a játszmának, ha szabad így neveznem, több kimenetele lehetséges. Bizonyára ön is gondolt már erre, de most nagyon zaklatott állapotban van. Kérem, menjen haza, gondolkozzon, és várjon. Türelmet kérek, semmi mást. Legalább két vagy három napot. Ígérem, ez alatt mindent megteszek, hogy kiderítsem a részleteket. Mindent, ami Alidára vonatkozik, amit a sorsáról megtudok, ön elé tárok pár nap múlva. Ez korrekt ajánlat volt, és némileg enyhítette az asszony fájdalmait is. Felállt, tétován nyúlt a táskájáért, akkor eszébe jutott még valami: – Nem beszéltünk arról, hogy mennyit kér a… szolgálataiért, Jordan úr. – A végén küldök majd számlát. Nem kétlem, hogy elégedett lesz velem, bármilyen eredménnyel érjen is véget ez a nyomozás, asszonyom. A várakozástól félt. Olyan volt ez, mint régebben, ha buszmegállóban várakozott, de egyedül volt, más várakozó puszta jelenlétével nem erősítette meg, hogy tényleg jönni fog a busz, és nem volt kilógatva menetrend sem. Lehet, nem is jön az a busz, soha nem ér ide..? Ilyen volt most, vagy ettől félt. De már másnap rájött, hogy számtalan dolog történik ebben az ügyben. Rákapott arra, hogy esténként nézze a tévét, a híradókat meg a vitaműsorokat,

szörfölt a helyi csatornák között, mint aki attól tart, hogy lemarad valamiről. És tényleg félt ettől, ugyanakkor belenyugvással várta Jordan jelentkezését. Látta Egon elfogását is. A tévések letáboroztak a férfi lakhelye előtt, vártak, és türelmük nem volt hiábavaló. Egy sebesen pergő nyelvű nő a Carmen TV-től valóságos helyszíni közvetítést adott a város villanegyedének egyik utcájából: – Kedves nézőink, a nyomozók most hatoltak be a lakásba. Úgy értesültünk meg nem nevezhető, bizalmas forrásunktól, hogy Egon Taurin az elmúlt napokban nem tartózkodott itthon. A lebukását is ennek köszönhette, ugyanis mit sem tudott az immár ötödik napja tartó botrányról, amelynek egykor a főszereplője volt. Nem nézte a helyi tévék adásait, nem volt a kezében itteni napilap, így hát a rá várakozó nyomozók karjaiba futott, amikor ma délelőtt leparkolt a háza előtt. De lám, most hozták ki! – és Rita ebben a pillanatban értette meg a huszonegyedik századi televíziózás lényegét. Ami híradó, az tényleg hírt adó. A nézőket azonnal tájékoztatja minden eseményről sokszor még a történéssel egy időben! És éppen ezt látta most. A kamerát tartó operatőr is futott a riporter után, a látvány ide-oda ugrált, a tévések lökdösték egymást. Azután megállapodott a kép, szilárd lett és mozdulatlan, az operatőr már ismét állt, a képernyőn megjelent a gyorsan beszélő riporternő: – …Egont a jelek szerint mégis letartóztatják, bár néhány jogász véleménye szerint a Szent Vitália kórházban történtek jogi értelemben már elévültek… De a szónál most fontosabb lett a kép. A kamera a házra fordult, a járdán tülekedő tévések feje fölött látszott a villa ajtaja. Megjelent két egyenruhás rendőr, néhány civil ruhás nyomozó, sőt talán volt ott egy ügyész is? Ezt Rita csak sejtette. Ahogyan mindenki, úgy ő is azt az Egont kereste a szemével.

A férfi vékony volt, kicsit ijedt, valószínűleg nem tudta, hogyan viselkedjen. Ekkora nézőseregre és főleg a tévékamerákra nem számított. Jött át a kerten, nem bilincselték meg, de kétoldalt egy-egy nyomozó erősen fogta a karját, már nem szabadulhatott. Negyvenhat-negyvenhét éves lehetett és kiélt arca ennyit is mutatott. A legellenszenvesebb az a kis, keskeny bajusza volt, amilyent hetven évvel ezelőtti filmszínészek viseltek, később meg csak fodrászsegédek. Nem nézett fel. A kapunál a riporterek kiabáltak neki: – Hé, Egon, mondjon valamit! – Hány gyereket rabolt el? – Mennyit kapott a legdrágább csecsemőért? Rita csak nézte az egészet. Volt egy pillanat, amikor majdnem Egon szemébe nézhetett a képernyőn keresztül. A járda mellett álló rendőrautóba ültették a férfit. Az egyik nyomozó lenyomta a fejét, nehogy beverje a kocsi tetejébe. Akkor pillantott fel amaz laposan, de nagyobb érdeklődés nélkül. Most sem nézett egyik kamerába sem, de a sötét szeme arrafelé villant. Rita érezte, hogyan ver a szíve, a vére a halántékában dobolt. Ez hát az a férfi, aki az ápolónővel együtt elrabolta a lányát? Alida, szegény kicsi Alida alig háromkilósan, mit sem tudva a világról, de annak kiszolgáltatva, egy ilyen alak kezébe került? Ettől függött a sorsa? A riporterek kavarogtak, vakuk villogtak a felhős délelőttön. Rita még látta, ahogyan a rendőrautók elhajtanak. Akkor kikapcsolta a közvetítést. Paula állt a küszöbön. Az arcán a döbbenet: a főnőkasszony délelőtt, munkaidőben tévézik? Rita meg úgy tett, mintha nem lenne fontos a dolog: – Csak érdekelt ennek a csúnya ügynek az újabb fejleménye. Mi újság? – a kérdés már a szokásos hangnemben szállt át a levegőn, és talált bele Paula füleibe. A titkárnő már mondta is:

– Zorritóék meghozták a húsokat, Morelláék a zöldségeket. A gond a hűtőraktárban van, egyszerre két nagyobb kamra állt le. – Intézkedtek? – Természetesen, már úton vannak a szerelők. Viszont ha egy órán belül nem javítják meg, munkaerőre lesz szükség. Legalább öt-hat emberre, akik a leállt kamrákból áthordják az árut három olyanba, ahol még van hely. – Majd kitalálunk valamit. Ahol délelőtt kisebb a forgalom, egy-egy eladót berendelünk a hűtőraktárba. Más? – Más nincs – és Paula máris eltűnt. Rita magára maradt. Lassan felállt, az ablakhoz sétált. Nem tudott szabadulni a gondolattól: valahol itt, vagy távol innen, élhet Alida. Ha él, akkor már húszéves… Megrázkódott, ez nem lehet! Volt egy olyan perc, amikor azt kívánta: inkább meghalt volna a gyerek! „Jobb lenne talán neki is, nekem is”, gondolta még, aztán elszégyellte magát. Nem, az nem lehet, egy anya nem kívánhatja gyermeke halálát. Annál bármilyen sors jobb – tette még hozzá, bár ebben már nem volt olyan biztos. Ahogyan ígérte, a harmadik napon jelentkezett Jordan. A magánnyomozó ismét arra kérte Ritát, jöjjön el hozzá az irodájába. Maga az asszony is így találta jónak a dolgot. Nyilvános helyen, ha találkoznak, bárki felismerheti őket. Nyilván egészségtelen kombinációkra adna okot, ha a VIDAL tulajdonosát egy privát kopóval látják. Vagy talán valaki már viszonyt is feltételezne közöttük? No, ez a gondolat Rita számára aztán végképpen elviselhetetlen lenne. Hát aznap délután a szokottnál korábban jött el az áruházból, amit Paula nem is hagyott szó nélkül: – Nem lesz ennek jó vége! – Mire céloz, Paula?

– Hát a csavargásra. Látták magát a sétálóutcán, meg kávézókban üldögélni. – Kik láttak? Paula csak lefelé bökött az ujjával. És Rita most megértette, amire régebben legfeljebb gyanakodhatott: az eladók, raktárosok és mások bizony figyelik őt. Nem, nem járnak célzatosan a nyomában, csak ha valahol látják őt magánemberként a városban, hát tovább mondják egymásnak. Mivel Paula itt a központi személy, innen és onnan előbb-utóbb eljutnak hozzá az információk. – Nem járok tilosban, ha erre céloz, Paula. – Nem célzok én semmire. Csak hát úgy viselkedik, ahogyan máskor nem szokott. Én meg féltem magát, féltem a VIDAL-t, a munkahelyemet, mindentől tartok én, asszonyom. Ez Paula viselkedéséhez mérten már valóságos ömlengésnek számított, őszinteségi rohamnak. Álltak a titkárnő szobájában, a folyosóra vezető ajtó nyitva volt, ahogyan mindig, ide mindenki bejöhetett a dolgozók közül, legfeljebb Paulán akadt el, aki hősiesen védelmezte a főnökasszony szobáját. De most nem jött oda senki. Rita érezte, hogy meg kell nyugtatnia Paulát, sőt, rajta keresztül másokat is: – Az áruházat, a munkahelyeket semmi sem fenyegeti. Nekem van egy magánügyem, amit pár napon belül elrendezek, és minden ugyanúgy megy majd tovább, mint eddig. – Értem – felelte a nő, és látszott arcán a megkönnyebbülés. Rita tudta: ez az állapot már egyetlen órán belül „lecsorog” majd az emeletről a földszintre. Paula megnyugtatja azokat, akik hozzá hasonlóan aggódtak, azok ezt továbbadják a munkatársaknak. Akkor már csak a kíváncsiság mocorog majd a VIDAL dolgozóiban: vajon milyen ügye lehet a főnökasszonynak, amitől ennyire különösen viselkedik?

Jordan irodájában ugyanaz a meghittség fogadta, ami az első alkalommal. Kietlen irodaszerű iroda volt, nem hazudtolta meg a nevét. Mégis, vagy a hely, vagy a gazdája valahogyan arra késztette az oda betérőt, hogy őszintén beszéljen a bajairól. Éppen ezért létezett az iroda, és ezért ült ott Jordan. Aki az elmúlt napokban bizonyára szaladgált reggeltől estig, most pihenőt tartott: – Elég sokat tudunk már, de még messze nem mindent. Mint arról bizalmasan értesültem, Egon Taurin magyarázatot adott a lakásában már korábban megtalált listára. Ezeken összesen tizennyolc nevet találtak, a feltehetően eladott huszonötből. – Ismeri a neveket? – mire Rita kimondta a kérdést, felfogta, hogy itt egy igen vagy nem az életet jelentheti. A torka elszorult az izgalomtól, alig kapott levegőt. Jordan sötét szeme a nőre tapadt, idegesítő volt az a kicsinyke szünet, amit tartott: – Igen, asszonyom. A tizenhatodik név a listán „Alida Anders”. Nem tudott uralkodni magán, majdnem sírt, de csak egy furcsa hang hagyta el a torkát. – Alida él – nyögte ki végül. Jordan felállt, hozott neki egy pohár vizet, hallatszott, hogy ásványvizes kispalackot bontott, csobogott a folyadék. Rita megkönnyebbülten emelte a szájához, a hűvös víz megnyugtatta: – Tudtam. Éreztem. Mióta csak az a nő megszólalt a tévében… az ápolónő… – összefüggéstelenül beszélt, de a nyomozó értette. Kivárt még egy pillanatot, majd lassan folytatta: – Mindazonáltal kérem, még ne örüljön. Alida sorsáról nem sokat tudunk, főleg nem azt, hogy mi lett vele a következő években… Meg is halhatott, például.

Ez most kegyetlen volt, nagyon is az. Túl kemény. Jordan biztosan szándékosan fékezte Rita lendületét. De Ritát a hír annyira felvillanyozta, hogy már gyémántkeménységűvé lett a lelke, azt nem karcolhatta meg egy ilyen mondat, egy ilyen eshetősége a sorsnak. Mélyeket lélegzett és megnyugodott. A férfi folytatta: – A tizennyolc nevet egyelőre csak azzal a pár ügyvéddel közölték, akinél már jelentkeztek a gyermeküket kereső szülők. Nem kétlem, hogy néhány napon belül a médiába is átkerülnek, mert hiszen ezek közérdekű adatok. Rita úgy érezte, valami van itt még, amit Jordan nem mondott el, és igaza lett: – Tudnia kell, asszonyom, hogy az ön esetében nehezebb dolgunk lesz. Ugyanis annak az Egonnak volt egy időszaka kilencvenhét őszén, amikor nem egyenként adta el a gyerekeket, hanem pár hónapon keresztül egy „nagybani” vevőnek. Ritában lassan fagyott meg a vér. Mivel egy áruházat vezetett, ahol több ezer cikket árultak, hát nagyon is jól tudta, mit jelent ez a kereskedelmi szakszó. Jordan halkan beszélt tovább: – Egon Taurin négy gyereket ugyanannak a közvetítőnek adott el. Vagyis egy hozzá hasonló simlis gazembernek, aki a csecsemőket a várostól távol, egy másik régióban adta el. De az is lehet, hogy külföldön. – Külföldön? – ez megdöbbentette az asszonyt. Hirtelen felmerült előtte egy idegen táj. Milyen ország lehet ez? És ha Alida él, milyen nyelven beszél? Lehet, ha megtalálja, nem is értenek szót? Ez valós és fenyegető rémkép volt, eléje vetült, és nem tudta, miképpen reagáljon. Jordan tapintatosan hallgatott még egy percig, sejtette, hogy az asszony fantáziája csapong, egyik rossz képet, fájdalmas múltat, ami talán a jövő is lehet, a

másik után képzeli el. De aztán megenyhült, sőt egy nagyon halvány mosoly is felbukkant az arcán: – Talán szép életet kapott, érző és gazdag emberektől. Nem szenved hiányt semmiben – most hirtelen nem akart az ellenkezőjére gondolni. Hogy a lánya nyomorgott, nélkülözött, nem volt igazi, szép gyermekkora… De megrázta a fejét. Akaratlanul is ez volt a jel Jordan számára, a magándetektív hát folytatta: – Annyit már kinyomozott a rendőrség, hogy az a Voltumo nevű kétes alak, voltaképpen egy Egonhoz hasonló kaliberű kis szélhámos, kétszáz kilométerre innen nyugatra lakott. Alighanem alvilági körökből értesült Egon ötletéről, és úgy vélte, ott, ahol ő lakik, megismételheti a trükköt. De sejtésünk szerint nem volt kapcsolata a helyi kórházakban, így nem jutott csecsemőkhöz. Ezért azt eszelte ki, hogy elmegy Egon Taurinhoz, és szerez tőle csecsemőket. Hogy ebben mi volt az üzlet Egonnak, az sejthető: egy ideig biztosítva volt neki a „piaca” – már bocsánat, hogy így beszélek azokról a kis emberekről, és akaratlanul az ön lányáról is, asszonyom. Rita csak bólogatott. Nem érdekelték most őt ezek a nyelvi finomságok, a szavak mibenléte. Úgy nézte Jordan arcát, hogy a férfi sem fékezte magát: – Annak a Voltumo nevezetűnek meg az volt az üzlet, hogy mivel megígérte, hogy sok csecsemőt vásárol majd, hát afféle nagybani vevőnek számított, aki olcsóbban kapja az „árut”, mint mások, cserébe persze átvesz szinte akármennyit. A két bűnöző hamar szót értett. Ennyi szivárgott ki Egon első kihallgatásáról. Rita lassan ébredt. Jordan még szolgálatkészen hozzátette: – Nagy erőkkel keresik Voltumót, bár aligha segíthet, ha megtalálják, hisz húsz év után már nem fogja tudni, kinek is adta el azt a négy csecsemőt. Vagy lehet, hogy kilencet?

Merthogy a huszonötből ennyinek a sorsáról nem tudunk semmit. Még nem! – tette hozzá gyorsan, de Rita ezt most fölösleges vigasztalásnak értette. – Kár… kár, hogy az én lányom is éppen ezek között van – nyögte az asszony. Bár az imént ivott, most ismét úgy érezte, kiszáradt a szája. Fél pohár hűvös víz jót tett neki. – Azt hiszem, ezt is megtudhatjuk. A város neve Erling, vonaton kétszáztíz, közúton kétszáz kilométerre van innen. Ha óhajtja, asszonyom, holnap reggel elszáguldok Erlingbe, és megtudok mindent, amit a helybeliektől megtudhatok. Rita csak egy pillanatig gondolkodott a dolgon, és máris megszületett az egyetértése. Még arra is képes volt, hogy egy nagyon halvány, hálás mosolyt eresszen meg a férfi felé: – Annak nagyon örülnék, Jordan úr. Egyáltalán, mostantól kezdve szabadkezet adok önnek… Hiszen tudja, a pénz nem számít. Mivel már tudom, hogy eladták a lányomat, tehát valahol él, ez szinte bizonyos… – és tényleg úgy érezte, ez betonbiztos állítás, annak ellenére is, hogy erre semmilyen bizonyítéka sincsen. – Keresse meg őt, kérem. Tudni akarom, mi lett a sorsa, hová került. – És mi lesz azután? – kérdezte a nyomozó. Nem flegmán, de nem is mély átérzéssel. Szándékosan volt a hangja közömbös, amennyire csak lehetséges. Azt akarta, hogy a kérdése, különösen az a hangsúlyosan ejtett szó elgondolkoztassa ügyfelét. Rita értetlen tekintetére így folytatta: – Vagyis mit fog tenni, miután kiderül az igazság? Hogy él valahol a lánya? Ha megtudja, mi most a neve, hol lakik, mit csinál? Hiszen nagy a valószínűsége, hogy valakik felnevelték. Voltumo nem egy gyerekotthonba adta be őt, hiszen sok ezer eurót akart rajta keresni. Főleg azután, hogy négyezerért vagy négyezer ötszázért megvásárolta őt Egontól… Tehát mindenképpen szülőkhöz került, tehetős emberekhez, akik ki

tudták fizetni azt az árat, legalább tízezer eurót kérhetett mindegyik csecsemőért. Hiszen nagyon jó „áru” volt, mert járt vele egy születési bizonyítvány is, méghozzá hamis, amit csak hivatalban állíthattak ki… – ez a lehetőség hirtelen eszébe juttatott valamit, Jordan figyelmes tekintetét az asszonyra vetette: – Meg kell gondolnia, mit tesz majd. De ebbe nem szólhatok bele, nem az én dolgom. Tőlem annyit vár el, hogy találjam meg Alidát. Jól mondom? – Jól mondja – Rita most egy kicsit fáradtnak érezte magát. Felállt, egy pillanatra úgy érezte, meginog – de sikerült eltitkolnia. Nem eshet el, nem szédülhet, szilárd léptekkel kell kimennie innen, és a sétálóutcán is látni fogják, tehát úgy kell végigmennie rajta, mint akinek nincs semmi baja. Mélyeket lélegzett. Akkor már Jordan is állt, és az ajtóhoz kísérte őt. – Amint megtudok bármit is… ha van egy apró eredmény, ami közelebb vihet minket a megoldáshoz, természetesen azonnal jelentem önnek. Úgy mondta: „minket”, és most úgy tűnt Ritának, hogy Jordan tényleg a sajátjának érzi az ő ügyét. Megkönnyebbülten biccentett feléje, és indult. Az éjszakája meglepően jó volt. Örült neki, mert ez azt jelentette, hogy átaludta majdnem az egészet. Igaz, négy óra után pár percre felébredt, majd ismét elaludt. Szerencsére még akkor, mielőtt a fejében megindultak a gondolatok. Kipihenten ébredt, nyújtózkodott egyet még a könnyű, nyári takaró alatt. És akkor jutott eszébe a FÉRFI. Egy férfi, aki bárki lehetett. Akinek nem volt neve, sem arca. De FÉRFI lett volna a szó legteljesebb jelentésében, férfi, aki itt tölti az éjszakát, és talán minden éjszakát mostantól kezdve…

Hiányzott egy férfi, és ezt most érezte ennyire élesen Adam halála óta. Amíg Adam élt, a szexnek nem volt közöttük nagyobb jelentősége. Utólag visszagondolva Rita úgy érezte, gyakorolták hetente egyszer, mert úgy szokás, és mert – különösen kezdetben – még a vágy is hajtotta őket. De aztán valahogyan az is ellaposodott, elszürkült, rutinná lett. A szex halála a rutin, olvasta egyszer valahol, és most már igazat adott az ismeretlen mondás szerzőjének. De most… Most, ha feledni tudta egy negyedórára Alidát és a lánya sorsát, hát előtört a kínzóan éles vágyakozás. Miért nem élhet úgy, mint más nők, akárcsak ebben a városban, ebben a villanegyedben? Szerte minden utcában, minden házban? Egy „ő és egy férfi egy pár, az így normális. Bár magában volt annyira megengedő, hogy nem háborította fel, ha két férfi vagy két nő élt egymással, önmagát távol tartotta ezektől. Igaz, nem is nagyon volt érintkezési felületük, ilyenekkel nem is találkozhatott. Most, azon a reggelen az ágyában viszont hiányzott egy férfi. Aki ölelné őt, amikor ébred. A testének is más az illata, hiszen férfi! Aki, ha ott van, Rita mindig úgy érezhetné, hogy már soha többé nem lesz egyedül. A férfi a társ, az igazi társ… Csukott szemmel hevert a hátán, és annyira elképzelte magának az ismeretlen, sőt nem is létező férfi jelenlétét, hogy már-már érezte a bőrén az érintéseit. Ahogyan egy-egy mohó férfitenyér csúszik a mellére, játszik a mellbimbóival, vagy ahogyan követelőző keze igyekszik szétfeszíteni Rita játékosan ellenálló combjait, hogy közéjük férkőzhessen… Tompa kiáltás hagyta el az ajkát. Felült az ágyon, egyik öklével a takaróra csapott, mint egy akaratos gyerek: Nem! Nem fog erre gondolni, nem szabad, és fölösleges is! A férfi, ha lesz, egyszer csak felbukkan, és akkor majd mennek a dolgok a maguk természetes útján. Ezzel áltatta magát, mert hiszen

végig tudta: ha végre lesz egy férfi az életében, sokkal okosabban fog vele viselkedni, mint tette azt Adammal. Igazából nem is ismeri a férfiakat, fogta fel most. Aztán már a fürdőszobában volt, amikor eszébe jutott: „Harminchét éves vagyok, maholnap harminc- nyolc leszek, és ugyan hány férfival volt dolgom az életben? Kettővel! Hát ez nevetséges. Ráadásul az egyik a férjem volt, a másik egy kamaszszerelem, ami, tudjuk, hogyan végződött… De a gondolatok itt elterelődtek. A kamaszkori botlástól eszébe jutott Alida, és a gondolatai akkor már ebbe az irányba vitték őt. Ismét rátört a türelmetlenség. Fel kéne hívnia Jordant, hátha tud már valamit? – gondolta, aztán elszégyellte magát. Hogy lehet ilyen buta? Hiszen Jordan jó esetben most indul Erlingbe, vagy még ő is csak otthon reggelizik. Néha úgy érezte, elszakadt az élettől, mert nincs senkije, se férfi, se gyerek, csak a VIDAL van, akörül forognak a gondolatai, hát ez szörnyű! Végre belenézett a hűtőbe, és akkor érezte meg, mennyire éhes. Délelőtt az irodájában ült. Elvégezte a papírmunkát, megírt a laptopon pár levelet, csak úgy vázlatosan, aztán kiadta a pendrive-ot Paulának, ő majd szépen formába önti és elküldi. Aztán eszébe jutott, hogy lemegy az eladótérbe, ahogyan minden nap, amikor hívást jelzett a telefonja. – Anders asszony? Kapcsolom Korbach urat – csicseregte a titkárnő, érződött a hangján, hogy aznap már a huszadik ilyen telefont intézi. Korbach, a Carmen TV társtulajdonosa nem vesztegeti a drága idejét arra, hogy maga hívogassa fel azokat, akikkel beszélni szeretne. – Üdvözlöm, asszonyom. – Jó napot, Korbach úr.

– Csak szeretném biztosítani önt arról, hogy az adatok nem tőlünk szivárogtak ki. Az a gyanúm, hogy a károsultak ügyvédjei gyakoroltak nyomást a rendőrségre, vagy talán az ügyészségre is… Paula lépett be, ahogyan szokott, kopogtatás nélkül. Nem zavarta, hogy a főnökasszonya telefonál. Egy újságot hozott, kinyitva, hát Rita nem látta, melyik napilap az. Egy pillanatig kényelmetlenül érezte magát, mert a fülében és a fejében ott volt Korbach hangja, mondanivalója, amiből nem sokat értett, közben a szeme előtt megjelent Paula, az alakja egyre nőtt, mert közeledett, letette az újságot egyik oldalán kinyitva, ahol volt egy pár tollvonással bekeretezett cikk, majd megfordult és kiment. De közben elég furcsa volt a tekintete. – …szóval nem mi voltunk, asszonyom. – Semmi baj, Korbach úr. Majd… majd megoldódnak a dolgok – kínjában csak ilyen általánosságot tudott mondani, fogalma sem volt, miről van szó. Amint végzett a beszélgetéssel, maga elé kapta a lapot. A két helyi újság egyike volt. A második oldal közepén egy névsor. Mindjárt a második… Alida Anders. Az első másodpercben úgy nézte a nevet, mintha nem ismerné. Mintha nem értené, ki az? És hogyan került oda? A dátumra pillantva látta, mai újság az. Csak utána fogta be a tekintete a név körüli mondatokat. Megértette, erről beszélt Korbach. Valakik elérték a hatóságoknál, hogy nyilvánosságra hozzák az eladott csecsemők listáját. Mivel Alida neve Anders volt, hát a névsorban a második helyen állt, mögötte jöttek a B, a D. a K, az L, és a többi betűsök… Alida Anders, Alida Anders, ízlelgette, és tulajdonképpen most fogta fel, hogy Alidának, igenis volt neve, emberi neve, mint az élőknek… Mert hiszen él! De húsz éven át Rita tudatában Alida egy halott volt, akinek talán még a neve sem jelentett semmit. Nem is jelenthetett,

mert rögtön meghalt, az a név olyan volt, mint egy színházi díszlet, csak olyan, mintha, de igazából nem az. Nem jelent semmit, de létezik, mert azért egy halottat is illik elnevezni. Még ha a halála előtt nem is volt élete, nem kapott nevet – hát legalább utána lett: Alida. Annak, hogy annakidején a lányát Anders néven anyakönyvezték, már nem volt jelentősége. Vagy ezt hitte – eddig a percig. Most, amikor nyomtatásban látta a saját nevét, de az mégsem az övé volt, akkor nagyot sóhajtott. Csak egy percig ült a lap fölött. Elolvasta a névsor fölötti részt, de az már neki semmi újat nem mondott. Ezt már tegnap megtudta Jordantól. Huszonöt név szerepelt ott, huszonöt „halott” csecsemő, akik másfél-két év leforgása alatt a Szent Vitália szülészeti osztályán születtek, és a mellette lévő, hozzá kapcsolódó csecsemőosztályon voltak. Huszonöt kis élet, amelyek úgymond megszűntek, de valójában tovább léteztek. Volt ott egy homályos okfejtés is arról, hogy a tévében is látott ápolónő szabadon hozzáférhetett az üres születési bizonyítványokhoz, azokat ő töltötte ki, csak utána vitték lepecsételtetni, és iktatni a kórház irodájába. Ahol olyanok kezébe került, akik soha életükben nem látták a csecsemőket. Egon és bűntársa óvakodtak halotti bizonyítványokat kiállítani, mert előbb-utóbb feltűnt volna az orvosoknak a visszamenőleges statisztikákból, hány gyermek vesztette életét az osztályon… Ilyent csak nagyritkán adtak ki. Ravasz volt Egon Taurin – írták most a lapban – soha lépte túl a halott csecsemők száma a sokéves statisztikai átlagot, így nem tűnt fel utólag senkinek semmi. A legtöbb gyerekről azt hitték az orvosok, hogy az anyák elvitték őket haza. Ki tudhatta, hogy az anyákkal elhitették gyermekük halálát, és azok többsége azt nem is bánta, később sem beszélt róla? A nővér meg hamis születési bizonyítványokat állított ki, megkapta rájuk a pecsétet a

hivataltól, és máris mehetett a gyerek. Beírták a naplóba, hogy a kis, ennyi és ennyi napos X. Y.-t „szülei hazavitték”, volt egy ilyen rubrika a napló minden oldalán, minden ott született gyerekhez… Alida Anders. Rita csak ült és nézte a nevet. Furcsa érzés volt arra gondolni, amit az újságírók is tudtak már, meg bárki, aki elolvasta ezt a cikket: hogy a VIDAL tulajdonosnőjének volt egy gyermeke kilencvenhétben, huszonegy évvel ezelőtt. Rita tudta, hogy a városban nem él több Anders, csak ő. És ez nem Adam családi neve volt, hanem az ő leánykori neve, amit visszavett a férje halála után, és ez alatt vezette az áruházat is. Mondhatná persze, hogy bizonyára húsz évvel ezelőtt lakott itt más Anders is, de nagyon átlátszó lenne a dolog. Ezt fel kell vállalnia. „És most engem éppen az izgat a legkevésbé, mit gondolnak mások a húsz évvel ezelőtti magamról, hiszen szinte még én is gyerek voltam!”. Paula kivárt még pár percet, hagyott időt a gondolkodásra Ritának, aztán a maga csöndes módján ismét beóvakodott a főnökasszony szobájába. Nem kellett beszélniök, tudták mindketten, mi történt. Rita az újságra intett, majd a padlóra mutatott. Ugyanazzal a mozdulattal, amivel tegnap délután Paula mutatta, hogy a lentiektől hallotta a pletykát, merre jár mostanában a főnökasszony. – Ők találták? – Igen, asszonyom. Konkrétan az újságosok, aztán többen vettek tőlük, ebből a lapból már az utolsó példányt is megvette a személyzet. A vevőknek nem is jutott… Nagyon érdekli az embereket. Rita felállt: – Lemegyek, ahogyan máskor is.

– De asszonyom! – ijedt meg Paula. – Talán nem kéne, éppen most… ma lemenni közéjük… – Paula, úgy beszél a dolgozóinkról, mintha félelmetes oroszlánok lennének, akik csak arra várnak, hogy széttépjenek, amint megjelenek közöttük… Nekem meg az a véleményem, hogy ugyanúgy kell viselkednem, mint máskor. Hát úgy is fogok viselkedni. Paula nem tehetett mást, kényszeredetten ellépett előle, Rita pedig ment végig a folyosón, le a belső lépcsőn, amely előbb a raktárakba vezetett. A bontókhoz ment először. Éppen nagy munkában voltak: valahonnan a brit gyarmatokról, amiket persze ma már nem így hívnak, érkezett egyfajta „Old Orange Marmalade”. Ritának összefutott a szájában a nyál, amikor meglátta a jellegzetes kis üvegeket. Ezeket fadobozokban szállították, két tucat volt mindegyikben, a bontók nagyon ügyesen és hatékonyan dolgoztak. Mellettük már más, kartonba csomagolt áruk vártak, szintén bontásra. Amint a két férfi meglátta Ritát, máris kiabálták: – Jó reggelt! – Jó reggelt, főnökasszony! Nem voltak jó színészek, nem tudták titkolni, hogy máson jár az eszük. Kíváncsian pillogtak Ritára, mintha most látnák őt először. Vajon az érdekelte őket, milyen arcot vág ahhoz a névsorhoz, ami megjelent a mai lapban? Rita szeme végigsiklott a hosszú bontóasztalon, és a végén meglátta az ismerős újságot. Ez is a második oldalon volt kinyitva… …Ahogyan a többi osztályon is láthatta. A gyümölcsösöknél, meg a hűtőraktárban, meg a kozmetikumok polcfeltöltőinél, és mindenütt. Amikor az eladótérbe lépett, három pénztár működött éppen. Ilyenkor délelőtt még nem volt olyan nagy a

forgalom, és bár Rita nem látta, megesküdött volna rá, hogy az újság ott lapul a pénztárosnőknél is, valahol a székük mellett. Így ment végig. Érdeklődő, kíváncsi, vagy nemegyszer szemtelen tekintetek kísérték, látta jól. Érezte a ki nem mondott kérdéseket, ami megszülte elhatározását. Amikor már visszafelé ment a lépcsőn, hogy a felső folyosón még benézzen a könyvelésre, ahol szintén ugyanazzal az érzéssel találkozott. Úgy néztek rá itt is, de úgy… Amikor Paula ajtaja elé ért, ami szokás szerint mindig tárva-nyitva volt, már tudta, mit kell tennie, és el is mondta a titkárnőnek: – Legszívesebben összehívnék egy dolgozói gyűlést, de nem lehet, mert ezért nem zárhatjuk be az áruházat, még öt percre sem. A hangszóróban sem mondhatom el, mert akkor a vevők is hallanák. Ezért leírom, maga pedig sokszorosítja, mondjuk harminc példányban. Jusson belőle minden osztálynak, minden fontosabb helyre, ha kell, függessze ki. Paula álla leesett, és nem is titkolta döbbenetét. – De asszonyom, biztos, hogy ez jó lesz? Ön, a tulajdonos nem magyarázkodhat az alkalmazottai előtt. – Miért ne? Vannak kérdéseik, amelyekre csak én tudom a választ. Márpedig, ha választ akarnak, meg kell kapniok, és jó, ha azt tőlem kapják meg, nem holmi ízléstelen pletykákból, vagy a bulvárból értesülnek arról, mi is történt. Diktálom! Mondta, Paula írta, néha megrándult a szája széle, komorsága nem múlott el. Ujjai sebesen száguldottak a klaviatúra fölött. Aztán átnézte a szöveget, majd beállította a nyomtatót, és csak utána nézett fel ismét Rita arcába: – Mehet? – Mehet! – vágta rá, és ment a szobájába, hogy tovább intézze az ügyeit. Paula olyan arccal ment végig a raktáron és az eladótéren, amit nem lehet leírni. Még senki sem látta őt ilyennek. Nem

mosolygott – de ezt már megszokták. Komoran pillantott jobbra-balra – ezt is megszokták. Mégis áradt belőle valami sugárzás, ami óhatatlanul odavonzotta a tekinteteket. A titkárnő egyetlen szót sem szólt. Mindenkit ismert arcról, és bár csak a délelőtti műszak volt bent, tudta: csak velük kell törődnie. A papírlap, amit osztogatott, megmarad, a váltásnál a délelőttösök odaadják majd a délutánosoknak. Sőt, abban is biztos volt, hogy páran kifüggesztik majd a maguk részlegében, és időről időre odamennek, hogy újra elolvassák. Nem hisznek a szemüknek? Kedves munkatársaim! Mint már értesültek róla a sajtóból, tizenhat évesen egy kamaszkori botlás következtében teherbe estem, és szültem egy kislányt. Nekem is azt hazudták, hogy a gyermek meghalt, és ebbe belenyugodva éltem le a következő huszonegy évet. Most értesültem arról, hogy a lányom, Alida nem halt meg. Valahol él. Kérem, szurkoljanak nekem, hogy megtaláljam őt. Rita Anders Amikor délután hazafelé indult, csörgött a telefonja. Még nem ült be a kocsiba, ott állt az udvaron, aznap szeles idő volt, mégis nyári meleggel. Ritát körbeölelte a napfény. – Jordan vagyok, asszonyom. Erlingből jelentkezem. Úgy néz ki, hogy holnapig maradok, mert akadt itt dolgom az ön ügyében. – Megtudott valamit? – Amit már tudok, az jó hír. Volturno ugyan tavaly meghalt, de a feleségét tegnap délután kikérdezték a rendőrök. Tudott a férje piszkos ügyeiről, és mivel őt nem is vádolták meg, no és húsz év telt el azóta, vagyis a cinkos hallgatása is elévült, hát nem tagadott semmit. Elmondta, amit tudott. – És..? – Rita majdnem felrobbant a türelmetlenségtől.

– Voltumo mind a négy csecsemőt itt Erling környékén adta el. Vagyis nem kerültek külföldre, valahol itt élhetnek… tehát Alida is itt lehet valahol. – De a neveket nem tudjuk? Kikhez kerülhetett a lányom? – Még nem tudjuk, asszonyom. De csak idő kérdése, és erre is fény derül. Azért maradok holnapig, mert át kell vizsgálnom a helyi adattárakat. Kell lenni valami nyoma annak, hogy kilencvenhétben idekerült négy gyermek, akik nem az itteni kórházban születtek, mégis, egyszer csak itt termettek. Rita nem gondolt arra, vajon a férfi mindezt honnan tudja. Mindenütt szolgálnak egykori kollégái? De hiszen alig harminc, olyan sokat előtte nem dolgozhatott még a rendőrségnél. De persze ezen nem töprengett, inkább megkönnyebbült. Jó érzésekkel ment haza. Most eszébe sem jutott sétálni a városban. Bár úgy érezte, a saját munkatársaival fair módon elintézte az ügyet, ezt nyilván nem teheti meg a várossal is, nem adhat fel hirdetést. Bár… a hirdetés szón fennakadt. Mi lenne, ha jelentős összeget ajánlana fel a nyomravezetőnek? Ezt bűnügyekben szokták megtenni. De hát ez is bűnügy! Ugyanakkor tartott tőle, hogy a nevét már túl sokan emlegetnék. No, és mit mondhatna bárki is? Alida élete itt kezdődött ugyan, de párnaposan már átkerült egy másik városba. Itt senki sem tudhat a sorsáról többet, mint tudott az ápolónő, vagy mint amennyit tud az az átkozott Egon… Másnap délelőtt ismét jelentkezett Jordan. – Képzelje, asszonyom, történt valami váratlan és nagyon meglepő. – Talált valamit Alidáról? – Nem, nem arról van szó. Nagyon különös a dolog, nem is tudom, mit gondoljak róla – Megmondaná végre, miről van szó? – Valaki más is keresi az ön lányát.

Az ismeretlen Rita egy hosszú percig nem tért magához. – Mit mondott, Jordan? – Csak azt, hogy kaptam egy megbízást emailben. – Elektronikus levélben? Úgy is lehet? – Bizony, már úgy is lehet. Nem ez az első eset, tavaly egyszer úgy dolgoztam valakinek, hogy máig sem tudom, ki volt. Emailben jött a megbízás, valakit figyelnem kellett három hétig, közben az illető a bankszámlámra utalta a különféle összegeket, a költségeim fedezésére. Most valami hasonló jött. – De tényleg nem lehet tudni, ki az? Hogyan írta alá a levelet? – Nem írta alá. Azt mondta, pár nap múlva jelentkezik személyesen is. Most külföldön van, az email-címe sem a mi országunkból való, „de” a vége, vagyis Németországban jegyezték be. Ritának fogalma sem volt arról, kinek lehet érdeke Németországban, hogy Alidát keresse? Mindenesetre kérte a nyomozót, értesítse őt, ha az ismeretlen személy felbukkan a városban. A beszélgetés után Rita sokáig nem tért magához. Csak kóválygott az irodájában. Paulától már reggel megkérdezte, hogyan reagáltak a munkatársak különös levelére, vagy inkább „kiáltványára”? A titkárnő tett egy kört odalent, aztán feljött: – El kell ismernem, igaza volt, asszonyom. Ez volt a legjobb, amit tehetett. Az emberek mind elolvasták, még az udvart söprögetők, de néhány beszállító is. Még a takarító személyzet sem maradt ki. Úgy vettem észre, megnyugodtak, sőt, örültek is, hogy a főnökasszony őszinte volt hozzájuk, ő maga állt elő azzal a levéllel.

– Vagyis nyertem – mondta Rita töprengve. – Hiszen ha ez lenne a legnagyobb bajom! Nem leszek nyugodt, amíg meg nem tudom, mi lett a lányom sorsa. Paula egy percig állt, mint a szárnyaszegett madár, látszott, nagyon átéli, hogy nem tud segíteni az asszonyának. Rita biztos volt benne, hogy Paula szinte még az életét is odaadná a cégért, legfőképpen pedig a főnökasszonyért. Alig ette meg az ebédet, Erlingből telefonált a nyomozó. – Asszonyom, valamit ismét sikerült megtudnom. Azt, hogy az ide került négy csecsemőből kettő fiú volt. – És ez miért jó nekünk..? – kérdezte, de még mielőtt a férfi reagálhatott volna, már ő is felfogta: – Ez igen! Vagyis már csak két nyomot kell majd bejárnia. A kettő közül az egyik lesz Alida, igaz? – Így van. Ami pedig azt a másik ügyet illeti… – A rejtélyes emailes illetőre gondol? – …Igen, őrá. Ma délben ismét küldött egy rövid üzenetet. – Nézze, Jordan: nekem ehhez elméletileg semmi közöm, gondolom önöknek is van szakmai etikájuk. Nem beszélhet egyik ügyfelének a másik ügyfeléről. De lássa be, ez voltaképpen ugyanaz az ügy! Hiszen ugyanazt az eltűnt személyt keressük… Érvelése talán hatott a férfira, talán nem. Mindenesetre a nyomozó csak annyit ígért: – Az ismeretlen megbízó azt írta, hogy holnap vagy holnapután érkezik a városba, időben értesít majd, és akkor személyesen találkozunk. – Ígérje meg, Jordan, bárhol is lesz az a megbeszélés, ad nekem egy esélyt arra, hogy legalább távolról szemügyre vehessem azt a valakit. Elvégre jogom van tudni, ki az, és miért keresi az én lányomat? Jordan megígérte, és ettől jobb napja lett Ritának. Estefelé otthon arra gondolt, alig egy hete, hogy lement a tévében az a

műsor, és azóta mennyire megváltozott az élete. A kellemetlen, sőt kínos titka közkinccsé lett, bárki tudhatja, aki újságot olvas. Vagy aki a VIDAL-nál dolgozik… De nem bánta. Hiszen abban a műsorban olyan hírt kapott, amelyet kevesen kaphatnak ebben a mai világban. Húsz év után megtudta, hogy a leány, akit halottnak hitt, él! És ekkor villant az eszébe, amit Jordan kérdezetett pár napja: mi lesz azután? Mit érhet el azzal, ha megtudja, hogy hívják most a lányát, kik nevelték fel, hol lakik, mi a foglalkozása? Egyáltalán, eljön-e a nap, amikor odamehet hozzá, hogy megsimogassa a haját, és ha nagyon-nagyon nehezen is, de kimondja, megszólítsa: „Szia, Alida”. És valaha is mondhatja majd neki azt a mondatot, aminek most olyan varázserőt tulajdonít: „Én vagyok az igazi anyád..?” Lesz-e joga ezt mondani? Hiszen nem is kereste őt. Számít majd, ha kiderül, hogy mindenki halottnak hitte Alidát, ezért nem is kereshette őt az anyja? Most Rita még az „anya” szót is bizonytalannak érezte. Másnap Jordan visszajött Erlingből, de nem volt elégedett magával: – Nagyon nehéz ott a kutatás. Az országban talán ha van még öt város, amelyben nem digitalizálták a városi levéltár anyagát, vagy csak részben tették. Az anyakönyveket és a lakcímbejelentéseket hagyták a végére, azaz nem ülhet az ember a szállodájában és böngészhet kedvére a város honlapján, meg a szükséges adathalmazokban. Nekem be kellett mennem a hivatalba, ahol ajánlottak egy sötét sarkot egy rossz lámpával, és az volt a perspektívám, hogy lapról lapra kell átnyálaznom a nagyméretű könyvek lapjait. Nagy sürgés-forgás volt a városban kilencvenhétben és még később is, mert két nagyobb gyár indult be egyszerre, sokan jöttek oda lakni, mások

elköltöztek, szóval a szokásos. Mivel más munkáim ideszólítottak, hát azokkal is foglalkoznom kell. Holnapután megyek vissza, addig itt leszek a városban. – majd érezve beszélgetőpartnere éteren is átsugárzó nyugtalanságát, még hozzátette: – Jelzem majd, ha megjön az az illető. Ez is bekövetkezett. Kedden délelőtt éppen az áruházat járta, amikor meghozták az új banánszállítmányt. Két kamion érkezett egyszerre a Morella-cégtől, a targoncások a raklapok alá nyúltak villáikkal, és sebesen hordták a rakodórámpáról a hűtőbe a nagy dobozokat. Akkor kezdett zenélni Rita telefonja: – Anders asszony? Jordan vagyok. Az illető küldött egy rövid emailt, azt kérdezte, ma délután tizennégy órakor felkereshete az irodámban? Természetesen igenlő választ küldtem. – Nagyon köszönöm. Tizennégy után pár perccel beállítok az irodájába, és azt mondom, csak bejöttem kérdezni valamit, nem tudtam, hogy nincs egyedül… – És megnézi őt magának. Nem rossz terv – hallotta, hogy a nyomozó alighanem mosolyog, így nyugtázza, amit Rita kitalált. De azt Jordan sem tudhatta, hogy Rita ennél ravaszabb. Már egy óra előtt otthagyta az áruházat, berobogott a városba, és fél kettő előtt pár perccel már ott ült Jordan irodájával majdnem pontosan szemközt, egy kávézó teraszán. Az árnyékos oldalon volt, onnan jól láthatta azt a régimódi boltíves bejáratot. Nem akart túljárni Jordan eszén, de azt sem akarta, hogy a nyomozó ismerje terve minden részletét. Mert mi van, ha az a másik megbízó jobb ügyfélnek bizonyul, és akkor Jordan most az ismeretlen terveit követi majd? Elhanyagolja Ritát, hogy egy ismeretlen nő vagy férfi ügyében nyomozzon inkább, teljes erőbedobással? „De ha a rejtélyes ismeretlen is Alidát keresi, akkor talán egyeznek az érdekeik?

Már régen izgult ennyire. Úgy ült, hogy egész valójával csak azt a bejáratot nézte. Abban az udvarban volt néhány bolt is, hát gyakran fordultak be emberek, és nem mindenki útját tudta követni az árnyékos részen, ahol egyszerűen eltűntek a szeme elől. Volt, aki csak a boltudvarba sietett, volt, aki abba a házba ment, ahol Jordan az irodáját bérelte, így hát nem sokra ment ezzel a leselkedéssel. Rita kénytelen volt megállapítani, hogy ő mégsem olyan ravasz nőszemély, mint hitte magáról még félórával előbb is. Tizennégy óra kilenc perckor felállt az asztaltól. A kávéját már előbb kifizette. A hűvös árnyék a hátára simult, amikor bement a kapualj alá, aztán jöttek a lépcsők. Majd a folyosó, ahonnan nyílott az iroda. Kopogott és belépett… A szíve a torkában dobogott. Bentről hallotta, hogy beszélgetnek, Jordan hangja volt. Vajon nő vagy férfi lehet nála, gondolta, és becsukta maga mögött az ajtót. Már látta is a jövevényt. Egy férfi volt, talán még nem volt negyven sem. Az arca… a szeme, inkább a szeme volt ismerős. Megpillantva a belépőt, mosolyogva állt fel. Magas volt és erős, jól szabott öltönyét mintha ráöntötték volna, csuklóján arany karóra csillant – ennyit látott Rita villámgyorsan. Mert a férfi már lépett is feléje és mosolygott: – Szia, Rita. Nem ismersz meg? Marcel vagyok. Nem sokkal később ugyanabban a kávézóban ültek, ahonnan az asszony felment a nyomozó irodájába. Jordan örömmel állapította meg, hogy ügyfelei ismerik egymást, és azt javasolta, menjenek és beszéljék meg egymás között, melyikük miért adta neki a megbízást. Amikor meghallotta a férfi keresztnevét, már sejtette, ki lehet ő. Valósággal várta Rita érkezését. - Most pedig bent ültek a kávézó mélyén, itt légkondi volt, és olykor egy-egy

hűvös hullám szaladt át a termen. Rita még alig tért magához. Marcel hát az ismeretlen „illető”, aki olyan titokzatosan viselkedett eleinte Jordannel? A férfi is érezte, hogy ezt meg kell magyaráznia: – Németországban éltem egészen mostig. Az egyik ottani hírügynökség jelentette pár nappal korábban, hogy mi történt a szülővárosomban az ellopott csecsemőkkel. Akkor már eszembe jutott, hogy te is éppen kilencvenhétben… voltál odabent, a „Szent Vitáliában”. Akkoriban költöztünk el a szüleimmel. Rita alaposan szemügyre vette a férfit. Marcel csak nyomokban emlékeztetett arra a laklira, aki akkor volt. Most is magas, és mivel csak egy évvel volt idősebb nála, hát tudta, most van a harmincnyolcadikban. Nem is látszott annál idősebbnek. Bőre kisimult, napbarnított, és látszott, hogy sportol is. A szeme, az a kék szeme, amely szürkébe hajlik, nos, az nem változott. Kicsit csibészes tekintete sem volt egészen a múlté. Ráadásul Rita észrevette, hogy a többi vendég közül néhány nő alaposan megnézi magának Marcelt. Maga is érezte, hogy Marcelben „van valami”. Ami vonzó, ami talán szerethető. De Rita lelkében még a régi Marcel élt, akit nem csak utált a teherbe esése után, de meg is gyűlölt. Most kétségbeesetten küzdött azért, hogy ezt az utálatot el ne veszítse. Mint egy szalmaszálba, úgy kapaszkodott bele, hiszen huszonegy éve kísérte őt ez az érzés. Ebben az órában úgy tűnt, hogy Marcel teljesen fölöslegesen lépett be az életébe. Már az első pillanatban – fél órája sincs még – a magánnyomozó irodájában sem tudtak egymással mit kezdeni. Emelték a kezüket, ám végül egyik sem adta oda a másiknak. Ennél bizalmasabb üdvözlést pedig ők maguk is furcsállták volna. Túlzás lenne egymás

karjaiba omolniok, amikor drámai körülmények között váltak el! – Itt hagytál a bajban – szaladt ki Rita száján. Ezzel felszínre törtek régi sérelmei. Most egy pillanat alatt derült ki számára is, hogy ezekből milyen sok van, és hogy egész idő alatt ott buzogtak a felszín alatt, csak eddig elnyomta őket. Olyan volt ez, akár Így cunami, ellene nem sokat tehetett. Nem is akart. Hagyta, hogy sodorja az ár. Már megkapták az üdítőt, mert egyikük sem akart kávézni, most nem. Valahol a lelke legmélyén ez is dühítette Ritát: Marcel pont ugyanazt gondolja, amit ő? Ugyanazt Szereti, ugyanazt issza? De az igazi fájdalmak mélyről jöttek, és kiömlöttek belőle: – Itt maradtam tizenhat évesen, csak a nagyi volt nekem, felfogtad te ezt akkor? Terhes voltam, de erről nem is tudtam, csak az ötödik hónapban, mások jöttek rá, mi a bajom. Sosem felejtem el az arcodat, amikor megtudtad, láttam, hogy megrémültél. Van fogalmad róla, milyen sápadt lettél hirtelen? Fehér voltál, mint a fal, már azt hittem, ott ájulsz el rögtön… Mire bekerültem a kórházba, még egyszer odajöttél. Emlékszel, miről beszéltünk? Hogy ha fiú lesz, Marcelnek hívják majd, ha meg lány, akkor Alida, mert az a név nekem akkor nagyon tetszett. Marcel bólogatott, mint aki emlékszik minderre, de ezzel csak olajat öntött a láthatatlan tűzre, ami Rita lelkében lobogott igen nagy, vérvörös lángokkal: – De mit érdekelt az téged! Talán szerencséd volt, hogy az apádat éppen akkor megint áthelyezték! Gondolom, egy másik, jó távoli városba… Mindegy is. Eltűntél, én meg ott maradtam – szorongatta kezében a hűvös poharat, amelynek külső oldalán páracseppek képződtek, mint a könnyek, úgy folytak volna le, ha nem itatják fel őket az asszony ideges, meleg ujjai. Az itala is melegedett, de izgalmában meg is feledkezett róla. Igyekezett

halkan beszélni, mert hát másoknak ugyan mi közük lenne a mondanivalójához? Persze a levegő így is szinte sistergett közöttük: – Mondhatom, nem viselkedtél férfiasan. De hát mit is várhattam egy tizenhét éves fiútól? Megfutamodtál az első nehézség láttán. De még ha később felbukkantál volna! Ha csak egyszer is bejössz, amikor már bent feküdtem nyolchónapos terhesen! De nem, mert mi van, ha a drágalátos szüleid megtudják? Mit szólna a kedves apuci és a még kedvesebb anyuci? Magamra hagytál a problémával. Talán… talán még azt is megkockáztatom: ha van ott mellettem egy férfi, akkor az az ápolónő meg a cinkosa nem merik ellopni Alidát. Ha nem vagyok tizenhat éves kis megesett lány, akivel szemlátomást senki sem törődött, akihez nem járt be a reménybeli apuka, hogy simogassa a kismama pocakját, akkor nem rabolták volna el a lányomat! Így mondta, „lányomat”, nem „lányunkat”. És Marcel pontosan értette, miért hangzott el a szó így és nem másképpen. Lehajtotta a fejét. Még nem jött el az ideje annak, hogy ő is szólhasson, mert Rita nagyon kemény volt. Még ő sem ismert magára, amikor folytatta: – Az egész a te hibád. Már ott kezdődött, amikor először lefeküdtünk egymással. Nem védekeztél, mindent rám hagytál, de hát mit tudtam én? Csak annyit, amennyit az osztálytársaim az iskolában csiviteltek egymás között, vagyis semmit. Hülyeségeket beszéltek, egyikük sem tudta igazán, mi is a szex valójában. Neked meg így volt kényelmes. Én voltam neked az első, igaz? Hát megtudtad, hogy nekem meg te voltál az első. Éppen azért kellett volna jobban vigyáznod rám, mert szűz voltam. Fogalmam sem volt arról, mit és hogyan kell csinálni, csak az ösztönök dolgoztak bennem.

– Bennem is – szúrta közbe Marcel. Ritát kicsit meglepte a férfi arca. Marcel érettebb lett már ezekben az utolsó percekben is. Komoly volt a tekintete, nem akart védekezni, de támadni sem. Figyelmesen nézte az asszonyt, hallgatta minden szavát. Ritát valahol a lelke mélyén meglepte, hogy a férfi nem szól közbe, sőt látszik rajta, hogy nem is akar vagy tud védekezni. Inkább az volt Rita számára a furcsa, hogy nem tesz semmit, csak őt hallgatja. Hát folytatta: – Minden olyan rossz volt, de te erről sem tudtál. Miután Alida meghalt… vagyis, én azt hittem, hogy meghalt, hazamentem a kórházból. Szegény nagyi igyekezett a kedvemben járni, de ez csak egy hétig tartott, vagy addig sem. Aztán megint jött minden úgy, mint azelőtt, jártam tovább a gimnáziumba, ahol persze senki előtt nem volt titok, mi történt velem. De azt tudod- e, hogy megutáltam a férfiakat? Hogy eltelt két vagy három év, míg végre megengedtem egy fiúnak, hogy udvaroljon, de őt is távol tartottam magamtól? Olyan sokkot okoztál, ami valójában nem múlott el. Hogy jól értsed: máig sem múlott el! Elakadt a szava, hirtelen úgy érezte, egy idegen előtt vetkőzik meztelenre, és még ha csak a testéről dobná le a ruhákat, de nem, ez annál sokkal rosszabb volt, hiszen a lelkét vetkőztette pőrére. Izzott a szeme, amikor ismét azokra az évekre emlékezett: – Sokáig tartott, míg rá sem tudtam nézni a férfiakra. Mindegyikben téged láttalak, méghozzá a legrosszabb tégedet! Azt, ami előbb mézes-mázos szavakkal veszi körül az embert, aztán a testéhez is nyúl, a végén övé leszek, de onnantól már nem is érdeklem annyira, hiszen „megvoltam neki”, nem igaz? Akkor meg már minek törje magát? Jó sokáig eltartott, újra és újra bezárkóztam. A férjem törte meg a jeget, de ő sem volt az igazi. Éltünk egymás mellett, én nem mertem hinni, hogy ő

másféle lenne, pedig másféle volt. Még azt is mondhatnám, hogy vele boldog voltam, vagy inkább csak azt hittem. És elröpült huszonegy év, Marcel, és bármilyen furcsán hangzik, én már olyan sikeresen eltemettelek a lelkemben, hogy nem emlékszem a nevedre sem. A férfi szeme összeszűkült. Valami ült a tekintetében, amit Rita akkor még nem értett. De most sem érzett semmi ellenségest, Marcelből nem sugárzott semmi rossz. De még annyira forrt benne a harag, hogy alig tudott másra figyelni. A férfi arcán átvillant egy nagyon apró mosoly, mintha csak egy lepke röpült volna egy másodpercnél is rövidebb ideig egy virág szirmára, aztán máris eltűnt: – Marcel Hagen – még meg is hajolt ültében, ez is csak jelképes mozdulat volt. Talán egy kicsit gúnyolódott is? De nem, mert a kék szemét most is Ritára függesztette. Nagyon nyugodt és jóakaratú volt az a tekintet. – Hagen! Persze, Hagen. Már emlékszem. Apád, a katonatiszt, meg az anyád, aki smink nélkül sohasem szaladt le még a sarki boltba sem! – Odavesztek Afganisztánban – mondta Marcel halkan. A mondat értelme az első pillanatban el sem hatolt Rita tudatáig. Aztán felfogta, és elnémult. Marcel hangjában nem volt fájdalom, már nem: – A katonai támaszpont mellett voltak a tiszti lakások. Éjszaka néhány terroristának sikerült oda bejutnia, több házat gyorsan aláaknáztak, aztán felrobbantották őket. A szüleimet álmukban érte a halál. – Ezt nem tudtam – Ritát kicsit megzavarta ez a közjáték. Már nem volt annyira dühös a férfira. Marcel most elérkezettnek látta az időt, hogy átvegye a beszélgetés fonalát. Tette ezt nagyon normálisan, minden indulattól mentesen. Pedig hát éppen indulatokról, gyűlöletről beszélt:

– Én akkor már felnőtt voltam, nagyon is, mert elmúltam harminc. De nem térek ki a téma elől, Rita. Tizenhét éves múltam, amikor Alida született. Akkor már nem voltunk a városban, utólag bevallom neked, tényleg megkönnyebbültem, amikor apám bejelentette, hogy ismét költözünk, mert áthelyezték, ezúttal a Balti-tenger mellé egy NATOtámaszpontra. Oda még velük mentem, aztán egy évvel később jött az érettségi, azon túljutva már elváltak az útjaink. Bár egyetlen gyereke voltam a szüleimnek, belátták, hogy felnőttként már nem maradhatok velük. Főleg azért nem, mert őket másfél évvel később ismét áthelyezték, akkor meg egy spanyolországi támaszpontra kerültek. Én Svájcba mentem, tudod, mindig is érdekelt a vendéglátás, mint szakma. Ott vannak a legjobb, egyben a legdrágább szállodásképző iskolák… Az apám nem tudott sok pénzt adni, legfeljebb annyit, hogy elkezdhettem a tanulmányaimat Basel-ben. A tanulás mellett végig dolgoztam, sok ottani szállodában, és minden nyáron két hónapot töltöttem valamelyik európai hotelláncnál. Alulról kellett kezdenem, ez elvárás volt, és nekem sem volt ellenemre. Sok német szállodában forogtam, így aztán, amikor végeztem az iskolában, máris német szállodákba kerültem… De ez hosszú történet, a lényeg az, hogy most a hoteliparban dolgozom. Elhallgatott, Rita pedig nem nógatta: folytassa! Csak ült és nézte a férfit. Ez a Marcel nagyon más volt, mint az a Marcel, akit régebben ismert. Nem a szülei halála rázta meg Ritát, hanem az, hogy a férfi hogyan gondolkodik. Az elmúlt évtizedek alatt Marcel az a tizenhét éves fiú volt, aki nem öregedett, mert nem is öregedhetett, nem őrizgette a fényképeit, csak a közös titkukat: Alidát. Akit soha nem említett Adamnak, ha pedig a férfi arra célozgatott, kéne egy gyerek, akkor hagyta, hogy tegye a dolgát. Talán, ha születik még egy, vagy két gyereke,

persze Adamtól, akkor még jobban eltörlődött volna a kicsi, halott Alida emléke… De most minden megváltozott többszörösen is. Ráadásul itt volt most Marcel. Tulajdonképpen mit akar itt? Miért ment el a magánnyomozóhoz, miért van most itt vele? Ritában feszültek az érzelmek. Marcel közben figyelmesen nézte a nő arcát. A két tekintet találkozott. A férfi talán tudta is, mire gondol Rita, mert hirtelen megszólalt. A hangjában most sem volt nyoma a haragnak, de már a bocsánatkérésnek sem. Azt sugallta, hogy íme, két régi ismerős futott össze, akik vagy húsz éve nem látták egymást és most elmesélik, mi történt velük, hogyan is találkoztak? – Volt egy házasságom is, egy német nővel, aki szintén a hotelszakmában dogozott. Jó páros voltunk, egy ideig. Vagyis négy évig, aminek nagyobb részét Hamburgban éltük le. Később mindketten várost és munkahelyet váltottunk, de ezekkel a részletekkel nem untatlak. Annyi bizonyos, hogy Inge nem akart gyereket, mert az derékba törte volna a karrierjét, legalábbis így mondta. Aztán egyszer megismerte egy kisebb hotel tulajdonosát. Én akkor már recepcióvezető voltam az egyik legjobb düsseldorfi szállodában, de neki ez sem volt elég… No, mindegy, a lényeg az, hogy elváltunk és azóta nem nősültem meg. Rita csak ült, nézte Marcelt. Még mindig nehéz volt elhinnie, hogy ez ugyanaz az ember – és rájött, hogy hát persze, nem ugyanaz! Ahogyan ő sem az a tizenhat éves kislány, aki akkor volt. Mindketten átmentek sok dolgon, amiken átmegy egy felnőtt életének első húsz évében. Ami úgy formálja, alakítja őt, akár a gyurmát az értő kéz. – Elég egyszerűen éltem, nem szórtam a pénzt, hát sikerült valamennyit félretennem. Olykor eszembe jutott ez a város.

Évente vagy kétszer kikerestem a honlapotokat, megnéztem az eseményeket. Igazából nem kerestem semmit, csak böngésztem egy fél órát, aztán megint eszembe sem jutott hónapokig. Rád sem gondoltam, Rita. Ez kegyetlenül hangzott, mégsem volt az. Rita megértette, hiszen ő meg mikor, hányszor gondolt Marcelre? Lám, már a vezetéknevét is elfelejtette. Inkább az őszinteséget kell értékelni, értette meg. Marcel még mindig a nő arcát nézte, az meg őt, amikor a férfi folytatta: – Azt hittem, túlmentem ezen a dolgon, semmi közöm nem lesz a városhoz. De valami megmozdult bennem, vagy két hónapja. Elkezdtem keresni az itteni hoteleket, megnéztem a neten mindet, tájékozódtam, újabb és újabb infókat kerestem. Éppen egy ilyen kutatásban voltam öt nappal ezelőtt, amikor a német médiában is felbukkant a hír a tömeges csecsemőrablásról. Rányitottam a névsorra, és ott állt. „Alida Anders”. Rákerestem, hány Anders nevű polgár él a városban, és kiderült, te vagy egyedüli. No, és annakidején említetted: ha a gyermekünk lány lesz, Alidának fogod nevezni… Nem tudom, miért, de ez valahogy megmaradt bennem, ezt nem felejtettem el. No és a dátum… Kilencvenhét ősze! Akkor voltál bent te is… Szóval, lassan összeállt a kép. – Ezért jöttél ide? – Rita hangja rekedt volt. Még maga sem tudta, mit gondoljon a dologról, de átfutott a fején: ha Marcel igennel válaszol, talán egy kicsit megváltozik róla a véleménye. Ám a férfi a fejét rázta: – Igennel is válaszolhatnék, hogy szerezzek nálad egy jó pontot. De ezekben a napokban mindenképpen ide kellett jönnöm… szakmai ügyben. Azért is néztem meg a város honlapját, hogy tudjam, mi történik éppen. Ez megnyugtatta Ritát. Nagyot lélegzett. De volt még valami, ami nem hagyta nyugton, és szokása szerint nem várt,

nem dédelgette magában az örömöt vagy a fájdalmat, hát egyenesen rákérdezett: – Miért kerested meg Rafael Jordant? Marcel ismét megeresztett egy halvány, rövidéletű mosolyt, ami szerinte bizonyára hozzátartozott a magyarázathoz: – Azért, hogy keresse meg Alidát. – Azt hitted, én nem fogom kerestetni? – csattant a kérdés, talán egy kicsit agresszíven, pedig Rita nem akarta, nem így akarta mondani. Ám Marcel békessége töretlen maradt: – Rólad semmit sem tudtam. Nem vagy fenn a neten, magadról nem adtál ki semmit, azt sem tudhattam, élsz-e vagy meghaltál, vagy elköltöztél régen, olyan messze, hogy nem is tudsz a fejleményekről… Arról, hogy Alida talán él. Rita tudatában ez most sokat lendített Marcelen. Ha kerestette a közős gyermeküket, mégsem lehet teljesen közömbös. Egy pillanatig eljátszott a gondolattal: vajon mit tenne Marcel, ha Jordan megtalálja neki Alidát? De ez a kérdés most nem illett ide. Volt benne egy adag kíváncsiság és türelmetlenség. Abszurdnak tetszett a gondolat, hogy tíz perc múlva felállnak ettől a kávéházi asztaltól, és mennek tovább, ki merre lát, kit hová szólítanak el az ügyei. Rita kezdeti merev szembenállása kezdett változni, de bár halványan érezte magában ezt a változást, nem, még nem akart engedni neki. Ugyanakkor biztos volt abban is, hogy igen furcsa lenne, ha ezzel véget is érne találkozásuk huszonegy év után. Marcel is erre gondolhatott, mert előbbre hajolt a kis asztalka fölé. Rita látva a mozdulatot, maga is ugyanúgy tett. Ő is közelebb hajolt, hiszen ez a jelzés azt sugallta, a másik valami bizalmasat akar közölni. Marcel már mondta is: – Egy kicsit szerencsétlenül indult ez a délutáni beszélgetés. Azt javaslom, hogy holnap folytassuk. Addig

aludjunk rá egyet. Hiszen itt van Alida ügye… Biztos vagyok benne, hogy ez a Jordan megtesz mindent a lányunkért. „A lányunkért!” Ritát valósággal fejbe vágta a szó, meg a közös birtokos eset, amivel Marcel kimondta. Egészen belekábult. A férfi közben odaintette a pincérlányt, fizetett. Látva Rita arcát, megfogta a karját. – Valami baj van, Rita? A mondat egészen úgy hangzott, mintha ők ketten egy pár lennének, a férfi aggódik a nőért, hiszen ez így természetes… Rita felocsúdott. Már nyitotta a száját, hogy Marcel szemébe vágja: „Akkor bezzeg nem aggasztott, mi lesz a lányod sorsa, de az sem, mi van, mi lesz velem..!” - Ám a tudata mélyén már megszólalt a vészcsengő, amit persze csak ő hallott. Hát csillapította magát, még egy mosolyra is tellett. Amint kiléptek a sétálóutcára, Marcel felnézett a házakra és megjegyezte: – Érdekes, ezeket innen sohasem láttam. – Mert ez akkor még nem sétálóutca volt. – Igen, autók jártak itt. Ott a sarkon meg egy fotós szaküzlet volt, úgy rémlik. – Igen, és mellette az a kis büfé, ahol egyszer ebédeltünk. Egy pillanatra minden olyan volt, mint régen. Mint a normális időkben, amikor tizenévesen azt hitték, előttük az élet, a közös élet. Erre gondolhatott Marcel is, mert megjegyezte: – Sok minden megváltozott… ebben a városban. És mi is változtunk, Rita. Próbálj ne úgy gondolni rám, amilyen akkor voltam. Most már minden másképpen van. Most már nem vagyunk a körülmények rabjai. Innentől kezdve minden rajtunk múlik. Holnap megbeszéljük, mit tehetünk Alidáért. Ezért az utolsó pár szóért Rita sok mindent meg tudott volna bocsátani a férfinak. De a megbocsátás ideje már elmúlt, elmosta az idő. Igaza lehet Marcelnek, „most már minden másképpen van”. Hát persze, ők maguk is mások lettek.

– Egy vacsora mellett mindent megbeszélhetünk – így a férfi. – Holnap este hétkor a „Mortensben”. Ha az megvan még..? – Megvan, és szebb, mint valaha. – Akkor ott találkozunk, Rita. Nagyon furcsa volt az éjszaka és a következő délelőtt. Igazából Rita nem tudta, most mit gondoljon Marcelről. Olyan váratlanul bukkant fel! Valahol Rita értékelte is, hogy tőle függetlenül megjelent itt és lépéseket tett Alida előkerítésére. Remélte, ez több szimpla kíváncsiságnál. Ahányszor arra a régi Marcelre gondolt, annyiszor bukkant fel, tolakodott lelki szemei elé ez a mostani. Akiből férfi lett, úriember lett. Aki szemlátomást magabiztos, a ruháin látszik, hogy nem szegény. És árad belőle valamilyen derű, amit Rita még most sem tudott megszokni. Marcel, az új Marcel annyira más volt, mint az a régi, hogy voltak pillanatok, amikor az asszony kételkedett is benne: ez vajon tényleg az a Marcel? De a kék szeme, az ismerős vonásai, amiket ennyi idő után is felfedezhetett az arcán, meggyőzték, hogy nem téved. De azért maradtak kétségei. Este alig tudott elaludni, csak hánykolódott az ágyon. Voltak olyan percei, amikor rettenetesen haragudott Marcelra: miért jött most ide? Miért kavart bele az életébe, amikor minden olyan jól alakult? Aztán rájött, hogy ez kétszeresen sem igaz. Nem alakult jól semmi, hiszen annyira hiányzik neki egy társ. No, és most derült fény arra, hogy él a lányuk, hát nem csoda, ha a férfi felbukkant. De ezek az érvek sem tudták legyőzni a lelkében még ott meredező gátakat. Rita most nem tudta, mi lenne a jobb. Voltak olyan pillanatai, amikor arra gondolt: ha Alida meghalt volna, ha nem rabolták volna el csecsemőként, és ez nem derül ki most, hát

Marcel sem jelenik meg teljesen váratlanul. De máris ott jött egy szembegondolat Rita fejében: „És akkor mi történne? Minden nap bejárok a VIDAL-ba, mint máskor, egyre jobban hiányzik nekem valaki, a lányom és Marcel csak egy fájó emlék voltak, de nincsenek és már nem is lehetnek többé, és ennyi lenne az életem?” Másnap reggel úgy ébredt, mint aki semmit sem aludt. Amikor a fürdőszoba tükrébe nézett, elszömyedt: „Te jó ég! Úgy nézek ki, mint egy boszorkány!” És tényleg, amit ott látott, az maga volt a borzalom. A haja mindenfelé állt, az arca a nem-alvástól kicsit felpüffedt, a szeme kisebb volt, mint máskor, azaz a valóságban. A saját külseje most egy rémálomnak tűnt, igyekezett valahogyan megváltozhatni, eltüntetni, sőt, elfelejteni. Tudta, hogy amint az óra mutatója a 08.00-ra ugrik, rögtön hívja a fodrászát, de addig is mentőakciókra van szükség… Hajat mosott, a zuhany alatt szinte kiáztatta magát, aztán egy puha fürdőköpenybe burkolózva ellenőrizte a körmeit: bizony mind a lábkörmökre, mind a kezére ráfért egy kis ápolás. Nyolckor hát a fodrászon kívül a körmöshoz is bejelentkezett. Tudta, ezen a napon is kevesebbet fog dolgozni. Már látta maga előtt Paula megrovó és egyben szerfölött nyugtalan tekintetét, amikor kiderül, hogy ismét korábban hagyja ott a VIDAL-t. „Végül is, csak nem félek tőle? Én vagyok a főnök. Vegye úgy, hogy olykor kiveszek egy fél-fél nap szabadságot. Olyankor is mindig ő helyettesít engem Maga előtt látta a négy embert, két nőt és két férfit. Paula, a könyvelő, a beszerzési osztályt vezető asszony, és az eladási részleg főnöke - ők döntenek akkor, ha Rita nincs ott. Ha külföldre utazik nyaralni… Nyaralni! Amikor ez a szó belevágott, máris be kellett hunynia a szemét. Hiszen olyan éles lett a napfény, mintha a lakásban öt nagy fényszórót kapcsoltak volna be. De Rita akkor

már nem a lakásában volt, hanem valamelyik kedvenc szigetén, messze délen. Délen, ahol szinte örökösnek tűnik a napfény, hiszen amikor az európai télből odarepült, legyen bár január, február, vagy akár karácsony környéke, ott mindig élesen tűzött a nap. Tenerifén az Orotava völgye babonázta meg – órákig tudott ülni a kis szálloda északra néző erkélyén, vagy az épület tetején lévő úszómedence mellett, és nézte az a sejtelmes, sötétkék tengert a távolban, míg közelebb a völgy oldalain a banánültetvényeket, a hihetetlenül sűrű zöldben megbúvó villák itt-ott kilátszó vörös tetejét. Azt az egész ragyogást, amelyhez foghatót itt ritkán láthat az ember. Képzeletben most Martinique-on járt. Előbb repülőről látta a szigetet, északon a Mont Pelée felmagasodó csúcsát, miközben a gép egy félkört írt le a kikötő nagy öble fölött, hogy leszállhasson Fort-de-France repterén. Azután az a pillanat, amikor a busz odavitte őket a célba, és először lépett ki a SainteMarie-i szálloda teraszára. Mintha egy másik világba csöppent volna… És tényleg másik világban volt. Vagy Madeira? Korzika? Mauritius? Hajlamos volt elfelejteni, milyen sok csoda helyen járt már. Amikor tél volt, mindig elmenekült, legalább két hétre, hogy a melegtől testileg, a fénytől lelkileg is feltöltődjön. Ám most, amikor kinyitotta a szemét, ott állt a szoba közepén – és itt is volt fény! Mintha erősebb lenne, mint tegnap volt. Maga sem tudta, mi történik vele. Marcel felbukkanása nagyon összezavarta. Bár igyekezett önmagával elhitetni, hogy ez a különös lelkiállapot nem Marcel miatt következett be, hiába is tagadta volna. Jordan, a magánnyomozó aznap nem jelentkezett. Csak egy rövid SMS-t küldött, amelyben jelezte, hogy ma is elmegy Erlingbe, és ott fog nyomozni. Ritának eszébe sem jutott, hogy mennyibe fog ez neki kerülni – attól a pillanattól kezdve, hogy

felmerült Alida neve, nem számolgathatta a pénz. Volt neki annyi, hogy a Jordan-féle jövőbeni számla összege ne aggassza. Az sem érdekelte különösebben, hogy a férfi tudva, övé a VIDAL, hát bizonyára kicsit vastagabban fog majd a ceruzája, amikor megírja a számlát. Előre számolt ezzel. Különben is, aznap nem tudott másra gondolni, csak Alidára, és… Marcelra. Ez utóbbit ugyan nagy erőkkel igyekezett kiűzni a tudatából, de minduntalan feltolultak az emlékek. Kétféle volt belőlük: a régiek, a rosszak, a kellemetlenek, sőt kínosak, haragot gerjesztők. A másik azonban mind tegnapi volt, és azokat össze sem hasonlíthatta az előzőekkel. Marcel itt hirtelen úgy bukkant fel, mintha egy teljesen másik ember lenne, aki nem azonos a tizenhét éves Marcellel. És tényleg nem volt azonos. Voltak olyan pillanatai aznap, amikor Marcel még Alidát is elhomályosította egy-egy percre. Közben Rita végezte a munkáját, fogadott néhány kereskedőt és gyártót, akik mind a VIDAL-ban szerették volna árulni a holmijukat. Egy fővárosi nagykereskedővel csak telefonon értekezett, de hosszan, mert alkudozni kellett az eladási árról. Aztán jöttek hozzá a könyvesek, megjött egy újabb szállítmány egy újfajta halkonzervből, ami Ritát személyesen is érdekelte. Vett háromfélét, mindegyikből egy-egy dobozzal, majd maga vitte az egyik pénztárhoz, hogy kifizesse. Nem tűrte a lazaságot, főleg éppen nem saját magával kapcsolatban. Elviselhetetlennek tartotta volna, ha egyszerűen a raktárból felviszi a dobozokat az irodába és vagy ki sem fizeti, hiszen úgyis az övé az egész bolt, vagy valakivel leküldeti a pénzt. Nem, ez nem az ő stílusa volt. Szerette, ha a dolgok egyenesen mennek, hibátlanul, és főleg tisztán. Persze az eladótérben már a puszta felbukkanása is okozott némi izgalmat, ezt ő is érezte a bőrén. A tekintetek ráfordultak,

követték. Nemcsak a VIDAL-dolgozók, hanem az éppen ott tartózkodó vevők is szemmel kísérték, akármerre ment. Majdnem két óra volt délután, a pénztárosok éppen váltottak, de akihez odament, az készségesen szolgálta ki őt. Odaadta a pénzt, megkapta a blokkot, közben végig érezte, hogy nézik. – Asszonyom… itt a visszajáró – rebegte a pénztáros, fiatal lány volt, alig mert mosolyogni. Rita viszont rámosolygott, és ment vissza a raktérbe. Akkor érte utol az egyik biztonsági őr, kicsit testes, de erős férfi: – Asszonyom, Ditro szólt a rádióban, hogy megint itt van az a fiú, akit a múltkor lopáson kaptunk. – Vezessen hozzá – mondta Rita, és azonnal megfordult. A fiatalember rádión tárgyalt a biztonsági őrök főnökével, aki a képernyőkkel zsúfolt szobában ült. Megkapták az útbaigazítást, a tizenhetes és tizennyolcas gondolák között állt a fiú, és hol oldalra lesett, hol előre vagy hátra. A vak is láthatta, hogy ismét lopni fog. Ditro már nyilván értesítette a többi őrt is. Rita simán odament a fiúhoz, intett az őrnek, maradjon le, maga fog vele beszélni. A két, áruval megrakott gondola között most csak ők ketten maradtak. A gyerek vékony volt, igazából sovány, olcsó trikóing és nagyon viseletes, hosszú nadrág, meg egy saru, talán ennyi volt az összes ruhája. A szeme izgatottan cikázott ide-oda, persze rögtön észrevette az asszonyt, akit talán kényelmetlen és fölöslege szemtanúnak hitt. Elfordult tőle, vevőnek hitte, zavarta most az asszony jelenléte. Rita odament hozzá: – Csodálom a bátorságodat, hogy a múltkori eset után még ide mertél jönni. Vagy inkább csak nagyon szemtelen vagy? Vagy azt hiszed, már mindenki elfelejtette az arcodat? Az őröket azonnal riasztották, ahogy beléptél. A gyerek tizenhárom, tizennégy lehetett. Olyan magas volt, mint Rita. Nagy, sötét szemét az asszonyra meresztette:

– Maga… ismer engem? – Nagyobb baj, hogy nem csak én ismerlek, de az őrök is. Ha újrapróbálkozol, megint elvisznek a rendőrök, és legközelebb már a pénztárosok meg a takarítók is felismernek. A gyerek a száját rágta izgalmában. Csöppet sem volt nyugodt, már érezte, hogy bajban van. Meg is kérdezte: – Bajban vagyok? – Még nem – mosolygott Rita. – Ez csak tőled függ. Nem értette, hát kivárt, akkor Rita végre kimondta: – Rita Anders vagyok, tudod, az enyém ez az áruház. Minden, amit a polcokon látsz, az enyém, vagy rám bízták, hogy eladjam. Nem örülnék neki, ha bármennyit is elvinnél közülük fizetés nélkül. A gyerek egy pillanatra meg sem tudott szólalni, de aztán dacosan felvetette a fejét: – Az apám azt mondta, maguktól szabad lopni. Megérdemli a VIDAL, merthogy őt innen kirúgták. Rita kicsit meglepődött: – Kirúgták? Az itt nem szokás. Csak ha valamit elkövet az illető. – Az én apám nem tolvaj! – Miért, azt mondták rá? – Tavaly decemberben felvették kisegítőnek. Ideiglenesen. A parkolóban volt egy sátor, abban árulta a fenyőfákat meg fadíszeket. Úgy volt, hogy itt is marad, de azt mondták neki, eltűnt egy doboz szaloncukor. Lehet, hogy tényleg eltűnt, de nem az apám lopta el, abban biztos lehet. Szegények vagyunk, és különben sem lett volna mire feltenni a szaloncukrokat, merthogy fánk sem volt. Nemcsak tavaly karácsonykor, de az előző években sem.

A gyerek szépen beszélt, szabatosan, Rita sejtette: az iskolában nem lehet éppenséggel rossz tanuló. Volt valami a tekintetében, a sovány arcán, ami azt sugallta, hogy… – Éhes vagy? |– Nagyon – vágta rá a gyerek őszintén, de abban a pillanatban megbánta, mert keskenyre zárta a száját. Rita már döntött; intett a fiúnak és indult át az eladótéren. A biztonsági őr tisztes távolból követte őket. A húsos pulthoz mentek, ahol egy kövérkés asszony bentről hozta ki éppen a grillen frissen sütött csirkecombokat. Lehetett hozzá kérni kenyeret, mustárt, kecsapot… Rita a fiúra nézett. – Hogy hívnak? Bizalmatlanul nézett rá vissza, előbb hallgatott egy sort, végül kibökte: – Albert. – Rendben van, Albert. Egyél, igyál, én fizetem – intett a pultra, közben az eladóra is vetett egy figyelmeztető pillantást. – Ha készen vagy, még szeretnék beszélni veled. Apád neve? – Ulrik Ghilad. Odafönt Rita bekukkantott Paulához: – Adatokra van szükségem egy bizonyos Ulrik Ghiladról, ideiglenes-szezonális volt decemberben. Alig ült le a gépe elé, mert volt ott még egy kis munkája, és arra gondolt, hogy hamarosan elszáguld innen, várja a fodrász, a pedikűrös, a manikűrös, egyszóval sok dolga lesz, utána hazarohan és átöltözik, mert este hétkor lesz az a vacsora, ami enyhe izgalmat ébresztett benne – amikor Paula máris bedugta a fejét: – Ghilad, Ulrik, harminckilenc éves – olvasta egy céduláról. – Már két karácsonyt ledolgozott a parkolóban. Tavaly december huszonhatodikán bocsátottuk el. Eltűnt egy doboz

szaloncukor, és nem tudott vele elszámolni. Értéke: huszonnégy euró. Rita arra gondolt: december huszonhatodikán ő éppen Madeirán nyaralt. Nem felejthette azt a sok virágot. A szigetet, amely színorgiában úszik, és ahol mindig tavasz van, de tényleg. Ott ez nem csak az idegenforgalmi irodák elkoptatott jelszava, hanem maga a legteljesebb, a legszebb valóság. Még érezte az orrában az illatokat. – Van üresedés? Paula rámeredt, már nyitotta volna a száját, ám az elmúlt években megtanulta, hogy itt bármi előfordulhat, nincs értelme csodálkozni. Gépiesen válaszolt: – Kettő is. A hűtőraktárban a múlt héten mondott fel valaki, mert más városba költöznek, és létszámhiány van a kirakodóknál is. – A hütőraktári jó lesz, ha jelentkezne valaki, mondja, hogy az már foglalt – és hirtelen ötlettel elment Ditróhoz. A biztonságiak főnöke, látva, hogy ki lépett be a félhomályos kamrába, úgy tett, mint akit a tisztelet felállni parancsol. Persze tudta, hogy sérülésére tekintettel Rita nem hagyja, hogy felálljon – és most is így lett. – Mondja, Ditro, sok lopás fordult már elő az utóbbi években? – Az eladótérben? Hát volt éppen elég… – Amikor az derült ki, hogy valaki a személyzetből tette. A férfi az állát simogatta, de közben sem vette le a szemét a képernyőkről. Vérében volt, hogy minden percben tudja, mi történik a VIDAL-ban: – Tavaly november és idén március között sok cucc tűnt el az édességek közül. Egész doboz bombonok, egy kisebb láda fekete csoki, ilyesmik. – Meglett a tolvaj?

– Egy harmincas nő, fél évig dolgozott csak, aztán a fiúk elkapták a munkaidő végén. A buszmegállóba igyekezett, de túl nagy volt a táskája, alig bírta el. Gyanús lett, és még a parkolóban utolérték, megmotozták. Sok édesség volt nála, blokk meg egy szál se. Másnap már nem is jött be. „Lehet, ő volt az igazi tolvaj, nem Ghilad?” Rita visszament az eladótérbe. Albert Ghilad éppen befejezte az evést. Elégedett kifejezés ült az arcán, de egy kis zavar is: – Asszonyom… nem tudom, mit mondjak. – Jóllaktál? Akkor egészségedre, a vendégem voltál. Gyere, kikísérlek. Elmentek a pénztárak mellett, ki a forgóajtón. A parkolóban megcsapta őket a kinti meleg. Ez is Madeirát juttatta az asszony eszébe, bár ott mindig fúj egy kis szellő a tenger felől: – Míg ebédeltél, gyorsan utánanéztem annak, mi történt az apáddal. Bebizonyosodott, hogy nem ő volt a tolvaj. Menj haza, és mondd meg neki, hogy hétfőn reggel itt kezdhet a hűtőraktárban. Ha nem lesz vele gond, a következő húsz évben innen viszi haza a fizetését. Szia! – és máris visszalépett a forgóajtóba. Nem kellett kinéznie az üvegfalon, hogy tudja: a gyerek megkövülten néz utána. Este hét előtt két perccel Rita kiszállt a taxiból. A „Mortens” most is ki volt világítva, ahogyan régen. Persze most sokkal fényesebb volt, mint húsz évvel ezelőtt. Akkor Marcellel soha nem jöhettek ide, miből is tellett volna erre a két gyereknek? „Mert gyerekek voltunk, buta kislány és buta kisfiú, akik azt hitték, már felnőttek, és úgy is viselkedtek”, gondolta hirtelen. Lassan ment fel azon a három lépcsőfokon, amelyet mesterségesen emeltek, nyilván azért, hogy így is jelezzék a város közönségének: a „Mortens”, magasan van, fölötte az összes többi helyi étteremnek.

Olyan izgatott volt, mint már évek óta sohasem. Ezt is észlelte, és igyekezett nyugtatni magát: „Minek izgulsz? Nyugalom! Ez csak egy beszélgetés lesz egy régi baráttal. Olyan, mintha valamelyik fiúval találkoznék a huszadik érettségi találkozó után, mindegyik elmondja majd, hová jutott eddig, és ennyi!” De valahol a lelke mélyén nagyon jól tudta, hogy ennél azért többről lesz a szó. Valami azt súgta, hogy nagyobb a tét, bár ez az egész ügy homályos volt. Egy dologban lehetett csak biztos: hogy szó lesz majd Alidáról is. Ez egy kicsit rontott a hangulatán. Mégis, repesve várta a találkozót, és amikor átment azon a csupaüveg ajtón, amit gyermekként a távolból nézett olyan vágyakozva, hát érezte, hogy a szíve gyorsabban dobog. A vér most is áramlott a halántékán, és ez olykor egy-egy pillanatra elnyomta a külvilág zaját is. Közben azért egy pillanatra sem felejtette el, kicsoda ő voltaképpen, és amikor belül volt már, az előtérben is érezte a rátapadó tekinteteket. A férfiakét, akik ha ismerték is őt, legalább hírből, nem a VIDAL tulajdonosnőjét látták, hanem egy viszonylag jó nőt. Az a pár hölgy is, aki partnerével ott várakozott az oldalsó kis bárpultnál – talán még nem szabadult fel az asztaluk – végigmérte őt. Mindez persze csupán két-három másodperc alatt történt, ennyi idő elég egy igazi nőnek, hogy felmérje a másik nőt, annak teljes külsejét, ruháját, sminkjét, arckifejezését, mozgását, frizuráját. Volt ott egy egészalakos tükör is, Rita átvonulása csak egyetlen pillanatig tartott, de a szeme sarkából regisztrálta ezt is. Feszült rajta a ruha, amit eddig csak egyetlen egyszer viselt, és tudta: az rajta a feltűnő, hogy nincsen semmi feltűnő. Nem viselt ékszert, úgy nézett ki a dolog, hogy jön egy ruha és benne egy nő. Könnyű cipő, kis táska ugyanolyan színben, és nincs a nyakán még egy aranylánc sem. A bőre a halvány kávébarna felé halad, az idén még nem volt nyaralni, tehát nem túlságosan barna, bár szerinte amúgy sem lehet „túl” barna.

A teremfőnök a kis pultjától eléje lépett. Elismerés ült az arcán, és Rita úgy érezte: lám, egy szövetséges. Aki neki semmi rosszat nem akar, ellenkezőleg, hiszen lám, ide jött, és nem akármilyen vendég. Amúgy meg Rita azt is érezte, hogy a férfi egy csöppet sem csodálkozik, hiszen tudta előre, hogy ma őt üdvözölheti: – Jó estét, Anders asszony. Az úr már várja önt, kérem, kövessen. „Az úr várja”! A mondat a férfi szájából úgy hangzott, mintha egy pap hirdetné az igét. Ugyanakkor nagyon megnyugtató volt Rita számára. Természetes is, hogy Marcel már itt van, nem a hölgy érkezik elsőnek, az nagyon furcsa lenne. Bár ebben a huszonegyedik században, amikor nemegyszer a nők udvarolnak a férfiaknak, ez sem lenne különös. Egy kissé felfordult a világ ahhoz képest, amilyen az előző század végén volt. „Például éppen kilencvenhétben”, tette hozzá kicsit keserűen. De amint átlépett az étterem küszöbén, egy másik világban találta magát. Itt minden a száz évvel korábbi időket idézte. Minden asztalon agyondíszített, sokszínű szecessziós lámpa világított. A falakon is ilyenek voltak, de mellettük különféle, az ezerkilencszázas évek elejéről fennmaradt, láthatóan igazi tárgyak is álltak kicsiny bemélyedésekben. Az étterem arról híres, hogy minden évben megváltoztatta küllemét. A kisforgalmú januári időszakban egy hétre bezárt, és amikor ismét kinyitott, valami különössel lepte meg vendégeit. Hát ez a mostani alaposan meglepte volna az asszonyt, ha van ideje igazán körülnézni. A művészi szeszély nemegyszer bizarr, sőt irreális formákat hozott ki. A falak díszítése is ama régi kor nőalakjait idézte. Ráadásul néhány felnagyított feketefehér fotón szecessziós ékszereket csodálhatott meg a néző. Ám Rita ebből szinte mit sem látott. Előtte ment a teremfőnök, és vezette őt az asztalok között. A „Mortens”-ben

telt ház volt, mint mindig, aligha akadt üres asztal, és ha mégis, hát csak pár percre. Piroskabátos pincérek nyüzsögtek, a sarokban valakinek éppen születésnapja volt, a teremben egy pillanatra eloltották a fényeket, kerekes asztalkán sokgyertyás tortát toltak be, és a hangszórókból felhangzott a Happy birthsday to you, mindenki abbahagyta az evést, de még a beszélgetést is, arra fordult, néhányan tapsoltak az ismeretlen nőnek vagy férfinak, aki mellé tolták a tortát. De ez is csak egy pillanat volt, a teremfőnök meg sem rezzent, csak kitartóan ment tovább, míg végre a szemközti falnál elérte a célzott asztalt. Aztán úgy eltűnt, mintha nem is lett volna. Könnyen tehette, mert amint Marcel és Rita meglátták egymást, már úgysem létezett számukra más. Rita közeledve látta Marcel arcán a csodálkozó, örömteli bámulatot, ahogyan ránézett. A férfi arca akár egy tükör, szépen visszaadta az érzéseit Rita láttán. Nagyon tetszett neki a nő, ezt ha akarja, sem tudta volna eltitkolni. Mindennél többet mondott az a lelkesedés, amit Rita ott látott. És az is, hogy Marcel egy pár pillanatig meg sem tudott szólalni, annyira el volt ragadtatva Rita külsejétől. Az asszony meg abban a pillanatban úgy érezte: megérte ennyit készülődni. Mert a szeme sarkából észlelte a többi asztaltól feléje áramló pillantásokat is. Egy-két férfi hölgypartnerét feledve nézte őt, kísérte a szemével, amint elvonult mellettük. Bizonyára több nő haragudott most Ritára, mint az utóbbi egy évben összesen. De ez is csak növelte örömét. A legnagyobb örömöt persze Marcel bámulata okozta. Itt már nincs is szükség szavakra, nem kell mondani semmit se az egyiknek, se a másiknak, mert igazából Rita is megbámulta a férfit, és halványan sejtette, hogy Marcelt is megnézte a többi nő. Nagyon csinos volt a férfi, és ennek egyes elemeit tegnap Rita még észre sem vette. Most viszont látta, hogy bár Marcel

csak harmincnyolc, vagyis csak egyetlen évvel idősebb nála, már nagyon diszkréten őszül a halántéka. Ugyanakkor markáns az arca, van ott néhány vonás, amit a legnagyobb szobrász, az Idő vésett oda. Nem volt kiélt arca, sőt, inkább sima, és nem sugallta, hogy az arc gazdája túl sokat átélt volna, ami rajta hagyná nyomait. Mégis, pont annyinak látszott, ahány éves volt. A nem túl nagy orra, a dús szemöldöke, a barna haja, a kék szeme egyaránt vonzóvá tehették őt bármelyik nő számára. Ritában különös érzések ébredtek. Ezek némelyike csak ösztön volt, de annál erősebb. Akarta ezt a férfit, bár ez a vágy éppen őt lepte meg a legjobban. Két nappal korábban, míg nem találkozott Marcellel, el sem tudta volna képzelni ezt az érzést. De most nagyon is természetesnek tűnt. Marcel itt van, és a közelsége csak növelte ezt a vágyat. Persze még őrizte józanságát, amit ő nagyon is sajátjának és erősnek hitt – ám ugyanakkor érezte, hogy ott belül omlanak le a gátak, olvadnak a jégfalak. A férfi segített neki leülni, aztán maga is visszaült a helyére, szemben a nővel. Az is jó pillanat volt, amikor csak nézték egymást. – Szia. – Szia. Úgy tűnt, mintha nem előző nap, a magánnyomozó irodájában találkoztak volna. Az új találkozás, ami talán egy új folyamat kezdete lesz, itt és most kezdődött, ebben a pillanatban. Ezzel a két, egymással a levegőben szinte összeütköző „sziával” kezdtek új lapot az életükben. Máris ott volt mellettük az ételes, kiosztotta az étlapokat, majd diszkréten elvonult. Helyette jött az italos, ő is adott egy jóval keskenyebb, jobban kézre álló itallapot mindkettőjüknek, majd ő is eltűnt.

– Előbb a kötelesség – intett Marcel az étlapokra, és mosolygott. Rita csak most vette észre, hogy mennyire más a mosolya, mint amilyen akkor volt. Mostanáig, ha kellemetlen pillanatokban rágondolt, vagy eszébe jutott, Marcel az esetlenül mozgó, nagy kamasz volt. Aki még az ágyban sem veszítette el esetlenségét, úgy maradt meg Rita emlékeiben, hogy amikor néhányszor lefeküdtek egymással, a fiú alig fért el a motel ágyában, és talán a fejét is beverte, mert alacsony volt a szemöldökfa a csöppnyi fürdőszoba ajtajában. Ez a Marcel most más volt. Felnőtt, úriember, férfi, mosolygós. És áradt belőle valami, ami Ritát vonzotta. Egy másodpercig sem volt kétséges, hogy Marcel is valami ilyesmit érez… …A vacsora végén egymásra néztek. Marcel felemelte poharát, benne rubinvörösen csillant a bor: – Mondd Rita, mi történik velünk? Ezt az asszony is szívesen megkérdezte volna. Sőt, ha a férfi nem teszi, akkor most az ő szájából hangzik el ugyanaz a kérdés. De hallgatott. Abban egyeztek meg, hogy megvárják, mit nyomoz ki Jordan. Minden mást attól tesznek függővé. Ritát nem is zavarta, hogy ilyen kevés szó esett a gyerekükről. Úgy érezték, az most még várhat. Marcel ki is jelentette: „Azzal, hogy izgulunk, semmin sem változtatunk. Attól nem fognak felgyorsulni az események. Rábíztuk a lányunk keresését egy szakemberre, nekünk nem maradt más, mint várni az eredményt.” Ritában ismét megmozdult az érzés: milyen jó, hogy Marcel is aggódik Alidáért! Hogy otthagyta Németországot, visszajött ide, amikor meghallotta, mi történt. Ez olyan kellemes zsongást idézett elő benne, amihez foghatóra nem emlékezetett. Vele ilyesmi még nem történt. – Nem tudom, Marcel. Csak azt érzem, hogy… kellemes – felelte Rita halkan. Az étterem lassan kezdett eltünedezni. Csak

ők maradtak, meg az asztal. Néha a semmiből felbukkant egy pincér, elvitt egy-egy üres tányért, töltött a borból, és ennyi. Marcel szeme kékebb volt, mint valaha. Semmiségekről beszélgettek, talán éppen azért, hogy ne kelljen szóbahozni az egyetlen igazán fontos dolgot: önmagukat. Kettejüket. Azt, ami ezen az estén kezdett fölépülni bennük. Ami ellen talán az első percekben még védekeztek, de már csökkenő erővel, meggyőződés nélkül. Hiszen nem volt ellenükre a dolog, ami készülődött. Amire igyekeztek görcsösen nem gondolni, de persze annál jobban betöltötte a tudatukat. Amikor a vacsora végén Marcel fizetett, és felálltak, már tudták, hogy eddig tartott az ellenállásuk, nem tovább. A legcsodálatosabb az volt, hogy erről sem kellett beszélniük. Minden teljesen világos volt, ugyanakkor jelent meg az agyukban, és ezt az egyetértést csak segítették az apró érintések, a szavak, a tekintetek. Az egymásra vetülő pillantások, de már az is, ahogyan vonultak ki az étteremből. Amely éppen úgy tele volt este kilenckor, mint két órával korábban, amikor bejöttek. Ritát most is lelkesen bámuló tekintetek kisérték, ezt most a férfi vette észre, és önkéntelenül kihúzta magát, büszkén. Aztán a bejáratnál várakozó taxik egyikébe ültek. Összenéztek, miközben a sofőr ugyan bekapcsolta már a motort, de az olyan halkan járt, hogy nem is hallották. Egymásra néztek. Tudták: vagy a férfi mondja a címet, az pedig egy szálloda lesz, mert más nem is lehet. Vagy a nő mondja be a saját címét. Az mégis más, ha egy lakásban lesznek együtt. Mert hogy ez következik, afelől egyetlen apró kétségük sem volt, nem is lehetett már. Rita hát mondta az utcát és a házszámot. – Most is azt kérdezed, mi történik velünk? Marcel nem válaszolt, csak szorosan ölelte őt félkarral. A taxis előtt nem akartak csókolózni, pedig a vágy már hajtotta

őket. És mert ez volt a következő, nagyon is természetes lépés. „Hát ez történik velünk”, kapta meg Rita a magyarázatot. Amire már nem is várt.

Szerelem? A zuhany alatt felforrósodott a bőrük. Ezt akkor érezték meg, amikor már az ágyban voltak. Minden olyan természetes volt – az is, ahogyan először kicsit félve, óvatosan érintették meg a másikat. Marcel hallgatott, és az asszony sem szólt semmit. Ez most nem a szavak ideje volt. Még alig mertek hozzányúlni a másikhoz. Az ujjak meztelen bőrbe ütköztek. A félhomályos hálóban egyetlen apró lámpa adott egy kis fényt. Csalóka volt ez, mert csak a bútorok körvonalait látták, egymásból jóval kevesebbet. Csak azt érezték, hogy a másik ott van, a belőle áradó hő kellemesen vonzotta a kezüket. Meztelenül rogytak le az ágyra, nem is mindenütt törölköztek meg, fölösleges lett volna. Belülről olyan melegség feszítette őket, hogy attól szinte párolgott a bőrük. Nem volt szükség semmire, amit máskor talán elvártak volna i partnereiktől. Szerelmes, szép szavak suttogása? Már túl voltak ezen – huszonegy évvel korábban. Ritában még csak egyszer horgadt fel a csodálkozás, hogy lám, ugyanazzal a férfival van, aki neki valaha az első volt, akinek odaadta a szüzességét. De az emlékeket lassan eltörölte a jelen idő. A kamasz lakli, esetlen Marcel már eltűnőben volt, és egyre élesebben élt Ritában ez a mostani Marcel. A férfi, aki nagyon vonzotta őt. Percről percre jobban. Egyikük sem sietett. Bár Ritának nem sok tapasztalata volt ezen a téren, hiszen Adam nem volt a szex bajnoka, sőt. Az ő szexuális életük keskeny patak volt, mindig ugyanabban a mederben csordogált, hetente egyszer ért el valamelyes, akkor sem kiugró csúcspontot. Adam talán azt hitte, így kell ezt csinálni? Vagy nem is volt sem filozófiája, sem kérdése? Tette a dolgát, ahogyan a legjobbnak hitte, Rita pedig kapta, amennyit

kapott. Nem is nagyon törekedett soha, hogy valami extrát, valami többet adjon a férjének. Adam magatartása az ágyban azt sugallta, hogy neki is elég annyi, amennyit kap, és többet adni sem képes, így hát az a kis „patak” szépen csordogált esztendőkön keresztül, és soha nem történt semmi izgató vagy váratlan. De ez itt és most – más volt. Vad és szenvedélyes. Mégsem siették el. Rita percről percre jobban felfedezte magában a nőt. Ebben csak Marcel segített neki, és ez így volt természetes. Ébredező szexualitása búvópatak volt az első negyedórában. Alig merte megérinteni a férfit, bátortalan volt. Marcel ezt alighanem érzékelte, és ezért ő sem siettette Ritát. Simogatták a másikat, a kezek el-elkalandoztak más tájakra, ahol – úgy érezték – még sohasem jártak. Marcel talán arra gondolt: mennyire más ez a Rita, mint az a régi volt? „Hiszen, ha nekem eszembe jutott ilyesmi – gondolta Rita – akkor biztosan neki is!” A férfi megtalálta Rita mellét és rátapadt. A keze meleg volt, nagyon meleg, láthatatlan, apró kis tüzes nyilakat lövöldözött ki magából, a nő úgy érezte. Adam sohasem tett ilyent, és azelőtt Marcel sem. Ritának csak ezzel a két férfival volt dolga eddigi életében. Most átadta magát a kéjes érzésnek. Amit a férfi ujjai műveltek a mellbimbójával, az valami csodálatos érzés volt. Az ujjak hol körbeölelték a keblét, mintha védenék valamitől, pedig hát igazából inkább dédelgették. Néha a mellbimbója mintegy „beszorult” két ujj közé, ez egyszerre volt kéjes és nagyon, nagyon kicsit fájdalmas, de még az is az öröm határain belül maradt. Érezte, mert éreznie kellett, hogy Marcel nagyon tiszteli a testét, a világért sem tenne semmi olyant, ami rosszul eshetne az asszonynak.

Rita nem volt ennyire bátor, ő csak később merte érintgetni a férfit, akkor sem OTT, természetesen! De végigsimította a szőrös mellét, egyszer az arcával bele is bújt. Simogató ujjai bejárták a férfi vállait, hátát, arcát. De mindennek vége szakadt, amikor Marcel belefúrta a fejét Rita válla és nyaka közé. Forró, száraz ajkak csókolták végig a nő nyakát, és ez borzongatóan jó volt! Szinte összerázkódott, úgy élvezte. A férfi szája aztán az ő száját kereste. Az első igazi csók csak most következett. Felséges érzés volt. Marcel úgy tudott csókolni, hogy Ritának a feje búbjától a sarkáig nagyon kellemes volt. Mintha villamos érintés rohant volna át a testén. Abban a pillanatban tudta, hogy ha Marcel így fogja őt csókolni a jövőben bárhol és bármikor, abban a pillanatban elveszik mindene. Az ellenállása, az akarata, ö maga teljesen. Mégsem tartott semmitől, jó volt átadni magát az érzésnek. Marcel csókja egyszerre volt követelőző és szelíd. A nyelve Rita szájában lassan mozdult. Most nyoma sem volt a vadságnak, mégis, világos lehetett Ritának, hogy a férfi őt akarja megkapni. Az a csók egyben árulkodó is volt, hiszen nem titkolhatta szándékát az, aki adta: mindent akar. Ma éjjel minden kellett neki, amit Ritától csak megkaphatott. Nyitott kapukat döngetett, hiszen Rita is ugyanígy volt ezzel. Beleadta mindenét a csókba. Mert érezte, hogy Marcel menynyire akarja őt, nem volt már értelme titkolni, hogy ő is akarja a férfit. Abban a percben, amikor az étteremben felálltak a vacsora-asztaltól, és indultak kifelé, már tudták, hogy ez lesz. És itt voltak, ölelve-simogatva-becézvedédelgetve a másikat. Akarták egymást. Ezért az előjátéknak hamar vége lett. Biztosan voltak azon az éjszakán olyan percek, amikor úgy viselkedtek, mint akkor,

úgy vadultak, mint az a két kamasz a régmúltban, akik éppen ismerkedtek a másik nemmel. A lány a fiú testével, a fiú a lányéval. Akkor gyerekek voltak, és nagyon kíváncsiak, talán ezért sem Vigyáztak kellően. Most sem vigyáztak. Némelyik percben állatként estek egymásnak, és a szenvedélyek az égbe szöktek; máskor meg igazi felnőttek módjára, vigyázva közeledtek. Aztán eljött a perc, amikor végre a férfi a nőben találta magát. Olyan közel kerültek egymáshoz, aminél már nincs közelebb. Egyszerre csókolták a másikat, közben az ágyékukban is érezték társukat. Valami hirtelen több lett. Ez már nem csak szex volt, nem csak a másik testére vágytak minél közelebbről, hanem valami megérintette a lelküket is. Igaz, ez a tudatuk alján működött, ott zajlott egy másik folyamat. Ami egyre közelebb hozta őket egymáshoz, és ezzel párhuzamosan megnövelte a másik értékét. Nemcsak a testek találkoztak, hanem két ember is. Egyszerű és természetes volt, ami történt – Rita lelkében azonban fanfárok szóltak, mennydörgő zene harsant fel. Nagyon élvezte Marcel testét és mozdulatait, ugyanakkor egy másik, nagyon saját kis öröm is dübörgött benne. Örült, hogy élvezni tudja a szexet. Hogy ezt is megismerhette. Mert azon az éjszakán még többször fellángoltak. Rita úgy érezte, ég körülötte az ágynemű, sőt a lángok olykor magasabbra is felcsaptak. Ő maga is égett. Igyekezett örömöt adni Marcelnek, de a férfi majdnem mindig megelőzte. Ő vitte fel Ritát a csúcsra azon az éjszakán kétszer is. De emellett számos minicsúcsot építgetett. Rita érezte, hogy Marcel sokat tud a nőkről, azok testéről is. Tudja, mivel hol lehet örömöt szerezni, és ezt habozás nélkül meg is teszi. Amikor az ujjai csak a hátát érintették, már az is mennyei boldogságot okozott. Minden ujja egy-egy kicsinyke lángcsóva volt, nem égetett, csak

majdnem. Forró hullámok szaladtak végig Rita testén. Kicsit ügyetlenül, de nagy lelkesedéssel próbálta utánozni a férfit. Ő is meg-megérintette a hátát, a mellét. Aztán belecsókolt a nyakába… és ez indította el a „második hullámot”, amely aztán ismét elvezette őket a csúcsra. Most Rita került felülre, ült az izmos férfitesten. Mint rodeón a lovas, akit állata ledobni igyekszik… Ezt érezte, de persze azt is, hogy a férfi nem akar tőle megszabadulni, ellenkezőleg. Rita a testében érzete a férfit, és az éjszaka hirtelen kivilágosodott, mert ez nem az ő szobája, az ő lakása volt. Nem az ő ágyán feküdtek, hanem mindketten repültek valahová. Két hatalmas madárrá lettek, amelyek egy napsütötte völgy fölött keringenek. Nem látják a másikat, mégis tudják, hogy ott van, hiszen a társuk. A völgyben nincs semmi vad, a legszebb táj, amit Rita el tudott képzelni. Amit az agya eléje vetített. Kék hegyek a távolban, zöld mezők közelebb, sehol nincs nyoma embernek. Se házak, se utak, se kanyargó vasúti sínek, semmilyen jármű földön vagy levegőben. Távol, nagyon messze, mint a mesékben, talán felsejlik a tenger. Valószínűtlenül kékeszöld. Az ég pedig ragyog, mintha felhők sohasem jártak volna erre. Aztán az érzéseket elnyomja a test szava. A madarak és a táj a semmibe vesznek, de nem fáj a hiányuk, mert máris ott van a kéj, amely magasra, egyre magasabbra emeli őket. Már zihálnak, már kettétört szavakat kiáltanak, hogy aztán a végén kéjes hörgést hallasson a férfi és apró sikoltásokat a nő. A sikolyok végül egybefolynak, felerősödnek. Mit számít most, hogy talán nem elég vastagok a falak? Hogy mások is hallják, mi történik a VIDAL tulajdonosnőjével ezen az éjszakán? Aztán jött egy furcsa állapot. A lassan apadó kéj érzése, amit már az álmosság kerülgetett. A jóleső fáradtság mint súlyos, de édes méz ömlött szét az ágyékában. Erezte, hogy ott van a férfi,

nem is tudta volna nem érezni, hiszen testük több helyen összeért akkor is, amikor már kimerülten hevertek a hátukon egymás ellett. Mintha Marcel azt mondta volna: „istenem, mennyire szeretlek!” – vagy ezt Rita már csak álmodta? De az is lehet, hogy ő mondta ezeket a szavakat, csak később Marcel hangjára emlékezett? Vagy mindketten mondták? Már aludt is, egészen hajnalig. Amikor felébredt, nem is nagyon tudta, hol van? De aztán egy pillanat alatt elébe ugrottak az események. Az oldalán feküdt, és még nem látta a férfit, már tudta, érezte, hogy ott van. Odakünn nyári hajnal nyiladozott, a nap még nem kelt fel, de az égboltra már kitette a jeleit. Aranyfény gyűlt keleten, percről percre erősödött. A világosság belopózott ebbe a szobába is. Rita még fáradtan, kicsit álmosan mozdult. Óvatosan fordult meg, nehogy felébressze Marcelt. Hallotta, hogyan lélegzik egyenletesen. Alszik? De amikor közelről nézett a férfi arcába, annak hirtelen kipattantak a szemei. A gyönyörű kékségek az asszonyra villantak, és Marcel már nevetett. Örült, mint egy gyerek! – Becsaptalak, szívem. Pár perccel előtted ébredtem, eleinte én sem mertem mozdulni, nehogy felébresszelek. Olyan jóízűen aludtál. – Naná, egy ilyen éjszaka után – bújt hozzá Rita. Egy pillanatra gyermek lett hirtelen, aki a védelmező felnőtthöz menekül, bár éppen semmi veszély nem fenyegeti. Marcel két karja körbefogta őt, és ez nagyon, nagyon jó pillanat volt. Bújt a férfi melléhez, amelyből érezte a szíve verését. Megnyugtatta az az ütemes, tompa dobogás, és a férfi bőréből áradó illat. Amiben már benne volt az éjszaka, a kettejük éjszakájának illatorgiája is. – Jó veled, Rita Anders – súgta a férfi.

– Jó veled, Marcel Hagen – amint kimondta a férfi nevét, úgy érezte, hogy a múlt elröpült. Minden csak most, tegnap este vette kezdetét. Talán egy új élet..? Még voltak félelmei. Hiszen semmit sem tudott a férfi terveiről. Csak a reggeli közben nyílott erre alkalom. Sonkát sütött tojással, a nagyobbik serpenyőjét vetette be, de közben örömmel látta, hogy nincsen magára hagyatva. Marcel is kivette részét a reggeli készítéséből. Tejet töltött, joghurtokat vett ki a hűtőből, zöldhagymát szeletelt fel, vajat kent kenyérszeletre és sajtot is talált. Majd a tűzhely mellé készített két tányért, az asztalra kitette az előételeket, és a hűtőből kivett egy lekvárt is. Mire Rita elkészült a sonkás tojással, a reggeli többi kelléke is ott volt az asztalon. Amikor a tányérokon gőzölgött az étel, már ülhettek is asztalhoz. – Ügyes vagy! – dicsérte Rita a terítékre mutatva. Marcel mosolygott. Ilyenkor egészen megváltozott az arca, most gyerekes lett, kisfiús, de ez is jól állt neki. Legalábbis Rita így látta. – Tudod, a válásom óta nagyobbrészt egyedül voltam. – Csak azt ne mondd, hogy aszkéta remete módjára éldegéltél, és nőket csak messziről láttál, azokat is nagyon felöltözve – mosolygott Rita. – Hát persze, hogy nem. Akadtak kalandjaim, de valahogy egyik nő sem volt társ – a szót Marcel egészen különlegesen tette ki. Ritának nem lehettek kétségei, hogy miért. – Szexre mindig kapható valaki, de tudod, ez huszonévesen még elmegy, harmincötig már ritkul, mert már arra gondolsz, hogy nincs gyereked, és lassan közeledsz a negyvenhez, ami valóságos csapás… eshet egyeseknek. Az biztos, hogy az utóbbi években már nem a őt, hanem a társat keresem. Persze hiába. Rita most ösztöneinek engedelmeskedve, meglapult. Talán más, nála butább nők éppen ekkor vetették volna magukat

Marcel nyakába, jelezve, vagy inkább ki is mondva, hogy „de én jó társad lennék, drágám! Rita azonban Rita volt, nem akárki. Ő így nem viselkedett. Hallgatott és várta a folytatást. – Amennyire lehetett, hagytam, hogy a munka lefoglaljon. Hát képzelheted, mit kellett hajtani ahhoz, hogy eljussak ide. No meg valami visszavonzott a városba, ahogyan már említettem neked. Most meg ez már nagyon is konkrét vonzás lett. Rita nem tudta, most ez róla szól, vagy valami másról? Nem kérdezte. Marcel jóízűen falatozott, és Rita eddig ismeretlen érzéssel telt meg: ízlik neki az étele. Akkor is, ha az ilyen egyszerű, percek alatt összedobható valami volt. Még inkább csodálkozott – önmagán. A büszkeségén. Hát ilyen örömöt tud adni egy nőnek, ha a férfinak ízlik a főztje? Rita nem volt igazi szakácsnő, nem is nagyon volt rászorulva, hogy itthon főz - ezt-azt képes volt bármikor összeütni. Most arra gondolt: ha Marcel itt maradna, ha együtt élnének, akkor olykor, legalább hétvégeken főzhetne neki. Először maga is csodálkozott, hogy ennek már a lehetősége is nagy örömet okozott neki. – Ízlett? – kérdezte a végén. Marcel nem válaszolt rögtön, mert Ritát nézte. Az asszony egy frottír fürdőköpenyben ült, annak hófehérsége kiemelte kávébarna bőrét. Rámosolygott: – Az nem kifejezés. Nagyon jó veled, Rita. – Vajon ez helyettesítette a „Szeretlek!”-et? Rita nem tudhatta. Hát bólintott. Ez már majdnem úgy hangzott, mint egy vallomás. De a férfi képes volt ezt is fokozni: – Én nem csak az ágyra, a szexre gondoltam. „Itt az idő, itt a idő!” pulzált a nő agyában, és mozdulatlanná dermedt. De mielőtt a férfi folytathatta volna, furcsa hangjelzés hatolt a fülükbe. Az egyik az előszobából, a másik a hálóból szólt, de ugyanakkor.

– SMS érkezett – a férfi csak legyintett. Nem akarózott neki felállni. Rita azonban megszokta, hogy minden hívásra azonnal reagálni kell. Ő volt az, aki ha zenére fakadt a telefonja, azonnal félbeszakított minden egyebet, és sietett felvenni. Mert hát a vonal végén van valaki, aki valamit akar, és ha telefonál, nyilván azért teszi, mert sürgős neki az a dolog. Megkereste a hálóban a táskáját, abban van, mindig bekapcsolva, mert hátha történik valami a VIDAL-ban, és akkor szükség van rá. Ha netán éjszaka tűz üt ki, akkor ugyan Paulát riasztják, de az meg rögtön hívná őt, efelől Rita nem kételkedett. Szóval a készüléke mindig legyen bekapcsolva, ez nála alapelv. Amikor megtalálta és megnyitotta, hallotta, hogy a férfi is hátratolja a konyha kövezetén a székét, megy ő is a telefonjáért. Neki is az juthatott eszébe, ami neki: hogyan lehetséges, hogy egyazon másodpercben kaptak üzenetet, ők ketten? De amint megpillantotta a küldő nevét, már sejtette, mi történt. Marcel is akkor nyitotta ki a sajátját, és már kiáltotta is: – Jordan az! Biztosan ugyanazt az üzenetet küldte mindkettőnknek. Rita képernyőjén ez állt: Üdvözlöm. Új nyomra bukkantam Erlingben. Amint van fejlemény, értesítem. Rafael Jordan. Olyan volt ez, mint egy régimódi távirat, ami már Rita gyermekkorában megszűnt létezni mint intézmény. A férfi még alá is írta, holott egy SMS-nél ott van a feladó, enélkül is tudhatja a címzett, kitől jött. Az előszobában találkoztak, mindketten egyszerre olvasták hangosan, méghozzá kórusban. – De jó! Ha van új nyom, az azt jelenti, van remény is – így Marcel. Rita döbbenten állt – ő pontosan ugyanezt akarta mondani, a férfi csak egy pillanattal előzte meg. Magában örült ennek is, de persze az üzenetvolt most a lényeges, az igazán fontos. – Vajon mit talált?

– Emlékszel, legutóbb azt mondta, hogy Erlingben négy gyereket adtak el – az „adtak el” kifejezés már olyan egyszerűen, simán szaladt ki a száján, mintha az valami normális dolog lenne –, és a négy közül kettő fiú volt. – Az tehát hamis nyom – így Rita. Marcelnek kétsége támadt: – Rita, biztos, hogy lánycsecsemőt szültél? – Hát persze, nem vagyok vak, és még abban a fájdalmas állapotban is láttam, mit mutattak nekem. Én Alidának neveztem el, és az került a halotti bizonyítványba is, amit adtak. – Ez jó, mert Erlingben így csak két embert kell Jordannek felkutatnia. Álltak és nézték a másikat. Aztán egyszerre mozdultak, összeölelkeztek. Rita egy pillanatig nem volt biztos abban: most kik ölelkeznek? A gyermeküket kereső szülők, vagy az éjszakai pár, akik nemrégen még az ágymelegben bújtak össze? Arra nem is mert gondolni, hogy ez a két pár ugyanaz is lehet. – Beszélnünk kell – mondta Rita, és kibontakozott a férfi karjaiból. – Rólunk? – kérdezte Marcel, majd egyszerűen folytatta: – Arra talán nincs szükség… még nincs. Nagyon jó veled, és ha te is úgy gondolod, akkor mostantól… te meg én… – nem tudta, hogyan fejezze ki magát, hogyan is mondják ezt a mai fiatalok? „járunk?”. Rita értette így is. Még egyik kézzel fogták a másikat. Aztán a férfi határozott mozdulattal magához húzta őt, és megcsókolta. Rita ismét azt érezte, amit az este, meg éjjel: ez a csók egyszerre teszi őt rabszolgává, ugyanakkor ad neki szárnyalást. Felviszi irdatlan magasságokba, miközben azért érzi a talpán, hogy itt állnak a földön. Ez nem égi, hanem nagyon földi kapcsolat. Csak azt nem tudhatta még, mennyire erős.

Belefeledkeztek, nagyon erősen. A férfi úgy ölelte az asszonyt, mintha soha többé nem akarná elengedni. És lehet, tényleg így volt..? Rita is kapaszkodott belé, de nem olyan erősen. Ő még bizonytalan volt, és egy kicsit régimódi. A nő ne mutassa ki feltétlen ragaszkodását, mert akkor rosszabb lesz a helyzete a kapcsolatban. „A férfi csak teperjen, te meg olykor jutalmazd meg érte”, ezt a nagyi magyarázta el Ritának. De közben Rita azt is érezte, hogy a férfi már türelmetlen. A csók után Marcel ezt már nem is titkolta, elengedte a nőt nagyon finoman, még rámosolygott, és kijelentette: – Fél kilenckor van egy tárgyalásom az egyik bankban. Mivel én kérek tőlük hitelt, kínos lenne, ha elkésnék… Indulnom kell. – Hívjak egy taxit? – Légy szíves – a férfi máris befejezte az öltözködést. Rita a csók ízével a szájában kapta elő ismét a telefonját. A beszélgetésük félbe maradt, de valahogy nem is bánta – ahhoz több idő kell majd, és más körülmények. A férfi eltűnt a fürdőszobában, a taxis cég jelezte, hogy máris úton van az autó. Marcel előbukkant: – Ebédelünk együtt? Rita nagyot nézett, de a szíve körül némi melegség terjengett, amikor kimondta: – Rendben van, majd hívj, mikor és hová menjek. Nekem ma csöndesebb napom lesz, bent vagyok a VIDAL-ban. De most nem vágyom valami puccos helyre. Jó lesz valami egyszerű ebéd is. Marcel szemében hamiskás fény csillant, de nem szólt. Könnyű csókkal búcsúzott, és mire a taxis a ház elé kanyarodott – Rita az ablakból utána nézett – már az utcán volt. Nyilván rohan vissza a szállodába, borotválkozik és átöltözik, aztán irány a bank. Rita nem tudta, milyen ügyben, miért kell neki a hitel, de bízott benne, hogy majd megtudja.

Délben éppen eszébe jutott, hogy valamit enni kéne. Csodálkozott, hogy Marcel nem jelentkezik. De alighogy rágondolt, máris csöngött a telefonja: – Szia! – Szia. Mit intéztél a bankban? – Majd ebédnél elmondom. – Oké, messzire kell mennem? Mondd az étterem nevét, vagy a címét. – Szerintem nincs címe. Vagy csak annyi: VIDAL. – Tessék? Jól hallottam? – Jól hallottad. Itt várlak a földszinten, a grillsütőnél. Ez döbbenetes hír volt. Jellemző módon Ritának elsőre az jutott eszébe: mit fognak szólni az emberek, az itteni dolgozók? De már a következő gondolata az volt: nem baj, ha látják a főnökasszonyt, amint maga is úgy ebédel, mint közülük bárki más. Hiszen az eladók meg a raktárbeliek is, ha kettőkor lejár a műszakjuk, nemegyszer odagyűlnek, már a VIDAL-os köpenyek, zubbonyok nélkül, és ők is ott falatoznak, mielőtt hazaindulnának. „Akkor hát én is megtehetem”, vágta fel a fejét büszkén. Kimenőben csak úgy odavetette Paulának: – A grillnél ebédelek. Ebben benne volt az is: „Ha baj van, ott keressen”, de ezt már nem kellett hozzámondania. Nem kell előhívni a bajt azzal, hogy emlegetjük, ezt is a nagyi mondta neki egykoron. Szegény nagyi, ő is túl korán ment el, villant még az agyába, aztán máris ment a belső lépcsőn. Amikor Rita átvágott a zöldségesek és a papíráruk között, nagy nyüzsgés kezdődött. Kilépve az eladótérbe, éppen jött szembe egy huszonéves fiú, üres „békát” húzott maga után, és megilletődve üdvözölte Ritát. Marcel a grilles mellé kitett egyik kis asztalkánál ült, előtte tálca. Már „megterített” Ritának a másik oldalon. Üdítő, kés,

villa, szalvéta, műanyag poharak. Rita most nem tudta, hogyan viselkedjen. Odamenjen a férfihoz és hagyja, hogy az megcsókolja? Eszébe jutott Ditro a félhomályos szobában, aki ezt a jelenetet minden bizonnyal nemcsak felhozza a legnagyobb képernyőre, de akár filmre is veszi és elteszi későbbre… Marcel eléje jött, és már a tartásán látszott az, amit halkan mondott: – Tisztában vagyok azzal, hogy te itt nem viselkedhetsz úgy) ahogyan mindketten szeretnénk, hogy viselkedj… És ezért nekem is fékeznem kell magamat. – majd hangosan folytatta: – Üdv, Rita! Mit kérsz? Egyszerre volt vendéglátó, pincér, sőt a grillespult reklámozója is. Felsorolta Ritának, amit az asszony is jól láthatott: – Sült csirkecomb, csirkeszárny, amott egy kis nyúlhús, de van itt kacsa is, szépen átsült mellek, majdnem azt mondtam, cicik… és akad savanyúság meg némi köret is. Rita jól ismerte a grilles pult kínálatát. Rámosolygott a kövérkés férfira, aki a pultot vitte. Amaz nagyot nézett, hogy ez az idegen úr itt a főnökasszonyt látja vendégül, de persze óvakodott bármit is kommentálni. Végül is egészen jó kis ebéd kerekedett ki. Rita sült kacsacombot választott, köretnek vegyes salátát, és jóllakott. Marcel szemlátomást úgy érezte magát, mint a csínytevő gyerek, akinek sikerült a fortély, és most büszke. Rita halkan beszélt, nehogy meghallják. Közben persze látta, hogy az eladótérből ide-idepislantanak a pénztárosok, az árufeltöltők pedig, ha a közelükben haladtak el kis kocsijukkal, akkor lelassultak, hogy minél tovább élvezhessék a látványt. Az asszonyuk egy idegennel ebédel itt! És ezt láthatóan egyáltalán nem szégyelli!

– Mondhatom, Marcel, különös helyzetbe hoztál. Mindenki engem néz. Még sohasem fordult elő, hogy itt ebédeljek, ráadásul egy idegennel. – Akinek a kiléte és szerepe éppen olyan izgalmas lehet – mosolygott a férfi. Egyáltalán nem zavarta őt a helyzet. – Te kérted, hogy valami olcsó helyen ebédeljünk, csak semmi flanc, nem igaz? Nos, örömmel jelenthetem a talpnyalás szándéka nélkül, hogy a VIDAL grillezője olcsó is, az étel jóízű, a társaság pedig egyenesen mennyei. Ez bók volt, Rita pedig „vette az adást”, de aztán komolyra fordult a beszélgetés: – Mit teszünk, ha Jordan megtalálja Alidát? Abban a pillanatban megváltozott körülöttük minden. Mint éjszaka, a szerelmi mámorban, amikor a szex mindennél fontosabb lett – akkor eltűnt Rita körül a hálószoba, a ház, a város, talán még a Föld is. Csak ő és a férfi léteztek, együtt szárnyaltak többféle értelemben. Most is tünedezni kezdett az áruház, de nem veszett nyoma teljesen. Ez nem az a helyzet volt. Itt most minden szónak mérhetetlen súlya lett. Valahol mélyen Rita már annak is örült, hogy Marcel nem a maga dolgaival dicsekszik. Jókedve elárulta, hogy alighanem megkapta a hitelt a bankban, de neki most fontosabb volt Alida. Hát ő sem beszélt a VIDAL-ról vagy bármi másról. Az étel maradéka fölött pillantott a férfira: – Nem biztos, hogy azt most eldönthetjük. Ismernünk kell a körülményeket. – Ha, tegyük fel, Alida nyomorban él – kezdte a férfi. Feldobta a mondatok első felét, mint egy teniszmérkőzésen, és hagyta, hogy az asszony csapja le a „labdát”. – …Akkor természetesen segítünk neki. – Ha nagyon rossz társaságba keveredett… – Akkor mindent megteszünk, hogy abból kihúzzuk.

– Ha már ő is szült egy gyereket tizenhat évesen? – Ne ijesztgess. Nagymama lennék harminchét évesen? – Szóval, mit tennénk? – Mit tehetünk, ha szült egy gyereket? – Akkor mi vesszük magunkhoz az unokánkat – jelentette ki a férfi határozottan. Ritának volt egy olyan benyomása, hogy erre már gondolt, és számtalan verzióval megbarátkozott. Talán nem csupán most délelőtt. Hát fordult a kocka, most Rita dobálta a „labdákat”: – És ha kiderül, hogy szupergazdag a családja, abszolút jólétben nőtt fel, és egy elkényeztetett nyafka lett belőle? – Az is benne van a pakliban. Akkor meggondoljuk még azt is, hogy a közelébe menjünk. – Úgy gondolod, Marcel? És ha mindene megvan anyagilag, de lelkileg egy sivár környezetben él, és segítségre van szüksége? – Egyezzünk meg abban, hogy akármit is találunk, segítünk neki. – De csak, ha szüksége van a segítségre. – Ezt hogyan állapítjuk meg? – Csak lesz rá valami alkalom vagy módszer. Mindenesetre nagyon szeretném már látni. – Én is, de azért erősen tartok a dologtól. – Azt hiszed, nem mindegy, milyennek találjuk őt? – Hogy milyen ő, meg hogyan nőtt fel, meg hogy egyáltalán szüksége lehet ránk? – Mi van, ha nem kellünk neki? Senkire sincs szüksége, mert… – Mert húsz éve éli a maga életét? – Igen, azt hiszem… Ezért vagyok bizonytalan. – A lényeg az, hogy megtaláljuk. Utána dönthetünk.

Az ebéd végén Rita lopva körülnézett. Az egyik mozgatható kamera végig rájuk szegeződött, hát biztos lehetett benne: Ditro figyeli őket. Remélte, hogy azért olykor a többi monitorra is vet egy pillantást. Persze nem fog neki szólni. Nincs itt semmi látnivaló, gondolta, de azt is tudta: hadd lássák őt az „idegen úrral” ebédelni. Még valami új beszállítónak is gondolhatják. – Megkaptad a hitelt? – kérdezte Marcelt, és ezzel világossá vélt, hogy az Alida-témát egyelőre befejezték. – Naná! Mit gondolsz, miből álltam ezt a drága és pazar lakomát? – hunyorított a férfi, és a már üres, eldobható műanyag tányérokra mutatott. Ezen Rita is tudott már nevetni. Alidáról beszélgetni így elég nyomasztó volt. Zenélni kezdett Rita telefonja. Biztosan Paulának van valami gondja, gondolta, és elővette. De a képernyőn Jordan neve állt, azonnal füléhez emelte: – Üdvözlöm, Jordan. Mit talált? A név hallatán Marcel is megváltozott. Az öt másodperccel korábban még vidáman évődő, mosolygó férfi arcán megfeszült a bőr, még a mozgása is más lett. A tekintetét Ritára függesztette, és fülelt, ne veszítsen el egyetlen szót sem, legalább abból, ahogyan az asszony reagál a hírekre. – Jó napot, asszonyom. Lehet, hogy megtaláltam a lányukat? Erling egyik külvárosában vagyok. – Azonnal odamegyünk! – Értesítem Hagen urat is… – Nem kell, itt van, együtt ebédelünk éppen. De mondja el neki a részleteket, közben én készülődöm – átadta a telefonját Marcelnak, közben mondta: – Felszaladok a táskámért, és indulunk, a kocsim a hátsó udvaron áll, ott várj meg! – és sietett. Az eladótérben még kicsit fékezte a lendületét, de a raktári lépcsőn már szinte futott fel.

Paula csak annyit látott, hogy a főnökasszony beviharzik, felragadja a táskát, és már jön is ki. – Paula, fontos hírt kaptam, el kell mennem, valószínűleg ma már nem is jövök vissza. Holnap reggel találkozunk, viszlát! – és elviharzott. Paula még állt a küszöbön, utána nézett, és a fejét csóválta. „Egy férfi vette el az eszét, naná, hogy egy férfi!”, gondolta. Mert hát már hozzá is eljutott a hír, hogy Rita egy idegen, de szerfölött jóképű pasassal ebédel a grillnél. Egyszerre két szokatlan dolgot művelt, ez nyugtalanságot keltett a titkárnőben. Ráadásul ahogyan az eladók olykor közelebb mentek az ebédelő párhoz, úgy terjedtek az áruházban a mind részletesebb hírek, és persze telefonon feljutottak Paulához is: „A pasasnak nagyon jó ruhája van, remek szabás, az ugyan nem konfekció ám!” „Gyönyörű kék szeme van.” „Jóképű, szívdöglesztő, hát ezzel én is szívesen ebédelnék, és nemcsak ebédelnék.” – ezt persze az egyik pénztárosnő jelezte a többieknek, aki pár percre kiment a mosdóba, és hogy, hogy nem, de bár útja nem arra vezetett, a főnökasszony asztala mellett jött vissza. Paula csak azt sajnálta, hogy nem látta személyesen azt a férfit. De tudta, ami késik, nem múlik, ha délután beugrik Ditróhoz, az levetíti neki akár az egész ebédet. Némafilm lesz, de a titkárnő tudta: ha látja a nő és a férfi testbeszédét, már mindent tudni fog arról, hogy ezt a két embert mi kapcsolja egymáshoz… Különös érzés fogta el Ritát. Már elhagyták a várost, zöld mezők és erdők között robogtak. Egy gyorsforgalmi út kötötte össze a két várost, nem igazi autópálya, de majdnem olyan. Miközben vezetett, minden idegszálával érezte maga mellett a férfit. Azt az embert, akire húsz évig olyan haraggal, sőt megvetéssel gondolt. Most

minden megváltozni látszott. Tegnap éjjel nagyon egymásra találtak, és Ritában azóta omladoztak a falak. De még nem mindegyik omlott le. Az egész olyan volt, mint egy film, amelyben önmagát is egy szereplőnek tudta, de kívülről látta. Különös kettősség uralta el, egyfajta szelíd skizofrénia. Benne volt a „filmben”, az eseményekben, ebben a fizikai valóságban, amit maga körül érzett. Vezette a gyorsan robogó autót, érezte a hátán az ülést, a két karja egy valódi kormányt markolt, ez nem film volt. Mégis, ami történt vele az utóbbi napokban, teljesen valószerűtlennek tetszett. Hogy éppen Marcellel jön össze, azt egy másik, még hihetetlenebb eseménynek köszönhette: kiderült, hogy Alida él! Ez volt az első, ami megingatta Rita addig nyugodtnak tűnő világát. Az az esemény húzta maga után a többit, jött Marcel, és történt közöttük, ami történt. Közben bejött egy másik szál, amit Rafael Jordannek hívtak, aki szintén tette, teszi a magáét. A szálak hol összefonódnak, hol szétválnak… és most itt vannak ők, akik előző nap szeretők lettek, most együtt robognak egy idegen város felé, hogy találkozzanak… Alidával? Útközben nem sok szót váltottak. Talán Marcelnek is ugyanolyan gondolatai támadtak, mint nekem? – tette fel magában a kérdést a nő. Nem csodálkozott volna, ha így van. Most kezdte megszokni, hogy érdekes módon Marcel sokszor tudja, mire gondol, és néha úgy tűnt Ritának, ő is tudja, merre járnak a férfi gondolatai. Ez már a szerelem? – tette fel a kérdést, amire azonban nem kaphatott választ. Még nem. Hála a jó útnak, másfél óra múlva Erlingbe értek. Marcel felhívta Jordant, kapott tőle egy címet, beállította a GPS-esen, és az, ha némi döccenőkkel is, de a célba vezette őket. Az északi külváros egy kis terén várt rájuk Jordan, a kocsija mellett állt.

Hatalmas termete mellett mindenki más eltörpült. Marcel arra gondolt: ha a krimiben látott módon akar ez az ember követni valakit észrevétlenül egy városi utcán, hát az aligha fog neki sikerülni. Majdnem olyan benyomást keltett Jordan, mint egy óriás a törpék között. De mint mindig, most is szívélyesen mosolygott, és amikor Marcel beletette kezét a magánnyomozó lapáttenyerébe, attól tartott, amaz péppé nyomja össze. De Jordan óvatos volt, nem bántotta Marcel kezét. Rita már a kocsiból kiszállva szinte kiáltotta: – Tényleg megtalálta? – Nem vagyok benne biztos, merthogy nem is lehetek biztos – felelte a férfi megfontoltan. Egy jó fejjel volt magasabb az asszonynál. – És még az sem biztos, hogy ha önök meglátják, akkor tudni fogják az igazat. Húsz év alatt sokat változik egy ember. – Annyival is nehezebb dolgunk van, merthogy valójában sohasem láttuk őt – tette hozzá Marcel. Egy pillanatra összeakadt a tekintetük Ritával, és mindketten emlékeztek a szemrehányó mondatra: „Nem is jöttél be a kórházba!” Vagyis Marcel még csecsemőként sem látta Alidát. – Hol van? – Rita szája hirtelen kiszáradt. Jordan a nő szemébe nézett: – Ott, abban a házban. A fehér, hosszúkás épületben. Ami nem más, mint egy külvárosi színház. – Színház? – Színház? Egyszerre kérdezték, sőt, még a hangsúlyuk is egyforma volt, arcukon a csodálkozás kifejezésével – Jordan látta ezt, de persze nem kommentálta. Inkább elmagyarázta: – Az ifjú hölgy idejár próbálni hetente kétszer. Különben pedig Beata Bitter a neve, és az iratai szerint Erlingben született kilencvenhét novemberében. Ami persze nem igaz, mert

összevetettem az akkor egyetlen itteni kórház szülészetének adataival, sőt betekinthettem az elektronikus anyakönyvi kivonatba is… nem itt született. Az a helyi gyermekkereskedő két lányt adott el. Mint már elmondtam önöknek. Beata Bitter az egyik, a másik kilétét még nem sikerült kinyomoznom. – Vagyis talán ő az – jelentette ki Marcel elgondolkozva. Jordan tekintete hol egyikükre, hol a másika vetült, aztán hirtelen intett: – Menjünk be, nézzük meg a hölgyet. Ez eddig eszükbe sem jutott, vagy nem merték javasolni? Most, hogy a nyomozó olyan egyszerűen elindult az épület felé, gyorsan követték. – Nézzük meg közelről. – Ha hasonlít rám… – reménykedett Rita. Marcel kesernyés humorral szólt: – Remélem, az ő érdekében, hogy nem rám hasonlít. Jordan csak a bejáratnál torpant meg: – Ha bárki kérdezi, kik vagyunk és miért jöttünk: hallottunk az amatőr színészekről, pár percig szeretnénk látni, hallani őket. Rita nem hitte, hogy Jordantól bárki is merne kérdezni, olyan nagy volt, szinte fenyegető. Ő nyomult be elsőnek. Egy folyosóról nyíló, keskenyebb ajtókat láttak, meg egy szélesebbet, onnan hallatszottak a hangok. Valakik kiáltva beszéltek. A folyosón az ajtókra cédulákat tűztek, rajtuk kézzel írt feliratok: „Férfi öltöző”, „Női öltöző” Kellékraktár” – Az lesz a színpad – és a három jövevény ment a szélesebb ajtóhoz. Közben elsietett mellettük egy fiatal nő, és bement az öltözőbe. Jordan megtorpant az ajtó előtt, közelebb intette megbízóit és suttogva közölte: – Az ifjú hölgyről nincsen fotóm, majd kérdezősködöm.

Amint bepillantottak, a kis színpadon négyen álltak. Egy szakállas fiatalember lehetett a rendező, a nézőtér első sorában ült, és onnan utasítgatta a szereplőket: – Marina, ne vágj olyan siralmas arcot! Norbert, te meg beszélj hangosabban, de ne kiabálj, a nézők nem siketek! Mozogjatok úgy, mintha élnétek! Nem vagytok robotok, legyetek természetesek! Ritát az ösztöne elvitte az ajtótól. A folyosón ment. Az a lány, aki az imént elszaladt mellette… Talán ő volt Beata? Nem is tudta miért, de ebben hitt. Lassan lépkedett, és a női öltöző elé érve bepillantott a résnyire nyitva hagyott ajtón. A hosszú fekete hajút lány nem csukta be, mert csak fésülködni szaladt be, mindjárt az első asztalnál, a tükör előtt állt, nagy mozdulatokkal fésülte szép haját egy fehér hajkefével. A rendező nagyot kiáltott: Mentit, hol vagy? Te jössz! A lány ledobta a kefét, és máris sietett ki az öltözőből. Elment Rita mellett, a két tekintet egy nagyon rövid pillanatra találkozott, aztán a két ember máris távolodott egymástól. Szóval ez lehet Beata Bitter, aki talán… Alida? Rita szeme villámsebesen regisztrálta a látványt. Beata nem csinos, kicsit molett, talán helyes az arca, bár nem biztos, hogy erről a férfiak is így vélekednek. Kicsit fiatalabbnak tűnik a koránál, olyan, mintha tizennyolc lenne… A legfeltűnőbb a fekete haja volt. Rita megvárta, míg a lány beront a széles ajtón, és elkiáltja magát: – Itt vagyok! Csak fésülködtem… – A lényeg, hogy itt vagy. Mindjárt te jössz. Marina, ismételd onnan, hogy „azt hittem, ma már el sem jössz”, rendben? Halljam! Rita még egyszer elnézett a színpad felé. Aztán az ötlet villámsebesen jött, már ment is az öltözőbe. Remélte, senki sem látja meg, és nem nézik besurranó tolvajnak. Megragadta a fehér kefét – úgy volt, ahogyan sejtette: akadt benne bár hosszú

fekete hajszál. Az egyiket kiszedte, a mutatóujjára csavarta, és már ott sem volt. A két férfi még az ajtóban állt. Látták, ahogyan Beata is felmegy a színpadra. Az egyik lány már mondta is: „Azt hittem, már nem jössz el”, mire a rendező, akár egy sebzett állat, felkiáltott: – Nem ez a szöveged! Azt kell mondanod. „Azt hittem, ma már el sem jössz”, olyan nehéz ezt megjegyezni? A két férfi suttogva beszélgetett, amikor Rita elkapta mindkettőjük karját, és vonszolta őket kifelé: – Menjünk! Megvan, amiért jöttünk! Jordan szeme elkerekedett: – Hát hogyan lenne meg? Nem csináltunk semmit, hogy azonosítsük a lányt, vagy hogy… Rita felmutatta az ujját: – Itt a lehetséges bizonyíték. Jordan közelről nézte az ujját, aztán elismerően mormolta: – Ön nagyon ügyes, asszonyom. Az adott pillanatban ez még nekem sem jutott eszembe. Marcel mit sem értett, csak Rita ujját látta távolabbról, de a hajszálat nem. Jordannal az élen elhagyták a házat, mentek át a téren a parkoló kocsikhoz. A nyomozó egy kicsiny, átlátszó zacskót vett elő kocsija csomagtartójából, és elkérte a hajszálat. Akkor már Marcel is felfogta, mi történik: – DNS-t fogunk összehasonlítani? – Természetesen. Az enyémet és Beátáét – Rita nagyon határozott volt. Jordan egy másik zacskót tartott eléje. Rita kitépett egy szálat a saját hajából. Marcel a fejét csóválta: – Amikor az a lány elment mellettem a folyosón, semmit sem éreztem. Én sem – jelentette ki Rita. – De az nem jelent semmit. Nem hiszem, hogy az emberi lélek ilyenkor radarként működne.

Nem vagyunk állatok, „akik” életük végéig emlékeznek a közös alom illatára, a testvéreik szagára, és bármikor felismerik egymást. – Ez oly szép és költői hasonlat volt… – Marcel próbálta elviccelni a dolgot, de nem sikerült. Mert ő is az esemény hatása alatt volt még. Elnézett vissza a házra, és akkor vette észre, hogy Rita is ugyanúgy áll. Ő is arra néz. Jordan egy pillanatig várt. Volt annyira empatikus, hogy tudja, mire gondolhat az a két ember. Vajon Beata az ő lányuk..? Húsz év után ott ment el mellettük, a szemébe nézhettek. A nyomozó toporgott egy pillanatig, aztán végre sikerült magára vonni a megbízók figyelmét. – Anders asszony, Hagen úr, holnap elviszem a hajszálakat egy ezzel foglalkozó laborba. Volt már ilyen ügyem, tudom, mit kell tennem, bár egy összehasonlító DNS-vizsgálat nem olcsó, különösen akkor, ha gyorsított eljárást kérünk… Rita értette. Pénzt vett elő: – Itt van ötszáz euró. Mindenképpen szükség van erre, ha tisztán akarunk látni. – Két nap múlva tudni fogom az eredményt, és azonnal hívom önöket. A teszt eredményét pedig majd csatolom a számlámhoz, ha… ha végeztünk. Marcel arra gondolt: nem lehet tudni, mikor mondhatják majd el: „végeztünk”? Ha a DNS-teszt negatív lesz, azaz Beata nem azonos Alidával? Akkor persze továbbállnak majd, Jordan nyomoz és keres ismét, ők pedig tovább élnek majd ugyanebben a végtelennek tetsző bizonytalanságban. De ha kiderül, hogy Beata a lányuk… Akkor nem is tudták, mit tegyenek. Ma délben próbálták ezt megbeszélni, de közbejött a nyomozó értesítése. Mindent eldobtak, és siettek Erlingbe – de most már nem voltak benne biztosak, hogy érdemes volt-e?

Alkonyodott, amikor kirobogtak a gyorsútra. Marcel hallgatagon ült, látszott, hogy a gondolatok valósággal hajszolják egymást a fejében. Már félúton jártak, amikor végre megszólalt: – Ez a Beata valahonnan jött. – Ezt hogyan érted? Mindnyájan jövünk valahonnan… – Nem, most nem erre gondoltam. Viszonylag rendesen volt ötözve. Ha amatőr színjátszó, sejthetően nem beszédhibás, kellően intelligens is. Ma reggel egy otthonból indult el, érted? – Értem. Onnan jött, ahol van egy vagy két szülője, talán testvérei is. – Akikről nem is sejti, hogy valójában nem a testvérei. Még csak nem is féltestvérei. – Attól még lehet, hogy boldog családban él. – Hát nem is látszott zaklatottnak – Marcel oldalról nézte kedvesét. Rita mozdulatlanul ült, vezetett, látszott, hogy elsősorban az útra összpontosít. De érezte a férfi tekintetét, nem nézett rá vissza, ám az a kicsi, éppen születő mosoly a szája sarkában jelezte: tudja, mi történik. A férfi folytatta: - Ami azt illeti, te sem látszol zaklatottnak. Vagyis nem törtek rád az ellenállhatatlan anyai érzések a lány láttán. – Elismerem Rita gondosan válogatta meg a szavakat, közben előzött egy kamiont, a szeme gyakran pillantott a középső tükörbe is, majd amikor az, autó mái ismét a külső sávban robogott: – Nem éreztem semmit. Most visszagondolva, azt hiszem, csak bebeszéltem magomnak, mert folyton az járt az eszemben: mi van, ha tényleg ő az, én lányom..? Furcsa érzések kavarogtak bennem, de ezek közül egyet sem nevezhetnék bizonyosságnak. – Nekem inkább idegennek tűnt ez a Beata – Marcel a fejét csóválta. – Persze, tudom jól, hogy az úgynevezett „apai ösztön”, már ha egyáltalán létezik, össze sem hasonlítható a

nagyon is valós és működő „anyai ösztönnel”. A nők és gyermekeik között van egy biológiai kapocs, amit, úgy tudom, még nem igazán kutatott a tudomány, de kétségtelenül létezik. Az apák esetében ez nem működik. – Talán azért, mert az anya mindig biztos, az apa meg majdnem mindig bizonytalan – aztán felfogta, hogy ez a mondat itt, most, kettejük között félreérthető, hát Marcelre mosolygott: – Nyugi, Alidának csak te lehetsz az apja. Ha emlékszel bizonyos részletekre, akkor tudhatod. – Emlékszem bizonyos részletekre – bólogatott a férfi, de közben nem nézett az asszonyra. – Szűz voltál, és én is. Nekem még legalább egy évig nem volt dolgom semmilyen nővel. Alida az én lányom is. Csak megtaláljuk őt! Ez a sóhaj felért egy imával, hatalmas kívánság volt. Rita most szívesen kihasználta volna az alkalmat, hogy a beszélgetést ismét visszaterelje a „mit teszünk, ha megtaláljuk Alidát?”- kérdésre. De akkor már közeledtek a városhoz, az utak többször elágaztak, hát inkább arra figyelt, hogy betaláljon a belvárosba. Marcel éppen jókor kérdezte: – Nálad vagy nálam? – Ezt hogyan érted? – Úgy, hogy szeretni akarlak ma éjjel. Éppen olyan erősen, mint tegnap – mondta ki a férfi. Rita valami olyasmit érzett, amit még sohasem. Ha megismételhetnék a tegnapi éjszakát… De legfőképpen azért örült, mert lám, Marcel maga hozakodott elő ezzel! Szinte természetesnek tartja, miközben – kihallani a hangjából – nagyon vágyódik annak az éjszakának a megismétlésére. „Szeret-e engem, és én szeretem-e őt?” – tolult fel a kérdés az asszonyban. Nem tudta rá a választ. De az érzékeit máris megbizsergette a lehetőség. Dolgoztak testében az ösztönök.

– Azt már tudod, hogy én hol lakom. De én nem tudom, te hol laksz. – Szállodában. Tudod, hol van a Hotel Maddalena? – Tudom, a Belvárosban, nem messze a folyótól, a Városi Park szélén. Az utca neve nem jut eszembe, de bármikor odatalálok. – Ma este is? Ez egyértelmű volt. A férfi feszülten várta a választ. És Rita számára nagyon kellemes volt érezni ezt a feszültséget. „Akar engem, nagyon akar. Remélem, nem csak az ágyban”. Úgy tett, mintha még habozna, pedig a válasz már benne lüktetett a zsigereiben is. „Igen, igen..!” – Hát… éppenséggel… bár tudod, egy szállodába vinni Anders asszonyt, ebben a városban, ahol annyian ismernek… – Ez nem csak egy egyszerű szálloda, és a mi ottlétünk azért sokkal több lesz annál – ígérte kicsit ünnepélyesen. Most visszakért kópés természete, és mosolygott. Szeme körül a nevetőráncokkal nagyon jól nézett ki. Ritának elég volt rápillantania, hogy érezze, mennyire dobog a szíve, és mennyire hajtja őt a vágy. – Merthogy előbb megvacsorázunk! Mosolyogtak, de mindketten inkább az éjszakára gondoltak. Vagyis arra, ami majd a vacsora után következik. Rita okult az esetből. Kitette Marcelt a park szélén, és hazahajtott. Kis táskájába betett egy másik ruhát. Ha holnap reggel a szállodából megy a VIDAL-ba, nehogy Paula ugyanabban a ruhában lássa őt, no, és persze kellett fehérnemű, fogkefe… Csak csodálkozott önmagán. Nincs egy hete, hogy azon morfondírozott, kéne neki egy férfi, és az egész életén változtatni kellene… És lám, mi történt? Megtudta, hogy él a lánya, felbukkant annak apja, már-már egy pár lettek, ha mondhatja ezt így… Végre volt szex is az életében, mégpedig

nagyon fölséges, mindennél jobb. Olyan, amiről azelőtt még azt sem sejtette, hogy ilyen is létezik ezen a világon. Szóval nagyot fordult az élete. Csak egytől tartott: hogy mindez véget ér egy napon, éppen olyan gyorsan, mint ahogyan elkezdődött. Alidát nem találják meg, mert például a szüleivel kivándorolt Ausztráliába – vagyis azokkal az emberekkel, akiket a szüleinek hisz. Vagy tudja, hogy adoptálták? Marcel meg egyszer csak fogja magát, és visszamegy Németországba, vagy ki tudja, hová. Hiszen szállodában lakik, ami Rita számára az ideiglenesség szinonimája, sőt, erős jelképe. Aki hotelban száll meg, az nem annak a városnak a lakója, és nyilván nem fog ott lakni sokáig, hanem továbbáll… Egy másik énje is megszólalt, talán eddig a létezéséről sem tudott, de ott volt már benne: „Ha így is van, hát jól használd ki az alkalmakat, amennyi csak adódik! Mert ha megtalálják Alidát, vagy nyoma sem lesz, Marcel elmegy, és te ismét egyedül maradsz!” Még az is eszébe jutott, hogy akkor keres magának egy másik férfit, valakit, aki itt lakik… Gondolatban végigpergetett vagy ötven ismerőst, olyanokat is, akiket csak látásból ismert. Tízből hét nős, sőt, némelyik már másodszor az, ebben a korcsoportban. Nős férfi szóba sem jöhetett: Rita Anders ebben a városban nem engedhet meg magának semmilyen botrányt. A többiek vagy túl fiatalok, vagy öregek hozzá képest. Mégis, amikor hét óra után kocsijával befordult a városi park mellé, már egy másik énje diadalmaskodott: „Most ne gondolj másra, csak arra, hogy Marcel itt van, és ez az éjszaka a tiétek lesz. Alida születése és az a tény, hogy talán ma is él, örökre összeköt benneteket, történjen bármi is.” Belátta, hogy most ennek lehet és kell örülnie. Behajtott a szálloda szerény méretű parkolójába. Álltak ott már kocsik, és az udvarra nyíló,

nagy üvegablakokon át meglátta a vendégeket. Majdnem minden asztalnál ültek, szemlátomást jó volt a hangulat. A fali hangszórók kellemes, halk zenét sugároztak. Lezárta a kocsit, és ment a bejárat felé. Egy fiatal fiú állt ott egyenruhában, szállodai boy lehetett, akit az étterem nyitva tartása idején afféle portásnak rendelhettek ide. Jó estét, kisasszony! – így a fiú széles mosollyal. Rita visszaköszönt, közben apró mosoly bujkált a szája szegletében. Ismert marketingfogás, hogy behízelegjük magunkat a vevő vagy vendég vagy ügyfél kegyeibe, hát a már-már negyvenes nőt is kisasszonynak szólítjuk, hadd derüljön jobb kedvre.., A hallban megpillantotta Marcelt. A férfi elmélyülten beszélgetett a recepcióssal. Ritának volt most pár másodperce, hogy lassan lépegetve közelítsen, és közben szemügyre vegye a férfit. Görcsösen próbálta őt egy idegen szemével látni, ami persze nem sikerülhetett, hiszen számára már nem volt idegen. Megint megütközött azon, mennyire megváltozott. Tizenhét évesen nagyon más volt, mint mindenki. De amivé lett, az Ritát most egy természeti folyamatra emlékeztette: hogyan lesz a rút hernyóból szép pillangó. „Ha én is ennyivel jobban néznék ki, mint ő a kamaszkori külleméhez képest, akkor már nyertem volna több világszépe-versenyt Marcel valamiről nagyon komolyan beszélgetett a recepciósai, de ezt halkan tették, és így Rita egyetlen szót sem hallott. Elsőnek a recepciós vette észre Ritát, és ahogyan a nőre nézett Marcel válla fölött, az egyértelművé tette a helyzetet a férfi számra is. Megfordult, és akkor jött el az a pillanat, amire Rita tudat alatt is nagyon várt: Marcel hogyan fog reagálni, ha őt megpillantja? Hát most megláthatta. Olyan öröm terjedt szét az arcán, amihez foghatót ritkán látni. Az egész ember hirtelen ragyogni látszott. Még a mozdulatai, a léptei is megváltoztak. Akaratlan volt mindez,

Rita nagyon is érezte, hogy Marcel nem játszik semmilyen szerepet. A szerelmes férfit látta maga előtt, aki nem ügyel a világra, már nem törődik mással, mert amint meglátta az asszonyát, minden megváltozott benne és körülötte. Mindez egyetlen pillanat alatt ragadt ál Ritám is. Mentek egymás felé, a recepciós diszkréten elfordult, és csókjuk ugyan rövid volt, mégis szenvedélyes. Rita a hálában érezte az Üvegajtón keresztül hatoló pillantást – a boy figyelte a jelenetet, nem lévén más dolga, éppen nem jött vendég, aki előtt kitárhatta volna az ajtót. Marcel megragadta a kezét. – Szia, édes. Gyere, vár az asztalunk – és máris az étteremben voltak. Ott ugyan Marcel elengedte Rita kezét, előtte ment, hogy mutassa az utat. „Jó öltönye van, és formás a feneke is!” – Rita ennyire volt most nő, ezt a megjegyzést önmagának szánta, és semmiért nem hagyta volna ki. Marcel erről nem tudva ment előtte. Az egyik sarokban volt egy asztal, szépen megterítve. Miközben Marcel kihúzta a széket, majd a nő alá tolta, Rita körbepillantott. Nem öltözött ki túlságosan, mégis sokan nézték őt. És nem csak azért, mert többen ismerhették, tudhatták róla, kicsoda, talán két egymáshoz hajoló fej között el is hangzott a VIDAL szó, vagy az Anders… Most csak egyszerű nyári ruha volt rajta, szandál, és egyetlen vékony aranylánc a nyakán. A frizuráját sem csináltatta meg, maga fésülködött az este. Ami közben persze eszébe jutott Beata-Alida hajszála is. Kicsit furcsállta, hogy Beatának olyan hosszú és fekete haja van. Az ő családjában nem volt senkinek ilyen haja. Marcel leült vele szemben. Rita az asztal sarkára tette kis táskáját, a férfi szemébe nézett: – A te családodban volt valakinek olyan fekete haja? – nem kellett mondania, kire gondol. Marcel a fejét rázta:

– Nem tudok róla. De kérlek, ma este ne beszéljünk… arról az ügyről. Legyen ez egy szép este és még szebb éjszaka, amikor nem a problémák a főszereplők, hanem mi ketten. Ez szép mondat és szívhez szóló javaslat volt, Ritát azonnal meggyőzte. Már a vacsora elején észrevette, hogy a személyzet megkülönböztetett tisztelettel nyüzsög körülöttük. A többi asztalon csak művirág volt, az övékre került egy váza, benne fehér rózsákkal. Ezekből szinte kábító illat áradt. Az italos, az ételes, sőt a főpincér is odajött és megkérdezte, nem kívánnake valamit? Marcel udvariasan válaszolgatott. De Rita nem állhatta meg: – Ezek itt olajsejknek néznek téged? Vagy álruhás királyfinak? – Dehogy, csak tudják, hogy kollégák vagyunk, ennyi az egész - legyintett a férfi elhessegetően a témát. Rita nem is erősködött tovább De azért megjegyezte, hogy bár mások is kaptak egy kis figyelmet a személyzettől, mégis az ő asztaluknál volt a legnagyobb a „személyzeti forgalom”. Amikor pedig a vacsora vége felé maga a séf is kijött a konyhából és a terembe lépve legelőször az ő asztalukhoz ment, pedig ők voltak onnan a legtávolabbra, már szólni sem tudott. – Jó estét, hölgyem, uram – a kövérkés férfi majdhogynem meghajolt az asztaluk mellett. – Minden étellel meg vannak elégedve? – Tökéletesen - és Rita arcán látszott, hogy tényleg így gondolja. A séf' ekkor Marcelre pillantott. Nyilván kíváncsi volt az ő véleményére is. Marcel rámosolygott, kicsit cinkosan, de dicsérően: Remek volt minden! Merci bien, Monsieur André. A séf biccentett, még egy pillantást vetett a vendégekre, aztán lent a többi asztalhoz. – Ilyen jóban vagytok már? „Monsieur André”-nak nevezed? Hány hete laksz már itt?

Marcel elmosolygott, és egyik kezét a szívére szorította, a másikat esküre emelte: – Tényleg csak a napokban érkeztem. De tudod, a mi szakmánkban ez már csak így van. Dolgozik itt olyan kolléga, aki Düsseldorfban volt gyakorlaton pár hétig, pont ott, ahol én. Ez rögtön elmondta a többieknek, hogy én is brancsbeli vagyok, azóta kedvelnek. Rita a férfi szemébe nézett. „Naná, hogy kedvelnek, hiszen én is kedvellek”, mondta a szeme, és a férfi így is értette. …Félóra múlva felállak az asztaltól. Most nem jött oda senki, a főpincér is csak távolról nézte távozásukat. Rita kifelé menet odasúgta: – Szólj, ha megindul az üldözés, lekapom a szandálomat és futás át a parkolón, a parkba! Marcel nevetett: – Arra gondolsz, hogy nem fizettünk? Elfelejted, hogy itt lakom, ismernek. Hozzáírják a számlámhoz. Marcel nem kérte el a kulcsát a recepcióban, ahonnan az egyenzakós férfi – mellére a HM betűket hímezték, Rita tudta, hogy ez a Hotel Maddalenát jelenti – utánuk nézett, és mosolygott. „Úgy tesz, mint aki nászutas párt lát, azokra néznek ilyen megértően és jóindulattal” A lifttel a legfelső emeletre mentek, ami a Maddalena viszonylatában csak a negyediket jelentette. Ahogy kiléptek, egy tábla mutatta, hogy a vendégek szobái jobbra vannak, a 401 -tői 415-ig. Ám a férfi balra irányította Ritát. – Itt nincsenek vendégszobák! – nézett nagyot az asszony. Különféle RAKTÁR feliratú ajtók előtt haladtak el. – Itt nem lakik senki! – Annál jobb, legalább nem fogják hallani kéjes üvöltésünket – vágta rá Marcel, és Rita nem tudta, hogy ezt most komolyan gondolja, vagy csak tréfál? Nála nem lehetett

tudni. Ám egyszer csak megtorpantak egy ajtó előtt, aminek a tábláján is számjegy volt, ámde az egy… nulla. – Minden szállodában van egy „nullás” szoba, csak erről nem beszélnek a kívülállóknak. Vagy a tulajdonos tartja fenn arra az esetre, ha maga is beköszönne, mint vendég, vagy kiadják nagyon-nagyon protekciós és rangos kollégáknak. Most ez utóbbi eset forog fenn – benyitott, felkapcsolta a fényeket, majd miután Rita belépett, máris ráfordította a zárat. Rita rögtön látta, hogy ez nem egy normális szállodai szoba. Itt semmi sem volt „egyen”, nem olyan, mint a többi ötven szobában. Falikaros lámpák a falakon, egy szemlátomást eredeti festmény a szokásos reprók helyett. Vastag szőnyeg középen, és az egyik sarokban egy íróasztal kényelmes karosszékkel. Nagyképernyős fali lapos tévé, számítógép és nyomtató. No meg az ágy, ami kétszemélyes volt, és egyedi darab, szép éjjeliszekrényekkel kétoldalt és nagyon jó olvasólámpákkal. Ritát régen ezek hiánya bosszantotta leginkább, bárhol is járt Európában. Még nem látta a csatlakozó fürdőszobát, de sejtette, hogy az is valóságos luxus-gyűjtemény a normális fürdőszobákhoz képest. – Hej, ha minden vendég ilyenben lakhatna! – sóhajtotta hangosan, nem minden célzatosság nélkül. A mondatot a hotelipar jelenlévő jeles képviselőjének is szánta, de alig volt ideje befejezni. Mert Marcel már nem figyelt rá. Ott állt mellette, és Ritának annyi ideje sem volt, hogy kezéből letegye kis táskáját, a férfi máris ölelte erősen. Szája Rita száját kereste. Megtalálta. A csókban benne volt a közelgő éjszaka teljes előrejelzése. Mint egy nyitány az opera kezdetén. Álltak a szoba közepén, a testük felöltözve is összefonódott, és a csók teljesen magukba szippantotta mindkettőjüket. Rita úgy érezte, ha ez tovább tartana, nagyon jó lenne – tarthatna éppenséggel akármeddig.

Érezte a férfi vágyódását, és nem tagadhatta le a saját vágyát sem. Mindketten nagyon akarták a másikat, és ez egy pillanatra sem volt kétséges Ritának, Marcelnek. …Aztán már nem kellett fékezniük magukat. A pazar fürdőszoba nyirkosan meleg falai közé ölelte őket. Zubogott rájuk a víz, meztelen bőrüket millió kis csepp bombázta, ők pedig hosszan álltak ölelkezve a zuhany alatt. Rita háttal állt férfiinak, aki a nő két karja alatt előrenyúlva, mint egy élő melltartó, tartotta Rita kebleit. De nedves ujjai a finom bőrön egy pillanatig sem maradtak nyugton, izegtek-mozogtak, és miközben az asszony fejére simuló hajjal állt, csukott szemmel élvezte a dolgot. Közben hátul érezte, hogy életre kel még valami, a vágy megtestesítője, amely egyre erősebben nyomult hozzá… Amikor pedig megfordult, nagyon bátran nyúlt le egyik kezével, hogy maga is meggyőződhessen a vágy mértékéről. AZ jól jelképezte a férfi feszülő akaratát. A fejükre csorgó víz alatt, csukott szemmel keresték a másik száját. A négy kéz is megtalálta a maga dolgát. Ez olyan jó volt, hogy Rita ezt is elhúzta volna még sokáig… De a férfi hirtelen leállította a vizet, a szűk zuhanyfülkében csak a pára lebegett körülöttük, lassan hűltek volna. De inkább jött egy gyors törölközés, és futás be a szobába, várta őket az ágy, amit sebes mozdulatokkal vetettek meg, vagy inkább túrták le felülről a takarót, hogy mielőbb elérjék az alsó réteget, a lepedőt… Nyár volt, itt a tető alatt voltak, meleg volt. Meleg volt egy fél órával később is, amikor végre kikiálthatták magukból mindazt az örömöt meg azt a feszültséget, ami napok óta gyűlt, talán Alida miatt is. Rita magában érezte a férfit, fölötte lihegett Marcel, és ez nagyonnagyon jó érzés volt. Annakidején szegény Adam nem vitt bele ennyi energiát. Egykori asszonya most úgy emlékezett, mintha elhalványult, nagyon régi, fekete-fehér filmen látná

együttélésüket. Semminek nem volt éle, nem volt ereje, és az utánuk maradt emlékek is oly könnyen fakulnak el… Aminthogy el is fakultak, már alig látszanak, nemsokára végleg elhalnak. Ezzel szemben most itt volt az, ami vele, velük történt. Rita nagyon élvezte, és ezen is csodálkozott, csak úgy, valahol mélyen, a lelke alján. Nem csak, hogy nem tudta, milyen jó is lehet a szex, de most még ráadásul élvezi is! Régebben azt sem tudta, hogy ez ilyen erősen hathat az ember lányára. Nem tudta volna elképzelni magát még pár hete sem, amint egy férfi ágyában fekszik, és olyan, de olyan jól érzi magát közben, hogy kiáltani támad kedve! És kiált is, boldogan ordítja világgá, hogy neki most milyen jó! A kéj áttör minden határon, a jólneveltség, a viselkedés szabályai sem állhatnak eléje… …Aztán valamivel később, amikor pedig még nem múlott el az első szeretkezésük hatása, Rita egész teste tüzelt és éppen éledt volna a vágy, hogy ismét közeledjen a férfihoz, és különféle női praktikákkal felcsigázza őt annyira, hogy ismét ott folytassák, ahol nemrégen abbahagyták – amikor valami nagyon különös történt. Megérezte OTT, hogy a férfi egyik keze már a combjai között jár. Kitartóan araszolt célja felé. Hogy mi a cél, afelől Ritának sem voltak kétségei. Mégis, egy ősi, női ösztön arra késztette, hogy még ne engedjen az „erőszaknak”, tartsa a lábait összezárva… Ugyanakkor dolgozott benne a kíváncsiság is: vajon mit akarhat? Ha célt ér majd, mit fog tenni? No és Marcel nem adta fel. Néma küzdelem volt ez, a meleg szobában két látszólag majdnem mozdulatlan meleg test között. Marcel nem adta fel, és ennek most már Rita sem örült volna. Lassan nyitotta szét combjait. A férfi simogatásokkal közeledett, és csupa olyan testrészt érintett meg, amelyek szinte várták azokat a mozdulatokat. Ügyes volt és ravasz, itt is simított, ott is, a combok belső oldalain is le és felszaladt. Végre

megtört Rita ellenállása, a női ösztönét sutba dobta. Ő is élvezni akarta azt, amiről még nem tudta, mi lesz. Aztán nagyon hamar megtudta. Előbb csak az egyik ujj jutott el a célig, valósággal belezuhant, mint barlangot kutató vándor. A hasadék kitágult, Rita már nem akadályozott semmit, de feszülten feküdt, talán még egyik-másik izmát is megfeszítette, készen arra, hogy meneküljön, ha baj van. Bezáródna, mint egy kagyló páncélja. De nem ez következett. A kéj fokozódott, pedig Marcel még meg sem kezdte azt, amiért odaérkezett. A keze, mint egy kitartó vándor, jött és győzött. Előbb csak egy, aztán két ujja mélyedt a puha, nyirkos melegségbe. A rés kitágult, a combok még inkább eltávolodtak egymástól, szabad olt a tér. És Marcel ezt ki is használta. Minden mozdulatán érződött, hogy ezt nem a maga kedvéért teszi, csak Ritának akar jót. És nagyon jó volt. Az ujjak lassan kitapogatták a teret, tudták már, mikor, hol és hogyan, mit érintsenek meg. Mit lehet majdnem durván, rámenősen, és mit finoman, sőt, nagyon finoman. Hol van az egyik olyan pont, ahol még egy ujjal érintve is felnyög Rita, és hol van a másik, amit kitartóan is lehet irritálni, nagyon finoman, és akkor az asszony torkán áttörnek a nyögések, amelyek végül egymást követő apró kiáltásokká sűrűsödnek. Az örömhangok láncolata pedig sokáig, sokáig nem ér véget… Rita azelőtt nem is sejtette volna, hogy egy férfi akár néhány ujjával is elviheti őt a csúcsra. Most éppen ez történt, és nem csak egyetlen egyszer, hanem párpercenként újra meg újra. Ez ismeretlen érzés volt, egyszerre feszítő és ellazító, tele kéjes örömmel, amihez foghatót még soha nem élt át. Alig tudta elhinni, hogy ez itt és most és tényleg vele, csak vele történik. Hálás volt a férfinak, hogy képes neki ennyi örömöt adni, és

fontosnak érezte, hogy most aztán ő is adjon neki, mindent, amit egy nő adhat egy férfinak… Amikor azt hitte, most már tényleg vége, mert nagyon, de nagyon kielégült, Marcel közelebb hajolt és suttogva kérdezte: – Akarod még? Kérsz még? Ez a „kérsz még” döbbentette rá Ritát, hogy igen, hát ez még nem a vége, ezt még lehet fokozni! Csak nyögött egy igent, és máris érezte újra, és újra. Kiáltott, hangja felívelt, bele a szoba, a szálló csöndjébe, most már semmi sem számított, csak az, amit az ágyékában érzett. És amit ilyenkor Marcel iránt érzett, aki neki, csak neki adja az örömöt, amit közben ő nem kap, de nem is bánja. Neki is öröm, ha közben Ritának adhat. – Igen… kérek… még – a szavak nehezen születtek, lassan kúsztak át az ajkán, de voltaképpen nem is volt rájuk szükség. Mert Marcelnek is éreznie kellett, mennyire elvitte az asszonyt, milyen messze kóborolnak már ők ketten, vagy hárman, négyen..? Az a pár ujj, és az őket befogadó test. Voltak pillanatok, amikor Rita azt hitte, ő maga hatalmas lett, az ujjak pedig szinte valódi emberek: az egyik erre bóklászik, a másik amarra jár, itt tapogatnak, ott simogatnak… Nem sejtette volna soha, hogy egy férfi az ujjaival ilyen csodákat művelhet egy nőben. A kéj forró láva volt, rászakadt, maga alá temette. Nem is hallotta a saját hangját, pedig egyre hangosabb volt, már kiáltott. Ha a szállóvendégek ezt hallották..? De nem, ennek nem volt semmi jelentősége. Rita világa zárt lett, egy hatalmas Kéjország, amely létezett is meg nem is, nem voltak határai, csak szétfolyó, mindent betöltő öröme, amely nem szűnt meg, ezer forrás táplálta, újra és újra.

Küzdelem Két napig kell várni a DNS-teszt eredményére, mert az ezzel foglalkozó cég laboratóriumaiban nagy munkák folynak – jelezte vissza Jordan másnap reggel. Az a két nap nagyon tanulságos volt Rita számára. Főleg azért, mert most gondolkozhatott; volt rá ideje bőven. Marcel visszarepült Düsseldorfba, ahol utoljára dolgozott, hogy végleg felszámoljon mindent, és elhozza a holmijait; azért visszafelé majd egy bérelt furgonnal jön, tele könyvekkel, ruhákkal, néhány szívéhez nőtt bútordarabbal és festménnyel, amelyektől nem akart, vagy nem tudott megválni. Rita számára ez egy hétvége volt, és végre magára maradhatott a gondolataival. Amikor péntek délután kijött az áruházból, még magán érezte Paula nyugtalan pillantását. A raktárfőnökkel és az eladótér főnökasszonyával hárman beszélték meg a hétvégét. Nem hagyhatták figyelő főnöki szemek nélkül a VIDAL-t két napra. A szombati és vasárnapi nyitvatartás ugyan valamivel rövidebb ideig tartott, mint a hétköznapi, de hát csütörtökön és pénteken már zajlott a feltöltés, friss árukkal rakták tele a polcokat, amiket a vevők sohasem láthattak a könnyű alumínium falak mögött. Hogy mindenből legyen elég, sokat kellett beszállítani. Rita két helyettese beosztotta maga között az ünnepnapokat, bejöttek délelőtt, és délutánig maradtak. A zárást mások ellenőrizték. Ebbe a társalgásba csöppent bele Rita, amikor kijött a szobájából. Megszokta a látványt, minden péntek délután találkozott vele. Paula nem szólt, csak nézett. Nagyon tudott nézni! Rita érezte, hogy a két nő és a férfi, meg az éppen most belépő főkönyvelő is várnak valamit. Akkor fogta fel: azon a kinyomtatott, szétosztogatott nyilatkozaton kívül nem szólt

még nekik az ügye állásáról, pedig legalább ők megérdemelnének ennyit. Komolyan megállt előttük, még egyszer belenézett Paula sürgető szemébe, aztán kijelentette: – Tudom, hogy aggódnak, mert az utóbbi héten egy kissé kiengedtem kezemből a gyeplőket. Ami az Alida-ügyet illeti, vannak fejlemények. Ezért kell olykor elmennem. A lányom apjával együtt, és szakember segítségével folytatjuk a felkutatását. Hogy lássák, nem vonom ki magamat a közös munkából, felajánlom, hogy vasárnap ebéd után bejövök, és felügyelek estig – és elköszönt tőlük. Azok kórusban mondták a „viszontlátásra”-t, valamelyikük biztosan nagyon megkönnyebbült – az, akinek vasárnap kellett volna bejönni. Rita csak most először gondolt arra, hogy ezek a hétvégi ügyeletek milyen megterhelők lehetnek azoknak, akik amúgy az egész hetüket itt töltik. Igaz, szombaton és vasárnap százötven százalékos bért kapnak, ahogyan a dolgozók is, de ki kárpótolhatja őket azért az időért, amit a családjuktól távol töltenek? Arra gondolt, erre valamilyen megoldást kell találnia. És miközben hazafelé autózott, meg is találta. Hirtelen jött az ötlet: Rosenbach bácsi! Aki már ötvenévesen is mindenkinek „bácsi” volt, ezt sugallta a külseje, a viselkedése. Rosenbach úr vagy húsz évet húzott le az áruházban, és két vagy három éve ment nyugdíjba. Megtorpant valahol egy járda szélén, és felhívta Paulát: – Jó napot, Paula, még bent van? – Éppen zárom az ajtót, és megyek, asszonyom. – Nagyon kérem, keressen elő nekem egy címet. Pár perccel később már a GPS-be írta a férfi címét és robogott. A külvárosban egyre kisebbek lettek a házak, ahogyan haladt a széle felé. Aztán egy kanyar a mellékutcába. Kertes házak voltak azok is, de látszott, hogy nem a nagyon módosak

villanegyedében jár. Kicsi kertek, kicsi udvarok, kicsi házak. Amikor megtorpant a huszonegyes szám előtt, látta, hogy a kerítések fölött vagy mögött idősebb nők, férfiak lesnek kíváncsian. „Falu a városban”, gondolta. A csöngetésre sietős léptek közeledtek a kapuhoz. A drótháló sűrű volt, itt-ott már rozsdás, bár látszott, hogy karbantartják, időnként újrafestik. Egy tizenéves kamasz lány állt a küszöbön: – Jó napot, kit keres? – Rosenbach urat. – A fiatalt vagy az időset? Az apámat vagy a nagyapámat? – a lány nyelve sebesen forgott, közben az egyik füléből drót állt ki, kezében szorongatta kis készülékét, amiből most is áradt a zene, de szerencsére csak az egyik fülébe. Az a zene, amit Rita kora ellenére sem mindig tartott zenének, csupán többékevésbé szervezett zajnak. – A nagyapádat. Nem megyek be, küldd ki őt, légy szíves. A kapunál várakozott. Rosenbach ősz feje megjelent hamarosan. Látszott a mozgásán a bizonytalanság: ugyan ki keresheti őt? Tekintete kémlelt a kapu felé, nyugtalanul. Ám a mozgásán látszott, hogy az a hatvanvalahány év nem tesz semmit, friss volt és tetterős. Éppen olyan, amilyennek Rita remélte őt. Rosenbach Adam alatt dolgozott sokáig, aztán a raktár főnöke lett. Nem volt könnyű pótolni, amikor „visszavonult” – mert így mondta a nyugdíjazását. Most döbbenten ismerte fel Ritát, úgy meredt az asszonyra, mint aki kísértetet lát: – Anders asszony… nem hiszek a szememnek! Történt valami? – Jó napot, Rosenbach úr. Igen, történt. De előbb mondja el gyorsan, hogyan él?

Rosenbach semmit sem értett. A háta mögött, a kis ház mellett két kislány visítozott éles hangon, majd csönd lett. Az öreg a kapufélfának támaszkodott: – Hallotta ezt? No, hát ön csak most, én viszont nap mint nap. A legrosszabbak a hétvégék, amikor idegyűlik mind a négy unoka. Olyan a hangzavar, hogy beleőrülök. De az őrületre van más okom is: unatkozom. Nincs mit csinálnom. Mindent megjavítok a ház körül, de ha azzal végzek, csak rejtvényeket fejtek, tévét nézek, jobbára az is elvesztegetett idő… Rita mosolygott: – Akkor éppen jókor érkezein az ajánlatommal, Rosenbach úr. – Ajánlata van… nekem? Rita akkor már döntött. Amit az öregtől hallott, az nagyon tetszett neki: – Nem tudtam, hogy ez a helyzet maguknál, de ha már így van, akkor bátran elmondom, miért jöttem. Kellene valaki minden hátvégén két napig, aki felügyeli a VIDAL-t. Rakteret, eladót, áruszállítást, a távollétemben. Havonta nyolc nap, természetesen kiemelt bérrel, annyival, amennyit a többiek is kapnak. Mit szól hozzá? Az öreg ráncos arca felragyogott: – Ez nagyszerű! Akkor nem kell itthon lennem, legálisan lehetek távol, és még pénzt is keresek a nyugdíj mellé! – Gondolkozzon rajta, és hétfőn adjon választ. A jövő szombaton már jöhet is. – Nem kell ezen gondolkoznom, asszonyom! Nagyon hálás vagyok önnek… ez nagyszerű lesz – majd elkomolyodott, a fejével hátraintett, és halkabban tette hozzá: – Bár a feleségemnek és a két fiamnak nem fog tetszeni, mert megszokták már, hogy mindig itthon vagyok, és bármit kérnek, megteszem nekik, de főleg az unokáknak… Jó lesz ismét

emberek közé menni, dolgozni, felügyelni! Igen, Anders asszony, a válaszom: igen! Öt perccel később Rita már újra a kocsijában robogott. Majd hétfőn elmondja Paulának az újabb fejleményt. Most egyelőre máson járt az esze… …Alida nem hagyta nyugodni. Talán könnyebben viselte volna ezt az egészet, ha már rögtön rátalálhat a lányára, amikor az a keserves hír megérkezett. De csak teltek a napok és bár biztos volt abban, hogy Rafael Jordan tényleg erejét megfeszítve keresi a lányát, a tehetetlenség érzése olykor legyűrte őt. De mindig feltápászkodott lelkileg, és türelemre, kitartásra buzdította magát. Nem volt könnyű dolga. A külvilágból érkező hírek olykor teljesen összezavarták. Mióta kirobbant a csecsemörablási botrány, Rita mindennap megvette a helyi újságokat, beleértve a bulvárt is. Érdekes módon ez utóbbiakban sokkal többet talált, mint a „komoly” lapokban. Azoknak a szerkesztőségeknek mintha derogált volna foglalkozni a részletekkel, pedig nem mindig voltak azok „szaftosak”. Akikről szóltak, nem keresték a hírnevet, nem készakarva szolgáltattak „szenzációkat”. Csak élték a maguk életét, és talán őket is zavarta a bulvár túlzott érdeklődése. Rita mégis okulhatott néhány tényből. A média nem szállt le az ügyről, és a Carmen TV pláne sokat foglalkozott vele. Mintha kötelezte volna őket az, hogy az ő emberük bukkant rá az ügyre, és egyik valamikori gyászos szereplőjére. A nyomozók állítólag nap mint nap kihallgatták azt a bizonyos Egont, de ő csak a gonosztett részleteiről beszélhetett. A legtöbb csecsemőről nem sokat tudott. De volt olyan ház, ahová a nyomozók csöngettek be azzal a durva kérdéssel: „Jó napot, önök vásároltak húsz évvel ezelőtt egy fiúcsecsemőt..?”

Rita csak elképzelni tudta, milyen tragédiákat okozott az ügy ilyen kezelése. Ó nem így járt volna el a nyomozók helyében. Főleg azért, mert a „csecsemővásárlás”, már ha volt ilyen büntetendő kategória, időközben elévült. Aminthogy a vásárlással járó okirathamisítás is. A tévében napokkal később volt még egy nagy vita arról, mi a teendő a kialakult helyzetben? És Rita lélegzetvisszafojtva hallgatta azt is. Elhangzottak ott dolgok, amikkel semmiképpen sem tudott egyetérteni. Ő mást mondott volna, és másképpen. Lehet, hogy létezett valami telepátia ezen a téren is? Mert szombaton délután zenélt a telefonja. Örömmel kapta fel, mert azt hitte, Marcel jelentkezik német földről, ám valaki más kereste: Korbach, a Carmen TV vezetője. – Jó estét, asszonyom. Nem zavarom? – a hangja komoly volt, miként az egész ember. Korbach soha nem jelent meg a saját tévéjének képernyőjén, szorgalmas háttér-emberként inkább afféle szürke eminenciásként tette a dolgát. – Nem zavar, Korbach úr. Amennyire ismerem önt, nem ok nélkül hívott fel engem szombaton. Azért hangsúlyozta a szombatot, hogy tudtára adja a férfinak: tisztában van vele, nem valami apróság miatt csörgött éppen ilyenkor. Igaza van, asszonyom. De mielőtt rátérek a mondanivalómra, hadd kérdezzem meg: van már fejlemény az ügyben? Rita tudta, miről van szó. Megnedvesítette az ajkát, nyelt is egyet, mielőtt válaszolt: – Szakemberrel kerestetem a lányomat. De… még nem tudom, mit teszek majd, ha rátalálok. – És holnap este sem fogja tudni? – Miért, mi lesz holnap este?

– Valószínűleg egy minden eddiginél hatásosabb élő beszélgetést szervezünk a stúdióban. Majdnem azt mondtam, hogy „vita” lesz, mert szívem szerint annak szánom. Azt szeretném, ha a legkülönfélébb nézetek csapnának össze. – Nem egészen látom ebben az én szerepemet, Korbach úr. – A vitázóknak, és persze a közönségnek is, nagyon jót tenne, ha valaki képviselné a meglopott szülőket is. Ez világos volt. Ritának egy pillanatra elakadt a lélegzete. Csak kis késéssel tudta kinyögni: – Azt akarja, hogy én, Rita Anders, a VIDAL tulajdonosnője ország-világnak kihirdessem: megesett leányanya voltam tizenhat évesen? – De hiszen ezt már kihirdette, asszonyom. A VIDAL dolgozói kaptak öntől egy nyilatkozatot, és annak híre eljutott másokhoz is. Szétterjedt a városban. Igaz, a bulvár még nem vetette rá magát, de ez már közismert dolog. Azért gondoltam, hogy eljöhetne ön is a stúdióba. „De hiszen én azt csak a dolgozóimnak szántam”, gondolta Rita. Persze tudhatta volna, hogy elterjed a hír, hiszen a VIDAL alkalmazottai nem élnek egy mesterséges bura alatt, vagy egy szigeten, nekik is van családjuk, barátaik, szomszédjaik, rokonaik, ahol elmesélték, mi történt náluk a főnökasszonyukkal… Korbach érezte, hogy míg hallgatnak a telefonok, addig történik valami az asszony lelkében, hát óvatosan tovább verte a vasat: – Nekem fontos lenne az ön részvétele. Természetesen nem magam miatt kérem. Mit ér a kamerák előtt a jogász, a pszichológus, az ilyen-olyan szakértő, ha nincs közöttük valaki, aki a saját: bőrén tapasztalta meg az eseményeket? Aki most egy olyan válaszúi elé került, ahol… szóval, ahol igen nehéz a választás. Nem a húsz évvel korábbi eseményekről szeretnénk

önt hallani, hanem a mai dilemmájáról. Mert erről eddig senki nem szólt egy szót sem. Az egész média hallgat arról, hogy most mi a teendője annak a szülőnek, aki elvesztette a saját gyermekét? És mit tehet az, aki eddig a más gyerekét nevelte, immár felnőtté? Van-e bárkinek is joga megtartani ezt az állapotot? De fordítva is él a kérdés: van-e joga valakinek ezen változtatni..? Korbach szavai szíven ütötték Ritát. Hiszen napok óta járt az agya körbe-körbe, éppen ezeket a kérdéseket feszegette maga is. Nagyon mélyet lélegzett: – Figyelmeztetem, hogy én sem tudom a választ. Még nem udom. – Nem baj, hiszen a tépelődés, a kétkedés most éppen része lett az életének. Jó lenne, ha a nézők is átéreznék ezt. Ha megismernék, milyen kérdésekkel kell most szembenéznie annak, aki az ön helyzetében találta magát. Hiszen nem kevesen vannak. De csak önről tudunk. A többiek rejtőzködnek, vagy tettek ugyan vallomást a rendőrségen, ám nem hajlandók a nyilvánosság elé lépni. Szerintem rosszul teszik, amikor arra hivatkoznak, hogy „a privát szférájukban bekövetkezett tragikus törést nem akarják mások elé tárni”, vagy hogy „elég a bajuk anélkül is, hogy erről tudomást szereznének az ismerőseik vagy rokonaik”. Biztosan van, akinek ez kényelmetlen lenne. Ritának valami más is eszébe jutott. De mert Korbach éppen az ilyen akadékoskodókról beszélt, nem akarta felhozni ezt az V érvet, csak magában fogalmazta meg: nem lesz-e ártalmára az ügynek, ha ő szerepel a tévében? Ha mindenki láthatja az arcát… Alida is? Ha a lány tud arról, hogy őt nem az igazi szülei nevelték fel, akkor esetleg rájön: ő ennek a tévében látott üzletasszonynak a lánya? Mi van, ha szegény és nyomorgó családban nőtt fel? Most akkor majd rohan a gazdag

anyukájához? De ennél rosszabb lehetőség is felmerült benne: mi van, ha több ilyen lány él a környéken, akik tudnak már a csecsemőrablásokról, sőt, némelyik talán arról is, hogy ő is áldozat lehetett? Vagy akiket nem is raboltak el, csak idegenül érzik magukat a mostani családjukban, és ezt az érzést mostantól azzal magyarázzák: valahol él az igazi anyjuk, az igazi szüleik? Ha ezek mind felkerekednek, mert már tudni fogják a tévéből, hogy ki az egyik lehetséges, potenciális anya, és szinte sorban állnak majd a háza előtt? Vagy ami még rosszabb: a VIDAL-ban keresik majd őt? Sok DNS-vizsgálatot kell majd rendelnie, hogy kiválasszák közülük az igazi Alidát..? Ugyanakkor valami azt súgta: az ő Alidája biztosan nem ilyen, hiszen az ő vére. Ám megmozdult benne a kisördög. Tisztában volt azzal, hogy egy ilyen tévé-szereplés hirtelen lendíthet az ügyön. Talán éppen ez hozza a megoldást? Így kerülhet elő az igazi Alida? Ha a lány hasonlít hozzá… és miért ne hasonlítana, legalább fizikailag… Lehet, hogy mire véget ér az élő műsor, már várja őt egy telefonhívás… Alidától? Lehet, Korbach is erre gondolt, de volt annyira tapintatos, hogy ezt nem hozta szóba. Csak várt, nagyon kitartóan tudott várni. Rita agyán még az is átvillant, hogy ezt talán Marcellel is meg kéne beszélnie. De bár a férfi most kezdte betölteni a gondolatait, a mindennapjait, egyszóval az életét – ezt annyira a maga ügyének tartotta, hogy képes volt nélküle is dönteni: – Rendben van, uram. Ott leszek. Vasárnap este volt. A Carmen TV már szombat estétől óránként hirdette a vasárnap esti élő vitát. Meghirdették, hogy kik vesznek majd részt a „Dilemma” című műsorban, amely az elrabolt csecsemőkről szól, de hozzátették, hogy felfedi kilétét a város egyik ismert asszonya, akinek annakidején szintén elrabolták a

gyermekét. Nevek nem hangzottak el, ezért a tévé vezetői jól számoltak azzal: nagyon sok nézőjük lesz. Több hirdető felárat ajánlott, ha az ő reklámját a vitaműsor valamelyik rövid szünetében vetítik. Tudták, a nézők ilyenkor nem kapcsolnak el, hiszen nem tudhatják, mikor folytatódik a műsor. Így azon senki sem fog unatkozni, abban biztosak lehettek. A tévétől egy kocsit küldtek Ritáért; kicsit csodálkozott, amikor beszállt, mert nagy, fekete terepjáró volt sötétített üvegekkel. De hamar megértette, miért volt erre szükség; a tévé bejárata előtt, az utcán vagy ötven ember csoportosult. Ezek a kíváncsiak látni akarták, kik jönnek be a műsorba? Ha otthon maradnának, láthatnák a képernyőn – jutott az asszony eszébe. A terepjáró áthatolt a tömegen, bejutott az épület udvarára. Itt már senki sem láthatta Rita arcát. Valósággal bemenekítették az épületbe, aztán hátul, egy kis szobában várakozott, utána vitték a sminkesekhez, fodrászhoz. Nem kért semmilyen extra dolgot; nem is akart különösen jól kinézni a tévében. Csak amennyire egy átlagos nő vigyáz a külsejére. Itt és most nem az a lényeg, hogy francia rúzs van-e a számon, gondolta. Kornbach csak tíz perccel a kezdés előtt jött oda hozzá. Miután üdvözölték egymást, egy pillanatig álltak, nézték a másik arcát, szemét. Tudták mindketten, hogy magáról a műsorról vagy az ott majdan elhangzó véleményekről nem beszélhetnek, nem is érdemes itt és most. De Kornbach mondott valamit, ami tetszett Ritának: – Ne hagyja magát befolyásolni a többiek véleményétől. Ez járt Rita eszében, amikor végre szólították. Mire a kulisszák mögé vezették, már behozták a jogászt, a pszichológust, egy hölgyet a gyámügytől, egy rendőrtanácsost, majd a végén őt. Nem kellett botorkálnia, a padlón elhelyezett, apró LED-fényekkel jelölték ki az útját, lássa, hová kell lépnie, és amikor a fényszórók esetleg elvakítják, nyugodtan hajtsa le a

fejét. Így haladt be a reflektorok fénykévéjébe, és ült le a neki maradt egyetlen helyre. Félkörben ültek a vitázók. Amikor a többi név már elhangzott, a kamerák ráfordultak, és egy megnyerő férfihang valahonnan a háttérből nyugodtan, csöppet sem harsányan bejelentette: – …és Rita Anders, a VIDAL áruház tulajdonosnője. Éppen azzal, hogy nem mondták ki, milyen minőségben van itt, rögtön tudta mindenki, aki hallotta valamelyik előzetes reklámot: ő az az asszony, akinek a csecsemőjét elrabolták. Rita egy pillanatig arra gondolt: most a VIDAL dolgozói közül sokan kapnak a telefonhoz, hogy értesítsék a többieket, még tán azokat is, akik az áruházban éppen most fejezik be a rövidített vasárnapi műszakot. És ha Paula nem is kapcsolta be a tévéjét, egy perc múlva nála is csörren a telefon, és rohan a képernyő elé. A vitát Dina, a tévé egyik kellemes külsejű, fiatal műsorvezetője moderálta. Pár szóval felvezette a témát, de érződött: ő maga is tudja, hogy nem kell ezt túlbeszélni, az időt nem akarta elvenni, inkább rögtön a jogászhoz fordult: – Lehet, fölösleges ez a műsor, mert a bűntények sorozata, amiről beszélünk, már rég elévült? A jogász, harmincas, szakállas férfi jól látható aranygyűrűvel az ujján, már mondta is: – Sajnos elévült. Mondom, „sajnos”, mert a jog emberei ilyenkor szívesen alkalmaznának valami büntetést. Az egykori ápolónő ellen tényleg nem is hoztak fel semmilyen vádat, ő – amennyire tudom – továbbra is háborítatlanul él, egyfajta félinkognitóban. Annyit ért el néhány neki szánt pénzadomány révén, hogy nem került a hidak alá, nem lett hajléktalan, tovább vegetál abban a lakásban, amit az első tévéműsorban önök is láttak. Más a helyzet a hírhedt „Egonnal”, mert őt csak így emlegetik azóta a nézők, de még a szakemberek is, mert ő később is sokszor került összeütközésbe a törvénnyel. Jelenleg

már folyik is ellene számos eljárás. – De ez nem változtat azon, hogy a csecsemőrablásért már nem fog ülni, igaz? A jogász elismerte, hogy így van. Dina máris a gyámügyes nőhöz fordult. A negyvenes asszony némi ösztökélésre kijelentette: – Így igaz, a bűntény elavult. De nem csak a két emberrabló lett a régi ügy miatt büntethetetlen, hanem a harmadik szereplő is, akiről abban az ominózus első műsorban volt szó. Való igaz, volt akkor a város gyámhivatalában egy asszony, akit Egon megszédített. Szerelmi viszony szövődött közöttük, mert Egon látta, hogy csak így tudja rávenni az asszonyt az illegális cselekedetre. Ami azt is jelenti, hogy egyszerre két nővel volt kapcsolata, az ápolónővel és a volt kolléganőmmel. Aki különben már tízegynéhány évvel ezelőtt megvált az állásától, a kereskedelembe ment dolgozni, aztán teljesen eltűnt a szemünk elől. Amennyire tudom, a rendőrség keresi őt. Dina most a rendőrtanácsosra nézett. Aki jó ötvenes, őszes halántékú, sok női néző szerint bizonyára csinos férfi volt, aki megfontoltan beszélt. Érződött, hogy a világért sem mondana egyetlen szóval sem többet, mint amennyit muszáj, tudatában van annak, hogy a felettesei is nézik a műsort, hát patikamérlegre kellett tennie minden szavát. Hiszen már a puszta jelenlétét is értelmezhették úgy, mint a rendőrség véleményét, hát még, amit mondani fog! – Így igaz. Azt a hölgyet még mindig keressük. De ha most hallja, látja ezt a műsort – a rendőrtiszt a kamerákba nézett – akkor megnyugtatom: már nem a bűnügyben akkor játszott szerepe miatt van rá szükség. Inkább csak arra, hogy elmondjon mindent a körülményekről. Dina a pszichológusra nézett. A férfi nem volt már fiatal, de öreg sem. Élénk tekintete olykor a nézőkre vetült, de a helyszínen ülők közül senkit sem láthatott az erős fényektől.

Ritában csak most tudatosult, hogy nincsenek egyedül. A stúdióban volt élő közönség is. Lehet, a bejáratnál várakozó „kíváncsiak” közül többen voltak itt? Csak a bebocsátásukra vártak az utcán? De hát ennek most nem volt jelentősége. A pszichológus pontosan olyan volt, ahogyan őket a legtöbb ember elképzeli, vagy ahogyan a filmeken szokták őket ábrázolni. Rita tudta, hogy az orvoskollégák többsége nem veszi őket tudós-számba, sőt, már orvosnak sem tekintik a „pszicho”val kezdődő szakmák képviselőit. Nekik nem igazi orvos a pszichológus, pláne nem a pszichiáter. A jelenlévő kis szakállat viselt bajusz nélkül. Fémkeretes szemüvege olykor belecsillant a kamerákba. Tudott bántóan éles, vagy mézesmázos lenni. Csak egy percig beszélt, de azalatt volt a mondataiban vélemény, tagadás, odacsípés, szarkazmus, és minden, ami kellett ahhoz, hogy a mondanivalójára felfigyeljenek. Dina arról kérdezte, hogyan tovább. És a vita, ami eddig még nem is volt vita, most lassan változott azzá. Nem hiába volt a műsor címe „Dilemma”. – Most olyan helyzet elé kerültek a szülők, ami azelőtt számukra teljesen ismeretlen volt. Mind a négyen bajban vannak. – Négyen? – csodálkozott Dina. Rita mereven nézte a férfi arcát. Sejtette, hogy innen fog elágazni a dolog oda, ami az ő problémája, az ő esete volt, és nem is tévedett. – Igen, négyen. Jól hallották. Optimális esetben ugyanis húsz év után még él a két biológiai szülő, akik valaha a világra hozták a csecsemőt, akit az egyszerűség kedvéért ne nevezzünk se fiúnak, se lánynak, legyen a neve, mondjuk „X”. Szóval a férfi, aki nemzette X-et, és az anya, ki megszülte X-et. No, de ott van két másik ember, a nem biológiai szülők, akik ilyen vagy olyan úton-módon hozzájutottak a csecsemőhöz, és azóta a

magukénak tudják. Ha ők is élnek még mindketten, akkor tehát egy sajátos „szülői négyesfogatról” beszélhetünk. – Ami nem jött volna létre a két vagy három bűnöző nélkül – szúrta közbe a rendőrtanácsos. A pszichológus könnyed kardcsapással védte ki a döfést: – Természetesen nem, hiszen ritka az olyan szülő, aki maga adja el a gyermekét, különösen, ha ő a biológiai anya. Béranyákkal ez még megesik, tudjuk. Tehát létrejött egyfajta kapcsolat a gyermeket világra hozó, és az időközben felnőtt „gyermeket” nevelő szülők között. Sajnos azt kell mondanom, hogy ebből a helyzetből senki sem jöhet ki jól, mind az öten bajban vannak. – Kivéve akkor, ha nem derül fény az ügyre – jegyezte meg a gyámügyes nő. Dina azonnal követte is azt az ösvényt: – Hát persze, hiszen ha nem tudjuk meg, ki kinek a gyermeke, minden marad a régiben… Asszonyom, az ön gyakorlatában volt már ilyesmi? – Csecsemőrablás még nem. De az bizony sokkal gyakoribb, mintsem gondolnák, hogy már „menetközben”, mondjuk a születés után öt, tíz, vagy akár több évvel derül ki valami módon, hogy a gyermek, akit addig szeretettel neveltek, nem a családfőtől származik. – Kakukkfióka – bólogatott a pszichológus olyan arccal, mint aki ezt is jól ismeri. – És akkor mi történik? – Megesik, hogy a gyereket, aki semmiről sem tehet, nem akarják tovább nevelni. Volt már olyan eset is, hogy a gyerek tudta meg: őt csak adoptálták azok, akiket addig az igazi szüleinek hitt. Ez olyan lelki törést okozott neki, hogy otthagyta őket, és jelentkezett nálunk azzal: nem akar csalókkal együtt élni, csináljunk valamit!

Dina körbepillantott. Csábította a dolog, hogy a jogászt megkérdezze, mit tehet ilyenkor a törvény, van-e ilyesmire paragrafus? Elválhat-e a gyermek a szüleitől? Van olyan ország Európában, ahol ez törvényileg lehetséges. De attól tartott, hogy a vita elkanyarodna más, nem kívánt irányba. Szerinte ugyanis nem a gyerekek jogállása a döntő, hanem van itt valami más, valami, ami több, de fájdalmas is egyben. Ritára nézett. Dinát nyilván kioktatta Korbach, hát tudta, mit kérdezzen. És talán azt is, mit ne kérdezzen. – Itt van velünk Anders asszony. Ő mindnyájunkkal ellentétben, akik itt vagyunk a stúdióban, szenvedő alanya volt ennek az ügynek. Ritára fordultak a kamerák. De ő tudta, hogy nem a nézőknek kell beszélnie. Dinára nézett, most látta közelről, hogy a smink alatt az a nő már nem is olyan fiatal, amilyennek első látásra tűnik, de ennek nem volt jelentősége. Az asszony látta, hogy a vitapartnerei is mind őt nézik. No és a közönség..? Eddig nem gondolt arra, hogy hány tízezren vagy százezren látják őt. A Carmen TV errefelé a legnézettebb, a műsort a kábelek elviszik minden városrészbe, minden utcába. – Nem könnyű erről beszélni. Két megrázó eseményről van szó, nem csak egyről. Tizenhat éves diáklány voltam huszonegy évvel ezelőtt, akit egy diáktársa ejtett teherbe. Túl fiatalok voltunk a szerelemre, a szexre, nem vigyáztunk… – elmondta végig, hogy a szülei helyett a nagyanyja nevelt őt, és hogy mi történt a kórházban. Most nagyon nagy csönd lett, mindenki őt nézte, rá figyelt, egy pisszenést sem lehetett hallani. Így folytatta: – Bevallom, nagy könnyebbséget jelentett a hír, hogy a születés után azonnal meghalt a gyermekem. Fájt is, persze a halála, meg különféle újabb félelmeket ébresztett bennem: lehet, hogy soha többé nem fogok szülni? Vagy olyan betegségem van, ami miatt mindig csak halott gyerekeket

hozok a világra? De abban a helyzetemben, ha nem is megnyugtató, de kiutat jelentett szorult helyzetemből. Ne értsék félre, nem fogom most dicsérni a csecsemőrablókat, hogy lám, milyen jót tettek velem, amiért elvették tőlem a gyerekemet, egyben levették a vállamról a gondját… Nem, a fájdalom bennem volt. Átkoztam magamat, a sorsot, a gyerekem apját, mindenkit… De beletörődtem. Eltelt húsz év, a kis Alida – mert az lett volna a neve – lassan emlékké fakult. Ugyan fájó emlék volt, de azért valahogy mindig velem volt, bennem élt, az a kis halál figyelmeztető jel volt számomra. Amikor később férjhez mentem, talán azért is nem szorgalmaztam, hogy legyen gyermekünk… De képzeljék el a második sokkot! Majdnem belehaltam, amikor megtudtam, hogy él az én gyermekem, csak valahol másutt! Senki sem tudja, hol van, mi lett a neve, hogyan néz ki! A kislányom, akit húsz éve elsirattam, akit csak egyetlen egyszer láttam, talán egy vagy két percig tarthattam a kezemben, aztán úgymond „a kórház költségén eltemették”, az él valahol? Most múlott húsz éves, és én nem tudom, hol keressem! A csönd kőfal lett, egy pillanat alatt megszilárdult, felmagasodott, állt törhetetlenül. De Dina, bár ő is kivárt vagy tizenöt másodpercet, tudta, folytatnia kell a műsort: – A jogász szerint mit lehet ilyenkor tenni? – Nagyon kevés módja van annak, hogy valaki megtalálhassa a gyermekét, ha az ilyen módon tűnt el a szeme elől. A rendőr finoman jelezte, hogy szólni kíván. Dina rávetette a szemét. – Mielőtt valaki félreértene, hadd jegyezzem meg gyorsan: a rendőrségnek nem feladata eltűnt személyek felkutatása. Csak akkor, ha bűnözőket keresünk. Vagy az eltűnt beteg, magatehetetlen, zavart elméjű személy, akinek megtalálása az

illető életét mentheti meg. Ahogy itt hallottuk, azok az egykori csecsemők immár húszéves, önálló felnőttek, akik nemcsak, hogy nem akarják, hogy bárki is keresse őket, de legtöbbjük egyenesen tiltakozna ez ellen, ha tehetné. – De hát akkor mit tehetünk? – kérdezte Dina, a többes szám úgy hangzott a szájából, mintha ő is személyesen érintett lenne a dologban. A jogász próbált válaszolni: – Ahogyan a rendőrtanácsos úr mondta, ez nem egy szokványos „eltűnési” eset. Súlyos etikai dilemma elé kerül ilyenkor vagy csak a két szülő, vagy mind a négy. Képzeljük el az alapesetet – a férfi belelendült és már élvezte is talán, hogy annyian figyelnek rá: – Követve a pszichológus úr által javasolt formulát, X, a gyermek igazi szülei ma megtudják valamilyen úton-módon, kihez, és hová került akkor az a csecsemő. Most utánajárnak, megkeresik. Hogyan tovább? A megtalálás pillanata egyszerre sok örömet adhat. Egy primitívebb biológiai szülő abból indul ki, hogy „a gyerek az enyém, én szültem, én nemzettem, követelem, adják vissza, de rögtön!” Ez a módszer, ez a viselkedés biztosan nem vezet eredményre. Ne felejtsük el: a befogadó szülők annakidején sok pénzt adtak azért a gyermekért. Kik képesek erre? Unatkozó gazdagok, akik törvényesen is adoptálhatnának gyermekeket? Ahogyan az bizonyos világsztárok körében divat, fogadhatnának örökbe kínai, koreai, afrikai, délamerikai indián vagy eszkimó gyerekeket is, akik nyomorban élnek, és enélkül talán az ötödik évüket sem érnék meg, tehát az adoptálók még az életmentő szerepében is tetszeleghetnek… Ám ez itt történt, a mi városunkban, ezerkilencszázkilencvenhétben. Azok az emberek, akiknek kell az a gyermek, nem szupergazdagok tehát, mert akkor másképpen jártak volna el, nem kockáztatják, hogy börtönbe kerüljenek. Ők kisemberek, akik, ki tudja, milyen nehézségek árán gyűjtötték össze a – számukra igen nagy –

összeget, és vállalták a rizikót. Mire következtethetünk ebből? Hogy nagyon-nagyon akartak egy gyermeket. Talán, mert a feleség nem tudott szülni, vagy más gondok voltak. Belementek hát a hírhedett „Egon” gyanús és mindenképpen illegális üzletébe, csak hogy legyen egy babájuk és egy papírjuk, aminek révén a gyereket legalizálhatják, a nevükre vehetik. Nos, ezek az emberek, miután felnevelték azt a gyermeket, középiskolába járatták, reményeim szerint, sőt, most már éppen egyetemista lett az a fiú vagy lány – miért válnának meg tőle? Érzelmileg kötődnek, nyilván! Bár ez nem az én szakmám, de nyilván így van. No és ott van még maga a gyerek, aki ebben a környezetben nőtt fel, gyaníthatóan az esetek többségében vér szerinti szüleinek hiszi azokat, akikkel él, mióta csak emlékezik. Dina Ritára nézett, és az asszony ebből értette: most neki kell átvennie a szót. – A másik oldalon viszont ott vagyok én, vagyis azok a szülők, akiktől elrabolták a gyermeküket. El tudják képzelni, mit éreztem két hete, amikor láttam az első beszélgetést, ebben a tévében? Először jött az a csapás, hogy engem becsaptak. Valaki azt mondta, meghalt a gyermekem, és ezzel a fájdalommal élhettem tovább. Aztán megtudtam, hogy a gyermekemet mások nevelték fel! Idegenek, akiket sohasem láttam. De a harmadik fájdalom az: tudom, hogy él, de sohasem láthatom! Ez olyan volt, mint egy kiáltás valahol a hegyekben, sokáig visszhangzott még. lélektől lélekig verődött. Ám Rita folytatta, és nem bánta, hogy a smink lejön az arcáról, mert azt a fájdalom eltorzította. Nem érdekelte most semmi más, csak ez: – Mi lehet rosszabb egy anyának: hogy a gyermeke egyszer „meghalt”, aztán meg felnőttéként „feltámadott”? Hiába örülnék annak, hogy él, ha a dolgok így alakultak. Valahol él a lányom, talán kétutcányira tőlem, vagy kétszáz kilométerre, de

az is lehet, hogy a világ másik végén – de hiszen ez mindegy is! Ha ő van, de számomra nincs, akkor mit érezhet egy anya? És mit érez az a másik anya? Aki tudja, hogy az a gyermek, akit húsz éve nevelget, és ha beteg, ápol, akinek segített a leckéjét elkészíteni, és elkísérte az iskolai fellépésekre, akinek végigizgulta a kamaszkori első szerelmét… szóval, az valójában nem az övé? Megint hallgatás következett. Dina szeme végigreppent a beszélgetőkön, de most csak a rendőrtanácsos jelentkezett, és kapott szót: – Az utolsó kérdésre talán tudom a választ, legalábbis több esetben az derült ki, főleg a csecsemőrabló cinkosok vallomásából, hogy remek lélektani trükköt dobtak be. Hiszen nyilván már a legelső eladott csecsemő esetében elhangzott a kérdés a vevőktől: „No és mi van a szülőkkel? Az anyával, aki szülte? Nem fog később kellemetlenkedni, vagy akár feladni bennünket a rendőrségen?” Ezért aztán Egon később rendre azt felelte az efféle kérdésekre: „Az anya meghalt, ezért is kell a kicsinek pótszülőkről gondoskodnom”. Több más magyarázattal is szolgált, attól függően, mitől tartottak, mi miatt aggódtak a vevők. Ezt maga mesélte el a rendőrségen tett egyik vallomásában. – Vagyis a szülők gondolhatták éppenséggel azt is, hogy milyen nagy dolog részükről, ha befogadnak egy szegény árvát… – a pszichológus hangjában lapult némi malícia, de az talán ama gyermekvásárolóknak szólt. Dina persze még nem fejezte be: – Vagyis a dilemma az, hogy ha egy biológiai szülő valami módon megtudja, hol, kinél van a gyermek, melyik családban él, és odamegy… mit mondjon? – Oda se menjen! – így a pszichológus.

– Már miért ne menne oda, hiszen az a saját gyermeke?! – ez a gyámügyes hölgy volt. Az arca kipirult az indulattól. A rendőr és a jogász a fejüket csóválták, az utóbbi kapott szót: – Nem jó ötlet. Már az sem jó, hogy nyomoztatnak az eltűnt gyermek után. Ez még Dinát is meglepte, felkapta a fejét: – Ezt nem mondja komolyan! – De, igen! Mi jó származik abból, ha most feldúlják egy mit sem sejtő család életét? – Főleg a gyermek miatt, gondolnám én – így a moderátor. - Hiszen mindenkinek joga van tudni, kik a szülei, honnan származik, kik voltak az ősei, és így tovább. Meglepetésre a gyámügyes nő szólt közbe: – Az európai statisztikák bizony arról árulkodnak, hogy gyakorlatilag minden ötödik gyermeknek rejtett apja vagy anyja van. – Ez mit jelent? – Azt, hogy az asszony félrelépett, és a férje nem a saját gyermekét neveli, csak abban a hitben él. Nem kell okvetlenül DNS-tesztet csináltatni. Sokszor az örökletes betegségek kapcsán derül erre fény, vagy más betegségek, vizsgálatok során bukik ki, hogy a kamasz fiú, akit az apja tizennégy éve a sajátjaként szeret, nem tőle van. Akkor itt mire megyünk azzal a joggal, hogy mindenki tudhassa, kitől és honnan származik? Ha a lakosság húsz százaléka vagy nem is ismeri az igazi származását, vagy, ha tudja is, csak legyint rá, mert nem érdekli? Ismernek önök bárkit is a környezetükben, aki egyszer csak felrúgva az addigi családját, nekiindult, hogy megtalálja az igazi szüleit? Persze, vannak ilyenek, csak nagyon kevesen. Pedig sokan megtehetnék! És én is sokat mesélhetnék, persze nevek, konkrétumok nélkül. Volt olyan család a praxisomban, ahol az évek során visszamenőleg derült ki, hogy a

köztiszteletben álló anya bevallotta a lányának: nem attól a férfitól van, akit apjaként szeret, hanem egyszer valami bulin, kicsit pityókásan engedett egy rokon csábításának… De ugyanabban a családban az apa nem tudta, hogy a nő, akit feleségül vett, már terhes volt, és a „ koraszülött”, aki a világra jött, nem az ő fia, de vitte magával eztán egy új házasságba is. Fiaként szerette. Így esett, hogy ha egy genetikai vizsgálatot végeztek volna, ha egyáltalán felmerül bennük a gyanú, mi derült volna ki? Hogy az előző házasságból hozott fiú nem az apa fia, az együtt nevelt lánynak nem a férj az apja! És ez csak egy család a sok százezer közül, ahol valami „nem síimmel „, Nem egészen értem, hogy ez hogyan jön a csecsemőrablásos esetekhez így a pszichológus rosszkedvűen. Dina a rendőrre nézett, aki már mondta is: – Ezért, és egyéb bonyodalmak kedvéért, nem ajánlom senkinek, hogy nyomoztasson az egykori gyermek után – a tanácsos tekintete körbeszaladt a jelenlévőkön, és mint az egyedüli érintetten, Ritán állapodott meg. – Semmiképpen sem tesz jót sem magának, sem a másik családnak, de legfőképpen a gyermeknek. Valahol a lelke mélyén Rita is tisztában volt ezzel. De felnőtt benne a haragos ellenkezés: – Gondolt itt valaki arra, hogy milyen tudattal kell élnem ezután? Hogy már biztos lehetek benne, hiszen a hatóság állapította meg, és a lányom neve is ott van azon a listán, akiket eladtak… Hát nem szörnyű lenne, ha még azt a jogomat is elvennék, hogy egyáltalán megkeressem, és megnézzem a gyermekemet? Az az aljas ápolónő meg a bűnöző cinkosa ítéljenek engem arra, hogy így éljek ezután? És hogy ez ellen senki sem tehet semmit? Ha a hatóság nem kutatja fel a gyermekemet, holott megtehetné, megteszem én. Nem fogok habozni, hogy megtaláljam a lányomat. Hogy mit teszek, ha

sikerrel járok, azt… azt még nem tudom. Elhangzottak itt okos érvek, meg ostobaságok is. Önök közül – és most kikereste szemével a legközelebbi kamerát, amelynek tetején égett a kis piros lámpa, tehát az vette őt, amint éppen beszél, belenézett, mert ezeket a szavakat a nézőknek szánta – az vesse rám az első követ, aki nem ezt tenné a helyemben. Jobb lesz legalább látni a gyermekemet, mintsem azzal a tudattal élni halálomig: nem tettem meg mindent azért, hogy megtaláljam. Nagyon kicsis szünetet tartott, aztán fájdalmas hangon folytatta: – Mert mi van, ha nem jó szülőkhöz került? Mi van, ha azok a vevők, bár magukat tisztességes embernek hitték, később rossz útra tévedtek? Mi van, ha anyagi romlás várta őket, hiszen közben volt egy gazdasági válság is? Nem élhetek azzal a gondolattal, hogy a lányomnak esetleg nincs mit ennie, vagy hogy a testét árulja, vagy hogy maga is terhes lesz vagy lett, és egy zugkórházban az ő gyerekét… az én unokámat… is elveszik tőle, megismétlődik ez a szomorú történet húsz évvel később ismét? Azt hazudják majd neki, hogy a magzata meghalt, és eladják másnak! A végén már szinte kiabált. A stúdióban a nézők megrendülten hallgattak. Egy üvegfal mögött Korbach állt, és a homlokát ráncolta. Egy csöppet sem bánta meg, hogy éppen Ritát invitálta a műsorba. „Ettől lett jó”, gondolta, de azért elővette a telefonját, és a jogászt hívta. Aki otthon ült, és nyilván figyelte a műsort. Korbach nem is üdvözölte, hanem rögtön nekiszegezte a kérdést: – Megtámadhatnak minket a „zugkórház” kifejezés miatt? – Nem hiszem. Ismerem a Szent Vitália jogászát, évfolyamtársam volt az egyetemen. Éppen azzal ismerné el a kórház egykori hiányosságait, ha most magukra vennék a „zugkórházat”. Különben is, Anders asszony általánosságban

beszélt egy valahol, ki tudja, hol létező kórházról, semmilyen célzás nem hangzott el, legalább is nem negatív, amelyik a mi kórházunkat minősítette volna. – Köszönöm – Korbach a zsebébe csúsztatta a telefont. Tudta, hogy mindjárt vége a „Dilemmának” és nem aggasztotta, hogy a vitázók nem oldottak meg semmit. Nem jutottak el egyfajta nyugvópontra, de szerinte éppen ez jelzi, sőt bizonyítja azt, hogy a probléma súlyos, nem egykönnyen megoldható. Pláne, ha számos ember életében ott van jelen, nyíltan vagy rejtetten. Marcel kiszállt a taxiból. A hotel bejárata előtt posztoló boy, aki egy igazi, termetes és tekintélyt parancsoló, egyenruhás portást helyettesített, máris ott volt. Fogta az ajtót: – Jó estét, uram! Poggyásza van? – Csak ez – a laptopot tartotta a kezében, de már a mozdulat is elárulta, hogy azt úgysem bízná másra, vitte be az üvegajtón. A recepció pultján egy régimódi szecessziós lámpa világított. A recepciós ugyanaz volt, akivel már napokkal korábban is beszélgetett. – Jó estét, uram! – Jó estét, Valter. Történt valami, míg távol voltam? – Ma este – a férfi benyúlt a pult alá, de közben a szemét nem vette le Marcelről – volt egy műsor az egyik helyi tévében, ami… hogy is mondjam csak… bizonyára érdekelni fogja. Bátorkodtam felvenni az egészet – egy DVD-t vett elő, és nyújtotta Marcelnek. Az olcsó műanyag tokon nem volt semmilyen jelzés, a férfi látta a csillanó fémkorongot az áttetsző borítás alatt. – Köszönöm, Valter. Jó éjszakát. A kulcsa is az ujjai közé került a lemezzel, ment hát a lifthez.

A kíváncsiság dolgozott benne. Vajon mire célzott a recepciós? Amikor elkezdte a pályáját, a recepciósokat még „portásoknak” hívták, persze nem a szakmában. De a szakszavak, lám, átszivárognak a köznapi nyelvbe is – gondolta. Egy pillantás az órára: huszonegy-harmincnyolc. Lassan vetkőzött, de tudta, elalvás előtt még telefonálnia kell. Ám izgatta a kis korong is. Betette hát a lejátszóba, lazított a nadrágszíján, a zakója akkor már a megbontatlan ágyon hevert. Aztán csak ült és nézte a képernyőt. Rita már lefekvéshez készülődött, amikor megszólalt a telefonja. Aznap este már nem először – többen hívták fel és gratuláltak. De ezek viszonylag közeli ismerősök voltak, hiszen a telefonszáma nem volt nyilvános, mások nem is kereshették. Amikor most ismét meghallotta a jól ismert dallamot, a fürdőszobában volt. Majdnem meztelenül lépkedett vissza a szobába, nedves talpa alatt érdesnek érezte a szőnyeget. Ha most valaki más hívná? Ha egy félénk leányhang szólalna meg… Rita Anderst keresné, aztán sírástól elcsukló hangon szólna bele: „Te vagy az, mama…?” Ez a „mama” szíven ütné, de gyorsan magához térne, pedig az öröm szinte leterítené. „Mama”, ezt még soha senki nem mondta, nem mondhatta neki. Ha Alida, legyen most akármi a neve, valahol a környéken lakik, és már régóta érzi, vagy talán tudja is, hogy nem azok lánya, akik felnevelték, és most tudatosult benne, hogy ö talán annak az Anders asszonynak a lánya, akit látott a képernyőkön, és aki olyan szenvedélyesen hirdette országnak-világnak, hogy meg fogja őt keresni? Lehet, már nem is kéne keresnie? De ismeretlen telefonszám helyett egy jól ismert név virított a kis képernyőn: MARCEL. Amikor Rita a füléhez emelte a készüléket, a férfi minden üdvözlés nélkül, nagyon egyszerűen kijelentette:

– Jól beszéltél a tévében, szívem. Rita nem is tudta hirtelen, hogy a dicsérettől hatódott meg jobban, vagy a „szívem”-től. Csak állt, a férfi hallotta a lélegzését, és folytatta: – Most érkeztem a reptérről, az utolsó percig bizonytalan volt, hogy melyik géppel tudok eljönni Düsseldorfból. Ezért nem is értesítettelek, nem akartam, hogy éjnek idején várj rám. De már tudom, hogy úgysem tudtál volna kijönni elém, mert sokkal hasznosabban töltötted az időt. Mindenben igazad volt, amit mondtál. – Köszönöm a bókot. – Nem bók volt, hanem a puszta igazság. Ok nélkül sohasem fogok neked bókolni – ígérte a férfi, és ez most nagyon jólesett a nőnek. Vajon mit jelent az, hogy „sohasem”? Mennyi időt? Miközben Marcel azt mesélte, hogy valaki a szállóban felvette ezt a műsort, mert hát tudták, hogy van valami köze Anders asszonyhoz, akivel nemrégen együtt vacsoráztak, Rita hallgatott. Csak amikor a férfi befejezte, vallotta be: – Tudod, arra gondoltam, hogy ha ő is látta a műsort, és tudatában van annak, ki ő, biztosan megkeres. – Hamis várakozás – mondta a férfi azonnal és kertelés nélkül. - Ne hidd, hogy ellendrukker vagyok, hiszen én is szeretném megtalálni, meglátni a lányunkat. De ha tudta volna, ki az anyja, és lenne benne hajlandóság arra, hogy megkeressen téged, már rég megtette volna. Nem várt volna egy ilyen tévéműsorra, nem gondolod? Rita egy rosszabb verziót is el tudott képzelni, és most ő lett éppen olyan kegyetlen: – Lehet, tudja, hogy adoptálták, de azt is mesélhették neki, hogy az anyja nem akarta, eldobta őt. Vagy hogy megszülte és otthagyta a kórházban, elmenekült a felelősség elől, hamis adatokat diktált be, később a hatóság hiába kereste… –

megborzongott erre. Ő, aki elhagyta a gyermekét? De hiszen nem így volt! Marcel csak annyit mondott: – Aludj jól, szívem. Holnap találkozunk – és letette a kagylót. A „szívem” másodszor is jó hatást tett Ritára. Marcel hangja feldobta a lelkét. Ugyanakkor nagyon álmos volt már. Még egyszer indult a fürdőszobába, sokkal jobb volt a kedve. Amikor pedig visszaért a hálóba, már nem volt kedve olvasni, pedig azt tette minden este. Mégis, most valamilyen jóleső fáradtság zuhant rá, hát azonnal lekapcsolta a lámpát. …Álmában ismét hallotta azt a női hangot, amint a nevét mondta: – Rita. Rita. De elmúlott ez is. Kocsiban ült, és egy ideig szinte tisztában volt azzal, hogy álmodik. De ez hamar elmúlott, az álom lett a valóság, élesen látta a részleteket is. A VIDAL-hoz közeledett, már megkerülte a nagy raktárépületet, befordult a kis parkolóba, és akkor látta meg azt a nőt. Karcsú volt, messziről is sugallta fiatalságát. Csak állt a parkoló szélén, mögötte az áruház. És Rita tudta, hogy őrá vár. És azt is, hogy nem más, mint… Alida.

Nyomozás Hétfőn reggel már nyugtalanul várt valami hírt Jordantól. A magándetektív nem adott életjelet. A hét végén biztosan nem dolgoztak a DNS-laborok, ezért még nem lehet eredmény – vigasztalta magát az asszony. Amikor megkerülte a raktárépületet, feszülten figyelt előre. Az az álom még élénken élt benne, és bár azóta nem hallotta a lány a képzeletbeli hívását, „Rita. Rita”, most mégis azt várta, hogy a parkoló szélén megpillantja azt az alakot. Ha igaz, amiben sok ember több ezer éve hisz, hogy az álmok előre megmondják a jövőt, a majdan bekövetkező eseményeket… De a parkoló szélén nem várt rá egy lélek sem. Viszont jól látta a ZORRITO feliratú hűtőkocsikat. Meghozták a húsokat, gondolta gépiesen. Az álmok talán mégis hazudnak? Leparkolt és ment fel. Tudta, hogy Paula látta az ő érkezését, mert ilyenkor mindig azt figyeli, még ha közben intézkednie is kell. Paula jön elsőnek és megy el utolsónak. Ő a megbízhatóság szobra, benne sohasem csalódik az ember lánya – futott át a fején, amikor már az emeleti folyosón lépkedett. Paula a küszöbön várta. Most valahogyan más volt az arca. Nyár lévén Ritának nem volt kabátja, amit a titkárnő lesegített volna róla. – Jó reggelt, asszonyom. – Jó reggelt, Paula. Történt valami? – Csak annyi, hogy a reggeli műszak előtt a hűtőraktárban jelentkezett egy bizonyos Ulrik Ghilad és azonnal munkába is állt. – Remek – mosolygott az asszony. Már bent volt a szobájában. Feltűnt, hogy Paula nem jön a jegyzetfüzetével, a naptárral meg a tollával, ahogyan máskor. Megfordult és a nőre nézett.

Paula még állt, de nem keltette szárnyaszegett madár benyomását. Nem is volt szomorú vagy kedvetlen. Inkább sugárzott belőle valami másféle érzés, amit Rita nem értett, nem tudott dekódolni. Hát egészen más, csöppet sem hivatalos hangon kérdezte: – Történt valami, Paula? – Igen, asszonyom, történt. De nem most, hanem negyvennégy évvel ezelőtt. Amikor születtem. Egy pillanatig elhallgatott, mint aki még nem biztos abban, mit fog mondani. Vagy hogy egyáltalán fog-e beszélni? Látszott az arcán a habozás. Rita nem szólt. Ezt Paulának kell eldöntenie. A nő halkan szólt: – Láttam önt tegnap este a tévében. Nem is tudom, hogy ezt most miért hozom elő. Lehet, önt nem is érdekli ez a dolog… De én is „Alida” vagyok. A név szíven ütötte Ritát. Csak állt, és most vette észre, hogy már egymás szemébe néznek. Paula az ő világos szemét nézte, Rita meg csak Paula fekete szemét látta. – Nem tudom, ki volt az anyám. Azt mondták, egy fehér lány, de az apám talán egy cigány férfi lehetett… Mindenki más mondott. Az a negyvenes, majd ötvenes házaspár, akik felneveltek, néha céloztak rá, hogy az apám egy rokonuk volt, aki kivándorolt Amerikába. Lehet, hogy ez igaz is volt. De lehet, hogy nem. Azt is mondták, hogy az apám sohasem keresett engem. Az anyám meg eladott… – Eladta? – Rita csak ennyit tudott kinyögni, mert a torka összeszorult. – Igen. Nem tudom, mennyiért, meg hát akkor még nem euró volt a valutánk… Talán tízezer frankot kapott értem? Megvett egy gyermektelen házaspár, de nagyon rossz gyerek voltam, és ötéves koromban kerültem azokhoz, akik végül is

felneveltek. Rendes emberek voltak, és nem titkolták előttem, hogy nem az édes gyermekük vagyok. A csönd hosszúra nyúlt: – Élnek még? – kérdezte Rita. Paula még mindig az asszony szemét nézte: – Az „anyám” él. Beteges, de még eldolgozgat a ház körül. Minden vasárnap délelőtt nála vagyok, főzök neki előre pár napra, és persze anyagilag támogatom. – Miért mondta ezt el, Paula? – Mert amit tegnap mondott, az… az nagyon fontos volt. Az ilyenek, mint én… és higgye el, sokkal többen vagyunk, mintsem az emberek gondolnák… nem dicsekszünk a származásunkkal, hiszen, lám, nincs is mivel. Gyorsan kiviharzott a szobából. Rita lassan ment az ablakhoz. Naponta legalább egyszer állt ott pár percig, nézte a tetőket. Most úgy érezte, ez lesz az a mai perc, még a munka előtt. Szüksége volt a látványra. Sok száz háztető és mindegyik alatt emberek élnek. Vajon hányan lehetnek a Paula-félék? És hányan az Alidák? – gondolta, kicsit fájón. Nem csodálkozott, amikor két perccel később megjelent Paula, immár úgy, ahogyan minden reggel. A hangja is más volt. Rita megértette, hogy a bizalmas közlés elmúlott. Célba ért, de nincs és nem is lesz folytatása. Most ismét ők ketten voltak, amilyenek és akik mindig is. A titkárnő és a főnökasszonya. – Asszonyom, ma délelőtt ketten érkeznek tárgyalni, kilenckor egy úr a kertészeti cikkek ügyében, tízkor egy hölgy, aki megpályázta a fehérnemű-osztály vezetését… Már éppen ebédelni ment volna, amikor Jordan hívta. – Jó napot, asszonyom. Van egy hírem, amiről nem tudom, hogy jó-e vagy rossz? – Jó napot. Mondja!

– A hajszálakból elvégzett DNS-teszt negatív lett. Elállt a szava. Voltaképpen megnyugvást érzett. Ki is mondta: – Akkor jó. Az a Beata nem volt nekem rokonszenves, és a lelkem sem súgta, hogy „ez ő, ez ő!” – Vagyis akkor keresek tovább. – Keressen! – Hívjam Hagen urat is, vagy esetleg ön értesíti..? – Értesítem, természetesen. Ön mit fog most tenni? – Minden erővel keresem azt a leánygyermeket, akit Egon cinkosa hozott Erlingbe. Remélem, nem költöztek el… Elég, ha csak egyetlen adatát megtudom, máris „szagot fogok”. Ebéd után lemerülök a városi levéltárban. Az anyakönyvi adatokat sajnos még nem digitalizálták visszamenőleg, talán ezernél is több születési bizonyítvány-másolatot kell átnéznem. Remélem, megtalálom azt az egyet, ami hamis. Az lesz a legfőbb nyom, ami a célszemélyhez elvezethet. A „célszemély” szó nem tetszett Ritának, de belátta, hogy az is szakmai zsargon, ami átszivárgóit a civil életbe, talán éppen a tévében látható krimikből. Megbékélt vele. Felhívta Marcelt: – Szia, mit csinálsz? – A hotelben vagyok, dolgozom. – Dolgozol? Azt hittem, te ott vendég vagy. – Egyre kevésbé… de hallom a hangodon, hogy történt valami. „Megérzi még ezt is”, gondolta Rita jólesően. Egyre inkább az volt a benyomása, hogy Marcel az az ember, akire már évek óta várt. Akkor is, ha nem vallotta be még önmagának sem – szüksége volt valakire, egy másik emberre, természetesen egy férfira, aki vele lesz a szó minden értelmében.

– Most telefonált Jordan, megvan a teszt eredménye… – kivárt egy pillanatig, hogy fokozza a hatást – Megnyugodhatsz, a kis Beata nem a mi lányunk. – Ez jó – érződött a férfi megkönnyebbülése is. – Valahogy nem volt szimpatikus nekem az a lány. Olyan… olyan más volt, nem igaz? – Nem a mi vérünk – jelentette ki Rita. A férfi vette át a szót: – Csinálnál valami könnyű vacsorát? Úgy értem, nálad, otthon? Én meg viszem azt a két szokásos kelléket, amivel a férfiak kivásárolják magukat a vacsora elkészítésének fáradtságos munkájából: bort és virágot. Milyen legyen, fehér vagy vörös? – Vörös – vágta rá Rita, és kellemes borzongás fogta el. A mai éjszakát is együtt töltik! Csak miután letette a telefont, tértek vissza a gondolatai ahhoz, amit hallott. Vajon mit jelentett az, hogy Marcel „egyre kevésbé” vendég a szállodában? Valami azt súgta az asszonynak, hogy a Hotel Maddalena körül lebeg egy titok. Türelmetlenül várta, hogy lehulljon róla a lepel. …Már-már ismerős volt a borzongatóan kellemes érzés, amikor Marcel ujjai ismét vándorútra indultak. Mert először még a szokásos módon szeretkeztek. Kicsit kamaszosan, mint egykoron: gyorsan, kapkodva, nem használva ki minden lehetőséget, mint akiknek sietniük kell – holott nem. De már két napja nem voltak együtt, és Rita szinte ijedten fedezte fel magában az addig ismeretlen mohóságot. Úgy hiányzott neki a szex, mint még sohasem. Narkós lett, szexfüggő, mert most csak erre tudott gondolni. Igaz, Marcellel akarta csak, más férfi eszébe sem jutott. Feküdt hát a sötét hálóban, az ágyon, és nagyon élvezte azt, amit kapott.

Mert Marcel ujjaiból csak jóság áradt. Jó szándékra vallott, ahogyan az ujjbegyek finoman érintették az asszony bőrét. Durvaságnak, erőszaknak nem volt nyoma, inkább minden azt sugallta, hogy ezek az ujjak örömöt hoznak majd neki. Egyelőre Rita nyakán kezdték a simogatást, és lassan haladtak alább. Rita a hátán feküdt, feszülten figyelt, bár ágyékában már az előző szeretkezés jótékony nyugalma, kéjes érzése még ott lapult. De már készen állott az újabb örömök befogadására. Azok pedig megérkeztek. Marcel most csak egyik kezével vándorolt, az oldalán feküdt, egy arasznyira volt az ajka a nő testétől, néha közelebb hajolt, és megcsókolta a vállát, vagy a karját. Puha volt az ajka, de izgató. Közben az ujjak hol ketteséivel, hol együtt mind az öten másztak lefelé. Úgy tettek, mintha csak véletlenül botlottak volna bele az egyik mellbimbóba, soriban mind az öten beleütköztek finoman, ami nagy kéjt okozott Ritának. Néha felnyögött, de a férfi tudta: ezzel nem fájdalmat jelez, ellenkezőleg. Az ujjak most már a has csiklandós bőrén haladtak. Néha a hüvelyk vagy a kisujj tett úgy, mintha elszakadna a többiektől, másfelé menne szívesen, de azokat mindig visszatérítették a csapatba. Vidáman bóklásztak hol erre, hol arra. Az egyik beleesett a köldökbe, a többiek a szőrtenger határán megtorpantak. Rita nem borotválta le magát OTT, hiszen évek óta nem volt senkije. Nem mutogatta azt, amije van, nem is volt kinek, meg nem is akarta. Most azonban minden idegszálával érezte, hogy a vándorujjak éppen a határon állnak, haboznak… Marcel csak magában mosolygott a sötétben, Ritának pedig még a lélegzete is elakadt egy pillanatra. Aztán az ujjak megindultak lefelé, ketten úgy tettek, mint akik elcsúsztak a domboldalon, de feltápászkodtak, a többiek megvárták őket, és folytatták az utat. Előbb elbarangoltak

jobbra, aztán balra, és még mindig nem közeledtek ODA, pedig Rita már nagyon, nagyon várta őket… Végül átkeltek az egyik combjára. Rita nagyot sóhajtott. Ezt „hallva”, az ujjak csapata visszairamodott a sűrűbe, úgy tettek, mint akik elakadtak a növényzetben, az erdőben, alig tudtak előbbre vánszorogni. Aztán a kisujj belecsúszott az árokba, és lassan, sorban a többiek is oda hullottak… Rita sóhaja most elégedett volt: célba értek! Célba értek és már ott is maradtak, amit az asszony szapora lélegzéssel, később apró sikolyokkal is jelzett. – Ma este egy kis ünnepséget rendezek – jelentette ki Marcel reggel. Még csak félig felöltözve ült az étkező asztalánál. Megivott egy fél pohár narancslevet, és szemmel láthatóan elégedett volt. A pohárra intve cinkos hunyorítással jelentette ki: – Pótolnom kell a folyadékveszteséget. Rita jobbnak látta nem menni bele, miféle „folyadékra” gondol a férfi. Illetve pontosan tudta, éppen ezért kerülte meg a témát. Vidám és könnyű volt a lelke. Ma nem álmodott semmit, az a hang sem szólította a nevén. Csodálatos volt ez az éjszaka, és olyan könnyűvé tette a lelkét! Ma csak mosolyogni, ma csak nevetni akart. Nem akart semmi szomorúságot. Még Alidára sem gondolt, annyira betöltötte a tudatát Marcel. Már egyre ritkábban gondolt arra a régi Marcelre, a kamaszra, aki annyi bajt okozott neki. És az volt a legjobb, hogy nem is kellett megbocsátania, valahol a lelkében a régi Marcel nem volt azonos az újjal. Az egy buta kis kölyök volt, aki egy hasonlóan buta kislánnyal találkozott, és abból sok baj származott – ám ez a mai Marcel minden tekintetben más volt. És Rita ezt a Marcelt szerette meg, a réginek az „új kiadását”, ami semmiben sem emlékeztette őt arra a régire.

– És mit ünnepelünk? – kérdezte Rita. Most vette ki a forró vízből a virsliket, hármat tett a férfi tányérjára, kettőt a sajátjára. – Az meglepetés – így a férfi, majd érezve, hogy ez erősen félreérthető, hát kicsit zavartan folytatta, még mindig a narancslével a kezében: – Egy üzleti aktus végződött jól. Nagyon kamerális lesz a dolog, a létszám erősen korlátozott. – Hány személyre korlátozódik? – Várj csak, mindjárt összeszámolom – a férfi úgy tett, mint aki az ujjain számol. Már mind a tízet munkára fogta, aztán összecsukta őket és kijelentette: – A végeredmény két, azaz kettő fő: te és én. – Biztos, hogy ez ünneplés lesz? – Rita szíve a torkában dobogott. Csak nem tervez valamit Marcel, valamit, amihez elegen lesznek ők ketten? A férfi már csak annyit mondott: – Egy jelentős eseményt ünnepelünk. Igazából csak számomra fontos, de remélem, azért neked sem lesz mindegy. No, ettől aztán még nehezebb lett Rita számára. Magában találgatott, töprengett. A férfi reggeli után elment, futólag megjegyezte, hogy egyenesen egy közjegyzőhöz megy, ami azért elgondolkoztatta az asszonyt. Szíve reménykedése halványulni kezdett. „Nem is lenne normális, ha egy heti ismeretség után… A, arra még korán van! „ Ugyanakkor a kíváncsiság sem hagyta nyugton. De egyelőre semmit sem tehetett, megvárja az estét, amikor majd kiderül, mi a helyzet. Az erlingi önkormányzat úgynevezett Régi Irattárának vezetője maga is régi volt. A nyugdíjas korú asszony sovány volt, és bár Jordan először vénkisasszonynak hitte, a beszélgetésből kiderült: Özvegy, két felnőtt gyermeke révén négy unokája is van. Nording asszony kicsit hajlott volt és kontyos, ami ma már nem divat, ráadásul ez szigorú külsőt kölcsönzött neki. Szintén

divatjamúlt kerek, drótkeretes szemüveget viselt. „Ilyen lett volna John Lennon, ha megéri a száz évet”, futott át a nyomozó arcán, amikor tegnap délután Nording asszony elé került. Eltartott egy ideig, míg kiderült, hogy azok az iratok, amiket keres, nem csak, hogy nincsenek digitalizálva, de egyenesen „el vannak ásva” a Régi Irattárba. Ami nem is a Városházán volt, hanem két utcával odébb, egy olyan házban, amit magányos tulajdonosa végrendeletileg a városra hagyott. Az emeleti lakásban több szobában álltak a dobozok. Még nem mindet rakták fel polcokra. Jordan nem árult zsákbamacskát, ezekkel a szavakkal nyitott: – Rafael Jordan vagyok, magándetektív. Itt az engedélyem. Egy olyan személy nyomait kutatom megbízásból, aki ezerkilencszázkilencvenhétben kapott egy valószínűleg hamis születési bizonyítványt itt, vagy más városban. Nording asszonynak éles észjárása volt, azonnal kapcsolt: – Az egyik eladott csecsemőről van szó? Itt is írt róla az újság, és lejátszották azt a nevezetes interjút a Carmen TV-ből. – Ez megkönnyíti a dolgomat. Jó ügyben kellene együtt dolgoznunk, asszonyom. Az irattár vezetője, aki annak egyben egyetlen dolgozója is volt, egy pillanatig a férfi szemébe merült. Talán az egyik fiára emlékeztette? Vagy csak azt akarta kilesni Jordan szeméből, hogy tényleg becsületes ember-e? Végül rábólintott: – Rendben, álljon neki. De előre szólok, nem lesz könnyű munka. Sok port kell nyelnie annak, aki tizenöt évnél régebbi adatokat keres nálunk. Márpedig itt csak olyanok vannak. És semmi mikrofilm vagy még modernebb eszközök! Minden papírt kézbe kell venni. Félóránként mosson kezet. – mutatott az egyik előszoba felé – mert könyékig poros lesz a keze, és azt rákeni a többi, esetleg tisztább papírra is. Kérdezzen, ha valamit nem tud.

Ez volt hétfő délután. Ma, kedden reggel Jordan már úgy jött be, hogy tudta, melyik szobában kell keresgélnie. Annyit tudott, hogy a nagy papírdobozokban, valahol a 211-es és 245ös között kell lennie a keresett időszaknak, és nem csupán születési bizonyítványok másolatai, hanem sok egyéb anyakönyvi dokumentum is volt, ráadásul a 2000-es évet megelőző iratokat nem rakták időrendi sorrendbe. Az iratok inkább a nevek szerint, ábécésorrendben kerültek be a dobozokba. Hát persze, hiszen ha kerestek valakit, tudták a nevét, hát így látszott logikusnak a dolog. Jordan egész délelőtt dolgozott. Tényleg folyton mosakodnia kellett, hamar összekoszolódott a keze. A dobozokhoz évek óta nem nyúlt senki, nyáron nyitott ablakoknál hevertek, rájuk rakódott a finom, szürke por, amely Erling környékét jellemezte. A férfi rájött, hogy mivel három óra alatt mindössze két dobozt nézett át, valamiképpen gyorsítani kellett az ütemen. Hiszen így egy hét alatt sem végez! Ösztönösen sejtette, nincs annyi ideje. Sem Anders asszony, sem Hagen úr nem az a türelmes fajta, hiszen már most is tűkön ülnek. – Változtatnia kell a módszeren – így Nording asszony, amikor egy közösen vásárolt és elfogyasztott, hozatott pizza romjai fölött ültek, és nézték a másikat. – Tud segíteni ebben? – Hát persze. Nyisson ki minden dobozt, de csak nézzen beléjük. Vegyen ki egy születési bizonyítványt és nézze meg – a nő felkelt az asztaltól. Az egyik szobát nevezték ki régebben afféle személyzeti helységnek, itt tették le a kabátjaikat, innen nyílott a mosdó, itt ettek. Az ablak tárva-nyitva volt. Jordan követte őt a falhoz, ahol egy keménypapír tábla lógott, rajta különféle régi iratok egy-egy példánya. Gondos kezek ragasztották őket oda, láthatóan jó régen. Az asszony a táblára

mutogatott, Jordan meg hirtelen visszament az időben. Mintha még tízéves lenne, és állna az iskolában a tanító néni előtt, aki a táblára mutogat. – Amiket a felső két sorban lát, azok az, utóbbi száz évben az erlingi önkormányzat által használt formanyomtatványok. Itt vannak a háború előttiek, itt meg amiket utána alkalmaztak. Átlag tizenöt-húszévenként változtak, mindig formásabbakat, rövidebbeket találtak ki. Az utolsó váltásra éppen kilencvenhét őszén került sor, látja..? A korábbiak valamivel nagyobbak voltak, csak pár milliméterrel, a későbbiek meg kisebbek és a papírjuk is jobb minőségű. – Vagyis ha kinyitok egy dobozt, vessek egy pillantást a dátumokra, de igazából már abból tudni fogom, mikoriak, hogy megnézem, mekkorák? – Így van. És látja, az újabbaknak van egy kis zöld csík baloldalon, ami a régieken nincsen, Jordan újult erővel látott munkához. Most már jól haladt. Sorra vette fel a földről a dobozokat, megesett, hogy négy vagy öt állt egymáson, de az alsók is kibírták a súlyt. Szisztematikusan haladt, mert eleve rendszerető ember volt. Tudta, nem hagyhat ki egyetlen doboz iratot sem, mert akkor lehet, hogy éppen az marad ki, amelyikben az a bizonyos rejtőzik. Biztos volt benne, hogy ha a kezébe kapja, rájön, mit tettek vele azok, akik ezzel legalizálták a kis Alidát. Így dolgozott délután ötig. Éppen nyitotta volna az utolsó előtti ládát, amikor egy tekintetet érzett a hátában. A nyitott ajtóban Nording asszony állt. Nem szólt semmit, de a sovány nő maga volt a felkiáltójel. Jordan értette a jelzést. Hatalmas termete hirtelen kisebb lett: – Idő van? – Éppen ellenkezőleg. Idő nincs – humorizált az asszony halálosan komoly képpel. – Beláthatja, hogy irattárosnak lenni:

bizalmi munka. Éppen ezért csak rám van bízva itt minden. Nem hagyhatom itt magát egyedül. – Nem dohányzom, nem gyújtom fel, el se lopom, ha valami eltűnik, úgyis megtalálnak, hiszen igazoltam magamat… – próbálkozott egyre szomorúbban, de válaszul az asszony csak a csuklójára mutatott. Az órájára. – ...Nem felejteni el becsukni az ajtót, és a kulccsal még holnap maga előtt jönnék ide… Nording az órára mutatott, ismét. Jordan az asztalon hagyta a félig nyitott dobozt, fogta a zakóját és indult: – Azért még gyorsan kezet moshatok? Pár perccel később Nording asszony beállította a riasztóberendezést. Csattant mögöttük a Régi Irattár vaskos ajtaja. A pincér kopogott, mielőtt belépett. Aztán megnyílt az ajtó, és bejött. Meghozta a második fogást, ügyesen szétporciózta a tányérokra. Marcel különös arccal ült az asztal egyik oldalán. Látszott, nem mindennapi hangulatban van. Rita éppen a borospoharat tartotta a kezében. Nem tudta, miféle bort rendelt a férfi, de az biztos, hogy nagyon finom volt. Közben a pincér becsukta maga mögött a „nullás” szoba ajtaját, és ők ismét ketten maradtak. – Olyan furcsa az arcod. Marcel mosolygott, a tekintete hosszan pihent az asszony arcán, végül azt mondta: – Talán ilyen azoknak az arca, akiknek sikerült megvalósítani életük nagy álmát. – Mire célzol? – Hát… erre – Marcel széles karmozdulattal intett körbe. Nem konkrét irányba mutatott, mindent beleértett talán. Rita mosolygott:

– Tiéd lett a város, és én nem is tudok róla? – Nem a város lett az enyém. „Csak” te, ami már önmagában is hatalmas dolog. De van itt még valami… ez a szálloda. Rita még nem értette, nem merte érteni. Marcel előbbre hajolt, koccintásra nyújtotta a poharát. Rita koccintott is, de feszülten várta, hogy Marcel kimondja végre, mi történt. És a férfi kimondta: – Ma délelőtt enyém lett a Hotel Maddalena. Rita úgy csodálkozott, hogy érezte, kicsit remegni kezd a keze. Le is tette a poharat, bár koccintottak, de most nem tudott volna inni. Marcel is letette a poharat, átnyúlt az asztal felett, és megragadta a nő kezét. – Tudod, hogy ez mit jelent? Tizenéves koromtól mindig a mások szállodáiban dolgoztam. Szolga voltam, és nem több, érted, szívem? Bármilyen jól is ment egyik vagy másik hotel, amibe beletettem a szívemet-lelkemet, soha nem magamnak, nem magamért dolgoztam érted? Nem élvezhettem azt a hasznot, és most nem csupán a pénzre gondolok, amit egy hoteltulajdonos kaphat a vendégeitől. Persze csak akkor, ha jól végzi a dolgát… És én jól végeztem mindig, mindenhol. Ezért haladtam fel a ranglétrán olyan gyorsan. Boyként kezdtem, tudtad? Bőröndöket cipeltem még a középiskolás nyári gyakorlatokon is. Aztán jött a svájci szakiskola, ami nagyon nehéz volt, és rengeteg pénzbe került… Aztán recepciók, gyakorlat Európában és Ázsiában, sőt még Amerikában is, Minnesota államban. Dolgoztam Dubaiban és Kairóban, igazgattam egy kisebb szállodát Törökországban, a Feketetenger partján, aztán visszajöttem Európába, és… De ezt már meséltem neked. A lényeg az, hogy mindig, a húsz év alatt minden áldott napon eszembe jutott: az lesz a csúcs, ha szerzek egy saját szállodát. Hát itt van, megvettem!

Rita felállt, megkerülte az asztalt, és addigra Marcel is talpra ugrott. Erősen ölelték egymást. A férfi érezte, hogy Rita is örül a dolognak – és tényleg, nem kellett megjátszania magát. Valóban i büszke volt a férfira, sőt, ezt ki is mondta: – Büszke vagyok rád, szívem – a szó olyan könnyen csúszott ki a száján, hogy észre sem vette, természetes volt. – Harmincnyolc évesen vajon hányan lettek szállodatulajdonosok? – Csak akik a papájuktól örökölték – válaszolta meg a kérdést Marcel, és az arcán látszott, hogy egy pillanatra eszébe jutottak a szülei. „Vajon az apjára mindig úgy emlékezik, hogy egyenruhát visel?”, kérdezte volna az a benne rejtőző másik, a rosszabbik Rita, de persze hallgatott. – Mindig félretettem a pénzem felét. Az volt az elvem, hogy bármennyit keresek is hivatalosan és a borravalókból, amíg kaphattam, a fele mindig ment a bankba. Sőt, több bankba, nehogy mindenemet elveszítsem, ha az a bank tönkremenne. És ha lassan is, de összejött annyi, hogy a vételár háromnegyedét kifizethettem a sajátokból, és csak a negyedrészére kellett bankkölcsönt felvennem. Persze néhány évig a hotelen lesz a bank jelzáloga, de nem kétlem, hogy vissza tudom fizetni. Kell egy erőteljes reklámkampány, ahol a város neve mellé egyenlőségjelet teszek, és odaírom a szálló nevét. Aki ide akar jönni bármilyen okból, akár mint turista, akár üzleti ügyben jön, nálam szálljon meg! Kisebb és nagyobb szórólapokat nyomatok majd tízezerszámra, szétszóratom a városban, de persze nem csak itt, hanem még külföldön is. Kell majd sok internetes hirdetés, főleg az idegenforgalmi oldalakon. Tele volt lelkesedéssel, és ez Ritára is átragadt. Főleg azért, mert ekkor értette meg: Marcel tehát itt marad! A városban fog élni. A férfi már arról kezdett volna ábrándozni, hogyan szerez majd a környéken több másik szállodát is. Rita meg visszaült a

helyére, a fejét két tenyerébe támasztva hallgatta. Alig kaptak észbe, hogy elhűl az étel, és akkor végre nekiláttak. – Itt fogsz lakni? – kérdezte Rita, a városra célozva. De Marcel nem így értette: – A szállodában? Csak, ha összeveszel velem és kidobsz a lakásodból. Rita csak nézett, az öröm kis tüzei kigyúltak, de még mécseslángon pislogtak: – Ezt úgy érted, hogy nálam fogsz lakni? – Hát, ha együtt élünk, miért ne? Vagy te szívesen költöznél a „nullás szobába”? Azt hiszem itt kicsit szűken lennénk. Rita mécsesein feljebb kúszott a láng. Örült, de még mindig nem merte elhinni, hogy… – Te tényleg velem… nálam laksz majd? – Igen, de miért csodálkozol? – a férfi tényleg úgy tett, mint aki nem érti. – Hiszen együtt élünk! Rita ekkor már nem bírta tovább. Ismét felugrott, megkerülte az asztalt. Megcsókolták egymást. Kopogás hallatszott – a pincér jött, leszedni a tányérokat, azt hitte, már üresek. Hát nem engedték be őt, Marcel kikiáltott, hogy jöjjön vissza húsz perc múlva. Aztán csak ölelték, csókolták egymást. Szerdán reggel fél kilenckor Jordan elsietett a szállodájából. Már egészen otthonosan mozgott Erlingben. A szobáját még nem merte elhagyni, hiszen nem tudhatta, meddig tart a nyomozás itt a levéltárban, és még talán másutt is? Nording asszony kerékpárral érkezett, frissen, fiatalosan pattant le a járműről. Kinyitotta a bejárati ajtót, a kerékpárt betolta a folyosóra. Jordan már türelmetlenül sietett abba a szobába, ahol tegnap hagyta a megkezdett dobozát… Fél óra sem telt bele, Nording asszony arra lett figyelmes, hogy a férfi a közelébe settenkedik. Az igazgatói szobában is

volt egy nagy asztal, ahol a főnökasszony szétrakta a vizsgált iratokat. Belemerült a munkába, de Jordan megtorpant mellette. – Azt hiszem, találtam valamit. t Átadta a születési bizonyítványt az asszonynak, és magyarázott: – Ennek a dátuma kilencvenhét december kettő. Még a régi formájú nyomtatvány, látja? Nagyobb a későbbieknél pár milli, méterrel, mintaként hoztam egy újabbat is, hogy összehasonlíthassuk. A nagyalakúakat november tizedikén használták utoljára. Aznap jött a tiltás, és egyben valószínűleg elküldték az irattárba az utasítást, hogy ha maradt még régi nyomtatvány, semmisítsék meg, vagy küldjék vissza a hivatalba. Ez bizonyára meg is történt. Ám valaki több mint három héttel később, amikor már… nézze csak! Hat gyermek született novemberben, és december elsején, amiket már a kisebb formátumú, új bizonyítvánnyal regisztráltak, valaki december másodikán jelentett egy újszülöttet egy régi nyomtatványon. – Vagyis volt itt valaki, aki szép lassan, apránként még november előtt szerzett magának pár üres nyomtatványt, a megfelelő pecsétekkel, csak kitöltetlenül. Aztán mit sem tudva arról, hogy időközben az anyakönyvi hivatal egy belső rendelkezése folytán megváltoztatták kissé a bizonyítványokat, egy tájékozatlan hivatalnoknak a városházán beadta ezt, meg a másolatot. – Ez az a másolat! – Jordan magasról meredt a törékeny, de erélyes kis asszonyra – Ez tehát voltaképpen illegálisan került a hivatalba, ott iktatták, és az első példányt kiadták a szülőknek, míg a másolatot elküldték a levéltárba. Ahol gyorsan berakták a helyére, de nem vették észre, hogy ez egy valamivel korábbi nyomtatvány másolata.

– Így lehetett – Nording asszony közelről is megnézte a papírt, aztán ismét bólintott. – Akkor hát ez lehet a kakukkfióka, amit keres? – Igen. Majdnem száz százalékig biztos vagyok benne. Vagyis az illető csecsemőkereskedő, aki Erlingbe is hozott gyerekeket, valakit megvesztegetett, vagy egy orvost, vagy egy hivatalnokot, vagy egyszerűen hamisított egy születési bizonyítványt, és átengedte a hivatalos szűrőn. Átment, és attól kezdve soha senkinek még csak eszébe sem jutott, hogy itt valami nincsen rendben. Nording bólogatott. – Hát persze, hiszen itt minden a bizalomra épül. Elég egy irat, hogy egy gyermek élete elkezdődjön a hivatalokban is. Onnantól kezdve aztán szaporodnak az iratok. Oltási papír az orvostól… – Iskolai okmányok, amikbe az adatokat természetesen a szülők bemondása alapján vezetik be, és elég egyetlen egyszer megmutatni a születési bizonyítványt… – Ami, ha hamis, átmegy simán, mert egy iskolatitkárnak nem kell tudnia, hány milliméteres egy ilyen bizonyítvány, elfogadja, hiszen rajta a pecsét valódi. – Később már az sem kell, mert egyik okmány szüli a másikat. – És innentől kezdve nincs megállás. Olyan könnyű egy embert legalizálni, pláne ha csecsemő még. Elég, ha a szülő azt állítja, nemrégen költözött ide, a csecsemő pedig itt született. – A kórházak születési nyilvántartását még sohasem vetették össze az anyakönyvi hivatal adathalmazaival. Miért is tették volna? Jordan lefotózta a hamis okmányt, de megkereste az 1997 novemberi és decemberi iktatókönyveket is. Kiírta a szükséges adatokat, aztán visszaadta volna a papírt, de látva Nording

asszony tekintetét, inkább gyorsan elsietett abba a raktárba, visszahelyezte szép sorrendben a dobozba, azt meg a helyére, és csak utána köszönt el. Első útja a lakónyilvántartásba vezetett. Miután megtudta, hogy a Patterson-házaspárról van szó, és azt is, hol laknak, felhívta egy kollégáját a helyi rendőrségen. Marcel Hagen a könyvelővel beszélgetett. – Vagyis van tartalék? – Igen, uram, de persze a régi tulajdonos az eladás napján kiürítette a kasszát. Viszont itt van az utolsó két nap bevétele, ez nem sok, körülbelül ezerhatszáz euró. Nem ezek voltak a legjobb napok a hotel életében, de ritka az a nap, hogy a bevétel ne haladná meg a másfél vagy kétezer eurót. – A fenntartás nem olcsó – Marcel erről nem kérdezett adatokat, hiszen tudta. Húsz év a szakmában sok mindenre megtanította, többek között arra is, hogyan lehet kiszámítani egy szálloda gazdaságos működését. Persze ahány szálloda, annyiféle, nincs két egyforma, nem lehet rá képletet, vagy sajátos algoritmust alkalmazni. Függ attól, melyik országban, milyen jellegű régióban van, városban vagy falun? Van-e annak a városnak jelentős ipara vagy idegenforgalmi látványosságai, amelyek rendszeresen vonzzák a vendégeket? És akkor az sem mindegy, hogy szép barlangokat lehet-e megtekinteni, vagy fürdőhelyek is vannak arrafelé, vagy hegyi túrákat kell szervezni, milyen kulturális rendezvényeket tartanak, no, és hányszor egy évben? Más a kihasználtság aránya télen és más nyáron. – Vagyis majdnem a nulláról indulunk – foglalta össze a könyvelő. – Innen szép nyerni – vigasztalta magát Marcel. Éppen rátért volna arra is, milyen kintlévőségek vannak, és persze

vannak-e kisebb tartozások még a szállítók felé, amelyek az utóbbi héten keletkeztek, amikor zenélni kezdett a telefonja. Rápillantott, és annyit látott csak: RITA. Egy pillanatig habozott, mit is mondjon, mert érezte, hogy ez a beszélgetés a könyvelővel nagyon hosszú lesz majd – de valami azt súgta, ezt most okvetlenül fel kell vennie. – Szia, most egy fontos tárgyalásban vagyok éppen… – kezdte volna. De mielőtt a harmadik szóhoz ért, rázúdult a HÍR, amit az asszony izgatott hangon, kicsit a szokásosnál gyorsabban vágott a férfi agyába: – Megtalálták Alidát! A hír elvette a férfi szavát. Nyitva maradt a szája, úgy állt, a telefonnal a fölén. Rita tovább kiabált: – Jordan telefonált, hogy megvan. Valamit mondott egy hamis születési bizonyítványról, amit talált egy levéltárban, annak járt utána, és majdnem biztos benne, hogy ő az. Csak az a kérdés, hogy most menjünk-e el megnézni… találkozni… beszélni Alidával… vagy később – Rita hallhatóan összezavarodott. Talán éppen maga sem tudta most, mit beszél? Ugyanazt érezte a férfi is. Hirtelen kavarogni kezdtek a fejében a dolgok. Még meg is szédült egy kicsit, elkapta egy asztal szélét. A könyvelő nyugtalanul figyelte, már-már készen állt arra, hogy elkapja, ha tényleg elesne. De elővigyázatosságára nem volt szükség. Sőt, érezte, hogy illetéktelen, nem rá tartozó dolgokat fog hallani. Látta a t főnök arcán a megrendülést. Sejtette, hogy ez egy magánügy, amihez nincs köze. Hát egyelőre elsétált, kiment a folyosóra. Rita nem nyugodott meg: – Hát nem érted? Csak annyit tudok, egyelőre, hogy Jordan megpróbálja azonosítani a lányt. – De akkor miért értesített minket, már most? Ha még nem biztos a dolog?

– Azt mondta, kilencvennyolc százalékig biztos benne. Egyszerűen azért, mert akkor történt, mert hamis a születési bizonyítvány, és mert a másik három erlingi gyerek már megvan, ez volt a negyedik. – És most mit tehetünk? – Jordan azt mondta, várjunk. Valami ürüggyel próbál behatolni abba a lakásba, és szerez valamit, bármit, amivel azonosíthatjuk a lányt. – Akkor most… megyünk vagy sem? – Nem, még nem. Jordan arra kért, ma még várjunk, mert szereznie kell valamit. „Nyilván, mert nyugodt lelkiismerettel nem állhat elénk, ha nem teljesen biztos a dolgában”, futott át a férfi fején. Nem tudta, mit kell tennie. Közben azért görcsösen élt benne az a tudat is, hogy neki, mint férfinak, minden helyzetben megoldást kell találnia, azért férfi. Persze már ő sem hitte, hogy csak egy férfi lehet a családfő, ám most úgy érezte, meg kellene mutatnia Ritának, hogy mire képes. De mert nem tőle függtek az események, hát úgy érezte, csak vergődik. – Mit teszünk? – Még az sem biztos, hogy az a lány is ott lakik a szüleivel. Jordan éppen útban volt hozzájuk, amikor felhívott. Kérte, hogy értesítselek téged is. Egy pillanatig csak a siket csönd izzott közöttük, aztán Marcel csak annyit mondott: – Értesíts, ha többet tudsz már. – Természetesen, szívem. Marcel kiszólt a folyosóra a könyvelőnek: – Kérem, jöjjön vissza, folytatjuk – bár őszintén szólva fogalma sem volt róla, hogyan fog ezután a könyvelő beszámolójára összpontosítani.

Rafael Jordan tétlenül ült a kocsijában. Minden egyezetett: az utca neve és a házszám is. Leparkolt majdnem szemben, és figyelte a házat. Egyelőre nem sok jele volt az életnek, de az biztos, hogy valaki volt otthon. Nyitvatárva az ablakok, a nyári melegben a hátsó udvaron – kicsit oda is belátott – fehérneműk száradtak kötélen. És mintha olykor valaki elment volna bent az egyik ablak előtt, bár ebben a férfi már nem lehetett biztos. Ez egy olyan negyede volt a városnak, ahol a középosztálybeliek laktak. Kisebb társasházak, szerényebb családi házak álltak nem túl nagy kertek közepén. Az utcától kerítés választotta el őket. Néhol fák szegélyezték a járdát, így talált magának Jordan is egy árnyékos parkolóhelyet. A várakozás nem őrölte az idegeit, megszokta már. Ez is a szakmával járt. Közben azon töprengett, milyen ürüggyel juthatna be a többitől semmiben sem különböző, emelttetős, fehérre festett házba. Figyelt előre és hátra is. Volt egy kisebb igazolványgyűjteménye, olyan zakóra tűzhető kártyák, amelyek hol tűzvédelmi felügyelőnek mutatták őt, hol egészségügyi ellenőrnek, lehetett éppenséggel a közútkezelőtől, a csatornázási művektől, az önkormányzat szociális osztályától, két vagy három gáztársaságtól, az áramszolgáltatótól, a vizesektől, vagy éppenséggel biztosítási ügynök. Mindegyik más névre szólt, de a rajtuk lévő arckép egyezetett Jordan valódi arcával. Azon gondolkodott, melyiket vesse be, persze ehhez kellő határozottság is társult. Ezt biztosította nagy termete és fellépése; aligha van olyan egyszerű polgár Erlingben, vagy bármelyik másik városban, aki az ő megjelenése után azt firtatná, mivel tudja igazolni, hogy tényleg az, akinek kiadja magát. Ha egyszer Jordan féléje magasodik egy „ügyfélnek”, az aligha gondol arra: egy csalóval áll szemben.

Látta, hogy egy kerékpáros jön hátulról, hamarosan elhajt majd mellette. Aztán a kerékpárost egy pillanatig nem látta, majd váratlanul… bekopogtak az úttest felőli ablakon. Jordan döbbenten ismerte fel Nording asszonyt. Leengedte az ablakot. A kocsiban elég meleg volt már, a férfi ingujjban ült benne. – Jó napot! – mondta kicsit zavartan. A kontyos nő váratlanul rámosolygott. Ez legalább annyira megzavarta a férfit, mint maga a tény, hogy a régi irattár vezetője itt bukkant fel. Még az is eszébe jutott: lehet, Nording asszony csak a hivatalában volt mindig olyan komor, de lám, ha az utcán kerékpározik, akkor végre a normális, emberi arcát mutatja..? – Szóval itt leselkedik? – Voltaképpen… igen. Tudja, a munkámat végzem. Azon töröm a fejemet, milyen ürüggyel tudnék bemenni Pattersonékhoz – most már mindegy, a név kicsúszott a száján. De hát az irattáros már látta azt a bizonyítványt, ismerhette a nevet. Nording asszony még egyszer lehajolt, hogy benézve a kocsiba lássa a férfi arcát, aztán megjegyezte: – Szóval ezekről a Pattersonékról van szó? Tudja, ezzel a névvel több család is él a városban. – Már azonosítottam őket – a férfi kiszállt, megkerülte az autót, és a kerékpárját tartó asszony mellé állt. Így a magasból nézhetett le rá. – Ők azok, akik több mint húsz évvel ezelőtt azzal a hamis papírral legalizáltak egy leánygyermeket. – A kis Estellát – bólogatott a nő. Jordan csodálkozva kérdezte: – Honnan tudja? Ismeri őket? – Az ember tizenkét év alatt csak megismeri a szomszédait – vont vállat, de a szemében megjelent egy huncut villanás, amit a férfi először el sem akart hinni. Nording asszony az anyja lehetett volna a kora szerint, most viszont olyan könnyedén

viselkedett, mintha nem is irattári főnök lenne. Talán nem is volt az – itt és most. Jordan álla leesett: – A szomszédait? – Itt lakom, ni – mutatott a nő a fehér ház melletti, talán még annál is kisebb házra, amit csak egy jelképes kerítés: derékmagasságúra felnövesztett nemesfagyai sövény választott el attól – Pattersonék kislányát nyolcéves korától ismerem. Tudja, tizenkét évvel ezelőtt még nem szöktek az égbe az ingatlanárak, egy magamfajta vezető hivatalnok is megengedhette magának, hogy ideköltözzön. Megboldogult férjemnek is volt némi megtakarítása… hirtelen rájött, hogy ezt nem kell elmesélni a privát kopónak. De mivel az elmúlt napokban kettejük között a puszta ismeretségen túl nagyon halvány rokonszenv is kialakult, hát most a férfira mosolygott: – Be akar menni? – Nem, nem! – tiltakozott Jordan. – önnél senki sem lenne erre alkalmasabb. Ha bejáratos hozzájuk… – Bejáratos vagyok. – …akkor hozzon valamit, amiből DNS nyerhető, és ami biztosan a kis Estelláé. – Aki már nem is olyan kicsi. Nálam magasabb – mondta Nording asszony, nem vette észre, hogy nála sokan magasabbak, hiszen meglehetősen alacsony volt. De ez most nem jutott Jordan eszébe. Olyan könyörgően nézett az asszonyra, hogy az habozni kezdett. Jordan csak annyit mondott: – Megfogom addig a biciklit. – Hát ez nagy segítség! – bólogatott az asszony kissé gúnyosan, de átadta a férfinak a kerékpárt. Átvágott az úttesten, és bement a saját házába. A nyomozó látta, hogy Nording asszony odamegy a fagyalsövényhez, aztán… eltűnik benne, majd kibukkan Pattersonék kertjében. Vagyis van ott

egy nyílás, ami megerősítette az asszony szavait: jól ismerik egymást. Kicsit bántotta a fejlemény, mert Nording asszony mostantól fogva olyan titkot tud a szomszéd családról, amit tulajdonképpen nem szabadna ismernie. Mi van, ha egyszer a jövőben összevesznek, és a haragvó irattáros a lányuk füle hallatára dörgi majd Pattersonéknak: egy hamis irattal legalizáltak egy elrablott és pénzért eladott csecsemőt? A kis Estellát? „Estella, Estella”, ízlelgette magában a férfi. Szép név, a csillagokra utal. Csak utána vette észre, milyen különös helyzetbe került. Áll a saját kocsija mellett egy idegen város idegen utcájában, fentről tűz a nap, de ad valamennyi árnyékot egy fa. Tart egy kerékpárt, és csak áll, csak áll… De szerencsére senki sem járt arra, az utca lakói többségükben dolgoznak ilyenkor, a hőség miatt pedig senki sem sétálgat az utcán, de még a kertekben sem. Elviselhetetlenül hosszúnak tűnt az az idő, míg Jordan az asszonyra várt. Később tudatosította magában, hogy talán ha negyedóra telt csak el. Aztán meglátta Nording asszonyt, amint átsétál Pattersonék kis kertjén, ismét eltűnik egy pillanatra a sövényben, majd kijön már a saját kertjén át az utcára. Most sem jött arra senki, csak ők voltak ott, ketten. – Pontosan milyen tárgyra gondolt? – kérdezte a nő, és megtorpant Jordan előtt. A nagytermetű nyomozó tartotta a kerékpárt, a két szempár egymásba kapcsolódott: – Hajszál, használt zsebkendő, ki nem mosott bugyi… – uj! Undorító egy mestersége van, tudja? m – Tudom. Néha csúnya dolgok között turkálunk, és most nem csak a tárgyra céloztam. De ilyenkor a megbízókra gondolok, akik a tőlük elrabolt, saját gyereküket keresik, és

mindjárt könnyebb a lelkem. – Jordan mindezt egy szuszra mondta el. Maga sem tudta, miért volt olyan őszinte az irattárossal. Talán, mert egy kicsit az anyjára emlékeztette? Szavai hallatán az asszony megenyhült: – Rendben van, elhiszem, hogy szükség van a magukfajtákra… bizonyos esetekben. Ügyes volt az irattárban, ez imponált nekem, nyomozó. Cserébe itt van a jutalma – egy alig tízcenti hosszú, barna hajszálat hozott az ujjai között. – Estella éppen most vágta le a haját. Micsoda mázli, nem? Ott hevertek a tincsei, mert eldöntötte, hogy mivel nyár van, rövidebb lesz a haja. – Szóval itthon van? – Egyedül a lakásban, de hamarosan indul valahová Nording figyelmeztetően nézett a férfira, mintha mondaná: „De nehogy zaklassa a kedves szomszédaimat, mert…” Jordannek nem állt szándékában a zaklatás. Nem ezért bízták meg aÍ feladattal, nem ez volt a dolga. Hát csak a fejét rázta: – Amíg nincs meg a jelentés a DNS-laborból, hogy tényleg ő az, addig nem értesítem a megbízókat. Az igazi szüleit, akik persze tűkön ülnek már, hogy megtudják, tényleg Estella-e az ő lányuk. Nording asszony sóhajtott. Fogta a kerékpárt, elnézett balra, elnézett jobbra, sehonnan sem jött autó, hát nekieredt és áttolta a biciklit a másik járdára, a háza elé. Csak onnan szólt vissza: – További jó munkát. Jordan is elköszönt. Az asszony szavait úgy értékelte, hogy elismerték, amit tesz. Visszaült a kocsiba, és várt. Nem telt bele fél óra, és a fehér házból kilépett egy fiatal, karcsú nő. Addigra Jordan felkészült – máris részegezte a japán digitális fényképezőgép lencséjét. Estella napsárga nyári blúzt, és farmernadrágot, edzőcipőt viselt. Kitolta a kapun a kerékpárját,

ai ei él

ó

nem is sejtette, hogy egy odébb várakozó kocsiban hangtalanul készülnek róla a felvételek. Felpattant a biciklire, és gurulni kezdett végig az utcán. Jordan a világért sem sietett volna, nem akart lebukni. Feltűnő lett volna itt, ahol alig volt forgalom. Ezért csak akkor indult, amikor Estella a sarokra ért. Így gurult mögötte kilométereken át, egyre sűrűbb forgalomban. Bár Erlingben ez sem volt veszélyes, a nyári hőségben kevesen autóztak. Ha néha megtorpantak egy piros lámpánál, a férfi készített még egy-egy felvételt. Estella Patterson egy kávézóba ment, mellette leparkolta a kerékpárt. Mire Jordan is talált magának parkolót, és gyalogosan visszajött, Estella már egy fiúval ült a teraszon, reklámnapernyő alatt. A fiatalember sem lehetett több húszhuszonegy évesnél. Jordan még aktív rendőr korában végzett el egy pszichológiai tanfolyamot is, ahol többek között a testbeszédet is oktatták. Nem volt hát nehéz számára, hogy egy közeli padon ülve lássa: a fiú udvarol a lánynak, akinek ez nincs ellenére. Minden gesztus, minden pillantás, amit egymásra vetettek, erről árulkodott. Jordan is leült a közelben. Úgy tett, mint aki a mellettük álló középkori templomot fotózza, ültében, egy kávé mellett, de persze Estella volt a cél. Néhány nagyon jó, közeli felvételt készített. Most már csak azt kellett eldöntenie: folytatja a fotózást, vagy rohanvást száguld a laborba az új DNS-mintával, remélte, mivel az összehasonlításhoz az egyik anyagot napokkal ezelőtt már bevitte, hát most extra gyorsasággal vállalják az újabb munkát. Ha kell, a megbízó extra díjat is fizet, mert Anders asszonynak bizonyára nem mindegy, hogy kedden vagy szerdán tudja meg: Estella Patterson azonos-e Alida Andersszel..?

A sors keze Rita már reggeltől valahogyan furcsán érezte magát. Nem tudta, mi történhet. Majdnem biztos volt benne, hogy a testében lezajló változás összefüggésben lehet Alida keresésével. Az utóbbi két hétben annyi izgalom robbant bele az életébe! Addig egyfajta nyugalom vette körül, akár a tenger a kicsiny szigetet. Kezdődött azzal, hogy megtudta, Alida él, aztán folytatódott a nyomozással, majd felbukkant Marcel, és attól kezdve még inkább megváltoztak az addigi körülmények. Most, ha belegondolt, már csak a VIDAL volt éppen olyan, mint régen. Itt nem történtek változások, ha csak az nem, hogy a hét végén már az öreg Rosenbach fogja uralni a terepet. Azon a délutánon többször érzett valami különöset. Belehallgatott a testébe, aztán a lelkét vette elő. Rövid számadást végzett, de nem talált ott semmilyen „bűnt” vagy hibát, amit elkövetett volna. Mire eljött a délután, sikerült beszélnie Jordannel. Akkor pedig – mintegy varázsütésre – elmúlott minden testi és lelki baja, a hír, amit kapott, nagyon felvillanyozta. Éppen úton volt a Hotel Maddalena felé. Alig várta már, hogy beálljon a parkolóba. A boy rámosolygott, de a fiú előtte alaposan végigmérte a közeledő nőt. Rita látta a „gyerek” szemében, hogy szakértőén mustrálja őt, és biztos lehetett benne, hogy nőként vette őt szemügyre. Az eredménnyel meg volt elégedve, de ez csak a szemén látszott, mert közben a szája mást mondott: – Jó estét, asszonyom. Hagen úr a földszinti társalgóban várja önt. Vagyis már tudja az egész személyzet, mi fűz engem az új tulajdonoshoz, gondolta az asszony. De nem bánta. Mióta a negyedik emeleten, a „nullás szobában” töltött két éjszakát,

talán a személyzet egy része hallotta is, milyen hangosak voltak az ágyban. Igazából nem baj, ha tudják, hogy Marcel nincs egyedül, és az még jobb, ha ismerik a párját. Már volt szó közöttük arról, hogy együtt fognak élni. Ezért Rita magabiztosan ment most is a szállodába, Marcelhez. A párjához! Közben még látta, hogy most megy le a nap a várost övező nyugati dombok fölött, A recepciós is köszöntötte: – Jó estét, asszonyom! – és csak a fejével intett a társalgó széles üvegajtaja felé. Elégnek vélte ezt a metakommunikációs jelzést. Rita átment a hallon és benyitott a társalgóba. Marcel az egyik fotel mellett állt, egy vendéggel beszélgetett. A férfi felesége is ott volt, a falon lógó, régi városképeket nézegette. Éppen elköszöntek az igazgatótól – mert Marcel így mutatkozott be neki, amikor a főnököt keresték – nem szerette, ha „tulajdonosnak” nevezik. Megegyeztek abban, milyen kedvezményt kapnak azért, hogy néhány napig itt fognak lakni, és a számlát előre kiegyenlítik. Marcelnek most minden centre szüksége volt, hogy kifizethesse az első hét szállítóit. Ezek általában heti számlákat adtak le. A legtöbb pénzt az étterem fogyasztotta, de a szállodának is jelentős költségei voltak minden héten. A takarítók, a virágosok, a mosoda bizony nem volt olcsó. Látták egymást. Látták, ahogyan a másik közeledik, a szemük már összevillant, örömmel. Rita feledte azt a furcsa érzést, ami egész nap ott ült benne, amikor hallotta a hangjelzést. Nem azt a szokottat, nem őt hívták, de nem is szöveges üzenete érkezett. Ez egy kicsit másféle hang volt. Sőt, egy pillanattal később ugyanolyan jelet hallott távolabbról is: Marcel készülékére is érkezett valami. Képüzenet volt. Rita megnyitotta. A tudata még nem is regisztrálta, hogy Rafael Jordan a feladó, és nem csak egyetlen képet küldött, hanem többet, amikor Rita tekintete már az első

fotóra tapadt. Egy karcsú, farmernadrágos, világosbarna, rövid hajú lány jött ki egy kertes ház kapuján. Kerékpárt tolt, amire aztán felpattant és kerekezett egy néptelen utcán. Rita remegő ujjal nyúlt a képernyőre, hogy elhúzza az ujját, ezzel mintegy elővarázsolva a következő képet, képeket. Aki a kis terem közepén, és most egy percre még Marcelról is megfeledkezett. Egész lénye egybeolvadt azokkal a képekkel, nem is érezte, hogy remeg a térde. Csak állt lehajtott fejjel, belebújt a készülékbe, ahonnan egyre csak ugráltak a szeme elé az újabb és újabb képek. „Alida, Alida!” – dübörgött benne. A feje egy pillanatra nyilallott, mint ha széthasadna, de ez is elmúlott, és az asszony egész valójával rátapadt a képekre. Alida egy utcán, az autók között. Az egyik képen látszott Jordan kocsijának egy belógó része is, tehát a nyomozó menet közben készítette a felvételt. Majd egy kerékpárparkoló a belvárosban. Itt volt egy olyan pillanat, amikor a lány lezárta a biciklit, és körülnézett. Jordannek sikerült elkapnia az arcát. Rita remegő kézzel nyúlt a kis képernyőhöz, hogy felnagyítsa azt az arcot… Ezenközben Marcel is megkapta a képeket. Jordan nyilván egyszerre küldte el őket mindkettőjüknek. A két ember egymástól tíz lépésre állt, most már csak ők ketten voltak a társalgóban, a kényelmes fotelek és az alacsony asztalkák között, egy falra függesztett, nagy tévéképernyő előtt, amelyen valami sportközvetítés ment, de hang nélkül. A férfi már egyszer sebesen lepergette a képeket, és amikor a végére ért, kezdte elölről, csak már lassabban. Rita szeme már jól látta a részleteket. Már és még – mert érezte, hogy hamarosan kibukkannak a könnyei. Alida haja tehát világosbarna, pont úgy, mint neki. Karcsú, hiszen biztosan sokat sportol, most is kerékpározik, és húszévesen még könnyű

karcsúnak lenni – kavarogtak a fejében a kissé zavaros gondolatok. Látta a lányát egy kávézó teraszán ülni. Észrevette, hogy a képek alsó sarkában ott van az időpont is. Ebből tudta, ezek a mai napon, alig egy órája készültek. Akkor ott még javában sütött az nap, ami itt a városban most megy le. Alida, Alida.! Így érezte, most fogy el az ereje, de nem ült le, hanem elindult a férfi felé. Nem vette észre, mert csak a telefont bámulta, hogy Marcel is ugyanazt teszi. Kis híján összeütköztek. Szabad kezével Rita Marcelba kapaszkodott: – Megvan a lányunk! Marcel még egyszer végigpörgette a képeket, aztán leült egy szélesebb fotelb, maga mellé húzta Ritát is. Akkor szólalt meg a telefonja. Mire kivette a zsebéből, Rita már sírt. A könnyein át látta csak a fényképeket, aztán úgy sem. Letette a telefont az asztalra, zsebkendőt keresett. Ez az izgalom, a megindulás. Az öröm. Marcel csaknem kinyomta a telefont, de látta, hogy Jordan az: – Jó estét, Hagen úr Anders asszony is látta már a képeket? – Látta, és most sír. Azt hiszem, örömében. – Sejtettem, hogy így lesz, ezért hívtam inkább önt – sebesen összefoglalta a mai napot, aztán még hozzátette: – Ahogyan korábban már mondtam Anders asszonynak, kilencvennyolc százalék a bizonyosság. Azt javaslom, ne jöjjenek rögtön Erlingbe. Már beadtam az újabb mintát a laborba. – Mintát? Találkozott… Alidával? – Nem. Csak olyan távolságból láttam őt, ahogyan a fotók készültek. Volt egy segítőtársam, aki bent járt a lakásban, és hozott nekem hajmintát. – Szóval úgy lesz a vizsgálat, mint annál a Beátánál?

– Igen, de utólagos engedelmével megsürgettem a dolgot. Extra gyorsan kértem a vizsgálatot, ami persze nem lesz olcsó. – Ne törődjön a pénzzel. Örülünk, hogy már a vége felé tatunk. Mikor kaphatunk hírt? – Holnap a déli órákban, legkorábban. Tizenegytől ott fogok várni a laboratórium előtt, már szóltam, hogy ott leszek, nem kell sehová sem elküldeni az anyagot, belépek érte, amint kész van. Természetesen az első dolgom lesz önöket értesíteni. Akkor ha az eredmény negatív, meg pláne, ha pozitív. A beszélgetés véget ért. Ha Marcel azt hitte, Rita nem figyelt a beszélgetésükre, legalább az ő hangjára, a mondataira, akkor tévedett. Mert az asszony most csak annyit kérdezett: – Mikor? – Holnap dél körül. Aztán ültek némán, hol az egyik, hol a másik vette kezébe a telefont, hívta elő a fotókat. Nézték őket, hallgattak… …és tulajdonképpen így telt az estéjük is. Ez volt az első együtt töltött éjjelük, amikor nem szeretkeztek. Mégis volt olyan fontos, mint azok a viharos éjszakák. Lefeküdtek ugyan, de szavakra sem volt szükségük, hogy ezt megtárgyalják maguk között. Feküdtek a sötétben, és hol az egyik mondott valamit, hol a másik. Nem is volt jelentősége, melyikük mondja. – Nem állhatunk oda eléje holnap, hogy „Szia, te vagy a lányunk!” – Sok függ attól, hogy milyen körülmények között él. – Az a ház, ami előtt felült a biciklire, ahol lakik, nem néz ki rosszul. – Jordan szerint a középosztálybeliek városnegyede. – Nem nyomorog hát, ettől megkönnyebbültem. – És egészséges, az is látszik.

– Bátran kerékpározott a városi forgalomban is. – És van egy fiúja. Igaz, ő csak hátulról látszik a képeken. – De van, és ez számít. Vagyis nem egy világtól elzárkózó különc lett Alida. – Úgy tűnik, értelmes lány. – És csinos. Teljesen olyan, mint a mai húszévesek. – Szóval, mit teszünk? – Egyre inkább az az érzésem, hogy nem avatkozhatunk bele az életébe. – De hát a mi lányunk! – Ám ő ezt nem tudja. Mit szólnak majd a szülei? – Az igaz, hogy szegény lánynak teljesen felfordulna az élete. – Talán még a természete is megváltozna. Eddig talán biztos volt mindenben, magabiztosan mozgott ebben a világban. – A jó szülői háttér sokat segít, az biztos. – De ha ez összeomlik? Hogyan fog nézni a szüleire, ha megtudja, hogy azok valamikor úgy vásárolták őt? – Sokkolja majd, hogy akiket a vérszerinti szülőknek hitt, azok nem azok. – De van helyettük egy másik pár! Az igazi, biológiai szülők! – Akiket nem ismer, soha nem látott addig. Pontosan olyan idegenek leszünk számára, mint bárki, aki egy másik városban szembejön vele a járdán. – Szeretni fogjuk! – És gondolod, ettől elfelejti az előző húsz évet? Azt az asszonyt, akit anyjának tartott, és aki talán tényleg az is volt? Mert úgy szerette, mint a sajátját? – Igen, és ott van egy apa is. – Beletettek húsz évet ebbe a gyerekbe, és most egyik napról a másikra elveszítik? Fel tudod ezt fogni? Ne csak Alidéra gondoljunk, hanem a szüleire is. Öt ember élete változna meg,

ha bejelentenénk Alidának, hogy „itt vagyunk, mi vagyunk a szüleid!” – Ez elgondolkodtató, szívem. – Nem szeretném, ha a mi együttélésünk ezzel kezdődne: feldúltunk egy családot, bizonytalanságba kergettünk egy húszéves lányt, és lehet, hogy semmivel sem lesz jobb a helyzete, mint eddig volt? – Sőt, rosszabb lesz, hiszen mostantól semmilyen állandóságban nem fog hinni, bizonytalanság vár rá. Két felnőtt pár között fog ingadozni. – Idővel talán meggyűlöl minket, amiért kiragadtuk a normális életéből, mert neki ez a normális, ez a megszokott. Ott vannak a barátai, gondolom, és a szülei révén talán vannak más rokonai, unokatestvérei is… – Alaposan meg kell ezt gondolnunk. Másnap délben kialvatlanul ténferegtek a munkahelyükön. Nagyon várták Jordan telefonját. Ezért úgy döntöttek, hogy délben Rita otthagyja a VIDAL-t, és bejön a szállodába. Éppen leparkolt, és látta a recepció széles üvegajtaja mögött Marcelt, amikor megszólalt a telefonja. Jordan kereste: – Jó napot, asszonyom, megvan a DNS-vizsgálat eredménye. – Mondja már! – kiáltotta kicsit túl hangosan is. Egy szintén a kocsijából kiszálló pár feléje nézett. – Az eredmény pozitív. – Vagyis a lány a fotókon… Alida – nagyot nyelt. Marcel még mindig feléje nézett, Rita pedig egyik kezével a telefont szorította a füléhez, a másikkal izgatottan intett Marcelnek: Gyere már! És Marcel rohant. Még szerencse, hogy rendőrök nem radaroztak arrafelé. A két város között volt autópálya is, és most a gyorsaság kedvéért

előbb azon mentek, majd Marcel elég sebesen száguldott végig a bevezető úton. Rafael Jordan a város főterén várt rájuk. Feledték, hogy ebédidő van, azt is, hogy tulajdonképpen éhesek. Mert most nem ételre, inkább hírekre voltak igazán éhesek. – Jordan, mondja, hol van a lányunk? – Hogy e pillanatban hol van, nem tudom, mert ma már nem követtem őt. De elmondom mindazt, amit különféle forrásokból megtudtam róla és a családjáról. Egy kávézó teraszán ültek. Rita egy kicsit olyan volt, mint akit elvarázsoltak: nagyon figyelt a nyomozóra, de azonkívül most minden és mindenki más is elsüllyedt egy csak félig létező, cseppfolyós világban. Nem számítottak, ezért nem is léteztek számára. – Pattersonék kilencvennégytől szerettek volna gyermekhez jutni, mert az asszony meddőnek bizonyult. Semmilyen akkor ismert módszerrel nem tudták őt teherbe ejteni, és úgy gyanítom, erről tudhatott az az emberkereskedő is, aki aztán felajánlott nekik egy csecsemőt. Bizonyára volt neki valaki „téglája” az önkormányzat gyámügyi hivatalában, hát majdnem biztosra mehetett. Pattersonék éltek az alkalommal. Amin most, húsz év után lebuktak, legalábbis előttem, az egy bonyolult irattári történet, aminek részleteivel nem untatom önöket. – Remek munkát végzett, Jordan – ezt most Marcel mondta. – Mit kell tudnunk még? – Gond nélkül legalizálták Alidát, a hamis születési bizonyítványban az Estella név szerepel. Felnevelték őt becsülettel. Mivel más, több gyermekük nem lehetett, és nem is voltak túl gazdagok, hát megelégedtek ezzel az egyetlen gyerekkel. Nem tették közhírré, hogy nem a sajátjuk, és amennyire tudható, Estella is meg van győződve, hogy

Pattersonék édes gyermeke. Soha sehol nem merült fel a legkisebb kétség sem eziránt. Pattersonék soha nem ütköztek össze a törvénnyel, átlagos család. Estella két évig dolgozott egy hivatalban, de nemrégen felvették az erlingi főiskolára, az állatorvosi szakra. Megadom a címűket és a telefonszámot, ha… De ez már az önök dolga – szedelőzködött is. Marcel intett: – A kávét kifizetjük. Kérem, hozza be a számlát a Maddalena szállóba, hétköznap ott mindig megtalál, én vagyok ott az igazgató. Jordan elköszönt. Rita és Marcel tovább ültek az asztalnál. – Látnom kell őt – jelentette ki Rita. Makacs vágya valósággal sugárzott belőle. Marcel is érezte ezt, de óvatosabb volt: – Menjünk a házuk elé, és várjuk, míg megláthatjuk? – Jobb ötletem van – Rita elővette a telefonját, és felhívta Pattersonékat. A Jordan-féle céduláról olvasta le a számot. Marcel megdermedt: mit művel? De Ritának már két terve volt. Az egyik arra az esetre, ha maga Alida-Estella veszi fel, a másik arra, ha valamelyik szülő. Egy felnőtt nő hangját hallotta: – Patterson. Rita mély lélegzetet vett, aztán a szokásosnál fiatalosabb lányhangon mondta sebesen: – Jó napot, én Liliana vagyok a kerékpáros klubból és Estellát keresem. – A lányom bekerekezett a városba. Nem tudja a mobilszámát? – Személyesen kéne vele beszélnem, csak öt perc az egész, nem tudja, hová ment? – A Krokodilba ment, ott biztosan megtalálja. – Köszönöm! – és kinyomta. Tanácstalanul meredt Marcelra, mintha az segíthetne, aztán feltalálta magát, és

odaintette a pincérlányt: – Mondja, mi az a Krokodil itt Erlingben? A pincérnő a tér másik oldalára mutatott: – A Krokodilos ház, ott szemben, abban van egy cukrászda. Majdnem futva ment át a téren, Marcel fizetett, és alig érte utol. A ház oromfalára valaha régen egy krokodil szobrát tették, innen kapta a nevét. A cukrászdában elég sokan voltak, mert fagylaltot is árultak. Rita szeme körbeszaladt, és az egyik asztalnál meglátta Estellát. Alidát. Az egyik kis asztalkánál ült azzal a tegnapi fiúval. Felhőtlen volt a jókedvük. Mosolyogtak, sőt, a fiú egyszer hangosan fel is nevetett. Estella most is farmert viselt, de jobb cipő volt a lábán, és a blúza sem akármilyen. Lehet, innen majd elmennek valahová, egy rendezvényre? Rita megfeledkezett az illemről is. Egy percig úgy bámulta a lányt, mint aki megkövült. Marcel akkor érte utol, és tudta már, hová kell néznie, hiszen asszonya szeme is arra az asztalra szegeződött. A férfi bevonszolta Ritát az árnyékba, félig egy fagylaltos pult mögé, ahol senkinek sem voltak útban, és talán Alidának sem tűnik fel, ha ennyire nézik. Talán megérzett valamit? Egyszer abbahagyta a mosolygást, körülnézett. Mint egy legelésző állat, amely ragadozót sejt a közelben, de nem látja. Ám ez a pillanat hamar elmúlott, ismét közelebb húzódott a fiúhoz. – Szerelmes belé. – A fiú is belé, látszik. – Istenem, de szép lány lett belőle! – Kész nő. És pár év múlva állatorvos lesz belőle. Én mindig is az szerettem volna lenni. – Nagyon kedves az arca. Hasonlít rám?

– Hasonlít, szívem. De talán nem annyira, amennyire gondolod. – Belőled is van benne valamennyi, Marcel. Nézd csak a homlokát! – Úgy fáj most… őt látni. – Te is tudod, nem tudtuk volna felnevelni akkor sem, ha nem „hal meg”. – Gyerekek voltunk magunk is. De ez most valahogy nem vigasztal. – Engem sem. Nézd, felállnak! – Elmennek! – Kövessük őket? – Nem, nem… Tudjuk kezdettől, hogy nincs értelme. A mi csodás Alidánk él, és ez a legtöbb, amit kaphattunk a sorstól. Szép élete volt, és remélem, az lesz ezután is. – Eljövünk még, hogy lássuk őt? – Minden évben legalább egyszer. Jót fog tenni nekünk. – Akkor is, ha ő semmiről sem tud. Még végignézték, ahogyan Estella és a fiatalember elmennek a közelükben. Rita még utánuk is nézett, és halkan, nagyon halkan mondta: – Bocsáss meg, kedves. Lehet, hogy Marcel is megismételte ezeket a szavakat. Még álltak egy pillanatig, aztán egymás kezét fogva, a másikba kapaszkodva indultak a parkoló felé. Alig értek ki a városból, Rita elkapta Marcel karját. – Állj meg! Most rögtön állj meg, kérlek! Marcel azt hitte, asszonya meggondolta magát, menjenek vissza a városba, keressék meg Estella-Alidát? De nem erről volt szó. Rita kiugrott az éppen csak megtorpanó autóból, az útmenti árok fölé hajolt. Minden kijött belőle, amit aznap ettek. Még soha nem érezte magát így. Vagy igen..? Hát persze! Ami

eddig csak nagyon halvány gyanú volt benne, az most megerősödött, valósággá lett. Hiszen így volt ez huszonegy évvel ezelőtt is. Marcel odalépett hozzá. Rita zsebkendővel törölte a száját, a férfira nézett: – Terhes vagyok – mondta halkan. Marcel arca felragyogott. Olyan boldogság jelent meg rajta, ami azonnal megnyugtatta Ritát is. Sőt, előhozta elveszett jókedvét. Most már ismét tudott nevetni, a szomorúsága elröppent. Marcelt szétfeszítette a boldogság: – Ha lány lesz, Alidának fogjuk nevezni! És mi legyen a neve, ha fiú lesz? – Lány lesz – jelentette ki Rita nagyon magabiztosan. Tudta, amit tudott. Már egy pillanatra sem kételkedett abban, hogy a sors, ha elvette tőlük az első Alidát, most ad helyette egy másikat. Csodálatos ajándékként. Álltak a végtelen nagy mező szélén. A madarak most is énekeltek, a nagy égbolt pedig világnagy kupola lett, amely fényt bocsátott rájuk, és védelmezte is őket minden bajtól.