Melissa Moretti-Barbara Bírónő

Melissa Moretti Barbara bírónö

ANNO KIADÓ ISBN: 9789633758090

Barbara negyvenhat éves özvegy és egyedül neveli a lányát. Egyenes ember, aki nem hajlik meg mások akarata előtt, ítéleteit is így hozza. A városban tisztelik őt. A magány súlyát csak ő érzi, mások előtt titkolja. Ám egy napon, váratlanul huszonöt szál vörös rózsát küld neki egy ismeretlen férfi. A virágok illata mámorító… De ki lehet a sosem látott udvarló? A bírónőnek egy maffia-pert kell levezetnie. A szorult helyzetbe került „keresztapa” ott csap le Barbarára, ahol az nem várta volna. Felbukkan egy testőr is, aki megvédené Barbarát, ha tudná… De az ellenség alattomos és kitartó, Barbarának pedig csak egyetlen fegyvere marad: az igazság. Amikor tragikus döntés elé kerül, melyik úton megy tovább? Szerencsére nincs már egyedül… Ez a nyolcvanegyedik Melissa Moretti-regény.

Este Barbara belépett a nappaliba. Mindig kedvelte ezeket a perceket. Ha nem is vallotta be, tulajdonképpen ezek az esti órák voltak a kedvencei. Ilyenkor már majdnem elmondhatta, hogy véget ért a nap. Miután hazahozták, és feljött a lakásba, rátört az egyedüllét boldog érzése. Másokkal ellentétben szeretett egyedül lenni, főleg egy-egy, munkával zsúfolt nap után. Még akkor is jól érezte magát, ha a másnapi tárgyalásra kellett készülnie. Itt, a saját falai között biztonságban érezte magát, és semmihez sem fogható kényelmet érzett. Nem érhette baj a kedvenc bútorai és festményei között. Az a Manterre-kép a dolgozószoba falán mindig egykori férjére emlékeztette. Aki nyolc évvel ezelőtt ment el, igen, októberben lesz éppen nyolc éve. De a nappaliban is volt pár kedvenc festménye. Igaz, az egyik csak egy másolat, Francesco Guardi kisméretű képe egy velencei utcáról, ahol igazából a városra csak egy jellegzetes, sehol másutt nem látható kémény emlékeztet. A szemközti falon meg ott volt egy nagyméretű Cranber, és a harmadikon egy közepes LaCosta. Mindkettő tájkép, mert Barbara ezeket kedvelte. Most hozott még egy aktát a dolgozóból, ahol az íróasztalán éppen elég hasonló sorakozott. De nem esett tőlük kétségbe, hiszen azok mind a hamarosan kezdődő Zamfiri-ügyhöz tartoznak. Barbara nem akarta és nem is hagyta, hogy sok párhuzamos ügye gyűljön fel. Az volt a legjobb, ha hárommal foglalkozhatott egyszerre: tárgyalta azt, aminek már a végén jártak, közben kitanulta a következőt és azt alaposan előkészítette, miközben már rászignálták a harmadikat, de csak annyit tudott, hogy az majd az övé lesz, bár tárgyalási napokat nem tűztek ki. A naptárában így is minden hétre jutott vagy két kijelölt tárgyalási nap.

Ilyenkor készített egy teát. Nem csak hűvös őszi napokon, de még nyáron is szívesen szorongatott egy nagy bögrét, amely kezdetben olyan forró volt, hogy alig érhetett hozzá. Ám múltak a percek, a teásbögre fala hűlt, ő meg egyre melegebb lett belül, hiszen itta, itta szorgalmasan. És élvezte. Ez a pár óra ilyenkor estefelé – amikor a napi munka már lezajlott, de lám, előkészíthette a másnapit, vagy a jövő hetit, és közben az ismerős otthona vette körül – nagyon értékesek voltak. Szerette ezeket a hangulatokat. Harmincnyolc volt, amikor Edmund meghalt. „Most negyvenhat vagyok és egyelőre nincsen senkim”, ezt havonta többször is kimondta hangosan. Persze csak, ha egyedül volt. Az első években még büszke volt a kitartására, és arra, hogy lám, férfi nélkül is lehet élni. De ahogyan múltak az évek, úgy változott a helyzet. Barbara elmúlott negyven, aztán negyvenhárom, aztán negyvenöt… Ha lassan is, de töredezett az ellenállása. De erről csak ő tudott, soha nem mondta senkinek. Néha azon kapta magát, hogy a környezetében felbukkanó, jó negyvenes, ötvenes férfiakat nézi. Remélte, hogy nem éhes, árulkodó szemmel. De azért nézte őket. Elképzelte, melyik lehetne a párja. De aztán mindig elnyomta magában ezt a várakozást. Nem, nem szabad erre még gondolnia sem. Egyfelől azért, mert ő még most is Edmund felesége, és ebben mit sem jelent az a tény, hogy Edmundot nyolc éve eltemették. Bár mostanában mind gyakrabban ébredt benne lázadás, „ennek most már nincs jelentősége, nem is lehet!”, kiáltotta némán. Akkor mindig előjött a másik érve, legalább olyan erős, ha nem erősebb: egy bírónő nem randevúzhat, nem szerelmeskedhet jöttment férfiakkal. És hogy ki a „jöttment”, azt nem volt nehéz eldöntenie. Régen még úgy hitte, minden férfi az, aki felbukkanna néhai Edmund Neuson özvegye körül, valamiféle birtokháborítást, sőt bűnt követne el. De ahogyan múlnak az évek, e téren is kezd lágyulni az egykori következetessége, ellenállása. Ugyanakkor fél még elképzelni is, hogy beengedjen egy férfit az életébe. Már a

gondolat is idegen volt tőle – az első években. Mostanában már megengedően gondol rá, bár most is idegenkedik az ötlettől. Mindig eszébe jut bíró volta. Egy bírónak példát kell mutatnia. Nem viselkedhet úgy, mint mások, mert ha ő is közönségesen viselkedik, támadható lesz. Ha valaki negyvenhat éves bírónő, ráadásul egy nem túl nagy városban, ahol szinte mindenki ismeri, nem szaladgálhat pasasokkal sehol, nem nevetgélhet egy kávézóban, nem táncolhat nyilvános helyen kétes alakok társaságában, nem sétálgathat kézenfogva valami pasassal az utcán vagy a parkban, és még sok minden mást sem tehet. Ezt párszor előadta Alexának is, de a lányát egy csöppet sem hatotta meg vele. „Maradi vagy, mama! Már senki sem gondolkodik így. A bírónak is kijár a magánélethez való jog. Lehet, apa még ilyen bíró volt, az ő idejében talán ez volt a menő. De már nem az. Legfőbb ideje, hogy a bíróságok is közelebb kerüljenek a való élethez, nem zárkózhattok el ti, bírák, valamilyen képzelt fal mögé!” Ez volt a tizenkilenc éves Alexa véleménye, ami azonban egy csöppet sem tudta megváltoztatni Barbara gondolatait és magatartását. „Ez a menő”? A lánya egy másik nemzedéket képviselt és Barbara igyekezett ezt maximálisan megérteni – bár lehet, hogy csak így szokta mondani, pedig valójában számos dolgot nem értett meg a lánya viselkedésében. Most dalra fakadt a telefonja, az ismert operarészlet egyre hangosabban szólt. A képernyőre nézve már-már azt is hihette, hogy mert Alexára gondolt, hát kiprovokálta a lány hívását, előhozta valahonnan egy megfoghatatlan, titokzatos éteri világból. – Szia, éppen rád gondoltam. – Szia, mama. Nekem is eszembe jutottál. Otthon vagy? – Igen, készülök – ezt a szót gyakran mondta Alexának. „Készülök”, ami egyfelől azt jelentette, hogy tárgyalást készít elő, másfelől meg azt: „Ne is akarj kihúzni az odúmból, itt most nagyon jól érzem magamat.”

– Értem, értem! – mosolygott a lány, ez valahogy átjött a telefonon is. – Nem akarlak elcsalni semmilyen koncertre, kiállításra, sehová. Csak gondoltam, megkérdezem, hogy vagy? Annyira álságos volt a dolog, hogy Barbara szinte látta maga előtt lánya szemének huncut csillanását. Tavaly vett neki egy lakást, nem éppen a Belvárosban, de szép környéken, a Városi Park szélén. Ami azért elég jó hírű környék. Segített Alexának berendezni, persze ott is az ő pénzére volt szükség. Ami nem is lehet másképpen, mert Alexa most elsőéves egyetemista, szemtelenül fiatal, mert csak tizenkilenc múlott, még soha életében nem keresett egyetlen eurocentet sem. Ezért aligha tudja becsülni a pénzt, hiszen egész élete az anyjától függ. De mert ez nagyon zavarja, hát olykor fellázad az anyja ellen. Lázad kicsi és nagy dolgokban, olyankor szeretné bebizonyítani a világnak, de legfőképpen anyjának és saját magának, hogy ő milyen következetes és kitartó ember. Aztán persze pár nap vagy maximum két hét után „megtér”, visszasündörög az anyjához, és beszélgetnek egy nagyot. Barbara fizeti lánya kiadásait, még a lakása rezsijét is. Igazából két lakást tart fenn kettejüknek. Mennyivel egyszerűbb volt az élet, amikor Alexa még kicsi volt, és velük lakott. Aztán csak vele… Hát igen, Edmund elment, azóta ketten vannak. – Jól vagyok, de valami más bejelentenivalód is van, úgy sejtem. Alexa a szokásos módon nevetett, és Barbara tudta, hogy ez az életvidám heherészés mit jelent: – Mama, tudod, megismertem egy fiút. – Óriási meglepetés! – kiáltotta Barbara a cirkuszi kikiáltók modorában. – Kedves közönségünk, a porondon Alexa Neuson! Aki eddig oly rövid diák-életében immár huszonnyolcadszor jelzi szülőanyjának, hogy újabb hímnemű imádó tűnt fel a láthatáron… Alexa kuncogott. – Jól van, na! Igazad van, bár talán az a szám nem olyan magas… még.

– No és milyen a fiú? – kérdezte Barbara, látszólag gondtalanul. De közben arra gondolt: míg manapság egy tizenkilenc éves lány válogathat a fiúkban, ha nem is férfiakban, ő, a negyvenhat éves nő, sajátos böjtöt szenved. Akkor is szenved, ha önként és dalolva döntött így. – Elsőre semmi különös – folytatta a lánya. – Fekete a haja, sötét a szeme, sportos, nem túl magas. Olyan magas, mint én. Mély hangja van. – Ez a te gyöngéd – mondta Barbara. – Ha egy kisfiú mély hangon szól hozzád, mindjárt igazi férfinak hiszed az illetőt. – De mama, úgy sejtem, ez a Toros nagyon rendes srác. Két vagy három évvel idősebb is nálam. – Toros… miféle név ez? – A nagyszülei valahonnan messziről vándoroltak be. De erre már csak a fekete haja és a szeme emlékeztet. Harmadéves a környezetvédelmi-mérnök szakon. – Az még nem jelent semmit. Az egyetlen követelmény, hogy legyen rendes ember. Erről mit tudsz? – Még semmit – vallotta be Alexa gondtalanul, könnyedén, és persze gyanútlanul. – De mama, hiszen csak ma ismerkedtünk meg! Olyan helyes volt. Ott álltam a tanszék előtt, a folyosón. 0 meg odajött: „Csak nem vizsgázol? Mert olyan aggodalmas a tekinteted, hogy ettől én is rögtön aggódni kezdtem. „Jó duma”, gondolta Barbara. Jobban ismerte az életet Alexánál. De hát a mai fiatalok ilyen egyszerűen ismerkednek, hol vannak már a régi konvenciók, a szabályok? Például az, hogy csak olyanokkal állunk szóba, akiket ismerünk? Hogy nem ismerkedünk az utcán, de egyetemi folyosón sem? Hogy előbb valami közös ismerős mutassa be azt, aki ezzel majd jogot szerez arra, hogy megszólítson bennünket… De hirtelen felfogta: ezek száz évvel korábbi szabályok. Így már tényleg nem gondolkodik senki, „még én sem”, tette hozzá, bár ebben azért nem volt annyira biztos.

– Én meg rögtön kész lettem. Hiszen ez a fiú aggódik értem, pedig még nem is ismer! – csacsogott tovább Alexa. – Ha jól értem, akkor a kulcsszó a még – gonoszkodott Barbara. De alapjában nem bánta a dolgot. Hiszen a lánya mikor ismerkedhetne fiúkkal, ha nem most? A diákévek kissé gondtalanabbak, mint az utána következő munkás évtizedek. Hadd érezze magát jól a lánya, legalább most. Nem irigyelte tőle. Amint letette a telefont, belemélyedt az aktába. Ez bizony bonyolult és nehéz ügynek ígérkezik, azt rögtön látta. Már amikor a vezető bíró behívatta, és megkérdezte, hogy hajlandó-e vállalni egy olyan ügy tárgyalását, amely „nagy és erős érzelmeket ébreszt a városban”, és aminél „sok függ majd a bíró szigorúságától”, arról nem is szólva, hogy a tárgyalás „sokat ronthat, de javíthat is a bíróság tekintélyén”, azonnal elvállalta. A helyi maffia egyik vezéralakja bukott le, és már három hónapja előzetes letartóztatásban váija sorsa alakulását. Egyelőre elég volt ennyit is tudnia. Barbara sohasem félt a kihívásoktól. Hát most sem ijedt meg a nehéznek ígérkező feladattól. Másnap délelőtt nem volt tárgyalása, az előző ügyét sikerült egy nappal a tervezett előtt lezárnia. Az ilyesminek sok fortélya van, és Barbara mindet ismerte. Összébb kell hozni a szakértői jelentéseket, azaz a legszorosabb dátumokat megadni a szekértőknek. Ha van a bíróságon szabad terem, egyazon napon feltűnés nélkül lehet két tárgyalást tartani, egyet délelőtt, egyet délután, ugyanabban az ügyben. Az érdekelteknek még tetszik is a dolog, az a benyomásuk támad, hogy a bíróság, lám, hajtja az ügyet, a bírák sem lazsálnak. Hát ezen a délelőttön egy kis lezserséget engedélyezett magának. A szokásosnál kicsit később hagyta el a lakását. A Belváros szélén lakott, talán egy kilométerre a bíróságtól. Nyáron gyakran ment be gyalog. Volt kocsija, de ritkán vezette. Az a kis ház, amit még Edmund szerzett, volt a menedéke, a fészke. Minden reggel, ha el kellett

hagynia, kicsit sajnálta. Ha délután vagy este hazatért, mindig örült, amint meglátta a halványzöld falakat, a magas vaskerítést és a rácsos kaput. De most reggel volt. Gyalog haladt a keskeny utcákon. Egy kirakatüveget tükörnek használt, alaposan megszemlélte magát. „Szerencsére azért még nem látszom negyvenhatnak, legfeljebb negyvennek, persze az sem kevés. Mindig jól öltözöm, ezt a javamra írhatnák valahol!” – de nem tudta, hol. Ismerte magát, tudta, hogy rosszul öltözötten nem menne ki az utcára. Egyszerre volt rabja számos szokásnak, ugyanakkor belül szabadnak érezte magát. Ez pedig nagyon kellemes érzés volt. Ahogyan ezek a lopott félórák is. Csak ment, sétált, sehová sem sietett. Nem kellett sietnie. A város, ahol született és felnőtt, kedvenc helye volt. Sokan ismerték őt, és ő is sokakat ismert. Ez azt is jelentette, hogy figyelnie kellett a szembejövőket, ha ismerős arcot fedezett fel, megvárni, míg az köszön – vagy ha idősebb nála, hát ő köszönti elsőnek. Most is kétpercenként futott össze ismerőssel. Közben kimérten ment, minden zebra előtt körülnézett mindkét irányba, csak azután lépett az úttestre. Volt benne néhány félelem, amit ő még saját maga előtt is félig titkolni igyekezett, ezért inkább „aggodalomnak” vagy „elővigyázatosságnak” nevezett. Az, hogy ő nem akárki itt, velejéig benne volt. Éppen ezért rengeteg belső tiltással élt. Egy nő nem futkoshat az utcán, nem kiabálhat, nem viselkedhet feltűnően – ha ezt Alexa csinálja a maga tizenkilenc évével, akkor az persze más. Ilyen értelemben a lánya még nem nőtt fel, és nem is nő, azaz nem hölgy. Barbara viszont dámának érezte magát minden porcikájában. Neki tehát viselkednie kell. Nem eshet el, mert ez nem nőies, és különben is, hogy’ nézne ki utána ő maga és a ruhája? Ha arra gondolt, hogy vadidegen emberek szednék őt fel a járdáról, vagy pláne egy kisebb baleset után az úttestről, hogy idegenek érintenék a kezükkel a ruháját, a bőrét..? Ez félelemmel és undorral töltötte el. Azonkívül,

folyamatosan, mindig és mindenhol bíró volt. Azaz a saját képzeletében, és elvárásai szerint „érinthetetlen” személy. Nem csak fizikailag ne érjen hozzá senki, de az életét, a státuszát se bolygassák meg. Szerencsére vannak erre törvények, és bár sohasem kellett ezekhez folyamodnia, nagyon kellemes érzés volt tudni azok létezéséről. Vagyis személyében is sérthetetlen egy bíró – rendőr nem tartóztathatja le, legfeljebb tettenérés esetén. Például, ha részegen vezet, vérvételre elvihetik, de azt is csak a városi vezető bíró engedélyével. Nem kutathatják át a lakását vagy az autóját, és a törvény minden emberének védelmeznie kell a bírót. Nem kerülhet méltatlan helyzetbe. Valamilyen értelemben állandó védelem alatt áll. Igazából még sohasem volt szüksége semmilyen védelemre. A város nem olyan nagy, és őt mindenki ismeri. Még senki sem akart neki ártani. Vagy legalábbis nem tud róla. Ment hát az utcákon. Egy virágkereskedő akkor rakta ki friss áruit a magas, keskeny fémvödrökbe. Olyan illatfelhő borította el az arra járókat, amit talán csak egy tavaszi mezőn érezhettek volna. Igaz, most tényleg tavasz volt, de ebből a városban nem sokat láttak, még nem. Legfeljebb azt, hogy napról napra több ereje lett a napsütésnek, a sugarak mind kellemesebben cirógatták a járókelők bőrét. Barbara látott is a parkban üldögélni olyan időseket, akik valósággal kitárták magukat a napfénynek. Egyre többen lettek az utcákon, szembejöttek vele a járdán, sietősen kerülték őt. Barbara látszólag nem figyelt rájuk, de az a kereső ösztön ismét működésbe lépett az asszonyban. Nézte a férfiakat. A tekintete szelektált közöttük. Aki negyvennél fiatalabb volt, azt igyekezett nem is látni. Aki hatvan vagy több, az is kiesett figyelme rostáján. Miközben szorgalmasan keresett közöttük egy „neki való férfit” – ahogyan maga meghatározta – végig szégyellte magát. Nagyon erősek voltak a beidegződései. Már nem Edmundra gondolt, nem a már nem is létező férje emléke fékezte őt. Inkább a nőisége zavarta. „Micsoda dolog az, ha egy nő keres magának férfit!

Ez olyan természetellenes!” – gondolta aznap reggel nem is egyszer. Ugyanakkor mégis végigfuttatta a pillantását minden szembejövőn. Mert jöttek ám a férfiak, nagy bőségben. Fiatalok, középkorúak, magasak, alacsonyak. Öregek és kopaszok, huszonévesek és sportosak. Igazából a következő félórában a városban élő férfiak teljes keresztmetszete megjelent Barbara előtt. Amikor a sétálóutcára ért, észrevette, hogy elég kevesen képviselik az ő korosztályát. Még az is felmerült benne, hogy talán nem kéne megijedni a nála fiatalabbaktól sem… Valahol a lelke mélyén nagyon sok nő szeretne fiatalabb szeretőt. Olyant, aki az ágyban is megmutatja, mit tud, és ha kell, megmutatja akár minden nap, minden éjszaka is… De amikor idáig jutott a gondolataiban, máris felemelkedett a tiltó fal. Mint a számítógépekben a tűzfal, amelynek védelmeznie kell a gép titkait, úgy lett rögtön egy magas, "agyvédő" fal Barbara tudatában: „Te bírónő vagy, nem hancúrozhatsz holmi szeretőkkel. Te csak szolid kapcsolatban élhetsz!” Sejtette: talán bírótársai nem elleneznének egy szerelmi kapcsolatot, például, ha együtt élne valakivel. Lehetőleg egy jogásszal, az mégis szakmabeli… És valahol tudata alján Barbara nem csak egy szeretőre vágyott. Nem arra, hogy valaki két hétig vagy két hónapig boldogítsa öt. Neki egy nagyon tartós kapcsolat kellett. „A következő ötven évre!” – mondogatta néha optimistán, de persze ezt is némán, csak magának. Hiányzott neki a férfi, de nem csak, vagy nem elsősorban az ágyban. Mióta Alexa elköltözött tőle, az egyedüllét olykor fájt. Most visszatekintve az elmúlt évekre, megértette: Alexa nevelése, az együttlét a kislánnyal, majd a kamasz és már-már felnőtt lányával csak ürügy volt neki. Addig elmondhatta, hogy lám, a lányát neveli, a félárva gyermekét, ez lefoglalja az idejét és az energiáját… De nem foglalta le, csak próbálta elfelejteni a dolgot. Ám mióta kiürült a lakása, magára maradt a négy fal között, aztán egyre jobban érezte: már korábban is léphetett volna! A gyermeket nevelő nők régi ürügye: „Nem kell ide egy idegen férfi, mert a gyermekem nem tudná

elfogadni, csak újabb konfliktusok keletkeznének, amikre egyáltalán nincs szükség..!” Ma már tudta, hogy ez nem lett volna gond. Ám miután a lánya kiköltözött a házból, már ez az ürügy sem védte Barbarát. Ha nem akar besavanyodni, ha nem akar afféle vénlány-szerű özvegyasszony maradni, aki voltaképpen bármikor lehet belőle – menekülnie kell a csapdából. Változtatnia kell az életén. És ennek a legegyszerűbb módja, hogy legyen mellette egy hozzáillő, rendes férfi. „Hát csak van ilyen ebben a városban!” – kiáltotta a lelke. Egy tér szélén állt, körülnézett. Buszmegállóban vártak az emberek, siettek át egy zebrán. Távolabb boltok ajtajain léptek ki és be, a nagyáruház, amelybe ő is igyekezett, valósággal ontotta, és ugyanakkor szívta magába az embereket. Barbara is ezek egyike lett. Kis aranyozott órájára pillantott és látta, hogy van még több mint harminc perce. Hát bátran ment át a forgóajtón és azonnal az első emeletre vitette magát a mozgólépcsővel. Ezt nevezte ő a „hölgyek birodalmának”, mert tényleg az is volt. A városban ez volt talán az egyetlen hely, ahol minden együtt volt, ami egy nő számára – aki még ad magára és számít is neki a nőisége – fontos lehetett. Fehérnemű, ruha minden évszakra, kabátok, blézerek, aljak, alkalmi és estélyi ruhák, házi holmik. Blúzok és pulóverek, és ezer kiegészítő. Aztán egy hatalmas cipőbolt álomszép választékkal. No, meg a pipere-osztály, ahol remek minőségű parfümöktől kezdve még a fogkrémnek is luxus változatai sorakoztak. Az emberi kultúra háromezer éves vívmányai sorakoztak a polcokon, ezek mind csak azért léteztek, hogy egy női testet a valósnál szebb és jobb állapotba hozzanak. Eszközök, amelyek révén még az a nő is kívánatossá teheti magát a férfiaknál, aki amúgy erre esetleg nem annyira alkalmas. Barbara régóta tudta, milyen csodákat tehet egy csipkés fehérnemű, ami nem okvetlenül fehér színű, egy jó melltartó, de egy ügyesen választott parfüm is. Mi mindenre képes a smink, mennyiben

dobhatja fel egy nő értékét a férfiak szemében egy jó fodrász. Milyen varázsos lehet egy frissen borotvált és nagyon sima lábszárnak csak a látványa is, hát még az érintése..! Szeretett ide járni, és sohasem ment el üres kézzel. Az eladólányok ismerték: – Jó reggelt, bírónő! – Jó reggelt, asszonyom! Visszaköszöntgetett, nem esett nehezére. Valahogy természetes volt számára, hogy mindenkivel megtalálja a hangot, akár csak egy köszöntés, egy kedves mosoly erejéig is. De hamar belemerült a látványokba. Előbb a harisnyákat nézte végig, bár most jön a nyár, nem éppen azok évadja következik, de hát az okos nő, az előrelátó háziasszony az ilyesmit már az előző évszakban megveszi, elteszi. Nagyanyja mondogatta: „Az őszi gyümölcsöt sem télen tesszük el télre, hanem ősszel, és így van ez sok dologgal ezen a világon.” Hogy melyek azok a sok dolgok, a nagyi sohasem részletezte, de nem is kellett. Unokája megtanulta az előrelátást, az előre tervezést. „Csak kár, hogy a férfiak terén nem vagyok ilyen nagy tervező!”, gondolta most Barbara. Azok bezzeg nem teremnek a fákon, nem szüretelik őket tömegesen, és ami még fontosabb: nem lehet őket eltenni arra az időre, amikor majd szükség lesz rájuk. „Nekem most lenne szükségem egy férfira!”, futott át a fején. Abban a pillanatban, amikor idáig ért gondolataiban – egy ruhákkal teli, kerekes tartó előtt állt, sorban forgatta a karokat, mindegyiken lógott egy egészen kellemes darab, és azokat nézegette, tapintotta – megérzett valamit. Különös dolog volt, nem emlékezett rá, hogy valaha is történt volna vele ehhez hasonló. A fejében érezte, bizsergett, nem tudott mit kezdeni a dologgal. Egy percig érezte, aztán nem, majd rövidebb ideig ismét, és újra nem. Lassan fogta fel, hogy valaki nézi őt! Ez ébresztett benne egyfajta bizsergést. Ez volt a különös érzés. Hirtelen őznek érezte magát, erdei vadnak, amelyik érzékeli a kezdődő veszélyt. Ami most még csak apróság, de bármikor

nagy veszéllyé nőhet, és akkor futni kell, rohanni árkon és bokron át, be a legközelebbi erdőbe, ahol eltűnhet a fák között! Ez túlzás volt, maga is sejtette. De az, ami vagy aki ilyen gondolatokra késztette, ott volt a közelben, és lehet, hogy tényleg riadót vert a tudata? Mindenesetre ugyanaz az ősi, talán nem is emberi ösztön arra kényszerítette: egyelőre lapuljon. Tegyen úgy, mint aki semmit sem észlelt, mintha minden a legnagyobb rendben lenne. Hátha sikerül kiderítenie, mi történik? Miért ez a furcsa érzés, mi a helyzet? Lassan, de megtudta. A bizsergés akkor sem múlt el, amikor továbbment a másik butikba. Itt piperecikkeket árultak, a „szépség technikai eszközeit”, mint sugallta ezt egy színpompásan villogó fali reklám. Szempillaspirálok, festékek minden méretben és színben, rúzsok egész ütegei sorakoztak, és számos olyan kisebb-nagyobb szerkezet, amelyeknek a férfiak még a létezését sem sejtik. Itt Barbara nemegyszer úgy érezte magát, mintha egy szentélyben lenne. Egy olyan kegyhelyen, ahol minden csak a nők, a nöiség körül forog, és ahonnan sikeresen kizártak minden más témát, és persze a férfiakat és a gyerekeket is – ott ő most csak jól érezheti magát. Apró haragot gerjesztett benne az a leselkedő, akiről semmit sem tudott, és aki ezzel a furcsa, létező és nem létező jelenlétével csak idegesítette őt. Vett valami apróságot, fizetett a pénztárnál. Amikor kilépett a butikból, már nagyon bizsergett a fejében az érzés. Azelőtt miért nem érzett ilyesmit, sohasem? – tette volna fel a kérdést. Úgy csinált, mint aki határozatlan, nem tudja, merre menjen. Mintha az órájára pillantana, de közben kissé laposan körbefuttatta a tekintetét. És meglátta! Egy férfi húzódott egy oszlop mögé. Csak abban lehetett biztos, hogy férfi, mert mire a tekintete odaért, Barbara csak egy hátat látott. Sötétkék volt az a zakó, a férfi nem vékony, hanem talán izmos. De még a fejét sem látta, mert akkor lépett a mozgólépcsőre és indult felfelé. Barbarának volt egy olyan érzése, hogy az illető nem akarta, lássa az arcát, ezért most

menekülőben van. Egy pillanatig feléledt benne egy másik ösztön, az előbbi ijedt vad egy pillanat alatt átment benne vadászba, nagyon szívesen eredt volna nyomába, csak hogy legalább meglássa az arcát. Ki lehet az, és miért leselkedik utána? Még az is megfordult a fejében, hogy talán valamelyik ügye miatt az általa elítélt személy rokonai vagy cinkosai járnak a nyomában. Ha így lenne, abból nagyobb baj is lehetne, és megfelelően kéne védekeznie. Jelenteni az esetet a vezető bírónak, aki szólna az illetékeseknek. Ebben a városban még nem fordult elő, hogy egy bírónak rendőri védelmet kellett volna kérnie, de az ilyesmi bármikor bekövetkezhet. Az a közelgő Zamfiri-ügy például elég veszélyes lehet, futott még át a fején. De persze nem ment fel a lépcsőn, hogy üldözze a kékzakós férfit. Inkább az ellenkező irányba indult. Hamarosan a földszintre ért, és mivel most már sürgette az idő, a bíróság felé irányította lépteit. Délután nem érzett semmiféle bizsergést. Sok mindent intézett anélkül, hogy aznap tárgyalóterembe kellett volna lépnie. Behozta lemaradását a papírmunkában, felkészült a másnapi tárgyalására. A kolléganők – ketten voltak – benéztek hozzá: – Szia, Barbara! Jól vagy? Ez Iriana volt, negyvenkét éves, nagytermetű, szőke, elvált asszony. A város egyik ügyvédjével élt most együtt, ami nemegyszer okozott egy kis bonyodalmat. Hiszen Iriana nem tárgyalhatott olyan ügyet, ahol az egyik fél védője az élettársa volt. Ez azonban nem nagyon bonyolította a bíróság ügyeit, túlléphettek rajta, a szokásos „menetrendet” alig borította fel. „De ha lenne még egy valaki a bírók között, akinek ügyvéddel vagy ügyésszel van kapcsolata, már túl sokat kéne sakkozgatni, ki mikor mit tárgyalhat, és mit nem”. – Szia, jól vagyok – füllentette Barbara szemrebbenés nélkül. Az efféle, üdvözlés helyett használt mondatoknak nem tulajdonított nagyobb jelentőséget, az igazságtartalmuknak sem sokat. Konvenció, megszokás, nem több.

A másik bírónő Leuna volt, a legfiatalabbnak számított a városban, hiszen csak harminchét múlott. A férfikollégák mind idősebbek voltak, csupa családos, rég megállapodott ember. Egyiknek sem volt soha semmilyen botránya, élték csöndesen a maguk bizonyára szürke házaséletét. Amiben feltehetően viszonylag boldogok is voltak, legalábbis Barbara soha nem hallott panaszos szót egyiküktől sem. Néha azon kapta magát, hogy voltaképpen irigyli tőlük azt a langyos semmit, amiben lubickolnak. Hiszen bizonyára az olyan életnek is megvannak a maga örömei. Olykor próbált visszaemlékezni, milyen volt az élet Edmunddal, és oda jutott, hogy bizonyára az is ilyen lehetett, de akkor ezt nem vette észre. Nem láthatta, hiszen benne élt. Két kolléga is benézett hozzá, mindegyiknek volt valamilyen szolgálati kérdése. A bírók a legtöbbször a tárgyalótermek elosztását beszélték meg egymás között, ebbe a vezető bíró, most egyben a korelnök, a hatvannyolc éves Sidores nem szólt bele. Kiszignálta az ügyeket, és ebben nem tévesztett. Nagyon jól tudta, kiben milyen képességek rejlenek, mit szeret és mit utál csinálni, mely ügyekben érezheti magát otthon, és melyik az a terület, ahol még idegenül mozog. Ő maga is sok ügyet vállalt, pedig erre már senki sem kötelezte őt. Amikor este háromnegyed hatkor Barbara már a bíróság folyosóján haladt a kijárat felé, a biztonsági őrök udvariasan elköszöntek tőle. Még a régimódi kapuboltozat alatt járt, amikor megszólalt a telefonja. Olyan sürgetően szólt a zenéje, hogy az asszony megtorpant. Nem akart az utcán beszélni, hát inkább itt vette fel: – Tessék. – Jó napot, asszonyom, Wudan vagyok. Wudan! A név magáért beszélt. Ebben a városban aligha élt olyan ember, aki legalább ne hallotta volna a nevét. Sokan személyesen is ismerték a férfit. Mindenfelé felbukkant, ügyeket intézett, igazából

senki nem tudta, mivel foglalkozik, egyszerűbb volt hát hinni és hirdetni, hogy „mindennel”. Érdekes színfoltja a városnak, gondolta róla Barbara. Már néhányszor összefutottak különböző ügyekben. Wudan a maga nyüzsgésével nem nyerte el Barbara rokonszenvét, de az ellenszenvét sem váltotta ki. Wudan egyszerűen volt, segített, de mint mondták, sohasem ingyen. Az „elintéző ember” sokak szerint nélkülözhetetlen. Állítólag valamikor Wudan is jogász akart lenni, néhány évet járt is az egyetemre. Talán ezért hiszi, hogy jóban lehet a jogászokkal? Mégis, Barbara tudott már annyit – hiszen ő is ebben a városban élt – hogy Wudannal nem kell szembefordulni. Igaz, barátkozni sem muszáj. – Üdvözlöm, Wudan úr. Biztos vagyok benne, hogy nem ok nélkül hívott fel. – Természetesen nyomós indokom van rá. Egy kicsi csönd támadt, majd a férfi folytatta: – Kérhetnék öntől személyes találkozást, de akkor ez a beszélgetés nem maradna titokban. Így van rá némi esély, hogy csak mi ketten szerzünk róla tudomást. – Miről van szó? – Barbara maga előtt látta a férfit. Nála vagy tíz évvel fiatalabb, valaha jóképű lehetett, de mára mintha összement volna. Korán kezdett őszülni, ráncos lett az arca, és egy kicsit meg is hízott. Túl sokat élt, és nagyon intenzíven, innen a kiélt kifejezés rajta. Harmincöt-harminchat évesen inkább egy ötven felé ballagó polgár benyomását keltette. – Az ön biztonságáról, asszonyom. Barbara majdnem elnevette magát, annyira csodálkozott: – A biztonságomról? Mi fenyegetné azt? – Zamfiriék – mondta a férfi nagyon egyszerűen. A maffiacsaládfő nevének említésétől az asszony arca elkomorodott. Önkéntelenül körbepillantott, de az épület kijáratánál akkor már egyedül volt. Wudan folytatta:

– Bizonyos körökben már tudják, hogy Sidores önre szignálta az ügyet. Hogy ne ijesztgessem önt fölöslegesen, csak annyit mondok: kellemetlenségek várhatók. – Úgy érti, nekem lesznek kellemetlenségeim? – Így van. Önnek és esetleg másoknak is, akiknek fontos szerepük lehet a perben. – De miért mondja ezt el nekem? A kérdés csak egy másodpercig maradt megválaszolatlanul, aztán a férfi meglepő őszinteséggel kimondta: – Szeretnék önnél jó pontokat szerezni. – Ha ez valami kisebb vagy nagyobb korrupció első foka akar lenni… – kezdte a bírónő, de a férfi máris félbeszakította: – Szó sincs róla. Tudja, én is tanultam jogot, tehát ilyesmibe nem mennék bele soha. Viszont itt élek ebben a városban, ahol ön is. Tizenöt évvel ezelőtt elhatároztam, hogy mindenkivel jóban leszek, akivel csak lehet. Nem kérdezek senkitől semmit, segítek, akinek lehet, persze ritkán önzetlenül, mert a szolgálataimért cserébe én is elvárok valamit. Hogy mit, azt nem tudom akkor, amikor zajlik a dolog. Azt szoktam mondani az így szerzett ismerőseimnek, majdnem-barátaimnak, hogy „oké, most tettem neked egy szívességet, ne felejtsd el. Egyszer eljön az idő, amikor nekem lesz szükségem valamire, nem is biztos hogy a saját számomra, lehet, majd valaki máson fogunk segíteni közösen, te és én.” Ezt még Barbara is el tudta fogadni. Kicsit megenyhült. – Hallott valamit? – Igen, hallottam. Nekem mindenfelé vannak ismerőseim, és mindenhonnan gyűjtöm a híreket. Tegnap késő este volt egy beszélgetés a Zamfiri-házban. A „család” alvezérei és az ügyvédjük azt latolgatták, hogyan lehetne megnövelni kedves családfőjük esélyeit a tárgyaláson. Több változat került szóba. Egy olyan is, hogy valamiképpen „hatást gyakorolnak” a bírónőre. – Már tudták, hogy rám osztották az ügyet?

– Persze, nyilvánvalóan a vádlott ügyvédjétől, aki ugyan nem helybeli, de ismeri a várost, és főleg ismer olyan személyeket, akiktől információkat szerezhet… Nem szeretném önt alaptalanul ijesztgetni. Gondolkoztam is, bírónő, hogy egyáltalán jelezzem-e önnek a… a problémát. – Minden efféle ügynél felmerül a bíró befolyásolásának ötlete. A bűnözők már csak ilyenek. – Így van. Én mindenesetre úgy döntöttem, figyelmeztetem önt, hogy készüljön fel. Vagy ígérnek valami előnyt, vagy megfenyegetik önt. Igazából csak e két változat egyike várható. Vagy előbb az egyikkel próbálkoznak, és ha nem járnak sikerrel, akkor a másikkal. Nincs nagy fantáziájuk. – De azt nekik is tudni kell, hogy nincs az a megvesztegetett bíró, aki Zamfirit felmenthetné! Hiszen sok disznóságot követett el. – De mindnyájan tudjuk, hogy vannak fokozatok, változatok. Ugyanazért a bűntettért kaphat valaki két évet, de kaphatja a felső határt jelző nyolc évet is. Ha halmazati büntetésként nevezett „úr” nem tizenhárom évet, hanem csak négy és felet kap, az nekik máris győzelem. – De nem neki, hanem az igazságnak kell győznie – mondta Barbara elszántan. Még mindig ott állt a kapuboltozat alatt, egyedül. Most nagyon érezte ezt a magányt. Wudan csak annyit mondott: – Egyetértek. Én sem kedvelem őket. Mindenesetre jelzem: ha szüksége lenne rám, csak hívjon fel – és a beszélgetés megszakadt. Barbara elgondolkozva ment hazafelé. Aznap gyalog jött, hát úgy is ment. A város fölött feszült a nyár eleji, de ilyenkor már alkonyati égbolt. Barbara nem is tudta, mit gondoljon arról, amit hallott. Sidores bíró is tett valami efféle célzást, amikor megkérdezte Barbarától, elvállalja-e az ügyet? A szervezett bűnözéssel kapcsolatos perek elég ritkák voltak a városban, de ami eddig olyan volt, azokat

is Barbara tárgyalta. Így hát szinte természetes volt, hogy ez is az övé lesz. Lassan ment az utcákon. A nap fényét már csupán a város fölé magasodó hegyen látták, idelent, a házak között erősödött a félhomály. Kelet felől már nagy léptekkel jön az éjszaka. Barbara befordult az utcájába, és akkor hirtelen… Ismét érezte a bizsergést! Valaki volt ott, a közelben. Világosan tudta, hogy valaki nézi őt. Nem lépett vissza a sarokra, nem volt értelme, hiszen itt érezte a dolgot. Tehát annak, aki a nyomában jár, aki őt lesi, figyeli, szintén itt kell lennie! Hol az a nem éppen alacsony férfi a sötétkék zakóban, akiből csak ennyit látott délelőtt az áruházban? De az utca majdnem üres volt. Csak a virágárus tett-vett a standja előtt, meg a sarki kis bolt főnöke állt ki a feleségével az ajtó elé, az asszony dohányzott. Galambcsapat szállt el az utca fölött. Elég sok autó parkolt a járdák mellett. Barbara már sietett hazafelé, de az a jellegzetes és nem éppen kellemes bizsergés csak nem múlott el. A boltosok és a virágárus köszöntek neki, jó estét kívánt az egyik szomszéd is. A kis ház, amit nehéz lett volna villának nevezni, két magasabb ház tűzfala közé ékelődött. Barbarának nem voltak konspiráló képességei, így csak annyi tellett tőle, hogy amikor a kulcsot a bejárati ajtó zárjába helyezte, körülnézett. Hitte, hogy ez nem feltűnő. De így sem látott senkit az utcán, akire gyanúját ráterelhette volna. Nem túl jól érezte magát, Wudan híre és ez az esemény valahogy elvették a kedvét. Már sejtette, hogy egész este ezen fog töprengeni. Szerencsére estefelé ismét telefonált Alexa: – Szia, mama! Kirobbanó jókedve hirtelen megszépítette a világot az anyja számára is. Barbara gondfelhői azonnal elröppentek: – Szia, kislányom. Mesélj!

És Alexa mesélt. Előbb persze arról a Toros nevű fiúról, aki nagyon „ari”, azaz – mint Barbara egy perccel később magában megfejtette – „aranyos”, és nagyon jól viselkedik. Aztán a tanulmányokról, ahol a szemeszter utolsó vizsgái közelednek. Mert bár az időjárás már nyarat sugallt, azért az egyetemen vagy a legtöbb tanszéken még nem fejeződtek be a számonkérések. Jól elcsevegtek, és Barbara ettől rögtön jobban érezte magát. Még abba is beleegyezett, hogy másnap elmenjen a „gyerekekkel” egy közös programra a városi parkba. Egy másik egyetemről jött amatőr színtársulat fog fellépni a szabad ég alatt. Tulajdonképpen csak ekkor tudatosult az asszonyban, hogy másnap péntek lesz. Délelőtt megtartja tárgyalását abban a nem túl fontos ügyben, és utána már itt a hétvége! Ennek örült. A bizsergés elmúlott. Késő este, már hálóingben, lekapcsolta a fényeket és kilépett az erkélyre. Őt biztosan nem láthatta senki, ő viszont látta a várost. Csak állt a korlátnál, feje fölött az ég megannyi csillaga ragyogott – ritkán látta ilyen szépnek az eget. A város nem volt annyira gyönyörű, epigonnak tűnt, amelyik gyenge kis fényeivel próbálja utánozni azt a természetes égi ragyogást. A fenti feketeség mégis szebbnek tűnt, mint a lenti fény-kavalkád. Halogének és neonok, utcai lámpasorok és házak ablakai sugallták, hogy lám, nincs is éjszaka, a városlakók az estéből is nappalt tudnak csinálni. Barbara még sokáig állt ott, mígnem kicsit megborzongatta az esti hűvösség. Akkor jólesett a takaró alá bújni. Most nem gondolt arra, hogy egyedül van. Egyedül az ágyban, egyedül az életben. Pedig valahol a tudatában és a testében, sőt talán már zsigerei mélyén is ott bujkált ez a bánat, a fájó hiány.

Napközben A tárgyalás előbb ért véget, mint várta. Ráadásul sikerült olyan ítéletet hoznia, amellyel tulajdonképpen mindenki elégedett lehetett. Ez nagyon ritka eset, tudta jól. Így még elégedettebb volt. A bírók részére fenntartott kis folyosón ment át az épület hátsó traktusába, ahol az irodák álltak. A titkárság vezetője, egy nagyon mozgékony, sovány asszony, amint észrevette őt, máris odasietett, valósággal szaladt Barbarához: – Neuson bírónő, kérem, történt egy kellemetlen eset. Egy apróság… – de ahhoz képest, hogy valami kicsiségről szólott, látszott, fel van dúlva. Egész testében reszketett akár egy rattler. Még a szeme is majdnem annyira kidülledt, mint azoknak a törpe ebeknek, és bár visszafogta a hangját, azért kis híján rikácsolt: – Kérem szépen, bírónő, az ilyesmit nem engedhetjük meg magunknak. A bíróság tekintélye, ugyebár, olyan érték, amit nem herdálhatunk el. Hogy mennyire fontos a bíróság tekintélye, azt Barbara is nagyon jól tudta. Most viszont értetlenül meredt a titkárnőre: – Köszönöm, Lumber asszony, hogy felvilágosít a munkahelyem és a szakmám egyik fontos jellemzőjéről. Mégis, elárulná végre, mit követtem el? Látszott Lumber asszony arcán, hogy ekkor fogta fel: a lényeget még nem mondta el. Kicsit zavarba jött, de nem túlságosan: – Bocsánat, tényleg nem mondtam… Egy küldemény érkezett önnek. A biztonsági őröknél akadt el, odalent. Én… én tiltottam meg, hogy felhozzák. Barbarának elege lett a nőből, akit különben sem kedvelt, de ezt jólnevelten nem mutatta ki – eddig. Most szótlanul megfordult, és lement a hátsó lépcsőn. A fekete egyenruhás, mellükön Iustitia mérlegét viselő biztonságiak az előtérben tanyáztak, mindig hárman

voltak szolgálatban, reggeltől estig. Állítólag éjszaka is van itt őrség, hallotta Barbara, de ezt nem volt alkalma ellenőrizni. – Jó napot, bírónő! – A küldeményért tetszett jönni? – Itt van, ni – mutatott a háta mögé Yos, a vezetőjük. Negyvenes, alacsony, de izmos és határozott férfi volt. Ha kellett, a bírók behívatták őt a tárgyalóterembe is, ahol képes volt rendet tartani. Barbara akkor látta meg a csokrot. Csupa vérvörös rózsa volt. Legalább huszonöt szál, aranyfonatú szalag fogta össze az élénkzöld szárakat. Tövis egy sem, de a legtöbb száron maradt négy-öt, cakkos szélű levél. A csokor remek volt, gyönyörű, és hihetetlen illatfelhőt árasztott magából. Már az előtérben is szétterjedt, és Barbara fél szemel látta, hogy az utcáról betérő ügyfelek döbbenten állnak meg, szimatolnak. A csokor magára vonta a tekinteteket. Barbara nehezen tért magához. Egész eddigi életében ritkán kapott csokrokat, egy kezén meg tudta volna számolni, hányszor. Mióta Edmund elment, ilyesmi nem történt vele. Most hát a döbbenete látszott az arcán is. Yos találta ki elsőnek: – Nem tudja, ki küldte? – Fogalmam sincs. Nem volt mellé kártya… valami üzenet? – Semmi. Talán egy hálás ügyfél küldte, akinek a bírónő a javára ítélt – vélte az őr, de maga is belátta rögtön: ez aligha valószínű. Nincs ilyen szokás. Barbara közelebb ment, megnézte a virágokat, hamarjában meg is számolta. Jól sejtette: pontosan huszonöt szálat küldött valaki. Ez bizony nem lehetett olcsó. Ki volt az, és mit akart ezáltal elérni? Most volt egy pillanat, amikor maga is osztotta Lumber asszony véleményét: ez rombolhatja a bíróság tekintélyét. Ha híre megy a dolognak, az egyszerűbb bírósági ügyfelek majd azt hiszik, így kell ezt csinálni! A tárgyalás után virágot küldeni a bírónőnek. És ha férfibíró hozott ítéletet, akkor annak meg küldenek egy üveg konyakot? Barbara érezte, hogyan emelkedik benne a feszültség. Nem

szólt semmit, mi legyen a csokorral, sarkon fordult és felsietett az emeletre. – Sidores úr..? – Ma korábban ment haza. Kár, mert akkor neki jelentette volna, és egyben tanácsot is kérhet tőle. Sidores nem kedvelte, ha otthon zavarják – ahhoz, hogy jó szívvel fogadjon egy innen érkező értesítést otthon, legalább az kellett volna, hogy „a bíróság épülete lángokban áll”, vagy hogy „két bíró két autóban frontálisan ütközött és mindketten elhunytak”, vagy hasonló. Megpróbálja kideríteni, hogy melyik virágostól jött a küldemény? Mivel nem volt üdvözlő-magyarázó kártya, se egy cédula, és az őrök nem írtak alá átvételt, a küldönc megfoghatatlanná változott, eltűnt. Csak annyi derült ki róla a következő félórában, hogy fiatal siheder volt, és kerékpárral jött. Barbara elkérhette volna a bíróság biztonsági kameráinak felvételét, de erre aztán már tényleg csak legyintett. Valaki küldött neki egy csokor virágot, és ennyi. De ki lehetett az a valaki? Voltak percek, amikor úgy gyötörte a kíváncsiság, mintha még mindig csak tizenhat éves lenne. Felmerült benne egy titkos udvarló lehetősége is, de ez teljesen lehetetlennek tűnt. Miért kéne titokban tartania a kilétét? Később egy kicsit tartott is a dologtól, mert mi van, ha ennek is köze lehet a Zamfiri-perhez? Már az ügyészségről is jelezték: semmi kifogásuk Neuson bírónő ellen, remélik, hogy vezetése alatt hamar lezárhatják az ügyet. De a védelem sem jelentett be kifogást a bíró személye ellen. Barbara a bíróság melletti kis étteremben ebédelt, ahol a kollégái is. Déltájban mindig talált ott néhány kollégát, kolleginát. Most sem volt másképpen. Iriana ült ott ügyvéd élettársával: – Szia, Barbara! Mit szólsz a csokorhoz? – Csak tudnám, ki küldte! – Jaj, de izgi!

– Romantikus történet – bólogatott az ügyvéd is. Barbara a fejét rázta: – Ugyan már, semmiképpen sem romantikus! Még az is felmerült bennem, hogy valaki el akar áztatni a főnök előtt. Vagy ami még rosszabb: így próbálják aláásni a tekintélyemet a majdani Zamfiripörben. – Bizony erre is van esély – bólogatott az ügyvéd. – Kedvesnek nem nevezhető kollégámat, Zamfiri Hoynar nevű ügyvédjét, eddig már kétszer is kis híján kizárták a kamarából. Mondhatni, nem egészen tiszta eszközökkel dolgozik, és akkor még igen finoman fogalmaztam. Az utolsó esetben majdnem rábizonyították, hogy befolyásolt két fontos tanút. De mert azok tagadták, és végül mégsem Hoynar védence mellett tanúskodtak, hát egyelőre békén hagyták őt. De tudom, hogy az ügyvédi kamara most már igencsak célkeresztben tartja a fickót. Elég még egy rossz dobás, és megszűnik ügyvéd lenni. – Hát erre is fel kell készülnöd, szívem, mert az ügyvédek igen ravasz és gátlástalan népség – így Iriana, majd egymásra nevettek a barátjával. Látszott, hogy a szakmájukon keresztül gyakran szokták egymást piszkálni, de persze sohasem komolyan. A nő arca kipirult, megint nevetett, aztán miközben falatozott, mintegy mellékesen megkérdezte barátnőjét: – De mi lesz a csokorral? – Mi legyen? – kérdezett vissza Barbara. – Szóval fogalmad sincs, mit tegyél vele. – Nincs. Őszintén szólva szétszóratnám a városban, vagy bedobnám egy kukába. De nem viszem haza, mert ezzel elfogadnám, bárki is küldte. – De mi van, ha a csokornak semmi köze semmihez, tényleg csak egy udvarló küldte? – Iriana úgy tett, mint aki csak most veszi számba ezt a lehetőséget, megnézte Barbara alakját, és taksálóan jegyezte meg: – Hiszen még egészen jól nézel ki, ki gondolná, hogy már ötven is elmúltál?

Ezen megint jót nevettek, közben Barbara is megkapta az első fogását. De továbbra is tanácstalan volt, mit tegyen a csokorral. Mielőtt elhagyta az épületet, szólt az őröknek, hogy dobják ki a virágokat. Yos ekkor egy kis bátorságot gyűjtött: – Bírónő, ha ön úgy is kidobatná, kérem, adja nekem! Hazaviszem a feleségemnek. Nem fogom azt hazudni, hogy neki vettem, elmondom az egész történetet. Huszonöt szál vörös rózsa, szegény, mikor kapna tőlem ennyit..? Volt valami a férfi szemében, amiből Barbara arra következtetett: neki ez tényleg fontos dolog lenne. Hát rábólintott: vigye. Az egyetemi park az ifjúságára emlékeztette Barbarát. A sok fiatal látványa felüdítette. Az ismerős lárma, a vidám kiáltások, a beszélgetések, amiket félfüllel hallott innen és onnan, eszébe juttatták, hogyan teltek ugyanitt az ő évei. És amikor elment a könyvtár előtt, ami akkor még tényleg szinte csak könyvtár volt – hiszen amikor idejárt huszonhat, huszonöt és kevesebb évvel ezelőtt – még nem nagyon voltak számítógépek, és az a sok informatikai eszköz, amelyek manapság ellepik az életet. És bár néha maga is csodálkozott, de bizony ezek egy részét már ő is használni szokta. Csak régi filmekben látni a tárgyalótermekben gépírónőt vagy férfit, ma már ez is diktafonra megy, a bírók előtt laptopon van a tárgyalás peranyaga és sok minden egyéb is. Itt láthatta, hogy ezek az eszközök a mindennapok részévé lettek. A campus füvén ültek a lányok és fiúk, voltak csókolózó párok is, ahogyan az ő idejében, de persze akkor ritkábban láthatott ilyen jelenetet. Az egyik óráról akkor özönlöttek ki a diákok. Vidámak voltak, feldobottak, bár akadt közöttük néhány búslakodó is. Aztán egyszer csak kivált a tömegből Alexa. Kézen fogva jött a fiújával, és az anyjára nevetett. – Szia, mama, bemutatom a barátomat, Torost.

Barbara abban a pillanatban kicsit idősnek érezte magát. Negyvenhat év ide vagy oda, ha az embernek a lánya bemutatja azt a férfit, aki – soha nem lehet tudni – talán a veje, és unokái apja lesz, hát persze, hogy megérzi az idő súlyát a vállán. De persze ebből semmi sem látszott az arcán, mert nagyon ügyelt rá. – Üdvözlöm, fiatalember. – Tiszteletem, asszonyom – Toros is láthatóan tartotta magát olyan udvariassági formulákhoz, amelyek egy vagy másfél nemzedékkel korábban voltak divatosak, és amelyekről hallott, vagy most erre az esetre fel is készült. Tisztelettudóan viszonyult Barbarához, aki persze sejtette: nem bírói hivatása miatt van ez így. Inkább, mint Alexa anyja számíthatott egy kis figyelemre. A két fiatal szemmel láthatóan egy kicsit zavarban volt – most hogyan tovább? „Nem készítettek tervet, nem beszéltek meg semmit”, fogta fel Barbara, és mivel világéletében agilis volt, hát máris kezébe vette a dolgok irányítását: – Bár nagyon kellemes az egyetemi campus, mégis azt mondom, menjünk innen valami csöndesebb helyre. És máris indult, azok meg követték. Barbara még elkapta a fiú pillantását, amit a lányára vetett. Mintha egyfajta elismerést vélt volna ott felfedezni! Ez örömmel töltötte el. Közben azért – átvágtak az egyetem mellől a városi parkba – csodálta önmagát is. „Mitől vagyok ennyire lelkes? Hiszen Alexának nem ez az első fiúja, sőt, biztos vagyok benne, hogy egyáltalán nem az utolsó!” De valahogy mégis örült, talán azért, mert érezte, hogy Alexa számára nagy dolog ez a találkozás hármasban. Mivel eddig sohasem igényelte a randikhoz az anyját, hát Barbara szívébe egy kis nyugtalanság is lopózott. Sőt, meg is ijedt: „beülünk valahová egy fagylaltra, ez a gyerek pedig váratlanul megkéri Alexa kezét!” A dolog abszurdnak tűnt, de nem lehetetlennek. A mai fiatalok tempója elképzelhetetlenül gyors, jól tudta. De éppen abban reménykedett, mert „ezek” aztán nem szoktak leánykéréssel bajlódni, meg különben

is, ki mondta, hogy ez a Toros feleségül venné Alexát? „Azért ott még nem tartunk… talán”, nyugtatta magát Barbara. Aki most nagyon is mama volt a szó mélyebb, igazi értelmében. Féltette Alexát, bár örült, hogy nem egy mélabús, emberkerülő, könyvmoly lánya van, aki fél a világtól és szóba sem áll a fiúkkal. Ennél azért jobb a helyzet, tudta, hitte. A szélesebb úton, a parkban már egymás mellett mentek. Alexa középen, lelkesen mesélt valami aznapi történetet. Toros fekete szeme csak néha villant rá, a fiatal férfi bőre is barnább volt a szokottnál, de csöppet sem feltűnően. Így néznek ki az itteniek minden szeptemberben, ha már voltak nyaralni valahol a tengerparton. Toros keveset szólt, talán csak most, Barbara jelenlétében látta jobbnak, ha inkább hallgat, igaz, Alexa beszélt hármójuk helyett is. A bírónő észrevette, hogy bár Toros néha szívesen megfogná Alexa kezét, a lánya ezt valahogy kerüli, talán csak azért, mert az anyja is látná? Egy parti kávézóban találtak helyet. Jó idő volt, és sokan jöttek ki a napfényre. A tó nagy volt, de persze nem akkora, hogy vitorlások hajózzanak rajta. Háromszögletű, fehér vitorlák helyett csónakokban eveztek a fiatalok, méltóságteljes, nagy hattyúk fehérlettek a part mentén. A vadkacsákkal együtt az arra járóktól koldultak ezt-azt. Barbara keveset szólt. Következetesen magázta a fiút, talán tudat alatt azért is, hogy távol tartsa magától. Ha már nem tarthatja távol Alexától. Ahogyan azok ültek egymás mellett, megfogták a másik kezét, amilyen pillantásokat vetettek egymásra – Barbara sejthette, mi újság. De persze hangosan ezt nem mondta ki. Nagy bögrékből itták az extra méretű kapucsinót, hosszú kávét tejjel. Később fagylaltokat is kértek. Alexa csacsogott, bár egy idő után ő is érezte, hogy kezd belőle túl sok lenni. Anyja egyik pillantásából ezt aztán meg is értette, hát inkább kiment a mosdóba. Toros és Barbara kettesben maradtak. A fiú érezte, hogy valamivel ki kell töltenie a csöndet.

– Harmadéves vagyok a környezetvédelmi szakon. Egészen jól megy a tanulás, még magamat is megleptem ezzel – vallotta be. Most végre az asszony szemébe nézett – de ettől Barbara nem lett boldogabb. Volt valami a fiatalember tekintetében, amit ő úgy nevezett volna: „egy kis sunyiság”. Ha nézett is az asszonyra, látszólag nyíltan, azért mintha lapult volna a két sötét szemében valami, ami nem nyerte el Barbara tetszését. De még az asszony nem tudhatta és nem is tudta, hogy Toros mint a lánya körül legyeskedő férfi nem tetszik-e neki, vagy csak úgy önmagában, hát nem akart túl hamar véleményt formálni. Az egyetemről, a tanulásról beszélgettek hát, és Barbarának volt egy olyan érzése: ez így megfelel Torosnak is. Aki talán nem szívesen említette volna családi hátterét, vagy talán szerinte még túl korai lett volna bánni mást is szóba hozni? Szerencsére megjött Alexa, és Barbara úgy érezte, ő is, Toros is megkönnyebbült. A lány visszaült a helyére, és kutatóan nézett a fiú, majd anyja arcába: – Ugye, rólam beszélgettetek? – Rólad, ugyan! – legyintett Toros komoly arccal. Barbara meg úgy tett, mint aki életében először látja Alexát, megnézte közelről: – Ön kicsoda, és miért ült az asztalunkhoz..? Jót nevettek, és attól kezdve állandósult a felszabadult jókedv, bár ebben is Alexa vitte a prímet. Barbara is megbékélt, legfeljebb nem foglalkozott Toros úrral, csak néha vetett rá egy pillantást. Kétszer is elkapta a fiatalember sebesen elszáguldó tekintetét. Mintha Toros félt volna tőle – de nem tudhatta: mint Alexa anyjától? Vagy a városban tekintélyes bírónőtől? Érezte, mikor kell és illik elmennie. Kicsit olyan volt ez, mintha vendégségben lenne valahol, ahol azért nincsenek olyan jóban, hogy késő éjszakáig maradjon. Itt még csak öt óra múlott, még magasan járt a nap, amikor odaintette a pincérnőt, és fizetett mindhármukért. Toros ugyan cibálta volna elő nadrágja farzsebéből a tárcáját, de elkésett. Különben sem mert szembeszállni Barbara

határozottságával. És talán Alexa is jelzett: „Hagyd csak, a mama szeret mindent kézben tartani, most hadd fizessen!” – Legközelebb, ha ismét együtt leszünk valahol hármasban… – kezdte volna Toros a maga jellegzetes, mély hangján, de a mondatot Alexa folytatta: – Akkor mi hívunk meg téged, mama! Köszönjük! Barbara elindult hazafelé, de közben nem tudott szabadulni a gondolattól, hogy talán mégsem a legjobb társaság Alexának ez a Toros. Igazából nem volt semmilyen konkrét ellenvetése, csak nem tetszett neki a fiú. Féltette Alexát, pedig semmit sem hozhatott fel a diák ellen. Olyan, mint ezer másik itt az egyetemen. Hogy Alexa mit látott benne, nem értette. De ezt már megszokta, mert ahány fiúját látta eddig, egyik sem ragadta őt magával. „De hát nem is nekem kell, hogy tessen”, vigasztalta magát. Már kiért a parkból, amikor ismét megérezte a bizsergést. Nem tudott uralkodni magán, az első pillanatban megtorpant, és sebesen körülnézett. Őt magát is meglepte saját reakciója. Hiszen megszokhatta volna..! De meg lehet-e szokni az ilyesmit? A tekintete körbeszáguldott. A távoli tópart már csak háttér lett, közelről zöldelltek még a park fái, itt a szélén pedig már két sávon mentek az autók. De az a bizsergés éreztette vele, hogy ez valami olyasmi, ami felette áll az evilági dolgoknak. Ez agytól agyig, vagy lélektől lélekig terjed, nem ismer egyéb határokat, és bárhol megjelenhet. Például most, és itt, benne. Nem értette a dolgot, kicsit tartott is tőle. Lassan ment hazafelé. Néha kíváncsian körbenézett. Mielőtt átment egy úttesten, talán fölös óvatossággal torpant meg a zebra előtt, és túl nagy ívben nézett körül, mint aki azt is látni szeremé, mi van mögötte. De nem látott senkit, aki gyanús lett volna. Később arra gondolt: talán egy autóval halad mögötte lépésben a titkos megfigyelő? De az az ismeretlen hogyan akadt rá? A kávézóban nem érezte, pedig ott kellett lennie valahol a közelben. De nem érezte az

egyetemen sem. Most hát tanácstalan volt. Abban lehetett csak biztos, hogy van itt valaki, aki figyeli őt. Talán ő küldte a rózsákat is? Furcsa érzés volt rágondolni arra az emberre, akiről semmit sem tud, legföljebb annyit, hogy minden bizonnyal férfi lehet. De hogyan néz ki, milyen korú, és… és mit akarhat? Ez lett volna a legfontosabb kérdése. De nem kaphatott választ. Sőt, abban sem lehetett biztos, hogy egyáltalán valaha kap-e választ? Hiszen lehet, hogy az illető csak egy átutazó, pár napot tölt a városban, aztán megy tovább, és hamarosan elfelejti azt a negyvenes nőt, aki megtetszett neki… Valami azt súgta mégis, hogy aki huszonöt szál rózsát vásárolt, az nem adja fel ilyen könnyen. Ahhoz, hogy a rózsákat elküldhesse a bíróságra, ki kellett nyomoznia Barbara nevét és munkahelyét. Mindenképpen dolgozott már egy kicsit ezen az ügyön… De vajon miért? Valahol persze megszólalt Barbarában a hiúság is, ami büszkeséggel és örömmel járt együtt. „Vagyok még olyan nő, akin megakad a férfiak szeme! Olyan is van közöttük, akinek többet érek az egyszerű és egyszeri látványnál. Aki többet akar tőlem, belőlem!” Egyszerűen nem tudta, mit gondoljon erről az egész dologról. Amikor már csak egy utcára volt az otthonától, betért egy nagyobb boltba, mert szerette volna a hétvégére feltölteni a hűtőt. Annyira elmerült a válogatásban a hűtőpultok előtt, hogy észre sem vette: az emberek kedvesek hozzá. Csak amikor már a mosolyokra nem reagált, folytatták szavakkal: – Jó estét, bírónő! – Ha szereti a friss felvágottat, tudom ajánlani ezt a brandenburgi sonkát. – Van ám finom ementáli is, adhatok belőle, bírónő? – Most hozták meg a friss péksüteményeket, asszonyom. Végre magához tért. A bizsergést sem érezte, tudott koncentrálni. Rájuk mosolygott, kedvesen köszönt, mire persze még

szélesebb mosolyokkal találkozhatott. Már alkonyodott, amikor kilépett a boltból. Szép aranysárga lett az égboltnak a háztetők között látható része. A bizsergést csak egy pillanatig érezte, aztán elmaradt. Aki követte, az ismeretlen férfi, kint várt rá, a bolt előtt? Hazaért, és aznap már nem történt semmi szokatlan. Legfeljebb este, amikor zuhany után felvette a hálóingét. A gondosan lezárt ajtók és befüggönyözött ablakok mögött biztonságban érezte magát. Az a nagy, széles, voltaképpen kétszemélyes ágy várta most is, amiben annakidején Edmunddal aludtak. A halott férj emléke igazából csak most, ennyi év után kezdett halványulni. Jött helyette valami más, ami meg is lepte Barbarát – vágyakozni kezdett egy férfi után. Egy igazi férfi után, aki most ott feküdne az ágy másik oldalán, égne benne ugyanaz a vágy. És amikor az asszony befekszik melléje, nem lenne már szükség egyetlen szóra sem, szinte repülnének egymás felé… Hát most nem volt kihez repülni, de attól a vágy még ugyanúgy lobogott Barbarában. Egyszerre a lelkében és testében, furcsa és perzselő volt ez a kettősség. Eleinte nem is tudta, mihez kezdjen vele, próbált küzdeni ellene, de minél jobban szeretett volna tőle megszabadulni, annál erősebben égett benne. A végén megadta magát, és hagyta, hogy eluralja a fantáziáját. Sajnálta, hogy csak lázadó gondolataiban, és testének lázadó sejtjeiben, zsigereiben születik az érzés. Mennyivel jobb lenne, ha az a férfi tényleg itt volna mellette, akár minden nap, egész nap, este és éjjel és reggel… Zsongítóan jó érzés volt, mert nagyon erősen elképzelte, hogy „Ő” itt van, most is. Ott szöszmötöl még a fürdőszobában, aztán egyszer csak kitárul az ajtó és belép. A vakítóan fehér frottír fürdőköpenyt egy hanyag, mégis pajzán mozdulattal dobja el valahová. Alatta nem visel semmit, tehát máris meztelen, úgy lép az ágyhoz… Barbara annyira beleélte magát saját képzelgésébe, hogy egészen élesen látta maga előtt a férfi altestét, a bozontos háromszöget az ágyékán, és azt is, amire most nem akart gondolni, de mégis gondolnia kellett, hiszen ott himbálózott az orra előtt…

Megrázkódott. Annyira élethű volt a képzelgése, valóságos vízió, ami a valóság részének tűnt pár másodpercre, csak annyi időre. De ez is elég volt neki ahhoz, hogy még legalább egy órán át csak ébren hánykolódjon az ágyán. A hétvége valóságos kihívást jelentett Barbarának. Ha volt munkája, akkor abba temetkezett. Ha úszómedencés villában lakhatna, szombaton és vasárnap délelőtt úszkálna és napozna, főleg ilyen meleg időben. Persze akkor amúgy is más lenne az élete. Nyaralni járna Madeirára, sőt távolabb, déli országokba, szigetekre. De ami a legnagyobb különbség lenne: akkor nem így élne, már csak azért sem, mert akkor lenne mellette egy férfi. „És az igen nagy különbség!” – futott át a fején reggel. Kicsit zavaros álmai voltak, most például azt sem tudta, hogy melyik volt része a valóságnak, melyik álom tisztán, és melyik az, ami lehetett ez is, az is..? Mindenesetre álmai férfijának nem volt arca. Régebben, ha ilyen hangulat fogta el, már csak azért is Edmund arcát látta a vágyott idegen helyett, mert igazából Barbara nem ismert más férfit az életében. Olykor maga is csodálkozott önmagán, mennyire megtartóztató életet él. Lám, Edmund már sok éve nincs itt, és ki hinné el, hogy a bírónő életében nincs férfi, sőt, azóta sem volt? „Talán most már túlzásba viszem az önfegyelmet?” – ezt a kérdést az utóbbi hónapokban nem először tette fel magának. Délelőtt otthon volt, csinált egy fehérmosást, tett-vett a lakásban. Volt még a hűtőben annyi, amiből összeüthetett egy ebédet. Kis ejtőzés után úgy döntött, hogy sétál egyet a Belvárosban. Kihozta a kocsiját a garázsból, aztán vissza is vitte – jobb lesz gyalog menni. Amikor elindult, meleg volt, igyekezett az utcák árnyékos oldalán haladni. Arra gondolt, hogy vajon megvan-e még a rózsacsokros idegen? Különös érzés volt, ha eszébe jutott: egy férfi annyi pénzt és törődést áldozott rá, de nem jelentkezett. Ezután sem fog? Akkor

minek járt a nyomában? Mert Barbara szinte biztosra vette, hogy a rózsacsokrot küldő ismeretlen és az őt követő láthatatlan, mégis „bizsergető” illető egy és ugyanaz lehet. Már átvágott a főtéren, a következő mellékutcában volt egy háztartási bolt. Nem bánta, ha látják őt az emberek, amint megy hazafelé a bevásárlással, ráadásul gyalog. Csak pár dolgot akart venni, amennyit szinte a táskájába is betehet. De ha látnák őt a piacról hazafelé igyekezni egy-két tömött szatyorral, mint ahogyan azt a nyugdíjas asszonyok teszik – „attól sem esne le a fejemről a korona”, idézte a mondást. A bírónő is ember, sőt asszony, aki háztartást vezet. Az ő mosógépébe is kell ilyen-olyan szer, neki is van konyhai mosogatója, lefolyója, sőt van fürdőszobája is, ott is elkel olykor néhány vegyszer. Abban a pillanatban, amikor belépett a boltba, megérezte a bizsergést. „Hát itt van, itt van!” – örült meg, mint aki rég elvesztett kedves tárgyát találja meg, vagy régen látott ismerős kerül eléje. Amit most a fejében érzett, szép, csöndes érzés volt. Nyugodtan terpeszkedett, mint egy tenger, parttól partig kitöltött minden rést, és hihetetlenül jó volt. A múltkor idegesítette Barbarát ez a dolog, az embert kereste a szemével, aki a nyomában oson, és aki ezt okozza. Most valahogy sztoikus nyugalom ömlött szét benne. Sőt, egy kis büszkeség is, aminek több apró oka volt. Az egyik: lám, a férfi számára ő továbbra is fontos! Nem hagyta el, nem utazott messzire, itt van ismét, és mintha csupa pozitív dolog áramlott volna belőle, át a bizsergésen. A másik okot a büszkeségre az szolgáltatta, hogy lám, negyvenhat éve ellenére képes még elbűvölni a férfiakat! Vagyis van női vonzereje, amit most csak szégyenkezés okán nem mert „szexuálisnak” nevezni. Most már nem zavarta az a bizsergés, tudni vélte, hogy minek a jele, és ezzel együtt elfogadta azt. Örült neki. Úgy válogatott a polcokon, hogy néha azt sem tudta, mit keres, erővel kellett az agyát egy kis összpontosításra kényszeríteni. Egyszer

odament a kirakathoz belülről, hogy kinézzen az utcára. De senkit sem látott. Húsz perccel később lépett ki a boltból. A bizsergés erősödött, de nem tudhatta, honnan, milyen irányból jön. Mivel már délután volt, úgy döntött, megiszik egy kávét, és bár a testsúlyával nem volt nagyon elégedett, azért talán egy sütemény még belefér a diétába – mondogatta magának, és a kis zacskót cipelő Barbarának sikerült is meggyőznie Neuson bírónőt, hogy üljön be az egyik főtéri kávézóba. A teraszon foglalt helyet. Innen belátta a főtér egyik felét. Középen az első világháborús emlékművel meg a kétszázvalahány éves Szentháromság-szoborral, amit valamikor az 1700-as években állítottak a hálás polgárok azért, hogy megúszták az utolsó, nagy járványt, ami végigsöpört a városon. Most már senki sem gondolt a bajokra, ez itt és most Európa, ahol nincsenek háborúk és járványok. Veszélytelen az élet – gondolta, de rögtön a szívébe markolt egy kis félelem. Bármikor történhet valami rossz vele, vagy Alexával, és az ő életük sem lesz olyan gondtalan, mint most. Rögtön fel is lázadt a lelke a gondtalan szó ellen. Gondjai mindenkinek vannak, neki is. De nem akart továbbra is ünneprontó lenni a saját lelkében. Valami azt súgta, hogy közel van az ismeretlen férfi. A bizsergés a fejében hol abbamaradt, hol meg ismét elkezdődött. Barbara nem tudta mire vélni a dolgot, talán hol közeledik, hol meg ismét távolodik? De ilyen járókelőt nem látott a tér szélein, sem középen. Különben is, nagyon meleg lett, az emberek megritkultak. Barbara kért egy limonádét is, azt itt pontosan úgy készítették el, ahogyan a nagyanyja csinálta annakidején. Barbara élt-halt a nagyi limonádéjáért, volt, hogy naponta másfél litert is megivott belőle. Nem tudta, miben különbözött minden más limonádétól. Talán más is volt benne, nemcsak cukor és citrom… A nagyi nagyon szerette az egyetlen unokáját. Talán ez volt a limonádé titka? Egyszer csak egy kisfiú állt meg a kávézó nyitott ajtajában. Kutatóan körülnézett. Az egyik pincérnő rámosolygott – talán azt

remélte, a gyerek mögött felbukkan majd népes családja és megdobják az amúgy szerény forgalmat? De család nem látszott. A gyerek egyik kezét a háta mögött tartva nézelődött, de amint megpillantotta Barbarát, határozottan elindult feléje. Az asszony is látta a gyereket, de még nem gondolt semmire. A kisfiú, talán kilenc vagy tízéves lehetett, elég határozottan jött az asszony asztalához, aztán előkapta a rejtegetett kezét. Egy nagy vörös rózsát tett Barbara elé az asztalra, sarkon fordult és elszaladt. Barbara annyira ráfeledkezett a virágra, hogy már nem is törődött a gyerekkel – az kifutott az ajtón, elkanyarodott, és többé nyoma sem volt. Barbara máris érezte a rózsa intenzív illatát. Félve nyúlt hozzá. A kávézóban rajta kívül csak három vendég volt, azok is háttal ültek neki. Egyedül a pincérnő látta, mit hozott a kisfiú, és kinek. A két nő tekintete egy pillanatra összeakadt, mosolyuk villanás volt csupán, és máris eltűnt. Nagyon szép rózsaszál volt. Hosszú, egyenes a szára, de látszott, hogy a tüskéket gondos kezek leszedték róla, bátran megfoghatta. Akkor ott a bíróságon huszonöt ugyanilyen volt, az illatuk kábító, de Barbara ott nem vehette őket a kezébe, hiszen még a látszatát is el kellett kerülnie annak, hogy elfogadta, hogy birtokba vette. De most, itt, más volt a helyzet. Habár nyilván ugyanaz a férfi küldte azt a huszonötöt, mint ezt az egyet. Felbérelte azt a kisfiút – mit adott neki? Pénzt vagy fagylaltot ígért? – és itt most Barbara nem tarthatta magát távol az ismeretlen ajándékától. Akkor vette észre, hogy a rózsa szárára alul valami fehéret csavartak. Óvatosan kibontotta. Már a pincérnő sem figyelt rá, a kávéház, és odakünn a világ élte tovább megszokott életét. Szombat délután volt, a forgalom arrafelé elcsitult, a meleg a házakba űzte az embereket. Álmosító volt minden, akár egy szürke, unalmas kisvárosban, holott ez nem volt az. Barbara most kifejezetten élvezte ezt a hangulatot. Bár a bizsergést most nem tapasztalta, mégis valami azt súgta, hogy az ismeretlen, aki napok óta követte és figyelte őt, itt

van a közelben. Bizonyíték is volt rá, „tárgyi bizonyíték”, mondta volna Barbara egy tárgyalás alatt, hiszen ott feküdt előtte a rózsa. Az a fehér valami egy keskeny kis cédula volt, amit a szár köré csavart a küldő. Barbara körülnézett, aztán óvatosan leszedte a kis papírhengert. Akkora volt, mint egy nagyobb bélyeg. Kigöngyölte, megtartotta a két szélét, össze ne pöndörödjön ismét. Határozott kéz írta szabályos betűkkel: Kedves Barbara, nem sikerült megtudnom a telefonszámát, ezért e módszer. Remélem, nem haragszik érte? Húsz perc múlva odamegyek a kávézóba. Ha nem akar megismerkedni velem, akkor ne várjon meg. Én mégis remélem, hogy ott lesz. „No, ezzel most feladta a labdát”, gondolta Barbara. Az ilyen kifejezéseket a tárgyalásokon hallotta, némelyiket nagyon találónak érezte, ezért maga is használni kezdte. Egy pillanat elég volt neki, hogy a furcsa levélkében olvasható öt mondatot elemezze. Az megnyugtatta, hogy az írás hibátlan volt, sőt a szöveg azt is elárulta: intelligens ember lehet a szerző. Aki már nem annyira fiatal, hogy kerülte volna a régies kifejezést: „ezért e módszer”. Az írás is olyan férfias volt, megnyugtatta Barbarát, önkéntelenül is az órájára nézett – húsz perce van? Az a képzelt óra már ketyeg, hiszen a férfi talán onnantól számolja a perceket, amikor kis küldönce kijött a kávézóból? Mégis kényelmetlenül érezte magát. A férfi azzal a húszperces ultimátummal kínos helyzetbe hozta! Ha elmegy, talán egy szép szerelmi történettől fosztja meg önmagát – éppen most, amikor annyira hiányzik egy férfi..! Viszont ha marad, azzal rögtön elárulja, mi több, kiszolgáltatja magát az idegennek. Aki ebből tudni fogja, hogy egy vadidegen első felszólítására ugrik, és teszi, amit az kér? Ez megalázó, értette meg Barbara. De egy pillanattal később már kétségei támadtak. Hiszen ez egy olyan alkalom, amiről már évek óta álmodozik titkokban. Ostoba módon még önmaga elől is próbálta titkolni, milyen vágyak feszítik az elméjét, de a testét is. És most ezt

a titkot elárulja egy vadidegennek, akit sohasem látott..? Már nem tudta, mit tegyen, és ez nála szokatlanul hosszú ideig: percekig tartott. Végül jelzett a pincérnőnek: fizetne. Aki nem sietetett, mintha maga is az idegen önkéntelen szövetségese lenne. Múltak a percek, de még nem telt le a húsz, talán tizenöt sem, amikor a pincérnő odaért hozzá: – Kártyával vagy készpénzzel? – Készpénzzel – felelte Barbara, egyszerre volt türelmetlen, meg maradni is szeretett volna. A pincérnő elment, vissza a pulthoz, közben az egyik vendég kért valamit, meg be is jött egy fiatal házaspár gyerekkel – a két pincérnek lett dolga elég. Barbara csak ült az asztalnál, és nem tudta, mi lenne jobb: menni vagy maradni? Azzal, hogy marad, mindent elmond az idegennek – ez volt az egyik oldalon. De közben a láthatatlan másik oldalon is gyűltek az érvek: semmi baj, hiszen ha ideér, és nem tetszik neki, elmehet bármikor, és kész, vége! Ugyanakkor belesajdult a lelke: annyi éve nem történt vele semmi, és most, ezen az álmosító nyár-eleji szombat délutánon végre feltűnik az a valaki, akire tulajdonképpen várt, már milyen régen! A pincérnő még nem jött az asztalához a számlával, amikor a bejáratnál megjelent a férfi. Barbara rögtön tudta, hogy ő az. „Még nem telt le a húsz perc, én el akarok menni!” – sikoltotta benne valami, vagy valaki, aki szintén ő maga lehetett. Egy másodpercig sem volt kétsége afelől, hogy ez éppen „ő”. Mert most jött, mert valahogy úgy lépkedett, mint akinek ugyan van célja, de maga is kételkedik még, jól teszi-e, amit tesz? Nem fénylett fel mosoly az arcán, amikor meglátta Barbarát – nyilván egész idő alatt itt volt valahol a parkban, és figyelte a kávézót. „Vajon mit tett volna akkor, ha elmegyek? Utánam jön, és tesz egy második kísérletet?” – így Barbara magában. Jó lett volna abban hinni, hogy utána jött volna akkor is, tehát nem baj, ha az idegen itt érte őt a kávézóban. Már nem vette le szemét a férfiról, aki belépett és nem

nézve se jobbra, se balra, csak Barbarát látta maga előtt, hozzá közeledett határozottan. Magas volt. Barbaránál fél fejjel magasabb. Vállas, sportos mozgású. Szemre ő is jó negyvenes. Elég gyorsan mozgott, de a legfőbb jellemzője az elszántság volt. Sugározta magából, hogy tudja, mit akar. Pár lépéssel odaért Barbara elé. A nő még a szeme sarkából látta, hogy a pincérnő már jönne feléje, de az újabb vendég láttán visszahúzódott. Barbarának nem volt kétsége, hogy ő a „rózsalovag”. Minden olyan egyszerűnek tűnt, kezdettől világos volt itt minden. A férfi öltönyt viselt, és látszott a mozgásán, hogy ez az igazi öltözete, megszokta már, nem feszélyezi a zakó, még a nagyobb melegben sem. Mosolygott, de azon a mosolyon rajta ült egy kis aggodalom, némi bizonytalanság: mi lesz, ha Barbara felpattan és elrohan? Mert az, hogy a nő még ott ült, nem jelentett bizonyosságot. Miközben a férfi odaért az asztalhoz, Barbara elfeledkezett a saját arcáról. Valahogy nem jutott eszébe játszani, ál-hangulatot sugározni magából. Ez itt most nem jólneveltség kérdése, nem kell rámosolyognia valakire csak azért, mert vett neki huszonöt szál rózsát. Ugyanakkor viszont érezte, hogy a szíve hevesebben ver. Mert valami áradt ebből az ismeretlenből, amit talán akkor is megérzett volna Barbara, ha nincs az előzmény a bizsergéssel, a rózsákkal. Most egy pillanatra olyan benyomása támadt: ha ez a férfi a közelében van, akkor valamit érez. De még nem tudta, mit. Vagy csak az izgalom, a különleges helyzet tette? Mindenesetre talán titkolni tudta izgalmát. Amit a férfi nem tett meg. Barbarának volt egy olyan pillanatnyi érzése, hogy az idegen is nagyon izgul, amit fölös határozottsággal próbál leplezni. Mivel ő nem mozdult, az meg odaért az asztalhoz, a férfi habozott – most mit tegyen? De hamar eldöntötte. Kipenderített egy széket, Barbarával szemben leült, és nagyon egyszerűen, természetesen azt mondta:

– Kevin vagyok. Örülök, hogy megvárt, Barbara. Tetszettek a rózsák? Nem árasztotta el szavakkal, mégis úgy tűnt, Barbara már nem menekülhet. Megpróbálta volna, de akkor hatolt el a tudatába a férfi hangszíne. Kellemes volt, nagyon mély és szinte bársonyos. Ez a hang megfogta, a székéhez szögezte az asszonyt. Már nem akart elmenni, efelől minden kétsége megszűnt. Az asszony a férfi szemébe nézett. Valami furcsa érzés kerítette hatalmába, nem emlékezett rá, hogy valaha is érzett ilyesmit. Kevin szeme szürke volt és átható, de nem kellemetlenül szúrós. A bőr az arcán, nyakán, amennyire a kihajtott gallér alatt látni lehetett, és a kezén, barna volt. Az a nyári nap fényében, talán a hegyekben vagy a tengerparton szerzett barnaság, amely olyan kellemes tud leni. Vagyis még nem kezdődött el a nyár, Kevin már nyaralt? Végre megnyílott torka gátja. Még nem mosolygott a férfira, de a hangja megengedő volt, és remélte, legalább olyan kellemes Kevinnek, ahogyan neki volt kellemes a férfi hangja: – Nagyon. Sajnos nem tarthattam meg őket… kivéve ezt az egyet – olyan szeretettel nyúlt a virág felé, hogy attól a férfi szinte meghatódott. Kevin arcán nagy érdeklődés és figyelem ült, látszott, hogy teljes énjével itt van, csak Barbarára figyel. Ez kellemesen érintette az asszonyt. – Tudtam, hogy nem viheti haza, mert azt a bíróságon korrupciónak tartották volna – bólintott a férfi, és a szemét nem vette le Barbaráról. – Mégis, valahogyan jelezni akartam, hogy megláttam magát, és hogy nagyon tetszik. Ezt is olyan természetesen mondta, mintha nem is udvarolna, hanem ők ketten ott és akkor éppen az időjárásról beszélnének. Barbara számára ez sokkal jobb volt, mintha a férfi látványosan és emelt hangon udvarolna, azt nem hitte volna olyan hitelesnek, mint ezt most. De érdekelte a dolog, hiszen a főszereplője lett egy történetnek, amelyről még semmit sem tudott:

– Az utcán látott meg? – Igen, de ne kérdezze meg az utca nevét, nem itt élek, nem tudom. És nem is akarom tudni, mert nem az számít. Megláttam, ahogyan ment, sőt inkább vonult… – leírta, mi volt aznap Barbarán. Különös érzés volt most így egy idegen szájából hallani, milyen benyomást keltett. Ő is a férfi arcát nézte, és ahogyan Kevin tekintete sem kalandozott el, úgy az övé sem. A pincérnő váratlanul és csöndben bukkant fel mellettük. A férfi oda sem nézve szólt hozzá: „Kapucsinót kérek”, és megint Barbarához intézte a szavait: – Követtem magát. Nem tudom, mi történt velem, negyvenhét éves vagyok és még sohasem tettem ilyent. Igyekeztem racionálisan élni, a feladatokra összpontosítani… A főnökeim rendeltek ide, ebbe a városba, de közelebbről még nem mondták meg, mi lesz a dolgom. Ezért csak sétáltam a városban, ismerkedtem vele. De mindez összezavarodott, amikor megláttam magát, Barbara. Mentem maga után, ott voltam az áruházban is, leskelődtem, mint egy kamasz, miközben nem győztem csodálkozni magamon. Mi van velem? Miért csinálom ezt? Régebben is megtetszett egy-két nő, de legfeljebb megnéztem, vagy valahol társaságban ismerkedtünk össze… De ez itt, magával, valami egészen más volt. Barbara biztos volt benne, hogy Kevin mindezt őszintén mondja. Hiszen tényleg így élte meg, ez történt vele, és most elmondja. Ez nagyon normális dolognak tűnt, de Barbara valahol a tudata mélyén meg nagyon csodálkozott. Az eseten is, meg a saját reakcióján is. Akár egy évvel ezelőtt is lerázta volna ezt a férfit, vagy bárki mást, aki így betör a magánéletébe. „Ennyire ki lennék éhezve a férfiakra, hogy most ez nem zavar?” De tudta, érezte, hogy itt valami többről van szó. A pincérnő Kevin elé tette a kávét, de a férfin látszott, hogy erre nem ügyel. Semmi másra nem figyelt, csak Barbarára. Nézték egymás arcát. A pincérnő megértette a helyzetet – nem volt nehéz dolga, elég volt kettejükre pillantani – és máris elment. Tudta, egy ideig nem hívják őt ide, ebben biztos lehetett.

– Követtem aztán is, megtudtam, hol lakik, egy bőbeszédű szomszéd némi biztatás után megmondta a nevét, a foglalkozását és ebből egyértelmű lett, hogy a bíróságon dolgozik. Azért küldtem oda a rózsákat. És később láttam, hogy az egyik biztonsági őr viszi őket haza. A hangjában volt egy kis sajnálkozás is. Barbara lassan hátradőlt, feszültsége engedett. Kevin a lényeget már elmondta, ő pedig nem akart és nem is mert kérdéseket feltenni. Pedig érdekelte volna, hogy mi a férfi szakmája? Miért van a városban? Ugyanakkor egy fél mondata óvatosabbá is tette. Nem lakik itt? Akkor ez neki csak egy kaland, aztán továbbáll..? Bár volt egy olyan pillanat Barbara számára, amikor ezt sem bánta volna. Ha kaland, hát legyen! De akkor egy olyan férfival, aki nem lakik itt, aki később nem fog bizalmasan közeledni hozzá, és ami fő, nem meséli el mindenkinek, hogy neki bizony „megvolt” Barbara Neuson bírónő… De azt is érezte, hogy ez a Kevin talán értékesebb férfi annál, semhogy csak egy közönséges viszonyba bonyolódjanak egymással. Valahol tudat alatt azt remélte, ugyanezt érzi a férfi is. Vajon mennyit érnek ők egymásnak? Vagy talán még túl közeli ilyesmire gondolni? Barbara nem érezte szükségét annak, hogy ő is mondjon magáról valamit. Kevin már így is többet tudott róla, mint fordítva. Volt egy pont a beszélgetésben, amikor valami mintha megváltozott volna, de ez is jónak látszott. Kevin egyszer csak megjegyezte: Éppen szakítok a régi szakmámmal, bár lehet: még egy-két hétig benne kell maradnom. De utána szabad leszek. A nagyvárosi élet nem nekem való, de a falusi sem, kedvelem a kisebb városokat, ahol mindennek olyan normális léptéke van. Ahol nem kell okvetlenül kocsival menni valamit elintézni, mert gyalog is kényelmesen eljuthat az ember. És mitől függ, hogy hol fog lakni?

Amint elvégzem ezt a munkát, bárhol letelepedhetek. Az utóbbi években összeszedtem egy kis pénzt, és ennyi év után már a volt feleségemnek sem kell tartásdíjat fizetnem. Az egyetlen fiam éppen elvégezte az egyetemet, már dolgozik, neki sem kell segítenem, legfeljebb olykor-olykor egy kicsit… Közben végig Barbara arcát nézte, az meg őt. Ha gyanakvó természetű lett volna, Barbara biztosan arra gondol: a gondolatban feltett kérdéseire, lám, máris megkapta a válaszokat. Vajon miért mondta el magáról Kevin éppen ezt és ennyit? Lényegében minden fontosat megtudott róla. Mire nyitotta volna a száját, hogy mondjon magáról valamit, a férfi megelőzte: – Ami fontos, azt megtudtam magáról, Barbara. Bocsánat, hogy szóbahozom, de hát az interneten sok adatot találni bárkiről. Maga negyvenhat éves, özvegy, van egy tizenkilenc éves, egyetemista lánya, Alexa. Egyszerűen mondta ki ezt is, sőt mosolyogva. Mint aki máris elfogadta mindazt, amit hallott. Nincs ellenvetése… Majdnem egy órát beszélgettek. Kiderült, hogy a legtöbb dologban egyetértenek. Főleg azokban, amelyek fontosak lehetnek. És eljött a perc, amikor Barbara felfogta: máris messzire jutottak. Még sohasem fordult elő vele, hogy egy vadidegennel ennyit beszélt volna a világról, de saját magáról is. Egyszer csak eljött a pillanat, amikor ezt megértette. De nem kellett szólnia, mert Kevin alighanem látta ezt az arcán, és megelőzte: – Látom, csodálkozik… Hát bevallom, én is. Évek óta nem beszélgettem ilyen jót se nővel, se férfival. Úgy tűnik, jó volt a megérzésem, valahogy nagyon is egy hullámhosszon vagyunk mi ketten. Barbara hallgatott, de bólintott. Ez olyan érzés volt, mintha fegyvertelenül kiszolgáltatta volna magát az idegennek. Aki már messze nem volt annyira idegen. Így érezte akkor is, amikor a férfi fizetett, és mentek át a főtéren, ki a közeli parkba. Már alkonyba

hajlott az idő, ők meg csak mentek a parkban, aztán a városban, és beszélgettek. Végül a férfi az egyik szálloda előtt csak úgy, gondtalanul intett: – Itt lakom. A portás megkérdezte, meddig foglalom a szobát, én meg nem tudtam neki válaszolni. A minisztériumban azok a bürokraták talán belekötnek abba, hogy ezt a pár munkátlanul töltött napot is felszámítom a költségeim közé. De berendeltek a szabadságomról, hogy legyek itt készenlétben. Hát itt vagyok – erre nem vesztegetett több szót. Majd később meghívta Barbarát vacsorára. Az asszony ekkor egy kicsit megijedt. A város nem nagy, vagy nem eléggé nagy, tehát bárhová mennek, lesz ott egy vagy két ember, aki ismeri őt. Viszont ahogyan elnézte Kevint, látta, hogy tud viselkedni, és nem szólják meg érte őt sem, ha egy ilyen férfival jelenik meg nyilvános helyen. Az meg kifejezetten jó is, hogy nem ismerik. „Ha valaki később kérdezné, azt mondom majd: egy kolléga volt a fővárosból”. Ugyanakkor összegyűlt benne a dac is: „Miért is tartoznék beszámolni valakinek, bárkinek azért, mert szombat este egy idegennel vacsoráztam? És igent mondott.

Vad éjszaka Vacsoránál többet tudtak meg egymásról. Kevin mesélt a gyerekkoráról, meg az első házasságáról, főleg azt, miért futott zátonyra. Aztán ügyesen úgy terelte a beszélgetést, hogy az ő szakmájáról szinte semmi sem derült ki. Barbarának volt egy olyan érzése: a férfi azért kerüli ezt a témát, mert talán valamiféle bizalmi állásban van, ott dolgozik, ahol ezt nem szokták elmesélni a kívülállóknak? Ez egy kicsit bosszantotta az asszonyt, ugyanakkor valamennyire növelte a férfi titokzatosságát. Pedig Kevin látszólag nyílt volt, az esze is vágott, pillanatok alatt, szinte röptében kapta el Barbara gondolatait, célzásait. Így aztán nem csoda, hogy ha lassan is, de Barbara is megnyílott, mint a kagyló a tenger fenekén, csak résnyire tárulkozott ki, ő még többet titkolt el, mint Kevin. Mert amit addig róla a férfi megtudott, nem volt veszélyes egy csöppet sem, ennyit a sarki fűszeres, az újságos vagy a virágárus is tudott róla. Barbara keveset mesélt Alexáról, szinte csak pár fontosabb dolgot. Valami arra késztette, hogy legyen óvatos. Sidores, a vezető bíró arca merült föl előtte. Az „öreg” tényleg aggódik a Zamfiri-per miatt, nemrégen homályosan említett is valami „plusz biztonsági intézkedést”, amit azonban nem részletezett. Ő lehet az egyetlen, aki hétfőn majd ismét arra inti: „a kolléganő legyen óvatos, végtére is gengszterek fölött ítélkezünk majd”. Sidores mindig többes számot használt, ha a helyi bíróság ítéleteiről volt szó. Mindegyiket a magáénak is érezte, még azt is, amelyikkel nem értett egyet. Észre sem vették, hogy elrepült az idő. Kevin nem viselkedett rámenősen, egyáltalán, nagyon tisztelte Barbarát, a nőt, és nem nyomult látványosan, vagy bántóan. Magától értetődőnek tartotta, hogy miután fizettek, taxit rendeltek az étterem elé. A város másik végén voltak, indokolt volt hát a jármű. És mivel a vacsorához egy-

egy pohár könnyű vörösbort is ittak, szóba sem került, hogy bármelyikük is vezessen. Miután beültek a taxiba, Kevin két címet adott a sofőrnek: Barbaráét és a saját szállodáját. Az asszonyt ez nyugalommal töltötte el. Örült, hogy Kevin nem az a fajta férfi, aki máris ajtóstól rontana a házba, akinek az esze ilyenkor már csak azon jár, hogyan tudná – divatos kifejezéssel – „megdönteni” Barbarát? Ez ellen nem csupán női, de bírónői mivolta is berzenkedett. Kevin egy rendes ember, egy lovagias férfi. A kocsiban a férfi megkérdezte: – Holnap..? Csak ennyit mondott, és ez kellemes mosolyt csalt Barbara arcára. Örült, hogy ilyen jól vannak egymással, már „félszavak-ból” is értik, mire céloz a másik. Ugyanakkor kellemes borzongás fogta el – lám, a férfi számára természetes, hogy másnap is találkozzanak! Hogy vasárnap is együtt legyenek! Persze apró vészcsengő kolompolt Barbara lelkében: „Vigyázz, mert lehet, van egy újabb kapcsolata, amit már egy kicsit megunt, de persze nem fogja felrúgni. Itt ragadt pár napig egy idegen városban, és unalmában mi mást tehetne, mint hogy rászáll az első szembejövő szépasszonyra, megpróbál bejutni annak ágyába, és így kellemesen eltölti azt a néhány napot, aztán hess, madár, már repül is vissza, ahonnan jött!” De valami azt súgta neki, ez most nem így van. Kevinből áradt valami, ami a megbízhatóságot jelentette, sugallt egyfajta belső erőt, amely másokat sem hagy cserben. Amikor kiszálltak a nyári estében, a csillagokat nem látták. A város fényei elnyomtak minden más világosságot. A taxis jó érzékkel lekapcsolta a motort, mint, aki sejti, hogy a párocska búcsúzkodása sokáig fog tartani, legalábbis annyi ideig nem érdemes pocsékolni a drága benzint. Megtorpantak a ház bejárata előtt:

– Szóval holnap? – kérdezte ismét a férfi. – Rendben van. A nap felét magára szánom – jegyezte meg Barbara, igyekezett sugallni, hogy lenne éppenséggel más dolga is. A férfi talán átlátott rajta, de ezt nem érzékeltette, mert örült: – Ez remek! Nagyon, nagyon örülök neki, kedves… Barbara. Mikor jöjjek magáért? Ezzel egyben azt is sugallta, hogy ő gondoskodik a programról. És elég volt rápillantani az arcára, hogy Barbara tudja: így is lesz. Kevin képes rá, sőt Kevinnek eleve ez a szándéka. Mit számít, hogy egy számára teljesen idegen városban van, ahol talán életében először jár? Megoldja, ebben Barbara biztos volt. De vajon mit talál ki..? A kíváncsiság is dolgozott benne, még mielőtt felért volna a lakásába. A búcsúzás pillanatában Kevin a kezét nyújtotta, Barbara is. De a férfinek ez csak alkalom volt arra, hogy kicsit meghajoljon, és a szájához emelje az asszony kezét. A kézcsók szokatlan volt – életében először kapott valakitől ilyent! – ugyanakkor annyi hódolatot és tiszteletet fejezett ki, mint amennyit egyetlen más üdvözlési forma sem. Barbarát nagyon elbűvölte a dolog. Mielőtt becsukta maga mögött a kaput, hallotta, hogy a taxi elindul. Éjszaka furcsa dolgokat álmodott, de reggelre minden kitisztult a fejében is. A különös álmok nyomtalanul eltűntek – vagy úgy hitte – és ezért jókedvűen indította a napot. A délelőttöt készülődésre használta fel. Nem annyira a külsejét, mint inkább a lelkét kellett felkészítenie a randevúra. Hiszen mióta Edmund meghalt, senkivel sem volt találkozója. Senkivel nem váltott érzelmes szavakat, nem érezhette a flört ártatlan, vagy annak induló izgalmát, és későbbi kiteljesedését sem. A szexre nem is akart gondolni, az most, vasárnap délelőtt annyira távolinak tűnt, hogy számításba sem vette. Hogyan is kerülhetne ágyba egy férfival, akit csak előző nap ismert meg? Ennek ellenére felfokozott várakozással gondolt a férfira. Csodálta a sors útjait. Nem is értette, hogyan lehetséges, hogy a

véletleneknek ilyen összjátéka hozta Kevint az útjába? Vagy őt Kevin útjába? Persze, ha elfogadja azt az elméletet, miszerint véletlenek nem léteznek, mindennek oka és hatása van, akkor még érthetetlenebb, még homályosabb lesz a dolog. Ki, mikor, hogyan, és főleg miért rendelkezett úgy, hogy ennek a két embernek találkoznia kellett? Nem értette a dolgot, de ez nem zavarta csöndes izgalmát. Mintha az elmúlt évek, az özvegyi állapot összes eltitkolt, elnyomott fájdalma feltört volna belőle, csak éppen nem fájdalomként élte meg őket. Most már – hitte – minden másképpen lesz! Azok a régi érzések, amiket olykor próbált elfojtani magában, a lelke mélyére temetni, most mind-mind vibrálva jöttek elő, és helyet követeltek maguknak. Ha régebben elnyomta a szex iránti vágyat, az most előtört, és ott lobogott, akár egy hatalmas tábortűz. Ha arra vágyott, hogy egy férfi szép szavakat mondjon neki, dicsérje őt és udvaroljon – hát ez is benne volt abban a vasárnap délelőttben. A dolgozószobában, az íróasztalon álltak az iratok, legfőképpen másolatok, mert az eredetiek egy része bizonyítékként szolgált a másnap kezdődő Zamfiri-pörben, így azokat bent a bíróságon, páncélszekrényben őrizte. De most rájuk sem nézett. Talán majd este még átfutja őket. Az elmúlt hetekben, készülve a perre, éppen eleget tanulmányozta az aktákat, és volt egy vázlata a per menetéről is, napokra lebontva. Remélte, tudja majd tartani ezt a maga készítette „menetrendet”. A délelőtt a készülődés jegyében telt el. Voltak pillanatai, amikor úgy képzelte, hogy ő egy vadállat, aki elejteni készül a zsákmányát – de rögtön visszatért szelíd alaptermészete. Kevin nem zsákmány, nem kell őt elejteni. És remélte, hogy a férfi számára ő sem az, hogy nem tekinti őt prédának. Bár megfordult a fejében, hogy vajon mit akar a férfi – AZON kívül? Mert hogy van közöttük valamilyen szexuális vibrálás, afelől nem voltak kétségei. De vajon milyen szándékai lehetnek egy idegennek, aki pár napja érkezett, meglátott az utcán egy csinos nőt, követte, megtudta, ki az, és kivetette rá a

hálóját? Még ha ez a „hálókivetés” nem is volt rossz dolog – Barbara nem úgy érezte! – akkor is bizonytalan lehetett a folytatást tekintve. Mi lesz velük ma, és mi lehet holnap? Egyelőre nem is akart gondolni a holnapra, amikor kemény munka következik. Ma vasárnap volt, és ez töltötte be az asszony teljes tudatát. Alexa nem telefonált, és jó volt ez így, bizonyára jól elvan a barátjával, az anyja ilyenkor eszébe sem jut. Legfeljebb, ha elfogy a zsebpénze… Könnyed mosoly szaladt át Barbara arcán. Amikor kijött a zuhany alól, olyan gondolata támadt, ami azelőtt szinte sohasem. Kíváncsi lett saját magára! A testére. Arra, hogyan néz ki. Ha meglátja őt egy idegen férfi, ugyan mit gondolhat magában? Elhatározta, hogy mivel most van ideje, rendelkezésére állt az egész délelőtt – hát megnézi magát meztelenül és ruhában is. Kicsit furcsa volt az érzés, amikor odaállt a nagy tükör elé. Nézte magát, és bár olykor nagyon ismerősnek tűnt az a tükörképmás, mégis, olykor meg mintha fel sem ismerte volna magát. Nézte azt a közepes termetűnél valamivel magasabb nőt. Akit igazából nevezhetett volna „teltkarcsúnak” is – micsoda kifejezés! Ezzel takaróznak azok, akiknek valaha jó alakjuk volt, de mára egy kicsit – kicsit? – elhíztak… Ám rajta nem volt sok fölösleg, no, pár kiló talán, de nem olyan sok, és az is jó elosztásban. Egészében véve nőies a teste. Nézte a szőkésbarna haját, és a zöld szemét. Olykor közelebb ment a tükörhöz, hogy valamely részletet jobban szemügyre vehessen, aztán ismét hátrált. A lábait rendszeresen borotválta, öle bozontja viszont vadul, magára hagyatva tenyészett. Hallott ugyan arról, hogy ebben is vannak divatok, akadnak, akik a bikini-vonalra esküsznek, mások meg szinte a teljes szőrtelenítésre – egyiknek sem volt híve, és őszintén szólva Edmund halála óta ezzel nem is foglalkozott. Most, amint ott állt a tükör előtt anyaszült meztelenül, és tekintete saját teste közepére meredt, egy kicsit elveszettnek

érezte magát. Aztán legyintett rá: „ARRA meg még úgysem kerülhet sor, ráérek ezen töprengeni, és dönteni később.” Amikor öltözni kezdett, a tükörben látott képe egyre csak változott. Még nem döntötte el azt sem, hogy nadrágot vesz-e fel, vagy szoknyát, nyári ruhát, vagy aljat blúzzal, esetleg sportosan öltözik-e. Szerencsére a gardróbja tele volt. Talán az egyetlen luxus, amit Edmund halála után megengedett magának, az öltözködés volt. Tudatosan próbálta formálni az imidzsét, vagyis a külalakját, de főleg azt, amit ezzel a külsővel sugallni akart a környezetének, a munkatársainak, a város lakóinak. Megtehette ezt, és meg is tette minden nap, amikor mások előtt megjelent. Viszont volt egyetlen hely, ahol erre nem számíthatott: a tárgyalóterem. Ott a többi „profi” résztvevőhöz, szereplőhöz hasonlóan ő is talárt viselt. Ezt nyakig begombolta, és jól volt ez így, hiszen a teremben nem nő volt, hanem bíró. Mindig is igyekezett magát túltenni azon, kicsoda ő – mert a tárgyalóban csak az számított, miképpen látja az ügyet, és mit mér ki a vádlottra. Most viszont itthon volt, és mint egy kaméleon, egyre újabb „bőröket” próbált magára. Élvezte a dolgot, és a sorra megjelenő látványokat is – a nagy tükörben mintha csak az arca lenne azonos, sorban egymásután más és más ruhát viselő asszonyként tűnt fel Barbara Neuson. Aki ő volt valahol mélyen a lelkében, de most szeretett volna másnak látszani, más lenni. Néha úgy érezte, ez sikerült is. Nagy nehezen elszánta magát a döntésre, és akkor egy világos színű, könnyű nyári ruhát választott, nyakába kötött egy piros kendőt, amit majd, ha melege lesz, vagy úgy hozza a helyzet, bármikor levehet. Még egy fehér szandál, és ragyogott. Ő legalábbis úgy érezte, hogy remekül választott. Kevinnek is biztosan tetszik majd! Aztán véget ért a délelőtt. Néha úgy érezte, nagyon lassan vánszorognak az óramutatók. Közben akár akarta, akár nem, csak eszébe jutott Edmund, de főleg az a nyolc év, ami a férfi halálától

elmúlott. És az, hogy azóta nem volt férfi az ágyában, nem érezte egy mohó férfi vágyát. Nem érezte, hogyan simogatja a mellét vagy a combját, hogyan ágaskodik a vágya, amit ő is látna, és ami még jobban felkorbácsolná a benne rejtőző szexuális éhséget. Barbara senkinek sem árulta el, hogy csak egyetlen férfi volt az életében: Edmund. Annakidején szűz volt, és alighanem Edmund is. Ők ketten egymásnak lettek teremtve, legalábbis így érezték akkor, sőt később is. Mindketten a másikban találták meg az összes örömöt, amit két ember adhat egymásnak. A nyári és téli hangulatokat, az összebújás és a szex örömeit. Az összetartozás érzését, azt, hogy közös célokért élnek, és mindvégig azt a jó érzést, hogy együtt vannak. Hogy megtalálták ebben a rettentően nagy világban, a sok milliárd többi ember között azt az egyetlen egyet, akivel érdemes élni… De most itt állt immár nem meztelenül a tükör előtt, és arra gondolt: éppen ideje véget vetni a böjtnek. Kevin talán megfelelő alany lesz arra, hogy az ő élete is sínpárt váltson? Barbara már mást is akart az élettől. Az özvegyi létet is átélte, de már nem vágyott rá, nem hiányzott, nem akarta azt tovább folytatni. A világ sem szólhat semmit. Egy bírónőnek ugyan példamutatóan kell élnie, ne legyen kikezdhető – no, de meddig? Míg nyugdíjba nem megy? Ha negyvenvalahány éves, akkor most húsz évig éljen önmegtartóztató életet, csak azért, mert egy betegség elvitte a férjét? Így lázadozott, miközben nem is tudta, ki ellen lázadozik. Közben lassan háromnegyed tizenkettő lett. Kevin délre ígérte, hogy eljön érte a lakásához. Tegnap megjegyezte a címet, és biztosan idetalál. Barbara olyan lett, mint egy kamaszlány, egyszerre izgult és próbált hidegvérű maradni, de ez nem nagyon sikerült neki. Tizenkettő előtt egy perccel a függöny résén kilesett. Egy világoszöld autó állt meg a ház előtt. Kevin lépett ki belőle, de nem távolodott el a kocsitól. Az asszony akkor felkapta a táskáját, még egy utolsó pillantást vetett a tükörbe, mindent rendben talált a külsején,

hát már ment is. Pontosan tizenkét óra nulla percet mutatott az óra, mikor kilépett az ajtón, és kulcsra zárta maga mögött. Kevin kézcsókkal üdvözölte. Gyönyörű pillanat volt ez az asszony számára, mert érezte a hódolatot is, ami a férfiból áradt, meg a csodálatot, e kettő együtt veszélyes keveréket jelentett Barbara lelkében. A férfi az ajkához emelte Barbara kezét, és tényleg megcsókolta. Az asszony erezte kézfején a férfi meleg ajkát. Beleborzongott, jólesősen.|| Egy pillanatra még az a bizsergés is megjelent a fejében, szinte vibrálóan érezte a tarkóján. De rögtön el is múlott, hiszen a kiváltója most nem leselkedett, és nem is volt már ismeretlen. Ott volt Barbara mellett, kitárta a kocsi ajtaját, beültek, és indultak. Eleinte mindketten kicsit elfogódottan beszéltek, de aztán elpattant ez a kényszerű, tőlük idegen varázs, és máris felszabadultan folytatták. Jó volt Kevinnel beszélgetni, mert az asszony úgy érezte – és hamarosan tapasztalta is – hogy akármilyen témára terelődik a beszélgetés, ahhoz ő is, Kevin is hozzá tud szólni. Néha már azt élvezték, hogy hol az egyik, hol a másik rántott elő valamit, amiről addig szó sem volt, nem is igyekeztek különösebben az előző témákhoz fércelni, és milyen jó volt hallani, hogy a másik ezt természetesnek veszi, tudja, miről van szó, sőt, van kialakult véleménye is! Ami nem mindig egyezett azzal, amit a másik gondolt ugyanarról, ekkor szelíd vitákba is bonyolódtak. De még az is élvezet volt, ha ellentmondhattak a másiknak, és arra kényszerítették őt, hogy érveket hozzon fel! Barbara ismerte a környéket és látta, hogy észak felé tartanak. Viszonylag közel volt egy tóvidék, tele nyaralóhelyekkel, itt-ott azok az egykori kis falvak már összenőttek és szinte egyetlen várost formáztak a tavak körül. Az egyik parton volt egy kisvendéglő. Már majdnem egy óra volt, amikor megtorpantak a parkolóban. Amint beléptek, Kevin mondott egy nevet, és kiderült, hogy már reggel foglaltatott egy asztalt. „Kevin Fargo”, hangzott el. Barbara meg a

lelke mélyén örült, hogy ilyen karakteres neve van a férfinak. Kevin Fargo, Kevin Fargo, ismételgette magában némán. Az ebédnél Barbara felszabadultnak érezte magát. Itt biztosan nem ismerték őt, sok város van a környéken, nem tudhatták, hogy ő az egyikben bírónő. Kevin már akkor megszemlélte őt hátulról is, amikor a pincér az asztalukhoz vezette őket, a férfi pedig maga elé engedte az asszonyt. Biztosan akkor nézte meg minden oldalról, mert amikor leültek, és a pincér elment étlapokért, a férfi tekintete megkereste Barbara szemét, és egyszerűen kijelentette: – Maga nagyon szép, Barbara. Egy pillanatig nem tudta, mit feleljen erre. Máskor mindig volt kész válasza, bármivel álltak is elő egy társaságban, ráadásul azonnal riposztozott. De ezzel most Kevin meglepte őt, csak hallgatott, közben kétkedve csóválta a fejét. Végre megszületett a válasza: – Nem vagyok szép, Kevin. Én csak egy egyszerű nő vagyok, és mint már említettem, negyvenhat éves. – Nem látszik annyinak, legfeljebb harmincnyolcnak. És lehet, hogy nem maga a legszebb nő a városban, de nekem mindenképpen az – a férfi ezt olyan természetesen jelentette ki, mintha kérne egy pohár vizet. És éppen az volt az, amivel megfogta az asszonyt. Barbara lelke örült, hogy lám, van egy férfi, aki ilyennek látja őt, és még a nőies tartózkodása, szerénysége sem tudja őt eltéríteni ettől a véleményétől. Nézték egymást. A férfi világos, könnyű nyári öltönyt viselt, ami valósággal ráfolyt a testére, jól állt neki. Széles vállai azt sugallták, hogy úszik és talán más sportot is űz. Volt valami a mozgásában, a mozdulataiban, ami egy pihenő tigrisre emlékeztette Barbarát. Látott ilyeneket valamelyik állatkertben. Délidőben sziesztázott a tigris is, csak feküdt nyugodtan. De Barbara máig emlékszik jól, hogy amikor közelebb ment a rácshoz, látta: a tigris szeme nyitva van. Figyelte a közeledőt, és bár látszólag [ernyedten hevert, a valóságban azonban kész volt arra, hogy felugorjon, és a rácshoz vesse magát, rémületet

gerjesztve maga körül… Kevin nem volt ijesztő, de azért Barbarának volt egy olyan érzése: még pihenés közben is készen áll valamire. Mire is? Hogy harcoljon, vagy vitázzon, vagy..? Nem tudta, de azért kellemesen megborzongatta ez a tudat: Kevin itt van mellette. Talán még meg is védené őt, ha valami fenyegetné. De nem fenyegette semmi. Egyszerűen remekül érezte magát Kevin társaságában. Nem is emlékezett már, mikor volt neki ilyen jó bárkivel. Ott ültek ketten a teraszon, ahol néha átfutott egy kellemesen langyos szellő. Napernyő védte őket az éles fénytől, és annak narancsszínű árnyékában látták a másikat. Mert bizony a szemük nem is titkoltan tapadt a másikra. Barbarának nagyon tetszett, hogy a férfi rajta kívül nem figyel semmi másra. Csak néha tévedt a tekintete a tóra, amelyre aranyhidat vetett a koradélutáni nap, de különben mindig az asszony szemét, arcát nézte. Eddig Barbara csak a tárgyalóteremben érezhette magát a középpontban, mindig a középpontban, mert a tárgyalások alatt ő volt a legfontosabb személyiség. Nélküle ott semmi sem történhetett, és nem is történt, mindenki kénytelen volt rá figyelni, osztozni akaratában, teljesíteni kéréseit. Barbara jól érezte magát az ebéd alatt, és akkor is, amikor a férfi a végén felvette borospoharát – csak fél pohárral ivott a könnyű vörösborból – és arra kérte az asszonyt: tegeződjenek. Nem gondolkodott sokat, és később sem érezte úgy, hogy ezt nem kellett volna tennie. Jó volt így is, mert mindenképpen jó volt a férfival. Amikor délután átsétáltak a legközelebbi tó másik partjára, már a férfi jobbja és Barbara bal keze néha összesimult, egymásra talált, aztán mintha az ujjaik megijedtek volna egymástól, gyorsan visszamenekültek, hogy öt perccel később ismét összefonódjanak. Bár Barbara tisztában volt vele, hogy ez még nem szerelem, mégis nagyon jól érezte magát a férfival, és azon a vasárnapon ez neki igen sokat jelentett. Valamilyen különös érzés volt ez, szinte lebegett, mintha kábítószert élvezett volna – bár nem tudhatta pontosan,

milyen az, mert soha életében nem volt semmilyen szer hatása alatt még öt percig sem. De jól érezte magát, a férfiból áradó vágyakozás, ami különös módon tisztelettel is keveredett, egészen megrészegítette. Nem ellenkezett, amikor beültek egy kávézóba. Olyan étvágya támadt – pedig alig két órája ebédeltek! – hogy két süteményt is evett a kávéja mellé. Közben folyton beszéltek, beszélgettek. Vitatkoztak és egyetértettek, majd megint vitatkoztak, magyaráztak a másiknak olyan dolgokat, amiket talán az is tudott, sőt, számára is egyértelmű volt – hogy aztán valamin ismét össze vitatkozzanak. Barbarának az is tetszett, hogy mindketten visszafogták magukat, nem gázoltak a másik lelkébe, legyen szó bármiről. „Ha vele kéne leélnem a következő ötven évet, azt hiszem, jól érezném magamat”, futott át az asszony fején. Közben persze arra is gondolt, ez részéről önzés. Hiszen arra is gondolnia kell: Kevinnek is legyen jó élete mellette! Észre sem vette, és már a teljes jövőjét ezzel az emberrel tervezte, akit tegnap délelőtt még nem is ismert, azt sem tudhatta, hogy egyáltalán a világon van. Most viszont ez tűnt furcsának: hogy-hogy nem ismerte eddig? Hiszen most olyan a dolog, mintha ezer éve ismernék egymást! És így volt jó. Amikor alkonyaikor visszafelé indultak, már érezték a vérükben, hogy ezt a napot nem lehet csak úgy befejezni. Most már Barbara számára is abszurdnak tűnt volna a lakása előtt elbúcsúzni Kevintől és felmenni az üres, hideg falak közé. Kevin meg csak úgy mehet, amerre akar? Hát ezért volt olyan természetes, hogy amikor visszaérkeztek a városba, és az ég alja keleten már szürkült, csak nyugaton lángolt még vörösen arany fényben – a férfi leparkolta a kocsit a ház előtt, a járda mellett. Barbara sem mutatta semmi jelét annak, hogy búcsúzkodni szeretne. Ezért aztán mindketten természetesen viselkedtek. Barbara kiszállt, és kiszállt Kevin is. A férfi bezárta az autót, lassú léptekkel ment az asszony után. Aki szó

nélkül kitárta az ajtót, majd miután Kevin is bement, kulcsra zárta. Felmentek az első emeletre, ahol újabb kulcs csörrent, újabb ajtó nyílott, majd zárult be. Barbara nagyon izgult. Nem, most még a szexuális vágyat is elnyomta benne az a másik, félelemmel kevert izgalom: akkor ez most AZ lesz? AZ fog történni? És milyen lesz, jaj, csak el ne rontsa! Ha Kevinre nézett – márpedig ránézett, mintegy segítséget, nyugtatást keresve – a férfi visszanézett rá és csak annyit mondott: – Nyugalom, szívem. Nem kell tartanod semmitől. Jó lesz. Ezzel Barbara minden kétségét eloszlatta, választ kapott a ki sem mondott kérdésekre is. Tényleg megnyugodott, persze nem egészen. „Mi van, ha nem tetszem neki? És mi van, ha kiderül hogy ügyetlen vagyok és tapasztalatlan, majdnem olyan, mint egy szűzlány, hiszen oly régóta nem voltam senkivel, és azelőtt is csak azzal az egyetlen férfival, mit tudhatok én a szex világáról?” De hamar elmúlott minden aggodalma – hála Kevinnek. A férfi alighanem jól tudta, mi játszódik le az asszonyban. Segített neki félszavakkal, mozdulatokkal, meg azzal a pár csókkal, amit talán szándékosan ügyetlenül adott. Ez megerősítette Barbara önbizalmát. Szépen, lassan vetkőztette az asszonyt, miközben olykor ő maga is megszabadult egyik-másik ruhadarabjától. Barbara még mindig szégyellte magát – de mert nem kapcsolták fel a lámpákat, odakünn pedig közben lassan lement a nap, jótékony félhomály borította őket. Különös volt ez a félfény, ami csak a lakás egyik nyugati ablakán szűrődött be. Ez a fürdőszoba kis ablaka volt, és ők éppen oda igyekeztek. Kevin beengedte őt a zuhany alá, rázúdult a víz, millió kis ejtőernyős landolt fején, vállán… Barbara éppen arra gondolt, vajon mit gondolhat róla a férfi, milyennek látja meztelen testét, talán éppen az a jó, ha ilyen homály van itt, nem látja élesen, hogy ez egy negyvenhat éves nő teste, nem egy húszévesé? De akkor utána belépett a zuhanyfülkébe a férfi is. Mielőtt további kétségek ébredhettek volna, az asszony megérezte Kevin

férfiasságát. Ott ágaskodott, a combját böködte. Most már nem, nem lehetett több kétsége, a testének látványa, lám, felébresztett Kevinben a hímet, akkor ő lehet most a nősténye? A szelíd, mégis vad nősténye, egy vad éjszakán..? Ölelték és csókolták egymást. Olyan szépek voltak azok a percek! Csak álltak a zubogó víz alatt, nem kellett forróra állítani a hőfokot, mert az igazi izzás bennük volt, a bőrük alól sütött ki a világba, talán ők forralták fel a zubogva zuhanó vizet is. És a világ is ők voltak, érezték ezt a forróságot. Ölelték egymást, aztán a férfi csókja mindent feledtetett Barbarával. Úgy állt ott a zuhany alatt, mint aki mindenről megfeledkezett, mint aki számára megállt az idő, ő meg elröpül valahová, mindegy, hová, csak repülhessen..! Ezt érezte később az ágyban is, ahová alig-szárazon zuhantak be, türelmetlenül. Mint két gimnazista, úgy estek egymásnak az első percekben. Csak később lassultak le, mozdulataik értőbbé váltak, ínyenc módra kényeztették a másikat, és ezáltal saját magukat is. Most már jutott idő becéző szavakra, és hosszú, vággyal teli csókokra is. Barbarában sorra pattantak le a fékek, a gátlások. Már megszabadult majdnem minden bilincsétől, amit az elmúlt évek raktak rá. Feszítették a lelkét eddig is, de ezt csak most érezte meg. Amikor ölelte a férfit, úgy érezte, szabadon szárnyalhat! És amikor Kevin fölébe kerekedett, és egy pillanatig sem volt kétséges, mit is akar, Barbara eldobott már magától mindent. Edmund emlékét, a nyolc éves özvegységet, a magányt, főleg a magányt. Nem, nem akart már egyedül lenni többé! A férfinak csak a körvonalait látta a félhomályos szobában, már nem volt arca, csak teste. És a belőle sugárzó mérhetetlen vágyakozás, ami valósággal leterítette az asszonyt. Már jóelőre megadta magát annak, ami következni fog. Soha nem érezte magát ilyen jól – talán még azokban az évtizedekben sem, amikor Edmunddal lehetett..? De

halott férjét most úgy elmosta ez az esemény, mintha soha nem is lett volna. Hát nem is volt. Kevin olyan észrevétlenül, könnyedén siklott bele Barbara testébe, hogy szinte észre sem vette, csak egy kicsit fájt, hiszen elszokott már ettől. De ez sem tartott sokáig, csak egy percig talán, vagy addig sem – az idő határai elmosódtak, és amikor már jó volt nekik együtt, egymásban és egymás körül, többé nem éreztek semmi rosszat. Barbara hamar megadta magát a férfi testének. A vágyának, amely, lám, nem ismert határokat. Kevin sem volt már gyerek, tudta, nem szabad sietni, az együttlét és az „egymásban-levés” minden pillanatát ki kell élvezni, sőt, az érzést mozgással lehet fokozni is. Volt, amikor meg éppen a kivárás, a mozgás beszüntetése volt nagyon izgató. Barbara nem is fékezte magát, ahogyan később egyre több apró kiáltást engedett át a torkán. Befogadta a férfit a testébe, mint egy ritka kincset, és úgy g érezte, ez mind az övé lett. Aztán, amikor már közeledtek a csúcshoz, nagyon, nagyon megnyúltak azok a sikolyok, hangosabbak is lettek. A végén a férfi is kiáltott, hosszan, édesen jajongva, mert nagyon jó volt neki is, Barbara meg olyasmit érzett, amit talán még sohasem. Most, bár nem akart Edmundra gondolni, rá kellett jönnie, hogy a férje sohasem volt képes ekkora örömöt adni neki! Egyszerre volt csalódott, mert hát lám, évtizedek múltak el az életéből úgy, hogy nem élvezhette az igazi szexet – meg örült is, hogy most, ha kicsit későn is – de nem túl későn! – örülhetett neki. Még bennük volt a ritmus, amely százezer évek óta irányítja az emberi testeket, de lassan elcsitultak. Most csak lihegve hevertek még egy pillanatig, úgy, hogy a férfi a nőben volt, a nő pedig minden izmával ölelte a férfit köröskörül. Aztán Kevin elernyedt, lefeküdt az asszony mellé. Mindketten ziháltak még, de a két test között két kéz találkozott. Más volt ez nagyon, mint amikor pár órával korábban a tóparton sétáltak. Akkor még féltek az érintéstől is, nem tudhatták,

hogyan reagál a másik, az ujjak szétrebbentek egy-egy erősebb érintés után… Hát most már ez is másképpen volt. Érezték az összetartozást, és nem csak a kezükön keresztül. – Jó veled, Barbara. – Én is nagyon… nagyon érezlek, Kevin. Kimondta volna a férfi teljes nevét, Kevin Fargo, ismételte, de csak magában. Tetszett ez a név. Ugyanakkor nem merte mondani a szeretlek szót, mert abba még egyáltalán nem volt biztos. Valami azt súgta neki ott belül, hogy még túl kevés ideje ismeri, hogyan is szerethetné..? És bár valahol a tudata mélyén már majdnem biztos volt benne, hogy másfél nap alatt is meg lehet valakit szeretni, főleg ha az ilyen ember, mint Kevin. Az egész lelke tele volt a férfival, és azzal, ahogyan szeretkeztek. Ez valami fölségesen jó érzés volt. A szexuális múltja – ha volt egyáltalán – el is tűnt rögtön az emlékeiből. Minden, ami volt, már elfoszlott, viszont erőteljesen követelt helyet magának ez az este, ez az éjszaka… Az új érzés, és a kéj. Az éjszaka, ami még produkált egy szeretkezést. Ez sokkal szenvedélyesebb volt, mint az első. Most már mindketten tapasztaltabbak voltak. A nő is kezdeményezett, eleinte óvatosan, később kicsit merészebben, bár világosabb pillanataiban nem győzött csodálkozni önmagán. Hát ilyesmire is képes vagyok? – döbbent meg – Honnan ez a bátorság, ez a találékonyság? Kezdte sejteni, hogy a vágy ötleteket szül. Aki csak egy kicsit is gondolkodó ember, és tele van jó érzésekkel, az nem csak önmagára gondolhat ilyenkor. Teremnek benne az ötletek, hogyan adhatna a másiknak még többet. És amikor észrevette, hogy a férfi néha, ha csak kicsiny dogokban is, de úgy tesz, hogy az neki, Barbarának jó legyen, azonnal felszabadultak benne bizonyos gátlások. Addig soha eszébe nem jutott volna, hogy maga nyúljon ODA, hogy kezdeményezzen, ingereljen és csábítson, hogy

kézzel vagy szájjal kacérkodjon, és növelje a férfiban a vágyat, ami már e nélkül is túlcsordult… Nem tudta, mikor aludt el, sőt azt sem, hogy elaludt. Utoljára, a második nagy szeretkezés után annyira eltelt a kéjjel, hogy eufórikus állapotba került, és alig tudott gondolkodni. Ugyanakkor megrohanta az édes fáradtság, és álmos is lett. Ezek együtt vitték aztán el őt az álomba, amely megszakíthatatlannak tetszett. Barbara csak később, hajnaltájt fogta fel: érzi, mi történik körülötte. Mintha egy vastag függönyön át hatoltak volna el hozzá a dolgok. Vagy csak álmodta, hogy mindketten átfordultak a másik oldalukra? Hihetetlenül jó érzés volt úgy aludni, hogy ő belegömbölyödhetett Kevin ölébe. Az asszony kicsi volt, és magzatpózban feküdt, a férfi meg hátulról a saját testével vette őt körül, övezte és védelmezte, miközben a karjaiban tartotta. Barbara még soha életében nem érezte magát ilyen jól, ennyire biztonságban, ennyire szeretve… Nyár volt, hát korán világosodott. Valami történt Barbara körül, de azt nem tudta, micsoda. Csak volt egy változás. Félig tért magához, annyit érzékelt, hogy most egyedül fekszik az ágyon, érezte saját meztelenségét, és azt a kicsit bántó hűvösséget, ami a nyitott ablakon át érte a bőrét. De nem tartott sokáig, mert egy takaró borult rá, vékony paplan, ami az ágyhoz tartozott, de már az első percben lerúgták a padlóra… Most már testük melegét őrizte, Kevin betakarta vele az asszonyt, amikor felkelt. Barbara csak később érzékelte, hogy az imént nagyon halkan zenélt egy telefon. Idegen volt a dallam, hát nem az ő készüléke volt. Kevin beszélt is, már távolabb, a lakás másik végében, és halkan. Aztán csönd lett. Barbara annak örült, hogy a férfi ilyen gondoskodó, „nem hagyta, hogy fázzak”… Aztán megint elaludt. Zajra ébredt. A férfi felöltözve ereszkedett az ágy szélére. Kicsit furcsa volt a látvány, vagy az lett volna egy harmadik embernek, aki látja őket – értette meg az asszony. Ő anyaszült meztelenül feküdt, de most felült és ösztönösen maga elé húzta a paplant. Kevin szemmel

láthatóan friss volt, ugyan nem borotválkozott, hiszen nem volt mivel. De gyűretlen az inge, a zakója, lábán cipő és nadrág, biztosan most is úgy néz ki, ha feláll és tesz pár lépést, mint tegnap délután a tóparton… Kevin szelíd erővel elhúzta Barbara teste elől a paplant, nagyon finoman megfogta a bal mellét, odahajolt, és megcsókolta. Barbara beleborzongott a kéjbe, pedig ez még annak ígérete lehetett csak. Kevin mosolygott: – Az előbb telefonáltak, hogy elküldték a megbízást a szállodába. Visszamegyek, hogy időben kapjam kézhez, és visszaigazoljam, aztán ott reggelizek. – Szívesen készítettem volna reggelit neked… nekünk – mosolygott az asszony. Csodás volt az imént érezni a férfi forró ajkát a mellén, egészen különleges dolog, ilyesmit sem érzett még soha. Kevin szürke szemében huncut fény csillant: – Ha te is úgy akarod, akkor ezt még folytathatjuk, de nem most. Átveszem a megbízatást. Talán még délelőtt felhívlak. – Tízkor kezdődik a tárgyalásom – mondta Babara halkan, mert kiszáradt a szája. Valami furcsát érzett: kívánta a férfit. Rárohant a vágy egyetlen pillanat alatt. Most, most akarta őt szeretni, és nagyon akarta, hogy az is szeresse őt. De uralkodott magán, bár lehet, Kevin észrevett valamit a szemében. Csak mosolygott, közelebb hajolt, egy könnyű csókot lehelt a nő arcára, aztán szó nélkül elment. Azzal, hogy nem búcsúzott, talán azt jelezte, hogy nem is kell búcsúzniok, mert úgyis találkoznak még? Már csapódott az ajtó, Kevin elment. Odakünn halkan duruzsolni kezdett a kocsi motorja, aztán az a zaj is elhalt. A város ugyan ébredezett, hétfő volt, mégis mintha csöndesebb lett volna a szokottnál. Vagy csak Barbara nem tért még egészen magához? Feküdt a hátán, nézte a mennyezetet. Sok kétség vibrált benne, valahogy bántotta kicsit, hogy a férfi elment, már ilyen korán, így mintha félbeszakadt volna valami. Ami lehet egy szép románc

kezdete. Vagy csak egyszeri kaland volt? Mi jön ezután: egy telefonos bocsánatkérés, hogy „a megbízás nem ide szól, máris indulnom kell X. városba, szia, majd egyszer még biztosan találkozunk, ha megint erre járok, rád csörgők majd..?” Így talán csak Alexa és barátai intézik a dolgokat, ez az ő korosztályukra vall. Barbara csak feküdt az ágyon, egyszerre érezte még testében a kéjes fáradtságot, és a kétségeket. Mielőtt ismét elnyomta volna az álom, a nappaliban megszólalt az antik falióra. Csak óránként ütött, és akkor is diszkréten. De megnyugtató volt a kondulása, mintha valahol a közelben egy templom harangja jelezné a múló időt. Barbara számolta az ütéseket, és amikor meghallotta az utolsó, hetedik kongást is, azonnal kiugrott az ágyból. Zuhany, reggeli, indulás! Sidores várja, mint minden fontosabb ügy első tárgyalási napján reggel. A vezető bíró úgy érzi, mintegy „el kell indítania” a bírót az új úton, és persze csak személyesen teheti meg ezt. Tehát valamikor kilenc óra tájban, mire Sidores bejön, neki is ott kell lennie, teljes „menetfelszerelésben”, azaz már a ruhájára vett sötétkék talárban, amelynek színe különben nem áll jól neki, sem a hajához, sem a szeme színéhez nem illik, de ezen már nem változtathat. Amikor bekopogott az ajtón, a titkárnő arcán látott valamit Nem tudta, mi az, és mitől van? Vagy mit akar jelenteni? Látszott, hogy a nő izgul. Valami történt, értette meg Barbara. – Jó reggelt. A főnök hivatott – jelentette ki Barbara, de tudta, hogy ezt nem is kellett volna mondania, hiszen ez a nő – ötven múlott, sovány volt, szemüveges, és a felelősség súlyától mindig egy kicsit ideges – éppen úgy tudja már, mint ő. Sidores majd celebrálja a dolgot, mond pár szót Barbarának, megkérdezi, kellően felkészült-e – bár már semmit sem tehetnének, túl késő ahhoz, hogy a tárgyalást elnapolják és a feleket erről értesítsék. Talán ha Barbara Neuson bírónő itt a titkárnő előtt összeesne, ájultan vinnék el a mentők, akkor lépne életbe egy vészforgatókönyv, akkor fújna visszakozót a főnök.

– Jó reggelt, máris szólok neki – a titkárnő a párnázott ajtóhoz ment, kopogott a kilincs melletti deszka-részen, bedugta a fejét, aztán máris kihúzta, és intett Barbarának, bemehet. A bírónő belépett, becsukta maga mögött az ajtót. Sidores még a tekintélyes méretű íróasztala mögött ült. Alacsony volt és madártestű, akár egy kamaszgyerek. Sötét szeme csak rávillant valakire, és az rögtön tudta, hogy okos emberrel áll szemben. A férfi kicsi feje már kopasz volt teljesen, aszott gyümölcsre emlékeztetett, annál is inkább, mert arcát hatvannyolc év ráncai szabdalták. Mindig kifogástalanul öltözött, és kicsit régimódian – például, ha nem tárgyalt, csokornyakkendőt hordott, mindig valamilyen színeset, nem feketét, nem szürkét, nem fehéret. Most is ez volt az álla alatt. – Jó reggelt, kollegina – Sidores felállt, megkerülte az asztalt, kijött, de nem várta el a kézfogást. Inkább Barbara arcába nézett, mint aki azt kutatja, formában van-e a bírónő, egészséges és kész a tárgyalásra? És Sidores tényleg ezt nézte. Az eredmény megnyugtatta, mert így folytatta: – Mivel maffia-pörbe kezdtünk, az igazságügyi minisztérium aggódik az ön… hm… épségéért. Vagy mondjuk ki kereken, az életéért. Tudja, a Zamfíriak erőszakos és ravasz népség, hát jobb, ha felkészülünk rá, hiszen ha rosszul áll majd a „keresztapa” szénája, kitalálhatnak valamit ön ellen. Elég, ha tesznek valamit, amitől ön kórházba kerül pár hétre vagy hónapra, és máris halasztást nyernek, hiszen egy másik bírónak kell átvennie a tárgyalásokat, az pedig nem megy alapos felkészülés nélkül… Barbara türelmesen várt. Tudta, nem kell szólnia. Ahogyan ott állt a kisöreggel szemben, mint egy felkiáltójel, úgy értette meg Sidores is, hogy ezt mind fölöslegesen mondja. Hiszen ezt jól tudja Barbara is. Ezért önmagát félbeszakította, még egy pillantást vetett a nő arcába és kimondta: – Ilyen esetekben a minisztérium személyi testőrt biztosít a bírónak. Már itt is van – kitárta a másik helyiség ajtaját, és beszólt

abba a kis szobába, ahol bizalmas tanácskozásokat szokott tartani: – Kérem, jöjjön be. Akkor eszébe jutott valami, amit elfelejtett előzőleg közölni a titkárnővel, hát elindult az ajtóhoz, Barbara háta mögött, a félig nyitott ajtón át beszélt a titkárnőhöz. A másik szobából bejött egy férfi, és tekintetét az asszonyra vetette. Kevin Fargo volt.

A testőr Barbara villámsújtottan állt. Az első, ami eszébe jutott: Kevin már tudja egy ideje! Hogy mióta, azt nem tudhatta, de látszott a férfi zavart arcán: tudta, hogy mindjárt behívják, és azért, hogy éppen Barbarának mutassák be. Ugyanakkor a nőben valami rossz érzés kezdett növekedni, különös volt és szokatlan, hogy egyetlen másodperc alatt felnőtt benne valami, ami egyszerre volt csalódottság és harag, meg talán a tehetetlen düh érzése. Közben halkan suttogta, mert úgy érezte, nincs ereje a hangosabb szóra sem: – Te vagy az..? Sidores még mindig kifelé beszélt a küszöbről, nem is nézett feléjük. Kevin ezt látva két lépéssel az asszony előtt termett, és gyorsan suttogta: – Reggel a szállodában tudtam meg, hogy a te pöröd miatt rendeltek ide. Esküszöm, előbb nem tudtam, mi a feladat. Volt valami a férfi szemében, ami meggyőzhette volna Barbarát. De most nagyon haragudott. Sidores közben becsukta az ajtót és odajött hozzájuk: – Bocsánat, hogy nem mutattam be önöket egymásnak… Kevin… hogy is? – Fargo. – Fargo – mondták egyszerre ők ketten. Sidores azt hitte: a bemutatkozás megtörtént, míg ő a titkárnővel beszélt, és mivel ő úgysem jegyezte meg a férfi nevét, hát most elégedetten nyugtázta, hogy ezen is túl vannak: – Szóval látom, már ismerik egymást. Fargo úr a minisztérium egyik osztályának a… munkatársa. – Biztonsági tiszt vagyok – jegyezte meg Kevin, de bár látszólag csak a bíróhoz beszélt, azért a szeme folyton Barbarán volt. – Bírónő,

mostantól kezdve mindenhová elkísérem, talán a női mosdó kivételével. Vigyáznom kell önre. – Igen, ez a szerepe a biztonsági tisztnek – Sidores most elemében volt, szeretett magyarázni, előadni, és az évtizedek alatt összeszedett tudását egy kicsit fitogtatni is. – Neuson bírónő talán nincs egészen tisztában a veszéllyel, ami ilyenkor fennáll. De ön majd megvédi, kedves… hm… – Fargo, uram. – ...Fargo. Akkor át is adom önöket egymásnak. Bírónő, tudom, hogy felkészült, tudom, hogy jól fogja vinni a tárgyalást. Ha lesz időm, olykor magam is benézek, de persze szigorúan csak a közönség soraiban. Már ha lesz szabad ülőhely… Pár perccel később Barbara szobájában álltak, egymással szemben. Az asszony szeme szikrázott: – Hát csak ezért jöttél a városba? – Ezért küldtek, de három nappal korábban érkeztem és esküszöm, nem tudtam, kire kell vigyáznom! Sőt, azt sem közölték előre, hogy vigyáznom kell valakire. Én már felmondtam a minisztériumban, mostantól a saját dolgaimmal akarok foglalkozni! A szabadságomról, a nyaralásomból rendeltek be, mert az, akit eredetileg ideküldtek volna hozzád, autóbalesetet szenvedett. Barbara még mindig csak állt és nézte a férfi szemét. Csak egy kicsit enyhült meg, mert még nem hitt neki. De Kevin szürke szeme rezzenéstelenül meredt az asszony arcába, tekintetébe. Talán mégsem hazudik..? Ma hajnalban telefonon értesítették… Erre gondolhatott ő is, mert így folytatta: – Megláttalak az utcán, nagyon megtetszettél, követtelek, a többit tudod. A két dolognak akkor még semmi köze sem volt egymáshoz. Csak ma kapcsolódtak össze a dolgok. Reggel ott nálad kaptam meg a hírt. Csupán annyi volt az SMS-ben, hogy a szállodában vár az anyag, amit egy futár hozott. Bizalmas volt, természetesen. Ott

volt a parancs, meg a fényképed, és a feladat leírása. Már tudom, hogy a Zamfiri-ügyről lesz szó. Róluk is kaptam anyagot, elküldték az eddigi nyomozásokról szóló beszámolót, meg az összes alvezér fotóját. Ismernem kell őket is, ha meg akarlak védeni. – Te egy… testőr vagy? Maga sem tudta, miért kérdezte ezt. Hiszen egyértelmű volt. De lehetett valami a hangjában, amikor kiejtette ezt a szót, biztosan kicsit lenézően, mert Kevin a fejét rázta: – Nem egyszerű testőr vagyok. Nem egy bunkó gorilla, ezt meg kell értened, Barbara. Én itt a minisztériumot képviselem, vigyázok rád, ez a legfontosabb feladatom. De ügyelek arra is, nehogy valaki megkörnyékezzen téged. Vigyázok, ne bukkanjanak fel melletted gyanús alakok, akik esetleg azt a látszatot keltik majd később, hogy korrumpáltak vagy megfélemlítettek téged. Még álltak egymással szemben. Harciasan, mint a kakasok a baromfiudvarban, egymásnak feszülve. Barbara lassan enyhült. Kevin arcán látta, hogy ő is csillapodik. Nem, nem veszekedhetnek olyasmin, ami nem tőlük függ. Az asszony mélyet lélegzett, aztán az aktákért nyúlt: – Mennünk kell. Hol leszel a teremben? – A biztonsági őrök már tudják, ki vagyok, szabadon mozoghatok az egész házban. Természetesen mindig olyan közel, hogy közbeléphessek, ha baj történne… drágám. Ezzel az utolsó szóval Kevin kilépett a bíróságból, a köztük lévő, immár szolgálati kapcsolatból. Egy pillanatra, csak egy szó erejéig, de célzott arra, ami velük történt az utolsó két napban. Közben a szeme Barbara arcra tapadt. Látszott, hogy fontos neki az asszony és abban a percben ezt Barbara is érezte. De hogy ő mit érez a férfi iránt, azt most még nem tudta volna megmondani. A benne dúló érzelmi vihar még nagyon cseppfolyós, bizonytalan volt. – A köztársaság nevében!

A bírónő elmondta, amit még ilyenkor kell. Az imént az ajtó mögött állva várta, hogy a törvényszolga elkiáltsa magát: – Álljanak fel! Barbara Neuson bíró vezeti a tárgyalást! És amikor hallotta, hogy az emberek zajosan tolják hátra a székeket, padokat, akkor vonult be. Igen, vonult – ez egy speciális járásfajta, amit az utolsó éves jogászoknak egyetlen különórán tanítanak is. Abban az egy órában az erre hivatott oktató szinte bizalmasan: „ez maradjon köztünk”-suttogással indítja az órát. Ilyenkor tanulják meg a jövendő bírók vagy ügyészek, hogyan kell végigmenni egy termen, hogyan tartsák a fejüket, hogyan lépkedjenek mindig ugyanolyan lassan, egyforma léptekkel, és ha valakire néznek, akkor közben hogyan mozgassák a fejüket. A lényeg, hogy minden mozdulatuknak vagy legyen önálló jelentősége, vagy legalább keltsék azt a benyomást, hogy itt és most nem akárki közeledik, nem akárkivel lesz dolguk másodpercekkel később. „Ne áltassuk magunkat, hölgyeim és uraim – mondta egykoron az az oktató. – A bíróság a világ legősibb színháza, ahol mindenki szerepet játszik, sokszor vérre megy a dolog, és tragédia lehet belőle, sokszor meg komédia az egész – de rendületlenül hinnünk kell abban, hogy akármennyire is színészek vagyunk, valójában az igazságot szolgáljuk!” Barbara ismertette a per számát és tárgyát. Csak utána nézett fel. Ahogyan arra számítani lehetett, a bíróság legnagyobb terme teljesen megtelt. Tűzvédelmi, biztonsági okokból csak annyi nézőt engedtek be, ahány szék volt a teremben, így is majdnem százan voltak. A csukott ajtón át a folyosóról is behallatszott a kintrekedtek zaja. Idebent sem volt éppen csönd, de azért érződött, hogy a tárgyalásra várókban van némi fegyelem. És talán kíváncsiság, meg izgalom is. Bizonyára voltak olyanok, akik valami módon kötődtek a Zamfirikhez, mások meg életükben először ültek be egy tárgyalásra, és nem is nagyon tudták, hogyan kell viselkedni.

Barbarának volt rutinja, így hát az első negyedórában nem is történhetett semmi meglepő. Felszólította a személyzetet, vezessék be a vádlottat. Gino Zamfiri, a helyi kis olasz, vagy annak hitt maffia vezére, akit neveztek olykor „keresztapának” vagy „családfőnek” is, szintén átérezte a hely és a perc jelentőségét. Ő is „vonult”, és bár bilincs volt a két kezén, és narancssárga rabruhát viselt, aminél nincs feltűnőbb civil környezetben, úgy mozgott, mint egy gentleman valahol a jobb társaságban. Leült az ügyvédje mellé, aki azonnal a füléhez hajolt, és valamit suttogott neki. Velük szemben, a másik oldalon, Barbarának jobbra a vádat képviselő ügyész ült egy fiatal nővel, aki az asszisztense lehetett, és akiből pár év múlva szintén ügyész lehet, talán éppen itt a városban. Hoynar, Zamfiri ügyvédje ellenszenves férfi volt. Barbara ugyan igyekezet távol tartani magától az ilyen hangulatokat, érzéseket, szimpátiákat és antipátiákat, de hát ember volt ő is, mint a többiek itt a teremben. Igen sok rosszat hallott erről az emberről, és ha csak a tizede volt igaz, már nagyon megvetette őt. De itt el kellett fogadnia, a játékszabályok rá is kötelezőek voltak. Hoynar különben középtermetű, sötéthajú, dúsan bozontos szemöldökű férfi volt, aki éppen emiatt egy kicsit diabolikus külsejével, ráadásul fekete szemével keltett rossz érzéseket az emberekben. Barbara sem érezte jól magát, ha ránézett. Vatin, az ügyész viszont harminc körüli, jól öltözött és kifogástalanul viselkedő férfi volt. A rutinmunka jól haladt. A vádlott személyazonosságát megállapították, azt mindkét oldal képviselője is megerősítette. Az aktákban különben is szerepelt Zamfiri fényképe. Aztán Barbara nekifogott és ismertette a vádat. Elég hosszú volt a bűnök sora, mivel az ügyészség vádolta Zamfirit. A vádlott hatvan múlott, vékony férfi volt. Így, különösen rabruhában csöppet sem látszott veszélyesnek. Pedig hát tudták róla: parancsot adott több szemtanú elhallgattatására, amit az emberei végérvényesen hajlottak végre, azaz balesetnek álcázott módon végeztek velük. Barbara eddig ritkán

tárgyalt emberöléses vagy gyilkossági ügyeket, ilyen nagyot és terjedelmeset pedig még sohasem. A vádirat ismertetésének felénél töltött magának a vizeskancsóból, ivott pár kortyot, és folytatta. Innentől már végigolvasta viszonylag hamar. Megkönnyebbült, amikor letette az utolsó papírlapot is, és fellélegezhetett. Mindenki tudta, hogy ezen az első napon még aligha lesznek szenzációs fordulatok. Mégsem volt álmosító az a délelőtt. Barbara látta Kevint is. A férfi a két biztonsági őr mellett ült egy széken oldalt, és tényleg úgy helyezkedett el, hogy ha valami történne, ami Barbarát veszélyezteti, két ugrással ott teremhet a bírói pulpitus előtt, vagy három ugrással mögötte. De veszélyről szó sem volt. A tárgyalás ment a maga menetében, egészen addig, míg Barbara a vádlottat szólította: – Zamfiri úr, szeretne valamit mondani a vádiratra? Esetleg tenne egy nyilatkozatot? Hoynar valamit súgott a vádlottnak, majd felállt helyette: – Bírónő, a vádlott nem érzi jól magát, ezért azt kérjük, hogy rövid nyilatkozatát magam olvashassam fel. – Tessék – Barbara arra gondolt: volt már olyan tárgyalása, ahol a vádlott egyáltalán meg sem szólalt, mindig az ügyvédje beszélt helyette is, az utolsó szó jogán pedig nem is akart beszélni. Barbara csak a tárgyalás végén jött rá, hogy soha még csak nem is hallotta a férfi hangját, utólag eltöprenghetett rajta, vajon milyen hangja volt, mély vagy magas, vagy közepes, rekedtes vagy sem..? De most ez csak egy villanás volt. Hoynar tényleg röviden nyilatkozott védence nevében: azt állította Zamfiri „úr”, hogy az ellene felhozott vádpontokban nem érzi magát bűnösnek, mivel azokat nem ő követte el, néhány hamis tanú rá akarja kenni a bűnöket. Kevin nyugodtan ült. Látszott rajta, nem először bízták rá egy bíró védelmét, és a tárgyalóterem légköre sem okoz neki izgalmat. Barbara látta, hogy a férfi ritkán néz feléje, de nem is ez volt a dolga,

sokkal inkább a terem közönségét figyelte. Amikor a második sorban valaki felállt, Barbara látta, hogy a férfi maga alá húzza a lábait, készen arra, hogy azonnal ugorjon és lerohanja azt az embert… de a néző csak fészkelődött a helyén, alighanem a sapkájára ült rá, mert azt elvette a székről és visszaült. Ekkor Kevin, a „biztonsági tiszt” is visszaereszkedett nyugalmi állapotába, de továbbra is figyelte a közönséget. Hoynar felolvasta a nyilatkozatot, az ügyész arcán ott ült a leplezetlenül gúnyos mosoly – egy szót sem hitt el abból, amit a vádlott állított. Tudta, amit tudott, és persze így volt ezzel Barbara is. Hiszen olvasta az ügyészség vádiratát már hetekkel korábban, és a mellékletekből tudta, melyik tanú miképpen vallott Zamfiri ellen. Ha nem tartott volna váratlan fordulatoktól, voltaképpen unalmasnak is nevezhette volna a tárgyalás összes napját az elsőtől az utolsóig. De már volt annyi tapasztalata, hogy tudja: ahol szervezett bűnözésről van szó, ott képlékenyek a dolgok, menet közben is alakulhatnak és változhatnak. Mivel a vádirat ismertetése önmagában majdnem egy teljes órát tartott, közben már dél is elmúlott, Barbara szünetet rendelt el délután kettőig. A közönség felállt, sokan csalódottak voltak, mások örültek, hogy végre kimehetnek a mosdóba, de talán olyan is akadt, aki eddig unatkozott és most hazament. A folyosón várakozók csak erre vártak, rögtön elfoglalták a szabaddá vált helyeket. Barbara a maga ajtaján át távozott a teremből. Amikor becsukta volna maga mögött az ajtót, Kevin már ott volt. A kis folyosó a hivatali helyiségekhez vezetett. Barbara megtorpant a mosdó ajtajában, de Kevin nem engedte rögtön bemenni. – Kérem, fogja az ajtót – magázta, mert nem tudhatta, van-e bent valaki. Míg Barbara mit sem értve félig nyitott helyzetben tartotta a magától csukódó ajtót, Kevin belépett a kis helyiségbe, és egyetlen pillantással felmérte, van-e ott valaki? Senki sem volt a két fülkében,

ekkor a férfi kijött, most már ő fogta az ajtót, és rámosolygott az asszonyra: – Mehet, asszonyom. Barbara értette a helyzetet, végtére is ez egy testőr dolga. Nem engedheti be őt egy olyan helyiségbe, amit nem látott, nem ellenőrzött. – Miért kellett fognom az ajtót? – kérdezte értetlenül. – Mert látni akartalak fél szemmel, míg odabent vagyok. Ez is a testőr szava volt, igaz, már bizalmasabb tónussal Barbara magában kénytelen volt elismerni, hogy Kevin, lám mindenre gondol. Ha közéjük csukódik az ajtó, a folyosón várakozó nővel két-három másodperc alatt is sok minden történhet. Ettől függetlenül különös érzés volt tudni, hogy míg ő odabent pisilt, addig ez a férfi, aki most egyszerre volt a szeretője és a testőre, odakinn várakozik. Amikor kezet mosott, megtörölte és kiment, olyasmit vett észre, amin megint elcsodálkozott. Iriana állt a mosdó előtt és döbbenten nézte a férfit, majd az ajtót. Barbara éppen jókor jött ki. A nagydarab, szőke nő, akit voltaképpen a barátnőjének is nevezhetett, csodálkozva kérdezte Kevint: – Jól hallottam? Nem enged be a mosdóba? – Most már igen – felelte a férfi, látva, hogy Barbara kijön. Még félre is állt: – Parancsoljon. Kevin még egy nagyon kicsit meg is hajolt Iriana előtt, de ez csak egy villanás volt, vagy csak képzelgés? Vagy a férfi így akart elnézést kérni tőle, amiért majdnem egy percig várakoznia kellett? Iriana ekkor értette meg, mi történt, hát Barbarától kérdezte: – Ő egy testőr, akit melléd rendeltek? Most Barbara érezte úgy, hogy Kevin talán több ennél. És úgy jó, ha a kollégák sem csak egy „gorillát” látnak benne, hát annyit mondott halkan: – Minisztériumi biztonsági tiszt.

Ez sokkal komolyabban hangzott. Barbara biztos volt benne, hogy Iriana ezután másképpen néz majd Kevinre. Az sem volt kétséges, hogy öt perc múlva az összes bíró és fogalmazó és mindenki, aki e házban dolgozik, tudni fogja, kicsoda Kevin és miért kísérgeti folyton Barbarát. Az első fél órában kicsit idegesítő volt, hogy a férfi előtte lépett be mindenhová, körülnézett és ezzel a pár másodperces késéssel engedte be Barbarát is. Még a saját irodájába is előbb a férfi kukkantott be, majd látva, hogy nincs ott senki, máris engedte bejönni őt is, majd kiment és az ajtó előtt várakozott. Barbara lebonyolított pár telefont, kikeresett még néhány aktát, aztán érezte, hogy korog a gyomra, kiszólt: – Menjünk ebédelni. Ha azt várta, hogy Kevin akadékoskodik, nem ajánlja az ebédet, vagy ilyesmi – kellemesen csalódott. A férfi csak bólintott, és indult. Barbara mellett haladt, a szeme folyton körbejárt. Az asszony maga sem tudta, miért, de kezdte megszokni a helyzetet. Már amennyire ez lehetséges volt. Már a járdán mentek, amikor ki is mondta: – Akinek testőre van, az sokkal fontosabb embernek hiszi magát, mint amilyen. Nem akarok ebbe a hibába esni. A férfi válasza máris készen volt: – Nem Barbara Neusonra vigyázok, hanem a Zamfiri-per bírójára. Amint véget ér a per, testőrre sem lesz szükség. Beültek Barbara kedvenc pizzériájába, ami közel volt a bírósághoz, és gyakran evett ott. Több tekintet kísérte őket, míg elfoglalták az egyik hátsó, kisebb asztalt. Barbara csodálkozott volna, de Kevin már mondta is: – Ötöt felismertem azok közül, akik délelőtt a teremben ültek. Nem tudhatták, hogy idejössz ebédelni, de azért szemmel tartom őket. Az olasz pincér, megnyerő modorú és mosolyú fiatalember máris ott volt:

– Jó napot, bírónő, jó napot, uram. – Buon giorno – felelte a férfi, és látva, hogy Barbara az étlapot tanulmányozza, már rendelt is: – Per me una pizza grande on frutti di maré, prego. – Eper la signora giudice? – Hogy mit kér a bírónő, azt majd ő maga közli velünk – mosolygott a férfi. Ilyenkor egészen megváltozott az arca. Barbara nem érezte úgy, hogy a két férfi őt kirekesztette a társaságból. Talán Kevin ettől tartott, és tért vissza az ő nyelvükre? Barbara visszaadta a pincérnek az étlapot: – Egy Margheritát kérek, de csak olyan közepeset. És narancslevet. A pincér az ital említésére kérdőn nézett Kevinre, aki bólintott: – Anche per me ma aranciata, prego. – Olaszul is tudsz? – kérdezte Barbara egy egészen kicsi csodálattal a hangjában. Sejtette: a férfi kihasználta az alkalmat, hogy nyelvtudásával tüntessen. Egy pillanatig nézték egymást, aztán Barbara egészen más, lágy hangon mondta: – Nekem nem kell bizonygatnod, hogy nem vagy egy „bunkó gorilla”. Máshonnan és másképpen ismerlek, Kevin Fargo. Ettől rögtön megváltozott köztük a hangulat. Kevin is rámosolygott az asszonyra – ilyenkor ismét megváltozott az egész arcberendezése, mássá lett. Mintha létezne egy komoly Kevin és egy mosolygós Kevin, de a kettő nagyon más, mintha nem is ugyanaz az ember lenne. – Olasz éttermekben, ha a személyzet is olasz, általában az ő nyelvükön szólok. Dolgoztam már Itáliában is – a férfi megint körülnézett. Barbara csak most vette észre, hogy a férfi választotta az asztalt, vagyis olyan helyet, ahol a hátuk mögött fal van, és Kevin úgy ült le, hogy jól lássa a bejáratot. – Akárhogyan tagadod, vérbeli testőr vagy – mondta Barbara, de elismerően és majdnem odanyújtotta a kezét a férfi asztalon nyugvó

tenyeréhez, csak hogy megérintse, hogy érezze a teste melegét. Ám Kevin, bár nem húzta el a kezét, még akkor szólt, amikor a nő keze a levegőben közeledett: – Vigyázz, figyelnek. Vannak itt biztonsági kamerák is. Akik beléd akarnak kötni, vagy csak fogást keresnek a bírónőn, aki Zamfiri ügyét tárgyalja, azoknak minden apró pletyka jól jöhet. És ne feledd, biztosan vannak itt páran, akik ismerik a testbeszédet, értik a ki sem mondott szavakat, látják a jeleket. Barbara keze máris a szalvétákra tévedt, kivett egyet és maga elé helyezte. Csodálta a férfit, aki ennyire azonosult a szerepével. Ehelyett mást kérdezett: – Sok sztorid lehet, fogsz majd mesélni? – Írásban – bólintott a férfi, de látva az asszony csodálkozó tekintetét, máris folytatta: – Ez a tervem. Legalább két vaskos könyvre való sztori gyűlt fel a testőrködésem tizennyolc éve alatt. Amint megtalálom a helyemet, letelepedek, és írni fogok. Néhányat már leírtam és elküldtem egy kiadónak. Megkérdeztem, kell-e ilyen több is? Azt mondta, ha mind ilyen izgalmas, mint az első három, akkor kész kötetben kiadni őket. Ezzel ismét sikerült meglepnie Barbarát. Kevin, az író..? Aki most azért ül itt, hogy megvédje őt az esetleges támadásoktól? Felemás érzés volt ez Barbara számára. Ha Kevin csak a testőre lett volna, talán beszélget vele, talán nem. De az egész ebéd alatt érezte, hogy valami áramlik közöttük a levegőben. Az asztal alatt néha összeért a térdük, és már ez is csodálatos volt. Barbara néha úgy érezte, belőle is kettő van. Az egyik a bírónő, aki kétségbeesetten igyekszik koncentrálni a munkájára – meg „Barbara, a nő”, aki az előző éjszaka igazán nem sokat pihenhetett, mert a kedvesével volt az ágyban. Az a kedves pedig itt ült most vele szemben, egyszerre volt álmai férfija, meg aki most vigyáz rá, ugyanakkor az az ember, aki valamilyen értelemben a beosztottja, aki az utasításainak engedelmeskedik. Vagy nem..?

Már befejezték az ebédet, Barbara éppen az órájára pillantott, aztán Kevinre – és máris látta, hogy valami történik a háta mögött. A férfi pupillája kitágult, izmai megfeszültek, és ellökte székét az asztaltól, hogy felálljon. Mire Barbara megfordult, hogy ő is lássa, mi történik, Kevin már megkerülte az asztalt. A helyi tévé fiatal riporternője és egy kamerát szorongató operatőr nyomult át a kis termen, egyenesen feléjük. Kevin máris közéjük és Barbara közé állt, és hangosan kérdezte: – Bírónő, van erre ideje? Vagyis az asszonyra bízta a döntést, szóba áll-e a „médiával”, [vagy sem. Barbara már megértette a dolgot, odalépett a riporternő elé. Látszott a két nő arcán, hogy már ismerik egymást, nem először találkoznak ugyanebben a helyzetben. Kevin hát kérte a számlát, és azt súgta a pincérnek: az Igazságügyi Minisztériumnak, Ministero di Giustizia állítsa ki a számlát. – Bírónő, hajlandó mondani valamit a tévénézőknek a Zamfiriperről? Barbara kedvesen mosolygott, de a fejét rázta: – Még csak ma kezdődött a tárgyalás, igazából még semmi sem történt. De egy folyamatban lévő perről a bíró amúgy sem nyilatkozhat. Elnézést – és megkerülte őket, lassan ment a kijárat felé. A vendégek közül egy kockásinges fiatalember odakiáltotta neki: – Hajrá, bírónő! Mire a többiek is kiabálni kezdtek: – Ítélje el a gazembereket! – Megérdemlik a rohadtak! – Életfogytot nekik! Már kint voltak az utcán, amikor Kevin csak annyit mondott: – Ezek futballpályának hiszik a bíróságot. Barbara a férfi mellett ment a járdán, és most valamiért nagyon örült, hogy éppen Kevin a testőre. A férfi, aki egyre több helyet foglalt el a tudatában és talán lépésről lépésre – a szívében is.

Barbara szigorúan végignézett a termen. Megnyugodva érzékelte, hogy ezt a gesztust értékeli a közönség is. Ma a legtöbb baja nem a vádlottal vagy az „ősidők óta tartó színház” profi szereplőivel volt, hanem a közönséggel. Bekiabáltak, indulataikat fejezték ki, vagy egymás között veszekedtek. Barbara örült, hogy elég volt csúnyán néznie, és lecsillapodott a teremben ülő száz ember. Mint mindig, most is csak néhányan hangoskodtak, még nem jött el az ideje, hogy azzal fenyegetőzzön: kiürítteti a termet, ha nem lesz csönd. De úgy érezte, talán erre is sor kerülhet. Még soha életében nem csinálta. Persze tudta a kollégák gyakorlatából, hogy lehet ezt másképpen is csinálni: kis szünetet rendel el, ami alatt a biztonsági őrök kitessékelnek mindenkit, majd bezárják az ajtókat, és úgy folytatják. Ez nem egészen szabályos, mert mind a közönséggel, mind a többi résztvevővel még a tárgyalás menetében kell közölni a „zárt tárgyalás” közeledtét. Éppen az első vádpont bizonyítási eljárása kezdődött meg. A védelem egyelőre lapult, nem nagyon szólalt meg az a Hoynar, aki az első pillanattól kezdve nagyon ellenszenves volt Barbarának. Persze ő, mint bíró, nem nyilváníthatott véleményt, sőt, ilyesmit nem is sugallhatott. Még a testbeszédére is ügyelnie kellett. Ha Hoynar szólalt meg, Barbara vigyázott, az arcán ne jelenjen meg egyetlen nemtetszést kifejező vonás sem. Hűvös érdeklődéssel kellett végighallgatnia az ő szavait is, ahogyan a többiekét. Végül is ez nem esett nehezére, mert már sokszor végigcsinálta. A legtöbbször persze nem a profikkal volt baja, hanem a vádlottal, és főképpen a tanúkkal. Azt a tanút most a védelem citálta a bíróság elé. Apró emberke volt, kereskedő, akinek boltja ott volt a Florentin-híd közelében. A már nem fiatal férfi – a sok dohányzástól sárga ujjait próbálta elrejteni mások elől, de hiába – tekintete ide-oda repkedett. Látszott, hogy fél. Barbara sokszor látott már ilyen viselkedést a tanúknál. Félnek, bizonytalanok akkor is, ha nem egy maffia-perben kellett tanúskodniok.

Hoynar ügyvéd kapott szót, a tanúhoz lépett: – Mondja, uram, ön jól lát? – A szememmel semmi baj – szögezte le a tanú, de érződött, tart ettől a rámenős embertől. És erre oka is lett rögtön, mert Hoynar közelebb lépett, dús, fekete szemöldöke alól szúrósan meredt a tanúra, mintha ő lenne a vádlott. – Tehát rendben van a látása? – Rendben van. – Akkor három héttel a gyilkosság előtt miért ment el egy szemorvoshoz és íratott fel magának szemüveget? A védelem oldalán nagy volt az öröm. Hoynar maga is mosolygott, diadalmasan. Zamfiri, aki még nem szólalt meg – narancsszínű ruhájában nagyon elütő színfolt volt mindenki mástól – elégedetten dőlt hátra. Hát igen, tud ez a Hoynar! – gondolta láthatóan. A vád asztalánál az ügyészek zavartan néztek össze: ezt hogy-hogy nem tudtuk? – volt az arcukra írva. Barbara viszont nem nyilvánított véleményt. Hoynar kiélvezte a diadal pillanatát, majd tovább támadott: – Úgy tudom, ön rövidlátó, kedves uram. – Nem nagyon, csak egy kicsit – így a tanú, aki már egy perccel korábban elvesztette szavahihetőségét, és ezt most maga is kezdte érezni. Elbizonytalanodott, és a teremben szinte mindenki látta ezt. – Uram, ha ön rosszul lát, akkor rosszul lát. Nem véletlenül érezte úgy, hogy szemüveget kell viselne. Az a gyilkosság a Florentin-híd mellett estefelé történt. Alkonyatkor, vagyis a nap már lement, a városi közvilágítást még nem kapcsolták be. És az ön boltja légvonalban százharmincöt méterre van a gyilkosság színhelyétől. Még most is azt állítja, hogy ekkora távolságból, félhomályban, az ön szemével, pontosan látta a tettes arcát? Az ügyészek úgy lesték a tanú ajkát, mintha maga a Messiás szólna mindjárt. Barbara tudta: nagyon kevés szemtanújuk van, azok is eléggé bizonytalanok. A rendőrségi kihallgatásokon még bátran

elmondták – többször is – mit láttak. De lehet, hogy a tárgyalásra várva megkörnyékezték őket Zamfiri emberei? A boltos már elvesztette maradék biztonságérzetét is. – Azt… azt hiszem. – Csak hiszi, vagy tényleg látta, kedves Sólyomszem úr? – Hoynar nyíltan gúnyolta a tanút, aki a megbízójára vallott eddig. Barbara ezt nem tűrhette: – Ügyvéd úr! – Elnézést kérek, bírónő, visszavonom a Sólyomszemet… Hoynar tehát ismét kimondta a szót, nagyon hangsúlyosan, a teremben sokan felnevettek. Barbara nem kedvelte, ha a profik a színen saját kis előadásokat tartottak. De mivel Hoynar elnézést kért, hát csak intett: folytassa. De a tanú kigúnyolásával ismét csak pontokat veszített Barbaránál. Mindketten tudták, hogy a bírónő ezt nem felejti el, és majd valamelyik tárgyalási napon, ha Hoynar lesz bizonytalan helyzetben, valahogyan visszafizet neki ezért. A tanú leszerepelt, és ezt mindenki látta. Az ügyész egy perccel később megkapta őt, de már nem sokra ment vele. A boltos az iménti megaláztatás után, bár továbbra is állította, hogy látta, amint Zamfiri maga végez azzal a férfival – „lelőtte, kérem, mint egy kutyát” – majd beszáll egy hosszú, fekete autóba és elhajt – már nem volt hitele, és ezt a teremben mindenki érezte. Az ügyészek is, hát hamar „levették őt a műsorról”, elkulloghatott. Hoynar nem is titkolta elégedettségét. Barbara sejtette, ilyen vagy egyéb módszerekkel fogja sorban „kivégezni” a vád tanúit. Míg emberként utálta, jogászként elismerte Hoynar képességeit, a tárgyalást vezető bíróként pedig folyton résen volt, hogy az ügyvéd apró szabálytalankodásait észrevegye, és észre vétesse a többiekkel is. Hátul kinyílott az egyik ajtó. Az ott álló egyenruhás őr már fenyegetően fordult oda, hogy elzavarja az okvetetlenkedő nézőt, aki próbál bejönni, holott kitűztek az ajtóra egy cédulát: helyhiány miatt

többen nem fémek be – de meglátva az érkezőt, inkább segített neki becsukni az ajtót maga mögött. Sidores volt, a vezető bíró. Az őr valamit kérdezett tőle halkan, bizonyára azt, hogy szerezzen-e neki egy széket, de Sidores élénk mozdulatokkal, viszont teljes csendben tiltakozott. Bizonyára azt mondta: csak pár percre nézett be. Megállt az őr mellett és figyelt. – A vádnak van még tanúja? – kérdezte Barbara. Jól tudta az iratokból, hogy vannak még tanúk, mégis feltette ezt a kérdést. Hiszen a vád időközben meggondolhatja magát, vagy ez már megtörtént, és nem akarnak több tanút Hoynar karmai közé dobni? Vagy más okból, de a mai napon nem hívnak be több tanút? Vatin ügyész sovány, ideges ember volt, gyomorbajos vonásokkal. Még negyven sem volt, ebben a városban akart karriert csinálni, de ennek egyelőre nem sok jele volt. Útjában ált a főnöke, aki meg ötven múlott, és még legalább tíz évig ő lesz a árosban a főügyész, így hát Vatinnek nem sok esélye volt. Ez látszott is rajta. Negatív és meglehetősen sótlan ember volt, tudta Barbara, hiszen a jogászok nem csak a tárgyalótermekben találkoztak, érintkeztek privátin is. – Bírónő, a vádnak vannak még tanúi. Ha megengedi, elsőként szólítanánk… – és mondott egy nevet. Barbara máris rábólintott: – Szólítom a tanút. Kevin most is a helyén ült. A lábait maga alá húzta, hogy bármikor felugorhasson. Látszott az arcán: nem idegen tőle a tárgyalóterem, bár nyilván nem ült benne órákat minden nap. Most viszont ez lesz a sorsa, tudta Barbara. Különös kettősségérzés fogta el az asszonyt, ha Kevinre nézett. Egyfelől imponált neki mint ember, másfelől tudta, milyen jó szerető az ágyban. Ráadásul volt benne érzelmi kötődés Kevinhez, de ezt – ezt is! – titkolnia kellett. Így inkább most kerülte a férfit a szemével, ami nem mindig sikerült.

A nap végén Sidores nem hívatta magához Barbarát, inkább maga jött el hozzá. Sejtette, hogy a bírónő fáradt, ezért csak bekukkantott az ajtaján: – Gratulálok, egészen jól megy a dolog. Kézben tartja a tárgyalást, ezt szeretem. Csak így tovább! – és máris elment. Kevin persze ott volt a közelben, és hallotta, de nem kommentálta. Tíz perccel később együtt mentek le az udvarra. Yos, a biztonságiak vezetője kitárta a kaput: – Jó estét, asszonyom. Jó estét, uram – Yos mindenkihez egyformán tisztelettudó volt. Barbara fülelt, hogy hallja, miképpen reagál Kevin. Elégedett lehetett, mert a testőre is szívélyesen köszönt Yosnak. Aztán máris Kevin kocsijában ültek. A férfi nem indult el azonnal. Bekapcsolta a motort, de kivárt, a környéket kémlelte, aztán a visszapillantó tükörbe nézett kétszer, csak utána indult el. Barbara az első ülésen ült, fegyelmezetten bekötötte a biztonsági övet. – Azt nézed, nem követnek-e minket? – Barbara itt, az autó belső terében, közel a férfihoz úgy érezte, most már nyugodtan letegezheti. Kevin nem mosolygott, harmadszor is belenézett a tükörbe: – Azt nézem. Ha egy hosszú utcában éppen akkor indul el egy autó, amikor te indulsz, lehet éppenséggel véletlen is. De egyáltalán nem biztos, hogy az. Nem követte őket senki. Kevin azért a biztonság kedvéért bement egy kisebb, egyirányú utcába, a másik sarkon ismét jobbra fordult, és a harmadikon is – így négy perccel később ismét ugyanazon az utcán haladtak. Senki sem bukkant fel, nem követték őket – nos, csak akkor irányította a kocsit Barbara lakása felé. – Ha valaki kérdezné, hogy a testőröm most velem lakik-e, mit mondjak? Barbara már a fürdőszobából jött ki. Hajat mosott, fején fehér törölköző volt a turbán. Fehér volt a fürdőköpenye is. Kevin már előzőleg gondosan leengedte a redőnyöket, kétszer ellenőrizte az

ajtókat, jól zárnak-e? Most csak annyira volt még otthonos, hogy levetette a zakóját, és ingben állt a nappali közepén. Egy pillanatra zavarba jöttek mindketten – most hogyan tovább? Hiszen tegnap még világosak voltak a szerepek, ám reggel és napközben minden megváltozott. Vagy mégsem? Barbara egy pillanatig tanácstalanul állt. De Kevin segített. Odajött az asszonyhoz, magához ölelte, és határozottan megcsókolta. Ez a csók egyszerre magyarázott meg mindent. Talán fölösleges lett volna kimondani, de ha mégis, hát egyszerre mondják mindketten: „Ez az éjszaka a miénk lesz, ahogyan minden éjszaka. Nappal az egyikünk bírónő, a másik a testőre. De most este van, előttünk az éjszaka, és senkinek semmi köze ahhoz, ^mit teszünk a négy fal között.” Ez ilyen egyszerű, gondolta még Barbara, aztán szép lassan átadta magát a csóknak. Soha életében nem érezte így egy csók ízét, mint most. Ez valami fölséges volt. Az első pillanatban aszexuálisnak tűnt, mert hiszen a testük csak azon az egy ponton ért össze, és a kezük sem mozdult. De aztán… Barbara úgy érezte, a férfi magába szívja őt, hihetetlen erővel, ő pedig előbb átadja magát ennek a vonzásnak, de később ráérzett a csók ízére, és maga is nagyon aktív lett. Eleinte tétova kezek indultak el, aztán rátaláltak a másik testére, öleltek, simogattak. De mindez csak mellékes volt, mert az a két ember szinte összeforrt. Mohón keresték a másik nyelvét, ugyanolyan mohón tapadtak össze Azután a kezek oda találtak, ahová kell. Barbara egy másodpercig döbbenten állapította meg, hogy ő bizony a férfi ágyéka táján keresgél, amit azelőtt elképzelhetetlennek tartott volna. Kevin keze pedig a nő egyik mellére tévedt – és a másik döbbenet az asszony számára ez volt: milyen jó! Milyen csodálatosan kellemes! És mennyire izgató… Aztán amikor a férfi keze a fürdőköpeny alá csúszott, ahol Barbara tökéletesen meztelen volt, el is dőltek a dolgok. Még egy perc, ami alatt az asszony lekapta a széles ágyról a takarót, Kevin villámsebesen levetkőzött. Mire Barbara

hangulatvilágítást csinált, csak egyetlen kicsinyke fényt hagyott a hálóban, az ajtóban megjelent maga Kevin is. A férfi anyaszült meztelen volt. Barbara egy pillanatig gyönyörködve nézte őt. A szeme előbb felül kalandozott, látta Kevin akaratos állát, széles vállát, izmos testét. Az a test nem egy negyvenhét éves, inkább egy harmincas férfi teste volt. Látszott, erős és egészséges. Kevin egy csöppet sem volt prűd, és Barbara ösztönösen érezte, tőle is ezt a magatartást várja el. Hát ugyanolyan mozdulattal ledobta magáról a fürdőköpenyt. Csak a haját szárító turbán maradt a fején. Ott állt az ágy mellett, ő is meztelenül. Az ágy mellett, amelyen utoljára – vagy száz éve? – Edmunddal szeretkezett. De Edmund már csak egy fekete pont lett a láthatár szélén, csupán emlék maradt, semmi több. Annál kézzelfoghatóbb volt az ágy, amely már nem idézte Edmundot. Tegnap éjszaka óta inkább Kevint. Az asszony látta, hogy a férfi mennyire kívánja őt. És nem tagadhatta, hogy ugyanaz a helyzet nála is. Most a száján át lélegzett, zsibbadás és bizsergés fogta el egyszerre. A vágy, hogy a férfival legyen, egyszerűen leteperte. Nem, nem akart most mást, csak Kevint, aki ellenállhatatlan erővel vonzotta őt magához. De ugyanazt érezhette Kevin is, mert már szavak nélkül vallott vágyáról, aztán elindult az ágy felé. Amint a karok egymás közelébe értek, máris összefonódtak. A két test pedig magától értetődően rogyott az ágyra. Még keresztben feküdtek, de ennek nem volt jelentősége. Lihegtek a vágytól. Aztán lihegtek a szeretkezés lendületétől. Már közel, nagyon közel voltak egymáshoz. Barbara azelőtt nem hitte volna, hogy ilyesmire képes. De most természetesnek tűnt a mozdulat, amivel ODA nyúlt, és megfogta a férfit. Maga is csodálkozott, de nem volt egészen tiszta az elméje, hiszen a férfi olyan közel, olyan közel volt… Különösen azután, hogy már el sem engedte. A haja a férfi hasát csiklandozta. Csak még inkább fel akarta izgatni Kevint, pedig az már enélkül is nagyon feszült volna. Barbara

a kezében érezte az izgalom fokmérőjét, nem is engedte el még egy ideig. Közben érezte, hogy a férfi keze beléje hatol. A lágyéka szinte szétrobbant, amikor érezte az erős ujjakat. Először egyet, aztán kettőt egymás mellett. Olyan izgató volt, hogy Barbara nem tudott már szólni. Csak felnyögött, mint egy ősasszony, akit a vad férfiak egyike éppen letepert a barlang egy félreeső zugában… Itt is olyan homály volt, mint ama barlangban lehetett – de ezzel aztán véget is ért a hasonlóság. Barbara nagyon élvezte ezt a kétszeres kéjt, hiszen mindketten a másiknak éppen azt a testrészét tartották a markukban, amellyel a legtöbbet kezdhették. És ezzel nem is haboztak. ...Barbara szeme a homályba nyílott. Valami hihetetlenül jót érzett szétáradni előbb az ágyékában, aztán a testében. Még a karjaiba, lábaiba is jutott belőle. A férfi két ujja nagyon mozgékony volt, és nagyon jó helyeken jártak. Néha mélyebbre szaladjak, mintha a szokásos módon szeretkeznének, és olykor-olykor a férfi erőteljesen lökne egyet. Barbara majdnem elvesztette az eszméletét. Később hallotta, hogy valaki halkan mondogatja: „Óh, istenem!”, meg hogy „Jaj, de jó, ez hihetetlen” – csak később fogta fel, hogy ez az ő hangja volt. Ő mondogatja félájultan, ő „imádkozik” oly vallásosan… Talán a szex istenét imádta? Mert hát most tényleg imádnivaló volt. Voltak pillanatok, amikor a testük, a karjaik szinte összegabalyodtak. Vadul „támadták” a másikat, örömöt, sőt kéjt követelve, amit aztán rendre meg is kaptak. Barbara, ha képes lett volna önmagát most kívülről nézni, megdöbbent volna, mennyire kivetkőzött magából. Amikor a férfi öntestével lett szinte része Barbara testének, akkor is sikoltozott a kéjtől. Már-már eszét veszítette, olyan jó volt. Aztán felébredt benne egyfajta kölcsönösségi vágy, úgy érezte, ennyi jót kell adnia neki is Kevinnek, hát valósággal rávetette magát, és kényeztette, ahogyan csak bírta.

Nem vették észre, hogyan rohan az idő. Hiszen idő nem is volt, megszűnt létezni, csak ők ketten voltak ott az ágyon, minden más valamiféle elfeledett, örök homályba süllyedt. Mintha csak emlék maradt volna az a nagy világ, amiben addig éltek. Mert most már nem ott, nem abban voltak – ez az ő saját világuk volt. Kétszemélyes, zárt, csak rájuk méretezett és nekik szánt világocska, amit azonban ez a két ember kitöltött önmagával, szerelmével, és a kéjjel. …Amikor jóval később már nem maradt erejük, csak feküdtek egymás mellett a hátukon. De az a vonzás, amely egymáshoz rántotta őket pár nappal korábban, most is működött, mindennél erősebben. Legalább a kezük kapcsolódott össze: szelíd ujjak találkoztak szelíd, erőtlen ujjakkal. Barbara úgy érezte magát, mint a búzaföld aratás után: letarolták, kivették belőle az erőt, már nem hordja hátán a termést, mindenétől megfosztották – de ahogyan az a tarló, úgy ő is boldog volt, hogy lám, heverhet a végtelen, aranyfényű napban, ömlik rá a jóleső meleg, és véget ért a fáradtságos része az évnek… Valami azt súgta az asszonynak, hogy a szerelmes éjszakának még nincs vége. Kevin még tartogat magában erőt, hogy másodszor is… De ő meg úgy érezte, megfosztották mindentől, ami életet és erőt jelentett. „Óh, istenem!” – gondolta most, ha eszébe jutott, miket műveltek a testében Kevin ujjai. És mit művelt ő maga, amikor kiderült, hogy az mind csak az előjáték volt ahhoz, ami aztán bekövetkezett… Mintha az ég indult volna el, hogy aztán leszakadjon. Abban a pillanatban, amikor nagyon jó volt neki, Barbara hatalmasakat sikoltott. Lehet, ezt meghallották a szomszédok? Még jó, ha a sikoltásokat nem értik félre, és nem hívják ki a rendőrséget azzal, hogy a bírónő lakásából gyanús, erőszakra utaló hangok szűrődtek ki, talán már gyilkolják is a szerencsétlen özvegyasszonyt? …Már majdnem elaludt a fáradtságtól, és az ágyékában, combjaiban szétáradó ólmos-mézes kéjtől, amikor félálomban valami mozgolódást érzékelt a közelében. Megérezte a férfi fejét a két combja között, aminek lett is folytatása. Forró lélegzet fújt a

combjaira, a belső oldalon, mindkettőre egyszerre. Két kéz szelíd erőszakkal tolta szét a lábait, aztán csak annyit érzett, hogy egy mohó nyelv hatolt a testébe. Barbara a férfi fejét simogatta, nem tehetett mást, nem is akart tenni semmit. Jó volt ez így, bár nagyon szokatlan, soha életében nem volt OTT egy férfi feje, nyelve. Aztán visszaállt az eredeti rend, bár Barbara félájult volt attól az örömtől, amit az imént a férfi a nyelvével adott, csak a nyelvével. Úgy érezte, ennél jobban senki sem bizonyíthatja be, mennyire szeret egy nőt. Legfeljebb a nő, ha ő is valami hasonlót tesz… De ezúttal Kevin nem ezt akarta. Férfiereje teljes pompájában közeledett az asszonyhoz. Jött, látott és győzött, Barbara pedig megadta és átadta magát a férfi testi vágyának. Hiszen ugyanaz a vágy tüzelt benne is. Voltak pillanatok, mikor a nő az állatvilágban hitte magát, különösen, amikor a férfi hátulról közelített hozzá, ő pedig négykézláb. Kevin őt asszonyává ölelte így is, és nem volt ebben semmi természetellenes. Ahogyan abban sem, hogy szeretkezésük vége felé az asszony pattant a férfira, és miután összekapcsolódott a két test, Barbara úgy érezhette magát, mint egy rodeós. Szilaj vadlovat kellett betörnie, Kevin még rá is játszott és próbálta ledobni őt, oldalra táncolt az ágyon, a hátán feküdt, és olykor egészen magasra emelte az ágyékát, ilyenkor Barbara még inkább érezte, hogy a férfi benne van, az övé, az Övé… De szilaj lova nem tudta levetni lovasát. Barbara egy csillogó tájba vágtatott bele, mintha csakugyan egy állat hátán ülne. Itt minden fehér volt, de nem a hótól, hanem mert fehér, tengerparti homok terpeszkedett. Az asszony még mintha látta volna közeledni a tengerparti pálmasort is – de oda már nem érhetett. A kéj mint a láva, tört fel benne… csatakos volt az egész teste, amikor valósággal lezuhant, lefordult a férfiról, és feküdt mellette az ágyon. Még soha életében nem élvezett ennyire… Kevin nem szólt, most sem szólt. Mit is mondhatott volna? De a hallgatása is beszédes volt. Magához vonta Barbarát, azzal az ősi mozdulattal, amellyel a férfiak ölelik a nőt, akit

asszonyukká tettek, és azt akarják, hogy az is maradjon. Később kerített egy takarót is, magukra terítette, aztán csak ölelte Barbarát, ölelte némán, majdnem mozdulatlanul. És Barbara akkor ismét igazi asszonynak érezhette magát. Egy igazi férfi asszonyának.

A tárgyalás – Zamfiri úr, van ehhez hozzáfűzni valója? A vádlott helyett most is ügyvédje válaszolt: – Nem, bírónő. A védencem abszurdnak és igaztalannak tartja a vádat, továbbra is ártatlannak vallja magát. A második tárgyalási napon ez akkor már harmadszor hangzott el. Zamfiri megátalkodottan hallgatott, nem kommentált, nem magyarázott meg semmit, a bírói felszólítások ellenére sem. Barbara ezt azért tette, mert tennie kellett. Minden tanúvallomás után adott egy apró alkalmat a vádlottnak, fejtse ki, mit gondol erről. Hoynarnak bizonyára erős védőbeszéde van, arra tartogatja a puskaport és az időt – gondolta Vatin ügyész, és rosszat sejtett. Még mindig a vád tanúi sorjáztak a bíróság előtt, aznap már nem először. A tárgyalást kilenckor kezdték, és már dél közeledett. Barbara úgy döntött, nem tartanak szünetet délben, inkább „meghajtja” a társulatot, és majd déli egykor, fél kettőkor befejezi mára. Kevin tekintete többször állapodott meg a bírónő arcán. Ilyenkor Barbara kicsit zavarba jött, de volt akkora rutinja, hogy ezt senki se vehesse észre rajta. Keményen kézben tartotta a tárgyalást, főleg azért, mert a vádlott ügyvédje nemegyszer rájátszott a közönség hangulataira. A vád összes tanúját vagy megfélemlítette, vagy nevetségessé tette. Barbara nem győzött közbeszólni, tiltani, rendreutasítani. A „Köztársaság kontra Zamfiri” ügyben sajnos a Köztársaság állt vesztésre. Már tizenkettő is elmúlott, amikor Barbara egy kis élénkséget, jobb hangulatot érzékelt a vád oldalán. Vatin ügyész asztalra kitett, – persze lenémított telefonján írásos üzenet jelent meg, amit elolvasott, majd a kolléganője elé tett, amaz rögtön kisietett a teremből. Amikor visszatért, az ügyész máris szót kért:

– Bírónő kérem, sikerült előkeríteni egy tanút, akit egészen a mai napig hiába kerestünk. Hoynar arcán előbb a feszült figyelem jelei mutatkoztak, de rögtön utána fölényesen mosolygott. A bejelentést a vád kétségbeesett, utolsó próbálkozásának tartotta, amivel Zamfiri felmentését szeretnék megakadályozni. Ezt nem mondta ki, de elég egyértelműen ott ült az arcán. – Lássuk a tanúját, ügyész úr – engedett végül. Zamfiri súgott valamit az ügyvédjének, és akkor mindketten a bírónőre pillantottak. Egy másodpercnél is rövidebb idő volt ez, de Barbara hátán végigfutott a hideg. Mintha onnan, ahol a védelem ült, jeges fuvallat szállt volna feléje. Láthatatlan, senki más által észre nem vett, de halálosan hideg levegő áramlott a bírói pulpitusra. Most is kénytelen volt úgy tenni, mintha semmi sem történt volna. Hiszen egy-egy pillantásért nem utasíthat rendre senkit sem! Még ha azok afféle „gyilkos” tekintetek is. Nem egyszer ült már ezen a pulpituson, és ítélt el gyilkost, rablógyilkost, kisstílű tolvajt is, aki éjszaka betört egy házba, de a házigazda felébredt, és meglepte a tolvajt. Aki végső kétségbeesésében megölte... De elfogták és itt állt előtte. Ugyanott, ahová most vezettek be egy férfit. Vatin ügyész máris beszélt: – A férfi, akinek okmányait most adja át önnek a törvényszolga, Abel Ypps úr. A bűntény idején arra járt, és látta az egészet, de nem jelentkezett a rendőrségi felhívásra. Barbara átvette az iratokat. A férfi huszonéves lehetett, nem túl bizalomgerjesztő az ábrázata, de tiszta volt a ruhája. Aligha csavargó vagy helyi hajléktalan. Mivel Barbara nem végezhetett kihallgatást, ezt rábízta Vatin ügyészre. A tárgyalási rend szerint utána ugyanezt a tanút „megkapja” Hoynar, aki persze majd mindent megtesz azért, hogy kiforgassa a szavait, lerántsa a sárba, és szavahihetetlennek mutassa be. „Még jó, hogy nem Amerikában vagyunk, ahol tizenkét naiv, egyszerű emberre bízzák a döntést mások élete és halála fölött,

akiknek fogalmuk sincs a jogról. Ez is egyike az ottani ostoba szokásoknak”, tudta Barbara. Ypps a tanúk padjára ült. Volt abban a férfiban valami, ami nyugtalanította Barbarát. Mintha érződött volna belőle valami, ami… nem is tudta megmondani, mi az. Eddig csak két dolgot érzékelt: Zamfiri gyűlöletét, nem is titkolt haragját azért, mert odaengedte ezt az ismeretlent a tanúk padjára. A másik Kevin reakciója volt, amit mások nem láttak, mert senki sem figyelt a testőrre. A férfi most is az első sor előtt ült egy külön széken, az ügyeletes biztonsági őr mellett. Nem szólt, nem is nézett Barbarára, de volt a tartása azt sugallta: valami nem stimmel ezzel a tanúval. – Az ön neve tehát Abel Ypps. Hol tartózkodott a tett elkövetése idején? A kérdések peregtek, a férfi válaszolt. Túlságosan is szabatosan, pontosan, nem mondott egyetlen fölösleges szót sem. A tanúk általában sokkal bizonytalanabbak, félősek, idegesen tekintgetnek a teremre, legtöbbjüket soha nem hallgatták ennyien egyszerre, ráadásul néha tudatában voltak annak, hogy a vallomásuktól valakinek a sorsa függ, hát sokkal elfogódottabbak voltak. Néhány kérdés után, amelyek a helyet és az időpontokat tisztázták, és azt hogy Ypps mit keresett akkor azon a környéken, Vatin ügyész vékony arcán mélyebbre vésődtek a ráncok: – Mondja el, kérem, a saját szavaival, hogy mit látott. A „saját szavaival” kifejezés belekerül majd a jegyzőkönyvbe is, és ezt minden jogtudó tudta a teremben. Vagyis nem vádolhatják meg az ügyészt, hogy a vádlott szájába adta a válaszokat. Ha Yppsnek sikerül egybefüggően és világosan előadni, hogyan is zajlott le a szeme előtt a bűncselekmény, akkor az Zamfirit a börtönbe juttathatja. Ypps elmondta, hogy ugyan már esteledett, de elég közel volt a tetthelyhez, és látta, hogy Zamfiri egy hosszú, fekete kocsi mellett áll azon a helyen, a felüljáró alatt, vitatkozott egy alakkal, akin fehér ing

volt csak. Zamfiri valamiért nagyon dühös lehetett, mert a vita hevében egyszer csak előrántott a zakója alól egy pisztolyt, lőtt, talán kétszer, azután beült az autóba, és elhajtott. Mindenki tudta, hogy ott nincsenek biztonsági kamerák. Hiszen ha lennének, gondolta Kevin, az egész tárgyalás merő formalitás lenne csupán. De hát éppen ezért van nagy értéke mindenkinek, aki állítja, hogy ott volt és még látott is valamit. Hoynar feszülten figyelte Ypps szavait, néha idegesen jegyzetelt valamit. Zamfiri arcán zavar tükröződött. Mindezt Barbara is látta, de közben figyelt az ügyészre és a tanúra. Nem szalasztott el egyetlen szót sem abból, amit Ypps mondott. Kicsit begyakoroltnak látta a tanút, pedig azt mondta az ügyész, hogy most, ma találtak rá, illetve hát ő maga jelentkezett. Ahhoz képest volt valami kimért és mesterkélt abban, ahogyan Ypps beszélt. De Barbara a maga több évtizedes gyakorlatával sem volt biztos abban, hogy miről lehet szó? Csak azt sejtette, hogy valami nincs rendben. Vatin nagyon örült, hogy lám, itt a tanú, aki mindent látott. Még nem vette észre, hogy Ypps a legfontosabb mozzanatokról vagy kitérő válaszokat adott, vagy olyanokat, amelyek sugallták az ügyésznek, hogy itt és most tényleg az hangzott el, amit ő szeretett volna hallani. Hoynar látható idegessége csak fokozta Vatin önbizalmát és örömét. Miután ott mindenki előtt kikérdezte a tanút, nem titkolt örömmel fordult a bírónő felé. – Köszönöm, bírónő, nekem ennyi elég. Hoynar most nem sietett. Valamit nézett a mobilján. Akik sokat forogtak tárgyalásokon, sejtették, mit tett: SMS-t küldött az irodájába, nézzenek utána sebesen ennek az Yppsnek – és míg Vatin vagy húsz percig faggatta a férfit, Hoynar már kapott is egy vagy több választ a munkatársaitól. A „Hoynar és Hoynar” ügyvédi iroda, ha nem is ebben a városban jegyezték be, de itt is fenntart egy irodát. A másik Hoynar alighanem a fivére vagy a fia lehetett – hogy pontosan ki az, senki sem firtatta.

– Kedves Ypps úr – kezdte az ügyvéd nyájasan, amikor a tanuk padjában üldögélő férfi elé lépett. A beavatottak hátán végigfutott a hideg. Ha Hoynar ilyen mesterkélt kedvességgel kezdi a kikérdezést, ott kő kövön nem marad a végére, tudták jól. – Mikor volt utoljára elvonón? Azonnal és nagy kaliberrel lőtt, és ez megtette a hatását. Ypps rábámult, látszott, megdöbbent a kérdéstől. Senki előtt nem lehetett titok ott a teremben, hogy Hoynar telibe talált. Nagy lett a csönd. Ypps görcsösen tagadni próbált. – De kérem… én soha nem voltam alkoholista… – Gondolja, véletlenül utalta be az orvosa? Ön absztinens? Ypps talán nem ismerte a szót, de sejtette, hová céloz az ügyvéd. A fejét rázta: – Egy időben gondjaim voltak az alkohollal, de azon már túl vagyok. – Nem felelt a kérdésemre, Ypps úr. Senki nem tudta olyan gúnyosan kiejteni az úr szót, mint Hoynar. Ypps kínlódott: – Tavaly nyáron. A terem felbolydult. Hoynar persze hangosan ismételte a választ, hallják azok is, akikhez esetleg nem jutott volna el: – Tavaly nyáron! Vagyis nincs az még egy éve sem. De hagyjuk a múltat, amely bizony nem teszi önt a szavahihetőség mintaképévé… – Tiltakozom, bírónő! – pattant fel Vatin. Most kezdte sejteni, mire megy ki a játék. Mivel Hoynarnak nincsenek érvei, a tanúja diszkreditálására törekszik. De tudta ezt Barbara is: – Ügyvéd úr, maradjon a lényeges kérdéseknél, és mellőzze a személyes észrevételeit. – Igenis – felelte amaz katonásan, de már a tanút nézte, csak rá koncentrált: – Biztosan ott volt azon a napon, órában és percben, ahol a gyilkosság történt?

Ypps visszanyerte önbizalmát és igennel választolt. Igyekezett szilárdnak, keménynek mutatni a hangját, a válaszát. De határozottságát a férfi máris megtörte a következő kérdéssel: – Ön azt állította az imént, hogy egy húsbolt előtt állt, ahonnan pont odalátni a kérdéses pontra. – Így volt. – Nos, ezzel csak egy apró baj, csak egy bajocska van… – húzta az ügyvéd az időt, mintegy kiprovokálva, hogy még a suttogások is elüljenek a teremben, mindenki csakis őrá figyeljen – Mindössze annyi, hogy ott a felüljáró mellett nincs is húsbolt. Nem is volt soha. A terem felmorajlott. Ypps mintha megütötték volna, csak ült, behunyta a szemét, mint aki rosszul hallotta, amit mondtak. Barbara lélekben felszisszent. Értette a stratégiát, Hoynarnak és Zamfirinak ez az érdeke. A tanú egy dologban hazudott, és kiderült róla, hogy alkoholista is, ergo nem mondhat igazat a főkérdésben sem. Hoynar a terem felé fordult: – Nincs ott semmilyen húsbolt, amit fényképek sorozatával is tudok bizonyítani. Munkatársaim nemrégen lefotózták az egész környéket, gondosan ügyelve rá, hogy minden tereptárgy, kisebb fa vagy bokor, mindent ház és minden bolt benne legyen, de nem hagyták ki a buszmegállókat, alul- és felüljárókat, közlekedési lámpákat sem. Nekünk ez rutinmunka és nem sajnáljuk a fáradtságot, ha gyilkossági ügyről van szó. Vatin tehetetlenül sziszegett valamit. Ypps meg, mint aki álomból ébred, rámeredt Hoynarra: – Hát, ha nem húsbolt, akkor valami olyasféle! A kirakatban láttam felvágottakat. – Van ott egy általános élelmiszerbolt – hagyta helyben Hoynar, jelezve, hogy az bizony nem húsbolt, majd váratlanul folytatta a kérdezősködést: – Ahogy az imént elmesélte a lövöldözést, felmerült bennem egy kérdés. Kedves Ypps úr, megmagyarázná nekem: miért nem szólt arról a buszról, ami ott parkolt körülbelül egy percig az

állítólagos „húsbolt”, vagy mint tisztáztuk, csemegebolt, és a gyilkosság helyszíne között? – Milyen busz? – kérdezett vissza Ypps, és a feje elvörösödött. – Nem volt ott semmilyen rohadt busz! Barbara figyelmeztette volna a tanút a nem megfelelő szavak kerülésére, de nem akarta félbeszakítani a meghallgatást. – A menetrendje szerint ekkor a nyolcvankilences busz, mielőtt felkanyarodna a felüljáróra, körülbelül egy percig áll a megállóban, az utasai fel- és leszállnak. Az ügyre felkészülve, már hetekkel előbb elkértem a busztársaságtól a menetrendet. Bizonyára látta, a megállókban egy fénytáblára kiírják, hogy melyik járatra még hány percig kell várakozni… Amikor más tanúk szerint eldördült az a végzetes lövés, amely miatt aztán egy halott maradt a felüljáró alatt, a közlekedési lista tanúsága szerint éppen ott állt a megállóban a nyolcvankilences busz, és mint minden megállóban, ott is le- és felszálltak az utasok. Ha ön a tévesen húsboltnak azonosított csemegebolt előtt állt, akkor abban a percben, konkréten ötvenhét másodpercig, nem láthatta a gyilkosság helyszínét. Ypps most már tényleg nagyon dühös lett: – De láttam, láttam, amint az az alak – mutatott Zamfirire – lelőtte a fehéringes férfit! Hoynar nem rendült meg, de most inkább Barbarához beszélt: – A gyilkosság napján estefelé erősen lehűlt az idő. Tizennyolc óra huszonhét perckor mindösszesen tizennégy fokot mutattak a hőmérők. Miért lett volna ingben az áldozat? – De hiszen úgy volt! – feleselt vele Barbara. – Az áldozat mellé dobva találták meg a zakóját. Vatin kért szót, bár ez most nem járt volna neki: – A jól fűtött fekete kocsiból szálltak ki mindketten, ott bent pedig meleg lehetett, az áldozaton azért nem volt zakó. – Zamfiri úrnak nincs hosszú fekete kocsija, és nem is járt a helyszínen – szögezte le Hoynar olyan arccal, mint egy tudós, aki egy

vegyi reakciót magyaráz a diákoknak, ami nem tetszés szerinti vágyak kérdése, hanem objektív igazság. Ypps közben még inkább elvesztette önuralmát: – Ne nézzen hülyének! Nem volt ott semmilyen busz, tisztán láttam mindent! Még azt is, hogy a pasas beült a kocsijába és elhajtott! – Mármint melyik oldalon ült be? – kérdezte Hoynar látszólag közömbös arccal. Ypps nem vette észre a csapdát, simán belesétált – Hát hová, a volánhoz! És gyorsan elhajtott. Az egész nem tartott fél percig sem. Hoynar Barbarára nézett: – Bírónő, védencem, Zamfiri úr, nem tud autót vezetni. Jogosítványa nincs, és soha nem volt, az ő kocsiját mindig sofőr vezeti. Ennyit a tanúja szavahihetőségéről, ügyész úr – még gúnyosan meg is hajolt Vatin előtt, de még nem fejezte be: – Az imént látták és hallották Abel Ypps urat, aki egy nemlétező bolt elől az ott parkoló autóbuszon át, feltehetően röntgenszemekkel látta, amint az ott sem volt Zamfiri úr agyonlövi az áldozatot, majd bepattan kocsija volánja mögé, és elszáguld. Sokan felnevettek, de csak a közönség soraiban. Az értők itt elöl, meg persze a jogászok hallgattak. Vatin tudta, hogy kár volt idehoznia a tanút. Hoynar tíz perc alatt ízekre szedte a férfit. A csönd még a terem fölött ült, amikor Hoynar sötét, bozontos szemöldöke alól csak egy tekintetet vetett Barbara felé: – Bírónő, nincs több kérdésem. – A tanú elmehet – vágta rá Barbara gépiesen. Vatin megsemmisülten ült, amikor Ypps kiment a teremből. – Gyanús nekem az az Ypps – jegyezte meg Kevin. A bírónő szobájában ültek, és akár a diákok, két, lapos dobozból előhúzott pizzát eszegettek. Az egésznek volt egy kellemes, barátságos, majdhogynem otthonos hangulata, amit Barbara nagyon is érzett. Annak ellenére, hogy nem beszéltek a köztük dúló

érzelmekről, sem a szexről, egyáltalán, a magánélet most mintha a távoli láthatár szélén maradt volna. Barbara a villáját forgatta. A pizzákat Kevin rendelte telefonon, és most végre nekiülhettek. Még meleg volt minden falat, és nagyon finom. Egyszerű csapvizet ittak hozzá, és jó volt ez így, nagyon jó. Kevin olykor rajtafelejtette a szemét az asszonyon. Csak egyetlen egyszer simította végig a nő karját, de ebben a látszólag semmilyen mozdulatban annyi szeretet rejlett, hogy Barbara édesen megborzongott. – Nekem is, de egy tárgyaláson ez nem számít, tudod. – Tudom – bólogatott Kevin komolyan. – De itt valakit nagyon átvertek, abban biztos vagyok. – Az ügyészre célzol? – Őrá is – felelte Kevin, de egyelőre nem szólt erről többet. Pedig Barbara látta, hogy szívesen folytatná a témát. De hát megfontolt ember, nem akar senkit vádolni, különösen pedig nem szeretné Barbarát befolyásolni a pert illetően. Végül is őt nem ezért küldték ide. Igaz, azért sem, hogy szeretkezzen a bírónővel – gondolta Barbara, és már csak a szó is felkorbácsolt benne valamit. Kevin nagyon jó férfi. Az pedig, ami sugárzik belőle, csak feléje irányul. Barbara minden féltékenység nélkül figyelte ma reggel és délben a bírósági kolléganőket, a titkárnőket, asszisztenseket, beleértve a sajátját is, hogyan néznek Kevinre? De úgy tűnt, nem látják benne a férfit, csak a „gorillát”. Ez valahol sértette is Barbarát, de másfelől meg nyugalmat adott neki. Itt ugyan senki sem fogja kivetni a hálóját Kevinre. Aki az övé, csak az övé kell legyen – ebben egyre biztosabb volt. Délután kettőkor kellett volna folytatni a tárgyalást, de akkor még Barbara sem volt a teremben. A vádlottat sem hozták még be, a szomszédos helyiségben őrizte három rendőr.

Hoynar az asszisztensével suttogott, Vatin ügyész éppen egyedül volt, amikor Kevin odalépett hozzá. – Ügyész úr, válthatnánk pár szót? Vatin látta már a férfit a teremben, de annyit tudott róla, amennyit itt a házban mindenki: Barbara testőre. Ezt Kevin is látta a férfi arcán, hát közelebb hajolt: – Az igazságügyi minisztérium biztonsági tisztje vagyok. Sok tárgyalást ültem már végig, sokat láttam. Azt tanácsolnám, már ha tanácsolhatok önnek bármit is, hogy keressék meg és figyeljék pár napig azt az Yppset. – Erre nincs idő – jegyezte meg a férfi idegesen, türelmetlenül. De Kevin nem tágított: – Vannak ügyészségi nyomozók, akik az ön rendelkezésére állnak. A pasas jól játszotta a szerepét, gondolom, nem kevés pénzt kapott érte. – Nézze, ha arra céloz, hogy én lefizettem valakit, tanúskodjon Zamfiri ellen… – Nem erre céloztam, hanem éppen fordítva gondolom a dolgot. Egy pillanatig nézték egymást, két átható szempár, két komoly elme találkozott rajtuk keresztül. Kevin még annyit tett hozzá: – A pasas túl jól játszotta a szerepét, tehát ért hozzá. Talán a város amatőr színészei között kellene keresgélni, és rávenni egy peren kívüli vallomásra, amit ide lehet hozni. Több szót nem válthattak, mert Yos, a törvényszolga hangosan kiáltotta: – Álljanak fel! A tárgyalást Barbara Neuson bírónő vezeti. Még csak alkonyodott, amikor hazafelé menet beugrottak egy boltba. Együtt vásároltak. Persze nem úgy, hogy Barbara válogatott, a testőre pedig cipelte a zacskókat. Együtt vittek ki mindent a kocsihoz. Kevin már rutinból figyelte, nem követik-e őket? Annyi mindent megtapasztalt már az életben, hát ezen sem csodálkozott volna. A

délutáni tárgyaláson Zamfiriék húzták a rövidebbet, mert az ügyészségnek sikerült találnia egy „tanút”, aki azonban nem ember volt, hanem egy kamera. Igaz, sajnos nagyon távol volt a bűntény helyszínétől, de azért kivehető volt néhány alak. Az áldozat és a tettes. Az autó megtorpant – elég rossz szögből volt látható egy jóval nagyobb kép sarkában, talán azért sem került elő eddig, csak amikor már a közeli kamerák képeit hiába átkutatva kerestek távolabbiakat is. A fekete kocsi megállt, valósággal kilökték belőle az áldozatot, aki még fel sem állt, amikor a mögötte kilépő, zakós alak kétszer rálőtt. A pisztolylövések hangját elnyelte a nagyvárosi zaj. Nagyon dühös lehetett, aki lőtt, mert ügyet sem vetett az esetleges kamerákra vagy élő szemtanúkra. Lőtt, aztán visszaült a kocsiba, kidobott valami sötét tárgyat az áldozat mellé, és az elhajtott. Sehol sem látszott a rendszáma. Zamfirinek tényleg nem volt ilyen feltűnően nagy, fekete kocsija. Éppen, mert nem akart feltűnősködni a városban, mindig jóval kisebb autókkal közlekedett – amiket persze sofőr vezetett. A kamera képeinek vizsgálatával, a vád és a védelem összecsapásaival el is ment az a fél délután. Barbara néha maga is érezte, hogy Vatin ügyész oldalán áll. Bár szeretett volna pártatlan maradni. De Hoynar ellenséges viselkedése nemegyszer kis híján kihozta a sodrából. Tárgyalás közben gyakran magán érezte a vádlott sötét, haragos tekintetét. De amint kiléptek a bíróságról, és beültek a férfi kocsijába, valahogy minden megváltozott. A kocsi egész nap a jól őrzött belső, udvari parkolóban állt. Most a boltból egyenesen hazafelé indultak. A kapu előtt előbb Kevin szállt ki, körülnézett, csak utána engedte Barbarát is kiszállni. – Úgy érzem magamat, mintha egy jól védett államfő lennék. – Te egy jól védett bírónő vagy – mosolygott a férfi, de közben is szemmel tartotta a környéket. Visszahajolt egy pillanatra, valami

gombot megnyomott a szerelvényfalon. Látva az asszony kérdő tekintetét, csak annyit mondott: – Ha éjszaka bárki hozzányúl a kocsihoz, vagy alul, felül rátesz bármit, jelzést kapok a mobilomra. Barbara ezt már tényleg nagy túlzásnak tartotta, csak mosolygott. Szépnek ígérkezett az este. Közösen csináltak vacsorát, és az asszony örömmel látta, hogy a férfi szeret a konyhában sürögni. Mindenesetre, ha nem is túl ügyes, de nem is veszne el abban a helyiségben és képes bármikor összedobni magának egy egyszerű ebédet vagy vacsorát. Nagyon jó érzés volt arra gondolni, hogy talán nem csupán ma, hanem később is, sokáig együtt lesznek. Ha igaz, hogy Kevin szakít az igazságüggyel, ha könyvet akar írni, akkor bizony írhatná azokat itt, ebben a városban is. Sőt, talán ebben a lakásban? Az édes álomnak akkor szakadt vége, amikor éppen befejezték a vacsorát. Jóleső érzéssel ültek és ejtőztek még az asztalnál, amikor megszólalt Barbara telefonja. Odament érte a táskájához, kivette, és örömmel szólt vissza Kevinnek: – Alexa az, a lányom. Amilyen lusta hívni, hát most sem jelentkezett már néhány napja. Biztosan elfogyott a zsebpénze – tréfált, és felvette. Kevin éppen arra gondolt, kisétál a szobából, amikor meglátta Barbara arcát. A nő hallgatta a telefont, és fájdalmas kiáltás szakadt ki belőle… A férfi érezte: most megváltozott valami. Nagy csapás érhette Barbarát, mert eltorzult arccal állt a kis étkező közepén, és a képernyőre meredt. Kevin két ugrással ott volt mellette. Amit küldtek, egy MMS, képes üzenet, videó volt. Alexa valahol egy székhez kötözve ült. Látszott, hogy a száját előbb egy ragasztószalaggal betapasztották, most azt levették, de csak félig, a szürke szalag ott lógott az arcán. Kisírt szemek, és nehezen előtörő szavak:

– Mama, segíts, elraboltak..! Látszott, hogy aki tartja a mobiltelefont a lány felé, annak valaki véletlenül meglökte a karját, aztán oldalról egy kéz visszahúzta a szalagot a lány arcára. Aki rázta a fejét, csapzott volt a haja, és olyan rettenetesen nézett ki, hogy Barbara hangosan felzokogott. De az üzenetnek még nem volt vége. A kamera elfordult a lányról, a fal felé, ahol egy férfi árnyéka látszott, aki elváltoztatott hangon mondta: – Bírónő, ha nem menti fel Zamfirit, a saját lányát ítéli halálra. És ha szól a rendőrségnek, akkor is. Az üzenet itt véget ért. Barbarából sikoltva tört elő a zokogás, lerogyott egy székre, két kezébe temette az arcát. Nem is tudta talán, mi történik vele, hol van? Kevin hiába csitította. De közben múltak az értékes percek, hát nem várhatott tovább. Átment a nappaliba, és a rendőrséget hívta. Az ügyeletes jelentkezett, Kevin bemutatkozott, és meglepő kérdést tett fel: – Ki önöknél a legjobb nyomozó? Kis habozás után mondtak neki egy nevet: Hugo Tabber hadnagy. Aztán kapcsolták is. Ami jó jel volt Kevin számára. Az a nyomozó, aki még este is bent van, aligha „éjszakai ügyeletes”, inkább megszállottja a szakmájának. Meglepően fiatal hang szólt a kagylóba: – Tabber. Kevin bemutatkozott. Miközben beszélt, Barbara jött utána, őt kereste, vigasztalásra és talán segítségre várt. A telefonba behallatszott a zokogása. Kevin megőrizte hidegvérét: – …az emberrablók egy videót küldtek. A bírónőt életveszélyesen megfenyegették: ha nem menti fel Zamfirit, megölik a lányát. És persze megtiltották, hogy szóljunk önöknek. Én mégis megtettem. Nem kellett részleteznie, miért. Mindketten profik voltak a maguk szakmájában és ezt az a Tabber hadnagy is érezhette. Közben a hangosan zokogó háttér értette meg a hadnaggyal, hogy nem egy

tréfás ál-hívásról van szó. Különben pedig látásból ismerte a bírónőt, ahogyan sokan ebben a városban. – Találkoznunk kell – mondta Tabber. – Lehet, hogy figyelik a házat, önt pedig ismerik. – Úgy érzem, vannak konkrét gyanúsítottjai is? – Jól érzi, de mivel nem vagyok ismerős ebben a városban, csak tippelni fogok. A bírónőt most magára hagyhatom, mert nem fogják megtámadni a lakását. Mint látja, más módot találtak a támadásra. – Jöjjön be a kapitányságra és beszéljünk – javasolta a hadnagy. Kevin megnyugtatta Barbarát. Az asszony bevett egy nyugtatót, amit máskor szinte soha. Aztán lefeküdt a nappaliban a díványra, magzatpózba húzta össze magát, és csendesen sírdogált. Kevin örült, hogy most elmehet. Lelkére kötötte Barbarának, hogy ne hívjon fel senkit, ő se fogadjon hívásokat, tegyen úgy, mintha nem is lenne itthon. Ez könnyen ment az asszonynak, a végtelen szomorúság és az aggodalom leterítette. Lázadt ugyan a tehetetlensége miatt, de Kevin megnyugtatta: ő mindent elintéz, amit lehet. Mielőtt kiment az utcára, a résnyire nyitott ajtón át leste a környéket. Aztán úgy tett, mint aki csak levegőzik egyet. Még jártak páran azon a csöndes utcán, hát ő is. De csak a háztól ment el ötvenlépésnyire az egyik, majd a másik irányba. Kocsik csak az utca egyik oldalán parkolhattak; azt figyelte, nem ül-e valamelyikben egy vagy két figyelő? De senkit sem látott, hát akkor beült a kocsiba és elhajtott. „Amazok”, az ismeretlenek nem figyelik Barbara lakását. Bíznak benne, hogy a bírónőt megfélemlítették, és nem mer a rendőrséghez fordulni. A kocsiba épített GPS a legrövidebb úton vezette a rendőrkapitánysághoz. A kapuban elég volt bemondania Tabber nevét, és máris felvezette valaki az első emeletre. Ami meglepte Kevint: Tabber nagyon fiatal volt. Talán huszonöt, legfeljebb huszonhat lehetett. De Kevin észrevette, hogy mindenki tisztelettel

fordul hozzá, aki felvezette őt a hadnagy szobájához, az csak annyit mondott a lépcsőn: – Tabber hadnagy a gyilkosságiaknál van. Ezért Kevin, amikor belépett hozzá, erős kézfogás és bemutatkozás után csak annyit mondott: – Tudom, ez a gyilkossági osztály, és bár ebben az esetben még nem történt erőszakos halál, de bármikor megeshet. – Az emberrablások is hozzánk tartoznak… elvileg – így a hadnagy. – Merthogy mióta én itt vagyok, a városban még nem történt ilyesmi. Hugo Tabber nem volt magas, de soványsága ellenére is sportos és erős. Nagyon határozott férfi benyomását keltette. Bizonyára megszokta már, hogy akik először találkoznak vele, a fiatalságán csodálkoznak. Kevin pontosan tudta ezt, ezért inkább úgy tett, mint aki ezt nem látja, vagy ha mégis, hát nem akad fenn rajta. Különben is, ennél most sokkal fontosabb dolgot kellett megoldania. Elővette Barbara telefonját, és lejátszotta az üzenetet. A hadnagy kétszer egymásután megnézte, aztán telefonált valahová az épületen belül: az elektronikai szakértőjüket kereste. Kiderült, már hazament. Tabber intézkedett, hogy nagyon sürgős ügyben azonnal hívják be. Most rögtön! – tette hozzá olyan hangon, amiből mindenki tudhatta: itt most nincs helye tréfálkozásnak, még kevésbé késedelemnek. – Megpróbáljuk kideríteni, honnan küldték az üzenetet. Nincsenek nagy reményeim, mert akik embert rabolnak, azok nyilván felkészültek erre is. De ha más nincs a kezünkben, egyelőre ennyivel kell beérnünk. Mit tudunk az emberrablás áldozatáról? Kevin csak azt mondhatta el, amit Barbarától hallott az elmúlt napokban. – Alexa tizenkilenc éves, a helyi egyetemre jár. Az anyjának nemrégen bemutatta az aktuális fiúját, bizonyos Toros nevű, nála pár évvel idősebb diáktársát, aki környezetvédelmi mérnöknek készül ugyanott. Ezenkívül nem ismeri a barátait.

– A lányra bárhol lecsaphattak, akár ott volt a fiúja, akár nem – mondta a férfi. – Kiküldöm az embereimet még ma éjjel, szaglásszanak szét, kérdezzék ki a besúgóikat. Holnap reggel talán magam megyek az egyetemre, ezzel a külsővel nem tűnök ki a diákok közül – mondta a hadnagy. Ebből értette meg Kevin, hogy a férfi tisztában van fiatalos alkatával. – Csak legyenek nagyon diszkrétek – mondta Kevin. – Ha „amazok” megtudják, hogy nyomoznak Alexa után, felfogják, hogy a bírónő bejelentette a lánya eltűnését. – Ha valaki rákérdez, egyelőre nem tudunk semmilyen emberrablásról vagy egy diáklány eltűnéséről – ígérte a hadnagy, és eészvéttel kérdezte: – Neuson asszony hogy’ viseli? – Nehezen. Engem csak az ő őrizetére rendeltek ki, a lányáról nem is tudtam korábban. Most kiderült, hogy a banditák éppen erre számítottak. Hiszen Alexán keresztül irányíthatják Bar… a bírónőt is. A hadnagy hallgatott egy pillanatot, majd egyenesen megkérdezte: – Azt hiszem, ugyanarra az elkövetői körre gondolunk mindketten. – Természetesen – felelte Kevin habozás nélkül. – Hiszen a „Zamfiri” név el is hangzik a videóban. Nincs kétség, hogy a maffia áll az emberrablás mögött. – Csak az a kérdés, rájuk tudjuk-e bizonyítani? – Van egy még jobb kérdésem – így Kevin. – Az, hogy hol van Alexa? Ha ezt kiderítjük, van esély a kiszabadítására. Mert őszintén szólva ez a tárgyalás teljesen kisiklik, ha a bírónőnek ilyen pszichés nyomás alatt kell azt vezetnie, majd a végén ítéletet hoznia. Az én fölötteseim az Igazságügyiben nem örülnének ennek. Arról nem is szólva, hogy bár később lehet felsőbb szintre vinni a dolgot, és a fellebviteli bíróságon orvoslást kérni, de addigra Zamfiri egyszerűen eltűnik, kivándorol legálisan vagy illegálisan, és soha nem érjük utol. Pedig végre itt van a kezünkben ő, aki elkövette azt az ostobaságot,

hogy életében talán először saját kezűleg gyilkolt, és nem az embereinek adott rá utasítást. És most szabadon kell engednünk? Ahogyan ezt mondta, és az elkeseredettsége láthatóan nagy hatást gyakorolt a hadnagyra. Egy pillanatig sem kételkedett abban, hogy a biztonsági tiszt kinek az oldalán áll. Támadhatott egy ötlete, mert csak ennyit mondott: – Ma éjjel nem megyek haza. Beindítom a gépezetet, persze annyira diszkréten, amennyire csak lehet. Miután elbúcsúztak és Kevin elment, a férfi elővette a mobilját. Akit hívott, a gyorshívó lista első helyén volt. Minden nap beszéltek. Nem vesztegették az idejüket a fölös formaságokra, például soha nem is köszöntek egymásnak. Mint most sem, amikor a hadnagy csak ennyit szólt: – Valami fontos történt. Találkozzunk egy óra múlva a szokott helyen. Kevin ugyanúgy találta Barbarát, ahogyan egy órával korábban otthagyta. Az asszony most is sírt, csak már csöndesebben. Amikor a férfi belépett, feléje fordult, megpróbált felülni. Látszott, őriz még valamit a méltóságából, amely most hatalmas csapást kapott. Szinte széttörte nem csak a testét, de a lelkét is. Nem gondolt most arra, hogy tessen a férfinak, mert Barbara most nem nő volt, csak egy összetört ember és anya. – Szegény… szegény kislányom… – Ne sírj, szívem. Már- keresik őt a rendőrök. Megígérték, hogy nem megy szét a híre. – Talán nem kellett volna szólni nekik… – Barbarát most újra megrázta a hangos sírás. A férfinak lehettek ilyen tapasztalatai is, mert türelmesen kivárt, aztán csak annyit mondott: – Elengedted volna Zamfirit, aki ellen annyi bizonyíték szól?

A kérdés megütötte Barbarát, lassan emelte könnyáztatta arcát a férfira: – Hát mi mást tehetnék? Ha különben megölik a lányomat? „Azt akkor is megtehetik, ha felmented a banditát”, futott át a gondolat a férfi fején. De persze ezt jobbnak látta elhallgatni. Nem volt nyomozó, de elég sok csúnya ügyről szerzett tudomást a berkeken belül, ahol mozgott vagy húsz éve már. Hát csak a fejét ingatta, és igyekezett megvigasztalni az asszonyt: – Nyugodj meg szívem. Ez nagy csapás, tudom. De azt hiszem, találunk majd olyan megoldást, ami… ami rendbe hozza a dolgokat. – Úgy érted, hogy megtalálják és kiszabadítják a lányomat? – Úgy értem. Barbara szeme előtt rémséges képek bontakoztak ki. Egy horrorfilm pergett a szeme előtt: azok a gazemberek mindenre képesek. Mi van, ha megerőszakolják a lányát? Aki az átélt szörnyűségek miatt sérült lélekkel kerül majd elő, akkor is, ha ő enged a zsarolásnak, és amazok szabadon engedik a lányt? De próbálta erővel elvetni magától, kidobni a tudatából ezeket a rettenetes dolgokat. Nem tehetett mást, ismét inkább a sírásba menekült. Pedig már a lelke is kiszáradt szinte, annyit zokogott. Valahol a tudata legmélyén tisztában volt azzal is, hogy Kevin most nagyon csúnyának látja őt. Mert tényleg csúnya. Egy nő, akit a fájdalom most tör meg, aki csak sírni fog egész éjjel, akinek vörösek a szemei, feldagadt az arca, és nem csupán nem tud, de most nem is akar szépnek látszani. Távol van tőle minden, ami nőies, hiszen csak a mérhetetlen fájdalom maradt, semmi más. Semmi más. Nehezen jött el a hajnal. Nem is feküdtek le, Barbara ott maradt a díványon. Kevin takarót borított rá, és ő is félig levetkőzve maradt készenlétben. Ugyan néhányszor elnyomta az álom a két összetolt fotelben, de ez a kényelmetlen hely biztosította, hogy egyetlen

egyszer sem merült el mély, igazi álomba. Figyelt, ösztönösen is, pedig tudhatta, hogy senki sem fog most ellenséges szándékkal közelíteni a bírónőhöz, de még talán ebbe az utcába sem jönnek el. Miért is tennék? Hiszen Barbara Neusont már így is a markukban tartják, és távolról manipulálhatják. „Vagy csak ezt hiszik!”, fenyegetőzött magában a férfi, miközben azért érezte önnön tehetetlenségét. Ez most férfiként is kellemetlenül érintette. Ő, aki eddig védelmezője volt a bírónőnek, most kénytelen itt lapulni vele együtt. „Jó, hogy nem versenyt zokogunk”, gondolta, és nőtt benne a harag. Az egész ügyben csak annyi jó volt, hogy aznap nem volt tárgyalás Zamfiri-ügyben. A nagy tárgyalóteremre szükség volt egy másik ügyben, amely viszont csak egyetlen napig tart majd. Ezért hát a szerdai nap kiesett, Barbarának nem kellett bemennie. Ugyanakkor ez meghosszabbítja szegény Alexa szenvedéseit is – értette meg az asszony. Kétségek között hánykolódott, nem tudta, mit tegyen. Egyáltalán, mit tehet? És mi lenne a legjobb? Hajnal felé a szervezete már nem bírta tovább. Az elgyötört lelket legyőzte a test. Barbara elaludt. Kevin kihasználta az alkalmat: még csak hat óra múlott, de gyorsan és csöndesen felkelt, hideg vízben megmosakodott – gyermekkortól ez volt a szokása – aztán kivárta a fél hetet, és akkor hívta Tabbert. „Azt mondta, bent lesz egész éjszaka”, gondolta most a testőr, ugyanakkor kicsit aggódott is. Lehet, hogy mint Barbara, a nyomozó is most aludt el, próbál kicsit pihenni a kemény éjszaka után? Tabber azonnal felvette. Friss volt a hangja, és tudta, kinek a száma jelent meg a képernyőjén. Ebből Kevin azt szűrte le, hogy a hadnagy is pihent valamennyit. No, és azt, hogy beírta az ő számát a telefonjába. Tehát tisztában van az ügy fontosságával. – Jó reggelt, hadnagy, Fargo vagyok. Tud már valamit? – Az éjszaka nem telt el hiába, Fargo úr. A legjobb emberemet már az este ráállítottam az ügyre. Mások a spicliket kérdezik ki, de eddig

még nem hallottak semmit. A nekik feltett kérdés rendre ugyanaz: nem hallották-e, hogy a maffia valami nagy dobásra készül..? – Úgy sejtem, eddig semmi. – Még semmi – javította ki finoman a hadnagy. – De felkészültünk. Kikerestem mindent, amit tudunk a Zamfiri-családról, különösen a három alvezérről. Akik között olykor voltak és vannak súrlódások. Lehet, nem mindegyiknek érdeke, hogy a családfő, a keresztapa kiszabaduljon? Ez is egy lehetőség. Aztán ott van a Toros-féle nyom. Az éjszaka átnéztük az egyetem nyilvánosan, a neten fellelhető adatsorait. Van már egy igen elgondolkoztató eredmény: Toros keresztnevű vagy vezetéknevü diák nincsen! Nem is volt. A környezetvédelmi mérnököket képző szakon sem. Kevin agya villámgyorsan járt. Az első perctől kezdve rokonszenves volt neki ez a Tabber, most meg – ha nincsenek ilyen tragikus helyzetben – még élvezte volna, hogy ennyire együtt árnak a gondolataik: – Vagyis lehet, ez a fiú nem véletlenül került Alexa közelébe, talán már hetekkel korábban? – Nagyon úgy néz ki a dolog. Az emberrablás igazából nem is volt rablás, mert a fiúja vitte el valahová a lányt, talán egy olyan helyre, ahol már korábban is jártak, és így Alexa nem foghatott gyanút. De mondjuk meg őszintén, ki hitte volna ebben a városban, manapság, hogy elrabolnak egy fiatal lányt? Nem történt ilyesmi, mióta világ a világ. – De egy maffiavezér sem bukott meg olyan csúnyán, mint Zamfiri. – Igaz, ezért „amazok” mindenáron szeretnék visszacsinálni az eseményeket. – Ki kell szabadítaniok a főnököt, hiszen már az is óriási égés, hogy börtönbe került a keresztapa, éppen ő, akinek soha nem szabadna rácsok mögé kerülni!

– Tragikomikus, hogy ezenközben az összes embere szabadon járkel. – Hát persze, hogy az alvezérek kitaláltak valamit. – Vagy éppenséggel ezt maga Zamfiri ötlötte ki, és az ügyvédjén keresztül üzente meg az embereinek. Ekkor egy kis csönd támadt. Bizalmasan beszéltek egymással, és tudták, hogy a másik is az ő oldalukon áll. De amit most ki kellett mondaniok, az kockázatos volt. Am Kevin Fargót nem olyan fából faragták, hogy ilyenkor habozott volna: – Az ügyvéd a kulcs, hadnagy úr. Ő hozza és viszi az üzeneteket a keresztapa és bandája között. – Tudom, és… hm… megtettem a szükséges lépéseket. Kevin nem kérdezett rá, hogyan és milyen lépéseket? Mindketten az igazságszolgáltatásban dolgoztak, tehát tudták, hogy az ügyvédek személye sérthetetlen. Majdnem olyanok, mint a diplomaták. Egy ügyvédet nem lehet megállítani, kocsiját átkutatni, vagy a lakásában házkutatást rendezni, az irodájába pedig be sem tehetik a lábukat a nyomozók, csak a legfelsőbb engedélyekkel felszerelve, de ilyesmire egész Európában jó, ha évente egyszer kerül sor. Kevin ebből a pár szóból tudta, hogy a hadnagy mégis kigondolt valamit, amivel előbbre juthatnak. Ennyi most elég is volt neki. A hadnagy már csak annyit mondott: – Amint kinyitnak az egyetem irodái, azonnal ott lesz néhány civil ruhás nyomozó, és diszkréten elkezd kérdezősködni Toros után. Ismerte-e őt valaki, járt-e bent a hivatalos helyiségekben vagy az előadótermekben? Melyik diákkocsmába járt Alexával vagy egyedül? Kivel látták öt beszélgetni? Lassan talán kapunk róla egy képet. Kevin megköszönte az infókat. A hadnagy a végén csak annyit mondott: fij Próbálja megnyugtatni a bírónőt. És nem ártana elérni még egy nap halasztást a tárgyalásban. – Megteszem. De tudja, itt most már nagyon szorít az idő.

– Tisztában vagyok vele, de Alexa életét nem kell félteni, még nem. Amíg, nem születik ítélet Zamfiri ügyében, addig a bírónő lánya biztosan életben marad. – Tényleg a legjobb embere keresi Alexát? – A legjobb – mondta a hadnagy mély meggyőződéssel. – Aki ráadásul láthatatlan. Senki sem szokta őt látni munka közben, nem is tudják, hogy ott van, mégis mindent észrevesz és jelent nekem. Ekkor Kevin furcsa hangot hallott a nappaliból. Gyorsan elköszönt Tabbertől és sietett. A szoba közepén, a kanapén ült Barbara zilált ruhában, furcsa arccal. Most ébredhetett, és rátört a fájdalom. Az odasiető Kevinre vetette tekintetét, amiben mélységes kétségbeesés ült: – Amikor felébredtem, de még nem nyitottam ki a szememet… azt hittem, csak egy rettenetes álom volt az egész… De az, hogy itt fekszem, ruhástól… szóval tényleg igaz? Alexát elrabolták? Kevin letérdelt a kanapé mellé, szelíd erőszakkal fektette vissza az asszonyt, betakarta kicsit. A mozdulatai nyugtatóak voltak, a hangja és a szavai szintén: – Így van, szívem, ez történt. De légy nyugodt, éppen most beszéltem a hadnaggyal, aki a nyomozást vezeti. Nagyon keresik Alexát, és meg is fogják találni. Barbara halkan mondta: – Nem akartam, hogy valaha is ilyen állapotban láss… – Ez most nem számít, kedvesem. Nekem most is az vagy, aki eddig voltál. Nem hagylak itt a bajban, és nem hagylak el utána sem. Ezek a szavak kimondhatatlanul jólestek Barbarának – de csak egy percig. Aztán a fájdalom ismét rátört, ellenállhatatlan erővel, hogy a pokol legmélyebb bugyrába taszítsa a lelkét.

Nyomon Délelőtt Barbara még aludt valamennyit, de nem sokat. Kipihenten ébredt. Kevin akkor már túl volt egy újabb beszélgetésen a hadnaggyal, és hírekkel szolgált. Megvárta, míg Barbara kijön a fürdőszobából – ezúttal ez elég sokáig tartott. Amikor végre kijött, a férfi látta: kedvese megpróbált nő maradni, mindenek ellenére is. Ugyan nem tett magára sminket, de megfésülködött, és valahogy igyekezett rendbe hozni magát. Bizonyára elszörnyedt, amikor megpillantotta magát a tükörben, és ezt a hatást igyekezett csökkenteni. Kevin tudta, itt kell most lennie, nagyon itt kell lennie. Ezen a napon ő nem csak egyszerű testőr, mert Barbarának valóságos lelki gondozóra van szüksége. Igyekezett vigasztalni az asszonyt, de közben máson járt az esze: mit tehetne még, hogy elodázzák a tárgyalást, akár több nappal is? Aztán rájött, hogy az nem lenne jó. Hiszen azzal csak Alexa szenvedéseit növelik. Még ha lenne valami bizonyosság, hogy ezen idő alatt a rendőrség megtalálja az emberrablókat és áldozatukat? Azt is látta, hogy Barbarának sem tenne jót ez a halasztás. Hiszen így is ki van idegileg, ami nem is csoda. Jó lett volna valakivel beszélni erről. De már délelőtt tizenegy is elmúlott, amikor Barbara végre olyan állapotba került, hogy gondolkozni tudott. A teendőkön töprengett ő is. Kevin csöndesen járt-kelt a lakásban. Tabber hadnagy nem telefonált, ami csak egyet jelenthetett: nincs még semmi eredmény. Barbara nem akart enni, de a férfi hajthatatlan volt. Gyorsan csinált egy omlettet, hozzá forró teát. Odakünn már meleg volt, a hét közepén a város élte a maga életét, a félig nyitott ablakokon behallatszott az az állandó, jellegzetes zúgás, amit csak a városokban lehet hallani, bár az ott lakók már nem érzékelik. Kevin behúzta a függönyöket, mert észrevette, hogy a fény is bántja az asszonyt.

– Sidoresnek tudnia kell erről – jelentette ki Barbara. – Bemenjünk hozzá? Barbara az ablakok felé pillantott és összerázkódott. Kevin megértette: most nem tudna a világ elé lépni. Pedig hát nem bujkálhat itt sokáig. Holnap tárgyalási nap lesz. – Ha halasztani akarunk… – kezdte volna, de Kevin a fejét rázta, határozottan: – Ha a bíróság kéri a halasztást, a maffia tudni fogja, hogy te kérted. Csak feldühíted őket, mert hiszen már így is nehezen tűrik, hogy Zamfiri börtönben van. Nekik minden nap számít. Nem tette hozzá: „hogy megsürgessék a tárgyalást, küldenek valami újabb rettenetes filmet, arról, hogyan bántják Alexát, csak hogy ne habozz tovább, és mielőbb engedd szabadon Zamfirit”, de ezt nem mondta ki. – És ha beszélnék Vatinnal? Mégiscsak más az, ha az ügyészség kér egy vagy két nap haladékot, valami ürüggyel… – Barbara maga is tudta, hogy ez nem csak szabályellenes lenne, de céltalan is. Csak most kezdte felfogni, hogy minden óra késéssel elodázza Alexa szabadon bocsátását. Mert csak azt remélte, elengedik, ha ő enged a követelésüknek. Ugyanakkor elég volt Kevin arcába nézni, hogy tudja: a férfi nem engedne a zsarolásnak. Ha neki kéne döntenie, bizony nem! De nem az ő gyereke van a maffia fogságában, tudta ezt is. Ám mielőtt mindezt kimondta volna, keserűen és kétségbeesetten, a férfi már szólt is: – Tudom, mekkora csapdába kerültél, drágám. Azt is tudom, hogy én nem érezhetem át a tragédiádat, mert nem az én gyerekemet rabolták el. Ez mind igaz, de mert együtt vagyunk, hát megteszek mindent Alexa kiszabadításáért. Barbara hálás volt érte, de bármennyire is szeretett volna hinni neki, csak egy halvány és röpke mosollyal nyugtázta a férfi szavait. Kevin érezte, hogy az asszony ezt csak puszta vigasztalásnak tekinti. A következő félórában azonban sikerült rábeszélnie, hogy ne hívja

Sidores vezető bírót, se Vatin ügyészt, egyáltalán, várjanak arra, mi fog történni. A kapitányságon Tabber hadnagy csak a főnökének számolt be az ügyről. Szüksége volt bizonyos intézkedések megtételére, amire csak a város rendőrparancsnoka, a kapitány jogosíthatta fel őt. Tabber látta a főnöke arcán, hogy megdöbbentette az eset. – Emberrablás még sohasem történt a városban. Mit gondol, nem kéne értesíteni a… – hirtelen nem is tudta, miféle intézményt említsen. Tabber a fejét rázta: – Uram, mi is megoldjuk. Csak arra kérem, biztosítson nekem plusz embereket, ha szükséges lesz. Most még működik a dolog így is. Már folyik a nyomozás. Eddig azt állapítottuk meg, hogy az a Toros nevű egyetemista nem egyetemista, sőt a neve sem Toros, merthogy ilyen nevű személy nemhogy a városban, de az egész országban sincs. Nincs róla fényképünk, és senki sem emlékszik, hogy ilyen nevű fiúval valaha is találkozott volna a tanszéken. – Lehet, hogy nem is létezik? – Neuson bírónő egy fél délutánt töltött vele és a lányával, hármasban. Beszélgetett is vele. – Fantomkép..? – A bírónő most még nincs olyan állapotban, hogy segíthetne a rajzolónak. Nagyon megviselte az eset, állítólag. – Hadnagy, ön nem találkozott vele? – Nem, mert a banditák talán figyelik a bírónő házát. Azzal fenyegetőztek az üzenetben, amit a bírónőnek küldtek, hogy ha értesíti a rendőrséget, végeznek a lányával. Ezért nem tudhatják meg, hogy a rendőrséget mégis értesítették az emberrablásról. Emiatt személyesen nem találkozom a bírónővel. Viszont sietnünk kell, mivel holnap folytatódik a tárgyalás. Sajnos a bírónő hajlik arra, hogy a lánya életéért cserébe odadobja nekik Zamfirit, szembetűnő bizonyítékok ellenére is szabadon bocsássa. Ezzel talán az ő karrierje

is derékba törik, de van egy olyan érzésem, hogy ezt is vállalná, csakhogy kiszabadítsa a lányát. A kapitány töprengve nézett maga elé, nem válaszolt. Tabber hát elköszönt és ment a dolgára. Még a folyosón hívta azt a számot, amit éjszaka és reggel is többször. – Van valami? – hallgatta a választ, aztán csak annyit mondott: – Hát ez nem sok. Az osztályon már összegyűltek a kollégák. Négyen voltak mindössze. Mindenki tudta, hogy emberrablás történt a városban, és Tabber kénytelen volt nekik elárulni az áldozat nevét is. Addigra az egyetemről szereztek egy digitális fotót is Alexáról, ugyanazt, ami a diákigazolványában volt. Az egyetem minden diákjának volt fényképes mágneskártyája, azzal juthattak be sok területre, például a könyvtárba, és a drágább felszerelésű előadótermekbe. Ezt a képet már sokszorosították, de még nem kezdték el osztogatni. Tabber meg is magyarázta, miért: – Egyelőre elég, ha van nálatok egy-egy kép, azt se mutogassátok fölöslegesen. A Zamfiri-maffiával kerültünk szembe, mint már annyiszor. Mindent meg kell tennünk azért, nehogy ismét a szemünkbe röhögjenek. Ebből nem mászhatnak ki. Ha szerencsénk is lesz, akkor ezzel az üggyel szétzúzhatjuk a Zamfiri-családot. De ahhoz sokat kell dolgoznunk, fiúk. Addig nem megyünk haza, míg meg nem találjuk Alexa Neusont. Kiosztotta a feladatokat, aztán ismét telefont ragadott: – Na, mit csinál az a bozontos alak? – „Bozontos”, ez lesz a fedőneve – örült a vonal másik végén egy férfihang. – Hát kérlek szépen, akkor sorolom. Hét óra előtt „Bozontos” felkelt, előbb behajtott az itteni irodájába, ahol alig húsz percet töltött, aztán kijött és folytatta útját. Nem tudta, hogy akkor már a kocsija egyik sárhányója alatt egy mágnessel tapadó, ötletes kis

jeladó rejtezett, amely a laptopomon most is pirossal villogva jelzi, hol van a szóban forgó gépkocsi és tulajdonosa… – És hol van? – A Zamfiri-ház előtt. – Nem látnak téged? – Elég sok kocsi parkol itt. Már majdnem egy órája ment be a célszemély, azóta semmi mozgás. Viszont innen látom az udvar egy részét. A fegyveres őrök eléggé rejtőzködnek, ritkán mutatkoznak. – Persze most, hogy vaj van a fejükön, meghúzzák magukat. Semmi gyanús? – Semmi. – Ha kijön, kövesd a „Bozontost”. – Úgy lesz! Délután Sidores hívta Barbarát. – Jó napot, kollegina! Minden rendben van? Barbarának teljes önuralmára és minden színészi képességére szüksége volt, hogy gondtalan hangon válaszolhasson: – Minden rendben, uram. Ha arra kíváncsi, holnap délelőtt rendben elkezdődik-e a tárgyalás, akkor a válaszom: igen. Ez megnyugtatta Sidorest. Valójában csak ezért hívta Barbarát, de azért a végén még elmondta: a tartományi sajtó kezd érdeklődni a Zamfiri-ügy iránt, sőt, egy tévéstáb még a fővárosból is jelezte, hogy forgatni szeretne a bíróság épületében, és ha lehet, interjút kérnének Zamfiritól is. – Amit nem engedélyeztem, sőt, a bíróság épületében sem forgathatnak. De azt kénytelen voltam megengedni nekik, hogy a tárgyalás első perceiben, ahogyan szokás, készítsenek kép- és hangfelvételeket. – Ez természetes, uram – Barbara alig várta a beszélgetés végét. És amikor Sidores végre elköszönt, az asszony kihasználta az

alkalmat, hogy Kevin a fürdőszobában volt. Gyorsan elment a lakás legtávolabbi sarkába, és felhívta… Wudant. Aki azonnal jelentkezett: – Jó napot, asszonyom. Örülök, hogy ön hívott. Ez azt jelenti, hogy szüksége van rám? – Igen. De nem mondhatom meg, hogy miről van szó, igen az… szóval nagyon fontos ügy. Legyen elég annyi, hogy életbevágó. Valakinek az életéről van szó, higgyen nekem. – Hiszek önnek, asszonyom – Wudan talán nem volt egyedül, ezért mondott „bírónő” helyett „asszonyomot”. – Mit tehetek? – Egy huszonhárom év körüli fiatal férfit keresek. A külseje… – leírta Torost, ahogyan még az emlékezetében élt, hangsúlyozva fekete szemét, és talán nem csak a naptól barnább bőrét. Megemlítette azt is, hogy idegeneknek „Toros” néven mutatkozik be. Közben a gondolatai elszabadultak. Mi az, hogy „idegeneknek”? Alexa már nem volt neki idegen. Lehet, hogy az a fickó le is feküdt a lányával? Most nem, nem akart erre gondolni, nem akarta összezavarni nagy nehezen összeszedett gondolatait. Wudan tapintatos volt, nem kérdezett semmi többet. Bár Barbara nem ígért neki semmit cserébe, tudhatta, hogy ezért egyszer majd ő is kérhet egy szívességet, talán ennél nagyobbat, fontosabbat is. A beszélgetés máris véget ért, és a fürdőszobából kilépő Kevin csak annyit látott, hogy Barbara az udvarra néző ablaknál áll, és az eget nézi. A bárányfelhők szemet fájdítóan fehérek voltak, élesen elváltak az ég kékjétől. A férfi odament, megfogta a nő két vállát, és hozzásimult a hátához. Így nézték az eget ketten, némán. Aztán Barbara hirtelen megfordult, a férfi melléhez bújt: – Jaj, Kevin, nagyon félek. Féltem Alexát, féltem magamat, és féltem kettőnket is. A férfi tudta, mire gondol. Igyekezett nyugodtan válaszolni: – Megígértem neked, hogy előkerítem Alexát. Míg tőled függ a keresztapa sorsa, addig nem mernek hozzányúlni. Versenyt futunk az

idővel, de ne félj, megoldom. Minket meg ne félts, hiszen szeretjük egymást. Nem volt ebben semmi pátosz, a lehető legegyszerűbben jöttek ki ezek a szavak a férfi száján. Éppen azért, mert ő is nagyon természetesnek, magától értetődőnek tartotta őket. Barbara még egyszer megölelte őt, aztán kicsit eltávolodott tőle, de még fogták egymás kezét. Az asszony a férfi szemébe nézett. Abban a szürke tengerben megbízhatóságot és erős akaratot látott. Az az előre szegezett áll, a biztató nézés mind-mind csak erősítették bizalmát. A hitét. – Képzeld, közben történt valami. – Mondd már! – Két bandita beült egy kocsiba, és elhajtott. – Ez az a nagy szenzáció? – Nyugi, még van folytatása is. Ugyanaz a kocsi huszonkét perccel később ismét megtorpant a bejárat előtt. – Visszajöttek a banditák. – Naná, csakhogy nem ugyanazok. – Mit nem mondasz! – a hadnagy hirtelen a homlokára csapott, most értette meg a dolgot. A lelkesedése nagy volt, ám a hangerejét csökkentette. Nehogy a kollégái is meghallják, hogy egy kívülállóval beszél az ügyről. – Vagyis az első kettő elment valahová, hogy felváltsa a másik kettőt! – Zseniális észrevétel – gúnyolódott a másik, és máris mindketten tudták, hogy nyomon vannak. – És a „bozontossal” mi van? – Nemrégen jött ki, hagytam elmenni, mert hiszen úgyis tudom mindig, merre jár. De már tovább nem várhatok a közelben, feltűnnék esetleg az egyik őrnek, hát elhúzok. De később majd visszajövök. Mindenesetre ne feledd: ha tényleg őrségváltás történt, akkor a Zamfiri-háztól kilenc-tíz percre lehet az a hely, amit éjjel-nappal ketten őriznek.

– Felállítok egy egész megfigyelőláncot, és így végigkísérhetjük őket, akármerre is mennek. Még ma délután. – Engem hagyj ki abból a buliból. Nem szeretek ott flangálni, ahol esetleg lőnek is. – Ki vagy hagyva, egyelőre. De ha élesedik a helyzet, megint szükség lehet rád. – Akkor majd hívj. Egyelőre követem a „Bozontost”, olykor jelentem, merre jár. Esteledett. Kevinnek sikerült végre rávennie az asszonyt, hogy egyen is valamit. A nő elhagyta magát, egészen eddig. De most talán a férfi szerelemre utaló szavai nyomán, kezdett visszatérni az életkedve. Ugyan a szomorúság benne maradt, de már tudott egy kicsit figyelni arra is, mi történik körülötte. Kevin sürgölődése szemlátomást jólesett neki. Talán meg is hatotta egy kicsit. Amikor a férfi nem látta, hálás pillantásokat vetett rá. De amikor Kevin megfordult, Barbara arcán ismét megjelent a feszültség. Csak nézett maga elé, és arra gondolt: szegény Alexa vajon mit csinálhat most? Egy székhez kötözve tartják, mint azon a videón, vagy nem? Adnak-e neki enni, tisztálkodhat-e? Biztosan ő is kétségbe van esve, szegény, sokat sírhat, és nem tudja, mit hoz a jövő. Él-e még két vagy három nap múlva is? Kevin elég pontosan látta az asszony arcán, mire gondolhat. De most nem vigasztalta, az étel fölött mesélt neki a munkájáról, meg régebbi kalandos utazásairól. Tudta, hogy ennek alig a fele jut el az asszony tudatába, ennyit hall és dolgoz fel belőle, de most éppen erre volt szükség. A fájdalmas csapást enyhíteni kell, egy kicsit szétmasszírozni az agyat, hogy ne csak a fájdalom maradjon ott. Közben gyakran nézett Barbara szemébe, hogy milyen a hatás. Látta, hogy az akciója elég sikeres, persze Alexa képét semmilyen kalandos történettel nem tudta onnan elűzni.

– Ideje lefeküdni – mondta este kilenckor, és kivitte az edényeket a konyhába, betette a mosogatóba. Barbara nehezen állt fel az asztaltól, most is egy fürdőköpeny volt rajta. Kevin biztatóan belekarolt: – Menj, zuhanyozz le, frissítsd fel magad, és feküdj az ágyba. Én is jövök hamarosan – és látva a nő arcát, gyorsan hozzátette: – Tudom, mi ketten ma éjjel az ágyban… szóval, semmi sem lehet. Tisztelem a fájdalmadat és tudom, mi történik benned most, Barbara. Feküdj le nyugodtan, most az a legfontosabb, hogy pihenj. Holnap nehéz nap vár rád, de túléljük azt is. Kevin öt-húszkor ébredt. Az első gondolata az volt: történt-e valami az éjjel? Barbara ott feküdt mellette, egyenletesen lélegzett. A férfi felült, belehallgatott a lakás csöndjébe. A nyári langyos éjszaka otthagyta nyomait; a falak között is meleg volt. Már rég megvirradt, sőt a nap is felkelt, bár az aranyfény még csak a kéményeken és a magasabb tetőormokon csörgött alá. A férfi felkelt, megvizsgálta az ajtókat, majd kinyitott két ablakot. Mélyre szívta a beáramló, friss levegőt. Amikor kijött a fürdőszobából, észrevette, hogy még világít Barbara mobiljának képernyője. Egy perccel előbb kaphatott egy üzenetet? Nem zenélt a készülék, mert azt meghallotta volna Barbara, de még ő is a fürdőben. A férfi csöndesen odament, elvette a telefont, átment a nappaliba és megnézte az üzenetet. Egy bizonyos Wudan küldte és ennyi volt a szövege: Toros valószínűleg Francis Obuvian fia. Szóval Barbara is nyomoztat a rejtélyes „Toros”után? És ki lehet az a Wudan? Kevin szinte senkit sem ismert a városban, hát most nem léphetett. De jobban belegondolt és tudta, ez nem lehet akadály, hiszen van neki egy „saját nyomozója” is. Hát felhívta a hadnagyot.

Öt óra harmincnyolcat mutattak az órák, amikor Tabber felvette a telefont. A hangja elárulta, hogy éppen pihent. Ezért Kevin így kezdte: – Bocsánat az ébresztésért, jó reggelt, de ebben a percben jött egy értesítés, hogy ki is az a Toros. Erre Tabber szeméből kirepült az álom: – Jó reggelt, mondja máris! – Valószínűleg Francis Obuvian fia. – Mennyire hiteles a forrás? – Nem tudom, erre csak Barb… a bírónő tudna válaszolni, de most alszik, és nem akarom felébreszteni. – Rendben van, utánanézek. Francis Obuvian kiment a bolt elé, hogy behozza a ládákat. Tegnap este a bolt elé feszített ponyvát is a helyén hagyta, szén az esti tévéhíradóban csöndes, szép időt jósoltak éjszakára, és ma egész napra. A férfi az órájára nézett. Hat óra múlott pár |perccel, a ládák persze ott voltak, ahol este hagyta. Némelyikben volt még tegnapi maradék zöldség, hát azzal a kukához ballagott, és kimarkolta azt a pár rothadó sárgarépát, meg néhány kelkáposzta-levelet az aljáról. Már mind a négy ládát kitisztította, éppen halkan visszaeresztette a kuka fedelét, ne csapódjon, mert sokan alszanak még a környéken, persze nyitott ablaknál. Szegények laknak erre, akiknek talán az egyetlen jó dolog az életükben az álom. Ha belemerülnek esténként, egész éjszaka azok lehetnek, akik szeretnének lenni… Maga Obuvian is így volt ezzel. Az örmény nagyszülők, amikor vagy száz éve a népirtás elől átmenekültek Európába, aztán az apja, meg végül ő is immár majdnem ötven éve csak álmodoztak a jólétről. A város egyik legszegényebb negyedében lakik, zöldséges üzlete van, az árait kénytelen alacsonyan tartani, mert a környéken lakók is éppen olyan szegény emberek, mint ő. No, és az sem könnyíti meg az

életüket, hogy miként az őseinek, neki is bőséges gyermekáldást hozott a sors. Akinek három fia és két lánya van, az nem ugrálhat. Feltalálhatnak itt akármilyen számítógépet meg mobiltelefont, meg műholdas micsodát – ahol heten kérnek enni naponta háromszor, ott mindig mindenből szűkösen jut. Már felemelte az utolsó ládát is, amikor meghallotta a lépteket. Csodálkozott, hogy kora reggel valaki ennyire siet, sőt, az illető nincs is egyedül! Milyen autóval jöttek? Nem hallotta a motorzajt. Talán távolabb álltak meg? Egy kéz nehezedett a vállára. Próbált megfordulni, de az idegen még nem hagyta. Francis letette a ládát, amely hirtelen igen nehéz lett. Csak annyit látott, hogy két férfi áll mellette, mindketten öltönyt viselnek és egészen jó cipőt. Olyant, amilyent ő ég egyszer sem tudott venni a fiainak. Az egyik férfi egy igazolványt tartott eléje. És bár Francis még sohasem látott ilyent, azonnal megismerte. A tévében a krimikben is mindig ilyen tárcákat mutatnak fel, az egyik oldalon rendőrségi címer, a másikon a nyomozó fényképe és a felirat: RENDŐRSÉG… – Francis Obuvian? – kérdezte az egyik halkan, és lassan maga felé fordította a zöldségest. Mindössze huszonéves lehetett. Francis csodálkozott is, hogy már ilyen tejfelesszájú legények is rendőrök lehetnek, ráadásul nyomozók? Valamit sejtett, éppen a krimikből, hogy a nyomozók mindig tisztek. Hát ez bizony az lehet, nagyon magabiztosan viselkedik. A másik idősebb volt, de nem sokkal. Francis tudta, ha kitépi magát a fogásból, és futásnak ered, ezek a negyedik lépésnél utolérik, rávetik magukat, és bilincsbe verik… Mint a filmeken. – Jöjjön velünk – mondta a nyomozó, ismét halkan. Nem akarnak felébreszteni senkit, talán jobb is így, futott át Francis fején a gondolat, hiszen ha a szomszédok, a vevők meglátják, hogy rendőrök viszik el őt a boltja elől, beindul a gyilkos pletykagépezet. Mindennel meggyanúsítják majd, de főleg azzal, hogy lopja az árut, amit nekik

pénzért ad el, és akkor Francis Obuviannak vége lesz ebben a városban. Ha elköltözik egy másik negyedbe, az sem segít rajta. Csak húsz lépést mentek, a sarokig, ott állt egy autó. A férfit hátra ültették, Tabber beült előre, félig hátrafordult és megnyugtatta a zöldségest: – Nem magával van bajunk, Obuvian úr. – Nem-e..? – láthatóan nagy kő esett le a szívéről, megkönnyebbült. De azért benne fészkelt már a nyugtalanság, és nem is ok nélkül. – Akkor hát kivel van bajuk? Tabber nyomozó előhúzott egy fényképet: – Ez a maga fia? Obuvian örményül eresztett meg egy káromkodást, ahogyan az apja vagy a nagyapja, talán minden őse tette volna a helyében, és tette is. – Igen, ő a legidősebb fiam, Gabriel Obuvian. A kocsi mellett álló másik nyomozó ekkor már telefonált valakinek: – Odaértetek már..? – Egy pillanat, és folytatjuk – Tabber elővette a telefonját Fargót hívta. Aki persze rögtön felkapta a telefont. – Tabber vagyok. Perceken belül jelentkezik önnél az egyik emberem, egy fényképpel. – Értem, felébresztem a bírónőt – jött a katonás, fegyelmezett válasz. Jó, hogy ennek a Fargónak nem kell semmit magyarázni, maga is jól tudja, mi a procedúra – gondolta a hadnagy. Aztán rámosolygott a zöldségesre: – Várunk pár percet. Obuvian sejtette, hogy valahol most fog eldőlni a fia sorsa. Tabber meg is erősítette ebben: – Ha nemleges lesz a válasz, maga szépen visszamegy és beviszi a negyedik ládát is. Ha viszont rossz hírt kapunk, akkor mi megyünk be a fiáért.

– Ha ugyan itthon van – dörmögte a férfi. – Mostanában sokszor kimaradozik éjszakára. Ha pénzhez jut, mulatni jár. – Most nincs itthon? – Aligha. Nem hallottam hazajönni. Tabber még kivárt. Végre megcsendült a telefonja: – Igen, Fargo? – A bírónő felismerte a fiút. Kétséget kizáróan közölte, hogy… De adom őt magát, hallgassa meg. Tabber látásból ismerte a bírónőt. Barbara hangja fáradt volt és érdes, de érződött, hogy most már élteti egyfajta remény: – Ő az, aki a képen volt. Toros, ezt mondta magáról. – A Toros egy hegység Dél-Törökországban… – mormolta Tabber. Földrajzból mindig jó volt. – Álnévnek nem is rossz. Köszönöm, bírónő, a többi a mi dolgunk. – De kérem, értesítsenek a fejleményekről. – Természetesen. Vagy önt hívom majd, vagy Fargo urat. Akitől úgy tudom, élvezi az ön bizalmát, igaz? Közölhetek vele fontos információkat az ügyről? – Igen, hadnagy, közölhet. Fargo úr sokat tett és tesz most is azért, hogy kiszabadítsuk a lányomat. – Mi is megtesszük, ami tőlünk telik, asszonyom – Tabber befejezte a beszélgetést, eltette a telefont és súlyos pillantást vetett a zöldségesre. – Obuvian úr, rosszul áll a fia szénája. Most bemegyek önnel a házba. Ha itthon van, beviszem kihallgatásra. Ha nincs, két emberem itt marad és megvárja, míg hazaér. Ha önök figyelmeztetik és elmenekül, körözést adunk ki ellene, amiről mindenki tudomást szerez, nemcsak a városban, de az országban, sőt, lehet, hogy egész Európában. Benne lesz minden újságban és tévéhíradóban… Ugye, nem akarja ezt? Akkor hát segítsen diszkréten megoldani a dolgot. Hajlok rá, hogy ne verjük nagydobra a fia ügyét, amíg nem tudunk mindent. De ha most Gabriel eltűnik, ha szökésben lesz, én a fél

világot értesítem erről, és akkor az „Obuvian” névnek a következő ötven évben igen rossz csengése lesz a városban, kedves uram. Tíz perccel később Tabber kijött a lakásból és telefonba beszélt: – Küldjetek civil ruhás zsarukat, a kapitánnyal már megbeszéltem, hogy a többi osztályról adnak, ha kell… Hát most kell. Legyen náluk a srác fotója, várakozzanak lesben, ne feltűnően. Ha megjelenik a fiú, hozzák be. Barbara furcsán érezte magát. Ott állt a gardrób közepén. Olyan érzése volt, mint amikor a halálraítélt az utolsó reggelen azon töpreng, mit is vegyen fel a jeles alkalomra? A helyzete egyszerre volt tragikus, de valahol | egy kicsit komikus is. Hát nem mindegy, mi van rajta, ha közben Alexa életéért kell küzdenie? Már a harmadik ruhát vette fel, és dobta le. Ideges volt, haragos. Önmagára is haragudott, a világra, meg a Zamfiri-családra. Talán csak Kevinre nem – őt most becsülni kezdte. Bár voltak apró kétségei – vajon nem csak azért van vele a férfi, mert erre kötelezi őt a munkája? Mert ide rendelte őt a Minisztérium? De rögtön belátta, hogy igazságtalan a férfival. Amikor végre kiválasztotta a ruhát – az egyik legszerényebb volt, végül is mindegy, hiszen a tárgyalóteremben a talár eltakar mindent amit alatta visel – meglátta a férfi tekintetét. A gardrób előtt sétált fel-alá, arra várt, hogy az asszony kijöjjön. És amikor kijött, még ebben a helyzetben is felfénylett a férfi arcán az öröm. Tetszett neki Barbara, és ezt nem is titkolta. Talán nem is tudta volna titkolni, legalábbis Barbara előtt semmiképpen. Az asszony megeresztett feléje egy halvány mosolyt: – Jó leszek így? – Jó vagy így – vágta rá Kevin, és ezzel is szerzett egy kis örömet az asszonynak. Addigra a férfi is felvette a zakóját, menetkészen állt. Bezárták a lakást, lementek az utcára. Mielőtt beültek az autóba, Kevin körbejárta a járművet, megnézte a mobilján, nem érkezett-e

valamilyen jelzés a kocsijától – csak utána tárta ki az ajtót Barbara előtt. Az asszony látta a mozdulatait, és megértette: innentől kezdve ismét a világ szeme előtt lesznek, és senki sem sejtheti, hogy valami több is összeköti őket, mint a szolgálati viszony. A helyzet, amelyben a férfi a nő testőre, sofőrje, mindenese – és ha kell, akár az élete árán is védelmeznie kell őt. A bíróságon Sidores volt az első, aki benézett Barbara szobájába: – Jó, hogy látom, kollegina! Sikerül ma ítéletet hozni? – Azt még nem tudom. Talán délután. Remegett a hangja, amikor kimondta e szavakat, de Sidores fejben már a saját ügyével foglalkozott, elment. Egy perccel később jött Iriana, a nagy szőke nő. Az ajtó mellett szétvetett lábakkal álló Kevinre nézett. „Olyan, mint egy gladiátor”, jutott eszébe, de persze nem szólt a férfihoz. – Szia, drágám, jól vagy? Nyúzottnak látszol. – Hát, mert meg is nyúztak… – Barbara nem akart beszélni Alexa elrablásáról, hát itt abbahagyta. Így persze elég kétértelműre sikeredett a mondat. Iriana még csevegett volna egy ideig, de érezte Barbara feszültségét, hát gyorsan elment. Kevin az órájára nézett: – Mennünk kell. Ha közben megtudok valamit, üzenetet küldök a telefonodra. Ennyi elég volt, hogy Barbarát fölrázza, és némi optimizmussal töltse el. Az asszony feláll, magára öltötte a talárt. Kevin eddig sem akarta befolyásolni a döntéseit, talán most sem tette volna, ha nem látja azt a mozdulatot, amivel a bírónő szinte belekapaszkodik a talárba. Mint egy mentőövbe, mint egy utolsó menedékbe. Mint szakmája jelképébe? Kevin, mielőtt kitárta előtte az ajtót, csak annyit mondott: – Ne feledd: a világ számára előbb vagy bíró, mint anya.

„Bár ne mondta volna, bár ne mondta volna!” – vibrált Barbara fejében ez a mondat, miközben ment a hátsó folyosón. Yos, a biztonságiak vezetője a félig nyitott ajtóban állt, rá várt. Odáig hallatszott a terem zsivajgása, a hangos beszéd, sőt, még kiáltások is. Yos megpillantva Barbarát, kilépett, félig behúzta maga mögött az ajtót, és elkiáltotta magát: – Álljanak fel! Barbara Ncuson bíró vezeti a tárgyalást! A legrosszabb az a perc volt, míg odaért a pulpitushoz. A lába elé kellett néznie, kezében vitte az aktacsomókat. Nem látta, hogy Kevin csak az ajtóig jött mögötte, amit aztán Yos becsukott, és mire az őr visszament a székéhez, a mellette lévő széket már elfoglalta a biztonsági tiszt, azaz Kevin. Barbara tudta, hogy most néhányan kíváncsian nézik az arcát. Elsősorban Hoynar, az ügyvéd. – Vezessék be a vádlottat – adta ki az utasítást Barbara, és attól a perctől kezdve Zamfiri, az eddig néma férfi tekintete is rátapadt. Csak az arcát láthatták, hát abból próbáltak kiolvasni valamit… Hogy mit, az egy pillanatig sem volt kétséges. Hiszen éppen ezek rabolták el Alexát! Csak egy másodpercig csodálkozott maga is ezen a helyzeten. Filmekben szoktak ilyeneket mutatni, amik a valóságban aligha történhetnek meg… De lám, megtörténnek. Legalább egyszer, egyetlen bíróságon, egyetlen bírónővel, itt és most. És éppen ő az a bírónő, aki a tárgyalóteremben szemtől szembe ül egyetlen gyermeke elrablóival, és nem tehet ellenük semmit! Csak ökölbe szorított kezét rejtheti a pulpitus mögé, amikor újra és újra elragadja a szenvedély. Amikor a legszívesebben lerohanna a pulpitusról, megmarkolná Zamfiri mellén a narancsszínű rabruhát, felrántaná, és az arcába üvöltene: „Hol a lányom, te állat? Mit csináltatok vele..?” Magán érezte Kevin figyelmeztető, talán fegyelmező tekintetét. A férfi vigyáz rá, és ez nagyon kellemesen hűtötte az indulatait. De valahol belül tovább forrongott. Ugyanakkor a terem, az ismerős légkör, és minden egyéb arra késztette, hogy engedelmeskedjen a

sokéves rutinnak. Itt van biztonságban, még ha Alexát el is vették tőle, ki tudja, hány napra? De Alexa nem halhat meg, nem érheti baj, mert annyian segítenek őt kiszabadítani. Ezért bátran ellenfelei szemébe nézett. Talán fel is tűnt valakinek, hogy Neuson bírónő pár másodperccel a szokottnál hosszabb ideig nézi Hoynar ügyvéd és Zamfiri vádlott arcát, mielőtt maga előtt kinyitja az aktákat. Tabber hadnagyot a belső telefonon keresték: – Hadnagy úr, behozták azt a fickót. – Milyen fickót? – Az Obuvian zöldséges fiát, Gabrielt. Tabbert feldobta a hír. Máris sietett a kihallgatószobába. Az ajtó előtt az egyik civilruhás rendőr várta, aki ott volt a zöldségesnél félórával korábban: – Semmit sem sejtett, a család nem figyelmeztette. Hazajött gondtalanul, biztosan valami nőnél töltötte az éjszakát, látszik rajta. A hadnagy nem kérdezett vissza, vajon miből látni, hogy egy férfi egy nőnél volt, ez most már részletkérdésnek tűnt, vagy annak sem. Kényelmesen ment be a kihallgatóba. Az a férfi nem láthatja rajta, hogy siet, mert minden percért kár, amit az áldozat az emberrablók karmaiban tölt. Gabriel Obuvian nem titkolta, mennyire meglepte őt a rendőrség látogatása. No és főleg az, hogy e látogatás eredményeképpen simán berakták őt egy autóba és elhozták. Még látta apja bánatos és anyja rémült tekintetét. Az öccsei nem voltak otthon, a húgai meg tizenéves kiskamaszok, azt sem tudták, mi történik valójában. „Két bácsi elkíséri Gabrielt valahová”, talán ennyit mondtak nekik. Ahová kísérték a „bácsik”, az itt volt. A fiatalember is látott éppen elég krimifilmet, tudta hát, hogy kihallgatószobában van, a falon lévő tükör csak innen nézve az, a másik oldalról bizony többen

is nézhetik őt, és persze hallják minden szavát is. Rossz előérzettel nézte a betérő férfit, aki alig pár évvel lehetett nála idősebb. – Hugo Tabber hadnagy vagyok, a gyilkossági csoport vezetője. – Gyilkossági..? – döbbent meg Gabriel. Barna arcából sütött fekete szeme, göndör, sötét haja lekúszott egészen a vállára. Nem látszott sportosnak, és nem is akart annak látszani. Vékony volt, érdekes arca bizonyára tetszett a lányoknak, de Tabber úgy vélte, azért egészében véve, ha csinos is, mint férfi, valahogy nem tűnt nagyon vonzónak. De persze ő férfi volt, nem női szemmel látta a világot. – Én nem követtem el semmit! – máris idegesen kiabált – Kérem, miért vagyok én itt? Pláne a gyilkosságiaknál? – A gyilkossági csoport foglalkozik az emberrablásokkal is, kedves Toros. A név hallatán Gabriel feje lehorgadt. De ha a hadnagy azt hitte, máris megtört és beszélni fog, hát tévedett. Mert a fiatalember csak ült némán. De ez nem riasztotta el Tabbert. Tudta jól, hogy eleinte senki sem akar bevallani semmit, mégoly ártatlanak tetsző dolgot sem. Egyszerűen arra vannak berendezkedve, hogy ha a hatóság felelősségre vonná őket, akkor bezárkóznak és tagadnak, mi több, eleinte még maguk is azt hiszik, ártatlanok. De ez az időszak elmúlik. Van, akinél percek, van, akinél órák, sőt, megesik, hogy csak napok alatt. Egy idő után rájönnek és felfogják, hogy nem érdemes tagadni, mert nem véletlenül kerültek ebbe az épületbe, és nem véletlenül tartanak itt bilincseket, vannak odalent fogdák, cellák, zárkák, és ez az egész apparátus, a fegyveres és fegyvertelen férfiak egész csapata is mind azért van, hogy többek között őrá is sikeresen rábizonyítsa mit követett el. De Gabriel Obuvian még azt elején járt. Soha nem volt dolga a rendőrséggel. Persze egy perccel később már rájött: hibát követett el, amikor nem csodálkozott és nem tiltakozott erőteljesen az ellen, hogy „Torosnak” szólították. Az a kis csönd, a fejének lehajtása

bizony felért egy beismeréssel. De ettől még nem veszítette el az önbizalmát. A nyomozóra nézett: – Torosnak akkor nevezem magamat, ha valamelyik nőnek nem akarom kiadni az igazi nevemet. – És miért nem? – Tudja, „Obuvian”, az olyan örményes. – Hát persze, mert örmények voltak az ősei. – Lehet, az apámnak ez még megfelelt, de nekem olyan, mint egy csúfnév. A gimiben is kinevettek érte. Ma az a menő, ha valakinek amerikai neve van, vagy legalább úgy hangzik: Leroy, Watson, McMarthy és hasonlók. – A nevét nem maga választja az ember – filozofált Tabber szelíden, nyugodtan. Aztán felnyitotta a dossziét, kipattintotta a golyóstoll hegyét, mint aki írni készül, feljegyzi mindazt, amit majd most hallani fog, és közömbös hangon kérdezte: – Miért vett részt az emberrablásban? Amikor elhangzott a kérdés, már Gabriel arcát figyelte. Ahogyan két kamera is a szobában, ahol hangfelvevő is működött. Gabriel erről talán nem tudott. Most a nyomozóra meredt, és egyszerre volt benne görcsös tiltakozás, meg felháborodás is, a hangja magasra tört: – Miféle emberrablásról beszél? Tabber ugyanolyan szelíden és halkan mondta tovább: – Terítsük ki a kártyáinkat, Gabriel. Maga pár hete felbukkant egy lány mellett, akinek Torosként mutatkozott be. Egy déltörökországi hegyvidék neve alá rejtette igazi személyazonosságát. Azt is hazudta a lánynak, és az anyjának, hogy a környezetvédelmi szakra jár, mérnök lesz magából. Gabriel feszülten figyelt minden szóra, aztán ideges mosolyt akart az arcára varázsolni, de ez nem igazán ment. Próbálta átugrani a kérdést, jelentéktelenné tenni: – Ugyan már! Az egyetemista csajoknak mindig ilyesmit mondok. Nem ellenőrzik, nem járnak utána, mert nem is gyanakodnak.

– Aztán egyesek jól megjárják, mint például Alexa Neuson. – Mi az, hogy megjárják? Szakítottunk, no. De ettől még nem lett semmi baja. Talán két hónapig tart nálam egy nő. Nem vagyok angyal, és ők sem azok, hamar ráununk a másikra. – Most is ez történt? – Ez hát. – Mesélje el az utolsó találkozásukat. – Szombat délután elmentünk az Irgen-tóhoz. Tudja, a félszigeten van egy motel, elég olcsó, de nem rossz. Tudja, ha az ember együtt akar lenni egy lánnyal, akkor nem mindegy, hogy hol. Alexának van egy kis lakása, de vékonykák a falak, a szomszédoknak meg nagyon jó a hallásuk… Egyszer már szóltak is, hogy ne hangoskodjunk éjszaka. – Ezért mentek hétvégén a motelbe… – Ezért is. Meg persze hogy ússzunk a tóban, este táncoljunk a strandon, ilyesmi. – Folytassa. – Hát nem volt folytatás! Vasárnap délben elfogyott a pénzem, ahelyett, hogy egy jobb helyre vittem volna őt ebédelni, amit el is várt tőlem, csak egy halvendéglőbe vittem, ami önkiszolgáló volt, egy tálcával álltunk sorba, és Alexa ettől kiborult. Azt mondta, ő nem fog így ebédelni vasárnap, de még hétköznap sem, és ha nem vagyok képes őt egy ilyen hétvégén valami jobb helyre vinni, akkor nem is akar látni többé. Otthagyott és elment, én meg nem mentem utána. Éhes voltam, kivártam a soromat, és ettem a halat. Alexát azóta nem láttam. Tabber ekkor felállt. Az egész szöveg nagyon betanultnak, sőt gyakorlottnak tűnt számára, és fiatal kora ellenére volt már annyi gyakorlata, hogy tudja: itt valami nincs rendben. És nem mond igazat. Hát nem is kertelt, amikor összeszedte jegyzeteit. – Én most kimegyek, és tízperc múlva visszajövök. Akkor majd hallani akarom az igazi változatot!

Odakünn a kollégái fogadták. Az üvegablak előtt álltak, végighallgatták a „sztorit”, és most hangosan kommentálták is: – Hazudik a fickó. – Nagyon jól betanulta a történetet. – Vagyis valakik felkészítették rá, hogy mit mondjon, ha a rendőrség a nyomára jut. – Meg kell ijeszteni, de alaposan. Közben valaki egy mobiltelefont adott Tabber kezébe: – A Zamfiri-házat figyelő kolléga akar jelenteni. Tabber máris egyik társával beszélt: – No, jutottatok valamire? – Egy órával ezelőtt indultak a háztól egy zöld Opelben, ketten. A közelben őrködők jelezték, de ők nem mozdultak, ahogyan megbeszéltük. Ezek délre, a Torelli-negyed felé indultak, egy darabig rájuk ragadtunk, de egy piros lámpánál még átcsúsztak, mi meg nem. Utána már hiába kerestük, eltűntek valamelyik mellékutcában. – Nem vettek észre benneteket? – Nem hiszem. De legalább tudjuk, hogy merre indul el az őrségváltás. – Ez is valami, de sürget az idő… A másik két oldalon figyelő fiúkat és a kocsikat hozzátok át a déli oldalra, szórjátok el őket attól a ponttól kezdve, ahol a piros lámpánál elvesztettétek őket. Mikor várható a következő váltás? – Koradélután… azt hiszem. Tabber visszaadta a telefont a gazdájának: – Vegyétek elő a Torelli-negyed térképét, és keressetek rajta olyan helyeket, épületeket vagy bármit, ahol az emberrablók fogva tarthatnak valakit anélkül, hogy a környezet felfigyelne rá. Elhagyott gyárépület, raktárak, ilyesmik. Visszament a kihallgatószobába és annyit mondott: – Büntetőtörvénykönyv százharmincnyolcas paragrafus harmadik bekezdése: „Aki emberrablást követ el, vagy abban

segédkezik, és ezért a bíróság elítéli, legkevesebb húsz évet, vagy jelképes életfogytiglaniként harmincöt évet kell börtönben töltenie, csak azután kérheti u büntetés mérséklését” Nem így hangzott a törvény, és nem is a százharmincnyolcas paragrafus szólt az efféle esetekről, de ennek nem volt jelentősége. A kihallgatási jegyzőkönyvbe úgyis csak a kérdések és válaszok kerülnek be – igaz, a hang* és képanyagon rajta lesz ez is. De mindenki tudta, hogy a rendőrségnek elég kevés eszköze van arra, hogy a megátalkodott bűnözőket szóra bírja. Ebben az esetben Tabber ennyit tehetett, de azt igyekezett nagyon komoran előadni. Gabriel több mint gyanús volt neki. A fiatalember csak ült, bár látszott, hogy a húsz vagy harmincöt év kilátása megrázta. Ám még mindig tagadott: – Nem csináltam semmit! – Én meg azt állítom, hogy maga nem azért kezdett el udvarolni Alexának, mert csinos és kedves lány, és tetszett magának – Tabber most ismét szelíd volt, veszedelmesen nyugodt, de Gabrielnek éreznie kellett, hogy ez a jóindulat már nem tart sokáig. – Valaki megbízta azzal, hogy férkőzzön a lány közelébe, mert nemsokára elkezdődik valami, mondjuk egy bírósági per, és ott Alexa anyja fog ítélkezni egy bizonyos vádlott fölött. Mivel a férfi még mindig hallgatott, Hugo Tabber hadnagy elővett egy mobilt, megnyomott rajta pár gombot, és letette Gabriel elé. Olyan jelentőségteljes volt a mozdulat, hogy a férfi nem tudott máshová nézni. A képernyőn a székhez kötözött Alexát látta. - Mama, segíts, elraboltak..! Gabriel döbbenten meredt a látványra. Csak akkor mozdult meg, amikor az az eltorzított férfihang már az üzenet címzettjéhez szólt. „Bírónő, ha nem menti fel Zamfirit, a saját lányát ítéli halálra…” Tabber kikapcsolta a telefont, és a zsebébe süllyesztette. Gabriel még mindig ott ült, aztán megrázkódott, mint aki álomból ébred. A tekintete a nyomozó szemét kereste:

– De kérem, én erről semmit sem tudok! Összevesztünk Alexával vasárnap délben, elrohant és azóta nem láttam! – Kinél volt a kulcs? – kérdezte Tabber igen gyorsan. Ez | sebesség meglepte a férfit. – Milyen kulcs..? – Azt mondta az előbb, hogy szombaton kivettek egy szobát egy motelben, a félszigeten. Halljam a motel nevét és a szoba számát! – De hát… nem emlékszem… – Gabrielt összezavarta ez a sietség. De Tabbert most nem lehetett megállítani: – Halljam a motel nevét! És a halvendéglőét is! Ha nem beszél most rögtön, még ebben az órában elmegyünk az Irgen-tóhoz, végighurcoljuk magát a félszigeten, felkeresünk minden kis hotelt és panziót és motelt, megmutatjuk magát: látták itt ezt az embert? Ha meglesz a motel, ugye a vendégkönyvben ott találjuk valamelyikük nevét, aki kivette a szobát? És ha nem járunk sikerrel, akkor elmegyünk a lakására, Gabriel. Kékfényes rendőrautóval visszük, egyenruhások is lesznek ott. Meghúzzuk a szirénát kétszer is, hogy az összes szomszéd kicsődüljön. Aztán bemegyünk házkutatást tartani. A szüleit és az öccseit-húgait kiparancsoljuk a ház elé, ne legyenek láb alatt, miközben mi átkutatjuk a maga szobáját, és talán a többiekét is, mert ki tudja, hová rejtette azt a sok pénzt! A látvány, amit Gabriel elé varázsolt, valósággal megdöbbentette a férfit. Különösen a legutolsó kép: a zsaruk felforgatják az egész házat… Az anyja nem élne túl ekkora szégyent, és apja boltjának is vége lenne… De valami még felhorgadt benne: – Milyen pénzről beszél? – Amit azért kapott, hogy Alexát „leszállítsa” az emberrablóknak. Hiszen nem véletlenül küldték oda magát már hetekkel előbb. Magához édesgette a leendő áldozatot, hogy az bármikor készen álljon, a maga egyetlen füttyentésére rohanjon, és maga egyenesen a rablókhoz vitte őt.

Egy pillanatig hallgatott, hagyta, hadd érjen a férfiban a felismerés, mekkora bajban van, aztán mintegy mellékesen, nem is hangosan, csak úgy, bizalmasan megkérdezte: – Mennyit kapott tőlük? Gabriel tiltakozott volna, de Tabber most nem adott neki alkalmat erre, egyre hangosabban vágta az arcába: – Ezer eurót? Olyan olcsó lett volna? Vagy adtak talán kétezret is? Netán ötezret? Mert ugye valamiből élnie kell egy ilyen munka nélkül lézengő fiúnak, akit amúgy a lányok tartanak el, az ő pénzükből éldegél! Ez volt az a pont, ahol Gabriel megelégelte. Felugrott, elöl összebilincselt két kezét maga elé emelte: – Ha ezt leveszik rólam, megmutatom majd, kivel szórakozzon, és kit sértegessen! – Melyik mondatom nem volt igaz? – kérdezte Tabber nyugodtan. Ő is felállt. Egyforma magasak voltak, a fekete és a kék szempár egymásba mélyedt. A szőke és a göndör fekete feszült egymással szemben. Az egyik ezen, a másik a túloldalon állt. Gabriel összezárta állkapcsát, mint aki megfogadta, hogy hallgatni fog, legalábbis egy témáról nem szólal meg. De Tabbert éppen ez érdekelte: – Esküszöm, olyan jelentést írok a nyomozásról és magáról, hogy annak alapján az ügyész minimum huszonöt évet fog követelni magának. Amiért tagadott, amiért akadályozta a nyomozást, amiért próbálta félrevezetni a hatóságot, de legfőképpen persze azért, mert részt vett egy emberrablásban. Ha Alexa anyja elítéli Zamfirit, akkor azok a banditák végeznek a lánnyal. Onnantól kezdve maga egy gyilkosságban lesz bűnrészes. Mire kijön a börtönből, majdnem ötven éves lesz, Gabriel Obuvian. :m lesz szakmája, nem lesz megélhetése, később nem lesz nyugdíja sem. Már ha egyáltalán túléli azt a huszonöt évet a börtönben. Súlyos lett a csönd. Tabber ismét bedobta a régi trükköt:

– Én most elmegyek, maga gondolkozzon. Kap mondjuk tizenöt percet. Amikor visszajövök, egy nevet akarok hallani. Annak az embernek a nevét, aki magát rábeszélte erre a dologra. Ne felejtse el, másképpen is végződhet ez a szomorú ügy. Ha kimondja azt a nevet, akkor az kerül a nyomozati aktába, hogy Gabriel Obuvian nem csupán megbánást tanúsított, de még segítette is a nyomozást. Ezért az ügyészség egy minimális, szinte jelképes büntetést kér majd a bíróságtól. Az is lehet, hogy pár hónappal megússza, Gabriel.

Ütközetek Barbara lassan emelte fel a tekintetét. A vádlottat nézte. Nem akarta, mégis Zamfiri került a szeme elé. Az undor felgyülemlett benne. Ugyanakkor tudta, nem engedhet a testének, csak akkor, ha valami nagyon rossz dolog történne vele. Nem mutathatja ki, mit érez, és ez nagyon rossz, különösen ilyenkor. Húsz éve bíráskodott, de még sohasem érezte magát ilyen rosszul egy tárgyalás alatt. Még soha nem kívánta egyetlen vádlottjának sem, hogy bukjon le, hogy valljon kudarcot, hogy innen egyenesen a börtönbe menjen azzal a tudattal, hogy élete fogytáig, azaz örökre ott maradhat bent, a rácsok között! A tárgyalást nem szakíthatja félbe. A kívülállók nem is sejtik, milyen nehéz dolga van a bírónak, ha órákig kell a pulpituson ülnie. Nem mehet ki a mosdóba, amikor kedve tartja. Figyelnie kell minden részletre, a tárgyalás menetére, az ott jelen lévők viselkedésére, a törvények betartására, és főleg arra, hogy ő maga mikor hogyan reagál, mit mond, vagy mikor hallgat éppen – hiszen ennek is nagy jelentősége lehet. És közben állandóan figyelni az összes eseményt, megszólalást, viselkedést, ami a tárgyalóteremben történik. Kevin jelenlétét is érezte. Nem olyan szenvedélyesen, szerelemmel és vágyakozással, mint három vagy négy nappal ezelőtt. Most az Alexa miatt érzett tompa fájdalom lecsökkentett minden egyéb hatást, nem érezte a dolgokat túl élesen. Mégis, sokat jelentett neki, hogy Kevin itt van a teremben, ha akar, csak rápilant, és máris érzi a megnyugvást. Nagyon jó tudni, hogy van itt egy ember, egy férfi, aki minden pillanatban vele szeretne lenni Aznap délelőtt három szakértőt hallgattak meg. Egyet a bíróság jelölt ki, egyet a védelem, egyet a vád hozott. Ennek megfelelően „szakértettek”. Akit Vatin ügyész állított, az bebizonyította, hogy nem volt igaz a másik szakértő állítása, miszerint egy autóbusz takarta el a kilátást a lövés

pillanatában. Vagyis azt látnia kellett több szemtanúnak. „Kár, hogy amikor a szemtanúk megtudták a médiából, hogy Zamfirit gyanúsítják a tettel, nem igazán jelentkeztek”, gondolta most a bírónő. Persze akadtak, akik bejelentették, és ezért sikerült letartóztatni Zamfirit később. De lám, a Hoynar ügyvéd által felkért szakértő meg mindennek az ellenkezőjét állította. Délelőtt fél tizenkettő után Barbara egyetlen reménysége a bíróság által delegált független szakértő volt. Barbara néha magán érezte Hoynar figyelő tekintetét. Ha másból nem, ebből tudhatta-érthette, hogy az ügyvéd tud Alexa elrablásáról, ahogyan persze jól tudja ezt Zamfiri is, hiszen ő adott rá parancsot. Barbara alig tudta leplezni az érzelmeit. Most már nem rohant volna oda a maffiózóhoz, hogy megrázza, mindenki előtt kényszerítse, vallja be, hogy ő raboltatta el a lányát – nem, ezt nem tehette meg. És különben sem vallaná be! Mást kellett volna kitalálnia. Miközben hallgatta a szakértőt, nagy önuralomra volt szüksége, hogy csak rá figyeljen. Kiverte a fejéből Zamfirit és Hoynart, de hát ott ültek tőle tíz lépésre. Csak annyit tehetett, hogy teljes erővel figyelte a szakértőt, aki középen állt a kis állványa mögött, és sorolta az adatokat. Ő is arra hajlott, hogy Zamfiri volt a tettes, és ezt szépen sorban alá is támasztotta. Különösen az egyik, a rendőrség által begyűjtött biztonságikamera-felvétel volt szerinte perdöntő. Ezen ugyanis egészen más szögből, oldalról lehetett látni Zamfirit. Akit nagyon kihozhatott a sodrából az a férfi, aki mellesleg az adósa volt és nem akart fizetni; amikor szólt a sofőrnek, álljon meg, most rögtön, kitárta a kocsija ajtaját, és brutálisan kilökte a férfit, már nem tudott uralkodni magán, és pisztolyát előkapva, kétszer belelőtt, majd kidobta az áldozat zakóját is, visszaült és az autó elrobogott. A szakértő ekkor mindenkit megdöbbentett: – Eddig senki sem gondolt rá, hogy az áldozat zakóját megvizsgálja. Begyűjtötték ezt is, mint a töltényhüvelyeket, de sajnos nekem is csak ma reggel jutott eszembe, hogy az azóta is jól őrzött

ruhadarabot átvitessem a genetikai laborba. Már értesítettek, hogy találtak értékelhető nyomokat, most folyik az összehasonlító vizsgálatuk. – Ez azt jelenti, uram, hogy összevetik a zakón talált nyomot Zamfiri úr DNS-mintájával? – Pontosan ezt jelenti, bírónő. – Mikorra várható az eredmény? A kérdés elhangzott. Az egész terem tisztában lehetett a dolog jelentőségével, mert hirtelen olyan csend lett, amiben a legkisebb neszt is meghallották volna. De nem volt ilyen nesz. – Csak annyit tudok, bírónő, hogy ma délutánra. Barbara egy pillanatra behunyta a szemét. Most már mindenképpen vége lesz a pernek. Valahol egy kicsit meg is könnyebbült. Ha nem egyeznek a DNS-minták, nyugodt szívvel kimondhatja, hogy Zamfiri nem bűnös, illetve, hogy bizonyítékok híján felmenti. De ha azonosak a minták, akkor el kell ítélnie a férfit. És mi lesz Alexával..? Az aggódás és a félelem a szívébe martak. Tudta, mit kell tennie, legalábbis most, hogy egy kis időt nyeljen. Amit a szakértő mondott, az remek ürügyet szolgáltatott neki. Már elmúlott dél, amikor a szakértő befejezte és leült. Barbara kihirdette: – A bíróság szünetet rendel el. A tárgyalást ma tizennégy óra harminckor ugyanitt folytatjuk. Fél három, fél három! Valami nagy csodában reménykedett, amikor elhagyta a termet. Mire az ajtóhoz ért, Yos helyett már Kevin nyitotta ki előtte, aztán sietett utána a folyosón. Profik voltak mindketten, hát nem szólaltak meg, míg be nem értek Barbara szobájába. Volt ott egy kis mosdó is, az asszony egyenesen berontott, becsukta maga mögött az ajtót. A férfi megvárta, aztán máris megindult a szócsata: Nem voltál elég óvatos, Barbara! Többször is úgy néztél arra a két gazemberre, hogy mások is láthatták: haragszol rájuk.

– Hogy haragszom-e..? Nem, nem haragszom, hanem gyűlölöm őket, és meg tudnám fojtani mindkettőt egy pohár vízben! – Hát ez az! Nem szabad kimutatnod. De ezt én mondjam neked, aki húsz éve vagy bíró? – Nem érdekel most semmi, csak Alexa. – Ha a szakértő délután behozza a jelentést, akkor vagy el kell ítélned Zamfirit, vagy szabadon engedheted. Mit teszel, ha el kell őt ítélned? – Nem tudom – Barbara lerogyott a székébe, és megsemmisülten nézett maga elé. Valahol a lelke mélyén érezte, hogy erő gyűlik össze benne. Bár kívülről talán így nézett ki, de az asszony már nem volt olyan kétségbeesett, valahonnan erőt gyűjtött. Ugyanakkor továbbra sem maradt nyugodt. Ám jó volt érezni, hogy nem egészen erőtlen, nem vesztes. Már csírázik benne egyfajta ellenállás. Egy új akarat születik, amelyik harcba viszi őt. Harcba, történjen bármi is. Kevin telefonja jelzett; képeket kapott Tabbertől. Három fotót, a férfi mindegyiket megnézte, aztán Barbara elé tartotta a készüléket: – A nyomozó azt kérdezi, ezeken is felismered-e „Torost”? Az első képen a kihallgatószobában ült a fiatalember, göndör fekete haja a válláig ért. Most nem mosolygott, ideges volt. Nem tudhatta, hogy a kihallgatásról készült videóból vettek ki pár képet, gondosan ügyelve arra, hogy oldalról és szemből is látszódjék az arca. Barbara csak rábólintott. Kevin hívta Tabbert: – A bírónő felismerte a férfit, ismét. Odaadjam neki a telefont? – Nem szükséges, hiszek magának – így a hadnagy, de érződött a hangján, hogy van más mondanivalója is. – Kérem, mondja meg a bírónőnek, nyomon vagyunk, és ha lesz egy kis szerencsénk is, akkor még ma kiszabadítjuk a lányát. – Tudják már, hol van? – kérdezte Barbara, szinte kiáltva. Így Tabber is hallotta a hangját, és máris válaszolt: – Még nem, de legalább háromféle úton haladunk egyszerre. Kiszedem ebből a fiatalemberből, ki bízta meg őt, közben figyeljük a

banditákat, és remélhetőleg egyre közelebb vagyunk ahhoz a helyhez, ahol Alexát tartják. No, és van egy harmadik vasam is a tűzben… – erről nem mondott többet. A beszélgetés véget ért. Barbara a fejét rázta: – Ebből sem derült ki semmilyen határidő. – Ha ma délután nem találják meg Alexát, a tárgyalást elhalaszthatod holnap délelőttig. – Igazad van, akár csak az ítélethirdetést is hagyhatom holnapra. De tudod, mit kell addig kiállni a lányomnak? – ezt ismét a fájdalmas tehetetlenség mondatta vele. Kevin ekkor odalépett hozzá. Megfogta az asszony vállait, és nagyon közelről, a zöld szemekbe nézve jelentette ki: – Szeretlek, Barbara Neuson. És ez nem csak annyit jelent, hogy jó veled az ágyban. Ez azt jelenti, hogy veled akarok élni minden hátralévő napon. Azt is jelenti, hogy részt vállalok az életedből, és mindenből, ami ott történik, legyen jó vagy rossz, én ott akarok lenni. Megígértem, hogy kiszabadítjuk Alexát, és így is lesz. Próbálj megnyugodni, amennyire ez egyáltalán lehetséges. Most pihenj, nekem el kell mennem. Barbara még az iménti szavak hatása alatt állt. „Szeretlek, Barbara”… Ez olyan szép volt, hogy hallatán felsírt a lelke. Még ^állt egy pillanatig, de akkor ismét szólt Kevin: – Most el kell mennem. – Itt hagysz? Védtelenül? – Yost már megkértem, vigyázzon rád, míg visszajövök. Remélem, nem tart sokáig. Hidd el, szívem, most nem fenyeget veszély. „Amazok” is arra várnak, mi lesz az ítélet Zamfiri ügyében. Míg azt ki nem mondod, a legszívesebben ők is vigyáznának rád. – Muszáj elmenned? Kevin nem mondta el Barbarának, hogy az imént Tabber hadnagy mondott valamit, ami arra késztette, hogy azonnal igent mondjon neki. Várták – és ez a szó sok mindent elárult.

Tabbernek szüksége volt rá, de most nem hagyhatta ott a kapitányságot. Még „dolgoznia kellett” Gabriel Obuvian ellenállásán. Kevin kapott egy telefonszámot, azt is SMS-ben, már amikor lefelé ment a bíróság lépcsőjén. A hátsó udvarra indult, beült a kocsiba, és csak akkor hívta fel azt a számot. – Tessék – mondta egy hang. – Kevin Fargo vagyok. Tabber hadnagy mondta, hogy… – Tudok róla – így a másik, félbeszakítva őt, mert érződött, hogy sürgős neki a dolog. – Ismeri a várost? Ha van GPS-e, írja bele: Columbus és a Bussang sarka, van ott egy kis kápolna, mellette foglalok egy parkolót. Igyekezzen! – Máris – felelte Kevin. Kicsit bosszankodott, hogy ki ez az ismeretlen, és miért ugráltatja őt? De már be is írta a címet és indult. Az utcákon elég gyorsan ment, mindenesetre gyorsabban, mint az itteniek. A GPS-férfihang kétszer meg is rótta: „Túl gyorsan haladsz!” Mire Kevin máskor odavágott valamit, például azt, hogy „Ne tegezz!”, mintha egyáltalán lehetne beszélgetni egy nem is létező valakivel, de most hallgatott. Az útra koncentrált, közben azt is jól látta, hogyan múlik az idő. Háromnegyed egy volt, mikor megtalálta a kápolnát. Egy jelentéktelen külsejű, szürke kocsi mellett állt egy hasonlóan jelentéktelen külsejű, ám mindössze talán huszonnégy éves férfi. A kosijától pár lépésre állt, így foglalta a parkolóhelyet – de nem látszott közel és távol senki, aki arra a helyre pályázott volna. A külváros belső szélén álltak, ennyire már Kevin is ismerte a várost. Mire leparkolt és kiszállt, az a fiatal férfi bebújt a kocsijába, csak a nyitott ablakon át intett Kevinnek, hogy üljön be mellé. Amikor ez megtörtént, és közelről vehették szemügyre egymást, Kevint nagyon emlékeztette valakire ez az ember. Amikor kimondta a nevét, minden világos lett: – Pierre Tabber vagyok, Hugo öccse. Magándetektív. A bátyám néha megkér, hogy segítsek.

– Á, szóval maga az, aki láthatatlan? – mosolygott Kevin, és ő is bemutatkozott. Bár sejtette, hogy ez felesleges, hiszen a másik Tabber alaposan megfontolta a dolgot, és jól leírta öt az öccsének. – Hugo annak tart. A láthatatlanságom a szürkeségben rejlik. A jó nyomozó nem jár feltűnő autóval, nem visel rikító ruhákat, még a mozgása is átlagos. Így voltaképpen őt senki sem látja, elmondhatja később, hogy ott sem volt. Ha meg mégis ott volt, hát sokat látott és hallott. Kevin körülnézett a kocsiban. Sötétített ablakok, hátul nagy csomagtartó, ahol különféle tárgyak hevertek, és persze ruhák, ruhák. Még paróka is akadt, meg kampósbot, amivel öregek járnak, de éppenséggel volt ott sötét szemüveg és fehér bot is. Meg különböző dobozokban fotófelszerelés és egyéb elektronikus kütyük. – Jó felszerelés. Gyakran segít a bátyjának? – Csak ha nagyon rám szorul – mosolygott amaz és ilyenkor nagyon is kölykös volt az arca. A koránál fiatalabbnak látszott. Aztán összenéztek, egyszerre akartak megszólalni, de Kevin csak annyit tudott mondani: „Mihez kellek?”, az ifjabb Tabber már mondta is: – Hugo kérte, figyeljem Hoynar ügyvédet, mert szerinte ő a kulcsember Alexa elrablásában. Jeladót tettem a kocsijára, és azóta mindig tudom, merre jár. Idejött a környékre, sőt, itt parkol a tér túlsó oldalán – intett hanyagul a háta mögé. De Kevin sejtette, Pierre nem veszi félvállról ezt az ügyet, a férfi tekintete most is a visszapillantó tükrön volt. Állandóan figyel, másképpen nem is létezhet. Ahogyan a gepárd fut, a hal úszik, a madár repül – ő figyel. Ideális természet egy magánnyomozónak. Hugo nyilván olyankor kéri meg bevetésre az öccsét, ha hivatalos úton nem, vagy csak nehézkesen tudna meg valamit. Ami rejtve marad a hatóság, a rendőrség embere előtt, azt megszerzi az öccse magánúton, sokkal rövidebben és egyszerűbben. Persze kéz kezet mos, vagyis olykor Pierre-nek van szüksége olyan rendőrségi adatokra, amiket más nem

adhat ki neki, de a bátyja… Hát igen, ilyen az élet, tudta jól Kevin is. Most nem érezte magát rosszul, ellenkezőleg, örült, hogy tehet valamit az ügyért, bár még nem tudta, miről van szó. – Ott áll az a kék kocsi, abban ül Hoynar már negyedórája. Vár valakire. Amikor megjön az illető, maga menjen utána, akár kocsival, akár gyalog. Lehet, hogy egyenesen a rejtekhelyre vezeti? Én követem Hoynart, de ha bajba kerül, Kevin, akkor csak szóljon nekem, és sietek a segítségére. Kevin arra gondolt: ez a kölyök a fia lehetne, és ő fog neki segíteni..? De éppen mert „öreg” volt már, összegyűjtött annyi tapasztalatot, hogy ne érezze magát megalázva. Mindenki segíthet a másikon, nem számít a kor. Már be is fejezték a beszélgetést, mert megjelent valaki. Nem kocsival jött, ahogyan a leskelődők számítottak rá. Gyalog sétált ki egy kisebb mellékutcából. Lassan, ráérősen jött, aztán beült az ügyvéd kocsijába. Kevin már indult volna, de ekkor egy vasmarok szorítását érezte a karján: – Várjon még! Az ügyvéd ismeri magát. Ennyi elég volt, hogy Kevint kijózanítsa, és várakozásra késztesse. Hát persze, nem lenne jó, ha Hoynar meglátná itt. Azonnal rájönne, hogy követik. Ők ketten a detektív kocsijában nem hallhatták, mit beszélnek azok ketten, de mindössze talán négy percig tartott a tanácskozás, és máris nyílott a kocsi ajtaja. Az ügyvéd azonnal kitolatott a parkolóból. Közben Pierre is indított, de nem sietett annyira – látta a monitoron, merre jár az ügyvéd, és azt is megtudja, ha valahol megáll. Kevin még látta azt a fehéringes férfit, amint befordul a mellékutca sarkán, majd kiugrott és futott át a téren. De csak a sarokig, ugyanis túl kevesen jártak az utcákon. A fehéringes férfi vagy harminc lépéssel előtte haladt. Kevin levette a zakóját, egy ujjára akasztotta a ruhadarabot, és félvállán dobva vitte tovább. Tudta, hogy ha valaki látja, egy kényelmesen ballagó urat lát benne, aki nem veszi túl komolyan az életet. Ha az az ismeretlen férfi

hátranéz, eszébe sem jut majd őt azzal gyanúsítani, hogy követi. Hiszen, lám, gondtalanul sétálgat, kicsit hányaveti mozdulatokkal jár. Az a férfi nem is nézett hátra. Valahogy azt sugallta a mozgása, álmában sem gondolná, hogy őt bárki is figyeli. Csak lépkedett kitartóan ezen a gyér forgalmú utcán, ahol olykor végigment egy autó, a legtöbbször boltokat ellátó furgon, vagy valamilyen javítószerelő mester kocsija. A fehéringes férfi kitartóan, de nem sietve ment. Egy sarkon ismét befordult, Kevin megnézte az utca nevét, azt jó tudni, gondolta. Aztán a férfi telefonja megszólalt, harsány katonai indulót zengedezett. Egy kis parkhoz közeledtek, amelynek szélén bokrok álltak. A férfi lassított, a füléhez emelte a készüléket, láthatóan menet közben akarta elintézni a beszélgetést. Kevin gyorsított, hogy legalább valamit halljon. A férfi lehajtott fejjel ment, teljes tudatával szinte belemászott a telefonjába. – Mondtam neki, de azt felelte, sürgős a dolog… Nem lehet várni… Nem akart telefonálni nektek, nekem szólt… Csináljatok felvételt a csajról, közben, és küldjétek el… igen, neki. Kevin úgy tett, mint aki lassan elhúz a telefonáló mellett, és voltaképpen tényleg ez történt. Az a férfi még inkább lelassított, amikor látta, hogy mellette elmegy valaki. Kevin pedig nem lassíthatott. De mert úgy hitte, eleget hallott, hát ugyanazzal a tempóval ment előre. A parkhoz érve behúzódott a bokrok közé, mint aki eleve ide jött. De leguggolt és kilesett. A férfi akkor fejezte be a beszélgetést, és közeledett. Kevin körülnézett. Valahol messzebb gyerekek zajongtak, de nem látta őket, remélte, azok sem látják majd őt, amikor… Lecsapott. A mit sem sejtő fehéringes, aki nála alacsonyabb és vékonyabb volt, éppen elment volna a parkszéli bokrok és tuják mellett, amikor egy erős kéz ragadta meg a vállát. Csak egy halk, meglepett kiáltás hallatszott, aztán már repült is a bokrok közé. Ahol először a halántékára kapott egy ütést, amitől egy percre elvesztette

az eszméletét. Kevin tudta, nincs sok ideje, csak ez a pár másodperc. Nem állhat neki fojtogatni a férfit, hogy árulja el, hol van „a lány”, ebből kiderül, hogy figyelik őket, hogy a nyomukban vannak… ezt nem kockáztathatta. Volt ennél egy sokkal jobb megoldás is. Kevin még egyszer ütött, és az ellenfél teste elernyedt. Negyvenvalahány éves, gyönge férfi lehetett. Kevin elvette a telefonját, körülnézett – sehol senki. A férfi alélt testét ott hagyta az egyik bokor alatt, maga pedig fogta a zakóját és kiment az utcára. Máris befordult a sarkon, és igyekezett vissza a kocsijához. Néha hátranézett, de senki sem követte. Csak amikor már a kocsiban ült, akkor hívta fel az ifjabb Tabbert. – Megszerezte a mobilját? Jó, nagyon jó! – örült amaz – A drága ügyvéd úr beugrott egy étterembe ebédelni, nyilván ezt is Zamfiri úr kontójára teszi. Hol találkozzunk? – Lehetőleg a bíróság közelében, hiszen sürget az idő – Kevin ekkor arra gondolt: szegény Barbara biztosan számolja a perceket, és ki tudja, miben reménykedik? Hamarosan találkoztak két utcával távolabb, egy büfében. Látszott, hogy Pierre Tabber az ilyen helyeken érzi jól magát, sokszor járt már itt is. Megnézte a zsákmányolt telefont. Különféle gombokat nyomogatott rajta, aztán megjelent ott egy hosszú számsor, azt lejegyezte. Azután a saját mobilján felhívott valakit, lediktálta neki azt a számot, de közben is forgatta az idegentől elvett telefont, újabb számokat jegyzett le. Végül hívta a bátyját, aki alighanem mással foglalkozott, mert csak a kitartóan makacs második hívásra vette fel. Pierre már mondta is: – Új barátunk szerzett egy telefont. Diktálom az utolsó öt számot, amit a készülék gazdája hívott kábé másfél óra alatt. A legutolsó hívás lehet fontos, mert akkor szó esett „a csajról” is, akiről „újabb felvételt kell csinálni”.

Lediktálta a számokat, és a beszélgetés éppen olyan hamar ért véget, ahogyan elkezdődött, a fivérek nem búcsúztak egymástól. Kevin sejtette, naponta legalább ötször váltanak így szót egymással. Barbara az órát nézte. Az íróasztalával szemben, a falon lógott, digitális volt, csak számjegyek peregtek rajta, egyszerre mindig négyet láthatott. Most 13.52 volt, de éppen akkor perdült át az utolsó számjegy 3-asra. Nem tudta, hová ment Kevin. Egy pillanatra még az is felmerült benne, hogy a férfi cserbenhagyta. Csak nem mert elbúcsúzni, a szemébe mondani, hogy kész, vége,.? Vagy a Minisztérium rendelte volna őt máshová? De rögtön elvetette ezt a lehetőséget. Kevin éppen az indulás előtt mondta, hogy szereti ót. Mintha a szavak értelme úgy igazán csak most hatolt volna el az asszony tudatába. Kevin szereti, tehát murád, ma is, meg holnap, és mindig. Történjen bármi Alexával, történjen bármi vele, Barbarával – Kevin lesz az állandóság, a kitartás szobra! Ebben bízott most, mert más már nem maradt neki. Gabriel Obuvian komoran meredt maga elé. Az utolsó félórában már biztosan tudhatta, hogy élete fordulópontra érkezett. És nem azért, mert Tabber hadnagy is ezt mondta neki. Maga is belátta, hogy nagy bajban van. Csak ült annál az asztalnál. Még egyszer megnézették vele Alexát, amint az anyjának könyörög, szabadítsa ki. És végighallgatta az üzenetet is, amit a bírónő kapott a szörnyű videó mellé. Aztán a hadnagy elment telefonálni, utána visszajött. Lassan, kényelmesen telepedett az asztal másik oldalára, de ez csak álca volt. Valójában nagyon ment az idő, a türelmetlenség valósággal rázta őt belülről. Miközben kifelé azt kellett imitálnia, hogy a rendőrségnek bőven van ideje, ők nem sietnek. Még ő is képes lesz kivárni, míg Gabriel végre eldönti a dolgot. De már nem sok hiányzott. Különösen

most, amikor visszajött a telefonálásból. Ültek, nézték egymást, és a hadnagy váratlanul annyit mondott: – Megváltozott a helyzet. Hírt kaptam, hogy a tettesek végzetes lépésre készülnek. Lehet, egy órán belül végeznek Alexával. Nem várják meg az ítéletet. Gabriel már tudta, miről van szó, elmagyarázták neki korábban. De még mindig gondolkodott. Pedig ő is érezte, hogy ezzel már nagyon próbára teszi a hadnagy és persze a láthatatlan többiek türelmét is. Ez volt az a pillanat, amikor Tabber elérkezettnek látta az időt, hogy eljátssza: elfogyott a türelme. Visszatartotta a lélegzetét, hogy a szíve gyorsabban verjen, az arca kipirosodjon, ami végtelen dühöt jelzett, és persze kirúgta maga alól a széket, A hangja a magasba ívelt, valósággal visszaverődött a mennyezetről és a falakról is, egyenesen bele Gabriel agyába: – Lejárt az idő, felfogta végre? Ennyi volt, nem több! Most azonnal mondja meg, ki volt a megbízó, halljam azt a nevet! Csak ennyit akarok, semmi mást! Ha nem akar egész életében a rácsok mögött rothadni, akkor most kimondja, de azonnal és sebesen! Halljaaaam..! És a hadnagy jól számított. Gabriel ellenállása határára érkezett, már csak egy erős impulzus kellett, ami átlöki őt a vonalon. És ez éppen ez a fékevesztett ordítás, ez az akusztikus orgia volt. Még el sem halt a hadnagy hangja, amikor Gabriel felvetette a fejét. Nagy volt benne az elszánás, elcsitult a lelkében minden félelem, amikor végre kimondta: – Denis Gronolli. Ennyi elég volt a hadnagynak. Egy pillanat alatt kiugrott a szobából, csak szólt az egyik társának, hogy Gabrielt vezessék le a fogdába, aztán máris intézkedtet. – Valaki gyorsan keresse ki a regiszterből Denis Gronollit! G, R, O, N, O, L, L, I! Kell a címe, meg az eddigi bűnlajstroma. Lefogadom, hogy volt már büntetve, nekem olyan ismerős a neve…

– Naná, hogy ismerős: Zamfiri egyik helyettese! – Megvan már a cím? – És gondolod, hogy ott találjuk meg őt, nem a Zamfiri-házban? – Nyilván van mobilja. – Ha ugyan a saját nevén. –Keressétek, hol lehet most? – Itt a cím, ahol lakik. Balthasarre út tizenhat. Az még a Belváros. –Méghozzá a egyik legjobb környék. – Villák állnak ott, ha jól emlékszem. – Akkor testőrökre is kell számítani. –Tegyétek cl a Gabriel kihallgatásáról készült videót. Jól hallatszik rajta, amint kimondja Gronolli nevét. Készülődik egy osztag? – Előbb felderítést kéne küldeni. – Megvan a telefonszám. – Mérjétek be! Pár perccel később megjött a bemérés eredménye, egy kolléga közölte a hadnaggyal: – A Belvárosban van, a Zeneakadémia mellett, valamelyik utcában. – Ott sok a kisvendéglő, dél van, hát éppen ebédelhet. – Aligha egyedül. – Miért ne, hiszen papíron ő is egy „feddhetetlen üzletember”, van egy fedőcége is, az adóhivatal szerint abból él. Tabber kezébe kapta egy cédulán Gronolli kocsijának rendszámát, és máris hívta az… öccsét. – Merre vagy? – Hoynart figyelem. Az Amadémban ebédel egy pasassal. Mindjárt végeznek, az ügyvéd sűrűn nézi az óráját, mennie kell a tárgyalásra. – Rendben van. Küldök egy fotót, nézd meg, nem ezzel van éppen? Egy perc sem telt bele, megjött a válasz: – De igen, éppen most búcsúzkodnak.

– Már hozzák a letartóztatási parancsot a másik fickó ellen. Nehogy szem elől téveszd, közöld, merre jár, mi meg útközben lecsapunk rá. Egy civil ruhás osztag máris indult, odalent a rendőrségi parkolóban két járőrkocsi is felkészült. A rendőrkapitány éppen jött vissza az étkezőből, talán be is lépett volna a gyilkosságiakhoz. Megtudni, mi újság, de látva a rohangálást, már tudta, nem ez a megfelelő időpont. Maga is volt „kisrendőr” a pályája elején, tudja, milyen érzés uralja az embereket bevetés előtt. Egy akcióban bárki otthagyhatja a fogát. Minden ilyen kivonulás valaki számára az utolsó is lehet. Ezért ilyenkor az emberek feszültek, érdemben beszélni senkivel sem lehet. Ha pedig Tabber vezeti őket, akkor ő sem alkalmas ilyenkor semmi egyébre – míg el nem kapja azt, akit keres. Hát a kapitány elsietett a lifthez. Hamarosan úgyis megtudja, mi lett az eredménye ennek a hajszának. Barbara lassan felállt. Az óra 14.22-t mutatott. Elment hát a mosdóba. Észrevette, hogy Yos, a biztonságiak főnöke folyton a nyomában jár. Kevint helyettesíti. A férfi vajon mivel vette rá, hogy a másik, a bírósági munkáját feledve most a bírónőt pesztrálja? Kevin hamar szót ért az emberekkel. Tud hatni rájuk, főleg azzal, hogy rokonszenvesen viselkedik. Egy pillanatig állt a mosdóban, szemben a tükörrel. Amikor ismét kinyitotta a szemét, megdöbbentőnek találta a látványt – azaz saját magát. Mintha tíz évet öregedett volna, úgy nézett ki. Vagy legalábbis ilyennek látta most önmagát. Egyszerűen nem tudta elszakítani tekintetét a tükörtől. Önkínzás volt ez a javából! Bármennyire is haragudott most magára, de legfőképpen az emberrablókra – nem tudott most másra figyelni, mint azokra a jelekre, amelyek ötvenvalahány évesnek mutatták. Tudta jól, mi történt, és magában

némán átkozta azokat a gazembereket, akik ezt tették Alexával, de ezt tették vele is! Most nem a női hiúság dolgozott benne. Mindig sokat adott a külsejére, nem véletlenül tanulta ki, milyen diszkrét sminket viseljen, hogyan öltözzön, hogyan keltsen kellemes benyomást mindazokban, akik látják őt, akikkel találkozik. De most mindez romokban hevert; legalábbis Barbara így látta. Nézte azt az alakot a tükörben, akiben már nehezen ismerte fel a három nappal ezelőtti Barbarát. Ez egy másik ember, egy másik nő volt, akinek arcára a szenvedések nyomták bélyegüket. Vajon letörölhetetlenül..? Egy pillanatig arra gondolt, hogy ha Alexa kiszabadul, akkor talán ismét tud majd mosolyogni, sőt nevetni, felhőtlenül örülni az életnek. De mi lesz, ha nem..? A rettenetes lehetőség, az a másik valóság csak egy pillanatig vágott bele a lelkébe, akár egy bárd, szinte darabokra hasogatta. Akkor én, Barbara Neuson, már örökre egy megkeseredett vénasszony leszek, aki harcban és haragban áll majd az egész világgal? Aki soha semmiben nem talál már örömöt, mert csak az lesz számára az egyedüli téma, hogy a világ elvette tőle az egyetlen gyermekét? Állt, becsukott szemmel, aztán lassan nyitotta ki ismét. Ha gyermeki lélekkel valahol mélyen arra számított, hogy mindez eltűnik, és amikor újra lát majd, akkor a tükörben azt a régi Barbarát látja meg – hát tévedett. De úgy igazán nem is számított másra. A szomorú valóság megülte a lelkét, mint egy szürke, nehéz iszap, úgy rakódott rá. Nem tudott szabadulni a fájdalomtól. Ugyanakkor tudta: mindjárt belép a tárgyalóterembe, és szemébe néz annak a két gazembernek, akik a lányát elraboltat- ták. Volt olyan pillanata, amikor azt képzelte sajátos, ördögi kéjjel, hogy nekiugrik Zamfirinek és Hoynarnak, felemelt karokkal rohan rájuk, hogy kikaparja a szemüket… Mekkora botrány lenne! De persze ez is csak egy pillanatnyi vágyálom volt, nem több. A mosdó szélét markolta, a hideg porcelán lehűtötte az indulatait. Lassan csillapodott. Amikor kiment, Yos bajuszos arcán valami

mosolyféle jelent meg, ami rögtön el is tűnt. Barbara látta ezt, és arra gondolt: a férfi talán megkönnyebbült, hogy a bírónőnek nem esett baja. Már csak pár aktáért ment be. Egy perccel fél három előtt Barbara kénytelen volt megállapítani, hogy Kevin még nem jött vissza. Hétfő reggel óta most először érezte, hogy elárvult. Hogy magára hagyták. Hogy egyedül maradt egy olyan helyzetben, amikor senkit sem szabadna magára hagyni… De amikor már majdnem kilépett az irodájából, hallotta a telefonja apró hangjelzését. Jó is, hogy jelzett, legalább kikapcsolhatja! – jutott eszébe, de amikor elolvasta az üzenetet, másképpen döntött. Kevin írta: Vannak bíztató fejlemények, nyomon vagyunk. Amint biztosan tudok valamit, üzenek. Ez azonnal feldobta Barbara lelkivilágát. Hát igen, jobb, ha a mobilját bekapcsolva tartja, sőt kiteszi maga elé az asztalra. Levette a hangot, és az ajtóig követte Yost, aki belépett a terembe A szokásos zsivaj elcsitult. Barbara még várt egy pillanatig, és amint meghallotta, hogy Yos bejelentette őt, akkor tárta ki az ajtót. Nem nézett se jobbra, se balra. Csak a székét látta a pulpituson, most erre volt szüksége. Az a szék olyan volt, mint egy világítótorony, mutatta neki az utat a lelki sötétségben is. Denis Gronolli egyedül lépett ki az utcára. A kocsija nem messze parkolt. A férfi nem láthatta Pierre Tabbert, de ha látja is, nem tudhatta, kicsoda. Gondtalanul fütyörészve ment az autóhoz, beült, és amint a forgalom engedte, indult. Az autók ugyan jöttek sorban, de az egyik felvillantotta a lámpáit, így jelezve az indexelő férfinak, hogy kiengedi. Gronolli még hálásan vissza is intett – nem tudhatta, hogy aki őt maga elé engedte ilyen kegyesen, sőt, udvarias jóindulattal, az az ember volt, akinek most őt kellett követnie. És így mentek mindketten át a Köztársaság téren, egymás mögött az autófolyamban. Pierre folyamatos mobilkapcsolatban állt a

bátyjával, aki a tőle kapott adatokat továbbította az egész csapatnak. Ők egymással rádión tartották a kapcsolatot. Gronolli az otthona felé vette az irányt. Ezt üldözői is érzékelték. A Balthasarre utcáig nem engedhették elmenni, mert a családja, sem a maffia nem tudhatta meg: elfogták őt. Ezért a rendőrök, főleg a civilek minden irányból nyomultak a környező utcákon, hogy mielőbb elvágják az útját. Pierre Tabber még mindig Gronolli mögött haladt, csak akkor vált el tőle az egyik sarkon, amikor a másikon már lesbe álltak a bátyja emberei. Gronolli barna bőrű, bajuszos férfi volt. Mostanában, mióta a családfő a rácsok mögé került, két társával ők igazgatták a „Zamfiri családot”. A városban körülbelül harminc szórakozóhely fizetett nekik a „védelemért” minden hónapban tekintélyes összeget, azonkívül két éjszakai bárt ők működtettek, és vagy ötven lányt futtattak. Fél éve beszálltak a drogkereskedelembe is, de itt erős vetélytársakkal találták magukat szemben. Zamfiri is azért bukott le, mert egy drogkereskedőt lelőtt; aznap este még haza sem ért, a rendőrök már várták a háza előtt, és azonnal letartóztatták. A drogbanda „dobta fel” őt a hatóságnak, amiből újabb bandaháború lett volna. De éppen Gronolli volt az, aki egyelőre lecsendesítette barátait. Várják meg, míg Zamfiri hazatér, mondta társainak, és hallgattak rá. Gronolli biztonságban érezte magát. Volt tekintélye, és Zamfiri a börtönből is megüzente neki: őt tekinti a helyettesének, míg majd „visszatér”. Ebben senki sem kételkedett, maga Gronolli sem, hiszen ha egyszer a keresztapa azt mondta, visszajön, akkor vissza is jön. A Riga utcában haladt éppen, közeledett egy kereszteződéshez. Mögötte egy zárt furgon jött, előtte pedig – éppen, amikor az utca végére ért – keresztben odahajtott egy kisebb személykocsi, amiben három férfi ült. A sofőr hátraintett: mindjárt..! Mutatta is, hogy gondjai vannak a motorral. Gronolli fékezett, megtorpant. Mögötte a furgon is ugyanazt tette. Az elől lerobbant autó két utasa kiszállt, a baloldalon az egyik hátrajött, mint aki magyarázkodna a sofőrnek. De

Gronolli nagy döbbenetére a férfi váratlanul pisztolyt rántott, és ráfogta a férfira. Gronolli mozdulni sem tudott, hirtelen megszállta a rémület. Közben a másik oldalról is odaért ennek társa, nála is pisztoly volt, és közben rendőrigazolványt mutatott fel. Kitárta az ajtót: – Denis Gronolli, szálljon ki, a kulcsot hagyja a kocsiban! Már a baloldali ajtót is feltépték. Gronolli nem tehetett mást, fogcsikorgatva kiszállt. Közben a furgonból is jött egy férfi és egy nő, a gyilkossági csoport tagjai. A maffiózó méltatlankodott, hagyta, hogy lökdössék, remélte, feltűnik a járókelőknek, mit tesznek vele, sőt, úgy tett, mint aki nem tudja mire vélni a dolgot. De megbilincselték, és beültették az első autóba. Közben hátulról már dudált a többi vezető, akiknek fogalma sem lehetett arról, mi történik a látványt eltakaró furgon előtt. Az egyik rendőr beült Gronolli kocsijába, és a forgalom egy perccel később ismét megindult, a váratlan akadály eltűnt. Mire Pierre Tabber is odaért, már nyoma sem volt az iménti kis incidensnek. A nap sütött, meleg volt a városban, a nyár összes jelét láthatták a járókelők. Minden kávézó kiömlött a járdákra, a terekre. Aki tehette, az árnyékban járt, vagy napernyők alatt hűsölt. A város lüktetve élte a maga életét, akár máskor. Csak Gronollival történt valami felfoghatatlan, ami azelőtt nem eshetett meg, vagy eddig azt hitte: letartóztatták. Bilincsbe verve ült két civil ruhás nyomozó között, és vitték a kapitányságra. Először sértődötten kiabált, aztán azt kérdezte: mi a vád ellene? Mert neki azt joga van tudni. De a kísérői mintha némaságot fogadtak volna, hallgattak. Tabber előzőleg éppen erre kérte őket. No és arra, hogy vegyenek el tőle mindent, alaposan motozzák meg, mielőtt megbilincselik, és kocsiba teszik. A legfőbb zsákmánynak természetesen a férfi mobiltelefonja számított. Egy szakértő már a gyilkossági csoport szobájában várta, hogy a kezébe kaphassa a készüléket.

Pierre Tabber úgy döntött, hogy mivel most nincs feladata, hát megiszik valahol egy kávét. Megszokta már, hogy szinte a kocsijában él, ott alszik, eszik, várakozik. Most egy kis szabadságot engedélyezett magának. Közben újabb utasítások szálltak az éterben, mobilról mobilra: – Hugo, mondhatom? – Mondd! – Berta vagyok a Zamfiri-ház közelében. Semmi jele a zűrzavarnak, nem tudták meg, hogy elkaptuk Gronollit. A ház körül csak a szokásos nyugalmas helyzet van. – Köszönöm, figyelj tovább, már nem tart sokáig. Tabber ezután a kapitányságon maradt társát hívta: – Mi van az „L” cellákkal? – Úgy tudom, az „ikrekkel” nincs semmi baj. – Kérek egy gyors ellenőrzést, álljanak rá a fiúk, és ha minden jó, az egyikbe vigyétek át Gabrielt, a másikba meg mehet Gronolli. De csak, ha mindenki felkészült az akcióra. Tizennégy óra harminc volt. Barbara letette az aktáit az asztalra, és lassan emelte fel a tekintetét. Szándékosan előbb Vatin ügyészt kereste a szemével. Talán, hogy megnyugtassa magát. Mélyeket lélegzett. A talár eltakarta a testét, a mellkasát is. Talán senki sem veszi észre, hogy mennyire kell nyugtatnia magát. Közben vigyázott, hogy kőarca legyen. Ezt is az egyik egyetemi tanára oktatta annakidején. A „kőarc” egyenlő a kifelé mutatott teljes nyugalommal, történjen bármi a tárgyalóteremben, vagy érezzen bármit a bíró, ennek nem szabad rajta látszania. Kőarc, kőarc, ismételgette magában görcsösen, de csak két másodpercig. Aztán a tekintete tovább vándorolt és mintha csak leltárt készítene a jelenlevőkről, úgy tért át Zamfirira és Hoynarra. Nem szabad látniok a szemében a félelmet, de még az aggódást sem. Igen, ezek az ellenfelek, akik tudják, mit érezhet ő most ott a lelkében. „De

éppen ezért nem is szabad tudniok, milyen harc dúl bennem. És mindenekfölött bírónak kell lennem, mert hiszen az vagyok. Éppen az ő bírájuk. De az ítélet Alexát is érinti majd?” A szája kiszáradt. Máskor sohasem tett ilyent, most azzal kezdte a tárgyalást, hogy töltött magának egy pohár vizet és ivott. Közben érezte, hogy száz tekintet figyeli őt. Mindenki tőle várta az első szót, és ez így is volt rendjén. Ez a tárgyalás előírt menete. – A tárgyalást megnyitom – kezdte, és az ismerős szavak, az ismerős hely és saját pozíciójának tudata hirtelen egyfajta sziklának, talapzatnak bizonyult, amelyre biztosan építhet. Ez az a terület, ahol ő otthon lehet, ahol otthon is van. Itt csak az történhet, amit ő akar. Vatin ügyész azonnal jelentkezett: – Bírónő, a vádnak van egy tanúja, akinek vallomása alapjában változtathatja meg a helyzetet. Hoynar és Zamfiri azonnal összesúgott, látszott, hogy az ügyvéd nyugtatja védencét. Közben ő is nyugtalan volt, de ezt titkolni igyekezett. Barbara megörült, hogy most talán történik valami, ami az ő dolgát is megkönnyíti. Ha igaz, amit az ügyész mondott, akkor talán lehet egy olyan fordulat az ügyben, ami egyértelművé teszi a majdani ítéletet. Azt is tudta közben, hogy arra az ítéletre ma délután kell sort kerítenie. Nem akarta húzni az időt, egész bírói mivolta tiltakozott az efféle trükkök ellen. Ugyanakkor, mint anya, most nem is tehet mást. Lehet, a lánya életét hosszabbítja meg? Ha csak negyedórákkal is? Az is sokat jelenthet. Főleg, ha egyértelművé teszi végre a vádlott helyzetét. – Ki az a tanú? – Egyszer már szerepelt az egyik tárgyaláson: Abel Ypps. A név úgy robbant, akár egy bomba. Hoynar és Zamfiri összenéztek, olyan arccal, mint akik nem hiszik, hogy jól értették a nevet. Maga Barbara is meglepődött, de még ott vibrált benne a „kőarc, kőarc”, hát egyszerűen tudomásul vette a dolgot. Bár nem ment el mellette szó nélkül:

– Ügyész úr, úgy véli, hogy az a tanú, aki egyszer már elég csúfosan leszerepelt ebben a teremben, most szavahihetőbbnek bizonyul? – Igen bírónő, áttételesen. – Ez mit jelent? – Megvilágítja nekünk múltkori leszereplésének igazi kulcsát, és újabb bizonyítékokat szolgáltat a gyilkos személyét illetően. Barbara tudta: ezt az ügyész nem véletlenül mondta. Mindketten ismerik a játékszabályokat, sőt ismeri azokat a harmadik fél, Hoynar is. Aki már most felugrott, és tőle szokatlanul izgatottan, vörösödő arccal, majdhogynem kiáltva közölte: – Bírónő, tiltakozom! Abel Ypps a múltkor alaposan lejáratta magát. Nincs szükségünk arra, hogy ismét előadjon egy hiteltelen verziót, vagy hogy próbálja magát jobb színben feltűntetni. Barbarában lassan ébredt a gyanú. Volt valami Vatin szemében, amit az ügyész mintha csak neki címzett volna. Valamit akart üzenni, amit nem mondhatott ki sem itt, sem máshol. Nem üzenhetett meg harmadik személyek által vagy telefonon, mert az is mind-mind tiltott cselekménynek minősült volna. Vatin csak állt és nézett folyamatosan Barbara arcába, mintegy szuggerálta a bírónőt, hogy teljesítse a kérését. Különben pedig, amikor elhangzott az a félmondat: „újabb bizonyítékokat szolgáltat a gyilkos személyét illetően”, Barbarának sem maradt más választása, mint odaengedni a tanút. Hoynar tett még egy kísérletet: – Bírónő, a tanú csak közvetett bizonyítékkal szolgálhat, hiszen már bebizonyosodott itt, ön előtt, hogy fogalma sem volt a körülményekről, nem is volt jelen a helyszínen. Vatin azonnal visszavágott, de most sem nézett az ügyvédre, csak Barbarára: – A tanú valóban követett bizonyítékkal szolgálhat, és ehhez az ügyészség is hozzáteszi a maga bizonyítékait, bírónő.

Ez már ígéretesen hangzott – a közönség számára is. Felzúgtak a padokban ülők, de érthető nyugtalanság támadt a védelem körében is. Zamfiri alighanem olaszul káromkodott, szerencséjére elfordult a bírónőtől, aki a morajban nem is hallotta. Hoynar látta, hogy nem tehet semmit. Barbara két aktacsomó közé tette lenémított telefonját, a közönség felől nem lehetett látni. Aztán csak intett Vatinnak: – A vád kérésének helyet adok. Kérem, vezessék be Abel Ypps tanút. – Kamera indul! – Hangfelvevők rendben? – Minden oké. – Akkor engedjétek be. Tabber és néhány társa egy szobában állt. A falakon képernyők. A legnagyobbat nézte most mindenki. Egy technikus halkan jelentette a hadnagynak, hogy a felvétel is elindult. Egyszerre több kamera képeit veszik fel. Valaki átkapcsolt a hangra, és máris történtek az események. A „L”-, vagy ikercellák az alagsorban, a fogdában álltak egymás mellett. Két cella, amelyek között a fal egy része padlótól a mennyezetig rácsokból állott. Az egyikben ott ült Gabriel Obuvian, a másikba az őrök most vezették be Gronollit. Csapódott az ajtaja, csikordult egy kulcs, aztán az őrök elmentek. A nagy képernyőn egyszerre látszott a kétszobányi helyiséget elválasztó rácsfal, alul két kisebb képen Obuvian, és most már Gronolli is. A maffiózó sohasem volt még letartóztatva, nem tudta, hogyan viselkedjen a börtönben. Igaz, Obuvian sem volt jobb nála. – Két amatőr, ha találkozik – suttogta Tabber. Nem titkolta feszült várakozását. Az ikercellákat, éppen az ilyen esetekre, rejtett mikrofonokkal és még rejtettebb kamerákkal szerelték fel, remélve, hogy a nem véletlenül összeeresztett két bűnöző beszélgetéséből megtudnak valamit.

Gronolli észrevette Obuviant, és azonnal az elválasztó rácshoz sietett. Mérhetetlen harag sistergett a hangjában: – Szóval miattad vagyok itt, te féreg! Beköptél a zsaruknak? – Csak ne pattogj! – a fiatal férfi hátrált egy lépést a rácstól, nehogy azon átnyúlva Gronolli odarántsa őt. A kamerák mutatták az ő arcát is. – Átvertél! Szó sem volt emberrablásról! Azt mondtad, csak ismerkedjek meg vele, csavarjam az ujjam köré, és ha szólsz, hozzam el oda, ahová kell, és tűnjek el! – Hát ez az! Akkor meg miért kevertél bele engem is? – Mert megtudtam, hogy végezni akartok a lánnyal, ha az anyja nem menti fel Zamfirit! – Túl sokat kombináltál, kisöreg. Most aztán jól benne vagyunk, nyakig! Te is, meg én is! – Én talán nem annyira. Engem te vittél bele, ráadásul hazudtál nekem! – Aztán kit érdekel ez, mit képzelsz? A bíróságon téged is megvádolnak majd! Hiába mondod, hogy te nem tudtál semmiről, én majd azt mondom a bírónak, kezdettől tudtad, hogy emberrablásra készülünk! – De hát ez nem így volt! – jajdúlt fel Gabriel kétségbeesetten. A maffiózó azonban gúnyos kegyetlenséggel vágta a szemébe: – Kit érdekel, hogyan volt? Ha én azt mondom, akkor te is benne voltál, kezdettől. És még csak azt sem mondhatod majd, hogy fiatalkorú vagy. Úgy megkapod a húsz-valahány évedet, mint én. A képernyők előtt Tabber hadnagy rendelkezett: – Ez más megvilágításba helyezi az ügyet. Megvan a felvétel? – Megvan, főnök. – Kérek belőle egy példányt. Hozzátok Gronollit a kihallgatóba. Abel Ypps éppen olyan gyűrötten állt most Barbara előtt a tanúk korlátja mögött, mint legutóbb. Most is komor volt, ám a bírónő kiérezte a belőle áradó másféle sugárzást. Vatin és Ypps, ez a kettő,

akik egyszer már közösen égtek le ugyanezen a helyen, most mintha szövetségesek lettek volna. Barbarát is meglepte az ügyész döntése, hogy éppen ezzel a bizonytalan tanúval állt most eléje? – Ha van új mondanivalója a bíróság számára, Ypps úr, akkor kérem, kezdje el – Barbara mindig udvarias volt a tárgyalóteremben. Eddig még sohasem kellett felemelnie a hangját, pláne nem rákiabálnia valakire. Ypps kihúzta magát. Nem nézett Vatinra, aki félig mögötte állt. Nem akart az ügyész bábjának tűnni. Valami olyasmi áradt belőle, hogy most, végre, szabadon elmondhatja, mit gondol. És meg is tette. Szilárd hangon kezdett beszélni: – A legutóbbi szereplésem egy színjáték volt, bírónő. Valaki megszervezte, hogy jelentkezzek mint a védelem tanúja, aztán látványosan zavarodjak össze, mint aki folyamatosan hazudik. Ezáltal a védelem nagyon leégett, és azt a benyomást keltette rajtam keresztül, mintha a vádlott tényleg ártatlan lenne. Hoynar arca lassan vörösödni kezdett. Látszott, hogy erre a csapásra nem számított, és most nem tudta még, mit mondjon. Ypps róla beszélt, ez egy pillanatig sem volt kétséges senki számára, aki e teremben ült. – Azt hiszem, elég jól játszottam a szerepemet. Sikerült is. De aztán történt valami, amitől beláttam, hogy nem tettem jól, amit tettem. – Talán megkereste önt valaki? – kérdezte Barbara. Most csak ő szólhatott, Hoynar valósággal szenvedett, hogy egyelőre nem kérdezheti a vád tanúját. – Igen, asszonyom, a vád részéről megkerestek és elbeszélgettek velem. – De senki sem kényszerítette semmire? – Nem, éppen ellenkezőleg. Magam ajánlottam fel az együttműködésemet, mert amit itt a teremben előzőleg tettem, nagyon nyomta a lelkemet.

– És mi volt a következő lépés? – Azt talán az ügyész úr sokkal jobban elmondja, mint én. Barbara Vatinra nézett, aki mondott valamit az asszisztensének, aki máris ugrott. Közben az ügyész már válaszolt is: – Felkértem Ypps urat, hogy találkozzon korábbi megbízójával. Erre amúgy is szükség volt, hiszen a megbízó még nem fizette ki a sajátságos „fellépéséért” járó díjat. Ypps úr ugyanis amatőr színész, aki, ismerjük el, igen jól játszotta itt a szerepét. – Vagy akkor mondott igazat, és most játszik szerepet! – kiáltotta közbe Hoynar. Barbara hűvösen rápillantott: – Rendre utasítom, ügyvéd úr. Majd szervezett keretek között elmondhatja a véleményét, egyelőre a vádé a szó. Vatin egy mappát vett elő. Benne nagyalakú, színes fotók sorakoztak. Közben előkészítettek lejátszásra egy hangfelvételt is. Vatin Yppsre nézett: – Kérem, mondja el, mikor és hogyan találkozott a megbízójával. – Tegnap délutánra beszéltünk meg találkozót, és a Városi Park déli részén, egy szökőkút mellett találkoztunk. A megbízó hozta a pénzt. Beszéltünk is valamennyit. Vatin felmutatta a fotókat. Először Barbara felé, aztán lassan körbefordulva mindenki másnak, persze a védelemnek is. Mindegyiken a sokak számára ismerős szökőkutat látták, elég néptelen volt a környék. Érződött, hogy a felvételeket lesből készítette valaki. De az senki számára nem lehetett kétséges, hogy a képeken Hoynar ügyvéd beszélget Ypps tanúval. A képekhez járt hang is. Az ügyész asszisztense máris berakott egy CD-t a készülékbe, és azt összekapcsolták a fali hangszórókkal. Felismerhették az ügyvéd hangját, de Ypps sem volt már ismeretlen a hallgatóságnak. Ypps: Jó reggelt, ügyvéd úr. Hoynar: Jó reggelt, de hagyjuk most a formaságokat. Csak egy percünk van, uram. Itt a pénze, tegye el.

Ypps: Biztosan annyi? Hoynar: Nem bízik bennem? Ypps: Tudja, miket beszélnek az ügyvédekről… Hoynar: Rólam is beszélnek sok mindent, de nem csapom be az ügyfeleimet. Legalább is azokat nem, akik igazán fontosak. Ön tett egy szolgálatot, itt van az érte járó pénz. Ypps: De legalább ismerje el, hallani akarom, hogy jól játszottam ott a tárgyalóteremben. Végtére is színész vagyok, vagy annak hiszem magamat, és fontos az alakítás, a beleélés minősége… Hoynar: Sok a szöveg, kedves művész úr. Jó volt az alakítása, meggyőzött mindenkit. Akit kellett és lehetett, azokat sikeresen átvertük vele, tehát ön jó volt, de ennyi. Ne fújjuk fel. Különben is lejárt az időm, mennem kell. Az ügyész még felmutatott egy képet, amin látszott, hogy ketten kétfelé indulnak, Ypps az egyik irányba, Hoynar a másikba. És amikor elhallgatott a hangfelvétel, és Vatin letette az utolsó képet is, még annyit tett hozzá: – Még meggyőzőbb a videofelvétel, amit szintén elkészítettünk, és amelyből ezeket a képeket kivettük. Akarják látni? A kérdés persze nem a közönségnek, hanem Barbarának szólt. Az asszonyban engedett a feszültség, de ha Alexára gondolt, most sem lehetett nyugodt. Mégis, valahogy tisztább lett a kép ott belül. Nem, ezt nem csupán Zamfiri, de Hoynar sem viheti el szárazon. Yppsre nézett: – A tanú megerősíti, amit a filmen láttunk? - Igen, bírónő. Kár, hogy az első beszélgetésünkről nem készült semmilyen felvétel. Hoynar ügyvéd úr egy amatőr színtársulat műsorában látott meg először, később hallottam az ismerősöktől, hogy kérdezősködött. Amikor megtudta, hogy nem sokkal előbb még az alkohol rabja voltam, alighanem úgy érezte, én vagyok az ő embere. Pénzt ígért, nem is keveset, és azt mondta, egy bonyolult, bár rövid szerepet kéne eljátszanom igen jó közönség előtt, önt is

említette, bírónő, mondván, hogy az előre eltervezett „összezavarodottságommal” elsősorban önt kell meggyőznöm arról, hogy az ügyész úr csak ilyen rossz tanúkat tud állítani, akkor bizonyára ártatlan a védence… Hoynar leszegett fejjel ült. Barbara tudta, nem sok eszköze lehet most a férfinak, hát intett Vatinnak, üljön le, és az ügyvédhez fordult. A lehető leghivatalosabb hangon szólt, soha senki ne vádolhassa őt elfogultsággal: – Ügyvéd úr, öné a tanú. Akar tőle bármit is kérdezni? Hoynar felnézett. Annyi gyűlölet villant bozontos szemöldöke alól, annyi harag egyszerre Barbara és Ypps ellen, hogy azt nehéz lenne szavakkal kifejezni. Barbara egészen beleborzongott. „Csak nem most ítéltem halálra a lányomat? Ezek képesek megölni őt az ítélettől függetlenül!” Hoynar a fejét rázta: – Köszönöm, nem élek a kérdezés jogával. Zamfiri arcán látszott, hogy csak most kezdte kapisgálni, mi is történt itt az elmúlt negyedórában. Valamit súgva kérdezett Hoynartól, Barbara nem hallotta, de nem is szólhatott érte. A vádlottnak a tárgyalás minden szakaszában bármikor joga van az ügyvédjétől tanácsot vagy magyarázatot kérni. Barbara az órára nézett. Három múlott négy perccel. Hirtelen felállt: – Rövid tárgyalási szünetet rendelek el. Három óra húszkor folytatjuk – és valósággal ki viharzott a teremből. Yosnak éppen annyi ideje maradt, hogy kitárja előtte az ajtót, majd a nyomába eredjen. Hiszen nem hagyhatta magára a bírónőt, a testőr feladatát most rábízták, hát igyekezett lépést tartani Barbarával.

Múlik az idő Gronolli előbb kimehetett a mosdóba. Felfrissült kissé, és az arcát is megmosta. Levették róla a bilincset. Ezeket a jeleket saját fontosságának, a személyének tulajdonította, és ezért úgy ült le a huszonéves nyomozó elé a kihallgatóban, mint aki nagyon is biztos a dolgában. Nem sok hiányzott, hogy kényelmesen hátradőljön, és feltegye a lábait az asztalra, ahogyan azt amerikai filmekben láthatták régebben. Tabber is felkészült. Hozott magával egy jegyzetfüzetet, egy ébresztőórát, amit kitett az asztalra. Elindította a kamerát, bemondta a mikrofonba, ahogyan illik: „Denis Gronolli kihallgatása, dátum, óra perc”, aztán maga felé fordítva írt valamit a jegyzetfüzet egyik, majd a másik lapjára. A vekkerórát Gronolli felé fordította, és halkan, majdhogynem udvariasan kezdte: – Választhat, Gronolli úr. Vagy most rögtön megmondja, hol őrzik Alexa Neusont, ez esetben a büntetése feltehetően csak ennyi lesz – mutatta a jegyzetlapra írott számot, amelyen egy 18-as látszott – vagy ha tagad, és nyolc perc múlva sem közli velünk, akkor ennyi lesz – és felmutatta a másik lapot, amelyen a 30-as szám szerepelt. – Higgye el nekem, tizenkét év különbség nagyon sokat jelent a szigorított börtönben, olykor éppenséggel az életet is jelentheti. Már ha megéri a tizennyolcat, persze, mert ahhoz is sok szerencsére lesz szüksége. Gronolli először úgy tett, mint aki nem érti. De látva az arcát, mielőtt megszólalt volna, Tabber hadnagy csak ennyit mondott: – Mutatok önnek egy videót, figyelje a fali képernyőt. Mindenesetre megy az idő, ne feledje, mire a film lemegy, már csak hat perce marad. Gronolli a magasban függő képernyőre meredt. Most tényleg hátradőlt, de nem a kényelmet kereste, már nem. Felszegett fejjel

nézte, mit fognak neki vetíteni. Amikor meglátta az ikercellákat, idegesen összerándult. Kénytelen volt látni és hallani, hogyan leplezi le magát, lám, a rendőrök előtt! Hogyan örökítették meg, miket mondtak egymásnak azzal az átkozott kölyökkel: „Beköptél a zsaruknak?… Szó sem volt emberrablásról! Hiába mondod, hogy nem tudtál semmiről, én majd azt mondom a bírónak, kezdettől tudtad, hogy emberrablásra készülünk!” Most Tabber hadnagyon volt a sor, hogy kényelmesen hátradőljön. A képernyő kihunyt. – Rosszul áll a szénája, Gronolli, és már csak öt perce maradt. – De ezt a filmet a rendőrség aljas módon készítette, lesből! – Sok film készül lesből, meg más törvénytelen módon is, signor Gronolli. Például olyan is, amikor csapdába csalnak és elfognak egy fiatal lányt, hogy az anyját zsarolják vele. Ha jól rémlik, ott is készült egy videó, nemdebár? És ha a technikusaink egy kicsit megtisztítják a rajta hallható férfihangot, könnyen lehet, hogy az éppen az öné lesz. Gronolli tehetetlenül vergődött. Tabber hadnagy az órára mutatott: – Ha öt percen belül elmondja, hol tartják a lányt, a kisebb számot javasoljuk az ügyészségnek. Ha öt perc múlva csörög a vekker, és maga hallgatott, az csörgés gyakorlatilag az életfogytot jelenti. Gondolkozzon! Pierre Tabber felhívta a bátyját: – Tudod, hogy bele szoktam hallgatni a rendőrségi rádióadásokba? Jó, jó, tudom, hogy ez tilos. De, ha lebukom, valaki majd szól egy jó szót az érdekemben az illetékeseknek..? Csak azt mondom, hogy én is nyomon vagyok. Már látom azt a szürke Opelt, amelyikben két bandita megy valahová. – Valahol ott van mögötte az én emberem is. – Látom, de már elég régen csinálja, feltűnhet. Szólj neki mobilon, hogy álljon le, én átveszem a helyét.

– Ezt nem tehetem, te nem vagy rendőr! – Tiszta szerencse, egy családban egy rendőr bőven elég… Már beálltam az embered elé, a kollégád fölösleges lett. – Pierre, ígérd meg, ha sikeresen azonosítottad a helyet, nem keveredsz lövöldözésbe, különben is fegyvertelen vagy, szerencsére. Vagy ezt rosszul tudom..? – Nyugi, nem leszek olyan ostoba, hogy berontsak, mint egy eszelős terminátor… Majd szólok, és te beküldöd az egyenruhás, golyóálló mellényes fiúkat és lányokat. – Akkor ebben maradtunk. Ha megtudtál valamit, hívj! Barbara meg sem állt Sidores szobájáig. A vezetőbírónál éppen ott volt egy kolléganője, valahogy már a testtartásából is látta az asszony, hogy nem komoly ügyben jött, inkább afféle „beszélgessünk már egy kicsit”-módon ült az egyik fotelben. A csevegést Barbara szakította félbe: – Bocsánat, uram, de tárgyalási szünetet rendeltem el, azért, hogy önnel válthassak szót bizalmas szakmai ügyben – a kolléganőre nézett: – Ne haragudj, de ezt most kell megbeszélnem Sidores úrral. A kollegina értette, bár kicsit felhúzta az orrát, hiszen voltaképpen kizavarták őt a szobából. De elment. Sidores végig Barbara arcát nézte, ahogyan beszélt. Érezte és átérezte az asszony izgalmát, akiben mindig csak kolléganőt látott. Most is. Ám amit mondott, az bizony már kihozta Sidorest a sodrából: – Azt mondja, ez ott derült ki, a tárgyaláson? Mindenki szeme láttára, füle hallatára? Az ügyész maga terítette ki a bizonyítékait Hoynar ellen? – Így volt, uram. – És most mit kér? – Azt, hogy telefonáljon a minisztériumba, és kérje meg az illetékest, vegyék le Hoynarról az eddig őt megillető törvényes védelmet.

Nézték egymást, feszült volt a csönd. Sidores tudta, mire céloz Barbara, és Barbara is jól tudta, milyen nagy lépés ez. Különösen Sidores részéről, aki ilyesmit még bizonyára soha nem tett. Nem volt rákényszerítve. A rendőrségen, a kihallgatószobában az ébresztőóra mutatója egyet ugrott. Gronollinak már csak négy perce maradt a döntésig. Az a telefonszám, ami a felcsattanó dallammal együtt megjelent Kevin mobilján, nem volt neki ismeretlen: – Itt vagyok, Pierre. Mi újság? Végighallgatta azt a rövid mondatot, és az utca nevét, ahol Pierre most haladt. Aztán már rohant is vissza a kocsijához. Beült, a GPS-be sietősen begépelte az utca nevét, és máris indult. Most ő hívta a magándetektívet: – Kedves bátyja tud az akciójáról? – Óva intett, nehogy bajom essék. Ez válasz volt Kevin kérdésére is. A biztonsági tiszt sem pazarolta a szavakat: – Szeretnék ott lenni. – Ott lesz. Ezen az utcán hamarosan egy körforgalomhoz ér… Várjon, máris mondom, hová igyekszik a két bandita… Az áruházak felé kanyarodtunk ki, a Sirgellen-úton haladok. Bocs, a bátyám hív, neki is elmondom ezt. És ismét csönd lett az éterben. A kihallgatószoba óráján már csak három perc maradt. Barbara visszatért a terembe. Ugyan nem volt még három óra húsz, de amikor megtorpant az ajtó előtt, tudta, pár másodpercet másra is szánnia kell. Intett Yosnak, hogy ne nyissa még ki az ajtót. A nagytermetű, bajuszos férfi a bírónőre vetette kérdő tekintetét.

– Igen, asszonyom? – Tartsa szemmel Hoynar ügyvéd urat. Akárhogyan is végződik a tárgyalás, maradjon mindig a nyomában. Rám már nem kell vigyáznia, viszont ha az ügyvéd távozni akar az épületből, bármilyen ürüggyel tartsa őt vissza. Yos csak bólintott, aztán belépett az ajtón, és félig nyitva hagyta maga mögött: – Álljanak fel! A tárgyalást Barbara Neuson bíró vezeti. Hoynar időközben magához tért, és lázasan magyarázott valamit Zamfirinek. Barbara úgy érezte, a vádlott bizalma megrendült ügyvédjében. Most jött el a pillanat, amikor nyilvánosan megkérdezhette volna, hogy a vádlott a hallottak-látottak ellenére továbbra is ügyvédjének tekinti-e Hoynar urat, de nem tette. Mert ha Zamfiri most ráeszmél, hogy ideje megszabadulni Hoynartól, akkor a tárgyalás is félbeszakad. Hiszen vádlottat nem lehet elítélni ügyvéd nélkül, csak akkor, ha ő maga kívánja ellátni saját védelmét. Ez Zamfiri szellemi kapacitását ismerve aligha volt elvárható. Hát Barbara úgy ült vissza a helyére, hogy biztos volt benne: a hátralévő kis időben most már nem lesz változás a tárgyalás menetében. Csak éppen azt a mindjobban szétterjedő félelmet nem tudta elűzni: fekete volt és baljós, nyirkos és szomorú. Mintha ez is azt jósolná: Alexának baja esik. Tabber átnézett az üvegfalon. Látta Gronollit, aki ott ült az asztal túloldalán, két kezébe temette a fejét. Nagyon töprengett. – Tisztában van vele, hogy ha megmondja a címet, ezzel beismeri, hogy benne volt? Míg ha nem mondja meg a címet, később azzal védekezhet majd: nem tudta, mi lett a lány sorsa. – Kivéve, ha már ismerjük a helyet, kihozzuk a lányt élve vagy halva, és a helyszínelők megtalálják ott az ő ujjlenyomatait is – vélte a rendőrkapitány. Ott áll már a hadnagy mellett, aki nem is hallotta,

mikor jött be csöndesen, feltűnés nélkül. Tabber csak kicsit lepődött meg, de egyetlen másodperc alatt belenyugodott. Sőt, még örült is, kétszeresen. Az egyik oka az volt, hogy lám, a kapitányban is felébredt az egykori nyomozó, érdekli, hogyan oldják meg az emberei ezt az ügyet. Másfelől meg Tabber egy kicsit büszke is volt magára, hiszen az oroszlánrészt az ő osztálya, ő és emberei végezték eddig is, ezután is, és nem árt, ha a kapitány látja ezt. – Még két és fél perce van a gyanúsítottnak – mondta a hadnagy, és az üvegfalon át merően nézte Gronollit. Mintha szuggerálná, „mondd ki, mondd ki!” Akkor szólalt meg zsebében a telefon és Tabber tudta jól, ki hívja őt. – Ha az ügyvéd úr is feldolgozta már a sokkot, akkor folytatjuk a tárgyalást. Barbara hangja száraz volt, hivatalos, látszólag nyoma sem volt benne a gúnynak, mégis az volt, és ezt többen értették a teremben. Volt, aki halkan felnevetett, mások maguk elé meredtek vagy egymásra néztek: vajon jól hallották? Neuson bírónő szokásától eltérően gúnyos megjegyzést tett? De a többség néma maradt, és Hoynar is úgy tett, mint aki nem hallotta. Bozontos szemöldöke alól vetett egy pillantást a teremre, aztán csöndesen ült. Látszott, hogy a stratégián töpreng. Nem, egyáltalán nem adta fel, hogy még ma kiviszi Zamfirit a teremből, szabad emberként távoznak majd, átgázolnak a médián is, már ha lesz még olyan firkász vagy tévés, aki egyáltalán merészel bármit is kérdezni Zamfiritől. Aki, lám, a tárgyalási napok alatt egyetlen egyszer sem hallatta a hangját. Kevin az áruházak mellett vezető hosszú úton érte utol Pierre Tabbert. A nyomozó kocsija lassan haladt. Kevin jó érzékkel előzte meg őt, és sorolt be eléje. Máris zenélt a telefonja:

– Ügyes, legalább végre nem engem látnak. Az a szürke Opel, látja? – Látom. Pierre, maga most már le is maradhat. – A világért sem teszem. Maga eltakar, ez jó. Kövessük őket, én meg előkészítem a kütyümet. Kevin nem tudhatta, milyen szerkezetre gondol új szövetségese. A város szélén haladtak már, itt-ott akadtak csak házak, az áruházak mögöttük maradtak. Néhány lepukkant régi üzem látott jobbra, és a szürke Opel fékezett, majd elkanyarodott. Túl néptelen volt a környék ahhoz, hogy a követők is látványosan utánuk menjenek. Nem sok autó haladt azon az úton. De Kevin látta: valamivel odébb van egy másik, az előbbi lekanyarodóval párhuzamos másik út is. Ez ugyanazokhoz a romos üzemekhez vezetett, csak száz méterrel odébb. Gondolt egyet, és lekanyarodott. Pierre kivárta, hogy a szürke Opel eltűnjön a romos épületek között, akkor gázt adott, és követte Kevint. Ahol egymás mellett parkoltak, egy düledező vaskapun át beláttak egy gazzal felvert, egykor betonnal kiöntött udvarra. – Amögött lehet az a másik gyár. – A falon még olvasható a felirat: DAYSO ÖNTÖDE, és alatta kisebb betűkkel a cím… nem tudom elolvasni, nagyon lekopott már. Pierre mellette állt, mellényt viselt, amely számtalan zsebének egyikéből előhúzott egy mindössze ujjnyi hosszú, kicsiny távcsövet, a feliratra szegezte, és már mondta is: – „Gyártelep utca” és egy kettes szám. f – És most mit teszünk? – kérdezte Kevin. Nem ilyen feladatokat szokott ellátni, és egy kicsit tanácstalannak érezte magát, ugyanakkor feszítette a tettvágy. Csak éppen nem látta pontosan, hogy akkor most hogyan is állnak? – Telefonálok a bátyámnak, aztán működésbe hozom ezt ni – egy tévés távirányítónál alig nagyobb, fekete szerkezetet, vagy ahogyan ő nevezte: „kütyüt” vett elő egy másik zsebéből. – Ha lenyomom a

gombot, senki sem tud telefonálni a környéken, elnyomja az összes digitális jelet. – Nem tiltott holmi ez? – kérdezte Kevin gépiesen. I Nekem I úgy rémlik, hogy katonai cucc, még a rendőrség sem használhatja. – De kapható a nagyon bizalmas feketepiacon, és én nem vagyok rendőr – felelte Pierre könnyedén. A füléhez emelte a telefont, és amikor a bátyja felvette, már mondta is a címet. Aztán eltette a telefont, működésbe hozta a „digitális, kommunikációs, lokális némítót”. Majd simán benyomta a düledező vaskaput ott, ahol az a legrozsdásabbnak látszott, és tényleg az is volt, mert a férfi könnyedén bent termett. Kevin megértette, hogy az ő szerepe csak arra korlátozódik, hogy itt bevárja Pierre-t, míg visszajön, azaz hogy irányítsa az érkező rendőröket. Mert abban nem kételkedett, hogy ettől a pillanattól kezdve az idősebb Tabber is tudja a címet, hol őrzik Alexát. Így ha Tabber hadnagy tudja, akkor az emberei már úton vannak. Tabber bement a kihallgatószobába. Most is volt nála egy jegyzetfüzet és Gronolli annyit látott csak, hogy arra már írtak valamit nagy betűkkel. De ez csak egy villanás volt a szeme sarkában. Kezdte megszokni, hogy az őt kihallgató, fiatal hadnagy efféle lapokkal is kommunikál. – Nos, már kevesebb, mint egy perc maradt, Gronolli – Tabber le sem ült a helyére, talán így jelezte, hogy nem érdemes helyet foglalnia, mert a beszélgetésük már nem fog sokig tartani? A maffiózó arcán látszott a gyötrődés. Az utóbbi percekben rengeteget töprengett, mi lenne neki a legjobb. Attól is félt, hogy Tabber csapdába csalja. Mintha éveket öregedett volna percek alatt, a ráncok mélyebbre vésődtek kiélt arcán. Tehát megszenvedte ezt az öt percet, gondolta a hadnagy, de nem tudta őt sajnálni. Attól, hogy tudta: a kapitány ott áll a „tükör” mögött és látja, hallja őket, csak szárnyakat kapott, de nem feledkezett meg a játékszabályokról. Ha ő

adott a férfinak ennyi időt, akkor ki kell várnia, hogy leteljen. Ez a tragikus játék legalább ennyire lehet, ennyire legyen fair. – Erre a lapra felírtam egy címet – mondta a gyanúsítottnak. – Már csak huszonhét másodperce van. Ha most mondja ki, és azonos ezzel, érvényes az előbbi ajánlatom. De ha hallgat, vagy csak az utolsó percben szól, akkor azt mondom: elkésett, Denis Gronolli. A férfi talán nem is figyelt a szavakra. Az ébresztőórára meredt megbűvölten. A másodpercmutató igen sebesen szaladt körbe. Aztán megszólalt a vekker. Mert tényleg ébresztőóra volt, és tényleg csörgésre lehetett beállítani. A berregés valósággal felrobbantotta az eddigi csöndet, és vele a feszültséget. Még berregett a szerkezet, amikor Gronolli hangosan kiáltotta: – A Dayso-öntödében őrzik a lányt, a régi gyártelepen! Tabber arcán nem látszott meglepődés. De megkönnyebbülés som. Lassan fordította meg a jegyzetfüzetet, hát lassan vált olvashatóvá az is, amit odaírt csupa nagybetűvel: DAYSO ÖNTÖDE, Gyártelep utca 2. – Elkésett, Gronolli. Maga nélkül szereztük meg a címet. Az a pár másodperces habozás plusz tizenkét év börtönt fog jelenteni… Persze, lehet, hogy a bíróság többet ítél meg. És imádkozzon, hogy Alexát még életben találjuk! Mert ha nem, maga, Zamfiri meg a többiek életük végéig odabent maradnak. Az óra berregése elhallgatott. Gronolli megsemmisülten ült, és újra a két kezébe temette a fejét. A másik helyiségben a kapitány vette kezébe a mikrofont. Tudta, hogy az akció összes résztvevőjéhez szól: – Itt a kapitány beszél. A címet megerősítették, ismétlem, megerősítették. Az elrabolt személy a régi Üzemben található. Ha lehet, több oldalról támadjanak, de előzőleg állják el a kijáratokat. Tabber hadnagy is úton van!

Barbara feszültsége csak egy kicsit csökkent. Szerette volna tudni, merre jár Kevin, miért nincs itt még mindig? Bár az az SMS, amit félórája kapott tőle, elég biztató volt, de azóta semmi hír. Nagyon ügyelt, hogy ne vétsen a szabályok ellen, hogy tartsa magát nemcsak az előírásokhoz, hanem gondosan ügyeljen a tárgyalás menetére. Mert vagy Hoynar, vagy egy másik ügyvéd, ha fellebbeznek Zamfiri ügyében, hivatkozhat majd arra, hogy szabálytalanul vezették le az utolsó tárgyalási napot. Márpedig egy per összes napja, minden órája, sőt perce is „lege artis”, vagyis a szakma szabályai, törvényei szerint kell hogy történjen. „De ha bebizonyosodik, hogy elrabolták a lányomat, akkor abból egy másik per lesz, amit érintettségem okán én nem vezethetek. De akkor kisebb baja is nagyobb lesz Zamfirinek annál, mint most, amikor már-már majdnem rábizonyítottak egy gyilkosságot. Ebben az országban akármelyik bíró tárgyalja is az ügyet, tudni fogja, hogy miért rabolták el Alexát. Hogy nyomást gyakoroljanak egy bíróra… Nem, ezt egyetlen bíró sem nézi el nekik. A legszigorúbb büntetést fogják elszenvedni!” De ez most csak távoli és bizonytalan jövő lehetett, maximum. Itt volt a jelen, amikor is újabb szakértőt hallgattak meg, aki bonyolult táblázatokkal állt elő, sőt egy tizenöt perces vetítettképes előadást is ígért arról, hogy a bűnügyi színhely körüli kamerák hol vannak, és mekkora szöget fog be a látóterük, valamint azok „horizontális és vertikális képességei” hogyan függenek össze az üggyel. Mivel a szakértőt a védelem állította, Vatin ügyész nagyon figyelt. Barbara is igyekezett figyelni, mert nem tudta még, Hoynar mit akar elérni ezzel a lépésével? Csak összezavarni az ügyet és a bíróságot, vagy időhúzásra játszik? „Remélem, az idő nekem dolgozik még akkor is, ha mostanra már nagyon kevés maradt belőle”, gondolta Barbara. – Alig maradt időnk – így Kevin. Hangosan mondta ki, de nem volt kihez szóljon. Egyedül maradt. Pierre egy perce ment el, most, amikor

benézett a szétvert kapun, még látta is, ahogyan átmászott a kerítésen. Ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy kövesse. És csak egy pillanatig tartotta magát az ellenállása, hogy ugyan már, Pierre huszonéves, ő meg negyvenhét, nem fog itt kerítéseken meg falakon átmászni, nem zerge ő, de nem is rendőr. Ám akkor Barbara arca merült fel előtte, és erre egy pillanat alatt másképpen döntött. Ezt az alkalmat nem hagyhatja ki! Ha Pierre-nek nem sikerül bejutnia, vagy nem tudja kiszabadítani Alexát, megteszi ő! Az izmai már akkor engedelmeskedtek a ki sem mondott parancsnak, amikor még csak idáig ért a gondolataiban. Ez régi, jó reflexe volt, fiatal korában is így történtek vele a dolgok, így került bele sok kalandba és ezek vezették el őt végül az igazságügybe, a biztonságiakhoz. Ismerte azt az érzést, csak azt hitte, már kiveszett belőle. Különösen itt, Barbara mellett érezte magát afféle filiszternek, megállapodott polgárnak, aki sohasem szalad, mindig méltóságteljesen lépked, és legfeljebb akkor élednének fel a régi reflexei, ha tényleg meg kéne védelmeznie a rábízott személy életét… De amikor erre gondolt, akkor már futott át azon a hosszú udvaron, egyre közelebb került az ütött-kopott fal, ami még elválasztotta ezt a romos üzemet attól a másiktól. És eljött az a pillanat, amikor Kevin Fargo feledte korát, és minden egyéb akadályt, lendületből szaladt fel, kihasználva az omladozó fal réseit, egyetlen ugrással fent termett a tetején. Még egy pillantást vetett arra a másik udvarra, ahová érkezni fog egy pillanat múlva. Csak Pierre-t látta még, amint éppen eltűnik egy örökre kitámasztott ajtó mellett. Meg távolabb a szürke Opelt, az kint maradt az úton, más nem volt ott. Kevin teste máris átrepült az akadály fölött, a falat maga mögött tudhatta és követte a magándetektívet. De óvatosabb volt Pierre-nél, mert ő a falak tövében igyekezett előre, és már nem futott. Tudta, ebben a helyzetben és itt most mindennél többet ér, ha rejtőzködik. Ha nem veteti magát észre az ellenséggel. Mert akkor már az agya automatikusan beállt, ezt a kis világot itt barátokra és ellenségekre

osztotta, így könnyebben dönthetett adott pillanatban. Két perccel később érheti el az ajtót, de legalább biztosan eléri, és nem érheti kellemetlen meglepetés. Miután Tabber hadnagy elviharzott, maga a rendőrkapitány jött be a kihallgatóba. Az imént kapott egy telefonhívást Sidores vezető bírótól. Furcsán érezte magát. Ugyan intézkedett, hogy egy nyomozó álljon készenlétben – éppen a kábszereseknél találtak valakit, aki ráért – és leszólt az ügyeletre is, hogy egy járőrkocsi két egyenruhással várakozzon a kijáratnál. De most nem sietett. Vagy úgy tett, mint akinek nem sürgős a dolog. A kapitány egyenruhában volt, ami elég ritkán fordult vele elő. De egy nyugdíjas rendőr temetéséről jött vissza, amikor megtudta az ügyeletestől, hogy „nagy forgalom” van a gyilkossági osztályon. Ha már így belecsöppent a dologba, gondolta, folytatja Gronolli kihallgatását. Ám őt most csak egyetlen dolog érdekelte. Amikor helyet foglalt a döbbenten bámuló Gronolli-val szemben, halkan szólt, szinte szemérmesen. Mint akire hatott Tabber hadnagy kihallgatási módszere. – Látom, megismert, Gronolli. – Igen, kapitány úr – nyelt egyet a gyanúsított. – Utoljára tavaly, a polgármester bálján találkoztunk. Igaz, ön úgy tett, mintha nem tudná, ki vagyok. – Ami azt illeti, ön is került engem – a kapitány komoly volt. – Megértheti, hogy az én pozíciómban nem beszélgethetek egy olyan emberrel, akiről suttogják, hogy maffiózó, hogy Zamfiri jobbkeze. Ráadásul, ugye, ott van a helyi média is. Még csak az hiányzik, hogy a bulvársajtóban, vagy valamelyik tévécsatornán egy képen örökítsenek meg bennünket! Vagy pláne, amint éppen kezet fogunk, netán barátságosan iszogatjuk a pezsgőt, és beszélgetünk, mint régi barátok?

– Ezt megértem – így Gronolli, de látszott, furdalja a kíváncsiság, miért beszélget vele a kapitány. Észre sem vette, hogy beszélgetőpartnere bekapcsolta a kamerákat és a hangfelvevőt, annyira el volt foglalva azzal a meglepő ténnyel, hogy a kapitány arany parolival a vállán, díszegyenruhában beszélget vele. Meg is jegyezte: – Ami késik, nem múlik. Lám, mégis beszélgetünk. – Csak éppen egy alapvetően más helyzetben, Gronolli. Ez egy kihallgatás – mutatott a kamerákra. Amelyeken kicsi piros lámpácskák jelezték, hogy be vannak kapcsolva, vesznek minden látványt, minden szót. – Az érdekelne, mit tud Hoynar ügyvédről? Aki az ön nagyon jó barátja, gondolom nem először ebédeltek együtt az Amadeusban ma délben. – Követtek engem? – kerekedett el Gronolli szeme. A kapitány legyintett: – Maga csak… hogy is mondjam, afféle „mellékterméknek” látszott az első pillanatban. Hoynart figyelték az embereink, maga meg vele volt, hát azért megnézték, kiféle, miféle az, akivel az ügyvéd úr olyan szemmel láthatóan szívélyesen beszélgetett. Közben egy másik forrásból is felmerült a személye, és akkor indultak el magáért. Szóval, miben sántikáltak Hoynarral? – Semmiben sem sántikáltunk, kapitány úr. - Az imént vallotta be a kollégámnak, signor Gronolli, hogy részese egy súlyos emberrablási ügynek. Előtte még arra utasította egyik emberét, hogy csináljanak egy újabb rémisztő filmet „a csajról”, hogy még inkább megzsarolhassák az anyját… és már tudjuk, hogy Hoynar is benne van. – Ez egy alku lenne? – érdeklődött Gronolli, és kiélt arcán megjelent a remény kifejezése. A kapitány, aki tizenvalahány évvel ezelőtt több száz kihallgatást vezetett, tudta jól, mit tesz, amikor elhúzta a férfi orra előtt a mézesmadzagot:

– Ha terhelő vallomást tesz az ügyvédre, akkor ezt talán a bíróság is figyelembe veszi. – „Talán”? Ez nem sok, kapitány úr. Ráadásul az ellen valljak, aki majd engem fog védeni a tárgyalásomon? – Ebben azért ne legyen olyan biztos – felelte a férfi. Kikapcsolta a kamerákat, felállt, és szó nélkül kiment az ajtón. Meg sem állt a folyosó végéig, ott lement a lépcsőn. Az ügyeletes ott ült az üvegkalickájában, két társa segített felvenni a telefonokat, fogadni a hívásokat, az esetleges riasztásokat a hátsó szobában ülő kolléganő vette. Most látszott a nyitott ajtón keresztül, hogy nyugalom van, „éppen nem ölnek, nem rabolnak ki vagy el senkit”, futott át a kapitány agyán. A bejárat előtt várakozott a járőrkocsi, a civil ruhás nyomozó és az egyik rendőr mellette álltak, és beszélgettek, sőt, a rendőr dohányzott is. De a kapitány ezt nem tette szóvá. A nyomozó kitárta neki a hátsó ülés ajtaját, a kapitány beült a sofőr mögé. A másik kettő, az egyenruhás és a civil is sebesen beültek, a sofőr indított, és csak utána kérdezte: – Hová megyünk, kapitány úr? – A bíróságra. A szakértő eszmefuttatása unalmas volt, és fárasztó is. Barbara most mégis örült a dolognak, mert ezzel ment az idő. A közönségből többen nem voltak ilyen megértők, ők felálltak, és kimentek. Akik figyeltek, azokat zavarta ez a menetelés. Barbara ismét elrendelhetett volna szünetet, de tudta, hogy ez bár jogszerű és a perrendtartást nem sérti, mégsem ajánlatos. Egy szakértő véleményének ismertetését nem lehet félbeszakítani, mert akkor nemcsak a szakértő, de a közönsége, azaz a vád és a védelem jogászai is elveszítik a fonalat. Hát most hagyta a szakértőt beszélni, ám közben egyre türelmetlenebbé vált. Mi lesz, ha ez is véget ér? Vajon egyértelműen bebizonyosodott, hogy Zamfiri lőtte le az áldozatot? Vagy nem bizonyosodott be? Minden kicsi kételkedést a vádlott javára kell írni,

ismerte Barbara ezt az elvet. Vagyis fel kell menteni azt a gazembert, a helyi maffia egyik keresztapáját, aki most majd az égbe megy? Soha többé nem lesz elérhető, még ha az ügyészség fellebbez, és pár hónap múlva ismételni szeretnék az egész eljárást. Zamfiri nem ostoba annyira, hogy azt megvárja, sőt, hogy önként sétáljon bele a kalitkába. Ugyanakkor nagyon bántotta volna Barbarát, ha elterjed jogászkörökben a hír: csak azért engedte el Zamfirit, azért nem hozott ellene egyértelmű ítéletet, mert a férfi elrabolta a lányát. A rendőrség már tud az emberrablásról, tehát nem lehet sokáig titokban tartani. „Számíthatok az igazságügyi tanács eljárására ellenem”. No és ha nyomozást rendelnek el a lánya elrablása gügyében – ami szinte biztos – akkor vajon összekötik ezzel a perrel? Az is teljesen biztos, hiszen az emberrablók éppen a Zamfiri-per kimenetelét akarták befolyásolni tettükkel… Barbara, mint három napja szünet nélkül, most is rettenetes kelepcében érezte magát. Az volt a legrosszabb, hogy nem kapott üzenetet Kevintől. Vajon mi történik most odakünn a városban? Történik-e bármi is, egyáltalán? A gyártelep maga volt a szürkeség. Az öntöde környékén betondarabok hevertek, leomlott egykori falak, kidőlt kerítések. Néhány rozsdássá barnult olajos hordó, meg valamivel odébb egy vaslap. A levegő is mintha elszürkült volna errefelé. Az öntöde néhány ablaka kitörve, egy kémény ledőlve, és mindent belepett a szürke por. Pierre Tabber halkan osont előre. Remélte, senki sem hallja meg a lépteit. A régi falak között csönd lapult, és a férfi szeretett volna maga is a csönd része lenni. Közben valami furcsát érzett, és szokatlant. Máskor mindig csak lapult és figyelt, már kicsi gyerekként is ilyen volt, keveset szólt, majd kamaszként már leskelődött, követett, eleinte maga sem tudta, miért teszi. Felnőttként is ezt tette

évek óta, ez lett a szakmája, az élete. De nem szokta ledobni ezt az álcát, ezt a viselkedést, mindig csak lapult és figyelt. Most valami – amiről nem tudta volna megmondani, mi az? – arra késztette, hogy otthagyja az autóját, amely biztos fedezéket nyújtott mindig. Nem értette, mi ébredt fel benne, ami miatt most itt oson a piszkos falak között. Ráadásul nem is volt fegyvere, amit, ha van, sem tudott volna használni. Akkor hát minek..? Egyfajta vonzást érzett. Nem értette, mi ez? Mi mozog valahol a tudatában, mi az, ami arra kényszeríti, hogy maga járjon a dolog végére? Mintha sürgős lenne, nagyon sürgős. Talán itt már nem lehet vesztegetni az időt? Van, ami fontosabb a veszélynél? Pierre Tabber mégsem rohant a vesztébe. Ugyan elég gyorsan haladt, bár ő maga úgy érezte, csigalassúsággal vánszorog. Az egykori öntödének több helyisége volt, egyik sem túl nagy, de sehol egy ajtó. És zajt hallott maga előtt. Valahonnan beszélgetés hallatszott. Tompán, mintha szűrőn átjönnének a hangok. Az egyik ajtónyíláshoz ért, ott is csupa por volt a padló, egy aknából valamilyen eldobott szerszámok álltak ki, odébb meg egy valamikori üst hevert az oldalán. A férfi ismét hallotta a hangokat. Közben hátulról is neszezett valaki. Pierre sejtette: Kevin Fargo nem bírt a helyén maradni, és követte őt. De most nem tudott rá figyelni. Csak remélhette, hogy a testőr nem csap majd túl nagy zajt. Két férfi beszélgetett, már felismerte a hangokat, de a szavak még el-elvesztek a falak között, pedig nem voltak már messze. Az épület másik utca felőli oldalán járt már Pierre, éppen ezért úgy gondolta, nem tart már sokáig, hamarosan oda kell érnie, ahol az emberrablók bujkálnak. Igyekezett csendben haladni előre, ám cipője talpa alatt olykor kavicsok, széttört téglák darabjai, és valamiféle törmelék csikordult. Ő legalábbis hatalmas zajnak hallotta ezeket minden lépésénél, hát megtorpant, kivárt. Azokat a hangokat már szinte a következő fal másik oldaláról hallotta. Most értette meg, hogy ő maga

izgalmában liheg, mi van, ha „amazok” ezt is meghallják? Igyekezett lecsendesedni. A három, civilekkel teli kocsi, meg a végén egy kék fényekkel villogó, de nem szirénázó rendőrautó már elrobogott az áruházak mellett. A járőrkocsi csak nemrégen érte utol a többieket, ebben ült Hugo Tabber. Próbálta hívni az öccsét, de a hívása valami érthetetlen, siket csendbe futott bele. A hadnagy telefonja csak erőtlen kísérleteket tett, hogy legyőzze a láthatatlan ellenfelet, majd feladta. Visszaadta a képzeletbeli vonalat, nem volt hajlandó, vagy nem tudta kapcsolni azt a másik, annyira keresett készüléket, amit a jelek szerint nem is talált meg az éterben. A kocsik befordultak a Gyártelep útra. Senkit nem láttak a környéken. „Ideális hely arra, hogy valakit elrejtsünk, akár heteken át is!”, értette meg a hadnagy. Makacsul összeszorította a fogát. Barbara Neuson arca merült fel előtte. Mit fog szólni az asszony, ha… – de erre a lehetőségre gondolni sem akart. Bár nem tudott szabadulni a gondolattól. Annyi minden történt az utolsó két órában, mióta tart a tárgyalási szünet. Hoynar, aki Zamfiri szóvivője, a keresztapa parancsainak hordozója, találkozott és együtt ebédelt a Zamfiri-család második emberével. Vajon mit akart Gronolli? Azt, hogy Zamfiri kijöjjön a börtönből – vagy éppen ellenkezőleg, azt, hogy Hoynar veszítse el a pert, Zamfiri maradjon továbbra is a rácsok mögött, és akkor úgymond „kényszerhelyzetben” ő, Denis Gronolli veheti át a maffia banda vezetését? Még sok-sok éven át, míg végül mindenki beletörődik, hogy ő a főnök? A család neve is megváltozik, Zamfiri neve feledésbe merül, és már „Gronolli-családról beszél majd mindenki? Gronolli olyan embernek tűnik, aki nem sokáig viseli el mások parancsait. Nem utasítások szerint akar élni. Lehet, hogy Hoynar ügyvéd kétfedelű játszmát folytat? Vagy még több vasat tart a tűzben? Még azon van, hogy egyensúlyt teremtsen Zamfiri és Gronolli között, de már eldöntötte, hogy melyiküket akarja szolgálni

igazán? Hagyja veszni Zamfirit, akitől biztosan sok pénzt vágott már zsebre – és teret enged az új főnöknek, aki ezért nagyon hálás lesz neki? És a háláját igen kézenfekvő módon rója le, természetesen pénzzel, amit a hírek szerint Hoynar nagyon becsül? Hatalmas vagyont harácsolt össze, azt beszélik, és hogy milyen módszerekkel, arra az értők csak legyintenek, jelezve: az aljasságnak sok fokozata van, de ez az ember mindet ismeri és használja is! Valami elszorította a férfi szívét. Mi van akkor, tette fel magának a kérdést, ha Gronolli kész helyzet elé akarja állítani riválisát, Zamfirit, sőt, talán az ügyvédet is? Parancsot adott, hogy öljék meg Alexát, és gondoskodik róla, hogy ez kiderüljön. Akkor mindenki Zamfirit tartja majd bűnösnek, természetesen el is ítélik. Nyomoznak is, persze, de őt, Gronollit nem köthetik a bűntényhez, hacsak el nem kapják az embereit… Tabber agyát majdnem szétvetette a türelmetlenség. Már csak két perc, már csak két perc, tudta jól. De ez a két perc nagyon hosszú is lehet, és valakinek az életet is jelentheti. Barbara végignézett a termen. Nem látott unatkozó arcokat, mindenki őt nézte most. Tőle vártak valamit, bár a legtöbben talán nem is tudták volna megfogalmazni, hogy pontosan mit. Az asszony ritkán érezte magát főnöknek, vezénylőnek, bár tulajdonképpen minden tárgyaláson az volt. Ám csak a büntetőügyekben volt látszólagos teljhatalma, hiszen emberek sorsáról dönthetett. Sőt, ez volt a kötelessége is. A munkája. Az élete, mert hiszen szerette. Most újra megérezte a levegőben ezt a várakozást. Vagy százan ültek a teremben, és csak egy, egyetlen egy ember hiányzott, akinek pedig a jelenlétére nagyon számított volna: Kevin. A bizonytalansága, a félelme, amit Alexa sorsa iránt érzett, most hirtelen majdnem ugyanolyan erővel fordult a férfi felé. Képzeletben őt is bajban látta… És Barbara Neuson akkor értette meg milyen fontos neki ez az ember.

A lánya életveszélye minden más érzést elnyomott benne – hitte addig. De lám, most kénytelen volt megérteni, hogy a sors újabb válaszút elé állította: már Kevin Fargo is nagy szerepet játszik az életében. A férfi, akit egy hete még nem is ismert. A férfi, akiről jó sokáig majd a huszonöt szál vörös, illatozó rózsa fog az eszébe jutni. Vatin ügyész, a vád képviselője állt fel. Barbara az imént adta meg neki a szót. A tárgyalás a végéhez közeledett. Már csak a vád- és a védőbeszéd volt hátra. Zamfiri most sem szólalt meg, pedig Barbara megkérdezte, kíván-e élni az utolsó szó jogával. Az utolsó szó most nagyon fenyegetően hangzott el a bírónő szájából. Hoynar új taktikát választott. Bozontos szemöldöke alól a fekete szeme az asszonyra meredt. Bármit tett Barbara, bármit mondott, magán kellett érezze ezt a tekintetet. Az idegek játéka kezdődött. A férfi folyton az asszony arcát nézte, olyan arcot vágott, mint aki figyelmeztetni akar valamire, és voltaképpen ez történt, folyamatosan. „A kezünkben van a lányod, fel kell mentened Zamfirit!” Barbara tudta: Hoynar, mint oly sokszor már, most is győztesen akar távozni a tárgyalóteremből. Felmenteti Zamfirit elégtelen bizonyítékra hivatkozva, kiviszi őt innen szabadlábon. Aztán Barbara vagy visszakapja Alexát, vagy sem… Az asszony feszülten gondolkodott. Mi lesz az ügy folytatása? Az ítéletet, legyen bár felmentő, azonnal megsemmisítik. Viszont Zamfiri eltűnik. Bárhogyan is végződjék ez a mai tárgyalás, Zamfiri csak akkor maradhat a törvény, az igazságszolgáltatás kezében, ha nem helyezteti szabadlábra. De akkor mi lesz Alexával? Az arca szigorú maradt, mozdulatlan. De a tekintetének nem mindig tudott parancsolni. Miközben Vatin beszélt, Barbara, ha akarta, ha nem, csak odapillantott Hoynar felé. Mintha tudni akarná, mi jár a gazember fejében? Kétségbeesetten tartotta magát, pedig a lelkében éhes farkasfalka üvöltött. Üvöltött Alexáért, és bosszúért, a kettőt együtt is el tudta viselni. Ugyanakkor minden ízében

tiltakozott az ellen, hogy bosszúból hozzon ítéletet. Ez nem illett hozzá, ez nem ő lett volna. Húsz éve ítélkezett, és mindig a törvények szerint haladt, a bíró ösvénye oly keskeny! Vatin beszédén érződött, hogy bár előre megfogalmazta, talán több napon és éjszakán át ült fölötte, az utóbbi órák eseményei kicsit megzavarták ezt a példás rendben felépített beszédet. Hiszen a legfontosabb éppen az volt, ami ma történt. Ezt nem láthatta előre. Amikor megkereste Abel Yppset, még nem tudta, sikerül-e rávenni őt arra, hogy vallja be az igazat. Most hát kissé átfogalmazta a beszédet. Mindenki érezte, mikor ért a legfontosabb részhez. Vatin nem volt egy nagy szónok, de a munkának ezt a részét élvezte a legjobban. Nem azt, amikor a rendőrséggel együtt nyomoztak egy ügyben, vagy odabent a kollégákkal, főnökökkel egyeztetve kellett eldönteni, pontosan mivel is vádolják meg a bűnösöket. Vagy akiket ők annak hittek, éreztek. Tudták, hogy a bíróság előtt nem csak az ügyészek érvei hangzanak majd el, hiszen ott van a védelem is, amelynek a törvény legalább akkora súlyt és lehetőségeket biztosít, ha nem többet, mint a vádnak. Ott esetleg heves vitában kell majd megvédeniük az igazukat. Ha az igaz. Vatin nem nézett a jegyzeteibe. A terem közepén állt, főleg Barbarának beszélt, de azért egy negyed fordulattal elérte, hogy lássa a vádlottat, lássa legalább a közönség egy részét, és ők is lássák őt. – Ha azt hiszik, hogy az áldozat zakóján talált DNS-bizonyíték volt számomra a döntő, hát tévednek. Ez ugyan egyértelművé tette, hogy a vádlott végig hazudott, amikor azt állította, nem is járt a helyszínen, nem volt köze a bűntényhez, nem ő követte el a gyilkosságot. Hiszen mi más módon jutottak volna a saját DNS-ének jelei, sejtésem szerint apró bőrhám-darabkák az áldozat zakójára, ha nem fogja meg azt? És szemtanúk igazolták, hogy a gyilkos, miután lelőtte áldozatát és visszaült a kocsiba, az ülésen heverő zakót is odadobta, hogy nála ne maradjon semmi jele annak: ez az ember az ő kocsijában volt. És bár előzetes letartóztatásba került, ő és védője

abban reménykedtek: mivel az autó nem az övé volt, csak valakitől kapta, hát semmilyen jelet nem talál a hatóság arra nézve, hogy bárhol is az áldozattal ült volna együtt, hogy testi közelségbe került vele Ám ez a zakó mást mondott, reményeim szerint elegendő bizonyítékot szolgáltat arra, hogy Gino Zamfiri vádlottat szánalmas élete végéig a társadalomtól elszigetelve tartsuk. Miután ezt kimondta, úgy is érezhette volna, hogy lám, az ügyész megtett mindent, ami tőle tellett, a bizonyítékok szóltak helyette, és most már jöhet az ítélet. De Vatinnak még valami nyomta a lelkét, és nem habozott azt kiadni magából: – …Az én számomra ami a legjobban bizonyítja a vádlott bűnösségét, az a köréje szervezett védelem módszere. Nem arról van szó, hogy a védőknek szinte mindent megenged a törvény – mert nem enged meg – de arra célzok: a módszerek jelképezik a valódi helyzetet. Nem igaz a mondás: a cél szentesíti az eszközt, inkább ennek a fordítottja igaz: az eszköz bemocskolja a célt! Már ha olyan az az eszköz, és itt bizony erre szép példákat láttunk. Nem tudom, a tisztelt bíróságban milyen érzéseket keltett Abel Ypps szerepeltetése, de én a magam részéről ezt törvényen kívüli eszköznek képzelem, hiszem, sőt erről meg is vagyok győződve. Ha valakinek kétségei lettek volna arról, vajon bűnös-e Zamfiri vádlott a gyilkosságban, az áttételes módon éppen a védelem módszereiből jöhetett rá, hogy igen, bűnös! Aki ártatlan, azt nem ilyen aljas módszerekkel szokták megvédeni. Ha egy vádlott ártatlan, nem próbál meg hamis tanúk és más efféle eszközökhöz nyúlni, hiszen azok lejáratják őt. No persze, mit is várhatnánk el azoktól, akik maffiamódszereket alkalmaznak, mert maguk is tagjai a maffiának? A keresztapát, a családfőt mindenáron ki kell hozni a börtönből – véli a védelem – mert hiszen, ha őt elítélik, ha ország-világ előtt kiderül, milyen amatőr módon gyilkolt, hogy hagyta magát elsodorni indulatai által, akkor a maffia tagjaiban felmerülhet a kérdés: egyáltalán alkalmas-e ez az ember a „család” vezetésére? Nem kéne inkább hagyni őt veszni, menjen

börtönbe, mi meg választunk magunknak egy másik főnököt, egy másik keresztapát? Amennyire, mint ügyész ebben a városban, ismerem a választékot, hát azt mondhatom nyugodt lélekkel: olyant, mint Zamfiri "úr", bármikor találnak, sőt nála sokkal jobbakat is. A terem felmorajlott. Hoynar vörös arccal ült. Ha ez nem a vádbeszéd részeként hangzik el, akkor már rég felugrik, és paprikás hangulatban tiltakozik az ellen: az ügyész bizonyítékok nélkül ne nevezze védencét maffiózónak! De hát a vádbeszédet nem szakíthatta félbe, a perrendtartás szabályai kötötték őt is. De látszott, hogy majd’ szétveti a düh. Ám ezenközben sem feledkezett meg arról, hogy folyton Barbara arcát nézze, figyelmeztetve és fenyegetve. – …Ezért arra kérem a tisztelt bíróságot, hogy fogadja el az ügyészség véleményét, miszerint a vádlott bűnös az ellene felhozott vádban: gyilkosságot követett el. Ennyi volt a vége, az utolsó mondat után Vatin leült, és egy pillanatig még maga elé nézett, mint aki azon töpreng: mindenre sort kerített? Gondolatban egy leltár pontjait futotta végig? – töprengett el Barbara, de az csak egy pillanatig tartott. Most már kénytelen volt tovább játszani. Itt mindenkinek megvan a maga szerepe. Az övé az, hogy pártatlanul adja meg a szót a védőnek. Ezer éve a védő szólhat utolsónak, hát tessék… – Ügyvéd úr, kérem, mondja el védőbeszédét. Pierre Tabber lassan csúszott előre a fal mellett. Az arcát csak félig dugta ki az üres, romos ajtónyílásban, és meglátta… Alexát. Eddig ő is csak azon a videón látta a lány arcát, amit az anyjának küldtek az emberrablók. Most azonnal felismerte, ami nem is volt olyan nehéz. Hiszen a lányt egy földre vetett, rossz matracon látta, összekötött kézzel félig ült, félig feküdt. A ruhája piszkos, az arcán a sírás nyomai, a levegőben szállongó por. Két férfi volt vele. Az egyik telefonált, közben idegesen fel-alá sétált a helyiségben, aminek több kijárata is volt. Mindent belepett a szürkés betonpor. Egy

hevenyészett asztalon edények, konzervdobozok, dobozos sörök rég üresen, de a padlón is üres pizzásdobozok hevertek Aki telefonált, nem figyelt semmire. A másik éppen háttal állt a fogolynak és társának. Valamit hallott, mert a másik oldalon, az utca felől nézett ki a gyárudvarra egy ablak helyén. Pierre lassan nyomult előbbre. Várta, hogy a lány mikor néz feléje, de az csak reményvesztetten, lehorgadt fejjel ült a gumimatracon. A telefonáló már szinte kiabált: – Mi az, hogy nem találjátok sehol? Azt üzente Midanin keresztül, hogy csináljunk még egy videót a lányról. Nem baj, ha szakadt, és nagyon rosszul néz ki, annál jobb hatást tesz majd az anyjára… de hol késik? Úgy volt, hogy ő is itt lesz. Elment ebédelni, azóta nem láttátok? Gondoljátok, hogy egy Gronolli csak úgy eltűnik, és senki sem tudja, hol van..? Hacsak… de nem, az lehetetlen, azt már tudnánk. Azt mondom, keressétek tovább! Pierre rájött: letelt az a pár perc, amíg a "kütyüje" elnémított minden telefont a környéken. Akkor végre a lány felemelte a fejét – és meglátta Pierre-t. Nem tudott uralkodni magán, felkiáltott. Pierre abban a századmásodpercben visszakapta a fejét és lapult tovább. Csak most gondolt arra: ha a rabló hátrajön megnézni, ugyan mit vagy kit láthatott a lány, semmi esélye sincsen. Hiszen azoknál van fegyver, látta az előbb, nála meg nincs. Most egy kicsit átkozta magát, hogy ő mindig inkább kütyüket vásárol, végtére is egyszer már tényleg elkelne neki is egy pisztoly… Hát csak lapult, igyekezett mintegy belefolyni a falba, „én itt sem vagyok, láthatatlan vagyok”, kívánta. – Mit vinnyogsz? – kérdezte a férfi, miközben elrakta a telefonját. Nagytermetű, durva arcú alak volt, aligha valami főember a „családban”. Társa még mindig kifelé figyelt. A nagytermetű a lány elé lépett: – Maradj csöndben, megmondtam már, vagy agyonütlek! A társa ekkor izgatottan intett csöndet:

– Te nem hallod? – kérdezte idegesen. – Mit? – Szóval nem hallod. Több autó közeledik. – Lehet, Gronolli jön a jó hírrel, hogy a főnök kiszabadult? Pierre ismét kilesett. A két bandita háttal állt neki és Alexának, az udvarra néző ablakhoz mentek. Most már a másik is hallotta a gyanút. Kevin Fargo akkor ért a közelbe. Még óvatosabban mozgott, mint Pierre, ezért a magándetektív sem hallotta, hogy már a közelben van. Alexa csak annyit látott, hogy van itt egy idegen, és ebből sejthette: az a férfi aligha véletlenül tévedt erre. Ha mégis, akkor talán van annyi esze, és rohan segítségért telefonálni. De ha nem véletlenül jött ide, akkor… őt akarja kiszabadítani? Az ösztöne uralta már Alexát. Maga alá húzta a lábait, felkészült. Az emberrablót nézte, aki már odament társa mellé, és együtt néztek ki. Háttal álltak a lánynak. A két kezét ugyan összekötözték, de a lábait nem, és Alexa ezt használta ki. Felállt, kicsit szédült ugyan, hiszen éhes is volt, de megindult. Szeretett volna halkan futni, de zajt csapott. Amikor elérte az ajtó helyét, Pierre is ösztönösen cselekedett: elkapta a lány karját, és erősen fogta, együtt futott vele. Az egyik férfi észrevette a menekülőket, és dühösen kiáltotta a társának: – Szökik a csaj! De a másikat most jobban érdekelte valami más: az utca felől, az udvari fal mögött nem látott semmit, de a meleg levegő, ha lustán is, de zajokat hozott. Mintha autók jöttek volna, nem is egy… Csak akkor értette meg, mi történik, amikor az utcai, romos vasajtó résében férfiak tűntek fel. Fekete, golyóálló mellényt, és sisakot viseltek. Többet már nem is látott, mert azonnal menekülőre fogta. Nem a társa után szaladt, hanem a másik irányba, hátha hátul, az udvaron át még kijuthat, vibrált benne a páni félelemmel kevert remény.

Pierre úgy sejtette, mindjárt utoléri őket a nagydarab bandita. Nem engedte el Alexa karját: – Fuss, fuss! – kiáltotta. Még eszébe villant, milyen hősies lenne, ha egérutat adna a lánynak, ő maga meg feltartóztatná ezt a behemótot, sőt el is intézné, és ezt Alexa is értékelné… amikor zajt hallott a háta mögött. Kevin állt az egyik falkiszögellésnél. Hagyta, hogy a fiatalok elrohanjanak előtte, aztán a megfelelő pillanatban kitartotta az öklét: – Hová, hová, olyan sietve? A maffiózó egyenesen az öklébe szaladt, amit aztán Kevin villámgyorsan megtoldott még néhány ütéssel. Csak a fejére mért néhány erős csapást, így egy darabig nem érheti őt ellentámadás. Aztán kicsavarta kezéből a pisztolyt, és egy ügyes mozdulattal kirúgta alóla a lábát. A férfi a hasán terült el. Kevin egyik lábát pontosan a háta közepére helyezte: – Ha csak megmozdulsz, eltöröm a gerincedet, és véged. Tabber hadnagy emberei már szétszóródtak az öntödében, amikor valaki jelentette rádión: – A másik hátul próbált menekülni, de nem jutott messzire. Most hozzuk bilincsben. A rendőrök szétszéledtek a házban. Pierre és Alexa egyenesen a karjukba futottak. Először volt egy kis félreértés, mert azt hitték, a lány karját markoló férfi az egyik emberrabló… De jött Hugo Tabber, és szerencsére egyik-másik rendőr a gyilkossági csoportból felismerte Pierre-t, olykor együtt vacsoráztak a kapitányság melletti kis étteremben. A golyóálló mellényes rendőrök találták meg Kevint is. A férfi egyik lába még mindig az emberrabló hátára nehezedett, csövénél fogva a kezében tartotta a maffiózó fegyverét: – Itt van, fiúk, egy darab fegyver, egy darab emberrabló, hiánytalanul átadva.

Hugo Tabber is akkor ért oda. Először csak nézett, látta az öccsét a lány mellett, akinek akkor vágták le a kötést a két csukójáról. Kevin odament hozzájuk: – Szia, Alexa, Kevin vagyok. Édesanyád kért, hogy keresselek meg. A rendőrség és Pierre, a privát nyomozó segítségével ez sikerült is. – Jaj, a mama… – Alexa olyan izgatott volt, hogy a hangja is elfulladt, a szemét pedig ellepték a könnyek. – Minden rendben van? – kérdezte Tabber hadnagy. Alexa észre sem vette, hogy Pierre még mindig fogja a karját, sőt, most már a lány is megfogta a férfi kezét. Ösztönösen tőle remélt támaszt, ezután is. – Jól van? Ne hívjunk mentőt? – Nem kell, csak éhes vagyok és fáradt. Mielőbb szeretnék találkozni az anyámmal. Kevin közben előkapta a telefonját, csinált néhány képet, és megkérte az egyik rendőrt, őt is fotózza le Alexával és Pierre-rel. Mire ez megtörtént, a rendőrök felállították és megbilincselték a nagydarab maffiózót is. A hadnagy rendelkezett: – Vigyétek őket a fogdába, de ne az ikercellákba, hanem jó messzire egymástól, nehogy összebeszéljenek. Aztán szóljatok a helyszínelőknek, vizsgálják át ezt az egész öntödét. Azt akarom, hogy minél több ujjlenyomatot gyűjtsenek be. Sejtésem szerint ide járt a túszt őrizni szinte az egész banda. Akinek itt lesz az ujjlenyomata, az mind megy tizenöt évre. Vagy húszra – tette hozzá kicsit elgondolkozva. Hiszen ma már többeknek ígért ennyi vagy annyi évet, és úgy érezte, általában a hosszabb börtönélet jött be. Kevin félreállt egy valamikori ablakba. Felnézett. Odakünn forrón ragyogott az égbolt. És a férfi, miközben az üzenetet írta, Barbarára gondolt.

Az ítélet Hoynar egyetlen célt követett: hogy a bíróságban megerősítse a hitet, miszerint védence ellen ugyan szólnak bizonyítékok, de azok relatívak, nem okvetlenül és szorosan kapcsolódnak a bűntényhez. Egyáltalán nem is említette az Ypps-féle felsülést, és azt a tényt sem kommentálta, hogy a védelem aljas eszközökkel, sőt jól megszervezett hazugságokkal próbálta kisiklatni a vádat. Elterelni a figyelmet Zamfiri bűnösségéről! Mint dörzsölt róka, Hoynar különben sem kapcsolta össze a vádlott nevét a „bűntény” szóval, annál többször került össze a „Zamfiri” és az „ártatlanság”. Az ártatlanság vélelme, a nem kellően alátámasztott bizonyítékok hangsúlyozása – nos, Hoynar elemében volt. A vád minden elemét támadta, és igyekezett megtalálni bennük a lehetséges, vagy akár a lehetetlen réseket is, ahová képzeletbeli vésőjét behelyezheti, és pár jól irányzott kalapácsütéssel az egész falat romba döntheti. Barbara magában kénytelen volt elismerni, hogy Hoynar tényleg megdolgozott Zamfiri pénzéért, legalábbis ami a védőbeszédet illeti: az szinte tökéletes volt. Tökéletes lett volna, ha tényleg egy ártatlan embert védelmez. De egy bűnöst védett, és ezt Barbara bírónő már a per közepén tudta. Most azon kapta magát, hogy tulajdonképpen egyre növekszik benne a rettegés. Hiszen múltak a percek, és nem jött semmi hír! A mobilja ki volt téve a pulpitusra, de azt szerencsére senki sem láthatta, mindenki alacsonyabban ült az egész teremben. Percenként vetett rá egy pillantást. Mi lesz, ha Hoynar befejezi – mert szemlátomást már a beszéd végéhez közeledett – és ő nem kap semmi hírt? Ha kénytelen lesz a szembeötlő bizonyítékok ellenére is kihirdetni, hogy mindez nem eléggé meggyőzően bizonyítja Gino Zamfiri részvételét a gyilkosságban, sőt, eleve gyilkos voltát? Ha

rettegve, és belül zokogva, mégis szabadon engedi a keresztapát, hogy visszakapja a lányát? És ha végeztek Alexával? Nem tudna már tükörbe nézni, nem tudna talárt ölteni, nem, soha többé! De hát a lánya élete a tét! Mintha mindez nem gyötörte volna őt már napok óta, most, az utolsó negyedórában sűrítve és igen fájdalmasan zuhant a lelkére. Mit tegyen, mit tegyen..? Ér-e annyit a bírói hivatás a következő tizenöt-húsz évben, mint a lánya élete? De rögtön az jutott eszébe: visszamenőleg sem szabad megfeledkezni az időről és a szakmájáról. Ha szabadon engedi Zamfirit, szembeköpi önmagát és a múltját, amit bíróként végzett itt, ebben a házban. Nemcsak a jövő, de a múlt is vele veszik… Jaj, csak tudna már valamit, mi lehet Alexával? Hoynar befejezte a beszédet. A teremben többen tapsoltak. Mestermunkának tartották ezt, inkább, mint Vatin védőbeszédét, pedig az sem volt rossz, mi több, abban is volt némi színház és szenvedély. Barbara kétségek között hányódott, de a teremhez fordult, és mikrofonba mondta: – Kérem a közönséget, ne nyilvánítson véleményt, az nem segíti a bíróság munkáját. Mondhatta volna fenyegetően, hogy „még egy ilyen, és kiüríttetem a termet!” De még soha nem mondta ki ezeket a szavakat, az ő tárgyalásain a legkevésbé fegyelmezett nézősereg is bent maradhatott. Mellesleg gyakorlatban sem tudta elképzelni, hogy Yos és két társa hogyan tudna kiterelni innen száz embert, ha azok nem igazán akarnak menni. Tudta, eljött a pillanat. Lehet, bárhogyan dönt is, öt perc múlva bent a szobájában sírva, átkozódva fogja megbánni..? Tétován emelte fel a tekintetét. Milyen különös, hogy a teremben csak ketten vannak, akik tudják, mi játszódik le benne. És pont ezek ketten a leginkább bűnösök, a szó minden értelmében. „Velem szemben is bűnt követtek el, hát miért ne ítélhetném el őket?” De akkor felmerült előtte Alexa

síró arca. A könyörgő szemei. Mama, segíts..! Mi legyen, mi lehet a kislányával, ha Zamfiri innen visszamegy a börtönbe? Akkor érzékelte a szeme sarkából, hogy valami változás történt az asztalán. Egy pillanattal később már tudta, mi az. Az, elnémított telefon adott jelet, amit ugyan nem hallhatott, de bejött a jelzés a képernyőre is. Egy rövid pillanatig gondolkodott, mit tegyen. A húsz év alatt belerögzült reflexek most is működtek, bár ő tudta csak igazán, mennyire a határon mozog. Még egy pillanat, és elsírja magát. Vagy dührohama támad? Még soha nem volt, de most minden másképpen van, ekkora téttel még nem került szembe az életében. Felkapott egy aktát, szétnyitotta, egyik kezével feltartotta, mintha nézné kicsit ferdén, az alját az asztalhoz támasztotta, így nem látta senki, mi történik mögötte. A másik keze közelebb húzta a készüléket, és megtartva néma voltát, odakattintott. Látta, hogy MMS-ek érkeztek. Képek, ilyenkor? Amikor szinte eszét vesztve vár valami hírt? Ha most Kevin jelentkezik, talán még az egész közönség előtt is felkapja a telefont. Akármennyire megbotránkoznának is az emberek. Amikor meglátta az első képet, megremegett kezében a dosszié. A vád és a védelem emberei mind őt nézték, de most az arca helyett csak a kissé felemelt dossziét látták. Hoynar biztatóan pillantott Zamfirira, és összedörzsölte a kezét. Már majdnem biztos volt a dolgában, hogy a bírónő most fogja kimondani az ítéletet, aminek a végén ők ketten, a keresztapa és hűséges embere egymás nyakába borulhatnak… Barbara az első képen idegen férfiak gyűrűjében Alexát látta. A lány furcsán előre tartotta a két kezét, szorosan egymás mellett – és akkor látta meg, hogy a kezeit összekötötték, amit az egyik férfi golyóálló mellényben és sisakkal, éppen elvág egy tőrrel. A második képen Alexa már boldogan mosolygott egy fiatal férfi karjába kapaszkodva, aki szintén nem látszott emberrablónak, és a

harmadikon már ott volt Kevin is, aki szintén Alexa mellett állt és mindhárman mosolyogtak. Nem kellett ehhez szöveg, értette meg Barbara. Olyan boldogság fogta el, amit talán még sohasem érzett. Lassan kikapcsolta a telefont, letette az arcát rejtő aktát. Még egy percig úgy tett, mint aki keres valamit, pedig az ítélet szövegének két változatát ma reggel itt az irodájában már előre leírta. Az aktuálisat adja majd be az iratokkal együtt, a másikat gombóccá gyűrve teszi a táskájába, és otthon elégeti. Így lesz rendben a dolog. Az „A-változatot” vette hát elő. Yos felfogta, mi készül, mert látta, hogy Barbara hátratolja maga alatt a széket. Hát felpattant és hangosan szólt: – Álljanak fel, a bíró ítéletet hirdet! Mindenki felállt, és ez elvett egy percet, tologatták a padokat, a székeket, zajongtak, krákogtak. Barbara is kihasználta az alkalmat, előkapott egy papírzsebkendőt, és orrfújás ürügyén megtörölte a szemét. Magán érezte Hoynar pillantását. Ezek nem tudják, amit én tudok, fogta fel. Nagy meglepetésben lesz részük. Sidores is ott volt, oldalt állt néhány érdeklődő között, Barbara csak most vette őt észre. Felvette az ítéletet, valamit jegyzett rajta tollal – bevezette azt, amit most fog mondani, hogy formailag is rendben legyen a dolog, ne higgye senki, hogy az ítélet előre készen volt. „Nemhogy előre, de még három perccel ezelőtt sem tudtam, miképpen fogok ítélkezni!” – így Barbara, és tudta: erről soha senkinek nem fog beszélni. A kétségeiről, a kétségbeeséséről, a rettegő félelemről. A lehetőségről, hogy a lánya életéért cserébe akár felmentő ítéletet is hozott volna egy maffia-pörben… A hangja már szilárd volt, amikor hangosan kihirdette: – A bíróság az eléje tárt bizonyítékok alapján úgy döntött, hogy Gino Zamfiri vádlott gyilkosságot követett el, ezért őt harminc év fegyházra ítéli. A ítélet indoklását a bíróság tíz napon belül írásban továbbítja az érdekelt feleknek. A tárgyalást bezárom.

Néma csönd volt a teremben, ez Barbara számára hosszúnak tűnt, pedig csak néhány másodpercig tartott. Aztán a közönség nagyobb része zajos ünneplésben tört ki, mások méltatlankodtak. De ez már nem Barbara dolga volt – ő berekesztette a tárgyalást, hát ez a zaj már nem sértette sem a bíróság tekintélyét, sem a tárgyalás menetét nem zavarhatta meg. De még nem volt vége. Barbara éppen összeszedte az aktáit, a közönség a kijárat télé tolongott, az emberek élénken beszélték egymás között az ítéletet, még vadidegenek is szóba elegyedtek kitelő haladva a teremből. De Barbara mást is hallott: Zamfiri és Hoynar veszekedtek. Most először hallotta a vádlott hangját, aki helyett eddig mindig az ügyvédje beszélt. Zamfirinak kellemetlenül magas hangja volt, szinte fisztulázó: – Azt mondtad, győzünk! Nesze, itt az ítélet, most mit csinálunk? – Nyugalom, még nincs minden veszve! – Hoynar észrevette a távozó bírónőt, odajött. Még a pulpitus választotta el őket egymástól, de Barbara érzékelte a szeme sarkából, hogy Yos már elvált a faltól, és siet közelebb, hogy megvédje őt. Hoynar közel jött, nagyon közel, hogy senki se hallja, mit mond, de még ekkor is sziszegve suttogott: – Ezt nagyon meg fogja bánni, bírónő! Nem ez volt az alku! – Miért, volt valamilyen alku? – szólt vissza Barbara, és ezt is megbánta, nem kell szóba állnia ezzel az alakkal. Most már csak nézte a férfit. Hoynar nem volt buta ember, látta az asszony szemében a győzelmet. Valami kisiklott hát, a terv jó volt, de azok az ostoba végrehajtók… Elvesztette lába alól a talajt. Közben Zamfiri is kiabált neki valamit: – Segíts, ezek visszavisznek a börtönbe! Merthogy a rendőrök, akik reggel őt idehozták, és eddig csöndesen ültek Yos mellett a falnál, máris ott voltak mellette, és megbilincselték.

Barbara már szinte menekült volna, hogy magára maradhasson a boldogságával, és persze hogy felhívja Kevint. Tudta, a férfi nem fog telefonálni, míg azt hiszi, tart a tárgyalás. De mielőtt elérte az ajtót, Yos vigyázott, ne érjen hozzá senki, még a közelébe se jöhessenek – de amit látott, azt látnia kellett. Meg is torpant az ajtóban, Yos mellett. Alig hitt a szemének. A városi rendőrkapitány jött be az ajtón, egy civil ruhás férfival. Mögöttük két egyenruhás rendőr sietett befelé. Sidores ott állt még a teremben, ahonnan lassan szivárogtak el az emberek. Vatin ügyész is a táskájába tette az aktákat, arcán elégedettség ült. A rendőrkapitánynak Sidores mutatta meg Hoynart, aki rögtön az ügyvéd elé lépett. De nem ő beszélt, hanem a civilruhás: – Ön Cyrill Hoynar? – Én vagyok – felelte az ügyvéd meglepetten. – Letartóztatom önt emberrablásban való részvétel, valamint emberrablás megszervezése miatt. – De kérem, én ügyvéd vagyok! – kiáltotta most már döbbenten. Zamfirit akkor vezették el – látszott a keresztapa arcán: újabb csapás számára, hogy Hoynar legközelebb, a fellebbezés után már nem lesz a védője. Ekkor lépett elő Sidores: – Téved, Hoynar. Ma telt be a pohár, önt még éjfél előtt törlik országunk ügyvédeinek névsorából. – A minisztérium kilövésre ítélt? – kérdezte halálsápadtan Hoynar. Sidores válasz helyett szokatlan dolgot tett. Olyasmit mutatott, amit hosszú életében még soha senkinek. Jelentőségteljesen elhúzta nyitott tenyerét a saját torka előtt. Ebből Hoynar megértette, hogy bekövetkezett a legrosszabb: valóban vége a pályafutásának. A rendőrkapitány szótlanul nézte végig a párbeszédet. Miközben a civil ruhás detektív megbilincselte Hoynart, a kapitány odalépett mellé:

– Ebből már a maga közismert ravaszsága sem húzhatja ki. Denis Gronolli, hogy a bőrét mentse, mindent elmondott nekünk az emberrablási ügyről. Ja, és hogy el ne felejtsem: a rendőreink kiszabadították Alexa Neusont. Nem kellett többet mondania. Hoynar szája széle remegett, bozontos szemöldöke is mintha lekonyult volna, eddig ördögien fekete tekintete megfakult. Sejtette, mi vár rá. Hiszen ha maga Gronolli is ellene vallott, akkor mennyire inkább megteszik majd ezt a kis maffiózók! Akik egymás között nyilván megbeszélték, milyen parancsokat kaptak, és kitől. Ha más nem, hát az a nyavalyás lány, Alexa is hallotta a rablókkal töltött napok alatt! Lesz itt tanú bőven, de mind csak ellene fog beszélni, és persze Zamfiri ellen. Akinek hamarosan nem csak azért fog fájni a feje, hogy visszatérnek-e másodfokon a gyilkossági ügyre, hanem egy új per is indul ellene emberrablás kiterveléséért! „És ahol én leszek a másik fő vádlott”, fogta fel a férfi, miközben lassan elindult a két rendőr között. Kevin és a két Tabber egyenesen a bíróságra hozták Alexát. A hátsó kapun hajtottak be. Mire odaértek, Kevin értesítette Barbarát is. A bírónő az udvaron várta a kocsit. Alexa kiugrott és rohant, rohant… Majdnem ledöntötte az anyját, akit Kevin tartott meg fél karral, erősen. – Ez a fiú jött be értem a rablók közé, és egy csöppet sem félt! És Kevin is ott volt! – újságolta az anyjának. Az értő szem hamar észrevehette, hogy valami máris elkezdődött Pierre és Alexa között, szinte nem is láttak mást, csak egymást. Miután mindenki üdvözölt mindenkit, Hugo Tabber csendesen Kevin mellé sodródott, és halkan mondta: – Lehet, hogy a végén még valamiféle rokonságba keveredek Neuson bírónővel? – Nekem semmi kifogásom ellene. Főleg, ha akkor már én is a családban leszek.

A hadnagy meglepetten füttyentett egyet, aztán kezet nyújtott Kevinnek: – Hát, ha tényleg az öcsém apósa leszel egyszer, nekem is megtiszteltetés lesz ehhez a családhoz tartozni. Tabber hadnagy még este hatkor is írta a napi jelentését, igaz, már a végéhez közeledett, amikor az egyik embere bedugta fejét az ajtón: – Bocs a zavarásért, de látogatóid vannak. Hugót jobban meglepte a többes szám, mint az, hogy valaki jött hozzá. Kilépett a folyosóra, és megpillantotta őket. Ott álltak mindnyájan: a szülők és a gyerekek. Két fiú, két lány. Az asszony szeme fáradt, és félős. Az öreg szemében ott a könyörgés, amit soha nem mondana ki sem anyanyelvén, sem az itteniek nyelvén, amit éppen olyan jól ismer. A nagyobb gyerekek arcán látszott: tudják, miről van szó miért hozták őket ide. A két kisebbik inkább csak csodálkozik. Még sohasem voltak a rendőrségen. Ne is legyenek. Tíz lépés. Ennyi volt a távolság, amit Hugo Tabbernek meg kellett tennie. Tudta, hogy meg fogja tenni. Nem, nem kellettek itt a szavak. A „látogatók” nem is akartak beszélni. Tudták jól: elég a látványuk. Egyetlen ember van ebben a házban, aki megérti majd, miért jöttek ide, és hogy miért ennyien. Ahonnan ők származnak, ott a család sok mindent együtt intéz. Férfi, asszony, gyerekek, sokszor nagybácsik és nagynénik és unokatestvérek is együtt jelennek meg. Hugo Tabber sok mindenre gondolt, míg megtette azt a tíz lépést. És mire odaért, már tudta, mit fog mondani. Nem csak az öreghez akart szólni, mégis úgy állt meg, hogy Francis Obuvian arcát látta maga előtt. Azokat a fáradt, mégis reménykedő szemeket. Ezek az emberek naphosszat dolgoznak, csak dolgoznak, kevés az öröm az életükben. A szomorúság is rájuk köszön gyakran. Túl gyakran. Tabber hadnagy nyelt egyet, és döntött:

– Menjenek le a parkolóba és várják meg Gabrielt. Benne volt az ügyben, de azt írom róla, hogy tudtán kívül kihasználták, viszont értékes információkat adott a rendőrségnek. Ezért szabadlábon védekezhet, és fel fogják menteni. De addig se hagyja el a várost, legyen mindig megtalálható, ha a hatóság keresi. – Ayo – mondta először örményül Obuvian, csak utána váltott nyelvet. – Köszönöm, hadnagy úr. – Jó éjszakát – így a hadnagy, majd sarkon fordult és ment. Újabb tíz lépést tett meg a szobája ajtajáig, ezalatt felderült a lelke. Így volt jó, gondolta magában, megvidámodva. A zenekar rázendített. Alexa kivirult. Az elmúlt hetekben feledte bajait, az emberrablás áldozata már nem is akart emlékezni azokra a napokra. Sokat segített ebben Pierre Tabber, aki a bátyja szerint mostanában elhanyagolta a munkáját, mert minden idejét „egy bizonyos áldozattal” töltötte. Hugo Tabber mindennapos nyelvezetében Alexa Neuson bizonyára még hónapokig csak „az áldozat” lesz, hiszen így kellett őt neveznie számos jelentésében is. A fiatalok elmentek táncolni. Barbara ott ült a népes vendégseregben. Érezte, hogy többen megnézték öt, kellemesen csodálkozva: ilyen elit vendégei is vannak Wudan úrnak? Barbara egy héttel Alexa kiszabadítása után hívta fel a férfit, aki kellemesen meglepődött. Azokban a napokban írta meg a sajtó, hogy a városban egy bíró lányát elrabolták, és a maffia így akartra az asszonyt arra kényszeríteni, mentse fel a keresztapát. A monogramok, a sajátos és gyenge „titkosítás” mit sem ért, hiszen mindenki tudhatta, melyik bírónak van lánya, és főleg az sem volt titok, ki vezette a Zamfiri elleni per tárgyalását. – Jó estét, Wudan úr. Barbara Neuson vagyok. – Jó estét, asszonyom. Nem kell bemutatkoznia, az én nagyonnagyon okos telefonom kiírta már a nevét.

– Szeretnék önnek köszönetet mondani azért, amit tett értem, illetve értünk. – Az Obuvian-gyerekre gondol? Apróság, vannak szemeim és füleim a városban, igyekszem őket jó célokra használni. – Mindenesetre nagyon lekötelezett engem. Ha akkor nem tudjuk meg, ki volt az a fiú, a nyomozás megreked, és ki tudja, milyen tragédia következett volna be. – De nem következett. Én viszont most kérnék öntől valamit, bírónő. – Parancsoljon – abban a pillanatban Barbara arra gondolt, hogy hát így működnek ezek a dolgok: „Majd kérünk öntől valamit, ha eljön az ideje”. De Wudan ismét meglepte őt: – Ne tartson semmitől, bírónő. A kérésem csupán annyi, hogy hadd küldjék meghívót önöknek a lakodalmamra. – Tessék? Ön megnősül? – Asszonyom, harmincöt vagyok, és végre találtam valakit, aki képes engem elviselni minden rigolyámmal együtt… Ez nagy dolog ám! Nem szalaszthatom el ezt a lehetőséget. A sors nagy ajándéka, különösen egy ilyen embernek, mint én, akiről, valljuk be, több rosszat, mint jót mesélnek… Nekem nem kell több, nem kérek öntől mást sem most, sem később. Csak nagyon szeretném, ha önt és a lányát, és ha van valaki, akit szívesen hozna magával, akkor őt is ott üdvözölhessem. „Ennyi volt a beszélgetés, most pedig, lám, itt vagyunk” – gondolta Barbara. Csodás ruhát varratott magának erre az alkalomra. Maga is érezte, hogy nagyon jól néz ki – ezt mindennél jobban visszaigazolták a férfi pillantásai, és a nők szemében megjelenő irigység. Az biztos, hogy a lakodalom legalább száz vendége között nem akadt talán egy sem, aki ne látta volna ott Barbarát. – Gyönyörű vagy – mondta Kevin. Elment italokért, de végül csak két pohár pezsgőt hozott. A felfutó hab alatt fél pohárnál is kevesebb folyadék maradt. A férfi erős ujjai markolták a karcsú poharat.

Amikor a szájukhoz emelték, majdnem egyszerre, egymás szemébe néztek. Nem kellett kimondani, érezték mindketten. – Alexa szerint te vagy az ő hőse. No, és persze Pierre. – Én a te hősöd akarok lenni, és nem csak egyetlen egyszer – mondta a férfi. Letették a poharat, és kilábaltak a tömegből. Kevin a táncparkett felé irányította Barbarát. – Hát hányszor, és milyen hosszan? – kérdezte Barbara egy perccel később. Akkor már a táncolók között suhantak, fordultak. Az asszonyt magával ragadta a zene végtelenül jó áradata, a hangok, amelyek ráömlöttek, még szebbé tették. Szőkésbarna haja alól ragyogó zöld szemekkel tekintett a férfira. Aki most laza mozdulatokkal megpörgette őt, pedig a lassú zene ez nem indokolta. De a vérük forrt, és az, hogy folyamatosan egymással szemben mozognak, és kezükkel tartják is a másik kezét, mintegy összeforrasztotta őket. A dallam szárnyára kapta Barbarát és Kevint, vitte, sodorta messzire. – Sokszor szeretnék hősnek lenni veled, előtted. – Mennyi ideig? A férfi kidobta asszonyát, de erősen fogta, és egy pillanattal később visszahúzta. Amikor nagyon közel volt már az arcuk, akkor súgta: – A következő ötven évig. Barbara behunyta a szemét. A zene átölelte, majdnem olyan szorosan, mint a férfi, az ő férfija. A soha el nem halkuló dallam pedig vitte őket egyre messzebb, egyre magasabbra.

VÉGE