Meg Rosoff - Majd újra lesz nyár.pdf

2

Eredeti cím: How I Live Now Copyright © 2004 by Meg Rosoff All rights reserved Originally published in the USA by Wendy Lamb Books, New York, in 2004. Hungarian translation © Tóth Tamás Boldizsár, 2007

3

ELSŐ RÉSZ

4

1 Elizabeth a nevem, de senki sem szólít így. Mikor megszülettem, és az apám rám nézett, biztos arra gondolt, hogy olyan méltóságteljes, szomorú képem van, mint egy középkori királynőnek vagy egy halottnak. Később kiderült, hogy átlagos valaki vagyok, nincs bennem semmi különös. Még az életem is tök átlagos volt eddig. Ez egy Daisy élete, nem egy Elizabethé. Azon a nyáron aztán, amikor elmentem Angliába az unokatestvéreimhez, minden megváltozott. Valamennyire a háború miatt is, hisz az állítólag nagyon sok mindent felborított, de mivel nem sokra emlékszem a háború előtti életből, az nem is igazán fontos most ebben a könyvben. Leginkább Edmond miatt változott meg minden körülöttem. Elmondom, mi történt. Itt és most – az én könyvemben.

5

2 Kiszálltam a repülőből – majd később elmondom, hogy kerültem fel rá –, a londoni reptéren álltam, körülnéztem, és egy középkorú nőt kerestem a szememmel, akit csak a fényképekről ismerek. Ő Penn nénikém. Régi fotókat láttam róla eddig, azok alapján olyannak képzeltem, mint aki vastag nyakláncot hord, meg lapos sarkú cipőt, és, mondjuk, valamilyen fekete vagy szürke szűk ruhát. De ezt csak úgy gondoltam róla, mondom, mert a képeken csak a feje látszott. Na szóval, jó sokáig nézelődtem, már mindenki ment kifelé, a mobilomat nem tudtam használni, és azt gondoltam, hogy itt fogok maradni egyedül a reptéren, és már két ország is van ezen a világon, ahol nem kellek senkinek. Ekkor vettem észre, hogy mindenki elment már, kivéve egy srácot, aki odajött hozzám, és azt mondta: – Te vagy Daisy, ugye? – Látszott rajtam a megkönnyebbülés, meg rajta is látszott. – Edmond vagyok. – Szia, Edmond – feleltem –, nagyon örülök. – És jó alaposan megnéztem őt magamnak, hogy kitaláljam, milyen lesz az új életem az unokatesóiméknál. Most, amíg el nem felejtem, elmondom, milyen külsőre Edmond, mert nem egy átlagos tizennégy éves a CIGARETTÁJÁVAL meg a furcsa hajával. A haja, na igen: egy kicsit olyan, mintha saját magának vágta volna le éjjel egy baltával. De amúgy pont úgy néz ki, mint egy menhelyi kutyus; az a fajta, amelyik olyan aranyos meg bizakodó, de azért van benne tartás, és rögtön az ember kezéhez nyomja az orrát, az ember meg rögtön tudja, hogy haza fogja vinni. Na hát ilyen ez az Edmond. Csak most ő vitt haza engem. – Viszem a cuccodat – mondta, pedig kábé fél mérfölddel alacsonyabb, mint én, a karja meg olyan vékony, mint egy kutya lába, de azért megmarkolta a kofferemet. Visszavettem tőle, és azt kérdeztem: 6

–

Hol van anyukád, a kocsiban? Erre mosolyogni kezdett, és beleszívott egyet a cigijébe. Persze a dohányzás halált okoz meg minden, gondoltam magamban, ráadásul elég hatásosan. Lehet, hogy Angliában minden gyerek cigizik? Inkább nem szóltam semmit, hátha tudnom kéne, hogy Angliában már, mondjuk, tizenkét éves kortól lehet bagózni. Ha ügyet csinálok belőle, élből hülyének néznek, pedig még öt perce se vagyok itt. Mindegy. – Anya nem tudott kijönni a reptérre, mert dolgozik, és ha dolgozik, akkor életveszélyes zavarni, úgyhogy bedobtam magam a kocsiba, és kijöttem egyedül. Na akkor elég furcsán néztem rá. – Kijöttél kocsival,egyedül? Kijöttél egyedül, KOCSIVAL? Na persze, én meg a panamai főhercegnő titkos tanácsosa vagyok. Megvonta a vállát, olyan menhelyikutyásan oldalra billentette a fejét, és rámutatott egy szakadt fekete dzsipre. Úgy nyitotta ki a kocsi ajtaját, hogy benyúlt a nyitott ablakon, és megrántotta a kilincset. Bedobta hátra a kofferemet, illetve inkább betuszkolta, mert elég nehéz volt. – Szállj be, Daisy! Mivel nem volt jobb ötletem, beszálltam. Miközben én még mindig próbáltam magamhoz térni, ő – ahelyett hogy a Kijárat feliratú nyilakat követte volna – rágurult a kocsival a fűre, megcélozta a Behajtani tilos táblát, és persze behajtott, aztán átzötyögött egy árkon, és már az országúton is voltunk. – Képesek tizenhárom font ötvenet elkérni egy óra parkolásért – mondta. – Hihetetlen, nem? Igazság szerint az a hihetetlen, hogy egy cingár, pöfékelő gyerek zúz velem a bal oldali sávban; most őszintén: ki ne gondolná azt a helyemben, hogy ez az Anglia teljesen flúgos egy hely? És akkor megint olyan kutyásán nézett rám, és azt mondta: – Majd megszokod. Ez megint elég furcsa volt, mert nem szóltam semmit. 7

3 Elaludtam a dzsipben, mert jó sokáig tartott, míg hazaértünk, és attól mindig leragad a szemem, ha a suhanó országutat bámulom. Mikor felébredtem, egy egész fogadóbizottság bámult rám az ablakon keresztül: négy gyerek, egy kecske és két kutya, akikről később azt mondták, hogy Jet és Gin a nevük. A háttérben macskákat is láttam, akik a füvön bóklászó kacsákat kergették. Egy percig nagyon örültem, hogy tizenöt éves vagyok és New Yorki, mert ha vannak is nálam nagyobb spílerek, azért én se vagyok gyenge kezdő, és a bandában én tudom az egyik legjobb „Asszed, most újat mutattál?’’-képet vágni. Be is dobtam rögtön a grimaszt – pedig igazából eléggé le voltam döbbenve –, nehogy már azt higgyék, hogy az angol gyerekek vagányabbak, mint a New York-iak, csak mert véletlenül hatalmas régi házakban laknak, és kecskéjük, kutyájuk meg ilyen dolgaik vannak. Penn néni még mindig nem volt sehol, de Edmond bemutatott a többi unokatesómnak: Isaac-nek, Osbertnek és Pipernek. Erről most inkább nem is mondok semmit. Isaac és Edmond ikertestvérek, teljesen egyformák, csak Isaacnek zöld szeme van, Edmondé meg olyan, mint a szürke ég. Elsőre Piper volt a legjobb fej, mert simán csak rám nézett, és azt mondta: – Nagyon örülünk, hogy eljöttél hozzánk, Elizabeth. – Daisy – javítottam ki. Erre ő ünnepélyesen bólintott, amitől úgy éreztem, biztos meg fogja jegyezni. Isaac a ház felé kezdte vonszolni a cuccomat, de aztán Osbert, aki mind közül a legnagyobb, főnökös mozdulattal elvette tőle, és eltűnt vele a házban. Mielőtt elmondom, hogy ezután mi történt, beszélnem kell egy kicsit a házról, ami nagyjából leírhatatlan, ha az ember addig csak New Yorki lakásokban élt. 8

Először is tisztázzuk, hogy a ház olyan, mintha össze akarna dőlni, de valahogy ettől még szebb, mint valójában. Bazi nagy, sárgás színű kövekből vannak a falai, meredek a teteje, és L alakban épült egy tágas udvar köré, ami jó nagy kavicsokkal van kirakva. Az L rövidebb része, amin széles, boltíves kapu van, régen istálló volt, de most konyha, és hatalmas. Hepehupás téglapadlója van, elöl végig nagy ablakai meg egy istállóajtaja. – Ez mindig nyitva van, kivéve, mikor havazik – világosított fel Edmond. A ház homlokzatán óriási szőlő kúszik fel, olyan vastag a törzse, hogy tutira több száz éve nő ott, de még nincs rajta virág, gondolom, ahhoz még korán van. A ház mögött fel kell menni pár kőlépcsőn, aminek a tetejére érve egy négyszögletes kert fogad, amit magas téglafal vesz körül. Itt bezzeg tonnaszámra nyílnak a virágok, csupa fehér, de különböző árnyalatúak. A kert egyik sarkában egy málladozó kőangyal áll behúzott szárnyakkal. Akkora, mint egy gyerek. Piper elmondta, hogy ez a szobor egy gyerek miatt van itt, aki pár száz éve a házban lakott, és a kertben van eltemetve. Később, mikor körülnéztem odabent, kiderült, hogy a ház belülről sokkal zegzugosabb, mint amilyennek kívülről hittem. Fura folyosók vannak benne, amelyek mintha nem vezetnének sehová, és az emeleten lejtős mennyezetű, apró hálószobák bújnak meg. Az összes lépcsőfok recseg, egyetlen ablakon sincs függöny. Az összes helyiség hatalmas ahhoz képest, amihez otthon szoktam; itt-ott nagy, kényelmes régi bútorok terpeszkednek bennük, vannak festmények meg könyvek meg óriási kandallók, amikbe be lehet menni, és mindenfelé állatok pózolnak, csak hogy a ház még kajakabbra régimódin nézzen ki. A vécékről is kiderült, hogy elég régimódiak, vagy talán jobb szó, hogy antikok, és mindig iszonyú hangos, ha az ember az intim dolgát végzi itt. A ház mögött eszelősen nagy földterület van, egy része sima mezőnek néz ki, egy részébe krumpli van ültetve, egy részén meg épp kezd rikító sárgán virágozni valami. Ezt Edmond rape-nek hívja, ami 9

neki repcét jelent, nekem viszont nemi erőszakot, amiből naponta tíz van az újságban, de nem foglalkozunk vele, csak ha a tettes pap, vagy olyan ember, akit ismerni lehet a tévéből. Van egy gazda, ő jár oda dolgozni, mert Penn néninek mindig van valami fontos munkája A Béke-folyamattal Kapcsolatban, és Edmond szerint különben sem ért a földműveléshez. – Vannak juhaink, kecskéink, macskáink, kutyáink meg tyúkjaink, de csak dísznek – mondta kicsit gúnyosan Osbert, és akkor úgy éreztem, ő az egyetlen unokatesóm, aki valamennyire emlékeztet a New York-i ismerőseimre. Edmond, Piper, Isaac, Osbert és persze Jet és Gin, a fekete-fehér kutyák, meg egy falka macska mind bevonultak a konyhába, és leültek egy faasztal mellé meg alá. Valaki teát csinált, aztán mind úgy bámultak rám, mintha egy állatkertből idetévedt csodabogár lennék, és egy csomó kérdést tettek fel nekem olyan udvariasan, ami elképzelhetetlen lett volna New Yorkban, ahol a gyerekek biztos megvárnák, hogy jöjjön egy felnőtt álvidám vigyorral, sütit rakjon az asztalra, és mindenkivel elmondassa, hogy hívják. Egy idő után kezdtem kicsit elálmosodni, és arra gondoltam, de meginnék egy pohár jó hideg vizet, hogy kitisztuljon a fejem. Mire felnéztem, ott állt mellettem Edmond, és egy pohár jégkockás vizet nyújtott felém, és egész idő alatt olyan majdnem mosollyal nézett rám. Ezt akkor nem találtam különösnek, viszont észrevettem, hogy Isaac furcsán néz Edmondra. Aztán Osbert felállt, és kiment. Ő a legidősebb a testvérek között, tizenhat éves, ha még nem mondtam volna, vagyis egy évvel idősebb nálam. Piper kérdezte, hogy megnézem-e az állatokat, vagy inkább lefekszem egy kicsit, én meg mondtam, hogy lefekszem, mert már New Yorkban se aludtam ki magam. Piper csalódottnak tűnt, de csak egy pillanatig, és különben se nagyon érdekelt, mert tényleg eléggé ki voltam purcanva ahhoz, hogy jó fejnek mutassam magam. Piper felkísért az emeletre, és bevitt az egyik folyosó végi szobába, ami olyasféle volt, mint egy szerzetes cellája: szűk és egyszerű, vastag, 10

fehér falakkal, amelyek nem voltak olyan egyenesek, mint a modern falak. Volt rajta egy jó nagy ablak, ami sok kicsi, sárgás és zöldes üvegből állt. Az ágy alatt egy nagy, csíkos macska terpeszkedett, egy régi borosüvegben pedig pár szál nárcisz virított. Ez a szoba hirtelen a legbiztonságosabb helynek tűnt, ahol valaha jártam; ebből is látszik, mekkorát lehet tévedni a jövőnket illetően, de ezzel most megint jó előre szaladtam. A kofferemet letettük az egyik sarokba, és Piper hozott egy nagy halom régi takarót, és kicsit szégyellősen elmondta, hogy ezeket a farmon tartott birkák gyapjából szőtték valamikor régen, és hogy a feketék fekete birkák szőréből vannak. A fejemre húztam a feketebirka-takarót, behunytam a szemem, és nem tudom, miért, úgy éreztem, hogy évszázadok óta ismerem ezt a házat. De talán csak erre az érzésre vágytam. Aztán elaludtam.

11

4 Nem akartam egész nap és egész éjjel aludni, mégis így sikerült. Amikor felébredtem, arra gondoltam, milyen különös, hogy valaki másnak az ágyában fekszem az otthonomtól több ezer mérföldre, mindenütt szürkés fények és nagy, fura csend, ami New Yorkban ismeretlen, mert ott éjjel-nappal a fülünkbe zúg az utcai forgalom. Első dolgom az volt, hogy megnézzem a telefonomat, kaptam-e üzenetet, de azt írta ki, hogy A SZOLGÁLTATÁS NEM ELÉRHETŐ. Na tessék, ennyit a civilizációról, gondoltam, és egy kicsit beparáztam, mert eszembe jutott az a film, amiben senki nem hallja, ha sikítasz. De aztán odamentem az ablakhoz, kinéztem, és egészen halvány rózsaszín fényt láttam az egyik irányban. Biztos épp készült felkelni a nap, mert totálisan néma szürke pára lepte be az istállót, a kertet meg a földeket, minden mozdulatlan és gyönyörű volt, és egyre csak bámultam, hogy biztos mindjárt meglátok egy szarvast vagy akár egy egyszarvút, ahogy hazafelé poroszkál a fárasztó éjszaka után, de nem láttam semmit, csak pár madarat. Egy idő múlva fázni kezdtem, és visszabújtam a takaró alá. Nem nagyon mertem kimenni a szobámból, úgyhogy ott maradtam, és a régi otthonomra gondoltam. Ez sajnos odáig fajult, hogy eszembe jutott Démoni Davina, aki kiszívta az apám lelkét a micsodáján keresztül, aztán felcsinálta őt a sátán, és most a hasában hordja a fattyát, amit Leah-val Damian-nek fogunk nevezni, ha majd megszületik, még akkor is, ha lány lesz. Legjobb barátnőm, Leah szerint D. D. lassan ölő méreggel akart eltenni engem láb alól, hogy megfeketedjek és felpuffadjak, mint egy disznó, és kínlódva pusztuljak el, de becsődölt a terve, mert semmit se voltam hajlandó enni, erre végül elintézte, hogy elköltöztessenek pár ezer mérföldre, a soha nem látott unokatesóimhoz, hogy ő élhesse világát apával és a sátáni kölykével. Ha esetleg megpróbált is javítani a 12

mostohaanyák többszáz éve pocsék píárján, az eredmény így is egy nagy kövér nullával volt egyenlő. Már majdnem belecukkoltam magam egy korrekt lihegős rosszullétbe, mikor halk zajt hallottam az ajtó felől. Piper lesett be, és mikor látta, hogy ébren vagyok, nyikkant egyet, mint egy boldog kisegér, és megkérdezte, kérek-e teát. Aha, feleltem, aztán hozzátettem egy köszönömöt, mert beugrott, hogy jó modorú akarok lenni, és rámosolyogtam Piperre, mert még emlékeztem, hogy tegnap szerettem. Ő meg elúszott, mint a köd, kis macskalábakon. Megint odamentem az ablakhoz, kinéztem, és láttam, hogy eltűnt a pára, és minden hihetetlenül zöld. Felvettem valamit, és miután betévedtem néhány izgalmas szobába, sikerült megtalálnom a konyhát, ahol Isaac és Edmond lekváros pirítóst evett, Piper meg a teámat csinálta, és sajnálta, hogy nem hozhatta ágyba nekem. New Yorkban a kilencéves gyerekek nem szokták maguk csinálni a reggelit, hanem inkább a felnőttekre bízzák, szóval tetszett Piper talpraesettsége, de közben beugrott, hogy Penn néni talán meghalt, és senki nem meri megmondani nekem. – Anya egész éjjel dolgozott –mondta Edmond –, és lefeküdt aludni, de ebédre felkel, akkor majd találkozhatsz vele. Na, most már ezt is tudom, köszi, Edmond. Miközben iszogattam a teámat, láttam, hogy Piper fészkelődik, mondani akart nekem valamit, és folyton Edmondra meg Isaacre pislogott, akik némán visszanéztek rá. – Kérlek, gyere velem az istállóba, Daisy – mondta végül. De az a „kérlek” inkább parancs volt, nem kérés, és utána úgy nézett a bátyjaira, mint aki azt mondja a szemével: Nem tudtam megállni! Mikor felálltam, hogy vele menjek, aranyos kislány módjára megfogta a kezem, nekem meg kedvem lett volna megölelgetni őt. Főleg azért, mert az utóbbi időben senkinek nem tartozott a kedvenc szokásai közé, hogy kedves legyen velem.

13

Az istállóban, ahol állatszag volt, az a kellemes fajta, mutatott egy nagy szemű, bütyöknyi szarvú fekete-fehér kisgidát piros nyakszalaggal és csengettyűvel. – Csinginek hívják, az enyém. Neked adom, ha akarod. – Ekkor tényleg megöleltem, mert ő és a kisgida pont egyforma aranyosak voltak. Aztán mutatott egy rakás birkát, akiknek hosszú és gubancos volt a szőrük, meg tyúkokat, akik kék tojást tojtak, és talált is egyet a szalmában, ami még meleg volt. A kezembe adta, én meg nem tudtam, mit csináljak egy olyan tojással, ami most jött ki a tyúk fenekéből, de azért ez is aranyos volt tőle. Alig vártam, hogy mesélhessek Leah-nak erről a helyről. Egy idő után eléggé elkezdtem dideregni, és mondtam Pipernek, hogy le kéne feküdnöm egy kicsit. Erre ő ráncolni kezdte a homlokát. – Enned kéne, nagyon sovány vagy. – Jaj, Piper, ne kezdd már ezt, csak a hosszú repülés miatt van. – Erre kicsit megbántódott, pedig én csak nem akartam ezt a régi lemezt hallgatni olyanoktól, akiket alig ismerek. Mikor újra felkeltem, már volt a konyhában leves meg sajt és egy hatalmas vekni kenyér, és ott volt Penn néni is. Mikor meglátott, rögtön odajött, megölelt, aztán hátralépett, megnézte az arcom, és csak annyit mondott: – Elizabeth – mintha ez egy mondat vége lenne. – Szakasztott édesanyád vagy! – Ez persze erős túlzás, mivel anyám gyönyörű szép volt, én meg nem vagyok az. Penn néninek ugyanolyan szeme van, mint Pipernek, komoly és figyelős, és mikor leültünk ebédelni, nem szedett nekem se levest, se semmit, hanem azt mondta: – Parancsolj, Daisy, egyél, ami jólesik. Elmondtam nekik mindent apáról meg Démoni Davináról és Damianről, a sátán fattyáról, és nevettek, de látszott, hogy sajnálnak. – Hát, ők elvesztettek, mi megnyertünk téged – mondta Penn néni, ami kedves volt tőle. Még ha csak úgy mondta, akkor is. 14

Próbáltam feltűnés nélkül figyelni őt, hátha a külsejéből meg a viselkedéséből megtudhatom, milyen volt anya, akit nem ismerhettem. Egy csomót kérdezett az életemről, és nagyon figyelt a válaszaimra, de nem úgy, mint a legtöbb felnőtt, aki úgy tesz, mintha érdekelnéd, de közben máshol jár az esze. Megkérdezte, hogy van az apám, azt mondta, ezer éve nem látta őt, én meg mondtam, hogy jól van, csak rosszul válogatja meg a barátnőit, de most biztos megnyugodott, mert nem vagyok ott, hogy éjjel-nappal emlékeztessem erre a hibájára. Erre olyan furcsán mosolygott, mintha kerülgetné a nevetés vagy lehet, hogy inkább a sírás, és ahogy a szemébe néztem, láttam, hogy velem van. Ez elég ritkán fordul elő, és Penn néni esetében is közrejátszhatott, hogy ő a halott anyám nővére. Ebéd közben ment a dumálás meg a vitatkozás, de Penn néni nem nagyon szólalt meg, csak ha hozzám beszélt. Inkább megfigyelő volt, és az az igazság, hogy kicsit szórakozottnak tűnt. Biztos a munkája miatt. Aztán később, miközben a többiek mind beszélgettek, a karomra tette a kezét, és azt mondta, bár láthatná az anyám, hogy milyen eleven valaki lett belőlem. Eléggé furcsálltam ezt az „eleven”-t, és rögtön arra gondoltam, nem azt akarja-e mondani ezzel, hogy flúgos vagyok. De közben nem úgy tűnt, mintha mindenáron szemétkedni akarna velem. Nem úgy, mint egyesek. Még néhány másodpercig nézett, aztán nagyon óvatosan felemelte a kezét, és kisimította a hajamat az arcomból. Valamiért nagyon elszomorodtam ettől. – Sajnos a hétvégén előadást kell tartanom Oslóban a fennálló háborús veszélyről, és ezért most dolgoznom kell. Bocsáss meg – mondta. – Csak néhány napig leszek Oslóban, addig a gyerekek gondodat viselik. Na már megint a háború, gondoltam, visszajár, mint a rossz pénz. Én nem sokat filóztam a háborún, mert untam, hogy már vagy öt éve mindenki a „lesz háború, vagy nem lesz háború” dilemmáján csámcsog. 15

Tudom, hogy úgyse rajtunk múlik, úgyhogy teljesen fölösleges agyalni rajta. Miközben ilyesmiken gondolkodtam, néha feltűnt, hogy Edmond a furán figyelős tekintetével bámul engem, párszor vissza is néztem rá ugyanolyan arccal, hogy lássam, mit szól hozzá. De többnyire csak mosolygott és félig behunyta a szemét, amitől rettentően okoskutyásan nézett ki. Egyáltalán nem csodálkoznék, ha erről a srácról kiderülne, hogy harmincöt éves. Kábé ennyi történt az első angliai napon. Ekkor még magamnál voltam, és az élet az unokatestvéreimnél egyelőre teljesen okésnak tűnt. Ezerszer jobbnak, mint az úgynevezett életem otthon, a 86. utcában. Aznap késő este hallottam, hogy valahol a házban csörög a telefon, és arra gondoltam, talán az apám keres, hogy elmondja: megbánta, hogy az egyetlen lányát külföldre küldte egy alattomos hárpia gonosz szeszélye miatt. De akkor már túl álmos voltam hozzá, hogy felkeljek és keressek egy kulcslyukat, amin keresztül hallgatózhatnék. Ebből is látszik, hogy már akkor milyen jót tett nekem a vidéki levegő.

16

5 Másnap kora reggel szokás szerint épp kellemetlen tartalmú tudattalanomban kóboroltam, amikor meghallottam Edmond hangját közvetlenül a fülem mellett: – Ébredj, Daisy! – Ott volt az arca az enyém mellett, égő cigarettát tartott a kezében, a lábán pedig csíkos török papucsot viselt. – Gyere, megyünk horgászni. Én meg elfelejtettem mondani, hogy utálok horgászni, sőt a halat is utálom. Azért kikászálódtam a takaró alól, a mosakodást meg mindent kihagyva felöltöztem, és mire magamhoz tértem, már a dzsipben zötykölődtünk Edmonddal, Isaackel és Piper-rel egy hepehupás úton. Besütött a nap az üvegen: így sokkal jobb érzés volt élni, mint általában, még akkor is, ha pár halnak meg kell majd halnia. Edmond vezetett, mi pedig az első ülésen szorongtunk, biztonsági öv nélkül, mert az nem volt, és Piper egy ismeretlen dalt énekelt: egy fura, szaggatott dallamot. A hangja olyan tiszta volt, mint egy angyalé. Egy folyó mellett leparkoltunk a dzsippel, és kiszálltunk. Isaac vitte az összes horgászfelszerelést, Edmond meg a kaját és egy pokrócot, amire le lehetett feküdni, és ugyan nem volt túl meleg, én csináltam egy fészket magamnak, egy folton letapostam a magas füvet, leterítettem a pokrócot, és ráfeküdtem mozdulatlanul, hogy a nap, ahogy egyre magasabbra emelkedik, még jobban átmelegítsen. Nem hallottam mást, csak Edmondot, ahogy halkan, folyamatosan beszél a halakhoz, Piper meg énekli a fura dalát, és néha megcsobban a folyó, vagy a közelben felröppen egy madár, és lelkesen csiripel. Nem nagyon gondoltam semmi másra, csak arra a madárra. Egyszer csak ott termett a fülemnél Edmond. – Mezei pacsirta – suttogta, én meg csak bólintottam, mert tudtam, hogy fölösleges megkérdeznem, honnan tudja a választ olyan 17

kérdésekre, amiket még fel sem tettem. Aztán a kezembe nyomott egy pohár forró teát a termoszból, és visszament horgászni. Nem nagyon fogott senki semmit, csak Piper egy pisztrángot, amit visszadobott (Piper mindig visszadobja a halakat, mondta Edmond, Isaac meg szokás szerint nem mondott semmit). Pazarul éreztem magam, amíg fel nem ültem. Hideg szél fújt, úgyhogy inkább csak feküdtem álmodozva, és Penn nénire gondoltam, meg az addigi életemre, és egy pillanatra bevillant, milyen is lehet boldognak lenni. Ilyenkor, amikor egy ezredmásodpercre megfeledkezem magamról, anya előszeretettel besétál az agyamba. Bár már nem él, ez gyakran megtörténik. Anyám halálhírét hallván az emberek rögtön émelyítően álszent képet vágnak és sajnálkoznak, mintha ők tehetnének róla. Mi lenne, ha nem kezdene el mindenki reflexből szabadkozni amiatt, hogy feltett egy tök normális kérdést. Például hogy hol van az édesanyád? Akkor talán több információt is ki tudtam volna már eddig is szedni belőlük, és nem csak azt, hogy „meghalt, hogy életet adjon neked”. Ez a sztenderd szöveg drága jó anyáról. Elég ciki gyilkosként indulni ezen a bolygón, de hát ez van, nem volt más választásom. Ettől függetlenül egész vígan eléldegélnék, ha emiatt nem aggattak volna rám címkéket. Gyilkos vagy, szegény elárvult bárányka. Ti melyiket választanátok, a sziklaágyat vagy a kőmatracot? Apa a „nevét se mondjuk ki soha”-típusú szülők közé tartozott, ami szerintem az antipszichológiai korrektség csúcsa. Leah apja a tőzsdén dolgozott, és főbe lőtte magát, miután egyszer elvesztette valaki hatszáz millió dollárját. Bezzeg náluk otthon megállás nélkül beszélnek az esetről. Leah szerint ez sem ideális megoldás. Sokszor kívánom, hogy bár valaki beavatna az olyan egyszerű, unalmas részletekbe, mint hogy nagy lába volt-e anyának, festette-e magát, mi volt a kedvenc dala, milyen könyveket olvasott. Ilyenek. Elhatároztam, hogy megkérdezek pár ilyen dolgot Penn nénitől, ha majd hazajön Oslóból, de közben meg épp azokra a dolgokra vagyok kíváncsi, amiket nem lehet megkérdezni. Például hogy „olyan szeme 18

volt, mint neked?”, meg „amikor hátrasimítottad a hajam, ugyanazt éreztem, mint hogyha anya csinálta volna”, meg „neki is olyan komoly és csöndes keze volt, mint neked?”, meg „nézett-e valaha rám ő is olyan bonyolult arckifejezéssel, mint ahogy te?”. Mellesleg „félt-e a haláltól”? Aztán Edmond és Piper kétfelől lefeküdtek mellém a pokrócra, Piper szokás szerint megfogta a kezem, Isaac meg továbbra is békésen ácsorgott a vízben, és elkezdtek vitatkozni arról, hogy melyik legyet szeretik a legjobban a pisztrángok, de csak úgy lustán, csendesen. Edmond füstkarikákat fújt, én meg behunytam a szemem, és azt kívántam, bár az enyém lenne.

19

6 A héten alig találkoztam Osberttel, mert iskolába járt, nem úgy, mint Isaac, Edmond és Piper, akik, úgymond, otthoni tanulók voltak. Ez látszólag azt jelentette, hogy azt olvasod, ami épp érdekel, és Penn néni szökőévenként egyszer megkérdezte tőlük, hogy „tanultatok földrajzot?”, ők meg mondták, hogy „igen”. Ez egyértelműen minden idők legtutibb oktatási rendszerének tűnt, és én is nagyon vártam, hogy megkezdhessem efféle tanulmányaimat, de Penn néni azt mondta, hogy az ősszel kezdődő tanévig semmit nem kell csinálnom, szeptemberben pedig már úgysem lesz iskola a pontpontpont miatt. Anélkül hogy bárki nagy ügyet csinált volna belőle, vagy megveregette volna a vállamat, hogy „Jó fej vagy, Daisy”, ahogy a tévében látni, Piper, Edmond, Isaac meg én elkezdtünk mindent együtt csinálni, bár Isaacről olykor megfeledkeztem, mert ő néha napokig egy árva szót se szólt. Tudtam, hogy Penn néni nem parázik emiatt, mert egyszer hallottam, mikor azt mondta valakinek, hogy Isaac majd beszél, ha eljön az ideje. De azért belegondoltam, hogy New Yorkban egy ilyen gyereket kábé egy perccel a születése után gúzsba kötve belógatnának a nevelési szakértőktől meg a gyógypedagógusoktól hemzsegő medence fölé, és azok húsz éven keresztül vérszomjasán kapkodnának a lába után, hogy jó sok pénzért elvitatkozhassanak rajta, és alaposan megtárgyalhassák, milyen különleges igényei vannak a gyereknek. Egyik este lelopóztam Penn néni dolgozószobájához, hátha tudok küldeni pár e-mailt azoknak, akik azt hiszik, végleg eltűntem a föld színéről. Fényt láttam kiszűrődni az ajtó alatt, egyszer csak Penn néni kiszólt: – Edmond? Először arra gondoltam, nem válaszolok, inkább lelépek, de az utolsó pillanatban meggondoltam magam, és mégis feleltem. 20

– –

Nem, Daisy vagyok. Jaj, Daisy, gyere be – mondta Penn néni, és látszott, hogy örül nekem. – Üljünk le egy percre a kandalló elé. – Esténként meg lehetett fagyni, pedig már április volt. – Egy vagyonba kerül kifűteni egy ilyen huzatos vén házat – tette hozzá. Közelebb húzódtam a tűzhöz, ő meg félretette a munkáját, azt mondta, eleget dolgozott már aznap, és mikor látta, hogy még mindig reszketek, felállt a székből, rám terített egy plédet, és az arckifejezése végig olyan mosolygós-szomorkás volt. Aztán leült mellém a kanapéra, és elkezdett beszélni a húgáról, és én csak egy idő múlva kapcsoltam, hogy akiről most beszél, az az anyám. Teljesen új dolgokat mondott el, például hogy anyám eredetileg egyetemre akart menni, történelem szakra, de aztán beleszeretett apámba, és úgy döntött, hogy mégsem tanul tovább, és ettől az apja iszonyatosan berágott rá. Mikor átköltözött Amerikába, a családból szinte senki nem állt szóba vele. Aztán Penn néni felemelt az íróasztaláról egy bekeretezett fotót, amin két, szinte teljesen egyforma lány volt, az egyik nevetett, a másik komoly képet vágott, és egy ijesztő kinézetű, hatalmas, szürke kutya nyakát fogta. A kutyáról Penn néni azt mondta, Ladynek hívták, de csak viccből, mert egyáltalán nem viselkedett úgy, mint egy úrihölgy. – De nézd, mennyire imádta édesanyád! Otthon rengeteg fotót láttam anyámról, szinte mindegyik apámmal közös fotó volt, és egy se volt köztük, ami a megismerkedésük előtt készült. Ez a mostani kép elég furcsa volt, mert itt egészen másmilyennek tűnt: boldognak és fiatalnak, mintha ez még egy másik élete lett volna. Penn néni nekem akarta adni a fotót. – Köszönöm, nem kérem, ez a kép valahogy ehhez az asztalhoz és ehhez a szobához tartozik, én... nem akarom kiszakítani innen. Penn néni megdörzsölte a szemét, és azt mondta, késő van, feküdjünk le aludni, de mikor elindultam az ajtó felé, utánam szólt.

21

–

Mikor édesanyád felhívott, és elmondta, hogy terhes, olyan boldog volt a hangja, amilyen még soha. A baba tette boldoggá, aki te voltál, Daisy. Na, szaladj fel gyorsan, mert megfázol! Utána még órákig dideregtem. Másnap Penn néni elutazott Oslóba, de akkor nekünk ez csak úgy jött le, hogy mi vagyunk az urak a házban. Iszonyúan örültünk. Viszont ha így utólag visszagondolunk, kiderül, hogy pont akkor kezdődött a baj, amikor Penn néni elment; mint ahogy Ferenc Ferdinánd meggyilkolása kirobbantotta az első világháborút, habár az összefüggés, nekem legalábbis, nem teljesen világos. Akkor csak annyi történt, hogy egymás után megpuszilt minket, ránk mosolygott, és a lelkünkre kötötte, hogy viselkedjünk okosan. Az meg, hogy a szeme se rebbent, mikor én következtem a sorban, valamiért szinte nagyobb örömöt okozott nekem, mint az érkezésem óta történt összes jó dolog együttvéve. Nemigen volt időnk elterpeszkedni és élvezni az árvaságunkat, mert hamar beindultak a dolgok. Az első eseményről nem mi tehettünk. Az egy pokolgép volt, ami egy zsúfolt londoni pályaudvaron robbant fel másnap, miután Penn néni elutazott. Nem is tudom, hétezer vagy hetvenezer ember halt meg... Ez persze rémisztő volt meg minden, és a lakosság elég rosszul fogadta, de igazság szerint nekünk, ott az isten háta mögött nem sok közünk volt ehhez a balhéhoz. A dolog annyiban érintett minket, hogy az összes repteret lezárták, vagyis bizonytalan ideig nem jöhetett haza senki, aki külföldön rekedt, és Penn néni is ilyen volt. Egyikünk se merte nyíltan kimondani, hogy a meghosszabbított szülőtlenség öröm a köbön, de nem kellett gondolatolvasónak lenni hozzá, hogy ezt lássuk egymás fején. Szinte el sem mertük hinni, hogy ekkora szerencse ért minket: úgy éreztük, mintha egy lejtőn guruló vonaton ülnénk, és nem törődtünk semmivel, csak élveztük a száguldást. Az első pokolgépes merénylet napján mindenki rácuppant a tévére meg a rádióra, és egyfolytában csörgött a telefon, mindenki érdeklődött, hogy élünk-e. Kábé négymillió mérföldre voltunk a robbanástól, úgyhogy elég jó sansszal lehetett a túlélésünkre fogadni. 22

Persze rögtön mindenki elkezdett handabandázni az élelmiszerhiányról, a szállítási nehézségekről, arról, hogy minden épkézláb férfit be fognak hívni. A rádiós riporterek minden világvégeszagú témáról, ami hamarjában az eszükbe jutott, rettentő komolyan megkérdeztek mindenkit, akit be tudtak rángatni az utcáról. Hogy akkor ez most háború, vagy sem, aztán meg kellett hallgatnunk az összes rettentő komoly szakértőt, akik mind úgy tettek, mintha baromi okosak volnának, pedig bármelyikük a fél karját adta volna érte, hogy megtudja, mi a pálya. Végül apám is felhívott a munkahelyéről, és nyilván már a hangom hallatán megnyugodott, hogy élek, és nem kell aggódnia értem, mert csak a szokásos menetet nyomtuk le. – Hogy vagy? Nem kell pénz? Nem akarsz hazajönni? – Igen. Igen. Nem. Nem. Persze. Azt mondta, mind nagyon féltenek, de gőzöm sem volt, ki lehet az a mindenki, aztán közölte, hogy most értekezletre kell mennie, de nagyon szeret engem, és mikor erre nem mondtam semmit, letette a telefont. Mivel már elegem volt a szómenésből, Edmond-dal lesétáltunk a hosszú lejtőn a faluba. A vidék iszonyúan festői volt, tele egymáshoz ragasztott kicsi házakkal, amelyek mind ugyanabból a sárgás kőből épültek, mint a mi házunk. Nem volt nagy a falu, de volt benne sok kis út a főutca két oldalán, egyforma házak, amik csak az ablakokba kitett mütyürkékben különböztek. Edmond azt mondta, a falu elég nagy ahhoz, hogy hetipiacot tartson, legyen benne három pék, két mészáros, egy templom, ami eredetileg a tizenkettedik században épült, egy teázó, két kocsma – egy jó meg egy rossz, a rossz egyben fogadó is – jó pár idült alkoholista, legalább egy feltételezett pedofil meg egy cipőbolt, ahol esőkabátot, gumicsizmát, futball-labdát, édességet és csőrikés hátizsákot is lehet kapni. Nagyjából a falu közepén volt egy ház, ami nagyobb és szabályosabb alakú volt a többinél, az volt a tanácsháza, előtte macskaköves tér terült el, szerdánként ott nőtt ki a földből a piac, és átlósan szemben vele volt az egyik kocsma, ami „A lazachoz” nevet viselte a szomszédos 23

halkereskedés miatt, ami időközben bezárt ugyan, de senki nem vette a fáradságot, hogy átkeresztelje a kocsmát. A másik sarkon működő óangol hangulatú fűszeres furcsamód egyúttal postahivatal és gyógyszertár is volt, meg a biztonság kedvéért újságokat is tartott. Oda bementünk, és a pénzből, amit Penn néni a hétvégére hagyott, annyi üveges vizet meg konzervet vettünk, amennyit csak elbírtunk, mert ez sokkal jobb buli volt, mint a százszor látott Füstölgő Romokat bámulni a tévében, és igyekeztünk alaposan megfontolni, milyen élelmiszerekre lesz szükségünk, ha ostrom alá vesznek minket. Ennek, eldugott vidéki faluról lévén szó, valljuk be, nem volt túl nagy a valószínűsége. Rajtunk kívül mások is vásároltak a boltban, de barátságosan bántak velünk, főleg, mert kísérő nélküli gyerekek voltunk, és senki nem próbált leütni minket, hogy elrabolja tőlünk a felezettkörte-konzervet. Így is maradt még egy egész délutánunk a világvége előtt, felballagtunk hát a domboldalon a házhoz, most lassabban mentünk a sok üveges víz miatt, és mikor hazaértünk, Edmond kitalálta, hogy át kéne költöznünk a juhellető istállóba, mert az több mint egy mérföldre van a háztól, és néhány vén tölgyfa olyan jól elrejti, hogy aki nem direkt oda megy, semmiképp se talál rá. Úgy gondoltuk, hogy ha az ellenség betör a faluba, fel kell majd szívódnunk, de igazából inkább arról volt szó, hogy muszáj volt végre kitalálnunk magunknak valami elfoglaltságot. Így hát Piper, Isaac, Edmond meg én nekiláttunk élelmet, pokrócokat és könyveket hordani a juhelletőbe, amit különben csak szénatárolásra használtak, és az egerektől eltekintve kényelmes és száraz volt. Víz is volt ott, mert az kellett az elletéshez, és szóltunk Osbertnek, hogy bizonytalan ideig ott fogunk táborozni, de lehet, hogy fel se fogta, olyan feszülten figyelte a semmit a híradóban, meg hívogatta a barátait, és hatvanmillió másik emberrel együtt aggódó képpel találgatta, hogy kitört-e a háború. A lényeg az, hogy a délután közepe táján beköltöztünk, és Piper, aki kölcsönvette Osberttől a Cserkészek túlélési kézikönyvé-t, kijelentette, 24

hogy az élelmünket magunknak kell gyűjtenünk és elkészítenünk, úgyhogy visszagyalogolt a házhoz, összeszedett pár kék tojást, meg kiásott néhány újkrumplit, aztán azzal fenyegetőzött, hogy gilisztát szárít a kövön, és porrá őrölve az ételbe keveri, hogy fehérje is legyen benne. Mivel rajtam kívül senkinek nem volt fehérjehiánya, én meg már megszoktam, rábeszéltük Pipert, hogy tegye el a gilisztaport ínségesebb időkre, amitől egy kicsit elkámpicsorodott, de nem erősködött tovább. Amíg Piper élelemgyűjtő úton volt, Isaac egy jókora tarisznyában sajtot, sonkát, fémdobozban tárolt gyümölcskenyeret, aszalt sárgabarackot, egy nagy üveg almalevet és egy vastag tábla barna papírba csomagolt étcsokit hozott a házból. A tarisznyát eldugtuk egy zabosládában, hogy ne sértsük meg Pipert. Amivel végül megetetett minket, az nem volt épp királyi lakoma, de legalább erősítette a szükségállapot-hangulatot. Edmond és Isaac tüzet rakott, megsütötték rajta a krumplit, és mikor kialudtak a lángok, Piper beletette a szélére a tojásokat, bele a parázsba. Egy-kettőnek ugyan folyós maradt a külseje, de ízre nem lehetett túl rossz. Én megmondtam, hogy nem tudok enni, mert túlságosan izgatott vagyok, és ezen nem is akadt fenn senki, kivéve Edmondot, aki a szokásos módján nézett rám, és akkor döbbentem rá, hogy ha az ember egyszer észreveszi, hogy nézik, nagyon nehéz nem visszanéznie. Utána csináltunk egy nagy ágyat a szénapadláson úgy, hogy pokrócokat terítettünk le, aztán levettük a cipőnket, de a ruhánkat nem, és szépen lefeküdtünk egymás mellé: Isaac, Edmond, én, Piper. Ebben a sorrendben. Kezdetben tisztes távolságot tartottunk egymástól, de aztán feladtuk és összebújtunk, mert denevérek röpködtek körülöttünk, meg a tücskök is ciripeltek, amitől nagyon egyedül tudja érezni magát az ember. Meg mert hideg volt, és mert arra a sok halott emberre gondoltunk ott, egymillió mérföldre Londonban. Nem voltam hozzászokva, hogy ilyen közel aludjak másokhoz, és jólesett ugyan, hogy Piper mindig fogja a kezemet, de azért ez eléggé akadályozott a forgolódásban, és biztos, hogy én aludtam el utoljára. 25

Jet és Gin mozgását hallottam odalentről az istállóból, és mikor azt hittem, hogy már rég alszik, Edmond halkan azt mondta, hogy a kutyák mindig itt vannak elletéskor, mert akkor van a legnagyobb szükség rájuk, hogy összetereljék a juhokat. Most biztos megzavarodtak attól, hogy itt vagyunk. A dúdoló hangjától kedvem támadt közelebb húzódni hozzá, úgy is tettem, egy picit közelebb mentem. Aztán egy darabig néztük egymást, pislogás nélkül, szótlanul. Később jobbra mozdította a fejét, de épp csak annyira, hogy az arcát hozzá tudja érinteni a karomnak ahhoz a részéhez, ami ott volt a fejénél. Utána behunyta a szemét és elaludt, én meg feküdtem, és azon gondolkodtam, hogy ezt kell-e érezni, amikor az ember unokatesója hozzáér az ember testének egy totál ártatlan részéhez, amin ráadásul ruha van. Még egy ideig feküdtem, beszívtam Edmond hajának cigarettaszagát, és vártam, hogy jöjjön az álom, és eszembe jutott egy festmény, amit rajzórán le kellett másolnunk. Vihar előtti csend volt a címe, és egy régi típusú vitorlás hajót ábrázolt, ami a sima tengeren áll, mögötte az ég arany, narancssárga és vörös árnyalatok sokaságában úszott. Az egész végtelenül békésnek tűnt egészen addig, míg az ember észre nem vette a zöldesfekete részt fent a sarokban, ami nyilván a Vihar volt. Valamiért nagyon sokszor eszembe jutott ez a kép, gondolom, amiatt az érzés miatt, mikor az ember tudja, hogy valami szörnyűség készül, de a festményen senki sem tudja, és ha az ember figyelmeztetni tudná őket, akkor talán másképpen alakulna az életük. A vihar előtti csend pont jó kifejezésnek tűnt arra, ahogy akkor és ott beugrott: akármilyen boldog voltam is abban a percben, de az addigi életem hozzászoktatott, hogy a dolgok nem úgy alakulnak, mint a szabványos hollywoodi könnyfakasztóban. A vak lányt nem az év Oscar-várományosa játssza, a nyomorék fiú nem kezd csodálatos módon járni, és nem vigyorogva megy haza a tömeg.

26

7 Nem jelentettük ki ugyan, hogy visszaköltözünk az elletőből, de azért másnap leszivárogtunk a házba fürödni és átöltözni, mert ha érdekel, hogy mennyire romantikus egy istállóban aludni, hát nem nagyon, mivel viszket az ember a szénától, meg fél a denevérektől. Amúgy rettentően fáztunk éjszaka annak ellenére, hogy elvileg tavasz volt. Közben a házban Osbert eléggé bepöccent, mert neki kellett megfejnie a kecskéket, ami Piper dolga, és kiderült, hogy Penn néni telefonált Oslóból, hogy mindent elkövet annak érdekében, hogy haza tudjon jönni, és van egy kis pénz a bankszámlán, azzal kihúzzuk valahogy addig, és már beszélt is a bankigazgatóval, hogy megkaphassuk. Osbert szerint Penn néni a hangjából ítélve jobban aggódott a világért, mint értünk, de Osbertet nem zavarta ez a második helyezés, Piper meg azt mondta, ez azért van, mert Penn néni tudja, hogy jól elboldogulunk. Egy pillanatra, miközben Osbert Penn nénivel beszélt, Edmond falfehér lett, igaz, akkor Isaac felé nézett, úgyhogy nem vagyok teljesen biztos benne. Mikor megfordult, már megint normálisan nézett ki, és azt mondta, hogy egy csomó ember van a világon, aki segíthet, ha kell. És ezzel vége is volt a beszélgetésnek. A jó öreg Királyi Postának mintha nem esett volna le, hogy háború van készülőben, és aznap jött egy levél apámtól, meg egy Leah-tól. Apa egy csomót rinyált D. Davinán, hogy milyen vacakul van a terhesség miatt meg minden, mintha én imádkoztam volna azért, hogy rosszul viselje. Épp csak reméltem, hogy a bokája akkorára dagad, mint egy lufi, a melle meg le fog lógni a térdéig, és betonná válik benne a szilikon. A levél végén volt egy kis rész arról, hogy hiányzom neki, vigyázzak magamra, nehogy a terroristafenyegetés áldozatává váljak, próbáljak hízni egy kicsit, bla-bla-bla. Leah sokkal szórakoztatóbb levelet írt, beszámolt arról, hogy Álomszép kisasszony, azaz Melissa Banner mindenkinek azt harsogja, 27

hogy összejött Lyle Hershberggel. Felajánlom az összes földi javamat az üdvhadseregnek, ha ez a világszenzáció igaz. És megígérem, hogy nem majrézok, ha végül egy vallásos tubaművésznél köt ki a DVDlejátszóm: Lyle ugyanis arról híres, hogy azt mondta az utolsó barátnőjének, Mimi Maloneynak, hogy ha Mimi nem elégíti ki a vágyait naponta legalább háromszor, akkor máshoz kell fordulnia, márpedig Melissa Banner a szüzességőrzés profi világbajnoka. Leah egyszer rajtakapta Lyle-t, amikor az saját magának elégítette ki a vágyait az osztályban, miközben a többiek suligyűlésen voltak. Leah ekkor azt mondta neki, hogy Lyle Hershberg, most ne nézz oda, de egy kanos hupikék törpike van a gatyádban. Pontosabban Leah azt állítja, hogy ezt mondta; én nem akarom fúrni vagy ilyesmi, de titokban vannak kétségeim. Mindezt ott és akkor rögtön meg akartam dumálni Leah-val, és majdnem elbőgtem magam, annyira hiányzott egy működő mobil meg az e-mait, még úgy is, hogy kaptam helyette száztizenkét lökött unokatesót. Így aztán leültem, és írtam Leah-nak Edmond-ról, Piperről, Isaacról, az állatokról, a házról meg a háborúról. Sokkal jobbnak írtam le mindent, mint amilyen volt, és mire befejeztem a levelet, már kezdtem beleélni magam, hogy jaj, de jó, hogy benne vagyok a tutiban, és hű de nagy mázlim van. De azért nem olyan könnyű elhinni, hogy rád mosolygott a szerencse, mikor igazából idegenek között élsz, mert a gonosz mostohád álnokul száműzött, és akkor a legközelebbi felmenődről még egy szót sem szóltunk. Aztán jött Osbert, megint olyan pofával, mint egy döglött galambé, és azt mondta, újabb merényletek történtek, de most az USA-ban. És mikor érdeklődést színlelve megkérdeztem, hol, azt mondta, Pittsburghben, Detroitban meg Houstonban, csak ő Húsztonnak ejtette Hjúszton helyett. A lelkem egyik fele örült, hogy nem New Yorkban, az Upper West Side-on robbantottak, a másik viszont fantáziálni kezdett róla, hogy milyen lenne, ha apa meg Davina állig be lennének kötözve, alig vonszolnák magukat, és könyörögnének, hogy ideköltözhessenek 28

hozzánk. Mi meg azt mondanánk, hogy sajnos a repterek le vannak zárva, pedig ANNYIRA szívesen látnánk őket, esküszünk. Ma megpróbáltam enni egy kis császárhúst, mert Edmond külön megkért rá, de disznóíze volt, és öklendeztem tőle.

29

8 Úgy gondolom, most már eljött az ideje, hogy Isaac-ról is beszéljek, mert ő eddig a legtöbb sztoriból kimaradt. Ez azért volt, mert ő alig szólal meg. Lassan azért kezdek rájönni, hogy sokszor azokra érdemes odafigyelni, akik nem járatják folyton a szájukat. Eleinte szinte észre se vettem őt, mivel ott volt Edmond, meg Piper, aki folyton a kezemet fogta, meg a kotkodácsoló tyúkok, az ugató kutyák, a bégető juhok, nem beszélve arról, hogy felrobbant a fél világ, és éjjel-nappal ment a pánikduma. Így aztán a szokásosnál tovább tartott, mire rájöttem, hogy amíg Piper és Edmond énrám vigyáznak, addig Isaac őrájuk. Nem feltűnően csinálta, mint Osbert, aki folyton vetítette magát, hogy olyan dolgokat tud, amit senki más, és előadta, hogy ő viseli a felelősséget a családért, és ez rettentően kimerítő, és neki ez csak púp a hátán, de mivel ő a legidősebb, nincs mit tenni. Mély sóhaj. Edmond viszont frankón őszinte volt, még ha az ember naponta félmilliószor meg is lepődött a dolgain. Nem burkolózott sunyin bele a gondolataidba: amit csinált, azt mindig lehetett tudni abból, ahogy rád nézett. Isaac titokzatosabb volt, és bölcsen hallgatott. Ez nem jelenti azt, hogy alattomosnak vagy szentimentálisnak érezte volna az ember, ahogy figyelt. Egyszerűen tudomásul vett mindent, amit mások csináltak, nem tett megjegyzéseket, nem kritizált, és szerintem magában sem csinált túl nagy ügyet semmiből. Olyan volt, mintha a családtagjai is csak valahogy elvontan érdekelnék, mintha megfigyelésre begyűjtött egyedek lennének, akikért felelősséget érez, és akiket megkedvelt. Néha úgy éreztem, Isaac sokkal inkább állat, mint ember. Például ha piacnapon a faluban járkáltunk, és tömeg volt mindenütt, nem kellett félni, hogy végleg elveszítjük őt, még akkor se, ha már fél órája nem láttuk, és azt is elfelejtettük, hogy együtt jöttünk ide vele. 30

Csámborogtunk jobbra-balra, mentünk, amerre épp kedvünk volt, sokszor megálltunk teát inni. Aztán végigcsattogtunk pár eldugott utcán, és kitaláltuk, hogy most aztán mindenképp be kell újítanunk, és ki kell próbálnunk azt a péket, amelyiknél még soha nem járt egyikünk sem. Persze otthon tele voltunk kenyérrel, úgyhogy tök fölösleges volt a pékhez mennünk, de mindegy. Mikor legközelebb körülnéztünk, Isaac már ott állt a pult mellett, tök lazán, mintha egész idő alatt velünk lett volna, vagy simán követte volna a gondolataink nyomát a tömegen keresztül. Olyan volt, mintha Isaac felülről nézné az embereket, belátná az egész életüket az elejétől a végéig. Olyan részleteket is beleértve, mint hogy be fogsz-e ugrani a pékségbe, és ha igen, melyikbe és mikor. A nem emberekkel egészen másként viselkedett. Ha egy kutyával, lóval, borzzal vagy rókával volt dolga, akkor testestül-lelkestül bedobta magát. Még az arca is más volt az állatok társaságában: olyankor az udvarias tartózkodást az élénkség és az odaadás váltotta fel. Ezt az állatok is érezték. Más órákig kutathat a vemhes macska után, Isaac viszont egyből megmondja, hogy a kerti sufniban kell megnézni, az üres vászonzsákok alatt. És tényleg ott találod a macskát, de már öt kölyökkel, akiknek a nevét Isaac már rég megtudta az anyjuktól. Piper mesélte, hogy az emberek kölcsön szokták kérni Isaacot, ha új kutyát keresnek maguknak, mert ő ránézésre meg tudja mondani, ha valami nem stimmel az állattal, vagy ha olyan típus, aki gondol egyet, és szétmarcangolja otthon a kisbabát. Meg lehet persze kérdezni – én is kérdeztem magamban –, hogy mi olyat mondhat egy kutya vagy egy birka, ami érdekes lehet egy ember számára, de közben szerintem Isaac is kérdezheti ugyanezt az olyan egzotikus élőlényekről, mint amilyen én is vagyok. Mi olyat mondtam életemben, ami rajtam kívül bárkit is érdekelt volna? A pszichológusok nem számítanak. Azok a zsozsóért hallgatnak végig.

9 31

Ma bekopogott hozzánk két unott képű ember, a Tanácstól jöttek, hogy nyilvántartásba vegyenek minket, és meghatározzák az egészségügyi és táplálkozási rászorultságunkat. Nagy nehezen kiderült, hogy azt akarják megtudni, van-e közülünk valakinek vakbélgyulladása vagy C-vitamin-hiánya. Volt náluk egy telefonkönyv vastagságú lista nevekkel és címekkel, néhány ki volt pipálva, néhány alá volt húzva, százával voltak kérdőjelek a lapokon, és ordított a pasikról, hogy azt kívánják, bár jobban meggondolták volna, mielőtt elvállalták ezt a melót. Miután megtalálták Penn nénit a listán, és odaírtak egy csomó X-et meg egy kérdőjelet a nevéhez, még feltettek pár hivatalos kérdést, aztán azt mondták, beszélni szeretnének a gondviselőnkkel, és elég rendesen ledöbbentek, amikor kiderült, hogy a felnőtt szerepét a házban Osbert alakítja. De mivel nem nagyon tudtak mást tenni értünk, mint hogy írtak egy hivatalos jelentést, amit úgyse fog senki elolvasni, úgy döntöttek, hogy azoknál a kérdéseknél maradnak, amelyeket a környéken mindenki másnak is feltettek, például hogy vannak-e a farmon fogyasztásra szánt állatok? Ezt elég viccesnek találtam, mert elképzeltem, hogy valaki hizlalás helyett fogyókúráztatja az állatait. Osbert azt felelte, a juhok nagyon ritka fajtához tartoznak, és csak tenyésztik őket, meg lenyírják a gyapjúkat, meg eladják őket más farmokra, a kecskéket pedig csak kedvtelésből tartják, a tyúkok viszont mind tojók. Aztán mindenkinek megkérdezték a nevét meg a korát, és Osbert elmondta, hogy én az amerikai unokatestvérük vagyok, amitől a két pasi még jobban ledöbbent, és az útlevelemet kérték. Aztán hosszan kérdezősködtek apáról, meg hogy miért küldte el otthonról az egyetlen lányát ilyen veszélyes időkben. Ezen én is szoktam gondolkodni. Aztán mindketten olyan émelyítően néztek rám, ahogy mostanában szinte mindenki, és megkérdezték, van-e elég pénzünk kajára, Osbert meg elmondta, hogy az anyja bankszámláján van valamennyi pénz. Erre 32

a pasik azt felelték, hogy megtesznek értünk mindent, amit tudnak, aztán elmagyarázták, hogy nem biztos, de valószínű, hogy a napokban bevezetik a fejadag-rendszert az embargók miatt, és korábban véget fog érni az iskolai tanév is. Kérték, hogy ne nagyon tartózkodjunk az országutak közelében. Mintha a világ legjobb bulija lenne az országút mellett ácsorogni... Kérdeztük, mire lehet számítani, és szerintük meddig fog tartani a háború, de erre olyan bambán néztek ránk, mintha bennük soha nem merültek volna fel ezek a kérdések. Tulajdonképpen megnyugtató volt tudni, hogy a helyi közigazgatást érdekli a sorsunk, de a két pasi látogatása után se sokat változott az életmódunk, mivel napok óta már csak ténferegtünk: nem tudtuk, mihez kezdjünk magunkkal. Néha lementünk a faluba, ahol órákig sorban kellett állni, és hallgathattuk a pletykákat arról, hogy mi a helyzet valójában. Persze szerintem erről senkinek se volt fogalma, de azért mindenki úgy tett, mintha lenne. Azok, akiknek a barátai vagy a barátaik barátai hírt kaptak telefonon vagy e-mailben, azt mondták, hogy London megszállás alatt van, az utcákon tankok meg katonák nyüzsögnek, minden lángol és teljes az anarchia. A kórházak állítólag dugig voltak megmérgezett és felrobbantott áldozatokkal, és az emberek verekedtek a kajáért meg az ivóvízért. Egy dilis öregember mindenkit azzal hülyített, hogy a BBC-t elfoglalták a Gonosz Erői, és egy szót sem szabad elhinni abból, amit a rádióban hallunk, de a felesége csak csóválta a fejét, és azt mondta, az öreg még mindig a németektől fél az előző háború miatt. Olyan arckifejezéseket láttam az embereken, amikhez hasonlót előtte soha: valahogy sikerült egyetlen jól nevelt grimaszba gyúrniuk a szorongást, a fölényességet és a paranoiát. Mindenki próbálta eljátszani, hogy neki már a legújabb hír se újdonság, vagy hogy ő még sokkal frissebb információkkal rendelkezik, de nincs felhatalmazása, hogy ezeket közzé is tegye. 33

Mindennap lesétáltunk a lejtőn a faluba, beálltunk a bolt előtti sorba, és vártuk, hogy bemehessünk és megvehessünk pár szükséges dolgot. A szertartás valamiért az Áruházi Kosárfutás nevű vetélkedőre emlékeztetett engem, amire mindig is szerettem volna benevezni, csak abban nem kellett megküzdeni az árukért, és nem volt szabad fel-alá rohangálni, hogy minél több cuccot pakolhass a kosaradba. A legrosszabb az volt, hogy végig kellett hallgatnunk a jónép összes idióta elméletét, és még csak el se játszhattuk a süketnémát, mert a kis faluban mindenki ismert minket. Leírom, hogy kábé milyen dumák mentek. Ezeket fojtott hangon adták elő, főleg, mikor mi, gyerekek ott voltunk. Ha elsőre nem hangzik elég durvának, ajánlom mindenkinek, hogy játssza le végtelenítve, és közben mosolyogjon udvariasan, amíg be nem görcsöl a képe, és rángásai nem lesznek. 1. A sógorom szerint a rohadt franciák csinálják. 2. A chelsea-i barátnőm azt meséli, hogy rémes, milyen fosztogatás megy; ő is szerzett egy hatalmas, széles képernyős tévét. 3. A szomszédom a Lordsban azt mondja, a kínaiak csinálják. 4. Maguknak is feltűnt, hogy egy zsidó sincs az áldozatok között? 5. A Marks & Spencer alatt van egy atombunker, amit csak a részvényesek használhatnak. 6. Az emberek már kutyát meg macskát esznek. 7. A királynő szerint nincs nagy baj. 8. A királynő szerint itt a vég. 9. A királynő velük van. El lehet képzelni, hogy ez volt a nap fő társasági eseménye, és azon ment a verseny, hogy ki tudja bedobni a legdurvább hírt. Egy házaspár, akik Londonban laktak, de volt a falu közelében egy víkendházuk, ahova leköltöztek az Események idejére, elmondták, hogy van két gyerekük, meg egy fajtatiszta Bouvier des Flandres-juk, ami egy kutya, és szerintük itt, vidéken sokkal biztonságosabb, mint Londonban. 34

Ebben igazuk is lehetett, ha leszámítjuk a helybeliek véleményét, akik hirtelen elkezdték Őkre meg Mire felosztani a világot. A dolog egyelőre civilizált szinten maradt, de azért lehetett érezni, hogy titkon mindenki utálja ezeket az embereket a francia luxusblökijükkel együtt, és alig várják, hogy beinthessenek nekik, ha majd elfogy a kaja. Egy csomó aggódó család kérdezte tőlünk, hogy ne vegyenek-e magukhoz minket arra az időre, amíg Penn néni távol van, de látszott, hogy igazából nem nagyon vágynak ránk, ami szerencsére abszolút kölcsönös volt. Mikor mondtuk, hogy nem kell, köszönjük, némelyikük annyira látványosan megkönnyebbült, hogy egy kicsit meg is sértődtünk. Ahogy múltak a napok, egyre több ember arcára ült ki a pánik, a többiek meg komor képet vágtak, ciccegtek, és azt hangoztatták, hogy milyen borzalmas ez az egész. Mi viszont, mikor elszabadultunk tőlük, felhőtlenül vidámak voltunk, és nevetve sétáltunk haza, részben hogy felvidítsuk Pipert, részben meg, mert még mindig kalandnak éreztük az egészet, és mert sütött a nap és szép volt a vidék – háború ide vagy oda. Már nagyon vágytam rá, hogy beszámolhassak róla Leah-nak, milyen király dolog parancsolgató felnőttek nélkül élni. Igaz, ezt nem vertem nagydobra, de hát legyünk őszinték. Jó, szomorú képet vágtunk, és mondtuk, hogy milyen szörnyű, hogy ennyi ember meghalt, és mi lesz a Demokráciával meg dicső nemzetünk jövőjével, de közben ott volt bennünk, gyerekekben, ha nem is mondta ki egyikünk se, hogy az egész NEM NAGYON ÉRDEKEL MINKET. A legtöbben, akik meghaltak, vagy öregek voltak, mint a szüléink, és már eleget élvezhették a jó életet, vagy bankban dolgozó unalmas alakok voltak, vagy olyanok, akiket nem ismertünk. Osbert meg az iskolai barátai úgy gondolták, bulis lenne Londonban lakni és hírszerzőnek lenni, ólálkodni és kémkedni az ellenség körül, én meg azt gondoltam, hogy ha miniszterelnök lennék, biztos pont Osbertre meg az agyas haverjaira bíznám az ország sorsát. Egyik délután az alsó istállóban találtam Edmondot. Az állatokat etette. Én Csingivel játszottam, amíg ő megfejte a kecskéket. Csingi 35

olyan édes volt, mint egy kölyökkutya, és az volt a szokása, hogy addig bökdösődött a fejével, amíg el nem kezdted vakargatni a füle tövét, és akkor csak állt ott behunyt szemmel, teljes révületben, és minél jobban vakartad, annál jobban neked dőlt, és ha elléptél onnan, elesett. Egy idő múlva bevittük a tejet a házba, aztán eleredt az eső, így Edmonddal leültünk a szobámban. Ő cigizett. Egy csomó mindenről dumáltunk. Olyanokat kérdezett, amitől különben mindig idegbajt kapok, például hogy miért nem eszem többet. Most valamiért nem rágtam be, hanem megpróbáltam elmagyarázni neki, hogy először nem akartam, hogy a mostohaanyám megmérgezzen, és ezzel jól kiakasztottam őt, aztán egy idő után rájöttem, hogy szeretek éhezni, és ezzel mindenkit teljesen kiakasztottam. Apám egy vagyont költött dilidokikra, de nekem ez végre egy olyan dolog volt, amit profin tudtam csinálni. Miközben beszéltem, Edmond nem nézett rám, de pár perc után ledőlt és neki támasztotta a térdét a térdemnek, amitől megint jött egy olyan érzés, aminek nem kéne jönnie, mikor az unokatesóddal vagy. Nagyon halkan, magamban azon töprengtem, mi a fene ez, de persze mindegy, hogy milyen halkan gondolsz dolgokat, ha Edmond hallgatózik. Tök nehéz hozzászokni, hogy vigyázni kell rá, miket gondolsz a kis agyadban. Viszont előnyei is vannak annak, hogy a másik hallja, amit magadban mondasz. Egy csomó mellébeszélést meg lehet vele spórolni. – Szoktál arra gondolni, hogy meghalsz? – kérdezte Edmond hirtelen témát váltva. – Persze – feleltem –, nagyon sokszor, de főleg úgy gondolok rá, hogy azzal szívatni lehet másokat. Erre nem mondott semmit. Már jóval később, mikor végiggondoltam magamban a beszélgetést, rájöttem, hogy nekem is meg kellett volna kérdeznem tőle ugyanezt. Hosszú ideig nem szólaltunk meg, csak hallgattuk az ablakon pergő esőcseppeket. Edmond lába az enyémnek támaszkodott, és egy érzés röpködött közöttünk őrülten cikázva, mint a szobába rekedt madár. Az a 36

bizonyos érzés, ami már egy ideje megvolt, de most annyira felerősödött, hogy beleszédültem. Eddig úgy tettünk, mintha ez unokatestvéri szeretet lenne, mert ilyen hülyeségekkel kábítja magát az ember, amikor nem akar tudomást venni valamiről. Még egy kis idő után is azzal kísérleteztem, hogy valamit nagyonnagyon halkan kigondoltam, de hiába vártam, ezúttal nem történt semmi. Edmond csak feküdt behunyt szemmel. Egy kicsit csalódott voltam, de közben meg is könnyebbültem, és aztán, épp, amikor elkezdtem más dolgokra gondolni, feltámaszkodott a fél könyökére, kis mosollyal rám nézett, és nagyon lágyan és kedvesen szájon csókolt. Aztán tovább csókolóztunk, csak már nem annyira lágyan. Aztán mikor ez már ment egy ideje, az agyamat meg a testemet meg minden részemet elöntötte az az érzés, hogy éhezem, éhezem, éhezem Edmondot. És lássatok csodát, ez véletlenül pont az abszolút kedvenc érzésem volt.

37

10 Sokkal könnyebb lenne elmondani ezt a történetet, ha egy szép és szűzies szerelemről mesélhetnék két gyerek között, akik dacolnak a világgal a történelem viharában, de nem lehet, mert az nyálas rizsa lenne. Őszintén szólva a háborúnak csak annyi köze volt a dologhoz, hogy biztosította azt a rendkívüli helyzetet, amiben két túl fiatal és túl közeli rokonságban álló ember csókolózni kezdhetett egymással anélkül, hogy bármi vagy bárki megakadályozta volna őket benne. Nem voltak szülők, nem voltak tanárok, nem voltak betáblázott napok. Nem mentünk sehova, és nem csináltunk semmi olyat, ami arra emlékeztetett volna minket, hogy ilyesmi nem történik meg a normális életben. Meg hát már nem is létezett olyan, hogy normális élet. Egy ideig úgy csináltunk Edmonddal, mintha bármikor visszafordítható lenne, ami köztünk zajlik. Egész nap úgy mászkáltunk, hogy nem is néztünk egymásra, úgy tettünk, mintha mi sem történt volna. Csakhogy hiába. Igaznak bizonyult a tétel, hogy a mozgó test mozgásban is marad. Kösz szépen, Miss Valerie Green! Ja, ő a természettudomány-tanárnő a jó öreg Nightingale-Bamford Leányiskolában. Ki hitte volna, hogy olyat is tetszik mondani, aminek egyszer hasznát veszem? Mindenesetre tisztáznunk kell, hogy az egyáltalán nem szerepelt az angliai programtervemben, hogy szenvedélyes szexuális és érzelmi kapcsolatba bonyolódom az egyik kiskorú vérrokonommal, de rá kellett jönnöm, hogy akár tetszik, akár nem, történhetnek váratlan dolgok. És amikor a váratlan dolgok elkezdenek történni, akkor nincs mit tenni, sodródunk, és várjuk, hogy megtudjuk, hol kötünk ki a végén. A mi esetünkben a váratlan dolgok látványosan történtek. 38

A következő, ami történt, az volt, hogy rászoktunk a nappali alvásra, mert fent akartunk maradni éjszaka, mikor a többiek aludtak. Persze ha közönséget kell választani a tiltott szerelmeskedéshez, méghozzá úgy, hogy kizárásos alapon felsorolod, kiket akarsz a legkevésbé a közeledben, akkor Piper és Isaac simán listavezetők lehetnének. Isaac azért, mert ő a navigációs ösztönével mindig tudta, hol van és mire gondol Edmond, bár az utóbbi ordított rólunk, csak ránk kellett nézni. Piper meg azért, mert ő olyan tiszta és ártatlan volt, hogy ha épp nem értette, mi zajlik körülötte, akkor csak állt és nézett rád, amíg meg nem mondtad neki az igazat, vagy el nem menekültél. Mivel az igazat egyikünknek se akaródzott elmondani, többnyire bujkáltunk Piper elől. A dolog olyan vibráló volt, hogy biztosra vettem, a többiek is hallják a testünk zümmögését. Piper és Isaac nem tettek megjegyzést erre, de a kutyák furcsán viselkedtek velünk, mintha nyugtalanította volna őket a zümmögés és a bőrünk szaga. Gin, a szuka nem tágított Edmond mellől, a lába köré csavarodott, ha Edmond menni akart valahova, ha meg leült, akkor befúrta magát a hóna alá, mintha el akarna bújni benne. A dolog odáig fajult, hogy Edmondnak szüntelenül simogatnia kellett Gint, különben az panaszosan szűkölni kezdett, Osbert meg átkiabált a szomszéd szobából, hogy hallgattassuk már el a kutyát! Volt olyan este, amikor Edmondnak be kellett zárnia Gint az istállóba, hogy kettesben lehessünk, de nekem titkon fájt a szívem szegény kutyáért, mert pontosan tudtam, mit érez. Látszólag egyedül Osbert nem gyanított semmit. Teljesen lekötötte a figyelmét a Nyugati Civilizáció Hanyatlása, és nem vette észre, hogy annak egy speciális változata épp az orra előtt zajlik. Penn néniről nem kaptunk hírt. Hetek teltek már el az elutazása óta, és minden nap minden perce egy újfajta, bizarr létezésnek tűnt, amibe tökéletesen beleillett a Penn néniről szóló hírek hiánya. Piperen látszott, hogy hiányzik neki az anyja, és én is akartam pár dolgot kérdezni Penn nénitől, de ettől függetlenül az érkezése most, a világ legelítélhetőbb szexuális kalandjának a kellős közepén enyhén szólva kellemetlen lett volna. 39

Hogy bennem mi zajlott? Eléggé el voltam szállva, de annyira nem, hogy azt higgyem, hogy van valaki, aki csak egy fél lábujjal is a valóság talaján áll, és jó dolognak tartja, amit művelünk. De mielőtt folytatom, szeretnék tisztázni egy fontos dolgot. Mégpedig azt, hogy ha valaki sittre akarna vágni, mert megrontottam egy ártatlan gyereket, hát ne tegye. Csak annyit mondok, hogy Edmondot nem lehetett megrontani. Igenis vannak ilyen emberek, és ha nem hiszed el, az csak azt jelzi, hogy még eggyel sem találkoztál. Az pedig a te bajod.

40

11 A háború már öt hete tartott. Nagyjából naponta lehetett újabb robbantásokról hallani. A repterek még mindig nem működtek, és időnként elment az áram. A szokásos információ-források, így az e-mail meg a mobiltelefon, túl lassúak és megbízhatatlanok voltak, és a tévé sem ért semmit. Osbert azt mondta, lehet próbálkozni e-mail-küldéssel, de a levelek többsége indoklás nélkül visszajön. Ez volt a helyzet az SMS-ekkel is. Máskor meg célba jutottak az üzenetek, de nem az volt bennük, amit a feladó írt. A telefon néha órákig nem adott vonalat, úgyhogy az ember inkább hagyta a fenébe az egészet, és elővett egy könyvet. Mindez engem nem különösebben izgatott, mivel soha senki sem próbált elérni, de Osbertet, azt hiszem, idegesítette, mert egyre nehezebben tudott kapcsolatot tartani a kémkedő barátaival, akiknek az volt az egyetlen elfoglaltságuk, hogy információ-cserének nevezett titkos kocsmalátogatásokat szerveztek. Ezek a fiúk, bár komor képpel jártak, valójában boldog izgalommal várták, mikor indul be végre az igazi akció, hogy nekiláthassanak a kollaboránsok kifüstölésének, és farkasszemet nézhessenek a veszéllyel, miközben üzeneteket juttatnak át az ellenséges vonalakon. Ők is filmeken nevelkedtek. Már épp kezdtük megszokni az új életünket, a mindennapi sétát a faluban, a többórás sorban állást két vekni kenyérért, fél font vajért és négy pint tejért (amit azért kaptunk, mert gyerekek vagyunk), amikor az egész vidéket lezárták himlőjárvány miatt. Helyesebben egy állítólagos himlőjárvány miatt, hisz akkoriban nem nagyon tudtuk, mi igaz, és mi nem, és gyakorlatilag Osbert meg a sorban állók voltak a kizárólagos információforrásaink. Igen, még a rádió is furcsán szólt, és ha sikerült rendesen beállítani egy adót, akkor se lehetett tudni, ki beszél, és aki 41

beszél, az igazat mond-e. Nem jelentek meg újságok, és a telefon többnyire süket volt. Na szóval az úgynevezett himlőjárvány azzal járt, hogy már az utcára se volt szabad kimenni, és hetente kétszer nagy fekete teherautóval hozták a kaját, egy zsákban lerakták a bekötőút végén. Ha valakinek külön kívánsága volt, azt leadhatta egy papíron. Ezt egy darabig viccesnek találtuk, és felírtuk, hogy kérünk csokit, kolbászt, süteményt, kólát meg ilyeneket, Piper meg dühöngött, mert általában ő főzött, és pár dologra tényleg szüksége lett volna, de a felírt hülyeségek miatt nem volt teljesen egyértelmű, vajon liszt tényleg kelle. Nem mintha egyébként bárki foglalkozott volna a listánkkal. Kaptuk, amit kaptunk. Na szóval himlőjárvány volt. De mivel a helyzet különben is napról napra megbízhatóan rosszabbodott, és nem lehetett tudni, mi igaz, és mi nem, ezt is ugyanúgy tudomásul vettük, mint a többi hírt. Fölöslegesnek gondoltuk, hogy különösebben izguljunk miatta. Gondoljunk csak bele. Vidéken vagyunk, és tombol a május. Mindenki azt mondja, hogy nem is tudja, mióta nem volt ilyen szép májusunk, meg hogy ez az egész elég bizarr. Az én szemszögemből ettől még nehezebb volt komolyan venni a világvégejóslatokat, főleg mivel én a betondzsungelben nőttem fel, ami lehet, hogy kicsit túlzás, mivel az Upper West Side-on egy betondzsungelhez képest elég sok a zöld terület. De ott az csak pár szép fát jelent, itt, Angliában meg fulladoztam a buja burjánzásban. És hiába jöttek mindenfelől tonnaszám a rémhírek, VELÜNK nem történt semmi BORZALMAS. Eközben a falon vagy százezer fehér rózsa virágzik, mint az őrült, a zöldségek kábé hat hüvelyket nőnek naponta, és a ház körüli virágágyások olyan kirobbanóan színesek, hogy az ember eksztázisba esik, és szédelegni kezd, ha csak rájuk néz. Isaac ritka megjegyzéseinek egyike szerint a madarak most, az invázió idején boldogabbak, mint bármikor, mert nem járnak se autók, se traktorok, az emberek szinte semmivel nem zavarják őket, úgyhogy nincs más dolguk, mint fészket rakni, énekelni és vigyázni, hogy ne egy róka szájában végezzék. 42

A környék kezdett olyan lenni, mint egy életre kelt Walt Disneyrajzfilm, a mókusok, a sünök és az őzek együtt mászkáltak a kacsákkal, a kutyákkal, a tyúkokkal, a kecskékkel és a juhokkal. Szóval, ha valaki, hát ők tényleg totál megzavarodtak ettől az egész háborúügytől. Piper, Edmond, Isaac meg én mindennap együtt néztük ezt a dilis fesztiváli kavargást, mikor alkonyodott, aztán Edmonddal leléptünk az emeleti kis hálószobába vagy az eresz alatti nagy sufniba vagy az elletőbe vagy máshova az ezer lehetséges hely közül. És véget nem érően próbáltunk betelni egymással, de olyan volt, mintha valami boszorkány megátkozott volna minket: minél jobban igyekeztünk jóllakni, annál éhesebbek lettünk. Mióta az eszemet tudom, ez volt az első eset, amikor az éhség nem büntetés, bűn, fegyver vagy önpusztítási módszer volt a számomra. Hanem egyszerűen a szerelem egy fajtája. Volt úgy, hogy azt hittem, órák teltek el, pedig valójában csak percek. Volt úgy, hogy elaludtunk, és mikor felébredtünk, ott folytattuk, ahol abbahagytuk. Néha úgy éreztem, mintha belülről falna valami, mint annál a furcsa betegségnél, mikor az ember megemészti a saját gyomrát. És néha abba kellett hagynunk, mert már mindenünk fájt és kimerültünk, de még mindig zümmögött és zümmögött bennünk az a valami, és már nem volt erőnk elcsendesíteni. Utána aludtunk egy kicsit, végül aztán előbújtunk, és próbáltunk normálisan viselkedni, ami azt jelentette, hogy segítettünk Pipernek lépes mézet vagy pitypanglevelet gyűjteni, vagy egy-két órát gyomláltunk a veteményesben. A sok napsütés miatt a rendes időnél korábban értek a zöldségek, és ahhoz képest, hogy állítólag szűkölködtünk, tele voltunk kajával. Én meg persze most, hogy háború volt, és fejadagrendszer működött, meg minden, a megvonási mennyországban éreztem magam. Nem kellett apámnak Davinát dugnia a szomszéd szobában ahhoz, hogy évekre elmenjen az étvágyam. A többiek tojást ettek, meg zöldségeket a kertből, kecsketejet ittak. De ott volt a babfőzelékkonzerv-készletünk is, Piper pedig hihetetlenül 43

profi lett a bab, a rizs és a császárhús felhasználásában, mivel legtöbbször ezeket kaptuk a zsákban. A kertben megértek az első paradicsomok, volt rengeteg bab, és rajtam kívül mindenki a kenyeret hiányolta, amit egyre nehezebb volt szerezni, meg a vajat, amiről Edmond még álmodott is, habár csináltunk valami hasonlót, úgy, hogy a kecsketejet a végtelenségig vertük a habverővel. Szerintem egész jó lett. Az egyik furcsaság, amibe idővel beletörődtünk, az volt, hogy senki sem tudta, kik osztják az élelmiszert. Eleinte mindenki azt hitte, hogy a helyi tanács, de később páran azt suttogták, hogy a Vöröskereszt vagy az amerikaiak. Mások az Ellenségre gyanakodtak, és egy csomóan hozzá se nyúltak a kajához, mert mi van, ha... Nekem békeidőben teljesen normális dolognak tűnt, hogy inkább éhezem, de nem eszem meg Davina főztjét, a háború alatt viszont eszembe se jutott, hogy valaki meg akarhat mérgezni minket. Próbáltam egy kicsit többet enni, hogy Edmond ne bámuljon úgy rám, és kábé egy hét után mondta is, hogy jobban nézek ki. Ezzel biztos arra célzott, hogy meghíztam, úgyhogy utána megint csökkentettem az adagot. De térjünk vissza a járványhoz. Osbert az egyik titkos kocsmai amatőrkémtalálkozón azt hallotta, hogy a himlőjárvány csak rémhír, amit azért terjesztettek el, hogy beijedjünk, nyugton maradjunk, és ne legyünk útban. Aztán azt hallottuk, hogy tömegesen halnak meg az emberek. Edmond azt mondta, nem himlő-, hanem kanyarójárvány van, amibe amúgy csak kevesen halnak bele, de mivel szinte lehetetlen antibiotikumokhoz jutni, olyan egyszerű betegségek is elviszik az embereket, mint a tüdőgyulladás, a szövődményes bárányhimlő meg a csonttörés, néhány nő a szülésbe is belehal. A kajával együtt röplapokat is kaptunk, amiben figyelmeztettek minket, hogy csak forralt vizet igyunk, és legyünk „különösen óvatosak a kés, a szerszámok és a lőfegyverek használatakor, mert a legkisebb sérülés is halálos kimenetelű fertőzéshez vezethet”. Ezt a dumát elég röhejesnek találtam, mivel elvileg háború volt, ami szintén nem életbiztosítás. 44

Nem tudtam, van-e méreg a kajában. Nem tudtam, kapunk-e halálos kimenetelű fertőzést. Nem tudtam, a fejünkre esik-e egy bomba. Nem tudtam, Osbert nem hozza-e haza valamelyik halálos betegség kórokozóját a titkos gyűlésekről. Nem tudtam, van-e esély rá, hogy elfognak, megkínoznak, kinyírnak, megerőszakolnak, hamis vallomásra kényszerítenek minket, vagy épp besúgót csinálnak belőlünk. Egyedül csak azt tudtam biztosan, hogy úgy pezseg körülöttem az élet, ahogy e világi éveim során még soha, és hogy amíg nem zárnak be Edmond nélkül az istállóba éjszakára, addig biztonságban vagyok.

45

12 Szóval javában éltük a kiskorú szexmániások, gyerekmunkások és kémek gondtalan életét, amikor egyszer csak látogató érkezett hozzánk. Az édesötösben eltöltött hosszú hetek után ez enyhén szólva meglepetésként ért minket. Az illető, egy tűrhető kinézetű, harmincöt év körüli pasas meg se próbált jópofizni, nyilván túl fáradt volt hozzá. Ehelyett rögtön a lényegre tért. – Bocsánat a zavarásért, vannak itthon drogjaitok?1 Szájtátva bámultunk rá. Nekem személy szerint az ugrott be erről, hogy a pasas talán kisvállalkozásban kokaint árul olyan embereknek, akik otthon ülnek, tévéelvonásban szenvednek, és általában halálosan unatkoznak a háború miatt. Biztos elég hülyén néztünk ki, ahogy ott álltunk tátott szájjal, mert a pasas ismét megszólalt. – Talán inkább édesanyátokkal vagy apátokkal kellene beszélnem. Ekkor Osbert kidüllesztette a mellét, mintha szónoklatot készülne tartani, és válaszolt neki. – Csak mi vagyunk itthon. – Szóval valamiért mégiscsak lemondott a szónoklatról. A jövevény meghökkent képet vágott, Osbert meg elmesélte, mi van Penn nénivel, és bár a pasas nem mondott rá semmit, az arckifejezését látva csodálkoztam volna, ha ennyiben hagyja a dolgot, még ha van sok más gondja is. Aztán nagyjából onnan folytatta, ahol abbahagyta. – Bocsánat, megmagyarázom, miért kérdeztem a drogokat. Jameson doktor vagyok. Mint bizonyára tudjátok, háború van, és mi próbáljuk 1 a drug (drog) szó az angolban gyógyszert és kábítószert is jelent. 46

egészségügyileg ellátni a környéken élőket. – Egy mukkot se szóltunk, úgyhogy tovább beszélt. – Az orvosi rendelők mind bezártak. A kórházak minimális személyzettel dolgoznak. A városokból érkező sérülteket ápolják, és lefoglalták a patikák raktárkészletének nagy részét, így a magas vérnyomásban, diabéteszben és hasonló betegségekben szenvedő helyi lakosok nem jutnak hozzá a gyógyszereikhez. Ezekben az esetekben igyekszünk megelőzni a közvetlen életveszélyt. Ehhez viszont gyógyszerekre van szükségünk. Leginkább antibiotikumokban szenvedünk hiányt, és mindenkitől azt kérjük, nézzen körül otthon, hogy fel tud-e ajánlani valamit. A legkisebb segítség is jól jön. Ránéztem Edmondra, aki úgy figyelt az orvos szavaira, ahogy a nagyothallók szoktak, és rájöttem, hogy valami olyasmit próbál kihallani belőlük, ami nem hangzott el. – Jó, megnézzük odafent – mondta erre Osbert, és mivel Edmond is felment a többiekkel átkutatni a fiókokat, hogy megkeressék a gyógyszereket, gondolom, rendben volt, amit hallott. Így aztán kettesben maradtunk Jameson doktorral, és miközben ő alaposan megnézett magának, én azon tűnődtem, hogy Angliában eddig színét se láttam orvosnak, és milyen kár, hogy ez a boldog időszak ilyen hamar véget ért. Egy kis hallgatás után a doki szólalt meg. – Mióta megy ez? – Tudtam, hogy nem a háborúról beszél, és reméltem, hogy nem is Edmondról meg rólam, tehát visszakérdeztem. – Micsoda? – Mintha el se tudnám képzelni, mire gondol. Ő meg ahelyett, hogy elkezdett volna kioktatni, vagy lenyomta volna a szokásos fárasztó rizsát, csak szomorúan rám nézett a fáradt szemével, és nagyon halkan azt mondta: – Nincs elég baj a világban e nélkül is? És ez egyszer nem tudtam, mit feleljek. Végül Edmond, Isaac, Osbert és Piper lejöttek egy csomó megkezdett doboz gyógyszerrel, mert Penn néni az a típus, aki nem dob ki semmit. A doki megnézte, fáradtan mosolygott, és megköszönte. 47

Aztán nézett még minket egy kicsit, ahogy ott álltunk és vártuk, hogy elmenjen, kicsit hallgatott még, és végül megkérdezte: – Nincs szükségetek valamire? Pontosan tudtuk, hogy mire gondol, és én legszívesebben üvöltöttem volna, hogy NINCS, és főként NEM KÉRÜNK KORMÁNYZATI SEGÉLYSZÜLŐKET, KÖSZÖNJÜK SZÉPEN, de aztán inkább nem mondtam semmit, és a többiek se, így hát a doki fáradtan sóhajtott és elment.

48

13 Az orvos látogatása után megváltozott a hangulat. Nem valami konkrét, megfogható dolog miatt, hanem – ha muszáj lenne megmagyaráznom – azt mondanám, hogy azért, mert a varázslatot, amiről azt hittük, megvéd minket a külvilágtól, egyszerre túl törékenynek éreztük ahhoz, hogy még sokáig biztonságot nyújtson. Aznap este mindenki hallgatagabb volt, mint máskor. Mi Piperrel bepasszíroztuk magunkat az egyik nagy karosszékbe, és együtt olvastuk a Flash-man-t. Késő volt, de még elég világos ahhoz, hogy egy-két gyertyával olvasni lehessen, és az összes ablakot meg ajtót kinyitottuk, hogy bejöjjön a loncillatú meleg, és a kutyák a közelünkben szundítottak. Piper egyszer csak abbahagyta az olvasást, nagy komolyan rám nézett, és feltette a kérdést. – Szerelmes vagy Edmondba? Egy kicsit gondolkodtam, hogy mi lenne a legjobb válasz, aztán csak annyit mondtam: – Igen. Piper a családi nézéssel bámult rám. Azzal, amit normális emberek nem használnak, mert neveletlenségnek tartják engedély nélkül turkálni mások gondolataiban. – Örülök, hogy szereted őt. Mert én is. Nem akartam, de könnyes lett a szemem. Átöleltem Pipert, és csak ültünk, a könnyem a hajára csörgött, és puhán körülvett minket a sűrűsödő sötétség. Piper megkérdezte, velem alhat-e aznap, mondtam, hogy igen, és felmentünk, összekucorodtunk a keskeny ágyon, és arra gondoltam, biztos hiányzik neki az anyja. Aztán az éjszaka közepén Edmond is bejött, azt mondta, nagyon magányos volt, és ő is lefeküdt, de lábtól, mert csak úgy fért el mellettünk, aztán napfelkeltekor Isaac is benézett, mert nem tudta, hova tűnt mindenki, és mikor meglátott minket, kicsit 49

mosolygott, aztán lement a konyhába, és egy tálcán felhozta a nagy barna teáskannát meg a bögréket. Ott kuporogtunk az ágyon egymás hegyén-hátán, mint a kutyakölykök, és ittuk a teánkat, miközben a napfény sűrűn és sárgán ömlött be az ablakon. Edmond, aki a maga csodabogár módján meg szokta érezni, mi fog történni, tudta azt is, hogy ezt a napot meg kell becsülnünk. – Hőség lesz, menjünk, ússzunk egyet a folyóban. Így hát összeszedtük a törülközőket meg a plédeket, Piper pakolt egy kosárba kaját, cipőt húztunk, és tiszta pólót vettünk, meg lecseréltük a rövidgatyát, amit hetek óta mindennap hordtunk. Isaac hívta a kutyákat, Piper meg kihozta Csingit az istállóból, és aztán azzal az érzéssel, hogy aznap lógunk az iskolából, ami tiszta hülyeség volt, de mégis ezt éreztük, elindultunk. Ha felcaplattál az ösvényen, és csak mentél és mentél, el a juhellető meg még vagy hat szántóföld mellett, Csingi csengettyűjének finom csilingelősétől kísérve, akkor egy óra múlva egy folyóhoz értél. Edmond azt mondta, horgászni nem olyan jó ez a rész, mint az, ahol első nap voltunk, fürödni viszont jobb, mert mélyebb a víz. És a part mellett a világ leggyönyörűbb mezője terült el. Annyi volt ott a pipacs, a boglárka, a százszorszép, a vadrózsa és a több százféle egyéb virág, aminek nem tudom a nevét, hogy ha hunyorítva nézte az ember, olyan volt, mint egy színes hóvihar. A folyó mellett egy ősi almafa állt, épp kezdte hullatni a virágait, és mi Piperrel leterítettük a plédeket félig alá, félig meg a napra, aztán leültünk az árnyékba hűsölni, miközben a fiúk ledobták a ruhájukat, és ordítva beugrottak a jéghideg vízbe. Később megpróbáltak lespriccelni minket, és kiabáltak, hogy menjünk be, vagy megbánjuk! Végül meguntuk, hogy cikiznek, és gondoltuk, miért is ne mennénk, és Piper meztelenre vetkőzött, én meg levettem a sortomat, és kézen fogva, lábujjhegyen bementünk a vízbe. Kicsit sikítottunk meg ugráltunk, mert nagyon hideg volt. Úgy volt, ahogy mondani szokták: ha már bent vagy, nagyon jó. 50

Hogy milyen volt a hideg víz és a tűző napsütés, és az, hogy a folyó szaladt a bőrömön, mint egy delfinnek, azt nem tudom szavakkal leírni, de olyan érzés volt, amit sosem felejt el az ember. Hamarabb elkezdtem fázni, mint a többiek, akik versenyt úsztak meg ücsörögtek a parti sziklákon, mint a teknősök, hogy napfényt szívjanak magukba, mielőtt újra beugranak a vízbe, úgyhogy kijöttem, ledobtam magam az egyik plédre a napon, és türelmesen vártam, hogy elmúljon a didergés a bőrömön. Aztán lassan eljutott a meleg a vérembe is, átjárta a testemet, akkor behunytam a szemem, és néztem a lehulló virágszirmokat, és hallgattam a pollentől kába, kövér méhek halk, lusta zümmögését, és elképzeltem, hogy beleolvadok a földbe, és az örökkévalóságig ez alatt a fa alatt maradok. Aztán Edmond és Piper is kijött a vízből. Edmond nadrágot húzott, aztán felváltva a hasamra nyomták a hideg kezüket, én meg úgy tettem, mintha észre se venném. Közben Osbert és Isaac meg a kutyák sodortatták magukat a folyóval, Isaac egy dallamot dúdolt, Osbert meg a kíséretet dúdolta hozzá kicsit hamisan, és jó volt, hogy már Osbert is közénk tartozott, nem kívülálló volt, akinek mindig fontosabb dolga van. Edmond lefeküdt pár hüvelykre tőlem a plédre, rágyújtott, és behunyta a szemét. Egy perc múlva érezni kezdtem, hogy a meleg átárad a testéből az enyémbe, és mikor Piper odajött hozzánk egy nagy marék virágszirommal, és az egészet feldobta a levegőbe, hogy ránk hulljon, Edmond nevetett, és megkérdezte, hogy ezt miért kaptuk? Piper ünnepélyesen mosolygott. – A Szerelemért – felelte. Végül aztán a többiek is kijöttek a vízből. Hosszú-hosszú-hosszú órákig feküdtünk a fa alatt, beszélgettünk meg olvastunk, időnként felkelt valamelyikünk, hogy elhajítsa a kutyák botját. Piper Csingivel játszott, és pipacsból meg margarétából apró koszorúkat font a kis szarvára, Isaac fütyörészve beszélgetett egy vörösbeggyel, Edmond meg csak feküdt, cigarettázott, és mondogatta, hogy szeret, de úgy, hogy meg 51

se szólalt. Ha volt ennél csodálatosabb nap, mióta világ a világ, hát én arról nem hallottam. Aznap a szokásosnál későbbre tolódott a naplemente, így aztán egyre halogattuk az indulást, és a fiúk meg a kutyák fürödtek még egyet. Végül aztán szinte sötétben baktattunk haza, hullafáradtan és olyan boldogan, hogy alig szóltunk egymáshoz. Lehet, hogy aznap este valahol a világban dúlt egy háború, de nekünk nem volt közünk hozzá.

52

14 Pár nappal később újabb látogatónk érkezett, de ez most a brit hadsereg egyenruháját viselte, és egy szolgát is hozott magával, aki jegyzetelt és kipipálta a dolgokat a listáján. Ő nem csinált nagy ügyet abból, hogy nincs velünk felnőtt, habár Edmond cigarettáján megakadt a szeme. Azt gondoltam magamban, Jesszusom, ha szaglászni akarsz itt, jobban válogasd meg, mitől akadsz ki és mitől nem, aztán Edmond egy pillantással rám szólt, hogy Vigyázz, mit mondasz. Ha ő van ott, akkor Vigyázz, mit gondolsz a mottó. A pasas körülnézett, és olyanokat kérdezett, hogy hány szoba van a házban, beázik-e a tető, hány melléképület van, járt-e valaki nálunk és kicsoda. Ekkor észrevettem, hogy Edmond csak a melléképületeket mondta, nem szólt a juhellelőről. Aztán Katona Bácsi és hű szolgája, Péntek kivonult megszemlélni a ház környékét, egy idő múlva visszajöttek, és azt mondták, hogy a hely tökéletesen megfelel, és ez akkor ISZONYATOSAN rosszul hangzott. Kiderült, hogy rekvirálva vagyunk, amit el kellett magyarázniuk nekem, mivel nem nagyon vagyok hozzászokva, hogy csak úgy lefoglalják idegenek az abszolút privát házakat, a lakókat meg az események idejére elköltöztessék a fene tudja, hova, és egyre az járt a fejemben, hogy Amerikában ez nem történhetne meg, ami persze nem jelenti azt, hogy a zöld sapkás kommandósok nem pont akkor sáncolták el magukat a Bloomingsdale áruházban. Osbert majdhogynem vigyázzban állt, annyira kepesztett, hogy lássák, milyen szolgálatkész, de most az egyszer sajnáltam őt, mert tök világos volt, hogy úgyis azt kell csinálnunk, amit mondanak, és Osbert talán azt remélte, hogy ha tisztelettudó, akkor valahogy meg tud védeni minket. Én azt mutattam, amit jól tudok, vagyis a morcosba hajló 53

közönyöst. Mikor Edmondra néztem, mély szomorúság ült az arcán, de mikor látta, hogy nézem, elmosolyodott. Egyedül Osbertnek volt bátorsága kimondani azt, amit mind gondoltunk, vagyis hogy mi lesz velünk? A katona válaszul szórakozottan nézett ránk, ami kimerítően informált minket arról, hogy mennyire izgatja őket a sorsunk. Úgyhogy egy tömbben elsomfordáltunk onnan. Szabadon akartunk lélegezni, és egyikünk sem mert szem elől téveszteni senkit a többiek közül. Persze akkor még fel sem merült bennem, hogy el is választhatnak minket egymástól, de hát van valaki, aki tud olyan embert, aki akár egy háború közepén befogadna öt gyereket, pláne olyanokat, mint mi, akik a legjobb formánkban sem emlékeztetünk senkit a Kisasszonyok-ra? A katona elment, és azt mondta, hogy másnap visszajön, mi meg csak álltunk, mint akik harctéri sokkot kaptak, ha szabad ezt mondani. Hallgattunk, nehogy igaz legyen, amit épp kimondanánk. Aznap este először Piperrel bújtam ágyba, és ahogy ébren feküdtem, és átöleltem őt, vártam, hogy elaludjon. Közben azon töprengtem, vajon Jameson doktor-e a hunyó ebben. Mert azért az elég feltűnő volt, hogy egy héten belül két látogatónk is volt, miközben előtte száz évig senkinek nem tűntünk fel. Úgy egy óra múlva, mikor Piper már nyugisán aludt, átszöktem Edmondhoz, akivel még kevesebbet beszéltünk, mint máskor, csak bemásztunk egymásba vigasztalást és felejtést keresni, és úgy aludtunk el feketebárány-takarókba csavarva, hogy ugyanazt álmodtuk: nem maradt senki a világon, csak mi.

15 Minden háború történetének van fordulópontja, és minden emberének is. Először Osbert ment el kocsin a katonával, és mikor visszajött, fülig ért a szája, mert kapott munkát, szóval talán mégse volt teljesen 54

felesleges hírszerzősdit játszania és bemagolnia a morzejeleket. Örültem volna a sikerének, ha nem lett volna annyira nyilvánvaló, hogy mi, többiek csak feláldozható civileknek minősülünk a szemében, és sokkal kevésbé érdekeljük őt. Azt hiszem, a maga módján felelősséget érzett irántunk, de valamelyik nagyon sokadik helyre szorultunk csak vissza a Gondok-Bajok listáján most, hogy már a világ megmentésének feladata is az ő vállát nyomta. Délre a ház kezdett megtelni egyenruhásokkal. Először kiakadtunk, hogy a MI szobáinkba pakolják be a cuccaikat, és rádióállomást raknak össze az istállóban, hogy kérdés nélkül kiköltöztetik az állatokat, de aztán úgy okoskodtunk, hogy az óvatosság teszi a hőst, és ha meghúzzuk magunkat, talán nem fogják úgy érezni, hogy olyan gyerekek vagyunk, akikre máshol kell vigyázni. Odáig mentünk, hogy ebéddel kínáltuk őket, ami szerintem ugyanaz volt, mint amit a franciaországi kollaboránsok csináltak a nácikkal, hogy a kedvükben járjanak, és undok kétkulacsos talpnyalónak éreztem magam, pedig elvileg ugyanazon az oldalon álltunk. De azt mondták, köszönik, nem kérnek, hoztak kosztot. Én megint elcsodálkoztam, hogy lehet az ennivalóra olyan szót használni, amiben benne van, hogy „kosz”. Piper azt mondta, az ő kajájuk jobb a mienknél, persze, mivel mi már lezongoráztuk a rizsből készíthető ételek teljes skáláját, ők meg csirkét és gombócot ettek. Na szóval Piper, Isaac, Edmond meg én szorgalmasan meghúztuk magunkat. Épp azt latolgattuk, nem kéne-e még messzebb húzódnunk és felköltöznünk a juhelletőbe, amikor Osbert bűntudatos képpel kijött, és azt mondta Pipernek meg nekem, hogy pakoljunk össze egy táskányi holmit, mert átköltöztetnek minket. Ránéztem, és elkezdtem ordítani, hogy engem SENKI NEM FOG elküldeni valamiMENEKÜLTSZÁLLÁSRA AZ ISTEN HÁTA MÖGÉ, és FŐLEG NEM TE. Osbert siralmas képet vágott, a földet bámulta, és azt mondta, a parancs az parancs, úgyhogy arra gondoltam, milyen jó, hogy nem azt mondták neki, hogy lőjön le minket. 55

Piper felváltva rám meg a bátyjára nézett, mint egy csapdába esett egérke, aztán Edmond megfogta a karomat, épp mikor arra gondoltam, hogy ha behúznék egyet Osbertnek, talán felfogná, hogy komolyan beszélek. Edmond nagyon-nagyon szelíden azt mondta, ne izguljak, én meg mondtam, hogy NEM IZGULOK, mert ESZEM ÁGÁBAN SINCS ELMENNI. És ahogy végignéztem a gyászos képükön, azon tűnődtem, az vajon valami kulturális dolog-e, vagy mi a fene, hogy ebben az országban senki se mondja, hogy elmentek ti a jó büdös francba, mikor egy rakás mitugrász kiszuperált katona, aki heccből háborúsdit játszik, ki akarja dobni őket a házukból, és kitalálja, hogy váljanak el a nemrég megtalált szeretteiktől. Osbert visszavonult, mint egy megtaposott kígyó, és azt hittem, ezzel le is van zárva az ügy, de öt perc múlva megjelent egy pasas, aki azt mondta, hogy ő nemtommilyen hadnagy, és őszintén sajnálja. Persze egyáltalán nem úgy beszélt, mint aki sajnálja. Amit mondott, annak az volt a lényege, hogy akár tetszik, akár nem, el kell mennünk. Eléggé egyértelművé tette, hogy a hadsereg a jelenlegi kritikus történelmi helyzetben nem fecsérelheti az idejét egy hisztiző amerikai állampolgár pátyolgatására, úgyhogy Piperrel felmentünk az emeletre, és összepakoltunk mindent, amit egy hétre szükségesnek gondoltunk. Könyveket is például, hátha falusi táhók közé zárnak minket. Aztán tehetetlenségemben csak bámultam Edmondra meg Isaacre, sőt Osbertre is, és próbáltam nem elbőgni magam, és aztán Edmond megcsókolt, és azt mondta, vigyem magammal Jetet, de úgy mondta, hogy nem hallotta senki más, legfeljebb csak Isaac. Én meg azt mondtam, hogy megkeresem őt, és ő úgy bólintott, mintha azt mondaná, ő is engem. A sofőrünk nem volt kimondottan boldog, mikor megjelentem a kutyával, de ebben a dologban hajthatatlan voltam, úgyhogy megadóan az égre pillantott, és mondta, hogy szálljunk be, és miközben majdnem mindenki, aki ezen a világon megmaradt nekem, ott állt és nézett ránk szomorúan, fiatalon és tehetetlenül, elindultunk.

56

Azok után, ahogy a dolgok alakultak, biztos nem lehet megérteni, miért nem csináltunk nagyobb balhét, hogy együtt maradhassunk, de akkor úgy gondoltuk, egy-két hetet kibírunk egymás nélkül. Ebből is látszik, mennyire nem volt fogalmunk arról, hogy a helyzet igen komoly. Na mindegy, szóval becuccoltunk a kisteherautóba, és mikor elindultunk, Csingire gondoltam, de nem szóltam, nehogy Piper még jobban beparázzon, mint amennyire látszott rajta, hogy parázik. Mentálisan erőt gyűjtöttem, mert most én voltam Piper gondviselője, hát úgy is kellett viselkednem: éreztetnem kellett, hogy amíg velem van, nem kell félnie semmitől. És ettől a gondolattól elszánt és erős lettem, mint egy anyatigris. Egyszerre megértettem, hogy lehet az embereknek olykor akkora ereje, amivel egy autót is fel lehet emelni, ami alá, mondjuk, beszorult egy kisbaba. Ezt eddig hülye mesének gondoltam. Megfogtam Piper kezét, és olyan bátorítóan mosolyogtam, mint még soha életemben. Igazán őszinte bátorítás volt, még ha nem is száz százalékig épelméjű, és valamennyire be is jött, mert Piper visszamosolygott, és átölelte Jetet. Nem sokkal ezután elkezdte nagyon csendesen énekelni azt az angyali dalát. Csak robogtunk és robogtunk a teherautóval, és próbáltam figyelni a táblákat, hogy merre járunk, de elég hamar belezavarodtam, úgyhogy már csak néztem a faluneveket, és reméltem, hogy valahogy fel tudom majd idézni őket. Emlékezetsegítő kódokkal próbáltam dolgozni, ahogy régen az iskolában, de nehéz volt, mert folyamatosan újabb és újabb szavakat kellett felvennem a listára. Mondanom sem kell, hogy aki ezeket a helységeket elnevezte, nyilván nem használt semmilyen rendszert. Átmentünk Upper Ellastonon, aztán Deddonon, Wincasteren, New Northfielden, utána Broomhillen, Norton Waltonon. Na, itt feladtam a memorizálást, és már csak néztem a neveket, és reméltem, hogy ha egyszer szükség lesz rá, elő tudom kotorni őket az emlékezetemből. Egy kicsit berágtam azokra a kémfilmekre, amikben a pasinak bekötik a szemét, és bedobják a kocsiba az ülések közé, és aztán 57

hazatalál, mert emlékszik egy tyúk hangjára meg két bukkanóra az úton, meg egy kutyára, amelyik D-dúrban ugatott. Most már saját tapasztalatból is állíthatom, hogy ez baromság. Ki hitte volna? A legfeltűnőbbek azok a dolgok voltak, amik akár normálisak is lehettek volna, mégsem voltak azok. Például hogy az emberek nem voltak kint, pedig hétágra sütött a nap: üresek voltak a játszóterek, nem bicikliztek a gyerekek az utcákon, és máshol sem. A miénken kívül nem láttunk közlekedő autót, viszont egy csomó állt otthagyva az út szélén. Valószínűleg kifogyott belőlük a benzin, de erre csak egy idő múlva jöttem rá. Olyan volt ez, mint amikor az ember hibákat keres a képen. Aztán voltak olyan dolgok, amiket már a mi falunkban is láttam, például hogy a legtöbb boltnak vagy betörték a kirakatát, vagy bedeszkázták, sőt egy csomó háznak is bedeszkázták az ablakát. Biztos attól féltek, hogy Az Isten Háta Mögött fosztogató hordák végigsöpörnek mindenhol, megerőszakolják a háziasszonyokat, és elhurcolják az új ebédlőbútort. Időnként tankokat is láttunk. A legtöbb csak állt az út mellett, és a tetején kilógott egy ember feje meg a két keze: az egyikben cigaretta, a másikban fegyver. Voltak falvak, ahol egy csomó tank volt, aztán meg sokáig egyetlen egyet se láttunk. Kábé két-három mérföldenként ellenőrző pontokhoz értünk, ott a sofőr mindig megállt, és megmutatott valamilyen papírokat a gépfegyveres pasiknak, akik nem tudtak valami jól angolul. Ekkor gondoltam először, hogy tényleg van ellenség. De nem viselkedtek ijesztően, inkább az látszott, hogy unatkoznak, és a mi katonánk nagyon udvarias volt az ő katonáikkal, és arra gondoltam, tök fölösleges lenne azzal töltenem az időmet, hogy kifilózom, miről szól ez az egész, mikor ezek arra se veszik a fáradságot, hogy rendesen háborúzzanak. Majdnem egy óráig robogtunk kanyargós kis utakon, és ugyan nem erősségem a távolságok megsaccolása, hacsak nem manhattani háztömböket kell számolni, de kábé tizenöt-húsz mérföldet tettünk meg, 58

mire megérkeztünk. Persze csak ha a sebesség osztva idővel egyenlő négy madár, akik a „Melancholy Baby”-t éneklik egy fán. A hely, ahová mentünk, egy kicsit jobb volt, mint a leglidércesebb álmom, aminek ilyen körülmények között alapvetően örülni kellett, és miután kikászálódtunk a teherautóból, bemutattak minket Mrs. McEvoynak, aki egy viszonylag új téglaházban lakott a katona férjével, egy Reston Bridge nevű falu mellett. Az volt az első benyomásom, bár az néha félrevezető, hogy a nő nem az a típus, aki miszlikre metélne minket, és megetetne a kutyákkal, ha durvává válna a helyzet. De volt már olyan, hogy tévedtem. Apropó kutyák: az látszott, hogy a nő nem számított rá, hogy hozunk egyet magunkkal, de egész jól viselte a dolgot ahhoz képest, hogy Jet rögtön odaügetett a csinos kis zsemleszínű cocker spánieljéhez, és egyből megmászta. Volt a házban még egy Albert nevű négyéves fiúcska is, akit Albynak szólítottak, és a szoba, ahol a nő elszállásolt minket, arról árulkodott, hogy van egy nagyobb fiú is, aki viszont nem lakik otthon, hiszen megkaptuk a szobáját. Kipakoltunk, közben Mrs. McEvoy feljött, és mondta, hogy szólítsuk Jane-nek, és hogy a férje szolgálatban van, meg hogy hallottak a szomorú helyzetünkről, és úgy gondolták, mivel van ez a szép szobájuk, bűn lenne, ha üresen hagynák állni, mikor vannak ilyen szegény gyerekek, mint mi, akikre nem vigyáz senki. Erre én hunyorogni kezdtem, és Piperre gondoltam, hogy a jól nevelt mosolyom ne változzon át olyanná, mint Jasoné a Péntek 13-ban. De mikor kinyitottam a szemem, és megint ránéztem Mrs. McEvoyra, azt láttam, hogy jópofizik velünk, pedig közben iszonyatosan szomorú, és a kivörösödött arca azt mutatta, hogy egy csomót sírt mostanában. Az jutott eszembe, hogy ebben a lökött háborúban mindenkinek megvan a maga kis története, és biztos ezé a nőé se vidámabb, mint másoké, sőt lehet, hogy még sokkal durvább. Aztán kicsit ciki lett ez a barátkozós nyomulás, főleg, mikor elkezdte mondani, hogy Piper milyen aranyos, meg hogy mennyire szereti, ahogy az amerikaiak beszélnek. Egy idő után ezt is megszoktam, és arra 59

gondoltam, ez a nő legalább megpróbál kedves lenni, és most már én is amondó vagyok, hogy ez igenis nagy dolog. Miután teáztunk, megkérdeztük, nem baj-e, ha felmegyünk egy kicsit a szobánkba olvasni, mert kifárasztott minket az utazás, a háborúról nem is beszélve, és megcéloztuk az ágyainkat. A falakra számtalan versenyautó képe volt kitűzve, meg valami úszógumis tinisztár csaj kábé húsz félmeztelen posztere. Erről az jutott az eszembe, hogy ez a szoba jó sok Lyle Hershberg Veri A Hupikék Törpikét típusú meccset láthatott. – Most itt kell laknunk? – kérdezte egyszer csak Piper. – Szerintem egy darabig igen – mondtam –, de aztán majd csak kitaláljuk, hogyan jutunk vissza Edmondhoz meg Isaachez. Ettől Pipernek egy kicsit jobb lett a kedve, és látszott, mennyire szeretné azt mutatni, hogy nem is olyan gázos a helyzet. – Fura egy helyen kötöttél ki, mi, Daisy unokatesó? – Mármint hogy Reston Bridge-ben? – kérdeztem. – Nem – felelte Piper –, itt Angliában, velem. És akkor olyan mélyen a szemébe néztem, hogy szinte kiláttam a tarkóján, úgyhogy senki ne mondja, hogy nem vagyok vérrokona ennek a telepatikus bandának. – PIPER – kezdtem nagy lendülettel –, ha élve eltemetnének, és áthajtanának rajtam egy elefántcsordát, akkor se jutna eszembe, hogy ahol te vagy, ott nekem rossz lehet. ERRŐL ENNYIT. Jane McEvoy egyszer csak szólt, hogy mehetünk enni, és mi azon kaptuk magunkat, hogy trappolunk lefelé a lépcsőn, mint valaki másnak a jól nevelt gyerekei, mire Piperrel egymásra néztünk, és kitört belőlünk a nevetés. Már annyira hozzászoktunk, hogy totálisan felnőttmentes világban élünk, hogy ezen tényleg csak nevetni lehetett. Titokban azon filóztam, hogy ezek az emberek vajon tényleg gondunkat viselik-e majd, vagy továbbra is egyedül leszünk, csak mostantól egy kicsit másképp. 60

16 Mikor McEvoy őrnagy este hazajött, már az ajtóban elkaptam, és követeltem, hogy mondja meg, Edmondot és Isaacet is elköltöztették-e, és ha igen, hová. Először megrökönyödve nézett rám, talán elfelejtette, hogy lett egy tizenöt éves lánya, aztán finoman elmosolyodott. – Talán kezdjük a bemutatkozással – mondta finoman –, Laurence McEvoy vagyok. – Én meg Daisy vagyok, és tudni akarom, hol vannak az unokatestvéreim – feleltem. Úgy gondoltam, hogy felőlem játszhatunk udvariasosdit, de én csak annyira tudok mézesmázos lenni, amennyire illedelmes kislány valójában vagyok. Mr. McEvoy mosolygott, és egy percig fürkésző tekintettel nézett rám, talán arra gondolt, hogy az információt, amit ki akarok szedni belőle, biztos az angol kormány megbuktatására használnám fel. Aztán valószínűleg észbe kapott, hogy én csak egy magára maradt gyerek vagyok a háború viharában, és hogy nagyjából ugyanazon az oldalon állunk, mert kicsit lazított, és válaszolt: – Őket is elköltöztették. Egy farmra kerültek Kingly mellé, ami keletre van, elég messze innen, de biztosra veszem, hogy viszontlátjátok őket, ha eljön az ideje. Eléggé ledöbbentem, hogy ilyen könnyen túltette magát a „név, rendfokozat, nyilvántartási szám és semmi több’’-szabályon, és kibökte, hol vannak Edmondék. Hirtelen nem is tudtam, mit mondjak. Azt kellett volna, hogy: – Legyen szíves, mutassa meg a helyet a térképen, és hagyja itt a kocsikulcsot, hátha éjjel kedvünk támad elmenni oda és vissza se jönni. 61

Szerintem a világ nem értékeli eléggé, hogy menynyi mindent sikerül végül nem kimondanom. Persze a túlélés érdekében Piperrel szükségünk volt egy tervre, amit nekem kellett kidolgoznom. Piper dolga az volt, hogy titokzatos teremtés legyen, az enyém meg az, hogy az e világi problémákat megoldjam, mert hogy így voltak leosztva a lapok, és fölösleges volt más szereposztáson agyalni. Az alapterv, amit meg se kellett beszélnünk, az volt, hogy ha törik, ha szakad, megkeressük Edmondot, Isaacet és Osbertet. Csak a részletek voltak még ködösek. Viszont aztán találtam a házban egy Nagy-Britannia autóstérképe könyvet, amiben megkerestem Kinglyt meg Reston Bridge-et, és kiderült, hogy a jó öreg Laurence McEvoy őrnagy igazat mondott, Kingly tényleg pont keletre feküdt tőlünk. Még Penn néni elrekvirált házától se volt túl messze, igaz, Reston Bridge-től az ideálisnál kicsit távolabb esett, mivel a taxirendelés momentán nem igazán volt megoldható. Annak viszont örülhettünk, hogy a mi otthoni úszós-horgászós folyónk annak a folyónak az egyik mellékága volt, ami fölött a Reston Bridge-i híd átívelt, és ezt a tájékozódás szempontjából elég nyerőnek értékeltem. Azt hiszem, jobb, ha nem csinálok titkot belőle, hogy a térképmemóriám nem az igazi. Így hát azt tettem, amit a New York-i Városi Könyvtárban minden normális ember csinál, azaz kitéptem a lapot, és eldugtam a bugyimban. Attól kezdve mindig nálam volt, mert sose lehet tudni. Aznap este korán lefeküdtünk. És utána minden este, mivel nem volt villany, és a gyertyával is spórolni kellett, a sötétben gubbasztani meg nem volt túl szórakoztató. A fiúszoba a csajos poszterekkel nem nagyon jött be nekem, és tudom, hogy Pipert se dobta fel, mint ahogy az se, hogy nem voltak ott a bátyjai. Mielőtt elaludt, megszólalt: – Daisy... – Mi van, Piper? – Mindig egy lánytestvérre vágytam, és ha lenne, azt akarnám, hogy olyan legyen, mint te. 62

Hallgatott egy kicsit. – Bár mindig úgy képzeltem, hogy őt Amynek hívnák – folytatta. Kicsit nevettem ezen. – Ha akarsz, felőlem nyugodtan hívhatsz Amynek – válaszoltam, de úgy láttam, ettől egy kicsit megbántódott. Inkább abbahagytam a hülyéskedést. – Most teljesen olyan, mintha a testvéred lennék. – Ez elég is lehetett neki, mert ejtette a témát. Arról mélyen hallgattam, hogy én sose akartam lánytestvért, sőt az utóbbi időben kimondottan arra hajtottam, hogy NE LEGYEN lánytestvérem, de csak azért, amilyen körülmények között lett volna. Különben meg sose hittem, hogy egy ilyen valakit, mint Piper, ennyire tudok szeretni, igaz, több mint valószínű, hogy ilyen ember, mint Piper, nincs még egy a Földgolyón. Azt kérdezte, mi lesz velünk, én meg mondtam, hogy nem tudom, de amíg együtt vagyunk, senki nem bánthat minket. – Tudod, milyen az, ha valaki legyőzhetetlen? – kérdeztem tőle. Ő meg bólintott, mert a kilenc éve alatt több könyvet olvasott el, mint sokan egész életükben. – Hát, mi legyőzhetetlenek vagyunk, amíg együtt maradunk. – Anya biztos nagyon aggódik értünk – mondta rekedt hangon, és a csönd, ami ezután következett, olyan reményvesztett volt, hogy odaültem az ágya szélére, és elkezdtem simogatni a haját. Próbáltam nem gondolni rá, hogy hol lehet Penn néni, és vajon él-e még. Végül aztán Piper elcsendesedett, úgy látszott, elaludt, visszamentem hát az ágyamba, és egy ideig a saját gondolataimmal foglalkoztam. Most, hogy Edmond nem volt velem, nagyjából tanúk nélkül gondolkodhattam az életembe belezsúfolt változásokról. Egyúttal azon töprengtem, hogy lehet egy másik embert jobban szeretni, mint önmagadat. Amikor már nem az izgat, hogy egy háború közepébe csöppentél, és lehet, hogy meg fogsz halni, hanem az, hogy az a másik életben maradjon. 63

Erre még rátett egy lapáttal, hogy míg Pipert védelmező módon szerettem, Edmondot egy kicsit másképp, hogy finoman fogalmazzak, és mivel eddig nulla tapasztalatom volt a szexről és a fiúzásról – ahogy persze a testvérségről is –, elég fura érzés volt, hogy a paranormális különcök hatalmas tömege halmozott el hirtelen a figyelmével. Nincs is belőlük még egy a világon. És hogy a dolog még kuszább legyen, elkezdtem felelősséget érezni az életükért és a boldogságukért, és bepánikoltam már a gondolatától is, hogy a világ foglyul ejtheti vagy megronthatja őket. Ez azért elég nagy váltás volt ahhoz képest, ahogy kezdtük, vagyis hogy teát csináltak nekem, és megfogták a kezem, de hogy pontosan mikor történt ez a váltás, azt nem tudnám megmondani. Ahogy próbáltam ezt kibogozni magamban, teljesen beleszédültem, és arra gondoltam, bár lenne valaki, akit meg lehet kérdezni erről, mivel ilyesmi szituról soha nem írtak azokban a magazinokban, amiket Leahval venni szoktunk. Ez amúgy szerintem azt jelenti, hogy vagy én vagyok dilis, vagy mindenki más a világon. Viszont a sorsom most az egyszer kristálytisztán látszott, tudtam, hogy össze van kötve Edmondéval és Piperével, sőt még Isaacével és Osbertével is, szóval ezen nem volt agyalnivaló, csinálnom kellett, ami elő volt írva nekem. Ettől most már kevésbé voltam kétségbeesve, mint előtte. Ha teljesen mozdulatlanul feküdtem, hallottam, hogy Edmond rám gondol ott, ahol van, és visszagondoltam rá, és már meg is volt köztünk a kapcsolat. Azt hiszem, az a különbség Gin és énköztem, hogy ha Gin be volt zárva az istállóba, azt hitte, Edmond már nem szereti, de mivel én éreztem, hogy Edmond valahol messze örökké szeret, nem kellett egész éjjel vonyítanom. Attól, hogy így gondoltam Edmondra, hirtelen túl nagynak éreztem az egyszemélyes ágyamat, és bebújtam Piper mellé, aki meg se mozdult, annyira hozzászokott már. Közben hallgattam Jet szuszogását az ágy alatt. Amikor már karnyújtásnyira volt tőlem minden, ami megmaradt nekem, végre én is el tudtam aludni. 64

17 Piperrel úgy laktunk McEvoyéknál, mintha valaki másnak az életét élnénk. Mivel katonacsalád tagjai voltunk, elég sokat megtudtunk arról, hogy mi történik Angliában. Egy csomó mindent jobb lett volna nem megtudni, mivel nem voltak túl vidám dolgok. Pár napot azzal töltöttünk, hogy infókat gyűjtöttünk Jane McEvoytól, aki nagyon szeretett beszélni, és mégis magányos volt. A fia valahol északon volt egy iskolában, és az első robbantások óta nem jött hír róla. Az anyja rettentően aggódott, hogy valami rossz történt a sráccal, amit én elég valószínűnek is tartottam. Egyszer késő este lementem vízért, és hallottam, hogy a nő a konyhában van McŐrnaggyal, aki épp azt magyarázta neki, hogy szerinte a fiuk biztonságban van, és haza fog jönni, ha véget ér ez az átkozott mizéria. Csodálkoztam, hogy milyen higgadt és megnyugtató az öreg hangja, de közben időnként olyan rekedt hörgésszerűségeket hallottam, mint mikor egy hurokba akadt állat éppen megfullad, és mikor benéztem az ajtón, láttam, hogy Mrs. McEvoynak az egész teste rázkódik. Ekkor a férje teljesen lefáradva átölelte, simogatta a hátát, és azt mondogatta, hogy: – Nyugodj meg, drágám, ne sírj! Akkor úgy döntöttem, hogy megleszek a pohár vizem nélkül is. Másnap Mrs. M.-nek vörös volt a szeme, de különben egész jól volt, akarta, hogy beszélgessünk, és azzal nyitott, hogy mennyire büszke a férjére. Elmondta, hogy McEvoy őrnagynak az az egyik legnagyobb melója, hogy tábori kórházat szervez a helyi lakosságnak, mert a rendes kórházakban azokat kezelik, akiket robbanás, méreg vagy gáz intézett el Londonban. Azért hozzák le őket ide, mert a fővárosi kórházak már megteltek. Azt mondta, mivel a vidékiek többsége vakbélgyulladásba, szülésbe vagy valami régebbi keletű betegségbe hal bele, az ő ellátásukat a tábori 65

kórházban végeznék, miközben a különleges hadisérüléses esetek olyan kórházakat kapnának, ahol rendes falak meg ágyak vannak. – Kezdetben – mesélte Mrs. M. – naponta bejártam a kórházba. Felolvastam a betegeknek, játszottam szegény sebesült gyerekekkel, igyekeztem hasznossá tenni magam. De most már csak a hadsereg állományába tartozó embereket engedik be, a biztonsági kockázat miatt. – Látszott, hogy ez eléggé kiakasztja. – Hát veszélyes vagyok én azokra a szerencsétlenekre?! – fakadt ki hirtelen. Mi egy gyors pillantást váltottunk Piperrel, és mindketten ugyanarra gondoltunk: Csak akkor, ha az elmezavar fertőző. Később M. őrnagy elmondta, hogy megdöbbentő, hányféle baj érheti a civileket háború idején. Mondjuk például egy gyerek vakbélgyulladást kap, vagy eltöri a lábát, és nincs telefon, hogy szólni lehessen valakinek, hogy kilóg a csont a gyerek combjából. Nincs benzin, hogy el lehessen vinni kocsival a tábori kórházba, ha egyáltalán tudja az ember, hogy hol a tábori kórház. Ha valahogy mégis eljut a gyerek egy sebészhez, akkor meg nincs antibiotikum, szóval nyugodtan meghalhat egy hét múlva fertőzésben. Beszélt rákosokról is, akiknek drága gyógyszerekre lenne szükségük, meg egy ismerőséről, egy RH-negatív terhes nőről, akinek a gyerekét esélytelen megmenteni. Öregekről, akik közül sokan előbb-utóbb meg fognak halni agyvérzésben, szívrohamban vagy a gyógyszerek hiánya miatt, és olyanokról, akik már meg is haltak. Egy másik alkalommal McEvoy őrnagy elkezdett beszélni a környékbeli gazdálkodók problémáiról, amiket próbálnak megoldani, például hogy a teheneket nem lehet az elektromos fejőgépekkel fejni, mióta nem működnek a tartalék áramfejlesztők, és kézzel kell megfejni őket, különben tőggyulladást kapnak és elpusztulnak. Ez például egy olyan mellékhatása a háborúnak, amire nem is gondol az ember. Ha elkezdeném sorolni, hogy mi minden nem működik, sose érnék a végére. Nem működnek a kiscsirkék inkubátorai – hogy a csecsemőkéről ne is beszéljünk –, az elektromos kerítések, a kórházi monitorok, meg azok a gépek, amelyek áramütéssel élesztik fel azokat, 66

akiknek megállt a szívük. Nem működnek a számítógépes rendszerek, nem mennek a vonatok, a repülők. Még a fűtésre meg a főzésre való gáz szétosztását is elektromos berendezések szabályozzák, mondta McEvoy őrnagy, és mit gondolsz, mivel szivattyúzzák ki a vizet a kutakból? Kezdett összeállni a fejemben egy iskolai dolgozat Jó barátunk, az elektromosság címmel. Aztán ott volt a tehenek, kiscsirkék és halott emberek eltemetésének problémája. Nyilván sok hulla volt, és azok szépen haladtak afelé, hogy nagy, büdös járványügyi kockázat legyen belőlük, de ez akkor már egy kicsit túl sok információ volt nekem. Ekkor jutottam el odáig, hogy egy darabig nem fogok se hamburgerhez, se csirkecombhoz nyúlni. A jóságos őrnagy ezen kívül tejet, tojást és más megtermelt élelmiszereket próbált osztani, hogy a megszállt népesség ne haljon éhen, és még foglalkozott pár hasonló aprósággal. Szóval nem lehet ráfogni, hogy unatkozott volna. Tény, hogy azalatt a pár hét alatt, amíg McEvoy-éknál pecóztunk, csupán csak jól nevelt odafigyelés meg agyba szivárgás útján többet tudtam meg a mezőgazdaságról, mint amennyit életem végéig összeszedtem volna egy 86. utcai tömbház tízedik emeletén. Ez utóbbiban élve mezőgazdasági termékkel maximum a Zabarnál vásárolt marhahúsos szendvics savanyúval nevű fogás formájában találkozik az ember. A savanyúról persze mindig is tudtam, hogy eredetileg uborka volt. Hogy az hogyan változik át csemege ecetessé, az nagy-nagy rejtély számomra. Egyébként ez az egész a megszállás miatt érvényes szabályok között zajlott, amik sose voltak teljesen világosak nekem, illetve körülbelül annyit vettem le belőlük, hogy bármit lehet csinálni, amire nem mondják, hogy tilos. Magát a megszállást se nagyon értettem, mivel egyáltalán nem olyan volt, mint az a fajta háború, amit az átlag tévésorozatokból megismertem és megszerettem. Amikor megtudtam, hogyan zajlott az egész, kajakra ámuldoztam rajta, hogy milyen okosak voltak a fejek, akik kitervelték. Amennyire megértettem ugyanis, arról volt szó, hogy szimplán kivárnak, amíg a 67

Brit Hadsereg nagy része elmegy a világ túlsó végébe válságokat kezelni, akkor aztán beindulnak, megbénítják a szállítást, a hírközlést meg ilyeneket, vagyis tulajdonképpen nem megostromolják NagyBritanniát, hanem megvédik a saját, hazatérő fegyveres erőivel szemben. – Fogd fel úgy, hogy ez egy túszdráma, amiben hatvanmillió túsz van – mondta McEvoy őrnagy. Hát úgy fogtam fel. A magyarázat pár fontos része biztos kimaradt nekem, de úgy tűnt, hogy lényegében erről van szó, és ha valaki ennél jobban belement a részletekbe, nekem mindig elkalandozott a figyelmem. Ekkor már azok a kérdések jöttek, hogy: – Vajon festi a haját? Meg vannak ezek húzatva, hogy ilyen tapétát választottak? Persze azért maradt Angliában pár katonaszerűség, többségükben a Tartalék Hadsereg tagjai, ami elég komolyan hangzik, csak aztán kiderült, hogy egy csomó civilről van szó, akik évente párszor elmennek valamilyen hétvégi alapkiképzésre, és arról álmodoznak, hogy majd ők lesznek a Piszkos Tizenkettő. McEvoy őrnagy azt mondta, tulajdonképpen mindenki tudja, hogy az egész helyzet csak átmeneti, és ha a Brit Haderő rendezi a sorait, a dolognak hamar vége lesz. A megszállókkal leszámolnak, vagyis kinyírják őket. Persze szerintem a támadók nem is számítottak rá, hogy örökké tart a buli, csak jelezni akartak valamit. Én igazából azon döbbentem le, hogy milyen egyszerűen káoszba lehet taszítani egy egész országot: csak megmérgezel valamennyi vizet, kikapcsolod az áramot meg a telefont, és itt-ott felrobbantasz pár komolyabb bombát az alagutakban, a kormányépületekben meg a reptereken. Azt is megtudtuk, hogy a benzinhiány egyik oka az ellenség, mert McEvoy őrnagy elmondta Pipernek meg nekem, hogy az üzemanyagkészletekre rögtön az elején rátették a kezüket. A másik ok 68

az volt, hogy ahhoz, hogy a benzint bele tudják pumpálni a kocsi tankjába, na mi kell? Na mi? A válasz négy betű, A-val kezdődik, és RAM-mal végződik. Szerintem ebből is látszik, milyen fontos, hogy legyen saját hadsereged, még ha csak egy kis maradék hadsereged is, mert igaz, hogy a rosszfiúk lenyúltak mindent, amit bírtak, de így legalább voltak jófiúk, akik beindultak, hogy ami maradt, azt szétosszák, és a lehető legkevesebb ember haljon meg a többiek hanyagsága vagy szimplán a hülyesége miatt. A lényeg az, hogy egy kicsit rosszul éreztem magam, hogy amíg mi, gyerekek Riley Életét éljük, addig mások hülyére melózzák magukat, hogy ne bomoljon fel a szociális háló. Személy szerint úgy gondoltam, hogy sok a gond, és kevés az ember, aki megoldja. Más szóval: rohadtul kellettek önkéntesek, akik elvégeznek fontos dolgokat. Na, ez már volt valami! Reménykedhettünk, hogy egyszer kiszabadulhatunk innen, és visszamehetünk a mieinkhez. Igen, ez volt a végső cél. Addig is – úgy gondoltuk – csinálnunk kell valamit. Akkor legalább nem öl meg minket az unalom, ami tapasztalatom szerint az egyik legkegyetlenebb gyilkos a modern háborúkban. Szóval miután annyit cikiztük Osbertet meg a nagy háborús beindulását, most úgy nézett ki, hogy mi is efélével vehetjük meg a jegyünket a hazaútra. Legalábbis ez volt a terv.

69

18 Közben végig tartottam a kapcsolatot Edmonddal. Akármilyen furán hangzik, eljött hozzám, nem pont úgy, mint az Úr Mózeshez, vagy az angyalok Máriához, mikor megmondták neki, hogy a terhességi tesztje pozitív lett, és a gyereke a Kisjézus lesz, de ha belegondolok, nem is teljesen másképp. Egy bizonyosfajta állapot kellett hozzá – nyugis, bambulós. Volt olyan is, hogy félig aludtam, és olyankor néha éreztem... olyan auraszerűséget: egy világos teret a szemem mögött, és akkor tudtam, hogy Edmond ott van. Éreztem a cigi- és földszagát, meg valami sugárzóan és csípősen sárgát; éreztem a bőre simaságát, bár igazából nem láttam őt soha. Egyszer köhögött, és lassan, nehezen lélegzett. Egyszer meg egy hideg éjszakán, amikor megcsókolt, didergett a teste a testemen. Néha csak azt éreztem, hogy néz, hogy rám szegezi azt a fura okoskutya-tekintetét, és olyankor belekapaszkodtam ebbe az érzésbe, és próbáltam órákig lubickolni benne. Egyszer egy ilyen elszállt állapotban, szóval nem álmomban, megjelent a fejemben egy kép, és tudtam, hogy azt a helyet látom, ahova ő meg Isaac került, és láttam az embereket, akikkel együtt laknak, meg hogy mivel töltik az idejüket. Egy másik alkalommal meg egy csecsemő gyenge, karcos sírását hallottam, Edmond pedig fáradt és rosszkedvű volt, és eltűnt, mielőtt megtudhattam volna, mi baja. Akár éreztem a jelenlétét, akár nem, folyamatosan beszéltem hozzá, meséltem Piperről, Jetről, McEvoyékról és az egész akkori életünkről, aztán az ilyen csapongó monológok közepén néha jött az érzés, hogy hallgat engem, mintha odavarázsoltam volna őt, mintha a fülénél fogva kihúztam volna a cilinderből, mint a bűvész a nyuszit. Az volt a legjobb, ha csak jött és lefeküdt mellém, és szinte magamon éreztem a teste súlyát. A jelenléte, ha csak másodpercekre is, de elnémította a recsegő 70

félelmet, amitől a vérem a csontjaimat karistolta, és egy kis időre felengedtem. Lágynak éreztem magam. Nem, nem fogok tudományos tanulmányt írni erről. Pont annyira hiszek a szellemvilágban, amennyire mások, akik nem hisznek benne. Csak azt mondom, ami történt. Így utólag belegondolva ez ugyanaz a fajta kapcsolat volt, mint ami miatt két ember, akik ötven éve nem beszéltek egymással, pont egyszerre határozzák el, hogy felhívják a másikat. Hallani lehet testvérekről, akik rögtön a születésükkor több ezer mérföldre kerültek egymástól más-más nevelőszülőhöz, és utána mindketten Verának keresztelik az első gyereküket. Tudni kutyákról, akik pont akkor kezdenek vonyítani, amikor a gazdájuk elesik a fronton, meg emberekről, akik megálmodnak repülőgép-szerencsétlenségeket. Olyanfajta kommunikáció ez, amiben normális körülmények között nincs oka hinni az embernek, és nekem alaphangon különben se jön be a kísértetesdi. A tarokk meg a fekete macska eléggé hátul kullog a neurózisaim listáján. Így aztán, gondolom, érthető, miért nem zengtem örömódát Edmond felbukkanásai miatt. Még Pipernek se nagyon akartam beszélni róluk. Megpróbáltam új arculatot csinálni magamnak. Arra gondoltam, kivételesen én fogom játszani az épelméjű szerepét.

19 Mielőtt elkezdtük szervezni a kijutásunkat a nagyvilágba, először is tisztázni akartam a himlőjárvány-ügyet. Mikor rákérdeztem, McEvoy őrnagy zavarba jött, és azt mondta, a himlő jelenleg nem fenyegeti számottevően a lakosságot, és mikor erre elővettem legszebb döbbent arcomat, azt mondta:

71

– Gondolj bele, Daisy, mi lenne itt, ha az emberek összevissza kóborolnának, rémhíreket terjesztenének, felhergelnék egymást, és bandákba verődve rárontanának az ellenségre és így tovább, hmmm? Aztán vetett rám egy „név, rendfokozat és nyilvántartási szám’’pillantást, és másra terelte a szót. Mivel nem vagyok teljesen hülye, felfogtam ebből, hogy ha ki is purcanunk, nem a himlő fog elvinni minket. Ebben a kis felismerésben az volt az érdekes, hogy el kellett fogadnom a hadsereg érveit, mégis gennyes dolognak éreztem, hogy így átverik az egyszerű vidéki embereket. Most, hogy a himlőpara le volt tudva, azon kezdtem agyalni, mit lehet tenni az ügyben, hogy Pipernek meg nekem ne kelljen Reston Bridge-ben aszalódnunk, ha helyette a nyakunkba vehetjük a világot, és esetleg összefuthatunk pár rég nem látott rokonnal. Úgyhogy miután napokig csak malmoztunk, és félig beleőrültünk abba, hogy Alby öt másodpercenként fejbe vágott minket a műanyag kardjával, miközben mi próbáltunk komolyan beszélgetni, megkértük McEvoy őrnagyot, hogy adjon nekünk valami feladatot, mert bírjuk a munkát, és szeretnénk segíteni az embereken. Végül is ez nem volt hazugság, csak épp az emberek közül főleg saját magunkon akartunk segíteni. Az őrnagy tűnődött egy kicsit, aztán azt mondta, gondolkodik a dolgon, majd visszatérünk rá. Gondolom, mennyit törhette a fejét szegény őrnagy, mivel minket a legjobb indulattal se lehetett használható embereknek nevezni, de aztán eszembe jutott Jet, és ez egy igazi isteni szikra volt, hiszen egy ügyes juhászkutya meg valaki, aki tud parancsolni neki, akkoriban felbecsülhetetlen értékű kincsnek számított. A helyi farmerek korábban ugyanis nagy terepmotorokon terelték az állataikat, viszont most nem volt üzemanyag. Piper megtanulta a kutyakiképzést Isaactől, meg hát ők ketten a világ legjobb született állatidomárai voltak, engedelmességre tudták bírni a kutyákat, a kecskéket, a juhokat, de szerintem még a bogarakat is, simán csak azzal, hogy egy bizonyos módon néztek rájuk, és halkan 72

füttyentettek, ami Isaachez különösen illett a fejletlen beszédkészsége miatt. McEvoy őrnagynak felcsillant a szeme, mikor ezt ledaráltam neki, és munkakutya-bemutatót kért. Erre aztán Piper egy pár füttyel kiküldte Jetet a kertbe, és lássatok csodát, a kutya kilőtt, mint a golyó, és mikor elérte Albyt, lekuporodott, aztán nagyon finoman és szinte észrevétlenül terelgetni kezdte őt felénk, és a végén szegény kis Alby ott állt az apja előtt teljesen megzavarodva, és nem értette, miért állja el Jet az útját, valahányszor megfordul, hogy visszaszaladjon játszani. Piper megpaskolta a kutyát, és olyan huncut képet vágott, mint még soha. Sínen voltunk, már csak azt kellett kitalálnom, hogy én mire lennék jó, mielőtt még bepakolnak egy Ágyútöltelék feliratú ládába. De kiderült, hogy McEvoy őrnagy rendes ember, tudja, hogy valaki másnak a csinos kilencéves kislányával lelépni még háború idején sem egészen kóser dolog, úgyhogy azt mondta, én is menjek velük. Gondolatban küldtem egy nagy OKÉ-t Pipernek, és ő rám mosolygott. Közben megtudtuk, hogy nem csak a mi házunkat rekvirálták el. McEvoy őrnaggyal elkezdtünk reggelente a Meadow Brook Farmra járni, ami a legnagyobb tejgazdaság volt ötvenmérföldes körzetben, amúgy át kellett volna keresztelni Fort Knoxnak, mert hemzsegett a katonáktól, akik a gépeket igyekeztek pótolni. A gond az volt, hogy a teheneket mindennap ki kellett hajtani a legelőre, mert nem volt elég széna a takarmányozásukra, és naponta kétszer be kellett hozni őket fejésre, ami így első hallásra nem tűnik túl bonyolult feladatnak, de ezt úgy kell elképzelni, hogy van vagy háromszáz ki-be mászkáló tehén meg egy csomó lófráló katona, akik kábé annyi hasznot hoznak a farmon, mint az elefántok a porcelánboltban. Jetet élvezet volt nézni munka közben, és a megszállt Brit Hadsereg maradék állománya javarészt már az első napon beleszeretett, Piper meg rögtön utána következett a népszerűségi listán. Piper el tudta érni Jetnél, hogy tíz tehenet leválasszon a csordából, beterelje őket a katonákhoz 73

fejésre, és aztán készítse is a következő adagot, miközben visszatereli az előző tízet. Azok a nagy mélák katonák nem bírtak betelni a látvánnyal, hogy a bűbájosán komoly kis Piper fütyüli a varázsfüttyeit a fekete-fehér turbókutyának, az meg viharsebesen csinálja, amit kell, és Piper biztos mindnek az otthoni kishúgát juttatta eszébe, vagy a kishúgot, akit otthonra kívántak maguknak, vagy talán magát a Szűz Máriát. Ha épp nem volt más dolguk, a katonák ott ténferegtek ábrándozó arccal, bámulták a Piper-Jet páros artistamutatványát, és látszott, hogy már az is elég nekik a boldogsághoz, hogy ott lehetnek Piper közelében, és láthatják a jó öreg családi csodát. Piper úgy tett, mintha észre se venné a rá irányuló figyelmet, de azért én láttam, mennyire tetszik neki, hogy nagy komolyan kérdezgetik Jetről, és csodálattal néznek rá. Egy átlagos reggelen legalább háromnégy nagydarab pasi téblábolt hosszasan körülötte, hogy aztán végül összeszedjék a bátorságukat és kinyögjék, hogy: – Nekem is van otthon egy ilyen kutyám, a Dipper... – Honnan tudja a kutya, melyik fütty mit jelent? De nekem volt egy olyan érzésem, hogy igazából mind azt akarnák mondani, hogy: – Soha életemben nem láttam még ilyen szép szemű kislányt, mint te. Ebben persze nem volt semmi különös, hisz Piper a legtöbb emberre ilyen hatást tett, csak amikor az extrém bátyjai is ott voltak, neki kevesebb figyelemjutott, mint amennyit megérdemelt volna. Az űröm az örömben az volt, hogy Jetnek túl sok munka jutott, nekem meg túl kevés. Ha isteni csoda folytán ott terem Gin, hogy segítsen Jetnek, az megoldotta volna az első problémát, de a másodikat nem. Korlátlan szabadidőm egy részét azzal töltöttem, hogy lőni tanultam, mert gondoltam, az egyszer még jól jöhet, ha nem a háborúban, akkor a New York-i utcákon. A dolog sokkal nehezebb volt, mint hittem, de egy idő után egész jól belejöttem, hála a tehenésznek álcázott mesterlövészek szakértő tanácsainak. 74

Egyszer felvetettem McEvoy őrnagynak, hogy be kéne sorozni Gint is a seregtestünkhöz, és akkor egy percre láthatóan megfeledkezett róla, hogy neki az a dolga, hogy mi ne is gondoljunk a család-egyesítésre. – Nem, most nem lehet elhozni Gint a közlekedési helyzet miatt – felelte szórakozott képpel –, meg hát biztos ugyanakkora szükség van rá a Gateshead-farmon, mint Jetre itt nálunk. Tiszta szerencse, hogy sokéves rutinom volt a vészhelyzeti fapofa produkálásában, mert egyáltalán nem látszott rajtam, hogy a Gatesheadfarm picit is fontosabb lenne nekem, mint mondjuk AlsóZabszemfalva. Miközben jó titkos ügynök módjára két adatból összeraktam egy pontos címet, McEvoy őrnagy végig abban a hiszemben volt, hogy mi most tényleg a kutyákról beszélgetünk. Pipernek még nem szóltam, mert egyelőre vártam az isteni sugallatra, ami majd megsúgja, hogy mikor és hogyan fogunk eljutni a tőlünk keletre fekvő Kingly mellé a Gateshead-farmra. De térjünk vissza a kutyákra. Végül született egy kompromisszumos megoldás, beújítottak egy Ben nevű lüke, kamaszkorú skót juhászt, azzal, hogy majd biztos kitanulja a szakmát a Mester mellett, de Ben nem igazán váltotta be a hozzá fűzött reményekét, egyrészt mert nem volt valami okos kutya, másrészt mert félt a tehenektől. Jet viszont már olyan jól tudta a dolgát, hogy én vagy valamelyik katona néha át tudtuk venni őt egy időre, hogy Piper addig megpróbálhasson kihozni valamit a csekély értelmű Benből, akinél kitartó munkával már azt sikerült elérnie, hogy nem teljesen volt használhatatlan, hanem csak egy kicsit. Ha valamelyik tehén csúnyán nézett rá, még mindig bégetve menekült, de ha a csorda az általában szokásos jámbor formáját hozta, úgy-ahogy elboldogult velük. Néha rajtakaptam Jetet, hogy megvető pillantást küld Ben felé, és szinte hallottam, hogy azt gondolja, bocs, de ki hívta meg ezt a féleszűt a buliba? És néha azt kérdeztem magamtól, vajon nem gondolja-e rólam is ugyanezt. 75

20 Az elejtett célzásokból talán már sejthető, hogy a táplálkozástudományban nem igazán vagyok otthon. Már csak ezért is elég vicces volt, hogy a hadseregnek pont abban a részében szolgáltam, amit a kajafronton vetettek be. Először is ott volt a tehénfejés című performansz, amit Piper és a Csodakutya főszereplésével adtak elő, aztán jött a következő fázis, ami arról szólt, hogy mivel hűteni nem lehetett, forralással kellett sterilizálni a tejet, de ez olyan körülményes volt, hogy végül lemondtak róla, és a klasszikus módon osztották, úgy, ahogy kijött a tehénből. Egy darabig mindenki azon izgult, honnan kerítünk steril edényeket, de aztán kiderült, hogy a legjobb megoldás, ha az emberek szépen hozzák a kis üvegüket, a hadsereg így elmondhatta, hogy a tej rendben volt, amikor kiadták. Ha később valaki mérgezést kapott tőle, arról nem ők tehetnek. Két helybéli arc, akik profi mészárosok voltak, azt a kitüntető feladatot kapták, hogy ők ölhették le és darabolhatták fel a teheneket. Ez elég véres akció volt ahhoz, hogy az embernek eszébe jusson a sötét és viharos éjszakákon. Ennek ellenére a két pasit mindenki sztárolta, hirtelen egy csomó barátjuk lett, akikről addig nem is tudtak, és ezek a barátok véletlenül mind imádtak húst sütögetni. Abban az időben nagy divattá vált kitekerni a tyúkok nyakát, különösen azokét, amelyek nem tojtak rendesen, és csodálkozva láttam, hogy az idősebb emberek milyen gyakorlottan fojtogatják a baromfikat. Piper azt mondta, ez még az előző háború meg a fejadagrendszer miatt van, meg mert mindenki tart tyúkokat, és örömmel hallottam, hogy a most elsajátított készségek némelyike hasznomra válhat a későbbi életemben, feltéve, ha lesz nekem olyan.

76

És végül mindenkit, akinek az egészségi állapota megengedte, és hajlandóságot mutatott rá, beszerveztek segíteni a betakarításban. Itt léptem be én a képbe. Először korai almát kellett szednem, ami valamivel hasznosabb elfoglaltság volt, mint a Pipert Dicsőítők Klubja körül lézengeni. Kezdetben ugyan kaptam néhány kétkedő pillantást, mert nem mindenki hitte el, hogy elég erős vagyok az ilyen nehéz munkához, de akkortájt kilencven százalékban a szándék szabta a törvényt, és az idő múlásával egyre több lett a sovány ember, úgyhogy már nem keltettem akkora feltűnést. Nyolc másik olyan emberrel dolgoztam együtt, akik közel álltak a hadsereghez, három katonával, a feleségeikkel és két másik polgári bedolgozóval. Kora reggel kezdtünk, alkonyatig dolgoztunk, és alig néhány óra után elkezdtünk klikkesedni. Olyan volt, mintha újra az iskolában lennék. Az én párom egy Elena nevű helybéli nő volt, aki Liverpoolból jött, úgyhogy a kiejtése miatt az első pár napban nem sokat értettem abból, amit mondott, de ő is ugyanígy volt velem. Végül aztán mégis elkezdtünk dumálni erről-arról, nemsokára teljesen beindult a sztorizás. Megtudtam, hogyan ismerkedett meg a férjével, Daniellel, és melyek a kedvenc filmjeik, és milyen gyakran szoktak szeretkezni, és ugyan Elena sokkal öregebb volt nálam, és szinte nem is ugyanazt a nyelvet beszéltük, kiderült, hogy ő az a fajta ember, akinek nyugodtan el lehet mondani bármit, mert biztos nem fog felnyomni érte a pápánál. Nagyon érdekelte őt a félig amerikai, félig angol rokonságom, habár Piperen kívül senkit nem ismert közülük. Azután is kérdezgetett, hogyan lett belőlem almaszedő egy vadidegen országban egy vadidegen háború kellős közepén. Néha úgy éreztem, felrobbanok, ha nem beszélhetek egy másik emberi lénnyel az új életem eseményeiről, közülük is főként azokról, amiket csak korhatáros mozifilmekben lehet látni. De valahányszor ott tartottam, hogy kipakolok Elenának, az utolsó pillanatban mindig felülkerekedett bennem az óvatosság, és inkább hallgattam. 77

Szerencsére neki már az is elég izgalmas volt, hogy amerikai vagyok, és hogy a gonosz mostohám száműzött ide, jóízűeket ciccegett meg hüledezett rajta, nekem meg nem is kellett mást csinálnom, csak fájdalmas képet vágni meg hallgatni pár percig. Egy csapásra lett egy új legjobb barátnőm, aki mozgósította az egész almaszedő bagázst, hogy szívből utálják Davinát, és ezzel napokra felvidítottak engem. Munkakezdéskor mindig kaptunk egy csomó ládát, azokba kellett rakni a gyümölcsöt. Az volt a trükk, hogy tilos volt dobálni az almát, mert akkor ütődött lesz és megrohad, és a többit is tönkreteszi a ládában. Most végre megértettem, mit jelent a kifejezés, amit a tanáraim folyton használtak rám, hogy én vagyok a rossz alma, ami igazából Két Rossz Alma volt, ha Leah-t is hozzávesszük. Voltak kosaraink, meg létránk, amit mindig odébb kellett rakni, ha már nem volt több alma elérhető közelségben. Ha a kosár megtelt, vagy már túl nehéz volt, akkor leadtuk a társunknak, a lentiek kirakták a gyümölcsöket, és visszaadták az üres kosarat. Az nem számított, hogy éppen szedek vagy pakolok, mert a két munka egyformán fárasztó volt, és az első pár napban húsz percekre le kellett feküdnöm a földre, hogy ne ájuljak el a kimerültségtől meg attól a fájdalomtól, amit a karomban éreztem. Elena nagyon jó fej volt, olyankor békén hagyott és helyettem is dolgozott. Annyira nehéz volt a meló, hogy kezdetben azt hittem, egyáltalán nem fogom bírni. Minden izmom fájt, külön-külön és együtt is; esténként alig tudtam felmászni a teherautóra, és alig bírtam felkelni reggelente. De mégis tovább csináltam, mert a kitartó hajtás, az, hogy túlléptem a saját képességeim határát, nyugalommal töltött el. Persze azt nem tudom megmagyarázni, ez miért volt, de nagyon jól működött. Volt egy nálam pár évvel idősebb srác, aki velünk dolgozott: elég unszimpatikus volt nekem, én viszont neki sajnos nem. Joe-nak hívták, és elkezdett nyomulni, munka közben hülye viccekkel próbálta felhívni magára a figyelmemet, meg olyan fárasztó kérdésekkel jött, hogy milyen érzés jenkinek lenni. Elena megsajnálta őt, mert Joe-nak nem volt valami gyors a felfogása, főleg mikor a hárításaimat kellett volna 78

levennie. Persze könnyű úgy sajnálkozni, ha másnak jutott a kiszemelt préda szerepe. – Biztos magányos szegény – mondta Elena. – Szerinted menhelyet kéne nyitnom talán a Kapcsolatépítési Zavarokkal Küszködőknek? – Erre Elena kuncogni kezdett, és az volt az érzésem, hogy ugyanarra gondolunk. Mármint arra, hogy egyesek nem ok nélkül magányosak. Ezek után mindketten keresztülnéztünk Joe-n. A munkások többsége, Pipert, Jetet, még egy pár embert és engem kivéve, a Meadow Brook Farmon lakott, úgyhogy minket reggel hétkor elhoztak, este hétkor hazavittek, és hazafelé mindig elaludtunk a kocsin. Még annyira is alig tudtunk felébredni, hogy együnk valamit. Aztán elvonszoltuk magunkat az ágyig, és ennyi volt a nap. Elég nehéz volt beleszokni, de az első hét után már összemértük a muszklinkat. Később meséltem Pipernek Elenáról, és ez majdnem kárpótolt azért, hogy a szabadnapunkon egyikünk se kelt fel az ágyból. Még Jet se nagyon akart kimászni az ágy alól, csak amikor kaját adtunk neki. A szilva nagyjából egy időben ért be az almával, és néha átálltunk egyikről a másikra, csak hogy legyen egy kis változatosság. Az almafákat azért könnyebb volt lepucolni, nem kellett annyit szöszmötölni velük, mint a szilvával, meg a létrát is ritkábban kellett odébb rakni. A lehullott szilvák egyébként is megrohadtak, és ezrével csalogatták oda a darazsakat, úgyhogy mi Elenával inkább az almánál maradtunk, ha már választhattunk. Elena az a típus volt, akire azt mondják, hogy Erős Lány, és látszott rajta, hogy szívesen szóba hozná a soványságomat, de mivel angol volt, előbb vágta volna le tőből mind a két lábát, mint hogy rákérdezzen. Párszor rajtakaptam, hogy döbbenten néz engem, amikor csak piszkáltam az ebédet, miközben mindenki más tömte magába, amit csak elé raktak. Látszott Elenán, hogy háború ide vagy oda, azt gondolja, bárcsak neki lenne ilyen önuralma. 79

Elmesélte azt is, hogy már hét éve próbál teherbe esni, és épp valami speciális utolsó esélyt jelentő kúra közepén volt, amikor kitört a háború, és félbemaradt a kezelés, ő meg már negyvenhárom éves, és nem tudja, kap-e valaha még egy esélyt. Mondtam neki, hogy kérje kölcsön pár napra Albyt, akkor majd megtudja, micsoda áldás gyermektelennek lenni, de mikor ránéztem, csak nagyon halványan mosolygott, és fátyolos volt a tekintete, úgyhogy legszívesebben visszaszívtam volna, amit mondtam. Úgy tíz nap gyümölcsszüretelés után páran átmentünk lóbabot szedni, ami még rosszabb volt, mint a gyümölcs, mert egész nap görnyedni kellett. Ebben teljesen más izmaink fájdultak meg, viszont a bab finom volt, ha hazavitte és megfőzte az ember. Addigra már nem nagyon volt semmi, aminek rendes kajára hasonlított az íze. Ekkor már én is azt mondtam, hogy jólesne egy szelet finom pirítós, amin Elena nagyot nevetett. Egyik este a szokásos ellenőrző pontokon át teherautóztunk hazafelé, Pipernek meg nekem már épp lecsukódott a szemünk, amikor Joe, aki ekkor velünk jött, hogy a faluban aludjon a szüleinél, hirtelen kitalálta, hogy feláll és produkálja magát. Szerintem azt hitte, hogy a háború egy nyilvános vitafórum, ahol meghallgatják mindenkinek a véleményét, mert elkezdett trágárságokat kiabálni az ellenőrző pont egyik őrének, és mikor McEvoy őrnagy fagyos katonastílusban rászólt, hogy üljön már le, oda se bagózott, és tovább kiabálta, hogy kib... külföldi rohadékok, a k... anyátokat. Meg még rosszabbakat. És akkor az ellenőrzési pontos pasas, aki addig csak nézett, lusta mozdulattal felemelte a fegyverét, meghúzta a ravaszt. Hangos dörrenés hallatszott. Joe-nak szétrobbant a fél arca, mindenfelé fröcskölt a vér. Majd Joe lezuhant a platóról. Piper mozdulatlanná dermedve nézte végig az egészet, nekem viszont hányingerem lett az iszonyattól, és ki kellett hajolnom oldalt. Valaki sikoltozott, és mikor visszafordultam, mintha lelassult és elnémult volna a világ. A csönd belsejéből kinézve ekkor láttam meg, hogy az őr visszamegy dumálni a barátaihoz. McEvoy őrnagy egy 80

pillanatra hátrahajtotta a fejét, behunyta a szemét, és fájdalmasan összeráncolta az arcát. Átvillant az agyamon, hogy vajon tényleg annyira közel állt-e hozzá a srác. De akkor borzadva láttam, hogy Joe még él; hörgött, és próbálta felemelni azt a karját, amelyik nem szorult a teste alá. Mikor megint M. őrnagyra néztem, rájöttem, hogy azt készül tenni, amit a fegyveres erők tagjaként kötelességének érez megtenni egy brit állampolgár védelmében. Láttam, még mindig lassítottban, hogy lemászik a teherautóról, és biztos az volt a szándéka, hogy valahogy felsegíti és elvonszolja Joe-t, de akkor megszólalt egy golyószóró, ami vagy száz lövést adott le. A találatoktól M. őrnagy hanyatt átzuhant az út túloldalára, messze Jóe-tól, és csupa vérző lyuk volt az egész teste. Ekkor már Joe is száz százalékig halott volt, mert szanaszét fröccsent az agyveleje. A sofőrünk nem várta meg, mi jön ezután, hanem rálépett a gázra, és miközben távolodtunk onnan, éreztem, hogy könnyes az arcom. Mikor letöröltem, láttam, hogy vér, és senkinek nem jött ki egy hang se a torkán, kővé dermedten ültek, és én csak arra tudtam gondolni, hogy szegény M. őrnagy ott fekszik a porban, bár azt hiszem, már volt annyira halott, hogy ez ne zavarja. Talán sose ült még ilyen némán hét ember egy teherautón, a döbbenettől nem tudtunk beszélni, de még sírni se. Mikor hazaértünk Reston Bridge-be, a sofőrünk, aki tudta, milyen jóban voltam az őrnaggyal, leszállt a teherautóról, aztán egy percig csak állt, erőt gyűjtött hozzá, hogy bemenjen és elmondja Mrs. M.-nek, mi történt. Előbb azonban felénk fordult, és megtört, indulattól izzó haragon megszólalt. – Ha valaki elfelejtette volna, háború van. És a szavaitól úgy éreztem, mintha szakadékba zuhannék.

81

21 Épp elég jelét láttuk annak, hogy a szerencsétlen Jane McEvoy már az elmúlt pár hét alatt elvesztette az esze jelentős részét, és most a tévedés kockázata nélkül meg lehetett jósolni, hogy ezzel végleg be fog telni nála a pohár. Piper meg én Albyt próbáltuk lekötni, miközben az asszony jajveszékelve rohangált a házban. Sorban érkeztek hozzá a katonafeleségek, próbálták vigasztalni, persze sikertelenül, és Alby, aki semmilyen szinten nem fogta fel, hogy az apja meghalt, egész idő alatt a kedvenc játékát űzte, vagyis földhöz vágott dolgokat, aztán földhöz vágott további dolgokat, aztán meg földhöz vágott mindent, amit még talált. Ezt kábé hat órán keresztül csinálta, aztán mikor elfogytak a földhöz vágható dolgok, belecsimpaszkodott az anyjába, és bömbölni kezdett. Ettől csak még nagyobb diliház lett. McEvoy őrnagy barátja és sofőrje, Francis tizedes, akit mindenki csak Frankie-nek hívott, két másik pasassal együtt elment a halottakért, de el se jutottak az ellenőrző pontig, mert ott figyelmeztető lövésekkel fogadtak minden közeledőt. Mikor este visszajött, mert nálunk aludt, mondani akartam neki, hogy kéne valami nyugtatót szerezni Mrs. M.nek, de olyan csüggedt és kimerült volt, amilyennek embert még sose láttam. Rájöttem, hogy így is egy csomó fronton a dupláját csinálja meg annak, ami egy embertől elvárható, és ha most elküldeném Valiumot szerezni, akkor végképp kikészülne, mellesleg rá is ráfért volna pár száz milligramm. Néhány tojásból meg Alby tejéből összehoztunk Piperrel egy omlettszerűséget, megfőztünk hozzá valamennyit a farmról hozott babból, és felvágtunk pár szilvát. A nagy részét Frankie-nek adtuk, aki keveset evett, meg Albynek, aki sokat, aztán lefektettük Albyt, és rögtön utána mi is elmentünk aludni. Frankie ott maradt a síró Mrs. McEvoyjal 82

és két katonafeleséggel a konyhában, ahol akkor már majdnem koromsötét volt. Nehéz éjszakánk volt, Piper újra meg újra felriadt, tágra nyílt a szeme és reszketett. Azt mondta, folyton a lelőtt fiú arcát látja. Aztán sírva fakadt, és az anyját akarta, hiába nyugtatgattam, alighogy visszaaludt, már kezdődött is elölről az egész. Én is sajnáltam Joe-t, amiért szétlőtték a fejét, de leginkább dühös voltam rá, mert az ő hülyesége miatt kellett Mac őrnagynak meghalnia. Mikor végre nyugtom lett, jött Edmond, és elmondtam neki, mi történt. Ott maradt velem órákon át. Ekkor már nem tudtam, hogy álmodom, vagy csak kezdek skizofrén lenni, de nem is érdekelt. Hajnali hat óra körül, mikor még mindenki aludt, berontott a házba négy katona, Frankie-t keresték, és azt mondták, azonnal el kell tűnnünk, mert szerveződött egy partizáncsapat, akik az éjjel megtámadták a katonákat az ellenőrzési ponton. Most az ellenség házról házra jár, és mindenkit megölnek, aki nem szimpatikus nekik. Erre elszabadult a pokol. Mrs. M. mozdulatlanul állt, mintha nem értene angolul, vagy már járni se tudna, de mindenki más kiabált és futkosott. Próbáltam rávenni Mrs. M.-et, hogy menjen el Albyért, de rám se nézett, aztán jött Frankie, hogy ő majd foglalkozik vele, én meg öltözzek fel. Összeszedtem pár ruhát meg két meleg takarót, és szóltam Pipernek, hogy vegye magához az őrnagy egyik pulóverét, és foglaljon nekem egy helyet a teherautón. Aztán belepakoltam a takaróba pár hasznos holmit, például egy üveg olajbogyót meg egy üveg eperdzsemet a spájzból, ami ezzel nagyjából ki is ürült, és mikor körülnéztem, hogy mire lehet még szükségünk, megláttam egy ezüst iránytűt egy kis oszlopon, amin McEvoy őrnagy neve volt, meg valami felirat. Fogtam, és olyan érzéssel, mintha hullarablást követnék el, földhöz vágtam, hogy az iránytű lejöjjön róla. Le is jött, úgyhogy zsebre tettem a kis késsel együtt, amit még a gyümölcsszedéshez kaptam. Azt hittem, Jet magától kijön velünk a teherautóhoz, de mikor indulni kellett, nem volt sehol, talán a nagy hangoskodás miatt. Piper sápadt 83

volt az aggodalomtól, füttyögött, és egyre élesebb és kétségbeesettebb hangon szólongatta Jetet, és hiába örült volna mindenki, ha kislány és kutyája egymásra találnak, a késlekedés emberéletekbe kerülhetett. Úgyhogy felhúztam magam mellé Pipert, és elindultunk Jet nélkül. Piper nem sírt, csak ült kifejezéstelen arccal. Ez sokkal rosszabb volt. Mind szédülten és szótlanul gubbasztottunk, ez egyszer Alby is csöndben maradt. Mrs. M. még mindig dermedt volt. Az iránytűm szerint dél felé haladtunk, és csak egyszer álltunk meg, hogy felvegyünk pár katonát, akiket ismertem a Meadow Brook Farmról, és akiknek még éppen tudtunk helyet szorítania platón. Útközben sokan próbáltak leinteni minket, akkoriban egy közeledő teherautó elég volt hozzá, hogy az emberek kirohanjanak a házukból megnézni, mi történik, és voltak, akik úgy próbáltak megállítani minket, hogy kiálltak az út közepére. Mások oldalról akaszkodtak a kocsira, de Frankié csak annyit mondott halkan, hogy húzzuk be a fejünket, és továbbhajtott, még csak nem is lassított. Piperrel egymásba kapaszkodtunk, kábák voltunk a félelemtől és a veszteség fájdalmától. Mrs. McEvoy úgy csüggött Albyn, mint fuldokló az utolsó szalmaszálon, Alby meg olvadozott a gyönyörűségtől, hogy kocsikáztatják, és nézheti az elsuhanó fákat. Miközben Mrs. McEvoy arcán patakokban csörgött le a könny, arra gondoltam, meghalt a férje, talán a nagyobbik fia is, most a házát is ott kellett hagynia, nem maradt neki senki és semmi, csak egy nyáladzó kiskölyök, akinek lövése sincs róla, hogy mi folyik körülötte, és Mrs. M. még csak tejet se hozott magával neki. Jó hosszú ideig utaztunk, aztán megérkeztünk egy nagy csűrhöz, ami körül egy csomó katonai teherautó állt, ott leszálltunk. – Egy darabig itt maradunk – szólalt meg Frankie. Bementünk a csűrbe, ami nagyon tágas volt belülről, eredetileg szénát tároltak benne, és tele volt fegyverekkel meg hálózsákokkal, meg még egyéb jelek is mutatták, hogy a hadsereg szálláshelynek használja. Piperrel találtunk a padláson egy sarkot, ahová még nem tette le senki a cuccát, oda lepakoltunk, aztán leültünk, és vártuk, mi történik. 84

Alby pazarul elvolt, szaladgált, mindent megnézett, mi meg jobb híján azzal tettük hasznossá magunkat, hogy próbáltuk távol tartani őt a szanaszét heverő fegyverektől. Nem szándékoztam hagyni, hogy szitává lője magát. Az aztán tényleg az utolsó csepp lett volna szegény, megzakkant anyjának. A nap folyamán jöttek-mentek a katonák, látszott, hogy valamilyen közös terv szerint tevékenykednek, mint a hangyák, akik szép szervezetten teszik a dolgukat a bolyban, amíg egy arra járó hatalmas láb össze nem tapossa mindazt, amit felépítettek. Piperrel aludtunk egy kicsit. Aztán találtunk a csűrben magazinokat, amelyek közül kölcsönvettük azt a párat, amelyikben nem meztelen nők rettentően disznó képei voltak. Végül Piper szégyenkezve kibökte, hogy éhes egy kicsit, és elment keresni valami kaját. Egy fél kenyérrel jött vissza, amit akkoriban kábé olyan nehéz volt szerezni, mint egy darabot a Szent Keresztből, meg hozott valami joghurtszerűséget, amit aludttejnek hívtak, és egész jó volt. Kora este elkezdtek befutni a katonák, akik három-négy fős csoportokban járőröztek szerte a körzetben, és páran odajöttek hozzánk, hogy meséljenek a kinti helyzetről, ami a mi tudomásunk szerint nem volt valami rózsás: az addig tök nyugis ellenséges csapatok hirtelen bedurvultak, és elkezdtek akciózni, ami úgy tűnt, nagyjából azt jelenti, hogy megkeresnek és legyilkolnak olyan embereket, mint mi. Ezt én persze nem tartottam jó dolognak, de tény, hogy sokkal közelebb állt ahhoz, amilyennek én egy háborút elképzeltem. Na mindegy, szóval sok katona megszólított minket, meg sokan emlékeztek Piperre a farmról, de azt senki nem kérdezte, hogy hol van Jet, meg hogy mi van Mac őrnaggyal. Mindannyian éreztük, hogy bizonyos dolgokra jobb nem rákérdezni. Piperrel nagyjából ugyanazt gondoltuk, mármint hogy eleinte öten voltunk, plusz Jet, Gin és Csingi, aztán hárman maradtunk Jettel, és most már csak ketten vagyunk.

85

Ha nem voltál még háborúban, és kíváncsi vagy, mennyi idő alatt lehet hozzászokni ahhoz, hogy elveszítesz mindent, ami a tiéd és amit szeretsz, akkor elárulom, hogy egy szemvillanás alatt.

22 Furcsa volt együtt aludni a csűrben ilyen sok katonával, sokkal kevésbé éreztem magam biztonságban, mint korábban hittem. Azt hiszem, pont a rengeteg fegyver miatt. Ez valószínűleg azért volt, mert az ember valahol érezte, hogy a rosszfiúk előbb-utóbb kinyomozzák, hol alszanak a jófiúk, és rajtuk fognak ütni álmukban. Ez ellen persze nem nagyon tehettünk semmit. Piperrel volt egy kis sarkunk, fölötte egy kinyúló résszel – igazán búvóhelyszerű volt az egész. Letettük a két takarót, a ruhákat meg összecsavartuk párnának. Aztán eszembe jutott, hogy még egyszer megnézem Mrs. McEvoyt és Albyt, hogy jól vannak-e, és nem fáznake. Nem, nem fáztak, és nem, nem voltak jól. Leültem és próbáltam mondani dolgokat Mrs. M.-nek, de nem volt sok értelme, mert látszott, hogy semmit nem fog fel a világból, és végül is minden, amit mondani tudtam, tök hülyén hangzott. Nem akartam túl sokáig ott maradni vele, nehogy átragadjon rám is a kiborulása, úgyhogy valami átlátszó ürüggyel otthagytam, és visszamásztam a padlásra. Piperrel összebújtunk a takaró alatt. Egyre nagyobb zsivaj meg jövésmenés lett körülöttünk: a katonák főztek meg a fegyvereiket pucolták, és vicceket kiabáltak át a csűr egyik végéből a másikba, de főleg olyanokat, amiket nem akarok megismételni. Végül lecsavarták a viharlámpákat, és ők is aludni tértek. Voltak persze őrök, akik pár óránként váltották egymást. Nem az volt életem legjobb éjszakája, de a legrosszabb se, mert addigra hozzászoktunk a furcsa körülményekhez. 86

Az egyik katona, Baz, akit még a tehenészetből ismertünk, reggel hozott nekünk zabpelyhet meg tejet meg két bögre teát, amiért iszonyú hálásak voltunk neki. Annyira imádta Pipert, hogy leült hozzánk, amíg reggeliztünk, és elmesélt mindent, amit tudott. Elmondta, hogy Mac őrnagy és Joe meggyilkolása véres összetűzésekhez vezetett a környéken, és pont ez volt az, amit addig mindenki próbált elkerülni. Nemcsak mi, hanem az ellenség se vágyott lövöldözésre. Ezt az is jól mutatta, hogy majdnem három hónapon át hagyták, hogy a mieink azt csináljanak, amit akarnak. De most mindenki megkattant, és egy csomó idióta hősködő falusi fogta a sörétes puskáját, és elkezdett vaktában tankokra lövöldözni, aminek általában az lett a vége, hogy lemészárolták őket. Baznak jó dumája volt, próbált viccelődni, hogy felvidítson minket, és azt mondta, hogy ne izguljunk. Szerzett nekünk pár nem túl színvonalas könyvet, hogy legalább legyen mit olvasnunk, ha már naphosszat unatkozunk. Azt mondta, este, ha megjön a járőrözésből, majd megint dumálunk. Amikor megjött, Piper épp nem volt ott, a szakácsnak segített, én meg kihasználtam az alkalmat, és elmondtam neki a tervemet, hogy meg akarjuk keresni Piper családját. Mielőtt beavattam volna, titoktartást kellett fogadnia. Eléggé sötét képet vágott, mikor hallotta, hogy kettesben akarunk útra kelni, de nem vágta rá azonnal, hogy tiszta hülyék vagyunk, és én ezt biztató jelnek tartottam. Kérdeztem tőle, szerinte lehetséges-e, hogy Isaac, Edmond és Osbert még együtt vannak, amire egyszerűen csak megvonta a vállát. – Minden lehetséges, de elég zűrös a helyzet mindenütt – szólalt meg végül. Egy percig szótlanul méregetett, mintha fel akarná becsülni, mire vagyok képes. – Nincs sehol olyan hely, ami most száz százalékig biztonságos. Az lenne a legjobb, ha itt maradnátok velünk... – tette még hozzá. Itt elhallgatott egy pillanatra, de aztán úgy tett, mintha csak valami zajt hallott volna, és folytatta. 87

–

De ha mégis elindultok, és nem mentek túl közel az utakhoz, meg a nyilvánvalóan veszélyes helyekre, akkor megúszhatjátok. Az a lényeg, hogy senki előtt ne mutatkozzatok, akiről nem tudjátok biztosan, hogy kicsoda, mert már mindenki ki van készülve, az ellenség emberei meg valahol tudják, hogy úgyse jutnak haza élve, szóval nem sokat teketóriáznak. – Itt megint elhallgatott. Ezúttal azért, mert Piper közeledett a tábori konyha felől, levest hozott. Mikor meglátta Bazt, bedobta az angyali mosolyát, és lekuporodott a szénára. Aztán odabújt Bazhoz, mint egy macska, és úgy evett. Az egyik olyan dolog, ami a háborúban mindenképp feltűnik az embernek, az; hogy rengeteg furcsa szövetség születik. Bazról lerítt, hogy hiába van háború, szimplán attól, hogy Piper ott ül mellette, teljesen boldog, és még csak nem is hátsó szándéktól vezérelve. Látszott, hogy miután hónapokig csak böfögő-fingó büdös férfiakat látott maga körül, az őzikeszemű, ártatlan Piper jelenlétében az a vágya támadt, hogy meghalhasson érte. Én senkiben nem keltettem ilyen vágyat, de hát fölösleges is lett volna mindkettőnknek szentnek lenni. Aznap este Baz áthozta a hálózsákját a padlás túlsó végéből, ahol addig aludt, és letette keresztben a mi sarkunk elé. Pár óra alvás után felébredtem, és azt láttam, hogy félig ül, nyitva van a szeme, és éberen figyel. Ahogy időnként ránk nézett, hogy jól vagyunk-e, tisztára olyan volt, mintha Jetet látnám.

88

23 Majdnem egy hétig maradtunk így, közös szálláson a Tartalékos Hadsereg katonáival. Piper magába fordultabb volt, mint máskor, én viszont ezt az egészet csupán az egyre szürreálisabb normális életem egy újabb fejezeteként éltem meg, és többnyire az a kellemes érzés töltött el, hogy már nem történhet velem olyan, amin meglepődnék. Mrs. McEvoyt leszámítva ketten képviseltük a csűrben a női nemet több mint száz férfi mellett. Sába Királynője és Királylánya voltunk a szemükben, hordták nekünk a kaját, odajöttek beszélgetni, kártyázni, és egészében véve úgy bántak velünk, mintha kabalaállatkák vagy szent ereklyék lennénk, pedig csak két szurtos gyerek voltunk, akik egy csomó katona között egy koszos, ablaktalan csűrben kuksolva vártuk, hogy mikor szakad a nyakunkba a háború. A katonák többsége sokkal normálisabb és barátságosabb volt, mint azokban a régi szép időkben hittem volna, amikor még nem volt minden barátomnak és ismerősömnek valamilyen szinten köze a hadsereghez. Ezek a katonák tök átlagos embereknek tűntek, és szerintem mikor felcsaptak hétvégi vitéznek, meg se fordult a fejükben, hogy egyszer talán majd mozgósítják őket. Általában az látszott rajtuk, hogy magányosak, elegük van az egészből, és pont annyira szeretnének végre hazamenni és folytatni a régi életüket, mint mi. Mivel nagyjából a háború volt az egyetlen közös témánk, a nomád élet trükkjeiről, a vadonbeli kajaszerzésről meg ilyenekről kérdezgettem őket. Senki nem furcsállta, hogy annyira érdekelnek a túlélési technikák, mivel a többségük imádta ezt a témát, és hajlandó volt órákig beszélgetni róla. Nem nagyon örültek neki, ha Piperrel elcsászkáltunk, ezért főleg olvastunk meg segítettünk a konyhán. Néha aludtunk is. Kábé úgy éltünk, mint korábban McEvoyéknál, csak itt több emberrel lehetett 89

beszélgetni, és rengeteg időm volt azon filózni, hogy ezt az életet itt, egy ablaktalan csűrben, katonák között, több ezer mérföldre Amerikától, vajon miért érzem normálisabbnak a korábbi életem jelentős részénél. Lassan hozzászoktunk, hogy Baz őriz minket, mikor alszunk, meg hogy hozzák nekünk a kaját, és hogy gátlásos húszéves srácok sündörögnek oda hozzánk, és esetlenül beszélgetni próbálnak velünk, csak mert nincs jobb dolguk. Valahol még megnyugtató is volt hallgatni a pasik tömegét, pedig a zajok, amiket keltettek, nem mind tartoztak a kulturált társaságban elfogadhatók közé. Bazt különleges rangra emelte, hogy vállalta Piper pesztrálását. Az után az első nap után fél másodperc alatt belezuhantak a bátyuskámhúgocskám történetbe, szerintem főleg azért, mert Pipernek a korábbi életében a bátyjain kívül nem nagyon volt kapcsolata senkivel. Baz normálisabb volt, mint az otthoni bátysereg, de egy szinten ő is művelte azt a figyelős hallgatást, ami az én szememben a család védjegye volt. Szóval a zsák megtalálta a foltját. Persze ennek az egész cserkészlányos családi boldogságnak előbbutóbb véget kellett érnie. Néhány nappal később hajnali négy óra tájban arra ébredtünk, hogy mindenki rohangál és kiabál. – Szedjétek össze a cuccotokat, és maradjatok itt – szólalt meg egyszer csak Baz, aztán őt is elnyelte a káosz. Mi nem láttunk semmit, mert a lámpák nem égtek, de aztán lövöldözés kezdődött, és nemsokára visszajött Baz. Kivezetett minket az istállóajtón át hátra a latrinák felé, aztán megfogta a holminkat, és azt mondta, menjünk utána. Szaladtunk, csak szaladtunk, és a végén már azt hittem, szétszakad az oldalam, úgy szúrt, és folyton elbotlottam, mert nem sütött a hold, és a koromsötétnél is sötétebb volt. Aztán végül kiértünk egy nyílt területre, ott megálltunk és lihegtünk. – Nézzétek, arrafelé egy kicsit világosabb az ég, az a keleti irány, arra menjetek, aztán az iránytű segítségével forduljatok É-ÉK felé. Ne ÉK felé – hangsúlyozta Baz –, mert akkor eltévedtek. 90

Hálás voltam ezért a felvilágosításért, elvégre New Yorkból jöttem, ahol a csecsemők is tudják, hogy a felsőváros északra van, de ennél többet aztán nem tud senki, így hát én se tudtam, mi a különbség É-ÉK és ÉK között. Totál feldobott, hogy most már beavattak engem is a titokba. Piper addigra rádöbbent, hogy Baz nem jön velünk, és sírva fakadt. Erre Baz felkapta a karjába, de úgy, mintha Piper nem volna nehezebb egy marék szénánál, és olyan szorosan megölelte, ahogy csak tudta, aztán megpuszilta a két arcát, és azt mondta, Daisy majd vigyáz rád, aztán rám kacsintott Piper háta mögött, mintha cinkosok lennénk, és azt hiszem, azok is voltunk. Aztán még egyszer megszorította Pipert, nekem pedig a kezembe nyomott egy nehéz csomagot, és mielőtt megnézhettem volna, mi van benne, elrohant vissza arra, amerről jöttünk. – Gyere, Piper – mondtam –, menjünk tovább, amíg még sötét van, aztán majd ha megvirrad, keresünk búvóhelyet, ahol pihenhetünk. És miközben mentünk, és a lövések zaja kis pukkanássá halkult, elmondtam Pipernek, hogy tudom, hova került Isaac és Edmond, hogy van térképünk, és hogy Bazzal is beszéltem a tervemről, és a csűrben az összes katonát kifaggattam a túlélés trükkjeiről. A sok meglepő újság látványosan javított Piper hangulatán. – Ha felkel a nap – folytattam keresünk egy helyet, ahol bivakolhatunk. – Ezen mindketten elkezdtünk nevetni, hiszen nem túl gyakran szólaltam meg cserkésznyelven. – Ez nem vicc, tényleg így hívják a szabadban alvást tettem hozzá nagy komolyan. Na most tartunk ott, amikor el kell mondanom, hogy az ösvények isten ajándékai azoknak az embereknek, akik messzire indulnak, de nem akarnak a rendes utakon menni. Az a gyanúm, hogy Amerikában nekünk magunknak kellett volna csapást vágnunk az erdőkön keresztül, itt viszont szép civilizált ösvények voltak. Sokszor kis nyilak mutatták, hogy merre van a kapu, amin át lehet mászni, de mikor nem valakinek a birtokán jártunk, hanem vadabb vidéken, ahol nem voltak kerítések, ott is mindig találtunk csapásokat. 91

Úgy éreztük, mintha ezer mérföldre lennénk a legközelebbi embertől, és ugyan éjszaka hideg volt, fél kilenc tájban, amikor úgy gondoltam, már ideje búvóhelyet keresnünk, mert órák óta gyalogoltunk és a nap is felkelt, szóval addigra már kezdtünk átmelegedni. Az ösvény, amit követtünk, szederrel és más tüskés bokrokkal benőtt kőfal mellett futott, amögött alacsony fák álltak, és az aljnövényzet ugyan sehol nem volt magasabb néhány lábnál, de elég sűrű volt ahhoz, hogy ne merészkedjünk bele. Fogalmunk se volt róla, mennyire lesz veszélyes a gyalogtúránk. Az egyik katona, akivel beszéltem, azt mondta, a civilek százával menekültek a vérontás elől a vadonba, hogy ott várják meg a harcok végét, ami akár azt is jelenthette, hogy úgy fogjuk kerülgetni az embereket, mint egy bevásárlóközpontban. Viszont azt is tudtam, hogy Anglia elég nagy, és sok ösvény lehet benne, az átlag menekült pedig nem nagyon keresi a társaságot. A katona elmélete az volt, hogy többnyire angolokkal fogunk összefutni. És azt is hozzátette, hogy könnyen előfordulhat, hogy kapásból rátok lőnek. Nem tartottam valószínűnek, hogy túl sok ellenséges katona tölti a szabadidejét a bozótosokban, és lelőni való vándorokat keres, de azért okosabbnak tűnt tovább játszani a bújócskát, ha nem is a végtelenségig, de legalább addig, amíg a világ az elmebaj egyértelmű tüneteit mutatja. Mivel a nap egyre melegebben sütött, úgy döntöttünk, megállunk pihenni. Az ösvénytől ötven-lábnyira találtunk egy jó száraz helyet, ahol nem láthatott senki, ha ültünk vagy feküdtünk, és hát mi pont azt akartuk csinálni. A csomag, amit Baztól kaptam, már az elején se volt könnyű, és aztán percről percre nehezebb lett, szóval örültem, hogy végre letehetem, és elkezdhetem kibontani, hogy megnézzem, érdemes-e egyáltalán magunkkal cipelni. Csupa olyan dolog volt benne, amire gondolnunk kellett volna, hogy magunkkal hozzuk, de persze mi nem gondoltunk rá. Például egy műanyag üvegben víz, egy jó nagy darab kemény sajt, egy kis szalámi, gyufa, egy könnyű, vízhatlan ponyva, kicsire összehajtogatva, műanyag kötél, egy kis csajka. És egy pisztoly. 92

A gyufa meg a pisztoly egyelőre nem kellett, azokat visszacsomagoltam, a kaját és a többi holmit pedig átraktam a takarókhoz meg az élelemkészlethez, amit az olajbogyó és az eperdzsem alkotott. Hogy jó hangulatunk legyen az utazásunk első napján, dzsemes szendvicset csináltam reggelire, aminek egészen reménykeltő íze volt. Ittunk a vizünkből, aztán a tikkasztó napsütésben lefeküdtünk a fűbe pihenni, és ha nem lettünk volna földönfutók úton az ismeretlenbe, minden tökéletes lett volna. Miután aludtunk egy keveset, szedtünk szedret és megettük. Mivel hihetetlenül nagy csönd volt körülöttünk, ha a madarakat és a bogarakat leszámítjuk, úgy döntöttünk, már világosban továbbindulunk, mert elméletnek szuper, hogy éjjel kell haladni, de mondani könnyebb, mint csinálni, főleg ha fogalmad sincs, hol vagy, és a hold se süt. Egyszerre követni az ösvényt és figyelni az iránytűt fényes nappal is épp elég nehéz volt, mivel az ösvény kissé délkelet felé tartott, mi meg É-ÉK felé akartunk menni, de úgy terveztem, hogy amint lehet, felkanyarodunk északnak. Szeder mindenütt volt bőven, és jobb híján marokszám ettük, meg is fájdult tőle a gyomrunk. Azért finom volt, úgyhogy a hasfájással nem is törődtünk. Gyalogoltunk négy vagy öt órát, és mikor a nap már alacsonyan járt, elkezdtünk alkalmas helyet keresni éjszakára. Egyszer csak megláttunk egy házat, de az sajnos szinte a földig le volt égve, csak egy fala állt, úgyhogy inkább messze elkerültük. Mivel szeptember volt, a levegő alkonyaikor gyorsan lehűlt, és ugyan nem volt kimondottan hideg, de hát mi se voltunk kimondottan dzsungelharcosok. Úgy gondoltam, egyáltalán nem volna jó, ha tábor nélkül maradnánk éjszakára, hát megálltunk, még mielőtt teljesen besötétedett, és a kötelet kifeszítettük egy fa meg egy bot között, amit mélyen a földbe szúrtunk, mint egy karót, a kötélen átvetettük a ponyvát, és a széleit kövekkel rögzítettük. Kábé százötvenszer összedőlt, mire sikerült úgy megcsinálnunk, hogy kitartson. Aztán bemásztunk a takaróinkkal, jó kényelmetlen volt 93

egyébként, de már megszoktuk a földön fekvést, és elég fáradtak is voltunk, úgyhogy sikerült elaludnunk. Éjjel esett egy kicsit, de nem áztunk el. Az összegyűlt esővizet összegyűjtöttük a sátorponyva egyik sarkában, azt szürcsöltük ki reggel, mert nagyon szomjasak voltunk, és spórolni akartunk az üveges vízzel. Éjjel mindkettőnket megcsípett valami, és nem tett túl jót a hangulatomnak, hogy az arcomat viszkető sebek borítják. A hajam is a szemembe lógott, fogkefém sem volt, és még mocskosnak is éreztem magam, mert már jó régóta nem fürödtem. Még jó, hogy túl sovány voltam ahhoz, hogy menstruáljak - már csak az hiányzott volna. Összepakoltuk a cuccunkat, és most két csomagot készítettem. A nagyobbikat én vittem, a kisebbet Piper. A hátunkon keresztbe vetett batyut egész jól el lehetett bírni, meg hát nem is rohantunk sehová. Mentünk és mentünk és mentünk, az ösvény egy idő után már inkább észak felé haladt, nem délnek, ami nagy megkönnyebbülés volt, és mikor megint eleredt az eső, megálltunk pihenni, és próbáltuk a cuccunkat meg magunkat is betakarni a ponyvával, közben meg a csajkában esővizet gyűjtöttünk. Piperrel akkor már olyan rég voltunk együtt, hogy szinte csak akkor szóltunk egymáshoz, ha muszáj volt. Fáradtak voltunk, éhesek, anyátlanok, fájt a lábunk, nem sok mondanivalónk volt, és örültem, hogy Piper nem az a fajta gyerek, aki folyton kérdezgeti, hogy mikor érünk már oda, mert pillanatnyilag baromira nem volt kedvem az odaéréstémával foglalkozni. Szóval pihentünk. Aztán továbbmentünk. Láttunk még egy kiégett házat. Aztán egy fél pár gyerekcipőt, ott hevert az ösvényen. Továbbgyalogoltunk. Aztán pihentünk. Megint mentünk. Nem találkoztunk senkivel, de néhány dologból azért látszott, hogy jártak arra emberek. Itt-ott néhány elvesztett ruha, aztán egy kevés papír, majd egy döglött macska. Ettünk valamennyit és ittunk a vízből, és csak néha törtük azon a fejünket, hogy tulajdonképpen hová a fenébe megyünk. Még gyalogolhattunk volna egy vagy két órát, de a délután közepén kiszúrtunk egy lepusztult kalyibát, ami elég közel volt az ösvényhez, és 94

nem volt kiégve. Ez megtetszett, úgyhogy átmásztunk a kőfalon, néhány tüskebokron meg egyéb akadályokon, és elvergődtünk a viskóig. Hamar felmértük, hogy van benne elég hely, lefeküdhetünk, mert viszonylag száraz is, a korhadtfa-szagot meg ki lehetett bírni. Úgy megörültünk, mintha ötcsillagos szállodát találtunk volna, és mire megint eleredt az eső, már jó pár nyaláb hosszú füvet összegyűjtöttünk ágynak. Majdnem elég puha volt hozzá, hogy kényelmesnek lehessen nevezni, aztán kibontottam a két batyut és leterítettem a takarókat. Meglepően kellemes kis kuckó lett belőle, egész civilizált hangulata volt, eltekintve a pókoktól. Piper kiment virágot szedni, hogy feldíszítse vele az új otthonunkat, mintha évekig ott akarnánk pecózni, aztán hirtelen kiabált, nekem meg a szívverésem is elállt, és rohantam arra, amerről a hangja jött, hátha valami baj történt. Azzal fogadott, hogy nézzem meg, mit talált, de nem láttam semmit, csak egy bokrot meg alatta valami makkszerűségeket. Piper ébresztett rá, hogy ott egy csomó mogyoró van! Hálát adhattam az égnek hűséges útitársamért, mert én akkor se ismertem volna fel a mogyorót, ha leszólít és megkérdezi, merre van a Carnegie Hall, de így teleszedtük a pólónkat, aztán feltörtük a szemeket egy kövön, és hányingerig ettük magunkat, és közben azon gondolkodtam, miért nem mondta eddig senki, hogy a mogyoró a legfinomabb ínyencségek közé tartozik. Miután megettünk vagy ezer darabot, és gyűjtöttünk még, amennyit csak tudtunk, megtörtük és elpakoltuk a többi kaja közé, utána ettünk pár szem olajbogyót meg egy kis kenyeret és desszertnek szedret. Ezután nem maradt más dolgunk, mint azon merengeni, hogy milyen éhesek és szomjasak vagyunk, és mennyire fájnak a kifakadt vízhólyagjaink, ehelyett inkább lefeküdtünk aludni, és csak egy nagy robajra ébredtünk fel. Akkora égzengés ütötte meg a fülünket, mintha a fejünktől tíz centire csapott volna be a villám, de a kunyhó meglepően vízállónak bizonyult, úgyhogy ha a jobb oldalon maradtunk, és a sátorponyvát is jól betömködtük a tetőn tátongó lyukba, akkor nem csörgött ránk az eső, és tudtunk aludni. 95

Miközben zuhogott, eszembe jutott a csajka, kinyúltam érte, leszedtem a tetején úszkáló szemetet, és kiittam belőle a vizet. Aztán megint kitettem, tíz perc múlva megint tele volt, felébresztettem hát Pipert, és mondtam neki, hogy most igyon, mert most van mit. Miután magunkba öntöttünk fejenként négy csajka vizet, már sokkal jobban voltunk, csak a hasunk görcsölt, talán a hideg víztől, de lehet, hogy a mogyorótól, úgyhogy feltöltöttem a vizespalackot, aztán visszafeküdtem aludni. Mikor újra felébredtünk, még mindig esett, és egyáltalán nem tűnt jó ötletnek kiköltözni a kényelmes kis házunkból, amíg nem muszáj. Nem volt értelme eláztatni azt a pár ruhánkat meg a takaróinkat, mert akkor semmilyen száraz holmink nem maradt volna. Piper jól elvolt a takaró alatt, álmodozó arccal énekelgetett, én viszont úgy éreztem, nem bírom tovább ilyen mocskosan, és a hideg vízzel teli csajka meg az eső segítségével próbáltam megmosakodni, de csak szerény eredményt értem el, főleg mivel nem volt nálunk szappan. Aztán visszamentem a kunyhóba, felöltöztem, és odabújtam Piperhez melegedni. Elkezdtünk játszani valami kitalálóst, amiben egy csomó szóról meg kellett jegyezni, hány olyan betű van benne, ami szerepel abban a szóban, amire a másik gondol, és ez pont eléggé agyalós játék volt ahhoz, hogy jól teljen vele az idő. Aztán miután Piper kitalálta a roller szót, és neki kellett gondolnia, én meg elkezdtem találgatni, de egy-két perc múlva, mikor még csak a tojást, a kábelt és a kedvest mondtam, már nem kaptam választ. Szólongatni kezdtem, de Piper már mélyen aludt. Ott maradtam fekve, és egy ideig hallgattam a fejemben Edmond hangját, ami nyugodt volt, meghitten ismerős és egy kicsit vágyakozó, és lassan elernyedtem, és mindent elfelejtettem, csak őt nem, és megint vége volt egy napnak.

96

24 Kiderült, hogy a matektanáromnak igaza volt, mikor nyolcadikban azt mondta, egyszer még szükségem lesz rá, hogy meg tudjak oldani egy olyan feladatot, amiben X = Piper és Daisy, Y = négy mérföld per óra, Z = tizenkét font cuccot viszünk, N = észak-északkeleti irány és 4N = négy nap. Na akkor ki lehet szépen számolni X (Y+ Z) + N x 4N-ből, hogy mennyivel jutottunk közelebb a Gateshead-farmhoz! Gondolom, hamar kiderülne, hogy abban az évben mennyire figyeltem matekórán. Az ösvényünk ugyan keresztezett négy keskeny műutat, de az egyik út mellett legelő tehenet leszámítva nem találkoztunk sündisznónál nagyobb élőlénnyel. Néha láttunk egy-egy mezőgazdasági épületet, egyszer meg egy egész utcányi kis házat, de lakatlannak tűntek, és nem reszkíroztuk, hogy megnézzük, tényleg azok-e. Az ösvény állandóan kanyargott, de összességében nagyjából jó irányba mentünk. Ennek ellenére valamiért sokszor eszembe jutott egy ismeretterjesztő film a bálnavadászhajók navigálásáról, amit a tévében láttam, és amiben azt mondták, hogy elég a legkisebb hiba, és a megcélzott sziget helyett ötszáz mérfölddel odébb lyukad ki a hajó. Az egyik útkereszteződésnél még egy táblát is láttunk, amin ez állt: STRUP 1/4 MÉRFÖLD, KELET-STRUP 1/2 MÉRFÖLD. Olyan izgatott lettem tőle, hogy végre megtudjuk, hol vagyunk, hogy a remegő kezemmel alig tudtam széthajtani a térképlapot. Mikor megnéztem azt a részt, ahol szerintem lennünk kellett volna, ott nem láttam semmiféle Strupot, Piper viszont azzal nyugtatott, hogy lehet, hogy csak pár ház az egész, azért nincs rajta a térképen. Hülyeség volt, de akkor elbőgtem magam, fojtogatott a kétségbeesés meg az az érzés, hogy totálisan béna vagyok, és nem voltam eszemnél, amikor Piperrel vaktában nekivágtam Angliának. Hogy hihettem, hogy 97

el tudom vezetni őt egy olyan helyre, ami a térképen akkora, mint egy baktérium, mikor a normális életben még egy tiszta bugyit se találok meg a fiókban. Sajnos senki nem ugrott elő a bokorból, hogy leváltson, Piper meg csak állt, fogta a kezemet, és várta, hogy abbahagyjam a sírást. Úgy éreztem, muszáj összeszednem magam, és továbbmennem. A mogyoró után találtunk egy almafát is, és még sok szedret, de kicsi volt az esély rá, hogy szembejöjjön egy sült húsos szendvics, az élelemkészletünknek pedig akkorra lassan csak az emléke maradt meg. Esni legalább esett néha, úgyhogy a vizünk nem fogyott el, viszont csúszós volt tőle az út, és mikor az átázott cipő a kifakadt hólyagokat dörzsöli, az nem valami király érzés, szóval ennyit a természet lágy öléről. Aznap tizenegy óra tájban álltunk meg ebédelni, de még egy takarót se tudtunk leteríteni, hogy megadjuk a módját, olyan vizes volt a föld. Egy-egy kövön kuporogtunk, pedig sokért nem adtuk volna, ha elnyúlhatunk egy meleg és száraz helyen. Éppen kicsomagoltam a falatnyira zsugorodott sajtot, hogy megegyük pár szem olajbogyóval és a maradék mogyoróval, amikor Piper megszólalt. – Daisy, mi ez a zaj? Hegyeztem a fülemet, de nem hallottam semmit. Pipernek viszont az a kifejezés ült az arcán, amit Isaactől és Edmondtól ismertem, szóval tudtam, hogy tényleg hall valamit, csak azért imádkoztam, hogy ne valami szörnyűség legyen az. Akkor hirtelen ezerwattos mosoly jelent meg Piper arcán, és azt kiáltotta: – A folyó! Ez biztos, hogy a folyó! Otthagytunk mindent, és továbbrohantunk az ösvényen, és száz yarddal odébb az út tényleg leért a folyóhoz, és mikor megnéztük a térképet, biztosra vettük, hogy ez a MI FOLYÓNK, és már csak követnünk kell, és ha nem kapnak el minket, nagyjából pont ott lyukadunk ki, ahol terveztük. Akkor táncra perdültünk és ujjongtunk és nevettünk és ölelgettük egymást, aztán visszaszaladtunk a cuccunkhoz, összepakoltunk, és mikor továbbindultunk, napok óta először könnyűnek éreztük 98

magunkat, nem pedig könnyelműnek, és napnyugtáig gyalogoltunk, majd letáboroztunk a part közelében. Nem volt túl meleg, de azért levetkőztünk, és bementünk a vízbe mosakodni, és akkor láttam csak, hogy Piper milyen sovány, amit valamikor réges-régen még normális dolognak tartottam volna, de most azt gondoltam, ide vezet az, ha az ember kilencéves, és nem eszik eleget, hogy rendesen fejlődni tudjon. Körülcsobogott minket a jéghideg víz, és ledörgöltük a testünkről a koszt, ami nélkül mindketten olyan fehérek lettünk, mint a kísértet, csak az arcunk meg a tarkónk és a karunk volt barna, mint a melósoknak. A fehér alap kiemelte minden egyes sérülésünket, és azok vörös hieroglifákként meséltek hosszú vándorlásunkról. A lábfejünket friss és félig begyógyult hólyagsebek borították, a karunkat és a lábunkat összevissza karmolták a tüskés ágak, amiket már nem volt erőnk félrehajtani az útból, tele voltunk véresre vakart rovar- és csaláncsípésekkel. Nekem még egy széles horzsolás is volt a térdemen, amiből szivárgott a genny, és sántítottam tőle, mert fájt minden lépésnél. És még azoknak a kavicsoknak a nyomai is ott voltak rajtunk, amiken egész éjjel feküdtünk, mert lusták voltunk kiszedni őket magunk alól. Vadul dideregve, de többé-kevésbé tisztán jöttünk ki a vízből, és inkább elfordultunk egymástól, mert nyomasztó volt látni, hogy nézünk ki. A hideg esti szélben állva vártuk, hogy megszáradjunk, mert már kényszeresen ragaszkodtunk ahhoz a szabályhoz, hogy nem szabad összevizezni a takaróinkat. Ennyit az egészséges vidéki életről. Másnap továbbmentünk, az ösvény a folyót követte, és fél nap gyaloglás után a folyó elágazott, ott megnéztük a térképet, és most először tudtuk, mióta elindultunk Reston Bridge-ből, hogy PONTOSAN hol vagyunk. Akkor másodszor is elbőgtem magam, Piper nevetett, és azt mondta, hogy ne pocsékoljam a vizet, de muszáj volt sírnom, mert egyszerre volt bennem megkönnyebbülés és kételkedés, hogy ez nem is lehet igaz. 99

Persze, amikor láttuk, hol kötöttünk ki, kiderült, hogy egyáltalán nem haladtunk olyan sokat, mint gondoltam, de legalább jó volt az irány, és tudtuk, merre kell továbbmenni. A térkép szerint húsz mérföldre voltunk a céltól. Egyszer, mikor részt vettem egy jótékonysági túrán a szegénység vagy valami ellen, huszonkét mérföldet gyalogoltam egy nap alatt, és akkor se ettem sokkal többet, mint most. Aznap este behúztam arra a helyre a fejemben, ahol Edmonddal tudtam beszélgetni, és most végre jó híreim voltak a számára.

100

25 Azzal, hogy a folyót követtük, egy csapásra könnyebb lett az életünk. Nagyjából tudtuk, merre tartunk, és nem kellett órákon át zsonglőrködnöm az iránytűvel meg a térképpel, meg folyton azon pánikolnom, hogy nem kanyarodtunk-e el véletlenül Skócia vagy Spanyolország felé. Mivel tudtuk, mekkora út van még hátra, könnyebb volt beosztani a kaját, amiből persze így se jutott sok, de legalább nem riogattam magam azzal, hogy a fél üveg eperdzsemnek és a pár hüvelykes szalámivégnek talán még egy hónapig ki kell tartania. Piper sokszor mutatott mezei csiperkét, és bizonygatta, hogy abszolút ehető, de eddig úgy voltam vele, hogy inkább ne próbáljuk ki, mert hátha téved, és gombamérgezést kapunk. Végül annyit győzködött, és olyan sok gomba volt – meg különben is kezdtem úgy érezni, hogy nemcsak az éhezésbe lehet belehalni, hanem az unalomba is, ha mindig ugyanazt kell enni –, hogy elhatároztuk, megfőzzük az első meleg vacsoránkat gombából és szalámiból. Először is felállítottuk a sátorszerűségünket, és vártunk sötétedésig, hogy ne láthassák meg messziről a füstöt. Közben gyűjtöttünk egy halom száraz füvet, odakészítettünk mellé gallyakat és teljesen száraz ágakat, meg hoztunk köveket a folyópartról, és raktunk belőlük egy kört, párat meg félretettünk, hogy majd azokat tesszük az edény alá. Aztán gyufával meggyújtottuk a füvet, vártunk, amíg lángra kap, aztán egyenként rátettük a gallyakat, és ezt kétszer csináltuk meg, négy gyufát használtunk el. A gallyak nem voltak olyan szárazak, mint gondoltuk, de végül is húsz perc alatt összehoztuk a tüzet. Biztos közismert jelenség, hogy ha az ember tűzbe néz, mikor már eleve félig meg van kattanva mindenféle dolgok hiányától, akkor rögön hipnózisba esik. Iszonyatos erőfeszítésembe került levenni a 101

tekintetemet a tűzről, és ha nem sikerült volna, talán még ma is ott ülnénk Piperrel a lángokat bámulva, az arcukat meg a kezünket melengetve, tele büszkeséggel, hogy sikerült egy ilyen vad és látványos valamit teremtenünk, igaz, csak gyufával, ami sokkal könnyebb, mintha ágakat dörzsöltünk volna össze. Pipert hagytam a tűzbe meredni, én meg levágtam egy kis darabot a szalámivégünkből, felaprítottam egészen picire, és beletettem a csajkába. Az a sok zsír, ami benne volt, rögtön elkezdett kiolvadni, akkor aztán fogtam hat-hét felszeletelt nagyobb csiperkét, meg néhányat a kis kék fajtából, amit Piper szerint pereszkének hívnak, és óvatosan beledobáltam a csajkába, rá a zsírra és a pici húsdarabokra. Csajkafedőt is készítettem egy kéregdarabból, ami a kilógó szélein füstölni meg izzani kezdett, úgyhogy elég nehéz volt levenni, mikor meg akartam keverni a gombát. A tíz ujjamból nyolcat megégettem, mikor lehúzogattam a csajkát a tűzről, hogy ne égjen oda az egész, és ezt majdnem egy óráig kellett csinálnom, mire a gombadarabok végre megbarnultak és összetöpörödtek. Utána arra vártunk, hogy egy kicsit kihűljön, hogy ehessünk végre. Elképesztő, hogy ilyen finom lehet valami, amit a mezőn gyűjt az ember, főleg a kis szalámidarabkákkal, amik sósak, kicsit égettek és ropogósak voltak. És mikor elkezdtem enni a gombát, hirtelen elárasztottak a gondolatok. – Egész idő alatt éheztem – észre se vettem, hogy ezt hangosan is kimondtam. Piper rám se nézett, úgy válaszolt: – Én is. Erre már tényleg csak magamban gondoltam, hogy nem úgy, mint én, és remélem, úgy nem is fog soha. Miután megettük a gombát, elmostuk a csajkát a folyóban, aztán összekevertünk két marék szedret egy kis eperdzsemmel desszertnek. Aztán megint elmostuk a csajkát, és vizet melegítettünk benne a tűzön, és azt szürcsöltük, mintha tea lenne, és vagy egy óra hosszat tartott 102

bennünk az a jóleső érzés, hogy tele van a hasunk finom meleg dolgokkal. Aztán eloltottuk a tüzet, és lefeküdtünk. Két vagy három órája alhattunk, amikor felriadtam, és azt láttam, hogy Piper ott ül mellettem tágra nyílt szemekkel és iszonyatos rémülettel az arcán. Én is felültem, de se nem láttam, se nem hallottam semmit. – Mi van? Mi történt? – kérdeztem tőle, de addigra ő már ordítani kezdett, és le kellett tepernem, hogy elhallgattassam, mert beparáztam, hogy meghall minket valaki. Úgy dobálta magát, mintha rángógörcse lenne, és az arcomat próbálta karmolni, és beugrott nekem, hogy ez talán gombamérgezés. – NE! – visította, és először azt hittem, hozzám beszél, de aztán láttam, hogy nem néz se rám, se sehova, pedig közben birkóztunk, hogy a szájára tudjam tapasztani a kezem, és ordított tovább. – NEM BÍROM TOVÁBB! – Én meg annyira csak őrá figyeltem, hogy teljesen váratlanul ért, amikor én is meghallottam a fejemben a hangokat. Halkan kezdődött, távoli, lüktető zajként, és először rémülten körülnéztem, mert azt hittem, biztos a közelünkből jön, de minden néma és üres volt, csak a természet és az éjszaka vett körül minket. Aztán a lüktetésből fokozatosan kivált valami, olyan volt, mint egy gyorsítva lejátszott kazetta, sok vékony és fura hang, mint a marslakóké a rajzfilmekben. Aztán már egyes hangok külön-külön is kivehetők voltak, sírást és ordításokat hallottam, és addigra olyan hangosak és kétségbeesettek lettek a hangok, és olyan rettenetes volt az egész, hogy a karom közé kaptam a fejem, és könyörögtem, hogy legyen már vége. – NEM BÍROM TOVÁBB – üvöltöttem én is. Piper már nem kiabált, csak feküdt a földön összegömbölyödve, becsukott szemmel, a kezét a fülére tapasztotta, és olyan rémület volt az arcán, hogy odavergődtem, hogy valahogy segítsek rajta, de mikor hozzáértem, csapkodott és rugdosott, úgyhogy inkább békén hagytam. 103

Úgy mozgott, mint az árvaházi bolond kisgyerek, mikor elringatja magát. Eközben az üvöltözés a fejemben egyre hangosabb és hangosabb lett, muszáj volt valahogy elmenekülnöm előle, de semmi nem használt, egyedül azt tudtam csinálni, hogy búgó torokhangot adtam ki, hogy elnyomjam. Egy idő után halkulni kezdett, egyre gyengébb lett, és aztán a lüktetés is elmúlt, és újra csend volt körülöttünk, és akkor elhánytam magam. Piper végre kinyitotta a szemét, feltérdelt, és olyan eszelősen és megvadulva nézett rám, mint egy sarokba szorított állat. – Segítenünk kell rajtuk – szólalt meg végül! – Kiken? – kérdeztem dühösen, mert arra gondoltam, inkább nekünk kéne segítség, hogy ne dögöljünk meg itt a semmi közepén gombamérgezésben. De Piper nem válaszolt, csak azt hajtogatta, hogy segítenünk kell rajtuk, segítenünk kell rajtuk, mint egy végtelenített pánikkazetta. Aznap éjjel nem sütött a hold, nem volt semmi értelme elindulni, mert olyan fekete volt a sötétség, hogy még az ösvényt se láttuk. Még Piper is belátta, hogy hajnal előtt hülyeség elindulni, pedig nagyon be volt sózva. Próbáltunk tovább aludni, de nem sikerült, úgyhogy a hideg éjszakában vacogva vártunk, amíg ki nem világosodott annyira, hogy elindulhattunk. Akkor mentünk és mentünk, és nem is álltunk meg sötétedésig, akkor aztán összeestünk, annyi erőnk se volt, hogy felépítsük a sátrat, csak ledobtuk a takarókat a földre, és én egyfolytában bogarakat éreztem magamon, meg köveket a csontjaim alatt. Piper félig elaludt, de folyton felriadt, és mikor már kezdett pirkadni, csak akkor aludtunk el rendesen, mint a vámpírok. Pár órával később izzadtan és felpörögve ébredtünk fel, és megint úgy belehúztunk a gyaloglásba, ahogy ilyen kimerültén és éhesen csak bírtunk. Üres, elkeseredett hangulata volt a hallgatásunknak. Egyikünk se hozta szóba többet a gombás éjszakát. 104

Két napja indultunk el a folyó elágazásától, és úgy saccoltam, hogy ha nem tévedünk el, még egy nap, és Kinglybe érünk. Arra még csak egy kicsit se mertem gondolni, mit is fogunk ott találni. Nem volt jó ötlet hagyni, hogy az eszem előbb érjen oda. Lehet, hogy visszafordult volna.

26 Az ösvényünk végül beletorkollt egy kanyargós műútba, ami olyan keskeny volt, hogy nem fért el két autó rajta egymás mellett. Mélyút volt, jobbra-balra domboldal emelkedett mellette, fent pedig sövény futott, úgyhogy olyan volt, mint egy tíz láb mély árok szürke tetővel. Az az ég volt. A sövényből csicsergő és rikoltozó madarak röpködtek ki-be, biztos nem értették, mit keresünk ott, hisz már hónapok óta csak az övék volt a világnak ez a része. Nem örültünk neki, hogy egy nyílt úton kell haladnunk, amin bármikor felbukkanhat egy autó, és a legközelebbi búvóhely egy tíz láb magas domb tetején van. De a parázás mellett titokban ott volt bennünk az öröm is, hogy talán már majdnem vagyunk VALAHOL. A térkép szerint kevesebb mint egy mérföldre voltunk Kinglytől, de azért jól jött volna egy segítőkész rendőr vagy egy kedves parasztasszony, aki útbaigazít minket a Gateshead-farm felé, mert fogalmunk sem volt róla, hogy merre van, és melyik út vezet oda. Mentünk kábé negyed mérföldet, elhagytunk pár lakatlan, bedeszkázott ablakú házat, és találtunk egy táblát, amin nyíl mutatta az irányt Kingly, Hopton és Ustlewithe felé, úgyhogy továbbmentünk, és reméltük a legjobbakat. És mit adott isten? A következő elágazásnál egy kopott tábla hirdette, hogy az a Gateshead-dűlő. Addigra már szinte szaladtunk Piperrel. Hiába próbáltam lenyugodni, nem bírtam elfojtani a 105

reményt és az izgalmat, a szívem dörömbölt a bordáimon, és Piper is furcsán ki volt pirulva. Kábé fél mérföld után gyanakodni kezdtünk, hogy talán mégse ez a jó út, de továbbmentünk, mert nem volt jobb ötletünk, és végül jött egy tábla meg egy kapu és pár cséplőgép, amit otthagytak cséplés közben. Mikor bementünk a kapun, az izgalmam elkezdett átmenni egy sötét, szorongós érzésbe, mert rohadtul nem tetszett a hely hangulata. A farmépületeket nem lehetett látni az útról, de távolabb balra egy csomó madár röpködött, úgyhogy továbblopakodtunk arra, és végül egy kanyar után megláttuk a nagy pajtát. Életnek azonban még ekkor sem volt nyoma. Ekkor már legszívesebben hanyatt-homlok elrohantam volna, mert nem kellett csodagyereknek lenni hozzá, hogy felfogjam, a madarak nem ok nélkül köröznek pont ott. Előtte gondolkodtam azon is, mit csinálunk, ha kiderül, hogy a farmot elfoglalta az ellenség, és Isaacet meg Edmondot meg mindenkit foglyul ejtettek, de muszáj volt biztosra vennem, hogy élnek, mert nincs az a kicsit is épeszű ember, aki képes majdnem egy hétig éhezve gyalogolni, ha nem hisz abban, hogy a dolog jó véget ér. Nem mindig rajtunk múlik, milyen véget érnek a dolgok. Ha az ember besétál egy ilyen kihalt helyre egy nyomasztóan szürke őszi napon, amikor egy farmnak tele kéne lennie állatokkal, emberekkel, élettel, de nem talál semmit, egyetlen embert se, csak a zajok iszonyatosan rémisztő hiányát, és semmi nem mozog, csak a nagy fekete madarak a levegőben, és egy egész hadseregnyi varjú tök mereven áll és néz minket – hát, mindenki elképzelheti, nem éppen szívderítő fogadtatás. És aztán megláttuk a rókákat. Az első gondolatom az volt, hogy milyen szépek, egészségesek és jól tápláltak, ragyogott a narancsosvörös bundájuk, és csak másodikra ugrott be, vajon miért vannak ilyen sokan, és miért nem futnak el? Minek futottak volna? Ez a hely maga volt az édenkert nekik. Tetemek mindenütt, és mikor megcsapott a bűz, az semmihez se volt fogható. Ha azt mondják valamire, hogy halálszaga van, most már 106

tudom, azt máshogy nem lehet leírni, csak így: halálszaga van. Olyan rohadó, dögletes és undorító, hogy a gyomrod ki akar mászni tőle a torkodon, és ha az agyadnak van egy csöpp esze, kiugrik a fejedből, hogy elhúzzon onnan a testeddel együtt vagy anélkül, csak hogy ne kelljen megtudnia, mi okozza a bűzt. Ha már eddig elmentem, nem tudtam rávenni magam, hogy megállják. Vitt tovább a lábam, és közelebb érve láttam, hogy a tetemek egy része emberi. Hidegség öntött el, és éreztem, hogy bármi történik, nem fogok sikítani, se sírni, se semmit. Jéggé dermedtem. A madarak a szemem láttára csipkedték egy halott arcát, rángatták a bőrét, a csőrükkel piros húscafatokat téptek le a csontokról, aztán pár másodpercre felrepültek, mikor feléjük csaptam, hogy megnézzem, ami a hullából maradt. Addigra már tudtam a test nagyságából és a ruhákból, hogy a halott nem lehet Edmond, és ha nem lehet Edmond, nem lehet Isaac se és Osbert se volt. És jött a többi halott. Összesen tizenhetet találtam, és csak egyről tűnt úgy, hogy ismerem, szinte biztos voltam benne, hogy Jameson doktor az, és az élménytől, hogy holtan látok valakit, akit ismertem, megint rám tört a pánik. Annyira remegni kezdett a lábam, hogy le kellett guggolnom, különben elestem volna. Szépen sorjában odamentem a holttestekhez, egyenként mindegyikről megállapítottam, hogy nem él, némelyikről, hogy nagyon fiatal volt, és sorban mindegyikről, hogy nem az, akitől a legjobban féltem, hogy lesz. Szanaszét hevertek az emberek a farm udvarán, látszott, hogy menekültek, vagy próbáltak elbújni vagy megvédeni valakit, és amelyiknek még volt arca, arról leolvasható volt a rémület és a rettegés, ha másból nem, a szája állásából, mert a szemük és az ajkaik tűntek el leghamarabb. Kezdetben próbáltam elzavarni a rókákat a halottaktól, iszonyú dühösen nekik rontottam, de nem foglalkoztak velem, csak mikor beléjük rúgtam, akkor egy kicsit odébb mentek, de nem engedték 107

el a testrészt, amit épp rágcsáltak. Közönyösen néztek rám, tutira érezték, hogy félek. Kilenc férfit, három nőt és öt gyereket számoltam össze. Az egyik gyerek egy Albynél fiatalabb kislány volt, az anyja karjában feküdt. Az anya fiatal volt, de ahogy a többi nő is, teljesen fel volt öltözve koszos és véres ruhákba, szóval az undokságok közül, amire egy háborúban számítani lehet, itt nem történt más, csak hidegvérű mészárlás. Hogy mióta halottak, azt nem tudtam megállapítani. Úgy tűnt, ahhoz már elég régen, hogy a belső szerveik elkezdjenek bomlani, és a varjak meg a rókák minden rokona és barátja odaérjen a lakomára. Messzebb, a fedett karámban voltak az állatok. Főleg tehenek és nagyobb borjak, közel száz darab összezsúfolva, takarmány nélkül, a legtöbb már kimúlt, de pár még állt és néhány feküdt. Azok élesen hörögve lélegeztek, és mikor pár lépéssel közelebb mentem a karámhoz, felhőkben röppentek fel a madarak, de csak pár láb magasra, és rögtön le is szálltak megint, hogy folytassák a marcangolást meg a harcot a legjobb falatokért. Mivel most már közelebb voltam, megláttam a tetemekből kimászó patkányokat meg a rókákat, ahogy a beleket cibálták kifelé a feltépett hasakból, és akkor azt éreztem, hogy ha nem húzok el onnan, de nagyon gyorsan, akkor üvölteni fogok, és abba se tudom majd hagyni. Rohanni kezdtem, hallottam a saját zihálásomat, és a fejemet kapkodva kerestem Pipert, aki teljesen eltűnt, és ordítottam a nevét, levegőt is alig vettem közben, időt se hagytam neki, hogy válaszoljon. Nem volt sehol, bennem meg úgy dagadt a hisztéria, mint az áradó tenger, a végén már fulladoztam tőle. Berohantam aztán az utolsó helyre, ahol még nem jártam, az istállóba, és ott térdepelt Piper, csendesen csorogtak a könnyek az arcán, és egy állatot ölelt át. Csak akkor jöttem rá, hogy kit, amikor megmozdult, és halk csilingelés hallatszott. Másként sose ismertem volna rá, mert csupa szar volt a szőre, és annyira le volt soványodva, amennyire egy állat élve lesoványodhat, biztos hosszú ideje be volt zárva étlen-szomjan. Tompa volt a tekintete, de felismert minket, csilingelt a csengőjével, és a 108

szarvacskáit nekidörzsölte Pipernek, már amennyire az erejéből telt, hisz alig élt. Csingi. Nem bírt felállni, és már a víz se érdekelte, amit Piper hozott neki. Így hát letakartam egy vászonzsákkal, és fejbe lőttem. Aztán hazavittem Pipert. Nem kerestünk táborhelyet, csak mentünk az úton, siettünk, amennyire a maradék erőnkkel bírtunk, és valahányszor teherautó közeledett, bemásztunk a bokrok közé, és ott lapultunk, amíg el nem múlt a veszély. Teljesen sose múlt el. Zseblámpák mozgó fényét láttuk, kiáltásokat hallottunk, és a teherautók is elég sűrűn jöttek, normális körülmények között biztos betojtunk volna. Lassan haladtunk. Nem beszéltünk, de fogtam Piper kezét, és újra meg újra mondtam neki, hogy szeretem, az ereimben lüktető vér vitte az üzenetet, lefutott a kezembe és átment az ujjaimból az ő ujjaiba. A keze eleinte ernyedt és hideg volt, egy halott tárgy, de visszaimádkoztam belé az életet, és pár óra gyaloglás után a keze elkezdte fogni az enyémet, eleinte gyengén, aztán erősebben, és a végén már biztosan tudtam, hogy él. Napnyugtakor eltűntek a felhők, az ég narancssárga, szürke és rózsaszínű lett, és kezdett hideg lenni, de cserébe fényesen sütött a hold, úgyhogy beburkolóztunk a takaróinkba, és továbbmentünk, amerre a térkép mutatta. Sok lapulás meg a néhány pihenő után már majdnem hajnal volt, de még sötét, amikor áthaladtunk az elnéptelenedett falun, elmentünk a kocsma és a bolt előtt, és elindultunk a jól ismert hosszú emelkedőn a ház felé. Arra számítottam, hogy kietlen és halott lesz a táj, de nem volt az. A sövénykerítések roskadoztak az élettől, a bogyóktól, a virágoktól, a madárfészkektől. A természet derűjének legalább egy kicsit fel kellett volna vidítania engem, de nem – az egész olyan volt, mintha vízióként látnám egy előző életemet, ami nem volt túl rég, mégis olyan messze van, hogy tudom, akkor boldog voltam, de arra már nem emlékszem, milyen érzés volt a boldogság. 109

Ebben a mostani életemben nem számítottam semmire, se jóra, se rosszra. A ház elhagyatott, sötét és néma volt, még a mézszínű kőfalak is az üresség érzését keltették. Az ócska dzsip ugyanott állt, ahol akkor hagytuk, mikor kifogyott belőle a benzin. Életnek nyoma sem volt sehol. De halálnak sem. Bár mondhatnám, hogy megdobbant a szívem a ház láttán, de nem dobbant meg. Ami a szívemből megmaradt, az mintha már nem húsból és vérből lett volna. Hanem ólomból. Vagy kőből. Mondtam Pipernek, hogy kint várjon, erre leült, és a karjára hajtotta a fejét, én pedig belopództam a házba körülnézni, de nem volt erőm végigjárni minden helyiséget, hanem egyenesen a kamrába mentem, ahol egy alsó polc mélyén találtam egy paradicsom-, egy csicseriborsóés egy leveskonzervet, meg egy befőttesüvegben csatnit, ami elvileg ehető ugyan, de még háborúban és az éhenhalás határán se szívesen fanyalodik rá az ember. Kilyukasztottam a paradicsomkonzerv tetejét, és odaadtam Piper-nek, aki kiszívta belőle a levet, a többit meghagyta nekem. Azután a felkelő nap első sugarainál lassan, elkínzottan és kimerültén útnak indultunk a juhelletőhöz. Biztos több ezer, több százezer, több millió olyan hely volt Angliában, amit nem ért el a háború: tavak feneke, fák csúcsa, elfeledett mezők távoli sarkai; messzi kis zugok, ahol békeidőben sem fordul meg soha senki, mert nem elég fontosak, nem esnek útba sehová menet, vagy senki nem veszi a fáradságot, hogy feldúlja őket. Az elletőistálló ezek közé tartozott. Bár már beköszöntött az október, elég sűrű volt még a fák lombja, hogy az útról abszolút ne lehessen látni, és csak akkor indult el újra az ereimben a megdermedt vér, mikor magunk mögött hagytuk a benőtt ösvényt, és láttuk, hogy az ellető sértetlenül áll. Sértetlen maradt, hiába dúlt fel máshol mindent a halál, a betegség, a nyomor, a szomorúság, a gyász. Odabent is vigasztaló változatlanság 110

fogadott minkét. Senki nem járt ezen a helyen azóta az ezer év előtti este óta, amikor ott aludtunk boldog együttlétben. A jó az volt, hogy annak idején lusták voltunk mindent visszacipelni a házba, így a szénán most is ott feküdt pár takaró, és néhány ruha is, amit a fiúk hagytak ott: váltás pólók, zoknik, farmernadrágok, annak a régi világnak az emlékei, amikor az emberek csak egy napig viseltek egy ruhát, utána tisztát húztak. Hiába voltam teljesen kipurcanva, mondtam Pipernek, hogy muszáj eltüntetnem a bőrömről a tegnapi bűznek még az emlékét is, és a kora reggeli sápadt napfényben tetőtől talpig lemosakodtam a fémvályúból kimert jéghideg vízzel, aztán felvettem Edmond otthagyott farmerét és pólóját. Jó volt a ruháit viselni, pedig az illata már elszállt belőlük. Rá se bírtam nézni a koszos pulóverre, ami olyan sokáig védett a hidegtől, és bár az új ruhák kicsit dohosak voltak, mikor bebújtam a gyapjútakarók alá és letettem a fejem Piperé mellé, majdnem úgy éreztem, hogy tiszta vagyok, hogy már nem fenyeget veszély, és főként: hogy hazaértem. Aznap a halottak álmatlan álmát aludtam.

111

27 Visszaköltözhettünk volna a nagy házba, de nem akartunk. Talán azért, mert túl közel volt az úthoz, vagy csak mert egy kicsit elnomádosodtunk, és rossz lett volna rendes házban lakni. De mindegy is, miért, az a lényeg, hogy az istállóban maradtunk, és az első három napot nagyjából végigaludtuk, csak addig voltunk fent, amíg ettük a maradék kajánkat, vizet ittunk, és kimentünk a bokrok közé pisilni. Aztán mikor már kialudtuk magunkat, és tűzre volt szükségünk, meg ennivalóra, hirtelen eszembe jutott a tarisznya, amit Isaac hozott, és amit eldugtunk Piper elől öt hónapja, vagy lehet, hogy öt éve. Előtte soha, még a legrosszabb percekben se imádkoztam, de most igen. Imádkoztam, hogy ne csak egérrágta maradványok legyenek a zabosládában. Imádkoztam, hogy ne szemét legyen, ami megrohadt a nyári melegben. Imádkoztam az összes istenhez, akikben sose hittem, hogy legyen elég a kaja Pipernek, és esetleg még nekem is maradjon valami. Azt hiszem, ez azt jelenti, hogy most már muszáj hinnem Istenben. A sajt kemény volt, és kívül penészes, de különben finom és jó sok volt belőle. A gyümölcskenyér prímán elállt a fémdobozban, az aszalt sárgabaracknak és a barna papírba csomagolt csokinak se volt semmi baja, az almalé megerjedt, de azért meg lehetett inni. Az egyetlen, amit ki kellett dobni, a megrohadt sonka volt, annak a szaga eléggé emlékeztetett a farmon terjengő iszonyatos bűzre – olyannyira, hogy öklendezni kezdtem tőle. A felhőtlen októberi éjszakákat derűs októberi napok követték, és bár az istállóban megrekedt a hideg, a szabadban délelőtt tíz felé már kellemes volt a hőmérséklet, Piper azt mondta, azért, mert a föld még raktározza a nyári meleget. A takaróinkat kitettük az istálló déli 112

oldalára, és úgy üldögéltünk a meleg kőfal tövében, mint a vénasszonyok; erjedt almalevet ittunk esővízzel felhígítva, hogy tovább kitartson, kis darabokat törtünk le a sajtból meg a gyümölcskenyérből, és igyekeztünk lassan enni, nehogy besokkoljunk az igazi kajától, és kihányjuk az egészet. Szinte elviselhetetlenül töménynek éreztük az ízeket, kicsit bele is fájdult a gyomrunk. Csak ültünk mozdulatlanul, vártuk, hogy meggyógyítsa az agyunkat meg a testünket a lassú falatok és kortyok sora, meg a béke, a nyugalom és az ismerős környezet. Pár ilyen nap után egyik este azzal az elhatározással feküdtünk le, hogy másnap reggel visszamegyünk a házba körülnézni, és szerintem ez azt jelezte, hogy kezdtünk megint emberi lényekké válni. Akkor történt, hogy az éjszaka közepén felriadtam, és motoszkálást hallottam lentről. Az istállóból jött a hang, és az első gondolatom az volt, hogy ez csak Edmond lehet. A második az, hogy megint kezdődik az egész háborúsdi elölről, a harmadik meg, hogy talán patkányok tévedtek be, és biztonságba kell helyezni a kaját. A motoszkálás aztán valahogy kellemesen ismerőssé vált, és mikor felültem, hirtelen Pipernek is felpattant a szeme: hosszú-hosszú idő után először elmosolyodott. Halkan füttyentett egyet, mire lent az a valami csaholt egyet, és én majdnem hangosan felnevettem, mert akkor jöttem rá, hogy Jet az. Egy pillanat alatt lent voltunk nála. Nagyon sovány és lompos volt, de különben egészséges, és örült nekünk. Büszke kutya létére hanyatt vetette magát, ficánkolt a gyönyörűségtől, mikor simogattuk, ölelgettük, csókolgattuk, és mondtuk neki, hogy mennyire hiányzott. Aztán otthagytam őt Piperrel, és elővettem egy darab sajtot meg egy darab gyümölcskenyeret, és próbáltam lassan adagolni neki, de hiába, mert rágás nélkül befalta, annyira éhes volt. Csak azért nem adtam oda neki az összes kaját, mert nem tudhattam, meddig kell még ebből a készletből élnünk. Az izgalomtól teljesen felébredtünk, és egy percre se akartuk szem elől téveszteni Jetet, úgyhogy tuszkolva és vonszolva feltornásztuk őt a szénapadlásra. Ezért persze nem rajongott túlságosan, de végül 113

mindhárman lefeküdtünk. Jet egy kicsit elhúzódott Pipertől, de Piper fogta a mellső mancsát a biztonságérzet kedvéért, én meg Piper mellső mancsát fogtam szintén a biztonságérzet kedvéért. Így aludtunk. Amikor hosszan meneteltünk a házhoz, testileg és lelkileg is teljesen kimerültünk, úgyhogy egyik fajta erőnkből se maradt sok. Egy szót se szóltam, de felkészültem a legrosszabbra. Végül is nem a legrosszabb fogadott minket, de azért elég rendesen le volt pusztítva a ház, és ez egy kicsit olyan érzés volt, mint mikor még egyet rúgnak a földön fekvő emberbe. Még mindig nem volt se villany, se telefon. Nem találtunk se egy levelet, se egy cetlit, semmit, amiből megtudtuk volna, hol keressük Edmondot és Isaacet, viszont az jó volt, hogy nem voltak kitörve az ablakok és a falakat se kenték össze szarral csak úgy viccből. Egy csomó bútort kihajítottak az istállóba, a többit meg nagyrészt a sarkokba dobálták, törött edények hevertek mindenütt, az épen maradt edényekre meg rá volt kövesedve az ételmaradék, a klotyók el voltak dugulva, és a szőnyegeken vastagon állt a sár. A konyha volt a legrosszabb állapotban, gondolom, a katonák is ott szerettek legjobban beszélgetni, mert a nagy asztalon halmokban hevertek a papírok. A falakra térképeket rajzoltak, és egy szem kaját se hagytak, csak az volt, amit első nap a kamrában találtam. Piperrel átmentünk az istállóba, de nyomuk se volt a tyúkoknak meg a birkáknak, se semmilyen állatnak, de az nem derült ki, hogy szétkergették, elszállították őket, vagy ebédet főztek belőlük a katonáknak. A nagyobb hálószobákban valamivel jobb volt a helyzet, ott csak félretolták a bútorokat, és nem volt nagy kosz. Visszafojtott lélegzettel nyitottam be a kis padlásszobámba. Mikor beléptem, ugyanazok az évszázados, fehér falak fogadtak, mint első alkalommal, és minden úgy volt, ahogy hagytam, csak a nárciszok száradtak papírvékonyra a borosüvegben. Felvettem a földről egy takarót, szépen az ágyra terítettem, aztán kinéztem az ablakon, és felidéztem, hogyan érkeztünk meg egykor a dzsippel, Edmond meg én. 114

A falakban még mindig ott csengett a hangunk. Mielőtt kimentem a szobából, belenéztem a kis komód fiókjába. Ott találtam a tiszta ruháimat szépen összehajtva, és akkor a vágy hirtelen minden mást kisöpört a fejemből: csak meg akartam tisztulni. A ruháink, gondolom, azért nem jutottak a többi holmi sorsára, mert olyan kicsik voltak, hogy senki nem tudta hasznukat venni. Lent a hallban belenéztem a nagy tükörbe, ami hiba volt, mert először rá se ismertem magamra, olyan sovány voltam meg olyan koszos, és olyan csimbókos volt a hajam, és rögtön rohantam a csaphoz, amiből persze nem jött semmi, hiszen nem működött a szivattyú. Piper segített vödörrel vizet hordani a kerti hordóból az emeletre, negyedig megtöltöttük a kádat, aztán Penn néni szappanja, egy flakon sampon és egy szobára való tiszta ruha segítségével hozzáláttam, hogy új embert varázsoljak magamból. Akivel előfordult már, hogy heteken át éjjel-nappal ugyanazt a ruhát kellett hordania, az tudja, milyen fantasztikus érzés, mikor újra selymes és puha lesz az ember bőre. Hogy milyen boldogító élmény tud lenni, hogy levágod a körmöd, finom rózsaillatú szappannal lemosod a retket a kezedről meg a lábadról, aztán tiszta ruhát húzol, megfésülködsz, és hallod a TISZTA hajad puha suhogását, miközben szárítod a napon. Új vizet töltöttünk a kádba, aztán ruhákat kellett hoznom Pipernek a szobájából, mert ő nem volt hajlandó felmenni. Nem tudom, mitől parázott, de valamiért bekattant neki, hogy nem megy fel, kábé úgy, ahogy a kisgyerek a fejébe veszi, hogy egy szörny kuksol a szekrényében, amikor sötét van. Szerintem a házban lakó kísértetektől félt, és ezt meg is tudtam érteni. Választottam neki ruhákat, köztük egy fehér inget, amiről tudtam, hogy a lehető legkevésbé praktikus, de annyira csábító volt a tisztaság és a célszerűtlenség luxusa, hogy nem tudtam ellenállni neki. Azért egy táskába bepakoltam értelmes holmikat is, nadrágokat, kapucnis pulóvereket, fehérneműket, meg pluszzoknikat, hogy legyen mit a kezünkre meg a lábunkra húzni éjszaka, ha csípnek a bogarak. 115

Mire mindketten megfürödtünk, tiszta ruhát vettünk, és nagyjából a helyükre toltuk a bútorokat a nappaliban, addigra a hangulatunk is egészen rendbejött. A legnagyobb öröm az volt, amikor kidobtam a hónapok óta hordott koszos edzőcipőmet, és belebújtam az előző életemből örökölt mokaszinba, amit újnak és drágának éreztem. Nagyon finom bőrillata volt. Valamit csinálnunk kellett Jettel, mert folyton kapkodott a szőrébe ragadt bogáncsok után, a fürdés ötletét viszont határozottan elutasította, úgy-hogy jobb híján megkerestük a belépőben a kutyakefét, felvittük magunkkal a juhelletőbe, és ott nekiestünk a gubancos bundájának. Hát, ez sem volt igazán ínyére. Felvittünk magunkkal egy nagy zsák száraz kutyatápot is, amit még a kamrában találtunk, mert így legalább Jet etetését könnyen megoldhattuk, ha a miénket ilyen egyszerűen nem is sikerült. Nehéz volt a zsák, megszenvedtünk vele, de nem voltunk biztosak benne, hogy Jet tud elég mókust meg nyulat fogni magának. Fent, az elletőben aztán kipakoltam és szépen elraktam a szajrét: a gyufát, a szappant, a tiszta ruhát, a plusztakarókat, a kutyakaját, a gyertyát, amit egy szék alatt találtam, és néhány könyvet. Ahhoz, hogy több mindent felhozzunk, kétszer kellett volna fordulni, de ha az ember fáradt és alultáplált, akkor a kétmérföldes gyalogtúrából egyetlenegy is bőven elég neki egy napra. Aznap este Piper eltűnt, miközben én még kint üldögéltem, és kihasználtam a nappali meleg utolsó perceit. Egy idő múlva a keresésére indultam, és az istálló egyik sarkában találtam rá, ott ült egy takaróba burkolózva, a karjában Jettel, és sírt, szinte hangtalanul, nyitott szájjal, az orra meg a szeme vörös és dagadt volt, és úgy áradt belőle a könny, mint egy feneketlen kút vize. Nem kellett megkérdeznem, miért sír. Így, hogy tiszta ruha volt rajtunk, és többé-kevésbé biztonságban érezhettük magunkat, még kiáltóbb volt a többiek hiánya. Ami engem illet, én az Edmond utáni vágyakozásom közben legalább annyi év után végre lerendeztem magamban az anyám elvesztését, de Pipernek egy anya és három testvér 116

helyett nem maradt más, csak én, egy kutya és egy csomó megválaszolatlan kérdés. Kellett volna akkor valaki, akinek kijelenthetem, hogy ennyi volt, itt a vége, nem bírom tovább elviselni a magam nyomorúságát plusz még Piperét, ami még az enyémnél is durvább. Tele voltam haraggal és kétségbeeséssel, mint Jób, mikor az öklét rázta Isten felé. Nem tehettem mást, csak ültem Piper mellett, simogattam a fejét, és motyogtam, hogy elég, elég, mert az volt mindkettőnknek, elegünk.

28 Nem bírtuk tovább. De tovább csináltuk. Azzal töltöttük az időt, hogy életben maradtunk. Valamikor régesrégen tanultuk társadalomismeretórán, hogy a barlanglakó ősemberek, a busmanok és más primitív törzsek minden idejüket élelemszerzéssel töltötték, és jó érzés volt, hogy szép egyenes vonalat tudtam húzni a történelem segítségével a jó öreg neandervölgyi ősszőrmók és önmagam között. Arra gondoltam, hogy ha legközelebb New Yorkban járok, elmegyek a régi iskolámba, és javasolni fogom, hogy a tömegkommunikáció tantárgy helyett inkább legyen egy olyan, hogy „túlélés félholtan a vadonban, mikor nincs remény”. Szerencsére ehető dolgokban nem szenvedtünk hiányt, hiszen ősz volt, a termékenység és a hálaadás évszaka, de túlzás volna azt állítani, hogy izgalmas volt a menü. Olykor ölni tudtam volna egy sajtosparadicsomos melegszendvicsért Diet Coke-kal, ami tőlem elég nagy teljesítmény, és ha az ezer pszichológusom valamelyike akkor ott van, biztos rém elégedett lett volna magával. Mindegy, szóval volt rengeteg krumpli, mert az elletőhöz egy jókora krumpliföld mellett vezetett az út, amit nyilván a házunkban állomásozó katonák is észrevettek, de egy kis szakasz éhes rekviráló csak 117

korlátozott mennyiségű krumplit tud megenni egy hónap alatt, főleg ha semmi se áll rendelkezésre a krumplipüré, a hasábburgonya, a krumplisaláta stb. egyéb szükséges hozzávalói közül. Más szóval a krumplitermés kábé kilencven százaléka megmaradt nekünk. A legtöbb délelőttöm azzal telt, hogy kiástam valamennyi krumplit, felcipeltem az elletőbe, és elraktam a zabosládákba, Piper meg ezalatt olyan természetadta ínyencségek után kutatott, mint a vizitorma, a szelídgesztenye és a méz. Hoztuk a szokásos felállást: ő a nimfapiacon tarolt, én maradtam az édes anyaföldnél. Néha mikor végképp elegem volt a krumpliásásból, elkísértem Pipert. Rendes akcióban látva őt az embernek az ugrott be, hogy ennek a testvérkvartettnek az apja csak valami nagypályás kobold lehetett. Piper tudta, hogyan kell a méheket követve megkeresni a kaptárt, és utána kiszedni a lépet: lombos ágat égetett, hogy a füsttől a méhek elmeneküljenek, vagy annyira elkábuljanak, hogy hagyják, hogy letörjön egy darabot a lépből, és nem csípik meg. Azért én a biztonság kedvéért mindig tisztes távolságból figyeltem ezt a műveletet. Egyik nap Piper magával vitt vízitormát keresni, és elmagyarázta, hogy csak GYORSAN FOLYÓ folyóból szabad szedni, mert különben tönkreteszi az ember máját. Én meg gondolkodtam magamban, hogy vajon a kanyarogva folyó folyó az jó-e. Ez is egy olyan dolog, amit nagyon nem bírok a természetben, mármint az, hogy a szabályok csak nagyjából érvényesek. Mint például mikor Piper azt mondja, hogy ez a gomba szinte biztos, hogy nem mérgező. Én azt se nagyon tudtam, mihez lehet kezdeni egy darab ragacsos, méztől csöpögő léppel vagy épp két marék vizitormával azon kívül, hogy az ember beküldi valami üzembe, ahol szépen polisztiréntálcára rakják és befolpakozzák. De meglepő módon a méznek mindenfajta gyári hókuszpókusz nélkül is mézíze volt, a vizitormának meg vizitormaíze, és kezdtem rádöbbenni, hogy ha az ember lemond az édességekről meg még öt-tízezer feltétlenül szükséges holmiról, akkor tulajdonképpen semmi szükség szupermarketekre. 118

Közben azt is megtanultam a saját káromon, hogy az olyan dolgokat, mint a méz, zárt edényben kell tárolni, ha az ember nem akarja vendégül látni a Föld összes rovarát. Piper szag után megtalálta a mezőn a medvehagymát meg a mocsári hagymát; és hozott is belőlük nyalábszámra, és olyankor a változatosság kedvéért medvehagymás-mocsári hagymás krumplit ettünk medvehagyma és mocsári hagyma nélküli krumpli helyett. Voltak napok, amikor boldogan odaadtam volna Anglia komplett jövőjét egy üveg majonézért, de sajnos nem volt kivel üzletelnem ez ügyben. A gesztenyét megsütöttük a parázson, és finom is volt, csak iszonyú nehéz volt meghámozni, a héja beszűrődött az ember körme alá és napokig fájt. Egyszer majdnem egy egész délutánt töltöttem gesztenyegyűjtéssel, és mikor hazavittem, Piper úgy nézett rám, hogy az már majdnem súrolta a megvető pillantás határát. – Ezt vadgesztenyének hívják, és nem ehető, Daisy – mondta. Penn néni veteményeskertjében volt pár sor csemegekukorica, annyi káposzta, amennyit a brit meg a csigahadsereg meghagyott, elég sok tök, pár szál póréhagyma, némi bab és egy csomó elburjánzott menta. Felcipeltem egy ólomsúlyú serpenyőt a házból, és mivel olajunk nem volt, vízzel pároltuk meg a zöldségeket. Piper javasolta, hogy fogjunk egy nyulat, és vágjuk le a zsírjáért, de mikor rábámultam, hogy észnél van-e, visszakozott és azt mondta, a Cserkészek túlélési kézikönyvéiből emlékszik erre az ötletre. Pár nappal később Piper kitalálta, hogy menjünk el horgászni, amitől elszorult a szívem, mert eszembe jutott a gyönyörű napunk, és nagyon nem akartam még egyszer elmenni oda és elrontani az emlékét, de a nosztalgia abban az időben nem játszott jelentős szerepet a döntéseinkben, úgyhogy magunkhoz vettük Piper pecabotját, és elindultunk. Borús nap volt, szemerkélt az eső, ami Piper szerint ideális idő a horgászáshoz, és én szokás szerint csak kibiceltem, amíg ő próbálta horogra csalni a zsákmányt. A kifogott halakat viszont nekem kellett az instrukciói szerint kivégeznem és megpucolnom, ő addig elfordult. Nem 119

haragudtam rá, de lemondtam volna róla, hogy döglött pisztrángok hasában turkáljak, csak azért, hogy ne Pipernek kelljen. Arról nem is beszélve, hogy előtte fejbe kellett vágnom őket egy bottal. Utáltam csinálni, de azért nekem legalább ment. Azt hiszem, ez volt a különbség kettőnk között. A menü pisztráng volt orvhorgász módra, amihez képest minden más kaja csak undok moslék, aztán mézes mogyorót ettünk, és mentateát ittunk rá. Tényleg finom volt, de azért este elalvás előtt mégis vajas pirítósok lebegtek a szemem előtt. A következő napokban kitaláltuk, hogyan lehet levest főzni mindenből, ami kéznél van, és az sokkal jobban bejött, mint a különkülön megfőzött dolgok. A legfinomabb a póréhagymás krumplileves volt, és mikor elfogyott a póréhagyma, mocsári hagymát használtunk. Próbáltunk minél több élelmet elraktározni. Az elletőben csak két egérbiztos zabosláda volt, és az egyiket már megtöltöttem krumplival, a másik meg félig volt magokkal, kukoricával és káposztával. Akkor tényleg nem hiányzott más, csak egy jó nagy hűtő-fagyasztó jégkockakészítővel és üdítőcsapolóval. A vicc az volt, hogy azokban a napokban nagyjából ugyanúgy néztem ki, mint mikor megérkeztem Angliába, azzal a különbséggel, hogy már mindent megettem, amihez hozzájutottam. Időközben valamikor elvesztettem a koplalóképességemet. Egyrészt nem is lennék a jó öreg Daisy, ha nem pont akkor jönne meg az étvágyam, mikor körülöttem mindenki az éhezést gyakorolja, másrészt azt még én se tartottam normálisnak, hogy mindenáron sovány akarjak lenni egy olyan világban, ahol tömegével halnak éhen az emberek. Úgy tűnik, minden háborúban van egy kis derű.

120

29 Tudtam, hogy Edmond visszajön, amint tud. Kipróbáltam, amit a filmekben csinálnak a kutyákkal, mondtam Jetnek, hogy keresse Edmondot, és rámutattam úgy általában széles e világra, de Jet nem sprintelt el, mint Lassie a forró nyomon, hanem csak ült, és pár másodpercig készségesen nézett rám, aztán levette, hogy hiába vár tőlem értelmes parancsot, ezért hát nem méltatott további figyelemre. – Nem tudod legalább Gint megkerestetni Jettel? – kérdeztem Pipertől, a „miféle állatidomár vagy te” hangsúllyal. De csak a fejét rázta. – Magától is megkeresné, ha érezné, merre van – felelte Piper. Mindketten ránéztünk Jetre, aki nem messze ült tőlünk, és kissé felemelte az orrát, hogy beleszagoljon a lusta szélbe. – Figyeli a környéket – mondta Piper. – Több-mérföldes körzetet feltérképez a szagok alapján. Egyik délután tanúja voltam, hogy Piper elmélyülten társalog Jettel, és mikor megkérdeztem, miről folyik a szó köztük, vállat vont, és azt felelte, kutyadolgokról. Néha bántott, hogy kirekesztenek ezekből a beszélgetésekből, de többnyire nem foglalkoztam vele. Nekem a régi filmek jönnek be, Piper meg kutyákkal beszélget. Ahogy múlt az idő, és se Edmond, se Isaac nem került elő, egyre többet kellett küzdenem az elviselhetetlen félelemmel, ami mindig is ott ólálkodott valahol az agyam legmélyén. Hosszú idő után vallottam csak be magamnak, hogy már nem érzem Edmond jelenlétét, és néha elkeseredett kitartással hajnalig hallgattam a csendet, próbáltam felidézni az arcát. Néha mintha felcsendült volna a fejemben a hangja, de mindig kiderült, hogy csak a tudattalanom játszik vissza valami régi felvételt, perverz nosztalgiából. Nem akartam elhinni azt, ami egyre inkább biztosnak tűnt. 121

A halottakat mindig láttam. Gondosan megvizsgáltam minden egyes szörnyű rémálomarcot, és egyik se volt Edmondé. Egyre gyakrabban éreztem úgy, hogy le kell mennem a nagy házba, hátha ott vár ránk Edmond, hátha odáig még el tudta vonszolni magát valahogy, de tovább már nem. Mindenféle meséket találtam ki, hogy miért tűntem el órákra, vagy egyszerűen azt mondtam Piper-nek, hogy korábban láttam valamit a veteményesben, ami közben biztos megért, mondjuk, késői paradicsomot. Vagy azt mondtam, hogy kell valami a házból, például tiszta zokni. Piper nem bánta, hogy egyedül járok le, mert ő a kísértetek miatt nem nagyon kívánkozott a házba, meg hát szerintem sejtette, igazából miről szólnak a kirándulásaim, és örült, hogy rendszeresen körülnézek odalent. Jet, az élő riasztórendszer sose volt ott velem, ő Piper állandó útitársa volt, ezért aztán a ház felé közeledve mindig figyeltem, nem látok-e ómeneket, furcsa felhőalakzatot, tizenhárom szarkát, antilop méretű békákat, ilyesmit. Volt úgy, hogy azt hittem, érzem valaminek a jelenlétét, máskor meg rejtélyes nyugtalanságot tapasztaltam magamban, de azt hiszem, nem kerülök be vele a híradóba, ha elárulom, hogy ezek a megérzéseim sose jöttek be. De nem érdekelt. Kalapálni kezdett a szívem a legapróbb dologtól is, ami arra utalhatott, hogy van ott valaki. De általában csak egy ablakon doboló éjjeli lepkét találtam. Vagy egy egeret. Vagy semmit. Ha már úgyis ott voltam, próbáltam rendet csinálni a házban. Bútorokat toltam a helyükre. Szőnyegeket söpörtem le. Tányérokat mostam el hideg vízzel és szappannal. Sikáltam a koszt a falakról. Máskor csak ültem a kis szobámban vagy Edmond és Isaac szobájában, reménykedve, hogy történik valami. Néha felhúztam Edmond ruháit, és bejártam a házat, de nem tudtam, mit keresek. Megijedtem magamtól. Belőlem lett az a kísértet, amitől Piper annyira félt. 122

Egyik nap aztán együtt mentünk le a házba, mert Piper meg akart fürödni. Az ő jelenlétében fölösleges volt előjeleket keresnem, hisz tudtam, hogy ha van mit megérezni, Piper meg fogja. Szokás szerint vödörrel hordtuk be a vizet, és a fürdés dermesztő volt, de legalább igazi kádban zajlott. Utána egy ideig ücsörögtünk a kertben, kiolvasott könyveket cseréltünk olvasatlanokra, és az egész olyan volt egy kicsit, mint a régi időkben – a háború előtt a moziba menés, vagy a többi szabadidős program. Egy ideig totális béke és nyugalom volt, a csöndet csak Piper halk dúdolása törte meg, meg az almafán csiripelő füzike, meg én, amikor lapoztam a könyvemben. Aztán megcsörrent a telefon. Annyira szokatlan volt a zaj, hogy hirtelen nem is tudtuk, mit kell ilyenkor csinálni. Egy örökkévalóságig tartott, míg mozdulatlanul meredtünk a készülékre. Piper arcára rémület ült ki. A szeme elkerekedett. Én világéletemben mindig felvettem a telefont, ha csörgött, és nem most akartam változtatni ezen a szokásomon. A fülemhez emeltem a kagylót, de meg se mukkantam. – Halló? – szóltak bele, és először nem tudtam hova tenni a hangot. – Halló? – jött megint, aztán a hang könyörgőre fogta: – Nagyon kérem, mondjon valamit. És akkor rájöttem, ki az. – Halló – mondtam. – Daisy vagyok.

123

MÁSODIK RÉSZ

124

1 Miután visszamentem New Yorkba, kórházba kerültem, és hónapokig ott tartottak. Bámultam a falat, némán, görcsbe dermedve a haragtól és a kíntól. Az, hogy végig hajlandó voltam enni, zavarba ejtette és bosszantotta az orvosokat, hasztalan próbáltak rájönni, mit keresek ott. Hónapokon át képtelenek voltak indokot találni az ottlétemre. Nekem pedig eszem ágában sem volt a segítségükre sietni. Végül aztán kénytelenek voltak elbocsátani, és még akkor se tudták diagnosztizálni a kézenfekvőt. Hát most elmondom ezt is. Azért kellett kórházban lennem, mert nem volt más megoldás. Mert csak így tudtak elhozni Angliából. Nem akartam se kiéheztetni, se megölni, se összevagdalni, se kínozni, se megcsonkítani, se büntetni magam. Haldokló voltam, de hát mindenki az. A veszteség napról napra módszeresen közelebb vitt a halálhoz. Az egyetlen gyógyír az állapotomra akkor és most is az volt, hogy makacsul őrzöm, amit szeretek. Mindent leírtam; először elszórt töredékekben, ide egy mondat, oda pár szó, ennyit tudtam elviselni akkoriban. Később többet írtam, az idő múlása tompította, de nem enyhítette a fájdalmamat. Ha most előveszem, amit leírtam, alig bírom elolvasni. A boldogság a legrosszabb. Vannak napok, amikor nem tudom rávenni magam az emlékezésre. De a múlt egyetlen apró részletét sem hagyom elveszni. Az határozza meg, mi marad meg abból az életemből, ami hat éve történt. Az agyamban, a tagjaimban, az álmaimban még mindig az történik.

2 125

A háború mostanra fejeződött csak be. Hozzátenném, hogy végleg, de még most se merem elkiabálni. Maga a megszállás kevesebb mint kilenc hónapig tartott; már az első év karácsonyára véget ért. Addigra visszatértem New Yorkba, nem önszántamból, hanem mert egyrészt elhurcoltak, másrészt kitoloncoltak, a harmadik rész meg a zsarolás volt, és a rengeteg minden után, amit sikerült legyőznöm, ezt a harcot már nem maradt erőm megvívni. A legrosszabb azokban az években nem a kórház volt, nem is az egyedüllét, nem a háború, és nem is Edmond hiánya. Hanem a bizonytalanság. Divatos manapság arról beszélni, hogy egy egész élet zsúfolódik néhány évbe, főleg, ha a végére az illető meghal, ami egyre gyakoribb. De velem épp fordítva volt. Attól kezdve, hogy eljöttem Angliából, szünetelt az életem. Egész idő alatt mást se csináltam, csak vártam, hogy hazamehessek. Persze lehet, hogy ez túlzó leegyszerűsítés, és tárgyilagosabbnak kellene lennem: persze, vártam, de közben munkát vállaltam, könyveket olvastam, légópincékben ültem, fejadagpapírokat töltöttem ki, leveleket írtam, életben maradtam. Csak épp az igazság az, hogy semmi nem tudta feledtetni velem a várakozást. Múlt az idő. Ennyi. Először persze visszakerültem a családomhoz. Megismertem a féltestvér-húgomat. Aki igazából kevesebb mint fél. Nyolcad. Ötvened. A Leonora nevet kapta. Fitos orrú, tündéri és üdítően normális, amint azt Davina immár több mint fél évtizede naponta két-háromszázszor megjegyzi. Pontosan tudom, hogyan zajlanak a beszélgetései apámmal. – Hála a jó Istennek, hogy Leonórával nincs semmi probléma, és nem kell rá is egy vagyont költenünk, mint... (jelentőségteljes 126

fejmozdulat). Apám, akinek szemlátomást kellemetlen a téma, azt feleli: – Hát igen, drágám. – És babonából lekopogja a kanadai fehér nyírfa fejlapon. Az ő korában én is tündéri voltam. Apám kedvéért eljátszottam Leonora szerető nővérének szerepét. Nem mintha nem lett volna mindegy. Ez a kislány eleve abból indult ki, hogy mindenki csodálja. Jó neki. Úgy sokkal könnyebb az élet. Pár nappal azután, hogy kiengedtek a kórházból, elhagytam a családi fészket. A legtöbb iskola bezárt, és a halál és pusztulás közepette amúgy is feleslegesnek tűnt tanulni, így hát beköltöztem egy elhagyott irodaházba az egykori Központi pályaudvar romjai közelében. Azon a környéken senki nem akart lakni, de nekem tetszett ott. Sokkal több látszott most az égből, és néha lövöldöztek ugyan, de általában csend volt. Ott volt egy ugrásra a New York-i Városi Könyvtár központja, a 42. utca és az 5. sugárút sarkán. Gyanítottam, hogy munkaerőhiánnyal küzdenek, mint azon a környéken minden cég. A felvételi beszélgetésen megkérdezték, hogyan állok hozzá a bombafenyegetésekhez meg az orvlövészek jelentette veszélyhez, és nagyon imponált nekik az, amit ők a bátorságomnak hittek. Egyedül én jelentkeztem az állásra, talán azért nem zavarta őket a sajátos szakmai múltam. Teremőrzés a diliházban. Nap nap után elvégeztem a dolgomat, ami többnyire a semmittevésben merült ki. A könyvtár néma volt, hatalmas és üres. Voltak napok, amikor kizárólag a törzsvendégeink jöttek be: néhány régimódi megszállott forrásbúvár és szellemi kalandor. Mindenki más inkább otthon maradt, és az internetet használta – őket az információk minőségénél jobban izgatták az öngyilkos merénylők. Szinte mindenki leszokott már az olyan kis luxusokról, mint a könyvtári könyvek. Csak pár napja történt, hogy végre szünet állt be a bolygószerte dúló több ezer háborúban. Vagy egyetlen nagy háború volt? Már nem is tudom. Szerintem senki nem tudja. 127

Pár nappal azután, hogy végre ismét lehetővé vált a külön engedély nélküli határátlépés az USA és Anglia között, megérkezett Piper levele. Hosszúhosszú ideig nem bírtam rászánni magam, hogy elolvassam. Ez egyszer hasznomra voltak apám összeköttetései. Próbálta kiköszörülni a csorbát, és ez tényleg rendes volt tőle. Az elsők között jöhettem vissza. Rettentő körülményes utam volt. Az indulástól az érkezésig majdnem egy hét telt el, amiben persze volt egy csomó várakozás is, de hát ahhoz hozzá voltam szokva. Mikor végre leszállt a gépem, valahol arra számítottam, hogy megtörténik a csoda, és fohászkodtam is érte, hogy történjen meg, Edmond bukkanjon fel a reptéren, úgy, mint legutóbb, a cigarettájával és a bájos-kutyásan félrebillentett fejével. Persze erre nem volt semmi esély. De azért csalódott voltam. A határőrök mindenkit alapos ellenőrzésnek vetettek alá, sokáig vártam hát a soromra egy kisebb csapatnyi izgatott emberrel együtt. Az érkezők között csak néhány amerikai akadt, többségük olyan brit állampolgár volt, aki az óceán túloldalán rekedt, amikor világszerte elkezdték lezárni a határokat. Kétszeresen, sőt háromszorosan igazolni kellett, hogy van jogunk Angliában tartózkodni, az újfajta útlevelünkön kívül ujjlenyomatos személyazonosító kártyát kértek, meg még egy halom papírt. Minden reptéri hivatalnok fegyvert viselt. De a mogorva képük mögött fel lehetett fedezni rajtuk az izgalom apró jeleit. Mi már majdnem turisták voltunk, évek óta az elsők. Egy hosszú, hideg tél végét jelentettük számukra. Olyanok voltunk, mint a hóvirág. Alig palástolt megkönnyebbüléssel köszöntöttek minket. Mikor kiléptem a szabadba, az esős áprilisi nap ismerős illata úgy fejbe kólintott, hogy elszédültem. Letettem a bőröndömet, úgy vártam, hogy elmúljon a kábulat. A reptér a felismerhetetlenségig megváltozott, teljesen benőtték az ősnövény kinézetű bogáncsok, a sünzanót, a repkény. Úgy lett, ahogy 128

Isaac megjósolta: a táj boldogan falta fel a civilizációt. Szinte azt vártam, hogy szarvasok és vaddisznók tűnjenek fel a kifutópályán. A parkoló néhány katonai dzsiptől eltekintve üres volt. Tulajdonosaik helyet vágtak maguknak a mindent elborító, sűrű bozótban, de ezek az irtások nem tűntek túl maradandónak. Olyan volt, mintha a vadonban landoltunk volna; örülök, hogy csak leszállás után láttam, milyen állapotban van a kifutópálya. A katona a ROKONLÁTOGATÁS szót pecsételte az útlevelembe. Most újra megnéztem, mert önbizalmat adott, és mert tetszett a kövér fekete nagybetűk brutális szigora. Közeledem, üzentem magamban mindennek, amit itt hagytam, és megcéloztam a szakadt buszt, amivel elindulhattam hazafelé.

129

3 Amíg az átszállásra vártam Londonban, találtam egy működő nyilvános telefont, és felhívtam a számot, amit Piper küldött. Sokáig csengett, utána felvette egy ismeretlen férfihang. Azt mondta, senkit nem tud adni, megüzentem hát vele, hogy körülbelül mikor érkezem. Mielőtt letettük, még megjegyezte: – Nagyon örülnek, hogy eljöttél. Olyan, hogy közvetlen járat, nem létezett. Hét órával és két busszal később szálltam le végre a falunál, ami úgy festett, mintha száz éve lakatlan lenne. A busz a rendes időnél korábban érkezett. Nem várt rá senki, de az úton egy kecses mozgású fiatal nő közeledett. Dús, hosszú fekete haja volt, és páratlanul szép fehér bőre. Mikor meglátott, sugárzó mosoly terült szét az arcán, és futni kezdett. A mosolya árulta el nekem, hogy ő az, és senki más, aztán felém kiáltott: – Daisy! – És a hangja is ugyanolyan volt, mint régen. Próbáltam megfigyelni az arcát, és összekötni a kislányéval, akinek megismertem őt, de a könnyektől alig láttam valamit. Ő nem sírt, mert eltökélte, hogy nem fog, ez látszott az arcán. Csak nézett rám a nagy, komoly szemével, és nézett és nézett, mintha nem akarná elhinni, amit lát. – Jaj, Daisy – mondta. Csak ennyit. Aztán megint: – Jaj, Daisy. Egy hangot se bírtam kinyögni, így hát válasz helyett megöleltem. A végén kibontakozott a karomból, és lehajolt a bőröndömért. – Mindenki nagyon vár téged – mondta. – Még mindig nem kaptunk benzint a dzsipbe. Nem baj, ha gyalog megyünk? Akkor elnevettem magam, mert mi van, ha azt mondom, hogy baj? Felemeltem a másik bőröndöt, ő pedig megfogta a kezem, mintha egy percre se váltunk volna el, és mintha még mindig kilencéves lenne, és elindultunk a csendes tavaszi napsütésben hazafelé az elburjánzott, 130

zöldellő sövények mentén. Virágba borult almafák és parlaggá vált szántóföldek mellett haladtunk el, felfelé tartottunk a domboldalon. És mindazt, ami a levelébe nem fért bele, most elmondta Isaacről, Penn néniről és Osbert-ről. Edmond nevét egyikünk sem ejtette ki. Többek között ezeket tudtam meg tőle: Két évvel azután, hogy Penn néni elutazott Oslóba, megjött a hivatalos értesítés a haláláról. Ezt már tudtam. De azt nem, hogy Penn nénit a háború kitörése után néhány hónappal lőtték le, mikor megpróbált beszökni az országba, hogy visszatérhessen a családjához. Szerencsétlen nővérek, gondoltam. Mindkettőjüket a gyerekeik ölték meg. Kiderült, hogy feltűnően hasonló volt a mi háborúnk és az övék. Mindenfelé orvlövészek és kis lázadóbandák bukkantak fel, meg önállósodott deszantos csapatok, sokszor az se volt világos, kik a jófiúk, és kik a rosszfiúk, még ők maguk se mindig tudták egymásról. Buszok robbantak fel, meg időnként egy-egy irodaház, posta és iskola. Pokolgépeket találtak a bevásárlóközpontokban és a csomagokban, néha meg rejtélyes okból tűzszünet állt be, aztán valahol valaki aknára lépett, és kezdődött elölről az egész. Ha akkor hét földrészen ezer embert megkérdeztek, hogy miről szól ez az egész, ezerfélét mondtak; igazából senki nem tudott semmi biztosat, de borítékolhattuk, hogy a válaszban benne lesz egy vagy több az alábbi szavak közül: olaj, pénz, terület, szankciók, demokrácia. A bulvárlapok nosztalgiázva idézték fel a második világháborút, amikor az ellenség idegen nyelven beszélt, és a harcok külföldön zajlottak. Ennek ellenére az élet ment tovább. Bár a határokat továbbra sem nyitották meg a turisták előtt, a dolgok menete sok területen kezdett kicsit jobban hasonlítani a normálishoz azután, hogy a megszállás – nem sokkal az elutazásomat követően – véget ért. Mikor bizonyossá vált, hogy Penn néni nem jön haza, és Osbert már elmúlt tizennyolc éves – mivel senki nem jelentkezett, hogy örökbe akarja fogadni a csonka családot –, őrá hárult a családfenntartás feladata, bár Piper szerint ez semmin nem változtatott. 131

– Tavaly elköltözött a barátnőjéhez – mondta –, de azóta is sokat találkozunk. Isaac a jelek szerint még mindig Isaac volt. Most már egy kicsit többet beszélt, de inkább csak az állatokhoz. Az elmúlt öt évet azzal töltötte, hogy megint összegyűjtött egy nyájra valót a gubancos szőrű juhokból, emellett tartottak Piperrel pár kecskét, néhány tehenet és disznót, két hátaslovat és tyúkokat. A veteményeskert hatalmasra bővült, egy részét csak a következő évre szánt magok termelésére használták. A család úgy döntött, hogy önellátó lesz; egyrészt, mert így érezhették magukat a leginkább biztonságban, másrészt, mert ez az életmód volt a természetes számukra. Piper elmondta, hogy nemcsak a farmból élnek, hanem abból is, hogy az emberek Isaachez hordják a különféle testi és lelki nyavalyákban szenvedő jószágaikat, mert elterjedt, hogy ő tud segíteni rajtuk, és ebben az időben luxus volt lemondani a beteg vagy agresszív állatokról. Piper azt mondta, a környékbeliek a Vajákos néven emlegetik Isaacet, de nem rosszindulatból. Aztán Piper magáról is beszélt, elmondta, hogy szerelmes Jonathanbe, hogy a fiú orvosnak tanul, és hogy ő is az akar lenni. Az egyetemek újra működtek, de hosszú várólisták voltak, és Piper nem bízott benne, hogy még abban az évben felveszik. A szavaiból azt vettem ki, hogy a kapcsolat nem múló tinirománc, ami persze nem is illett volna Piperhez. Azt mondta, a fiú imádja őt. Azt feleltem, alig várom, hogy megismerhessem Jonathant, és így is volt. Az utolsó pár száz yardot a kaptatón szótlanul gyalogoltuk végig, és a bekötőúthoz közeledve megpillantottam a ház mézszínű kőfalait. Akkor megszorítottam Piper kezét, a szívem összevissza kezdett dobogni, és olyan hevesen vert, hogy hallottam a vér surrogását a fülemben. Isaac fogadott minket, fél kézzel egy szép collie nyakörvét markolva. Mosolygott, mikor átöleltem, és beszívtam az ismerős illatát, és láttam, hogy már magasabb, mint én, és csendes és karcsú és erős. 132

–

Én akartam lemenni eléd – közölte komoly képpel. – De Piper nem engedte. Ő ilyen kisajátítós típus. Ez volt, azt hiszem, a leghosszabb monológ, amit valaha hallottam tőle. Szavaihoz az ismerős módon félrebillentette a fejét, és kissé felvonta a szemöldökét, és éreztem, hogy kiszalad a föld a talpam alól, olyan erősen törtek rám az emlékek és a félelem. – Gyere – szólt Piper, és megint megfogta a kezem. – Menjünk Edmondhoz.

133

4 Hat év telt el. Végig ugyanaz maradtam, és végig ugyanarról fantáziáltam: kettőnkről. Hogy együtt élünk, valahogyan. Ennyi. A részleteket nem képzeltem el. A részletek nem érdekeltek. Meleg idő volt aznap, Edmond kint ült a fehér kertben egy széken, félig lehunyt szemmel, szálegyenesen. Hátulról közeledtünk felé. Piper odament és letérdelt előtte. – Edmond – suttogta, kezét lágyan az ülő alak térdére helyezve. – Nézd, ki van itt. Ő felém fordította a fejét, és én nem tudtam megmozdítani a lábam, de még az arcizmaimat se. Sovány volt, sokkal soványabb, mint én most. Az arca elgyötört, a teste nem karcsú és kecses, mint Isaacé, hanem vézna. Kicsit összehúzta a szemét, aztán elfordult, és a szemhéjai újra leereszkedtek. Lezárta a témát. Erre nem voltam felkészülve. Piper odahúzott egy összecsukható fémszéket, letuszkolt rá, és elment teát csinálni, én pedig egy darabig csak néztem Edmondot, és végül visszanézett rám, és olyan volt a szeme, mint a háborgó ég. A karját sebhelyek borították – frissek, gyógyulófélben levők és olyanok is, melyek már vékony fehér csíkká halványultak. Ugyanolyan csíkok voltak körben a nyakán is, és azt az ideges szokást vette fel, hogy ujjait újra meg újra végighúzta a kitüremkedő hegeken. – Edmond... Nem tudtam, hogyan folytassam. Nem mintha számított volna. Neki én még mindig több ezer mérföld távolságban voltam. Valahol a lezárt határokon túl. Csak ültem zavartan, tanácstalanul. Meg akartam volna érinteni őt, de mikor kinyitotta a szemét, a tekintete olyan volt, mint a kígyóméreg. 134

Piper megjött a teával. Jó öreg angol tea. Két világháborúval korábban a harctéri nővérek teát itattak a sebesült katonákkal, az meg kiszivárgott a lőtt sebeken, és megölte őket. Elfordultam, és megnéztem a kertet. Valaki kínos alapossággal gondozta, eltűnődtem, vajon kicsoda. A gyermekangyal megtisztult a mohától, körülötte hóvirágok és fehér nárciszok tengere virult, és kábító illatot árasztott. Arra gondoltam, a néhai gyermek kísértete most néz minket a föld mélyében porladó csontjai fölül. A meleg kőfalon épp akkor borult virágba a futórózsa, s a lonc és az iszalag kígyózó ágai versengve kúsztak fel és buktak át a túloldalra. Egy másik falon fehér almavirágok nyíltak szigorú feszületté metszett ágakon, a kőnek szorítva. Lent az ágyásokban fodros ajkú óriástulipánok fehér és vajszínű sokasága bólogatott. Már majdnem elvirágoztak, szirmaik szélesre nyíltak és kifordultak, ezzel szemérmetlenül feltárva a fekete termőt. Sose volt saját kertem, de itt ebben a kavargásban hirtelen megláttam valamit, ami nem szépség volt. Hanem talán szenvedély. És még valami. Harag. Ez Edmond műve, gondoltam. Őrá ismertem a növényekben. Visszafordultam felé, és a pillantásom találkozott az ő kemény, dühös és makacs tekintetével. Olyan gyönyörű nap volt. Meleg és élettel teli. Nem tudtam elhinni benne ezt a jelenetet. Piper halvány, fáradt mosollyal nézett rám. – Adj időt neki – mondta, mintha Edmond nem is hallana minket. Volt más választásom? Az után a nap után minden akaraterőmre szükségem volt, hogy be tudjak menni a kertbe. A levegője fojtó volt, vibrált, a sóvárgó növények farkasétvággyal szipolyozták a talajt. Szinte látszott, ahogy nőnek, vastag, zöld nyelvükkel átfúrták a fekete földet, és mohón, kiéhezetten, levegő után kapkodva bukkantak a felszínre. A kertbe lépve fulladozni kezdtem, bezártságérzet fogott el. Kétségbeesetten igyekeztem a jó dolgokra gondolni, hogy Edmond ne 135

lásson át rajtam, ne tudja meg, hogy rettegés, düh és bűntudat tölt el. De azt hiszem, meg se próbált a fejembe férkőzni. Még mindig ott ült, olyan mozdulatlanul és hidegen, mint a halott gyermek szobra. Mindennap egyre rövidebb ideig maradtam vele, mert erőt vett rajtam a félelem, és elvakított a kert erőszakos fehérsége. Kifogásokat találtam ki, belevetettem magam a munkába a farmon. Volt mit csinálni, így áltathattam magam azzal, hogy senki nem veszi észre a nyilvánvalót. Olyan volt, mint mikor nem ettem. Mindenki nagyon jól látta. Pár nap múlva egyszer kettesben találtam magam Isaackel. Piper elment Jonathan elé, aki kórházi gyakorlatról érkezett vissza egy hét után. Az utazás annyira körülményes volt, hogy nem érte meg naponta hazajönnie. Isaac kivételesen a szemembe fúrta a tekintetét úgy, ahogy a kutyáknak szokta. – Beszélj vele – mondta bevezetés nélkül. – Nem tudok. – Nem azért jöttél? – Nem figyel rám. – De figyel. Nem tud nem figyelni. Annak köszönheti minden baját. Tudtam, hogy bármelyikük szívesen elmondja nekem az egész történetet, de nem mertem meghallgatni. Néztem Isaac szemét, melyben a jóindulat és a szenvtelenség furcsa keveréke ült. Látszott, hogy úgy fájlalja Edmond sorsát, amennyire csak egy emberi lény sorsát fájlalni képes. És hirtelen, mint a hányadék, feltört a torkomban az a mélyen őrzött valami, amiből éveken át erőt merítettem. Égető volt, mint a méreg, és ez egyszer nem nyeltem vissza, és nem próbáltam nyugodt szavakká szelídíteni. – Ha olyan kurvára figyel – ordítottam –, miért nem hallja meg, hogy éveken át csak miatta csináltam végig minden egyes napot, csak miatta nem döglöttem meg? 136

–

Tudja – felelte Isaac –, csak elfelejtett hinni benne. Hosszú ideig hallgattam. – Félek a kerttől. – Igen. Egymásra meredtünk, és megláttam a szemében, amire szükségem volt. – Mondd meg neki – szólt higgadtan Isaac, aztán folytatta a disznók etetését. Nem tehettem mást, mondogattam. Megint eljártam a kertbe, ott ültem vele órákig, és egyre csak mondtam, és legtöbbször éreztem, hogy bevágódnak előttem az ajtók, kizárják a hangomat. De nem adtam fel. – FIGYELJ RÁM, TE SZEMÉT! – Nem mozdult. – FIGYELJ RÁM. Aztán végre történt valami. A meleg, az illatár és a méhek súlyos, lassú zümmögése erőt vett rajtam, átjárta az agyam, akár az ópium, és oldódni kezdett bennem a kőkemény maggá görcsösült félelem és harag, ami éveken át életben tartott. Elkezdtem kinyílni. – Szeretlek – mondtam végül. Aztán kimondtam újra meg újra, míg a szavak már nem is hangzottak szavaknak. És végül felém fordult, tompa tekintettel rám nézett, és megszólalt. – Akkor miért hagytál el? Megpróbáltam beszélni a hazautunkról és arról a napról, amikor Piperrel lementünk a házba, hogy sokadszorra is megnézzük, nincs-e ott. Elmondtam, hogy csöngött a telefon, és az apám volt az. Utána évekig bántam, hogy felvettem a kagylót, és hogy mire rájöttem, mi a terve velem, már semmit sem tehettem, mert tudta, hol vagyok és nemzetközi összeköttetései voltak, és hiába tettem meg akkora utat, hiába éltem túl annyi megpróbáltatást, akkor is csak egy háborúban rekedt tizenöt éves kislány voltam, tehetetlen a nagy, hivatalos orvosi szakvéleménnyel szemben, ami azonnali kórházi kezelést irányzott elő. Külföldön. Apám azt hitte, jót tesz velem. 137

Edmond elfordította az arcát. Ismerte a történetet, hát persze. Biztos vagy százszor hallotta Pipertől. De azt hiszem, tőlem is hallania kellett. Odahajoltam hozzá, megfogtam és az arcomhoz szorítottam a kezét, és mikor el akarta húzni, nem engedtem. És akkor elmondtam neki az összes többit is, és már törődtem vele, hogy figyel-e vagy sem. Beszéltem a hosszú évekről, amikor újra meg újra átéltem az együtt töltött időnk minden másodpercét, amikor végig őt kerestem, és nem volt semmi és senki más. Elmondtam, hogy minden év minden napjának minden percében haza akartam jönni. Csak ültünk, és közben a nappal alkonyatba fordult, az alkony estébe, és feljött a hold, és elindultak a csillagok az égen, és beszéltem, és ő hallgatta, és késő éjjel lett, mire a végére értem, de nem hagytam abba, amíg mindent el nem mondtam. És mikor végül el akartam engedni a kezét, mert az enyém átfagyott és begörcsölt, nem tudtam. Így ültünk egymás mellett a fehér kertben, a csillagok hideg fehér fényében, és csak egymástól várhattunk melegséget. – Jól van – mondta végül, és ezt hangosan mondta, de furcsán erőlködve, mintha elfelejtett volna beszélni. Ennyi volt. Jól van. Aztán kiszabadította a kezét, és az enyémet, ami jéghideg és zsibbadt volt, a két meleg tenyere közé fogta. Elkezdődött valami.

138

5 Piper elmondta, hogy a megszállás után a fiatal férfiak többségét behívták a hadseregbe, és a városok lakói tömegesen vidékre költöztek, mert úgy gondolták, ott biztonságosabb. Termelőszövetkezetek alakultak a mezőgazdasági munkák elvégzésére és a szükséges élelem megtermelésére. Piper a szövetkezetükben ismerkedett meg Jonathannel. A fiú az egyik orvos mellett dolgozott, Piper a fejőházakért felelt. Nem volt szükség udvarlásra, egyszerűen megismerkedtek, és attól fogva együtt voltak. Jonathan most ott lakott náluk; vele beszéltem, amikor felhívtam őket Londonból. Összeillő pár voltak Piperrel. Míg Piper komoly és gyöngéd, ő figyelmes és tréfás kedvű volt, és szenvedélyesen érdekelte a világ, olyan módon, ahogy Piper családjában senkit. Azonnal megkedveltem őt. Mindketten kívülállók voltunk, és mindketten a kitüntetett gondozó szerepkörében helyeztük el magunkat. Tudtam, hogy Jonathan védelmezi Pipert, amennyire csak tudja. Ő mesélte el nekem, mi minden történt az országban, amíg távol voltam. Az iskolák újra kinyitottak, a farmok elkezdtek élelmiszert árulni, elosztási hálózatok szerveződtek, és aki meg tudta fizetni, az importgyógyszerektől a cipőig mindent megkapott a feketepiacon. – Rengeteg embernek megy nagyon rosszul – mondta, és Piper lesütötte a szemét. – Sokan meghalnak. –

Mondjátok el, mi történt – kértem egyszer csak őket. Az ég rózsaszín-arany csíkos volt, alkonyodott, a kertet megfestették a lemenő nap utolsó sugarai. Csak annyit tudtam, hogy Edmond és Isaac is életben maradt, semmi többet. Nem tudtam, hogyan élték túl a háborút, mi mindent láttak. És mit tettek. 139

Piper nem szólalt meg, így Jonathanre maradt, hogy elmondja nekem a történet utolsó hiányzó részletét. Elbeszélése szerint Edmond és Isaac egész nyáron békében élt a Gateshead-farmon, akárcsak mi Piperrel Reston Bridge-ben. Aztán elkezdtek megváltozni a dolgok. Nyugtalanná vált a légkör, erőszakról, zavargásokról érkeztek hírek, és Edmond meg Isaac is megérezte, ahogy ők meg szoktak érezni dolgokat, hogy ennek nem lesz jó vége, nagy baj fenyeget. Próbálták figyelmeztetni az embereket a veszélyre, és Jameson doktorral is beszéltek. Az orvos megértette és komolyan vette őket, de tudta, messze nincs annyi bizalom senkiben az ottaniak közül, hogy elszánja magát a cselekvésre. A kis közösség tagjai túlságosan kötődtek a helyhez, és túlságosan féltek, semmint hogy mindent hátrahagyva elbujdossanak az erdőbe, csak azért, mert van valami a levegőben, és két gyereknek rossz előérzete támadt. Nem lehet hibáztatni őket ezért, most már különösen nem. Isaac tisztában volt vele, hogy a legfontosabb feladata megmenteni magát és Edmondot. Edmond viszont nem így gondolkodott. Ő úgy látta, ha elmennek, a sorsukra hagynak embereket, akikre ott a biztos halál vár. Életükben először összevesztek, és Isaac bizonyult kitartóbbnak. Akaratának minden erejét Edmondra zúdította. Nem hagyott békét neki. Mindent elkövetett, ami szükséges volt ahhoz, hogy megmeneküljenek. És megmenekültek. De az élmény megosztotta őket: Isaac el tudta viselni a következményeket, Edmond nem. Bevették magukat a vadonba, de a szimpla rejtőzködés túl veszélyes volt. A környék hemzsegett a katonáktól meg a fegyveres civilektől, és Isaac tudta, ha életben akarnak maradni, folyamatosan haladniuk kell. Próbálta rábeszélni Edmondot, hogy menjenek haza, de Edmond nem akarta vagy nem tudta rászánni magát erre. Végül Isaac megtette azt, amire sosem hitte, hogy sor kerülhet: otthagyta Edmondot. Talán abban reménykedett, hogy Edmond végül mégiscsak követi őt. – Isaac egy darabig a faluban bujkált. Jonathan ránézett Piperre, aki elfordította a tekintetét. – Két nappal azután jött haza, hogy te elmentél. 140

Elakadt a lélegzetem, mintha gyomorszájon vágtak volna. A mondat a szívembe markolt, pedig azt hittem, már rég nincs bennem mit megmarkolni. Jonathan vett egy nagy levegőt. – Edmond, miután elvált Isaactől, visszament a Gateshead-farmra, pedig tudta, mekkora veszélynek teszi ki magát. Előtte hónapokig együtt élt és együtt dolgozott azokkal az emberekkel, és talán úgy gondolta, ha meggyőzőbb tud lenni, ha sikerül elérnie, hogy meghallgassák és higgyenek neki, akkor mégiscsak meg tudja menteni őket. – A jelek szerint nem tudta. A végén bizonyára belátta, hogy tehetetlen, és elmenekült a farmról. Jonathan megcsóválta a fejét. – De ha azok az emberek be is húzódnak az erdőbe, mi lett volna ott velük meg a gyerekeikkel élelem nélkül... – Egy gondolatnyi szünetet tartott. – Ezer ilyen történet volt, és a legtöbb tragédiával végződött. Egyikünk se szólalt meg. Jonathan újra vett egy nagy levegőt, és folytatta. – Hogy utána mi történt, nem tudjuk pontosan, de azt tudod, mi zajlott le a Gateshead-farmon. Te meg Piper tudjátok a legjobban. Edmondra nem sokkal később katonák találtak rá, nem a mieink, néhány mérföldre onnan. Alig élt, annyira ki volt készülve az éhezéstől, és képzelheted, hogy még mi mindentől. A katonák több mint egy hónapig magukkal hurcolták, de nem bántották. Csak éppen sosem volt elég élelmük, és amennyi volt, azzal nem őt akarták jóllakatni. Viszont tény, hogy életben hagyták, nem tudni, miért. Idővel megszokták a jelenlétét, meg azt, hogy nem megy sehova, nem beszél, nem próbál megszökni, így aztán mikor Edmond egy szép napon felállt, és otthagyta őket, senki nem üldözte. Hazament. Csak a Jóisten tudja, hogy tudott elvergődni a házig, de valahogy sikerült neki, mert Piper és Isaac ott találtak rá. Beteg volt, csontsovány, és nem beszélt. Valahogy felcipelték a búvóhelyükre, a 141

juhelletőbe, de ott se mondta el, mi történt vele. Nem szólalt meg több mint... Jonathan Piperre nézett. – Több mint egy évig. Láthattad, mit művelt magával. Mintha nem szenvedett volna addig is eleget, mintha nem bűnhődött volna meg eléggé. Hogy miért? Gondolom, azért, mert ő túlélte. Hosszú hallgatás következett. Végül halkan megszólalt Piper. – Azután jött a kert. Sokáig csak ült a székben, de aztán lassan elkezdett csinálni dolgokat. Ásott, meg segített a veteményesben, és még akkor se nagyon beszélt, de napról napra többet dolgozott. És attól jobban lett, látszott, mennyire jót tesz neki a munka. Gyomlált, metszett, ősszel kiásta és eltette a virághagymákat, magokat gyűjtött, azokat is elrakta fajták szerint, aztán tavasszal elkezdett növényeket ültetni, és nem csak azért, hogy teremjenek – valami másért is. Piper rám nézett. – Pedig azelőtt nem nagyon foglalkozott a kerttel. Most meg kényszeresen és fáradhatatlanul dolgozott. Mindennap még sötétedés után is kint volt, és fölösleges volt szólni neki, hogy jöjjön be, mert nem hagyta abba, képtelen volt a kedvünkért abbahagyni. – Télen rosszabb volt neki, mert sokkal kevesebb volt a munka, de még akkor is sokszor kint láttuk a hóban, lerázta az ágakat, hogy ne törjenek le, zsákokat meg szalmát kötözött a növényekre, hogy megvédje őket a fagytól. Néha ijesztő volt a megszállottsága, de ha dolgozott, utána mindig nyugodtabbnak láttuk. Azóta se mondta el, mit élt át a Gateshead-farmon, meg akkor, amikor a katonákkal volt. Ami az után történt, hogy Isaackel elváltak egymástól, arról egy szót se hallottunk tőle. Amit tudunk, azt Jonathan szedte össze olyan emberektől, akik látták akkoriban Edmondot. Ő elásta magában az egészet, és így jön ki belőle. Rámutatott a vérrózsa sűrű, tüskés ágaira, amelyek könyörtelen vízszintesekbe metszve a falra feszültek, mégis fékezhetetlen vadság 142

áradt belőlük, és csak úgy ontották a sötétvörös rózsákat. Néztük, ahogy egy félájult méh egyik kövér virágról a másikra szállt, szédelegve a növénysorsba oltott végzet áradatától. És akkor hirtelen valami rémisztőén világossá vált számomra. Immár tudtam, hogy Edmond végignézte a mészárlást. Látta, hogyan gyilkolják le módszeresen az embereket, látta a haldoklókat, a férfiakat, a nőket és a gyerekeket, a megölt vagy éhhalálra ítélt állatokat. Nem tudom, hogyan élte túl az egészet, és talán sose fogom megtudni, de hogy ott volt, afelől semmi kétségem nincs. Elképzelni se mertem, milyen hatással volt rá az élmény. De nem is kellett elképzelnem. Ránéztem Piperre. Láttam a szemében, hogy ő nem tudja. Jonathan se jött rá. És Isaac? De hisz ő mindent tud, ismeri mindannyiunk összes titkát. – Ennyi – mondta Piper. – Itt a vége. Tudtam, hogy ez nem igaz. Egy fejezetet kihagytak. Azt, amelyikben a hős hazaér, és nem talál ott engem.

143

6 Kertész lett belőlem, vagy valami olyasmi. Úgy lehetett csak beszélni Edmonddal, szavakkal nem, csak a fárasztó munkával, az öreg szerszámok és a zsíros földbe ásva várakozó kövér gumók nyelvén. Figyeltem Edmondot és tanultam tőle, ásást és ültetést és nevelgetést. Eleinte nem segített, de nem is volt szükségem a segítségére. Beértem annyival, hogy ott vagyok vele a napsütésben, a földmorzsák közé apró magvakat dugok, és virágzásra biztatom őket. Most már szoktunk együtt sétálni, néha beszél hozzám, megmondja, hogy hívják a növényeket, amelyeket a mezőn látunk. Nehéz volna mindegyiknek a nevét megjegyezni, nagyon sok van belőlük, és csak azok maradnak meg a fejemben, amelyek megmentették az életemet. Corylus avellana. Mogyoró. Rubus fruticosus. Földi szeder. Agaricus campestris. Mezei csiperke. Rorippa nasturtiumaquaticum. Vízitorma. Allium ursinum. Medvehagyma. Malus domestica. Alma. Néha ugyanúgy üldögélünk egymás mellett, mint ezer éve, egy szót se szólunk, csak hallgatjuk a rigókat és a pacsirtákat. Nagy ritkán, ha felbukkan benne egy emlék, Edmond még el is mosolyodik, olyankor felé fordulok, nézem az arcát, az ujjam hegyével végigsimítok a sebhelyein, és szavak nélkül elmondom neki újra meg újra, hogy hazajöttem. És így, hosszú idő után Edmond meg én újra együtt vagyunk. A sorsa egyszerű és világos. Tudom, hogy sose fogja elnémítani azokat a leírhatatlan hangokat. Hallott embereket ölni és meghalni. A hangok megfertőzték, megmérgezték őt, átokként átjárták a testét. Nem képes kizárni a fejéből a zajt, és velünk ellentétben nem tudta kilökni magából és a világra zúdítani a gyűlöletét. Helyette önmagára zúdította. Erről tanúskodnak a sebhelyei. Isaac azért menekült meg, mert tud figyelni az állatokra. Segített rajtuk, és az elviselhetővé tette a fájdalmát. És Piper? Pipernek ott 144

voltam én. Én pedig megmentettem Pipert és vele együtt önmagamat, és ugyanazok a dolgok tartottak életben minket, amelyek el is pusztíthattak volna. A csökönyösség, a tudatlanság és a csillapíthatatlan szeretetéhség mind-mind mentőöv volt a háború borzalmai közepette. Fogalmam sincs, mennyire rokkant meg Edmond, de azt tudom, hogy békére és szeretetre van szüksége. És ezt a kettőt tudom neki biztosítani. Így hát most itt vagyok vele, meg Piperrel és Isaackel és Jonathannel és a tehenekkel és a lovakkal és a birkákkal és a kutyákkal és a kerttel és a sok nehéz munkával, amit egy farmon el kell végezni, és ami ahhoz kell, hogy életben maradjak egy olyan országban, amit megkínzott és eltorzított a háború. Ismerős állapot, de most nem az enyém. És különben is, mint kiderült, ellentámadásban vagyok a legjobb. Hosszú idő után végre tudom, hol a helyem. Itt. Edmond mellett. Hát így élek most. Európa Könyvkiadó, Budapest Felelős kiadó M. Nagy Miklós igazgató Nyomta a Szekszárdi Nyomda Kft. Felelős vezető Vadász Katalin igazgató Készült Szekszárdon, 2013-ban Szerkesztette Bencze Mariann Felelős szerkesztő Elekes Dóra

145

Művészeti vezető Gerhes Gábor Borítótervező Tabák Miklós Készült 13,92 (A/5) ív terjedelemben ISBN 978 963 07 9662 0 www.europakiado.hu www.facebook.com/europakiado

146