Mary Lyons a Hasonmás

Mary Lyons A hasonmás

Súlyos fejsérülés következtében Tiffany elveszti az emlékezetét, ám amikor a betegágyához hívott Diego dos Santos márki a feleségeként azonosítja, sejti, hogy valami nincs rendjén. Bár a férfi valódi feleségének a papírjait találták meg nála a mentők, a nő az első csókváltás után ösztönösen érzi, hogy Diego még sohasem vette karjába. A márkiból különös vonzerő árad, s az angliai birtokon kezdetét veszi a hihetetlen, fordulatokban gazdag kaland…

Mary Lyons

A hasonmás

(Romana 089.)

1. FEJEZET Hogy lehetett ennyire ostoba? Tiffany gőzfelhőbe burkolózva ült a szauna félhomályában a fenyőfából ácsolt padon, és leverten törölgette verejtékben fürdő arcát. Ha portugál ismerőseit később látogatta volna meg, akkor marad ideje arra, hogy alaposan megismerje Lisszabon nevezetességeit. Most azonban a nemzeti ünnep előkészületei miatt még a múzeumok és a paloták is zárva tartanak. Az egész ország a több évtizedes diktatúra végének évfordulóját ünnepli. Azért persze nem dől össze a világ, még így is marad egy hete, hogy felderítse a várost, mielőtt tovább utazik Angliába. Ráadásul Tiffany még azt sem tartotta szükségesnek, hogy előre gondoskodjon szállásról. Így amikor tegnap késő délután megérkezett a városba, örülhetett, hogy egy eldugott kis szállóban akadt még kiadó szoba. Fölösleges lett volna az ünnepi előkészületek kellős közepén szakszerű idegenvezetést keresnie. Így aztán Tiffany nem bírt ellenállni a csábításnak, hogy szabadidejét egy közeli testépítő klub uszodájában és szaunájában ne töltse. Csalódottságát és levertségét azonban az ünnepnap előtti általános öröm ellenére sem sikerült elűznie, pedig már abban reménykedett, hogy ezzel az utazással új és boldog élet kezdődik számára. Úgy látszik azonban, hogy az elmúlt évek megpróbáltatásai és sorscsapásai mindenhova kitartóan követik. Sajnos kizárólag őt terhelte a felelősség élete első, súlyos tévedéséért. Egyedül az ő döntése volt, hogy otthonának hátat fordítva feleségül ment Brian Harrishez. És amikor elsietett házassága hamarosan zátonyra futott, ahogy egyébként barátai és rokonai meg is jósolták, Tiffany túl büszke volt ahhoz, hogy bevallja tévedését. – Nehogy eszedbe jusson hazamenekülni, ha tönkremegy a házasságod! – figyelmeztette könyörtelenül az idősebbik nagynénje. – Számunkra többé nem létezel! De Tiffany mintha meg sem hallotta volna két utolsó rokona baljós figyelmeztetését. Mióta szülei meghaltak egy repülőszerencsétlenségben, az akkor tízéves Tiffanyt anyjának két nővére vette magához és nevelte fel egy eastbourne-i viktoriánus házban. Így hát nem lehetett felróni neki, hogy minél előbb menekülni akart a vigasztalan, magányos és sanyarú élettől. Valahányszor Tiffany a szülei halálára gondolt, mély szomorúság vett erőt rajta. Noha azóta már tizennégy év telt el, a veszteség feletti gyásza mit sem változott. Szülei szeretetét és nevetését nem pótolhatták nagynénjei, akik miatt napjai egyhangúan és örömtelenül teltek. Az undok, szintén viktoriánus kori leánynevelő intézetben is, ahová küldték, a túlzásba vitt rend és fegyelem léleknyomorító légköre uralkodott. Az internátusban szert tett ugyan néhány barátnőre, szünidei meghívásokat azonban egyiktől sem kapott. Nem csoda hát, hogy fülig szerelmes lett az első férfiba, akivel találkozott. Tizennyolc éves korára tehát már annyira kiéhezett a szerelemre és a mély érzelmekre, hogy azonnal hozzáment az álmai hősének tartott Brian Harrishez, egy másodvonalbeli teniszezőhöz, aki egy reklámkampány alkalmával éppen a kisvárosban járt. Tiffany túl fiatal és tapasztalatlan volt még ahhoz, hogy a férfi vonzó, napbarnította arcának ragyogó álarca mögé tudott volna pillantani, s minden fenntartását sutba dobva követte Briant Londonba. A meglepő csak az volt ebben a szerencsétlen történetben, hogy Brian egyáltalán észrevette ezt a balga, ábrándos tekintetű tizenéves leánykát. Talán tetszett a férfinak, hogy valaki ennyire isteníti. A történtekre visszagondolva Tiffany közben rájött, hogy feltétel 2

Mary Lyons

A hasonmás

(Romana 089.)

nélküli csodálata balzsamként hathatott a férfi összetört öntudatára. Akkoriban ugyanis még nem sejtette, hogy Harris középszerű teniszpályafutása igencsak leáldozóban van a rendszeres italozás, mulatozás és nőzés miatt. Álmai férfija iránti mérhetetlen szerelmében Tiffany fütyült osztálytársnői jóindulatú tanácsaira, pedig ők hamar meglátták Brian Harrisben a gyenge, felületes embert. Persze, aztán minden jóslat beigazolódott. Az amerikai teniszvilág még kiegyensúlyozott házastársak számára is igen kemény próbatétel, Tiffany és Brian házassága pedig minden volt, csak nem kiegyensúlyozott. Biztonságot jelentő otthon helyett állandóan másodosztályú szállodákban laktak, amelyekből gyorsan harmad-, majd negyedosztályú lett. Ilyen körülmények között a jó házasságra még csak esély sem volt. A lány talán hamarabb véget vetett volna ennek a zaklatott életvitelnek, ha idősebb és tapasztaltabb lett volna. Sajnos, éppen a nemiséget illető teljes tapasztalatlansága volt az, ami az első veszekedéshez vezetett, és ami aztán kapcsolatuk megromlását eredményezte. Brian nem volt az a típus, aki engedményeket tett volna egy fiatalasszony ifjúsága és ártatlansága kedvéért. Őurasága nemsokára megunta felesége gátlásosságát és odaadásának hiányát, s hamar visszatért régi, legénykori szokásaihoz, azaz más nőknél, futó szerelmi kalandokkal keresett – ahogy ő mondta – szórakozást. Az soha nem derült ki, hogy mi történt volna, ha Tiffany összeszedi magát, és búcsút mond a férjének. Két év szenvedés és nyűglődés után ugyanis Brian a portugáliai Algarve egyik garniszállójában hagyta a lányt, mondván, hogy egy régi barátjának a partijára megy. Tiffany bátortalanul felvetette ugyan, hogy talán mégsem kellene teniszmeccs előtt mulatozással tölteni az időt, de a férfi rá sem hederített. Amikor aztán késő éjjel Harris erősen italos állapotban hazafelé hajtott, az úton felborult a bérautójával. A helyi kórház közölte Tiffanyval, hogy a férje kómában fekszik, s valószínűleg nem éri meg a reggelt. Ennek ellenére Brian még csaknem egy évig életben maradt, de öntudatát nem nyerte vissza. A lány sűrűn látogatta a személytelen kórházi ágyon fekvő sápadt, sovány alakot. Hogy fedezni tudja a növekvő kezelési költségeket, s hogy tető legyen a feje fölött, presszókban és szállodákban dolgozott, és minden munkát elvállalt, amit csak felkínáltak neki. Ahhoz viszont túl büszke volt, hogy egyedüli angliai rokonaihoz forduljon támogatásért, mivel még a fülében csengtek nagynénjei könyörtelen szavai. Amikor végül Brian meghalt, még meggyászolni sem tudta igazán, hiszen a mindennapi megélhetésért kellett küzdenie. Egyetlen reménye az volt, hogy összekuporgat egy kis pénzt, amivel hazautazhat Angliába, befejezheti a tanulmányait, s talán új életet kezdhet. Nagy nehezen sikerült is összeszednie annyit, hogy rendkívül takarékos körülmények között néhány hónapig eléldegélhet majd Angliában. Annak a régi vágyának azonban nem tudott ellenállni, hogy mielőtt felszáll a londoni gépre, meg ne nézze Lisszabont, álmai városát. Valaki hideg vizet öntött a forró kövekre, és a sistergés kizökkentette Tiffanyt gondolataiból. Felemelte a fejét, és a gőzfüggönyön át egy nőt pillantott meg, aki alig leplezett érdeklődéssel méregette. Tiffany biztos volt benne, hogy még sohasem látta a kíváncsiskodót, ámbár arca és alakja különösen ismerősnek tűnt. A megoldásra az öltöző tükre előtt derült fény. – Engem mindig szörnyen megvisel a szauna, magát nem? – kérdezte az idegen asszony, miközben Ő is helyet foglalt a tükör előtt. – Igen, néha eléggé fárasztó – válaszolta Tiffany meglepve, s ugyanakkor örült is, hogy végre angolul beszél hozzá valaki. Portugál tudása ugyanis a kényszerűen hosszú itttartózkodása ellenére sem ütötte meg a kívánt színvonalat. – Őszintén szólva… Akármit is akart azonban mondani, teljesen elfelejtette, amikor felnézett, s megpillantotta az idegen nőt a tükörben. Akárcsak Tiffanyét, az ő testét is fehér fürdőlepedő takarta, fején pedig törölközőturbánt viselt. 3

Mary Lyons

A hasonmás

(Romana 089.)

Tiffany döbbenten meredt szomszédja tükörképére, amely mintha csak az ikertestvérét mutatta volna. Nem csoda, ha az asszony ismerősnek tűnt… elvégre ugyanaz az arc nézett vissza Tiffanyra, amelyet nap mint nap megszokott! Ugyanaz a magas homlok a lágyan ívelő szemöldök felett, ugyanaz a tiszta, kék szem a szív alakú arcban… Egy hosszú percig tartott, míg Tiffany észrevette, hogy az idegen nő is nem kevésbé meglepett tekintettel bámul a tükörbe, ő azonban hamarabb ocsúdott fel a lánynál, hátravetette a fejét, és hangosan felkacagott. – Te jó ég, nem tudom elhinni! – Hát… én sem. – Tiffany megcsóválta a fejét, és zavartan behunyta szemét. Amikor aztán megint kinyitotta, tudatosult benne, hogy nem menekülhet a valóság elől: ő és az idegen asszony, mint két tojás, annyira hasonlítanak egymásra! – Az esély körülbelül egy az egymillióhoz, hogy ilyesmi történjen… – A másik nő letekerte a törölközőt a fejéről. – De talán magának fekete vagy vörös a haja… – Nem. – Tiffany szintén levetette turbánját, de még mindig nem akart hinni a szemének. – Így, vizes hajjal nehéz megítélni, de azt hiszem, magának csak egy árnyalattal sötétebb s valamivel hosszabb a haja, mint az enyém. – Tiffany szomszédja ismét hitetlenkedve felnevetett. – Ez tehát azt jelenti, hogy mindenkinek van valahol hasonmása a világon, csak hát én egyáltalán nem készültem föl, hogy találkozzam is vele… Ráadásul egy portugáliai szaunában! – Én… én sem. Én… Bocsásson meg, bizonyára bolondnak tart, de olyan fura érzés, hogy most szemtől szemben állok a hasonmásommal! Ugye érti, mire gondolok? – Még hogy értem-e? Engem is felizgatott a dolog! Tiffany bólintott, és igyekezett rendbe szedni gondolatait. Meg kell hagyni, eléggé nehezére esett, hiszen a döbbenetes külső hasonlóság mellett még a hangjuk is egyformán csengett. Ezen túlmenően az idegennek is ugyanaz a kissé elnyújtott kiejtése volt, mint Tiffanynak, ami arra utal, hogy valószínűleg a másik is hosszabb időt töltött Amerikában. Tiffany egyre kényelmetlenebbül érezte magát a bőrében. Azt várta, hogy egyszer csak felébred, s kiderül, az egész csupán rossz álom volt. E reménye azonban szertefoszlott, amikor a hölgy egy határozott kézfogással Maxine dos Santosként bemutatkozott. – Én… izé… Tiffany Harris vagyok – dadogta az özvegy, s végtelenül megkönnyebbült, hogy legalább a nevük nem egyforma. Lassacskán magához tért a hasonlóság okozta megrázkódtatásból, és belátta, hogy túlságosan is megütközött a szokatlan helyzeten. A feltűnő hasonlóság mellett Tiffany egyre több különbséget fedezett fel. Eltekintve a hajuk árnyalata közti eltéréstől, az idegen fogazata sem olyan egyenletes, mint az övé, és a nevetése sem olyan természetes, inkább mesterkéltnek hat. Lehet, hogy csak képzelődés, de Tiffany mintha kemény, számító kifejezést is felfedezett volna a másik tekintetében, ahogyan a hideg, kék szemek vizsgálták a tükörben. – Nos, Tiffany, úgy gondolom, ez mindkettőnk számára megismételhetetlen élmény – jegyezte meg Maxine lelkesen. – Ha nincs sürgős dolga… – A nő körülnézett az öltözőben. – Most rajtunk kívül nincs itt senki, meséljen egy kicsit magáról! Régóta tartózkodik Portugáliában? A kiejtése után ítélve, Amerikában élt egy ideig, ugye? Most itt lakik? – Nem, csak egy hétig maradok Lisszabonban – kezdte Tiffany vonakodva. Maxine azonban olyan érdeklődve és együtt érzően hallgatta, hogy Tiffany kitálalta szomorú múltja egész történetét. Elbeszélése végén elárulta, most éppen hazafelé tart Angliába, hogy új életet kezdjen.

4

Mary Lyons

A hasonmás

(Romana 089.)

– Meg tudom érteni, hogy faképnél hagyta idős nénikéit – nevetett Maxine. – Más rokona nincs Angliában? Valaki, aki örülne, ha viszontlátná magát? Amikor Tiffany biztosította újdonsült barátnőjét, hogy nincs, Maxine rendkívüli együttérzést mutatott. Elmondta, hogy ő is magányos Portugáliában, s jelenleg férje ősi családi birtokán él Sintrában. Aztán igyekezett rábeszélni Tiffanyt, hogy keresse fel, s töltsék együtt a hétvégét. – Nagyon kedves magától, de már kivettem egy szobát egy közeli kis szállóban. Mivel a város tele van turistákkal és látogatókkal, pokoli szerencsém volt, hogy akadt a földszinten egy lyuk a számomra. – Hát akkor jól vigyázzon az útlevelére, mert a zsebtolvajok alaposan ki fogják használni a felvonulás forgatagát! – figyelmeztette Maxine, s helyeslően bólintott, amikor Tiffany megjegyezte, hogy útlevelét, utazási csekkjeit és angliai repülőjegyét a szálló páncélszekrényében őrizteti. Nem sokkal később Maxine tekintete a faliórára tévedt. – Te jó ég, mennem kell! – kiáltott fel rémülten. – Még el kell intéznem egy fontos hívást, s a bankomat is fel akarom keresni. Holnap péntek, aztán itt a hétvége, s a bankok legközelebb csak hétfőn nyitnak ki. – Maxine felugrott, az öltözőszekrényéhez sietett, és gyors mozdulatokkal magára kapta ruháit. – Figyeljen csak, Tiffany, nem tudom, van-e programja mára, de mi lenne, ha néhány óra múlva magáért mennék a szállóba, utána pedig együtt vacsoráznánk? – Igen, jó lenne – felelte Tiffany udvariasan, noha egyáltalán nem volt biztos benne, hogy most éppen Maxine társaságára vágyik. A köztük lévő döbbenetes hasonlóság összezavarta és bizonytalanná tette, s ösztönösen megérezte, hogy semmi közös dolga nincs ezzel az idősebb és lényegesen tapasztaltabb asszonnyal. Dos Santos asszony előzőleg elmondta, hogy egy brazil arisztokratához ment feleségül, akit ki nem állhat. Tiffany saját bőrén tapasztalta, hogy egy házasság, sajnos, nem feltétlenül maga a boldogság ezt bizton állíthatta, miután Briannel teniszmeccsről teniszmeccsre járva beutazta a fél világot. Mégis elképedve hallgatta Maxine kendőzetlen vallomását, hogy csak a pénz miatt ment hozzá a férjéhez. – Tudja, kedvesem, akkoriban kissé le voltam égve – mesélte a nő feltűnő közvetlenséggel –, így aztán az a mentő ötletem támadt, hogy hozzá kellene menni Sao Paulo egyik leggazdagabb emberéhez. Ám a döntés óriási hibának bizonyult – tette hozzá vállvonogatva. Tiffanynak már most is nehezére esett elfojtania kellemetlen érzését, akkor azonban teljesen megdöbbent, amikor megtudta, a nő hogyan fogta meg magának a kiszemelt áldozatot. – Azt mondtam neki, hogy terhes vagyok, ő pedig bedőlt a világ legrégibb trükkjének! Minthogy Diego hisz a házasság szentségében, tényleg csapdába esett. Később megállapodtunk, hogy ő luxuskörülményeket biztosít számomra, én pedig cserében messze elkerülöm – fejezte be Maxine a történetet gúnyos mosollyal. Nem csoda, ha Tiffanynak az a benyomása támadt, hogy a hasonmása bizony nem valami szeretetre méltó személy. Ennek ellenére nem utasíthatta vissza a meghívást megadta tehát a nőnek a szálloda címét és a szobaszámot. Miután Maxine elbúcsúzott, Tiffany még a klubban maradt, s kiadós úszással frissítette fel magát. Közben hosszas gondolkodás után arra az elhatározásra jutott, hogy mégiscsak kimenti magát az esti találkozó alól. Csakhogy az események másként alakultak. Amikor Tiffany visszatért a szállodába, a szobáját feltörve és teljesen feldúlva találta. A bőröndökből és a szekrényből az összes ruháját kirángatták és egymásra dobálták a szoba közepére, majd valamilyen ragadós, kék festékkel leöntötték. 5

Mary Lyons

A hasonmás

(Romana 089.)

Tiffany döbbenten bámult az összevisszaságra. Hirtelen hangos sikoly hallatszott a szomszéd szobából, s a nő rájött, nem ő az egyedüli áldozat. Hamarosan az is kiderült, hogy nemcsak a három földszinti helyiségbe törtek be, hanem kirabolták a szálló páncélszekrényét is. Tiffany most került csak igazán bajba. Útlevele, utazási csekkjei, repülőjegye mind oda volt! A vendégek közül még jó páran panaszkodtak, hogy érthetetlen módon eltűntek a papírjaik. A fiatal özvegy bénultan és tanácstalanul álldogált, miközben tombolt körülötte a düh és a pánik. Ekkor megjelent Maxine. Tiffany az első pillanatban meg sem ismerte a szálloda bejáratában hirtelen felbukkanó fiatalasszonyt. Fogalma sem volt, Maxine miért visel rövid, fekete parókát, egyet azonban tudott: még soha életében nem könnyebbült meg ennyire egy másik ember láttán. – Hála istennek, hogy eljött! – sietett át a halion Tiffany, majd reszkető kezét a vendég karjára tette. – Először meg sem ismertem, de… Maxine nevetve simított végig fekete parókája frufruján. – Igen, a köztünk lévő hasonlóság annyira különös érzéssel töltött el, hogy jobbnak láttam némileg megváltoztatni a külsőmet. De mi az ördög történik itt? – kérdezte az asszony csodálkozó pillantást vetve a fogadópultnál hevesen vitatkozó és hadonászó emberekre. – Igazi sorscsapás ért! – vetette magát Tiffany egy karosszékbe, és tenyerébe temette arcát. – Ugyan, ugyan, azért biztosan nem olyan kilátástalan a helyzet! Tiffany kétségbeesve csóválta a fejét. – Dehogynem! Nem elég, hogy egy alattomos tolvaj betört három földszinti szobába, köztük az enyémbe is, hanem még kirabolta a páncélszekrényt is, és elvitte az útlevelemet a pénzemmel együtt. És ez még nem minden. – A nő idegesen végigszántott hosszú szőke haján. – Az összes ruhámat összekenték festékkel, csak ez a szabadidőruha maradt épen, ami rajtam van. Azon a néhány escudón kívül, amit magammal vittem a szaunába, semmi pénzem nincs. Tiffany nem tudta, hogy mihez kezdett volna Maxine segítsége nélkül. Az asszony csodálatosan viselkedett nem esett kétségbe, s rögtön tanácsot is adott az elveszett úti okmányt illetően. – Természetesen értesítenie kell a rendőrséget és a brit nagykövetséget. Annak viszont már semmi értelme, hogy továbbra is itt maradjon. Elmegyünk hozzám, ott kellemesebb körülmények között intézhetjük a továbbiakat – mondta Maxine határozott hangon, s a szálló előtt várakozó hatalmas limuzinhoz vezette a zavart Tiffanyt. – De a fehérneműm és az arcfestékeim… – Ne csináljon gondot belőle! – sürgette dos Santos asszony. – Hétvége után még mindig visszajöhetünk és összeszedhetjük a használható darabokat. Ami pedig a ruháit illeti, a méretünk egyforma, s egész csomó alig hordott holmim van. – Bátorítóan elmosolyodott, miközben az autó lassan elindult. – Nem szeretnék a terhére lenni. – Egyáltalán nincs a terhemre! Borzasztóan magányosnak érzem magam abban a sintrai öreg házban, igaz, Tony? – szólította meg Maxine a sofőrt. – Bizony, asszonyom, így igaz! – felelte a szürke sofőrsapkát viselő, sötét hajú férfi, miközben fejét alig elfordítva óvatosan kormányozta a járművet a forgalmas utcán. Tiffany, aki a vezetőnek jószerével csak a tarkóját látta, meglepetten felkapta fejét. A férfi a kiejtése alapján semmiképpen sem lehetett portugál, inkább New Yorkból, Brooklyn környékéről származhatott. Maxine észrevette útitársa csodálkozását, s mesterkélten elnevette magát.

6

Mary Lyons

A hasonmás

(Romana 089.)

– A világ minden kincséért sem adnék túl Tonyn! Amikor utazgatok, ő a sofőröm és a házicselédem, aki mindenben rendelkezésemre áll. Nem így van, Tony? – kuncogott sokat sejtetően. – Maga a főnök, hölgyem! – hangzott az elnyújtott válasz. – Irány Sintra, ugye? – Pontosan! – Maxine újból kuncogott. Megmentője szemének izgatott csillogása kellemetlen érzést keltett Tiffanyban. Lazíts és adj hálát a segítségért, utasította rendre magát. Mihez kezdtél volna Maxine nagyvonalúsága nélkül? Tiffany hátradőlt a bőrbevonatú ülésen, és megpróbálta elfelejteni gondjait, miközben a luxusautó hamar maga mögött hagyta a fővárost, és rákanyarodott a Sintrába vezető autópályára. Sintra, a portugál királyok és a mór uralkodók egykori nyári tartózkodási helye, gyönyörű város a regényes, erdővel borított hegyek között. Ahogy közeledtek a helység felé, Tiffany csodálkozva nézte a díszes palotákat és kolostorokat, amelyek fenségesen magasodtak a csupasz sziklákon. A hatalmas parkok buja növényzete, az éppen most nyíló kamélia pompás látványt nyújtott. Tiffany nem tudta pontosan felmérni, hogy Sintra milyen messze van Lisszabontól. Amikor megemlítette, hogy ekkora távolságról nehéz másik útlevelet beszerezni, új barátnője leintette. – Holnap péntek van és ünnep, hétfőig úgysem tehetünk semmit. Inkább élvezzük a hétvégét teljes nyugalomban, s nézzük meg a környék nevezetességeit. Hétfőn reggel aztán majd intézkedem telefonon. Tiffany nagy sóhajtással beletörődött a megváltoztathatatlanba, s ismét hálát adott a sorsnak, hogy délelőtt megismerkedett Maxine-nal. A limuzin elhagyta Sintra sikátorait, s nem sokkal később megérkeztek a házhoz. Maxine előzőleg ugyan villáról beszélt, a vendég azonban úgy látta, az épület inkább palotához hasonlítható. – Utálatos, vén hodály – morogta a háziasszony, amikor kiszálltak, s vállvonogatással nyugtázta Tiffany elragadtatott felkiáltásait. – Diego, a férjem, apai részről brazil származású, de az anyja portugál volt. Quinta az ő családi fészke volt, s ide vonult vissza hitvesének halála után, amíg öt évvel ezelőtt ő is meg nem halt. Azóta lakatlan a ház. – Maxine elfintorodott, ahogy az ajtót kinyitotta. – Sajnos odabent kissé barátságtalan a hangulat. – De hát ez csodálatos! – Tiffany lenyűgözve megállt az előcsarnokban, s tátott szájjal nézte a falakat borító nagyszerű kárpitot, amely az évszázadok során alig vesztett eredeti színéből. – Na, csak várjon, amíg a szalonba érünk! – hűtötte le a lelkesedését Maxine, majd a hatalmas dupla ajtón át egy elsötétített helyiségbe lépett. – Mindig libabőrös leszek ezektől a dohos falaktól – panaszkodott, miközben elhúzta a magas, ívelt ablakok előtti nehéz bársonyfüggönyöket. – Nem kellene levenni a védőhuzatot a bútorokról? – érdeklődött Tiffany meglepődve, hiszen szerinte ezt már régen meg kellett volna tenni. – Akkor talán valamivel kellemesebben érezné magát itt. A vendéglátó vállat vont. – Ilyesmivel nem vesződöm, úgysem sokat változtatna ezen a romhalmazon. De talán mégis igaza van, ha levesszük, esetleg otthonosabban fogja érezni magát. Tudja mit? Tegyen, ahogy jónak látja! Addig gondoskodom az italról, csak előbb ezt elteszem – mutatta fel Maxine a nagy kosarat, amelyet kezdettől fogva a kezében szorongatott. – Azonnal visszajövök. Miután egyedül maradt, Tiffany körülnézett a szalonban, s megpróbálta megérteni, hogy újdonsült barátnője miért utálja annyira ezt a gyönyörű, régi házat. 7

Mary Lyons

A hasonmás

(Romana 089.)

Na igen, az emberek ízlése különböző, kár is lenne ezen tovább töprengeni, gondolta. Mire Maxine visszatért, Tiffany már az összes székről lehúzta a védőhuzatot. Éppen az asztal előtt állt, és az ezüstkeretű fényképeket nézegette. – Kevertem magának egy rendes adag gin-tonikot, jó lesz? – kérdezte vendégét a háziasszony. – Te jó ég, nézze csak ezeket a régi felvételeket! Hát nem olyanok, mint egy rossz tréfa? – A nők ruházata részben tényleg divatjamúlt – ismerte el Tiffany. – Hát meg kicsoda? – mutatott egy frissebb keltezésű képre. – Meg kell mondjam, szörnyen mogorván néz ki! Maxine megvetően felnevetett. – Ugye? És még azt mondják, hogy a fényképezőgép nem hazudik. Higgye el, Diego az életben még borzasztóbb jelenség. Igen – tette hozzá, mikor Tiffany meglepetten ránézett –, ő a kedves férjem. A képet röviddel édesanyja halála előtt ajándékozhatta az öregasszonynak. Tiffany ismét megdöbbent azon a rosszindulaton, amellyel újdonsült barátnője a férjét és különös házasságukat emlegeti, szólni azonban nem szólt. Tekintetét szinte mágnesként vonzották a fényképen látható férfi határozott, kellemes arcvonásai. Tudatosan vagy nem, a fényképésznek sikerült elkapnia a Diegóból áradó hatalmat és erőt a nap hátralévő részében a nő úgy érezte, hogy a csillogó sötét szemek rászegeződnek, valahányszor csak a szalonba lép. Késő este, amikor már pompás hálószobájában feküdt, Tiffany megpróbálta rendezni mai élményeit. A hatalmas, csodálatos házban a jelek szerint nincs személyzet, eltekintve a sofőrtől, akit Maxine, mint ahogy utalt is rá, Amerikából hozott magával. A férfi nemzeti hovatartozásához kétség sem férhet, mindemellett Tiffanyt egy maffiózóra emlékeztette. Mivel azonban semmiféle tapasztalattal nem rendelkezett a sofőröket illetően, nem ítélhetett elhamarkodottan. Félálomban újból eszébe jutott ugyan nem mindig rokonszenves Maxine stílusa, megnyilvánulása, vele szemben azonban rendkívüli jóindulatot tanúsított. Nem is tudta volna, mihez kezdjen új barátnője nélkül, egyáltalán hol töltené el az éjszakát. Ha nem segített volna, biztosan nem ilyen kényelmes ágyban hajtaná most álomra a fejét. Már tizenegy óra volt, amikor másnap délelőtt Maxine felébresztette Tiffanyt, aki bizony elég nyomorultul érezte magát. A feje fájt, s olyan kábaság kerítette hatalmába, mintha előző este túl sokat ivott volna. Pedig a gin-tonikon kívül csak egy pohár vörösbort fogyasztott a vacsorához. Ennek ellenére még az is nehezére esett, hogy fejét barátnője felé fordítsa, aki éppen egy csésze gőzölgő kávét helyezett éjjeliszekrényére. Maxine még mindig a ronda fekete parókát viselte. Ezt vendége csodálkozó kérdésére azzal magyarázta, hogy szeretné, ha hasonlóságuk egyikőjüket sem feszélyezné. Órákkal később Tiffany belátta, hogy ebben a kérdésben Maxine-nak igaza van. Noha még mindig kába volt, beleegyezett, hogy kirándulni menjenek. A friss levegő bizonyára mindkettőjüknek jót fog tenni. Beültek hát a luxuskocsiba, és Tonyval a Cabo da Rocához vitették magukat. – Van egy világítótorony ott fent, a szirtsor szélén. Gyönyörű kilátás nyílik a tengerre, s olyan okmányt is vásárolhat, amely igazolja, hogy Európa legnyugatibb pontján járt – magyarázta Maxine. – Jól hangzik! – Tiffany figyelte, amint kísérője Tonyhoz hajol, hogy utasítsa, egy szőlőültetvényen át vezető úton hajtsanak az Atlanti-óceánhoz. A fekete paróka a mélyen a homlokba lógó frufruval annyira megváltoztatta Maxine külsejét, hogy Tiffany tényleg feledte azt a különös érzést, amit hasonmása látványa keltett benne. E figyelmes gesztust a fiatal özvegy éppúgy értékelte, mint azt a nagyvonalúságot, hogy vendéglátója ellátta saját ruháival és ékszereivel.

8

Mary Lyons

A hasonmás

(Romana 089.)

Tiffany végignézett magán, és ismételten megcsodálta a hangsúlyozottan egyszerű, zafírkék selyemruhát, amely jól illett szeme színéhez, a gyönyörű cipőt pedig mintha csak a lábára öntötték volna. Szülei halála óta nem volt lehetősége ilyen jó minőségű, drága holmit viselni, s újfent arra gondolt, mekkora szerencse érte, hogy megismerkedett Maxine-nal. – Már itt is vagyunk. Ott a világítótorony! – Maxine természetellenesen és izgatottan csengő kiáltása kiszakította Tiffanyt a gondolataiból. – Szálljunk ki, és sétáljunk egyet a szirtek mentén! Tiffany vonakodva tett eleget az asszony felszólításának, miközben megborzongott a friss tengeri szélben. – Attól tartok, szédülni fogok. Új barátnője azonban már eldöntötte, hogy megmutatja az óceánt, amelynek hullámai több mint száz méterrel alattuk haragosan fröccsentek szét a sziklákon. – Ne álljon úgy! – biztatta Maxine, és karjánál fogva a szirt széléhez húzta a vonakodó Tiffanyt. – Engedjen el! – kiáltotta hirtelen támadt félelmében a nő, amint túloldalt Tony is felbukkant, s megragadta a másik karját. – Mi történik itt, mit akarnak? A sofőr ördögien felkacagott, s szemmel láthatóan az sem zavarta, hogy Tiffany kétségbeesetten igyekszik kiszabadulni a vasmarkok közül. – Ne féljen, kicsikém, biztosíthatom, semmit sem fog érezni! – Várj még, te bolond! – sziszegte Maxine sietve. – Ki kell cserélnünk a jegygyűrűnket, elfelejtetted? Mielőtt még Tiffany kábultságában felfogta volna, mi történik vele, erős ütés érte a tarkóját, s aztán már csak azt érezte, hogy egyre mélyebbre zuhan a fekete, feneketlen semmibe.

9

Mary Lyons

A hasonmás

(Romana 089.)

2. FEJEZET Tiffany a sötétség tengerén sodródott, míg meg nem pillantott egy távoli fényforrást. E pislogó fénysugár mintha azt sugallta volna, hogy öntudatát nemsokára visszanyeri. A világos pont elé azonban újra és újra egy sötét, fenyegető árny nyomakodott. Ösztönösen visszarettent, és újból a jótékony sötétségben keresett menedéket. Végül azonban a fény ellenállhatatlan erővel egyre kijjebb vonzotta a fekete alagútból, míg ismét vissza nem nyerte tudatát. Az első, amit észlelt a világból, a hasogató fájdalom volt. A világosság mintha a csukott szemhéján keresztül is vakította és égette volna. Nagy nehezen kinyitotta szemét, és kábán pislogni kezdett. Mindössze egy kis lámpa világította meg a fekhelyéül szolgáló ágyat, a helyiség többi része homályban maradt. Tiffany megpróbálta megmozdítani tagjait, hogy kényelmesebb helyzetet vehessen föl. Fejébe azonban éles fájdalom hasított, s felnyögött. Egyidejűleg azt is felfedezte, hogy nincs egyedül a szobában. – Hol… hol vagyok? Ki az…? – suttogta ijedten, miközben feszülten hallgatózott a csendben. Végül egy mély sóhajra lett figyelmes, majd tágra nyílt szemmel nézte, ahogy az árnyékból egy férfi sötét körvonala kibontakozik és felé tart. A férfi megállt az ágynál, s lenézett Tiffanyra. A nő haja alig látszott ki a vastag kötés alól. Törékeny termetéhez képest az idegen hatalmasnak és fenyegetőnek hatott. Arcán nagy erőfeszítéssel visszafojtott harag jele látszott, amely éppúgy megrémisztette a nőt, mint a sötét szemekből felé áradó, félreérthetetlen megvetés. – Ki maga? Mit akar? – suttogta Tiffany ijedten a leplezetlen ellenséges tekintet láttán. – Nagyon jól tudod, hogy ki vagyok! – nevetett fel gúnyosan a férfi. – Csak a jó ég tudja, Maxine, hogy miben sántikálsz már megint, de biztos lehetsz benne, hogy a Brazíliából idáig megtett hosszú repülőút után aligha van kedvem kisded játékaidhoz! Egy további, a hatalmas idegenre vetett futó pillantás csak növelte Tiffanyban a fenyegetettség érzését. A halvány megvilágítás miatt éles árnyék vetült a férfi határozott és lenéző arcvonásaira, ugyanakkor kiemelte a mélyfekete hajában itt-ott fellelhető ezüst szálakat. A magas arccsont felett sötét szem ragyogott, a meglepően érzéki ajkak dühösen préselődtek össze. – Kérem… Kérem, menjen el! – lehelte Tiffany, aki még életében nem érzett ilyen félelmet. A fejében szinte az elviselhetetlenségig fokozódott a fájdalmas lüktetés, s amikor az idegen látszólag fenyegető kézmozdulatot tett, kába értelme mintha parancsszóra reagált volna: a nő halk sóhajjal ismét a jótékony öntudatlanságba süllyedt. A férfi félbeszakította mozdulatát, és egy pillanatig sötét arccal nézte a kórházi ágyon fekvő mozdulatlan, törékeny alakot. Aztán leengedte a kezét, hogy eredeti szándéka szerint kisimítsa az összegyűrődött takarót. Amikor Tiffany következő alkalommal kinyitotta a szemét, már a szoba napfényben fürdő, fehér mennyezetét látta a feje fölött. A váratlan világosságtól sűrűn pislogni kezdett. Hirtelen fojtott hangokat hallott maga körül, s érezte, hogy egy hűvös kéz megfogja a pulzusát. Szeme lassacskán hozzászokott a nappali fényhez. A csupasz, fehérre meszelt falú szoba teljesen idegen volt számára. Fejébe a legkisebb mozdulatra is olyan fájdalom hasított, hogy kétségbeesve felnyögött. A következő pillanatban egy fölé hajoló, idegen férfi arca bukkant fel látómezejében. Valamit mondott, de Tiffany nem értette.

10

Mary Lyons

A hasonmás

(Romana 089.)

– Mi… ? Hol… ? – A nő megpróbálta megköszörülni torkát, és nyelvével megnedvesítette kiszáradt ajkát. – Vizet… Kérhetek egy pohár vizet? – Inglés? Angolul beszél? – A fehér köpenyes férfi elfordult, s nyilván mással váltott néhány szót. Aztán ismét Tiffany fölé hajolt, és erős akcentussal megkérdezte: – Senora, vizet szeretne, ugye? – Igen, kérem – suttogta Tiffany. Feltűnt neki, hogy az orvos egy számára ismeretlen nyelven beszél az ágy másik oldalán felbukkanó, szintén fehérbe öltözött nővel. – Hol vagyok? – kérdezte az ápolónőtől, aki egyik kezével óvatosan megtámasztotta fájdalomtól hasogató fejét, míg a másikkal egy pohár vizet emelt az ajkához. – Kórházban van, senora – felelte a férfi. – Teljes nyugalomban kell feküdnie, megmozdulnia sem szabad. Érti, amit mondok? – Igen – sóhajtotta a beteg, miközben kábultan nézte a sötét hajú doktor keskeny arcát, s megpróbált a magyarázatra figyelni, hogy miért is kell kórházban lennie. – Maga orvos? Miért vagyok itt? – Nem emlékszik a balesetére? – kérdezett vissza a férfi angolul, de Tiffanynak még mindig nem sikerült hová tennie az idegenszerű kiejtést. – Nem… nem, semmiféle balesetre nem emlékszem. És hol van ez a kórház? – Természetesen Lisszabonban. – Lisszabonban? – Szúró fájdalom járta át a nő fejét. – Úgy érti, Portugáliában? Az orvos egy pillanatig elgondolkozva a betegre meredt, majd intett a nővérnek, hogy nyújtsa oda neki az ágy lábánál felfüggesztett kórlapot. – Nézzük csak. Itt az áll, hogy önt három nappal ezelőtt a nemzeti gárda találta meg és szállította be. – A férfi észrevette Tiffany értetlenkedő arcát, és magyarázólag hozzátette: – A rendőrség, érti? Ők is akarnak beszélni önnel a sintrai baleset miatt. A férje… – az orvos kereste a megfelelő angol szót – a férje már türelmetlenül várja, hogy beszélhessen önnel. – A férjem? A doktor elnevette magát. – Senor dos Santos nagyon aggódik a senora miatt. Már sokszor volt itt, mialatt maga öntudatlanul feküdt. Biztosan örülni fog, ha meghallja, hogy ismét magánál van! Tiffany bepólyált, lüktető fejéhez emelte reszkető kezét. – Férjnél lennék…? Nem hiszem, hogy… – Eesta quieta, maradjon egészen nyugodtan, senora! Nincs oka aggodalomra. Nagyon megbetegedett, de nemsokára láthatja a férjét, és minden rendbe jön. – Az orvos az ápolónőhöz fordult, és portugálul néhány utasítást adott neki. – Most az lenne a legjobb, ha elaludna. Meglátja, utána sokkal jobban érzi majd magát! Mielőtt Tiffany tiltakozhatott volna, érezte, hogy injekciós tű hatol a karjába. Pillanatokkal később már bele is süllyedt a vigasztalóan jótékony sötétségbe. Már beesteledett, amikor Tiffany ismét felébredt. Mindössze két kis lámpa világította meg a szobát, az ablak félig leeresztett rolóin túl teljes sötétség uralkodott. Tiffanyt egy fiatal, sötét hajú ápolónő matatása ébresztette fel. A nővér segítségével később néhány korty vizet is ivott. Amikor aztán az ápolónő valamilyen érthetetlen nyelven megszólította, a beteg rádöbbent, hogy mégsem rossz álom volt, ami történt vele. Tényleg egy portugáliai kórházban feküdt, bár még csak nem is sejtette, hogyan került oda. – Nem értem. Je ne comprends pas – fűzte hozzá Tiffany abban a reményben, hogy a nővér talán megérti iskolás franciaságát. A fiatal nő azonban csak a fejét rázta. – Szeretnék beszélni a doktorral – próbálkozott ismét a beteg angolul, ezúttal lassan tagolva a szavakat. – Médico? – kérdezett vissza az ápolónő, majd amikor Tiffany fájdalomtól hasogató fejével óvatosan bólintott, kisietett. 11

Mary Lyons

A hasonmás

(Romana 089.)

Nem sokkal később vissza is tért, de nem az orvos jött a nyomában, hanem egy magas, idősebb, egyenruhás férfi lépett a kórterembe. – Ha jól hallom, az orvost akarta hívatni, dona dos Santos – szólalt meg az idegen úr jó angolsággal. –Amennyiben elég jól érzi magát hozzá, feltennék néhány kérdést. – Hála isten, maga beszél angolul! – suttogta Tiffany megkönnyebbülten. Most végre megtudja, mi történt vele. – Teljesen meg vagyok zavarodva, fogalmam sincs, miért vagyok ebben a kórházban… illetve mi a csudát keresek én egyáltalán Portugáliában? – Fájdalmas mosolyra húzta a száját, s homlokához emelte kezét. – Bizonyára összetévesztenek valakivel, ugyanis mindenki dona dos Santosnak nevez, holott engem nem így hívnak. A rendőr egy pillanatig némán nézte a nőt. – Nos, rendben – mondta türelmesen, mintha csak egy gyerekhez beszélne. – Akkor hogy hívják? – A nevem… – Tiffany elakadt, közben zavartan bámulta a fehér lepedőt. Miért lett hirtelen olyan ijesztően üres a feje? – A csudába is, a nevem… úgy hívnak, hogy… – Szemét rémülten az ágy mellett álló rendőrtisztre emelte. – Nem emlékszem – suttogta növekvő kétségbeeséssel. – Egyáltalán… semmire sem emlékszem! – Ne féljen, egészen biztosan nemsokára eszébe jut majd minden! – vigasztalta a férfi, majd zsebéből jegyzettömböt és tollat vett elő. – Esetleg arra emlékszik, hogy mi történt Sintrában? – Nem. – Vagy hogy miért került oda? – Nem… Mondtam már, hogy képtelen vagyok bármire is visszaemlékezni! – kiáltotta Tiffany egész testében reszketve. – Nos… a, majd később visszajövök – mormolta a hivatalnok, és megkönnyebbülten pillantott az ajtóra, amelyen most lépett be az orvos egy nagyon magas, széles vállú férfi társaságában. A rendőr portugálul váltott néhány szót az orvossal, mire a doktor gondterhelt arccal fordult a beteghez. – Jól értettem, nem emlékszik semmire? Még a nevére sem? – Nem, semmire! – erősítette meg Tiffany, és lüktető halántékához emelte kezét. – Csak azt tudom, hogy nem vagyok dona dos Santos, akárki is legyen az illető. – Történetesen a feleségem. A magas idegen, aki eddig csendben állt az ajtó mellett, most előrelépett. Tiffany rémülten fedezte fel benne azt a férfit, aki előző este annyira megijesztette. Napbarnított arca és általában egész megjelenése még most, a jobb megvilágításban sem tűnt kevésbé lenézőnek és ellenségesnek, s Tiffany holtbiztos volt benne, hogy sohasem volt a felesége ennek az embernek. A nő önkéntelenül is feljebb húzta magán a takarót, s közben szemmel tartotta az idegent, aki hideg, érzelemmentes tekintettel bámult rá. A férfi magas termete, széles válla szinte eltakarta a helyiségben tartózkodó másik két embert. Határozott egyénisége, a személyiségéből sugárzó erő és hatalom még akkor is magára vonta a többiek figyelmét, ha nem tett mást, csak szótlanul állt. A rendőrtisztviselő is látható tisztelettel viseltetett iránta. Minden, amit a férfi hordott, a drága, szemmel láthatóan mérték után készült öltönyétől a súlyos, arany mandzsettagombokon át a gyémántberakásos Rolex karóráig, pénzről és befolyásról árulkodott. Tiffany ideges pillantást vetett az idegen mélyfekete, hullámos hajára, és a legszívesebben ismét az ájulásba menekült volna. Mi a csudát kereshet egy ilyen ember itt, a kórházban? Csak nem állítja komolyan, hogy ő a felesége? A férfi azonban pontosan ezt tette.

12

Mary Lyons

A hasonmás

(Romana 089.)

– Igen, tényleg ő a feleségem – mondta tökéletes angolsággal, nyilván Tiffanyra való tekintettel. A rendőr kérdően a nőre nézett. – És ön, senora? Elismeri, hogy ez az úr a férje? – Nem és nem! Ezt az embert még életemben nem láttam. Azazhogy egyszer már igen, rövid időre, tegnap este. Lehetetlen, hogy anélkül mentem volna férjhez, hogy tudnék róla, nem igaz? – Tiffany könnyes szemmel az orvoshoz fordult. – Ráadásul egy portugálhoz, akinek a nyelvét… – Brazilhoz – vetette közbe sértődötten az állítólagos férj. – Hát ez aztán már tényleg nevetséges! Hiszen még nem is jártam Dél-Amerikában! Nem is tudok semmit Brazíliáról… – A nő kimerülten elhallgatott, s összerezzent az idegen megvető pillantásától. – Most már aztán elég legyen a komédiából! – förmedt rá dos Santos, majd a másik két férfihoz fordult. – Higgyék el, hogy a feleségem. Nem értem, miért tagadja, de biztos vagyok benne, ha néhány szót válthatnék vele négyszemközt, gyorsan tisztáznánk a dolgot. Tiffany mintha rémálmot látott volna. – Kérem, segítsen… – esdekelt az orvosnak. – Senora… – Tényleg nem ismerem ezt az embert! Sohasem láttam, s ha… ha emlékeznék a valódi nevemre, be is tudnám bizonyítani – fakadt ki könnyes szemmel. – Mantente descansada… Ne idegeskedjen, senora – nyugtatta a doktor, majd a sarokba vonta a magas idegent, és intett a rendőrnek is. Tiffany boldogtalan arccal figyelte, ahogy az orvos félhangosan magyaráz valamit a férfinak, akit szemmel láthatóan mindenki a férjének tart. A beszélgetés természetesen portugálul folyt, de amikor dos Santos dühösen felemelte hangját, és az orvos erre határozottan és szándékolt tagoltsággal válaszolt, Tiffany körülbelül felfogta, mit mondhat a doktor. Az amnesia szó többször elhangzott. Elgondolkodva megtapogatta a fejét borító vastag kötést. Valamikor, az elmúlt napokban megsérülhetett… Tényleg emlékezetkiesésben szenved? Talán ez az oka, hogy nem ismeri meg a félelmetes idegent? De hát akkor miért biztos benne száz százalékig, hogy nem a férje? A fájdalomtól már vadul lüktetett a halántéka, amikor az orvos végre visszatért ágyához. – Senora, a fejére mért csapás valószínűleg átmeneti emlékezetkiesést okozott – mondta lassan, nehézkes angolsággal. – Ez előfordul az olyan fejsérüléseknél, mint az öné. Rövidesen azonban visszanyeri emlékezőtehetségét. – És mikor? Az orvos a vállát vonogatta. – Nehéz megjósolni. Talán nagyon hamar, talán néhány hét múlva. De eltarthat hosszabb ideig is. Azonban mindenképpen vissza fog térni az emlékezete. Ha kiderülne, hogy tényleg ez a szörnyű alak a férjem, akkor inkább lemondok róla, gondolta Tiffany az összeomlás határán. Még mindig nem tudta felfogni, mi történt vele. Amikor az idegen kijelentette, egyedül szeretne maradni a feleségével, teljesen pánikba esett. Ez már túl sok volt neki. – Kérem… kérem, ne menjen ki! – kapaszkodott az orvos karjába. – Ne féljen, senora! – nyugtatgatta a doktor, majd szelíden kiszabadította magát a nő szorításából. – A férje csak beszélni szeretne önnel. Biztos vagyok benne, hogy barátságos lesz és… hogy is mondják… megértő, ugye?

13

Mary Lyons

A hasonmás

(Romana 089.)

Tiffany erősen kételkedett abban, hogy a gőgös brazil valaha az életben barátságos és megértő tudna lenni. Eddig ilyesmit nem tapasztalt nála. Noha szégyellte gyengeségét, nem tudta visszatartani könnyeit, s tehetetlenül nézte, ahogy az orvos és a nyomozó kimegy a kórteremből. Súlyos csend nehezedett a helyiségre. Végül a brazil lassan az ágyhoz lépett. Tiffany ijedten felnézett, de meglepetésére a férfi csak megcsóválta a fejét, és tiszta, fehér zsebkendőt nyújtott neki. – Egyet meg kell hagynom, Maxine. Nem sejtettem, hogy ilyen jó színésznő vagy! – Dos Santos szavaiból mélységes megvetés áradt, szeme gúnyosan csillogott. – De mi lenne, ha most szépen felszárítanád a könnyeidet, és befejeznéd ezt a kisded játékot? – Nem vagyok Maxine – tiltakozott Tiffany, s új erőt gyűjtve letörölte könnyeit. – Tényleg nem ismerem magát. Higgyen nekem, sohasem láttuk egymást! Az meg teljességgel lehetetlen, hogy férj és feleség lennénk! Hiába támad rám ezen az idegen nyelven – tette hozzá durcásan, amikor a férfi portugálul átkozódni kezdett. – Egy szavát sem értem! Dos Santos egy pillanatra Tiffany könnyáztatta arcára meredt, s szemmel láthatóan azon igyekezett, hogy visszanyerje önuralmát. Amikor aztán megnyugodott, felsóhajtott és megvonta a vállát. – Nos, jól van, Maxine. Komédiázz csak, ameddig jólesik. Hamarosan rá fogsz azonban jönni, hogy óriási hibát követsz el. A rendőrség tudni akarja, hogy mi történt valójában ott fent, a Cabo da Rocánál. Hatalmas szerencséd volt, hogy a világítótoronyban észrevették, ahogy egy férfival és egy nővel dulakodsz, s megszólaltatták a szirénát, mielőtt azok még lelöktek volna a szikláról. Mellesleg én is kíváncsi vagyok rá, mit csináltál odafent. – Fogalmam sincs – sóhajtott Tiffany. – Még sohasem hallottam erről a Cabo da Rocáról, azt sem tudom, miről beszél. – Ezt inkább a rendőrséggel kellene tisztáznod, nem gondolod? – A fenyegető szavaktól a nő egész testében megborzongott. – Engem sokkal jobban érdekel az, hogy mit kerestél egyáltalán Portugáliában! Ha nem tudnád, abban állapodtunk meg, hogy amíg Carlos iskolába jár, tehát a vakációk kivételével, angliai házamban tartózkodsz. Miért szegted meg az egyezséget? – Már mondtam, hogy halvány fogalmam sincs, miről beszél! Egyáltalán ki ez a Carlos? – Hagyd már végre abba ezt a nevetséges színjátékot! Lehet, hogy az orvost az orránál fogva tudod vezetni az emlékezetkihagyásról szóló meséddel, de engem nem teszel lóvá. Éppen olyan jól tudod, mint én, hogy miért vagyunk még mindig házasok, és én miért ragaszkodom hozzá. Eltekintve a vallásos meggyőződésemtől, ennek egyetlen oka a fiamra, Carlosra vonatkozó megállapodás. Tiffany zavartan nézett a férfira. – A fiára? Ezek szerint gyerekünk is van? – Ne tedd próbára a türelmemet, légy szíves! – kiáltotta fenyegető hangon dos Santos. – És ne merd sértegetni a fiamat és az anyja, az én drága első feleségem emlékét! – Nem volt szándékomban… fogalmam sem volt… – dadogta a nő megsemmisülten. Az idegen megvetően felnevetett. – Ez már a múlté. Engem most a jelen érdekel. Egyet megígérhetek: ha a rendőrségnek nem sikerül kiderítenie, miért jöttél Portugáliába, én majd utánajárok! És az az érzésem, hogy nagyon meg fogod bánni. A férfi egy utolsó, lekicsinylő pillantást vetett rá, majd kiment a szobából. Az ajtó becsapódott utána, Tiffany pedig egyedül maradt a helyiségre ereszkedő nyomasztó csendben.

14

Mary Lyons

A hasonmás

(Romana 089.)

3. FEJEZET A következő napokat Tiffany szinte teljes kábulatban töltötte. Egykedvűen hagyta, hogy kimerítő vizsgálatok sokaságát végezzék el rajta, s közben a körülményekhez képest testi állapota is kielégítően alakult. Az orvos elmondta, hogy az összevarrt fejsebén és az arcán található néhány karcoláson kívül egyéb sérülése nincs. Viszont hogy a fejsebéhez hozzá tudjanak férni, kénytelenek voltak egy kicsit levágni hosszú hajából. – Majd kinő megint! – vigasztalta a doktor. – Még azt sem tudom, hogy nézek ki. Úgy érzem, mintha olyan emberbe lennék bezárva, akiről semmit sem tudok. Azt hiszem, legalább egyszer bele kellene néznem a tükörbe, nem gondolja? – kérdezte a nő fáradt mosollyal. – Miért is ne? Ártani biztosan nem árt – egyezett bele az orvos, majd térült-fordult, s egy kis zsebtükörrel jött vissza. Tiffany habozva nyúlt a tükörért, mély levegőt vett, aztán az arca elé tartotta. Az első, amit megpillantott, a fején lévő széles, fehér kötés, s az orrát és az arcát csúfító, de már gyógyulásnak indult horzsolások. Kezét önkéntelenül felemelte, s megérintette a pólya alól kicsúszott mézszőke hajfürtöket. Azért maradt némi hajam, még ha úgy is néz ki, mintha valaki metszőollóval esett volna neki, gondolta fanyar humorral. Hosszasan nézegette tükörképét, mintha így vissza tudná hívni emlékezetét. Hát így nézek ki? Nem tűnt különösebben ismerősnek a sápadt, szív alakú arc és a riadtan néző búzavirágkék szem. A nő végül sóhajtva leejtette a tükröt a lepedőre. Semmi értelme erőltetni, egyszerűen nem emlékszik erre az arcra éppen úgy lehetett volna akár egy idegené is. Tiffany fizikailag gyorsan gyógyult, az orvosok főként szellemi állapota miatt aggódtak. Miután kiderült, hogy egy kukkot sem tud portugálul, a férje kérésére ellátogatott hozzá egy nagy tekintélynek örvendő pszichológus. – Senor dos Santos szerint ön egészen tűrhetően beszél portugálul – mondta a lélekbúvár, miközben helyet foglalt a kórházi ágy mellett. – Természetesen brazil beütéssel – tette hozzá kacsintva. Tiffany eredetileg úgy döntött, hogy nem működik együtt ezzel az emberrel, elsősorban azért, mert állítólagos férje megbízásából jött el beszélgetni. De megingott elhatározásában, amikor észrevette, hogy a tudós barátságosan mosolyog rá, és együttérzést tanúsít iránta. – Fogalmam sincs, hogy bizonyítsam be, egy szót sem tudok a nyelvükön – mondta Tiffany panaszosan, és megrántotta a vállát. – Szemmel láthatóan senki sem hisz nekem, pedig még csak nem is hallottam erről a Maxine-ról. Az egyetlen, amiben teljesen biztos vagyok, az az, hogy nem így hívnak. Ha egész életemben erre a névre hallgattam volna, most legalábbis ismerősen csengene, nem? – Nem feltétlenül. Előfordulhat, hogy valaki teljesen elfelejti, kicsoda, és mi a múltja. – A pszichológus jegyzettömböt vett elő az aktatáskájából. – Nem bánja, ha közben jegyzetelek? – Ne zavartassa magát! Ebben a kórházban úgyis mindenki kísérleti nyúlként kezel. A férfi megértő mosollyal elsiklott a megjegyzés fölött, s valamit a papírra firkantott. – Ki vagyok? – kérdezte Tiffany türelmetlenül. – Aztán itt van ez a szörnyű ember, akiről lerí, hogy nem kedvel. Viszont azt állítja, hogy a felesége vagyok. Ha így lenne, akkor sem tudok semmit magamról mint feleségről. Például, hogy hány éves vagyok. Óriási űr tátong a fejemben! 15

Mary Lyons

A hasonmás

(Romana 089.)

Rövid habozás után a pszichológus ismét a táskájába nyúlt, és egy irattartót vett elő. – Természetesen nem ismerem a házasságuk magánéleti részét, de a férje szerint huszonhét éves… – Ilyen öreg? – ...Angliában született, ahol gyermek- és ifjúkora nagy részét töltötte. Ezután New Yorkba költözött, s férjhezmeneteléig modellként dolgozott. Tiffany hátradőlt a párnájára, és elgondolkozott. – Nagyon valószínűtlenül hangzik. Úgy értem, New York nem annyira idegen, de hogy modell lettem volna, ki van zárva. Biztos benne? – Igen. A férje még a születési anyakönyvi kivonatát is megmutatta. – Tehát New Yorkban mentem hozzá feleségül? – Tiffanyt lassan érdekelni kezdte az ismeretlen asszony. – Nem, senora. New Yorkban az első férjével kötött házasságot. Annak halála után pedig rövid időt töltött Sao Paulóban édesapjánál és mostohaanyjánál – felelt a férfi, s hozzátette: – Az apja egy nagy és befolyásos angol bank brazíliai fiókjának az igazgatója volt, aki feleségével most Rio de Janeiróban élvezi nyugdíját. – És ott, Sao Paulóban találkoztam először a… férjemmel? – kérdezte Tiffany, s csak a fejét csóválta, amikor igenlő választ kapott. – Azt sem tudom, mivel foglalkozik. S miért nem ismerem még a szüleimet sem? – Nos, a férje igen tehetős üzletember. Amennyire tudom, most éppen azzal van elfoglalva, hogy a Brazíliában tapasztalható pénzügyi nehézségek miatt Portugáliába telepítse vagyonát. Nekem azt mondta, hogy ezután ideje nagy részét azzal szeretné tölteni, hogy korszerűsíti a dél-portugáliai Alentejo tartományban található, kiterjedt birtokait. Ami pedig a szüleit illeti, nos régen valószínűleg nézeteltérése lehetett a mostohaanyjával, s talán ez az oka… – Meg kell hagyni, nem valami szép történet. Sem a férjem, sem a mostohaanyám ki nem állhat. – Tiffany felsóhajtott. – A férjem emlegetett valami Carlost. De ő nem az én gyerekem, ugye? – Nem bizony. A tízéves fiú senor dos Santos első feleségétől való. Az asszony akkor halt meg, amikor Carlos még igen kicsi volt. A gyermek egyébként most Angliában tanul egy nevelőintézetben. – Ó, szegény feje! – kiáltott fel Tiffany önkéntelenül. A másodperc törtrészéig mintha magát látta volna: szánalmas kislány szürke iskolai egyenruhában, amint az osztályterem ablakában áll, és nézi, ahogy a többieket hazaviszik a szüleik. – Én is mindig olyan magányos voltam, és… – Hirtelen elhallgatott a kép tovatűnt, helyét ismét üresség foglalta el. – Senora! – A pszichológus óvatosan megérintette Tiffany karját. Könnyek lepték el a nő kék szemét. – Az előbb tisztán láttam magam iskolás lányként, de képtelen vagyok újra felidézni a képet. Most mit tegyek? A lélekbúvár megértően bólintott. – Ez teljesen természetes. Még sok ilyen képet fog látni, amíg lassacskán visszatér az emlékezőtehetsége. De jobb, ha nem próbálja erőszakkal előcsalogatni őket. Időre van szüksége, hogy felépüljön a lelki megrázkódtatásból. Tiffany megkísérelte megfogadni a tanácsot, ám minduntalan azon vette észre magát, hogy állítólagos múltjából próbál meg felidézni részleteket. Az elkövetkező napokban Tiffanyt az orvosok mellett a rendőrök is többször felkeresték. A beteg ettől ugyan nem nyerte vissza emlékezetét, viszont választ kapott rá, miért került kórházba. A nyomozó egyébként előrebocsátotta, hogy a rendőrségnek 16

Mary Lyons

A hasonmás

(Romana 089.)

nincsenek kétségei a nő kiléte felől. A világítótorony tanúként kihallgatott látogatója látta, amint Tiffany egy férfival és egy nővel dulakodik a sziklafal peremén. Mikor a támadók észrevették, hogy figyelik őket, azonnal elmenekültek, s őt meg otthagyták öntudatlan állapotban. A gyilkossági kísérlet így meghiúsult. A párocskát azóta sem sikerült megtalálni. Röviddel a tanú riasztása után a rendőrség és a mentők a helyszínre siettek, s rögtön meg is állapították a sebesült személyazonosságát. A test mellett heverő kézitáskában nemcsak a nő útlevelét, hanem naplóját, hitelkártyáit is megtalálták egy első osztályú londoni repülőjegy társaságában. A személyazonosság – tudniillik, hogy ő Maxine dos Santos – további bizonyítékát pedig a Brazíliából érkező férj, Diego dos Santos szolgáltatta. A férfi a kórházi szembesítésen feleségeként azonosította az eszméletlen Tiffanyt, továbbá tanúsította, hogy a kézitáska, a ruha, az ékszerek s nem utolsósorban a jegygyűrű mind a felesége tulajdona. Senki sem vonta tehát komolyan kétségbe, hogy a nő azonos Maxine dos Santosszal. Diego dos Santos kezdetben szilárdan meg volt győződve, hogy Tiffany valamilyen aljas okból azt próbálja beadni neki, hogy elveszítette emlékezetét. Csak a neves pszichológus ismételt látogatása után kezdte fogcsikorgatva elfogadni, hogy állítólagos felesége valószínűleg tényleg nem emlékszik semmire. – Hinnem kell ennek az embernek a tapasztalatában – mondta dühösen Tiffanynak egyik ritka kórházi látogatása alkalmával. – De én jól ismerlek, Maxine! Ezekkel a hiszékeny birkákkal ellentétben tudom, hogy képes vagy mindenkit az orránál fogva vezetni. Csak az nem világos még, hogy miért? Mi lehet a célod vele? Tiffany tiszta szívéből gyűlölte ezt a durva frátert. Szinte már a látványától is rosszul lett. Csodálkozva figyelte, milyen alázatosan hajlong a kórházi személyzet a férfi előtt, amikor nagy kegyesen meglátogatja. Sehogyan sem fért a fejébe, miért nem futott már világgá férje elől, ha valóban ő Maxine? Valahányszor érezte Diego közelségét, félelem fogta el. Tekintetét mégis mágnesként vonzotta a magas, széles vállú férfi, amint az ablakpárkányra támaszkodott hangsúlyozottan hűvös és leereszkedő tartással. A sötét szemek fogva tartották. Tiffany úgy vélte, a legjobb védekezés a támadás. – Azt állítja tehát, hogy a nagy dos Santos márki nem tud megbirkózni egy ilyen apró nehézséggel? – kérdezte gúnyosan. – Elég az arcátlanságból! – csattant fel a férfi dühösen. – Ha ennyire megveti a feleségét, miért nem vált el tőle? – Mert hiszek a házasság szentségében. Ezenkívül eddig nemigen akartál beleegyezni. Na meg szükségem van egy nőre, aki a fiam számára legalább az anya látszatát kelti. Még akkor is, ha eddig a legcsekélyebb érdeklődést sem mutattad Carlos iránt. – Szép, mondhatom, hogy ennyire nyilvánvalóan kívánja a halálomat! Talán bizony a balesetet is maga rendezte! – Tiffany kimerülten a párnára hanyatlott, és egy pillanatra behunyta szemét. Diego látogatásai mindig megviselték. – Csak nem azt akarod mondani, hogy… – Miért is ne? – Tiffany a férfi elképedt arcába nézett. – Tökéletes megoldás volna! Egy olyan gazdag alaknak, mint maga, igazán nem okoz gondot felbérelni egy-két gyilkost, akik aztán a mélybe löknek! – Ilyesmit sohasem tennék! – Diego ketrecbe zárt oroszlánként fel-alá járkált a szobában. – Ez halálos bűn volna, s arisztokrata becsületem is úgy kívánja, hogy még a gondolatát is visszautasítsam! – Megtorpant, s villámló tekintettel a nőre meredt. Tiffany azt kívánta, bárcsak sohasem kezdett volna bele ebbe a kényes témába. Ahogy Diego dúlva-fúlva felé közeledett, még jobban a párnák közé fúrta magát.

17

Mary Lyons

A hasonmás

(Romana 089.)

– Menjen el, hagyjon békén! – A nő félelmében egészen az orráig húzta a vékony kórházi takarót. Dos Santos gúnyosan felnevetett. – Még hogy én hagyjalak téged békén? Talán bizony elfelejtetted azokat az estéket, amikor minden női praktikát bevetve megpróbáltál az ágyadba csábítani? – Nem! Az nem én voltam! – Persze sikertelenül! – Diego tudomást sem vett a nő kétségbeesett tiltakozásáról, lehajolt és kitépte a takarót a kezéből. Amikor Tiffany ismét meg akarta kaparintani, a férfi ujja beleakadt a hálóing laza kivágásába, mire az egy erőteljes mozdulattól derékig felhasadt. Egy pillanatig nyomasztó csend hatotta át a szobát. Tiffany hitetlenkedve bámult le feltáruló mellére. Formás alakja, selymes bőre nem kerülte el Diego figyelmét. Döbbenetében nem vette észre, hogy a férfi szeme vágyakozón felcsillan az izgató látványtól. – Ó, igen, szép tested van, meg kell hagyni! De sosem vágyódtam rá, hogy birtokoljam. Különösen azután nem, hogy rájöttem, milyen trükkel kényszerítettél bele ebbe a házassági komédiába! A nő elvörösödött, s megpróbálta betakarni magát a szakadt hálóinggel. Igyekezete azonban hiábavalónak bizonyult. – Szegény Maxine! – suttogta Diego megvetően, s ujja hegyével végigsimított a rózsaszín mellbimbókon, amelyek az érintéstől akaratlanul is megkeményedtek és előremeredtek. – Ugye vágytál rá, hogy megsimogassam? – Nem! – kiáltotta elfúló lélegzettel Tiffany, miközben igyekezett palástolni izgalmát. – Hiába hazudsz, a tested elárul – figyelmeztette a férfi, s nyilvánvalóan élvezte a helyzetet. Pillantása azonban hideg és könyörtelen maradt. A nő nyelt egyet. – Kérem… kérem, ne csinálja ezt velem! – rimánkodott elhaló hangon. – Csak semmi pánik – nevetett gúnyosan Diego, majd ismét felhúzta a takarót. – Csupán azt akartam megmutatni, nem hagyom, hogy behálózz a női fondorlataiddal. Ebben a pillanatban Lisszabon legjobb nyomozói derítik fel visszamenőleg minden lépésedet, amit tettél, mióta Portugáliában vagy. Ne félj, ki fog derülni, mi rejtőzik a baleset mögött… Akkor aztán Isten irgalmazzon neked! – Még egy utolsó, megvető pillantást lövellt az ágyra, majd elhagyta a kórtermet. Tiffany remegve és kimerülten hanyatlott a párnára. Nem tudta, mitől féljen jobban: Diego nyílt fenyegetésétől vagy teste szégyenletes viselkedésétől. Vajon mitől jött annyira izgalomba, amikor a férfi megalázó módon hozzáért? Visszagondolt a kellemes érzésre, amit Diego érintése váltott ki belőle, s ismét elpirult. Úristen, mivel magyarázza meg majd az ápolónőnek, hogy szétszakadt a hálóinge? Tiffany még soha életében nem érezte ennyire megszégyenítve magát. Az a felismerés pedig, hogy minden jel szerint ennek a gőgös, megalázó modorú embernek a felesége, több volt, mint amennyit el tudott viselni.

18

Mary Lyons

A hasonmás

(Romana 089.)

4. FEJEZET Tiffany legnagyobb megkönnyebbülésére Diego néhány napig elkerülte a kórházat. De letörtsége és magánya közepette is felvillant egy reménysugár, mégpedig egy bizonyos Mrs. Emily Pargeter személyében. A jóasszony élő kövület volt a régi brit birodalmi időkből hajlíthatatlan öreg hölgy, aki szent kötelességének tartotta, hogy segítsen embertársain, ha akarták, ha nem. Az ősz hajú, barátságos Mrs. Pargeter egy délután nagy lendülettel benyitott Tiffany betegszobájába. – Jó napot, gyermekem! Az orvosok megsúgták, hogy elég magányosan érzi magát, s nincs látogatója sem. Így hát eljöttem, hogy felvidítsam egy kicsit – jelentette be ellentmondást nem tűrő hangon, majd az ablakhoz lépett, és felhúzta a redőnyt. – Elvégre nem engedhetjük meg, hogy egymagában senyvedjen itt – folytatta vidáman, s közben az ágy szélére ült. – Egyébként Emily Pargeternek hívnak. Magának mi a neve? – Nem tudom. De mindenki meg van győződve, hogy Maxine dos Santos vagyok – válaszolta Tiffany kedvetlenül. Az öreg hölgy növekvő érdeklődéssel szemlélte a beteget. – És maga mit gondol, kicsoda? – Fogalmam sincs, és ez a baj. Az ösztönöm azt súgja, hogy egyáltalán nem ismerem ezt a Maxine-t. Mindenesetre nem látszik túl szeretetreméltó embernek! A saját apja és mostohaanyja hallani sem akarnak felőle, a férje pedig egyenesen gyűlöli. Úgy félek az egésztől! – magyarázta Tiffany, s könnyek szöktek a szemébe. Emily együtt érzően megveregette a kezét, és zsebkendőt nyújtott neki. – Törölje csak le a könnyeit, kedvesem! Pillanatnyilag nincs oka nyugtalankodása. Itt a kórházban legalább olyan biztonságban van, mint a gyémántok a New York-i Tiffany ékszerházban. Majd meglátjuk, hogy… – Mit mondott? Tiffany? – A nő összehúzta a szemét, és kétségbeesetten kutatott emlékezetében. – Ó, ezt csak összehasonlításképpen mondtam, mivel éppen ez jutott az eszembe – nevetett Emily. – Szegény megboldogult uram is mindig azt hajtogatta, hogy előbb jár a szám, mint gondolkodom… – Hirtelen elhallgatott, mert Tiffany felzokogott. – No de gyermekem, mi rosszat mondtam? – Nem, nem, félreért! – szipogta Tiffany. – A szavai mintha felszabadítottak volna bennem valamit. Hirtelen magam előtt láttam Doris nénikémet, amint megint leckéztet egy semmiség miatt. Mindig így kezdte: Na de Tiffany! Doris és Beatrice nénéim borzasztóan utálatosak voltak hozzám… – Nyugodjon már meg, gyermekem! – Hát nem fogja fel? Végre visszaemlékszem valamire! – Tiffany sírt és nevetett egyszerre. – Tiffanynak hívnak… Tiffany Harrisnek. A férjem Brian Harris… legalábbis azt hiszem – tette hozzá habozva. – Teniszpályákat látok, meg állandóan pakolunk, s járjuk a világ szállodáit… – A nő kimerülten hátrahanyatlott. – Ó, Mrs. Pargeter, nem is sejti, mennyire megkönnyebbültem! Képzelje, mindenki azt akarta nekem bebeszélni, hogy én vagyok az a szörnyű Maxine. De megéreztem, hogy nem így van… Most már tudom, hogy Tiffanynak hívnak, és ezt senki sem vonhatja kétségbe, ugye? – Esdeklően nézett Emilyre, és megfogta a kezét. – Azt hiszem, talán igaza van – mondta az idős hölgy bátorítóan. – Most pedig szárítsa fel a könnyeit, és mondjon el mindent töviről hegyire!

19

Mary Lyons

A hasonmás

(Romana 089.)

Tiffany habozva és akadozva beszélte el a barátságos öregasszonynak balesete fura történetét. Jólesett kiöntenie a szívét egy másik nőnek. Elmesélte, milyen rémület kerítette hatalmába, amikor mindenki azt bizonygatta, hogy ennek a brazil arisztokratának, Diego dos Santos márkinak a felesége. – Te jó ég, milyen izgalmas! – kiáltott fel Emily. – Dehogy! Ön még csak nem is sejti, milyen félelmetes alak ez a Diego! Először is gyűlöli a feleségét… s ha azt mondom, gyűlöli, hát higgye el, nem túlzok! – Tiffany önkéntelenül is megborzongott. – Ha jól sejtem, a felesége, ez a Maxine, most nincs Portugáliában, s ezért olyan dühös a márki. De hogy még jobban összezavarjam a dolgot, Diego tényleg azt hiszi, hogy én vagyok a felesége, csak megjátszom az emlékezetkihagyást. Nem mondom, jól benne vagyok a pácban! – Szegény teremtés – sopánkodott Emily. – És most mihez kezd? – Nem tudom. –Tiffany lelkesedése alábbhagyott, mihelyt ismét eszébe jutott képtelen helyzete. – Az állítólagos férjem kivételével mindenki szentül meg van győződve, hogy emlékezetkihagyásban szenvedek. Amíg be nem tudom bizonyítani, hogy nem én vagyok Maxine, nem tehetek semmit. De ön hisz nekem, ugye? – Persze – nyugtatta meg magabiztos hangon Mrs. Pargeter. Majd homlokát ráncolva hozzátette: – Mindenesetre úgy látom, nagy bajban van. Abból ítélve, amit elmondott, Maxine dos Santos útlevelét és egyéb iratait találták meg magánál. – Igen, pontosan. És semmivel sem tudom bizonyítani, hogy Tiffany Harris vagyok. – A fiatalasszony szomorú hallgatásba burkolózott. – Ha el tudnám érni valahogy a nagynénéimet… – tűnődött el végül. – Igaz, nagyon dühbe gurultak, hogy hozzámentem Brianhez, csak arra nem emlékszem, miért. Mindenesetre igazolhatják, amit elmondtam. Viszont amíg itt fekszem a kórházban, nem sokat tehetek. – Felhívom a figyelmét, hogy már feltalálták a telefont – szólalt meg nevetve Emily. – Ha esetleg vissza tudna emlékezni nénikéi családi nevére, címére vagy telefonszámára, én beszélhetnék velük maga helyett. – Igazán megtenné? Nagyon hálás lennék érte! – Tiffany izgatottan behunyta a szemét, és minden erejét összeszedve megpróbált összpontosítani. Eltartott egy ideig, mire eszébe jutott nénjei neve és eastbourne-i címe. – Azt hiszem, jól emlékszem – biztosította Emilyt, aki buzgón jegyzetelt zsebnaptárába. – A telefonszám sajnos most nem ugrik be. – Nem baj, szívem. Egészen biztosan így is kapcsolatba tudok lépni velük. – Az asszony felállt, és búcsúzóul biztatóan megszorította Tiffany kezét. – Most pedig mennem kell, de holnap reggel megint eljövök. Fel a fejjel, Tiffany! – tette hozzá, majd határozott léptekkel kiment a kórteremből. Tiffany alig tudta elhinni, hogy végre képes volt visszaemlékezni a nevére. Emily Pargeter személyében olyan bizalmasra talált, aki segít kideríteni személyazonosságát. Mikor azonban visszagondolt az idős hölggyel folytatott beszélgetésére, hirtelen az az érzése támadt, hogy nem fejtette ki eléggé, milyen fenyegetést jelent számára Diego dos Santos. Hogyan állhatja meg a helyét ilyen emberrel szemben? Hiszen a férfi néhány évvel idősebb nála, és sokkal tapasztaltabb! Ráadásul az a pimasz, úrhatnám modora… Az izgalom sokkal jobban megviselte Tiffanyt, mint sejtette. Kimerülten elaludt, s csak másnap reggel ébredt fel. Először érezte magát elég erősnek ahhoz, hogy felkeljen. Leült a nyitott ablak melletti székre, s élvezte a napfényt és a lágy tavaszi szellő kellemes fuvallatát. Ébredés után elhatározta, hogy ezentúl csak a valódi nevén szólíttatja magát. A kórházi személyzet eleinte meglepődött, de aztán, ha vonakodva is, teljesítette a furcsa kívánságot. Nem meggyőződésből, hanem csakis azért, hogy őt jókedvre derítsék. A nő mégis úgy érezte, hogy megnyerte az első fontos csatát. 20

Mary Lyons

A hasonmás

(Romana 089.)

A kiábrándulás azonban nem sokat váratott magára. Emily, ahogy megígérte, másnap kora délután ismét beállított. Azonban elég volt egy pillantást vetni az arcára, hogy kiderüljön, rossz híreket hozott. – El sem tudja képzelni, mennyire sajnálom, gyermekem! Annak ellenére, hogy kiderítettem a telefonszámot, és a vonal túlsó felén jelentkező hölgy elismerte, ő Doris Kendall, az állítólagos nagynéni állhatatosan tagadta, hogy lenne Tiffany nevű unokahúga. – Emily aggódó képet vágott. – A hölgy ebben a kérdésben nem tűrt ellentmondást. Nagyon határozottan és magabiztosan lépett fel, sőt azt kell mondjam, rendkívül barátságtalan volt. – Igen, nem csodálom – sóhajtott Tiffany. – Nehéz visszaemlékezni… Nos, telefonszámok és pontos dátumok nem jutnak az eszembe, viszont újból felbukkantak bizonyos képek a múltamból. Ma reggel például egészen tisztán láttam lelki szemeim előtt, ahogy nénikém dühösen rám támad Briannel kötött házasságom miatt. Nem vagyok biztos benne, de mintha hivatásos teniszező lett volna a férjem. – A nő habozott. – Mindenesetre nagynéném örökké csak azt hajtogatta: Hallani sem akarunk rólad, számunkra már nem létezel! Arra is emlékszem, hogy kijelentette, ne is kérjek segítséget tőle, ha esetleg tönkremenne a házasságom, mert számára én úgyis meghaltam. Emily mindent elkövetett, hogy megvigasztalja Tiffanyt: ez még semmi esetre sem jelenti a véget, s bizonyára nemsokára vissza fog emlékezni barátnők, ismerősök nevére is, akik igazolhatják kilétét. Tiffanynak azonban a legnagyobb erőfeszítése ellenére sem jutott eszébe semmilyen más név. Talán túl görcsösen akarta? Mindenesetre idegessége csak fokozódott, amikor azon töprengett, miként magyarázza meg a dolgot állítólagos férjének. Most, hogy nénéi megtagadták, Diego egészen biztosan nem fogja komolyan venni állítását, ráadásul még Maxine ruhája, ékszere és papírjai is az ellenkezőjét bizonyítják. Azt meg végképp nem tudta elképzelni, hogy egy olyan büszke és nyakas ember, mint Diego dos Santos, beismeri, tévedett felesége személyazonosságát illetően. Minél jobban törte Tiffany a fejét, annál kevésbé jutott az eszébe használható ötlet. Kimerült és ideges volt, amikor este Diego váratlanul megjelent a kórteremben. Hűvös arckifejezése és sötét szemének vészjósló villogása arra utalt, hogy dühét csak nehezen tudja leplezni. – Nos, kedves feleségem, most már pontosan tudom, mit kerestél itt, Lisszabonban! – vágott bele kertelés nélkül, miközben fenyegetően a lány karosszéke fölé hajolt. – Sajnos még nem sikerült kiderítenem, hogy hová dugtad az ellopott ékszereket és aranyérméket, de ha okos vagy, elárulod, mégpedig azonnal! – Ékszer? Aranyérme? – Tiffany zavartan nézett a férfira. – Az összes ékszer, amiről tudok, az a fülbevaló és a brosstű, amelyeket a rendőrség rajtam talált. Ja, és persze ez a gyűrű – mutatta ujján a karikagyűrűt. – Ne feszítsd túl a húrt! – sziszegte Diego. – Most már aztán legyen vége ennek az emlékezetkihagyósdinak! Tudni akarom, mit csináltál a családi örökségemmel, a kétmillió angol font értékű smaragd és gyémánt ékszerekkel meg a rengeteg Kruger-rand érmével, melyeket az itteni bankszéfemből loptak el! Tiffany tágra meredt szemmel bámult a férfira. Dos Santos magánkívül volt a dühtől, őt pedig megbénította a félelem. Mivel védekezzen? Hiszen még életében nem látott Krugerrandot! Csak nagy nehézségek árán sikerült felfognia a szavak értelmét, már csak azért is, mert Diego a szemrehányásait sűrűn teletűzdelte portugál káromkodással. Tiffany végül megértette a vádakat, legalábbis azok lényegét. Ha az elmondottaknak csak a fele is igaz, hálát adhat a sorsnak, hogy nem Maxine!

21

Mary Lyons

A hasonmás

(Romana 089.)

A nyomozással megbízott detektívek meggyőző bizonyítékokkal szolgáltak arról, hogy Diego felesége is részt vett a lopásban. Minden jel arra mutatott, hogy előre kitervelt, kitűnően végrehajtott bűncselekményről van szó. – El kell ismernem, ravaszul kifundáltad a dolgot! – folytatta Diego fogcsikorgatva, s Tiffany magában igazat adott neki nagyon is úgy nézett ki, hogy a felesége gondosan megtervezte a lopást. Miközben dos Santos Brazíliában intézte üzleti ügyeit, Maxine Angliából feltehetően titokban Portugáliába repült. Rövid idővel érkezése után felkereste Lisszabonban a férje bankját, ő is számlát nyitott a saját nevére, s később széfet is bérelt. Erre állítólag azért volt szükség, hogy elhelyezzen benne néhány fontos iratot egy városszéli villa megvásárlásáról. Az elkövetkező napokban Maxine sűrűn látogatta bankszéfjét, és sikerült elérnie, hogy az alkalmazottak megbízható ügyfelet lássanak benne. Ezért aztán semmi gyanús nem volt benne, amikor az egyik délután, röviddel zárás előtt Maxine ismét elment a bankba, hogy áttegyen néhány iratot a saját széfjéből a férjéébe. A tisztviselő nem tiltakozott, hiszen senor dos Santos megbecsült ügyfele volt a pénzintézetnek. – A bankalkalmazott emlékezett rá, hogy egy nagy, zárt bevásárlókosarat is magaddal vittél – mesélte tovább Diego. – Így feltűnés nélkül kihozhattad benne az ékszereket és az arany érméket, amelyeket a széfemből rámoltál ki! Minden arra vallott, hogy Maxine gondosan megválasztotta a lopás időpontját is. A cselekményt a nemzeti ünnep előtti nap délutánjára, pénztári zárásra időzítette. Ezzel az volt a célja, hogy csak a hétvége után fedezzék fel a bűncselekményt, amikor a tolvaj már messze jár. – Mindig tudtam, hogy ravasz, talpraesett teremtés vagy, Maxine – fejezte be dos Santos a vádak ismertetését. – De ebben az esetben túl ravasz voltál! Nem tudtatok megegyezni a zsákmány elosztásáról? Ez magyarázza talán a dulakodásodat ott fent a szirten azzal a férfival meg a nővel? A bűntársak egymásnak ugrottak, emiatt kaptad az ütést a fejedre? – Én… én képtelen vagyok ilyen tervet kiagyalni, hát még arra, hogy végre is hajtsam! – kiáltotta kétségbeesetten Tiffany. – Hazudsz! Hirtelen akkora csend támadt, hogy még a légy zümmögését is meg lehetett volna hallani. Tiffany szíve a torkában dobogott, miközben ijedten figyelte, ahogy Diego, mint valami ragadozó, fel-alá járkál a szobában. Hogyan is szegülhetne szembe ezzel a férfival, amikor ő maga olyan gyenge? Összeszedte minden bátorságát, s még utoljára megkísérelte meggyőzni Diegót. – Én… én tényleg nem tudom, mit csinált a felesége, mivel egész biztosan állíthatom, hogy nem Maxine vagyok. Időközben ugyanis eszembe jutott, hogy az igazi nevem Tiffany Harris, és… nem tudok semmit semmiféle ékszerről és örökségről! – Hagyd már abba a hazudozást! Diego megragadta a nő karját, és durván felrántotta a karosszékből. Megfogta állát, és kényszerítette, hogy a szemébe nézzen. Pillantása mintha átfúrta volna. – Csak az időmet pazarolod – figyelmeztette dos Santos. – Perdöntő bizonyítékok állnak a rendelkezésemre, értelmetlen tovább tagadnod, hogy elloptad az ékszert és az aranyat! – Meglehet, hogy valaki kirámolta a széfjét, de az nem én voltam, esküszöm! Már mondtam, ilyesmire nem lennék képes. Maga… maga nagy hibát követ el! – suttogta dadogva Tiffany, s idegesen pislogott a férfira.

22

Mary Lyons

A hasonmás

(Romana 089.)

Diego azonban továbbra is vasmarokkal szorította a nő karját. Tiffany szinte érezte, ahogy a düh felé áramlik dos Santos izmos testének minden pórusából, s határtalan félelme ellenére hirtelen meleg, izgató borzongás futott rajta végig. Ó, nem! Nem szabad, hogy erotikus gondolataim támadjanak ezzel az emberrel kapcsolatban! – villant át az agyán. Lehetetlenség, hogy elveszítsem a fejem! Ugyanabban a pillanatban mintha Diego is ráébredt volna saját durvaságára. – Azt hiszem, teljesen megőrültem – suttogta, s majdnem csodálattal nézett Tiffany nagy, kék szemébe. A nő csak állt, s nem tudta mire vélni saját teste izgalmi állapotát. Egészen meglepődött azon, ami a következő pillanatban történt. Mielőtt még felfogta volna, Diego magához szorította, sötét szeme vágyakozva felcsillant, s szenvedélyesen megcsókolta Tiffanyt. Az első percben a nő mozdulatlanná dermedt a döbbenettől, s hagyta, hogy a férfi szenvedélyesen csókolja. Később már megpróbált kiszabadulni Diego öleléséből, ám gyengesége miatt a foglya maradt. Kinyitotta a száját, hogy segítségért kiáltson, de rögtön meg is bánta. A férfi ugyanis abban a pillanatban ajkai közé hatolt nyelvével, és még hevesebben csókolta. A kiáltás kéjes sóhajba fulladt, s Tiffany feladta a reménytelen ellenállást. Dos Santos a nő hátára csúsztatta a kezét, majd átfogta derekát, és még szorosabban magához húzta. Tiffany is vágyódott a férfi testére, s minden józan meggondolás ellenére ösztönösen is hozzásimult. Diego éppen olyan hirtelen engedte el Tiffanyt, mint amilyen hirtelen magához vonta. A nő kissé megszédült. Zavartan és hitetlenkedve nézett a fürkésző sötét szemekbe. – Maga… maga megerőszakolt engem! – dadogta bizonytalanul, és remegő kezét lüktető ajkához emelte. – Nem nevezném megerőszakolásnak, ha egy férj megcsókolja a feleségét – felelte a férfi nyugodtan. – Talán már sokkal korábban meg kellett volna tennem. – De én nem vagyok a felesége! – Csönd legyen! – csattant fel ismét Diego. Lehetett látni rajta, hogy nem szeretné elveszíteni önuralmát. Kisvártatva már nyugodtabban folytatta: – Nos, ha jól okoskodom, a helyzet a következő: vagy egyáltalán nem szenvedsz emlékezetkihagyásban, ami azt jelenti, hogy pontosan tudod az ékszerek rejtekhelyét, vagy ha tényleg nem emlékszel semmire, akkor egyszerűen csak ki kell várnom, míg meggyógyulsz. Diego szünetet tartott, mintha válaszra számítana. Miután a nő egy szót sem szólt, vállvonogatva folytatta: – Hamarosan úgyis megtudom az igazat. Az orvosok azt mondták, gyakorlatilag már semmi akadálya, hogy holnap elbocsássanak a kórházból. Mihelyt megint angliai házamban leszünk… – Dos Santos felnevetett. – Nos, azt hiszem, nem jelent majd gondot vallomásra bírni téged. – Hagyjon békén! Kérem… kérem, hagyjon békében! – zokogott fel Tiffany. Lába felmondta a szolgálatot, s éles sikoltással majdnem összeesett, ám Diego még idejében erős karjába emelte. Dos Santos ismét elmormogott egy portugál szitkot, és sötét tekintettel meredt Tiffany könnyáztatta arcára. Aztán sarkon fordult, az ágyhoz vitte a nőt, és meglepő gyengédséggel lefektette. – Nem vagyok Maxine. Ezt biztosan tudom! Az én nevem Tiffany Harris… és ez az egész dolog itt… szörnyű tévedés! A kétségbeesett tiltakozás és a könnyek azonban süket fülekre találtak. Diego egy pillanatig még elgondolkodva ránézett, aztán megnyomta a hívócsengőt. – Viselje gondját a feleségemnek! – parancsolta a nem sokkal később felbukkanó ápolónőnek. – Az orvosok beleegyeztek, hogy holnap hazavigyem. Kérem, készítsék elő az utazásra, mire délelőtt érte jövök. – Azzal fogta magát, s kiment anélkül, hogy egy pillantásra is méltatta volna a síró Tiffanyt. 23

Mary Lyons

A hasonmás

(Romana 089.)

A kiadós veszekedés után Tiffany teljesen magába roskadt, s baljós félelmek gyötörték. Amit Diego eltervezett, számára egyenlő volt az emberrablással. Kétségbeesetten megkísérelte, hogy jobb belátásra térítse az orvost vagy a nővéreket, próbálkozása azonban eredménytelen maradt. Noha az ápolónők kivétel nélkül jóindulatot és együttérzést tanúsítottak iránta, nem vették a bátorságot, hogy megkérdőjelezzék az orvosok döntését. Kezelőorvosa ugyan megértéssel viseltetett félelmeivel kapcsolatban, mégis azon a véleményen volt, hogy gyors felépülés csak akkor várható, ha a férje visszaviszi Angliába. – A senor azt mondta, nagyon szép és tágas vidéki háza van Angliában. Jót fog tenni önnek egy kis nyugalom és békesség, nem gondolja? Nem! – kiáltotta volna Tiffany a legszívesebben, de visszafogta magát. Felismerte ugyanis, hogy minden tiltakozása hiábavaló, mert az egész kórház majd a kezét-lábát törte a tiszteletre méltó senor márkiért. Hiába köztársaság Portugália, a nemesség, úgy látszik, még mindig kiváltságos helyzetet élvez. Tiffany elveszítette utolsó támogatóját, Emily Pargetert is, mivel a barátságos hölgyet teljesen lenyűgözte Diego ellenállhatatlan vonzereje. Amikor Emily másnap reggel szokásához híven ismét meglátogatta, az egyik ápolónő éppen akkor öltöztette Tiffanyt küszöbönálló elutazásához. – Nem is sejtettem, hogy ilyen hamar elhagy bennünket, gyermekem – jegyezte meg Mrs. Pargeter, miközben felvont szemöldökkel figyelte a fehér selyemből készült csinos kosztümöt. Amikor a nő elmesélte, hogy Diego nemsokára érte jön, és arra fogja kényszeríteni, menjen vele angliai birtokára, Emily teljes együttérzéssel próbálta megvigasztalni védencét. – Nos, ki tudja, drágám, talán így lesz a legjobb – mondta bátorítóan. – Meg vagyok győződve, hogy a nyugodt környezet majd visszahozza az emlékezetét. – Remélhetőleg – jegyezte meg Tiffany, majd beszámolt az eltűnt ékszerekről és aranyérmékről. Elpanaszolta, hogy Diego őt gyanúsítja a lopással, noha semmi köze sincs hozzá. – Halálbiztos vagyok benne, hogy ilyesmit soha életemben nem követtem el – tette hozzá, miközben pillantása végigfutott a kosztüm meglehetősen rövid szoknyáján. – Ezt a ruhát azért hozták ide, hogy ebben tegyem meg a repülőutat Angliába. Amint látja, a legújabb, legelegánsabb modell. Bizton állíthatom, hogy egyetlenegy kosztümöt sem varrattam Yves Saint Laurent-nál. Különben sem szeretem a fehér színt, mert még sápadtabbá teszi az amúgy is fehér bőrömet. Emily felnevetett. – Szerintem nagyon csinosan néz ki benne. Bár meg kell mondjam, nem a legkényelmesebb ruhadarab egy hosszú úthoz. – Köszönöm, hogy olyan tapintatos – sóhajtott Tiffany, s a tükörbe nézett. A fején még mindig ott díszelgett a vastag kötés. – Őszintén szólva magam is tudom, hogy úgy nézek ki, mint egy két lábon járó kísértet. – Ugyan, gyermekem, ne lógassa az orrát! Különben egészen izgalmas történetet mesélt el. Nem is tudom, hallottam-e valaha is ehhez foghatót. Egyébként a nővérek elárulták, hogy nagyon jóképű ember a férje! Tiffany meglepetten nézett fel. – Kit érdekel, hogy vonzó-e, vagy nem? A lényeg, hogy szörnyű alak, aki halálra rémít. Mellesleg el tudom képzelni róla, hogy kegyetlenségében még a szegény kis lepkék szárnyait is képes kitépdesni. A háttérből halk köhécselés hallatszott. Tiffany megfordult, s látta, hogy Diego az ajtófélfának támaszkodva áll a küszöbön. Vajon mennyit hallhatott a beszélgetésből?

24

Mary Lyons

A hasonmás

(Romana 089.)

Szinte még a vér is megfagyott benne, ahogy pillantása találkozott a férfi jeges mosolyával. – Sajnos, ki kell ábrándítsalak, ugyanis már nagyon régen volt, hogy a szegény kis lepkékkel ilyen gonoszul bántam. De az igazat megvallva, nem is emlékszem, hogy akár egyszer is csináltam volna ilyesmit – szólalt meg dos Santos, majd odalépett Emilyhez, hogy üdvözölje. – Úgy hallom, megindító gondoskodással veszi körül a feleségemet – mondta megnyerő mosollyal, s szájához emelte a hölgy kezét. – Mindazonáltal biztosíthatom, hogy Angliában sem fog hiányt szenvedni semmiben. Ha Tiffanyt nem öntötte volna el a düh, valószínűleg harsányan felkacag Mrs. Pargeter elragadtatott ábrázata láttán. Még a fiatal ápolónő szeme is izgatottan csillogott. Tiffany azonban minden humorérzékét elveszítette. Tehetetlen haraggal nézte, hogyan csavarja ujja köré ellenállhatatlan modorával egyetlen lisszaboni barátnőjét ez az utálatos alak. Emily közben kedvesen megkérdezte Diegótól, hol található angol birtoka, majd sajnálkozva elbúcsúzott. – Viszontlátásra, gyermekem! – suttogta Tiffanynak, amikor utoljára átölelte védencét. – Tényleg rendkívül vonzó és elragadó! – Az asszony még egyszer bátorítóan rámosolygott, majd távozott. Mrs. Pargeternek teljesen igaza volt abban, hogy a fehér selyemkosztüm nem a legalkalmasabb viselet az utazáshoz. Tiffany azonban hamar rájött, hogy az igazán gazdagok nemigen foglalkoznak ilyen kérdésekkel. A kórház kapujában hatalmas luxusautóban várta egy jól öltözött sofőr a nőt és Diegót, hogy elvigye őket a repülőtérre, közvetlenül dos Santos magánrepülőjéhez. Tiffany nem sokat foglalkozhatott Diego gazdagságával, mert hamarosan megérkeztek. A férfi gyengéden kisegítette a kocsiból, majd minden átmenet nélkül a karjába vette. – Azonnal tegyen le! – kiáltotta felháborodva, ám dos Santos mintha meg sem hallotta volna, továbbvitte, fel a lépcsőn, be a repülőgépbe. A nő egyenesen gyűlölte, hogy olyan közel kerül Diegóhoz, mert amint a férfi hozzáért, ugyanazt az izgalmat érezte, mint előző nap a kórházban. Rendkívüli mértékben nyugtalanította, hogy éppen az az ember vált ki belőle ilyen érzést, akit megvet. Miután Diego óvatosan letette egy puha, kárpitozott ülésre, a nő elfordította az arcát, lehunyta szemét, és hagyta, hogy dos Santos bekapcsolja a biztonsági övét. Csak akkor pillantott föl ismét, mikor Diego már eltávolodott tőle. A férfi néhány szót váltott a pilótával, aztán leült egy íróasztalhoz a gép irodának kialakított részén. Miközben Tiffany lopva figyelte őt, rájött, hogy tulajdonképpen semmit sem tud róla. Egyvalami viszont biztosnak látszott: tekintélyes vagyonnal rendelkezik, csak úgy sugárzik róla a gazdagság. Még ha szegény körülmények között született is volna, pusztán akarata, személyiségének ereje és vezetésre termettsége révén is a csúcsra jut. A nő egészen elmélyedt a gondolataiban, s csak későn vette észre, hogy Diego meg őt nézi behatóan. A sötét szemek kutatva fürkészték, mintha a férfi Tiffany lelke mélyéig hatolva próbált volna választ kapni kérdéseire. Egy pillanatra szinte tapinthatóvá vált a köztük lévő feszültség. Aztán dos Santos vállrándítva elfordult, s elmélyedt a papírjaiban. Tiffany kimerültségében csaknem az egész repülőutat átaludta, s még az útlevéllel és a vámmal kapcsolatos formaságokat is szinte alvajáróként intézte a londoni repülőtéren. Itt is sofőrrel ellátott luxusautó várt rájuk, s Diego yorkshire birtokára szállította őket. Csak amikor megérkeztek, döbbent rá Tiffany, hogy titokban azt remélte, talán ismerős lesz neki a ház. Kiszállt az autóból, és habozva elindult a bejárat felé. Minden józan meggondolás dacára bízott benne, valami kapcsolatot azért csak felfedez saját maga és Diego felesége között különben mivel magyarázza, hogy Maxine ruhájában 25

Mary Lyons

A hasonmás

(Romana 089.)

és papírjaival találtak rá? Azonban semmiféle emlékképet nem tudott előkotorni a Nortonbirtokról s a szépséges, középkori udvarházról, amelynek hatalmas ablakai csak úgy csillogtak a délutáni napfényben. Amikor belépett a tölgyfa burkolattal borított előcsarnokba, reménytelenül idegennek tűnt a látvány. Éppúgy, mint az az asszony, aki elősietett és mosolyogva üdvözölte Diegót. Amy Long volt, a házvezetőnő határozott, serény, középkorú asszony. Tiffany minden fáradtsága ellenére is azonnal megérezte, hogy Mrs. Long nem viseltetik valami jóindulattal iránta. Miután Amy túláradó szívélyességgel üdvözölte a ház urát, és közölte, hogy a teát a szalonban szolgálta fel, eltűnt arcáról a mosoly. Tiffanytól már lényegesen hűvösebben kérdezte, hogy le akar-e pihenni a hosszú út után. A nő összerezzent a házvezetőnő fagyos és ellenséges tekintetétől, s önkéntelenül is Diegóhoz fordult védelemért. Egy pillantás elég volt a sápadt, elgyötört arcra, hogy a férfi Tiffany pártját fogja, és udvariasan, ám határozottan közölje Amyvel, felesége nagyon fáradt, s egész biztosan jólesne neki egy csésze tea, amit a hálószobájában fog elfogyasztani. A nő meglepődött a váratlan együttérzésen, s ellenkezés nélkül hagyta, hogy Diego ismét karjába vegye, és felvigye a lépcsőn. Az ízlésesen berendezett hálószobát díszes, lefüggönyzött ágy uralta. Amikor a férfi óvatosan letette Tiffanyt, a nő ámulva nézett körül. Valamennyi függöny fényes, világoszöld selyemből készült, a padlót pedig krémszínű perzsaszőnyeg borította. A fürdőszoba nyitott ajtaján át csillogó aranycsapokat pillantott meg. Tiffany elismerően bólintott. – Nem fáj semmid? – kérdezte Diego, aki még mindig a nő keskeny derekán nyugtatta kezét. – Nem, mindössze kimerültem. – Tiffany már vágyott rá, hogy befekhessen a csodálatos ágyba. Ekkor tudatosult benne, hogy a fekhely tulajdonképpen franciaágy! – Ide… – dadogta. – Úgy értem, hogy mi… Dos Santos gúnyosan elnevette magát. – Nem, kedves feleségem, külön hálószobában alszunk! – mondta jelentőségteljesen, s összeszorította ajkát. Tiffany fellélegzett. – Arra az esetre, ha tényleg emlékezetkihagyásban szenvednél, hadd világosítsalak fel, hogy esküvőnk napja óta nem feküdtünk le egymással – tette hozzá fagyos hangon. A nő elvörösödött. – Fogalmam sem volt… – Mi az, csak nem sajnálod? – gúnyolódott tovább Diego, és kifelé indult. – Nos, már késő, kedvesem. Mindenekelőtt tudnod kell, drága Maxine, vagy akárhogy is nevezd magad, Brazíliában nekem is megvan a saját magánéletem! E sokatmondó megjegyzéssel távozott, s Tiffany magára maradt a nyomasztó csendben.

26

Mary Lyons

A hasonmás

(Romana 089.)

5. FEJEZET Miután Tiffany búcsút intett Granville doktornak, aki éppen heti látogatásának tett eleget, vissza akart térni a házba, de megtorpant. Május végéhez képest is szokatlanul meleg, verőfényes tavaszi reggel volt. Tiffany nem tudott ellenállni a csábításnak, s elhatározta, bebarangolja a Norton-birtok hatalmas parkját. Ittléte két hete alatt még nem talált alkalmat arra, hogy behatóbban megismerkedjen az udvarház történetével. Az épületet a tizenötödik században emeltette egy bizonyos Richard Norton, aki a Rózsák háborúja idején tekintélyes vagyonra tett szert hadikölcsönök folyósításából. A birtok az évszázadok folyamán megszakítás nélkül a Norton család tulajdonában maradt, egészen addig, amíg Charlotte Norton, az utolsó leszármazott kezére nem került. Tiffany gondolataiba merülve sétált el egy régi csűr és egy galambdúc mellett, amely a parkot körülvevő vörös téglafal előtt állt. Azt kívánta, bárcsak többet tudna Charlotte Nortonról, Diego első feleségéről, aki röviddel kisfia születése után oly tragikus hirtelenséggel hunyt el. Persze céltalan lett volna erről magát Diegót kérdezni, hiszen az érkezésük utáni héten is alig váltottak néhány szót egymással. Most pedig, hogy dos Santost üzleti ügyei már hét napja ismét Portugáliába szólították, Tiffany egyetlen hírforrása Amy Long, a barátságtalan házvezetőnő maradt. Eddig Amy mindössze egyszer bocsátkozott beszélgetésbe a ház úrnőjével, akkor is csak azért, mert Tiffany állhatatosan kérdezősködött. Így tudta meg, hogy Charlotte az egyetlen késői gyermeke volt Sir Richardnak és Lady Nortonnak. A lány spanyol és portugál nyelvet és irodalmat hallgatott az egyetemen. Miután befejezte tanulmányait, elhatározta, hogy Brazíliában tölt egy évet. Ott ismerte meg Diego dos Santost. Rövid idő múlva hozzá is ment feleségül, noha szülei ellenezték e házasságot. – Charlotte kisasszony mindig is makacs teremtés volt – jegyezte meg Mrs. Long fájdalmas mosollyal, majd elmesélte, miként bocsátottak meg lányuknak az öregek, akik röviddel a tragédia előtt Brazíliába utaztak, hogy lássák újszülött unokájukat. – És mi volt a… hogy is mondjam… a férjemmel? – kérdezte Tiffany bátortalanul. Mivel magától értetődően mindenki abból indult ki, hogy ő Diego felesége, úgy döntött, egyelőre nem állítja az ellenkezőjét, mert csak nevetségessé tenné magát. – Ó, Mr. dos Santos és Sir Richard az első pillanattól fogva pompásan megértették egymást! Ezért aztán az öregúr halála után rá hagyta a Norton-birtokot, azzal, hogy majd adja tovább a kis Carlosnak. Persze a döntésében az is nagy szerepet játszott, hogy a márki valódi arisztokrata. Meg kell hagyni, Sir Richard igazi sznob volt. Az én kicsi Charlotteom esetében azonban szerelmi házasságról volt szó, s nem holmi kétes megállapodásról. De ne is beszéljünk erről. – Azzal Amy Long megvető pillantással otthagyta az elképedt Tiffanyt, s ismét belemerült munkájába. A nő sóhajtva leereszkedett egy faragott kőpadra a konyhakert szélén. Mrs. Long, aki nyilvánvalóan még kislánykorában került a majorságba, zökkenőmentesen irányította a háztartást. Három-négy, a közeli faluból átjáró asszony segített neki a takarításban, egyébként nem tűrt beleszólást a munkájába. Amikor Tiffany azt bizonygatta, hogy esze ágában sincs belekotyogni a dolgába, a tevékeny asszony csak bizalmatlanul hallgatott. Tom, Amy férje a mindenes szerepét töltötte be a ház körül, ő volt a sofőr, a kifutófiú, s ha

27

Mary Lyons

A hasonmás

(Romana 089.)

kellett, a lakáj is. A parkot viszont kertészek hada gondozta, ami rengeteg pénzébe kerülhet Diegónak. Tiffany tovább töprengett Amy Longhoz fűződő rossz viszonyán. Érthető, hogy az asszony elutasítóan viselkedett Diego második feleségével szemben, hiszen Charlotte Nortont kisgyermekkorától ismerte és szerette. Maxine-nak viszont úgy látszik még nem sikerült kivívnia Mrs. Long elismerését. Sőt… Maxine-nak megvolt az a figyelemre méltó tulajdonsága, hogy akivel csak találkozott, mindenkit magára haragított. Tiffany számára rendkívül lehangoló volt, hogy pusztán a külső hasonlóság miatt mindenki úgy bánik vele, mintha lenne ez a kellemetlen nőszemély. Kezdetben tényleg megpróbált visszaemlékezni a Norton-birtokon eltöltött állítólagos múltjára, de képtelen volt rá, hiszen valójában sohasem járt ott. Dos Santos mindent megtett volna azért, hogy rájöjjön Tiffany emlékezetkihagyásának igazi okára. Hiába bizonygatta a nő naphosszat, hogy ő nem Maxine, s egyre több mindenre emlékszik vissza Tiffany Harris életéből, a férfi egyszerűen hallani sem akart erről. Képes volt egy héten keresztül minden áldott nap Londonba hajtatni, s Tiffanyt egyik szakorvostól a másikig cipelni, csak hogy végre visszanyerje emlékezetét. Mindez hiába. Tiffany abban bízott, hogy sikerül meggyőznie az orvosokat valódi kilétéről. Azonban Diego rendíthetetlenül állította, hogy ő a felesége, így e remény is hamar szertefoszlott. Mert hogyan is tévedhetne egy férj felesége személyazonosságát illetően? A szakorvosok, ha a részletekben nem is, de abban legalább egyetértettek, hogy ütés előidézte amnéziában szenved, s ezért nem emlékszik a dos Santosszal kötött házasságára. Végül az egyik orvosnak sikerült meggyőznie Diegót is, hogy az asszony tényleg nem emlékszik vissza közös múltjukra. – Attól tartok, semmi újjal nem szolgálhatok – mondta Watkins doktor Diegónak, miután elbeszélgetett Tiffanyval. – A felesége felettébb érdekes történetet adott elő, amit egy profi teniszező feleségeként élt át, és… – Ostobaság! – vágott közbe dos Santos dühösen. – Maxine-nak fogalma sincs a teniszről, sőt semmilyen sport nem érdekli. Azt szeretném tudni, ön szerint mikor nyeri vissza a feleségem az emlékezetét, s főként mikor jutnak eszébe a balesetét közvetlenül megelőző események? Watkins doktor vállat vont. – Bízom benne, hogy a neje idővel fel fogja tudni idézni gyermekkorát, kamaszkorát és a házasságkötését is. Ami azonban a balesetet megelőző órákat, sőt napokat illeti, számolnia kell vele, hogy az akkor történtek örökre homályban maradnak. – Örökre? Hallgasson ide, csak kell lennie egy módszernek, amivel megfejthetjük a titkot! – Hát fordulhatnak akár más orvoshoz is – hangzott a kurta válasz. – De mindig ugyanazt fogják hallani: a felesége átmeneti emlékezetzavarban szenved. Lehetséges, hogy egy nap majd visszaemlékszik rá, mi történt Lisszabonban, s mi a balesetének a közvetlen oka. Sokkal valószínűbb azonban, hogy ezek a dolgok örökre a tudatalatti mélyén maradnak. Diego a hazafelé vezető út nagy részén hallgatásba burkolózott, s kővé dermedt arccal markolta kedvenc kocsija, a nyolchengeres Aston Martin kormányát. – Úgy látszik, nem tehetek mást, minthogy elfogadom az orvosok véleményét – szólalt meg végül kelletlenül. – Ez azonban nem jelenti azt, hogy feladom a kutatást Lisszabonban. A nyomozóim addig fogják elemezni az esetet, amíg ki nem derítik az igazságot! – Sok sikert! – dőlt hátra Tiffany az előkelő, piros bőrrel bevont ülésen, és behunyta szemét. Nem volt már ereje vitatkozni Diegóval. 28

Mary Lyons

A hasonmás

(Romana 089.)

A következő napokban bebizonyosodott, hogy dos Santos végre elfogadta az emlékezetkiesés tényét, mert több londoni orvost nem kerestek fel. Tiffany felügyeletét Granville doktorra, a helyi körorvosra bízta, aki első lépésként megszabadította a nőt az otromba kötéstől. A fejseb olyan jól begyógyult, hogy még ragtapaszt sem kellett rátenni. – Lazítson és pihenjen, a többi majd jön magától! – hangzott a gyakorlatias tanács, s Tiffany megpróbált eszerint cselekedni. Pillanatnyilag az zavarta a legjobban, hogy az egykor gyönyörű hosszú haját a kötés miatt könyörtelenül összeszabdalták, és sehogy sem tudta úgy fésülni, hogy elfogadható formája legyen. Nem csoda, ha Diego egy pillantásra is alig méltatta, hiszen a kötés eltávolítása után még saját magának is nehezére esett a tükörbe nézni. Ha egyedül volt a szobájában, Tiffany gyakran elsírta magát. Diego előtt azonban már csak azért sem itatta az egereket, mert nem akarta mutatni gyengeségét. Annál kellemetlenebb volt, amikor dos Santos, egy nappal lisszaboni útja előtt, meglepte a szobájában, amint könnybe lábadt szemmel a tükör előtt ül. – Menj ki, hagyj békén! – kiáltotta a nő, s feldúltan kezébe temette az arcát. – Mi történt, nem vagy jól? – Ó, a hajam… olyan borzasztóan néz ki! – zokogta Tiffany anélkül, hogy felnézett volna. Diego, ahelyett hogy elment volna, közelebb lépett, s a nő legnagyobb meglepetésére a vállára tette a kezét. – Csak azért jöttem, hogy megmondjam, üzleti ügyeim néhány napra Lisszabonba szólítanak – szólalt meg nyugodt hangon. – Ami pedig a hajadat illeti, ezen könnyen segíthetünk – tette hozzá, aztán barátságosan megveregette Tiffany vállát, és eltávozott. A nő minden másra számított, csak együttérzésre és megértésre nem. Egy nappal a férje elutazása után megjelent egy férfi, aki azt állította, hogy Maxine londoni fodrásza. – Aggódó férjecskéje megkért, hogy ugorjak be, s nézzem meg, mit tehetek a hajáért – mondta a nyakigláb fiatalember, aki Vernonként mutatkozott be. Hiába figyelmeztettem, hogy egy vagyonba kerül neki, ha csak úgy egyszerűen idehozat Londonból… – A férfi hirtelen elhallgatott, majd mesterkélt rémülettel felkiáltott: – Az ég szerelmére, drágám, mi történt a hajával? Beletelt néhány percbe, mire a nő megszokta fodrásza fura látványát. Ugyanis még nem találkozott olyan férfival, aki mindkét fülében hosszú, csilingelő fülbevalót hord. Aztán habozva elmesélte, miért is kellett összeszabdalni egyenletes, hosszú haját. – Rendben. Isteni uracskája már említette, hogy megsebesült a fején. De ki az ördög festette be a haját? Talán bizony csak nem haragudott meg valamiért, s ment más fodrászhoz? – kérdezte a hajszobrász, s tréfásan megfenyegette az ujjával. – Nem, én… – Várjunk csak egy kicsit! – Vernon kezébe fogott egy hajtincset, megtapogatta, s hirtelen minden megjátszás és mesterkéltség nélkül kifakadt: – Mi a csoda folyik itt? Ez nem a maga haja! Pontosabban ez nem az a haj, amit az elmúlt két évben kezeltem! Tiffany a legszívesebben a fodrász nyakába ugrott volna. Végre itt a megdönthetetlen bizonyíték, hogy ő nem Maxine! Eltartott egy kis ideig, míg ezt az egész, bonyolult históriát előadta Vemonnak, s elhitette vele, hogy végzetes tévedésből őt tartják Maxinenak. Végül megkérdezte, megcsinálja-e a haját annak ellenére, hogy nem az, akinek hitte. Vernon elfogadta az izgalmas kihívást, s egy jó órával később mindketten meggyőződhettek róla, hogy a fodrász még saját magán is túltett. Miután nagy érdeklődéssel végighallgatta a hihetetlen történetet, a férfiról lassacskán kiderült, hogy józan gondolkodású, derék londoni ember. – Tudja, ha az embernek feleséget és két gyermeket kell eltartania, valamint a testvéreit támogatnia, akkor sok múlik azon, hogy jól megy-e a bolt. Az üzlet pedig akkor a 29

Mary Lyons

A hasonmás

(Romana 089.)

legsikeresebb, ha előveszem ezt a semmitmondó szia, drágám stílust – magyarázta Vemon vigyorogva, miközben az utolsó simításokat végezte Tiffany frizuráján. – Szerintem jól áll magának a rövid haj – jegyezte meg s utoljára még óvatosan megfésülte az enyhén hullámos fürtöket. – Ahogy elnézem alaposan benne van a pácban, bár borzasztóbb sorsot is el tudok képzelni annál hogy valaki akarata ellenére fényűzően éljen – tette hozzá tréfálkozva, majd hátralépett, hogy megcsodálja művét. – Most már csak az a kérdés, mi történt az igazi Maxine-nal? Tiffany annyira el volt foglalva új frizurájával, hogy akkor még nem tulajdonított nagy jelentőséget Vernon megjegyzésének. Most azonban, ahogyan ott üldögélt a padon a meleg, délelőtti napfényben, hirtelen megint az eszébe jutott Tulajdonképpen már régen fel kellett volna tennie a kérdést: Ha ő, Tiffany itt van a Norton-birtokon, akkor hol a csudában lehet vajon Maxine? Aki csak ismerte Diego feleségét, egyetértett abban, hogy rendkívül kellemetlen asszony. Maxine-nak a jelek szerint egyetlenegy barátja sem akadt, hiszen az elmúlt két hétben senki sem telefonált, hogy érdeklődjön hogyléte felől Vajon mi lehet ennek a hátterében? Valahányszor Tiffany Diego gúnyos megjegyzéseire gondolt, mindig eltöprengett, mi okból ragaszkodik a férfi a látszatházassághoz? Az is felfoghatatlan volt számára, hogy Maxine miért nem hagyta már régen ott a férjét. Hiszen sem az előkelő ruhák, sem a határtalan gazdagság nem ellensúlyozhatja a gyűlölködő légkört, s nem pótolhatja a szeretetet. Diego miért volt olyan biztos benne, hogy Tiffany azonos Maxine-nal? Még ha nem is feküdtek le egymással, bizonyára sok időt töltöttek el együtt Igaz Tiffany a jelek szerint a megszólalásig hasonlított az eltűnt asszonyra, ám a jellemük teljesen különbözött. Ez vajon miért nem tűnt fel dos Santosnak? Ahányszor csak elgondolkozott a megannyi rejtélyen, Tiffany mindig reménytelenül elveszettnek érezte magát. Nem hányhatta Diego szemére, hogy ki nem állhatja feleségét, hiszen Maxine mindenütt csak ellenséget szerzett magának Mindezek ellenére feltűnt, hogy vele, Tiffanyval szemben egyszer-kétszer megértőnek bizonyult. Érkezésük után is rögtön melléállt, s amikor a haja miatt bánkódott, azonnal hívatta Vernont. Erre a barátságos megnyilvánulására azért majd emlékezni fog, ha egyszer Diego megint durva lesz hozzá. Tiffany felsóhajtott. Ugyan kihez is fordulhatna gondjaival? Bár Diego kétszer is kedves volt hozzá, azért mégiscsak kemény, megalkuvásra képtelen ember, olyan, mint egy támadásra kész ragadozó. Elpirulva gondolt rá, hogy más tekintetben is milyen veszélyt jelent számára dos Santos. Amilyen nehezen bányászta elő emlékeit a baleset előtti időszakból, olyan könnyen jutott minduntalan eszébe a kínos kórházi jelenet. Szinte újból érezte, ahogy a férfi a mellét simogatja, az ajka gondolatban ismét égett a szenvedélyes csóktól, s megint átfutott rajta az izgató borzongás. Ijedten becsukta szemét, és mély levegőt vett. El kell felejtenie, ami a kórházban történt kettőjük között! Diegónak nyilván nem jelentett semmit. Gyűlölt feleségét valószínűleg csak meg akarta büntetni a csókkal, amit később nem is próbált megismételni. Azt, hogy teste oly hevesen és túláradóan válaszolt, Tiffany a baleset utáni elesettségével és bizonytalan lelkiállapotával magyarázta. Egy apró nesz felriasztotta. Felpillantott, s meglátta Amy Longot, aki észrevétlenül kijött a kertbe néhány zöldségért. Miközben Tiffany a kissé dundi, javakorabeli asszonyt nézte, hirtelen arra az elhatározásra jutott, hogy kihasználja az alkalmat, s vált néhány nyílt szót a házvezetőnővel.

30

Mary Lyons

A hasonmás

(Romana 089.)

Amy kezdettől fogva nem rejtette véka alá, hogy ki nem állhatja Diego második feleségét. Tiffany azonban nem látta be, miért kellene neki is szenvednie amiatt, hogy a két nő nem szívelte egymást. Ráadásul Diego távollétében a nő még jobban érezte, hogy ki van szolgáltatva a házvezetőnő kegyének. Amy ellenségessége elviselhetetlen volt a számára, magányában sokkal inkább melegségre és szívélyességre vágyott. Mrs. Long azonban Tiffany minden eddigi közeledési kísérletét visszautasította. – Nézze – kezdte Tiffany, miután magához intette a házvezetőnőt –, nem tudom, hogy… izé… a férjem mesélt-e magának a portugáliai balesetemről… – Nem sokat tudok róla – közölte Amy szokásos fagyos hangján. – Hát akkor szívesen beszélnék magával róla, és… Jó ég, Amy! Miért nem ül le és helyezkedik el kényelmesen? – kiáltott fel Tiffany, amikor a házvezetőnő mereven megállt előtte. – Végtére is nem harapok, és fertőző betegségem sincs. Nézze, egy tető alatt élünk, már csak ezért is butaság lenne, ha nem barátkoznánk össze legalább egy kicsit, nem gondolja? Amy habozott, láthatóan meglepte Tiffany kitárulkozása. Aztán vállat vont, és némán leült a pad másik végére. – Kezdetnek ez sem rossz – jegyezte meg Tiffany megkönnyebbülten. Aztán összeszedve minden bátorságát, a tőle telhető legnagyobb részletességgel elmondta, mi történt vele Portugáliában. Még az ékszerek és az aranyérmék ellopását, illetve Diego bankszéfjének a kirablását sem hallgatta el. – A legrosszabb pedig az egészben az, hogy az égadta világon senkit, még az állítólagos férjemet sem tudom meggyőzni, hogy végzetes tévedés áldozata lettem – fejezte be elbeszélését Tiffany. – Amy, higgyen nekem, nem én vagyok az a szörnyű nőszemély, az a Maxine dos Santos! – Hja… ha igaz, amit mond, akkor tényleg nyakig ül a pácban! – Időközben egy s másra sikerült visszaemlékeznem a múltamból. Például, hogy Tiffanynak hívnak, és Brian Harris, a hivatásos teniszező felesége voltam. Állandóan utazgattunk a nagyvilágban, egyik mérkőzésről a másikra. Ami azonban Portugáliát illeti, az ottani eseményekkel kapcsolatban végképp nem ugrik be semmi. Még arra is képtelen vagyok visszaemlékezni, egyáltalán mit kerestem ott, nem is beszélve arról, hogy miként kerültem Sintrába. Halvány fogalmam sincs mindezekről, és… olyan gyámoltalannak érzem magam, mert az emlékezetem egyszerűen cserbenhagyott! – tört ki könnyekben a nő. – Jól van, jól, csak ne sírjon már! – mondta Mrs. Long megindultan, és vigasztalóan átölelte Tiffany vállát. – Igazán… sajnálom. – A nő reszkető kézzel letörölte könnyeit az arcáról. – Kicsit összecsaptak a fejem fölött a hullámok – suttogta, s hálásan elvette a felé nyújtott zsebkendőt. A házvezetőnő várt egy kicsit, míg Tiffany megnyugszik. – Figyeljen ide – kezdte az asszony –, ha ez vigasztalja, elmondhatom, nekem is szöget ütött a fejembe, hogy mióta visszatértek Portugáliából, alaposan megváltozott. Ha pedig maga tényleg nem Maxine… – Zavartan a fejét csóválta. – Hát akkor igazán nem tudom hová tenni! Tiffany körülményesen kifújta az orrát. – Én sem. És ez a legnagyobb baj. – Hm, nem is tudom, miért nem jutott eszembe, hogy maga esetleg nem a márki felesége. Úgy értem, bizonyos időt kényszerűségből eltöltöttünk együtt ebben a házban, s az asszonyka, hogy úgy mondjam… – Kiállhatatlan és közönséges volt? – Rátapintott a lényegre! – Amy kedélyesen elnevette magát. – Másrészt viszont az úr meg van győződve, hogy maga a felesége. 31

Mary Lyons

A hasonmás

(Romana 089.)

– Ez számomra is talány – ismerte el Tiffany. – Mindig azt hittem, ha egy férfi elvesz egy nőt, akkor ismeri is. – A nő ismét felzokogott. – Nyugodjon már meg, kedvesem! Sírással nem segít – jelentette ki Amy határozottan, majd javasolta, menjenek be a házba, s beszéljék meg a többit egy csésze tea mellett. Tiffany a forró, illatos teát hörpölgetve döbbent csak rá, milyen boldog, hogy végre megoszthatta gondját Amyvel. Bár a házvezetőnő nem fogott fel azonnal mindent, nagy együttérzést és megértést tanúsított. – Köszönöm, Amy, hogy meghallgatott – mondta őszintén Tiffany. – Néha azt hiszem, belebolondulok ebbe az egészbe… ha ugyan már nem bolondultam bele! Úgy látszott, hogy Mrs. Long akar valamit mondani, de végül mégsem szólt semmit, hanem a lábosaival és a serpenyőivel kezdett foglalatoskodni. Egy idő múlva azonban megköszörülte a torkát. – Talán nem kellene beszélnem róla… de nem állhatom meg, hogy el ne mondjam, mi folyik itt. Elég hosszú ideig éltem ebben a házban ahhoz, hogy belelássak a dolgokba… Érti ugye, amit mondok? Tiffany nem volt egészen biztos benne, de azért bátorítóan bólintott. – Nos hát… – Az asszony ismét köhintett és elpirult. – Ellentétben a többi házaspárral, az úr és a felesége külön hálószobában aludtak. – Igen, már én is észrevettem. – De talán nem tudja, hogy az utóbbi években alig látták egymást. – Valóban? – Az úrnő gyűlölte az ódon udvarházat, s inkább egy kis, modern lakásban élt Londonban – mesélte Amy nyilvánvaló rosszallással. – Akárhányszor visszatért a márki az üzleti útjairól, Maxine eltűnt Londonban, s csak azután bukkant föl újra, hogy a férje megint elutazott. Szerintem… – a házvezetőnő lehalkította a hangját – szóval biztos vagyok benne, hogy ez csak kifogás volt, hogy a szeretőjével lehessen! – A szeretőjével? De hát ilyen jóképű férj mellett… – Tiffany elvörösödve elhallgatott. Amyt azonban annyira elfoglalta saját mondanivalója, hogy észre sem vette újdonsült barátnője zavarát. – Ó, igen! Sőt még ahhoz is volt képe, hogy egyszer vagy kétszer ide is meghívja! Amíg a márki egyszer váratlanul haza nem jött, és ki nem dobta. Te jó ég! Én még olyan haragosnak nem láttam a gazdát! Nem tűröm ezt a piszkos csavargót a házamban! – bömbölte, és Maxine ezentúl nem is merte meghívni Tony Silvert. De rendszeresen telefonálgattak egymásnak, és… Tiffany ezt már csak fél füllel hallotta. A név említésére egy férfi képe úszott a szeme elé valahonnét a ködös távolból, amint felé fordul déli vonások és fekete haj egy szürke sofőrsapka alatt. Maga a főnök, hölgyem! Irány Sintra, ugye? – mondta széles vigyorral az arcán, miközben sokatmondón kacsintott. A kép túl hamar elhalványodott, s Tiffany hiába igyekezett felidézni a férfi hangját. – Tom és én az első pillanattól fogva tudtuk, hogy semmirekellő alak ez a Tony Silver – mondta Amy. – Tessék? – Tiffany köhintett. – Hogy nézett ki? – kérdezte aztán feszülten, s idegesen a kezére nézett. – Pontosan úgy, ahogy azok a gengszterek az amerikai bűnügyi filmekben. Amolyan fekete hajú, olasz maffiózó fajta. Minden az, csak nem rendes! Tiffanynak nagy erőfeszítésébe került, hogy látszólag nyugodtan kiigya teáját, és udvariasan visszavonuljon. Amikor már végre a szobájában volt, elkeseredetten az ágyára vetette magát. Ez volt élete legsötétebb napja. Abban ugyan biztos volt, hogy ő nem Maxine, viszont aziránt sem volt kétsége, hogy ismerte az asszony szeretőjét. Hogy hol és milyen körülmények között találkoztak, már nem tudta felidézni. Amy leleplező 32

Mary Lyons

A hasonmás

(Romana 089.)

elbeszélése után egyre kevésbé hitte, hogy csupán egy végzetes cseréről lenne szó. Mert ugye, ha Tonyt ismeri, Maxine-t is ismernie kell! Talán csak nem lehet, hogy ő a felelős az ékszerek és az arany ellopásáért is? Tiffany a konyhában maga elé mormogva lisztet szórt a gyúródeszkára. Életében először megpróbált kenyérben sült lazacot készíteni. Egyedül persze nem tudná az egészet megenni, Amy azonban nevetve megígérte, hogy majd segít neki, mihelyt másnap visszajön Oxfordból, ahová azért utazott, hogy meglátogassa lányát. A nő végül elfogadta a tényt, hogy valamikor és valahogyan találkoznia kellett Tony Silverrel, Maxine szeretőjével. Az elmúlt két napban a férfi képe állandóan üldözte, s eközben különös, megfoghatatlan félelmet érzett. Amíg azonban a Portugáliában történt események részleteit homály fedi, nem marad más hátra, mint az udvarházban türelmesen kivárni, míg vissza nem tér az emlékezete. Tiffany fáradozása, hogy Amyvel barátságot kössön, sikeresnek bizonyult. Ehhez hozzájárult nagymértékben az is, hogy az újdonsült feleség bevallotta, egy kicsit sem konyít a főzéshez. Mrs. Longnak a jelek szerint nagy elégtételt jelentett, hogy végre a főzőiskolai tanár szerepét játszhatta, hiszen Maxine, igazi ínyenc lévén, nem takarékoskodott a háziasszony főztjét bíráló megjegyzésekkel. Noha Tiffany egyáltalán nem volt biztos benne, hogy rögtön az első önálló próbálkozását siker koronázza, örömét lelte abban, hogy egyedül pepecselhet a nagy konyhában. Társasága mindössze egy nagy, vörös kandúrból állt. – Ha nem sikerül, legalább teleeheted magad a hallal – mondta a nő a macskának, amely a meleg tűzhely előtt összegömbölyödve, elégedetten dorombolt. Az legalább némi változatosságot jelentene a sok egér után, amit rendszerint a hálószobám elé hordasz! – tette hozzá nevetve, miközben óvatosan kinyújtotta a tésztát. – Talán csak nem az őrület első jele, hogy magadban beszélsz? Tiffany ijedten felkiáltott és megpördült. A küszöbön a teljesen észrevétlenül felbukkanó Diego állt. – Jó ég, te aztán alaposan megijesztettél! – szorította a nő hevesen dobogó szívére lisztes kezét. – Egyébként nem is magamban beszéltem, hanem a macskával – tette hozzá dacosan, s egyből el is pirult, mert rádöbbent, milyen ostobán hangzik. – Ja úgy! Hát hogy van az én kis barátom? – A férfi lehajolt, hogy felvegye a kandúrt, amely azonnal hozzászaladt és a lábához törleszkedett. – A lehető legjobban. – Tiffany idegesen figyelte, ahogy dos Santos a macskával az ölében mosolyogva odalép hozzá. – Hát itt meg mi készül? – kérdezte csodálkozó pillantást vetve az összelisztezett asztalra. – Nos, én csak… Amy volt olyan kedves, és adott néhány főzőleckét… – A nő dadogni kezdett, mert még mindig nem ocsúdott fel meglepetéséből, hogy a férfi váratlanul hazajött. – Tetszik ez a házias serénykedés – jegyezte meg Diego elnyújtott hangon. – Tényleg? – Igen. És az új frizurád sem rossz. A színe is sokkal természetesebb. Tiffany összerezzent, mikor a férfi kisimított a homlokából egy előrehulló fürtöt. – Szeretném részletesen megbeszélni veled ezt a dolgot, és még sok minden mást is – kezdte Tiffany, s Diego gyengéd érintésétől csaknem elfelejtette, mit is akart mondani. – Örülök, hogy végre kipróbálhatom a főzési tudományodat! – Hogy mondod? – A nő elképedten meredt dos Santos jókedvű arcára. – Te tényleg meg akarod enni ezt itt? – Miért ne? – húzta fel Diego gunyorosan a szemöldökét. – Talán csak nem akarsz megmérgezni? 33

Mary Lyons

A hasonmás

(Romana 089.)

– Persze hogy nem! Csak… először próbálom ki ezt a receptet, s nem tudom, sikerül-e. – Tiffany azt kívánta, bárcsak sose kérte volna meg Amyt, hogy vezesse be a konyhaművészet rejtelmeibe. Úgy érezte, teljes kudarcba fog fulladni a kenyérben sült lazac, ha Diego továbbra is ott áll a háta mögött. Ám a férfi, mintha csak olvasott volna a gondolatában, nevetve megjegyezte: – Megyek, lemosom magamról az út porát, és átöltözöm evés előtt. Feltéve persze, ha nincs egyéb terved. – Nem, egyáltalán nincs – mondta a nő, s alig várta már, hogy megszabaduljon Diegótól. Ám a férfi hirtelen kinyújtotta a kezét, és végigsimított a mellén, amitől Tiffany lélegzete is elállt. – Csak a lisztet akarom lesöpörni – mondta dos Santos nyugodtan, s felesége erőtlen tiltakozását figyelmen kívül hagyva szándékos lassúsággal tisztította meg a blúzt a nő lisztes ujjainak nyomaitól. – Na, most már jobb – jegyezte meg elégedetten. – Tanácsolnám, hogy köss kötényt, ha megint főzőcskézni akarsz! Azzal fogta a macskát, s kiballagott a konyhából. Ezt a beképzelt kakast! Tiffany fülig vörösödve, ismét hozzálátott az étel elkészítéséhez. Mihelyt betette a lazacot a sütőbe, felrohant a szobájába, hogy ő is átöltözzön. Gyorsan ledobta magáról az összelisztezett blúzt és a farmernadrágot, majd futó pillantást vetett a nagy öltözködőtükörbe. Egyéb választása nem volt, Maxine ruhatárából kellett kiszolgálnia magát. Még a finom alsónemű sem a sajátja. Az áttetsző selyem túlságosan is látni engedte az izgatottságtól előremeredő mellbimbókat. Ez a szégyentelen fickó! Tiffany visszagondolt a férfi szemének gúnyos felvillanására, amint észrevette a zavarát. Diego bizonyára nagyon jól tudta, milyen hatást vált ki az érintése. A nő kisietett a fürdőszobába, és hideg vízzel megmosta az arcát. Törölközés közben a tükörre esett a pillantása, s a visszanéző, tágra nyílt szemekből félelmet olvasott ki. Félelmet az előtte álló estétől.

34

Mary Lyons

A hasonmás

(Romana 089.)

6. FEJEZET Tiffany mély lélegzetet vett, és megpróbált lazítani. Pedig a hangulat olyan békés volt. Az ízlésesen megterített régi tölgyfa asztal, a kristálypoharak csillogása, az ezüst evőeszköz, mely lágyan tükrözte vissza a fényt, kellemes, szemet gyönyörködtető látványt nyújtott. Tiffanyról azonban mindent el lehetett mondani, csak azt nem, hogy békés hangulata lett volna. A nő borzongva gondolt vissza az elmúlt órák zaklatottságára. Az öltözködés közepén hirtelen eszébe jutott, hogy illene előételt is felszolgálnia. Elkeseredett kiáltással kiráncigálta a szekrényből az első, keze ügyébe akadó ruhát, s máris ismét a konyhában termett. A ruhában nem volt semmi kivetnivaló: egyszerű, klasszikus darab rózsaszínű selyemből. Tiffany azonban mégsem ezt választotta volna, ha több ideje marad. A vékony anyag ugyanis ízléséhez képest túlságosan szorosan simult telt mellére, s állandóan zavarba jött, amikor Diego tekintete a mély ruhakivágásra tévedt. Tiffany feltépte a jól felszerelt kamra ajtaját, miközben valami jó ötletért imádkozott. Jobb híján kitalálta, hogy erőlevest készít. Gyors elhatározással beleöntötte egy fazékba a már elkészített alaplét, s jó adag sherryt adott hozzá. Kissé megkésve az is eszébe jutott, hogy még köretről sem gondoskodott a lazac mellé, nem is beszélve a desszertről. Izgatott kotlósként szaladgált ide-oda a konyhában, s legnagyobb csodálkozására úgy-ahogy ura lett a helyzetnek, mire dos Santos végül lejött az étkezéshez. A ritka alkalom megünneplésére – tudniillik most fordult elő először, hogy felesége saját kezűleg főzött neki – Diego pezsgőt bontott. Hogy aztán az üres gyomorra ivott alkohol hatására-e, vagy sem, mindenesetre Tiffany remegő térddel ment az étkezőasztalhoz. Aggodalomra nem csak az étel várható fogadtatása adott okot. Újra és újra lopva Diegóra nézett, aki fekete kordnadrágot és sportinge fölött szintén fekete kasmírpulóvert viselt, s észbontóan jól nézett ki. Tiffany hiába próbálta meg elnyomni az érzéki izgalmat, amelyet a férfi közelsége keltett benne, fáradozása eredménytelen maradt. Nem először érezte, hogy a fürkésző tekintet szinte a velejéig hatol. – Ez igazán jó volt! Diego dicsérő szavai kizökkentették Tiffanyt gondolataiból. Felnézett és látta, amint a férfi elégedetten leteszi a kést és a villát. – Örülök, hogy ízlett – könnyebbült meg a nő. – Biztosan elfáradtál a hosszú úttól, így azt gondoltam, legjobb, ha gyümölccsel és sajttal zárjuk az étkezést – mondta szemrebbenés nélkül. Ugyanis ez a kifogás jutott eszébe magyarázatként arra, hogy nem tudott valami előkelőbb desszerttel előállni. – Milyen figyelmes! – jegyezte meg dos Santos, és felállt, hogy bort töltsön a nőnek. – És mondd csak, milyen ínyencséget varázsoltál volna elő, ha… nem lennék olyan fáradt? Egy gyors pillantás Diego gúnyosan csillogó szemébe meggyőzte Tiffanyt, hogy nem lenne értelme a füllentésnek. – Attól tartok, ez esetben nem lett volna szerencséd – vallotta be a háziasszony kényszeredett mosollyal. – Az igazat megvallva, eddigi főzési tudományom nemigen terjedt túl a főtt tojás elkészítésén! Diego némán szemlélte a nőt, majd tekintetét a kezében tartott karcsú borospohárra emelte. Végül ismét Tiffanyra nézett. 35

Mary Lyons

A hasonmás

(Romana 089.)

– Azt hiszem, mielőtt folytatjuk ezt a felettébb érdekes beszélgetést, jó lenne tiszta vizet önteni a pohárba. Vajon azzal a Maxine-nal ülök-e egy asztalnál, aki látszólag elfelejtette, hogy néhány évvel ezelőtt ínyenc főzőtanfolyamon vett részt? Vagy az a titokzatos Tiffany vagy, aki a marhalábszárt sem tudja megkülönböztetni a rostélyostól? – Valóban Tiffany Harris vagyok – válaszolta győzedelmesen a nő. – A sok, múltamra vonatkozó részlet mellett, amely apránként eszembe jut, már bizonyítani is tudom valódi személyazonosságomat. Rendkívül hálás vagyok, amiért ideküldted Vernont, a fodrászt, ő ugyanis megesküdne, hogy a hajamnak sem a szerkezete, sem pedig a színe nem azonos Maxine hajáéval! – Tényleg? – kérdezte Diego gúnyosan. – Most már csak azt mondd meg, mekkora súlya van egy figaró vallomásának? Tiffanynak egy pillanatra a torkán akadt a szó. Ezt a pimaszságot! Micsoda fensőbbséggel, micsoda cinizmussal söpörte félre az eddigi egyetlen valamirevaló bizonyítékot! Egyáltalán, hogy találhatta ezt az alakot vonzónak? Undok fráter! Tiffanynak minden lélekjelenlétére szüksége volt, hogy a férfi képébe ne vágja véleményét. A düh és a csalódottság könnyei csillogtak szemében. – Úgy látom, felmérgesítettelek. – Hát alaposan! Neked például tetszene, ha egy napon arra ébrednél, hogy olyan emberhez mentél férjhez, aki gyűlöl? Mit szólnál, ha valaki megvádolna, hogy tolvaj vagy? – Figyelj ide, Maxine… – Ne nevezz így! Ha már belekényszerítenek ebbe az új életbe, legalább az igazi nevemen szólítsanak! Diego vállat vont. – Na jó, ha neked ez olyan fontos… Tiffany. Elismerem, nehéz helyzetben lehetsz, ha valóban nem emlékszel vissza közös múltunkra. – Nehéz helyzetben? Neked tényleg nincs fogalmad a dolgokról! – A nő felugrott, és szikrázó pillantást vetett dos Santosra. – Ülj le! – parancsolt rá a férfi. – Semmi okod, hogy felizgasd magad. – Dehogy nincs! Mit csináljak még? Hogy értessem meg végre veled, hogy én Tiffany Harris vagyok? Megmondhatom az apám és az anyám nevét, sőt elárulhatom az esküvőm dátumát is Brian Harrisszel. És egyáltalán, figyelsz rám? – kiáltott Diegóra a nő, aki közben teljesen elvesztette az önuralmát. – Nincs miért üvöltöznöd velem – jelentette ki határozottan a férfi. – Nagyon is tudatában vagyok, hogy van egy-két dolog a múltadban, amit… nehezen tudok a feleségemével összeegyeztetni. – Hát ez jó! A nagy Diego dos Santos különbséget talált köztem és gyűlölt felesége között! Ez aztán a teljesítmény! – Elég az ostobaságból! – tört ki a márki. – Na persze, ez neked nem több ostobaságnál – legyintett Tiffany lehangoltan. Dühe éppen olyan gyorsan lecsillapodott, mint amilyen hirtelen elöntötte. – Az isten szerelmére, nem vagy képes belátni, hogy tévedtél? – kérdezte elcsukló hangon, majd válaszra sem várva felrohant a szobájába. Tiffany kinyomkodta a nedves fürdőszivacsot, és az utolsó könnyeket is letörölte arcáról. Össze kell szednem magam, gondolta, miközben papír zsebkendőért nyúlt a kádból, hogy kifújja az orrát. Aztán megint hátradőlt a kellemesen meleg vízben, s eltöprengett, mit csináljon. Még soha az életben nem veszítette el ennyire a fejét – legalábbis amennyire vissza tudott emlékezni. Ez teljesen ellentmondott gyengéd, visszafogott lényének. Talán ez az oka, hogy a heves érzelmi kitörés után most annyira összetörtnek érzi magát. 36

Mary Lyons

A hasonmás

(Romana 089.)

Bár joggal haragudott Diegóra, de belátta, hogy nem csak a férfi a hibás a történtekben. Hiszen már azelőtt is tiszta ideggörcs volt, hogy asztalhoz ült volna dos Santosszal. Egy azonban biztos: a főzést ezentúl Amy Longra hagyja, aki legalább ért hozzá. Könnyű szívvel lemondott róla, hogy konyhaművészetét tökéletesítse. Van úgyis elég gondja. Mit tegyen, hogy végre a saját életét élhesse? Legfontosabb, hogy minél előbb elkerüljön a Norton-birtokról. Ha marad, csak tovább folyik ez az elviselhetetlen macskaegér harc közte és Diego között, hiszen mindketten ragaszkodnak a saját igazukhoz. Ebben a helyzetben mi más választása maradna? Bár megszerette ezt a régi házat, mégis el kell mennie, hogy új életet kezdhessen, lehetőleg minél távolabb Diego dos Santostól. De hát hogy valósítsa meg tervét pénz és iratok nélkül? Tiffany már nem is tudta, mennyi ideje fekszik a kádban. Csak akkor vette észre, hogy jó lenne már kiszállni, amikor vacogni kezdett a lehűlt vízben. Kilépett a puha szőnyegre, rövid törölközőt tekert maga köré, és elindult a hálószobába. A küszöbön azonban, mintha csak villámcsapás érte volna, megtorpant tekintete ugyanis az ágya mellett kényelmesen üldögélő Diegóra esett. – Na, csakhogy itt vagy! – üdvözölte a férfi egykedvűen. – Te meg mit keresel itt? – döbbent meg Tiffany, s összébb húzta magán a keskeny törölközőt, amely alig-alig takart valamit a meztelenségéből. – Mit akarsz? Dos Santos mintha észre sem vette volna a nő zavarát. – Gondolom, már valamivel jobban és nyugodtabban érzed magad, most hogy megfürödtél. – Igen… nagyon sajnálom. Általában nem jövök ki ilyen gyorsan a sodromból… – Tiffany elpirult, és zavartan nézett meztelen lábára. – Nos, pontosan ezért jöttem. Úgy gondolom, legfőbb ideje, hogy alaposan elbeszélgessünk. – Nem, azt hiszem, tényleg nincs értelme… – Elhatároztam, hogy beszélek veled – szakította félbe Diego a nőt. – Bár kétségkívül felettébb csábos jelenség vagy ebben az egy szál törölközőben, talán mégis jobban éreznéd magad felöltözve – tette hozzá vidáman, miközben kedvtelve legeltette szemét Tiffany alig fedett domborulatain. A nő legszívesebben a föld alá süllyedt volna szégyenében. Gondolkodás nélkül feltépte a fehérneműtartó fiókját, s kikapta belőle az első, keze ügyébe kerülő hálóinget, majd remegve visszamenekült a fürdőszobába. Szemtelen gazember, gondolta haragtól tombolva, és bevágta maga mögött a fürdőszobaajtót. Csak most vette észre, mit kapott ki a fiókból. Ó, nem! A leheletvékony, fekete hálóing bizony alig volt jobb, mint a keskeny törölköző. A tükör előtt aztán kiderült, hogy még annál is rosszabb. A szűk csipke felsőrész ugyanis csak félig takarta el telt keblét, a ruhadarab többi része pedig, mintha csak ott sem lett volna, látni engedte nőies domborulatait. Maxine bizonyára szívesen vette föl ezt az izgató, egy szál semmit, de Tiffany minden porcikája tiltakozott ellene, hogy így lássa őt a férfi. – Csak akkor jövök ki, ha megígéred, hogy becsukod a szemed! – A nő résnyire kinyitotta az ajtót, óvatosan kikukucskált, és kihívóan nézett Diegóra, aki nyugodtan lapozgatott egy könyvet. – Komolyan gondolom! – tette hozzá, amikor a férfi vidáman felnevetett. – Ha nem csukod be a szemed, és nem hagyod abba a nevetést, bent maradok! Ha kell, akár egész éjszaka! Dos Santos hangosan és türelmetlenül felsóhajtott. – Nevetséges! Elvégre házasember vagyok, s megszoktam, hogy a feleségem fehérneműben rohangál. – De az nem én vagyok! – vágta be Tiffany ismét az ajtót. 37

Mary Lyons

A hasonmás

(Romana 089.)

Bent fáradtan nekitámaszkodott a falnak. Természetesen nem gondolta komolyan, hogy egész éjjel a fürdőszobában szobrozik, már csak azért sem, mert nem biztonságos. Ez hamar be is bizonyosodott. Az ajtó kivágódott, Tiffany rémülten hátratántorodott, s közben beütötte lábát a kád sarkába. – Au! – Fájdalmas arckifejezéssel dörzsölgette sajgó lábát. – Mit képzelsz, hogy csak úgy betörsz ide?! – támadt rá a küszöbön álló Diegóra. – Gyere ki azonnal! Most rögtön! A férfi haragos arca és jeges tekintete elárulta, hogy nem tanácsos tovább ellenkeznie. Tiffany dacosan felemelte fejét, kijött a fürdőszobából, aztán kétségbeesve az ágyhoz rohant, hogy a takaró alatt keressen menedéket. – Most aztán már tényleg elég volt az ostobaságból! – dühöngött Diego. – Megmondtam, hogy beszélni szeretnék veled… és pontosan azt is fogom tenni. – Közelebb húzta a karosszéket az ágyhoz, leült, és kihívóan nézett a nőre. Tiffany olyan messze húzódott tőle, amennyire csak tudott, miközben az álláig húzta a paplant. – Érthetően fejeztem ki magam? Amikor Tiffany végre idegesen bólintott, dos Santos kényelmesen hátradőlt a fotelban. – Nagyszerű! Azt hánytad a szememre, hogy nemcsak vak vagyok, hanem a tévedéseimet is képtelen vagyok belátni. Miután nyugodtan átgondoltam a dolgot, hajlandó vagyok meghallgatni mondanivalódat. – Na végre – jegyezte meg halkan Tiffany. Diego eleresztette a füle mellett a gúnyos megjegyzést. – Nos, tételezzük fel, valóban az vagy, akinek mondod magad, azaz Tiffany Harris. Ha így áll a dolog, mesélj el magadról mindent, amit csak tudsz. A nő gyámoltalanul a vállát vonogatta. – Rendben, elkövetek minden tőlem telhetőt, de még mindig nehezen emlékszem vissza pontos adatokra és időpontokra. – Maga elé meredt a takaróra, és megpróbált összpontosítani. Itt a lehetőség, hogy meggyőzze Diegót, ő nem Maxine. Ehhez azonban tényleg szüksége van minden kis emlékezetmorzsára, amelyek az elmúlt napokban eszébe jutottak. Előbb dadogva és habozva, később egyre magabiztosabban mesélte el, hogy szülei, Martin és Harriette Kendall halála után nagynénjei nevelték fel. – Azt hiszem, az idegeire mehettem a nénikéimnek, de úgy hiányoztak a szüleim! Különben is annyira elviselhetetlen volt az élet számomra abban a sivár, viktoriánus házban, hogy nem csoda, ha az első adandó alkalommal megszöktem. A nő legnagyobb meglepetésére Diego nagyon megértőnek mutatkozott, amikor bevallotta neki, hogy ámultjában sok még a homályos pont, s egyelőre képtelén felidézni bizonyos eseményeket. Arra azonban határozottan emlékezett, hogy Brian Harrisszel szökött meg, akihez később férjhez ment, s akinél sikertelenebb teniszversenyzőt ritkán lehetett látni. – Hát nem furcsa? – simított végig Tiffany szórakozottan szőke haján. – Részletesen le tudom írni a wimbledoni, a Flushing Meadow-i és a Forest Lawn versenypályákat, az viszont már nem jut az eszembe, mi történt Briannel. – Ő, igen, a titokzatos Brian Harris – jegyezte meg a márki. – Boldog voltál vele egyáltalán? Ez olyasmi volt, amire Tiffany nagyon is jól emlékezett. – Nem, én… – Elpirult és elhallgatott. – Mit akarsz ezzel mondani? Hogy nem voltál boldog, vagy hogy nem emlékszel? – makacskodott Diego. Mi köze van hozzá?

38

Mary Lyons

A hasonmás

(Romana 089.)

– Nem, nem voltam boldog – bökte ki mérgesen Tiffany. – Többet nem akarok beszélni róla. – Jól van. Azonkívül, hogy boldogtalan házasságban éltél, mit tudsz még felidézni róla? – Nem sokat. Csak olyasmit, hogy sietve csomagoltunk, s Brian sürgetett, mert nem akarta lekésni a londoni gépet. – A nő behunyta szemét, és megpróbált összpontosítani. – És… feltétlenül el kellett érnünk a repülőt, mert csatlakozásunk volt… hová is… igen, Faróba! Igen, Briant az egyik algarvei teniszklub szerződtette. Ez Portugáliában van, ugye? – Persze – mondta Diego elgondolkozva. – S mikor volt ez az algarvei utazás? – Sajnos, fogalmam sincs. Tényleg nem tudom – komorodott el Tiffany. Diego látta, mennyire nyomott a nő hangulata, és úgy döntött, témát vált. – Már tudok egy csomó dolgot az életedről, de még nem kérdeztem meg, hány éves vagy. – Szerencsére erre pontosan emlékszem. Szeptember hatodikán születtem, s tudom, még nem múltam el huszonöt. Ugyanis a huszonötödik születésnapomon kell kézhez kapnom az örökségemet, amely addig vagyonkezelőnél van letétbe helyezve. Mivel még nem kaptam meg a pénzt, úgy gondolom, huszonhárom vagy huszonnégy éves lehetek. Nem csoda, ha ösztönösen tiltakoztam, hogy a huszonhét éves Maxine-nak néznek! Még nem lehetek olyan öreg! Dos Santos mosolyra húzta a szája szélét. – Ha a huszonhét évet olyan fene idős kornak tartod, mit gondolsz, én mit érezhetek vén, harmincnyolc éves fejjel? – Hiszen nem is nézel ki annyinak! – kiáltott fel Tiffany önkéntelenül, de rögtön a nyelvébe is harapott, amint Diego felnevetett. – Hűha, nagyon tapintatlan és udvariatlan voltam! – Ellenkezőleg, hízeleg a dolog – mondta a férfi olyan megnyerő mosollyal, hogy Tiffany visszanevetett rá. A nő hirtelen úgy döntött, kihasználja a kedvező pillanatot, és felteszi a döntő kérdést. – Sikerült meggyőznöm téged, hogy tényleg Tiffany Harris vagyok? – Várakozásteli tekintetét a férfira emelte, ám csalódottan sóhajtott, amikor Diego lassan megrázta a fejét. – Nem száz százalékig. Tudod, évek óta olyan nő a feleségem, akinek vérében van a hazudozás és a csalás. Róla még azt is el tudom képzelni, hogy nemcsak az orvosokat képes átverni holmi emlékezetkihagyásról szóló mesével, hanem még egy teljesen új életrajzot is ki tud találni. Diego felállt, és nyugtalanul járkálni kezdett. – Hidd el, még ha készségesen elfogadom is a történetedet, a tapasztalat megtanított rá, hogy óvatos legyek. – Ezt még el is hiszem neked – mondta Tiffany letörten. – Azt azonban sehogyan sem bírom felfogni, hogy legalább miért nem érzed, nem Maxine vagyok! Úgy értem, az emberhez nem csak a külső megjelenése tartozik hozzá. Én például egész egyszerűen tudom, hogy még soha életemben nem láttalak. Nemcsak az arcod nem ismerős, hanem a belső vonásaid is teljesen ismeretlenek számomra. Hát nem érted? Annyira eleged van már a tolvaj Maxine-ból, hogy vakon elmész a többi dolog mellett? – Nagyon is jól értem. De a feleségem és én többnyire külön utakon jártunk. Továbbá talán elkerülte a figyelmedet az az apróság, hogy valahányszor rád nézek, a feleségemet látom magam előtt! – Igen, tudom. Egyáltalán miért vetted el ezt a szörnyű nőszemélyt? – Hosszú história, s nem szolgál éppen a dicsőségemre. Tiffany felnézett az ágya mellett álló férfira. Diego elgondolkozva sűrű, fekete hajába túrt, s látszott rajta, hogy kellemetlen emlékek ébrednek benne. 39

Mary Lyons

A hasonmás

(Romana 089.)

A nő együtt érzett a férfival, s ez teljesen megzavarta, hiszen inkább félnie kellene ettől az embertől. Hitetlenkedve megcsóválta fejét. A kis mozdulat kiragadta Diegót a gondolataiból. Szemét a nő lágy arcvonásaira emelte, amelyek egyértelműen elárulták pillanatnyi érzéseit. Tiffany megborzongott, és elpirult a fürkész tekintettől. Csend ereszkedett a szobára, melynek nem akart vége szakadni. Lélegzet-visszafojtva hallgattak. Ráadásul a nő lelki szemei előtt felettébb izgató képek lebegtek: látta, ahogy Diego a lisszaboni kórházban magához rántja, és szenvedélyesen megcsókolja… A várakozásteli izgalom csak fokozódott, amikor dos Santos leült az ágy szélére. A nő szíve vadul dobogott, még lélegezni is alig mert. Megigézve nézett a férfi sötét szemébe, miközben idegesen végigfuttatta nyelvét kiszáradt szája szélén. Diego alig elfojtott szitkot préselt ki magából. – Azon töprengek, miért félsz annyira tőlem? – mondta halkan. – Vagy esetleg saját magadtól, a saját érzéseidtől tartasz? – Én… én egyáltalán nem félek – ellenkezett Tiffany dadogva. Vajon miért van a férfinak ekkora hatalma felette? Képtelen volt világosan gondolkodni, s csak döbbenten nézte, amint Diego keze megérinti az arcát. A férfi megérezte a női test remegését, s szeme felcsillant. – Kérlek, ne! Dos Santos azonban lassan végigsimított a nyakán és meztelen vállán, majd letolta a vékony hálóing pántját. – Ne, Diego… – Már mondtam egyszer, hogy csodálatos tested van – suttogta a férfi, miközben fittyet hányva az erőtlen tiltakozásra, a másik pántot is félrehúzta. Aztán a takaróval együtt derékig lerántotta a hálóinget, s gyengéden megfogta Tiffany mellét. A nő tudta, hogy tiltakoznia kellene a tolakodó mozdulat miatt. Ám minden ereje cserbenhagyta, amikor Diego ujjaival a mellbimbóját kezdte simogatni, majd lehajolt és szájába vette az egyiket. – Nemet mondasz, de a tested elárul – suttogta, s az egész mellet csókokkal borította, mielőtt a másikhoz hozzáért volna. Dos Santos izgatóan lecsúsztatta kezét a derekához, s ettől a nő vágyakozva felnyögött. Szeretett volna ujjaival beleszántani a férfi dús, fekete hajába. Szégyen és félelem csaptak össze bensőjében a rátörő szenvedélyes vággyal. Csinálj már valamit! Véget kell vetned ennek az őrületnek, mielőtt még nem késő! – figyelmeztette a józan esze. De már régen elveszítette uralmát érzései fölött, mert a férfi ellenállhatatlanul a hatalmába kerítette. – Olyan selymes a bőröd! – suttogta Diego, s ajkával deréktól köldökig végigsimította a nőt. Tiffany úgy érezte, mintha lángba borult volna a teste. Közben azon tépelődött, kiszabadítsa-e magát a férfi öleléséből, vagy dobja sutba minden gátlását, és adja át magát az érzéki örömöknek. A lélegzete is elakadt, amikor Diego még lejjebb, a combjai közé csúsztatta kezét. A következő pillanatban viszont már csalódás érte, mert a férfi abbahagyta a mozdulatot, felemelte a fejét, és hidegen viszonozta a nő zavart, kérdő pillantását. – Le sem tagadhatod, hogy kívánsz! – Nem igaz! – kiáltotta Tiffany kétségbeesetten, noha tudta, hogy Diegónak igaza van. Igen, ő is éppen olyan felszabadultan, gátlástalanul akarta megérinteni a férfit, mint ahogyan ő tette vele. Érezni akarta bőre illatát, s tapintani kemény izmait. – Legalább magadnak ne hazudj! – figyelmeztette dos Santos nyersen, s tekintetétjelentőségteljesen a félmeztelen, felizgatott testre emelte. – Bármennyire

40

Mary Lyons

A hasonmás

(Romana 089.)

csábítónak talállak, olyan ostoba nem leszek, hogy a csapdádba essek! Amíg nem tudom bizonyosan, ki és mi vagy, addig köszönöm, nem kérek belőled. Tiffany bénán és zavartan nézte, ahogy a férfi lassan feláll, gúnyos arccal betakarja, majd szótlanul kimegy a szobából. A nő még hosszú ideig ébren feküdt a sötétben, s képtelen volt felfogni, hogyan is hagyhatta, hogy ennyire megalázzák. Biztos volt benne, hogy még soha életében nem érezte magát ennyire boldogtalannak és nyomorultnak. Arcát kétségbeesetten a párnába temette, és szabad folyást engedett könnyeinek.

41

Mary Lyons

A hasonmás

(Romana 089.)

7. FEJEZET Az Aston Martin sebesen száguldott az autópályán. Tiffany hátradőlt a kényelmes bőrülésen, ám hiába próbált meg lazítani, nem sikerült. A nyomott csendtől csak még idegesebb lett. Amióta elindultak a Norton-birtokról, hogy meglátogassák Carlost a kollégiumban, Diego egy szót sem szólt, csak a vezetésre figyelt. Tiffany hol a férfi kormányt markoló keskeny, ám erőteljes kezére pillantott lopva, hol a szép, jellegzetes arcélére, amely élesen kirajzolódott a napfényes háttérben. A nő titokban ökölbe szorította a kezét. El kell nyomnia ezt az őrült vágyakozást, nem szabad reménytelen álomképekbe ringatnia magát! Köhintett, hogy megszabaduljon a torkát szorító gombóctól. – Minden rendben? – Diego az út alatt először méltatta a nőt egy kurta oldalpillantásra. – Akarsz zenét? Tiffany félrefordította a fejét, és kinézett az ablakon, hogy a férfi észre ne vegye zavarát. – Igen, nem rossz ötlet – felelte égő arccal. Egy pillanattal később már azt kívánta, bárcsak ne akart volna zenét hallgatni. A jó ég tudja, hogy Diego miért pont ezt a kazettát tette be a hamisítatlan portugál dal ugyanis híven tükrözte Tiffany szomorúságát és vigasztalanságát. Az utóbbi napok dermesztő kilátástalanságban teltek. Mintha egy sivár, idegen bolygón élt volna magányosan, a kiút legcsekélyebb reménye nélkül. A márki nyilvánvalóan tudatosan kerülte, akár egy beteget, aki ragályos kórt terjeszt. A hálószobai jelenet után Tiffany nyugtalanul aludt, s nyomasztó álmok gyötörték. Mikor másnap felébredt, jó időbe beletelt, mire ismét tájékozódni tudott, s rádöbbent, hogy amit rémálomnak tartott, maga a szomorú valóság. A fürdőszobai tükörben sápadt arcára pillantott, s ekkor hirtelen tudatosult benne, hogy az éjszaka ismét visszatért emlékezetének jelentős része. Különös, de szinte természetesnek érezte, hogy most már házasságának legtöbb hiányzó részletére emlékszik. Mintha csak Diego gyengédsége derített volna fényt megmagyarázhatatlan módon a fejében uralkodó homályra. Akarva-akaratlan is képek sora vonult el szeme előtt megannyi állomás Briannel töltött életéből, beleértve férje tragikus halálát is. Noha a nyugtalan éjszaka után úgy érezte magát, mint akit fejbe kólintottak, s szégyenében nemigen szeretett volna dos Santosszal találkozni, mégis a lehető leggyorsabban el akarta neki mesélni újonnan visszanyert emlékeit. Kis utánajárással ugyanis ezek alapján meg lehetett győződni Tiffany történetének helyességéről. Gyorsan felöltözködött tehát, s vizsgálódva nézte magát a tükörben. Feje a bevett fájdalomcsillapítók ellenére is fájt még, s a szeme alatti sötét karikák fáradtságról árulkodtak. Hosszas keresgélés után sikerült Maxine túlságosan is modern ruhatárában végre egyszerűbb ruhadarabokat, ujjatlan pamutblúzt és hozzáillő kék szoknyát találnia. Idegesen indult Diego keresésére a nagy házban. A konyhában talált rá, ahol a férfi éppen Amyvel váltott néhány szót. – Kerestelek – kezdte a nő. – Tudod, hirtelen egy csomó minden jutott az eszembe Brianről…

42

Mary Lyons

A hasonmás

(Romana 089.)

– Nem látod, hogy Mrs. Longgal beszélek? – szakította félbe rosszallóan dos Santos. – Fél óra múlva találkozhatunk a könyvtárban – zárta le mondandóját lekicsinylő pillantással, majd ismét a házvezetőnőhöz fordult. Tiffanynak rosszulesett ugyan a pimasz, lekezelő modor, de szó nélkül engedelmeskedett. Az utóbbi idők eseményei, de főleg a teljes magány alaposan lecsökkentette ellenálló erejét. Letörten ment a könyvtárba, s várt, míg Diego méltóztatott megjelenni. – Na mi az a fontos dolog, amit el akarsz mondani? – kérdezte a férfi hűvösen, miközben a szoba túlsó felében álló nagy, mahagóni íróasztalhoz ballagott. – Nagyon elfoglalt vagyok, s nincs időm holmi női locsogást hallgatni. Tiffany belevörösödött a sértésbe. – Isten ments, hogy a drága idődet pazaroljam. Mindössze annyit akartam mondani, hogy a ma reggeli ébredés után hirtelen visszaemlékeztem a Briannel kötött házasságom részleteire. – Ez már döfi! – gúnyolódott Diego, majd leült az asztalhoz, s anélkül hogy felpillantott volna, egy iratrendezőt vett elő. – Na és? Most gratulálnom kellene? – Mihez? – Hát hogy rájöttél, az este előadott történetecskéden annyi lyuk volt, mint a szitán. Fogadok, hogy egész éjjel ébren feküdtél, és azon törted lázasan a fejed, hogyan foltozhatod be hihető eseményekkel a lyukakat. – Nagyon tévedsz! – Valóban? – Valóban. Esküszöm, hogy igazat mondok! Tiffany majdnem minden erejét felemésztette, hogy állja Diego megvető tekintetét. – Most már tényleg emlékszem mindenre. Brian sokat ivott, s részegen autóbalesetet szenvedett. Egy évig feküdt kómában, mielőtt meghalt. Tényleg így történt! – próbálta meggyőzni a márkit, aki látszólag unatkozva ismét a papírjaiba mélyedt. Makacsul hallgatott, s gyakorlatilag tudomást sem vett a nő jelenlétéről. Tiffany meglepődött volna, ha a férfi másként viselkedik. Azonban nem hagyta magát. – Nem tudom, miért nem emlékeztem már korábban ezekre a dolgokra. Brian olyan sokáig feküdt a kórházban, hogy biztosan maradt nyoma, ami igazolhatja állításomat. A férjem balesete arra is magyarázatot ad, miért voltam Lisszabonban. – Tétova léptekkel odament Diegóhoz. – Egy darabig Algarvéban kellett maradnom, hogy megkereshessem az Angliába szóló repülőjegyem árát. Lisszabonban csak megszakítottam utamat, hogy kicsit körülnézzek abban a csodálatos városban. – Egész jó kis mese! Tiffany alig kapott levegőt a meglepetéstől. Hát már sohasem hisz neki ez az ember? – Ez nem mese, hanem maga az igazság! Ha hazudni akartam volna, valami jobbat is kitalálhattam volna annál, mint ami tényleg megtörtént velem Lisszabonban! Ugyanis ostoba módon nem vettem figyelembe, hogy érkezésem másnapja nemzeti ünnep, ami miatt szinte lehetetlen volt üres szállodai szobát találnom. Még emlékszem rá, hogy ideoda taxiztam a városban… a többit, sajnos, még mindig homály fedi. – Könyörögve a férfira nézett. – Hinned kell nekem! – Aztán miért kellene? – kérdezte jeges hangon dos Santos, s kényszeredetten a nő felé fordult. – Ha azt hiszed, hogy női csábítással meggyőzhetsz arról, hogy nem vagy a feleségem, nagyon tévedsz! Tiffany láthatóan összerezzent. – Nem akartam… Diego gúnyosan felkacagott. 43

Mary Lyons

A hasonmás

(Romana 089.)

– Egyben biztos lehetsz: nem fogsz az orromnál fogva vezetni! – Hogy lehetsz ennyire közönséges? Nem én akartalak tagnap este elcsábítani! – Tiffany a könnyeivel küszködött. – Noha férjnél voltam, férfi még sohasem érintett meg úgy… S olyan tapasztalt férfinak, mint te, ezt tudnia kellett volna! – kiáltotta, s zokogva kirohant a helyiségből. A következő három napon Diego gyakorlatilag eltűnt. Messziről elkerülte a nőt. Minden percét az udvarház hatalmas, pazarul berendezett könyvtárában töltötte, ahol a legmodernebb távközlési eszközök segítségével bonyolította nemzetközi üzleteit. Még az ennivalót is bent szolgáltatta fel magának. Az idő az évszakhoz képest szokatlanul meleg volt, s Tiffany – nem utolsósorban a ránehezedő lelki nyomás miatt – állandó fejfájásra panaszkodott. Gondolatai örökösen a körül a bizonyos megalázó hálószoba-jelenet körül forogtak. Minduntalan azon tépelődött, hogyan válthatott ki Diego gyengédsége olyan mérhetetlen izgalmat testében. S miért élt vissza a helyzettel a férfi oly szívtelenül? Vajon nem érezte legbelül, hogy ő nem Maxine, nem a felesége? A legrosszabb az egészben az volt, hogy gyötrő kérdéseivel teljesen egyedül maradt. Diego távol tartotta magát tőle, Amy pedig ismét visszavonulót fújt, feltehetően a könyörtelen háziúr utasítására. Ilyen körülmények között nem csoda, ha Tiffany közel állt ahhoz, hogy végképp elveszítse a fejét. Egy reggel azonban a menekülés új reménysugarát villantotta fel a hirtelen felbukkanó Ralph Pargeter, a lisszaboni jótékony öreg hölgy, Emily Pargeter fia. A fekete Porschéval berobogó magas, szőke férfi megjelenése jótékonyan hatott Tiffany már-már összeomlott önérzetére. Miután bemutatkozott a vendég, elnézést kért, hogy nem előbb jelentkezett, de az anyja csak most tudott kapcsolatba lépni vele. – El sem tudom mondani, milyen boldog vagyok, hogy mama megkért, ugorjak be magához! – áradozott Ralph, miközben a nő a szalonba vezette. Csak azt nem értem, anya miért hallgatta el, hogy ilyen rendkívül csinos teremtés! – Talán mert akkoriban, a kórházban elég szörnyen néztem ki – felelte nevetve Tiffany, majd megkérte a háttérben várakozó Amyt, hogy hozzon egy csésze kávét a fiatalembernek. – Annyira hálás vagyok az édesanyja segítségéért és megértéséért! – mondta a nő, miután helyet foglaltak a kanapén. – A kórházban csaknem megbolondultam, mert nem tudtam bizonyítani, hogy nem vagyok Diego dos Santos felesége. Ez ugyan még most sem sikerült, de képzelheti, mit jelentett nekem, hogy legalább egy ember elhiszi, amit mondok! – Azóta eszébe jutott más is a múltjából? – Igen, gyakorlatilag minden. De nem sokat használt. Tiffany részletesen elmondta rokonszenves látogatójának, mi mindenre emlékszik vissza, de sajnos, azokat az eseményeket még mindig nem tudja felidézni, amelyek közvetlenül Lisszabonba való érkezését követték. – És még annak sem találtam meg a módját, hogy megdönthetetlenül bebizonyítsam, nem vagyok ez a szörnyű Maxine dos Santos. – Nos, ez ne okozzon fejfájást! Csak azt kell bebizonyítania, hogy maga Tiffany Harris. Ehhez pedig nem kell mást tennie, mint elmenni a Szent Katalin Házba. – Hol… – akarta kérdezni a nő, amikor Amy megjelent a kávéval. A házvezetőnő kimérten és látható rosszallással tette le a tálcát, majd Tiffany meglepetésére közölte, hogy Diegónak még némi elintéznivalója van a kertésszel, de hamarosan megjelenik.

44

Mary Lyons

A hasonmás

(Romana 089.)

– Hú, ez egy igazi házisárkány? – jegyezte meg Ralph, miután Amy megsemmisítő pillantást vetve a vendégre, ismét kiment a konyhába. – Nem csoda, ha rosszul érzi itt magát! – Hát, nem könnyű – ismerte el Tiffany vonakodva. Legnagyobb megrökönyödésére, nem szívesen mondott volna rosszat a háziakról. – Alapjában véve rendes asszony, csak hát, mint mindenki ebben a házban, ő is feltétlen tisztelettel viseltetik az úgynevezett férjem iránt. Ha jól meggondolom… – és itt csilingelve felkacagott – ez a derék asszonyság bizonyára azt hiszi, hogy maga a szeretőm! – A mije? – Ralph döbbenten bámult Tiffanyra, mire az néhány szóval sietve megvilágította Maxine jellemét, majd hozzátette, hogy a házvezetőnő okkal gondolja azt, amit gondol. A látogató felnevetett. – Most már értem! Tehát azt hiszi, hogy megismétlődik a történelem! Hát ami azt illeti, bizony szívesen csatlakoznék rajongói táborához! Tiffany elpirult. Ralph Pargeter nagyon kedves, vonzó fiatalember, ám a nőnek sohasem volt ínyére a felszínes udvarlás, főleg nem a jelenlegi helyzetben. – Köszönöm a bókot – mondta udvariasan, majd, hogy leplezze zavarát, töltött egy csésze kávét a vendégnek. – Hol is tartottunk? – Ó, igen, a Szent Katalin Háznál. – Ralph szemrebbenés nélkül tudomásul vette, hogy kikosarazták. – London Kingsway kerületében van. Itt vezetik a születési, házassági és halálozási nyilvántartást. Ha tehát emlékszik a születési és házasságkötési dátumára, nem gond bizonyítania a személyazonosságát. – Igazán? A férfi bólintott. – Más is eszembe jutott idefelé az úton. Sokat segítene például, ha vissza tudna emlékezni egy orvos nevére, aki esetleg kezelte. Az adu viszont az lenne, ha felidézné a fogorvosa nevét. Nem tudom, mennyi időt töltött külföldön, de ha előzőleg járt fogorvosnál, feltehetőleg megvan még a kartonja. Tiffany szeme ragyogott. – Ez a legjobb, amit hallottam! Maga zseni, Ralph! A fiatalember hízelgőén elmosolyodott. Elégedett volt, hogy segítségére lehetett egy csinos, ifjú hölgynek. – Olvastam valahol, hogy az ember fogsora éppen olyan jellemző és egyedi, mint az ujjlenyomat. A születési és házassági bizonyítványával és az esetleges orvosi igazolásával egyértelműen bizonyíthatjuk valódi kilétét. – Csodálatos! – kiáltotta Tiffany túláradó boldogsággal. Örült, hogy végre valami kézzelfogható vállalkozásba kezdhet. – Ha jól értettem, egyszerűen felejtsem el, hogy összekevertek Maxine-nal, s kizárólag személyazonosságom bizonyítására összpontosítsak? Ralph bólintott. – Pontosan. Ugyanis amint visszavonhatatlanul bebizonyította, hogy maga Tiffany Harris, úgynevezett férje bizony elindulhat megkeresni szőrén-szálán eltűnt feleségét! – A férfi előrehajolt, s barátságosan átkarolta Tiffany vállát. – Rövid úton megszabadulhat Diego dos Santostól. – Csak nem a nevem említette itt valaki? A jeges hang hallatán Tiffany és Ralph összerezzent, és az ajtó felé nézett. – Íme, a pokolkirály megjelent – mormogta Pargeter, és felpattant. A nő csaknem elnevette magát Ralph találó leírásán, mivel Diego csakugyan úgy nézett ki a nyitott ajtóval a háttérben, mint akit kénköves lángok vesznek körül. Azonban megemberelte magát, ahogy tekintete a férfi metsző pillantásával találkozott. 45

Mary Lyons

A hasonmás

(Romana 089.)

– Azt hiszem, még nem volt szerencsénk egymáshoz – fordult dos Santos hűvös mosollyal a látogatóhoz. – Úgy van. Ralph Pargeter vagyok. Anyám, Emily Pargeter kért meg, hogy ha erre járok, nézzek be a feleségéhez. Tudja, az anyám minden beteget meglátogat a lisszaboni kórházakban. – Hát ez igazán kedves. Hogy is lehetne elfelejteni Mrs. Pargetert? Kitartó öreg hölgy! Remélem, jól van? Miközben Ralph és Diego semmitmondó udvariasködással csevegtek, Tiffanynak alkalma nyílt összehasonlítani kettőjüket. Ralph, a magas, jóképű fiatalember, aki kezdetben olyan öntudatos volt, most elhalványult a mindent uraló, idősebb Diego határozott megjelenése mellett. – Úgy, szóval maga deviza-adásvétellel foglalkozik, ha jól értem? És milyen manapság az üzletmenet? – kérdezte éppen dos Santos, amikor Tiffany ismét odafigyelt a beszélgetésre. – Nem panaszkodhatom, bár a szerencse forgandó – válaszolta a fiatalember, s szemmel láthatóan nem törődött vele, hogy adott esetben fel kell adnia fényűző életvitelét. Diego kelletlenül mosolygott. – Nos, köszönjük a látogatását, de nekünk most mennünk kell. – Azzal a háziúr megragadta Tiffany karját, és gyorsan maga mellé húzta. – A feleségemmel a fiamat látogatjuk meg a kollégiumban, s azonnal indulnunk kell. A nő csodálkozva ránézett. – Nem emlékszem, hogy említetted volna… – kezdte Tiffany, de azonnal elhallgatott, ahogy megérezte Diego szorítását a derekán. – A kedves feleségem sajnos nem mindenre emlékszik vissza – gúnyolódott a márki. – Ha megbocsát… – Hát persze, természetesen. Úgysem akartam sokáig maradni – dörmögte Ralph. Udvarias neveltetése szerint most távoznia kellene, ám látszott rajta, hogy nem szívesen hagyja magára ezt a láthatóan megfélemlített, csinos asszonyt. Aztán győzött a közmondásos angol udvariasság. Pargeter bátorítóan rámosolygott Tiffanyra, majd hagyta, hogy Diego kikísérje. – Nem fogom tűrni, hogy ez a fickó még egyszer betegye a lábát a házamba! – fenyegetőzött dos Santos, amikor visszajött a nappaliba. – Ha ez a piperkőc azt hiszi, hogy bármikor idejöhet és csaphatja a szelet a feleségemnek, hát óriásit téved! – Ralph nem tett semmi ilyet! – tiltakozott dühösen a nő. – Nem-e? Ha tényleg csupán baráti látogatás volt, akkor miért ölelgetett? – Egyszerűen csak rendes akart lenni és… segítőkész – válaszolta Tiffany elvörösödve, de tovább már nem erősködött, mert Diego ismét megvetően felnevetett. Minden további kijelentés csak olaj lett volna a tűzre, s még több lekicsinylő megjegyzés zúdult volna Emily fiára. Diego úgysem hitt volna neki, ezért Tiffany úgy döntött, nem árulja el a férfinak Ralph javaslatát, miként szerezzen bizonyosságot kilétét illetően. Nem lett volna okos előre beavatni ezt az éles eszű, veszélyes embert a tervébe. Különben is miért mentegetőzzön, hiszen nem tett semmi rosszat? – Siess, nincs sok időnk! – szakította ki Diego hangja a gondolataiból. Amikor aztán a nő értetlenül ránézett, hozzátette: – Carloshoz megyünk a kollégiumba, hát már elfelejtetted? – Azt hittem, csak kifogás, hogy megszabadulj Ralphtól. Dos Santos felvonta a szemöldökét. – Micsoda ostoba gondolat! Hogy jutott eszedbe?

46

Mary Lyons

A hasonmás

(Romana 089.)

Tiffany is ezen tűnődött. Diego aztán már egy szót sem szólt hozzá, így a nő az utazás idejének nagy részét azzal töltötte, hogy a délelőtt történteken töprengett. A márki igazán különösen viselkedett Ralphfal szemben tulajdonképpen olyan volt, mint egy féltékeny férj. Carlos dos Santos Tiffany várakozásával ellentétben kedves, vidám fiú volt. Miután megérkeztek a kollégiumba, hármasban meguzsonnáztak az iskola hatalmas parkjában. A nő lenyűgözve nézte, milyen jóízűen falatozik Carlos. A vékony fiú egymás után tüntette el a szendvicseket, befalta a sült burgonyát, és egy szuszra felhörpintette a hatalmas pohár limonádét. Végül rávetette magát a csokitortára. – Tényleg, apa, csudára ízlik? – jelentette ki tele szájjal. Diego nagy nyugalommal szemlélte a pusztítást, nyilván már hozzászokott fia étvágyához. Egy idő után azonban jobbnak látta mértékletességre inteni a gyereket. – Azt hiszem, már eleget ettél, Carlos! – mondta határozottan. – Az ég szerelmére, apa! – A fiú gyorsan körülnézett, hogy a közelükben ülő diákok nem hallották-e meg. – Ne szólíts Carlosnak. Itt mindenki Charlie-nak hív, s ez nekem is jobban tetszik – közölte, és félénken apjára nézett. Diego mérgesen összevonta a szemöldökét, de Tiffany, aki azonnal felfogta, miért fontos ez a fiúnak, ösztönösen Carlos pártját fogta. – Értelek, Charlie – mondta a nő kedvesen, de arra ügyelt, hogy kerülje Diego tekintetét. – Képzeld, az én teljes nevem Tiffany Imogen Catherine Kendall, s tizennégy éves koromban a kezdőbetűk után mindenki Ticknek hívott az iskolában. De az is előfordult, hogy Tiktaknak szólítottak. Aztán vonakodva mégis a férfihoz fordult. – A gyerekek néha nagyon kegyetlenül tudnak viselkedni egymással. Emlékszem, én is eléggé boldogtalan voltam akkoriban. Charlie hevesen bólogatott. – Igaza van a… szóval igaza van, apa! – erősítgette a fiú. Bizonytalankodott, hogyan is szólítsa ezt a nőt, aki azt állítja, ő nem a félelmetes mostohaanyja, Maxine dos Santos. – Egyszerűen csak olyan akarok lenni, mint a többiek, érted? A nő legnagyobb meglepetésére Diego megadta magát. – Na jó, mától fogva Charlie-nak szólítalak. Hogyan is ellenkezhetnék veletek, ha ti ketten már olyan szépen megegyeztetek? – tette hozzá nevetve. A nő csak nehezen tudta elhinni, hogy a most melegszívű, oldott és tréfás kedvű Diego ugyanaz a kemény, félelmetes ember, aki az elmúlt hetekben megkeserítette életét. Mennyi szeretettel és gondoskodással veszi körül a fiát! Charlie pedig isteníti az apját, s túláradó boldogsággal tölti el, hogy az iskolai sportünnepély alkalmából meglátogatja. Bár a fiú bizonyára ki nem állhatta mostohaanyját, mégis jól nevelten és udvariasan üdvözölte Tiffanyt, noha viselkedésén látszott a visszafogottság. Csak akkor kezdett lassan felengedni, amikor már a krikettpálya szélén, a tölgyek árnyékában befejezték az uzsonnát. Miután összepakolták az étkezés maradványait, Diego javasolta, hogy Charlie mutassa meg Tiffanynak az iskolát, míg ő az osztályfőnökkel beszél. – Talán inkább a barátaival szeretne együtt lenni – vetette közbe gyorsan a nő, mert gyanította, hogy a fiú nem szívesen játssza az idegenvezető szerepét. Meglepetésére azonban Charlie bólintott, és készségesen teljesítette apja kívánságát. – És ez az én osztályom – mondta később, az iskolában tett körút végén. Nem érzed jól magad? – kérdezte aztán aggódva Tiffanyt, aki a falnak támaszkodott, s gondolataiba merülve maga elé bámult. – Nem, semmi baj – szedte össze magát a nő. – Csak… furcsa, hogy milyen keveset változtak az iskolák az én diákkorom óta. Mindenütt ez a poros krétaszag terjeng a levegőben, s fogadni mernék, ha belekukkantanék a padodba, óriási rendetlenséget találnék benne – fordult felé mosolyogva. 47

Mary Lyons

A hasonmás

(Romana 089.)

Charlie elnevette magát. – Bizony! – Azzal az első sorban álló padjához ment, felemelte a tetejét, s vigyorogva nézte a füzetek, könyvek, ceruzák összevisszaságát. Az egyik sarokban pedig egy kis üvegben még ebihal is úszkált. – Úgy látom, a legtöbb tárgyból igazán jól állsz-jegyezte meg Tiffany a tanári asztalra kitett osztálynaplót tanulmányozva. – Viszont gondot okoz a matematika, ugye? – Igen – sóhajtott a fiú. – Apával ellentétben én reménytelen eset vagyok matekból. – A te korodban én egész jó voltam belőle. Nem mutatnád meg, mivel foglalkoztok éppen? Talán segíthetnék – ajánlotta fel a nő habozva. Charlie egy pillanatig kételkedve nézte mostohaanyját, végül vállat vont. – Nem hiszem, hogy sok értelme lenne, holnap ugyanis dolgozatot írunk. – A kisdiák megeresztett egy szívből jövő sóhajtást, s engedelmesen elővette matematikafüzetét. – Tehát ha ezt itt behelyettesítem, azt meg… Hé, sikerült! – kiáltott fel Charlie kis idővel később, és sugárzó mosollyal jutalmazta Tiffanyt. A fiú annyira az apjára emlékeztette a nőt, hogy testét melegség öntötte el. – Mutathatok még néhány matektrükköt, ha akarod! – Hát persze! – helyeselt Gharlie, s megfordult, mert az apja lépett a terembe. – Ó, hát itt vagytok! – mondta Diego, amikor a fia felugrott és hozzá szaladt. – Apa, ő igazi matekzseni! Fogadok, az öreg Barney egyből hanyatt vágja magát, ha meglátja holnap, milyen könnyen oldom meg a hülye egyenleteit! Dos Santos meleg tekintettel nézett a fiára, és elmosolyodott. – Ha esetleg Barnard tanár úrra gondolsz, igazad lehet – jegyezte meg szárazon. – Éppen most hallottam, hogy nehezen megy a számtan. – Már nem! – jelentette ki Charlie vidáman, és kirohant. Diego éles, átható pillantást vetett Tiffanyra, aztán mindketten követték a fiút. A délután hátralévő része sportversenyekkel és játékokkal telt. A gyerek kedvéért a felnőttek is végignézték a rendezvényt, és kitörő örömmel fogadták Charlie százméteres síkfutásban elért második helyezését. Tiffany egész idő alatt érezte, hogy Diego elgondolkozó és kutató pillantása vissza-visszatér rá. Mintha dos Santos, akárcsak fia, nem egészen erre számított volna. A jelenlévő szülők hangosan biztatták csemetéiket, így a férfinak nem volt alkalma négyszemközt beszélni Tiffanyval. ő viszont lazíthatott egy kicsit. Fogta magát, s a nagy zajongás közepette egyszer csak hátravonult a sportpályát körülvevő fák árnyékába. Itt végre nyugodtan eltervezhette, hogyan valósítja meg Ralph Pargeter javaslatát. Igen hálás volt Emily fiának a személyazonosságára vonatkozó ígéretes tanácsáért. Ám ha megszerzi a születési anyakönyvi kivonata és házassági bizonyítványa másolatát, még távolról sem oldódik meg az összes nehézsége. Aggódva gondolt arra, mihez kezdjen, ha majd sikerül Diegónak bebizonyítania valódi kilétét? A férfi esetleg lesz olyan kedves, s ad kölcsön pénzt, amiből bérelhetne egy kis lakást Londonban, s közben valami munka után is nézne. De vajon bölcs dolog-e bízni a márki nagyvonalúságában? Vajon nem valószínűbb-e, hogy dühöngve és kegyetlenül visszautasítja? Elvégre a férfinak azzal kellene szembenéznie, hogy óriási hibát követett el, s bolondot csinált magából! Egy férfi, aki nem ismeri meg saját feleségét, csak gúny és nevetség tárgya lehet a barátok és ismerősök körében. Tiffany ezért inkább borzongva gondolt arra a pillanatra, amikor bebizonyosodik, nem ő Maxine. Nem kevésbé nyomasztotta, hogy semmije nem maradt a múltjából, még az ujján lévő jegygyűrű sem az övé. Eltűnődve nézegette bal kezén a keskeny aranykarikát. Valahányszor rápillantott az elmúlt napokban, tudatalattijában motoszkálni kezdett egy kérdés, amit sehogy sem tudott előcsalogatni. Gyerünk, biztatta magát hevesen, nagy részét már visszanyerted az emlékezetednek, erőltesd meg még egy kicsit magad! 48

Mary Lyons

A hasonmás

(Romana 089.)

A körülötte tomboló vidám zsivajt kizárva tudatából, Tiffany egyre a gyűrűre összpontosított. Megpróbált felidézni minden apróságot, amit a sintrai balesetével kapcsolatba hoztak. Biztos volt benne, hogy a gyűrű nem az övé. Akkor viszont hogy került az ujjára? A nő számára csak egyetlen elfogadható válasz létezett: valaki szándékosan kicserélte a saját karikagyűrűjével. A gondolatok csak úgy kavarogtak a fejében. Noha saját jegygyűrűje eléggé lazán ölelte körül az ujját, nem lehetett észrevétlenül letépni. Minden jel arra mutatott, hogy maga Maxine cserélhette ki a gyűrűket. Tiffany számára ez nem volt kétséges, még ha nem tudta is azonnal megindokolni. Ehhez valószínűleg többet kellene tudnia Maxine-ról és azokról a dolgokról, amelyek a Diegóval kötött házassága hátterében álltak. – Tiffany! A nő riadtan felnézett. Dos Santos sziluettje magasodott előtte a lemenő nap rőt fényében. – Már fél órája kereslek! Indulnunk kell. – A férfi minden átmenet nélkül felrántotta a fűről, és a parkoló felé vonszolta. – A fiam feltétlenül el akar búcsúzni tőled, bár fogalmam sincs, miért – tette hozzá nyersen. – Talán azért, mert megkedvelt – válaszolta a nő dacosan. Mire azonban az autóhoz értek, összeszedte magát, mert a kocsi mellett ott állt Charlie is. Nem szabad, hogy megterheljem a fiút a Diego és köztem dúló vitával, futott át az agyán. – Köszönöm, hogy segítettél megoldani az egyenleteket – mondta a gyerek, s zavart vigyorral átölelte Tiffanyt. – Majd megírom, hogy sikerült a dolgozat, jó? A nő magához szorította Charlie-t. – Várom a leveledet. Egyébként személyes sértésnek fogom tekinteni, ha nem a legjobb osztályzatot kapod! Miután beszálltak a kocsiba, s Diego elindult, Tiffany még integetett a fiúnak, aki olyan elveszettnek és magányosnak látszott az iskola hatalmas épülete előtt. – Nagyon helyes kis srác. Kár, hogy kollégiumba kell járnia – jegyezte meg a nő halkan. – Nem lenne jobb, ha otthon lakna, s egy környékbeli, teljesen szokványos iskolába járna? – Majd szólok, ha kíváncsi leszek a véleményedre a fiam nevelésével kapcsolatban – válaszolta fagyosan Diego. – Addig is törődj a magad dolgával! E durva udvariatlanság pofonként érte Tiffanyt. – Ez nem járja! – fakadt ki, de tiltakozását a férfi mintha meg sem hallotta volna. Dos Santos hallgatott, szemmel láthatóan gondolataiba mélyedt. Egyszer csak fogta magát, lekanyarodott a főútról, s megállt egy repkénnyel befutott étterem előtt. Kikapcsolta a motort, majd hosszasan kibámult a szélvédőn. A légkör pattanásig feszült a kocsiban. Amikor már Tiffany azt hitte, nem bírja tovább elviselni a hallgatást, a férfi hangja megtörte a csendet: – Mi százhatvankilenc négyzetgyöke? A nő döbbenten meredt Diegóra. – Miért vagy rá kíváncsi? – Válaszolj a kérdésemre! – Természetesen tizenhárom – csóválta a fejét Tiffany. – És most lennél olyan szíves és elárulnád… A férfi hangosan felsóhajtott. – Maxine-t mindenki úgy ismerte, mint aki rendkívül ravasz és minden hájjal megkent nő, de van egy gyenge pontja – mondta Diego tőle szokatlanul kifejezéstelen hangon. – Megmagyarázhatatlan okok miatt a legkisebb mértékben sem konyított a matematikához. – Még mindig nem értem…

49

Mary Lyons

A hasonmás

(Romana 089.)

– Maxine már az egyszerű szorzást és osztást is nehezen tudta elvégezni. Minden ennél bonyolultabb művelet meghaladta képességeit. Tiffanynak végre derengeni kezdett, hova akar kilukadni a férfi. Lélegzetvisszafojtva nézett Diego kőkemény arcába. – Úgy értsem, végre elismered, hogy nem vagyok a feleséged? Dos Santos továbbra is mereven előremeredt, és hosszan hallgatott. – Igen, Tiffany – mondta végül, és lassan a nő felé fordult. – Igen, azt hiszem.

50

Mary Lyons

A hasonmás

(Romana 089.)

8. FEJEZET Tiffany szinte még gondolkodni is képtelen volt, amikor Diego kiszállt a kocsiból, és átment az ő oldalára. Alig tudta elhinni, hogy a férfi ilyen hirtelen beadta a derekát, és megváltoztatta róla alkotott véleményét. S mindezt csak azért, mert Maxine még azt sem tudta, mennyi kétszer kettő! – Még mindig nem értem – szólalt meg Tiffany, amint Diego kisegítette a kocsiból. – Mi ez a pálfordulás? Hetek óta próbállak meggyőzni, hogy nem vagyok Maxine, s most, mint derült égből a villámcsapás… – Na azért nem olyan hirtelen történt a dolog. – A férfi karon fogta és az étteremhez vezette. – Talán már egy ideje tisztában voltam az igazsággal, csak még magamnak sem akartam bevallani. Ma végérvényesen rádöbbentem, hogy semmiképpen sem lehetsz Maxine. – Azt hiszem, hálás lehetek, hogy végre leesett a tantusz – jegyezte meg Tiffany, aki még mindig alig hitte, hogy rémálma véget ér. – Minden okod megvan, hogy dühös légy rám. – Még hogy dühös? – Bocsánatkéréssel tartozom. – Hát legalább annyival! – korholta Tiffany, bár úgy látta, a férfi őszinte megbánást tanúsít. Lehetséges, hogy Diego dos Santos tényleg bocsánatot kér? Csodálkozva nézett rá. – Miért nézel ilyen meglepetten? – kérdezte a márki mosolyogva. – Számomra teljesen rendjén való, hogy elismerem a hibámat. Tiffany alig állta meg, hogy foghegyről oda ne vessen valami csípős megjegyzést. Még mindig a férfira bámult, amikor az lehajolt, és szájon csókolta. – Azt hiszem, jobb lenne, ha finom vacsora mellett folytatnánk a beszélgetést, mi a véleményed? – kérdezte Diego, ám választ sem várva gyengéden betessékelte a vendéglőbe. Reménytelen eset, sohasem fogom megérteni ezt az embert, gondolta Tiffany, s közben idegesen remegett a gyomra. Először halálosan megsért, aztán meg egyetlen csókja megőrjít. – Hát akkor hogyan tovább? – kérdezte Tiffany, miután leültek egy elkülönített asztalhoz. Dos Santos nem siette el a választ. A nő türelmetlenül figyelte, ahogy előbb kényelmesen megrendeli az ételt. Úgy látszik, Diego gyakori és megbecsült vendége az étteremnek, mert a pincér igen szolgálatkésznek bizonyult a borok, valamint a hideg tormaleves és a különleges szósszal leöntött csirke kiválasztásában. Vigyázz, figyelmeztette magát Tiffany, Diego fegyverként használja vonzerejét! A pincér szinte a földig hajolt buzgalmában, amikor dos Santos rávillantotta megnyerő mosolyát. A nő azonban saját bőrén tapasztalta már, mekkora zavart tud okozni Diego az érzelmeiben. – Nos? – tette fel ismét a kérdést Tiffany, miután a pincér elment. – Akkor most mit csináljak? Ugyan még nem volt időm gondolkodni rajta, de azt hiszem, egy kis lakást kellene keresnem, talán Londonban. Megköszönném, ha kölcsönöznél némi pénzt, természetesen csak az induláshoz. Később majd keresek munkát, és… – Nem, nem hiszem – vágott közbe Diego. – Ezzel meg mit akarsz mondani? 51

Mary Lyons

A hasonmás

(Romana 089.)

– Azt, hogy egyelőre nem mégy sehová. Legalábbis addig, amíg meg nem oldom a problémámat, s természetesen elő nem kerülnek a családi ékszerek. – Ez egyáltalán nem természetes! Ez a te gondod, nem az enyém. Nem én kértelek rá, hogy Angliába fuvarozz, mint valami foglyot, s bűnözőként kezelj! – De itt vagy, és addig itt is maradsz, míg ki nem derítem, pontosan mi történt Lisszabonban – erősködött Diego. – Hát ez nagyszerű! – Tiffany szeme felháborodottan villogott. – Ennyit a te bocsánatkérésedről! A férfi előrehajolt, és megfogta Tiffany idegesen remegő kezét. – Hagyjuk a vitát otthonra! – suttogta jelentőségteljes hangon, igézően csillogó szemmel. – Addig is élvezzük inkább a vacsorát! – Nos hát… – A nő mély lélegzetet vett, s kihúzta kezét a férfié alól. – Eltekintve a drága ékszereidtől, amelyeket ki tudja, hol rejtettek el, van itt még néhány nyitott kérdés. – Például? – Mindenekelőtt a feleséged. Még mindig nem tudom, mi történt Lisszabonban, illetve hogy miért vágtak fejbe ott fent, a sziklákon. De gyanítom, hogy Maxine áll a dolgok mögött. – Lehetséges – vont vállat Diego, mintha untatná, hogy a feleségéről beszélnek. – Nem lehetséges, hanem egészen biztos! Mindent tudnom kell, amit erről a szörnyű nőszemélyről csak el tudsz mondani. Diegónak elsötétült az arca. Amint azonban Tiffany elmagyarázta, milyen következtetésre jutott a karikagyűrűkkel kapcsolatban, a férfi hátradőlt, és elgondolkozva nézett a nőre. – Biztosan nehéz, sőt fájdalmas is elmélyedni a múltban, de csak te tudod megfejteni ezt a rejtvényt – győzködte Tiffany. – Emellett talán ahhoz is hozzásegít, hogy megtaláld az ékszereidet. Diego kételkedve felhúzta a szemöldökét. – Sehogy sem fér a fejembe, hogy a magánéletem kitárgyalása hogy függhet össze az ellopott kincsek visszaszerzésével! Tiffany közben megkönnyebbülve nyugtázta, hogy a férfi legalább hajlandó meghallgatni. Rövid töprengés után kiterítette kártyáit. – Sok időm volt a gondolkodásra – kezdte mosolyogva. – Nos, az a gyanúm, hogy a feleséged központi szerepet játszik ebben a színjátékban, a történet magja pedig a családi ékszereid eltulajdonítása. Veled szemben mindig volt egy döntő előnyöm: tudtam, hogy nem Maxine vagyok. És minthogy nem én voltam az a ragyogó elme, aki a lopást kitervelte és véghezvitte, feltétlenül többet kell megtudnom arról, aki valóban elkövette. – És ez segít a továbbiakban? – kérdezte Diego habozva. – Te jó ég, hát még mindig nem világos?! Nem sok olyan feleség van a világon, aki több mint kétmillió font értékű ékszerrel könnyíti meg a férjét! Az első kérdés ezért így hangzik: miért tesz ilyet? Ez egyszerűen képtelenség! Még akkor is, ha – finoman szólva – nem szívelitek egymást. Nem tudom, mekkora a vagyonod, de Maxine számára egész biztosan könnyebb megoldás lett volna elválni, s rávenni téged, hogy csinos kis tartásdíjat fizess. Dos Santos hallgatott egy pillanatig majd bólintott. – Igazad van. Válás esetén több mint jól járna a kedves feleségem. – Na, látod? Olyan különös ez az egész összeesküvés. Mit gondolsz, Maxine miért vette még arra is a fáradságot, hogy kicserélje a jegygyűrűinket? Diego nem válaszolhatott, mert a pincér feltűnt az első fogással. Hallgatagon, gondolataikba merülve kanalazták az ízletes tormalevest. Végül a férfi letette kanalát az üres tányérra, és lehangoltan vállat vont. 52

Mary Lyons

A hasonmás

(Romana 089.)

– Rendben, igazad van. Eléggé fájdalmas még visszagondolni is a feleségemmel töltött időre, hát még beszélni róla. Ez a történet nem vet rám valami jó fényt, Maxine-ra pedig végképp nem. Attól félek, ha elmesélem, azt fogod kívánni, bárcsak bele se kezdtem volna! – Többet kell tudnom a feleségedről! – Pontosan mit? – Nem vagyok egészen biztos benne, de meggyőződésem, hogy Maxine fura viselkedése valahol a múltban gyökerezik. Találkoznom kellett vele valamikor, különben hogy került volna hozzám a ruhája és a gyűrűje? Talán megtudok róla valamit, ami esetleg hozzásegít, hogy emlékezetem hiányzó láncszemeit kipótoljam. – Hát jó, legyen, ha már így akarod. – Diego összeszorította a száját, s lelkileg felkészült a mondandójára. – Csak kevés részletet ismerek Maxine előéletéből kezdte lassan, majd röviden összefoglalta, amit Tiffany már megtudott a lisszaboni pszichoanalitikustól. – Időközben Maxine apja, aki egyébként jó nevű bankigazgató, elmesélte, hogy a lánya már tizenévesen is zabolázhatatlan teremtés volt. Tizenhét éves korában elszökött a nevelőintézetből, s az apja és a mostohaanyja évekig képtelenek voltak a nyomára bukkanni. Amikor az egyik képeslapban véletlenül felfedezték a fényképét, megtudták, hogy Maxine fotómodell lett New Yorkban. Tiffany számára különös érzés volt meghallgatnia hasonmása történetét. Maxine minden jel szerint akkoriban már férjhez ment, első férje az amerikai-olasz származású Antonio Salvatore volt. Maxine apja azonban nem sokkal azután, hogy felvette vele a kapcsolatot, értesült róla, hogy lánya megözvegyült. – Nagyon keveset tudok a feleségem életének erről a szakaszáról, de nyomozókat bíztam meg, hogy szaglásszanak egy kicsit utána – tette hozzá, s nem csinált titkot belőle, hogy nem vár semmi jót a nyomozás eredményétől. – Az nem lehet, hogy Maxine mindig csak rossz fát tett a tűzre! – vetette fel Tiffany. – Ha így van is, nem tudok róla, hogy életében bármi jót is cselekedett volna – jegyezte meg dos Santos, majd folytatta beszámolóját. A férje halála után Maxine Brazíliába utazott, és egy ideig az apjánál lakott Sáo Paulóban. Az elveszett gyermek visszatérése azonban semmi jót nem hozott, legalábbis ami az apát és a mostohaanyát illeti. Egy-két kellemetlen jelenet is lejátszódhatott, amelyekről Diego nem volt hajlandó bővebben beszélni. Maxine régimódi szülei legnagyobb megrökönyödésére ugyanazt a vad életet folytatta, amit korábban megszokott. Diegónak akkoriban minderről semmi sem jutott a fülébe, csak azt tudta, hogy megbecsült üzletfelének van egy nagyon csinos, megözvegyült lánya, akit egy fogadás alkalmával futólag be is mutattak neki. – Néhány évvel az első feleségem, Charlotte halála után történt. Lehet, hogy fellengzősen hangzik, de akkoriban még mindig élénken élt bennem az emléke – mondta a férfi egyszerűen, s hosszú hallgatásba merült. – Egyáltalán nem hangzik fellengzősen – jegyezte meg Tiffany megindultan. – Inkább, azt hiszem, ez a legnagyobb elismerés, amit egy férj a feleségéről, illetve az emlékéről mondhat. – Igazán így gondolod? – Diego kemény vonásai szokatlanul ellágyultak. Tiffany azonban nem sokáig csodálhatta a férfi gyengéd arckifejezését, mert a következő pillanatban a márki a már megszokott komor tekintettel belekezdett a Maxinenal kötött házassága szégyenletes és megalázó történetébe. Diego még mindig gyászolta elhunyt feleségét, beletemetkezett a munkába, a szabad idejét pedig kisfiával töltötte, akivel egyébként szolgák hada foglalkozott a hatalmas S3

53

Mary Lyons

A hasonmás

(Romana 089.)

Paulo-i házban. Barátai azonban aggódni kezdtek, hogy még agyondolgozza magát, ezért rábeszélték, lazítson néhány napot, s vegyen részt a híres riói karneválon. A kiruccanás jóvátehetetlen ballépésnek bizonyult. Mindenekelőtt azért, mert Diego a színes forgatag kellős közepén is magányosnak és elhagyottnak érezte magát. Így aztán bizonyos mértékig elkerülhetetlen volt, hogy az utolsó estét egy szálló bárjában töltse, s a bánatát alkoholba fojtsa. Amikor másnap reggel felébredt, az ágyában egy alvó, fiatal nőt talált, akiről fogalma sem volt, kicsoda. – Tiszta szívemből szerettem Charlotte-ot, és fájdalmasan érintett a halála, de… – A férfi arcszíne egy fokkal sötétebbre váltott, amikor bevallotta, hogy a temetést követő években bizony nem élt szerzetesi életet. – Én is csak férfi vagyok – magyarázkodott mosolyogva, miközben Tiffany zavartan lesütötte a szemét. Diego elmesélte, hogy futó kalandjai során mindig idősebb, tapasztaltabb nőkkel ismerkedett meg, akik hozzá hasonlóan szintén nem akartak mélyebb kapcsolatba bonyolódni. Ezért nagyon elszomorodott és szégyellte magát, amiért akkor azt a fiatal nőt találta az ágyában. Ráadásul a másnaposság miatt nem is emlékezett, ismerték-e egyáltalán egymást előzőleg. Dos Santos bocsánatot kért mindazért, ami feltehetően köztük történt, majd elküldte. Néhány héttel azután, hogy visszatért Sao Paulóba, meglepetésszerűen ismét felbukkant a fiatal hölgy, azaz Maxine, aki előadta, kicsoda, micsoda, s hogy teherbe esett Diegótól. Ezek után követelte, hogy a márki magától értetődő módon vegye feleségül. Diego rádöbbent, hogy nincs más választása. Maxine igen tiszteletreméltó angol bankár lánya volt, a férfit pedig mardosta a lelkiismeret, hogy felelőtlen viselkedésével, ráadásul részegen, tönkretette egy fiatal nő életét. – Az én kedves feleségem aztán azzal kezdte a mézesheteket, hogy bejelentette, még a nagy felhajtással megrendezett esküvő előtt elvetette a gyereket. – De hiszen ez szörnyű! Hogy tehetett ilyen iszonyatos dolgot? – kiáltott fel együttérzéssel Tiffany. – Nos, időközben gyanakodni kezdtem, hogy Maxine egyáltalán nem is volt terhes. Később ugyanis kiderült, hogy őnagysága összekerülésünk előtt már jó ideje azon fáradozott, hogy gazdag férjet fogjon magának. Egy-két évvel ezelőtt Maxine az egyik dührohama alkalmával elárulta, hogy kifejezetten azért jött utánam Rióba, hogy ágyba csaljon. – De borzasztó! Nagyon boldogtalan lehettél – suttogta Tiffany őszinte döbbenettel. – Hát igen, nem valami szép történet. – A férfi nagyot sóhajtott. – Az sem könnyítette a helyzetemet, hogy magam is hibát követtem el. E kényszerházasság börtönében a munkába menekültem, s annyi időt töltöttem külföldön, amennyit csak tudtam. Legfőbb gondom persze a kisfiam volt. Amikor néhány évvel ezelőtt megörököltem a Nortonbirtokot, idehoztam Carlost a kollégiumba. Azóta gyakorlatilag nem láttam a feleségem, egészen a Lisszabonban történt balesetéig. – De érezned kellett, hogy nem én vagyok az! – kiáltott fel Tiffany, megfeledkezve, hogy étteremben vannak. – Sohasem tudtam volna… – Csitt! Ne olyan hangosan! – szólt rá Diego, majd odaintett egy arra haladó pincért. – Még sohasem hallottam ilyen szörnyűséget! – mondta a nő halkan, s elpirulva vette észre, hogy néhány szempár felé fordul a szomszéd asztaloktól. – Sohasem tudtam volna olyan rondán és gyalázatosan viselkedni, nem is beszélve arról, hogy házasságra kényszerítsek valakit! – Nos, talán legfőbb ideje, hogy megmondjam… Diegót félbeszakította a pincér, aki egy nagy pohár konyakot tett le Tiffany elé. – Idd meg! – parancsolta a férfi. – Tulajdonképpen nem szeretném… 54

Mary Lyons

A hasonmás

(Romana 089.)

– Tedd, amit mondok! – makacskodott dos Santos, s közben aggódva figyelte a nő sápadt arcát. Miután elhagyták az éttermet, nem az autópályára kanyarodtak ismét vissza, hanem falvakon keresztül vezető mellékutakon hajtottak. Számtalan álomba merült településen haladtak át, melyeket a hold ezüstös fénye vont be. Tiffany néha megkockáztatta, hogy lopva Diego komoly arcára pillantson. Mióta elindultak, a férfi hallgatagon vezetett, s noha nem viselkedett barátságtalanul, szemmel láthatólag lefoglalták a gondolatai. Úgy tűnt, őt is éppen ugyanazok a kérdések gyötrik, mint Tiffanyt. A nő kényelmesen hátradőlt az Aston Martin bőrülésén. Diegónak igaza volt, a jókora adag konyak megtette a magáét, oldotta a belső feszültséget, úgyhogy már sokkal jobban érezte magát. Igaz, dos Santos is elkövetett mindent, hogy megnyugtassa felkorbácsolt kedélyét. Amint a vendéglőben befejezte feleségéről szóló elbeszélését, más irányba terelte a beszélgetést. Az indulásig hátralévő időben rendkívül szórakoztató társaságnak bizonyult, s még arra is ügyelt, hogy Tiffany borospohara sose legyen üres. A nőt egészen lenyűgözte a márki vonzereje, bár nem volt tisztában vele, hogy ez az érzés nem a konyak vagy az utána elfogyasztott bor hatása-e. Ne hagyd magad befűzni! – figyelmeztette magát, amint rákanyarodtak a Norton-ház feljárójára. A szalonban Tiffany örömmel vette észre, hogy Amy Long egy termoszban kávét és két csészét készített az asztalra. Miután Diego elnézést kért, és felment a könyvtárszobába üzleti ügyeit intézni, a nő gyorsan töltött magának a gőzölgő, illatos főzetből. Túlfűtött hangulatán azonban még ez sem változtatott, s hiába mondogatta magában azt is, hogy tudatosan a vesztébe rohan. A mámor teljesen megszédítette. Igen, ez a helyes kifejezés. Józanodj már ki végre! – szólt erélyesen magára. Mert ha nem vigyáz, nemcsak a fejét, hanem a szívét is elveszti. Az elmúlt hetekben Diego teljesen kitöltötte az életét. Hiába idézte föl, hogy gyakran megvetően bánt vele, nem használt semmi. Tiffanynak nem volt hatalma az izgató érzés felett, amely mindig hatalmába kerítette, valahányszor Diegóra gondolt. Jó kis pácba kerültem, állapította meg hirtelen támadt idegességgel. – Ó, ezt nekem szántad? – Dos Santos észrevétlenül jelent meg a szalonban, s leült a nő mellé a kanapéra. – Csak azt néztem meg, kaptam-e telefaxot – magyarázta, s vidáman kivette Tiffany remegő kezéből a csészét. A nő idegesen tért ki Diego pillantása elől. Mint mindig, amikor a közelébe került, most is megdobbant a szíve, testén pedig meleg borzongás futott végig. – Most, hogy lelkileg pőrére vetkőztem előtted, megkaptad a választ kérdéseidre? – kérdezte Diego érdeklődve. – Attól tartok, nem egészen. Mindenesetre köszönöm a kitűnő vacsorát, bár azt hiszem, kissé sokat ittam. – Igazán? – évődött a férfi mosolyogva, s kényelmesen hátradőlt. Tiffany dos Santos napbarnította arcára pillantott, s egyből tovatűnt a jókedve. Úgy kapcsolja ki és be ezt a mosolyt, ahogy akarja, futott át dühösen a fején. Csak azt nem értem, miért vagyok úgy oda érte, töprengett. – Azt hiszem, ideje lefeküdnöm – szólalt meg tétován a nő, de képtelen volt levenni pillantását a márkiról. Igézve figyelte a férfi sötét szemének villanását, amely félreérthetetlen üzenetet küldött. Gyomrában izgatott bizsergést érzett, miközben libabőrös lett a félelemmel vegyes várakozástól. – Kitűnő ötlet! Azt hiszem, csatlakozom hozzád – mondta Diego elnyújtva, de semmi jelét nem adta, hogy fel akarna állni a kanapéról. 55

Mary Lyons

A hasonmás

(Romana 089.)

A nő döbbenten összerezzent. – De nem az én ágyamban! – kiáltotta magából kikelve, s érezte, ahogy a vér az arcába szökik. – S ezzel azt akarom mondani, hogy elegem van már a hülyeségeidből! Diego felnevetett. – A hülyeségeimből? – Pontosan tudod, mire gondolok! – csattant fel Tiffany, aki még jól emlékezett, milyen hevesen reagált néhány nappal ezelőtt Diego gyengéd érintésére. – Hogy érthetően mondjam, tartsd távol magad a hálószobámtól! – Biztos vagy benne? – kérdezte amaz csábító mosollyal. – Egészen biztos! – válaszolta dacosan Tiffany, s hogy mérgét tüzelje, arra terelte a gondolatait, hogy ez az ember mennyire kihasználta. De csak egy pillanatig élvezhette eltökéltsége győzelmét, mert dos Santos megragadta és magához ölelte. Szíve hevesen kezdett dobogni. Érezte a férfi testmelegét, beszívta bőre illatát, és szinte megigézve nézett fel rá. Diego lassan lehajolt hozzá. – Te kis füllentős – suttogta közvetlenül a szája előtt. Tiffany megremegett, amikor a férfi ajkával lágyan az övéhez ért. Hirtelen rádöbbent, hogy Diegónak igaza van. Túl későn jött a figyelmeztetés, hogy ne veszítse el a fejét és a szívét. Már reménytelenül beleszeretett. Önuralma utolsó szikrájával megpróbálta eltaszítani a férfit, aki tiltakozását szenvedélyes csókkal viszonozta. Amint Diego érezte, hogy alábbhagy az ellenállás, a csókja is gyengédebb lett. Dos Santos végül felpillantott, némán végignézett a nőn, majd kisimított egy aranyszőke fürtöt az arcából. Keze enyhén remegett, szíve erősen dobogott, sötét szemében végtelen vágyakozás tükröződött. – Kérlek, Diego, hadd menjek el! – rimánkodott Tiffany izgalomtól remegő hangon. A férfi fölényes mosolya és szeme villanása sejtetni engedte, hogy nem fogja teljesíteni a kérést. – Sehová sem mégy, kivéve az ágyamat – mondta halkan, de határozottan. Tiffany azonnal maga elé képzelte az ágyjelenetet. Mielőtt még észbe kapott volna, a férfi felemelkedett, karjába kapta őt, és felvitte a lépcsőn. Most járt először az épületnek ebben a szárnyában. Vaskos, művészien faragott tölgyfa ajtó mögött terült el Diego magánbirodalma. Tiffany homályosan érzékelte, hogy egy nagy helyiségbe került, ahol végül egy széles, pompás ágyra tették le. A lámpák halvány fénybe vonták a sötétvörös és kék tapétával burkolt szobát. Aztán már csak a fölé hajoló alak szemét látta. – El sem hiszed, mennyire kívánlak – suttogta a férfi, s előbb a saját ingét dobta le, majd Tiffany blúzát kezdte kigombolni. Azonban túl izgatott volt ahhoz, hogy az apró gombokkal bíbelődjön, így aztán egyszerűen letépte a ruhadarabot a nő testéről. – Nem… nem tudok… – suttogta Tiffany elfúló hangon. – Brian állandóan a szememre hányta, hogy reménytelenül frigid vagyok. – Csitt, kedvesem! – A férfi ellágyulva az ijedten tágra nyitott szemekbe nézett. – Talán csak nem volt durva veled az ágyban? Tiffany a fejét rázta. – Az én hibám – suttogta boldogtalanul. – Túl görcsösen viselkedtem, erre mindig begurult… Szégyenkezve behunyta a szemét, s várta, Diego mikor löki el magától, ahogy Brian tette régen. De csak azt érezte, hogy dos Santos gyengéden átöleli és magához vonja. – Ne félj, édesem! – mondta fojtott hangon. – Néhai férjed, már megbocsáss, de valószínűleg ostoba fajankó volt. Számomra viszont megtiszteltetés, hogy bevezethetlek a 56

Mary Lyons

A hasonmás

(Romana 089.)

szerelem örömeibe. – Diego aztán csókot lehelt kedvese ajkára, majd az arcát, nyakát, mellét vette sorra. A férfi gyengédsége varázslatos hatást gyakorolt Tiffanyra. Félelme mintha elpárolgott volna. Növekvő késztetést érzett, hogy ő is Diegóhoz simuljon, s tenyere alatt érezze sima bőrét. Szorosan odabújt a férfihoz, mintha csak a köztük lévő utolsó akadályt akarná eltávolítani. Már régen nem volt ura önmagának, de ezt nem is bánta. Nem törődött a múlt és a jövő félelmeivel, hanem hagyta, hogy magával sodorja az érzékiség. Csak az itt és most számított, a féktelen vágy, hogy ujjaival végigsimítson Diego széles mellkasán, s letörölje bőréről a gyöngyöző verejtékcseppeket. A férfi felnyögött az érintéstől, s türelmetlenül leráncigálta Tiffanyról a szoknyát és a selyem fehérneműt is. A nő azonnal a nyakára tapasztotta az ajkát. – Édesem! – hörögte Diego, miközben utolsó ruhadarabjaitól is megszabadult. – Már olyan régen kívánlak! Tiffanyn is elhatalmasodott a vágy, és lenyűgözve hagyta, hogy kedvese testén kalandozó ajka magával ragadja. Diego nyelvével előbb a megkeményedett mellbimbót simogatta, majd lejjebb siklott a köldökhöz, ami csak még tovább növelte a nő izgalmát. A férfi Tiffany testének egyetlen zugát sem hagyta ki, a lábujjaktól a karcsú lábszáron felfelé haladva az érzéki térdhajlaton át a comb sima belső ívéig mindent sorra vett ajkával. A nő mintha a kéj tengerében lubickolt volna. Diego számára a szerelem magával ragadó, mindent elsöprő szenvedély, amely nem tűr semmiféle gátlást és előítéletet. Tiffany a legszívesebben örömtől repesve elmondta volna kedvesének, hogy mennyire szereti, de felindultságában képtelen volt egy értelmes szót is kiejteni száján. Diego a gyengéd simogatásával és becézgetésével az élvezet csúcsára juttatta. Tiffanyval életében először fordult elő, hogy a végső gyönyörig tudta élvezni a szerelmet. Sikoltva megvonaglott, s egy pillanatig azt hitte, hogy az eszét veszti, vagy hogy azonnal meghal. Már Diego sem bírta türtőztetni magát. A nő combjai közé vetette magát, s Tiffany heves, vágyakozó mozdulattal fogadta be a férfit. Együtt az önkívület teljesen új kiteljesedését élték át, s elsöprő erővel, csaknem egyszerre jutottak a csúcspontra. Órákkal később, amikor Tiffany Diego karjaiban felébredt, a hajnal első sugara már a szobába vetődött. Kis ideig csendben feküdt, s hallgatta szerelme erőteljes, egyenletes szívdobogását. Az éjszaka felülmúlta eddigi legmerészebb álmait is. – Elégedett vagy, kicsim? – suttogta a nő fülébe a szintén ébredező Diego. – Ühüm – jött az álmos válasz. – Annyira akartalak! – mondta a férfi, s újból simogatni kezdte kedvese testét. – Az első pillanattól, hogy megláttalak a kórházban, tudtam, hogy meg kell kapnom téged. – Vágyakozva nyomta ajkát a meztelen vállra. A kórház szóra Tiffany egy csapásra felébredt. Noha vágya nőttön nőtt, ahogy a férfi nyelve a mellbimbójához ért, a rideg valóság hideg zuhanyként érte. – Ó, nem! Nem szabad ezt csinálnunk! – kiáltotta, s megpróbált szabadulni ölelésből. – Nem vagyok a feleséged, és… – Hála istennek, hogy nem vagy az! – Hát nem fogod fel? Maxine még mindig a feleséged! Amit csináltunk, az… házasságtörés! – Maxine sohasem volt igazi feleség a számomra – mondta Diego keserűen. – S mivel a férjed halott, hogy lehetne szó házasságtörésről? – A férfi felült, és dühös mozdulattal kócos hajába túrt. Tiffany azonban tudta, nem szabad rá hallgatnia, mert ismét erőt vesz rajta a gyengeség. Gyorsan kiugrott az ágyból, mielőtt még késő lett volna. 57

Mary Lyons

A hasonmás

(Romana 089.)

– Nem. Nem szabad megtennünk, hibát követünk el! – zokogta, majd könnyezve az ajtóhoz rohant. Akárhogy is szereti ezt az embert, még sincs közös jövőjük.

58

Mary Lyons

A hasonmás

(Romana 089.)

9. FEJEZET A napkorong éppen a látóhatár fölé emelkedett. Tiffany nehéz szívvel, lassan bandukolt a harmattól nedves pázsiton, amelyen mély nyomokat hagyott meztelen lába. Tekintete fáradtan pásztázta az előtte elterülő barátságos tájat. Erdő és rét, ameddig csak ellátott. Az elmúlt éjjel kétségtelenül élete legszebb, egyszersmind a legkellemetlenebb éjszakája is volt. Még örülhetett is, hogy Diego nem próbálta meg visszatartani vagy követni, amikor zokogva saját hálószobájába rohant. Titokban azonban reménykedett benne, hogy megteszi, hiszen ez azt bizonyítaná, hogy többet jelent a férfi számára futó kalandnál. Amikor az ébredés után elmenekült az ágyból, a küszöbről még egyszer visszanézett, s egy pillanatra fájdalmat és szomorúságot látott Diego sötét szemében. Ez persze csak képzelődés volt, a hajnali félhomály csalóka játéka. Szíve összeszorult a hirtelen fájdalomtól. Hogyan is felejthetné el a kiteljesedett gyönyört, amit a férfi karjaiban átélt? Mégis miután megízlelte az igazi öröm édes gyümölcsét, súlyos bűntudat gyötörte. Hiszen ő aztán nagyon is jól tudta, hogy olyan nős emberrel van dolga, aki a házasság minden szomorúságát tapasztalta már. A legjobban azonban az hangolta le, hogy túl későn ismerte fel, mélyen és reménytelenül beleszeretett egy olyan férfiba, aki sohasem fogja viszonozni érzelmeit, nem is beszélve arról, hogy nem lehet a törvényes felesége. Tiffany meglepődött, hogy álmossága és gyötrő fejfájása ellenére milyen világosan képes gondolkodni. Kétségek között hányódott. Szíve szerint Diego mellett maradna, hiszen annyira megszerette őt, ám esze azt diktálta, el kell mennie innen, mégpedig minél messzebbre. Nincs más választása, mint elhagyni a Norton-birtokot, s ha lehet, még aznap. Szilárdan elhatározta, hogy eltűnik Diego életéből. Semmi sem volt, ami itt tarthatta volna. Dos Santos már nem állíthatta, hogy a felesége, ő pedig, aki kezdettől fogva tudta, nem azonos Maxine-nal, már nem talált igazi okot, hogy tovább maradjon. Maxine-ra gondolva Tiffany összeszorította a száját. Tehetetlen düh kerítette hatalmába, amiért ez az asszony ennyire kihasználta, és bár nem volt még biztos, hogyan és miért, de meg volt győződve, hogy ez az ördögi teremtés áll az ékszerlopás mögött. A legszívesebben megfojtanám, dühöngött Tiffany, bár mindig távol álltak tőle az efféle gyilkos gondolatok. S nem is vezetnének sehová, ismerte fel egy pillanattal később. Még ha egyáltalán nem lenne Maxine, s ő meg Diego más időben, más helyen találkoztak volna, akkor sem reménykedhetne közös jövőben. Kapcsolatuk akkor sem végződhetne jól, ha a férfi szabad lenne, hiszen világok választják el őket egymástól. Mi közös is lehetne az átlagos Tiffany Harrisben, egy félresikerült teniszező özvegyében és egy dúsgazdag brazil arisztokratában? Mindkettőjüket megszédítette az egymás iránt támadt szenvedély, de ez semmiképp sem lehet tartós. És mi marad, ha elcsitul majd a viharos szerelem? Tiffany számára idegenek voltak azok az üzleti és társadalmi körök, amelyekben Diego mozgott. Dos Santos barátai bizonyára lenéznék és kinevetnék, ő pedig reménytelenül elveszettnek és boldogtalannak érezné magát a sok csillogás és pompa közepette. Könnyű volt szigorú és józan intelmeket intéznie önmagához, de összetört szívét nem tudta arra kényszeríteni, hogy kövesse is ezeket a tanácsokat. Tiffany ösztönösen érezte,

59

Mary Lyons

A hasonmás

(Romana 089.)

hogy Diego élete nagy, felejthetetlen szerelme, s más férfi iránt sohasem fog ehhez hasonlót érezni. Annyira elmerült fájdalmas gondolataiban, hogy csak jó sokára vette észre a suhanó mozgást látótere peremén. Homlokát ráncolva megállt, és a reggeli ködön át a galambdúc felé kémlelt. Egy pillanatra úgy tűnt, mintha egy férfi árnyéka suhant volna tova az öreg téglaépület mögött. De ahogy az építmény felé közeledett, egyre inkább úgy érezte, hogy tévedett. Közel s távol egy lélek sem volt a láthatáron, kivéve talán azt a kis nyulat, amely Tiffany közeledtére iramodott el ijedten. Éppen arra a következtetésre jutott, hogy képzelődése ismét a bolondját járatja vele, amikor a toronyszerű épület félig nyitott ajtaja mögül kinyúlt egy kéz, megragadta a karját, és berántotta. Tiffany rémülten felsikoltott. Valaki megperdítette és a csupasz téglafalnak lökte. A félelemtől még a lélegzete is elállt. Eltartott néhány pillanatig, amíg a szeme hozzászokott a félhomályhoz a falba vágott apró lyukak alig engedtek be némi fényt. Végül felismerte egy férfi körvonalait, s a térde megremegett, amikor az alak lassan és fenyegetően közeledett felé. – Azt hitted, hogy csak úgy egyszerűen meglóghatsz előlem, mi? – mordult fel. – Amint látod, nem hagyom átvágni magam! Tiffany aggodalommal figyelt fel a hangra, amely igen ismerősnek tűnt… A durva, orrhangú beszédtől libabőrös lett a háta. – Igen, én vagyok az, drágaságom! – A férfi gonoszul felnevetett, és szorosan Tiffany elé állt. – Nos, picinyem, azért jöttem, hogy megmondjam, egykönnyen nem tudsz megszabadulni apucitól! Itt vagyok, és addig itt is maradok, amíg meg nem kapom, ami az enyém, kedves Maxine-om! Az idegen most éppen egy beszűrődő halvány fénysugárban állt, s Tiffany dermedten nézte zömök alakját és zsíros, sötét hajfürtjeit. – Tony! – szakadt ki belőle a riadt kiáltás, mert villámcsapásként érte a felismerés. Hirtelen visszaemlékezett a férfira, amint szürke sofőrsapkában egy nagy, szürke limuzin volánja mögött ül. – Még Lisszabonból ismerem magát! – Bizony, bizony. Gondolom, kellemes meglepetést szereztem neked, hogy meglátogattalak! Micsoda balszerencse, kicsi Maxine! – Maga nagyon téved – tiltakozott Tiffany. – Nem vagyok Maxine. Ő ugyanis úgy eltűnt… – Nem folytathatta tovább, mert Tony hátravetette a fejét, és harsányan felröhögött. – Azt a jó nénikédet vágd át, drágaságom! – A nevetés hirtelen elhalt, s a férfi fenyegetően közelebb lépett. – Itt az ideje, hogy abbahagyd a hülyeségeidet. A részemet akarom a zsákmányból, mégpedig most! – Nem tudom, miről beszél! – rezzent össze Tiffany, és a falhoz lapult, amint a másik fenyegetően felemelte a kezét. – Nem tudok semmiféle zsákmányról, s esküszöm, egészen biztosan nem én vagyok Maxine! – Tekintete idegesen cikázott át az üres helyiségen, de hiába keresett menekülési lehetőséget. – Hé, úgy látom, az agyadra ment már az az átkozott komédiázás, amit kieszeltél. – Tony vállat vont. – Na jó, rendben, értelmes ember vagyok. De az a szerény véleményem, hogy egy feleségnek meg kell osztania a zsákmányt a férjével, nem igaz? Azt ajánlom, kössünk egyezséget. Megígérem, hogy folytathatod kisded játékaidat, de eltűnni csak akkor fogok, ha megkapom a részem! – Nem értem… hisz maga nem férje Maxine-nak!

60

Mary Lyons

A hasonmás

(Romana 089.)

– Ó, nem! – A férfi gúnyosan elvigyorodott. – Hát ebben igazad van. Két férj közül az egyik bizony felesleges. Ez a te dolgod, érted? De most már hagyd abba ezt a marháskodást! Add ide a részem, és akkor jó kisfiú módjára köddé válok. Tiffany feladta, hogy megértse Tonyt. Már csak az a gondolat foglalkoztatta, hogy minél előbb megszabaduljon ettől a dühöngő, veszélyes embertől. Hamar észrevette azonban, hogy támadója minden mozdulatát árgus szemekkel figyeli. Akárki is Tony, látszott rajta, nem fogja hagyni, hogy megszökjön. Teljesen elvette az eszét a zsákmány, amiről állandóan beszélt. Talán, ha mindent ráhagyna… – Nem… nem itt dugtam el – kezdte Tiffany habozva. A férfi elfintorodott. – Na, ez már jobb. Tudtam, hogy jobb belátásra bírlak. Akkor tehát hol van? A nő lázasan gondolkodott. Vajon mekkora lehet az a zsákmány? – Nos… izé… a házban – dadogta. – Csak be kell mennem, hogy kihozzam… a részed. – Na, ez már döfi. Biztosan jó helyre dugtad az ékszereket, ugye? Az ékszereket? Tehát Tony is benne volt Diego családi ékszereinek az ellopásában? S mi köze a férfinak Maxine-hoz? – Na, mi lesz már? – sürgette Tony. – Hogy? Hát igen, bent van a házban. – És az arany is? Tiffany buzgón bólogatott. – Hát akkor mire várunk? Menjünk, és hozzuk ki! – mondta a férfi nevetve, majd megragadta Tiffany karját, kiráncigálta az épületből, és a ház felé taszigálta. Bárcsak valahogy figyelmeztetni tudnám Diegót, gondolta Tiffany kétségbeesve, s mindent elkövetett, hogy minél lassabban jussanak előre. Diego azonban valószínűleg még mindig alszik, a hálószobája pedig az épület másik felében volt. A nő mindinkább elbátortalanodott. S akkor, csodák csodájára, kinyílt az ajtó, s a küszöbön ott állt dos Santos, sötét ábrázattal, lenge fürdőköpenyben. – Segítség! Segíts! – kiáltottaTiffany, s kitépve magát Tony szorításából teljes erejéből eliramodott Diego felé, aki még mindig nem mozdult. – Ez Tony! A részét akarja az ékszerből, amit Maxine ellopott! A nő fejében csak egy gondolat járt: elmenekülni Tony elől, és Diego oltalmára bízni magát. A többi most nem számít. Meztelen lábbal rohant a nedves füvön, s akkor sem futott lassabban, amikor a kaviccsal felszórt kocsifeljáróra ért. Diego figyelmeztetően felkiáltott, ám Tiffany tudatáig ez éppen úgy nem jutott el, mint a felhajtóra kanyarodó postaautó zúgása. A vad dudálás sem mentette meg, vizes lábával megcsúszott, az elhaladó kocsi sárvédője pedig fellökte. Tiffany hatalmas lendülettel csapódott a földhöz. A világ elkezdett forogni körülötte, majd nagy, feneketlen sötétségbe zuhant. Néhány perc múlva rövid időre feleszmélt. Úgy vette észre, hogy valamilyen járműben fekszik, miközben éles fény vakítja a szemét. Eztán ismét elájult. Amikor másodszor is magához tért, már tudta, hol van. Noha a kórházak a világ minden táján egyformák, Portugáliában mégsem lehetett, mert a szomszéd szobából félreérthetetlenül angol beszéd szűrődött be. Talán a lisszaboni kórház gondolattársítása váltotta ki, hogy azonnal visszaemlékezett mindenre, ami annak idején Portugáliában történt: találkozás Maxine-nal, a szálloda kirablása, a sintrai út, s igen, a kétségbeesett dulakodás a sziklákon, ahol Diego felesége és Tony majdnem megölték.

61

Mary Lyons

A hasonmás

(Romana 089.)

De miért? Ez a kérdés gyötörte állandóan, valahányszor megpróbálta összeilleszteni a bonyolult kirakójáték darabjait. A kísérlet reménytelen maradt, hiszen még azt sem tudta, most miért került kórházba. Óvatosan megtapogatta a fejét, és megkönnyebbülten állapította meg, hogy nincs rajta kötés. Eltekintve a homlokán lévő horzsolástól, a szörnyű fejfájástól és szaggató vállától, egészen jól érezte magát. Rövid idő múlva felbukkant egy orvos, aki végképp megnyugtatta. – Ha jól tudom, elütötte egy autó. Bár csak enyhe agyrázkódást szenvedett, mégis alaposabban ki fogjuk vizsgálni, tekintve, hogy korábban súlyos ütés érte a fejét, és emiatt részleges emlékezetkiesésben szenvedett. Mindezt csak a biztonság kedvéért tesszük, kizárólag azért, hogy megbizonyosodjunk róla, valóban olyan egészséges-e, mint ahogyan kinéz. Az orvos elment, Tiffanyt pedig osztályról osztályra vitték, és tetőtől talpig megvizsgálták. Végül arra az örvendetes eredményre jutottak, hogy minden a legnagyobb rendben. A nő azonban a vizsgálatoktól végtelenül elfáradt és kimerült. Miután visszavitték a szobájába, ismét megjelent a fiatal orvos. – Most pedig kap egy kis szurit, hogy jól aludjon – mondta. – Holnap reggel már sokkal jobban fogja érezni magát! Igaza volt, gondolta Tiffany másnap reggel, amikor egy kedves ápolónő felébresztette. – Nos, hogy érzi magát, Mrs. dos Santos? – Egész jól, bár a fejem és a vállam még mindig fáj – felelte Tiffany. Arra viszont még nem volt ereje, hogy újfent bizonygassa, ő nem Maxine. – Nem csoda a balesete után! – nyugtatta meg a nővérke, s megmérte a beteg pulzusát és lázát. – A doktor úr azt mondta, még egy napot itt kell maradnia, míg meg nem tudjuk az összes vizsgálat eredményét. – Ó, igen, majdnem elfelejtettem. De hol is vagyok tulajdonképpen? – A Szent Tamás Kórház magánrészlegében – felelte barátságosan az ápolónő. – Ha kinéz az ablakon, éppen a Temzére és a Parlamentre lát – tette hozzá, és elhúzta a függönyöket a hatalmas ablak elől. – És hogy kerültem ide? – Tiffany csak arra emlékezett, hogy Tony fenyegetően viselkedett, ő pedig a pázsiton kétségbeesetten menekült a ház felé. – A férje szállíttatta ide mentőautóval a helyi kórház baleseti osztályáról. Bizonyára örülni fog, ha megtudja, hogy jól van. Igazán? – gondolta Tiffany, és fészkelődni kezdett az ágyon. – Bár eszméletlenül feküdtem egy darabig, de nem emlékszem, hogy láttam volna a kórházban! – Bizonyára nagyon elfoglalt ember. Tudja, milyenek a férfiak! – mosolygott vigasztalóan a nővér. E szavak Tiffany legkínzóbb félelmeit igazolták. Diego nem látogatta meg. Máris megbánta volna az együtt töltött szerelmes éjszakát? Talán ez a legjobb alkalom a számára, hogy megszabaduljon tőle, gondolta, és fájdalmasan behunyta a szemét. Amikor később az orvos is megerősítette, hogy a vizsgálatok negatív eredménnyel végződtek, Tiffany megkérte, engedje ki a kórházból. – Nem, még nem engedhetjük – utasította el a doktor. – Ha jól tudom, holnap megy haza. Legyen tehát jó kislány, és várja ki, amíg magáért jönnek! Haza? Hová? – tépelődött Tiffany, miután az orvos elment. A Norton-birtok nem az otthona, s minthogy Diego egyszer sem látogatta meg, nem volt kétsége felőle, hogy már tudni sem akar róla. A próbák közül, amiket az elmúlt hetekben kellett kiállnia, talán ez volt a legkeményebb. Diego éppen akkor hagyja cserben, amikor a legnagyobb szükség lenne 62

Mary Lyons

A hasonmás

(Romana 089.)

közelségére, vigasztalására. Legalább egy keveset nem tudna rá áldozni drága idejéből? Még ha később búcsút mond is? Este bevett egy altatót, mégis nyugtalanul töltötte az éjszakát. Órákat feküdt ébren, miközben azon tépelődött, miként tudna megszökni, hogy ne kelljen az udvarházba visszamennie. Tartott a búcsúzási jelenettől, ami csak lehangolta és megalázta volna. Hiába törte a fejét, végül mindig ugyanahhoz az alapgondolathoz tért vissza: nincs pénze, ruhája, sőt még az iratai is elvesztek. Ezek pedig egyszerűen nélkülözhetetlenek! A ruházkodás problémája, legalábbis átmenetileg, megoldódott, amikor elé tettek reggel egy táskát, amelyben egy zafírkék nyári ruha és hozzá való kabátka volt. Tiffany már-már beletörődött a sorsába, és felöltözött. De amint a tükörbe pillantott, újra lehangolódott. Sápadt arca és a szeme alatt húzódó sötét karikák elárulták, hogy egy szemernyit sem aludt az éjszaka. Szörnyen nézett ki! Akárki csomagolta is össze a táskát – feltehetően Amy Long –, arc- és szemfestéket elfelejtett beletenni. Ez persze nem volt olyan fontos, de Diegóval való találkozása előtt Tiffany szívesen kikészítette volna az arcát. Ha a férfi így akarja látni, biztosan a legrövidebb úton meg akar szabadulni tőle. Tiffany nehéz szívvel kísértette el magát a kórház főbejáratához. Éjjeli töprengései közepette még az a kétségbeesett gondolat is megfordult a fejében, hogy az ápolónő segítségét kéri. A barátságos lány talán hajlandó lesz némi pénzt kölcsönözni, amivel elbújhat egy kis panzióban, s idővel még munkát is kereshet. Amint azonban felvirradt, gyorsan elvetette az ötletet. Hiszen még az orvos is elhárította udvarias mosollyal, amikor Tiffany megkérte, telefonáljon Diegónak, hogy ne jöjjön érte. Szemmel láthatólag senki sem merészelt ellentmondani Diego dos Santos rendelkezéseinek. Így aztán Tiffany lehangoltan követte a nővért a nagy, fekete limuzinhoz, ahol Töm Long, elegáns sofőregyenruhában, már tárta is az ajtót. A nő hálás volt, hogy a Nortonbirtokhoz vezető hosszú út alatt Tom nem kezdeményezett beszélgetést. Tiffany túlságosan is letört volt ahhoz, hogy valami udvarias bájcsevegéssel üsse agyon az időt. Ehelyett félelemmel telve várta a találkozást Diegóval. Amikor a kocsi az udvarház bejáratához gördült, Amy Long szaladt ki, hogy üdvözölje a vendéget. – A márki még mindig üzleti ügyeit intézi Amszterdamban. Én azonban szentül megfogadtam neki, hogy a gondját viselem magának, amíg vissza nem tér – biztosította a házvezetőnő Tiffanyt, miközben aggódva vizsgálgatta a nő sápadt, megviselt arcát. – Most pedig gyerünk az ágyba, nem tűrök ellentmondást! – Azzal Amy Tiffany hóna alá nyúlt, s úgy támogatta fel Diego magánlakrészébe. – Ez nem az én szobám! – tiltakozott Tiffany, amikor beléptek a tágas, délutáni napfényben fürdő hálószobába. – Így rendelte az uraság, s vigyen el az ördög, ha nem engedelmeskedem neki! – válaszolta erélyesen az asszony, majd a fürdőszobába ment, hogy előkészítse a kádat. – Miért utazott a… márki Amszterdamba? – kérdezte már a lefekvéskor Tiffany. Amy egy pillanatig a nő sápadt, szomorú arcát kémlelte, majd habozva így felelt: – Azt hiszem, majd mindent elmond, ha holnap hazajön – mondta, aztán összehúzta a függönyöket az ablak előtt, majd szép álmokat kívánt, és kiment.

63

Mary Lyons

A hasonmás

(Romana 089.)

10. FEJEZET Várakozásával ellentétben Tiffany tényleg mélyen és nyugodtan aludt. Amikor másnap kipihenten felébredt, az első, akit meglátott, az ágy mellett mozdulatlanul álló, sötét hajú férfi volt. Álmosan pislogott Diegóra, aki az elmúlt hetekben alaposan felforgatta a mindennapi életét. Dos Santos sötét öltönyében, fehér selyeminggel és fekete nyakkendővel még mutatósabb volt, mint egyébként. Napbarnított arcának szürkés színezete és a szeme körüli sötét karikák azonban fáradtságról és törődöttségről árulkodtak. – Hogy érzed magad? – érdeklődött a férfi. Tiffanyn olyannyira erőt vett a hirtelen gyengédség, hogy még a torka is összeszorult, s néhány pillanatig képtelen volt megszólalni. – Már sokkal jobban – mondta végül. Kerülte Diego pillantását, amikor segített neki felülni, hogy vizet ihasson. – Kellemes volt az utad? – Nem – jött a kurta válasz. – Remélem, Amy jól viselte a gondod. – Igen, nagyon kedvesen viselkedett. – Tiffany a könnyeivel küszködött. – Figyelj rám, Diego, nem akarok a terhedre lenni. Ígérem, elmegyek a Norton-birtokról, mihelyt összeszedem magam. Persze, kölcsön kell kérnem tőled némi pénzt, de gyorsan találok majd munkát, és… – Döbbenten abbahagyta, ahogy meglátta a férfi sötét szemének haragos villanását. – Na, most már elég az ostobaságból! – fortyant fel Diego. – Hát nem fogod fel, hogy mit tettél velem? Bár csak egy napig feküdtél öntudatlanul, ez volt életem leghosszabb és legborzasztóbb huszonnégy órája! Tiffany szorongva fúrta magát a párnák közé. – De én nem akartam… Hiszen csak baleset volt! Csak Tony elől menekültem. Azt hitte, én vagyok Maxine, és tudom, hogy hol a zsákmány. Majd meghaltam a félelemtől, amikor végre megláttalak és… – Csitt, kedvesem! – hagyott alább Diego mérge, amikor látta, a nő mennyire kiborult. Az ágy szélére ült, s gyengéden átölelte. – Annak már vége. Biztonságban vagy, nem kell többé aggódnod – suttogta vigasztalva. Mindössze a szívem tört össze, gondolta Tiffany boldogtalanul, miközben a férfi vállára hajtotta a fejét. Nem tudott ellenállni ennek a kísértésnek, mert tudta, ez az utolsó alkalom. – Kérlek… kérlek, ne haragudj rám! – suttogta elcsukló hangon. – Tudom, hogy őrültség volt, hogy nekiszaladtam a postaautónak, de… – Ugyan, drágám. Dehogyis haragszom! – kiáltott fel Diego, majd kissé eltolta magától a nőt, s könnyáztatta szemébe nézett. – Azt sem tudtam, mit tegyek elkeseredésemben, amikor láttam, hogy mozdulatlanul fekszel a földön. Azt hittem, meghaltál, szinte eszemet vesztettem a fájdalomtól. És amikor az orvosok megnyugtattak, hogy életben maradsz, akkor meg attól tartottam, hogy kómában maradsz, s így örökre elveszítelek! Tiffany nem mert hinni a fülének. – Nem értem… – lepődött meg. Válasz helyett azonban Diego ismét a karjába vette, és olyan szenvedélyesen csókolta meg, hogy az többet mondott minden szónál. Tiffany átölelte kedvese nyakát, s nagy-nagy vágyakozással hozzásimult. Azt kívánta, bárcsak ne érne véget a csók, mert aztán minden erejére szüksége lesz, hogy végső búcsút mondjon a férfinak. Dos Santos végül abbahagyta az ölelést, és óvatosan visszafektette a nőt a párnára. 64

Mary Lyons

A hasonmás

(Romana 089.)

– Az orvosok figyelmeztettek, hogy legyek óvatos, és vigyázzak rád. Bár még fogalmam sincs, hogyan tudom óvni csábító tested. Tiffany megborzongott. – Diego, viselkedjünk józanul! – mondta reszkető hangon, s kétségbeesetten kereste a megfelelő szavakat, amelyekkel végérvényesen lezárhatja kapcsolatukat. – Józanul? – A férfi hitetlenkedve pillantott fel, majd elnevette magát. – Ti, angolok, mindig megleptek a szóhasználatotokkal. Hogyan viselkedhetnék józanul ebben a helyzetben? Ha nem tudnád, délről származom, így aztán ne beszélj nekem józanságról, amikor az irántad érzett szerelmemet próbálom bizonyítani! – De… de hisz ez lehetetlen! – Miért lehetetlen? Ugyan ki írja elő nekem, hogy mit tegyek? – kérdezte a férfi a rá jellemző pimaszsággal. – Nem, félreértettél. Azt akartam mondani… Tiffany nem fejezhette be a mondatot, mert Diego lehajolt és megcsókolta. A férfi forró ajka és nyelvének izgató játéka lehetetlenné tett minden értelmes gondolatot. – Szeretlek – suttogta Diego izgalomtól és vágyakozástól rekedt hangon. Tiszta szívemből szeretlek! – Én is szeretlek – viszonozta a nő kétségbeesve. – De Maxine még köztünk áll! Nem tehetünk úgy, mintha nem létezne! Dos Santost mintha pofon ütötték volna. Egy pillanatig bénultan meredt maga elé, aztán sóhajtva felállt. – Persze, te még nem tudhatod – mondta mintegy magának, s az ablakhoz lépve kinézett a csendes éjszakába. – Mit nem tudhatok? – kérdezte Tiffany zavartan. Jó idő eltelt, mire Diego válaszolt. – Elég nyomós okom volt, hogy ne legyek melletted a kórházban. Felhívtak ugyanis Amszterdamból, hogy a feleségem meghalt egy autóbalesetben. Mint kiderült, Maxine a holland rendőrség elől menekült, amikor frontálisan összeütközött a szembejövő autóval. A másik kocsiban szerencsére nem halt meg senki. Tiffany döbbenten nyitotta tágra a szemét. – De hát mit keresett Maxine Amszterdamban? – Amszterdam a gyémántkereskedelem központja. A jelek szerint megpróbálta értékesíteni a családi ékszereimet. A férfi fáradtan beletúrt a hajába. – Magándetektíveim végre a nyomára bukkantak és riasztották a rendőrséget. Maxinera már vártak az üzletben, de ő valahogy megszimatolhatta a bajt, s gyémántot, smaragdot hátrahagyva fejvesztetten menekülni kezdett. Beugrott egy várakozó kocsiba, melyben a tulajdonos ostoba módon benne felejtette az indítókulcsot. A rendőrség persze utánaeredt, s nem sokkal ezután történhetett a baleset. – Diego szomorúan csóválta a fejét. Minden gyűlölete ellenére azért nem ilyen véget kívánt Maxine-nak. – Közben nekem is eszembe jutott, ami Portugáliában történt. A londoni kórházban hirtelen minden előjött – mondta Tiffany nyugodtan, s röviden összefoglalta, mi történt azután, hogy véletlenül találkozott Maxine-nal a testépítő klubban. – Igen, mélységesen gonosz teremtés volt, s megbocsáthatatlan, amit veled tett – sajnálkozott Diego, s elgondolkozva levetette a zakóját. – Maxine sajnos a rossz szolgálatába állította a szépségét, az értelmét és a bátorságát. Csak egy számított neki: hogy bármilyen áron elérje a célját. – És most mi lesz? Vissza kell menned Amszterdamba? – fordult felé a nő riadt pillantással. 65

Mary Lyons

A hasonmás

(Romana 089.)

– Nem. – Dos Santos meglazította, majd levetette a nyakkendőjét. – Maxine már tegnap eltemették. Nem volt túl kellemes feladat felhívni az apját, és közölni vele a szomorú hírt. Nagyon fegyelmezetten fogadta, de azt már nem vettem a szívemre, hogy Tony Silverről is beszéljek neki. – Ó, ez a visszataszító fickó! – Tiffany már a gondolatára is megborzongott. – Egyébként azt hiszem, lehetett valami köze a feleségedhez. – Több is, mint gondolnád! – mondta Diego váratlan hevességgel. – Amíg mi ketten az állítólagos házasságtörés miatt gyötrődtünk, a nyomozóim kissé megpiszkálták Maxine múltját, és szép kis meglepetésre bukkantak. A dolog ugyanis úgy áll, hogy sohase voltam jog szerinti férje annak a drágalátos nőszemélynek, mert el sem vált első férjétől, Antonio Salvatorétól, azaz Tony Silvertől! – Mit mondasz? Diego keserűen felnevetett. – Ostoba fajankó voltam! Sohasem jutott az eszembe, hogy utánanézzek a múltjának. Akkor ugyanis kiderült volna, hogy Tony Silver elég sok veszélyes gengsztert magára haragított New Yorkban. Menteni akarta az irháját, ezért megrendezte a saját halálát, aztán Európába menekült, hogy ott egy időre eltűnjön. Közben pedig Maxine, akit a férje bizonyára beavatott, eljátszotta a szomorú özvegyet. Azzal pedig, hogy a feleségem lett, végképp eloszlatta a New York-i alvilág főnökeinek gyanakvását Tony halálát illetően. – Alig tudom elhinni, amit mondasz! Ez azt jelenti, hogy…? – Igen. Maxine velem kötött házassága nem érvényes. Egészen halála napjáig Tony Silver felesége volt. Hihetetlen, ugye? Tiffany elképedten csóválta a fejét. – De Tony miért éppen itt bukkant fel? – Maxine nyilván megpróbálta átrázni. Nem vagyok biztos benne, de az lehetett az eredeti tervük, hogy együtt rabolják el az ékszereket, és együtt is tűnnek el a zsákmánnyal. Aztán Maxine találkozott veled, és sokkal jobb ötlete támadt. Ha mindenkit meg tud győzni, hogy meghalt, senki sem fogja keresni, gondolta. Az ékszerekért kapott pénzből aztán évekig eléldegélt volna anélkül, hogy félnie kellett volna a lebukástól. – De hát ez esztelenség! – hitetlenkedett még mindig Tiffany. – Ilyet épeszű ember nem csinál! – Ez igaz. Ami azt illeti, Maxine nem is volt épeszű. Ravasz terve mégis majdnem bevált. Ha az a turista nem látja meg véletlenül, ahogy a sziklán dulakodtok, egészen másképp végződött volna a történet! – Még mindig nem fér a fejembe, hogy sohasem voltál Maxine valódi férje! – Pedig így van. – Diego ismét leült az ágyra, s kisimított egy tincset Tiffany homlokából. – El kell ismernem, hogy a bolondját járatta velem. – Már csak azt nem értem, miért vállalta Maxine mindezt a megpróbáltatást? – Kétmillió font sok pénz. Mivel a válás eléggé kétes kimenetelű lett volna a múltja és Tony Silverrel kötött, még mindig érvényes házassága miatt, nyilván a bankszéfem tartalmával akarta vigasztalni magát. – De miért kellett engem is belerántania? – Maxine tényleg merő véletlenségből találkozhatott veled, s ezt azonnal a saját előnyére fordította. – Diego felsóhajtott. – Most lezuhanyozom, majd megkérjük Amyt, készítsen valami ennivalót, aztán… – lehajolt és gyengéden megcsókolta a nő homlokát. – Készülődnünk kell az esküvőre. Remélem, együtt érzel velem, s végre gondoskodsz róla, hogy igaziból is összeházasodjunk! Tiffanynak a lélegzete is elállt. – Ez azt jelenti, hogy… 66

Mary Lyons

A hasonmás

(Romana 089.)

– Gondolkozz rajta! – mondta a férfi mosolyogva, majd miután ismét megcsókolta, eltűnt a fürdőszobában. Amikor Diego visszajött, Tiffany még mindig nem tért magához zavarodottságából. Szinte megigézve bámulta szerelmét. A férfin a derekára tekert fehér törölközőn kívül nem volt semmi. Barna bőrén néhány vízcsepp csillogott. Rendkívül vonzó alakja egészen lenyűgözte Tiffanyt. Igen, kétségtelenül ő minden nő álma, gondolta, és még mindig alig hitte, hogy a férfi tényleg szereti. – Hogy van a szegény fejed? – kérdezte Diego, s leült az ágyra. Jobban, mint a szegény szívem, gondolta Tiffany, s képtelen volt levenni a tekintetét kedvese kisportolt, izmos testéről. – Tulajdonképpen… hát… egészen jól érzem magam – mondta dadogva. – A kórházban csak meg akartak bizonyosodni, hogy nem történt baj, minthogy rövid időn belül már másodszor szenvedtem balesetet. – Ó, igen. – Diego megcsóválta a fejét, majd megfogta a nő remegő kezét. – Teljesen indokolt volt az aggodalom. A lisszaboni kórházban tartottak tőle, hogy nem fogod túlélni az ütést. Olyan mély öntudatlanságban feküdtél, hogy az orvosok már a legrosszabbra is számítottak. – Te mégis azt hitted, Maxine vagyok… – Hazudnék, ha azt állítanám, hogy megvetésen és elutasításon kívül éreztem mást is iránta. De esküszöm, sohasem akartam, hogy megsérüljön, nem is beszélve a halálról, amely most olyan tragikus körülmények között érte. Remélem, hiszel nekem. – A férfi aggódva Tiffanyra nézett. – Hát persze. Emlékszem, a kórházban egyszer azzal gyanúsítottalak, hogy esetleg te állsz a feleséged, azaz az én állítólagos balesetem mögött, mire te döbbenten utasítottad vissza még a gondolatát is. Diego bűnbánóan elmosolyodott. – Nem voltam valami kedves hozzád Lisszabonban! – Hát bizony nem! Egyenesen halálfélelem fogott el, amikor először megpillantottalak. Azt hittem, te vagy a megtestesült ördög, ahogy ott magasodtál fenyegetően az ágyam mellett. – Próbáld magad a helyembe képzelni. Kimerült voltam, megviselt az időeltolódás is a Brazíliából megtett hosszú út után. És akkor ott fekszik ájultan a feleségem, aki valójában nem is a feleségem. El sem tudtam képzelni, egyáltalán mit kereshetett Lisszabonban, de az ösztönöm azt súgta, hogy szokása szerint megint valami rosszban sántikál. S ennek ellenére… Az irántam érzett nyilvánvaló félelmed és a megindító szelídséged nem illett Maxine-hoz. – A férfi bizonytalanul köhintett. – Az pedig teljesen összezavart, hogy hirtelen erős nemi vonzalmat éreztem egy olyan nő iránt, akit pedig mélységesen megvetettem, s esküvőnk napja óta nem is érintettem. – Ó, Diego! Micsoda szörnyű összevisszaság! – sóhajtott Tiffany. Dos Santos halkan felnevetett. – Az összevisszaság nem is jó kifejezés erre, drágám. Az ügy csak még bonyolultabb lett, amikor felfedeztem a családi ékszerek eltűnését. Nem is annyira amiatt dühöngtem, hogy megloptak, hanem hogy hagytam magam az orromnál fogva vezetni. Hogy őszinte legyek, a büszkeségem súlyosabb sérelmet szenvedett akkor, mint a pénztárcám! – A férfi megtörten csóválta a fejét. – Időközben ráadásul ráébredtem, hogy beléd szerettem, s szétzilált érzelmeim csak tovább fokozták növekvő dühömet. – Igen, nekem is mindig az volt a benyomásom, hogy elvakított a harag – jegyezte meg Tiffany szomorúan. – Ennek ellenére közben rájöttél, vagy legalábbis sejtened kellett, hogy nem Maxine vagyok, ugye? 67

Mary Lyons

A hasonmás

(Romana 089.)

– Igen, feltehetően. – Diego elengedte a nő kezét, s izgatottan nedves hajába túrt. – Érzéseim azonban annyira fel voltak korbácsolva, hogy egy ideig nem tudtam, mit gondoljak. Néha már attól féltem, hogy megőrülök. Mindenekelőtt, mert nehezemre esett elvennem a kezem gyönyörű testedről. – A férfi odahajolt, majd hosszan és bensőségesen megcsókolta Tiffanyt. – Ne! – suttogta a nő, amikor Diego apró csókokkal borította az arcát. – Mit ne? – kérdezte amaz, s ajkát végighúzta kedvese nyakán. – Nem kellene ezt tennünk, hiszen csak most bocsátottak el a kórházból! – védekezett Tiffany, amikor Diego szája a selyem hálóing mély kivágásához ért. – Akkor maradj nyugodtan fekve, s tedd, amit mondanak – mondta kedvesen a férfi, s lehúzta a hálóing pántjait a nő válláról, hogy hozzáférjen telt kebléhez. Diego kezébe vette a nő mellét, és hihetetlenül izgató módon simogatni kezdte. Tiffany nem ellenkezett tovább, gyengéden megfogta szerelme fejét és ingerlő keblére húzta. A vágytól remegve feküdt, s várta, hogy Diego teljesen megszabadítsa a hálóingtől, ő azonban élvezettel, sietség nélkül csókolta végig teste minden zugát, még jobban tűzbe borítva ezzel Tiffany amúgy is forró bőrét. – Diego! – kiáltott fel a nő, amint kedvese a vénuszdombjára szorította a száját, és nyelvével őrjítő játékba kezdett. Aztán Diego kissé felemelkedett, félredobta derekáról a törölközőt, Tiffany combjai közé feküdt és gyengéden behatolt a kéj vágyakozva feltáruló barlangjába. – Szeretlek – suttogta a férfi megrészegülve. – Örökké szeretni foglak, s életem hátralévő részében a tenyeremen hordozlak… Tiffany számára már csak ezek a szavak léteztek, amikor körülötte a világ a gyönyör magával ragadó kavargásával azonosult. Később, amikor már egymás karjában feküdtek, Diego így szólt: – Tudom, nem helyes, hogy a baleseted után ilyen hamar szeretkeztünk. De egyszerűen így kellett történnie, kicsim! Még ha önző módon viselkedtem is, odavoltam a vágyakozástól, s attól, hogy bebizonyítsam a szerelmemet. – Ó, Diego… – Tiffany még mindig nem tudta felfogni, milyen szerencse érte. – Tényleg biztos vagy magadban? – Halálosan biztos. Szeretlek. S azt is eltökéltem, hogy olyan gyorsan elveszlek feleségül, ahogy csak tudlak. Úgy gondolom, egyszerű esküvő lesz itt a falusi templomban, aztán pedig Velencébe utazunk. – És később is egyedül akarod meghozni az összes fontos döntést? – Természetesen. Vagy úgy gondolod, hogy még megváltozhatok? – Diego nevetve homlokon csókolta leendő aráját. – Valószínűleg nem. De miért pont Velencébe akarsz menni? – Mert még soha nem jártál ott, és meg vagyok győződve, el fog bűvölni a város. – A férfi arca elkomorult. – Ezenkívül nem szeretném a házasságomat Brazíliában kezdeni, ahová fájdalmas emlékek fűznek. Közös életünk nagy részét itt, Angliában és a délportugáliai birtokomon fogjuk tölteni. Így aztán Velence egészen jó választásnak tűnik, nem gondolod? – De, csodálatosan hangzik. – Tiffany habozott, végül mégis szóba hozta a gyötrő kérdést. – Diego, még igazából nem beszéltünk az első feleségedről… Nem szeretném… Tudom, nagyon szeretted és… – Az már régen volt – szakította félbe a férfi lágyan. – Sokkal fiatalabb voltam, és sok dologban más nézeteket vallottam, amikor elvettem Charlotte-ot. Tragikus és korai halálát igen meggyászoltam, de ma már nem több kedves emléknél. Amit viszont irántad érzek, az teljesen más. Ez egy érett férfi szerelme és szenvedélye, amely nemcsak az igéző testednek szól, hanem kedves, gyengéd lényednek is. 68

Mary Lyons

A hasonmás

(Romana 089.)

– Ó, Diego! – suttogta Tiffany megindultan. – Igyekezni fogok, hogy jó anyja legyek Charlie-nak. – Egy pillanatig sem kétlem, hogy sikerülni fog. A fiú máris megszeretett, s biztosan alig várja, hogy aranyos kishúgai szülessenek. – Kishúgai? – kérdezte a nő meghökkenve. – Ami azt illeti, én is örülnék néhány elragadó kislánynak, főként, ha az anyjukra hasonlítanak majd! – nézett Diego a tágra nyílt, kék szembe. – Te jó ég, hiszen még egyáltalán nem gondoltam saját gyermekre! Olyan gyorsan jött ez az egész. Ha jól meggondolom, még szeretnék egy kis időt kizárólag veled és Charlieval eltölteni – jelentette ki Tiffany határozottan. – Azt hiszem, épp elég tennivalóm lesz, mielőtt még további tagokkal gyarapítanám a dos Santos családot! – Könnyedén fogod venni az akadályokat – ragaszkodott álláspontjához Diego, s ujjával lágyan végigsimított a nő testén. – Ne, Diego, de tényleg! Ne csináld már megint! Nem teheted… – tiltakozott Tiffany elakadó lélegzettel, amikor a férfi mozdulatai egyre követelőzőbbek lettek. – Komolyan azt akarod mondani, hogy nem szeretkezhetek a leendő feleségemmel? – kérdezte dos Santos felhúzott szemöldökkel. – Kicsoda… én? Még álmomban sem jutna eszembe elkövetni ekkora felségsértést! – mosolygott vidáman Tiffany, s a következő pillanatban készségesen megadta magát.

69