Mary E. Pearson - Az Árulás Szíve

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:Mary E. Pearson: The Heart of BetrayalHenry Holt and Company, New York, 2015 Fordította: Miks-Rédai ViktóriaSzerkesztette: Kleinheincz CsillaBorítókép: Rodrigo AdolfoTördelés: Kovács Mária Copyright © 2015 by Mary E. PearsonJacket art © 2015 by Rodrigo AdolfoJacket photographs © Ilina Simeonova / Trevillion Images, Ayal Ardon / Trevillion Images, ShutterstockHungarian translation © Miks-Rédai Viktória, 2016Hungarian edition © GABO Kiadó, 2016 A könyv bármely részletének közléséhez a kiadó előzetes hozzájárulása szükséges. ISBN 978-963-406-280-6 Elektronikus verzió v1.0 Kiadja GABO Kiadó[email protected]

Kate Farrellnek, barátomnak és szerkesztőmnek, és a legmagasabb rendű siarrah-nak.

könnyeit a szél issza fel. Engem szólít, én csak suttogni bírok, erős vagy, erősebb a fájdalmadnál, erősebb a gyászodnál, erősebb náluk is. Gaudrel utolsó emlékiratai ELSŐ FEJEZET

Egyetlen gyors mozdulat. Azt hittem, ennyi lesz az egész. Kést döfni a belei közé. És aztán megcsavarni, csak a biztonság kedvéért. Ám aztán Venda magába nyelt, a girbegurba falak és a kíváncsi arcok körei bezárultak mögöttem. A híd hangos lánccsörgés közepette ereszkedett le mögöttem, és elválasztott a világtól. Tudtam, minden apróságban biztosra kell mennem. Hibátlanul kell cselekednem. Sok kis lépésből áll majd össze az egész, és úgy tapasztalom ki a terepet, ahogy haladok. A fegyverem a hazugság lesz, mások bizalmának elnyerése és csúf határvonalak átlépése – és a türelem, hogy mindez összeálljon. Márpedig a türelem sosem volt az erősségem. De most, legelőször is meg kell találnom a módját, hogy lecsillapítsam zakatoló szívemet. Hogy lélegzethez jussak, és visszanyerjem a nyugalom látszatát. A félelem bűze olyan ezeknek a farkasoknak, mint a vérszag. A kíváncsibbja máris előrearaszolt, úgy bámult, félig elnyílt szájukban láttam rothadó fogaikat. Vigyorognak vagy vicsorognak rám? És a koponyák hangja. Sűrűsödő zörgés mindenütt, ahogy az emberek tülekedtek, hogy jobban lássanak. Napszítta, apró koponyák, combcsontok és fogak koccantak össze az öveiken, miközben előrenyomakodtak, hogy megnézzenek maguknak engem – és Rafe-et. Tudtam, hogy ő is fogolyként, megbilincselve kullog a karaván végén. Márpedig a vendaiak nem ejtenek foglyokat. Eddig legalábbis még sosem tették. Nem egyszerűen látványosság voltunk – mi jelentettük az ellenséget, akivel eddig nem találkoztak. És ők is ugyanezt jelentették az én számomra. Összevissza kanyarodó, kortól és koromtól fekete falak, kiugrók, tornyocskák végtelen sora mellett haladtunk el; a romokon ötletszerűen felhúzott város mocskos, élő hüllőként tekergett körülöttünk. A folyó dübörgése elhalkult mögöttünk. Kijuttatom innen magunkat. Rafe mostanra biztosan megbánta már ezt az ígéretét. Áthaladtunk egy újabb masszív kapun. A fűrészes vasrács megnyílt előttünk, mintha már vártak volna.

A csapatunk egyre fogyott, mert a minket kísérő katonák hazaérvén csoportosan váltak le tőlünk más-más irányba, és eltűntek a magas falak között kígyózó sikátorokban. A chievdar vezetett minket tovább. Csilingeltek előttem a zsákmánnyal megrakott szekerek, ahogy egyre beljebb jutottunk a város mélyébe. Rafe vajon mögöttem volt még, vagy berángatták valamelyik nyomorúságos utcába? Kaden leugrott a lováról, és hozzám igazította a lépteit. – Már majdnem ott vagyunk. Rám tört az émelygés. Walther halott, emlékeztettem magamat. A bátyám nincs többé. Már semmit sem vehetnek el tőlem. Rafe-et leszámítva. Immár nem gondolhattam kizárólag magamra. Ez mindent megváltoztatott. – Hol van az az ott? – kérdeztem; próbáltam nyugodtnak tűnni, de rekedt, megbicsakló hangom elárult. – A Sanctumban. Afféle udvartartás, ahol a vezetők találkoznak. – És ott a komizár. – Hadd beszéljek én, Lia. Csak most az egyszer. Kérlek, ne is szólj bele! Ránéztem; az állkapcsát szorosan összeharapta, és a szemöldökét is összevonta, mintha fájna a feje. Szőke haja koszos, összetapadt tincsekben lógott a válla alá, az arca zsíros, mocskos volt. Egyikünk se látott szappant már jó ideje, de ez volt a legkisebb bajunk. Tartott a saját vezetőjével való találkozástól? Attól, hogy mit mondhatok? Vagy, hogy mit tesz a komizár? Vajon árulásnak számít, hogy nem ölt meg, amint a parancsa szólt? Újabb kapu elé jutottunk – hatalmas volt, tömör vas, teli szegecsekkel és résekkel, amelyeken át kíváncsi szemek méregettek. Kiabálás hallatszott bentről, aztán egy harang tompa kongása. A hang a velőmig hatolt, minden fogam belesajdult. Zsu viktara. Légy erős. Felszegtem az államat, és csaknem éreztem Reena érintését, mintha ő emelné fel. A fal lassan kettévált, és oldalra gördült. Egy hatalmas, üres tér tárult fel előttünk; éppolyan torz és komor, mint az egész város. Tornyos falak határolták mindenfelől, árnyékba vesző sikátorok indultak innen. A kiugró bástyafalakon gyilokjárók szövedéke kanyargott a fejünk felett. A chievdar továbbindult, a szekerek követték. A belső udvar őrei kiáltva üdvözölték, aztán elismerőn hujjogattak, látva a lószerszámok, fegyverek és egyéb rablott holmi csillogó rakását – mindazt, ami a bátyámból és a bajtársaiból megmaradt. Elszorult a torkom, mert tudtam, az egyikük hamarosan megkapja Walther kardszíját és a kardját is. Ökölbe szorítottam a kezemet, de még csak fel se tudtam sebezni a tenyeremet: minden körmöm tövig letört. Megdörzsöltem kisebesedett ujjbegyeimet, és összerándultam a fájdalomtól. Ez a kis sérülés, a körmeim veszte meglepően kínzott, ahhoz képest, mi minden zúdult rám eddig. Szinte gúnyolódásnak éreztem, hogy semmim sincs, még körmöm se, amivel megvédhetném magamat. Csak egy titkos nevet rejtegettem, ami pedig abban a percben éppolyan haszontalannak tűnt, mint a cím, amellyel születtem. Tedd igazzá, Lia, parancsoltam magamra, de az önbizalmam máris elszivárgott, hiába mondtam ki magamban a szavakat. Sokkal több forgott kockán, mint néhány órával korábban. A cselekedeteim most már Rafe-et is veszélybe sodorhatják. Kiadták a parancsot, hogy rakodják le és hordják be a rablott kincseket. Ebennél is fiatalabb fiúk siettek kis, kétkerekű kordékkal a szekerek oldalához, és az őrökkel együtt megtöltötték őket. A chievdar és a testőre leszállt a lováról, és fellépkedett egy hosszú átjáróhoz vezető lépcsősoron. A fiúk követték őket, telepakolt kordéikat egy közeli rámpán tolták fel, vékony karjuk remegett az erőfeszítéstől. A zsákmányolt javak egyikére-másikára még vér tapadt. – Arra van a Sanctum-terem – intett utánuk Kaden. Igen, valóban ideges volt: hallottam a hangján. Ha még ő is fél a komizártól, milyen esélyem lehet nekem? Megálltam, megfordultam, próbáltam megkeresni Rafe-et a mögöttünk érkező katonák között, akik még mindig áramlottak befelé a kapun, de csak Malichot láttam, aki a sarkunkban vezette a lovát kötőféken. Rám nevetett – az arcán még látszottak a támadásom nyomai. – Üdvözöllek Vendában, hercegnő! – röhögött. – Megígérem, mostantól minden egészen más lesz! Kaden visszahúzott maga mellé. – Maradj a közelemben – súgta. – A saját érdekedben. Malich, a saját fenyegetésében kéjelegve még mindig röhögött, de tudtam, igazat mondott. Minden megváltozott. Méghozzá jobban, mint azt ő hitte volna. MÁSODIK FEJEZET

A Sanctum-terem végül egy nyomasztó, kocsmaszerű helyiségnek bizonyult, bár gigászi volt: Berdi fogadója négyszer elfért volna benne mindenestől. Kifolyt sörtől, nyirkos szalmától és részegségtől szaglott, négy oldalán oszlopok szegélyezték, fáklyák és lámpások világították be. A magas mennyezetre lerakódott a korom. Középen egy óriási, nehéz és viharvert fa asztal állt, rajta ugyanolyan fedeles ónkupák, mint amilyeneket a bent lévők szorongattak húsos öklükben. A vezetők. Kaden és én az oszlopok és a fal közötti, árnyékos részen maradtunk. A chievdart és kíséretét hangos kurjongatással és bőséges hátbaveregetéssel üdvözölték. Kupát nyomtak a kezükbe, a visszatérőkre köszöntötték őket, és még több sört követeltek. Láttam, amint Eben – aki alacsonyabb volt, mint némelyik szolgafiú – szintén ónkupát emel a szájához. Ő is a hazatérő katonák egyike volt. Kaden védelmezőn maga mögé tolt, de én ide-oda tekintgettem a teremben: próbáltam kitalálni, melyikük lehet a komizár, próbáltam felkészülni a következőkre. A férfiak között akadtak tagbaszakadtak, mint Griz, sőt, még nála hatalmasabbakat is láttam, és átvillant a fejemen, hogy vajon miféle embereket és vadállatokat szül ez a mostoha vidék. Megakadt a pillantásom az egyikükön. Minden szavát vicsorogva morogta el, és a sürgölődő szolgafiúk széles ívben elkerülték. Azt gondoltam, biztosan ő a komizár, de aztán láttam, hogy Kaden tekintete is végigfut a helyiségen, és átsiklik a brutális óriáson. – Ez a kormányzók légiója – mondta, mintha kitalálta volna a gondolatomat. – Ők uralkodnak a tartományokon. Vendának tartományai vannak? És hierarchiája? Nem csak orgyilkosok és rablók bandája, amely felett vaskézzel uralkodik a komizár? A kormányzók kitűntek a szolgák közül: a ruhájukat fekete prémes váll-lap díszítette, egy vadállat kivicsorított fogait utánzó bronzcsattal. Kétszerte nagyobbnak és fenyegetőbbnek tűntek tőle. A visszhangos kőfalak között a ricsaj hamarosan fülsiketítővé erősödött. Mindössze az egyik sarokba vetett szalmakupac tompíthatta a hangokat. A fiúk az egyik oszlopsor mellett hagyták a kordékat, a kormányzók pedig turkálni kezdtek a holmik között – emelgették a kardokat, hogy kitapasztalják a súlyukat, az ingük ujjával törölgették a bőrvérteket, hogy letakarítsák róluk a megszáradt vért. Úgy vizsgálgatták a kincseket, mintha piacon lennének. Az egyik a kezébe vett egy kardot, amelynek a markolatát vörös jáspis ékítette. Walther kardját. Gondolkodás nélkül léptem volna előre, de észbe kaptam, és megfékeztem a mozdulatot. Még nem. – Várj itt – súgta oda Kaden, és kilépett az árnyak közül. Az egyik oszlop mellé surrantam, hogy felmérhessem a helyet. Láttam, hogy a terembe három másik, sötét folyosó is nyílik azon kívül, amelyiken át mi érkeztünk. Azok vajon hova vezetnek, és őrzik-e őket, mint a mögöttem lévőt? És ami a legfontosabb: valamelyik közülük elvezet Rafe-hez? – Hol van a komizár? – kérdezte Kaden vendai nyelven a többiektől, a hangja alig hatolt át a zsivajon. Egy kormányzó felé fordult, aztán a másik is; a terem szinte azonnal elcsendesedett. – Megérkezett az orgyilkos – szólalt meg egy hang a helyiség másik feléből. Feszengő hallgatás következett, aztán az egyik kormányzó, egy alacsonyabb, zömök férfi, aki több, a válla alá hulló fonatban hordta vörös haját, odarontott Kadenhez, és hevesen megölelte, hogy üdvözölje az otthonukban. A zsivaj ismét feltámadt, ám határozottan halkabban. Elgondolkodtam az orgyilkos jelenlétének hatásán, és eszembe jutott, miként hátrált meg Malich a Cam Lanteux-n át vezető hosszú úton. Dühös volt, és nagyjából ugyanolyan erős, mint Kaden, mégis visszavonult, amikor látta, hogy az orgyilkos nem fog engedni. – Már szóltak neki – válaszolta a kormányzó Kadennek. – Kérdés, hogy megjelenik-e. El van foglalva egy… – Egy látogatóval – fejezte be Kaden a mondatot. – Az ám – röhögött a kormányzó. – Egy ilyenféle kislány engem is bármikor meglátogathatna. Többen csatlakoztak hozzájuk; egy sasorrú férfi Kaden kezébe adott egy kupát, aztán üdvözölte, és meg is szidta, amiért olyan hosszan tartó pihenőre ment. Egy másik kormányzó azt vetette Kaden szemére, hogy

többet van távol Vendától, mint amennyi időt a falak között tölt. – Oda megyek, ahová a komizár küld – válaszolta Kaden. Egy bikatermetű, hordómellkasú kormányzó pohárköszöntőre emelte a kupáját. – Mint mi mindannyian! – Azzal a fejét hátravetve nagyot húzott az italból. A sör kifolyt kétoldalt, a szakállára csordult és a padlóra csepegett. Még ez a tagbaszakadt ökör is ugrott, ha a komizár csettintett egyet, és nem is félt beismerni. Bár kizárólag vendaiul beszéltek, csaknem minden szavukat megértettem. A káromkodásoknál jóval több ragadt rám a Cam Lanteux-ben eltöltött hetek alatt, amíg a nyelvüket hallgattam; a tudatlanságom elkopott. Amíg a többiek Kadent faggatták az útjáról, ő pedig válaszolgatott, a szemem megakadt egy másik kormányzón, aki éppen egy szépen díszített kardszíjat halászott ki az egyik taligából, és megpróbálta méretes hasán átvetve bekapcsolni. Megszédültem, elöntött a hányinger és a keserű düh. Lehunytam a szemem. Még nem. Ne ölesd meg magad az első tíz percben. Arra ráérsz még. Mélyet lélegeztem. Amikor felnéztem, észrevettem egy arcot az árnyékok között – valaki a terem túloldaláról figyelt. Nem bírtam elszakítani róla a pillantásomat. Csak egy vékony fénypászma világította meg, sötét szeme kifejezéstelen volt, ugyanakkor lenyűgöző és magabiztos, mint egy prédára leső farkasé, amely nem sieti el, hogy az áldozatára vesse magát. Könnyed tartásban dőlt egy oszlopnak. Fiatalabb volt a kormányzóknál, az arca sima, csak egy elegáns szakállcsíkot viselt az állán, és vékony, gondosan nyírt bajuszt. Sötét haja kócos volt, a fürtjei alig valamivel a válla felett csavarodtak össze. Nem hordott prémes váll-lapot, mint a kormányzók, sem a katonákéhoz hasonló bőrvértet: csak egy egyszerű, homokszín nadrágot és egy laza, fehér inget. Nem igyekezett bárkit is kiszolgálni, tehát szolga sem lehetett. A pillantása szinte unottan vándorolt tovább rólam, befogta a termet – a zsákmányban turkáló, sörüket hörpölő kormányzókat. És Kadent. Láttam, hogy őt figyeli. Elborított a forróság. Ő az. Ellépett az oszlop mellől, besétált a terem közepére, és akkor már biztosra vettem. Ő a komizár. – Üdvözlet itthon, bajtársaim! Amint megszólalt, mindenki más azonnal elhallgatott, és felé fordult, még Kaden is. A komizár lassan vágott át a termen, és mindenki eltakarodott az útjából. Én is kiléptem az árnyékból Kaden mellé. Morajlás hullámzott át az embereken. A komizár megállt tőlünk néhány lépésre, és ügyet sem vetve rám Kadent vizsgálgatta – végül kitárta a karját, és melegen átölelte. Amikor elengedte, és hátralépett, hideg, üres szemmel nézett rám. Alig hittem, hogy valóban ő volna az. Sima, ránctalan arca alig mutatta idősebbnek Walthernél, inkább tűnt Kaden bátyjának, mint félelmetes vezetőnek. Nem éppen ilyennek képzeltem a Venda által megénekelt rettentő sárkányt, aki vért iszik és álmokat rabol. Átlagos kiállású volt, és rezzenetlen tekintetén kívül semmi különöset nem fedeztem fel benne. – Ez mi? – tudakolta morrighaniül, és felém biccentette a fejét. Csaknem olyan jól beszélte a nyelvet, mint Kaden, és játszott velem: pontosan tudta, ki vagyok, és azt akarta, hogy minden szót megértsek. – Arabella hercegnő, a Morrighan-ház Első Leánya – felelte Kaden. A termen újabb visszafogott moraj suhant át. A komizár halkan felnevetett. – Hercegnő? Ez? Lassan körbesétált, hogy megjátszott hitetlenkedéssel felmérje rongyos-koszos mivoltomat. Az oldalamnál, ahol szakadt blúzom feltárta a kavah-mat, megállt, alig hallhatóan hümmögött, mintha valami mulattatná, és végighúzta az ujját a karomon. Beleborzongtam az érintésbe, de felszegtem az államat, mintha csak egy bosszantó légy mászna rajtam. A komizár újra elém lépett, és horkantva nevetett. – Nem valami lenyűgöző, igaz? Ugyanakkor a legtöbb királyi fajzattal ez a helyzet. Nagyjából annyira vonzóak, mint az egyhetes kása. Egy hónappal korábban egy ilyen megjegyzésre még fellobbant volna a vérem, és néhány tüzes szóval darabokra tépem, ám most sokkal többet terveztem puszta sértegetésnél. Álltam a pillantását, ugyanolyan üres arccal néztem vissza rá. A kézfejével lassan megdörgölte gondosan nyírt szakállát, úgy tanulmányozott. – Hosszú volt az út – fogott magyarázkodásba Kaden. – Nehezen viselte. A komizár tettetett hitetlenkedéssel vonta fel a szemöldökét.

– Nem kellett volna így lennie – felelte, és emeltebb hangon folytatta, hogy mindenki meghallja, bár továbbra is Kadenhez beszélt. – Úgy emlékszem, azt parancsoltam, hogy vágd el a torkát, nem azt, hogy házikedvencet csinálj belőle. A levegő szinte szikrázott a feszültségtől. Senki sem emelte fel a kupáját, senki nem is moccant. Talán azt várták, hogy a komizár majd odalép a kocsikhoz, felemel egy kardot, és aztán a fejem végiggurul a kőpadlón. A szemükben kétségtelenül ez lett volna a helyes. Kaden megtagadta a parancsot. Volt azonban valami Kaden és a komizár között, amit nem egészen értettem – valamiféle kapocs. – Birtokolja az adottságot – válaszolta Kaden. – Azt gondoltam, élve több hasznára lehet Vendának, mint holtan. Az adottság szóra a szolgák és a kormányzók is összenéztek, de ugyanúgy hallgattak tovább. A komizár viszont elmosolyodott, vérfagyasztóan, delejesen. Bizsergett a tarkóm. Ez az ember tudta, miként kell apró érintésekkel tömegeket irányítani. Most kimutatja az erejét – ha ezt megismerem, talán megtalálhatom a gyenge pontjait is. Mindenkinek van gyenge pontja, még a rettegett komizárnak is. – Az adottságot! – Felnevetett, és a közönséghez fordult, várva, hogy csatlakozzanak. Meg is tették. A komizár visszapillantott rám, azonban a mosoly eltűnt az arcáról, majd a kezébe vette a kezemet. Megvizsgálta a sebesüléseimet, a hüvelykje gyengéden simított végig a kézfejemen. – Nincs nyelve? Ezúttal Malich röhögött fel, előrelépett, az asztal mellé, és lecsapta rá a kupáját. – De van ám, mint a kacagó hiénának! És a harapása is éppen olyan csúf! A chievdar sietve megerősítette a kijelentést. A katonák összesúgtak. A komizár újra felém fordult. – És mégis hallgat. – Lia – súgta Kaden, és finoman meglökött a karjával –, beszélhetsz. Felé fordultam. Azt hitte, nem tudom? Azt hitte, az ő figyelmeztetése némított el? Már túl sokszor intettek csendre azok, akiknek hatalma volt felettem. Itt nem így lesz. Hallatni fogom a hangomat, de csak akkor, ha az az én céljaimat szolgálja majd. Némán, szemrebbenés nélkül álltam a pillantását. A komizár meg a kormányzói sem mások, mint a tömeg, amelyen befelé jövet haladtunk át. Kíváncsiak. Egy igazi morrighani hercegnő. Kiállítási tárgy lettem. A komizár azt akarta, hogy előadjam magam neki és a kormányzócsapatának. Azt hitték, majd drágakövek peregnek a nyelvemről? Valószínűbb, hogy akármit mondanék, kiröhögnének, ahogy a kinézetemmel már meg is tették. Vagy a komizár megütne. Egy férfi az ő helyzetében két dolgot várhat: ellenkezést vagy meghunyászkodást, márpedig azt tudtam, hogy egyik sem könnyítene a helyzetemen. Bár a szívem zakatolt, nem pillantottam félre. Lassan, unottan pislantottam. Igen, komizár, máris kitanultam a trükkjeidet. – Ne aggódjatok, barátaim! – legyintett a hallgatásomra. – Annyi más van, amiről beszélhetünk! Például ezek itt! Egy intéssel befogta a terem oldalában felsorakoztatott kézikocsikat, és nevetett, mint akinek tetszik a látvány. – Mi van itt nekünk? Elindult a soron, szemügyre vette a taligákat, bele-beletúrt a zsákmányba. Észrevettem, hogy bár a kormányzók is átkutatták a kupacokat, semmit sem vettek el belőlük eddig. Alighanem tudták, hogy először a komizár választ. Felemelt egy fejszét, végigfuttatta az ujját a pengéjén, elégedetten biccentett, aztán továbblépett. Egy szablyát vett a kezébe, és megsuhogtatta a levegőben. A hangra elismerő mormogás válaszolt. – Jó munkát végeztél, chievdar – mosolygott. Jót? Azzal, hogy lemészárolt egy csapatnyi fiatalembert? A komizár visszadobta a fegyvert a kupacra, és a következő elé lépett. – Hát ez micsoda? Odanyúlt, és kiemelt egy hosszú bőrszíjat – Walther kardszíját. Ne ő kapja. Bárki, csak ne ő. Elgyengült a térdem, valami halk hang szökött ki a torkomon. A komizár felém fordult, és magasra emelte a szíjat. – Kivételesen finom a kidolgozása, nem gondolod? Csak nézd ezt a folyondárdíszítést… – Végigfuttatta

a szíjat az ujjai között. – És a bőr is puha, mint a vaj. Méltó viselet lenne egy koronahercegnek is, nem? – Áthúzta a fején, és a mellkasára igazította, úgy sétált vissza elém. Kartávolságra megállt. – Te mit gondolsz, hercegnő? Könnyek szöktek a szemembe. Ostobán elárultam magam. Walther halálának sebe még frissen égett bennem, nem bírtam gondolkodni. Félrefordítottam a fejemet, de a komizár elkapta az államat, az ujjai a bőrömbe mélyedtek, és kényszerített, hogy ránézzek. – Tudod, hercegnő, ez az én királyságom, nem a tiéd. És olyan módokon bírhatlak szóra, amikről neked még csak fogalmad sincs. Ha úgy akarom, dalolsz majd, mint a vágott tollú kanári. – Komizár… – Kaden hangja halk volt és komoly. A komizár eleresztett, rám mosolygott, és megsimogatta az arcomat. – A hercegnő fáradt lehet a hosszú úttól. Ulrix, vidd a fogdába, hogy pihenhessen egy kicsit, amíg mi váltunk néhány szót Kadennel. Sok mindent kell megtárgyalnunk – tette hozzá, és amikor Kadenre nézett, harag villant a szemében. Kaden tétován rám pillantott, de nem tehetett semmit. – Menj csak – mondta. – Minden rendben lesz.

Amint eltűntünk Kaden szeme elől, az őrök majdhogynem végigvonszoltak a folyosón; szegecses csuklópántjaik a karomat döfködték. Még mindig az arcomon éreztem a komizár erős ujjait, lüktetett az állkapcsom a szorítás emlékétől. Néhány röpke perc alatt felfedezte, mihez fűződnek mély érzéseim, és felhasználta ezt, hogy fájdalmat okozzon és elgyengítsen vele. Arra felkészültem, hogy megvernek, megkorbácsolnak, de effélére nem. Képtelen voltam szabadulni a látványtól. Kegyetlen kínzás volt a bátyám kardszíját a büszkén feszítő ellensége mellkasán látni. A komizár azt gondolta, ettől összeomlok majd – és jól számított. Az első összecsapást megnyerte. Nem kemény szavakkal, vagy nyers erővel, hanem csellel és alapos megfigyeléssel. El kell tanulnom ezt tőle. A bosszúságom csak még jobban fellobbant, mert az őrök úgy rángattak végig a sötét folyosón, mintha élveznék, hogy egy királyi sarj került a hatalmukba. Mire megálltunk egy ajtónál, a karjaim egészen elzsibbadtak. Kinyitották a zárat, és belöktek a sötét helyiségbe. Elestem; a durva kő lehorzsolta a térdemet. Úgy maradtam, dermedten, összekucorodva. Éreztem, a cella levegője dohos, büdös. Csak a szemközti falba vágott három vékony szellőzőlyukon át tört be némi fény. Egy szalmazsákot láttam, amelyből kidőlt a szalma, egy alacsony, háromlábú ülőkét, és egy vödröt. A fogda igazi barbár kényelmet nyújtott. Hunyorogva igyekeztem többet kivenni a félhomályban, ám akkor valami nesz ütötte meg a fülemet. A sarokból jött. Nem voltam egyedül. Valaki vagy valami más is volt a cellában.

add hallják a történeteket, hadd tudják az utánunk jövők, hogy a csillagok meghajolnak az istenek suttogása előtt, és a parancsukra lehullanak. És csak a kiválasztott Fennmaradottak találtak tetszésre őelőttük.

Morrighani Szent Szövegek, V. kötet HARMADIK FEJEZET

KADEN – Tehát azt gondoltad, hasznos lehet. Persze tudta az igazi okot. Tisztában volt vele, hogy épp annyira megvetem az adottságot, mint ő, azonban az ő érzései a hitetlenségéből fakadtak. Nekem alaposabb indokaim voltak. Kettesben ültünk a komizár fogadószobájában. Hátradőlt a székében, összeérintette ujjhegyeit, és elgondolkodva ütögette az ajkait. Fekete szeme, mint a hűvös, csiszolt ónix, semmi érzést nem árult el. Ez általában így volt, ám sejtettem: ha nem is haragos, mindenesetre legalább kíváncsi. Félrepillantottam, inkább a vastag, rojtos szőnyeget kezdtem tanulmányozni. Az is új volt. – Reux Lau elöljárója adta, jó szándéka jeléül – mondta a komizár. – Jó szándék? Drágának tűnik. Mióta adnak nekünk ők ajándékot? – kérdeztem. – Térjünk vissza arra, ami a te fejedben járt. Ennyire jó az… – Nem! – feleltem felállva, és az ablakhoz léptem. A réseken sziszegve fújt be a szél. – Nem erről van szó. A komizár nevetett. – Akkor áruld el, miről. Visszafordultam az asztala felé, amelyen alig fért el a rengeteg térkép, könyv, jegyzet. Én tanítottam meg a morrighani írásra, és a legtöbb papír ezen a nyelven íródott. Áruld el, miről. Magam sem voltam benne biztos. Visszatértem a székemhez, és elmeséltem neki, milyen hatással volt Lia még a Grizhez vagy Finchhez hasonló kemény vendaiakra is. – Tudod, milyenek a törzsek. A hegyekben még sok hívő közösség él. Nem mehetsz át a jehendrán anélkül, hogy legalább egy tucat helyen ne akarnának rád sózni valami talizmánt. Még itt, a Sanctumban is, minden második szolga visel effélét az inge alá rejtve, és alighanem a katonák fele is. Ha azt gondolják, hogy a vendaiak is részesültek valamiképpen a régi idők adottságaiból, talán éppen királyi vér révén, esetleg… A komizár egy haragos kézmozdulattal a földre söpört egy csomó papírt és térképet, és felém hajolt. – Hülyének nézel? Megtagadtál egy parancsot, csak mert néhány elmaradott vendai jelet láthat a lányban? Kinevezted talán magad komizárnak, hogy azt tedd, ami szerinted okosabb? – Én csak azt hittem… Lehunytam a szemem. Valóban megtagadtam a parancsát, és most kifogásokat keresek, mint a morrighaniek. – Tétováztam, amikor felkészültem a megölésére. Én… – Megtetszett neked. Ahogy gondoltam. – Igen – ismertem el. A komizár hátradőlt, a fejét ingatta, és legyintett, mintha valami apróságról volna szó. – Vagyis behódoltál egy nő bájainak. Jobb, mint ha elhitted volna magadról, hogy bölcsebb döntéseket hozhatsz nálam. – Hátralökte a székét, felállt, és odalépett a szoba sarkában álló magas, fűrészes élű kristályok koronájával ékített, talpas olajlámpához. Elcsavarta a kis kereket, mire a láng felszökött, és fényszilánkok ragyogtak fel a komizár arcán. A lámpa a tomacki negyedesúr ajándéka volt, és nem illett a komoly szobába. A komizár elgondolkodva cibálta rövid szakállát, aztán újra rám pillantott. – Nem okoztál bajt azzal, hogy idehoztad. Kivetted Morrighan és Dalbreck kezéből, és csak ez számít. És igen, most, hogy itt van… majd eldöntöm, hogyan lehetne a legjobban felhasználni. Feltűnt, mennyire meglepte a királyi sarj jelenléte a kormányzókat, még ha titkolták is. A szolgák is összesúgtak, miután kivitték a teremből. – Félmosoly játszott az ajkán, miközben az inge ujjával letörölt egy foltot a lámpáról. – Igen, valóban

hasznos lehet – suttogta, inkább magának, mint nekem, mintha barátkozna a gondolattal. Amikor eszébe jutott, hogy még én is ott vagyok, megfordult. – Élvezd a játékszeredet, de ne ragaszkodj hozzá túlságosan. A Sanctum fivérei nem babonás hegyi népek. Mi nem élünk elpuhult családi életet. Emlékezz, a testvériség és Venda ügye mindennél előrébb való! Ez a túlélésünk kulcsa. A nép számít ránk, mi vagyunk számukra a remény. – Természetesen – vágtam rá, mert igazat mondott. A komizár nélkül, de akár Malich nélkül is, mostanra már halott lennék. De hogy ne ragaszkodjak hozzá? Későn jött a jó tanács. A komizár visszalépett az asztalához, és a papírok közé túrt. Kiemelt egy térképet, megnézte, elmosolyodott. Ismertem ezt a mosolyt – sok mosolya volt. Amit Liára villantott, a legrosszabb félelmeimet ébresztette fel. Ez most őszinte volt, elégedett, és senki másnak nem mutatta volna meg. – Jól alakulnak a terveid? – A mi terveink – javított ki. – Jobban, mint reméltem. Nagyszerű dolgokat akarok mutatni neked, de várnod kell. Éppen időben értetek vissza, mert holnap elutazom. Agosfa és Arlesfő kormányzója nem jelent meg. – Meghaltak? – Az agosfai valószínűleg. Vagy az északi kórság gyűrte le, vagy elvesztette a fejét… egy fiatal trónbitorló pengéje által, aki túlságosan fél megmutatni magát a Sanctumban. A magam részéről úgy véltem, agosfai Hedwin inkább pengét kapott a hátába. Mindig is azzal dicsekedett, és igaza is volt, hogy tőle még az északi erdők sorvasztó kórsága is fél. – És Arlesfő? Mindketten tudtuk, hogy a legdélebbi provincia kormányzója, Tierny valószínűleg valamelyik út menti bordélyban hever merev részegen, és amikor végre megérkezik, a késését a sánta lovakra meg a rossz időre fogja majd. Mindazonáltal fennakadás nélkül fizette a városnak a tizedet, úgyhogy a komizár vállat vont. – A forróvérű fiatalemberek néha elunják a borban pácolt kormányzókat. Ahogy maga a komizár is, tizenegy éve. Rápillantottam – még mindig ugyanaz az ifjú volt, aki három kormányzót gyilkolt le, mielőtt Venda akkori komizárjával is végzett volna. Ma már azonban nem volt olyan forróvérű, ellenkezőleg: hűvös lett és megfontolt. – Rég került sor utoljára kihívásra – vetettem fel. – Senkinek nem hiányzik egy céltábla a hátára, de kihívások mindig lesznek, fivérem, ezért sosem lankadhat az éberségünk. – Félretette a térképet. – Gyere velem holnap! Jólesne az új társaság. Nagyon régen nem lovagoltunk együtt. Nem feleltem, de az arcom elárulhatta az ellenérzésemet, mert a komizár megrázta a fejét. – Hát persze, éppen most értél vissza egy hosszú útról, ráadásul igen érdekes zsákmányt hoztál Vendának. Megérdemled a nyugalmat. Pihenj pár napig, majd aztán adok neked új feladatokat. Hálás voltam, amiért nem Liát nevezte meg okként. Kegyesebb volt, mint reméltem, de feltűnt, hogy Venda érdekét hangsúlyozza; figyelmeztetett, kinek tartozom hűséggel. Felálltam, hogy távozzak. A papírok meglebbentek az asztalán. – Vihar készül – jegyeztem meg. – És ez csak az első a sokból – felelte. – Új évszak közeleg. NEGYEDIK FEJEZET

Felpattantam, és a helyiséget kitöltő árnyakat fürkésztem, hátha meglátom, mi okozta a neszt. – Itt vagyok. Megpördültem. Egy vékony fénypászma lágy sugara kirajzolta az útjába lépő alakot. Egy sötét hajtincsét. A járomcsontját. Az ajkát. Képtelen voltam megmozdulni. Rámeredtem. Minden, amit valaha kívántam, és minden, ami elől valaha elmenekültem, most itt volt, összezárva velem.

– Rafferty herceg – suttogtam végül. Mindössze egy név volt, a hangzása mégis kemény, idegen, rosszízű a nyelvemen. Jaxon Tyrus Rafferty herceg. Megrázta a fejét. – Lia… Borzongató hangja a bőröm alá hatolt. Minden, amibe az ezer kilométernyi út alatt kapaszkodtam, megbillent bennem. A hetek. A napok. Ő maga. A béres, akiből herceg lett – és az igen tehetséges hazudozó. Nem is tudtam mindent egyszerre átlátni; a gondolataim szétfolytak, mint az ujjaim közül a víz. Előrelépett, a fénypászma az oldalára vetődött, de már láttam az arcára kiülő bűntudatot. – Lia, tudom, mit gondolsz. – Nem, Rafferty herceg. Fogalmad sem lehet, mit gondolok. Még én magam sem tudom. Csak annyit tudtam, hogy abban a percben is, amikor kétségek borzongattak, a vérem mégis felforrt egyetlen szavától, egyetlen pillantásától, ugyanazok az érzések kavarogtak bennem, mint amikor Terravinben voltunk – mintha semmi sem változott volna. Kétségbeesve, mindenestől akartam őt. Újra előrelépett, és egyszerre eltűnt a minket elválasztó távolság, a mellkasa az enyémhez simult, éreztem a belőle áradó forróságot, körém fonódó erős karjait, lágy, meleg ajkát… éppolyan édes volt, mint ahogy emlékeztem. Magamba ittam őt, egyszerre voltam megkönnyebbült, hálás és haragos is. Egy földműves ajka. Egy herceg ajka. Egy idegen ajka. Az egyetlen dolog, amit igaznak véltem, megsemmisült. Közelebb simultam hozzá, és azt mondtam magamnak, hogy néhány hazugság mit sem számít, ha a kép egészét szemléljük. Ő az életét kockáztatta azzal, hogy idejött értem. Még mindig rettentő veszélyben volt. Talán egyikünk sem éli túl az éjszakát. A tény azonban mégis beférkőzött közénk, keményen és csúful. Hazudott. Manipulált engem. Mi volt a célja? Miféle játékot játszott? Értem jött, vagy Arabella hercegnőért? Eltoltam magamtól, az arcába néztem, aztán ütöttem. A tenyerem csattanása az arcán visszhangot vert a helyiségben. Felemelte a kezét, megdörgölte az arcát, és oldalra fordította a fejét. – Be kell vallanom, nem éppen efféle fogadtatásra számítottam, miután annyi kilométeren át loholtam a nyomodban a kontinensen keresztül. Nem térhetnénk vissza a csókolózós részre? – Hazudtál nekem. Láttam, hogy kihúzza magát. Ez a tartás a hercegre vallott, aki valójában volt. – Úgy emlékszem, kölcsönösen hazudtunk egymásnak. – Csakhogy te végig tudtad, ki vagyok! – Lia… – Rafe, ez a számodra talán nem tűnik fontosnak, nekem azonban annál inkább az. Azért is menekültem el Civicából, mert azt akartam, hogy egyszer az életben azért szeressenek, aki vagyok, nem azért, ami, és nem azért, mert egy darab papír úgy rendeli. Lehet, hogy még ma meghalok, de amikor kilehelem a lelkem, tudnom kell. Kiért jöttél valójában? Értetlen arckifejezését bosszúság váltotta fel. – Hát nem egyértelmű? – Nem! – vágtam rá. – Ha igazán kocsmai felszolgálólány lettem volna, akkor is eljöttél volna? Mi a tényleges értékem a számodra? Megnéztél volna magadnak másodszor is, ha nem tudod, hogy én vagyok Arabella hercegnő? – Lia, ez lehetetlen kérdés. Csakis azért mentem Terravinbe, mert… – Mert kényelmetlen politikai helyzetbe hoztalak? Kihívást jelentettem? Felpiszkáltam a kíváncsiságodat? – Igen! – csattant fel. – Ez mind! Kihívás és kínos helyzet egyben! Először. De aztán… – És mi lett volna, ha egyáltalán meg sem találod Arabella hercegnőt? Ha csak engem találsz ott, egy Lia nevű felszolgálólányt? – Akkor most nem lennék itt. Mert akkor Terravinben lennék, és a legbosszantóbb lánnyal csókolóznék, akire valaha szemet vetettem, és két királyság ereje sem választhatna el tőle. – Közelebb lépett, tétovázva az arcomra simította a kezét. – A tény azonban az, hogy érted jöttem, Lia. Nem számít, kiféle-miféle vagy, és nem érdekel, milyen hibákat követtem el én, vagy akár te. Ha ez volna az egyetlen módja, hogy veled lehessek, mindegyiket elkövetném újra, egyenként. – A szemében bosszús fény villant. – Mindent meg akarok

magyarázni. Azzal akarom tölteni az életemet, hogy jóváteszem a hazugságokat, amiket mondtam, de most épp nincs erre időnk. Bármelyik percben visszatérhetnek bármelyikünkért. Egyeztetnünk kell a történetünket, és valami tervet is kell fabrikálnunk. Az életét. A gondolataim szétfolytak, eltöltött a szó melegsége. A remények és álmok, amelyeket kínnal tartottam távol magamtól, visszaözönlöttek. Természetesen igaza volt. A legfontosabb, hogy kitaláljuk, mitévők legyünk. Nem bírtam volna végignézni, hogy ő is meghal. Walther, Greta és egy egész hadtestre való katona halála máris elviselhetetlenül nehezedett rám. – Közeledik a segítség – folytatta. – Csak ki kell tartanunk, amíg ideér. Magabiztos volt, hitt magában, ahogy egy herceghez illik. Vagy egy jól kiképzett katonához. Hogy lehet, hogy korábban nem vettem észre ezt az oldalát? Közelednek a csapatai. – Mennyi? – tudakoltam. – Négy. Felébredt bennem a remény. – Négyezer? – Nem – nézett rám elkomorodva. – Négy. – Úgy érted, négyszáz? Csak a fejét rázta. – Négyen? Összesen? – ismételtem. – Lia, tudom, hogy hangzik ez, de hidd el, ez a négy… ők a legjobbak. A reményeim azonnal elhervadtak. Négyszáz katona sem juttathatna ki minket innen, hát még négy. Képtelen voltam elrejteni kételkedésemet, halk nevetés szakadt ki belőlem. Fejcsóválva körbesétáltam a kis helyiséget. – Csapdába estünk a vad folyó innenső oldalán, ezrek vesznek körül, akik mind gyűlölnek minket. Mit tehetne négy ember? – Hat – javított ki. – Veled és velem együtt hat – mondta kérlelőn, és amikor felém lépett, fintorogva a bordáira tapasztotta a tenyerét. – Mi történt? – riadtam meg. – Bántottak! – Csak egy kis ajándék az őröktől. Nem kedvelik a dalbrecki disznókat. Tettek róla, hogy megértsem. Jó néhányszor. – Még mindig az oldalát szorongatva hosszan, de felszínesen sóhajtott. – Csak horzsolások. Jól vagyok. – Nem – vetettem ellen. – Egyértelműen nem vagy jól. Odébb toltam a kezét, és felhúztam az ingét. Még a félhomályban is láttam, hogy a bordáit lila véraláfutások borítják. Újraszámoltam az esélyeinket. Öten vagyunk, ezrek ellen. Odavonszoltam az ülőkét, és leültettem rá, aztán csíkokat téptem máris szakadt szoknyámból. Óvatosan nekiláttam, hogy bepólyáljam a felsőtestét, és rögzítsem a bordáit. Eszembe jutottak a Kaden hátán látott hegek. Ezek az emberek barbárok. – Nem kellett volna idejönnöd, Rafe. Ez az én bajom. Én szabadítottam el, amikor… – Jól vagyok – szakított félbe. – Ne aggódj. Volt már rosszabb, amikor leestem a lóról, és az egész semmi ahhoz képest, amin te mentél keresztül. – Megszorította a kezemet. – Sajnálom, Lia. Elmondták, mi történt a bátyáddal. A keserű epe ismét a torkomba tolult. Voltak dolgok, amikről sosem hittem, hogy megtörténhetnek, még kevésbé, hogy a tanújuk leszek. Végignézni, amint a bátyámat a szemem előtt mészárolják le – ez volt a legrosszabb. Elvontam a kezemet, és megviselt szoknyámba töröltem. Helytelennek éreztem Rafe bőre melegét az ujjaimon, amikor a hideg földben heverő Waltherről beszélek. – Úgy érted, röhögtek a bátyámon. Öt napig hallgattam őket útközben, végig azzal dicsekedtek, milyen könnyű volt levágni mindet. – Azt mondták, te temetted el a holtakat. Mindegyiket. A keskeny nyílásokon beszűrődő vékony fénypászmákat néztem; próbáltam elűzni a bátyám látványának emlékét, amint üveges szemmel bámul fel az égre – és a saját ujjaimét, amikor lefogom a szemét. – Bárcsak ismerted volna! – mondtam. – Egy nap remek király lehetett volna belőle. Mindig kedves volt és türelmes, és úgy hitt bennem, mint senki más. Ő… – Szembefordultam Rafe-fel. – Harminckét fős kísérettel

utazott, Morrighan legerősebb, legbátrabb katonáival. Végignéztem mindannyiuk halálát. Ötszörös túlerő támadt rájuk. Mészárlás volt. A magam köré vont védelmező köntös szertefoszlott. Lázas forróság öntött el. Megéreztem az izzadság, a testek szagát. A testrészek szagát. Összeszedtem mindet, semmit sem hagytam az állatoknak, majd harminchárom alkalommal estem térdre, hogy imádkozzak. A szavaim mélyről szakadtak fel, vérző sebet hagytak maguk után. Harminchárom kegyelemért könyörgő kiáltás, harminchárom búcsú. A vérüktől átitatott talaj gyakorlottan nyelte el őket, és eltűntek. Nem az elsők voltak, és nem az utolsók. – Lia? Rafe-re pillantottam. Magas volt és erős, mint a fivérem. Magabiztos, akár Walther. Csak négyen jönnek. Mennyi veszteséget bírhatok még el? – Igen – válaszoltam. – Eltemettem mindegyiküket. Értem nyúlt, és magához húzott. Lehuppantam mellé a szalmára. – Meg tudjuk csinálni – mormolta. – Csak időt kell nyernünk, amíg az embereim ideérnek. – Mennyi az az idő? – kérdeztem. – Néhány nap. Talán több, attól függ, mennyit kell délnek lovagolniuk, mire át tudnak kelni a folyón. De biztosra veszem, hogy amint tudnak, jönnek. Ők a legjobbak, Lia. Dalbreck legjobb katonái. Ketten folyékonyan beszélik a nyelvet is. Megtalálják a befelé vezető utat. Azt akartam felelni, hogy nem a bejutás a gond. Mi is bejutottunk. A nehéz feladat a kijutás lesz. De hallgattam és bólintottam, hátha úgy tűnik, visszanyertem a bátorságomat. Ha Rafe terve nem válik be, az enyém még működhet. Ma reggel már megöltem egy lovat. Talán estig még egy állattal végzek. – Lehet, hogy van más mód – vetettem fel. – A Sanctumban akadnak fegyverek. Nem tűnne fel, ha egy eltűnik. A szoknyám alatt becsempészhetnék egy kést. – Nem – jelentette ki Rafe határozottan. – Túlságosan veszélyes. Ha… – Rafe, a vezetőjük felel a testvérem, a felesége és az összes katonájuk meggyilkolásáért. Csak idő kérdése, hogy még többet akarjon. Feltétlenül… – A katonái ölték meg őket, Lia. Mi haszna lenne egyetlen ember meggyilkolásának? Az egész sereggel nem szállhatsz szembe egy szál késsel, különösen nem a mi helyzetünkben. Jelen pillanatban az egyetlen célunk az, hogy élve kikerüljünk innen. Patthelyzetbe kerültünk. Az eszemmel tudtam, hogy igaza van, a lelkem egy mélyebb, sötétebb része azonban a menekülésnél többre vágyott. Rafe elkapta a karomat, úgy követelt választ. – Hallod, amit mondok? Holtan nem vagy senki hasznára. Légy türelmes. A katonáim közelednek, és együtt kijutunk innen. Én, türelem, négy katona. A szavak összetéve őrültséggel értek fel, ám engedtem, mert nekünk kettőnknek még a négy katona nélkül is szükségünk volt egymásra, és abban a pillanatban csak ez számított. A szalmazsákon ülve kovácsoltunk terveket, hogy mit mondunk el nekik és mit nem, és hazugságokat fabrikáltunk, amik mögé elrejtőzhetünk, amíg megérkezik a segítség. Szövetségre léptünk végre – arra a szövetségre, amelyet atyáink mindvégig igyekeztek nyélbe ütni. Mindent elmondtam Rafe-nek, amit a komizárról és a Sanctumról tudtam, és a folyosókról, amelyeken keresztülrángattak útközben. Minden részlet fontos lehet. – Légy óvatos, ügyelj a szavaidra – intettem. – A mozdulataidra is. Semmi nem kerüli el a figyelmét. Éles a szeme, akkor is, ha a látszat mást mutat. Néhány dolgot azonban elhallgattam. Rafe fémből, húsból, kőpadlóból és ökölcsapásokból építette fel a tervét; szilárd dolgokból. Én a láthatatlanokból: lázból, borzongásból, vérből, igazságszolgáltatásból, és mindabból, ami mélyen ült a zsigereim mélyén. A megbeszélés közepén hirtelen elhallgatott, kinyújtotta kezét, és a hüvelykujjával gyengéden végigsimított az orcámon. – Attól féltem… – Nagyot nyelt, lepillantott, a torkát köszörülte. Az állán megugrott egy izom, és azt hittem, belészakadok, ha így kell látnom. Amikor újra rám nézett, a szemében harag parázslott. – Tudom, mi éget belül, Lia. Megfizetnek érte. Mindenért. Megígérem. Egy nap megfizetnek. Csakhogy én tudtam, mire gondol. Kaden lesz, aki megfizet. A közelgő lépések hangjára sietve szétugrottunk. Rafe rám pillantott, a szeme kékje átragyogott az

árnyékokon. – Lia, tudom, hogy az irántam való érzéseid megváltozhattak. Becsaptalak. Nem az a földműves vagyok, akinek kiadtam magam, de remélem, hogy újra elnyerhetem a szerelmedet hercegként is. Napról napra. Rettenetesen kezdődött, de ez nem jelenti azt, hogy ne lehetne jobb a vége. Rábámultam. A tekintete szinte elnyelt. Kinyitottam a számat, hogy válaszoljak, de a szavai még mindig kavarogtak a fejemben. Újra elnyerni a szerelmedet… hercegként is. Csattanva kivágódott az ajtó. Két őr lépett be. – Te! – mutattak rám, és alig volt elég időm, hogy talpra álljak, mielőtt kirángattak volna. ÖTÖDIK FEJEZET

– Bukj le, leányzó! Megmerítettek egy kádnyi jéghideg vízben, a fejemet a felszín alá nyomták, miközben erős ujjak dörgölték a fejbőrömet. Zihálva, szappanos vizet köhögve buktam fel. A jelek szerint a komizár visszataszítónak találta a kinézetemet, és kifinomult orrát is bánthattam, mert elrendelte, hogy gyorsan pucoljanak meg. Kirántottak a kádból, és rám parancsoltak, hogy törölközzek meg – a rongy, amit kaptam, alig volt zsebkendőnyi. Egy fiatal nő felügyelte megalázó fürdetésemet: a többiek Calanthának nevezték. Végül hozzám vágott valamit. – Ezt vedd fel! A lábam elé esett ruhakupacra néztem. Durva, formátlan zsák volt, amelybe inkább szalmát kellett volna tömni, mintsem embert. – Nem. – De igen, ha élni akarsz. A hangjából nem csendült ki semmi harag, csak a tényeket közölte. Rezzenetlen pillantása nyugtalanított. Fél szeme felett kötőt viselt, és az anyagdarabot helyén tartó fekete zsinór különös kontrasztot képezett fura, színtelen, halott-szőke hajával. Maga a szemkötő is riasztó volt, szinte nem is bírtam elszakítani róla a tekintetemet. Apró, csiszolt gyöngyökkel varrták ki, amelyek egy előremeredő, ragyogó kék szem benyomását keltették. A szemkötő alól szépen kidolgozott tetovált vonalak örvénylettek ki, így az arca egyik fele műalkotássá vált. Azon gondolkodtam, miért hívja fel a figyelmet arra, amit mások gyengeségnek gondolnának. – Most – közölte. Elvontam a pillantásomat nyugtalanító tekintetétől, felkaptam a durva szőttest, és kiráztam, hogy jobban szemügyre vehessem. – Azt akarja, hogy ezt vegyem fel? – Nem Morrighanben vagyunk. – Én meg nem egy zsák krumpli vagyok. Egyetlen szeme összehúzódott, aztán felnevetett. – Jóval többet érnél, ha az volnál. Ha a komizár azt gondolta, ezzel megtör, hát tévedett. Már jócskán túl voltam bármiféle büszkeség dédelgetésén. Áthúztam a fejemen a rongyot – laza volt, le akart csúszni a vállamról, az alját pedig fel kellett emelnem, hogy lépni tudjak. A merev szövet karcolta a bőrömet. Calantha egy darab kötelet is hozzám vágott. – Ez segíthet a helyén tartani. – Csodás – válaszoltam hasonló gunyoros mosollyal, aztán ahogy tőlem telt, összeráncoltam-hajtogattam az anyagot, végül megerősítettem a derekam körül a kötéllel. Meztelen lábam elgémberedett a kőpadlón, ám a bakancsomat elvették, és nem is számítottam rá, hogy visszakapom. Igyekeztem elnyomni a borzongást, és biccentéssel jeleztem, hogy készen állok. – Légy hálás, hercegnő – szólalt meg a nő, és riasztó mozdulattal végighúzta egyik ujját vak, gyöngyös szemén. – Láttam, miként tesz sokkal rosszabbat azokkal, akik szembeszegülnek vele.

HATODIK FEJEZET

PAULINE A Civicába vezető út utolsó szakasza rettenetes volt. Zengővölgy közelében felhőszakadás zúdult a nyakunkba, és három napra beszorultunk egy elhagyatott farmépületbe. A menedéket egy bagollyal meg egy elvadult macskával osztottuk meg – ők legalább arról gondoskodtak, hogy ne háborgassanak minket rágcsálók. Minden tétlen nappal csak nőtt a nyugtalanságom. Lia mostanra biztosan Vendába került, ha Kaden egyáltalán oda indult vele. Még csak gondolni sem akartam a másik lehetőségre – hogy talán már meg is halt. Minden olyan gyorsan történt, akkor nem is fogtam fel igazán. Kaden rabolta el. Kaden közülük való volt. Kaden, aki nekem kezdettől fogva jobban tetszett, mint Rafe. Még azt a hibát is elkövettem, hogy Liát őfelé noszogattam. Kedveltem a nyugalmát. Azt mondtam Liának, hogy kedves a szeme. Mindenestől kedvességet árasztott. Hogyan tévedhettem ekkorát? A lelkem mélyéig megrázott. Egész életemben jó emberismerőnek tartottam magam, Kaden azonban a kedvességnek épp az ellentéte. Egy orgyilkos. Ezt mondta Gwyneth is. Hogy honnan sejtette, azt nem vehettem biztosra, de Gwynethnek sokféle tehetsége volt, és ezek közé tartozott az is, hogy bizalmas információkat szedjen ki a fogadó vendégeiből. Úgy döntöttünk, biztonságosabb lesz egy fogadóban megszállni, a városfalon kívül eső falucskák egyikében. Gwynetht ugyan senki sem ismeri, engem azonban annál inkább, és titokban kellett tartanom a jelenlétemet, legalább addig, amíg az alkormányzó úrral meg nem szerveztem egy találkozót. A királyné udvarában sokan láthattak, amellett alighanem engem is árulással vádolnak, amiért segítettem Liának elszökni. Az egész kabinetből az alkormányzó volt mindig a legjobb szívvel Lia irányába, már-már gondoskodón fordult felé. Úgy tűnt, megérti, milyen nehéz a helyzete az udvarnál. Ha elmagyarázom neki, micsoda nyomorúságba került, bizonyára a lehető legkedvezőbben tálalja a királynak a híreket. És melyik atya ne tenne legalább kísérletet a leánya megmentésére, akármit is követett el ellene? Az árnyékokba rejtőztem, és a csuklyámat is az arcomba húztam, miközben Gwyneth kivett egy szobát a számunkra. Figyeltem, ahogy a fogadóssal társalog, bár nem hallottam a szavaikat. Úgy tűnt, sokkal tovább tart, mint szükséges. Remegő mocorgás támadt a hasamban. Állandó emlékeztető volt, hogy mennyire megváltoztak a dolgok, hogy mennyi idő telt el – emlékeztető Lia ígéretére, hogy együtt túlesünk rajta. Emlékeztető, hogy fogy az időnk. Megcsókoltam az ujjaimat, és felemeltem az istenek felé. Kérlek, hozzátok őt vissza. Valami irat cserélt gazdát Gwyneth és a fogadós között. A férfi röviden végignézett rajtam, talán azon gondolkodott, miért nem vetem hátra a csuklyámat még odabent sem, de végül nem szólt semmit, csak a pulton át odalökött egy kulcsot Gwynethnek. A szobát a folyosó végén találtuk: kicsi volt, de jóval kényelmesebb, mint egy fészer. Nove és Dieci az istállóban kapott helyet: úgy tűnt, tetszik nekik a saját állás és az eléjük öntött árpa. A pénz nem jelentett gondot. Még Luiseveque-ben pénzre váltottam a Lia által hátrahagyott ékszereket. Az ügyesség, amivel a sötét kereskedőkkel tárgyaltam a hátsó szobáikban, Gwynetht is lenyűgözte – de hát Liától tanultam mindent. Amikor becsuktam magunk mögött az ajtót, megkérdeztem Gwynetht, mi tartott ennyi ideig. Berdinél kivenni egy szobát csak annyi volt, amíg megegyeztek az árban, és megmutatták a vendégnek, merre menjen. Gwyneth az ágyra dobta a zsákját. – Üzenetet küldtem a kancellárnak, találkozót kértem. Elakadt a lélegzetem, egy pillanatig nem is jutottam szóhoz. – Hogy mit tettél? A kívánságom ellenére? Már megmondtam neked, hogy gyűlöli Liát! Gwynetht nem zavarta a riadalmam, nekiállt kicsomagolni. – Úgy vélem, bölcsebb lenne valamivel… diszkrétebb csatornákon kutakodni, mielőtt a második leghatalmasabb emberhez megyünk. Ha az alkormányzó nem lesz a segítségünkre, zsákutcába futunk. Rápillantottam, és borzongás futott végig rajtam. Most másodszor vetette fel, hogy menjünk a kancellárhoz, most azonban lépéseket is tett anélkül, hogy beleegyeztem volna. Láthatóan eltökélte, hogy belerángatja az ügybe a kancellárt.

– Ismered őt, Gwyneth? – Hm, egy kissé, talán – vont vállat. – Az útjaink régebben találkoztak. – És eddig nem jutott eszedbe, hogy ezt nekem is elmondd? – Úgy véltem, nem fogadnád kedvezően, és a jelek szerint igazam volt. Kiborítottam a zsákom tartalmát az ágyra, és a kefémet keresve beletúrtam. Sebesen kibontottam a hajamat, és próbáltam közben a gondolataimat is kibogozni. Igyekeztem úgy tűnni, mint aki ura a helyzetnek, holott egyáltalán nem éreztem magam annak. Egy kissé ismeri? Nem kedveltem jobban a kancellárt, mint Lia, és nem is bíztam benne jobban. Az egész ügy nem tetszett. – Döntöttem – jelentettem ki. – Egyenesen a királyhoz megyek. Te egyszerűen itt maradhatsz. Gwyneth elkapta és megállította a kezemet. – És azt hogy tervezed? Átmasírozol a citadellán, és a hajkeféddel bedörömbölsz az ajtaján? Mit gondolsz, meddig jutnál? Vagy üzenetet küldesz? Úgyis minden keresztülmegy a kancellár irodáján. Miért ne mennénk akkor mi is rögtön oda? – Biztosra veszem, hogy így vagy úgy, de sikerül kieszközölnöm egy kihallgatást a királynál. – Hát persze. De azt ne feledd, hogy cinkos voltál Lia szökésében. Könnyen lehet, hogy az a kihallgatás a börtön rácsain keresztül zajlik majd le. Tudtam, hogy igaza van. – Ha ez az ára… Gwyneth sóhajtott. – Nemes gondolat, de előbb lássuk, el tudjuk-e kerülni. Hadd szaglásszak körbe! – Vagyis hadd beszélj a kancellárral? Lehuppant az ágyra, és a homlokát ráncolta. – Lia nem beszélt neked rólam, igaz? Nagyot nyeltem, felkészülve arra, hogy olyasmit tudok meg Gwyneth múltjáról, amire nem vágyom. – Mondd, miről van szó? – Régebben a birodalom szolgálatában álltam. Hírszerzőként. – Ami annyit tesz, hogy…? – kérdeztem óvatosan. – Kém voltam. Lehunytam a szemem. Ez rosszabb volt, mint gondoltam. – Mármost, ne állj mindenestől görcsbe. Nem tesz jót a babának. Az, hogy én kém vagyok, vagyis voltam, nem a világvége. Még akár jól is jöhet. Jól jöhet? Felpillantottam: Gwyneth széles mosollyal nézett rám. Mesélt a Birodalom Szemeiről, Civica kémjeiről, akik Morrighan falvaiban és majorságaiban élnek, és a hatalom székhelyére küldik az információikat. Egy időben szüksége volt a pénzre, és értett hozzá, hogy kiszedje az információkat a nemesrévi fogadó vendégeiből, ahol szobákat takarított. – Vagyis a királynak kémkedtél? – tudakoltam. – Meglehet – vont vállat. – Személyesen csak a kancellárral kerültem kapcsolatba. Ő… – Elsötétült az arca. – Ő meggyőző volt, én pedig fiatal és ostoba. Gwyneth még mindig fiatal volt. Alig pár évvel számlált nálam többet. De ostoba? Soha. Ravasz volt, számító, tiszteletlen, mindaz, ami én nem. A lelkem mélyén tudtam, a képességei a hasznunkra lehetnek, ha együtt érző fület igyekszünk találni, mégis tétováztam. Féltem, hogy valamiféle kémhálózatba keveredek, hiába mondta Gwyneth, hogy már nem része többé. Mert mi van, ha mégis? Abban a percben mintha egyenesen keresztüllátott volna a fejemben parádézó gondolatokon. – Pauline – jelentette ki határozottan –, alighanem te vagy a legszentebb, leghűségesebb ember, akit ismerek, ami csodálatra méltó, ugyanakkor időnként bosszantó is tud lenni. Itt az ideje, hogy odacsapjunk. A jó kislányos játéknak vége. Akarsz segíteni Liának, vagy sem? Erre csak egyetlen válasz létezett: az igen. Mindegy, mit kell tennem érte. HETEDIK FEJEZET

A falak összezárultak, a járat minden lépésnél keskenyedni látszott. Egy sötét folyosón vezettek, aztán két emeletnyit felfelé egy dohos lépcsőházban, végig egy újabb folyosón, amely kartávnál nem volt szélesebb, keresztül három fordulón, végül több lépcsőfokon lefelé. Az erőd belseje pontosan olyan labirintus volt, mint ahogy kívülről látszott – századok óta torlódó épületrészek összevisszasága. Nem a Sanctum-terembe visszafelé vezető utat jártuk. A szívverésem felgyorsult. Most hová visznek? A hajam nyirkosan hullott a vállamra, mezítelen talpamat égette a kő hidege. Emlékezetembe véstem az útvonalat – valamikor biztosan számít majd. Minden számított. Minden részlet. Minden pillarezzenés. Annyi ember közül, akit ismertem, Gwyneth után vágyódtam most leginkább; ő olyan ügyesen mozgott, olyan tehetségesen rejtette a mosolya mögé a titkait, kivéve, ha a számára fontos dolgokról volt szó. Mint Simone. Olyankor meglátszott az arcán a hazugság. Még ebben a percben is tanultam tőle. Semmi, ami nekem fontos, nem tűnhet fel az arcomon. Az utolsó forduló egy huzatos folyosóra vezetett, amely kétszárnyú ajtóban végződött. Erős sarokvasai összegabalyodott, tövises indamintává nyúltak. Az őrök bekopogtak: hallottam, hogy odabent elhúzzák a nehéz reteszt. Akkor előretaszítottak: a katonák láthatóan nem ismerték más módját a foglyaik eleresztésének. Ezúttal azonban készen álltam, és csupán megbotlottam. Néma helyiségbe érkeztem. A tekintetem először Kadenre esett: az álla megfeszült, a nyakán lüktetett az árulkodó ér, ahogy felmérte új, durva öltözetemet. Szégyen vagy düh villant át a szemén? Azt is megláttam, hogy megfürdött és átöltözött. Levetvén morrighani álöltözetét ő is olyanná vált, mint a többiek – vadállat volt, csak a bundája mintázata tért el. Laza, vendai szabású inget viselt, fegyverövén egy sor csont függött. Mindvégig ez volt a valódi Kaden. És akkor megpillantottam Rafe-et is. Háttal állt nekem, a kezét a háta mögött összebilincselték, és nem tágított mellőle az őre. Sebesen félrenéztem, és inkább a komizáron állapodott meg a tekintetem. – Tökéletes időzítés, hercegnő – jegyezte meg ő. – A béresed is éppen megérkezett. Egy intéssel Rafe mellé parancsolt. Még mindig viselte a kardszíjat, de most már Walther kardját is rácsatolta. Elvigyorodott, amikor észrevettem. Megacéloztam a pillantásomat. Ettől a perctől kezdve a bátyám rablott holmijai erőt adnak majd, nem pedig elgyengítenek. A komizár a helyiség közepére lépett, és széttárta karjait. – Fivéreim, történelmi nap ez Venda számára. Nem is egy, hanem két fogoly! Még mindig morrighani nyelven beszélt; feltételeztem, hogy miattunk. Fogalmam sem volt arról, hogy Rafe ért-e vendaiul. Elátkoztam magam, amiért nem kérdeztem rá a cellában, amikor együtt voltunk. Az efféle részletek később sokat jelenthetnek. A komizár kettőnkre fordította a figyelmét. – Remélem, mindketten áldjátok a jó szerencséteket, amiért egyáltalán rabként megtartottunk benneteket. Ritka kiváltság… habár sebesen elveszíthető. Játékosan szólt, az arca szinte vidáman ragyogott. Közelebb lépett hozzám, felemelt a vállamról egy nedves tincset, és undorodva visszaejtette. – Azt már tudom, hogy te miért vagy itt. Királyi sarjként talán birtokolsz egy olyan adottságot, amely az orgyilkosom szerint Venda hasznára lehet. Idővel elválik – vont vállat, majd Rafe-hez fordult. – Te viszont megmondhatnád, miért is ne hasítsalak fel a gigádig, és miért hagyjam büntetlenül a katonákat, akik nem öltek meg rögtön. – Mert olyan híreim vannak, amelyekből Venda hasznot húzhat – vágta rá Rafe magabiztosan, tétovázás nélkül. A komizár nevetett – a hangtól a terem is elsötétült. – Igen, ezt már hallottam. – A helyiség közepén álló asztalhoz lépett, és felült a szélére, a lábát lógázta. Sokkal inkább tűnt kocsmában pózoló, felfuvalkodott bicskahősnek, mint uralkodónak. – Stavik chievdar beszélt nekem erről az állításodról – folytatta. – De a katonák mást mondtak. Szerintük egy szerelmes földtúró vagy, és úgy tűnt, a hercegnő is azt hiszi, egyenesen érte jöttél. Ha jól tudom, még egy látványos ölelkezés is lezajlott.

– Ismerős arc voltam a számára az idegen földön – válaszolta Rafe. – Nem tehetek róla, hogy rám akaszkodott. Nem vagyok bolond, ha nőkről van szó. A gyönyör egy dolog, de az üzlet más. Nem bukkannék fel egy ellenséges kapuban egy nyári kaland kedvéért. A komizár szeme rám villant; én Rafe-re meredtem. – Kaland – biccentett a komizár. – Szóval a béreslegény csupán álca volt? – A herceg küldött, hogy kitudjam, a leány valóban megszökött-e az esküvő elől, vagy az egész egy előre kitervelt visszavágás volt a korábbi sérelmekért. Ha esetleg nem tudnád, Dalbrecknek hosszú és rázós közös múltja van a legközelebbi szomszédjával. Soroljam fel Morrighan összes aljas tettét? Mindazonáltal a király őszintén tette a házassági ajánlatát, azzal a szándékkal, hogy elássák a csatabárdot. – És szövetséget hozzanak létre. – Úgy van. – És még nagyobb erőkkel támadjanak ellenünk. – Talán nem erről szól minden politikai lépés? A hatalomról, és hogy miként lehetne még többet szerezni belőle? – tudakolta Rafe hideg, parancsoló hangon, amelyből teljesen hiányzott a meghunyászkodás. Úgy tűnt, a komizár ezen eltöpreng. A szeme összeszűkült, végül a szája sarka mosolyra húzódott. – Sokkal inkább tűnsz földtúrónak, mint a herceg nagykövetének – állapította meg, és körbefordult. – Griz! – kurjantotta. – Hol van? Az egyik kormányzó a tudtára adta, hogy Griz még a Sanctum-teremben tartózkodik, ezért elszalajtottak érte egy őrt. A komizár megmagyarázta, hogy Griz már látta a herceget és az udvartartását, amikor részt vett egy dalbrecki nyilvános ceremónián az elmúlt évben. Képes lesz igazolni – vagy meghazudtolni – a Rafe által elmondottakat. – Szeretnél változtatni a szavaidon? Az igazság azt jelentené, hogy hamarabb jutok a vacsorámhoz, és ezért hajlandó leszek gyors és viszonylag fájdalommentes halálban részesíteni téged. – Amit mondtam, úgy van – vágta rá Rafe tétovázás nélkül. Lélegezz, Lia. Lélegezz. Kadenre néztem segítségért, igyekezvén takargatni rémületemet. Tartozik nekem ezzel. Állta a pillantásomat, alig láthatóan intett nemet. Megfeledkeztem róla, hogy mindig Venda az első. A félelem egyre erősebben szorongatta a szívemet. Végignéztem az övekre csatolt rengeteg fegyveren – a kormányzók, az őrök, az ismeretlen vendai fivérek mind viseltek valamit az oldalukon. Tucatnyinál is többen voltak. Még ha képes is lennék rá, hogy egyet lefegyverezzek, egy másikat megöljek, milyen esélyünk lenne Rafe-fel ellenük? Különösen úgy, hogy Rafe kezét hátraláncolták. Apró lépést tettem előre, és megpillantottam Rafe villanásnyi kézmozdulatát. A néma jelzésre megtorpantam. Mindenki hallgatott. A másodpercek kínzóan lassan múltak, de a komizár mintha mindegyiket élvezte volna. Végül meghallottuk a lépteket: az óriás nehéz dobogással sietett végig a folyosón. Kitárult az ajtó. Griz lépett be. – Bedage akki! – kiáltotta a komizár, és Griz válla köré kerítette a karját, majd Rafe elé kísérte. Vendai nyelven magyarázta el, mit állított Rafe. – Részt vettél a szertartáson, és láttad a herceget az udvartartása körében. Felismered ezt a férfit? Griz hunyorítva vette szemügyre Rafe-et. Egyik lábáról a másikra állt, esetlennek és idegesnek tűnt, amiért mindenki őt leste. – Nehéz megmondani. Nagy volt a tömeg a téren, és messze álltam, de… – Megvakarta a fejét, alaposabban szemügyre vette Rafe-et. Észrevettem, hogy a szemében megvillan a felismerés, és a szívem a torkomba ugrott. – Nos? – unszolta a komizár. Griz rám sandított. Lélegzet-visszafojtva, dermedten bámultam vissza. Újra Rafe-re nézett, elgondolkodva bólogatott. – Úgy van, emlékszem erre itt. Ott állt közvetlen a herceg mellett, nyakig egy olyan cicomás kabátban. Nagy barátoknak tűntek. Néhányszor össze is nevettek. – Biccentett, mint aki elégedett az emlékezete szolgálatával, aztán összehúzta heges szemöldökét. – Van még valami? – Csak ennyi – felelte a komizár. Griz még egy gyors pillantást vetett rám, aztán megfordult és kisietett. Igyekeztem lassan, egyenletesen kifújni a belém szorult levegőt. Griz értem hazudott az imént? Vagy

Rafe kedvéért? Mindenütt kémek vannak, Lia. Kéz kezet mos, a szemek figyelnek. De Griz nem lehet az. Lehetetlen. Hiszen a lelke mélyéig vendai. Mégis emlékeztem, hogy titokban tartotta a társai előtt folyékony morrighani nyelvtudását. – Nos hát, cicomás ifjú követ – folytatta a komizár –, mi ez a fontos üzenet a hercegedtől? – Mint már korábban mondtam, csakis neked szól. A komizár szeme erre lángot vetett. – Ne sértegesd a fivéreimet! A kormányzók fenyegetően mormogtak. Rafe megadta magát. – Dalbreck királya haldoklik. Hetek, ha ugyan nem napok kérdése. Addig azonban a herceg keze meg van kötve. Tehetetlen. Utána viszont az ő kezébe kerül a hatalom, és ha ez megtörténik, a dolgok másfelé fordulnak. Fel akar készülni. A hercegnek és az atyjának igen eltérő a véleménye a hatalomról és a szövetségről. – Miféle vélemény? – A herceg a jövőbe néz. Úgy gondolja, a házassági szövetségek primitívek; a véleménye szerint az együttműködés Vendával jóval gyümölcsözőbb lenne Dalbreck számára, mint Morrighannel. – És mi ebből Venda haszna? – Egy kikötőt szeretnénk Morrighanből, és néhány kilométerre terjedő dombvidéket. A többi a tiétek. – A herceg nagyratörő álmokat dajkál. – Érdemes egyáltalán másféléket? – És honnan tudhatjuk, hogy ez nem csak egy újabb dalbrecki csel? – Amint az atyja eltávozik, a herceg jó szándéka jeleként maga érkezik, hogy tárgyaljon veled… akkor már királyként, természetesen. – Ide? – vágott közbe Kaden metsző hitetlenséggel. Rafe ránézett; az arca nem rezzent, de abban a szempillantásban megláttam rajta a feszültséget. Nem voltam benne biztos, hogy ha a keze szabad, képes lett volna visszafogni magát. Hogy is képzelhettem valaha, hogy barátok? – Egy később egyeztetendő semleges helyre, Cam Lanteux-ben – felelte, és visszafordította a tekintetét a komizárra. – Hírnököt küld majd a pontos részletekkel. De azt szeretné, ha készen állnátok. A szövetséget sebesen kell megkötni, mielőtt Morrighan megneszeli. A komizár hosszan, elnyújtott csendben tanulmányozta Rafe-et. Végül megrázta a fejét. – Nincs okom bízni benned, vagy elhinni neked, hogy a herceg nem ugyanolyan, mint az áruló atyja, vagy annak ármánykodó atyái. Egész Dalbreck egy ellenséges disznóól. – Talpra állt, és körbesétált a helyiségben, a fejét elgondolkodva lehajtotta. – Ugyanakkor… a herceged érdekes játszmába kezdett. Vagy te kezdtél. – Sorra a kormányzók és Kaden arcába nézett, meg a többiekébe, mintha kikérné a véleményüket. Szót azonban nem váltottak, csak halványan biccentettek egymásnak. Végül visszafordult Rafe felé. – Néhány hét nem sok idő, addig belemehetünk a játékba. Talán még szórakoztató is lesz. Ha a herceg atyja nem hal meg, és a futár nem fut be egy hónapon belül, ezt a rendkívül ostoba követet visszaküldjük a hercegéhez. Darabokban. Időközben magam is lovasokat küldök Dalbreckbe, hogy megbizonyosodjak a király rossz állapotáról. – Nem is vártam mást – bólintott Rafe. A komizár közelebb lépett, szinte egymáshoz ért a mellkasuk; a kezét Walther kardjának markolatán tartotta. – Mi ebből a te hasznod, követfiú? – Mi más? – vágta rá Rafe. – Hatalom. A herceg nekem is tett bizonyos ígéreteket. A komizár elmosolyodott. A szemében elismerés csillant. Hallgattam, ahogy Rafe olyan könnyedén, elegánsan szövi a hazugságait, hogy csaknem magam is elhittem őket. Csodáltam, milyen egyszerűen fonja őket egybe, de aztán eszembe jutott az is, milyen simán hazudott az én szemembe is Terravinben. Ez nem volt új kihívás a számára. A komizár végül kijelentette, hogy itt már nincs több dolgunk, és mindenkit visszaküldött a Sanctum-terembe azzal, hogy nemsokára ő is odamegy. Még néhány szót váltott egyik-másik kormányzóval, vagy őrrel; neki bezzeg semmiféle kormányzati időőrző nem villogtatta az óráját. Mindez a könnyedség szöges ellentétben állt a korábbi társalgással. Rafe-et darabokban küldik vissza.

Az őrök kivezették Rafe-et, mögöttük a kormányzók is kisorjáztak. Kaden a karomért nyúlt, de a komizár felemelte a kezét. – Majd én kísérem a hercegnőt – állította meg. – Hamarosan megyünk. Néhány percre lesz szükségem, beszélnünk kell. – Tudok várni – felelte Kaden. – Négyszemközt – jött a gyors és végleges elutasítás. Megfagyott a vérem. Kettesben a komizárral. Kaden rám pillantott, aztán a komizárra, majd újra rám. Még mindig nem mozdult, azonban tudtam, így vagy úgy, de távozni fog. Jobb lenne, ha én határoznám meg az időt. A feltételeket. Most. A gyomrom összeszorult félelmemben. Most. – Minden rendben, Kaden – mondtam, nagy erőfeszítés árán tisztán, hangosan formálva a szavakat. A komizárra rá se néztem, mintha ott se lett volna. – Elmehetsz. Tökéletes helyre vertem az éket. Ha Kaden most távozik, azt az én parancsomra teszi, nem a komizáréra. A csend váratlan súllyal zuhant ránk. Kaden rám nézett, a szemében láttam, hogy érti, mit tettem. A hűség határait áthelyeztük. Megrázta a fejét, és távozott, a nehéz ajtó zörögve csukódott be utána. A kár megtörtént, a győzelmet azonban csak rövid ideig élvezhettem. Kettesben maradtam a helyiségben a komizárral. – Úgy… hát mégiscsak van nyelved. Nem vettem le a szemem az ajtóról. – Azok számára, akik megérdemlik a szavaimat. Egy rántással maga felé fordított. – Ahhoz képest, milyen ingatag a helyzeted, nem válogatod meg őket túl bölcsen. – Már nemegyszer mondták ezt nekem. Fél szemöldökét felvonta, úgy tanulmányozott. – Különös, hogy semmit sem reagáltál, amikor a követ kimondta, hogy Dalbreck el kívánja árulni Morrighant. Talán egyáltalán nem törődsz azzal, mi lesz a királyságoddal? Vagy talán nem vélted igaznak, amit hallottál? – Ellenkezőleg, komizár. Minden szavát elhittem. Mindössze nem lepett meg. Ha nem tudnád, az apám vérdíjat tűzött ki a fejemre, mert elszöktem a házassági szövetség elől. Ha a saját apám elárul, miért ne árulhatna el egy királyság is? Belefáradtam a férfiak ármányaiba. Közelebb húzott magához. A mellkasán a morrighani kézművesek legjobb darabja feszült – Greta ajándékozta a szíjat Walthernek az esküvőjük napján. Hűvös, sötét szemét sűrű, fekete pillák keretezték, szembogarában öntelt fény csillogott. Szerettem volna kikaparni mindkettőt, de nem maradtak körmeim. Szerettem volna tőrt rántani, ám azt is elvették tőlem. Az oldalán lógó kardra sandítottam, és a markolaton ülő vörös jáspisra, Morrighan jelképére. Csaknem elérhető távolságban… – Annyira, hogy ostobaságra adod a fejed? – tudakolta. – Egy embert nehezebb megölni, mint egy lovat, hercegnő. – Erősebben szorította a karomat. – Tudod, mi történik, ha megölöd a komizárt? – Mindenki ünnepel? Halvány mosoly ült ki az arcára. – Megkapod a feladatait. – Azzal eleresztett, az asztalhoz lépett, és a kezét egy mély bevágás mellé tette. – Itt öltem meg az előző komizárt. Tizennyolc éves voltam akkor. Tizenegy éve. Kaden még csak egy fiúcska volt, a korához képest is alacsony. Alig ért fel a köldökömig. Éheztették, de az én gondviselésem alatt behozta a hátrányát. Egy komizárnak fel kell nevelnie a saját rahtanjait, ő pedig a kezdetektől velem volt. Hosszú a közös múltunk, a hűsége gyökerei mélyre nyúlnak. A hüvelykjével a vágást simogatta, mintha visszaidézné a percet, amelyben született, aztán éles figyelmét újra felém fordította. – Ne próbálj közénk furakodni – folytatta. – Most hagyni fogom, hadd szórakozzon. Én is mély hűséggel vagyok iránta, és talán mindannyiunkat szórakoztatsz majd. De ne kövesd el azt a hibát, hogy másképp hiszed: te és a te feltételezett adottságod semmit sem ér a számodra. A követnek nálad több esélye van, hogy megérje a hónap végét. Tehát ne szervezz olyan játszmát, amit elveszítesz. A bosszúsága erősített. A gondosan célzott ék tehát jó helyre talált. Miattad percről percre jobban kedvelem a játszmákat, szerettem volna mondani.

Mintha a gondolatomat olvasta volna. A szemében forró, fényes fenyegetés villant. – Megismétlem, ha tompa királyi füleid elsőre nem fogadták volna be. A helyzeted ingatag. Álltam a pillantását, tudva, hogy hamarosan látni fogom, amint hentes-hadseregének minden tagja Morrighan katonáinak fegyvereivel övezi fel magát; hogy életem végéig hallani fogom a fivérem és bajtársai haldokló kiáltását, amit a szél sodor fel egy sziklatetőre – mert ő, a komizár nem tartja tiszteletben a határokat és a régi egyezményeket. – Tulajdonképpen semmi ingatag nincs a helyzetemben – feleltem. – A hazámban árulásért köröznek, itt magad vetted el a szabadságomat, az álmaimat, a bátyám életét. Minden, ami fontos volt a számomra, elveszett. A fivérem kardszíja a bizonyíték, amit te viselsz. Mi mást tudsz még elvenni tőlem? Kinyújtotta a kezét, a nyakam köré fonta, a hüvelykje finoman cirógatta a bemélyedést a torkomon. Megszorított; éreztem, hogy a szívem verdesni kezd az ujjai alatt. – Hidd el, hercegnő – suttogta –, mindig el lehet venni még valamit.

írok értetek, fivéreim és nővéreim, sírok mindannyiunkért, mert bár a napjaim itt megszámláltattak, a ti szenvedéseitek évei csak most kezdődnek. Venda-ének NYOLCADIK FEJEZET

RAFE Kadennel szemben kaptam helyet az asztalnál. Rezzenéstelenül néztem őt – a tekintetemmel vágtam apró darabokra. Nem voltam benne biztos, miért is hoztak ide. Talán ennem akartak adni. Vagy talán azt akarták, hogy nézzem, amíg esznek. A kezem még mindig össze volt kötözve a hátam mögött. Kaden gyenge sört iszogatott, közben ő is engem nézett. Gyanítottam, pont ugyanúgy fő a saját levében, mint én. Látta, hogy Lia megcsókolt. Ez a tudat féregként rágta belülről. Jó néhány kormányzó járkált arra. Néhányan meglökték a vállamat, és biztattak, hogy igyak, aztán röhögtek a saját idétlen tréfájukon. Az asztalon, előttem egy teli kupa állt. Csak egy módon ihattam volna belőle: ha lenyalom a habját, mint a disznó a vályúnál. Erre a mutatványra felőlem sokáig várhattak – annyira nem voltam szomjas. – Hol van a lány? – kérdeztem újra. Azt hittem, Kaden további hallgatással válaszol, de ehelyett felröhögött. – Mit érdekel az téged? Azt hittem, csak egy nyári kaland. – Nem vagyok szívtelen. Nem akarom, hogy baja essen. – Én sem. – Azzal félrepillantott, és beszélgetésbe elegyedett az egyik kormányzóval a jobbján. Csak egy nyári kaland. Az asztalon szétloccsant sörhabba bámultam. Lia szemvillanása jutott eszembe, amikor kimondtam a szavakat, és ahogy az ajka undorral felhúzódott. Biztosan a játék része volt. Csak azért szikrázott a szeme, hogy a helyzetünket javítsa. Tudnia kellett, miért mondtam. De ha szerepet játszott,

túlságosan is ügyesen tette. Még valami más is furkált bennem. Valami, amit Lia mozdulataiban, az álla tartásában láttam; amit kemény hangjában hallottam, amikor kettesben voltunk a cellában. Ezt a Liát nem ismertem: késekről beszélt és halálról. Pontosan mi mindenen kellett keresztülmennie ezeknek a haramiáknak a keze között? Kaden figyelme és tekintete visszafordult felém. A féreg mélyebbre rágta magát. – Mindig ilyen közeli érdeklődéssel követed a herceged ügyeit? – Csak ha nekem is jó. És te mindig táncolsz a lánnyal, akit meg akarsz ölni? – Mindig is utáltalak – szűrte összeszorított fogai között. – Most megsebeztél. Az egyik kormányzó nekibotlott az asztalnak, aztán kiegyenesedett. Akkor jött rá, hogy Kadennek esett neki, és felröhögött. – A komizár még mindig be van zárkózva a királyi vendégével? Egy kékvérű a számára is újdonságot jelenthet. – Kacsintott, aztán elbotorkált. Előrehajoltam. – Kettesben hagytad őket? – Kuss, követ. Nem tudsz te semmit. Hátradőltem, megfeszítettem a csuklómba vágó bilincseket. A halántékom lüktetett. A Cam Lanteux-ben töltött hetekre gondoltam, és mindarra, amit Liának el kellett viselnie. – Eleget tudok – válaszoltam. Tudom, hogy amint lekerül rólam a lánc, meg foglak ölni. KILENCEDIK FEJEZET

Calantha visszakísért a Sanctum-terembe. Meg-megbotlottam a zsákruhámban; gúnyos nevetés követett. A komizár elvette a zsinórövet, mondván, hogy ezt a luxust meg kellett volna szolgálnom. Valóban mindig volt még mit elvenni, és nem kételkedtem, hogy megtalálja a dolgokat, amiket most még magam sem hiszek értékesnek – aztán egyenként megfoszt tőlük. Kénytelen leszek eljátszani a szerepet, amit kiosztott a számomra – a szánalmas királyi sarj elnyeri méltó büntetését. A körülöttem bámuló arcokon láttam, hogy a komizár elérte a célját: a többiek szemében teljesen hétköznapivá tett. Kaden áttört a körénk gyűlő kormányzókon. Összeakadt a pillantásunk. Valami összeszorult a mellkasomban. Hogyan tehette? Tudta, hogy közutálat tárgyaként fognak majd körbehordozni, és mégis idehozott? Van olyan hűség egy ország iránt, amelyért megéri megalázni azt, akit állítólag szeret? Megrángattam a zsákot, próbáltam eltakarni a vállamat. Kaden kiszabadított Calantha szorításából, elhúzott a kormányzók bámuló szeme elől, be egy oszlop árnyékába. Nekiszorítottam a hátamat, hálás voltam, hogy találok valami stabil pontot, aminek támaszkodhatok. Kaden a szemembe nézett, a szája elnyílt, mintha keresné a szavakat. Aggodalom sötétlett az arcán. Láttam, hogy ezt semmiképpen nem akarta, és mégis itt voltunk – őmiatta. Nem könnyítettem meg neki. Nem voltam hajlandó. – Úgy, hát ez az élet, amit ígértél nekem, Kaden? Milyen csodálatosan elbűvölő! A szeme sarkában elmélyültek a ráncok; örök önuralma határához közeledhetett. – Holnap jobb lesz – súgta. – Ígérem. Szolgák rohantak el mellettünk, tányérjaikon meleg, sötét húsdarabokkal. Hallottam, hogy a fivérek és kormányzók éhesen mormolnak, nehéz székeket húznak odébb a kőpadlón. Mindannyian a terem közepén álló asztal köré gyűltek. Kaden és én az oszlop mögött maradtunk. A szemében egyfajta bánatot láttam, a szívemben azonban másfajtát éreztem. Ő is megfizet ezért, mint mindenki más – csak még nem tudja. – Itt az étel – mondta végül halkan. – Adj egy percet, Kaden. Egyedül. Muszáj… – Nem, Lia – rázta meg a fejét. – Nem lehet. – Kérlek! – A hangom megcsuklott, az alsó ajkamba haraptam, próbálva összeszedni maradék

nyugalmamat. – Csak hogy kezdhessek valamit ezzel a gönccel. Hadd maradjon némi méltóságom. – Visszarántottam a rongyot a vállamra. Kaden zavartan a kezemre pillantott: a mellem előtt fogtam marokra a durva rongyot. – Ne csinálj semmi őrültséget, Lia – intett. – Ha végeztél, gyere az asztalhoz. Bólintottam, mire vonakodva magamra hagyott. Lehajoltam, betéptem a ruha alsó szegélyét, egészen a térdemig, aztán csomóra kötöttem a felesleget. A nyakamnál ugyanezt tettem, kisebb csomót alkottam a mellkasomon, hogy a vállam fedve maradjon. A komizár remélhetőleg nem tekinti luxusnak a csomókat is. Méltóság. A bőröm égett a daróc alatt, a lábujjaim sajogtak a hideg kövön, szédelegtem az éhségtől. A méltóságomat régen elvették tőlem. Mégis szükségem volt egy tiszta, zavartalan pillanatra; ebben nem hazudtam. Lehetséges itt efféle? Az adottság egy különös, finom módja a tudásnak. Ez volt a módja, hogy a néhány megmaradt Ős túléljen. Tanulj meg elcsendesedni, és befogadni a tudást. Dihara szavai végigzúgtak bennem. Valamiképpen meg kell találnom azt a csendes helyet. Nekidőltem az oszlopnak, azt a csendet kerestem, amit a völgyben leltem meg. Lehunytam a szemem, ám a béke elérhetetlen maradt. Mi a haszna egy adottságnak, ha nem tudom az akaratom szerint használni? Nem hallgatag tudásra volt szükségem, hanem valami élesre, halálosra. Összeakadtak a gondolataim, haragosan, keserűen borult rám a jelen és a múlt emlékeinek lavinája. Próbáltam felsorolni a bűnöket, és felosztani őket a bűnösök között. Mindenki számára, akinek egy lökésnyi része volt benne, hogy ide jutottam, egy korty mérget képzeltem el: a kancellárnak, az akadémikusnak, de még a saját anyámnak is, aki tudatosan nyomta el az adottságomat. Miattuk szenvedtem éveken át a bűntudattól, hogy sosem lehetek elég jó. Kinyitottam a szemem. Remegve meredtem a foltos szemközti kőfalra, képtelen voltam megmozdulni. Ezer és ezer kilométerre kerültem attól, aki voltam, és aki lenni akartam. A hátam az oszlopnak szorult, és átfutott a fejemen, hogy talán csak ennyi, ami megtart… és akkor megéreztem valamit. Egy lüktetést. Érverést. Valami áramlott a kőben, halkan, távolian – aztán a gerincembe hatolt, felmelegítette, ismétlődőn dobolt benne. Mint egy dal. Két tenyeremet a kőre szorítottam, hogy magamba szívjam a halk ütemet, a melegség pedig végigfolyt a karomon, a mellkasomon, a lábamon. A dallam lassan elhalkult, a meleg azonban megmaradt. Kiléptem az oszlop mögül. Mintha távolról szemlélném, láttam, hogy a fejek felém fordulnak, többen összesúgnak, valaki felkiált, az én figyelmemet azonban tökéletesen lekötötte a terem túlsó végében megjelenő halvány, ködös alak, aki az árnyékokba rejtőzve állt. Rám vár. Hunyorítottam, hátha meglátom az arcát, de nem volt neki. Valaki erősen oldalra rántott, az összpontosításom megtört. Amikor visszatekintettem, az alak eltűnt. Pislogtam. Ulrix taszigált az asztal felé. – A komizár azt mondta, hogy ülj le! A kormányzók és a szolgák egyaránt engem lestek. Páran a homlokukat ráncolták, mások sugdolóztak, néhányan egyenesen a nyakukhoz nyúltak, hogy megdörzsöljék a medálként hordott amulettjeiket. A tekintetem végigsiklott a hosszú asztalon, amíg rá nem talált a komizárra. Cseppet sem lepett meg, hogy az arcán halálosan komoly figyelmeztetést láttam. Ne tégy próbára. Azzal nyertem el a figyelmüket, hogy a semmibe bámultam? Vagy amikor az árnyalakot próbáltam kivenni? Akármit tettem, nem kellett hozzá sok. Meglehet, a komizár semmire sem becsülte az adottságot, de néhányan szomjaztak rá, és keresték minden apró jelét. A kevesek tisztelete új erőt adott. Úgy lépkedtem előre, könnyedén, mintha szakadt zsákruhám királynői köntös volna. Felszegtem az államat, magam mellé képzeltem Reenát és Natiyát. A pillantásom végigsöpört az asztal egyik, majd másik oldalán, igyekeztem minél többek szemébe nézni. A lelküket kutatni. A magam oldalára állítani őket. Nem csak a Sárkány képes lopni. Abban a pillanatban elnyertem nagyra értékelt közönségét, ám amikor elhaladtam mellette, hogy a helyemre érjek, a melegség elszivárgott belőlem, és visszatért a hideg. Az álmok mellett a meleget is ellopta. Jeges szúrást éreztem a nyakamon, mintha előre tudta volna minden mozdulatom célját, és már ki is találta volna az ellenlépéseket. Jelenlétének ereje valamiképpen szilárd volt és ősi, torz, ám elszánt – vénebb, mint a Sanctum minket körülvevő falai. Nem ok nélkül lett éppen ő a komizár. Az egyetlen üres székre telepedtem, Kaden mellé, és azonnal tudtam, rosszabb helyet nem is kaphattam

volna. Rafe éppen szemben ült, metsző, kobaltkék tekintete azonnal rám talált, dühvel és aggodalommal telve kiragyogott a koszból. Engem vizsgált, pedig félre kellett volna néznie. Egyetlen kérlelő pillantást vetettem rá, remélve, hogy megérti, aztán lesütöttem a szemem, és az istenekhez fohászkodtam, hogy a komizárnak ne tűnjön fel. Rafe mellett Calantha ült, gyöngyvarrott kék szeme engem bámult, a másik, tejeskék az asztaltársaságot. Felemelte az elé tett tálat, amelyen csontok, koponyák és fogak hevertek, és vendai nyelven dalra fakadt. A szavak némelyikét még sose hallottam korábban. – E cristav unter quiannad. Zsongás. Szünet. – Meunter ijotande. Ekkor a csontokat magasan a feje fölé emelte. – Yaveen hal an ziadre – jelentette ki, majd visszatette a tálat. – Paviamma – tette hozzá halkan, és akkor meglepetésemre az összes fivére ugyanígy válaszolt. Halkan, komolyan visszhangozták a paviammát. Meunter. Soha. Ziadre. Élni. Nem értettem, mi zajlott le az imént, de a hangulat komorra fordult. Valamiféle vallásos ének? Úgy tűnt, kívülről fújják. Talán egy barbár rituálé kezdete? Az összes rémítő mese, amit kisgyerekként hallottam a barbárokról, az emlékezetembe zúdult. Mit tesznek legközelebb? Kadenhez hajoltam. – Mi ez? – kérdeztem súgva. Calantha továbbadta a tálat, a fivérek pedig belenyúltak, hogy kivegyenek maguknak egy koponyát vagy csontot. – Csak az áldozat fogadása – súgta vissza. – A csontok emlékeztetnek, hogy minden étkezés ajándék, amiért egy másik lény nagy árat fizetett. Nem lehet hálaadás nélkül magunkhoz venni. Megemlékezés? Néztem, ahogy a tál körbejár, és a félelmetes harcosok az oldalukon függő vágott szíjakra erősítik a kifőzött csontokat. Minden étkezés ajándék. A fejemet ráztam, hátha így eloszlathatom az ellentmondást, eltüntethetem a magyarázatot, amely nem illett a fejemben a számára előkészített helyre. Felidéztem a sovány arcokat, akikkel szembenéztem a város kapuinál, és a félelmet, amit a csontfüggőik zörgését hallva éreztem. Az első, sötét gondolatom az volt, hogy a vérszomjas barbárok dicsekszenek a kegyetlenségükkel. Nem is vettem észre, hogy rosszalló arcot vágok, amíg meg nem pillantottam a komizárt – engem figyelt, és az ajkán öntelt mosoly játszott. Elárultam a tudatlanságomat, őelőtte legalábbis, de az is feltűnt, hogy titokban Kadent lesi. Lassan, feltűnésmentesen figyelte meg. Kaden az én szavamnak engedelmeskedett, és nem az övének – ez még mindig rágta. Amikor a tál eljutott egy közeli kormányzóhoz, odanyúltam, és kivettem egy csontot. Állkapocsdarab volt, egy fog még kapaszkodott belé, és tökéletesen tisztára főzték. Éreztem Rafe tekintetét, de gondosan nem pillantottam felé. Felálltam, kihúztam egy lebomlott szálat a ruhám aljából, és annak segítségével a nyakamba erősítettem a csontot. – A szavakat is el tudod ismételni, Arabella hercegnő – tudakolta a komizár hangosan –, vagy csak ahhoz van tehetséged, hogy jelenetet rendezz? Felszólítás, hogy a saját nyelvükön beszéljek velük? Nem is sejtette, de ezzel is az én kezemre játszott. Talán nem értettem meg minden szót, de attól még el tudtam ismételni. Néhány meg is teszi. – Meunter ijotande. Enade nay, sher komizar, te mias wei etor azen urato chokabre. Hibátlanul szóltam, és azt is biztosra vettem, hogy akcentus nélkül. A teremre csönd borult. Rafe enyhén elnyílt szájjal bámult rám. Nem bírtam eldönteni, megértette-e vagy sem, de aztán Calantha odahajolt hozzá, és a fülébe súgta a szavak értelmét. – Nem te vagy az egyetlen, drága komizár, aki ismeri az éhséget. A komizár haragos pillantást vetett felé, hogy elhallgattassa. Végignéztem a fivérek hosszú során. Ott ült Griz, Eben, Finch és Malich is. Rafe-hez hasonlóan ők is eltátották a szájukat. Visszafordultam a komizárhoz. – Ha pedig ki akarsz gúnyolni – tettem hozzá –, azt kérem, hogy legalább helyes néven szólíts. Jezelia. Ez a nevem: Jezelia. Vártam, hátha a nevem említése majd kivált valamilyen reakciót, de azt nem kaptam – sem a komizár, sem mások részéről. A bátorságom elszállt. Egyikük sem ismerte fel. Lesütöttem a szemem, és visszaültem.

– Ó, elfelejtettem, hogy ti, királyfélék elég gazdagok vagytok, hogy több nevetek meg több télikabátotok legyen. Jezelia! Nos, akkor legyen Jezelia! – A komizár gunyorosan felém emelte a kupáját. Az emberek, akiket pillanatokkal korábban elhallgattattam, most röhögtek. Tréfák, újabb gúnyos pohárköszöntők következtek. A komizár értett hozzá, hogyan fordítson egy pillanatot a maga hasznára. Immár mindenki a királyok gazdagságára gondolt – javakban és nevekben. Megkezdődött a lakoma. Kaden bátorított, hogy egyek, és néhány falatot le is gyűrtem, mert tudtam, hogy valójában rettenetesen éhes vagyok, de annyi minden kavargott már a gyomromban, hogy nem is éreztem. A komizár megparancsolta, hogy oldozzák ki Rafe kezeit, hadd egyen, majd fesztelenül ecsetelte, miként vesz a többi királyság végre illő tudomást Vendáról – még királylányokat és megbecsült kormánytagokat is küldenek a lakomára. Ugyan a hangneme vidám volt, sikerült szándéka szerint nevetést fakasztania, láttam, hogy nemegyszer Rafe felé hajol, hogy a dalbrecki udvarról tudakozódjon. Rafe gondosan megválogatta a szavait. Azon kaptam magam, hogy lenyűgözve figyelem, miként válik megkötözött rabból ragyogó követté egy perc alatt. Akkor tűnt fel, hogy Calantha odahajol, és sört tölt a kupájába, habár Rafe nem kért. A nyelvét akarta megoldani? Vagy más okokból fakad a figyelme? Calantha a maga nyugtalanító, egyben földöntúli módján szép volt. Színtelen haja hosszú hullámokban omlott mezítelen válla alá. Semmi sem látszott rajta természettől valónak, beleértve hosszú, vékony ujjait és festett körmeit. Azon gondolkodtam, milyen pozíciót tölthet be a Sanctumban. Más nők is helyet kaptak a teremben, néhányan katonák mellett ültek, többen a szolgák között – nem is beszélve az elmosódott alakról, akit az árnyak között láttam, ha ugyan valóban nő volt. Calantha azonban merész volt, kirívó szemkötőjétől kezdve a dereka körül csilingelő finom láncokig. Dermedten láttam, hogy Rafe mosolyogva játssza a kérges lelkű követet, aki csak a saját javát keresi. A komizár, hiába igyekezett tartani a távolságot, teljesen elhitte az alakítást. Rafe tudta, mikor milyen megjegyzést ejtsen el, mikor hallgasson, mikor fogalmazzon homályosan, hogy ezzel a komizár érdeklődését feszesen fenntartsa. Azon töprengtem, miként lehet, hogy a földművesnek, akit megszerettem, ennyi, eddig ismeretlen oldala legyen. Figyeltem a szája mozgását, a szeme sarkában meggyűlő szarkalábakat, amikor nevetett, a széles vállát. Egy herceg. Hogy lehet, hogy nem is gyanítottam? Felidéztem komor arckifejezését az első estén, amikor a fogadóban kiszolgáltam – minden szavának metsző éle volt. Az oltár előtt hagytam faképnél. Milyen haragos lehetett! Hiszen követte a nyomomat egészen a fogadóig – vagyis képzett is volt egyúttal. Annyi minden volt még, amit nem tudtam róla. A komizárra sandítottam; ő elhallgatott, és éppen engem nézett. Nagyot nyeltem. Mióta figyel? Látta, hogy Rafe-et bámulom? Hirtelen ásított egyet, majd élvezettel végigsimított a mellkasán húzódó bőrszíjon. – Biztosra veszem, hogy a vendégeink fáradtak, de hová tegyem őket? Hosszasan magyarázta, hogy mivel Vendában nem ejtenek foglyokat, nincs is valódi börtönük – az igazság kardja az itt élőkre is gyorsan csap le. Mérlegelte a lehetőségeit, de éreztem, hogy az utat, amire vezet minket, ő már gondolatban feltérképezte. Kijelentette, hogy mindkettőnket visszatoloncolhatna ugyanabba a helyiségbe az éjszakára, ám az nyirkos és undok hely, és osztoznunk kellene az egyetlen kicsi matracon – amikor ezt kimondta, Kadenre pillantott. – De van egy üres szoba nem messze a saját szállásomtól, amely biztonságos – dőlt hátra. – Igen – folytatta lassan, mintha átgondolná. – Oda szállásolom a követet. De hova rakjam a hercegnőt, ahol úgyszintén biztonságban lesz? Malich pedig odakurjantott az asztal másik feléről. – Nálam ellehet! Onnan nem megy sehová, és még van is néhány dolog, amit meg kellene beszélnünk. Katonatársai körében röhögés csapott fel. Kaden hátratolta a székét, felállt, és Malichra meredt. – Az én szállásomon alszik – jelentette ki határozottan. A komizár elmosolyodott. Nekem nem tetszett a beszélgetés iránya. – Vagy egyszerűen zárjam össze a követtel? – A komizár megdörgölte az állát. – Talán az volna a legjobb. Tartsuk együtt a foglyokat. Áruld el nekem, Jezelia, te mit választanál? Rád hagyom a döntést. Hideg, kihívó pillantása megpihent rajtam. Vajon valódi vagy megjátszott haraggal vagyok a követ iránt? Mindig el lehet venni még valamit. A komizár azt próbálta felmérni, hogy a zsinórövön kívül mi jelent még értéket a számomra.

A kezem reszketni kezdett az ölemben, az asztal alatt. Ökölbe szorítottam, majd kiegyenesítettem az ujjaimat, kényszerítve őket, hogy engedelmeskedjenek, legyenek meggyőzőek. Hátratoltam a székemet, és Kaden mellé léptem; a tenyeremet az arcára simítottam, aztán magamhoz húztam, és hosszan, szenvedélyesen megcsókoltam. A keze a derekamra csúszott, közelebb vont. A terem megtelt huhogással és füttyszóval. Lassan elhúzódtam, és Kaden meglepett szemébe néztem. – A Cam Lanteux-n átvezető hosszú út során hozzászoktam az orgyilkoshoz – fordultam a komizárhoz. – Inkább maradok vele, mint azzal az áruló parazitával. Még egy utolsó, utálkozó pillantást vetettem Rafe-re. Hideg haraggal viszonozta. De legalább életben volt, és pillanatnyilag nem jelentett értéket, amit elvehettek volna tőlem. TIZEDIK FEJEZET

Kaden szobája egy hosszú, sötét folyosó végében volt. Apró ajtaja széles, rozsdás sarokvasakon fordult, a zárja vadkan pofáját mintázta. Amikor benyitott volna, az ajtólap meg se moccant, mintha megdagadt volna a nedvességtől, úgyhogy nekivetette a vállát is. Akkor engedett és belódult a helyiségbe, csak a fal állította meg. Kaden intett, hogy menjek előre. Beléptem; alig láttam, mi vesz körül, csak a záródó ajtó súlyos puffanását hallottam, aztán Kaden közeledő lépteit, és végül megéreztem a teste melegét a hátam mögött. Az ajka íze még friss volt a számban. – Erről van szó – jelentette ki egyszerűen. Hálás voltam, amiért megtörte a pillanatot. Körbefordultam, és megláttam, mekkora a szoba. – Nagyobb, mint vártam – jegyeztem meg. – Toronyszoba – válaszolta, mintha ez megmagyarázná. A helyiség hatalmas volt, és a külső fala ívesen kanyarodott. Amikor beljebb léptem, egy fekete prémszőnyegre, az áldás volt meztelen talpamnak a hideg után. A lábujjaimat befúrtam a puha szálak közé, és akkor a pillantásom az ágyra esett: kicsi volt, szorosan a falhoz tolva. Ami azt illeti, minden a fal mellé volt tolva, unalmas rendben, ahogy egy katona rendezné el a holmijait, aki csak a gyakorlati szempontokkal törődik. Az ágy mellett fahordó állt, a tetején összehajtogatott takarókkal, egy nagy láda, egy hideg kandalló, egy üres fásláda, egy fiókos szekrény, egy mosdótál, végül több, egymáshoz nem illő tárgy a falnak támasztva egymás mellett – seprű, gyakorló fakardok, három vasrúd, egy hosszú gyertyatartó, és az igencsak viharvert pár bakancs, ami megjárta Kaden lábán a Cam Lanteux-t, és azóta csak rászáradt a sár. Felettünk egy fából összerótt csillár függött, a lámpásaiban sötétsárgára vénült az olaj. Végül azonban megláttam azokat a részleteket is, amelyek nem illettek egy katona szálláshelyéhez, és az apróságok egyszerre nagyobbá váltak, mint a szoba maga. Az ágya alatt több könyv feküdt egymáson, bizonyítékul, hogy hazudott, amikor azt állította, nem olvas. A torkom azonban a személyes apróságoktól szorult el. Az egyik oldalon kék és zöld üvegszilánkok lógtak fonott bőrszíjon egy gerendáról. A másik falnál egy szék állt, előtte egy esetlen, színes rongyokból és kártolatlan gyapjúból fonott szőnyeg hevert. A világ ajándékai sokféle színben jönnek elénk. Dihara szőnyege. És egy lapos kosárban, a földön szalagok kígyóztak, minden színből legalább tucatnyi, rajtuk festett napok, csillagok, holdsarlók. Odaléptem, és felemeltem egyet, a lila selyem végigsimogatta a tenyeremet. Szúrt a szemem, pislognom kellett. – Mindig adtak valamit, amikor elindultam tőlük – magyarázta. Kivéve legutóbb. Csak egy átok jutott neki a szelíd, kedves Natiyától, hogy a lovam felrúgta kövek üssék ki a fogait. A vagabundok soha többé nem eresztik a táborukba. Rettegés öntött el. Valami fenyegette még a vagabundokat is. Láttam Dihara szemében, és éreztem arcomra tett keze remegésén, amikor búcsút mondott. Fülelj a szél járására. Maradj erős. Vajon hallott valami suttogást a völgyben? Én most megéreztem: a padlón és a falakon át kúszott be, az oszlopok belsejében kanyargott felfelé. Valaminek a vége. Vagy talán csak a saját halálom közeledését éreztem meg. Kaden lépteit hallottam magam mögött, aztán megéreztem a kezét a derekamon. Lassan előrekúsztak, közelebb húztak. Levegőért kaptam.

Kaden ajka a vállamat érte. – Lia, most végre mi ketten… Lehunytam a szemem. Erre nem vagyok képes. Elléptem tőle, és megpördültem. Kaden mosolygott. A szemöldökét felvonta, és tele szájjal vigyorgott rám. Tudta. Bűntudat és harag fogott el. Sarkon fordultam, a ládájához léptem, és felcsaptam a fedelét. Leginkább egy túlméretezett ing hasonlított egy hálóingre – kikaptam, és visszafordultam. – És én alszom az ágyon! Hozzávágtam az egyik összehajtogatott takarót. Nevetve kapta el. – Ne légy dühös rám, Lia. Emlékezz, tudom, mi a különbség a valódi csókod meg aközött, amit csak a komizár kedvéért adsz. A valódi csókod. Nem tagadhattam, hogy az első az volt. Ledobta a takarót a szőnyegre. – Ott, a völgyben az a csók magasra tette a mércét, de be kell vallanom, ezt a cselből adottat is mindig szép emlékként fogom őrizni. – Felnyúlt, és gúnyolódva megérintette a szája sarkát, mintha az emléket ízlelgetné. Ránéztem. A szemében még mindig pajkos fény csillogott, és a szívem megdobbant. Az előttem álló férfi egy pillanatra elfeledkezett róla, hogy orgyilkos, aki iderángatott. – Miért mentél bele? – kérdeztem. Elfakult a mosolya. – Hosszú és nehéz nap volt ez. Időt akartam adni neked. És talán azt is reméltem, hogy nem csupán a legkisebb rossz vagyok a lehetőségeid közül. Jó megfigyelő volt, ám nem eléggé. A ládára mutatott. – Ha egy kicsit mélyebbre túrsz, találsz gyapjúzoknit is. Leástam a láda mélyére. Három pár hosszú, szürke zoknit találtam. Kaden elfordult a kedvemért, és ledobhattam az ezer bogáncsként karmoló, pokolbéli ruhát. Kaden inge puha volt, meleg és a térdemig ért, a zokniját pedig éppen térd fölé tudtam húzni. – Rajtad sokkal jobban áll – jegyezte meg, amikor visszafordult. A prémszőnyeget közelebb vonszolta az ágyhoz, és még egy takarót dobott rá a hordó tetejéről. Amíg a lefekvéshez készült, leoldva az öveit és lerúgva a bakancsát, én megmosakodtam. Gyertyát gyújtott, majd azt is elárulta, hogy az ajtó a sarokban egy árnyékszékbe vezet. Kicsi volt, és a legkevésbé sem kényelmes, de miután az elmúlt napjaimat több száz katonával közös táborban töltöttem, alig valamicske lehetőséggel a félrevonulásra, tökéletesnek éreztem. A falba kampókat vertek a törölközőknek, a hideg kőpadlón ráadásul Dihara egy másik meleg szőnyege nyújtózott. Mire kijöttem, Kaden leeresztette a csillárt, és eloltotta a lámpásokat. A szobában már csak az egyetlen gyertya aranyfénye pislákolt. Bemásztam a keskeny ágyba, és a mennyezeten táncoló hosszú árnyakat néztem. Odakint fütyült a szél, rázta a fa zsalukat. Az államig húztam a foltvarrott takarót. A követnek nálad több esélye van, hogy megérje a hónap végét. Az oldalamra fordultam, összehúztam magam. Kaden hanyatt feküdt a szőnyegen, a kezét a tarkója alá tette, és a mennyezetet nézte. A takarót csak a mellkasa feléig húzta, a válla meztelen maradt. Láttam a hegeit, amelyek állítólag már nem számítottak, mégsem akart róluk beszélni. Közelebb kuporodtam az ágy széléhez. – Mesélj nekem a Sanctumról, Kaden! Segíts megérteni a világodat. – Mit akarsz megérteni? – Mindent. A kormányzókat, a fivéreket, a többieket, akik itt élnek. Felém fordult, és feltámaszkodott a könyökére. Elmondta, hogy a Sanctum a város legbensőbb része, egy védett erőd, kifejezetten a tanács számára, amely Venda birodalmát kormányozza. A tanács a Venda tizennégy tartományát igazgató kormányzók seregéből áll, meg a tíz rahtanból, akik a komizár elit őrségét képezik, az öt chievdarból, azaz katonai vezetőből, végül magából a komizárból. Összesen harminc emberből. – Te is rahtan vagy? – Én, Griz, Malich és még heten mások – biccentett. – És mi van Ebennel meg Finchcsel?

– Eben még képzés alatt áll. Egy napon ő is rahtan lesz. Finch a főrangú őrök egyike, akik a rahtanokat segítik, de amikor nincs szolgálatban, a Sanctum falain kívül él a feleségével. – És a többi rahtan? – Négyüket láthattad ma: Jorikot, Theront, Dariust és Gurtant. A többiek a feladataik után járnak. A rahtan szó azt jelenti, hogy „soha nem hibázni”. Ez a mi felelősségünk, hogy sose hibázzunk a kötelességünk teljesítése során, és nem is tesszük. Az én esetemet leszámítva. Én voltam Kaden hibája, hacsak be nem bizonyosodik, hogy értékkel bírok Venda számára. És úgy tűnt, ezt egyedül a komizár dönti el. – De a tanács birtokol bármilyen valódi hatalmat? – kérdeztem. – Nem a komizáré a végső döntés mindenben? Kaden ismét hanyatt dőlt, és a tarkója alá tette a kezét. – Gondolj a saját atyád kormányára. Tanácsot adnak neki, felvetik a lehetőségeket, de nem az övé a végső szó? Elgondolkodtam rajta, ám nem voltam benne olyan biztos. Hallgatóztam már tanácsüléseken, unalmas ügyekben, ahol a döntéseket mintha előre meghozták volna, és a kabinet tagjai úgy hadarták el a számsorokat és tényeket, mint a bemagolt tananyagot. Ritka volt az olyan beszéd, amely az apám által megválaszolandó kérdéssel zárult, ha pedig ő tett fel egyet, az alkormányzó, a kancellár, vagy valamelyik másik kormánytag közbelépett azzal, hogy az ügyet átirányítják további kivizsgálásra – azzal a kormányülés haladt tovább. – Van a komizárnak felesége? Örököse? Kaden felmordult. – Nincs felesége, és ha nemzett is gyermekeket, azok nem viselik a nevét. Vendában a hatalom a kiontott vér által száll át, nem öröklődik. A komizár igazat mondott. Ez mindenestől eltért Morrighan – és az összes többi királyság – hagyományától. – Ennek nincs értelme – állapítottam meg. – Úgy érted, hogy akárki lehet komizár, aki megöli? Mi akadályozza meg a kormánytagokat, hogy megtegyék, és magukhoz ragadják a hatalmat? – Veszedelmes rang a komizáré. Amint megszerzed, céltábla kerül a hátadra. Hacsak a többiek nem látnak értékesebbnek élve, mint holtan, csekély az esélyed, hogy megérd a következő étkezést. Kevesen hajlandóak ezt megkockáztatni. – Kegyetlen kormányzati módszernek tűnik. – Az is. Ugyanakkor azt is jelenti, hogy ha elszánod magad a vezetésre, nagyon keményen kell dolgoznod Venda javáért. A komizár ezt teszi. Vendában évekig egymást érték a vérfürdők. Erősnek kell lenni, hogy a viharok között navigálni tudj, és élve kerülj ki onnan. – Hogyan csinálja? – Jobban, mint a korábbi komizárok. Csak ez számít. A különféle tartományok leírásával folytatta – némelyik hatalmas volt, némelyik kicsiny, de mindegyiknek megvoltak a maga jellegzetességei és lakossága. A kormányzóságot ugyanúgy kihívás útján lehetett elnyerni, ha a regnáló kormányzó meggyengült vagy ellustult. Kaden a legtöbb kormányzót kedvelte, néhányat utált, néhányról pedig azt mondta, aligha maradnak sokáig ezen a világon, mert ők a gyengék és lusták. A kormányzóktól azt várták, hogy felváltva egy-egy hónapot töltsenek a tartományukban és a városban, ám a legtöbben jobban kedvelték a Sanctumot, mint a saját erődjeiket, és elnyújtották a látogatást. El se tudtam képzelni, mennyivel lehetnek szörnyűbbek a tartományok a Sanctumnál, ha a kormányzók jobban kedvelik ezt a kopár várost, mint az otthonaikat. Kifaggattam Kadent az eddig látott házak furcsa építési módjáról; azt felelte, hogy Vendát egy másik város romjain építették, újrahasznosítva, amit a romokból kinyerhettek. – Egykor nagyszerű város állt itt. Még csak most fedezzük fel, mennyire csodálatos lehetett. Van, aki szerint az Ősök minden tudása itt rejlett. Ez igen gőgös kijelentés volt egy ennyire torz várossal kapcsolatban. – Miből gondolod? – firtattam. Válaszul elmondta, hogy az Ősök hatalmas, aprólékosan díszített templomokat építettek mélyen a föld alatt – habár abban nem volt biztos, hogy azok mindig is ennyire mélyen voltak-e, talán a pusztulás temette el a falakat. Elárulta, hogy a város talaja időnként beszakad, ahol az ősi romok megroppannak, és minden az

óvárosba zuhan. Ezek az esetek néha felfedezésekhez vezettek. Mesélt a Sanctum sok szárnyáról, és az azokat összekötő utakról. A Sanctum-terem, a toronyszállások és más gyülekezőhelyek is a főépület részét képezték, a tanácsi szárnyat pedig alagutakon vagy éppen gyilokjárókon lehetett megközelíteni. – Azonban akármilyen nagynak is tűnik a Sanctum – tette hozzá –, a városnak ez csak egy kicsiny része. A többi kilométerekre terjed, és folyvást növekszik. Visszaemlékeztem, milyennek láttam, amikor először megpillantottam – fekete, vak szörnyként emelkedett fel a távolban. Már akkor is éreztem az épített falak sötét reménytelenségét, mintha Venda számára nem lenne jövő. – Van más mód a bejutásra a hídon kívül, ahol mi jöttünk? Kaden elhallgatott, és a gerendákra bámult. Tudta, mire akarok valójában kilyukadni – hogy van-e más mód a kijutásra. – Nincs – válaszolta végül halkan. – Nincs, amíg a folyó több száz kilométerre délen ki nem szélesedik és a sodra le nem gyengül. A vízben azonban olyan lények élnek, amelyek közé még csónakkal is csak kevesen merészkednének. – Megfordult, és felkönyökölt. – Csak a híd van, Lia. A híd, amelynek a felvonása és leeresztése legalább száz embert kíván. Összeakadt a tekintetünk. A ki nem mondott kérdés – hogyan jutok ki innen? – a levegőben maradt. Végül mással folytattam, a híd megépítéséről tudakozódtam. A város többi, találomra épült részéhez képest precízen megalkotott csodának tűnt. Kaden szerint az új hidat két éve fejezték be, azelőtt mindössze egy keskeny és veszélyes gyaloghíd állt a vendaiak rendelkezésére. A felhasználható anyagokban általában nem bővelkednek, de kőből akadt több mint elegendő, a kövekben pedig fémeket találhattak. Felfedezték, miként ötvözzék őket, hogy a kapott anyag erősebb legyen, és ellenálljon a rohanó víz állandó párájának. Nem kis feladat volt kivonni a fémeket az ércből; meglepett, hogy láthatóan értettek hozzá. Feltűnt Calantha karkötőinek különös csillanása, amihez hasonlót még sosem láttam korábban – a szépséges, kékesfekete fém ragyogón elütött csuklója sápadt bőrétől. A fémkarikák csilingelve csúsztak végig a karján, amikor felemelte a csontokkal teli tálat, akárha a terravini Sacrista harangjai csendültek volna. Figyelj! Az istenek közelednek. Ahhoz képest, hogy a vendai nép nem hisz az istenek áldásában, nagyon is ájtatos csend borult az asztalra, amikor Calantha beszélt. – Kaden – súgtam –, a vacsorán, amikor Calantha áldást mondott, azt mondtad, ez egy áldozat elfogadása. Mit jelentettek a szavak? Néhányat megértettem, de volt, amivel még nem találkoztam. – Többet értesz, mint hittem. Mindenkit megleptél a felszólalásoddal. – A reggeli tirádám után nem kellett volna meglepődniük. Kaden elvigyorodott. – Az, hogy tudsz vendaiul káromkodni, még nem jelenti, hogy birtokában vagy a nyelvnek. – De még nagyon sok szó ismeretlen előttem. A Cam Lanteux-ben egyikőtök sem mondott soha hasonló áldást az étel felett. – Hozzászoktunk, hogy sokféle, eltérő életet éljünk. A szokásaink egy részét hátra kell hagynunk, amikor átlépjük Venda határát. – Mondd el Calantha imáját! Kaden felült, és szembenézett velem; a gyertya fénye oldalról vetült az arcára. – E cristav unter quiannad – kezdte komoly tisztelettel. – Az áldozat: örök emlék. Meunter ijotande. Sosem feledjük. Yaveen hal an ziadre. Egy újabb napig élhetünk. A szavak jelentése mélyen megérintett, láttam már, mennyire félreértettem a csontok viselését. – Vendában sokszor szűkös az étel – magyarázta. – Különösen télen. A csontok a hálát jelképezik, és azt, hogy a mi életünk csak áldozattal váltható meg, akár a legkisebb állatéval… sok, együttes áldozattal. Meunter ijotande. Megszégyenültem, hallva az egykor barbár nyökögésnek nevezett nyelv szépségét. Az érzés a fogságom okozta keserűséggel együtt különös kevercset alkotott. Hányszor néztem Kaden arcába, még Terravinban, azon töprengve, miféle felhők sötétítik el a szemét? Most már legalább egy részét ismertem. – Sajnálom – suttogtam. – Mit?

– Hogy nem értettem. – Hogyan érthetted volna, amíg nem éltél itt? Venda egy más világ. – Volt még egy szó, amit mindenki együtt ismételt. Paviamma. Kaden arckifejezése megváltozott, a szemembe nézett, és a pillantásában melegség csillant. – Azt jelenti… – Megrázta a fejét. – A morrighani nyelvben nincs pontos megfelelője a paviammának. A gyengédség szava, és a jelentése attól függ, hogyan használjuk. Még a beszéd hangsúlya is módosíthatja. Pavia, paviamas, paviamad, paviamande. Barátság, hála, törődés, könyörület, megbocsátás, szeretet. – Szép szó – suttogtam. – Igen – értett egyet. A mellkasa kitágult, amikor sóhajtott; tétovázott, mintha még mást is mondani szeretne, de végül ismét elhevert, és a gerendákra nézett. – Aludnunk kellene valamicskét. A komizár elvárja, hogy kora reggel megjelenjünk előtte. Van még valami, amit tudni szeretnél? A komizár elvárja. A rövid mondat kisöpörte a szobát betöltő melegséget. Szorosabban vontam magam köré a takarót. – Nincs – leheltem. Kaden odanyúlt, és elcsípte a gyertya lángját. Csakhogy még furkált bennem egy kérdés, amelyet féltem feltenni. A komizár valóban darabokban küldené haza Rafe-et? A lelkem mélyén tudtam a választ. A vendaiak levágtak egy egész sereget, lemészárolták őket, köztük a bátyámat is. Vérfürdő volt, a komizár pedig dicsérte őket érte. Jó munkát végeztél, chievdar. Mit számít neki egyetlen követ? Mindössze annyit tehetek, hogy elérem: ne tekintse Rafe-et olyan értéknek, amit elvehet tőlem. A fal felé fordultam: nem bírtam elaludni, csak hallgattam Kaden lélegzését, nyugtalan forgolódását. Elgondolkodtam a döntésein, amelyeket megbánt, és a torkokon, amelyek átmetszésének nem állt ellen. Mennyivel egyszerűbb volna az élete, ha az enyémet is elmetszette volna, ahogy a parancsa szólt. A szél feltámadt, átfütyült a repedéseken. Mélyebbre fészkeltem magam a takaró alatt. Most az jutott eszembe, hogy vajon én miket fogok megtenni még, hogy megbánhassam. A szoba sötétsége rám borult, feketeséggel választott el mindentől, amit valaha ismertem. Gyereknek éreztem magam, és azt kívántam, bárcsak anyám karjába bújhatnék a viharos éjszakán, ő pedig suttogó szavaival elűzné a félelmeimet. A förgeteg kegyetlenül verte a zsalukat, én pedig megéreztem, hogy valami nedvesség csordul le az arcomon. Letöröltem a sós cseppet. Milyen furcsa. Milyen nagyon furcsa. Akárcsak elhinni, hogy van, ami örökké tart. Egy könny. Mintha számítana valamit. TIZENEGYEDIK FEJEZET

KADEN Egyelőre élvezd ki a játékszeredet. A szavak minden lehetséges értelmezése mart. Élvezd ki. Lia félelmét látva semmit sem bírtam élvezni. A látvány, amikor zsákba bújtatva sétáltatták végig a folyosón, úgy elborzasztott, mint gyerekkorom óta semmi. Miért nem gondoltam erre? Olyan sötét volnék, mint Malich? Hát persze hogy a komizár nem fogja díszvendégként kezelni, azt nem is vártam, de ahogy Lia markolászta a darócot, hogy eltakarja magát… Bevágtam a szekrény ajtaját, és egy másikban kezdtem kutakodni a szakács rosszalló tekintetének tüzében. Nem tetszett neki, hogy megdézsmálom a kamráját.

– Nesze! – csattant fel, és elütötte a kezemet, amikor egy karika sajtért nyúltam. – Majd én! Kést fogott, levágott egy darabot. Figyeltem, ahogy körbejár, és még több ennivalót szedeget össze. A játékszeredet. Tisztában voltam vele, hogyan tekint a komizár a királyokra. Nem is hibáztattam érte. Korábban én is úgy tekintettem rájuk, csakhogy Lia nem volt önző, kényeskedő, koronás kisliba. Amikor mindannyiunkkal szembeszállt, és kivégezte Eben lovát – akkor nem kényeskedett. Egyelőre. Ideiglenesen. Mulandóan. Feltételesen. A számomra azonban az, hogy Liát Vendába hoztam, örökre szóló lépés volt. Valaminek a vége, és valaminek a kezdete. Vagy talán egy olyan lélekrészem visszatérése, amelyet meg akartam őrizni. Ne tedd. A szavak már Terravinben is kínoztak, amikor kifigyeltem magányos sétáját az erdőben, és aztán ismét a koponyámon kopogtattak, miközben az istálló szénapadlásán járattam a késemet a fenőkövön. Korábban sosem tagadtam meg parancsot. Most sem azért hagytam figyelmen kívül a komizár utasítását, mert egy lány bájai rabul ejtettek. Lia aligha volt elbájoló, legalábbis nem a szokványos módon. Valami más vonzott benne. Azt hittem, elég lesz, ha idehozom, és ha itt van, okafogyottá válik a megölése. Biztonságban lesz. Elfeledkeznek róla, és a komizár a többi tervével kezd foglalkozni. Majd én eldöntöm, hogyan lehetne a legjobban felhasználni. Lia immár azokban a tervekben is szerepet kaphat. A harcmezőn elhangzott szó azóta is bennem visszhangzott. Mindörökké. Most először értettem meg, hogy az milyen hosszú is valójában. Még csak tizenkilenc múltam, és máris leéltem két életet. Most kezdem a harmadikat – egy olyat, amelyben új szabályokat kell tanulnom. Vendában élni, és Liát is életben tartani. Ha egyszerűen tettem volna a dolgomat, mint korábban mindig, most nem kellene ezen rágódnom. Lia csak egy újabb, elfelejtett vonás lenne az övemen. Most azonban már más volt. Valami, ami nem illett Venda egyetlen szabálya alá sem. Egy másik történetet kér, hogy eltöltse az időt, és őt magát is. Felkutatom magamban az igazságot, a részleteket a világról, amely olyan régen letűnt, hogy már abban sem vagyok biztos, létezett-e valaha. Egyszer volt, réges-régen, amikor még nem szörnyek és démonok uralták a világot, amikor a gyermekek szabadon futkoshattak a völgyekben, és a fák ágain dús gyümölcsök termettek – akkor városok is álltak, hatalmasak, szépségesek, szikrázó tornyaik az eget érték. Varázslat állította őket? Magam is gyermek voltam még. Azt hittem, elbírják az egész világ súlyát. A számomra tényleg… Igen, varázsból, fényből és az istenek álmából emelték a tornyokat. És ott élt egy hercegnő? Mosolygok. Igen, gyermekem, egy drága kis hercegnő, épp, mint te. A kertje tele volt fákkal, amelyekről férfiökölnyi gyümölcsök lógtak. A gyermek kétkedve néz rám. Almát még nem látott, férfiak öklét már igen. Tényleg vannak ilyen kertek, Ama? Többé nincsenek. Igen, gyermekem, valahol még vannak. És te egy nap megtalálod őket. Gaudrel utolsó emlékiratai TIZENKETTEDIK FEJEZET

Levegőért kapkodva riadtam fel. Körülnéztem: kőfalakat láttam, és fapadlót. A nehéz takaró még mindig beborított, és a férfiing is, amelyet hálóruha helyett viseltem. Nem álom volt. Valóban itt vagyok. Lepillantottam az ágy melletti szőnyegre, de az üres volt, a takarók rendben összehajtva pihentek ismét a hordó tetején. Kaden elment. Tegnap éjjel olyan szélvihar tombolt, amilyet még sosem hallottam; a város elszabadult törmelékeivel verte a falat. Azt hittem, sosem alszom el, amikor azonban mégis sikerült, mélyre süppedtem az álomban – végtelen szavannán lovagoltam, elveszve a fejem fölé nyúló fűtengerben, aztán ráakadtan Pauline-ra, aki térden állva könyörgött értem. Aztán Terravinbe kerültem ismét, Berdi meleg ragut hozott, és a homlokomat simogatta, miközben azt suttogta, nézd meg, micsoda bajba keveredtél; de az arca átalakult anyáméba, közelebb hajolt, a lélegzete forrón perzselte az arcomat. Most már katona vagy, Lia, atyád katonája. Akkor azt hittem, felébredtem, még fel is ültem, de megláttam a drága, szép Gretát felém sétálni. Aranyhaját befonta és a feje köré csavarta, ám a szeme üveges volt, vak, és az orrából vér csepegett. Walther, tátogta, de nem jött ki hang a száján, hiszen a torkából egy nyílvessző állt ki. Az utolsó álom azonban valóban felébresztett. Nem is igazán nevezhettem álomnak, csak egy színvillanás volt, egy megsejtett mozdulat, egy fel nem fogott érzés. A széles, hideg égbolt alatt, egy ló mellett Rafe állt. Oldalról láttam az arcát, a járomcsontját, a szélben lobogó haját, de tudtam: távozik. Hazamegy. A gondolatnak meg kellett volna nyugtatnia, de rettenetes veszteséget éreztem. Én nem voltam vele. Nélkülem indult neki. Zihálva hevertem az ágyon, és azon gondolkodtam, nem csupán a komizár jóslata kísért-e. A követnek nálad több esélye van, hogy megérje a hónap végét. Ledobtam a takarót, kiugrottam az ágyból, és mély lélegzetet vettem, hátha lebillen a kő a szívemről. Felmértem a szobát. Nem hallottam Kaden távozását, de akkor sem hallottam a lépteit, amikor a meggyilkolásomra érkezett a kis házba, amíg aludtam. A csend volt az ereje, nekem pedig a gyengeségem. Az ajtóhoz léptem, megpróbáltam kinyitni, de zárva találtam. Akkor az ablakhoz mentem, és kilöktem a zsalukat. Jeges huzat vágott be, libabőr verte ki a karomat. Egy csillámló, csöpögő város terült el előttem, amelyre a kora hajnali fény finomítatlan, füstös pírt borított. Ez volt Venda. A szörny még csak ébredezett, lágy hasa megkordult, mocorgott. Egy köpenyes férfi vezette kocsi elé fogott lovát végig a keskeny utcán, éppen alattam. Távolabb egy asszony seperte a gyilokjárót, a víz a földre záporozott. Az árnyak között kuporgó, sötét alakok neszeztek. A tompa fény végigkúszott a mellvédek élén, befolyt a lőrésekbe, beterítette a hámló falakat, feltöltötte a sáros sikátorok mély keréknyomait, lassan, mintha csak vonakodott volna. Halk kopogást hallottam. Megfordultam. Olyan halk volt, hogy azt se tudtam megállapítani, honnan jött. Az ajtó felől? Vagy kintről, lentről? Újabb halk nesz – aztán meghallottam, ahogy kulcs csúszik a zárba. Az ajtó néhány ujjnyira kinyílt, a rozsdás sarokvasak nyikorogtak. A halk kopogás megismétlődött. Felkaptam az egyik falnak támasztott fakardot, és felemeltem, hogy ha kell, lesújthassak. – Gyere be – szóltam oda. Az ajtó feltárult. Az egyik fiú állt mögötte, akit az előző este a Sanctum-teremben láttam talicskát tolni. Szőke haját egyenetlenül, markonként vágták rövidre, nagy barna szeme csak még jobban elkerekedett, amikor meglátta a kezemben a fakardot. – Kisasszony? Csak a bakancsát hoztam. – Azzal óvatoskodva magasra emelte a lábbelit, mintha félne, hogy megriaszt. Leeresztettem a kardot. – Bocsánat. Nem akartam… – Nem kell magyarázkodnia, kisasszony. Jó, ha az ember résen van. Lehettem volna egy olyanféle szörnyember is, akik betörnek az ajtón. – Kuncogott. – De az a kis kard arra se lett volna jó, hogy a seggükre

csapjon vele. Elmosolyodtam. – Tényleg nem. Téged láttalak tegnap, igaz? A fiúk egyike vagy, akik a kocsikat tolták. Lepillantott, az arcát pír futotta el. – Nem vagyok fiú, kisasszony. Én… Ráébredtem, hogy hibát követtem el, és levegőért kaptam. – Lány vagy. Hát persze – siettem megjegyezni, és igyekeztem valamiképp enyhíteni a zavarát. – Csak most ébredtem, még ki se nyílt rendesen a szemem. A lány felnyúlt, és összevissza, rövid tincsei közé túrt. – Á, a vágott haj teszi. Aki megtetvesedik, nem dolgozhat a Sanctumban, és hát nem tudok valami jól bánni a késsel. – Vékony volt, mint a fiatal fűz, tizenkettőnél bizonyára nem több, a nőiességnek még bimbója sem látszott rajta. Az inge és nadrágja ugyanabból a piszkosbarna anyagból volt, mint a fiúké. – De egyszer majd én is megnövesztem, nagyon hosszúra, mint a magáé, és csodaszép lesz befonva. Toporgott, a karját dörgölte. – Mi a neved? – kérdeztem. – Aszter. – Aszter… – ismételtem. A pusztítás hatalmas angyalának neve. Ez a lány azonban inkább tűnt elhagyott angyalnak, ügyetlenül visszametszett szárnyakkal. Hallgattam, ahogy elmondja Aszter általa ismert torz históriáját, aminek semmi köze sem volt a morrighani szent szövegekben leírt változathoz. – Papa azt mondja, mama egy angyal után nevezett el, éppen mielőtt kiadta a lelkét. Papa szerint mama ragyogott a végső fénytől, és akkor szólított Aszternek. Ő az angyal, aki megmutatta Vendának, hogyan juthat be a város kapuján. Mentőangyalnak nevezik. Azt mondják… – Hirtelen kiegyenesedett, és szorosan összeharapta a száját. – Pedig figyelmeztettek, hogy ne locsogjak. Bocsánat, kisasszony. Itt a bakancsa. – Merev derékkal előrelépett, lerakta a bakancsot elém, aztán ugyanúgy hátralépett. – Ahonnan én jövök, Aszter, nem számít locsogásnak, ha az emberek néhány szót váltanak. Így udvarias és barátságos. Remélem, hogy mindennap eljössz, és locsoghatunk kicsit. Erre elvigyorodott, és szégyenlősen újra a hajába túrt. A bakancsomra néztem: kipucolták, és szépen befűzték. – Honnan szerezted? Örömmel láttam, hogy a csend Aszternek sem erőssége. Volt bennünk valami közös. Elárulta, hogy Eben adta át neki a lábbelit, aki épp azelőtt tette rá a kezét, hogy bedobták volna a piacra küldendő kupacba. A ruháim már eltűntek, de Eben legalább a bakancsot megmentette, és ki is pucolta nekem. Ha valaki rájön, ostorral verik el érte, ám Eben ügyesen cselezett, Aszter pedig biztosított, hogy efelől nem kell aggódnom. – Ami ezeket illeti – fejezte be –, maguktól indultak el, és jöttek ide. – Téged is megvernek, amiért elhoztad őket? Megint lesütötte a szemét, és elpirult. – Én nem vagyok ilyen bátor, kisasszony. Sajnálom. Az orgyilkos utasítására csináltam. Letérdeltem, hogy közvetlenül a szemébe nézhessek. – Ha ragaszkodsz hozzá, hogy Aszternek szólítsalak, én ragaszkodni fogok hozzá, hogy Liának szólíts. Ez a Jezelia rövidítése. Menni fog, Aszter? A lány bólintott. Abban a pillanatban észrevettem a hüvelykujján a gyűrűt – olyan nagy volt, hogy ökölbe kellett szorítania a kezét, el ne veszítse. A morrighani díszőrség gyűrűje volt. A lány a targoncák egyikéről vette el. Aszter meglátta, hogy az ékszert nézem, és azonnal kinyílt a szája. – Ezt választottam – magyarázta. – Nem tartom meg. Eladom a piacon, de egy napig tudni akartam, milyen finom érzés aranyat viselni. Egész éjjel a piros követ dörgöltem, és kívánságokat találtam ki. – Hogy érted, hogy ezt választottad, Aszter? – A komizár mindig megengedi, hogy a talicskások elsőként válasszanak a zsákmányból. – A kormányzók utánatok következnek? Aszter biccentett. – Az egész tanács utánunk következik. A komizár tesz róla. A papám örülni fog a választásomnak. A

negyedesurak szeretik a gyűrűket. Ez itt akár egy egész zsák gabonát is érhet, és papa abból egy hónapig tud főzni. Figyeltem, hogyan emlegeti a komizárt: mint egy jótevőt, nem pedig zsarnokot. – Azt mondod, mindig. Sokszor érkeznek szekérrel a Sanctumba? – Nem – felelte. – Néhány havonta szoktak hozni árukat a kereskedőkaravánoktól, de most hadizsákmány van. Ebben a hónapban hat szekér érkezett, de ez volt a legnagyobb. A többi alig tett ki két vagy három talicskára valót. Hadizsákmány. Az őrjáratokat legyilkolták. Kis csapatok lovagoltak a haláluk felé, és fogalmuk se lehetett, hogy a játékszabályok megváltoztak. Immár nem csak néhány barbárt kell visszakergetni a határaik mögé. Szervezett csoportok lestek rájuk. És miért? Hogy a szolgáknak gyűrűket adhassanak? Nem, emögött másnak kell állnia. Valaminek, ami elég fontos ahhoz, hogy egy orgyilkost küldjenek az életemért. – Valami rosszat mondtam, kisasszony? Újra Aszterre pillantottam, de még nem tértem egészen magamhoz. A lány beharapta az ajkát, úgy várta a válaszomat. Egy váratlan hang riasztott meg mindkettőnket. – Az ajtó sarkig tárva. Mennyi időbe telik lerakni egy pár bakancsot? Egyikünk sem hallotta Kaden közeledését. A küszöbön állt, és szigorúan nézett Aszterre. – Nem sokáig! – kapott levegőért a kislány. – Épp most értem ide. Igazán! Nem locsogtam! Elnyomakodott Kaden mellett, félve, mint a kisegér, akit macska les, aztán már csak a léptei visszhangja verődött vissza, amint végigrohant a folyosón. Kaden mosolygott. – Megrémítetted. Muszáj volt ennyire szigorúnak lenned? – tudakoltam. Felvonta a szemöldökét, és a kezemre nézett. – Nem nálam van a kard – jegyezte meg, azzal becsukta maga mögött az ajtót, átment a szobán, és egy flaskát meg egy kosárkát tett az egyik ládára. – Hoztam neked valami reggelit, hogy ne kelljen a nagyteremben enned. Ha jóllaktál, öltözz és indulunk. A komizár vár minket. – Öltözzek? Mibe? Kaden a földön gombóccá gyűrve heverő zsákruhára nézett. – Nem – jelentettem ki. – Az ingben maradok, és felveszem az egyik nadrágodat. – Beszélek vele, Lia, megígérem, de most, kérlek, tedd, amit… – Azt mondta, a luxust meg kell szolgálni, de nem mondta meg, hogyan. Megküzdök veled a ruhákért. – A kard hegyét lefelé fordítottam, és kihívón köröket írtam le vele a padló felett. – Nem, Lia – rázta a fejét. – Ez nem játék. A végén megsérülnél. Tedd azt le. Úgy beszélt velem, mintha Aszter lennék, egy gyermek, akinek nincs még fogalma a következményekről. Nem, rosszabb: mintha királyi sarjadék lennék, akinek nincs fogalma semmiről. Felsőbbrendű volt, lenéző, sokkal vendaibb, mint eddig bármikor. Forró vér lüktetett a halántékomnál. – Bottal már verekedtem – közöltem. – Mi más tudnivaló van? – Csücsörítettem, eltúlzott álmélkodással a kardra néztem. – Ez a markolata, ugye? – érintettem meg a keresztfát. – Gyerekkoromban effélékkel játszottunk a bátyáimmal. Félsz? – néztem vissza rá, és összeszorítottam az állkapcsomat. – Én figyelmeztettelek – vigyorodott el, és a falnak támasztott másik kardért nyúlt. Felé vetettem magam, és sípcsonton csaptam. – Mit művelsz? – kiáltotta eltorzult arccal, fél lábon ugrálva, amíg a másikat dajkálta. – Még el se kezdtük! – Dehogynem! Te kezdted el, hónapokkal ezelőtt! – vágtam vissza, és újra odacsaptam, ezúttal oldalról. Kaden felkapta a másik kardot, és védekezőn maga elé tartotta, de fájdalmában láthatóan bicegett. – Az nem járja, hogy csak úgy… – Hadd mondjak el neked valamit, Kaden! – vágtam a szavába, és körözni kezdtem körülötte; ő zökkenő léptekkel igyekezett velem forogni, és szemmel tartani. – Ha ez valódi kard lenne, már arra várnál, mikor vérzel el. Szédülnél, ha egyáltalán a lábadon állnál még, mert a második csapásommal elmetszettem volna a lábszárad izmait és inait, ráadásul létfontosságú ereket nyitottam volna meg. Nincs más dolgom, mint lépegetni, a saját szíved elvégzi a többit. Addig pumpálja a véredet, amíg össze nem esel, ami körülbelül eddigre következne be. Kaden összerándult, újra a sípcsontjához nyúlt, a másik kezével felemelte a kardot, hogy kivédje a következő csapásaimat.

– A pokolba, Lia! – Tudod, Kaden, lehet, hogy hazudtam. Talán nem gyerekkoromban használtam ilyesmit utoljára, és talán nem is csak játékra. Talán a fivéreim megtanítottak, hogyan kell tisztességtelenül küzdeni, és megszerezni az előnyt. Talán arra is megtanítottak, mik az erősségeim és gyengeségeim. Tudom, nincs olyan hosszú karom, vagy annyi nyers erőm, mint egy hozzád hasonlónak, de más módon könnyedén megverhetlek. És úgy tűnik, meg is tettem. – Még nem. – Előrelendült, sebes csapásokkal nyert teret, amiket hárítani tudtam, amíg a falnak nem hátráltam. Elkapta kardot tartó kezemet, a kőhöz szorította, és zihálva hozzám dőlt. – És most már nálam az előny. Lepillantott rám, és megváltozott a lélegzése ritmusa; mélyebben, lassabban kezdte venni a levegőt. – Nem – dacoltam vele. – Mostanra elvéreztél. Halott vagy. A tekintete bejárta az arcomat, az ajkamat, forró lehelete az arcomat érte. – Nem egészen – suttogta. – Megkapom az ingedet és nadrágodat, vagy sem? A fogai között szisszenve eleresztett, és a sarokban álló székhez bicegett. – Annyira erősen nem ütöttelek meg – jegyeztem meg. – Nem-e? Lezökkent a székre, és felhúzta a nadrágszárát. A bakancsa felett már tyúktojásnyi duzzanat éktelenkedett. Odatérdeltem, és megvizsgáltam: csúf volt. Keményebben csaptam oda, mint gondoltam. – Kaden, én… – Megráztam a fejemet, és felnéztem rá, szavakat keresve, amivel el tudom magyarázni. – Értem, mit akartál elmondani – sóhajtott. A magam részéről még mindig nem voltam benne biztos, hogy érti, miért dühödtem fel, vagy miért támadtam meg. Nem csupán a ruhákról volt szó. – Kaden, csapdába estem egy városban, ahol ezrek gyűlölnek mindent, ami én vagyok. A komizár tegnap a teljes tanács előtt alázott meg. Az egyetlen, amit képtelen vagyok elviselni, ha te is ugyanúgy lenézel. Semmit sem tanultál meg rólam eddig? A királyfélék igenis képesek bonyolultabb dolgokra is, mint megszámolni a tizenkét lábujjukat. Nekem csak te vagy itt. Te vagy az egyetlen szövetségesem. Kaden szeme összeszűkült a szövetséges szót hallva. – És mi van Rafe-fel? – Vele? Egy olyan herceg aljas cinkosa, aki alighanem bárki másnál szívesebben látna holtan. Egy hercegé, aki elárulja az én királyságomat a tiédnek javasolt szövetséggel. Rafe pedig a maga hasznát keresi az ügyletben. Akármit is hittem kettőnkről a múltban, pontosan ez a lényege. A múlt. Szerencsétlen kaland volt az én számomra is, de határozottan nem szövetséges. Semmi többet nem jelent a számomra, csak egy rút foltot az ítélőképességemen. Kaden az arcomat vizslatta, de végül elmosolyodott. – Azt mindenesetre kiválóan meg tudod ítélni, hová üss. A növekvő duzzanatra néztem. – Van valahol a Sanctumban jégverem? Kaden felhorkant. – Ez nem Berdi fogadója, Lia. – Felállt, és beletúrt a ládába, végül kiszedett egy nadrágot meg egy széles bőrövet. – Egyelőre ezzel érd be – dobta őket az ágyra. Elővigyázatosságból felszedtem a zsákruhát, kinyitottam a zsalus ablakot, és kihajítottam. – Jabavé – mormoltam utána, a jól végzett munka mozdulatával leporoltam a tenyeremet, és visszafordultam. Legalább egy dolog rendben volt: soha többé nem kell azt a tövisből szőtt rémséget hordanom. Belelestem a Kaden hozta kosárba. – Mi olyan fontos, amiért a komizár ilyen korán akar látni minket? – kérdeztem, és nekiláttam a kemény zsemléknek meg a sajtnak. A morrighani nyilvános kivégzések emléke kerülgetett: azokra mindig kora reggel kerítettek sort. Mi lesz, ha a komizár mégsem hitte el Rafe történetét? – Elutazik, hogy ellenőrizze Agosfa tartományt, fenn, északon. A kormányzó nem jelent meg, ami vélhetően azt jelenti, hogy meghalt – felelte Kaden. – De van még néhány ügy, amit le kell zárnia, mielőtt elindul. Elutazik. A szó zene volt füleimnek, a legjobb hír, amit hónapok óta hallottam – habár aggasztott, miféle

ügyeket kell még lezárnia. Befejeztem az evést, aztán Kaden kilépett a szobából, hogy felöltözhessek. Újra feltűnt, milyen fülsértően nyikorog a vasalás, és el se tudtam képzelni, hogyan alhattam át korábbi távozása zaját. Jó érzés volt újra a lábamra venni a tiszta bakancsomat. Tiszta zoknikkal. Ma este, amikor eléneklem az emlékverseket, Ebennek is áldást kérek majd ezért. Most már minden este elmondtam őket, mintha Pauline helyett imádkoznék, mintha velem lenne, és Terravin felé haladnánk, hogy megkezdjük csodálatos kalandunkat – és nem egyedül ülnék itt, a kalandok végén.

Átsétáltunk a tanácsi szárny főterére. Ehhez ismét át kellett jutnunk a folyosók, nyitott udvarok, keskeny, ablaktalan, alig pár elszórt lámpással megvilágított átjárók labirintusán. Kaden megjegyezte, hogy az évszázadokig épített és újraépített Sanctum tele van elhagyott és elfelejtett átjárókkal, zsákutcákkal, nyitott kútaknákkal, úgyhogy jobban teszem, ha a közelében maradok. Sok fal a korábbi romokról mesélt; a feltornyozott törmelék néha halált kiáltott felénk egy-egy letört szoborkar vagy félig eltemetett, vak tekintetű kőfej formájában, amely örökös rabként bámult előre a falból. Máshol vésett márványtömb hirdette egy rég letűnt kor üzenetét, a betűk festéke könnyként csordult meg rajta. De ezek is csak kődarabok voltak, mint a többi, újra felhasználták őket, hogy várost építsenek belőlük – Kaden kézre eső alapanyagnak nevezte őket. Mindazonáltal, ahogy beléptünk egy újabb homályos átjáróba, megéreztem valami mást is. A bakancsom fűzőjének újrakötése örvén megálltam, és a falnak vetettem a hátamat. Egy ütem. Egy figyelmeztetés. Suttogás. Talán csak megijesztett a túlvilági folyosó? Jezelia, itt vagy. Olyan hirtelen egyenesedtem fel, hogy csaknem elvesztettem az egyensúlyomat. – Jössz? – kérdezte Kaden. A dobütem elhalkult, de jeges fuvallat csapott meg. Körülpillantottam. Csak a mi mocorgásunk nesze hallatszott. Igen, megrémültél, ennyi az egész. Kaden nekiindult, én pedig követtem. Sugárzott róla, hogy elemében van: otthonosan, kényelmes léptekkel sétált a városban, míg én összezavarodtam. Milyen idegen lehetett a számára Terravin! Ugyanakkor mégsem. Könnyedén beilleszkedett. Hibátlanul beszélte a morrighani nyelvet, és úgy rendelt a fogadóban sört, a székén hátradőlve, mintha az lenne a második otthona. Ezért gondolta, hogy majd én is be tudok olvadni ebbe az életbe, mintha a régi nem is létezett volna? Én nem voltam hozzá hasonló kaméleon, aki más személyiséget vesz magára, ha átlép egy országhatárt. Felgyalogoltunk egy csigalépcsőn, és egy, a tegnapihoz hasonló térre érkeztünk, bár persze ennek sem volt szabályos az alakja. Vendában semminek nem volt az. A távolabbi részén istállókat láttam, katonák vezették ki és be a lovakat. Itt-ott csirkék kapirgáltak, vagy csak bóklásztak, felborzolt tollazattal futottak el a lovak patái elől. Egy közeli istállóban két foltos disznó röfögött, a térre néző torony egyik párkányáról pedig hollók károgtak le ránk, de kétszer akkorák, mint Morrighanben bármelyik. A távoli alakok között észrevettem a komizárt is: úgy irányította a kapun átgördülő társzekereket, mintha őrszolgálatban volna. Ahhoz képest, hogy egy királyságot vezetett, a keze mindenben benne volt. Rafe-et nem láttam sehol, amitől egyszerre telepedett rám megkönnyebbülés és egy kényelmetlen érzés. Legalább nem hurokkal a nyakában állt a téren, ám ez nem feltétlenül jelentette, hogy biztonságban van. Hová rekkentették el? Csak annyit tudtam, hogy valahová a komizár szállásához közel, egy biztonságos szobába, ami talán nem egyéb, mint egy barbár cella. Amikor közelebb értünk, a komizár az őrök, a kormányzók és a rahtanjai szeme láttára megállt, és felénk fordult. Éreztem magamon a tekintetének súlyát, ahogy felmérte új öltözékemet. Amikor megálltunk a csoportosulás szélén, odalépett, hogy alaposabban is szemügyre vegyen. – Talán nem fejeztem ki magam elég egyértelműen tegnap este. Bizonyos luxuscikkeket, mint a ruhák és a cipők, ki kell érdemelni. – Kiérdemelte – vágta rá Kaden, csaknem a komizár szavába vágva.

Egy hosszú pillanatra csönd támadt – aztán a komizár hátravetette a fejét, és felkacagott. A többiek követték a példáját, hangosan röhögtek, az egyik kormányzó Kaden vállába bokszolt. Égett az arcom. Szerettem volna megrúgni a másik sípcsontját is, de a magyarázata révén tarthattam meg a bakancsot. Mint a katonák a fogadóban, a kormányzók is élvezték a durva tréfákat. – Meglepő – mondta végül a komizár halkan, kérdő pillantást vetve felém. – Talán végső soron a királyi sarjaknak is megvan a maguk haszna. Calantha jelent meg a téren, mögötte négy katona lépkedett, kantárszáron vezetve néhány lovat. Felismertem a morrighani ravianokat – további hadizsákmány a mészárlásból. – Ezek azok? – kérdezte a komizár. – A legrosszabbak – válaszolta Calantha. – Élnek, de sebesültek, és a sebeik elgennyesedtek. – Vigyétek őket a veltei negyedesúrhoz, vágja le mindet – rendelkezett a komizár. – Tegyetek róla, hogy egyenlően ossza szét a húst, és arról is, hogy mindenki megtudja: a Sanctum ajándéka. Láttam, hogy a lovak valóban megsérültek, de azt is, hogy korántsem halálosan – az egész alig pár vágás volt, amit egy sebész kitisztíthatott és összevarrhatott volna. A komizár elbocsátotta a nőt, és a szekerekhez lépett, maga után intve a tanácstagokat, én azonban észrevettem, hogy Calantha halvány tekintete megpihen az alakján, és csak vonakodva fordul el. Vágyódik? Őutána? A komizárra néztem. Gwyneth szavaival élve nem volt éppen fájdalmas látvány, és tagadhatatlanul körülvette valamiféle vonzó kisugárzás. Áradt belőle a hatalom. A viselkedése számító volt, áhítatot parancsoló. De vágyódást keltő? Nem. Talán valami mást láttam Calantha tekintetében. A szekeresek gyors ujjakkal megoldották a ponyvák szíjait. A komizár egy főkönyvet markoló férfival beszélt – vékony, kopottas alak volt, és furcsamód ismerősnek tűnt. Halkan magyarázott a komizárnak, ügyelve rá, hogy a hangja ne jusson el a kormányzók füléig. Beléptem a többiek háta mögé, hogy a sanctumbéli fivérek válla felett átlesve figyelhessem. – Mi az? – kérdezte súgva Kaden. – Semmi – ütöttem el a dolgot; alighanem úgy is volt. A szekeresek lerántották a ponyvákat. A szívem fájdalmasan nagyot dobbant. Ládák. Már azelőtt tudtam, mi van bennük, mielőtt a komizár felfeszítette volna az egyiket. Félrekotorta a szalmát, kihúzott néhány üveget, és átadta a kormányzóknak, végül Kadenhez lépett. – Nem hagyhatom ki az orgyilkost, igaz? Egészségedre, fivérem. – Felém fordult. – Hercegnő, miért vagy ilyen sápadt? Talán nem kedveled Morrighan szőlőinek óborát? Biztosíthatlak, a kormányzók imádják. A nagy hírű canjovani bort osztogatta. A jelek szerint a komizár sok más tehetsége mellett értett a kereskedőkaravánok kirablásához is. Így biztosította a helyzetét: olyan luxuscikkekkel látta el a kormánya tagjait, amelyeket láthatóan csak ő tudott megszerezni. Palackszámra ajándékozta azt a bort a kormányzóknak, amiért a kisebb királyságok hatalmas összegeket fizettek, a szolgáknak választást engedett a hadizsákmányból, friss húst porcióztatott ki az éheseknek. A teli gyomor azonban teli gyomor – ezzel nem szállhattam vitába. És a saját apám is meg-megajándékozta a kabinetjét, habár a javakra nem kereskedők kirablása útján tett szert. Hány morrighani szekeres pusztult el a szabadcsapatok fegyverétől, hogy a komizár a kormányzóit kényeztethesse? Mi mást raboltak még össze, és kit gyilkoltak meg érte? A holtak listája egyre csak hosszabbodott. A komizár rászabadította a tanácstagokat a többi szekér ládáira, szétosztotta köztük a zsákmányt, aztán visszasétált hozzánk. Odadobott Kadennek egy kis erszényt, amely csörrenve állapodott meg az orgyilkos tenyerén. – Vidd el a jehendrára, és szerezz neki valami rendes ruházatot! Gyanakodva néztem a komizárra, mire ő ártatlanul felvonta a szemöldökét, és kisöpörte hosszú, sötét tincseit az arcából. Most inkább tűnt tizenhét éves ifjúnak, mint harminc közeli férfinak. A százarcú sárkány. És milyen mesterien váltogatja az arcait! – Ne aggódj, hercegnő – mondta. – Csak egy ajándék, tőlem, neked. Akkor miért támadt tőle görcsösen üres érzés a gyomrom helyén? Minek köszönhető a gyökeres változás – zsákruhától ajándék új holmikig? Úgy tűnt, mindig egy lépéssel előttem jár, tudja, miként billentsen ki az egyensúlyomból. Az ajándékoknak mindig ára van. Egy katona odavezette a lovát. A kapuban a teljes csapat csak rá várt. Átvette a kantárt, búcsúzkodott, végül visszafordult.

– Kaden, a távollétemben te vagy az őrző. Kísérj el a kapuig, mondanék néhány dolgot. Néztem, ahogy elsétáltak; a komizár Kaden vállára vetette a karját, bólogattak, egyezkedtek. Dermesztő borzongás szaladt végig a hátamon, ahogy figyeltem őket, mintha szellemet látnék. Akárha a saját testvéreimet, Regant és Brynt láttam volna Civica folyosóin sétálni, titkokon osztozni. A kicsiny ék, amit kettejük közé vertem, máris eltűnt. Hosszúra nyúlt a közös múltjuk, a hűségük egymáshoz. A komizár fivérének szólította Kadent, mintha valóban azok lennének. Tudtam, hiába múlt csak néhány perce, hogy szövetségesemnek neveztem Kadent, valójában nem volt az – nem, amíg Venda mindent megelőzött a számára. TIZENHARMADIK FEJEZET

KADEN – Jól beszéli a nyelvet. Ez hogy lehetséges? Tegnap, amikor Lia megszólalt, a komizár nem mutatott meglepődést. Természetesen. Nem vallott volna rá, ha a tanács előtt árulja el. Tulajdonképpen azt hiszem, alig lepi meg bármi, most azonban hallottam a hangján. Furcsa büszkeség öntött el. A komizár is alábecsülte Liát, ahogy korábban én is, amikor a nyomára akadtam. A legtöbb királyi sarj azt se tudta, hol fekszik Venda, nemhogy a nyelvét beszélte volna. – Adottsága van a nyelvekhez – magyaráztam –, és mialatt átjutottunk a Cam Lanteux-n, bőven volt ideje tanulmányozni a miénket. Színpadiasan felsóhajtott. – Még egy adottság? Ez a hercegnő adottságokkal van tele… habár annak, amire te hivatkoztál, még nem láttam bizonyítékát. A tegnap esti üveges szemű színjátékot nem nevezném másnak, mint csalásnak. Bár azért lehetett haszna. Az utolsó gondolat a levegőben maradt. Jobban örült volna, ha csalás, hiszen azt ő irányíthatta. – Néhány hétig leszek távol, nem tovább. Ha azonban Tierny nem mutatkozik, mire visszaérek, nem jósolok neki sok jót. Akkor a te dolgod lesz, hogy erős kísérettel kivonulj, és kiderítsd, van-e kihívó, akit be kell törnünk. Amikor ilyen nagy a tét, nem tűrhetjük a renegát kormányzókat. Főleg most, hogy Arlesfőből érkezik a legfontosabb, legszükségesebb szállítmány. – Tierny mindig késik. – Késik vagy sem, ha visszaértem, te indulsz. A lány nélkül. Emlékezz, mit mondtam. Nem vagyunk tyúkokat őrizgető kakasok. Rahtanok vagyunk. Rahtan. Tizenegy éves voltam, amikor először ismételtem el neki ezt a szót. Még Ebennél is fiatalabb. Akkor már egy éve ő viselte a gondomat. Ügyelt rá, hogy dupla ételadagot kapjak. A szemem többé nem süppedt be, horpadt orcám kitelt, heges bőröm és a bordáim közé némi hús rakódott. Ugyanazzal a büszkeséggel mondtam a szemébe a szót, mint most ő nekem. Rahtanok vagyunk, egységbe forrt fivérek, félelmet nem ismerünk, mindent elviselünk. Abban a percben kezdte meg a felkészítésemet, hogy én legyek a következő orgyilkos. Áhítattal és hálával fogadtam a bizalmát. Nálam erősebb hűséggel aligha volt iránta bárki. Sok embert ölt meg, hogy sovány bőrömet megmentse. Mindent neki köszönhettem. Akkoriban ő volt az orgyilkos; azóta hárman múltak el a posztról, egyik sem tartott ki néhány évnél tovább. Tizenöt évesen én voltam a legifjabb, aki betöltötte. Négy éve. A te kezedhez mennyi vér tapad, Kaden? Hány embert öltél meg? Nem adhattam meg Liának a választ, mert magam sem tudtam a számukat. Csak a hörgő lélegzetekre emlékeztem, ahogyan késve, meglepetten levegő után kaptak, kezekre, amelyek túl lassan mozdultak az ágy mellé készített fegyverért. A riadt szemekre, amelyek lecsukódva mindannyiszor elvitték a lelkem egy darabját. A többi arctalan összevisszaságba olvadt. Csak annyit tudtam róluk, hogy árulók, akik más királyságokba szöktek, hátha elkerülhetik a büntetést, vagy kaszárnyatisztek, akik kegyetlen brutalitással csaptak le, és kiirtották az Ebenéhez hasonló, a Cam Lanteux-n letelepedni próbáló családokat. Az orgyilkos munkája azonban mindössze félelmet ültet az ellenség szívébe, és talán lassítja a támadásokat. Egy teljes hadsereg kell, hogy mindenestől véget vessen nekik.

A komizár a kapu előtt néhány lépéssel megállt. – Nem hagyhatjuk, hogy a gyengeség erőt vegyen rajtunk – mondta –, és erről szeretnék beszélni veled. Három katonánk elszökött. Egy vagabund táborban rejtőzve találtak rájuk. A vagabundok megkapták, amit a szökevények bújtatásáért érdemeltek, de a katonákat visszahurcolták. – Vagabundok? Melyik tábor? – Az erdőségben, Reux Lautól északra. Fellélegeztem. Nem lett volna szabad megkönnyebbülést éreznem bármelyik vagabund csoport pusztulása miatt, de különösen kedveltem Diharát és a családját. Tudtam, Diharának több esze van annál, hogy árulókat rejtegessen; a vagabundok legtöbbjének hasonlóképpen. A keveseknek kiosztott kemény megtorlás híre szélsebesen elterjedt a táborok között. A komizár közölte, hogy a kivégzés harmadik harangszókor lesz, a bajtársaik előtt, és nekem kell levezetnem. Habár a tényleges ölés és karóra tűzés a chievdar dolga, mindig a komizár vagy az őrző volt, aki utoljára kikérdezte az elítéltet, aki igent vagy nemet kért a tanúként felsorakozó csapatoktól, aki utasított, hogy fektessék a tuskóra a fejüket. Aki utoljára rábólintott. Ezek voltak az utolsó lépések az igazságszolgáltatás útján. – De emlékezz, ne hagyd, hogy túl gyorsan haljanak meg! Sokat számít, elveszi a kedvet a hasonló akcióktól. Tégy róla, hogy szenvedjenek. Elintézed, ugye, fivérem? Ránéztem, és bólintottam. Mindig megteszem, ami a kötelességem. A komizár szívélyesen átölelt, aztán elindult, de néhány lépés után még egyszer visszafordult. – Ó, és jut eszembe, adj enni a követnek! Úgy vélem, Ulrix, amint teheti, meg fog feledkezni róla, én pedig nem egy hullához akarok visszatérni. Még nem végeztem a hercegi küldöttel. Egyelőre. TIZENNEGYEDIK FEJEZET

Észrevettem, hogy Griz egy lovat vezet ki az istállóból. Kihasználtam, hogy Kaden és a komizár is hátat fordít nekem, és odasiettem, hogy megszólítsam. Amikor meglátott, megállt, és örökösen rosszalló grimasza enyhült valamelyest. – Beszélhetnénk? – kérdeztem. – Négyszemközt. – Ennél jobb helyünk nem lesz rá – nézett szét. Nem volt időm, hogy diplomatikus legyek. – Kém vagy? – kérdeztem rá egyenesen. Griz előrelépett, és leszegte a fejét. – Erről több szó ne essék! – morogta halkan, és a pillantása a közelben hármas-négyes csoportokban társalgó kormányzókra esett. – Szívességet tettem neked, leányzó. Te megmentetted az életemet, meg a bajtársaimét. Megfizetem a tartozásaimat. Most már minden ki van egyenlítve. – Nem hiszem, hogy ennyi volna az egész, Griz. Láttam az arcodat. Számított neked a dolog. – Ne fújd fel az ügyet. – Ezután is szükségem lesz a segítségedre. – Végeztünk, hercegnő, nem érted? Csakhogy ezzel nem végezhettünk. Kellett a segítség. – Elárulhatom a többieknek, hogy folyékonyan beszéled a morrighani nyelvet – fenyegettem meg. Mindenáron el kellett érnem, hogy segítsen, akár zsarolással is. – Ha megteszed, az egész családomat halálra ítéled. Harminchatan vannak. Fivérek, nővérek, unokatestvérek és a gyerekeik. Többen vannak, mint a csapat, amelyiknek a pusztulását végignézted. Ezt akarod? Harminchat. Sebhelyes arcába néztem: őszinte, mély félelmet láttam. Megráztam a fejemet. – Nem – suttogtam. – Azt nem akarom. Egy újabb ajtó zárult be. A reményeim összeroskadtak. – A titkod biztonságban van. – Ahogy a tiéd is – felelte.

Legalább azt megtudtam, hogy Griz tényleg tudja, kicsoda Rafe valójában. Hálás voltam, amiért hazudott érte, de annyi minden kellett volna még… Már nyitottam a számat, hogy kérdezzek egy utolsót, de akkor Griz durva mozdulattal odébb fordult, oldalba könyökölve engem. Összegörnyedtem, aztán fél térdre estem. Griz hozzám hajolt, az arcára most undorodó düh ült ki, de a hangja egyenletes és halk maradt. – Figyelnek minket – mondta. – Vágj a fejemhez valamit! – Te ostoba ökör! – rikoltottam. – Nézd meg, hová lépsz! – Helyes – súgta. – Egyetlen tanácsot adhatok: bölcs dolog lenne összebarátkoznod Aszterrel. Az a kölyök úgy ismeri a Sanctum minden zugát, mint egy kisegér. Kiegyenesedett, és lebámult rám. – Te meg kotródj az utamból! – kiáltotta, és elviharzott. Néhány, a közelben álló kormányzó nevetett. Körülpillantottam. Kaden volt, aki figyelt. Átvágott az udvaron, és megkérdezte, mit akart Griz. – Semmit – feleltem. – Csak nyökögött meg nyáladzott a zsákmány felett, mint mindenki más. – Jó okkal – vágta rá Kaden. – Meglehet, hosszú ideig ez az utolsó. Közeleg a tél. Ahogy kimondta, mintha még egy ajtó becsapódott volna. Civicában nem volt nagy különbség a tél és a nyár között – néhány fokkal hűvösebb lett, feltámadt a szél, vastagabb köpeny kellett, és többet esett az eső – ám ahhoz semmiképpen sem volt elég, hogy a kereskedelmet vagy a közlekedést megakassza. Ráadásul a számításaim szerint a tél még két hónapra volt. Csak most fordultunk őszbe, a nyár utolsó színeibe. A tél aligha ér előbb Vendába, mint Civicába. Azonban éreztem a levegő hűvösén, a nap fáradó fényén – máris gyengébb, mint tegnap. Közeleg a tél. Máris túl sok ajtó zárult be előttem, ezt nem hagyhattam.

Követtem Kadent a téren át egy kapuhoz, amely kivezetett a Sanctumból. A jehendra felé indultunk, hogy megfelelő holmikat keressen nekem, amint a komizár parancsolta. A közelében maradtam, mert legalább annyira tartottam a kapun kívüli vendaiaktól, mint a kapun belüliektől. A komizár távozása egyszerre volt áldás és átok. Kissé fellélegezhettem – az ő figyelmét alig kerülte el valami –, azonban így már el sem érhettem. Szerettem volna Rafe után kérdezősködni Kadennél, hogy hol van, hogyan töltötte az éjszakát, ám tudtam, ezzel csak aláásnám a saját kijelentésem hitelét, miszerint semmit sem akarok a követtől. Ha pedig Kaden gyanakszik, bizonyára a komizár is. Azért fohászkodtam, hogy az őrök ne mutassák meg Rafe-nek, mennyire utálják a dalbrecki disznókat. Talán a tegnap esti lakoma és a komizár kitüntetett figyelme után visszafogják magukat vele szemben. Ahogy egymás mellett gyalogoltunk, feltűnt, hogy Kaden lába néha meg-megbicsaklik. – Bocsánatot kérek a sípcsontod miatt – szólaltam meg. – Amint mondtad, ha a túlélés a cél, nincsenek szabályok. A bátyáid jól okítottak. Visszanyeltem a gombócot a torkomból. – Valóban. – Ők tanítottak meg kést dobni is? Csaknem elfeledkeztem Finchről, és a majdnem telitalálatról, amit a mellkasára bevittem. Kaden nyilván emlékezett. – Nagyon sok mindenre megtanítottak. Legtöbbször azáltal, hogy velük voltam, figyeltem és magamba szívtam a tudást. – Mi mást szívtál még magadba? – Gyanítom, erre magadnak kell rájönnöd. – Nem hiszem, hogy a sípcsontom kísérletezni szeretne. – Szerintem a sípcsontod egyelőre biztonságban van – vigyorodtam el. Kaden megköszörülte a torkát. – Bocsánatot kérek a reggeli hangnememért. Tudom, hogy… – Arrogáns volt? Leereszkedő? Parancsolgató? Bólintott.

– De tudnod kell, hogy nem így érzek irántad. Ez egy nyelv, ami ennyi év alatt a részemmé vált. Főleg most, hogy visszakerültem. Én… – De miért? Elmondod valaha, miért gyűlölöd annyira a királyi vért, amikor rajtam kívül egyet sem ismertél még? – Királyokat nem, de nemeseket annál inkább. Nincs sok különbség. – Nemeseket, hát persze – gúnyoltam. – Az orgyilkosok nap mint nap megfordulnak a jobb udvartartásokban, urakkal és hölgyekkel társalkodnak. Neveket mondj! Csak egy nemest, akivel személyesen találkoztál! – Erre gyere – mordult inkább, megmarkolta a karomat, és befordult egy sikátorba, hogy kitérjen a kérdés elől. Gyanítottam, hogy valójában egyet sem ismer, de nem akarja bevallani. Azért gyűlöli a királyi családokat, mert minden vendai ezt teszi. Ezt várják tőlük. Különösen bizonyos hatalmas vendaiak. – Csak hogy tudd, Kaden, a te tisztelt vezetőd azt tervezi, hogy végez velem. Ő maga mondta. Kaden a fejét rázta, és felemelte a pénzeszacskót, amelyet a komizár odahajított neki, mintha ezzel bebizonyíthatná az ellenkezőjét. – Nem fog megölni. – Talán csak azt akarja, hogy elegáns holmikban lógjak a kötélen. – A komizár nem akasztat. Nyakaztat. – Nahát. Ez aztán a megkönnyebbülés. Köszönöm, hogy felvilágosítottál. – Nem fog megölni, Lia – ismételte Kaden. – Hacsak nem csinálsz valami ostobaságot. – Megtorpant, és ismét elkapta a karomat. – Ugye, nem fogsz ostobaságot csinálni? A járókelők megálltak, úgy néztek minket. Rájöttem, hogy mind felismerték az orgyilkost; tudták, kicsoda ő, és tiszteletteljes távolságot tartottak. Kadent tanulmányoztam. Az ostobaság nézőpont kérdése. – Csak azt csinálom, amit kértél. Téged követlek, és igyekszem meggyőzni másokat az adottságomról. Közel hajolt, lehalkította a hangját. – Ne játszd meg a dolgot túl gyakran, Lia, és soha ne próbáld befolyásolni vele a komizárt úgy, mint Grizt és Finchet. Visszaüt, ha megteszed. Hagyd, hadd használja az adottságodat kedvére. – Úgy érted, segítsek neki véghezvinni egy csalást? – Most megismétlem, amit magad mondtál: ha a túlélés a tét, nincsenek szabályok. – És mi van, ha nem csalás? Kaden arca elsötétült. Ráébredtem, hogy a Cam Lanteux-n átvezető úton egyszer sem fogadta el, hogy valóban a birtokában lehetek az adottságnak, még akkor sem, amikor a bölénycsordára figyelmeztettem. Különös módon úgy használta ki az adottságom hírét az életben tartásom ürügyeként, hogy közben maga nem ismerte be, hisz-e benne. – Csak tedd, amit kér tőled – válaszolta végül. Kelletlenül bólintottam, és újra nekiindultunk. Csaknem úgy tűnt, mélyebben tiszteli az adottságot, mint Griz és Finch. Talán mert olyan, megjósolhatatlan hatalom rejlett benne, amit sem ő, sem a komizár nem volt képes irányítani? Dihara kinevette volna azt, aki azt mondja neki, hogy használja az adottságát úgy, ahogy az a komizárnak tetszik. Már akkor is ellenkezett, amikor én felvetettem. Az adottságot nem lehet előszólítani, hiszen éppen azért nevezik így. Egy különös, finom módja a tudásnak, vén, mint maga a világegyetem. Halkan sóhajtottam. Finom. Milyen nagyon szerettem volna, ha inkább egy súlyos, szöges buzogány, amit meglendíthetnék! Kaden tovább magyarázta, hogy a komizár fenyegetéseinek mindössze annyi a célja, hogy létrehozzák köztünk a határokat és a hatalmi viszonyokat. Egy kicsiny tisztelettel sok mindent érhetnék el. – A pénzeszacskó pedig vesztegetés? Mint a lopott bor, amit a kormányzóknak osztogat? Meg akarja vásárolni a tiszteletemet? Kaden rám sandított. – A komizárnak semmit sem kell megvásárolnia. Azt hittem, erre mostanra rájöttél. – A mostani ruháim pont megfelelnek. Tetszik a nadrágod meg az inged. – Igen, nekem is. A ruhatáram pedig nem végtelen. Ráadásul lógnak rajtad, és ha a komizár azt mondja, hogy új ruháid lesznek, akkor új ruháid lesznek. Ne akard visszautasítani a nagyvonalúságát. Azt mondtad, meg akarod érteni a világomat. A jehendra majd felnyitja a szemedet.

Nagylelkűség? Vissza kellett fojtanom a hányingert. Kaden szemére valamiféle hályog borult, amikor a komizárra fordult a szó. Vagy talán ugyanazt a lehetetlen reményt táplálta, mint Rafe a négy emberből álló seregével kapcsolatban: hogy együtt helyre tudnak igazítani mindent, ami rossz a világukban, mindegy, hányan vannak ellenük. Mellette bandukoltam, és visszanyeltem gúnyos véleményemet a komizár nagylelkűségéről, mert ha megértem Kaden világát – amelynek a jehendra a része –, az talán segíthet, hogy kijussak erről az istentől elhagyatott helyről. Inkább mással próbálkoztam. – Azt mondta, a távollétében te vagy az őrző. Ez mit jelent? – Nem sokat. Ha meg kell hozni valamilyen döntést, amíg nincs jelen, az az én dolgom lesz. – Ez fontos feladatnak tűnik. – Általában nem az. A komizár szorosan kézben tartja a Vendát érintő ügyeket. Néha azonban egy negyedesúr nem tud dönteni egy vitában, vagy ki kell küldeni egy őrjáratot. – Te megparancsolhatod, hogy emeljék fel a hidat? – Csakis szükség esetén. És nem lesz szükséges – tette hozzá, a Venda iránti hűség tisztán kicsendült a hangjából. Csendben mentünk tovább. Megfigyeltem a városát, a zsongása megtöltötte a fejemet: több ezernyi, összezsúfolt ember hangja és a sürgősnek érződő feladatok növekvő zaja. Az ajtókból, az összetákolt kunyhókból éles tekintetek követtek minket; a hátamon még jóval azután is éreztem őket, hogy magunk mögött hagytuk őket. Biztosra vettem, hogy valahonnan tudják: nem idevaló vagyok. Amikor a sikátor összeszűkült, a szembejövőkkel el kellett nyomakodnunk egymás mellett; az övükre erősített csontok kocogtak a kőfalon. Úgy éreztem, a végtelen város minden talpalatnyi helyét emberek lepik el. A történetek, miszerint a vendaiak nyulak módjára szaporodnak, máris nem tűntek túlzásnak. Végre kiértünk a sikátorból egy szélesebb útra, ahol még többen nyüzsögtek. Az épített monstrumok elfogták a napot, roskadozó kalyibák egyensúlyoztak a peremeiken. A város szövedékének rendszere ellentmondott a józan észnek. Volt, ahol csak egy szélben remegő vászonfal jelezte: ott emberek laknak. Egyébként ott éltek, ahol bírtak, bezsúfolódtak a sötét, füstös utcácskákba, és kivájtak maguknak egy zugot, amit aztán az otthonuknak hívhattak. Gyerekek szegődtek a nyomunkba, szárított lócitromot ajánlgattak tüzelőnek, vagy bőrszíjra fűzött amuletteket, esetleg egereket, amelyek még mocorogtak a zsebükben. Egeret háziállatnak? Van, aki ezért pénzt ad ki? De amikor az egyik kisfiú a sajátját kövérnek és húsosnak nevezte, rájöttem, hogy nem háziállatnak árulják őket. Legalább másfél kilométert gyalogoltunk, mire elértünk egy nagy, nyitott piactérre. Ez volt a jehendra. Nagyobb teret a városban még nem láttam, három lovagi tornapásttal is felért. Csak néhány maradandóan rakott épület állt rajta, a többit úgy dobálták össze, mint egy színpompás rongyszőnyeget. Némelyik bódé csak egy felfordított láda volt, amelyről apró csecsebecséket kínáltak. A levegőben csengők, dobok, szitárok csengése-pengése keveredett, az éles lüktetés illett a város életéhez. Elhaladtunk egy bódé előtt, ahol kampóra akasztott, nyúzott bárányokat árultak – az első kóstolót a legyek vették. Kicsivel arrébb porított növényekkel teli sekély agyagtálakat raktak ki pokrócokra; az asszonyok ingyen kínáltak egy csipetnyit, hogy odacsaljanak. A köztük húzódó ösvény túloldalán háromoldalú sátrakban árulták a halmokba hányt ruhákat – volt közte jócskán kopott, szakadt is. Megint máshol újonnan szőtt vásznat láttam, olyat, ami még a previzi karavánok szekerein is helyet kaphatott volna. Kalitkákba zárt szürke galambok burukkoltak a kimélyített csapások túloldalán elkerítve röfögő rózsaszín malacoknak. Végeláthatatlan sorokban követték egymást az áruk, az ételféléktől a cserepeken át a kőépületek elfüggönyzött ajtajai mögött kapható láthatatlan gyönyörökig. A város kormos, kimerült szürkeségével szemben a jehendra színes élettől zsongott. Habár Kaden mindvégig hallgatott, magamon éreztem vizslató tekintetét, amikor meg-megálltam a bódéknál, és szemügyre vettem az árukat. Attól tartott, hogy barbárnak nevezem majd őket, ugyanolyan undorral, mint ahogy a Cam Lanteux-ben tettem? A kínálat egy része nagyon is szegényes volt: rongyokból összecsomózott babák, állati bélben tárolt faggyú golyói. Kísértést éreztem, hogy a ruhák mellett mindenféle holmikra szórjam el a komizár pénzét, és nehéz volt továbblépni, amikor az őszinte arcok reménykedve várták, megveszem-e az áruikat. Keresztülmentem egy talizmános bódén – úgy láttam, a fehér csillagos berakással ékített lapos, kék kövek voltak a legnépszerűbbek,

egy piciny pirossal némelyik közepén, és azon gondolkodtam, vajon Aszter angyal története miatt van-e így. Emlékeztem Kaden szavaira: Venda két dologban nem szenved hiányt, kövekben és fémekben. De legalább akadt, akinek emlékezet is jutott. A történelmet megőrző meséik talán nem voltak pontosak, de fennmaradtak, és a talizmánkészítő mester meg a társai eléggé becsülték őket, hogy az ékszereket emlékverssé formálják. Ez volt, amit aznap reggel nem hallottam Vendában: az emlékversek dallamát, ami a morrighani reggeleket mindig köszöntötte. Sosem gondoltam volna, hogy hiányozni fog, de talán csak azokat hiányoltam, akik énekelték: Pauline-t, Berdit, a fivéreimet. Még atyám sem mulasztotta el a reggeli éneklést: Morrighan bátor tetteiről dalolt, és a kiválasztott Fennmaradottak állhatatosságáról. Végighúztam a hüvelykujjamat az amuletten; a fehér csillagberakás éppen olyan gonddal útjára küldött ima volt, mint bármely dallam. – Nesze – szólalt meg Kaden, és odadobott a kereskedőnek egy érmét. – Ezt megveszi. A férfi a nyakam köré kerítette a szíjat. – Tudtam, hogy elviszed – súgta a fülembe, aztán hátralépett, és a szemembe nézett. A viselkedésétől kilelt a hideg – de talán a vendai piacozók között ez a közvetlenség járta. – Viseld jó egészséggel – fejezte be. – Úgy lesz. Köszönöm. Továbbmentünk az ösvényen. Kaden vezetett, és végül elértünk egy sátorsorhoz, ahol rudakra akasztott ruhákat és vásznakat kínáltak. – Valamelyikben találsz neked való holmit. Itt megvárlak – közölte, leült egy felfordított taligára, karba tette a kezét, és a sátrak felé biccentett. Könnyű léptekkel elsétáltam a sátrak előtt: nem voltam biztos benne, melyikbe lépjek, főleg, mert egyáltalán nem is akartam „nekem való” ruhákat keresni. Távolabbról nézegettem a kínálatot, még hiányzott az elhatározásom a belépéshez, ám akkor meghallottam egy halk hangot. – Kisasszony! Kisasszony! Az egyik sátor sötétjéből kinyúlt egy kéz, elkapta a csuklómat, és berántott magával. Riadtan levegőért kaptam, ám csak Aszter volt az. A kérdésemre, hogy mit csinál itt, azt felelte, hogy ez a papája boltja. – Mármint nem egészen az övé, de néha itt dolgozik. Emelgeti a holmikat, amik túl nehezek Effiera számára. Ma éppen nincs itt, mert megbetegedett, úgyhogy engem küldött, de Effiera nem nagyon hiszi, hogy valaki, aki akkora, mint én… – Hirtelen a szájára csapta a tenyerét. – Sajnálom, kisasszony. Már megint eljárt a szám. Nem számít, miért vagyok itt. Maga miért jött? Szerettem volna megjátszott rosszallással ráfelelni: Mert berántottál a sátradba, de tudtam, hogy Aszter így is folyton aggódik a saját viselkedése miatt, nem akartam rátenni még egy lapáttal. – A komizár azt mondja, megfelelő ruhákra van szükségem. A kislány szeme olyan kerekre tágult, mintha magát a komizárt látta volna meg. Ugyanabban a pillanatban egy zömök asszony tört elő a hátsó részben kifeszített lepedőfal mögül. – Akkor éppen a legjobb helyre jöttél. Pontosan tudom, mit kedvel. Van itt… Sietősen helyreigazítottam; nem vagyok a komizár „különleges vendégeinek” egyike. A többi részletet a lelkes Aszter tette hozzá. – Most érkezett! Egy hercegnő! Egy távoli országból jött, és a neve Jezelia, de csak… – Csend legyen, te leány! – Az asszony visszanézett rám, és újra rágni kezdte a pofazacskójába rejtett valamit. Azon gondolkodtam, leköp-e vele, most, hogy kiderült: az ellenségtől származom. Hosszasan méregetett, aztán megszólalt. – Azt hiszem, épp azzal tudok szolgálni, ami neked kell. Gyakorlott szemmel ítélte meg a méreteimet, aztán csak annyit mondott, hogy hamarosan jön – addig is meghagyta Aszternek, hogy szórakoztasson. Amint a lábát kitette a sátorból, Aszter kidugta a fejét a sátorfal egyik szakadásán, és fülsértően füttyentett. Pillanatok múlva két csontsovány gyerek bújt be a résen; mindketten kisebbek voltak, mint Aszter. Hozzá hasonlóan az ő hajukat is egészen rövidre vágták, úgyhogy nem tudtam megállapítani a nemüket, de a szemük nagy volt és éhes. Aszter a kisebbiket Yvet néven mutatta be, a másikat, a fiút, Zekiahként. Feltűnt, hogy a fiú bal mutatóujjáról hiányzik az utolsó perc, és a csonk még vörös, duzzadt, mintha a sérülés nemrég történt volna. A másik kezével szégyenlősen dörzsölgette. Eleinte túl félénkek voltak, meg se szólaltak, de aztán Yvet reszkető hangon megkérdezte, hogy tényleg jártam-e más országokban, ahogy Aszter mondta. Aszter maga reménykedve nézett rám, mint akinek a jó hírneve forog kockán.

– Igen, amit Aszter mondott, igaz – feleltem. – Szeretnétek hallani róluk? Élénken bólogattak, úgyhogy leültünk a sátor közepén a szőnyegre. Meséltem nekik a semmi közepén álló, elfeledett városokról, a rézszín fűtől hullámzó, tengernyi szavannákról, a csillámló romokról, amelyeknek derengése kilométerekre látszik, magashegyi völgyekről, ahol a csillagok olyan közel vannak, hogy meg lehet érinteni szikrázó csóvájukat, és egy öregasszonyról, aki csillagfényből fon fonalat óriási rokkáján. Meséltem az üllőfejű, szakállas állatokról, az együtt vonuló csordákról, amelyek számosabbak, mint folyó medrében a kavics, és egy varázslatos, összedőlt városról, ahol a források vize édes, mint a nektár, az utcák aranyosan derengenek, és az Ősök mágiája még él a falak között. – Onnan származik? – kérdezte Yvet. Rápillantottam: magam sem voltam biztos a válaszomban. Honnan származom? Különös, de nem Civica jutott eszembe. – Nem – suttogtam, és végül lefestettem nekik Terravint. – Egyszer volt, hol nem volt –, kezdtem, távoli mesévé formálva, mert most annak éreztem –, élt egyszer egy hercegnő, akit Arabellának hívtak. El kellett menekülnie egy rettentő sárkány elől, aki üldözte, mert meg akarta enni reggelire. Egészen egy faluig szaladt, ahol védelmet adtak neki. – Leírtam a zafírként csillogó vizet, a hálóba ugró ezüst halakat, az asszonyt, akinek a fazekából sosem fogyott ki a ragu, a szivárványból és virágból épített házakat; ez a világ olyan varázsos volt, amilyenről egy hercegnő csak álmodhat. Ám a sárkány itt is rátalált, és ismét menekülnie kellett. – Visszatér valaha? – kérdezte egy új hang. Riadtan felnéztem, oldalra. A sátorba négy másik gyerek surrant be, most a bejáratnál térdeltek. – Azt hiszem, megpróbálja – válaszoltam. Ekkor Effiera jelent meg a sátor hátulja felől, és tapsolva szétkergette a gyerekeket. – Itt is vagyunk – jelentette ki aztán. Megfordultam. Három másik nő érkezett mögötte, a karjukon rengeteg puha bőr minden árnyalatban – őzbarna, drapp, sötétbarna, de lila, zöld és vörös is akadt. Egy másik nő a kiegészítőket hozta: öveket, sálakat, kardhüvelyeket. Zakatolt a szívem, és nem értettem, miért – de aztán rájöttem, mielőtt kihajtogatták volna őket. Barbár ruhák voltak, nem olyanok, mint Calantháéi, amelyek a previzi szekereken érkezett könnyű, finom szövésű anyagból készültek. Tétován Effierára néztem, ám ő elszántan állta a pillantásomat. Biztosra vettem, hogy a komizár nem erre gondolt, ám ezek az anyagok valamiképpen megfelelőnek tűntek. Ugyanaz a különös érzés volt, mint ami megszállt, amikor a kanyarból kiérve először láttam meg Terravint. A helyénvalóság érzése. A ruházat persze még nem otthon, amint erre sietősen emlékeztettem is magamat. – Csak valami egyszerűre van szükségem, nadrágokra, ingre. Amiben lovagolni lehet – mondtam. – Azt is kapsz, és mellé egy második rend ruhát – vágta rá Effiera, és intett. A többi nő sebesen körülvett, és mint a kavargó szél, méricskélni kezdtek, hogy összefércelhessenek egy egyszerű lovaglóöltözéket.

Kaden társaságában baktattam vissza a Sanctumba. Effiera megígérte, hogy a ruhákat, amiket rendeltem, Aszterrel fogja felküldetni, még aznap, amikor befejezik az igazításokat. A félelem, ami szüntelenül a lelkemre nehezedett, amióta átkeltünk a hídon Vendába, elszállt egy időre. A sátorban töltött percek, először a gyerekekkel, aztán az asszonyokkal, akik vásznakat, mellényeket, ingeket és nadrágokat mértek hozzám, balzsam volt. Kevésbé éreztem magam kívülállónak, és bíztam benne, hogy az érzés megmarad. – Ostobaságnak tűnik ruhára szórni a pénzt, amikor máshol olyan nagy a szükség – jegyeztem meg, még mindig nem értve a komizár nyitott erszényét. – Mit gondolsz, a vendaiak mindennapi élete miből áll? Megvan a munkájuk, a szakmájuk, és a sok éhes száj, akiket etetniük kell. Kétszer annyit adtam Effierának, mint amennyit mástól kaphatott volna. Ő a ruhakészítésből él. – Effiera? Minden itteni kereskedőt név szerint ismersz? – Nem. Csak őt. – Tehát már hoztál hozzá más ifjú hölgyeket is?

– Ami azt illeti, igen. Nem fejtette ki; a csöndben elgondolkodtam, kik lehettek ők. A komizár más vendégei, vagy inkább Kaden ízlése szerint való ifjú hölgyek? – Miért megyünk máris vissza? – kérdeztem. – Még korán van. Azt hittem, azt akarod, hogy lássam a városodat. Csak egy kis részét láttam eddig. – A komizár hagyott nekem egy ügyet a Tomack negyedben, aminek utána kell járnom. – Nem ezért vannak a negyedesurak? – Nem ezért. Ez katonai ügy. – Veled tarthatnék. – Nem. A kurta szó perzselt, egyáltalán nem vallott Kadenre. Felé fordultam, és hosszan, vizsgálódón ránéztem. – Másik úton viszlek vissza – javasolta. – Néhány érdekesebb rom felé. Kompromisszum volt ez: akármi dolga akadt a Tomack negyedben, nem akarta, hogy lássam. Újra bevettük magunkat a keskeny utcácskák, sikátorok közé, és néhány olyan ösvényen is végigmentünk, amelyek alig tűntek többnek nyúlcsapásnál. Vízmosásokon ugrottunk át, letaposott, halott füvön csúszkáltunk. Végül kiértünk egy széles, sokat koptatott útra. Kaden egy tűzön rotyogó üsthöz vezetett. Durván faragott padok álltak itt-ott körülötte, és egy öregember méltányos áron mérte a főzetet bögreszámra. – Thannis – közölte Kaden. – Növényi főzet. Mindkettőnknek vett egy bögrével, aztán letelepedtünk a padok egyikére. – A thannis is olyasmi, amiből Vendában rengeteg van – magyarázta. – Megél mindenhol, sziklaperemeken, repedésekben, a legkövesebb talajon is. A földművesek néha átkozzák is. Ahol egyszer gyökeret ver, onnan nehéz kiirtani. Túlélő, mint a vendaiak. – Azt mondta, a levelek lilák, télen kivilágítanak a hóból, késő ősszel azonban, mielőtt elszórná a magvait, ragyogó aranyszínűre változik. Olyankor édes az íze, ugyanakkor mérgező is. – Egy korty az arany thannisból az utolsó az életedben. Örömmel láttam, hogy a bögrénkben a lé furcsa, lilás színű, nem aranyos. Belekortyoltam – és azonnal ki is köptem. Földíze volt; keserű, rémes, penészes. Kaden nevetett. – Hozzá kell szokni, de ez is egy vendai hagyomány, mint az öveinken viselt csontok. Azt mondják, Venda úrnő és a törzsek csak thannison vészelték át az első néhány telet. Igaz, ami igaz, nem egy télen engem is ez a növény tartott életben. Amikor a többi készlet elfogy, thannis még mindig akad. Megkockáztattam még egy kortyot, aztán le is nyeltem, és azonnal a fogamat kezdtem szívni, hogy kimossam az ízt a számból. Biztosra vettem, hogy ehhez sosem fogok hozzászokni, legyen akármilyen kemény a tél. Felnéztem: az üst tartalmát kevergető öreg egy dalt énekelt a járókelőknek. Thannis a szívnek, thannis az elmének, thannis a léleknek – thannis, éltesse soká Venda gyermekeit. Egyre csak ismételgette, a kígyóként tekergő dallamnak nem volt eleje, sem vége. A lötty gőzén át észrevettem, hogy valaki egy távoli sziklakiszögellésről figyel engem. Egy nő volt az, a párában hullámzott a képe, ködösen elfakult, végül már nem is láttam sehol. Egyszerűen eltűnt. Pislantottam, és lenéztem a saját gőzölgő bögrémre. – Mégis, mi van ebben? – tudakoltam. – Csak egy ártalmatlan növény, esküszöm – mosolygott Kaden, aztán odakiáltott az öregnek, hogy megkérdezze, van-e némi tejszíne, ami élvezhetővé tenné a thannist. Az öreg boldogan adott, mert ahhoz képest, hogy a főzetét csaknem ingyen osztogatta, a tejszínért, mézért vagy alkoholért, amit ízesítőnek adott, sokkal többet kért. És a thannis még a nagy adag tejszínnel is éppen csak iható lett. Az alkohol valószínűleg többet használt volna. Kortyolgattuk az italt, és néztük a gyerekeket, akik az arra járók nyomában koslatva könyörögtek valami munkáért. – Olyan fiatalnak tűnnek – jegyeztem meg. – Hol vannak a szüleik? – A legtöbbnek nincsenek. Vagy egy másik utcasarkon csinálják ugyanezt. – Nem tehetnél értük valamit? – Igyekszem, Lia. Ahogy a komizár is. De akkor sem küldhetünk a mészároshoz több lovat. – És nem is rabolhattok ki több karavánt. Más módja is van egy királyság elvezetésének.

Kaden rám nézett, az ajkán különös mosoly játszott. – Igazán? – Visszafordult az utcák felé. – Amikor a régi egyezményeket aláírták, és kijelölték a határokat, Venda nem volt ott. Termékeny földből már eleve kevés jutott, és minden évben egyre több vált ugarrá. A városon kívüli rész még ennél is sokkal szegényebb, mint amit itt látsz. Ezért növekszik a város. A remény hozza ide őket, és az, hogy jobb életet találjanak. – Te is így nőttél fel? Az utcán? Felhörpintette a thannis maradékát, és felállt, hogy visszaadja a bögrét az öregnek. – Nem. Nem volt ilyen szerencsém. – Szerencséd? Ennyire rossz szüleid voltak? Kaden megtorpant. – Anyám egy szent volt. Volt. Ránéztem: az ér ismét lüktetett a halántékán. Ez volt az. A gyenge pontja. Az eltemetett rész, amit nem volt hajlandó megosztani senkivel. A szülei. – Mennünk kell. Azzal a bögrémért nyúlt. Szerettem volna, ha többet mond, de tudtam, milyen, amikor az anya és apa csak fájó emlék. A saját anyám becsapott engem, igyekezett elnyomni bennem az adottságot, és az apám… Összeszorult a gyomrom. Mindössze egyetlen kicsiny plakát került ki a főtérre, mondta Walther, mintha ezzel megvigasztalna, de az a plakát akkor is körözés volt ellenem, árulás vádjával, és akkor is a saját apám rakatta ki. Vannak határok, amiket nem szabad átlépni, ezt ő maga bizonyította be, amikor felakasztatta a saját unokaöccsét. Azóta se tudtam meg, milyen szerepet játszott apám a fejvadász ellenem elkövetett merényletkísérletében. Talán úgy látta, ezúton egyszerűen elrendezhet egy zavaros udvari eljárást – azt tudhatta, hogy a fivéreim sose bocsátanák meg neki a kivégzésemet. – Lia, kérem a bögrédet. Leráztam az emléket, és átadtam neki a bögrét, aztán továbbindultunk. Itt is, mint a szavannán, a romok és a megújulás egymás mellett álltak, néha megkülönböztethetetlenül. A törmelékből kiemelkedett egy hatalmas kupola, amely valaha egy óriási templomot fedhetett, és csak a talajból kiálló faragott kődarabok árulkodtak arról, hogy nem egy egyszerű domb áll ott. Nem messze kecskeólat építettek a fallá felrakott nyers kövekből. Errefelé alaposan őrizték az állatokat, mert, ahogy Kaden megjegyezte, gyakran eltűntek. Hosszan gyalogoltunk, amíg Kaden végül megállt egy semmitmondó romnál, és a kezét egy fára tette, amely görcsbe csavarodott ujjakként fonódott a falakra. – Ez régebben magasabbra nyúlt, mint bármely torony Vendában. – Honnan tudod? – A félig ledőlt falakra néztem, amelyek egy nagy négyszöget zártak be. A maradványok tetején növekvő fák megcsavarodott őrszemekként várakoztak. A rom egy része sem magasodott három és fél méternél feljebb; egy fal csaknem teljesen eltűnt. Megszépített legendának tűnt, hogy ez valaha is a város fölé tornyosult volna. – Talán csak egy udvarház falazata volt – tettem hozzá. – Nem az volt – jelentette ki Kaden határozottan. – Csaknem száznyolcvan méter magasra nyúlt. Száznyolcvan méter? Hitetlenkedő hangot adtam. – Találtunk iratokat, amelyek bizonyítják. Amennyire ki tudtuk őket bogarászni, ez az egyik vezetőjük emlékműve volt. Nem tudtam valami sokat az Ősök pusztulást megelőző történelméről. A morrighani szent szövegekben alig maradt fenn valami, nagyrészt csak az, ami utána történt. Mindössze a bukásukat ismertük, és a tudósok összeszedték azt a néhány relikviát, ami fennmaradt a századok során. Az iratok ritkaságszámba mentek. A papír könnyen elporlad, azonkívül a szent szövegek szerint, amikor az Ősök a túlélésért harcoltak, legelőször a papírjaikat tüzelték el. Az élet többet ért, mint az írott szavak. Ennél már csak a lefordított iratok voltak ritkábbak. A morrighani tudósok éveken át tanulmányozták őket. A vendaiak láthatóan alig tudtak enni adni a sajátjaiknak, hát még nyelveket tanítani nekik. Hogyan végezhettek el ilyen hatalmas feladatot? Visszanéztem a romra, amely állítólag az égig ért. Mostanra az is alig látszott rajta, hogy egyáltalán ember emelte. Mindent behálóztak a gazok. Egy vezető emlékműve? Ki volt az, akit az Ősök halhatatlanná akartak tenni? Akárki is volt, Aszter angyal az istenek parancsára kitörölte az emberek emlékezetéből. A királyi akadémikustól ellopott ősi szövegekre gondoltam, a nyeregtáskámban – amely azóta

valószínűleg a jehendrán vár vevőjére. Aligha látom újra a drága könyvet, pedig még csak egyetlen szakaszt tudtam lefordítani Gaudrel utolsó emlékirataiból. A története többi része elveszett a számomra? Talán nem is számít többé. De ahogy az emlékművet néztem, az a néhány lefordított szó olyan tisztán csengett az elmémben, mintha maga Gaudrel suttogta volna. A maradandó dolgok. Az örök dolgok. Ez az emlékmű nem tartozott közéjük. – Van itt még egy rom, aztán visszamegyünk – mondta Kaden. Odanéztem, ahová mutatott. A távolban nagy fehér tömbök ragyogtak. Odaérve azt mondta, hogy a város alatti alagutak elárulták: a rom nagyrészt föld alatt van, mindössze a teteje látszik ki. Ez nem torony, hanem valamiféle templom volt hajdanán. A közepén egy szobor állt, amely egy férfi fejét és vállait ábrázolta. Az arc nem egy isten tökéletes arca volt, nem is az ideális katonáé. Különös arányokkal bírt: a homloka túl széles volt, az orra hatalmas, kiemelkedő járomcsontja miatt úgy tűnt, mint aki éhezik. Talán épp ezért nem tudtam levenni róla a szemem – mintha egy olyan nép mementóját látnám, amelyet sosem ismerhetek meg. Valaki a múltból, akit ugyanazzal az éhséggel és akarattal véstek kőbe, mint amivel az itteniek éltek. Végigfuttattam az ujjaimat a repedezett járomcsonton; azon gondolkodtam, ki lehetett ő, és miért akarták az Ősök megörökíteni. Körülötte, a templom padlózatán törött kőtáblák hevertek – az egyik nagy darabon véset is lehetett, de a betűket leolvasztotta róla az idő. Mindössze néhány sekély lenyomat maradt. Nem bírtam elolvasni, de végighúztam rajta az ujjamat, hogy megjegyezzem őket. MIN R KK A magányos alakra és az elveszett szavakra nézve erőt vett rajtam a szomorúság. Most először éreztem valamicske hálát, amiért olyan sok időt töltöttem a morrighani szent szövegek tanulmányozásával. Az igazság és a történelem nem veszhet el többé. – Mennünk kellene – szólalt meg Kaden. – Egy másik, rövidebb úton megyünk vissza. Elléptem az emlékműtől, és körülnéztem, vártam, hogy Kaden elinduljon. A rengeteg kanyar után még abban sem voltam biztos, melyik irányba kellene elindulnunk – és aztán megértettem, mintha valaki a vállamra csapott volna, hogy felébresszen. Kadenre bámultam; most már felfogtam, mit csinál. Nem egyszerűen kedvesen megteszi, amire kértem, és megmutatja Venda más részeit is. Végig ez volt a terve. Szándékosan zavart össze, és sikerrel. Fogalmam sem volt, merre van innen a Sanctum, ő pedig nem akarta, hogy túlságosan megismerjem a kanyargó utcák hálózatát, ezért másik utat választott visszafelé. A kanyarok, fordulók, sikátorok nem rövidítést jelentettek, hanem akadályokat, nehogy egyedül is eligazodjak ebben a városnak nevezett labirintusban. Körbenézegettem, igyekeztem megtalálni az utat. Lehetetlen volt. – Még mindig nem bízol bennem – állapítottam meg. Kaden összeszorította az állkapcsát, a szeme sötét kőként csillogott. – Az én bajom az, hogy túlságosan ismerlek, Lia. Mint aznap, amikor a bölénycsorda vonulását használtad ki, hogy elszökj tőlünk. Mindig lehetőségeket keresel. Aznap alig menekültél meg. Ha itt próbálkoznál valami hasonlóval, biztosan odavesznél. Higgy nekem. – Ússzam át a folyót? Annyira nem vagyok ostoba. Mi mással próbálkozhatnék? Úgy nézett rám, mintha őszintén összezavarodott volna. – Nem tudom. A túlélésben nincsenek szabályok, emlékeztettem magam, és felé indultam. Minden lépés acélpengeként vágott, de végül megfogtam és kedvesen megszorítottam a kezét. Éreztem a melegét, az erejét; különös tudását. – Az még nem fordult meg a fejedben, hogy talán igyekszem meglátni az előttem álló lehetőségeket – kezdtem halkan –, és nem más a célom? Hosszan nézett vissza rám, úgy tűnt, egy egész örökkévalóságig, aztán megszorította az ujjaimat, és közelebb húzott magához. A másik tenyere a derekamra szorult, magához vont, és nem volt köztünk más, csak a lélegzetünk, az idő és a titkok. – Nagyon remélem – súgta, aztán, amikor az arca már szinte az enyémhez ért, eleresztett, mondván, hogy ideje visszamenni.

TIZENÖTÖDIK FEJEZET

RAFE A mosdótálban vörösre színeződött a víz. Kicsavartam a rongyot, és ismét a számhoz emeltem. Úgy tűnt, Ulrix utál a legjobban. Megrándultam, amikor először letöröltem az ajkamat, ahol felszakította, majd rányomtam a rongyot, hogy elállítsam a vérzést. A fájdalom az egész arcomba kisugárzott. Miután a komizár reggel elbúcsúzott, némi étellel beküldte a túlméretes barbárját. Ulrix és a csatlósai azonban külön körettel készültek. Ha minden étkezés mellé jár valami hasonló, bajban leszek. De legalább nem a bordáimat vették ismét célba; biztos voltam benne, hogy legalább egy megrepedt. Többet nem engedhettem meg magamnak. Ironikus, hogy semmi másra nem vágytam jobban, mint hogy bebizonyítsam: jó katona vagyok, most pedig képzetlen és ügyetlen követet kell játszanom ezekkel az ostoba izomcsomókkal szemben. Ugyan a kézitusa nem az erősségem, néhány mozdulattal azonban még így is leüthettem volna őket, fel sem fogták volna, mi történt. Az ajkam épsége azonban nem érte meg, hogy kockáztassam a tervet. Két évvel ezelőtt, amikor Tavishsel ellenszegültünk egy parancsnak, és kiszabadítottuk a fivérét az ellenség táborából, ittas, fegyvertelen hülyéknek tettettük magunkat. Akkor mindössze néhány perc időt kellett nyernünk, mielőtt felfedtük igazi célunkat. Most azonban sokkal tovább fent kell tartanom a színjátékot, mert senki sem vár minket friss lovakkal. Nincs gyors menekülés. A hazugságom időt adott nekünk, és el kell érnem, hogy továbbra is elhiggyék. A komizár egyelőre elhitte. A javaslatom az önérzetére játszott. El akarta hinni, hogy egy hatalmas királyság meglátta benne a lehetséges szövetségest; hogy a herceg járul őelé, a szövetséget kitárgyalni. Elhitte, hogy végre megkapja a tiszteletet, amit megérdemel, és ki mástól eshetett volna neki a legjobban, mint Dalbreck leendő királyától? Talán megjátszotta, hogy gyanakszik, de láttam az éhséget a szemében, amikor terítettem a lapokat. Akinek nagy hatalma van, csak egyetlen dolgot akar – még több hatalmat. Ezt első kézből tudtam. A Morrighannel kötendő szövetség nem kizárólag a védelemről és erőről szólt. Mi több, talán ez játszotta benne a legkisebb szerepet. Apám és a tábornokai nem becsülték valami sokra a morrighani sereget. Gyengének tartották, és azt mondták, hogy csak a stratégiai pozíciók és erőforrások kedveznek neki. A szövetség egyúttal dominanciaharc is volt. Apám és a kormányzata elhitte, hogy ha Morrighan imádott Első Leánya a határainkon belül lesz, a határok mozdíthatóvá válnak. Miután megszerezték Arabella hercegnőt, a következő cél Piadro kikötője lett volna Morrighan déli részén, habár a kormányzat jobban kedvelte a hozomány szót használni. Csak egy kis kikötő és néhány dombocska. Dalbreck hatalmát azonban megtízszerezné egy mélyvízi kikötő nyugaton. Amellett a büszkeség is nagy szerepet játszott benne. Egy régi világban a kikötő és a hozzá tartozó terület Breck, egy száműzött morrighani herceg tulajdona volt, akit azért kergettek el, mert szembehelyezkedett uralkodó fivérével. Hiába telt el azóta számtalan század, Dalbreck még mindig vissza akarta szerezni – vannak sebek, amelyek nem forrnak be. Liában csak az előrejutás diplomáciai módját látták, azt, hogy egy nyílt invázió nélkül visszakapják, ami szerintük jogosan őket illeti. Amikor a komizárnak megemlítettem a kikötő iránti vágyat, kihallotta belőle, hogy igaz, nem csupán azért, mert ismerte a kikötő értékét, hanem mert jól megértette a hatalom növelésének célját. Az előző este úgy kérdezgetett a dalbrecki udvar életének részleteiről, mintha máris a herceggel való találkozásra készülne. Mindazonáltal nem néztem bolondnak. A félrevezetés nem tarthat örökké. A vendai lovasok hírnevét is ismertem – sebesen vágtattak, könnyedén csusszantak át a határokon. Nem kerül majd sok időbe, hogy meghozzák a hírt, miszerint apám kiváló egészségnek örvend. Nekünk Liával addigra el kell tűnnünk. Az a zsoldos azonban, aki azonosított – a komizár Griznek nevezte –, gondot jelenthet. Hazudott miattam, vagy valóban tévedett? Meglehet, látott a ceremónia alatt az emelvényen, és összetévesztett valamelyik másik magas rangú személlyel. Kényelmetlenül éreztem magam amiatt, hogy nem lehettem benne biztos – jókora darab

elvarratlan szálat jelentett. A rongyot a mosdótálba dobtam, és felvettem egy szárazat. Amikor az ajkamhoz érintettem, már csak egy vékony vércsík maradt a fehér anyagon. Elállt ugyan a vérzés, de a szám még mindig lüktetett. Odaléptem a magas, keskeny ablakréshez, amelyen épp hogy nem tudtam volna keresztülpréselni magamat, és kinyitottam a zsalut. A nedves párkányról galambok rebbentek fel. Mélyen odalent Venda ébredezett, mint egy esetlen óriás. Néhány háztetőn túl falak és tornyok zárták el a kilátásomat, de úgy tűnt, maga a város kilométerekre terjed. Sokkal nagyobb volt, mint vártam. Amennyire tudtam, kihajoltam a résen. Vajon Sven és a többiek már elvegyültek a sötét utcákon? Rafe terve mindnyájunkat meg fog ölni. Lehet, hogy Orrin a közös aggodalmukat fogalmazta meg, mégsem tétováztak megtenni, amit kértem. Tavish még azt is odasúgta, mielőtt ellovagoltam volna: Megcsináltuk korábban, megcsináljuk most is. Akkor azonban csak egy tucat ellenséggel kellett szembenéznünk, nem ezrekkel, és azok egyike sem a komizár volt. Elfordultam, és fel-alá kezdtem járkálni; igyekeztem bármi másra gondolni, mint Liára. Lepillantottam az öklömet éktelenítő sebekre, saját ostobaságom jelére. Előző este, amint behoztak ide, és rám zárták az ajtót, gondolkodás nélkül a falba ütöttem. A meggondolatlan cselekvés sem volt a terv része. Sven megszidott volna, amiért a szívem irányított és nem az agyam, és egy lehetséges fegyveremet – a kezemet – veszélyeztettem, de minden erőmet igénybe vette, hogy amikor Lia megcsókolta Kadent, csak üljek ott, és úgy tegyek, mint akit cseppet sem érdekel a dolog. Az egyetlen, ami egyáltalán késleltette a kitörésemet, az üzenet volt, amit Lia egyértelműen és tisztán a tudtomra adott: a komizár mindent lát. Tudtam, minket is kijátszik, hogy lássa, hogyan reagálok. Lia előadása döbbenetesen hihetőre sikerült: a komizár jóváhagyólag bólintott. De ezek után meddig kell Liának elmennie, hogy Kadent is meggyőzze? Ma reggel az egyik őr kifejezett örömmel adta a tudtomra, hogy Lia nem viseli már a zsákruhát, hogy Kaden azt mondta a komizárnak: egy egész ruhatárat is megszolgált az éjjel. „A kis morrighani szuka már el is felejtette a cifra követét, amint ízelítőt kapott a vendai virtusból!”

Amikor az őr kiment, már nem vertem a falat. Csak felkeltem a padlóról, ahol hagyott, éreztem, hogy a vér összegyűlik a számban, és igyekeztem emlékeztetni magamat, hogy Lia nem akarta ezt az egészet. Emlékeztettem magamat a pillantásra, amikor először meglátott, a hídon átkelés előtt, a tekintetre, ami a bordáimon át a szívemet nyársalta fel, és azt üzente, hogy csak mi ketten számítunk. Kiköptem a vért a kőre, és megfogadtam, hogy egy nap újra látni fogom a szemében ezt a pillantást. TIZENHATODIK FEJEZET

Az otthoni zárak gyerekjáték könnyűségűek voltak ehhez képest. Csaknem egy teljes óráig birkóztam vele. Hányszor törtem fel az akadémikus vagy a kancellár ajtaját, vagy, ami különösen szórakoztatott, az időőrét, hogy átállítsam az összes óráját meg időmérőjét? Ez különösen bosszantotta az apámat, de én csak azért csináltam, mert reméltem, hogy így nyerhetek egy órát a napjában a magam számára. Azt hittem, nagyra fogja értékelni, milyen ügyes vagyok. Ő nem értékelte, ám a bátyáim titokban vigyorogtak, akárhányszor megszidott. Az ő arcukon tükröződő büszkeség miatt máris megérte. Ez a zár azonban rozsdás volt és makacs, egyetlen hajtű nem mozdította meg; az apró gyújtósdarab pedig, az egyetlen eszköz, amit találtam, még kevésbé. Újra megmozgattam a kulcslyukban, ezúttal kissé túlságosan hevesen – mire eltört. – A pokolba! – A padlóra hajítottam a csonkot. Az ajtó tehát nem megoldás. Vannak még más módjai a szobákból való kijutásnak, talán kicsit kockázatosabbak, de korántsem lehetetlenek. Újra az ablakhoz léptem. A párkány járható volt, jó huszonöt centiméter széles. A föld hajmeresztő mélyen húzódott, ám a párkány néhány lépésnyire odébb beleolvadt egy széles fal tetejébe. A fal maga nem messze kettéágazott, azok az ösvények pedig akárhová vezethettek. Sajnos azonban a lenti udvarból a katonák tisztán ráláttak mindhárom ablakomra, és különös érdeklődést is mutattak irántam. Már kétszer integettem nekik. Mielőtt Kaden elment, meghagyta, hogy idebent nagyobb biztonságban leszek. Próbálta úgy hangsúlyozni, mintha csak a többieket igyekezne kint tartani, ám egyértelmű volt, hogy még mindig nem bízik abban, hogy nyugton maradok. Végigvetettem magam az ágyon. Kaden ételt és vizet hagyott nekem, na meg az ígéretet, hogy alkonyat előtt visszaér. Addig még órák voltak hátra, és még mindig nem tudtam semmit Rafe-ről. Hol lehet? Eszembe jutott, mennyire eltángálták az őrök korábban – de most, hogy alkut kötött a komizárral, biztosan nem verik meg. Ebben reménykedtem. Meg kellett volna kockáztatnom a kérdést Kadennel. Megfogalmazhattam volna hétköznapi, érdektelen szavakkal. – Nem – sóhajtottam, megfordultam, és elfészkelődtem a meleg ágyon. Megvan a határa, mit vagyok képes elrejteni a hangomban, az arcomon. Rafe nem ilyesmi. Biztonságosabb, ha szóba se hozom; csak felkelteném Kaden gyanúját. Szórakozottan néztem végig a helyiségen. Azon gondolkodtam, mivel tudnék eltölteni ennyi időt, akkor azonban észrevettem, hogy az egyik láda mellé valami be van tuszkolva, ami korábban nem volt ott. Kíváncsian felültem. Egy poros hálózsák? Felkeltem és közelebb léptem. Az enyém volt. Az én hálózsákom! És alatta a nyeregtáskám! Hogy került ez ide? Eben vajon ezeket is elorozta, mielőtt a piacra dobhatták volna? Felkaptam és az ágyra borítottam a nyeregtáskát, hogy szanaszét repült a tartalma. A gyöngyös kendő, amelyet Reenától kaptam, a hajkefém, a tűzszerszámom, a chigafű összemorzsolódott maradványai – minden, még az ellopott ősi szövegek is a maguk bőrtokjában. A kedvem a keserű bosszúságtól egy pillanat alatt az ujjongásig emelkedett. A legkisebb tárgy is, mint a bőrszíj, amellyel összeköthettem a hajamat, örömet okozott, mert az enyém volt, és nem kölcsönzött, vagy a komizár pénzén vásárolt – de főleg a könyvek. Sietve be is dugtam őket a matrac alá, arra az esetre, ha valakinek eszébe jutna, hogy visszavegye őket. Kiráztam a hálózsákot, és felemeltem a köpenyt, amely még mindig ugyanúgy volt összekötve, ahogy a vagabund asszonyok átadták, hátha hidegebbre fordul az idő. A szavannán olyan melegek voltak a nappalok és éjjelek, hogy nem volt rá szükségem, csak néha, párnának. Most kioldottam a szíjat, ami összefogta, és a vállamra kanyarítottam a köpenyt, kiélvezve a melegét. Különös hálával gondoltam azokra, akiktől kaptam,

visszaemlékezve az áldásokra, melyeket utánam küldtek, még a kicsi Natiya haragjára is, amikor elátkozta Kaden fogait. Mosolyogtam. A köpeny olyan volt, mintha újra átöleltek volna. Belemarkoltam, és az arcomhoz simítottam. Lágy volt, a színe, mint az éjféli erdőé… És az időtől megsötétült kőé. Volt ott még egy ablak. A mellékhelyiségben. Odafutottam. Talán ez elég messze esik az őröktől, hogy ha a sötét köpeny védelmében kimászok, ne vegyenek észre. Siettemben megcsúsztam a rongyszőnyegen, és nekiestem a kemény kőfalnak. Megdörgöltem lehorzsolt vállamat, és elátkoztam a szakadást Kaden ingének vállán. Kipillantottam az ablakon. A lenti őr felnézett és biccentett, mintha várta volna, hogy ismét kidugom a fejemet. Kaden bizonyára meghagyta nekik, hogy a szoba minden ablakát figyeljék. Elmorogtam egy fél átkot, de mosolyogva visszaintettem. Lehajoltam, hogy eligazítsam a félrerúgott szőnyeget, és akkor vettem észre, hogy két padlódeszka között szélesebb a rés, mint máshol. A repedésen hideg huzat szivárgott be. Félretoltam a szőnyeget, és megláttam, hogy a rés pontos négyzet alakban folytatódik, és a négyzet egyik felén ott egy süllyesztett vaskarika. A Sanctum tele van elhagyott járatokkal. Szóval így csinálta. Nem aludtam át az ajtó nyikorgását – errefelé távozott, csendesen. Kalapáló szívvel nyúltam a gyűrűért. Meghúztam – és a padlódarab kiemelkedett. Vas emelőkarok hajlottak szét mögötte, és a feltáruló fekete lyukban alig látható lépcsők rajzolódtak ki. Sűrű, ősrégi, poros levegő kúszott felfelé, kihűtve a kis helyiséget. Menekülőút volt. Csakhogy hová? A lyuk fölé hajoltam, belestem, de a lépcsők a semmibe nyúltak. Néha bele lehet halni a zuhanásba. Megráztam a fejemet, és visszalendítettem a csapóajtót – de megállítottam. Ha Kaden le tud jutni, és épségben kikerülni a másik oldalon, akkor én is. Magamra kanyarítottam a köpenyt, és az első lépcsőre tettem a lábamat. A nehéz szőnyeget visszaigazítottam a csapóajtóra, hogy ha lecsukom, a helyére essen, de beletelt némi időbe, míg összeszedtem az akaraterőmet, hogy bezárjam magam mögött. Végül mély lélegzetet vettem, és hagytam visszaesni. A lépcső keskeny volt és meredek. Kétoldalt a kőfalat érintve tapogattam ki a lábammal a lépéseket, és néha átgyalogoltam valamiken, amiket csak hatalmas pókhálókként tudtam azonosítani. Elnyomtam a borzongást, és emlékeztettem magam, mennyi pókhálót söpörtem le a fogadó sarkaiból. Ártalmatlanok, Lia. Kicsinyek, Lia. A komizárhoz képest ártatlan apró lények. Csak menj tovább. Lépésről lépésre haladtam, és nem láttam mást, csak mélységes, fullasztó sötétséget. Pislogtam: már abban sem voltam biztos, hogy nyitva van a szemem. Éreztem, hogy elkanyarodik a lépcső, mert a bal lábam több helyet talált a fokokon, mint a jobb, és újabb tucatnyi lépés után megjelent az áldott fény is, először tompán, aztán ragyogóvá vált. Mindössze egy ujjnyi rés volt a kőfalon, de a sötétben áldott lámpásnak tűnt. Megvilágította előttem az utat, így gyorsabban haladhattam. A vén kőlépcsők némelyike elporladt, és volt, hogy kettőt-hármat óvatosan átlépve kellett továbbmennem. Végül egy pihenőbe értem, ahonnan egy sötét folyosó nyílt. Vonakodva indultam el újra a teljes sötétbe. Alig néhány lépés után nekiszaladtam egy falnak. Zsákutca. Biztosan vezet valahová, gondoltam, de aztán eszembe jutott, mennyire összevissza módon épült az egész város. Visszatapogatóztam a lépcsőhöz. Lejjebb még egy pihenőre jutottam, ahonnan egy újabb sötét járat indult – és újabb falba futott. Elszorult a torkom. A dohos levegő most már fojtogatott, az ujjaimat is alig tudtam mozdítani a hidegtől. Mi van, ha Kaden nem is erre jött? Ha ez is csak egy lezárt, rég elfelejtett járat, és sosem találok ki innen többé? Lehunytam a szemem, habár a feketeségben semmit sem számított. Lélegezz, Lia. Nem a semmiért jutottál el ilyen messzire. Ökölbe szorult a kezem. Van kiút, és én meg fogom találni. Valami nesz ütötte meg a fülemet. Megpördültem. A járat másik végén egy nő állt. Annyira megdöbbentem, hogy először eszembe se jutott félni. Az arcát elfedték az árnyékok, hosszú haja összecsavarodott tincsekben hullott egészen a padlóig. És akkor rájöttem. A szívem mélyén már tudtam, kicsoda ő, hiába ellenkezett ezzel minden észérv. Ő volt az a nő, akit a Sanctum-teremben láttam az árnyak között. Ő figyelt a sziklakiszögellésről. Ugyanaz az asszony, aki több ezer évvel ezelőtt a nevemet énekelte egy falon. Akit halálba taszítottak, és akinek most egy királyság viseli a nevét – egy királyság, amely elszánta magát, hogy eltiporja az enyémet.

Venda volt az.

Figyelmeztettem Vendát, hogy ne kerüljön túl messze a többiektől. Százszor is figyelmeztettem. Inkább voltam az anyja, mint a nővére. Évekkel a vihar után született. Sosem érezte a föld remegését, nem látta a napot vörösre fordulni. Nem látta elfeketülni az eget. Nem látta, milyen, ha tűz lángol a horizonton, és elfullad a lélegzet. Még az anyánkat sem látta soha. Csak ezt az életet ismerte. A rablók lestek rá; láttam, ahogy Harik elragadja a lován. Egyszer sem nézett vissza, hiába kiáltottam utána. Ne higgy a hazugságainak, rikoltottam, de már későn. Elment. Gaudrel utolsó emlékiratai TIZENHETEDIK FEJEZET

Rám nézett, a fejét félrehajtotta, az arckifejezése megfejthetetlen maradt. Szomorúság, harag, megkönnyebbülés? Nem tudtam megállapítani – ám aztán bólintott. Jeges hideg ömlött végig rajtam. Felismert. Az ajka némán mozdult, a nevemet formálta, aztán elfordult, és eltűnt a sötétben. – Várj! – kiáltottam, és utánafutottam. Ide-oda fordultam, kerestem őt, ám a lépcső és a pihenő üres volt. Venda eltűnt. A szél, az idő körbejár, tanít és felfed. Némely kévét vastagabbra vágják a többinél. A falnak támaszkodtam. A szívem zakatolt, a tenyeremen kiütött az izzadság, miközben próbáltam logikus magyarázatot találni a jelenésre, ám éreztem a valódiságát, igaziságát, mint a mennyei sírás kórusát aznap, amikor eltemettem a fivéremet. A sok évszázadnyi könny árjában elhallgathatatlan hangok kavarogtak, még a halál sem bírt velük. Venda énekét nem fojthatta el az sem, hogy lelökték egy falról. Éppolyan valódi és létező volt, mint a komizár, aki megmarkolta a nyakamat, és megfenyegetett, hogy mindenemet elveszi. – Észérvek – ismételgettem, a szó értelmetlenül hullott ki a számból. Azt se tudtam már, mit jelent. Reszketegen előreléptem a sötétbe. Épp ott, ahol Venda eltűnt, a bakancsom megakadt valamiben, ami furcsán megkondult. Végigcsúsztattam a kezemet a falon. Még több kő helyett egy alacsony falapot találtam. Óvatosan megnyomtam, és egyszerre egy homályos lépcsősor alatt találtam magam, a Sanctum közepén. Előttem vakító fénybe borult a folyosó. Hálás voltam az éles peremekből, nehéz lépésekből és meleg testekből álló világért. Mindenért, ami szilárd. Visszanéztem a hátam mögötti falapra. Kétkedőn gondoltam rövid ereszkedésemre a lépcsőkön, és azon töprengtem, mit is láttam valójában. Valódi volt és igaz, vagy csak a csapdát érző félelem műve? Csakhogy a név, amit elsuttogott – Jezelia –, még mindig remegett bennem. Őrök vonultak el a közelben; sietősen visszahúzódtam az árnyak közé. Kikerültem az egyik csapdából, de azonnal bele is estem a másikba. Ez volt az a forgalmas folyosó, amely a toronyba vezetett, ahol a komizár szerint Rafe számára is akadt egy biztonságos szoba. Már majdnem ki is léptem, amikor három kormányzót láttam közeledni. Visszalapultam. Csak egy őrizetlen pillanat kellett volna, hogy kiugorjak és felrohanjak a lépcsőn – azt már biztosra vettem,

hogy meg fogom találni Rafe szobáját –, de úgy tűnt, ez a folyosó az egyik fő közlekedési útvonal. A kormányzók után kosarakat cipelő szolgák érkeztek, végül elmaradtak az emberek. A fejemre húztam a csuklyát, és kiléptem a homályból – éppen abban a pillanatban, amikor két őr fordult be a sarkon. Amikor megláttak, meglepetésükben megtorpantak. – Hát itt vagytok! – csattantam fel. – Ti vagytok, akiknek meghagyták, hogy vigyetek tűzifát az orgyilkos ajtajához? – néztem rájuk vádlón. A magasabbik viszonozta a tekintetemet. – Úgy nézünk ki, mint a talicskarángatók? – Nem foglalkozunk mocskos trágyalepényekkel! – vicsorított a másik. – Igazán? – tudakoltam. – Még az orgyilkos kedvéért sem? A kezemet az államhoz emeltem, mintha elgondolkozva az emlékezetembe akarnám vésni az arcukat. Egymásra néztek, aztán újra rám. – Küldünk egy fiút. – De aztán úgy is legyen! Az idő hidegre fordult, az orgyilkos pedig azt akarja, hogy lobogjon nála a tűz, mire visszaér! – Azzal megfordultam, és bosszankodva elsétáltam, fel a lépcsőn. A vér a halántékomon lüktetett; minden pillanatban vártam, hogy észbekapjanak, de a hátam mögött csak a morgásukat hallottam, aztán a kiabálást, amikor találtak egy szegény gyanútlan szolgafiút a folyosón. Miután megjártam egy zsákutcát, kétszer forró helyzetbe kerültem, mert rossz ajtón nyitottam be, és sietősen kiléptem egy folyosóablakon, végigsétáltam egy párkányon, amely eléggé rejtve volt a lentiek szeme elől. A felfedezésre az ablakokon belesés biztonságosabbnak tűnt, mint az ajtók nyitogatása, és alig néhány ablaknyi távolságra meg is találtam Rafe-et. A mozdulatlansága akasztott meg elsőnek. A profilját láttam; görnyedten ült egy székben, és a szemközti ablakon nézett ki. Az a parázsló, számító tekintet, amely az első találkozásunk alkalmával feszengéssel töltött el, most is félelmet oltott belém. Gonoszságot sugallt, és riasztó önuralmat – mint egy felhúzott, célra tartott, várakozó íj. Ettől a pillantástól kezdtek el a kezemben remegni a tányérok a fogadóban, mielőtt letettem volna őket elé. Még így is, hogy csak oldalról, félig láttam, jéghideg kéksége vágott, mint a penge. Nem földműves, nem herceg. Ez egy harcos szeme volt. Erő ragyogott benne. És tegnap este mégis meleg pillantást vetett Calanthára, amikor a nő mellé ült és suttogott neki; ármányos szikrákat villantott, amikor a komizár kikérdezte, és érdektelenséget hazudott, amikor megcsókoltam Kadent. Eszembe jutott az első alkalom, amikor megnevettettem, az Ördögkanyonban, szederszedés közben. Eleinte féltem, de a nevetéstől megváltozott Rafe arca. Megváltoztatott engem is. Szerettem volna most is megnevettetni, de semmit sem adhattam neki, ami akár csak a legkisebb mértékben szórakoztató vagy örömteli lett volna. Azonnal fel kellett volna fednem magam, de most, hogy tudtam, életben van, és enni-innivalót is adtak neki, rám tört a vágy, hogy néhány pillanatig csak titokban figyelhessem, hogy megnézzem új szemmel is, aminek csak most kerültem birtokába. Miféle más oldalakkal bír még ez az igen okos herceg? Az ujjaival feszült ritmust kopogott a szék karfáján, lassan és egyenletesen, mintha számolna. Talán az órákat, talán a napokat, talán az embereket, akik majd megfizetnek. Talán éppen rám gondolt. Igen! Kihívás és kínos helyzet egyben. Visszagondoltam az alkalmakra, amikor Terravinben csókolóztunk. Mindannyiszor tisztában volt vele, hogy én szegtem meg a két királyság szerződését. És mielőtt csókolóztunk volna, számtalanszor néztem rá olvatag szemekkel, hogy hátha tényleg megcsókol. Vajon öntelt elégtételt érzett, amikor látta, hogy a seprűnyélbe kapaszkodva iszom minden szavát? Dinnyék – azt állította, dinnyéket termeszt. A történetek, amiket összehordott – éppúgy, mint az előző estiek, amelyeket a komizár kedvéért szőtt –, túl könnyen jöttek. Tudom, hogy az irántam való érzéseid megváltozhattak. Az érzéseim kétségkívül megváltoztak, ám nem tudtam, miképpen. Még azt sem tudtam, miként szólítsam ezután. A Rafe név szorosan összefonódott azzal a fiatalemberrel, akit napszámosnak hittem. Hogy nevezzem most? Rafferty? Jaxon? Méltóságod? De akkor megfordult, és ez elég volt. Ismét Rafe lett belőle, és a szívem nagyot dobbant, mert megláttam véres ajkát. Átpréseltem magam a keskeny ablakrésen, mit sem törődve azzal, mekkora zajt csapok. Amikor meghallott, riadtan, ám máris harcra készen ugrott talpra. Nem számított rá, hogy valaki majd az ablakon át tör be hozzá, és arra még kevésbé, hogy éppen én leszek az.

– Mit tettek? – tudakoltam. Rafe félresöpörte a kezemet és a kérdésemet, és elsietett mellettem az ablakhoz. Kilesett, hogy lássa, nem vett-e észre valaki, aztán visszafordult, és csonttörő erővel ölelt a karjába. Úgy szorított, mintha soha többé nem akarna elereszteni, de hirtelen hátralépett, mintha nem tudná, hogyan fogadom az ölelését. Nem törődtem vele, illő-e vagy sem: az érintése még mindig perzselt. – Azt hiszem, ha ismét egymásba akarunk szeretni, ahhoz csókolóznunk is kell. – Azzal finoman újra magamhoz húztam, ügyelve felhasadt szájára. Az ajkam bejárta az arcát, a járomcsontja élét, az állát, az ajka sarkát. Minden kóstoló egészen újnak érződött. Rafe keze a derekamra kulcsolódott, magához húzott; a forróság patakokban árasztotta el a mellkasomat. – Teljesen megtébolyodtál? – tudakolta zihálva. – Hogyan jutottál ide? Tudtam, hogy nem kerülhetem el. Ez nem volt része a tervünknek. Elléptem tőle, töltöttem magamnak némi vizet az asztalon álló kancsóból. – Nem volt nehéz – hazudtam. – Egy semmi kis séta. – Az ablakon át? – Megrázta a fejét, egy pillanatra összeszorította a szemét. – Lia, nem táncolhatsz csak úgy ablakpárkányokon, mint… – Aligha táncoltam. Lopakodtam, abban pedig nagy gyakorlatom van. Egyesek kiműveltnek neveznek. Rafe álla megrándult. – Értékelem a tehetségedet, de jobban értékelném, ha nyugton maradnál – ellenkezett. – Nem akarlak a macskakőről összevakarni. Az embereim jönni fognak. Vannak ilyen helyzetekre kitalált katonai stratégiák, amikor az esélyek nem neked kedveznek… és mindannyian ki fogunk innen jutni, együtt. – Stratégiák? Itt vannak a katonáid, Rafe? – kérdeztem körbepillantva. – Nem úgy tűnik. Mi viszont itt vagyunk. El kell fogadnod, hogy talán nem is jönnek. Ez veszélyes vidék, és meglehet… – Nem – szakított félbe. – Nem vezetném a bizalmas barátaimat olyasmibe, amiről úgy gondolom, hogy nem élhetik túl. Megmondtam, hogy beletelhet néhány napba. Azonban megláttam a kétséget a szemében. A valóság kezdte utolérni. Négy ember egy idegen országban. Négyen ezernyi ellenség között. Nagy volt az esélye, hogy már halottak, ha Waltherhez és a társaihoz hasonlóan összetalálkoztak egy regimenttel. Az alsó folyószakasz veszélyeit, meg az ott élő gyilkos lényeket, amelyekre Kaden figyelmeztetett, meg sem említettem. Jó oka volt Venda elszigeteltségének. – Megint az őrök? – kérdeztem inkább az ajkára pillantva. Bólintott, de a gondolatai még mindig máshol jártak. A tekintete végigsiklott új ruházatomon. – Valaki elhozta a köpenyemet – magyaráztam. – A hálózsákomba volt belecsavarva. Odanyúlt, kioldotta a zsinórt a nyakamnál, és lelökte a köpenyt a vállamról. Az a padlóra hullott. – És… ezek? – Kadenéi. Mély, kimért lélegzetet vett, aztán odébb lépett és a hajába túrt. – Az ő ruhái még mindig jobbak, mint az a zsák, gondolom. Az őrök minden bizonnyal haladéktalanul elmesélték neki a mocskos történeteiket. – Igen, Rafe – sóhajtottam. – Megszolgáltam őket. Egy kardpárbajban. Ez minden. Kaden sípcsontján ott a bizonyíték, egy kék, lúdtojásnyi daganat. Visszafordult felém, az arcára látható megkönnyebbülés ült ki. – És a tegnap esti csók? Ezúttal én dühödtem fel. Miért nem tudja elfelejteni? De aztán rájöttem, mennyi minden fortyog még a felszín alatt: minden fájdalom, minden csalás, amit nem volt időnk megbeszélni. – Nem azért jöttem, hogy vallatóra fogj – csattantam fel. – Mi a helyzet a te új keletű érdeklődéseddel, Calantha iránt? Hátrahúzta a vállát. – Úgy vélem, mindketten életünk alakítását nyújtjuk. Vádló hangja lánggá lobbantotta haragom parazsát. – Alakítás? Így nevezed? Hazudtál nekem. Az életed bonyolult! Ezt mondtad nekem! Hogy bonyolult! – Mit akarsz előrángatni? Az elmúlt estét, vagy Terravint? – Úgy viselkedsz, mintha tíz éve lett volna! Olyan különösen bánsz a szavakkal. Az életed kicsit sem bonyolult! Te vagy Dalbreck francos koronahercege! Ezt nevezed bonyodalomnak? De arról hadováltál, hogy

dinnyét termesztesz, lovakat gondozol, és a szüleid halottak! Szégyentelenül földművesnek adtad ki magad! – Te azt állítottad, hogy szolgáló vagy a fogadóban! – Az is voltam! Kihordtam az ételeket és mosogattam! Te talán megtermeltél egyetlen dinnyét is az életedben? Hazugságot hazugságra halmoztál, és soha eszedbe se jutott, hogy elmondd az igazat! – Mintha lett volna választásom! Hallottam, hogy a hátam mögött apuci kicsi hercegfiacskájának neveztél, és azt mondtad, sose tudnál egy ilyet tisztelni! Leesett az állam. – Kémkedtél utánam? – Megpördültem, hitetlenkedve ráztam a fejemet. Átszeltem a szobát, aztán újra szembefordultam vele. – Kémkedtél? A kétszínűségednek sosincs vége, nemdebár? Fenyegetőn közelebb lépett. – Talán ha egy bizonyos fogadói szolgáló elsőként elmondta volna nekem, mi az igazság, nem éreztem volna úgy, hogy rejtegetnem kell, ki vagyok! Követtem haragos lépéseit. – Talán ha egy öntelt herceg vette volna a fáradságot, hogy meglátogasson az esküvőnk előtt, ahogy kértem, egyáltalán nem is lennénk itt! – Valóban? Nos, talán ha valaki legalább egy parányi udvariassággal kérte volna, és nem parancsolón, mint egy elkényeztetett királyi cafka, el is mentem volna! Most már remegtem a dühtől. – Talán valaki túlságosan halálra volt rémülve ahhoz, hogy megfelelő szavakat találjon a felséges nagyképű ökör számára! Csak álltunk ott, mindketten zihálva – olyanná váltunk, amilyennek még soha nem mutatkoztunk a másik előtt. A koronaherceggé és a királyság Első Leányává, akik csak fenntartásokkal bíznak egymásban. Egyszerre felfordult a gyomrom a saját szavaimtól. Gyűlöltem, amit a fejéhez vágtam, és szerettem volna visszavonni. Kifutott a vér az arcomból. – Féltem, Rafe – suttogtam. – Azért kértem, hogy gyere, mert soha életemben nem rettegtem még annyira. Láttam, hogy az ő arcáról is eltűnik a dühös pír. Nagyot nyelt, és gyengéden a karjába ölelt, aztán óvatos csókot lehelt a homlokomra. – Sajnálom, Lia – súgta. – Annyira sajnálom. Nem tudtam biztosan, hogy a kifakadását sajnálja-e, vagy hogy oly sok hónappal korábban, amikor megkapta az üzenetet, nem indult el. Talán mindkettőt. A hüvelykujja végigsimított a gerincemen. Nem akartam mást, csak az emlékezetembe vésni az érzést, ahogy a teste hozzám simul, és eltörölni minden szót, amit az imént kikiabáltunk. Megfogta a kezemet, és egyenként megcsókolta minden bütykömet, éppúgy, mint Terravinben, de most arra gondoltam: ez itt Jaxon Tyrus Rafferty herceg, aki épp a kezemet csókolja – és rájöttem, hogy jottányit se számít. Még mindig ugyanaz az ember volt, akibe beleszerettem, akár koronaherceg, akár földműves. Rafe volt, én pedig Lia, és minden más, ami mások számára voltunk, semmit sem jelentett nekünk. Nem kellett újra beleszeretnem. Ki sem szerettem belőle. A mellénye alá csúsztattam a kezeimet, megtapintottam a hátizmait. – Jönni fognak – súgtam a mellkasába. – Az embereid. Megérkeznek, és kijutunk innen. Együtt, ahogy mondtad. – Eszembe jutott, hogy megjegyezte: ketten vendaiul is beszélnek. Hátrahajoltam, hogy lássam az arcát. – Te is beszéled a nyelvet? – kérdeztem. – Este elfelejtettem megkérdezni. – Csak néhány szót, de néhány újat is gyorsan megtanultam. Fikatande idaro, tabanych, dakachan wrukash. – Mindig a káromkodások az elsők – biccentettem, mire halkan felnevetett, és a mosolya átformálta az arcát. Szúrni kezdett a szemem. Szerettem volna, ha a mosolya örökké megmarad, de tovább kellett lépnem a sürgősebb, bár komorabb részletekre, amiket muszáj volt megvitatnunk. Elmondtam neki, hogy kiderítettem bizonyos dolgokat, amikről neki és az embereinek is tudnia kell. Egymással szemben leültünk a kisasztalhoz, amely a mosdótálat tartotta, és elmeséltem neki mindent – a komizár fenyegetéseit, amiket csak velem közölt, miután mindenki más kiment, a tanácsi szárny főterén látott rablott rakományt, az Aszterrel folytatott beszélgetést, a gyanúmat, hogy az őrjáratokat a vendai sereg tervszerűen lemészárolja. Rejtegetnek valamit. Valami fontosat.

Rafe a fejét rázta. – Mindig voltak összetűzéseink a vendai bandákkal, de ez másmilyennek tűnik. Sose láttam még afféle szervezett csapatot, mint amivel találkoztunk, mindazonáltal még a hatszáz fős sereg sem akkora, hogy bármelyikünk serege ne birkózna meg vele, ha tudják, hogy mivel van dolguk. – És ha többen vannak, mint hatszáz? Hátradőlt a székén, és megdörgölte borostás állát. – Erre nem láttunk bizonyítékot. Márpedig bizonyos mértékű gazdagság kell ahhoz, hogy kiképezz és fegyverben tarts egy nagyobb sereget. Ez igaz volt. A morrighani katonaság zsoldja folytonosan apasztotta a kincstárat. De hiába hozott némi megkönnyebbülést a gondolat, hogy a csapat, amellyel találkoztunk, kezelhető, még mindig éreztem a kétséget a gyomrom mélyén. Inkább meséltem a jehendráról, a férfiról, aki a talizmánt a nyakamba tette, és a nőről, aki méretet vett rólam. – Nagyon figyelmesek voltak, Rafe. Már-már kedvesek. Különösnek hatott a többiekkel összehasonlítva. Az jutott eszembe, hogy hátha ők is… – Kedvelnek téged? – Nem, ennél többről van szó – intettem. – Azt hiszem, segíteni akartak nekem. Talán nekünk. – A szám sarkába haraptam. – Rafe, van még valami, amit nem mondtam el neked. Előrehajolt, a tekintete megállapodott rajtam. Azokra az alkalmakra emlékeztetett, amikor a verandát sepertem Terravinben, ő pedig élénk figyelemmel követte a szavaimat, akármilyen kicsi vagy nagy dologról beszéltem. – Mi az? – kérdezte. – Amikor elmenekültem Civicából, elloptam valamit. Dühös voltam, ezt használtam fel, hogy visszaüssek a kormányzat bizonyos tagjainak, akik erőltették a házasságot. – Ékszereket? Aranyat? Alig hiszem, hogy Vendában bárki letartóztatna, amiért megrövidítetted az esküdt ellenségüket. – Nem hiszem, hogy van pénzbeli értéke. Szerintem csak olyasmi volt, amit nem szántak más szemének, főleg nem az enyémnek. Néhány könyvet emeltem el a királyi akadémikus könyvtárából. Az egyik egy ősi vendai szöveg volt, a Venda-ének. – Sose hallottam róla – rázta a fejét. – Én sem. – Elmagyaráztam, hogy Venda az első uralkodó felesége volt, róla kapta a nevét a királyság; hogy történeteket mondott és dalokat énekelt a Sanctum falainak tetejéről a lent járóknak, de állítólag megbolondult. Amikor a szavai halandzsává torzultak, a király a halálba taszíttatta a falról. – Megölte a saját feleségét? Úgy hangzik, hogy akkor is épp olyan barbárok voltak, mint most, de mit számít ez nekünk? Tétováztam, alig mertem kimondani a szavakat. – Az ideúton, a Cam Lanteux-n át, lefordítottam. Azt írja, egy sárkány születik majd, amely anyák könnyein él, de azt is, hogy eljön majd valaki, aki kihívást intéz hozzá. Valaki, akit Jezeliának hívnak. Enyhén oldalra hajtotta a fejét. – Mit akarsz ezzel mondani? – Talán nem véletlen, hogy idekerültem. – Egy név miatt, amit egy rég halott, őrült asszony énekében találtál? – Ennél többről van szó, Rafe. Láttam őt – böktem ki. Az arckifejezése szinte azonnal vált kíváncsiból óvatossá, mintha én is megőrültem volna. – Úgy gondolod, láttál egy halott… Félbeszakítottam, és meséltem neki a nőről, akit a teremben, a sziklán és végül a járatban láttam. Rafe kinyújtotta kezét, és gyengéden a fülem mögé igazította egy tincsemet. – Lia – kezdte –, rémes úton mentél keresztül, és ez a hely… – Megrázta a fejét. – Akárkinek látomásai lennének itt. Minden percben kockán forog az életünk. Sosem tudhatjuk, mikor jön valaki, hogy… – Megszorította a kezemet. – Meglehet, a Jezelia név nagyon is divatos errefelé, a sárkány pedig akárki lehet. Akár egy igazi sárkányra is gondolhatott. Ez már megfordult a fejedben? Csak egy mese. Minden királyságban vannak ilyenek. És érthető, ha látsz valamit egy sötét járatban. Talán egy szolga haladt el arra. Hála az

isteneknek, hogy nem kiáltott az őrökért. Abban viszont biztos vagyok, hogy nem az a sorsod, hogy egy ilyen elátkozott helyen raboskodj. – De valami történik itt, Rafe. Érzem. Valami kirajzolódik. Valami, amit egy öregasszony szemében láttam, a Cam Lanteux-n. Valami, amit hallottam. – Azt állítod, hogy az adottságod beszél hozzád? – Különös volt a hanglejtése, kétkedő, és akkor jöttem rá, hogy talán abban sem hisz, hogy birtoklom az adottságot. Erről sosem beszéltünk, de lehet, hogy a morrighani pletykák a hiányosságaimról egészen Dalbreckig eljutottak. A kétkedése fájt, de nem hibáztattam érte. Fennhangon kimondva még saját magam számára is nevetséges volt. – Nem vagyok benne biztos. – Lehunytam a szemem; haragudtam magamra, amiért nem értem elég jól a saját adottságomat ahhoz, hogy jobb válaszokat adjak. Felállt, és ismét a karjába vett. – Hiszek neked – suttogta. – Rejtőzik itt valami, de ez csak eggyel több ok arra, hogy eltűnjünk innen. A mellkasára hajtottam a fejemet. Szerettem volna így ölelni, amíg… Azt hitted, elmondja, valójában mikor terveztük? Finch gúnyos szavainak emléke megdermesztett. Kaden azt sem mondta meg, mikor ér vissza. Nem bízom benned, Lia. És nem is tette, mégpedig jó okkal. Ezt a játszmát utáltam vele játszani. – Mennem kell – toltam el magamat –, mielőtt visszatér, és nem talál ott. Felkaptam a köpenyemet, és az ablakhoz futottam. Rafe megpróbált megállítani. – Azt mondtad, egész nap távol lesz! Nem kockáztathattam, és nem volt időm elmagyarázni. Még alig léptem fel a párkányra, amikor Rafe ajtajában megzörrent a kulcs és nyikordult a zár. Kívül a falhoz simultam, de menekülés helyett hallgatóztam, hátha megtudom, ki az. Calantha hangját hallottam, aki sokkal kedvesebb hangnemet használt vele, mint velem. Aztán Rafe is megszólalt, megdicsérte a ruháját – egy lélegzetvétel alatt átváltozott hercegből figyelmes követté. TIZENNYOLCADIK FEJEZET

KADEN Utat kerestem magamnak a Hullaszárító aljában jókedvűen beszélgető katonák között – örültek, hogy felszabadultak napközbeni feladataik alól. Kisebb csoportok kiáltottak felém, hogy üdvözöljenek hazatérésem alkalmából. A legtöbbjüket nem ismertem fel, hiszen több időt töltöttem távol, mint idehaza, ők azonban tudták, ki vagyok. Mindenki fontosnak tartotta, hogy személyesen vagy hírből, de ismerje az orgyilkost. – Hallom, zsákmányt hoztál! – kurjantott az egyik. Hadizsákmány – emlékeztem, magam neveztem Liát a komizár tulajdonának, amikor Eben el akarta vágni a torkát. Gondolkodás nélkül mondtam ki, mert úgy is volt. Minden zsákmány a komizáré lett, ő osztotta szét vagy használta fel Venda javára. Semmi jogom nem volt megkérdőjelezni a kijelentését: Majd én eldöntöm, hogyan lehetne a legjobban felhasználni. Kétségtelen, hogy nemcsak én tartoztam sokkal a komizárnak, hanem egész Venda is. Olyasmit adott nekünk, amit korábban sosem birtokoltunk. Reményt. Ide-oda biccentve mentem tovább: végül is ezek itt a bajtársaim. Közös az ügyünk, egy testvériség vagyunk. Hűség mindenekfelett. Akárkire néztem, senkit sem láttam, aki ne szenvedett volna meg ezért vagy azért, némelyikük még nálam is jobban, pedig én a mellkasomon és a hátamon viseltem a hegeket mint emlékeztetőket. A katonatársak néhány durva megjegyzését figyelmen kívül tudom hagyni. Nézz oda. Újabb kurjantás a tömegből. Az orgyilkos. Bizonyára legyengítette, hogy a Cam Lanteux-n át végig birkóznia kellett a kis gerlicéjével. Megtorpantam, és rámeredtem a három katonára, akiknek az arcán még ott ült a mosoly. Addig néztem őket, amíg zavartan toporogni nem kezdtek, és a jókedvük le nem hervadt.

– Három bajtársatok fog meghalni. Nem most van az ideje, hogy foglyokon vihogjatok. Sápadtan pislogtak egymásra, aztán eltűntek a tömegben. Továbbmentem: a bakancsom talpa mély nyomot hagyott a nedves földben. A Hullaszárító egy kis dombocska volt a Tomack negyed távolabbi végében. A kiképzőtáborok alatta, a völgyben helyezkedtek el, egy erdősáv rejtekében. Tizenegy éve, amikor a komizár hatalomra került, nem voltak kiképzett katonák, sem kiképzőtáborok, gabonatárolók a tized számára, műhelyek a páncélok és fegyverzetek elkészítésére, tenyészistállók, semmi. Csak harcosok voltak, akik az apjuktól tanulták a mesterségüket, ha volt apjuk egyáltalán, vagy ha nem, a kegyetlen szenvedély vezette őket. Mindössze a negyedek kovácsainak kalapácsa alól kerültek ki durva mívű kardok és hadifejszék a kevés gazdag család számára, akik meg tudták fizetni. A komizár megtette, amit őelőtte senki: rávette a kormányzókat, hogy magasabb dézsmát fizessenek, ők pedig cserébe magasabb adókat követeltek meg a negyedesuraktól a saját tartományaikban. Venda mindig is szegény volt termőföldben és vadban, de éhes szájban sosem volt hiány. A komizár kemény üzenete hadidob szavaként terjedt el: számolták a napokat, hónapokat és éveket, amíg Venda erősebbé nem válik az ellenségnél, elég erőssé, hogy minden gyomrot megtöltsön, és semmi – főleg nem három gyáva katona, akik megszegték az esküjüket és megszöktek a kötelességeik elől – nem áshatja alá mindazt, amiért a vendaiak együtt dolgoznak és hoznak áldozatot. Fellépkedtem a domb tetejére a rövid ösvényen, amíg elértem a rám várakozó chievdarokat. Bólintással jeleztek egy őrszemnek, aki belefújt kosszarv-kürtjébe. A három hosszú hang sokáig zengett a levegőben. A domb alján elcsendesedtek a csapatok. Az egyik elítélt zokogott. Mind a hárman egy-egy fatuskó előtt térdepeltek, a kezüket hátrakötötték, a fejüket fekete csuklya fedte, mintha túlságosan visszataszítóak lennének ahhoz, hogy hosszasan nézzük őket. A dombtetőn sorakoztatták fel őket, hogy mindenki tisztán láthassa lentről. Egy-egy hóhér állt mindegyik mellett, kifényesített, görbe pengéjű fejszéjüket markolva. A fegyverek élén megcsillant a nap. – Vegyétek le a csuklyákat – rendelkeztem. A zokogó elítélt felkiáltott, amikor lerántották róla a fekete anyagot. A másik kettő csak pislogott, mintha nem egészen értenék, mit keresnek ott. Az arckifejezésük zavart tükrözött. Tégy róla, hogy szenvedjenek. Rájuk néztem. Az orruk nem illett igazán az arcukba, beesett, reszkető mellkasuk még meg sem erősödhetett. – Őrző? – szólított meg a chievdar. Az én dolgom volt, az őrzőé, hogy levezessem a kivégzést. Közelebb léptem, és megálltam előttük. Felnéztek rám: elég bölcsek voltak, hogy féljenek, és ahhoz is, hogy ne könyörögjenek kegyelemért. – A vád szerint elhagytátok a helyeteket, megszegtétek a kötelességeteket és az eskütöket is, miszerint megvéditek a bajtársaitokat. Mind az öten, akiket hátrahagytatok, meghaltak. Kérdezlek benneteket, valóban elkövettétek ezeket a bűnöket? A zokogó most elkínzott üvöltésben tört ki, a másik kettő csak félig eltátott szájjal bólogatott. Egyikük sem lehetett idősebb tizenöt évesnél. Igen, felelték engedelmesen, a rettegésük ködén át. A lenti katonákhoz fordultam. – Mi a szavatok, bajtársak? Igen vagy nem? Egyhangú kiáltás felelt, sűrű, mint az éjszaka. A rövid, végleges és nehéz szó súlya a vállamat nyomta. Még nem is borotválkoznak. Igen. Minden lent várakozó katonának hinnie kellett benne, hogy a bajtársai ott lesznek mellette, hogy sem félelem, sem más nem tántorítja el őket a kötelességüktől. Az öt, aki meghalt aznap, talán valakinek a bátyja, apja, barátja volt. Ezen a ponton a komizár vagy az őrző felmetszhette az egyikük torkát, de nem túl mélyen. Éppen csak annyira, hogy fuldokoljon a saját vérében, elnyújtsa a szenvedését, és elérje, hogy a többi elítélt rettegésében összehányja magát. Éppen csak annyira, hogy minden tanú emlékezetében megmaradjon. Az árulók számára nincs kegyelem. A chievdar kivonta a kését, és felém nyújtotta. A pengére pillantottam, aztán a domb alatt összegyűlt katonákra. Ha eddig nem láttak elég kínlódást, máshová kell menniük érte. – Az istenek legyenek hozzátok kegyesek – fordultam az elítéltekhez.

Egy gyors biccentés, és mielőtt a chievdar tiltakozhatott volna a gyors vég ellen, a hóhérok lecsaptak, és a zokogás elhallgatott. TIZENKILENCEDIK FEJEZET

A folyosó sötét volt, a lámpás, amelyet egy kampóról akasztottam le, alig világította be az utamat. Nem mehettem ugyanarra, amerről jöttem. Minden sarkon kormányzók vagy őrszemek álltak, és gyors, váratlan kanyarok árán tudtam csak elkerülni őket. Keskeny lépcsősorokon futottam le, alagútnál alig szélesebb járatokon siettem végig, amíg elértem ebbe az alacsony mennyezetű terembe, amely nem ígért továbbvezető utat. Üres volt és sivár, láthatóan nem használták. Ahogy tovább lépkedtem, a falak összezárultak, és a levegő dohos ízt kapott. Éreztem ősi korát a nyelvemen. Megfordult a fejemben, hogy visszaforduljak, ám akkor végre találtam egy ajtónyílást, és egy lefelé vezető lépcsősort. Már most is olyan érzésem volt, hogy egy döglött állat gyomrába jutottam, semmi kedvem nem volt még mélyebbre ereszkedni a bélrendszerében, de azért nekiindultam. Féltem, hogy Kaden alkonyat előtt visszaér, márpedig nem akartam, hogy rájöjjön: kiszöktem. Akkor bizonyosan lezárná a csapóajtót. A kanyargó kőlépcső még sűrűbb sötétbe vezetett – ehhez már kezdtem hozzászokni ebben a pokoli városban –, amikor hirtelen robajlást hallottam, és a lábam alatt megindult a kő. Lezuhantam a sötétbe, a lámpást elveszítettem, a köpenyem körém csavarodott, hiába igyekeztem belekapaszkodni a falakba, a lépcsőkbe, bármibe, ami megállíthatja az esésemet. Végül fájdalmasan kemény puffanással érkeztem a földre. Egy pillanatig bénultan hevertem ott, és az járt a fejemben, vajon eltörtem-e valamimet. Lentről hideg huzat csapott meg, olaj és füst szagát hozta. Halvány fény derengett, és megláttam, hogy mellettem a falon egy hatalmas gyökér kúszott le, mint egy nagy lábú lény. A többi gyökér csápja a fejem felett lógott, tekergőző kígyókhoz hasonlóan. Ha nem látom a fényt, és nem érzem a lámpaolaj szagát, biztosan azt hiszem, hogy egy démon pokoli kertjéig hullottam. Felültem; a köpeny még mindig a vállamra és mellkasomra csavarodott. Megdörgöltem a térdemet, amely nem részesült a szerencsés kipárnázásból. Kaden nadrágján egy véres szakadás éktelenkedett. Apránként elszaggatom a ruháit. Hogyan fogom ezt valaha is megmagyarázni? Felegyenesedtem, rázogatva igyekeztem kiegyengetni a köpenyt – és akkor valami kemény ütődött a lábamnak. Odanyúltam, megszorítottam az anyagot. A tárgy a szegélybe volt varrva. Feltéptem a varratot, és egy vékony bőrtok csusszant a kezembe, egy kicsiny késsel. Natiya! Csakis ő tehette. Dihara sosem vállalt volna ilyen kockázatot, és Reena sem. Ám jól emlékeztem Natiya dacosan felszegett állára, amikor átadta a köpenyt, szépen felcsavarva, szíjjal átkötve. Kaden azonnal lecsapott rá, azzal, hogy majd a hálózsákomba kerül. Az ujjaim között forgattam a pengét. Kisebb volt a saját tőrömnél, legfeljebb nyolc centiméter, és keskeny. Tökéletes lehetett Natiya pici kezében – és tökéletesen elrejthető. Eldobva nem okozhat túl sok kárt, ám kellő közelségből akár ölni is lehet vele. Megráztam a fejemet – hálás voltam a cseléért, és elképzeltem, milyen idegesen, kapkodva kellett dolgoznia, hogy bevarrja a szegélybe, mielőtt bárki rajtakapná. A bakancsom szárába csúsztattam a kést, és óvatosan továbbindultam lefelé a lépcsőn. Végül, szinte mint egy ajándék, néhány lépés után véget ért a lépcsősor, és lágy arany fény fogadott odalent. Beléptem egy terembe, és el kellett fojtanom meglepett felkiáltásomat. Hatalmas, fehér kőbe vájt barlang volt, amelyben csillogott a lámpások meleg sárga fénye. Tucatszám sorakoztak az oszlopok, amelyek az óriási tér felett ívekbe futottak össze. Vaskos gyökerek – mint amilyeneket a lépcsőn is láttam – törték át a tetőzetet, és a falak, oszlopok mentén kígyóztak tovább a föld felé, közöttük kisebb indák himbálóztak. Az egész terem riasztóan élőnek tűnt, mint egy csomó vajszín kígyó ketrece. A padló helyenként csiszolt márvány volt, máshol durva kő, megint máshol összehalmozott törmelék. A mennyezet ívei között árnyékok táncoltak; odébb köpenyes alakokat láttam távolodni. Hiába lestem utánuk, gyorsan eltűntek a homályban. Kik voltak ezek, és mit csináltak idelent? Szorosan magam köré húztam a köpenyemet, és az egyik

oszlop rejtekéig szaladtam. Onnan ismét körülnéztem. Mi ez a hely? Az Ősök hatalmas, aprólékosan díszített templomokat építettek mélyen a föld alatt. Egy rom. Az Ősök egyik kiásott romjának belsejébe kerültem. Az oszlop másik oldalán három másik köpenyes sétált át. Lélegzet-visszafojtva simultam a kőhöz. Hallottam lépteik csosszanását a csiszolt padlón; furcsa, tompa hang volt. Az áhítat és a visszafogottság hangja. Elfeledkeztem az óvatosságról, kiléptem a fénybe, úgy néztem, ahogy egyszerű, barna, ringó csuhájukban távolodnak. – Állj! – kiáltottam. A hangom visszhangzott a teremben. Mindhárman megálltak és megfordultak. Nem rántottak fegyvert – de talán nem is tudtak volna, mert a karjuk tele volt könyvekkel. Az arcuk rejtve maradt a csuklya alatt; és nem szólaltak meg. Csak szembefordultak velem, azután vártak. Határozott, egyenletes léptekkel közelítettem meg őket. – Szeretem látni az arcát annak, akivel beszélek – mondtam. – Mi úgyszintén – felelte a középső. Összeszorult a szívem. A férfi tökéletesen beszélte a vendai nyelvet, de ebben a két szóban is meghallottam a különbséget. Másként formálta a szavakat, kifinomult légkör vette körül. Idegenség. Nem volt vendai. Továbbra is leszegtem az államat, hogy a köpenyem csuklyája elfedje az arcomat. – Én csak a komizár vendége vagyok, de eltévedtem. Az egyikük horkantott. – Hát hogyne. – Nem csoda, hogy nem akarod felfedni az arcodat – tódította a másik, és hátravetette a csuklyáját. A haja aprólékos fonatokban örvénylett a fején; két szemöldöke között mély vonal rajzolódott ki. – Ez valami börtön? – tudakoltam. – Talán rabok vagytok idelent? Kinevették a tudatlanságomat, de megadták a választ, amit kerestem. – Mi vagyunk a tudás bőséggel megjutalmazott kutatói, és ennek a szörnynek a hasában sok tanulmányoznivaló akad. Most indulj! – mutatott a hátam mögé, jelezve, hogy a másik lépcsőn menjek fel. Tanult emberek Vendában? Csak bámultam rájuk, a fejemben egyre csak a ki és miért forgott. – Indulj! – ismételte a férfi, mintha egy félfülű macskát hessegetne. Megpördültem és elsiettem. Amikor már nem láthattak, beléptem egy oszlop mögé, és nekidőltem. Zsongott a fejem a kérdésektől. Miféle tudás kutatói? Lépteket hallottam, és mozdulatlanná dermedtem. Még többen sétáltak el mellettem, ezúttal egy ötös csoport, akik az ebédjükről mormoltak valamit. Ennek a szörnynek a hasában sok tanulmányoznivaló akad. Egész seregnyi csuhás járkált ezekben az üregekben. Libabőr kúszott végig a karomon. Semmi sem állt itt össze. Miért kapnak bőséges jutalmat? Kiugrottam az oszlop mögül, megtaláltam a másik lépcsősort, és kettesével szedve a fokokat felrohantam rajta. A barlang édes, füstös levegője egyszerre felkavarta a gyomromat. HUSZADIK FEJEZET

A falon ültem, és a foszló, szürke felhőcsíkokat néztem: éppen olyan idegenek voltak a számomra, mint minden más ebben a sötét városban. Óriási karomnyomokként csíkozták az égboltot, közöttük rózsaszínt vérzett az alkonyat. A lenti őrök eddigre hozzászoktak, hogy ott kuporgok. Nem jutottam vissza a mellékhelyiségbe rejtett csapóajtóhoz, és mivel az ajtó zárva volt, meg kellett kockáztatnom, hogy az ablakon másszak be. Majdnem el is értem a párkányt, amikor az őrök észrevettek; akkor gyorsan letelepedtem, mintha ez lett volna a célom, és éppen most másztam volna ki. A kiáltozásuk nem tántorított el, és amikor megbizonyosodtak róla, hogy nem akarok szökni, eltűrték ingatag menedékhelyemet. Valójában nem is akartam újfent bemászni. Azt mondtam magamnak, tiszta levegőre van szükségem,

hogy kimossa az orromból a füstöt és a kénszagot. Úgy tűnt, mindenhol bűzösen, undorítón tapad a bőrömhöz. Volt valami a különös emberekben, ott lent, az üregben, amitől legyengültem, elszédültem. Eszembe jutott, hogy Walther azt állította: én vagyok a legerősebb közöttük. Nem éreztem magam erősnek, és ha mégis az voltam, nem akartam az maradni. Ki akartam szállni a játszmából. Elegem volt. Terravint akartam, Pauline-t, Berdit és a halragut. Bármit, csak nem ezt. Az álmaimat akartam visszakapni. Azt akartam, hogy Rafe földműves legyen, Walther pedig… Megugrott a szívem. Visszanyeltem, ami már csaknem kiszakadt belőlem. Valami kirajzolódik. És most, hogy láttam a különös barlangi tudósokat, már biztosra vettem. Éreztem, hogy a kép darabkái elúsznak előlem, elérhetetlenül. A Venda-ének, a kancellár és az akadémikus rejtegetett könyvei, és a bérgyilkos, akinek tárgyalás helyett ki kellett volna végeznie engem. És a kavah a vállamon, amely továbbra sem fakult ki. Valami már jóval azelőtt mocorogni kezdett, hogy én elmenekültem az esküvőm elől. Emlékeztem a szélre a készülődés napján. Hideg rohamokban ostromolta a citadellát, figyelmeztetést suttogott a huzatos folyosókon. Már akkor is benne volt a levegőben. A világ igazságai arra vágynak, hogy megismerd őket. Csakhogy jóval többről volt szó, mint én hittem. Az életem azelőtti és azutáni része úgy vált ketté aznap, hogy arról fogalmam sem lehetett. A fejem sajgott a rengeteg kérdéstől. Lehunytam a szemem, úgy próbáltam ráérezni az adottságra, amelyről még csak halvány sejtésem volt, amikor átszeltük a Cam Lanteux-t. Dihara figyelmeztetett, hogy az adottság, amelyet nem táplálnak, elhervad és elhal, ám itt nehéz volt bármit is táplálni. Mégsem nyitottam ki a szemem; tovább kutattam a tudás helye után. Ellazítottam a kezemet magam mellett, leejtettem a vállamat, és a szemhéjam mögött pislogó fényre összpontosítottam. Újra hallottam Dihara hangját. A tudás nyelve, gyermek. Bízz a benned rejlő erőben. Éreztem, hogy valami ismerős felé lebegek, hallottam a völgy füvének susogását, a folyó csobogását, az orromba szaladt a lóhere illata, a szél a hajammal játszadozott – aztán meghallottam egy dalt. Csendes volt és távoli, mint az éjféli szellő; egy hang, amelyet kétségbeesetten szerettem volna hallani. Pauline. Meghallottam az emlékverseket éneklő Pauline-t. Én is felemeltem a hangomat, és vele együtt daloltam a szent szövegek Morrighan leánykoráról szóló részét, amikor átkelt a vadonon. Még egy lépés, nővéreim, fivéreim, szerelmem. Hosszú az út, de itt vagyunk egymásnak. Még egy mérföld, még egy holnap. Az út kegyetlen, ám mi erősek vagyunk. Két ujjamat az ajkamhoz érintettem, majd ott tartottam, hadd nyúljon a pillanat olyan nagyra, mint a világegyetem, végül a menny felé emeltem. – És így légyen – fejeztem be halkan –, mindörökké. Amikor felnéztem, észrevettem, hogy egy egész kis csoport gyűlt össze az utcán, hogy engem hallgasson. Két lány is volt ott, nálam alig valamivel fiatalabbak: őszinte arccal fürkészték az eget, ahová a fohászomat küldtem. Én is feltekintettem a mennyre, és arra gondoltam, vajon a szavaim elvesztek-e máris a csillagok között. HUSZONEGYEDIK FEJEZET

PAULINE Három nappal és két üzenettel később Gwyneth még mindig nem kapott választ a kancellártól.

Meggyőzött róla, hogy hiába nem állhatom sem a kancellárt, sem az akadémikust azok után, amit Liával tettek, éppen ez teszi őket tökéletes célponttá a maga számára. A legnagyobb valószínűséggel náluk találhatunk titkokat Liáról, és ami fontosabb, őket fogja érdekelni a sorsa. Nekünk az ismeretlen játékosok miatt kellett aggódnunk – akik körébe a dolgok állása szerint nagyjából mindenki beletartozott. – Miért fontos, hogy a királyon kívül kiben bízhatunk és kiben nem? – Mert valaki el akarta vágni Lia torkát, még Terravinben. Ezt hallva csak ültem ott, és nem hittem a fülemnek. Lia azt mondta, akkor sérült meg a torka, amikor tűzifával megpakolva leesett a lépcsőn. Fájt a tudat, mennyire óvott azokban a napokban, közvetlenül Mikael halála után. Annyira eltöltött a saját nyomorúságom, hogy nem bírtam támogatni őt. Ez mindent más fényben tüntetett fel. Az árulókat kivétel nélkül visszahurcolták, hogy lefolytassák az eljárást, és a király lánya egészen biztosan megkapta volna a jog biztosította védelmet. Valaki azonban holtan akarta látni, anélkül, hogy megadta volna neki a bírósági meghallgatás lehetőségét. Immár más szemmel néztem az egész udvarra és a kormányzatra is. Gwyneth a harmadik üzenetére, amelyet korán reggel küldött, rögtön választ kapott, azzal, hogy kora délután találkozzanak. Ezúttal beleírta a levelébe, hogy hírei vannak Arabella hercegnőről. A kocsma egyik sötét sarkában ültem, ahol nem vehettek észre – igaz, ebben az órában mindössze ketten ültek a helyiség másik oldalán. A csuklyám elfedte az arcomat, szőke hajamat az utolsó szálig gondosan elrejtettem. Az ajtót néztem, lassan kortyolgattam egy bögre forró erőlevest. Gwyneth a terem közepén telepedett le, egy jól megvilágított asztalhoz. Nekem csak akkor kellett volna felfednem magam, ha megadja a jelet, és a második tervünket kell végrehajtanunk – vagyis hogy én nézek szembe a kancellárral. Biztosra vettem, hogy Gwyneth nem fog jelezni. Már az is bosszantotta, hogy egyáltalán eljöttem, de én nem engedtem ebből. Megvádolt, hogy nem bízom benne, és talán a tény, hogy valaha kém volt, tényleg megakasztott egy kicsit, de inkább arról volt szó, hogy egyetlen pillanatot sem akartam kihagyni, amikor segíthettem Lián. A kancellár egyedül érkezett, kíséret vagy őrök nélkül. A kocsma ablakán át láttam, hogy közeledik, és biccentettem Gwynethnek. Cseppnyi izgatottság sem látszott rajta, de mostanra megértettem, hogy sokban hasonlít Liához. A félelmét edzett acél páncél mögé rejti, de az attól még megmarad, és éppen olyan reszkető, mint az én kezem az ölemben. A kancellár átvonult a helyiségen, és leült Gwynethszel szemben. Egyszerű köpenyt viselt, és az ujjairól is hiányzott a szokásos temérdek ékkő. Most az egyszer nem kívánt feltűnést kelteni. Letelepedett, és szó nélkül méregette Gwynetht, aki viszonozta a pillantást. Tisztán láttam mindkettejüket. A kínos csend hosszúra nyúlt; lélegzet-visszafojtva vártam, hogy valamelyikük megtörje, de úgy tűnt, nem zavarja őket a hallgatás. Végül a kancellár megszólalt: különösen bizalmas hangszínétől megborzongtam. – Jól nézel ki – állapította meg. – Úgy van. – És a gyermek? Gwyneth egyenes vonallá préselte össze az ajkát. – Halva született – válaszolta. A kancellár bólintott, hátradőlt, és nagyot sóhajtott, mintha megkönnyebbült volna. – Annál jobb. Gwyneth hűvössége jéghideggé változott. Felvonta az egyik szemöldökét. – Igen. Így a legjobb. – Évek teltek el – folytatta a kancellár. – Most hirtelen hírekkel térsz vissza? – Szükségem van némi támogatásra. – Lássuk, ér-e valamit az információd. – Arabella hercegnőt elrabolták. A kancellár felnevetett. – Ennél jobban kell igyekezned. A forrásaim szerint halott. Szerencsétlen baleset történt. Az ujjaim megcsúsztak a bögrén, az ital az asztalra löttyent. Gwyneth összeszedte magát, és nem vett rólam tudomást. – Akkor a forrásaid tévednek – jelentette ki. – Arabellát elrabolta egy vendai orgyilkos. Azt mondta, visszaviszi magával a birodalmába, de hogy milyen céllal, azt nem tudom. – Mindenki tudja, hogy a vendaiak nem ejtenek foglyokat. Nem megy ez már neked, Gwyneth. Azt

hiszem, végeztünk. – Azzal eltolta magát az asztaltól, és felállt, hogy távozzon. – Magától a szolgálójától, Pauline-tól tudom – tette hozzá gyorsan Gwyneth. – Ő tanúja volt a rablásnak. A kancellár megtorpant. – Pauline? Hol van? – kérdezte, és újra leült. Nagyot nyeltem, és lejjebb hajtottam a fejemet. – Rejtőzik – vágta rá Gwyneth. – Valahol az északi országrészben. Rémült kis egérke, nekem adta az utolsó fillérjeit is, hogy jöjjek el, és könyörögjek segítségért Arabella hercegnő számára. Azt kérte, hogy az alkormányzóhoz forduljak, de én inkább téged kerestelek meg, mivel mi már régről ismerjük egymást. Úgy véltem, tőled kedvezőbb javadalmazásra számíthatok. Pauline ígérete szerint jókora kárpótlás vár a fáradozásaimért. Biztosra veszem, hogy a király és a királyné kétségbeesve szeretnék visszakapni a hercegnőt, botlás ide vagy oda. A kancellár rábámult – ugyanolyan szigorú volt az arca, mint amilyennek a citadellában sétálgatva szoktam látni, most azonban még erősebben összpontosított, mintha mérlegre tenné Gwyneth minden egyes szavának igazságát. Végül a köpenye belső zsebébe nyúlt, és egy kis zacskót vetett az asztalra. – Beszélek a királlyal és a királynéval. Ne szólj erről senki másnak. Gwyneth odanyúlt, és felemelte a zacskót, mint aki a súlyát mérlegeli, aztán elmosolyodott. – Tiéd a hallgatásom. – Jó ismét veled dolgozni, Gwyneth. Mit is mondtál, hol szálltál meg? – Nem mondtam semmit. A kancellár előrehajolt. – Csak azért kérdem, mert talán segíthetek kényelmesebb szállást találni. Mint régen. – Nagyon nagylelkű vagy. Tudasd, mi a király és a királyné válasza, és akkor majd megbeszéljük a szállásomat. Azzal elmosolyodott, megrebegtette a pilláit, oldalra hajtotta a fejét, ahogy már számtalanszor láttam tőle, amikor a fogadó vendégeit akarta elbűvölni. Amikor a kancellár távozott, hátradőlt; most már kiütött az arcán a verejték. Kisöpörte a nedves hajszálakat a homlokából. – Minden rendben? – léptem oda hozzá. Bólintott, de láthatóan megrázta a dolog. Attól a pillanattól kezdve, hogy a kancellár megemlítette a gyermeket, Gwyneth pattanásig feszült. – Gyereket szültél a kancellárnak? – kérdeztem. Harag villant a szemében. – Halva született! – felelte élesen. – De, Gwyneth… – Azt mondtam, halva született! Hagyd ezt, Pauline! Mondhatott és tettethetett akármit, én azért tudtam az igazat. Olyan kevéssé bízott a kancellárban, hogy a saját gyermekéről is hallgatott előtte.

Másnap egy csomag érkezett a fogadóba. Nem a futárszolgálat címe szerepelt rajta, hanem Gwyneth neve és a pontos cím. Egy újabb zacskó arany volt benne, nagyobb, mint az előző napi, és egy levél.

A király és a királyné elfordultak a lányuktól? Hagyni, ahogy vannak? Hadd kínozzák és öljék meg a barbárok? Kétkedve ráztam a fejemet. Nem akartam elhinni, hogy lemondanak a saját lányukról – ám akkor felfogtam a „gyász” szócskát. Lehuppantam az ágyra. Az erőm elhagyott, úrrá lett rajtam a bűntudat. A gyászról sokat tudtam. A Lia iránti aggodalmamban csaknem elfeledkeztem Gretáról és a tragédiáról, ami voltaképpen megindította Liát vissza, Civica felé. Walther kísérteties arca merült fel előttem, ahogy a sárban kuporog a hűtőház mögött. A szemében rettenet ült, egyáltalán nem hasonlított Lia bátyjára, inkább csak régi önmaga üres bábjának tűnt. Nekem legalább nem kellett végignéznem, hogy Mikaelt megölik. Lia csak annyit mondott, hogy bátran, csatában halt meg. Most az forgott a fejemben, hogy talán az ő torkát is nyíllal lőtte át egy Kadenhez hasonló, lelketlen barbár. Átöleltem a hasamat: a gyász újra elöntött. – El kell innen mennünk – jelentette ki Gwyneth. – Azonnal. – Nem – vitatkoztam. – Nem megyek el csak azért, mert… – Nem Civicából! Csak ebből a fogadóból. Ebből a faluból. A kancellár rájött, hol szálltam meg. Biztosan megvesztegette a futárt. Most arra számít, hogy elindulok, vagy ő indul el, másféle szívességekért. Nagyon hamar fel fog fedezni téged is. Nem vitatkoztam. Hallottam a kancellár hangját, amikor megkérdezte: hol van? Nem a jóllétem miatt aggódott.

ert amikor a sárkány lecsap, könyörületet nem ismer. A fogait éhes gyönyörrel mélyeszti a húsba. Venda-ének HUSZONKETTEDIK FEJEZET

A hátam mögött Aszter, Yvet és Zekiah egyenként terítették szét a ruhadarabokat. Figyelmeztettek, hogy ne leskelődjek, amíg el nem készülnek. Könnyű volt, mert az elmémet még mindig más foglalta le, és a szívemre nehezedő súlyt sem bírtam levetni. Úgy tűnt, körülöttem minden és mindenki át van itatva csalással. Rafe, Kaden, a kancellár, az akadémikus – még a saját anyám is –, a Sanctum mélyén rejlő barlangokban pedig különös férfiak munkálkodnak, akik egyértelműen nem tartoznak ide. Van egyáltalán valami, ami igaz képet mutat? Kinéztem az ablakon. A tetők felett madarak igyekeztek a fészkükre. A pikkelyes kőpáncélos szörny nyugodni tért, a sötétedő horizonton kirajzolódott fűrészes gerince. A komor városra ráborult a komor éjszaka. Rántást éreztem a nadrágomon. Yvet volt az, hogy most már odanézhetek. Megtöröltem a szemem, és megfordultam. Yvet sietősen odébb lépett, és Aszter és Zekiah között állt meg. Mindhárman úgy várakoztak, mint a vigyázzban álló, büszke katonák – de aztán Aszter mosolya lehervadt. – Mi a baj, kisasszony? Az arca csupa olyan piros folt. Rájuk nézve megakadtam. Ártatlanságot láttam, és várakozást, koszfoltokat, kenyérmorzsákat, éhséget és reményt. Legalább valami akadt ebben a városban, ami igazi volt és őszinte. – Kisasszony? Megcsíptem a saját arcomat, és elmosolyodtam. – Minden rendben, Aszter. A kislány felvonta a szemöldökét, és az ágy felé pillantott. Követtem a tekintetét, az ágyra… a hordóra, a ládára, a székre. Megráztam a fejemet. – Én nem ezt vettem ma. – Dehogynem! Nézze csak, itt van a széktámlán, egy nadrág és ing lovagláshoz, ahogy kérte. – De a többi? Ez túl sok. Az a pár érme, amit adtam… Aszter és Zekiah elkapta a kezemet, és az ágyhoz vonszolt. – Effiera, Maizel, Ursula, meg egy rakás másik munkás is azon dolgozott egész nap, hogy elkészítsék ezeket magának. Megremegett a szívem. Megérintettem az egyik ruhát. Nem volt díszes, nem is készült finom anyagból, sőt, éppen ellenkezőleg. Puha bőrök összevissza darabjaiból tűzték össze, amelyek az erdő tompa zöldjeiben, vörösében, mélybarnájában pompáztak. Összevissza prémcsíkok díszítették, a szaggatott szegélyek elvarratlanul lógtak, néhol akár a földig is. Nagyot nyeltem. Határozottan vendai volt, de nem csak az. Aszter kuncogott. – Tetszik neki – jelentette be a többieknek. Egy kicsit még mindig összezavarodva bólintottam. – Igen, Aszter – suttogtam. – Nagyon tetszik. – Letérdeltem, hogy ugyanolyan magas legyek, mint Yvet és Zekiah. – De miért? Yvet kerekre nyitotta világos, nedves szemét. – Effierának tetszett a neve. Azt mondta, akinek ilyen szép a neve, megérdemli, hogy szép ruhákban járjon. Aszter és Zekiah aggodalmasan összenéztek a kislány feje felett. Összehúzott szemmel néztem egyikről a másikra. – És még? – A vénséges vén Haragru egyszer álmodott valamit, nagyon régen, amikor még megvolt itt az utolsó foga – rántotta meg Aszter a saját metszőfogát. – Azóta szünet nélkül erről papol. Annyi év van mögötte, hogy már kicsit meglazultak a dolgok a fejében, de Effiera szerint valaki olyanról mesélt, mint maga, aki messziről jön majd. Valakiről, akin lesz majd egy… Zekiah átnyúlt Yvet háta mögött, és belecsípett Aszterbe. A lány észbe kapott, és megfeszítette a vállát. – Ez csak egy mese – sietett kijelenteni. – De a vénséges vén Haragru boldogan ismételgeti újra meg újra. Tudja, hogy van ez. – Aszter megkopogtatta a fejét, és a szemét forgatta.

Felegyenesedtem, és beharaptam az alsó ajkamat. – Nincs módomban kifizetni Effierának ezeket a ruhákat. Vissza kell vinnetek… – Ó, nem. Nem, nem, nem. Ezek maradnak! – szakított félbe az immár aggodalmas Aszter. – Effiera azt mondta, ajándékba küldi őket. Ez az utolsó szó. Nem tartozik értük mással, mint egy szélbe intett csókkal. És komolyan megbántódna, ha nem tetszenének magának. Nagyon komolyan. Mindannyian egy csomót dolgoztak… – Aszter, állj. Nem a ruhákkal van a gond, mindegyik nagyon szép. De… – A gyerekek arcán a ragyogást felváltotta a csalódás. Láttam magam előtt, hogy Effiera és a többi varrónő éppen így nézne, ha visszautasítanám a munkájukat. Megadón felemeltem a kezemet. – Ne aggódjatok, a ruhák itt maradnak. Újra felcsillant a mosolyuk. Körülnéztem: a szoba minden szabad felületén ruhák hevertek. Egyenként felvettem őket, végigfuttattam az ujjaimat a szöveteken, prémeken, láncokon, öveken, varrásokon és szegélyeken. Nem egyszerűen szépek voltak, helyénvalónak éreztem őket, és magam sem tudtam, miért. Visszafordultam az elsőhöz, a bőrdarabkákból varrotthoz. Az egyik ujja hosszú volt, a másik vállamat és karomat azonban szabadon hagyta. – Ma este ezt veszem fel – mondtam.

Aszter és Yvet segített öltözni, miközben Zekiah szégyenlősen elfordult, és Kaden fakardjait piszkálta a sarokban. Yvet apró ujjaival elrendezte az uszályként lelógó vékony prémcsíkokat, én pedig a nyakamba akasztottam a felfűzött csontot. Aszter éppen a hátamon kötötte össze a zsinórozást, amikor megzördült a zár. Mindannyian összerezzentünk, és várakozón néztünk az ajtóra. Az kitárult, és Calantha lépett be. Zekiah kezéből kiesett a kard, és a fiú sietve Aszter mellé surrant. Calantha fél szemével tetőtől talpig végigmért, aztán a gyerekekre fordította a pillantását. – Kifelé – parancsolta csendesen, ők pedig elrohantak mellette, és belökték maguk után a nehéz ajtót. Calantha azt mondta, Kaden küldte, hogy vigyen le a Sanctum-terembe; aztán közelebb lépett, és csípőre tett kézzel, kritikusan méregette a kinézetemet. Felszegtem az államat: büszkén álltam meg előtte az Effiera által varrt ruhában. Kényelmes volt, és tökéletesen illett rám, Calantha mégis rosszallón nézte. – A komizár nem fog örülni ennek – állapította meg halvány mosollyal. – És ez neked jó? Azt szeretnéd, ha még jobban utálna? Hozzám lépett, és két ujja között megdörgölte a finom bőrt. – Tudod egyáltalán, mi van rajtad, hercegnő? Újra éreztem a korábbi remegést a mellkasomban. – Egy ruha – feleltem bizonytalanul. – Egy szépen varrt ruha, akkor is, ha darabokból áll. – Ez Venda legősibb törzsének a ruhája – felelte, és kivillanó vállamra nézett. – Némi módosítással – tette hozzá. – Nagy megtiszteltetés, ha valaki sok ház által összeadott, sok kéz munkájával készített ruhát viselhet. – Körülpillantott, felmérte a többi holmit is. – A meurasi törzs szívesen fogadott. Ez biztosan sokak haragját kiváltja majd a tanácsban. Sóhajtott, de a szemében még ott csillogott a szikra. Még egyszer végigmért. – Igen, nagyon sokakét – ismételte, és az ajtó felé intett. – Mehetünk? HUSZONHARMADIK FEJEZET

RAFE – Fel a bakancsot, követ! A komizár azt mondja, muszáj enni adnom neked. Végre kettesben maradtunk a szobámban, és a kezem sem volt megkötve. Erről az esélyről ábrándoztam minden éjjel, amíg átszeltem a Cam Lanteux-t. Csak néztem őt, és nem mozdultam. Rávethetném magam,

mielőtt kivonhatná az oldalán lógó fegyverét. Kaden elvigyorodott. – Még ha valóban le is tudnál fegyverezni, megérné? Gondold át alaposan! Egyedül én állok Lia és Malich, meg vagy száz hozzá hasonló között. Ne felejtsd el, hol vagy! – Látom, elég pocsék a véleményed a honfitársaidról – jegyeztem meg vállat vonva. – De hát nekem is. Közelebb lépett. – Malich jó katona, de hajlamos haragot tartani, ha valaki legyőzi. Főleg ha az a valaki feleakkora, mint ő. Szóval, ha érdekel a… – Nem érdekel a lány. Felkaptam a bakancsomat, és leültem. Kaden hangtalanul nevetett. – Hát persze. – Odasétált az asztalhoz, felvette a kupát, amelyből Lia ivott korábban, végigfuttatta a hüvelykujját a maszatos peremen, rám sandított, végül letette a poharat. – Ha nem érdekel, akkor köztünk sincs kiegyenlítendő számla, igaz? Te csak a herceged ügyeit intézed itt. Megrántottam a bakancs bőr húzófülét. Alig hittem, hogy egy fél nyáron át osztoztunk a szénapadláson. Elképzelni sem tudtam, hogyan voltunk képesek életben hagyni egymást, mert már akkor is ott vibrált köztünk a feszültség, a legelső kézfogástól kezdve a vízpumpánál. Hallgass a megérzéseidre, mondogatta mindig Sven. Mennyire szerettem volna, ha megteszem! Ahelyett, hogy néha a szavába vágok, belevághattam volna a… – Chimentra. Ezt a szót talán hasznosnak találod majd – szólalt meg. – Nincs megfelelője sem a morrighani, sem a dalbrecki nyelvben. A nyelvetek alapvetően azonos, az egyik királyság a másikból született. A miénknek mindenért meg kell küzdenie, amit birtokol, még a szavakért is. Ez a szó Venda úrnőtől ered, az egyik történetéből, amely egy kétszájú, de fületlen lényről szól. Egyik száj sem hallhatja, amit a másik mond, és a lényt nagyon hamar megfojtja a saját hazugságainak hálója. – Szóval újabb szó a hazugra. Megértem, nektek miért van szükségetek effélére. Nem minden királyságnak van. Az ablakhoz lépett, és kinézett rajta. Félelem nélkül mutatta a hátát felém, ám a keze sosem távolodott el túlságosan az oldalán lógó tőr markolatától. Felmérte az ablak szélességét, aztán visszafordult. – Én azért mégis különösnek találom, hogy a herceg sürgős üzenete szinte egyszerre esett be a kapun Liával. Mintha követtél volna minket. Figyelemreméltó tény továbbá, hogy egyedül érkeztél, kíséret nélkül. A magadfajta lágy húsú udvari népek rendszerint azzal utaznak, nem? – Akkor nem, ha nem szeretnék a teljes udvar tudomására hozni a titkos ügyeket. A herceg már válogatja az új kormány tagjait, akik majd leváltják az apja tisztviselőit, de ha ebből a legcsekélyebb pletyka is kiszivárog, az egészet eltapossák. A hercegek hatalma sem végtelen. Mármint, amíg király nem lesz belőlük. Kaden vállat vont, mint akit nem érdekelnek sem hercegek, sem királyok. Felvettem a másik bakancsomat is, és felálltam. Egy intéssel jelezte, hogy menjek előre. – Tetszik a szállásod? – érdeklődött, amikor a folyosóra értünk. A szoba tulajdonképpen egy budoár volt: dupla ágy, tollal tömött matrac, hálós baldachin, szőnyegek, falikárpitok, és egy szekrény, tele vastag, lágy köpenyekkel. Illatos olajoktól, kiöntött bortól szaglott, és olyan dolgoktól, amikre gondolni sem akartam. Hallgattam. Kaden mordult egyet. – Kevés kedvtelése közül ez az egyik. Általában nem a saját szállásán szórakoztatja a hölgyvendégeit. Gondolom, úgy vélte, hogy a cifra futárfiúnak kényelmes lesz. Úgy tűnik, igaza volt. Megállt, szembefordult velem. – Az én szobám sokkal egyszerűbb, de Lia mégis elégedett vele. Ha érted, mire gondolok. Szoros közelségben álltunk, tudtam, milyen játékot játszik. – Azt hiszed, fel tudsz bosszantani, hogy rád támadjak, és elvághasd a torkomat? – Nincs szükségem külön indokra, hogy elvágjam a torkodat. De azt azért a tudtodra szeretném adni, hogy ha életben akarod tudni Liát, maradj tőle távol. – Most meg őt fenyegeted? – Én nem. De ha a komizár vagy a tanács akár csak megneszeli, hogy ti ketten együtt forraltok valamit, még én sem menthetem meg Liát. Ne feledd, még rád bizonyíthatják, hogy hazudtál. Ne rántsd magaddal őt is. És azt se feledd, hogy tegnap este engem választott, nem téged. Rávetettem magam, és a kőfalnak löktem, de a kése máris a torkomra feszült.

– Ez volt a másik, ami szöget ütött a fejembe – mosolygott. – A fatörzs-birkózásban ugyan legyőztelek, de a mozgásod eléggé gyakorlottnak tűnt. Mint egy tapasztalt katonáé, nem pedig holmi díszes udvari páváé. – Akkor talán még nem láttál elég udvari pávát. Kaden leeresztette a kését. – Úgy tűnik. Némán gyalogoltunk tovább a Sanctum-terem felé, de a szavai a fejemben visszhangoztak. Ne rántsd magaddal… ha csak megneszelik, hogy forraltok valamit… Kaden pedig máris megneszelte. Fogalmam sem volt, miként, de meggyőzőbben kell előadnom neki és a többi barbárnak, hogy semmi sincs köztünk Liával. Utáltam, hogy az érvelése helytálló – ha lebukom, Lia nem bukhat velem. HUSZONNEGYEDIK FEJEZET

A meurasi törzs szívesen fogadott. Tudtam, hogy félnem kellene. A fogadtatásom haragot kelt majd, márpedig nem engedhettem meg magamnak, hogy bármi is táplálja a tanács gyűlöletét irántam. De szívesen fogadtak. Éreztem is – ezt sem utasíthattam el. Minden varrásvonal, minden bőrdarabka, ami rám simult, ezt suttogta. Különös teljességérzés töltött el. A kis Yvet szerint Effierának tetszett a nevem. Lehetséges, hogy a Sanctum falain kívül élnek vendaiak, akik már hallották a Jezelia nevet, nemcsak futólag, hanem mint egy generációról generációra továbbadott, elfeledett ének részét? Az is eszembe jutott, hogy hátha Calantha a saját céljai érdekében eltúlozta a tanács haragját. Láttam tegnap este – ugyanúgy Rafe-re összpontosított, mint a komizár, de bizonyára egészen más okokból. – Indulj! – bökött hátba Calantha sürgetőn. Beléptem a Sanctum-terembe. Zajos zsúfoltság fogadott, és azt hittem, talán észre se vesznek, ám akkor egy kormányzó megpillantott és megdermedt, a szájából permetként tört ki visszaköpött söre. Egy chievdar halkan átkozódott. Akkora feltűnést keltettem, mintha szabadon eresztettem volna egy sivalkodó malacot. Ahogy egyre többen vettek észre, szaggatott ösvény nyílt meg előttem – végül, amikor egy kisebb csoportnyi katona is félreállt, Kaden és Rafe is megpillantott. A terem másik oldalán ültek az asztalnál, de ahogy közelebb mentem, lassan felálltak. Mindkettejük arcán óvatos értetlenség tükröződött, mintha valami fenyegetés szabadult volna el előttük. Rafe nem tudhatta, mit jelent a foltvarrott ruha, úgyhogy fogalmam sem volt, miért néz rám ő is így. Lépkedtem tovább; a lágy bőr finoman simult a testemre. Elsuttogott megjegyzéseket hallottam a vállamon díszlő kavah-ról, és néhány elismerő torokhangot is. Nem az a mocskos királyi vadállat voltam, akit előző este láttak. Most felismerhető lettem – valaki, aki csaknem úgy nézett ki, mint ők. A saját történelmük egy darabját viseltem, amely Venda legrégebbi törzséhez nyúlt vissza. – Jabavé! – Malich és két rahtan-társa lépett az utamba. – Mit visel ez a morrighani szuka? A késüket kivonták, mintha le akarnák vágni rólam a ruhát. Vagy egyszerűen engem akarnának levágni. Megacéloztam a tekintetem. – Ilyen bátrak vagytok? – tudakoltam. – Most már kivont kés kell, ha a közelembe jöttök? – A pillantásom lassan végigsiklott Malich megnyúzott arcán; még mindig viselte a körmeim nyomát. – Habár gondolom, a félelmetek… érthető. Malich felém lépett, de addigra Kaden is ott termett, és félrelökte. – Azt viseli, amit a komizár rendelt a számára. Megfelelő ruhát. Kétségbe vonod a komizár utasítását? Malich még szorosabban markolta meg a kése markolatát. Utasítás ide vagy oda, a szemében bosszúvágy égett. Amíg viseli a tőlem kapott sebeket, ez így is marad. A két másik rahtan összenézett Kadennel, és visszadugták a késüket a tokjába. Végül vonakodva Malich is így tett, Kaden pedig az asztal felé húzott engem. – Te sosem tanulsz, ugye? – sziszegte összeszorított fogain át. – Remélem, hogy nem – vágtam rá.

– Mit gondolsz, mi ez rajtad? – Nem tetszik? – érdeklődtem. – Nem ezt vettük meg ma. – Effiera viszont ezt küldte. – Az istenek szerelmére, ülj már le, és fogd be a szád! Tehát a jelek szerint ő sem tanul semmiből. Kaden baljára ültem; Rafe a jobbján foglalt helyet, elég közel, hogy Kaden szemmel tarthassa, de elég távol, hogy mi ketten véletlenül se tudjunk egy szót váltani anélkül, hogy Kaden meghallaná. Nem is tűnt fontosnak. Rafe tekintete végigfutott vendai ruházatomon, aztán félrenézett, és a továbbiakban nem is foglalkozott velem. Örülnöm kellett volna hideg közönyének. Ha Griz meglátta a szememben, hogy kettőnk között van valami, más is megláthatja. Legjobb, ha egymásra sem nézünk – de a vonzás fennmaradt, és minél inkább igyekeztem figyelmen kívül hagyni, annál jobban égetett. Semmi másra sem vágytam jobban, mint hogy odafordulhassak, és figyelhessem. Inkább végignéztem az asztal hosszában. Közel hatvanan ültek mellette, akiknek csak a fele lehetett tanácstag. Úgy gondoltam, a többiek kegyelt katonák, vagy a tanács vendégei. Kaden a Dorava tartományt vezető Faiwell kormányzóval tárgyalt, aki a másik oldalamon ült, és Stavik chievdarral mellette; ő mészárolta le a fivérem csapatát a völgyben. Griz és Eben foglalta el a következő helyeket. Szerettem volna köszönetet mondani Ebennek a bakancsomért, ám a haragos chievdar füle hallatára nem mertem. A szolgák elkezdték felhordani a vert fémtálakat; tálcaszámra a sózott disznóorrot, -fület és -körmöt; tányérokat valami sötét hússal, amit vadnak véltem; több tálban sűrű zabkását, és kancsókat, amelyekből újratöltötték az üres kupákat. Az előző estéhez képest egészen más hangulat uralkodott. Talán mert a komizár eltávozott – de talán csak én változtam meg. Feltűnt, hogy a szolgák többet sutyorognak egymással. Az egyik, egy halvány, magas és vékony lány oda is osont hozzám, és némi tétovázás után kivágott egy rövid, esetlen pukedlit. – Hercegnő, ha a sör esetleg nem ízlik… Stavik felüvöltött: a szerencsétlen gyerek hátratántorodott néhány lépésnyit. – Vigyázz a szádra, szolgáló! – dörrent rá a chievdar. – Vendában nincsenek hercegnők, és ez itt rohadtul ugyanazt fogja inni, mint mi mindannyian, vagy szomjan marad! Morajlás futott végig az asztal mentén; növekvő ellenségesség visszhangozta a chievdar utálatát. A váratlan üdvözlés azonnal meg is kapta méltó büntetését. Megéreztem Kaden kezét a combomon; figyelmeztetés volt, és ráébredtem, hogy még ő, az orgyilkos is érzi már a határát mindannak, amit még képes az uralma alatt tartani. Álltam a chievdar pillantását, aztán megszólítottam a lányt, aki még mindig ott remegett néhány lépéssel odébb. – Amint Stavik chievdar oly bölcsen megállapította, azt iszom, amit felszolgálsz, és hálás leszek érte. Kaden elvette a kezét. Az ellenséges figyelmet kelletlen beszélgetés váltotta fel, és körbehordozták a kenyereskosarakat. Nyomorúságos és durva szokásaik ellenére senki sem látott neki idő előtt – mindannyian arra vártak, hogy Calantha elmondja az áldozati szöveget. Ugyanaz a lány hozta be a csontos tálat, aki korábban a dühöngő chievdar előtt remegett. Rémült kezében össze-összekoccantak a csontok, amikor letette a tálat Calantha elé. Mindenki várt. Calantha rám nézett, a szeme összeszűkült, és biccentett. Egyszerre megváltozott a hangulat. Tudtam, mit fog tenni, még mielőtt megmozdult volna. Lüktetett a halántékom. Ne most! Talán ez lesz a lépés, amely a halálomat okozza. Ez nem megfelelő idő. Ne most! Csakhogy az események láncolata már megindult. Calantha felállt, és az asztalon át felém lökte a tálat. – Ma este a rabunk ad hálát. Nem vártam meg a felhördülést, vagy, hogy valaki kardot rántson. Felegyenesedtem, és mielőtt Stavik kinyithatta volna a száját, mielőtt Kaden visszaránthatott volna, belefogtam a vendai dalba a háláról és sok minden másról. E cristav unter quiannad… A szavak forrón, sürgetőn ömlöttek elő, mintha felmetszették volna a mellkasomat.

Meunter ijotande. És egyre jöttek, vontatottan, lassan, emlékversek az istenek szavak nélküli nyelvén, mint akkor a völgyben. A fejem fölé emeltem a tálat. Yaveen hal an ziadre. Újra leeresztettem a csontokat, és kimondtam a záró paviammát. A terem elnémult – senki sem felelt. Évszázaddá nyúlt másodpercek peregtek el, és végre halkan felhangzott a paviamma Eben felől. Azután, hogy megtört a csend, egyre többen ismételték el az asztal mellett; a fivérek mind lesütötték a szemüket. Végül enni kezdtek, egymásnak adogatták a tálakat, újra megindult a társalgás. Kaden hallhatóan felsóhajtott, és hátradőlt. Végre Rafe is rám pillantott, de a szemében nem olyasmit láttam, amit szerettem volna. Úgy tekintett rám, mint egy idegenre. Odalöktem elé a tálat. – Vegyél egy csontot, követ. Avagy te nem érzel hálát? Rafe rám meredt, és undorodva húzta fel az ajkát, de kivett egy combcsontot, és engem egy második pillantásra se méltatva visszafordult Calanthához. – Úgy látom, ha a komizár nem végzi ki őket, majd elintézik ők egymást – bökte oda Faiwell kormányzó Staviknak. – Az a legrosszabb ellenség, aki már megfordult az ágyadban – helyeselt Stavik, és mindketten felröhögtek, mint aki tapasztalatból beszél. Ez volt a tervünk, mondtam magamnak. Színjáték. Semmi más. Az a fajta színjáték, ami darabokban tudja kitépni az ember szívét. Rafe az este hátralévő részében nem nézett rám. HUSZONÖTÖDIK FEJEZET

Kaden csendben készülődött lefekvéshez; olyan csendben, amelyben minden más hang fájdalmasan felerősödött. A lélegzése, a léptei koppanása, a kancsóból kiöntött víz csordulása – minden zsongott a feszültségtől. Megmosta az arcát a mosdótál felett, és nedves ujjait átfuttatta a haján. A szükségesnél jóval több erőt vitt a mozdulataiba. Átvágott a szobán, és egy gyors rántással kihúzta az övét nadrágja derekából. – A katonák elmondták, hogy ma kiültél a falra az ablak előtt – szólalt meg, de nem nézett rám. – Talán tilos? – Nem ajánlott. Nagyot lehet esni. – Friss levegőre volt szükségem. – Azt is mondták, hogy énekeltél. – Emlékverseket. Esténként így szokás Morrighanben. Emlékszel, nem? – A katonák szerint az emberek összegyűltek, hogy meghallgassák. – Valóban, de csak néhányan. Érdekesség vagyok. Kinyitotta a ládát, és beledobta az övet meg a késtokját. A kés maga már a szőnyeg alatt lapult, ahol aludni fog – még a saját zárt szobájában sem vált meg a pengétől. Ez vajon szokás vagy elvárás egy rahtantól, akinek mindig résen kell lennie? Eszembe juttatta, hogy Natiya kése még mindig a bakancsomban lapul, óvatosnak kell lennem, ha majd kiveszem. – Valami baj van? Az, ahogy áldást mondtam? – kérdeztem a ruhám fűzőivel bajlódva. – Jól mondtad – válaszolta, és lerúgta az egyik bakancsát. – De…? – Semmi. – Észrevette, hogy nem boldogulok a zsinórral. – Gyere ide, hadd nézzem! Megfordultam. – Úgy tűnik, Aszter csomóra kötötte – jegyeztem meg. Kaden ujjai egy darabig babráltak a fűzővel, aztán éreztem, hogy meglazul az anyag. – Kész – mondta.

Visszafordultam hozzá. Meleg pillantással nézett rám. – Van még valami. Amikor megláttalak ebben a ruhában, én… – Megrázta a fejét. – Féltem. Azt gondoltam… Nem számít. Még sose láttam, hogy így keresse a szavakat – vagy hogy beismerje a félelmét. Odébb lépett, leült az ágyra. – Légy óvatos a határok feszegetésével, Lia – mondta végül, és lerántotta a másik bakancsot is. – Aggódsz miattam? – Persze, hogy aggódom miattad! – csattant fel. Megdermedtem; a haragja meglepett. – Üdvözöltek, Kaden. Ennyi az egész. Nem ezt akartad? – Ez a fajta üdvözlet egyben a halálos ítéletedet is jelentheti! – A tanács részéről, úgy érted? – Nekünk jóformán semmink sincs, csak a büszkeségünk, Lia. – És egy rab tiszteletet kapott. Ez a baj? Bólintott. – Csak most érkeztél, és… – De Kaden, akik üdvözöltek, azok is vendaiak. A tekintete szinte perzselt. – Csakhogy nem náluk vannak a gyilkos fegyverek. Tagadhatatlan: Effiera mesterségének eszközei semmit sem értek azzal szemben, amit Malich és a társasága birtokolt. Leültem Kaden mellé. – Kik a meurasi törzs? Miért számítanak ennyire? Válaszul elmondta, hogy a város lakossága vegyesen kerül ki az összes tartományból, de általában a saját törzsükbe tartozókkal költöznek egy környékre, és mindegyiknek megvannak a maga jellemző vonásai. Az egyes negyedek jelentősen eltérhetnek, de a meurasi törzs jelképezett mindent, ami vendai: életteliséget, kitartást, rendíthetetlenséget. Megőrizték az ősök sok elfeledett szertartását, de mindenekfelett való hűségre számíthattak tőlük. – Megvarrják a maguk ruháit, akkor is, ha ringy-rongyokból kell összefércelniük. Mindenki beadja a közösbe, amit tud. A vérvonaluk egészen Venda úrnő egyetlen gyermekéhez vezethető vissza. Az első komizár újraházasodott Venda úrnő halála után, más asszonyaitól még több gyermeke született, de Vendától csak egyetlen: Meuras. Tehát igen, mindenki számára megtiszteltetés, ha ők üdvözlik, de egy rabot… – Megrázta a fejét, mintha meg akarná fejteni a rejtélyt, aztán rám pillantott. – Ilyet egyszerűen nem szokás csinálni. Mondtál valamit a sátorban Effierának? Eszembe jutott az asszony arckifejezése, amikor Aszter elárulta a nevemet, és a halk mormolás, amikor levettem az ingemet, és meglátták a vállamon a kavah-t. Az ősök szertartásai. A meurasi törzsben még ma is emlékeznek egy őrült nő gagyogására? Yvet szépnek nevezte a nevemet. Talán többről is szó lehetett, de látva a tanács egyértelmű felháborodását a köszöntésemen, és Kaden érezhető rosszallását is, úgy döntöttem, ezt a kártyát egyelőre nem fedem fel. – Nem – feleltem. – Csak ruhákról beszélgettünk. Felhős tekintettel nézett rám. – Légy óvatos, Lia. Ne feszítsd túl a húrt. – Már az előbb is felfogtam. – Nem hiszem. Talpra ugrottam. – Mitől lett ez az egész az én hibám? – kiáltottam. – Te vittél ki a jehendrára, holott megmondtam, hogy nem kellenek ruhák! Megrendeltem egyvalamit, és valami mást küldtek! Ha azzal sértem meg őket, hogy visszaküldöm a ruhákat, azért is biztosan megszid valaki! Ma este meg talán én akartam elmondani az áldozati szöveget? Nem! Calantha tolta az orrom alá a csontos tálat! Mit kellett volna tennem? Tehetek egyáltalán bármit, ami neked megfelel? Sóhajtott, és a térdére támaszkodva felállt. – Igazad van. Sajnálom. Te nem kérted ezt az egészet. Csak fáradt vagyok. Hosszú napom volt.

Elszállt a haragom. Talán az orgyilkosi kiképzés része volt, hogy ne mutassa ki, de Kaden sosem volt fáradt. Mindig figyelt, mindig ugrásra készen állt – most azonban már feltűnt a kimerültsége. Az ágykeretre tettem a lábamat, hogy kikössem a bakancsomat. – Merre voltál egész nap? – Dolgom volt. Elláttam az őrző feladatait. Miféle feladat szívja ki belőle ennyire az erőt? Vagy talán nem érzi jól magát? Levette a takarókat a ládáról, és a szőnyegre dobta őket. – Ma én alszom ott – ajánlottam. – Nem. Nem gond. Lehúzta az ingét. A hegei látványa mindig megakasztott, akárhányadszorra pillantottam is meg őket. Élesen emlékeztettek rá, mennyire kegyetlen a világa. Eloltotta a lámpásokat, és miután átöltöztem, elfújta a gyertyát is. Ma éjjel még az árnyékok tánca sem segíthet az elszenderedésben. Hosszan hallgatott; már azt hittem, elaludt, de aztán megszólalt. – Csináltál ma még valamit? Ahhoz mégsem volt elég fáradt, hogy a fejében kavargó kérdések békén hagyják. Gyanakodott? – Hogy érted, hogy még valamit? – Csak azon gondolkodtam, mit csináltál egész nap, azon kívül, hogy kimásztál az ablakon. – Semmit – suttogtam. – Az én napom is hosszú volt. Másnap, amikor Kaden elment, felküldte maga helyett Ebent, hogy legyen társaságom, de tudtam, ez csak indok – valójában meg akar figyelni. Eben őrködött felettem, éppúgy, mint a vagabundok völgyében, de a dolgok azóta megváltoztak kettőnk között. Továbbra is gyakorlott gyilkos maradt, ám megláttam egy csorbulást a páncélján, valami lágyságot a tekintetében, ami korábban nem volt ott. Talán, mert megkíméltem a saját lova meggyilkolásának terhétől. Talán az, hogy elsuttogtam Lélek nevét, teret engedett a lelkében valami rejtett mag növekedésének. Egy parányit. Vagy talán csak hasonló gyászon osztoztunk – a szemünk láttára vágtak le valakit, akit szerettünk. Kaden parancsa szerint Eben kikísérhetett a szobámból, de a Sanctumból nem vihetett ki, sőt, bizonyos tornyok és szárnyak is zárva maradtak előttem. Csak egy kis, gondosan körülírt területre korlátozódott a szabadságom. A saját biztonságod érdekében, válaszolta Kaden kérdő pillantásomra. Valójában tudtam, hogy távol akar tartani Malichtól, és bizonyos tanácstagoktól is. Az előző esti étkezés végére tisztán érezhetővé vált, hogy az ellenséges érzelmek cseppet sem csillapodtak, sőt, néhány szívben csak növekedtek az üdvözöltetésem miatt. A mindig egységes tanács most két pártra oszlott: a kíváncsiakra és a gyűlölködőkre. Eben hosszú vargabetűkkel vezetett el a tanácsi szárny háta mögötti elkerített kifutókhoz. A távollétében egy új csikó született – néztük, ahogy botlábain billegve bohóckodik a karámban, és pusztán a lábak próbálgatásának öröméért ugrándozik. A kerítésen egyensúlyozó Eben igyekezett elnyomni a mosolyát. – Hogy fogod nevezni? – kérdeztem. – Nem az enyém. Különben sem akarom. Túl nagy gond felnevelni. – Minden gyásza megcsillant a szemében, és túl fiatal volt még, hogy ügyesen tagadjon. Sóhajtottam. – Nem hibáztatlak. Nehéz elköteleződni, miután… – Befejezetlenül hagytam a gondolatot. – Mindazonáltal ez a csikó szépséges, és valakinek be kell tanítania. De biztosan vannak gyakorlott lovászok, akik jobbak nálad. – Vagyok olyan jó, mint akármelyik vén lovász! Lélek a térdem mozdulatából tudta, mit kell tennie! Ő… – Felszegte az állát, aztán halkan hozzátette. – Őt az apámtól kaptam. Immár megértettem Eben gyászának valódi mélységét. Lélek nem egy akármilyen ló volt. A fiú sosem beszélt a szüleiről. Ha Kaden nem említette volna, hogy szemtanúja volt erőszakos haláluknak, talán azt hittem volna, valami játékos démon ivadéka, és már úgy pottyant a földre, teljes ruházatban és fegyverzetben, mint egy kicsi vendai katona. Megértettem, micsoda gonosz üresség tátong a lelkében, mekkora mélység; az ember megjátszhatja, hogy nem létezik, de a szakadék fekete pofája időről időre megnyílik, és ismét elnyeli mindenestől. Gyakorlottan rázta le az apja említését; hátravetette szemébe lógó haját, és leugrott a kerítésről. – Vissza kellene mennünk – állapította meg. Szerettem volna valami bölcset mondani, valami megnyugtatót, ami enyhítheti a fájdalmát, de ugyanaz a

mélység tátongott bennem is. Csak annyit tudtam kibökni: – Köszönöm a bakancsomat, Eben. Többet számít, mint hinnéd. – Ki is pucoltam – biccentett. Az jutott az eszembe, hogy talán ő is, mint Griz, úgy véli, hogy ezzel a jócselekedettel eltörölte az adósságát. – Nem tartoztál nekem semmivel, Eben. A lovadról a magam békéje érdekében is gondoskodtam, nem csak temiattad. – Régen tudom – vágta rá, és előresietett. Egy újabb alagúton sétáltunk vissza, ám időközben egyre jobban meg tudtam jegyezni az utat, és kezdtem megérteni a kaotikus építészetben felsejlő mintázatot. A kis utcácskák, járatok és épületek mindig a nagyokhoz csatlakoztak. Olyan volt, mintha az ősi város sok hatalmas képződménye lassan összenőtt volna – mint egy bájtalan állat, amelyik új és új karokat, lábakat és szemeket növeszt, a szépségre tekintet nélkül, mert csak az azonnali szükséget érzi. A szörnyeteg szíve a Sanctumban vert, a belei a föld alatti üregekben korogtak. Soha senki nem említette, mi folyik a Sanctum alatt, és a köpenyesek egy étkezésnél sem tűntek fel. Egyáltalán nem mutatkoztak. Amikor a Kaden szobájához vezető utolsó folyosóra léptünk, odafordultam a fiúhoz. – Eben, miféle üregek nyílnak odalent? Aszter említette őket. – A katakombákra gondolsz? Finch szerint élőholtak barlangjai. Ne menj oda! Csak állott levegőt, vén könyveket és sötét szellemeket találhatsz. Visszafojtottam a mosolyt. Én majdnem ugyanezekkel a szavakkal írtam le a civicai irattárat, csakhogy ott a sötét lelkeket az akadémikusok képviselték.

Az elkövetkező néhány nap egyformán telt, de mindegyik rövidebbnek tűnt, mint az előző, és rájöttem, hogy az idő hajlamos becsapni az embert, amikor többet akar belőle. Tudtam, minden egyes nappal, mely anélkül telik el, hogy Rafe katonái mutatkoznának, egyre közelednek a vendai lovasok a hírrel, hogy Dalbreck királya ép és egészséges – ami Rafe halálos ítéletét jelenti. De a komizár legalább még két hétig távol lesz. Ezzel nyertünk egy kis időt a katonák felbukkanására. Igyekeztem Rafe kedvéért megőrizni a reményt, ám egyre biztosabb voltam benne, hogy végül magunknak kell menekülőutat találni. Az időjárás hidegebbre fordult, ismét jeges eső áztatta el a várost. A fagy ellenére mindennap kimásztam az ablakon, és elénekeltem az emlékverseket – úgy kutattam köztük, mintha összekevert papírokat lapozgatnék válaszokat keresve, belekapaszkodva azokba, amelyek tartalmaztak valami igazságmorzsát. Mindennap többen gyűltek össze, hogy meghallgassanak: tucatnyian, kéttucatnyian, egy kisebb csődület, közülük sokan gyerekek. Egyszer Aszter is megjelent, és felkiáltott, hogy mondjak mesét. Morrighan történetével kezdtem, akit az istenek a bőség földjére vezettek, aztán a két kisebb királyság, Gastineux és Cortenai születésével folytattam. Az éveken át tanulmányozott történelmi írások és szöveggyűjtemények most mesékké alakultak, és elbűvölték őket. Éppúgy ki voltak éhezve a mesékre, mint Eben és Natiya a tábortűznél – más emberek, más helyek, más korok történeteire. Legalább ezeket a perceket várhattam, mert arra esélyem sem maradt, hogy négyszemközt szót váltsak Rafe-fel. Hiába lopóztam ki, amikor Kaden egyedül zárt be a szobájába, azt vettem észre, hogy most már Rafe ablaka alatt is őr áll – mintha rájöttek volna, hogy ő ugyan nem bír kimászni a keskeny résen, de valaki vékonyabb bemászhat. Az esti étkezéseknél sem tudtunk ellopni egy pillanatot sem, és a bosszúságom csak növekedett. Itt, a Sanctum falai között úgy voltunk elválasztva egymástól, mintha csak egy kontinens két oldalára száműztek volna. Nyugtalan álmaimat az idegességre fogtam. Egyik éjszaka újra láttam Rafe-et távozni, ám részletesebben, mint korábban. Olyan ruházatot viselt, amilyet még sose láttam rajta; rémítő harcossá változott. Vad, elszánt arcot vágott, mindkét oldalán kardot viselt.

A Sanctum-teremben töltött esték hosszúak és fárasztóak voltak, némileg hasonlóan a morrighani udvarhoz, ám határozottan hangosabban, durvábban, és a látszólag minden pillanatban kitörni kész káosz szélén imbolyogva teltek. Az áldozat fogadása mindig különös, csendes pillanatokat jelentett, éles ellentétben az általános zajongással. Már minden tanácstag nevét megtanultam, a kormányzókét, a chievdarokét, a rahtanokét, bár nagyon hasonlítottak egymásra. Gorthan. Gurtan, Gunthur. Mekel. Malich, Alick. Egyedül Kaden nevének nem volt rímelő párja. Mérhetetlen savanyúsága ellenére Stavik – a chievdar, akivel a völgyben találkoztam – mutatkozott az öt hadseregvezető közül a leginkább civilizáltnak. A kormányzókkal esett a legkönnyebben a társalgás. A legtöbben örültek, hogy a Sanctumban lehetnek, és nem az istenektől elhagyatott tartományaikban, és talán ez is javított a hozzáállásukon. Három rahtan még mindig távol volt, de a négy jelenlévő Kaden, Griz és Malich mellett a legmélyebb ellenséges érzelemmel viseltetett irántam. Jorik és Darius állt Malich mellett kivont késsel, amikor meglátták a törzsi ruhámat, a másik kettő, Theron és Gurtan arcára odafagyott a gúnyos vigyor, mint a harci festék. Úgy gondoltam, őket küldte volna a komizár, hogy végezzék el a munkát, amivel Kaden kudarcot vallott, és biztosra vettem, hogy ők tétovázás nélkül végrehajtották volna. Ők voltak a rahtan eszme megtestesülései. Sosem hibáznak. Nehéz volt felfogni, hogy Kaden valamilyen torz módon az életemet mentette meg, amikor idehozott. Étkezés után a tanácstagok minden este kavicsvetéssel, kártyával, vagy egyszerűen ivással múlatták az időt. A drága morrighani óborok úgy folytak, mint az olcsó sör. A kavicsvetés ismeretlen volt a számomra, de a kártyajátékokat felismertem, és emlékeztem Walther első tanácsára is: A nyerés néha nem csupán azon múlik, hogy ismered-e a szabályokat, hanem azon is, hogy el tudod-e hitetni az ellenfeleddel: ő jobban ismeri. Távolról figyeltem, és megjegyeztem, miben hasonlítanak és miben térnek el a vendai játékok azoktól, amiket a fivéreimmel és a barátaikkal játszottunk. Aznap egy parti tétjei különösen magasra kúsztak, és a legmagasabb kupac Malich előtt tornyosult. Néztem, ahogy az önelégültség kiül az arcára, olyan volt, mint egy kakas a szemétdombon. Ugyanezt a hetyke vigyort viselte, amikor a szemembe mondta, hogy Gretát megölni könnyű volt. Felálltam, és odasétáltam a játékosokhoz. Úgy véltem, nekem is elkél némi szórakozás. HUSZONHATODIK FEJEZET

KADEN Néztem, ahogy odalejt. Volt valami a lépteiben, abban, ahogy a kezét karba tette. Az időzítésében. Az egész helyzet szándékos hétköznapiságában. Megfeszültek a nyakizmaim. Rossz érzés kerülgetett. Aztán elmosolyodott, és már tudtam. Ne csináld, Lia. Csakhogy valójában magam se tudtam, mit csinál. Csak azt éreztem, hogy semmi jó nem fog kisülni belőle. Ismertem Lia nyelvét. Megpróbáltam lerázni Carzwil kormányzót, aki elszántan meg akart velem osztani minden nehézséget, ami a tartományából az országba irányuló tarlórépa- és mészkőszállítmányokat érintette. – Lia! – szóltam utána, de nem figyelt rám. A kormányzó erre hangosabban kezdett beszélni, hogy visszanyerje a figyelmemet, én viszont folyvást félrepillantottam. – Minden rendben – mondta végül a kormányzó. – Ereszd lazábbra a pórázt, fiú! Nézd, hiszen mosolyog! Éppen ez volt a baj. Lia mosolya nem azt jelentette, amit a kormányzó hitt: én tudtam, hogy baj hírnöke. Kimentettem magam, de mire az asztalhoz értem, Lia már két másik kormányzóval is szóba elegyedett. Habár

az a kettő a többieknél melegebb fogadtatásban részesítette, mégis idegesen figyeltem őket, mert éreztem a kirobbanni kész feszültséget. – Szóval az a cél, hogy összegyűjtsünk hat kártyát egyforma számokkal? Ez elég könnyűnek tűnik. – Lia hangja könnyed volt és érdeklődő. Malich kiköpött a padlóra a lába mellett, és elmosolyodott. – Hogyne lenne könnyű. – Nem csak ennyi az egész – tette hozzá Faiwell kormányzó. – A színes szimbólumoknak is egyformáknak kell lenniük, ha meg tudod oldani, persze. És bizonyos kombinációk többet érnek, mint mások. – Érdekes. Azt hiszem, talán értem is – válaszolta éneklő hangon Lia, és elismételte az alapszabályokat. Megismertem a feje tartását, a szavai dallamát, az ajka csücsörítését. Olyan biztosan éreztem, mire készül, mint a duzzanatot a lábszáramon. – Gyere onnan, Lia! Hagyd őket játszani. – Hadd nézze! Ülhet az ölembe! – röhögött Umbrose kormányzó. Lia a válla felett rám sandított. – Igen, Kaden, szeretném kipróbálni – mondta, és visszafordult az asztalhoz. – Beszállhatok? – Nincs téted – morogta Malich. – Ingyen senki sem játszik. Lia összehúzta a szemét, és megkerülte az asztalt, hogy Malich mellé kerüljön. – Igaz, hogy nincs pénzem, de biztosan akad, amit értékesnek találnál. Talán egy óra kettesben velem? – Előrehajolt az asztal fölött, és a hangja megkeményedett. – Biztos vagyok benne, hogy azt élveznéd, nem igaz, Malich? A többi játékos hujjogatott, és kiabált, hogy mindenkinek elég jó lesz. Malich elmosolyodott. – Beszállhatsz, hercegnő. – Nem – szólaltam meg. – Nem szállsz be. Ennyi elég volt. Gyere… Lia felém pördült; az ajka mosolygott, de a pillantásában tűz égett. – Még a legegyszerűbb döntéseket sem hozhatom meg? Talán ennyire alacsonyrendű rab lennék, orgyilkos? Most először nevezett így. Összeakadt a tekintetünk. Megráztam a fejemet, de ez nem parancs volt, hanem kérés. Ne tedd ezt. Lia elfordult. – Beszállok – közölte, és máris odahúztak neki egy széket. Kapott egy kupac fabatkát, és megkezdődött a játék. Malich mosolygott. Lia mosolygott. Mindenki mosolygott, csak én nem. És Rafe sem. Odalépett ő is az asztal köré, ahol a többiek összegyűltek leskelődni. Körülnéztem, Calanthát és Ulrixot kerestem, akiknek őriznie kellett volna, de ők is nézelődtek. Rafe éles, szinte vádló pillantást vetett rám, mintha egy oroszlánbarlangba eresztettem volna Liát. Az első leosztásban ostoba hibákat vétett. A másodikban is. Máris elvesztette a fabatkái harmadát. Homlokráncolva összpontosított. A következő leosztásban kevesebbet vesztett, de még mindig többet, mint amennyit megengedhetett volna magának. A fejét rázta, újra és újra átrendezte a kártyáit, és fennhangon megkérdezte a mellette ülő kormányzót, mi ér többet, a vörös karom vagy a fekete szárny. Az asztalnál mindenki csak mosolygott, és megemelték a tétjeiket: elszánták magukat, hogy megnyerik a Liával tölthető órát. Lia még több fabatkát veszített, az arckifejezése elsötétült, a szája sarkát kezdte rágcsálni. Malich figyelme inkább járt az arcán, mint a saját kártyáin. Rafe-re pillantottam. Verejték csillogott a homlokán. Újabb leosztás. Lia maga elé emelte a kártyáit, és egy pillanatra lehunyta a szemét, mintha akarattal olyan sorrendbe rendezhetné őket, ami nem lehetséges. A kormányzók megtették tétjeiket, Lia is a magáét. Malich megtetézte az egészet, és bemutatta két lapját. Lia újra a saját kártyáiba nézett, és megrázta a fejét. Tett néhány fabatkát a rakásra, és szintén bemutatott két lapot – ugyanazt a vesztes kettőt, amit egész este. A kormányzók utoljára emeltek a leosztásban. Lia úgyszintén emelt, betolta összes maradék fabatkáját középre. Malich mosolyogva tartotta a tétet, és maga is betolta középre a pénzét. Aztán kiterítette a lapjait. Királyok Erődje volt a kezében. A kormányzók mind bedobták a kártyáikat, ezt nem tudták letromfolni. Mindenki lélegzet-visszafojtva várta, hogy Lia is terítsen. Ő a homlokát ráncolta, újra megrázta a fejét –

aztán rám nézett, és pislantott. Lassan. Talán egy évig is eltartott. Aztán visszafordult Malich felé. Hosszan, bánatosan sóhajtott. És terített. Hat fekete szárnya volt. A tökéletes sorozat. – Azt hiszem, ez erősebb a tiédnél, Malich, vagy nem? Malich álla leesett – aztán robajló röhögés rázta meg a termet. Lia előrehajolt, és maga elé húzta a téteket. A három kormányzó elismerőn biccentett. Malich még mindig úgy bámult Liára, mint aki nem akarja elhinni, amit tett. Végül körülpillantott, felfogta, hogy nevető nézőközönség veszi körül. Felegyenesedett, a széke eldőlt mögötte, és haragtól elfeketedő arccal kést rántott. Tucatnyi kivont penge cikkanása felelt rá, köztük az enyém is. – Eredj, igyál rá valamit, Malich – mondta Faiwell kormányzó. – Tisztességesen nyert. Malich mély, nehéz lélegzetet vett, rám vetette a tekintetét, aztán a késemre. Heves mozdulattal fordult el, és megbotlott a saját felrúgott székében. Kiviharzott a teremből, négy rahtan-testvére követte. A pengék visszacsusszantak a tokokba. Újra felharsant a nevetés. Rafe felemelte a kezét, és letörölte az izzadságot a felső ajkáról. Amikor Malich kést rántott, Rafe nekilendült, mintha meg akarná akasztani. Fegyvertelenül. Nem éppen egy érdektelen udvari pávára valló viselkedés. Ulrix rántotta vissza, mert végre eszébe jutott, mi lenne a dolga. Liára néztem. Tökéletesen nyugodt volt, leszegett állal nézte az immár üres folyosót, amerre Malich távozott. Hideg elégedettség csillogott a szemében. – Szedd össze a nyereményedet – utasítottam. Kikísértem a teremből, fel a szobámba. Amikor bezártam az ajtót magunk mögött, szembefordultam vele. Már várta: dacosan nézett vissza rám. – Elment az eszed? – kiáltottam. – Muszáj volt a bajtársai előtt megaláznod? Nem elég, hogy máris ezer nap hevével gyűlöl? Lia arcára érzelemmentes komorság ült ki. Nem siette el a választ, és amikor felelt, ugyanolyan színtelen hangon tette. – Malich nevetett akkor este, amikor elmondta, hogy megölte Gretát. Kéjelgett a halálában. Azt mondta, könnyű volt. Greta élete semmibe sem került neki. Majd most fog. Mindennap, amíg lélegzem, elérem, hogy fizessen érte valahogyan. Akárhányszor meglátom azt az önelégült vigyort a képén, megfizet. Az ágyra dobta a nyereményét, és visszanézett rám. – Úgyhogy a rövid válasz a kérdésedre, Kaden: nem. Nem elég. Sosem lesz elég. HUSZONHETEDIK FEJEZET

RAFE Most már értettem, miért részesítette Sven előnyben a katonaéletet a szerelemmel szemben. Az előbbit könnyebb megérteni, és sokkal kisebb eséllyel okozza a halálodat. Először csak értetlenül figyeltem, ahogy odalép az asztalhoz, ahol egy csoport barbár kártyázott. Aztán észrevettem, hogy Malich is ott ül, és eszembe jutott. Bármikor inkább leülök kártyázni, mint varrogatni. A bátyáim mesterek, szinte tolvajügyességgel keverik a lapokat. Jobb tanítókat kívánni sem lehetne. Az előző este minden erőmet meg kellett feszítenem, hogy csak álljak ott, ne lépjek oda, és ne tekerjem ki én magam a nyakát, de még keservesebben hiányzott a kard a kezemből, amellyel megvédhettem volna Malich ellen. Igen, Lia, kihívás voltál, és még most is az vagy. De átkozott legyek, ha nem töltött el ugyanakkor a csodálat is, miközben izzadság csorgott az ingem alatt, és némán átkozódtam. Nem erre gondoltam, amikor azt mondtam, hogy húzza meg magát. Soha senkire sem hallgat?

A komódra dobtam az övemet. A szoba kezdett az idegeimre menni. A szagok, a kárpitok, a virágos szőnyeg. Valóban valami díszes udvari hülyének találták ki. Kitártam az egyik zsalut, hadd jöjjön be némi friss éjjeli levegő. Hetedik napunkat töltöttük itt, és még semmi jelét nem láttam Svennek, Tavishnak, Orrinnak vagy Jebnek. Túl hosszú idő. Már-már a legrosszabbtól tartottam. Mi lesz, ha valóban a halálba vezettem a barátaimat? Ígéretet tettem Liának, hogy kijuttatom magunkat innen. De mi lesz, ha nem tudom betartani? Ne rántsd magaddal… Ha a komizár vagy a tanács akár csak megneszeli… Minden erőmmel igyekeztem rá se nézni. Napok óta mindössze elharapott szavakat váltottunk a Sanctum-teremben, miközben túl sok fül figyelt, hogysem bármilyen hasznos apróság elhangozhassék. Tudtam, Lia egyre nehezebben tűri, hogy következetesen figyelmen kívül hagyom, de nemcsak Kaden tartott szemmel. A többi rahtan úgyszintén. Éreztem, hogy egyikünket vagy mindkettőnket hazugságon szeretnék kapni. Cseppet sem bíztak bennünk. És ott volt még Calantha is. Sokszor láttam a terem árnyai között rejtőzni, mielőtt mindenki asztalhoz ült volna, ahogy Liát vizsgálgatja, aztán felém fordul, és velem folytatja. Kevés nő tartózkodott a Sanctumban, és láthatóan egyikük sem birtokolt pozíciót vagy hatalmat rajta kívül. Nem tudtam biztosan, miben áll az ő hatalma, és meddig terjed, mert a kérdéseim elől mindig óvatosan kitért, ráadásul senki sem mondott róla semmit, akármilyen hétköznapi hangon is vetettem fel a dolgot. Ez nem akadályozta meg magát Calanthát abban, hogy igyekezzen minél többet kiszedni belőlem, bár próbálta céltalan szóváltásnak álcázni. Megkérdezte, hány éves a herceg, aztán a saját korom után érdeklődött. A herceg tizenkilenc, válaszoltam az igazsághoz híven, hátha tudja már máshonnan; magamat huszonötnek állítottam be, nehogy kérdések vetődjenek fel az azonos korunkat illetően. Valójában nem volt személyes futárom. Katonaként szolgáltam, és semmi szükségét nem láttam, hogy mások vigyék az üzeneteimet, vagy tárgyaljanak helyettem – ezért a követre vonatkozó válaszaimat abból az irigységből merítettem, amit a komizár jól megért majd, amikor Calantha továbbadja neki a beszélgetéseinket. Vizet locsoltam az arcomra, lemostam a sós verejtéket, és megpróbáltam kitörölni az emlékezetemből a képet, ahogy Lia és Kaden együtt indulnak Kaden szobájába. Még három nap. Sven mindig ezt mondogatta. Ha úgy érzed, kifutottál az időből, akkor is várj még három napot. És még hármat. Néha megláthatod, hogy több időd volt, mint hitted. Sven annak idején türelemre igyekezett tanítani. Első évemet töltöttem a kadétiskolában, és folyvást kihagytak a hadgyakorlatokból. Egyetlen százados sem merte megkockáztatni, hogy ő legyen a felelős, ha a király egyetlen fia megsérül. Az a három nap hatra nyúlt, aztán kilencre, végül maga Sven vesztette el a türelmét, kilovagolt velem a terepre, és azzal rakott le a százados sátra előtt, hogy látni sem akar, amíg itt-ott nem vagyok kék és zöld. De néha azt veszi észre az ember, hogy hamarabb kifut az időből, mint hitte. Itt, mondom, és az öklömet a bordáira nyomom. És itt, teszem a kezemet a szegycsontjára. Ugyanúgy magyarázom el neki, ahogy nekem magyarázta az anyám. Ez a tudás nyelve, gyermek. Vénséges, mint maga a világegyetem. Így kell szem nélkül látni és fül nélkül hallani. Anyám így élte túl azokat a korai éveket, és most mi is így élünk túl. Bízz a benned rejlő erőben, és egy napon tanítsd meg a leányodnak ugyanezt. Gaudrel utolsó emlékiratai HUSZONNYOLCADIK FEJEZET

Nem jönnek. Elejétől fogva tudtam, hogy csekély az esélyük, de valahányszor Rafe arcára néztem, a kedvéért új reményt erőltettem magamra. Nem csak katonákról volt szó, akik elindultak megmenteni egy elveszett herceget és hercegnőt. A barátai voltak. A remény sikamlós hal, nem tarthatod sokáig a markodban, szokta mondani Cloris néném, amikor olyasmire vágytam, amit ő gyerekesnek és lehetetlennek tartott. Csak szorítsd erősebben, torkolta le Bernette néném a nővérét, mielőtt bosszankodva elvitt volna onnan. Néhány dolog azonban valóban kicsúszik az ember kezéből, akármilyen erősen szorítja is. Magunkra maradtunk. Rafe barátai meghaltak. Ezt nem a fülembe suttogó titokzatos hang árulta el, nem is a nyakszirtem bizsergése, hanem a logika, amelynek szabályai minden látható, általam ismert dolgot irányítottak. Egyértelműen kimondták: ez kegyetlen vidék, nem ad második esélyt az ellenségnek. Minden este lopott pillantásokkal figyeltem Rafe-et, amikor biztosra vehettem, hogy senki sem látja. Én még mindig csak szoros felügyelet alatt járkálhattam a Sanctumban, ő azonban némileg több szabadságot nyert, és mind Calantha, mind Ulrix figyelme lanyhult kissé. Kiszámított türelemmel nyerte el a bizalmukat. Ulrix hiába volt rémítő nagydarab, láthatóan nem dolgoztatta már az öklét, vagyis Rafe ajka is ép maradt – mintha tudomásul vette volna, hogy ellenséges disznó létére is csaknem emberforma. Igazán ügyes munka volt megkedveltetnie magát egy Ulrix-féle szörnnyel. Együtt ivott a chievdarokkal, együtt nevetett a kormányzókkal, csendesen szólt a szolgákhoz. A fiatal szolgálólányokat elbűvölte, ahogy a nyelvet törve igyekezett vendaiul megszólalni, örömmel töltötték újra a kupáját, és leeresztett pilláik alól mosolyogtak rá. Csakhogy akármilyen alaposan építette fel az új személyazonosságát, az mit sem fog érni, ha a komizár megtudja, hogy hazudik. Úgy tűnt, a komizár távozásával mindenki elfeledkezett arról, hogy Rafe feje fölött felfüggesztett halálos ítélet lebeg – vagy talán úgy gondolták, úgysem válik valóra. Rafe igenis meggyőzően játszott. Valaki lépten-nyomon félrevonta, a chievdarok a dalbrecki hadseregről faggatták, a kormányzók a hatalmas, távoli királyságról kíváncsiskodtak, mert bár ők urak voltak a maguk kicsiny hűbéri területein, alig tudtak valamit arról, milyen a világ a nagy folyón túl. Ismereteik csak a rahtanoktól származtak, akik átmerészkedtek a határokon, vagy a previzi társzekerekről, amelyeknek kincseit elosztották. A kincsek bősége furdalta az oldalukat leginkább. A previzi szállítmányok ritkán jöttek, és sosem voltak elég nagyok, hogy kielégítsék az étvágyukat, mint – ahogy láttam – a lemészárolt járőrcsapatoktól rablott zsákmány sem. Többre éheztek. A bőrdarabokból varrott ruhámat viseltem aznap este. Amikor beléptem a terembe, láttam, hogy Calantha odasúg valamit egy szolgálónak. A kislány odaszaladt hozzám. – Calantha szeretné, ha befonná a haját – emelt a magasba egy bőrszalagot. Láttam, hogy Calantha minket figyel. Az utóbbi időben minden este erősködött, hogy én mondjam el az áldást. Ez néhány embernek kedvére volt, másokat azonban erősen felbosszantott – elsősorban a rahtanokat, és megfordult a fejemben, hogy Calantha talán így akar megöletni. Amikor rákérdeztem, miért teszi, csak annyit felelt: Szórakoztat, hogy olyan különösen elhúzod a szavakat, és más okra nincs szükségem. Ne feledd, hercegnő, még mindig rab vagy. Nem volt szükségem emlékeztetőre. – Megmondhatod Calanthának, hogy pusztán az ő kedvéért eszem ágában sincs befonni a hajamat – feleltem, és őszintétlen mosoly küldtem a nő felé. Amikor visszapillantottam a lányra, észrevettem, hogy a szeme rémületében kerekre tágul. Egyáltalán nem szívesen vitte volna vissza az üzenetet. Kivettem a kezéből a szíjat. – De a te kedvedért megcsinálom – tettem hozzá. Felfogtam a hajamat a vállamról, és gyorsan befontam. Amikor befejeztem, a lány elmosolyodott. – Most már látszik a szép képed – mondta. – Épp, ahogy Calantha akarta. Calantha azt akarta, hogy kilátsszon a kavah-m? A lány már futott volna vissza, de megállítottam. – Mondd csak, Calantha a meurasi törzsbe tartozik? A kislány a fejét rázta.

– Ó, azt nem mondhatom meg, asszonyom. – Azzal megfordult, és elszaladt. Nem mondhatom meg. Úgy véltem, máris megmondta. Az étkezés ugyanúgy zajlott, mint a korábbiak. Elmondtam az áldást, amit néhányan áhítatosan lehajtott fejjel hallgattak végig, mások bosszankodva. A számomra az tette igazán értékessé a perceket, hogy Malichban forrt tőle a méreg, és mindig ügyeltem rá, hogy a szemébe nézzek, mielőtt belekezdek. De aztán a szavak vették át az uralmat, a csontok, az igazság, a falak lüktetése körülöttem, az élet, amely még mindig megmaradt a kövekben és a földben, a Sanctum belém költözött, egyre erősödő része – és mire az utolsó paviamma is elhangzott válaszul, már egyáltalán nem érdekeltek a dühös pillantások. Aznap nagyrészt ugyanaz volt a tálakon, mint máskor – sűrű, mentalevelekkel ízesített árpakása, szódás kenyér, tarlórépa, hagyma és vadpecsenye – vaddisznó és nyúl. A vadhús kivételével alig változott valami. Hód, kacsa és vadló is a tűzre került alkalmanként, attól függően, mit sikerült elkapni, és ha arra gondoltam, mennyi mókus- és kígyóhúst, na meg port nyeltem a Cam Lanteux-ben, mindez igazi lakomának számított. Minden falatért hálás voltam. Éppen a kovásztalan kenyeret mártottam a kásába, amikor az egyik befelé vezető folyosón éles csattanások visszhangoztak végig. Mindenki talpra ugrott, és kirántotta kését vagy kardját. A zajongás egyre hangosodott. Lopott pillantást váltottam Rafe-fel. Ezek talán az ő emberei? Erősítéssel? Kéttucatnyi férfi csődült be – az élükön a komizárral. Mocskos volt, tetőtől talpig csupa sár, de úgy tűnt, élvezi. Ritka, undok mosoly ült az ajkán. – Nézzétek csak, kivel futottunk össze az úton! – kiáltotta, és meglengette a kardját a feje felett. – Az új agosfai kormányzóval! Hozzatok még székeket! Ételt! Éhesek vagyunk! A kisebb sereg úgy, ahogy volt, dicsőséges koszban megrohamozta az asztalt; sáros nyomok maradtak mögöttük. Megláttam köztük azt, aki bizonyára a kormányzó lehetett – fiatal volt, egyszerre vakmerő és megilletődött. A pillantása körbevillant a termen, sebesen igyekezett felmérni, honnan leselkedik rá új veszély. A mozdulatait elkapkodta, a nevetést elharapta. Meglehet, épp most ölte meg a régi kormányzót a rangjáért, de a Sanctum nem volt az otthona. Az új szabályokat még meg kell tanulnia, hogy megtalálja az útját, és eközben valahogy életben is kell maradnia. A helyzete hasonlított az enyémre, leszámítva, hogy én nem gyilkoltam meg senkit, hogy megszerezzem ezt a kétes értékű pozíciót. És akkor a komizár észrevett engem. Ledobta a felszerelését a padlóra, és átvágott a termen, hogy kartávolságra megálljon. A bőre fénylett a végiglovagolt naptól, sötét szeme csillámlott, ahogy végignézett a ruhám vonalain. Végül kinyújtotta a kezét, és megérintette a vállamra hulló hajfonatot. – Ha kifésülöd a hajadat, csak feleannyira nézel ki vadnak – állapította meg. A teremben felcsattant a hűséges röhej, de a komizár tekintete, amely még mindig rajtam vándorolt, mást mondott, és az nem volt sem humoros, sem szórakoztató. – Úgy, hát amíg a komizár távol van, a rabok játszadoznak. – Végül Kadenhez fordult. – Ezt vettétek a pénzemen? Fohászkodtam, hogy Kaden igennel feleljen, és a bűn a mi fejünkön maradjon, különben Effierát talán utoléri a megtorlás a nagylelkű ajándékáért. – Igen – válaszolta Kaden. A komizár fürkésző tekintettel bólintott. – Én megtaláltam az egyik kormányzót – mondta. – Most rajtad a sor, hogy megkeresd a másikat. Reggel indulsz.

– Miért téged küldött? – kérdeztem, és lerántottam a derekamról a csontos zsinórt. Csörögve hullott a padlóra. Kaden folytatta a turkálást a ládában, és kihalászott egy hosszú, prémszegélyes köpenyt és néhány pár gyapjúzoknit. – Miért ne engem? Katona vagyok, Lia. Én… Elkaptam a karját, és kényszerítettem, hogy a szemembe nézzen. Aggodalmat láttam a pillantásában. Nem akart elmenni.

– Miért vagy hozzá ilyen hűséges, Kaden? Vissza akart fordulni a ládához, de én szorosabban markoltam meg a karját. – Nem! – jelentettem ki. – Nem fogsz újfent kitérni! Ezúttal nem! Rám meredt; gondosan ügyelt a légzésére, a mellkasa egyenletesen emelkedett-süllyedt. – Ő adott ennem, amikor éheztem, például. – Egy jótékony tett még nem elég ok, hogy eladd érte a lelkedet. – A számodra minden olyan egyszerű, nem? – Harag villant át az arcán. – Bonyolultabb volt ez egy tettnél, hogy a te szóhasználatoddal éljek. – Mi történt utána? Adott egy szép köpenyt is? Egy szobát a… Kaden felkapta a kezét. – Engem eladtak, Lia! Épp mint téged! – Félrefordította a fejét, mintha az önuralmát igyekezne visszaszerezni. Amikor visszanézett rám, a szemében még ott izzott a harag, ám lassan, gúnyosan beszélt. – Kivéve, hogy az én esetemben szerződés sem volt. Miután az anyám meghalt, egyetlen rézpénzért adtak el egy arra járó koldusbagázsnak, mint egy darab szemetet, és csak egy kikötés járt hozzám: sose hozzanak vissza. – A saját apád eladott? – kérdeztem, és próbáltam felfogni, hogyan tehet bárki is effélét. Kaden arcán kiütött a verejték. Ez volt az az emlék, ami fontos volt számára, és amit mindig letagadott. – Nyolcéves voltam – mondta. – Könyörögtem az apámnak, hogy tartson meg. A lába elé vetettem magam, és átkaroltam a bokáit. A mai napig emlékszem, hogy a nadrágjának gyomorkavaró, jázminos szappanszaga volt. Lecsapta a láda fedelét, és leült rá. A tekintete a távolba révedt, mintha újraélné az emléket. – Lerázott magáról. Azt mondta, jobb lesz így. A jobb azt jelentette, hogy két évet töltöttem a dörzsölt koldusokkal, akik kiéheztettek, hadd gyűjtsek több pénzt az utcasarkokon. Ha az egész napos koldulás sem hozott eleget, megvertek, de mindig úgy, hogy ne hagyjon nyomot. Arra vigyáztak. Ha még ezek után sem gyűjtöttem eleget, megfenyegettek, hogy visszavisznek az apámhoz, aki majd belefojt egy vödör vízbe, mint egy kóbor macskát. A pillantása kiélesedett, belém metszett. – A komizár egy sáros utcán talált rám, koldulás közben. Látta, hogy egy különösen kemény verés nyomán vér szivárog át az ingemen. Felkapott a lovára, és visszavitt a táborába, ahol ennem adott, és megkérdezte, ki vert meg. Amikor elmondtam, megígérte, hogy soha többé nem fog előfordulni, aztán elment néhány órára. Vérrel borítva tért vissza. Tudtam, hogy a koldusok vére az. A komizár állta a szavát. Én pedig boldog voltam. Felállt, és felkapta a köpenyt. Elrettenve ráztam meg a fejemet. – Kaden, egy gyereket így megverni szörnyűség, semmivel sem jobb, mint eladni. De nem éppen elegendő ok ez arra, hogy egyszer és mindenkorra elhagyd Vendát? Hogy Morrighanbe költözz, és… – Morrighani voltam, Lia. Egy nemes úr fattya. Most már azt is tudod, miért gyűlölöm a királyi sarjakat. Tőlük mentett meg a komizár. Csak bámultam rá, szólni sem bírtam. Nem. Nem igaz. Nem lehet. – Most már tudod, kik a valódi barbárok – tette hozzá, és a vállára kanyarította a köpenyt. Megfordult, kiment, az ajtó dörrenve becsapódott utána, én pedig még mindig csak álltam ott. A szent emlékversek ismerete. Az olvasni tudása. A hibátlan nyelvismerete. Igaz. A hegek a mellkasán és a hátán. Igaz. De nem vendai kéz tette vele mindezt, ahogy én feltételeztem. Hanem egy magas rangú morrighani úr. Lehetetlen.

Leégett a gyertya, leégtek a lámpások. Én csak feküdtem az ágyban összegömbölyödve, és a sötétbe bámultam. Újraéltem minden pillanatot attól fogva, hogy Kaden belépett a fogadóba, végig a hosszú utunkat a Cam Lanteux-n át. Mindvégig csodálkoztam, hogy kifinomult viselkedése milyen éles ellentétben áll azzal, aki ő maga – egy orgyilkos. Mindvégig. Olyan jól kiismerte magát a morrighani életben. Most már tökéletesen nyilvánvaló volt. Valóban elolvasta a játékkiírást; csak vendaiul nem tud olvasni, morrighaniül igen. Pauline-nal mindketten megjegyeztük, milyen jól ismeri a szent emlékverseket, miközben Rafe egy szót sem tud belőlük. Hiszen nyolcéves koráig egy morrighani úr fiaként nevelték. Kaden saját népe, az én népem, elárulta őt. Az anyját leszámítva. Anyám egy szent volt, ezt mondta. Mi történt vele? Biztosan ő nevelte ilyen finom magaviseletre. Meglehet, ő volt az egyetlen, akitől Kaden valaha szeretetet vagy együttérzést kapott – amíg a komizár meg nem érkezett. Az éjszaka közepén tért vissza. A szobában teljes sötétség uralkodott, ő mégis csöndesen lépkedett, mintha látna a sötétben. Hallottam, hogy letesz valami nehéz tárgyat, amely hangosan koppant, aztán a ruhái surrogását, végül már csak a légzését, amikor leheveredett a szőnyegre. Nehéz csend ereszkedett a szobára. Hosszú percek teltek el. Tudtam, hogy nem alszik. A sötétségen át éreztem a gondolatait, látni véltem, amint a tekintete átfúrja a gerendákat a feje felett. – Kaden – súgtam –, mesélj az édesanyádról. Cataryn volt a neve; nagyon fiatalon fogadta fel nevelőnőnek egy úr és a felesége, de hamar rájöttek, hogy birtokolja az adottságot. Az asszony naponta gyötörte, hogy mit gondol a kicsi fiairól, ám az úr hamarosan mással kezdte gyötörni. Kaden megszületett, és nem ismert mást – azt hitte, természetes, hogy egy házikóban élnek az apja birtokán. Amikor az anyja megbetegedett, és az életereje gyorsan fogyni kezdett, könyörögve kérte az urat, hogy vegye magához Kadent az udvarházba. Az asszony hallani sem akart róla. Egy fattyú nem nevelkedhetett a maga nemesen született fiaival, és ugyan az úr megígérte Catarynnak, hogy magához veszi Kadent, valójában mindvégig a felesége mellett állt. Az anyja teste még ki sem hűlt, amikor az úr már eladta a fiút a koldusoknak, és vissza se nézett. Cataryn szépséges volt, a szeme zafírkék, a haja fekete, lágy, hosszú. Gyengéd és türelmes volt, és a legjobban a tanításhoz értett. Az úr fiaival együtt oktatta Kadent is; esténként együtt néztek ki a kis ház ablakán a csillagokra, és az anyja régmúlt történeteket mesélt halkan, amelyeket Kaden elismételt. Még túl fiatal volt, hogy megértse, miért részesülnek az úr fiai kiváltságokban, de amikor emiatt dühöngött, Cataryn a karjába ölelte, és a fülébe suttogta, hogy ő sokkal gazdagabb minden tekintetben, ami számít, mert ott van neki ő, az anyja, aki jobban szereti, mint bárkit vagy bármit az egész világon. Csakhogy hirtelen elvesztette. Kadennek semmije sem maradt. A legjobban azt gyűlölte, hogy az apja hirtelenszőke haját, barna szemét örökölte – legalább akkor szeretett volna egy villanásnyit meglátni az anyjából, amikor a tükörbe nézett. – Én látom, Kaden – feleltem. – Mindennap látom benned. Attól a perctől fogva, hogy találkoztunk, látom a nyugalmadat, a kifinomultságodat. Pauline maga mondta, hogy kedves a szemed. Ez fontosabb, mint hogy milyen színű. Nem felelt, csak hosszan, reszketegen sóhajtott. Végül mindketten elaludtunk. HUSZONKILENCEDIK FEJEZET

Reggel korán kelt, napkelte előtt, megelőzve a lovak patadobogását, nyerítését, még a madarak dalát is. Úgy éreztem, csak percekkel korábban aludtunk el. Gyertyát gyújtott, és annak a fényénél kezdte megtömni a nyeregtáskáját. Nyújtózkodtam és felálltam, a takarót összehúztam a vállamon. – Hagytam neked néhány dolgot az ajtó mellett, a zsákban – nézett rám. – Kiraboltam a konyhát, hoztam mindenféle ételt, amit találtam, úgyhogy nem kell többször kijárnod, mint feltétlenül muszáj. Megbeszéltem

Aszterrel, Ebennel és Grizzel, hogy mindennap nézzen rád valaki. Ha szerencsénk van, az úton találkozunk a kormányzóval, és estére már vissza is érünk. – És ha nincs? – A tartománya Venda legdélebbi részén van. Beletelik néhány hétbe az út. Annyi minden történhet néhány hét alatt. Még néhány nap alatt is. Nem mondtam ki – mégis ugyanezt a gondolatot láttam a szemében. Csak biccentettem, Kaden pedig megfordult, hogy elinduljon. Amikor az ajtóhoz ért, kiszakadt belőlem a kérdés, amely már égetett. – Melyik úr volt az, Kaden? Ki tette ezt veled? A keze megállt a záron; a válla felett hátrapillantott. – Tényleg számít, melyik volt? Talán nincsenek mindegyiknek fattyai? – Igenis számít. Nem minden úr olyan erkölcstelen szörnyeteg, mint az apád. Muszáj hinned benne, hogy akadnak jók is. – De már nem hiszek – felelte érzelemmentes hangon. A beletörődése a szívembe mart. Visszafordult az ajtóhoz, mintha valóban indulna már, de aztán csak állt ott mozdulatlanul. – Kaden? – suttogtam. Leejtette a nyeregtáskáját, átszelte a szobát, és két keze közé fogta az arcomat. Forró éhséget láttam a szemében, amikor megcsókolt – az ajka először lágyan, aztán keményebben, elszántabban, mégis gyengéden ért az ajkamhoz. Végül lassan elhúzódott, és a szemembe nézett. – Egy igazi csók – mondta. – Erre volt szükségem. Csak még egyszer. Elfordult, felkapta a csomagját, és kiment. Én pedig néhány órán belül másodszor maradtam ott utána elakadó lélegzettel. Lehunytam a szemem. Utáltam magam. Nem boldogított a tény, hogy éppolyan gyakorlott csalóvá váltam, mint maga Kaden. Az ajkamon nem ízleltem mást, csak a saját gondosan kiszámított hazugságomat. HARMINCADIK FEJEZET

Az ajtó rázkódott, akkora erővel verték kívülről. Tudtam, hogy nem Aszter vagy Eben az, de még csak nem is Malich. Kaden azt mondta, Malich napközben máshol lesz elfoglalva; éjszakánként kell ügyelnem rá. Újabb türelmetlen zörgetés. Még fel sem öltöztem rendesen, nem is fésülködtem. Melyik hülye nincs vele tisztában, hogy be vagyok zárva, és ha ki akarja nyitni az ajtót, kulcsot kell szereznie? Griz? Végül fordult a zár, és kinyílt az ajtó. A komizár volt az. – A Sanctumban a legtöbb ajtót nem zárják – jelentette ki. – Nem szokásom kulcsokért küldözgetni az embereket. – Ellépett mellettem. – Öltözz fel! – utasított. – Van olyan ruhád, ami lovagláshoz is megfelel? Vagy a meurasi törzs csak a rongygönceit adta rád? Nem mozdultam; a komizár megfordult és rám nézett. – Nyitva maradt a szád, hercegnő. – Igen – feleltem. Még mindig nem tértem magamhoz teljesen. – Van. Ott. – Odaléptem a ládához, ahol összehajtogatva várt a többi holmim, és kivettem néhányat közülük. – Van lovaglóruhám. – Akkor vedd fel! Rábámultam. Azt akarja, hogy a szeme láttára öltözzek? Elvigyorodott. – Ó, a szégyenlősség! Ti királyi népség… – Fejcsóválva elfordult. – Igyekezz! Most a hátát mutatta nekem, Natiya kése pedig ott lapult a matracom alatt, csak egy kéznyújtásnyira. Még ne, suttogta egy hang mélyen, halkan. Megpróbáltam nem hallani. Ez volt a tökéletes alkalom – a komizár elővigyázatlan volt, és azt sem sejtette, hogy fegyverem van. Még ne. Vajon az adottság szólt hozzám, vagy csak féltem, hogy célkeresztet rajzolok a saját hátamra? Mert célponttá válnék, méghozzá könnyűvé. Egy háromujjnyi penge talán elbánik a fedetlen torokkal, de egy teljes

sereggel semmiképpen, és mi hasznom lenne Rafe számára holtan? Akkor azonban rám tört Walther és Greta emléke, és elmosta az észérveket. Tedd meg. Remegtek az ujjaim. Ezúttal ne hibázz, Lia. A bosszú és a szökés vágya csapott össze bennem. – Nos? – kérdezte türelmetlenül. Még ne. A suttogás olyan erővel söpört végig rajtam, mintha bevágtak volna egy vasajtót. – Igyekszem! Ledobtam a hálóingemet, és friss alsóneműt vettem, fohászkodva, hogy meg ne forduljon. Valójában minden más miatt jobban kellett volna aggodalmaskodnom, mint hogy a komizár esetleg meglát meztelenül, ráadásul sosem voltam különösebben szégyenlős, de azért sebes mozdulatokkal kapkodtam magamra a lovaglóruhát. Tartottam tőle, hogy elfogy a türelme, mert kissé meglepett, hogy egyáltalán hajlandó volt várakozni. – Kész! – siettem közölni, és betűrtem az ingemet a nadrágomba. A komizár megfordult, úgy nézte, ahogy felerősítem az övemet, arra a jócskán meghosszabbodott csontfüzért, és végül a hosszú, meleg, prémdarabokból varrt mellényt, amely szintén a meurasi törzs tiszteletbeli jelképe volt. Az előző este óta megfürdött; az út sara eltűnt, és elegánsan nyírt szakállának alakját ismét kiigazította. Közelebb lépett. – A hajad – szólalt meg. – Fésüld meg. Csinálj vele valamit. Ne hozz szégyent a mellényedre! Annyit már sejtettem, hogy nem lefejeztetni visz, ha azzal foglalkozik, hogyan áll a hajam, de furcsának találtam, hogy egyáltalán érdekli a kinézetem. Nem, nem is furcsának: gyanúsnak. Nem a mellényem szégyenbe hozatala foglalkoztatta. A komizár hátradőlt Kaden székében, és nézte minden mozdulatomat, amíg kibontottam és befontam a tincseimet. Figyelt, de nem kéjenc módon, ahogy Malich követett a tekintetével számtalanszor, hanem hűvös, kiszámított érdeklődéssel, amitől csak még jobban vigyáztam a mozdulataimra. Valamit akart, és éppen most gondolta ki, miként szerezze meg. Hurkot kötöttem a fonat végére, ő pedig felállt, és felkapta a köpenyemet az akasztóról. – Erre szükséged lesz – mondta, azzal a vállamra terítette, majd sietség nélkül megkötötte a nyakamon. Amikor behajlított ujja az állkapcsomhoz ért, megborzongtam. – Mit tettem, amivel kiérdemeltem ezt a megkülönböztetett figyelmet? – tudakoltam. – Jezelia… – A komizár a fejét ingatta. – Örökké gyanakszol. – Az állam alá nyúlt, és megemelte a fejemet; kénytelen voltam a szemébe nézni. – Gyere, hadd mutassam meg neked Vendát!

Meglepett, milyen jó érzés volt újra lóra ülni. Habár csak lassan léptettünk át a kanyargós utcákon, az állat izmainak hullámzása nyílt terek, völgyek és a szabadság ígéretét hordozta – mármint, ha nem törődtem azzal, ki lovagol mellettem. Szoros közelségben maradt, és éreztem figyelő tekintetét, nemcsak magamon, hanem mindenki máson is, aki mellett elhaladtunk. Ők is kíváncsian néztek vissza: már hallottak a rab morrighani hercegnőről. – Nyisd szét a köpenyedet! – utasított a komizár. – Hadd lássák a mellényedet. Bizonytalanul néztem rá, de engedelmeskedtem. Úgy tűnt, dühös Kadenre a pénze miatt, most azonban mintha már rajongott volna a holmijaimért. Felvonultattak – csak azt nem értettem, miért. Alig egy hete még máshogy sétáltatott végig a Sanctumon, a tanács szeme láttára: mezítláb, egy ruhának aligha nevezhető daróczsákban. Azt megértettem: alázd meg a királyi fattyat, vedd el a hatalmát. Most mintha visszaadta volna, azonban a szívem legmélyén éreztem, hogy a komizár soha nem mond le a hatalma legcsekélyebb morzsájáról sem. A meurasi törzs szívesen fogadott. Talán egy ilyen fogadtatással még a komizár sem tud mit kezdeni? Vagy egyszerűen csak ezt is az uralma alá akarja vonni? Átballagtunk a Fényesvíz negyeden, a város legészakibb részén. A komizár kedve láthatóan igen jó volt: ahogy végigbaktattunk az utcákon, oda-odaszólt a boltosoknak, katonáknak, még annak az embernek is, aki a lócitromot szedte fel, hogy majd eltüzelhető briketté formálja, hiszen, amint azt már megtanultam, Vendában fát

nehezen tudtak beszerezni, a szárított lótrágya viszont melegen égett. Elmondta, hogy a célunk egy kisebb falu, nagyjából egy órára a várostól, de hallgatott arról, minek megyünk oda. Lenyűgöző volt a nyeregben ülve, ahogy sötét haját felborzolta a szél, fekete bőr lovaglóruhája ragyogott a párás ég alatt. Megmentette Kadent. Megpróbáltam elképzelni, milyen ember lehetett akkor, maga is csaknem gyerek még, amikor felkapta a kisebb fiút a nyergébe, és elragadta magával a biztonságba. És utána visszament, hogy lemészárolja Kaden kínzóit. – Van neved? – fordultam hozzá. – Nevem? – Amivel születtél. Amit a szüleid adtak. Amellett, hogy „komizár” – magyaráztam, bár azt hittem, a kérdésem egyértelmű. A jelek szerint nem volt az. Végiggondolta, aztán mereven felelt. – Nincs. Csak a komizár. Az út végén átmentünk egy őrizetlen kapun, és kitárult előttünk a kopár, barna mezőség. Mögöttünk elmaradtak a város zsúfolt, sáros, füstös útjai. – Gyorsabban kell haladnunk – közölte a komizár. – Úgy hallom, jól ülöd meg a lovat. De talán csak akkor, ha bölények kergetnek? Griz és Finch kétségkívül elmondta, miként sikerült éppenhogy megmenekülnünk a csorda elől. – Megoldom – feleltem. – Királyi sarj létemre – tettem hozzá, és annak ellenére, hogy még nem ismertem ki a ló természetét, sarokkal oldalba böktem. Előrevágtattunk; fohászkodtam, hogy engedelmeskedjen a parancsaimnak. Hallottam, hogy a komizár mögöttem galoppozik, és még gyorsabb vágtára sarkalltam a lovamat. A levegő jegesen friss volt, csípte az arcomat; örültem, hogy a köpeny alatt prémes mellényt viselek. A komizár utolért, és fejhossznyival le is hagyott. Nekieresztettem a szárat, úgyhogy egy darabig fej fej mellett haladtunk; éreztem, a lovam izmaiban még rengeteg kihasználatlan erő vár, és éppannyira szeretné megmutatni, mint én, de inkább lassítottam egy kicsit, hadd higgye a komizár, hogy legyőzött. Amikor elvágtatott mellettünk, ügetésbe lassítottam. Nevetve fordult vissza, az arca kipirult a hidegtől, sötét pillái alatt csillogott a szeme a játék után. Visszakanyarodott mellém, aztán tovább ügettünk – a katonák kissé lemaradva követtek. Időnként elhaladtunk egy kunyhó mellett, de a talajon olyan ritkásan nőtt a fű, és olyan kevés járt nyom látszott, hogy ösvénynek nem is nevezhettem. Az apró kőházak mellett rendezetlen kerteket pillantottam meg, és görbe hátú lovakat, amelyeken annyi hús sem volt, hogy egy farkas étvágyát felkeltsék. Az egész táj kopár, kemény volt – úgy gondoltam, csoda, hogy egyáltalán van, aki képes itt összekaparni a túlélésre valót. Néhol azonban erdősávok ötlöttek a szemembe, és termékeny, zöld földek, amikor pedig felhágtunk egy emelkedőre, megláttam a falut, a célunkat. Az egyik domboldalban néhány zsúpfedeles házikó bújt össze egy fenyőcsoport védelme alatt. Távolabb egy hosszú épület állt, a kéményéből lustán karikázott felfelé a füst. – Sant Cheville – mondta a komizár. – Az efféle falvakban élő hegyi népek a legszegényebbek, ám a legkeményebbek is köztünk. A Sanctum lehet Venda szíve, de ez itt a gerince. A hegyi népek között gyorsan terjednek a hírek. Ők a mi szemünk és fülünk. A kunyhók kis csoportjára néztem. Olyasféle falu volt, ami mellett százszor is elhaladtam volna Morrighanben, és nem törődtem volna vele, ám most, ahogy ezt megláttam, valami felébredt bennem – valami különös, ám sürgető vágy. A lovam idegesen meg-megtörte a lépést, mintha ő is érezte volna. Nehéz, hideg szél kavargott a nyakam körül, és felrémlett előttem egy nyílás, amely szélesedik, mélyül, végül magába nyel. Tudtam, hogy eljössz. Ugyanazt az izgalommal teli félelmet éreztem, mint aznap, amikor Pauline-nal elmentünk a temető mellett. Az ujjaim összeszorultak a száron. Mind részei vagyunk a nagy történetnek is. Annak, amely áthatja a talajt, a levegőt, az időt. Én azonban nem akartam része lenni ennek a történetnek. Vissza akartam menekülni Terravinbe. Civicába. Akárhová, csak… Ez itt Venda gerince. Megrántottam a szárat, megállítottam a lovat. Zihálva kapkodtam a levegőt. – Miért hoztál ide? – kérdeztem. A komizár felém fordult: nem értette, miért álltam meg hirtelen. – Vendát szolgálja. Elég ennyit tudnod. Újra előrenógatta a lovát, és a hosszú épület közelébe ügettünk. Ott megállt, és intett a katonáknak.

– Tartsátok itt, szem előtt. Levágtatott a faluba, egy katonával szorosan a nyomában, leszállt a nyeregből, és szót váltott azokkal, akik kijöttek a házaikból. A szavak nem jutottak el odáig, ahol mi várakoztunk, de azt jól láttuk, hogy a falusiak örültek, hogy látják. Egyszer visszafordult, rám mutatott, aztán tovább beszélgettek. Az emberek felém sandítottak, bólogattak, egy férfi még arra is vette a bátorságot, hogy hátba veregesse a komizárt – nagyon úgy tűnt, mintha egy győzelemhez gratulált volna. A komizár végül egy kis zsák lisztet és árpát hagyott ott nekik, és visszatért. – Megtudhatom, mit mondtál nekik? – érdeklődtem, de csak intett a katonáknak, hogy kövessenek, és elhaladtunk a falucska mellett. – A hegyi emberek babonás népek – felelte végül. – Meglehet, hogy én elutasítom az efféle mágikus gondolkodást, ők azonban ragaszkodnak hozzá. Egy ellenséges hercegnő, ráadásul olyan, aki bírja az adottságot, a számukra felér egy jellel, hogy az istenek kegyelik Vendát. Reménnyel tölti el őket, és a remény néha ugyanannyit ér az éhség ellen, mint a kenyér. Olykor a hosszú, keserű télen csak ez segíti át őket. Megrántottam a szárat; nem voltam hajlandó továbbmenni. – Még mindig nem árultad el, mit mondtál nekik rólam. – Azt, hogy elszöktél az ellenséges disznóktól, és az istenek hívására közénk álltál. – Te hazug… Kinyújtotta kezét, és elkapott, csaknem le is rántott a nyeregből. – Vigyázz, hercegnő – sziszegte közvetlen közelről az arcomba –, ha megszólalsz, ne feledd, ki vagy, és hogy én ki vagyok. Én vagyok a komizár, és bármilyen morzsát megadok nekik, hogy elhallgattassam a gyomruk korgását! Megértetted? A lovak topogtak alattunk: féltem, hogy két nyereg között a paták alá esem. – Igen – válaszoltam. – Tökéletesen. – Akkor jó. Eleresztett, és ezután hosszú kilométereken át lovagoltunk, mire megláttuk a következő falucskát. – Tehát az egész nap erről fog szólni? – tudakoltam. – Sosem találkozhatok Venda gerincével? Mindig csak távolról mutogatsz rám azzal a hosszú, csontos ujjaddal? A komizár lepillantott kesztyűs kezére; apró hullámnyi elégedettség melegített fel. – Forrófejű vagy – felelte –, és nem ügyelsz a szádra. Megbízhatok benned, vagy eltaposnád a reményüket? Rápillantottam: nem értettem, hogy egy ember, aki félelmet vet és hatalmat arat, miért érzi ennyire szükségét, hogy inkább reményt ültessen a hegyi népek szívébe. Valóban csak az érkező télre igyekszik felkészíteni őket, vagy valami mást várva erősíti meg a lelküket? – Tudom, mit jelent a reménybe fogódzni, komizár – feleltem. – A Cam Lanteux-n átvezető úton sokszor nekem sem maradt más, ami életben tartson. Nem lopnám el a reményüket, akkor sem, ha károm származik belőle. Gyanakodva nézett rám. – Különös lány vagy te, Lia – szólalt meg végül. – Malich szerint éles eszű, számító, és tehetséges a kártyában, amit nagyra értékelek. A hazugságot azonban nem. – Összekapcsolódott a pillantásunk, fekete szeme az arcvonásaimat kutatta. – Ne okozz csalódást – tette hozzá, aztán megrántotta a szárat, és továbbügetett. Ahogy közelebb értünk, a nagy ház ajtaja kinyílt, és egy görbe botra támaszkodó vénember bicegett ki. Már észrevettem, hogy Vendában igen kevés a hajlott hátú, fehér hajú öreg; úgy tűnt, az időseket különleges kincsként kezelik. Mögötte még többen szivárogtak ki. A férfi egyenlőként köszöntötte a komizárt, nem pedig mint egy félelmében megalázkodó alattvaló. – Mi szél hozott? – kérdezte. – Hoztam némi ajándékot, hogy átsegítsen a télen. – A komizár intett az egyik őrnek, aki a vállára vett egy nagy, zsinórral összekötözött csomagot, és odavitte az ajtóhoz. – Vannak híreitek? – kérdezte a komizár. Az öregember a fejét rázta. – Metszőek a szelek. Elvágják a lovast, el a nyelvét. És az istenek kemény telet ígérnek. – De a tavasz erősebb ígéret – vetette ellen a komizár. – És ez a remény gyógyítja a fagymarást is. Rébuszokban beszéltek; nem tudtam követni.

– És ez? – pillantott rám az öreg. A komizár elkapta a karomat, és előrehúzott, hogy a másik alaposan megnézhessen. – Egy morrighani hercegnő, aki bírja az adottságot. Elmenekült az ellenséges disznóktól, hogy hozzánk csatlakozzon. Az istenek hívták. Az ellenség máris menekül. És ahogy láthatod – tette hozzá a mellényemre mutatva –, a meurasi törzs máris üdvözölte. Az öreg rám hunyorított. – Valóban? A komizár erősebben szorította a karomat. A vénember szemébe néztem, remélve, hogy a pillantásom többet mond majd, mint a szavaim. – Úgy van, ahogy mondja. Hercegnő vagyok, Morrighan Első Leánya, és elmenekültem a honfitársaim elől, akik a ti ellenségeitek. A komizár rám sandított, halvány mosoly rajzolt szarkalábakat a szeme köré. – És mi a neved, leány? Tudtam, hogy eljössz. A hang ugyanolyan tisztán csengett, mint az öregemberé. Lehunytam a szemem, hátha sikerül kizárnom, de csak hangosabban szólt. Jezelia, akit hatalommal és reménnyel jelöltek meg. Felnéztem. Mindenki engem nézett, a szemük elkerekedett a kíváncsiságtól. – Jezelia – válaszoltam. – A nevem Jezelia. Az öreg nem vette le rólam nedvedző szemét – de végül visszafordult a mögötte állókhoz. – Jezelia, akit a meurasi törzs üdvözölt – ismételte meg. A többiek fojtott szavakat váltottak. A komizár hozzám hajolt, és a fülembe suttogott. – Jól csináltad, hercegnő. Hitelesen. A számára csak egy ügyes csalás volt, ám a hegyi emberek számára nyilvánvalóan több. Az öreg visszafordult hozzánk. – Egy kis thannist, hogy átmelegítsen az úton? A komizár gyenge mosolyt erőltetett az arcára. Még ő is úgy gondolta, hogy a thannis pocsék, mint a savanyú föld. – Haladnunk kellene… – Köszönjük a kedvességüket – vágtam közbe. – Szeretnénk egy keveset. A komizár sötét pillantást lövellt felém, de nem hátrált meg az öreg előtt, ahogy arra számítottam is. Sosem szül jó vért, ha egy újonnan érkező hívebben követi a vendai szokásokat, mint maga az uralkodó – akármilyen undorító is a szokás. Az ajkamhoz emeltem a felajánlott bögrét. Igen, savanyú, penészes földhöz hasonlított az íze, de korántsem volt olyan rossz, mint a virgonc fehér kukacok. Nagy kortyokkal ittam, és visszaadtam a bögrét az asszonynak, megköszönve a kedvességét. A komizárnak kétszer annyi időbe telt legyűrnie a thannist. A következő megállónk után megszidott, amiért nem „mutattam be” az adottságot. – Te mondtad, hogy a szó errefelé gyorsan terjed. A kevesebb néha több. Hadd kívánjanak többet. – Éles eszű és számító – nevetett. – Malichnak igaza volt. – Márpedig ez ritkán fordul vele elő. Így telt el a nap, faluról falura jártunk, és a komizár mindenhol megnyerte az emberek szeretetét az ajándékaival, liszteszsákjaival és reménymorzsáival, és velem mint bizonyítékkal, hogy az ellenség már reszket, az istenek pedig lemosolyognak Vendára. Délután megpihentünk egy völgyben, amíg a lovak egy patakból ittak. Megerősödött a szél, az ég elsötétült. Összehúztam a köpenyemet a vállamon, néhány lépésre eltávolodtam a komizártól és a katonáitól, és végignéztem a szemem elé táruló, alkonyba boruló, meddő tájon, amely komor színekbe mártózott, mint a folyó alján a kavicsok. Ez a nap megmutatta, hogy Venda kegyetlen vidék, és csak a legerősebbek élhetnek túl itt. Egy Fennmaradott talán megmaradt, de az istenek és a gyermek Morrighan csak maréknyi hithű kiválasztottat vezettek át a bőség földjére. Ami nem Venda volt. A pusztítás itt teljes erővel csapott le. Lovaglás közben láttunk kőerdőket, messzire elnyúló dombságokat, ahol csak itt-ott akadtak zöld foltok; égett, vörös sziklák tengerét; az állandó széltől torz formákba csavarodott fákat, amelyek mintha éltek volna; művelt földeket, ahol csenevész terményt csalogattak elő a kemény talajból, és távoli, holt vidékeket, ahol a komizár elmondása

szerint semmi sem élt vagy növekedett – éppolyan gonosz helyek voltak, mint az Infernaterr. Mégis volt a tájban valami elragadó. Én csak olyan embereket láttam, akik igyekeztek túlélni, megtartva a saját hitüket, időnként újabb csontot akasztva az övükre, emlékezve az áldozatra, amely eléjük adta, és arra, amelyet még nem végeztek el; embereket, akik hozzám hasonló barbár ruházatot hordtak. Embereket, akik nem nyögdelve és horkantva beszéltek, hanem alázattal és hálát adva. Tudtam, hogy eljössz. A szavak még mindig elevenen visszhangoztak bennem. Heves szélroham kapaszkodott a ruháimba, kitépte a hajamat a fonatból. Kisöpörtem az elszabadult szálakat az arcomból, és a végtelen horizontot feketítő, gyülekező felhőkre néztem. Két lóval meddig jutnánk Rafe-fel? El tudnánk tűnni a semmiben, akár csak néhány napra? Három nap kettesben vele egy életre szóló ajándéknak tűnt. Bármit megtettem volna érte. Túl régóta éltünk elválasztva. – Milyen mélyen elgondolkodtál. Megpördültem. – Nem hallottam, hogy jössz. – Ezen a vad vidéken nem bölcs dolog úgy elmerülni az elmélkedésben, hogy a hátadat védtelenül hagyod. A hiénák ilyenkor már vadásznak, és igen kedvelik a hozzád hasonló falatokat. – Követte pillantásomat a láthatárra nyúló végtelen dombokon át. – Mire gondoltál? – Semmi sem lehet csak az enyém? A gondolataim sem? – Nem – vágta rá. – Többé nem. És tudtam, hogy komolyan is gondolja. Az arcomat tanulmányozta, mintha hazugságra vagy valami másra várna. Hallgattam. Múltak a másodpercek, és már azt gondoltam, hogy megüt, de aztán megrázta a fejét. – Ha elintézni való dolgod van, az embereim meg én pár percre hátat fordítunk. Tudom, mit tart a magadfajta a privát dolgokról. Intézd gyorsan. Néztem, ahogy elsétál; az járt a fejemben, hogy miért hátrált meg. A sok kérdés egyszerre kavargott bennem. Megmentette Kadent, ételt vitt az éhezőknek, fáradhatatlanul élte a királyságát – maga ment a kormányzókért a gyűlés előtt, és maga látogatta végig a távoli hegyi falucskákat. Talán tévedtem vele kapcsolatban? Eszembe jutott kegyetlen gúnyolódása is – jó munkát végeztél, chievdar –, amikor előhúzta Walther kardszíját a zsákmányhalomból. Tudta, hogy azzal térdre kényszeríthet. De nem csak ez táplálta a kételyeimet. A szemében örökké éhség égett, mindent meg akart szerezni, még a gondolataimat is. Vigyázz, kishúgom, vigyázz… Walther figyelmeztetése a bordáim mögött perzselt. És mégis, amikor elértük az utolsó falut, és láttam, amint megöleli az időseket, aztán ajándékot oszt, láttam a reményt, amit maga mögött hagyott, ismét az jutott eszembe, hogy ő mentette meg Kadent a saját fajtájának kegyetlenségétől. Nem tudtam eldönteni, számít-e valójában, amit az ösztönöm súg.

s Morrighan felemelte a hangját, a mennyekig csengőn, megcsókolta két ujját – egyet az elveszettekért egyet az eljövendőkért – mert a rostálás még nem ért véget. Morrighani Szent Szövegek, IV. kötet HARMINCEGYEDIK FEJEZET

KADEN Négy, az úton töltött nap után úgy gondoltam, hogy az istenek ellenem vannak. Talán mindig is ellenem voltak. Nem lett olyan szerencsém, hogy félúton szembetalálkozzak a félig elázott, késő kormányzóval. Az utolsó település bordélya még nem részesült a látogatása megtiszteltetésében, márpedig azt a megállót sosem hagyta ki. Még mindig az út túlsó szakaszán tartott – vagy egyáltalán el sem indult. A pokolba Tierny kormányzóval. Ha meglátom, kitekerem a nyakát. Mármint, ha valaki más nem végezte el ezt a feladatot korábban. Az időjárás nyomorúságosra fordult. Nappal hideg szél gyötört minket, este hideg eső. Az útitársaim komoran taposták a sarat. A tél korán érkezett idén. Engem azonban nem a jeges szél gyötört, hanem az utolsó éjszakám Liával. Eddig sosem mondtam el senkinek, még a komizárnak sem, hogy hívták az anyámat. Cataryn. Olyan érzés volt, mintha visszahoztam volna a halottak közül. Amíg Liának meséltem róla, újra láttam, újra hallottam a hangját. És amikor kimondtam a nevét, valami elpattant bennem, de akkor már nem bírtam megállni, és csak beszéltem, elmondtam, mennyire szeretett – az egyetlen ember, aki valaha szeretett engem. Ez nem olyasmi volt, amit meg akartam osztani Liával, de a sötétben, amikor elhangzott a név, Cataryn, minden kiömlött belőlem, egészen a szeme színének emlékéig. És az apám szemének emlékéig. Ez azonban megállított. Nem mondtam el neki mindent. Lia. Mint egy suttogás a szélben. Először azt hittem, ennyi az egész – a szél teszi, és a hosszú, magányosan végiglovagolt órák. Amikor megmondta a nevét a fogadóban, visszhangot vert bennem a suttogás a szavannán, Lia, a sivatagi kanyonok között, Lia, egy távoli farkas üvöltésében. Lia beférkőzött a szívembe, még mielőtt egyáltalán megpillantottam volna. És aztán ismét Lia, amikor fölé hajoltam a szobája sötétjében, késsel a kezemben. Végül képtelen voltam elnyomni a suttogást, hiába sikerült korábban mindig kiirtani az életemből, attól a naptól kezdve, hogy találkoztam a komizárral. A tudás csak szenvedést hozott. Régen úgy használtam, ahogy Lia. Megmondtam az úrnőnek, hogy lassú és rettenetes halált fog halni, habár semmi efféle látomás nem ért. Nyolcéves voltam, és dühös, amiért az én anyám haldoklik, és nem a féltestvéreim kicsinyes anyja, aki soha szemernyi kedvességet sem mutatott felém. Akkor vertek meg először, méghozzá az apám tette, nem a koldusok. Ők csak friss sebeket vágtak a régi, mélyre nyúló hegek fölé. Melyik úr volt az, Kaden? Az apám nevét sosem fogom kiadni, még Liának sem – de az én nevemmel az ajkán éri majd a halál. Az én nevemmel leheli ki a lelkét, tudva, hogy a saját fia árulta el. Ez a gondolat melengetett éveken át. A terveink. Ez a pillanat mindig tisztán kirajzolódott bennük. Átjutottunk a hágón, és már ereszkedtünk lefelé a völgybe, amikor megláttuk őket szembejönni. Megállítottam a csapatot, amíg megbizonyosodtam róla, kik ők, akkor aztán sóhajtva megadtam a jelet, hogy induljunk tovább, amíg össze nem találkozunk. Sosem szabad ellustulnunk. Az arlesfői kormányzónak azonban sikerült. Nincs nyak, amit kitekerhetnék – a kormányzó halott. A csapat az arlesfői lobogó alatt haladt, a vezetőjük bizonyára az új kormányzó volt. Erős alkatú, ám nem olyan fiatal férfi, mint a kihívók általában. Nem érdekelt. A megfelelő irányba haladt, tudta a kötelességét, és csak ez számított. Most már visszatérhetek a Sanctumba. Hazatérhetek Liához. Az utolsó kóbor kormányzó is megkerült. HARMINCKETTEDIK FEJEZET

RAFE

– Az az ajtó – mutatott előre Ulrix morogva. – Két óra múlva visszajövök. – Nem kell annyi idő, hogy megfürödjek. – Nekem viszont kell annyi, amíg elintézem az ügyeimet. Maradj egy helyben, amíg vissza nem jövök érted. Azzal eldobogott; még mindig bosszantotta, hogy a tegnapi kártyapartin nyertem magamnak egy forró fürdőt. Azt mondta, hagyott nyerni, mert bűzlök, és ebben lehetett is igazság. Valójában akármennyire is vágytam egy fürdőre, az igazi célom az volt, hogy jobban megismerjem a Sanctum alaprajzát, és tudtam, hogy a fürdőkamra közelebb van a toronyhoz, ahol Lia és Kaden lakik. Habár bizonyos mértékig szabadon mozoghattam, nem sétálhattam át egyedül a Sanctum más részeibe. Ártatlan kérdésekkel zargattam Ulrixot, közben pedig megjegyeztem az útvonalat; próbáltam felmérni, mely folyosókat használják a legtöbbször, és hova vezetnek. Ulrix még türelmetlensége ellenére is hasznosnak bizonyult. Benyitottam a fürdőkamrába, és ott, ahogy ígérték, egy kádban víz várt. Belemerítettem a kezemet. Legfeljebb langyosnak mondhattam, de azok után, hogy csak egy hideg vizes tálból mosakodhattam, felettébb hívogató volt. Szappant és törölközőt is készítettek mellé; Ulrix bizonyára nagylelkű kedvében volt. Ledobtam a ruháimat, és először a fejemet merítettem a vízbe. Tisztára dörgöltem a hajamat és a fejbőrömet, aztán egészen belemerültem, csakhogy a víz gyorsan hűlt, ezért inkább kimásztam, mielőtt igazán fázni kezdtem volna. Megszárítkoztam, és már félig fel is öltöztem, amikor valaki megérintette meztelen hátamat. Megfordultam – Lia volt az, és már neki is szorított a falnak. – Mit keresel itt? – nyögtem ki. – Nem szabad… Válasz helyett magához húzott, és megcsókolt, forrón, hosszan, az ujjai vizes hajamba mélyedtek. Eltoltam magamtól. – El kell menned. Valaki… – Ezúttal én szakítottam félbe magamat; keményen, éhesen csókoltam, egészen mást árulva el, mint a szavaimmal. Átfogtam a derekát, végigsimítottam a hátát, elmerültem benne az elveszett idő, a túl sok nap után, amikor csak vágytam az ölelésére. – Senki sem látott meg – súgta két csók között. – Egyelőre. – Hallottam, hogy Ulrix azt mondta, két óráig lesz távol. Legalább annyi időm nekem is van, mielőtt ellenőriznek. Szorosan összesimultunk. Éreztem a csókjában a kétségbeesést, és közben Venda távoli hegyeiről mormolt valamit, a végtelen vidékről, ahol elveszhetnénk. – Néhány napra, szerencsés esetben – feleltem. – Nem elég. Én egy életet akarok leélni veled. A valóságba visszatérve egy pillanatra megtántorodott, aztán a mellkasomra fektette a fejét. – Mitévők legyünk, Rafe? – kérdezte. – Tizenkét nap telt el. Talán csak még egyszer ennyi, és a küldöncök meghozzák a király jó egészségének hírét. – Ne számold a napokat, Lia – feleltem. – Bele fogsz bolondulni. – Tudom – suttogta, és hátralépett; a tekintete meztelen mellkasomon vándorolt. – Öltözz fel, mielőtt megfázol. Ilyen szoros közelségben vele a hideg fenyegetett legkevésbé, de felkaptam az ingemet, és magamra kanyarítottam. Segített begombolni: minden apró érintése perzselt. – Hogyan jutottál ki a szobádból? – faggattam. – Van egy elhagyatott járat ott. Nem sok helyre lehet eljutni rajta, nagyrészt forgalmas folyosókra, ami többnyire használhatatlanná teszi, de néha adódik az alkalom. Nem tűnt aggodalmasnak amiatt, hogyan jut majd vissza észrevétlenül, én azonban annál inkább az voltam. Ajkamra tett ujjal hallgattatott el; azt mondta, így is kevés időt tölthetünk együtt, azt nem fogja idegeskedésre szánni. – Már mondtam neked, hogy a lopózás mestere vagyok – tette hozzá. – Évekig gyakoroltam. Gyorsan elbarikádoztam az ajtót, és az egyik keskeny deszkaágyról lepakoltam az üres vödröket, hogy le tudjunk ülni. Elmondtuk egymásnak, amit megtudtunk; a karomba fészkelődve mesélte el az utazást Venda falvaiba, és hogy az emberek itt is épp olyanok, mint máshol: csak túl akarnak élni. Azt mondta, kedvesek és

kíváncsiak, semmiben sem hasonlítanak a tanácsra. Én továbbadtam neki, amit Ulrix árult el az átjárókról, de néhány dologról hallgattam, főleg a fegyverekről, amelyeket el tudtam rejteni. Láttam a lángot a szemében, amikor arról beszélt, hogy ellopna egyet a Sanctum taligáiról. Végig kellett néznie a fivére kegyetlen halálát, és nem hibáztathattam, amiért bosszút kíván, ám azt sem akartam, hogy kés vagy kard kerüljön a kezébe, mielőtt eljön az ideje. Finoman taszított egyet a vállamon, hogy dőljek hátra. Magammal húztam őt is. Az elővigyázatosságom egyre inkább veszített az erejéből. Jobban akartam őt, mint az életemet. Rám nézett, végighúzta az ujját az államon. – Rafferty herceg – jegyezte meg kíváncsian, mintha még mindig azt igyekezne tudatosítani, ki vagyok. – Dalbreckben általában Jaxonnak szólítanak. – Én mindig Rafe-nek foglak hívni. – Csalódtál, hogy nem földműves vagyok? Elmosolyodott. – Még megtanulhatod, hogyan termessz dinnyét. – Vagy talán egészen más dolgokat tanulunk meg együtt – feleltem. Újra magamhoz húztam, és csókolóztunk, újra és újra. – Lia – súgtam végül, próbálva mindkettőnket észhez téríteni –, óvatosnak kell lennünk. Némán a homlokomhoz nyomta a sajátját, aztán újra a vállamhoz simult, és beszélgettünk – csaknem ugyanúgy, mint az utolsó esténken Terravinben, ám ezúttal elmondtam neki az igazat. A szüleim élnek – leírtam őket, és egy kicsit Dalbreckről is meséltem. – Haragudtak, amiért megléptem az esküvőről? – Apám rettenetesen feldühödött. Anyámnak a szíve szakadt meg értem, és saját magáért is. Nagyon szeretett volna egy lányt. Lia a fejét rázta. – Rafe, annyira… – Sss, ne is mondd ki. Nem tartozol bocsánatkéréssel. Elmondtam a többit is: hogy nekem nem úgy mutatták be a helyzetet, mint egy igazi házasságot, és apám még azt is felvetette, hogy ha a menyasszony nem nyeri el a tetszésemet, az esküvő után akár szeretőt is tarthatok. – Szeretőt? Nahát, ez aztán romantikus. – Fél kezére támaszkodva nézett rám. – És mi a helyzet veled, Rafe? – kérdezte halkabban. – Te mit gondoltál, amikor nem jelentem meg? Visszagondoltam arra a reggelre, a várakozásra a székesegyház kápolnájában, a teljes dalbrecki kormány társaságában, ahogy idegesen babráltam a köpenyemet. Egész éjjel lovagolnunk kellett, mert az időjárás feltartott minket, és mindössze szerettem volna túlesni az egészen. – Amikor kiszivárgott a híre, hogy megszöktél, meglepődtem – feleltem. – Ez volt az első érzésem. Nem is igazán értettem, hogy történhetett ez meg. Két királyság kormánya dolgozta ki a részleteket. Az én fejemben már minden kőbe volt vésve. Fel nem foghattam, miként lehet képes egyetlen lány felborítani a kontinens leghatalmasabb embereinek terveit. És aztán, amikor túlestem a döbbeneten, kíváncsi lettem. Rád. – Te nem voltál haragos? – De igen – vigyorodtam el. – Akkor be nem ismertem volna, de én is dühös voltam. – Hah! – forgatta a szemét. – Látod, rájöttem! – Gondolom, lerítt rólam, amikor Terravinbe értem. – Abban a percben, hogy beléptél a fogadóba, tudtam, hogy bajt jelentesz, Rafferty herceg. Beletúrtam a hajába, és magamhoz húztam. – Én is így voltam veled, Arabella hercegnő. Az ajka az enyémhez préselődött. Átfutott a fejemen, hogy vajon lesznek-e napjaink, amikor az együtt töltött időnket nem kell rövidre szabni, ám kezdtem aggódni Ulrix miatt. Úgy sejtettem, már csaknem egy órája távozott, és nem akartam kockáztatni, ha esetleg korábban ér vissza. Eltoltam magamtól Liát; azt mondta, öt perc, és megy. Öt perc alatt egy sört sem lehet jóízűen meginni – mi terravini emlékekkel töltöttük meg az időt. Végül kijelentettem, hogy mennie kell. Kinéztem az ajtón, hogy lássam, üres-e a folyosó. Mielőtt kilépett volna, megérintette az arcomat. – Egyszer visszatérünk Terravinbe, ugye, Rafe?

– Úgy lesz – súgtam vissza, mert ezt kellett hallania, de amikor becsukódott mögötte az ajtó, már tudtam, hogy ha valaha kijutunk innen, soha nem viszem újra morrighani földre – Terravint is beleértve. HARMINCHARMADIK FEJEZET

Igyekeztem felhagyni a napok számlálásával, ahogy Rafe kérte, de valahányszor a komizár elvitt magával egy-egy új helyre, tudtam, ismét kevesebb időnk marad. A kiruccanásaink rövidek voltak, éppen csak meglátogattunk egy öreget, vagy egy negyedesurat és a kíséretét, közben elültettük a komizár reményét a babonás szívekben. Ahhoz képest, hogy nem tűrte a hazugságot, az érkezésem mítoszát készségesen nevelgette, mintha marokszám szórná a vetőmagot a szélbe. Az istenek megáldják Vendát. Kettőnk között furcsa egyensúly alakult ki; mintha egy ellenséges idegennel táncolnánk. Minden lépéssel megnyert valamit, amit akart, a törzsek és a hegyi népek együttes odaadása növekedett iránta. És én is nyertem valamit, amit én akartam, habár még szót sem találtam rá. Különös módon, különös időpontokban éreztem ezt a különös vonzást – a nap csillanásában, egy árnyékban, a folyosón elszabadult csirkét kergető szakács látványában, a levegőben terjengő füstben, egy bögre édesített thannisban, a reggel friss hidegében, egy fogatlan mosolyban, a nekem elismételt paviamma visszhangjában, az ég sötét sávjaiban, amikor elénekeltem az alkonyszaki emlékverseket. Különálló pillanatok voltak, és nem álltak össze egésszé, mégis úgy megragadtak, mintha valódi ujjak kapaszkodnának az enyémbe, és vonnának magukkal. Kaden távollétének előnye volt, hogy az estéimet magam osztottam be. Siettében, amikor elrendezte, mi legyen velem, Aszternek mindössze annyit mondott, hogy ha kérem, kísérjen el a fürdőbe, és segítsen a személyes szükségleteim körül – azt azonban nem szabta meg, mik tartoznának ezen szükségletek körébe. Én pedig meggyőztem Asztert, hogy az esti órákra vonatkozó kérésem ilyen – és mint kiderült, Aszter boldogan esküdött össze velem. A Sanctumban sokkal melegebb volt, mint a viskóban, amelyen a papájával és unokatestvéreivel osztozott. Amikor megkérdeztem, tud-e olyan utat a katakombákba, amely nem a központi folyosón vezet át, kerekre nyílt szemmel nézett rám. – Az élőholtak barlangjaiba akarsz menni? A jelek szerint nem csak Eben és Finch nevezte így a helyet. Griz jól mondta. A kislány minden egérutat ismert a Sanctumban, márpedig azokból nem volt kevés. Az egyiken térden kúszva tudtunk csak átjutni, és egy másikon keresztülsétálva távoli dübörgésre lettem figyelmes. – Mi az? – kérdeztem súgva. – Arra nem akarunk menni – felelte. – Az az alagút a sziklák mélyére vezet. Nincs ott semmi, csak a folyó, rengeteg vizes kő, meg a hídszerkezet. Egy másik úton vezetett tovább, de megjegyeztem az elágazást. Ha a hídhoz vezet, én fel akarom tárni, akkor is, ha magát a hidat lehetetlen felemelni. Végül egy szélesebb, barlangszerű alagútba értünk ki – olaj és por ismerős, édes szaga köszöntött. Azt hittem, ezen az órán senki sem jár erre, ám lépteket hallottam. Elrejtőztünk az árnyékba, és amikor a sötét köpenyes alakok elcsoszogtak előttünk, biztonságos távolságból követtük őket. Most már megértettem, miért nevezik a helyet az élőholtak barlangjának. A falakat nem csupán a romok köveiből rakták – emberi csontok és koponyák sorakoztak az útvonalak mentén, ezernyi Ős maradványa tartotta a Sanctumot, várva, hogy elsuttoghassák a titkaikat. Aszter nem akarta hallani ezeket. Amikor megpillantotta a csontokat, és levegőért kapott, a szájára tapasztottam a kezemet, és megnyugtatón súgtam oda: nem bánthatnak téged, holott ebben magam sem voltam egészen biztos. Üres szemgödrök mellett haladtunk el. A keskeny út meredek lejtővé vált, és végül egy hatalmas terembe nyílt, amely egy más kor művészetének és építészetének nyomait viselte. Úgy véltem, egészen az Ősök idejéből való. Mélyen a föld alatt, ahol valószínűleg érintetlenül állt századokig, a tartalmával együtt figyelemreméltóan jó állapotban maradt fenn. Mert nemcsak egy akármilyen terem volt, hanem egy könyvekkel teli terem, amelytől a királyi akadémikus elsápadt volna – az összes könyvtára együttvéve is eltörpült mellette. A távolabbi végében megláttam a

köpenyeseket: a könyveket válogatták, néha egyet-egyet a szemétkupacra vetettek. Több ilyen kupac is púpozódott a teremben. A szemünk elől félig rejtve széles, íves nyílás tárult fel a falban: ajtó egy másik terembe, ahonnan ragyogó, aranyszín fény áradt ki. Belesve láttam, hogy legalább egyvalaki kuporog ott egy asztalnál, és leltárt jegyzetel. Ez nagyívű, szervezett munka volt. Árnyékok vonultak át a padlón: tehát mások is voltak a teremben. A könyvválogatók néha bevittek nekik egyet. Rettentően szerettem volna látni, mit csinálnak, és miféle könyveket tanulmányoznak. – Szeretne egyet? – suttogta Aszter. – Nem – feleltem. – Megláthatnak. – Engem ugyan nem – vágta rá, és bemutatta, milyen alacsonyra képes összegörnyedni. – És nem is lopás igazából, mert azokat a kupacokat a konyhai sütőkben égetik el. Elégetik? Eszembe jutott a két könyv, amelyet elloptam az akadémikustól. Mindkettő borítóján perzselt nyomok éktelenkedtek. Azonban mielőtt megállíthattam volna, Aszter elsuhant, némán, mint az árnyék, és kikapott egy kis kötetet az égetnivalóak kupacából. Amikor visszaért, szűk mellkasa zihált az izgatottságtól: büszkén adta át a zsákmányát. Más kötés fogta össze, mint amilyen könyveket eddig láttam – szoros volt, a lapok egyenesek, mintha borotvával metszették volna el őket, és a nyelvet sem ismertem fel. Ha a vendai valamelyik változata volt, még az általam lefordított Venda-éneknél is régebbi kellett hogy legyen. Ekkor jöttem rá, mit csinálnak: lefordítják az ősi nyelveket, ami megmagyarázta azt is, miért volt szükség tanult emberekre. Tudtam, hogy Morrighanen kívül három másik királyság is képez valamirevaló tudósokat – Gastineaux, anyám szülőföldje; Turquoi Tra, ahol a miszticista szerzetesek éltek; és Dalbreck. Mivel ezt a kötetet félredobták, tudtam, hogy nincs értéke a számukra, de most már megértettem, mi a céljuk. A könyvek fennmaradt kriptájában az Ősök elveszett tudását fejtik meg. Egy olyan társadalomban, ahol igen kevesen tudtak egyáltalán olvasni, ez a tudományos tevékenység különösen hatott. Erősen furdalt a kíváncsiság, de leküzdöttem a kísértést, hogy rájuk törjek és kikérdezzem őket, mert azzal csak felfedtem volna éjjeli kirándulásaim titkát, és Asztert is bajba sodortam volna. A hónom alá vettem a könyvet, óvatosan a koponyák ösvénye felé noszogattam a kislányt. Visszasiettünk a szobámba. Amikor az ajtó becsukódott mögöttünk, Aszter idegesen kuncogni kezdett a közös kalandunkon. Megkérdezte, hogy tudnék-e olvasni neki a könyvből, de bevallottam, hogy nem értem a nyelvét. – És azokét? – tudakolta. Odanéztem, ahová mutatott. Az ágyamon, szépen egymás mellett ott feküdtek a királyi akadémikustól ellopott könyvek. Nem én tettem őket oda. Megpördültem, átkutattam a szobát, betolakodót keresve. Sehol senki. Ki törne be hozzám, hogy így szétpakolja őket? – Aszter! – szóltam rá szigorúan. – Játszadozol velem? Te tetted ki őket, mielőtt elindultunk? Elég volt azonban egyetlen pillantást vetnem aggodalmas arcára, hogy lássam, nem ő tette. Megráztam a fejem, hogy ne féljen. – Nem számít. Elfelejtettem, hogy én tettem ki őket. Gyere – intettem, felvettem a könyveket, és az alacsony szekrényre raktam őket. – Feküdjünk le. Aszter nem hozott magával más ruhát, mint amit viselt, úgyhogy keresgéltem kicsit, hátha találok neki valamit Kaden meleg ingei között. A bokájáig ért; magához húzta a puha anyagot. Amikor kibontottam a hajamat, láttam, hogy ő is megdörgöli rövid tincseit, mintha elképzelné őket hosszan. – Ennyi sok haj biztosan jó melegen tartja a nyakát meg a vállát – jegyezte meg. – Hát igen, de van valami sokkal csinosabb, ami ugyanúgy melegen tarthatna. Akarod látni? A kislány lelkesen bólogatott. Kihúztam a nyeregtáskámból a kék sálat, amelyet Reenától kaptam. Kiráztam a hajtásokat: az ezüst gyöngyök csilingeltek. Aszter fejére igazítottam, a végét a nyakára csavartam. – Tessék – mondtam végül –, szépséges vagabund hercegnő lettél. A tiéd, Aszter. – Az enyém? – Felnyúlt, megérintette az anyagot, a gyöngyöket; ámulatában eltátotta a száját, és belesajdult a szívem, hogy egy ilyen apróság ennyit jelent a számára. Sokkal többet érdemelt, mint amennyit adhattam neki. Összebújtunk az ágyamon, és elmeséltem neki a morrighani szent szövegekből kiolvasható történeteket. Meséltem arról, hogyan nőttek ki a kiválasztott vérvonalából a kisebb királyságok, meséltem szerelemről és áldozatról, becsületről és igazságról – elmeséltem mindent, amitől honvágyam lett. A gyertya lassan leégett, és

amikor meghallottam Aszter lágy, álmodó szuszogását, elsuttogtam Reena imáját. Adjanak neked az istenek csendes szívet, nehéz pillákat, és őrangyalokat a küszöbödre!

arik pedig, az igaz és hűséges, Morrighan elé vitte Aldridot, egy férjet, aki az istenek előtt is méltó. A Fennmaradott örvendezett. Morrighani Szent Szövegek, III. kötet HARMINCNEGYEDIK FEJEZET

Már elég későre járt; Aszter a sálját markolva aludt. Leültem a szoba közepére, a bundaszőnyegre, és szemügyre vettem az ágyamon megjelent könyveket. Valahogyan egyenesen a szemem elé kerültek, mintha elfeledkeztem volna róla, hogy a matrac alatt vannak. Tulajdonképpen annyira lefoglalt az életben maradás, hogy csaknem tényleg elfelejtettem őket. A Venda-éneket a Cam Lanteux-n átvezető úton végig lefordítottam, azonban a Ve Feray Daclara au Gaudrel-ből csak egy rövid szakaszra jutott időm. Kivettem a kicsiny kötetet a tokjából, megérintettem a dombornyomott bőrt, az égésnyomokat a sarkain. Túlélte a századokat, a keserves utat a kontinensen át, és a kísérletet is, hogy valaki elpusztítsa. Gaudrel. Vajon ki lehetett, amellett, hogy egy vándorló csoport mesemondója? Az első szakasz, úgy tűnt, cifra mese, amelyet egy gyermeknek mond, hátha elvonja a figyelmét az éhségéről – de már amíg fordítottam, tudtam, több kell hogy megbújjon mögötte. A királyi akadémikus valamiért elrejtette, utóbb pedig fejvadászt küldött, hogy visszaszerezze. Kiszedtem a nyeregtáskából a vagabund tankönyvet, hogy megkönnyítsem a dolgomat, aztán nekiláttam szóról szóra, sorról sorra kibogozni. A legelejéről kezdtem. Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy hercegnő, éppen akkora, mint te. Egy utazás története volt, a reményé, és egy kislányé, aki parancsolt a napnak, holdnak és csillagoknak. A következő szakaszban a gyermek újra mesét kért, ám ezúttal egy nagy viharról szólót. Az egész furcsamód emlékeztetett a morrighani szent szövegekre. Vihar volt, mindössze ennyire emlékszem. Egy véget nem érő vihar. Hatalmas vihar, tódítja. Igen, sóhajtom, és az ölembe húzom. Egyszer volt, hol nem volt, régestelen-régen, hét csillagot vetettek le az égből. Az egyik felfordította a hegyeket, a másik felforralta a tengereket, a harmadik port kavart a levegőben, négy másik az emberek szívét vette célba. Csillagokat vetettek le az égből. Vajon csak egy mese ez, vagy Gaudrel valóban a túlélő Ősök egyike

volt, maga is gyermek, amikor Aszter a földre hajította a csillagát? Ez megmagyarázná, miért hibás a története. A morrighani szent szövegeket az ország legjobb tudósai írták át nemzedékről nemzedékre, és egyértelmű volt, hogy a pusztulást egyetlen csillag hozta, nem hét. De a szám aligha számított – Gaudrel számára végtelen vihar volt. Egy vihar, amely a régiek szokásait értelmetlenné tette. Éles késekről, vasakaratról mesélt… de megálltam a szövegben, amikor a hullarablókat említette. Gaudrel és a gyermek állandóan menekültek a bestiák elől, amelyek éppoly éhesek voltak, mint ők maguk. Vajon ezek voltak Infernaterr mitikus pachegói, amelyektől a vendaiak úgy féltek? Minden oldal bepillantást engedett egy másik korba, együtt pedig kiadták a régmúlt krónikáját, Gaudrel históriáját. Néhány rész óvatosan válogatta meg a szavakat, egy gyermek füléhez szelídítve, máshol azonban brutálisan, nyersen fogalmazott. Aszter mocorgott álmában. Sietve előrelapoztam. Egy éjszaka alatt nem fogom tudni befejezni. A következő szakasz, amelyet olvasni kezdtem, Gaudrel apjáról szólt. Mesélj még, Ama. A melegről. Azelőtt. Gyermek, nem tudom, honnan jött a meleg. Apám parancsolta, és megérkezett. Apád isten volt? Isten? Annak tűnt. Embernek nézett ki. De erősebb volt, mint ésszel felfogható, többet tudott, mint lehetséges, a halandók félelmét nem ismerte. Hatalmas, mint egy… Mondok neked egy mesét, gyermek. Egyszer volt, hol nem volt, volt egy ember, hatalmas, mint az istenek… De még a hatalmasokat is legyűrheti a rettegés. A hatalmasok is elbukhatnak. Hátradőltem, úgy meredtem a lapra. Ez már riasztóan közel járt a szent szöveghez, amely így szólt: Úgy vélték, ők maguk csak egy fokkal állnak az isteneknél alább. Két történet kavargott előttem, mint a kupában a vér és a víz. Melyik volt előbb? A morrighani szent szövegek, vagy amit a kezemben tartok? Aszter megfordult, kinyújtózott, motyogott valamit félálomban: azt kérdezte, megyek-e lefeküdni. – Mindjárt – suttogtam, és a válaszokat keresve megint előrelapoztam. Hová lett, Ama? Eltűnt, gyermekem. Ellopták, mint oly sok egyebet. De hova? Megemelem a gyermek állát. A szeme besüppedt: éhezik. Gyere, keressünk valami ehetőt. De a gyerek növekszik, a kérdéseit már nem olyan könnyű elterelni. Ő tudta, hol lehet élelmet találni. Szükségünk van rá. És éppen ezért tűnt el. Ezért lopták el. Benned is megvan az adottság, gyermek. Fülelj. Figyelj. Találunk ételt. Füveket, magvakat. Visszajön? Átment a falon. A számunkra immár halott. Nem, nem jön vissza. Venda húgom most már közéjük tartozik.

A húga? Újra átolvastam az utolsó szakaszt; biztosra vettem, hogy elhibáztam, de nem. Gaudrel és Venda testvérek voltak. Venda vagabundnak született. Továbbolvastam. Hadd tudja meg mindenki, hogy elrabolták tőlem, az én kicsikémet. Sikoltva nyúlt értem vissza.

Ama. Mára ifjú nővé serdült, és én, az öregasszony, nem állíthattam meg őket. Hadd tudják meg az istenek és a nemzedékek, hogy elrabolták a Fennmaradottaktól – Harik, a tolvaj elrabolta az én Morrighanemet, aztán eladta egy zsák búzáért a hullarabló Aldridnak. Összecsuktam a könyvet: a tenyeremen kiütött a verejték. Az ölembe bámulva próbáltam megérteni. Megmagyarázni. Nem elhinni. Gaudrel nem egy akármilyen gyermeknek mesélt. Hanem Morrighannek. Morrighan egy leány volt, akit nem az istenek választottak ki, hanem egy tolvaj, aki egy hullarablónak adta el. Harik nem az apja volt, miként a szent szövegek állították, ő mindössze elragadta és eladta. Aldrid, a királyság tisztelt alapító atyja alig volt több egy másik rablónál, aki asszonyt vett magának. Legalábbis eszerint a történet szerint. Magam sem tudtam, mit higgyek. Egyvalamiben azonban biztos voltam: három nőt elválasztottak egymástól. Három nőt, akik egy családba tartoztak valaha. HARMINCÖTÖDIK FEJEZET

RAFE Calantha és Ulrix kivonszoltak az istállókhoz. Megint egy lovas körút várt rám ebben a nyomorúságos városban, aminek egyedül annyi haszna volt, hogy újabb kivezető utakat kereshettem – habár egyre biztosabbra vettem, hogy nincs ilyen. A vendai lovasok gyorsan jártak. Az elveszett napok gondolata égetett. Minden katonai stratégiát végiggondoltam, amit Sven valaha a fejembe vert, de egyik sem számolt Liával és a rá leső kockázattal. Ezek a gondolatok annyira lefoglaltak, hogy elsőre fel sem ismertem. Az istállók mellett dolgozott, szárított lócitrom-lepényeket borított egy vödörbe. A ruhái koszosan, szakadtan lógtak róla. Követtem Calanthát és Ulrixot az istállóba, de a tekintetem csak átfutott rajta, és inkább az első állásban tartott lovam ragadta meg a figyelmemet. Az egyik chievdar a magáénak követelte. Jól gondozták, ápolták, mégis bosszantott, hogy ezek után Vendát fogja szolgálni. A kísérőim a komizár parancsára sétáltattak meg. Láttam őt kilovagolni Liával, amikor beléptünk az istállóudvarra. Aggódtam, mi lesz vele a komizár társaságában. – Semmi baja nem esik – jelentette ki Calantha. Elfordítottam a tekintetemet, és azt mondtam, mindössze az érdekel, mi a célja ezeknek az utaknak a városon át. – Amolyan kampányféle – felelte. – A komizár szereti megosztani az újonnan érkezett nemességünket a többiekkel. – Én csak egy alacsony rangú követ vagyok. Nem nemes. – Ellenkezőleg – vágta rá. – Az leszel, aminek a komizár akar téged. Ma pedig egy nagyúr leszel, a dalbrecki herceg magas rangú követe. – Ahhoz képest, hogy ez az ország megveti a nemességet, elég nagy örömmel mutogatja. – Sokféle módon lehet a népet táplálni. Amikor kivezettük a lovainkat az istállóból, a lepényhordó éppen áttalicskázott egy adagot az ajtó előtt, de megbotlott, és az egészet kiborította oldalra. Ulrix elátkozta, amiért elállta az utunkat. – Fikatande idaro! Bogeve enar johz vi daka!

A lepényhordó jóformán térden csúszva igyekezett minél gyorsabban összeszedegetni a kocsija tartalmát. Egyszer abbahagyta, felnézett, de még mindig görnyedten vendai nyelvű bocsánatkéréseket kezdett ontani. Hunyorítva néztem meg magamnak újra, mert azt hittem, tévedek. Jeb volt az. Mocskosan, összetapadt hajjal, büdösen. Jeb. Egy lócitromgyűjtő. Minden akaraterőmre szükségem volt, hogy le ne nyúljak és magamhoz ne öleljem. Tehát megcsinálták – ő legalábbis megcsinálta. Körbenéztem az istállóudvaron, hátha meglátom a többieket. Jeb vadul megrázta a fejét, és újra bocsánatot kért az ügyetlenségéért. Egy pillanatig a szemembe nézett, és újra nemet intett. A többiek nincsenek itt. Még. Vagy úgy értette, nem is jönnek egyáltalán? – Ha végeztél, hozz fel abból néhányat a szobámhoz – szólítottam meg. – Az északi toronyban lakom. Calantha sebesen szót váltott Jebbel. – Mi ena urat seh lienda? Jeb megint a fejét rázta, és az ujjaival intett. – Nay. Mias e tayn. – Ez az ostoba nem érti a nyelvedet – mordult Ulrix. – És a te szobád lesz utoljára felfűtve, követ. Ha a tanácstagoknál jó meleg van, talán neked is jut. Jeb biccentett, és bedobta az utolsó pár lepényt is a talicskába. Északi torony. Az ostoba pontosan értette, és most már azt is tudta, hol talál. Eltolta a talicskát az utunkból, és Ulrix, türelme fogytán, előreléptetett. – Ott találkozunk – szólt vissza. – Hol van az „ott”? – fordultam Calanthához. Sóhajtott, mintha untatnám. Fiatal kora ellenére megfáradtnak tűnt. Hiába igyekeztem kiszedni belőle a magára és a Sanctumban viselt rangjára vonatkozó részleteket, jégfallá változott, amikor róla esett szó. – A Kőkapu negyedbe megyünk, egy kis kitérővel a Hullaszárító felé – válaszolta. – A komizár úgy vélte, érdekesnek fogod találni.

Csaknem négy évig szolgáltam katonaként a terepen. Sok mindent láttam. Megdöfött, megcsonkított embereket, széthasított fejeket – láttam vadállatok által széttépett, félig felzabált testeket is. A Cam Lanteux-n, vagy a csatatéren az ember nem lehetett kényes a halált illetően. Már megtanultam, hogy legyek felkészülve bármire. Amikor azonban felhágtunk a Hullaszárítóra, epe tolult a torkomba. Leküzdöttem a hányingert, és félrepillantottam. Ulrix megtaszította a vállamat. – Csak nézd meg alaposan. A komizár ki fogja kérni a véleményedet. Visszafordultam: alaposan, hosszan megnéztem. Három fej karóba húzva. Zümmögő döglegyek a püffedt nyelveken. Vonagló férgek a szemüregekben. Egy holló éppen valami inat igyekezett kitépni az egyik orcából, mint holmi kukacot. De még az előrehaladott bomlás ellenére is meg tudtam mondani, hogy fiúk voltak. Valamikor fiúk voltak. – Az orgyilkos intézte el ezeket. Árulók, azok voltak – vont vállat Ulrix, és elindult lefelé a dombon. Calanthához fordultam. – Ez Kaden műve? – Őrzőként az ő feladata, hogy felügyelje a kivégzéseket. A karóba húzást a katonák végzik. Addig maradnak, amíg a koponyájukon hús és bőr van – felelte. – A komizár parancsára. Ránéztem. Egyetlen, halvány szeme csillogott, a válla, amelyet általában gúnyosan merev tartásba feszített, most megereszkedett. – Nem helyesled – állapítottam meg. – Az én véleményem mit se számít. Megérintettem a karját, mielőtt elfordulhatott volna. Összerezzent, mintha azt hitte volna, hogy megütöm. Elhátráltam.

– Ki vagy te, Calantha? – kérdeztem. Megrázta a fejét; unott modora visszatért. – Már nagyon régóta nem vagyok senki. HARMINCHATODIK FEJEZET

Ritka, felhőtlen reggel volt, ragyogó kék éggel. A friss levegőt a thannis illata lengte be – az íze ugyan savanyú volt, ám a gőze annál édesebb. A fényesség segített elűzni a kimerültségemet. Mintha nem lett volna elég töprengenivalóm, Gaudrel könyvét képtelen voltam kiverni a fejemből. Éjjel többször ugyanazzal a gondolattal riadtam fel. Egy család voltak. Morrighant elrabolták és eladták egy hullarablónak. Meglehet, hogy valóban birtokolta az adottságot, és új országba vezette a népet, ám akiket vezetett, nem a nemes Fennmaradottak voltak, az istenek kiválasztottai, hanem másokból táplálkozó hiénák. Morrighanből is csak táplálkoztak. – Jól aludtál? – szólt hátra a komizár a válla felett. Megnógattam a lovamat, hogy beérjem. Aznap a Csatorna negyedben tervezte folytatni velem a színjátékot, a mosótéren, a jehendrával átellenben. – Szívet melengető a színlelésed – feleltem. – Fikarcnyit sem törődsz vele, hogy aludtam. – Leszámítva, hogy karikás a szemed. Így kevésbé tetszel az embereknek. Csipkedd meg az arcodat, hátha az segít. Felnevettem. – Amikor már azt hiszem, nem is gyűlölhetnélek jobban, mindig bebizonyítod, hogy tévedek. – Ugyan már, Jezelia, csupa kedvességgel veszlek körül! A legtöbb fogoly eddigre halott volna. Habár kedvességnek nem neveztem volna, de a megjegyzéseinek éle elkopott az utóbbi időben, és észre kellett vennem, hogy olyasmit tesz, amit apám a saját királyságában sosem: elmegy azokhoz, akik felett uralkodik, legyenek bár közel vagy távol. Nem a messzeségből irányította az országot, hanem kézközelből, alaposan. Ismerte a népét. Bizonyos mértékig. Az előző nap megkérdezte, mit jelent a mancs és az inda a vállamon. Nem említettem a Venda-éneket, és reméltem, senki más sem hozza fel, de biztosra vettem, hogy azok közül, akik megbámulták, legalább néhányan elgondolkodtak a poros emlékeken, régen elfeledett meséken. – Egy hiba – feleltem egyszerűen. – Egy rosszul felrajzolt esküvői kavah. – Úgy látom, sokak érdeklődését megragadta. Vállat vontam. – Biztosra veszem, hogy éppen olyan érdekesség, mint én vagyok, valami egzotikus dolog egy távoli királyságból. – Valóban az vagy. Holnap egy olyan ruhát vegyél fel, amiből rendesen kilátszik – utasított. – Ez az unalmas ing semmire sem jó. Mindenesetre meleg volt; ám ez a komizárt kicsit sem érdekelte. Ráadásul a ruhákat nem kifejezetten lovaglásra tervezték, de a nagy terveiben ez a kis részlet is elsikkadt. Rábólintottam, azonban ma reggel is ingben-nadrágban jelentem meg. Nem adta jelét, hogy észrevette. Amikor nem azzal volt elfoglalva, hogy minden mozdulatomat és szavamat megkritizálja, élveztem a beszélgetéseket az emberekkel. Másféle melegséggel vettek körül, amire nagy szükségem volt. Ez nem volt színjáték. A meurasik jóindulata több más törzsre is kiterjedt. A percek, amikor együtt ittuk a thannist, vagy megosztottuk a történeteinket, esetleg néhány őszinte szót váltottunk, segítettek megőrizni az egyensúlyomat, és néhány órás szabadulást is jelentettek a Sanctumból. Az adottságom ritkán került elő. Néhányszor rám tört az érzés, hogy valami hatalmas sötétség ereszkedik le; ilyenkor levegőért kaptam, és felnéztem, mert valóban azt vártam, hogy valami fekete, karmos dolog zuhan a nyakamba, ám semmit se láttam. Az érzést pedig sietve leráztam, látva a komizár mosolyát. Sosem mulasztotta el, hogy ezeket a pillanatokat megrontsa, szégyenletessé tegye; és ettől én is inkább elnyomtam volna az adottságot. A jelenlétében lehetetlen volt bármit is táplálni.

Egy szűk utca szájánál leszálltunk a lóról, és átadtuk a szárat az utánunk ügető őröknek. – Erről van szó? – rángatta meg a komizár Walther kardszíját a hüvelykujjával. – Emiatt vagy még mindig ilyen ideges? A mellkasán átfutó bőrdarabra néztem, amelyet eddig varázslatos akaraterővel sikerült kizárnom a tudatomból. Ideges? Az istenekre, a bátyám holttestéről szedték le, miután lemészárolták az egész csapatát. Ideges? A szíjról hideg, fekete szemébe néztem. Mosoly futott át rajta, mintha minden perzselő gondolatomat képes lenne kiolvasni. Néma válaszommal elégedetten megrázta a fejét. – Meg kell tanulnod, miként engedd el a dolgokat, Lia. Mindent. Mindazonáltal… Levette a tőrét a kardszíjról, aztán áthúzta a fején, és átvetette az én vállamon A keze elidőzött a hátamon, amikor rám igazította. – A tiéd. Jutalom. A napokban hasznossá tetted magad. Megkönnyebbülten felsóhajtottam, amikor végre levette rólam a kezét. – Az embereid már így is meghajolnak a parancsod előtt – mondtam. – Mi szükséged van énrám? Felém nyúlt, és gyengéden végigsimított az arcomon. – Szenvedélyért, Lia. Az ennivalónak még sosem voltunk ilyen szűkében. Szenvedély kell, hogy elfeledtesse velük az éhséget, a hideget, a félelmet, még ezen az utolsó hosszú télen át. Ez nem túl nagy kérés, vagy igen? Bizonytalanul néztem rá. A szenvedély furcsa szóválasztás volt, valami lázasabbra utalt, mint a remény és az elszántság. – Komizár, nekem nincsenek szenvedélyt szító szavaim. – Most elég lesz, ha azt teszed, amit eddig. Mosolyogj, rebegtesd a pilláidat, mintha a szellemek suttognának neked. Később a szavakat is megtanítom neked. – A keze a vállamra csúszott, megsimította, aztán éreztem, hogy meghúzza, és a markába fogja a szövetet. Hirtelen megrántotta, én pedig összerezzentem, mert az anyag elszakadt a vállam felett. – Így ni – közölte. – Az unalmas ingednek vége. Az ujjai végigfutottak a bőrömön, ahol a kavah kivillant, és olyan közel hajolt, hogy a lélegzete perzselte a fülemet. – Legközelebb, ha megmondom, mit csinálj, gondod legyen rá.

Némán haladtunk tovább a mosótér felé. A kavah és a széttépett, csapkodó ing furcsálkodó tekinteteket váltottak ki. Szenvedély. Ez nem túl nagy kérés, vagy igen? Így vagy úgy, de látványosságot csinál belőlem. Biztosra vettem, hogy a fejében a kavah csak valami megbámulni való, különleges, talán éppen elmaradott dolog. Nem érdekelte a jelentése, csak az, hogy legyezheti vele az úgynevezett szenvedélye tüzét. Még valami, amivel lekötheti az emberek figyelmét, csak ez számított – és ez mindenestől helytelen volt. A mosótéren három hosszú, sekély medencét láttam, amelyeket úgy alakítottak ki a mederben, hogy a sodrás erejét a legjobban kihasználhassák. A szélükön asszonyok térdeltek, a köveken sikálták a szennyesüket, a kezük bütykei kivörösödtek, felrepedeztek a jeges vízben. A mosóteret körülvevő boltok egyikéből émelyítően édes füst áradt ki. A komizár azzal fordult felém, hogy egy percre belép oda. – Beszélj a dolgozókkal, de ne menj a medencéknél messzebb – utasított szigorúan, emlékeztetve, hogy azt kell tennem, amit mond. – Máris jövök. Néztem a lekuporodva dolgozó asszonyokat, akik kosárba gyűjtötték a kimosott ruháikat – de aztán észrevettem Asztert, Zekiah-t és Yvetet az út túloldalán, egy kőfal árnyékában. Mindannyian az Yvet kezében fogott tárgyat nézték. Szokatlanul visszafogottak, csendesek voltak, ami Aszterre egészen biztosan nem vallott. Átvágtam a téren, a nevükön szólítottam őket, és amikor felém fordultak, megláttam, hogy Yvet keze véres rongyokba van tekerve. Levegőért kaptam, és odafutottam hozzájuk. – Yvet, mi történt? – A kezéért nyúltam, de ő inkább vad mozdulattal a hasához szorította, hogy elrejtse előlem.

– Mondd el, Yvet! – kezdtem újra, óvatosabban, mert azt hittem, megijesztettem. – Hogyan sérültél meg? – Nem fogja elmondani magának – közölte Aszter. – Szégyelli. A negyedesúr vágta le. Aszterhez fordultam, az arcomba szökő vér szinte csípett a hidegben. – Hogy érted, hogy levágta? – Lopásért egy ujjperc. Ha még egyszer megtörténik, az egész keze következik. – Az én hibám volt – szúrta közbe Zekiah. – Tudta, hogy valami rémesen fáj a fogam arra a márványos sajtra. Eszembe jutott, hogy Zekiah mutatóujján, amikor először megláttam, egy gyulladt, vörös duzzanat éktelenkedett. Sajtlopásért? Elöntött a düh – olyan heves, hogy egész testemben remegni kezdtem: a kezem, a szám, a lábam. A testem már nem engedelmeskedett nekem. – Hol? – csattantam fel. – Hol van ez a negyedesúr? Aszter kibökte, hogy ő a fémverő a jehendra bejáratánál, aztán a szájára tapasztotta a kezét. Az övembe kapaszkodva próbált megállítani, könyörgött, hogy ne menjek, de én elviharzottam. – Maradj itt! – kiáltottam vissza, amikor leráztam. – Mind maradjatok itt! Tudtam, hol van a fémverő. Amikor meglátták, hogy feldühödtem, több asszony is utánam futott a mosása mellől. Aszter szavait visszhangozták: ne menjen! A fémverőt a műhelye közepén találtam, éppen egy kupát fényesített. – Te! – sziszegtem, és az ujjammal az arca felé böktem, ezzel kényszerítve, hogy rám nézzen. – Ha csak még egyszer hozzáérsz egy gyerekhez, személyesen vágom le karod-lábad a hitvány testedről, aztán végiggörgetem a ronda torzódat az úton! Megértetted? Hitetlenkedve nézett rám, aztán elnevette magát. – Én vagyok a negyedesúr! – Húsos keze már meg is lendült, és hiába emeltem fel védekezőn a karomat, visszakézből adott pofonja erejétől mégis elterültem. Nekiestem egy asztalnak, a tárgyak lepotyogtak. Fájdalom lobbant a koponyámban, ahol bevertem, de a vérem olyan hevesen forrt, hogy pillanatokon belül talpon voltam ismét – ezúttal Natiya késével a kezemben. Csönd lett; a bámész tömeg elhátrált. A veszekedés, amire számítottak, egy pillanat alatt halálossá vált. Natiya pengéje túl kicsi, túl könnyű volt, hogy elhajítsam, ám szúrni és vágni tudtam vele. – Úrnak nevezed magad? Nem vagy más, csak egy visszataszító, gyáva alak! Gyerünk, üss meg újra! Az orrod abban a pillanatban leesik az arcnak mondott feledről! A kést nézte, nem mert mozdulni, de a szeme elővigyázatlanul oldalra villant. Az árui között, egyenlő távolságra mindkettőnktől, egy rövid kard hevert. Mindketten értevetődtünk, de én szereztem meg, félrepördülve felragadtam, és megzendült, amikor kirántottam a hüvelyből. A fémverő elkerekedő szemmel hátralépett. – Melyik karod legyen az első, negyedesúr? – tudakoltam. – Bal vagy jobb? – Hátrált egy újabb lépést, azonban egy asztal megakasztotta. A hasa felé lendítettem a kardot. – Máris nem olyan mulatságos, igaz? Mormolást hallottam a tömegből; a negyedesúr pillantása a vállam felett a hátam mögé ugrott. Megfordultam, de már későn; valaki elkapta kardforgató csuklómat, a másik kezemet pedig a hátam mögé csavarta. A komizár volt az. Kihúzta a kardot a kezemből, a negyedesúr felé dobta, aztán a kést is kicsavarta az ujjaim közül. A földre esett mellettünk. Láttam, hogy a komizár a faragott nyelet nézi, amely tévedhetetlenül a vagabundokra vallott. – Ezt ki adta neked? Most már megértettem Dihara félelmét. A komizár szemében düh parázslott, nemcsak irántam, de az iránt is, akitől a pengét kaptam. Nem árulhattam el, hogy Natiya rejtette el a köpenyemben. – Loptam – vágtam a képébe. – Most mit fogsz csinálni? Levágod az én ujjaimat is? Kitágult az orrcimpája, és az egyik őr karjába taszított. – Vidd vissza a lovakhoz, és várjatok rám! Még hallottam, amint rákiabál az összegyűltekre, hogy eredjenek vissza dolgozni, aztán az őr elráncigált. A komizár percekkel később csatlakozott hozzánk. A haragját váratlan módon visszafogta, ami

aggasztott. – Hol tanultál meg karddal vívni? – kérdezte. – Aligha vívtam. Csak meglengettem néhányszor, mire a negyedesurad összecsinálta magát. Esetlen és gyáva, csak ahhoz van bátorsága, hogy gyerekek ujjait levágja. Rám meredt; várta a valódi választ. – A bátyáimtól – feleltem. – A szállásodat átkutatják, ha visszaértünk, hátha találunk még valamit, amit elloptál. – Csak a kést. – A saját érdekedben remélem, hogy igazat mondasz. – Ennyi az egész? – Ezúttal megbocsátom, hogy megfenyegetted a negyedesuramat. Megmondtam neki, hogy oktalan vagy, ami az életünket illeti. – Oktalan? Én? Gyerekek ujját levágni barbárság! A komizár közelebb lépett, nekiszorított a lovamnak. – Az éhezés a barbárság, hercegnő. Más szájából kilopni az ételt barbárság. Az a rengeteg módszer, amivel a te királyságod a folyó innenső oldalán tart minket, barbárság. Egy ujjperc olcsó ár, ugyanakkor életre szóló emlékeztető. Ha megfigyeled, nagyon kevés félkezű ember él Vendában. – De Yvet és Zekiah még gyerekek! – Vendában nincsenek gyerekek.

Visszafelé a Velte negyeden haladtunk át. A komizár üdvözölte az utcákon szembejövőket, és elvárta, hogy kedvesen bólogassak, mintha nem épp most lettem volna tanúja, hogy egy szörnyeteg megcsonkított egy gyereket. Egyszer megállt, és leszállt a lováról, hogy szót váltson egy zömök emberrel, aki egy nyitott hentesbolt előtt ácsorgott. A férfi kezére néztem: minden ujja megvolt. Széles tenyere és virsliujjai voltak, a körmeit azonban gondosan szögletesre nyírta; eszembe villant, hogy Gwyneth pontos megfigyelései a hentesekre vonatkozóan egészen Vendáig érvényesek. – Levágtad és szétosztottad a lovakat, amelyeket Calanthával küldtem az éhezőknek? – Igen, komizár. Hálásak voltak érte, komizár. Köszönjük, komizár. – Mind a négyet? A férfi elsápadt, pislogott, aztán dadogva felelt. – Igen. Úgy értem, volt egy… csak egy, amit… de holnap azt is… A komizár kirántotta hosszúkardját a nyergére erősített hüvelyből; a kiszabaduló penge sziszegése mindenkit elnémított. Két marokra fogta a fegyvert. – Nem, holnap már nem. A kard egy sebes és pontos mozdulattal átvillant a levegőn, vér fröccsent a lovam sörényére, és a férfi feje a földre esett. Úgy tűnt, másodpercek teltek el, mire a teste is melléroskadt. A komizár egy másik férfira mutatott, aki a hentesüzlet árnyékában tátotta a száját. – Te vagy az új negyedesúr – közölte. – Ne okozz csalódást. – Azzal a lehullott fejre nézett: a halott hentes elkerekedett szemében még mindig élő tekintet ült, mintha második esélyt remélne. – És tégy róla, hogy a fejet kitegyék közszemlére, hadd lássa mindenki. Közszemlére? Mint egy feldíszített sült malacot? A komizár visszaszállt a lóra, gyengéden előrenoszogatta, és némán továbbmentünk – mintha csak kolbászért álltunk volna meg. A lovam sörényén csillámló vörös cseppekre bámultam. Az igazság kardja az itt élőkre is gyorsan csap le. Nem kételkedtem benne, hogy a véres üzenet legalább annyira szólt nekem, mint a hentesnek. Emlékeztető – Vendában az élet mindig hajszálon múlik. Ahogy az én helyzetem is. És nem csak negyedesuraktól lehet egy szempillantás alatt megszabadulni. – Nem lopjuk ki az ételt a testvéreink szájából – mondta a komizár, mintha a tettét magyarázná, én azonban biztosra vettem, hogy a negyedesúr a megtévesztéssel követte el a nagyobb hibát.

– És senki sem hazudik a komizárnak? – Elsősorban ez a szabály. Amikor a tanácsi szárny főterére érve leszálltunk, szembenézett velem; az arcát vér pöttyözte. – Elvárom, hogy holnap kipihenten jelentkezz. Megértetted? Ne legyen karika a szemed körül. – Ahogy parancsolod, komizár. Ma éjjel jól alszom, akkor is, ha a saját torkomat kell elvágnom érte. Elmosolyodott. – Úgy vélem, végre kezdjük megérteni egymást. HARMINCHETEDIK FEJEZET

RAFE Visszatértünkkor nem láttam Jeb nyomát, de a tudat, hogy itt van – és a kinézete és beszéde vendaibb, mint valaha –, könnyített a lelkemen. Valamicskét. Nemrég láttam, mi lehet a sorsa, ha felfedezik. Mi lehet mindannyiunk sorsa. – Nem kell ezt tenned – szólalt meg Calantha. – Szokásom – feleltem. – Egy olyan nagy ország követei, mint Dalbreck, maguk sikálják le a lovaikat? Nem. De a katonák igen. Még azok a katonák is, akik hercegek. – Apám lovakat tenyésztett – mondtam magyarázatként. – Így nőttem fel. Azt mondogatta, hogy a lovak kétszeresen szolgálják meg a lovasuknak a bánásmódot. Mindig igaza lett. – Még mindig zaklatott vagy amiatt, amit láttunk. A három karóra húzott fej nem eresztette a gondolataimat. Megállt a kezemben a kefe. – Nem. – Hosszú, gyors mozdulatokkal húzod a kefét. Amikor haragos vagy, a szemed úgy ragyog, mint a hideg acél. Egyre jobban ismerem az arcodat, követ. – Kegyetlen látvány volt – hagytam rá –, de nem az én dolgom, hogy mit tesztek az árulóitokkal. – A te királyságodban nem végzik ki az árulókat? Megsimogattam a ló pofáját. – Kész vagyunk, barátocskám – szóltam oda, és becsuktam az állást. – Mi nem becstelenítjük meg a testeket – feleltem. – A ti orgyilkosotok, úgy tűnik, művészi szintre emelte a dolgot. Megfordultam, hogy visszaakasszam a helyére a kefét, de megtorpantam. Calantha is odafordult, hogy lássa, mit nézek. Lia volt az. Az inge válla tépett volt, az arca vértelen. Calantha társaságában úgy kellett tennem, mintha nem érdekelne. Lia is kerülte a tekintetemet, csak Calanthával beszélt – azt mondta, a komizár kint vár, ő csak a köpenyéért jött, amit reggel itt hagyott, látta-e Calantha? A nő jelentőségteljes pillantást vetett rám, aztán a hátsó fal felé intett, ahol a kampók sorakoztak. – Majd én is kint várok – jegyezte meg. – Nem kell kimenned – szóltam utána, de már indult is. Lia óvatosan ellépett mellettem, rám se nézett, úgy akasztotta le a köpenyét a kampóról. – Egyedül vagyunk – suttogtam. – A vállad. Jól vagy? – Minden rendben – felelte. – Csak egy nézeteltérés a ruházkodási szokásaimat illetően. Akkor vettem észre a kék foltot a halántékánál. Odanyúltam, félresöpörtem a haját. – Mit tett… – Nekiestem egy asztalnak – vágott a szavamba sietősen, és félrelegyintette a kezemet. – Ne foglalkozz vele. Halkan beszélt, a tekintetét a köpenyre szegezte. – Meg kell találnunk a kivezető utat. Ha Kaden visszatér, én talán…

Berántottam az állásba. – Ne mondj neki semmit! – Ő nem olyan, mint a többiek, Rafe. Lehet, hogy meghallgat, ha… Közelebb húztam magamhoz. – Figyelj rám! – sziszegtem. – Épp olyan barbár, mint az összes többi! Láttam ma a keze munkáját. Ne szólj… Kiszabadította magát, a köpenye lehullott. – Ne szabd meg, mit mondjak, vagy mit tegyek! Unom már, hogy mindenki minden szavamat meg akarja határozni! A szemében félelem vagy düh csillogott, magam sem tudtam, melyik. Mi történt? – Lia – kezdtem újra, gyengédebben. – Ma reggel láttam az egyik… – A követ tart fel? A komizár állt az istálló bejáratánál. Mindketten ügyetlenül hátraléptünk. – Csak a köpenyét adtam vissza. Leejtette. – Ügyetlenek vagyunk ma, nem igaz, hercegnő? De hát hosszú, fárasztó napunk volt. – Közelebb lépett. – Mi a helyzet veled, követ? Élvezted a mai kiruccanásodat? Erőt vettem magamon, hogy semleges, érdektelen hangon feleljek. – A Kőkapu negyedben akad néhány érdekes út, gondolom – feleltem, aztán Lia kedvéért hozzátettem: – Láttam az orgyilkosod keze munkáját. A fiúk karóra tűzött feje, akiket kivégzett, meglehetősen… éretté vált a napon. – Ez a lényeg – helyeselt a komizár. – Az árulás bűze. Megvan a sajátos aromája… nem egyszerű elfelejteni. Lia karjáért nyúlt, hogy elvezesse, és a mozdulatban olyan bizalmasság volt, amit korábban nem láttam. A mellkasomban perzselő érzés felett nem tudtam úrrá lenni, ám úgy fordultam vissza a lóhoz, mint akit nem érdekel az egész. Hosszú, gyors mozdulatokkal újra kefélni kezdtem a szőrét. Erre a helyzetre sosem képeztek ki. Nincs olyan katonai stratégia vagy alaki gyakorlat, ami felkészített volna a mindennapos gyötrelemre, amiért nem öltem meg valakit. HARMINCNYOLCADIK FEJEZET

Nem csak egy vagy két tucat nézelődő állt ott – százak töltötték meg a teret. Éreztem magamon a komizár tekintetét a távolból, mintha alig várná, hogy megfertőzhesse a gondolataimat. Tétovázva kezdtem, próbáltam rátalálni arra a biztos helyre, ahová nem nyúlhat utánam. A szavak esetlenül jöttek, szégyenlősen, mint egy egyszerű gyerekkori ima. Újra próbálkoztam. Lehunytam a szememet, lassan, mélyen lélegeztem, mélyre nyúltam, vártam, vártam… apránként úrrá lett rajtam a kétségbeesés, de akkor meghallottam valamit. Zenét. Egy szitár távoli dallamát… a nénéim szitárjaiét. És aztán anyám dúdolása csatlakozott, szívbe markoló visszhangjai átlebegtek a citadellán. Ez volt a zene, amely még elfoglalt apámat is megállította a napi ügyeinek intézése közben. Elfordítottam a fejemet, füleltem, hagytam, hogy a hangok húrként zengessenek meg engem is, mint legelőször, és a betanult szavak kiszálltak a fejemből. Az emlékversek helyett szaggatott szótagokkal kezdtem, artikulálatlan dallammal, amely a szitárok zenéjét követte. Minden hang a teremtés zengését idézte, a bensőmben kavargott – olyan dal volt, amely nem tartozott egyetlen királysághoz, egyetlen emberhez sem, csak hozzám és a mennyekhez. És aztán megjöttek a szavak is az áldozat elfogadásáról és egy lány hosszú útjáról, végül megcsókoltam két ujjamat, és az ég felé emeltem. Egy az elveszettekért, egy az eljövendőkért. A távoli zene még mindig hullámzott a magas kőfalak között, amelyek összezártak ezekkel az emberekkel. Estidő. Ideje volt hazamenni, ám ők maradtak. – Morrighan hercegnője, mondj nekünk egy történetet! – kiáltott egy hang. Mondj nekik egyet, Jezelia.

És ott volt ő is, alig karnyújtásnyira – a falon egy jelenés ült, mégis szilárdnak látszott. Rezzenetlennek. Hosszú haja a kövek mentén aláhullott, talán egy másik évezred mélyéig. Mondj nekik egy történetet. Engedelmeskedtem. Elmondtam nekik a két nővér történetét. Gyűljetek közel, fivéreim és nővéreim, figyeljetek jól, mert egyetlen igaz múlt van, és egy igaz jövő. Egyszer volt, hol nem volt, régestelen-régen, hét csillagot vetettek le az égből. Az egyik felfordította a hegyeket, a másik felforralta a tengereket, a harmadik port kavart a levegőben, négy másik az emberek szívét vette célba. Morrighan, Gaudrel és Venda szavait fontam egybe azzal, amit Dihara, a szél hangja és a saját szívem súgott. A tarkómat bizsergető igazsággal kötöttem össze a mondatokat. A fény vágott, mint ezer éles késpenge, és a nyomában földet rengetett a mennydörgés. Mint egy éhes szörny, olyan volt. Egy vihar, amely az ősök életmódját értelmetlenné tette. Éles kés, gondos célzás, vasakarat, figyelmes szív. Már csak ez számított. Az egész földön csak egy kicsiny élet maradt fent. Két nővér azonban kegyelmet talált… Elmondtam a megpillantott világok történetét – a városokét, amelyeket letarolt a csapás, mindegy, mekkorára terpeszkedtek korábban, és a lebegő, hatalmas mágiával fenntartott településekét, amelyek nem állták ki a vihar dühét. Meséltem büszke templomokról, amelyek a földdel váltak egyenlővé, és vérfolyókkal átitatott völgyekről – és két nővérről, akik erősen, hűségesen mindezeken át megmaradtak egymás mellett, amíg egy szörnyeteg nem emelkedett ki a hamvakból, hogy elszakítsa őket egymástól, mert még a földre vetett csillagok sem bírták elpusztítani a sötétség minden morzsáját. – Hol voltak ezalatt az istenek? – kiáltotta valaki. Az istenek. Erre nem volt válaszom. – Az istenek is zokogtak – feleltem jobb híján. – Hogy hívták a nővéreket? – kérdezte másvalaki. Azt nem tudhattam biztosra, hogy a komizár hallgat-e, de láttam átvonuló árnyékát a toronyszobája ablakában. – Sötétedik – mondtam. – Menjetek haza vacsorázni! Holnap majd többet mesélek.

A szoba borzongatóan üres volt. Nekiláttam, hogy rendbe tegyem a kevéske holmit, ami még mindig szanaszét hevert, miután az őrök eldugott fegyvereket keresve mindent felforgattak. Mit sem törődtek vele, hová hajigálják a dolgokat. Vágyódtam a téren állók társaságára. Többet szerettem volna mondani, és a szoba magányában előkúsztak a kétségeim. Összehajtogattam a takarókat, a falnak támasztottam a gyakorlókardokat. Karóra tűzött fejek… az orgyilkos keze munkája. Rafe megjegyzése nekem szólt, figyelmeztetésnek szánta. Mit tett Kaden?

Emlékeztem, hogy az első itt töltött napomon akadt valami sürgős dolga a katonákkal kapcsolatban, és élesen megtagadta, hogy vele menjek. Vajon ezért ment el? Fiúkat kivégezni? Vendában láthatóan nem tettek különbséget gyerekek és felnőttek között. Ugyanolyan szenvtelenül lendítette meg a kardját, mint a komizár ma délután? Egyszerűen képtelen voltam elhinni. Meglehet, mindketten vendaiak, ám egyúttal különbözőek is, mint a tűz és a víz. Vajon mit követtek el az elítéltek? Ételt loptak, mint a hentes? Az éhezés a barbárság, hercegnő. Lehuppantam az ágyra. Szóval ezért nincsenek foglyok Vendában. Azokat etetni kell. A tanács ugyanakkor nem szenved hiányt semmiben. Éppen felálltam, hogy vizet töltsek a mosdótálba, és megtisztálkodjak, amikor lépteket hallottam a folyosóról. Egyetlen ütés az ajtón, aztán megzördült a zár. Ulrix érkezett: éppen csak résnyire nyitotta az ajtót, hogy beszólhasson. – A komizár hívat. A lila ruhádat vedd fel. Idekint megvárlak. Azzal becsukta az ajtót, hogy felöltözhessek. Ahhoz még korán volt, hogy vacsorázni vonuljunk a Sanctum-terembe, amellett olyankor Calanthát szokták értem küldeni. Esetleg maga a komizár dörömbölt be – nem Ulrix. A lila ruhádat vedd fel. Ez szintén szabadon hagyta a kavah-t; thannisszal színezett, lágy őzbőr darabokból állították össze. Elvettem a ruhát a szekrény tetején tornyosuló halomból, és az ujjaim között morzsolgattam a puha anyagot. Valami nincs rendjén. Csakhogy már olyan régóta nem volt rendjén semmi, hogy azt sem tudtam, mennyit számíthat egy újabb gond. Ulrix nem a komizár saját fogadószobájába vezetett, ahogy vártam, és amikor rákérdeztem, hogy hová tartunk, nem felelt. A Sanctum egy távoli részére kísért, hosszú, keskeny, lefelé csavarodó lépcsőkön át, egy olyan szárnyba, ahol még sosem jártam. Egy hatalmas, kerek alaprajzú előtérbe jutottunk ki, amelyet csak egy fáklya világított meg valamennyire. Egyetlen kicsi, süllyesztett ajtó nyílt a falban, és két folyosó egymással szemben, sötétségbe veszve. Mielőtt elértük volna az ajtót, az kinyílt, és néhány negyedesúr, chievdar, kormányzó és rahtan sorjázott ki. Ez nem a tanács volt. Malich is feltűnt köztük, és hiába vártam, hogy gúnyosan vigyorog majd rám, mindannyiuk arcán magabiztos kifejezés ült, ahogy ellépkedtek mellettem. Amikor eltűntek a folyosókon, Ulrix egy apró taszítással a szoba felé noszogatott. – Menj be! A nyitott ajtón át csak halvány fény szűrődött ki; finoman reszkető arany. Az istenek legyenek velem. Megcsókoltam és felemeltem reszkető ujjaimat, majd elindultam. A helyiség közepén álló asztalt egyetlen gyertya világította meg; a többi rész sötétbe borult. A komizárnak csak a körvonalát tudtam kivenni – egy széken ült, a lábát kényelmesen feltette az asztalra, és elégedetten nézte, ahogy közeledtem. Az ajtó bevágódott mögöttem. – A lilát vetted fel – állapította meg. – Helyes. – Honnan tudod megállapítani ebben a sötétben? Hallottam halk lélegzetvételét. – Tudom. – Most már egy sötét kamrában tartasz titkos gyűléseket? – A nagyobb tervek nagyobb elővigyázatosságot igényelnek. – De a teljes tanács jelenlétét nem? – Én vagyok a komizár. Azzal találkozom, akivel akarok, és ott, ahol akarok. – Azt észrevettem. – Gyere közelebb. Addig lépdeltem előre, amíg már mellette álltam. Kinyújtotta kezét, és könnyedén megérintette a ruhámról lelógó bőrdarabok egyikét. – Jó hírem van a számodra, hercegnő. Olyasmi, ami sokkal nagyobb szabadságot ad neked Vendában. A státuszod megváltozik. Nem leszel többé rab. – Elmosolyodott. A járomcsontján táncolt a gyertya fénye, a pillái fekete árnyékba vonták a szemét. A ruhám egyszerre túl szorosnak tűnt, a szoba levegőjét betegesen forrónak éreztem. – És miként értek utol engem ezek a jó hírek? – kérdeztem. – Úgy tűnik, a törzsek öregjei bizonyítékot szeretnének a szándékaidat illetően. Tudni akarják, hogy

készséges vagy-e. – Arról nehezen tudom meggyőzni őket. – Nem annyira. És növelni fogja a szenvedélyt. Elmagyarázta. Az első szavai megdermesztettek, az utána következők érzéketlenné tettek. Egyik szó a másik után. Néztem, ahogy a szája mozog, csodáltam a szépen formált szótagjait, követtem az ajka vonalát, az állán elegánsan nyírott szakállát, az inge fehérségére hulló sötét, göndör tincseket, tiszta, meleg bőrét. Végigfuttattam a pillantásomat a nyakán lüktető kis éren, füleltem a hangja gondos tagoltságára – babonázóan és erősen zengett –, láttam a gyertya fényének csillogását a homlokán. Annyi minden akadt, ami elvonhatta a figyelmemet, amíg sorolta a részleteket, mégsem elegendő. Egyik szó a másik után. Arra végképp nem számítottam, hogy ezt hallom a szájából. Váratlan fordulat. Mesteri. Lángészre valló. Katasztrofális. Te és én összeházasodunk. Rám nézett: a tekintetében csillogó éhséget nem a vágy fűtötte, hanem valami mélyebb, hidegebb. Megfigyelte minden rezzenésemet, minden lélegzetvételemet. Biztosra vettem, hogy látta, amint kifut belőlem a vér. – A tanácsadóim látták, mennyire megkedveltek téged a törzsek. Elbűvölted őket. Ez nem kis tehetségre vall, mert a törzsek tagjai erősen ragaszkodnak egymáshoz, és sokszor ellenségesek az újonnan érkezőkkel. A tanácsadók úgy vélik, a házasság hasznosnak bizonyulhat az előttünk álló nehéz időkben. Ez majd a törzsek szemében is bizonyítja az elkötelezettségedet. Amellett nekünk, többieknek tagadhatatlanul édes az is, ha az ellenség rájön, hogy a királyi Első Leány nem egyszerűen elszökött, hanem egyenesen az ellenlábasuk karjába futott. Saját döntése szerinti házasságba, hogy úgy mondjam. – Megrázta a fejét. – Jót nevettünk a várható viszályon. – Te pedig természetesen biztosítod, hogy megtudják. – A hírek már terjednek. A chievdaroknak ez a részlet tetszett a legjobban. Ez mindannyiunk számára győzelmet jelent, és egyben véget vet minden álomnak, amit esetleg a hazatérésről dédelgettél. Ha korábban árulásért köröztek az országodban, ezek után te leszel a legkeresettebb bűnöző a királyságban. – És mi lesz Dalbreckkel, ha megtudják? – Mi lenne? A herceg már kifejezte a véleményét a meghiúsult házasságról. Most már csak velünk van dolga. Nem fogja érdekelni, akár lefejezlek, akár feleségül veszlek. – És ha nem egyezem bele? – Az sajnálatos lenne. Az orgyilkosom a jelek szerint valamennyire ragaszkodik hozzád. Venda javáért elfogadja majd az új rendet, de ha nincs róla meggyőződve, hogy a saját döntésed volt, félek, bajom lesz vele. Utálnám, ha elveszíteném. – Megölnéd Kadent? – Végre mutatsz valami érzést – vigyorodott el, de aztán a szeme halottá vált. – Igen. Ahogy ő is engem, ha valami olyan ostobaságot követnék el, ami a köz javát akadályozza. Ez a mi törvényünk. – Úgy érted, a te törvényed. Sóhajtott. – Ha az eddigiek nem győztek meg, úgy gondolom, valami ragaszkodás emlékét láttam abban, ahogy a követre néztél. Nem szeretném megszegni a szavamat, hogy egy hónapot kap, amíg várjuk a hercegi futárt. Sajnálatos lenne, ha túl korán elhullajtaná az ujjait. Hasznosnak találom, és be kell vallanom, kissé csodálom is a töretlen nagyravágyását, de ő is feláldozható, legalábbis néhány darabja az, hacsak a te színjátékod nem javul a mennyekig. Sokkal egyszerűbb megelőzni a gondokat, mint utólag feltakarítani. – Felállt; a keze felsiklott a karomon. – Győzd meg őket. Győzz meg engem. Kinyitottam a számat, hogy megszólaljak, de az ajkamra tette az ujját, hogy elhallgattasson. – Sss. – A szeme elfelhősödött; magához húzott, mintha tüzet lehelt volna a számra, pedig alig ért hozzám, amíg suttogott. – Gondolkozz, hercegnő. Nagyon óvatosan válogasd meg a szavaidat. Tudod, hogy én állom a magamét. Gondold végig, hogyan akarsz cselekedni ezek után. Az elmém égett a döntés kényszere alatt. Már az első itt töltött napomon kijátszotta a nyerő kártyát.

– Mindig el lehet venni még valamit, nem igaz, sher komizár? – Mindig, kicsikém. Lehunytam a szemem. Néha mind rákényszerülünk, hogy olyasmit tegyünk, amire nem tartottuk képesnek magunkat. Nem csak az adottság járt nagy áldozattal. Van, hogy a szerelem is. Győzd meg. Elernyedtem a keze alatt, és nem fordultam el, amikor az ajka az ajkamhoz ért. HARMINCKILENCEDIK FEJEZET

Az asztalfőn ültem, a komizár mellett. A kormányzók összesúgtak – észrevették az új helyzetemet –, de hangosan nem mondtak semmit. Rafe is észrevette, amikor Calantha társaságában belépett: egy pillanatra megakadt a lépte, mielőtt kihúzta volna a székét. Aznap tele volt a terem, nemcsak a tanács szokott tagjai és a katonák jelentek meg, hanem a törzsek öregjei is. A meurasiak érkeztek a legnagyobb számban, nekik külön asztalokat hoztak be. Effierát is láttam köztük, engem nézett, és látva lila rongyruhámat, elismerőn biccentett. A negyedesurak is jelen voltak, akiket a titkos helyiségből kisorjázni láttam. Az ő szemükben nem elismerés villant, hanem metsző győzelem. Félrepillantottam, de Rafe tekintete rajtam maradt. Ne kövess el hibát, ne ilyet… A bátyám vak szemét láttam, a völgyben szerteszét heverő testrészeket, a hentes földön guruló fejét. Miből gondoltam, hogy túljárhatok olyasvalaki eszén, mint a komizár? Még mindig zúgott a fejem az új fordulattól, amelyet nem láttam előre. A komizár a balján ülő chievdarral beszélgetett. Megkérdeztem Calanthát, hogy ma este elmondaná-e az áldozati fohászt. A szám teljesen kiszáradt, lüktetett a halántékom, még abban sem voltam biztos, hogy emlékezetembe tudom idézni a szavakat. – Nem. Ez a te dolgod, hercegnő – válaszolta. – Te fogod elmondani. Furcsán, sürgetően csengett a hangja. Felfigyeltem; alaposabban megnéztem magamnak az arcát. Halvány szeme csillogott, csaknem a székhez szegezett a pillantásából sugárzó akarat. Elém tették a tálnyi csontot, és én csak bámultam le rá. A terem elcsendesedett, éhesen várakozott. A komizár az asztal alatt bokán rúgott. Felálltam, felemeltem a tálat. Két nyelven mondtam el az áldást, mint ahogy Kaden mondta el nekem. E cristav unter quiannad. Az áldozat: örök emlék. Meunter ijotande. Sosem feledjük. Yaveen hal an ziadre. Egy újabb napnyi életünk. Elhallgattam, a tál reszketett a kezemben. Fészkelődést hallottam, várták, hogy befejezzem, de én még folytattam. E cristav ba ena. Mias ba ena. Áldozat érted. Csakis érted. És így légyen, mindörökké. Paviamma. Mormogó paviamma szállt vissza hozzám. A tanács és a vendégek éhsége hamar elfeledtette velük a felajánláshoz fűzött szavakat, de tudtam, Rafe megjegyezte. Az utolsó paviamma az ő hangján szólt, és az asztalra szegezte a tekintetét. Az étkezés szinte elröppent. Alig ettem egy falatot, amikor a komizár elégedetten hátratolta a székét. – Van a számodra néhány hírem, követ. Az evés zaja abbamaradt. Mindenki hallani akarta a híreket. A gyomrom kavargott a legyűrt kevéske

falattól – ám a komizár nem azzal rukkolt elő, amire bármelyikünk számított. – Ma lovasok érkeztek Dalbreckből – jelentette be. – Máris? – kérdezett vissza Rafe közönyösen, és letörölte a szája széléről a zsírt. – Nem azok, akiket én küldtem. Ezek a rahtanok, akik már jártak Dalbreckben. Rahtanok, hírekkel. A kezem magától csúszott az oldalamra, hogy kihúzzam a bakancsomból Natiya kését, mielőtt eszembe jutott volna, hogy az már nincs meg. A Calantha derekára erősített tőrre sandítottam. – Úgy tűnik, van igazság a történetedben. Elmondásuk szerint a királyné belehalt egy lázas járványba, és a királyt sem látták már hetek óta. Gyászol, vagy maga is a halálos ágyán fekszik. Amíg többet nem tudunk, feltételezem, hogy az utóbbiról van szó. Hátradőltem, és Rafe-re meredtem. A királyné. Az anyja. Csak pislogott, a szája félig elnyílt. – Meglepettnek tűnsz – jegyezte meg a komizár. Rafe végre megtalálta a hangját. – Biztos vagy benne? A királyné jó egészségnek örvendett, amikor indultam. – Tudod, hogy terjednek ezek a járványok. Néhányan könnyebben áldozatul esnek, mint mások. De a lovasaim egy meglehetősen lenyűgöző temetési máglyát láttak, és a királyi népek ebben sem ismernek mértéket. Rafe lassan bólintott, aztán ismét hosszan hallgatott. – Igen… tudom. Rettentően fájt, hogy nem bírok neki segíteni. Nem léphettem oda hozzá, nem ölelhettem meg, még a legegyszerűbb támogató szavakat sem mondhattam ki. A komizár előrehajolt; feltűnt neki Rafe reakciója. – Kedvelted a királynét? Rafe ránézett, a szeme mintha üvegből lett volna. – Csendes asszony volt. Nem olyan, mint a… – Mélyet sóhajtott, és a sörébe kortyolt. – Nem olyan, mint az a kiszáradt kurafi, akivel élt? Azokat a legnehezebb elintézni. Láttam, hogy Rafe pillantása ismét megacélozódik. – Úgy van – felelte, és az ajkára riasztó mosoly ült ki. – De a szívósak is meghalnak egyszer. – Reméljük, hogy mihamarabb, és a herceged meg én nyélbe üthetjük a megállapodásunkat. – Nem tart soká – biztosította Rafe. – Erre számíthatsz. A herceg még talán be is segít, ha kell. – Kegyetlen gyermek? – kérdezte a komizár elismeréssel a hangjában. – Elszánt. A komizár rábólintott a herceg esetleges apagyilkosságára, aztán hozzátette: – A te érdekedben remélem, hogy nagyon is elszánt. A napok múlnak, és a királyi eszméket továbbra sem szívelem. Kegyesen vendégül látom a követét, de ennek is ára lesz. Így vagy úgy. Rafe kierőszakolt egy jeges mosolyt. – A helyedben nem aggódnék. Tízszeres árat kapsz minden erőfeszítésedért. – Nos, hát jó – felelte a komizár, mintha az ajánlott zsákmány az örömére szolgálna, és intett, hogy szedjék le a tányérokat, majd azonnal elrendelte, hogy hozzanak még inni. A szolgák a morrighani szőlőskertek drága óborával jelentek meg, amiből eddig csak a kormányzók kaptak, személyes ajándék gyanánt. Az ajkamba haraptam. Tudtam, mit jelent ez. Ne, ne most. Nem jelentett be máris elegendő hírt egy napra? Nem hallott Rafe eleget egy estére? Azonban a komizár még ezt is képes volt rosszabbra fordítani. Tőlem várta el, hogy kimondjam. – A mi hercegnőnk is szeretne veletek megosztani egy hírt – jelentette be, aztán csak nézett rám csiszolt kőként csillogó szemmel. A tagjaimból kifutott minden erő, elgyengültem, mintha aznap már ezer kilométernyit gyalogoltam volna, és most azt kérték volna, hogy tegyek meg még egyet. Nem voltam rá képes. Abba akartam hagyni a próbálkozást, azt akartam, hogy ne is érdekeljen többé. Lehunytam a szemem, de egy makacs, kiolthatatlan láng még mindig égett bennem. Győzd meg őket. Győzz meg engem. Felnéztem: márványpillantása még mindig rám szegeződött. Szembenéztem vele. Házasságot parancsolt rám, ami a saját szavai szerint nagyobb szabadságot ad majd nekem. Csakhogy a nagyobb szabadság nagyobb hatalmat is jelent – amin viszont utál osztozkodni.

A késlekedésemet látva kiélesedett a tekintete. Követelővé vált. És talán ez volt a döntő lökés – talán mindig is ez volt az. Még egy mérföld. Érted, komizár. Rámosolyogtam, habár bizonyára azt hitte, hogy parancsra teszem. Megadom neki a házasságot, de ez nem jelenti azt, hogy ne használhatnám ki a pillanat töredékét a magam hasznára. És az ezutáni pillanatok töredékeit, mindaddig, amíg együtt ki nem tesznek valami nagyot és félelmetest, mert azt még az utolsó leheletem árán is elérem, hogy megbánja a napot, amikor szemet vetett rám. Odanyúltam, megsimítottam az arcát. A váratlan érzelemnyilvánítást látva a terem mormogni kezdett. Hátratoltam a székemet, és felálltam rá – az asztalok, amelyeket betoltak, hogy minden öreg és negyedesúr elférjen, a terem végéig értek, és így biztosra vehettem, hogy mindenki látni és hallani fog. Vigyázzak a számra, hát hogyne. – Testvéreim – kiáltottam tisztán, a hangomban ünnepélyesség csengett, ami tetszeni fog a komizárnak. – A mai nap nagyszerű a számomra, és remélem, amikor megosztom veletek a hírt, egyetértetek majd velem, hogy mindannyiunk számára az. Sokkal tartozom nektek. Otthont adtatok nekem. Befogadtatok, megosztottátok velem a thannist, melegedhettem a tüzeteknél, és átmelegített a kézfogásotok, a reményetek is. A ruhákat, amelyek ékítenek, szintén tőletek kaptam. Többet adtatok, mint én nektek, ám most remélhetem, hogy vissza tudom fizetni a kedvességeteket. Ma a komizár megkért, hogy… – Szándékosan elhallgattam, elnyújtottam a pillanatot, és néztem, ahogy előredőlnek, kihúzzák magukat, eltátják a szájukat, visszafojtják a lélegzetüket, felemelik a kupáikat, meregetik a szemüket. Éppen elég hosszú szünetet tartottam, hogy a komizár megértse: nem egyedül ő tud az uralma alá vonni egy teremnyi embert. Végül, amikor ő is előrébb csúszott a székén, folytattam. – Ma a komizár megkért, hogy álljak mellé, legyek a felesége és királynője, ám én elsőként hozzátok jöttem, mert mielőtt választ adok neki, tudnom kell, hogy szerintetek Vendát szolgálom-e ezzel. Így hát kérdezlek benneteket, öregek, urak, fivérek, nővérek! Elfogadjam a komizár ajánlatát? Igen vagy nem? Elfulladt csend borult a teremre, aztán fülsiketítő erővel tört ki az Igen! Igen! Öklök emelkedtek a magasba, tenyerek csattantak az asztalokon, lábak dobogtak; a kupák tartalma szerteloccsant a koccintások során. Leugrottam a székről, odahajoltam a komizárhoz, és átéléssel megcsókoltam, amitől a hujjogatás csak felerősödött. Elhúzódtam, de az ajkam még mindig az ajkához ért, mintha elválni képtelen szerelmesek lennénk. – Meggyőző előadást akartál – suttogtam. – Megkaptad. – Kicsit el is túloztad, nem gondolod? – Hallgasd! Nem azt érted el, amit akartál? Szenvedélynek nevezted, ha jól emlékszem. A terem még mindig zúgott izgalmában. – Jól csináltad – adta be a derekát. Akkor egy öreg előrekiáltott hátulról. – Mikor lesz az esküvő? Az előny még nálam volt. Mielőtt a komizár felelhetett volna, visszakiáltottam. – Ha a Vadászok Holdja kitelik, hogy így tisztelegjünk a meurasi törzs előtt! Hat nap múlva. Az örömujjongás új erőre kapott. Tudtam, hogy a komizár azonnal el akarta volna végeztetni a szertartást, ám most már nemcsak egyszerűen bejelentettük, hanem olyan időpontot tűztünk ki, amely megtisztelte a törzseket. Venda leánya, Meuras a Vadászok Holdja idején született. Ha a komizár megváltoztatja a dátumot, az sértés lesz. Felállt, hogy fogadja a gratulációkat – negyedesurak és katonák nyomakodtak felé, és elvesztettem szem elől a tömegben, de láttam, hogy néhány kormányzó mosolya megfagy. Nem számítottak erre a fejleményre. Talán az zavarta őket, hogy a tanács véleményét nem kérték ki, talán valami más: az, hogy királynő leszek. A komizárnak szeme sem rebbent, amikor kimondtam, pedig azt hittem, ha valamin fennakad, ez lesz az. A vendai nép között nincsenek királyi sarjak. Mindazonáltal láttam, hogy a hegyi útjainkon miként dicsekszik az ellenséges hercegnővel. Valaki egy kupát nyomott a kezembe. Megfordultam, hogy megköszönjem, akárki is volt az. Rafe-fel találtam szembe magam. – Gratulálok, hercegnő – mondta. Körülvettek minket, a könyökünket, a hátunkat mások lökdösték. A tumultusban közel szorultunk

egymáshoz. – Köszönöm, követ. – Nincs rossz szájízed, igaz? – szólt oda egy kormányzó a közelből. – Csak egy nyári kaland, kormányzó – feleltem. – Biztosra veszem, hogy neked is jócskán kijutott az efféle – tettem hozzá jelentőségteljesen, mire felnevetett, és másfelé fordult társalogni. – Csak néhány nap – állapította meg Rafe. – Az nem sok, hogy ennyi mindennel elkészüljetek. – Azt hallottam, a vendai esküvők egyszerűek. Csak egy ünnepi torta kell, na meg tanúk. – Micsoda szerencse mindkettőtöknek. Szikrázott köztünk a levegő. – Sajnálom, ami a királynéddal történt. Nagyot nyelt, meghazudtolva vad tekintetét. – Köszönöm. Láttam a benne lángoló dühöt. Vihar volt, elszabadulni kész; harcos, régen túl az önuralma határán – elege lett az engedelmes követ szerepéből. – Nagyon különleges a ruhád – mondta hamis mosollyal. A komizár jelent meg mellettem. – Bizony az. Napról napra vendaibbá válik, hát nem, követ? – Azzal, még mielőtt Rafe válaszolhatott volna, magával húzott. Hosszúra nyúlt az este. Minden öreg és negyedesúr jókívánságait fejezte ki a komizárnak, ám azoktól, akikkel a titkos kamrában találkozott, csak csendes, visszafogott biccentéseket kapott. Stratégiai húzás volt, nem valódi házasság, de még csak nem is szövetség, ahogy a törzsek hihették. Figyeltem, ahogy lassan bosszantani kezdik a szószátyár törzsi képviselők. Nem ők voltak az igazi népe. Ők betakarításról, időjárásról, ünnepi süteményekről beszéltek, nem fegyverekről, háborúkról és hatalomról. Gyengék voltak, habár a komizár serege a fiaikból állt. Az egyetlen közös céljuk a több volt. A törzsek számára több étel, több jövő. A komizár számára több hatalom. Ígéreteket lógatott az orruk elé, és hűséggel fizettek neki érte. Akkor vált igazán egyértelművé, mekkora szüksége van rám, amikor az egyik öreget a mondata közepén hagyta ott: elfogyott a türelme. Előttem állt meg, bortól ködös szemmel, és behúzott egy oszlop mögé. – Bizonyára elfáradtál. Ideje indulnunk. Odakiáltott Ulrixnak, hogy visszavonulunk. Akik hallották, felröhögtek. Láttam, hogy Rafe távolabbról figyel, és közel áll hozzá, hogy felpattanjon. Belemarkoltam a komizár ingébe, magamhoz rántottam, és tudván, hogy figyelnek minket, borotvaéles mosollyal a fülébe súgtam. – A saját szobámban alszom. Ha házasság, legyen igazi. Várni fogsz, mint minden rendes vőlegény. A borgőzt azonnal elmosta a haragja; a pillantása belém szúrt. – Mindketten tudjuk, hogy semmi igazi nincs ebben a házasságban. Azt fogod tenni, amit… – Most rajtad a sor, hogy fontold meg, mit mondasz – figyelmeztettem. – Nézd meg jól, ki figyel. Mire vágysz jobban? A testemre, vagy az embereid szenvedélyére? Dönts azonnal, mert esküszöm, mindkettőt nem kapod meg. Az arcára hideg kifejezés telepedett, aztán elmosolyodott, és eleresztette a csuklómat. – Az esküvőig. Calantháért kiáltott, hogy kísérjen a szobámba, és visszatért az ittas katonák körébe. NEGYVENEDIK FEJEZET

KADEN Máris elegem lett ebből a kormányzóból. Lyukat beszélt a hasamba. Legalább az őt kísérő kisebb csapat többnyire hallgatott. Egyértelműen tartottak tőle. Ha a tartomány, amelyet képvisel, nem a Sanctum legfontosabb feketeérc-beszállítója, előrevágtattam volna, és hagyom, hadd szívja a felvert port mögöttünk.

Még egy nap lovaglás, mire megszabadulhatok tőle. Mindazonáltal jól be fog illeszkedni a chievdarok közé: a kedvenc témája az ellenséges disznók legyőzése volt, és hogy milyen módokon kellene őket kardélre hányni és fellógatni. Mi lesz, ha kiderül, hogy két ellenséges disznó is lakik a Sanctumban? Sem én, sem az embereim nem említették ezt neki, remélve, hogy így megúszhatjuk az újabb tirádát. Amúgy is igyekeztem kiszűrni, ha megszólalt. Inkább Liára gondoltam, azon töprengtem, mi történt az elmúlt nyolc napban. Ebent és Asztert bíztam meg azzal, hogy gondoskodjanak minden szükségletéről, és Grizt is megkértem, nézzen néha rá. Griz megkedvelte Liát, ami nem volt rá jellemző, ám a hegyi népek vére folyt az ereiben, és köztük súlya van az adottságnak. Így, hogy hárman is vigyáznak rá, minden rendben lesz, mondogattam magamnak. Az utolsó csókunk ízére gondoltam, a szemében megcsillanó féltésre, a hangja lágyságára, amikor az anyámról kérdezett, arra, hogy talán a szelek jó irányba fordulnak a számunkra; arra, hogy alig várom, hogy visszatérjek hozzá, és halljam, amint elénekli az áldozati fohászt. Paviamma. Minden szó, ami… – És akkor azt mondtam neki… – Hallgass el, kormányzó! – csattantam fel. – Három áldott órára, amíg tábort nem verünk, fogd be a szádat! A katonáim elmosolyodtak. Még a kormányzó kísérete is vigyorgott. A kormányzó sértetten düllesztette ki a mellkasát. – Én csak megpróbáltam megtörni az utazás egyhangúságát. – Kímélj meg minket. Az egyhangúság jobb lesz. Visszatértem Liáról szőtt gondolataimhoz. Hogyan mondjam el neki, hogy a szívem mélyén az első pillanattól tudom: minket egymásnak szánt a sors? Hogy láttam magunkat együtt megöregedni? Hogy egy adottság, amiről azt sem tudhattam biztosan, ő birtokolja-e, elárulta nekem a nevét, mielőtt megláttam volna? NEGYVENEGYEDIK FEJEZET

PAULINE Bryn előrehajolt, a ciderébe bámult. Ő volt Lia legifjabb bátyja, az örökké vidám, pergő nyelvű, aki legalább annyi csínybe keveredett, mint maga Lia. Az elmúlt hónapok kijózanították. Eltűnt a vigyora, elolvadtak csípős visszavágásai. – Regan meg én titokban örültünk, amikor megszökött. Sose gondoltuk, hogy idáig jut a dolog. – Walther is? Bryn bólintott. – Talán ő a leginkább. Ő hagyott hamis nyomot észak felé, hogy félrevezesse a keresőcsapatokat. Regan hátradőlt a székén, és sóhajtott. – Mindannyian tiltakoztunk az ellen, hogy csak úgy elküldjék egy idegennek, egy idegen országba. Tudtuk, hogy nyomorult sorsa lesz, és más módja is van a szövetségkötésnek. Ha a diplomácia kitartó… – Mindazonáltal anya hallani sem akart róla – vágott közbe Bryn, immár hallható keserűséggel. A királyné? – Biztos ez? – Ő és a királyi akadémikus javasolta először, hogy fogadjuk el Dalbreck ajánlatát. Lehetetlen. Hiszen ismertem a királynét. Biztosra vettem, hogy szereti Liát. – Honnan tudjátok? Regan elmagyarázta, hogy Lia eltűnése után a szüleik között nagy veszekedés kerekedett. Annyira belelovalták magukat, hogy még csak vissza se vonultak a közös szobájukba, hogy ott fújják ki a dühüket. – Apa azzal vádolta anyát, hogy aláássa a tekintélyét, és hülyét csinál belőle. Azt mondta, hogy ha anya nem bír uralkodni a saját lánya felett, akkor nem kellett volna erőltetnie az ügyet. Úgy hajigálták egymásra a mocskos részleteket, mint a mérgezett nyilakat. – Biztosan van valami magyarázat – mondtam. – Az anyátok szereti Liát.

Regan vállat vont. – Senkivel nem hajlandó erről beszélni, a királlyal sem. Még Walther sem tudott kiszedni belőle semmit, pedig neki általában sikerül meglágyítania. Bryn hozzátette, hogy a királyné a szobájában tölti az ideje nagy részét, még az étkezésekhez sem jön ki, és mindössze akkor lehet a folyosókon látni, ha a királyi akadémikushoz megy. – De hát az akadémikus gyűlöli Liát – ellenkeztem. Regan egyetértőn biccentett. Az akadémikus és Lia ellenséges viszonya nem volt titok senki előtt. – Úgy gondoljuk, a szent szövegekben keres támaszt és tanácsot. Ennek pedig az akadémikus a szakértője. Támaszt. Lehetséges – ám hallottam Regan hangjában a kételyt. Bryn felhajtotta a maradék ciderét. – Biztos vagy benne, hogy elrabolták? – kérdezte ismét mély kétségbeeséssel. Tudtam, mennyire szereti a húgát, és a gondolattól, hogy Lia barbár kezekbe került, megszakadt a szíve. – Igen – suttogtam. – Beszélünk anyával és apával is – jelentette ki Regan. – Elérjük, hogy meghallgassanak. Visszaszerezzük Liát. Amikor távoztak, a kedvem kicsit jobb lett. Regan eltökéltsége végre valamicske reménykedésre adott okot. Olyan nagyon emlékeztetett a bátyjára… Bárcsak Walther is itt lenne mellettük! Megcsókoltam két ujjamat, és Walther gyors visszatéréséért fohászkodtam. Az asztalra támaszkodva felálltam, hogy visszatérjek a saját szobánkba. Gwyneth is kiegyenesedett: láttam az arcán a fáradtságot. Hosszú nap volt, várakozással és szorongással teli. – Hát itt vagytok! Mindketten megpördültünk. Berdi állt az ajtóban, és csípőre tett kézzel nézett ránk. – Ördög és pokol, már végigjártam utánatok az alföldektől idáig a fogadók felét! Nem hittem volna, hogy itt ücsörögtök a város közepén. Csak bámultam rá, nem hittem a szememnek. Gwyneth előbb nyerte vissza hangját. – Mit keresel te itt? – Akkor se tudtam volna megfűszerezni egy fazék ragut, ha az életem múlik rajta, úgy aggódtam miattatok, meg amiatt, hogy mi történt Liával. Gondoltam, hátha itt több hasznom lesz. – De ki vezeti a fogadót? – nyögtem ki. – Nem akarod tudni – rázta a fejét Berdi. Beletörölte a kezét a ruhájába, mintha kötényt viselne, aztán szimatolt. – Itt sem főznek túl gyakran, úgy veszem észre. Lehet, hogy be kell majd néznem a konyhába is. – Ránk pillantott, felvonta a szemöldökét. – Nem is üdvözöltök? Gwynethszel együtt kitárt karjába rohantunk, Berdi pedig a könnyeit törölgette, amelyeket az út porára fogott. Abban a pillanatban nem hiányzott más, csak Lia.

Visszafogom. Ne mozdulj, gyermek. Hadd vigyék. Hozzám simul, remeg, tombol benne a düh. Nézzük, ahogy a rablók összeszedik a több kosárnyi élelmet, amit összegyűjtöttünk. Nincs együttérzés. Nincs kegyelem. Ma este éhesek maradunk. Meglátom köztük a vezetőjüket, Harikot. Morrighant nézi. A hátam mögé lököm a gyermeket. Harik oldalán ezüstkések csillognak. Hálás vagyok, mert amikor elmennek, mást nem visz magával. Gaudrel utolsó emlékiratai

NEGYVENKETTEDIK FEJEZET

Calantha elkísért a fürdőig. Bár az ajtómat már nem zárták, mint egy fogolyét, az új szabadságomnak a jelek szerint még mindig része volt, hogy őr álljon a folyosóm végén. Elővigyázatosságból, mondta a komizár, és nem kétlettem, hogy minden alkalmat jelentenek neki, amikor csak kidugom a fejemet az ajtón. Ráadásul akármerre mentem, kísérők szegődtek mellém, akik lényegében szintén őrök voltak. Az előző este, amikor Calantha felkísért, egy szót se szólt hozzám. Ma reggel ugyanebben az elbánásban részesültem. Beléptünk a komor, ablaktalan fürdőkamrába, amelyet csak néhány gyertya világított meg – a szokásos fadézsák helyett azonban most egy hatalmas rézkádat pillantottam meg. Félig megtöltötték vízzel, a felszín felett gőz hullámzott. Forró fürdő. Azt se tudtam, hogy ilyesmi létezik errefelé. Édes rózsaillat töltötte meg a levegőt. Fürdőolajok. Calantha észrevette, hogy megakadnak a lépteim. – A törzs eljegyzési ajándéka – közölte egyszerűen, azzal leült egy székre, és intett, hogy vegyem birtokba. Ledobtam a ruháimat, és lassan beleereszkedtem a perzselő vízbe. Az első forró fürdőm volt, mióta elhagytam a vagabund tábort. Csaknem elfelejtettem, hol vagyok, ám Calantha gyöngyös kék szeme rám meredt, miközben a másik az árnyékokba meredt. – Te melyik törzsbe tartozol? A kérdés megragadta a figyelmét. Immár mindkét szeme felém fordult. – Semelyikbe – felelte. – Sosem éltem a Sanctumon kívül. Ez a vallomás összezavart. – Akkor miért fonattad velem össze a hajamat, hogy lássák a kavah-t? Erre csak vállat vont. Mélyebbre csúsztam a vízben. – Minden gondodat így oldod meg, igaz? Közönnyel. – Nincsenek gondjaim, hercegnő. – Én például az vagyok neked, ez egészen biztos, de még ezt sem értem. Hol noszogatsz, hol gáncsolsz, mintha nem tudnád eldönteni, mit akarsz. – Egyiket sem teszem. Engedelmeskedem az utasításoknak. – Szerintem nem – vetettem ellen, és végigfuttattam a szappanos szivacsot a lábamon. – Én azt hiszem, valamennyire a hatalom ügyeibe avatkozol, csak magad sem tudod, hogyan csináld. Néha próbára teszed az erődet, olyankor látható, de aztán ismét elrejted. Minden bátorságod csak a felszín. Alatta meglapulsz. – Szerintem pedig meg tudsz fürdeni egyedül is. Felállt, hogy kimenjen, én pedig belemerítettem a kezemet a vízbe, és az arcába loccsantottam. Hirtelen haragjában a csípőjén függő tőrhöz kapott; dühösen zihált. – Fegyverem van. Kicsit sem félsz? – Meztelen vagyok és fegyvertelen. Ostoba lennék, ha nem félnék. De azért megcsináltam, hát nem? A szeme lángot szórt; a közöny eltűnt az arcáról. Utálkozva húzta fel az ajkát. – Egyszer én is olyan voltam, mint te most, hercegnő. Minden válasz egyszerűen jött. A világot egy karnyújtással elérhettem. Fiatal voltam, szerelmes, és az ország leghatalmasabb emberének lánya. – De a leghatalmasabb… – Úgy van. Az előző komizár volt az apám. Előrehajoltam a kádban. – Az, akit… – Igen, az, akit a jegyesed tizenegy éve megölt. Én segédkeztem neki. Most már tudod, hogy van bennem bátorság. Megrendezni valaki halálát nem olyan bonyolult. Azzal megfordult és kiment: a nehéz ajtó bevágódott utána. Én csak döbbenten ültem a vízben, a gondolataim összezavarodtak. Most akkor megfenyegetett, hogy az én halálomat is megszervezi? Fiatal voltam és szerelmes. A komizárba? Mit gondolhatott, amikor megtudta a házasságunk hírét? Ezért hallgatott? Most

csak további okokat nyert, hogy megöljön. Befejeztem a fürdőt, de a fényűzés érzése elveszett belőle. Végigdörgöltem a karomat, közben igyekeztem csakis azokra a fürdőkre gondolni, amikor Pauline megmosta a hátamat, aztán én az övét, majd melegített rózsavízzel öntöttük le egymást – amikor nevettünk, és szerelemről, a jövőről, és minden barátnők között szokásos dologról beszélgettünk. Nem gyilkosságról. Alig bírtam felfogni. Calantha segédkezett a komizárnak a saját apja megölésében. Mégsem rántotta ki a tőrét, bár láttam a tekintetében a dühöt. Sikerült felbosszantanom, ahogy terveztem, ám nem azt a választ kaptam, amit vártam. De azért sok mindent megtudtam. Egy szempillantás alatt, amíg bepillanthattam az arcát eltorzító utálkozás alá, megláttam egy kislányt, a fiatalabb Calanthát, aki még nem viselt szemkötőt, és aki halálra rémült. Az igazság apró részletét. Calantha fél. Két dolog termett bőségesen ebben a királyságban: félelem és thannis.

Mire kiléptem a fürdőből, Calantha két inas, sima arcú őrt állított maga helyett az ajtóhoz. A jelek szerint elege volt belőlem erre a napra. Nekem is elegem volt őbelőle. Megindultam az egyik irányba – mire mindkét őr elállta az utamat. – Nincs szükségem kíséretre – közöltem. – Most elmegyek… – Nekünk azt mondták, hogy kísérjünk a szobádba – felelte az egyik, de elcsuklott a hangja, és egyik lábáról a másikra állt. Aggodalmasan összenézett a társával, és megpillantottam, hogy az alacsonyabbik nyakában csomóra kötött bőrszíj látszik ki a mellénye alól. Amulettet viselt, kétségtelenül a társa is. Látva szorongó arcukat, lassan bólintottam, és elindultunk az általuk mutatott irányba. Kétfelől kísértek. Amikor elértünk a folyosó legsötétebb részére, megtorpantam. Lehunytam a szemem, az ujjaimat kifeszítve simítottam a combomra. – Mi lelte? – súgta az egyik. – Lépj vissza – felelte a másik. Elfintorodtam. Hallottam, hogy mindketten sietősen hátrálnak. A pilláimat rebegtetve felnéztem: elkerekítettem a szememet, mint aki megtébolyodott. Mindkét őr a falhoz lapult. Lassan eltátottam a számat, egyre nagyobbra, amíg végül már biztosra vettem, hogy úgy nézek ki, mint egy partra vetett tőkehal. És akkor vérfagyasztón felsikoltottam. Mindkét őr elmenekült; lenyűgözött a sebességük, amellyel eltűntek az árnyékok között. Visszafordultam – biztosra vettem, hogy nem jönnek vissza erre –, és elindultam az ellenkező irányba. Most először színleltem az adottságot, amióta ideértem, de ha nem adják meg frissen kiérdemelt szabadságomat, akkor meg kell szereznem. Egy lépésnyire tőlem titkok várakoztak, amelyeket jogom volt megismerni.

A Sanctum alatti mély barlangokban csend honolt. Csak a folyosóra kiakasztott lámpás beszűrődő fénye segített eligazodni. Beléptem egy hosszú, keskeny kamrába, amelyet láthatóan nemrég használtak – egy félig megevett, viaszosvászonba csavart cipó hevert a nyitott könyvek mellett az asztalon. A papirosívekre számokat és jeleket jegyeztek, de semmit sem értettem belőlük, és nem árulták el azt sem, honnan jöttek a különös, köpenyes emberek. Egy másik asztalon több apró, lepecsételt üvegcsében átlátszó folyadék csillogott. Felemeltem az egyiket, és a fénybe tartottam. Saját alkoholkészlet? Visszaraktam a helyére, és tovább kutattam a homályos sarkokban, ám hiába. Eredetileg nem ide akartam jönni, ám amikor elléptem a kamra keskeny bejárata előtt, erőt vett rajtam a

borzongás. Ott. A szó a csontomig hatolt, elszorult tőle a mellkasom, mintha egy kéz állított volna meg. Ott. Biztosra vettem, hogy az adottság szól hozzám, egy légáramlat a szobában, amely értem nyúlt, de amikor nem találtam semmit, kételkedni kezdtem. Talán csak a föld alatti barlangok huzata volt. Még egyszer hosszan megnéztem a kamra tárgyait, aztán továbbsiettem.

Aszternek igaza volt: a járat csak vizes sziklák és fogaskerekek közé vezetett – a híd rejtett szerkezetéhez. A folyó néhány lépésre robajlott, a párájától máris csuromvíz lettem. A sodrás ereje szédítő volt, ijesztő – eszembe jutott, vajon hány élet veszett oda, amíg megpróbálták áthidalni. Megvizsgáltam a szerkezetet, és elkeseredtem. Csak egy részét képezte egy alaposan megtervezett felvonórendszernek, és a kerekei ugyanakkorák voltak, mint amelyeket fent a sziklán láttam, amikor beléptünk Vendába. – Nincs rá mód – állapítottam meg fennhangon. – És mégis… Nem tudtam rávenni magam, hogy visszaforduljak. Az első tengelyt a sziklaágyba illesztették. Csúszós emelkedő volt, és az alattam kavargó folyóra tekintettel kétszer is megnéztem, hová lépek, de hiába másztam fel, nem találtam semmit, ami segíthetett volna. Sőt, a látvány inkább csak megerősített abban, hogy nem a hídon át fogunk elmenekülni. NEGYVENHARMADIK FEJEZET

Sosem használta a szerelem szót. Cloris néném a sors összefonódásának nevezte. Amikor tőle hallottam, szép szónak éreztem – összefonódás –, és biztosra vettem, hogy valami gyönyörűt és édeset jelent, mint a fonott kalács. Azt mesélte, hogy Morrighan királya már betöltötte a harmincnégyet, és még mindig nem talált méltó feleséget, amikor egy diplomáciai küldetésben járó úr szeme megakadt egy ostrom alatt álló királyság, Gastineaux nemes Első Leányán. Összefonódás. Véletlen összetalálkozás, mint amikor a vándorló patakok a távolban láthatatlan folyóvá egyesülnek. Együttes erejük megnövekszik, ám az eredmény nem kifinomult, nem is édes. Akár a tomboló folyó esetén, az összefonódás eredményét sem lehet mindig megjósolni, vagy irányítani. Cloris néném több elismerést érdemelt volna az éleslátásáért, mint amennyit tőlem kapott. Néha azonban az összeérő, összefonódó sorsok egyáltalán nem véletlenszerűen kerülnek egymás mellé. Aznap a komizárt a Tomack negyedbe szólították a feladatai, de megtudta Calanthától, hogy Rafe apja lovakat tenyészt a dalbrecki sereg számára. Felkérte Ebent és Yanos kormányzót, hogy vigyék ki a keleti istállókhoz és futtatóhoz, a városhatáron kívül, hadd mérje fel néhány csődörét és kancáját. Én kierőszakoltam, hogy élhessek új keletű szabadságommal, még akkor is, ha ez két jól felfegyverzett őr társaságát jelentette, és a Vásárnegyedbe mentem, hogy felkeressem Yvet apját. Nekiadtam a Malichtól nyert pénzem felét, és cserébe három dolgot kértem: keressen gyógyítót Yvet számára, hogy a kezét ne támadja meg a fekete rothadás; a maradék pénzen vegye meg a sajtot, amiért már olyan drágán megfizetett; és hogy sose szégyenítse meg mások rettenetes tettei miatt. A férfi megpróbálta visszautasítani a pénzt, de rávettem, hogy fogadja el – akkor sírva fakadt, és én azt hittem, megszakad a szívem. Az őrök – fiatalok voltak, talán ha a húszat betölthették – mindennek tanúi voltak. Visszafelé figyelmeztettem őket, hogy el ne árulják Malichnak, hová lett a pénze. – Mi is meurasi törzsbéliek vagyunk – felelte az egyik. – Yvet a rokonunk. És bár ennél többet nem mondtak, tudtam, hogy hallgatni fognak. Dél volt. Éppen akkor léptem az istálló udvarára a déli Sanctum-kapun át, amikor Rafe a nyugatin át belovagolt. A szívem felderült, mint mindig, amikor láttam, és egy rövid pillanatra elfeledkeztem a veszélyekről, amelyek őt fenyegették, és a hazugságokról, amelyeket nekem kellett őriznem. Csak durva borostáját láttam, hátrakötött haját, magabiztos tartását a nyeregben; ugyanazt az önbizalmat, mint amikor

először belépett a fogadóba. Lenyűgöző karizma lengte körül – csodálkoztam, miért nem látja más is. Nem a herceg összeesküvő talpnyalója volt. Ő volt a herceg. Talán mind azt látjuk, amit látni akarunk. Egy elképzelt földművesbe szerettem bele, és nem kellett sok győzködés, hogy elhiggyem: valóban így áll a dolog. Almát evett, a vörös élesen kirítt a tompabarna istállóudvarból. Láttam aznap reggel, amikor a drága gyümölcs megérkezett egy previzi karavánnal, figyeltem, amint Calantha kettőt odadob neki az édes kincsekből. Én nem láttam gyümölcsöt a vagabund tábor óta. Talán a gyökérzöldségek álltak legközelebb hozzájuk – a sárgarépa, tarlórépa –, amelyeket a Sanctumban néha a csirke vagy a vad mellé felszolgáltak. Tudtam, az alma fényűzés, abból is csak a tanácstagoknak jut – de akaratlanul is elgondolkodtam Calantha Rafe irányába mutatott nagylelkűségén. Könnyedén ringatózott a nyeregben, újabb falatot harapott le a csutkáról. Középen találkoztunk: röviden összenéztünk és leugrottunk a nyeregből, hogy elengedjük a lovakat, amelyeket a kocsik elé fogtak. Hiába, hogy csak álltunk egymás mellett, és a körülöttünk lévő őröket lefoglalta, hogy tréfálkozzanak, vagy a previzi kocsisokat sürgessék, mégis túl sokan voltak hallótávolságon belül. Nem kockáztathattam meg, hogy elmagyarázzam az előző estét, és azt, hogy az esetleges visszautasításom mennyire felgyorsíthatta volna a Rafe-re kiszabott halálos ítélet végrehajtását. Csak találgathatta, mit tervezek. Annyit tudott, hogy utálom a komizárt. Rágta az almáját, a tekintete a ruhámon és az övemre erősített hosszú csontfüggőkön járt. Láttam a szemében minden szót. Napról napra vendaibbá válik. – Ha Jeb barátom itt lenne – szólalt meg –, ő megdicsérné a kiegészítőidet, hercegnő. Az ízlése a barbár dolgok felé hajlik. – Mint a komizáré is – vágott közbe egy őr, jelezve, hogy mindig figyelnek. Rafe arcát tanulmányoztam. Nem tudtam, hogy ezt most dicséretnek vagy sértésnek szánta; a hangja furán csengett. Ám akkor valami más ragadta meg a figyelmét. Követtem a tekintetét. A végzetek összefonódása. Ne most. Ne itt. Tudtam, ennek nem lehet jó vége. Kaden érkezett. A keresett kormányzóval az oldalán léptetett felénk, mögötte egy kisebb, zilált csapat lovagolt. Rafe félrenyelt, fuldoklott, almadarabok repültek szét a szájából, a szemébe könny szökött. – Rágd meg, mielőtt lenyelnéd, követ! Még köhögött néhányszor, aztán magához tért, de a szemét nem vette le a közeledő csoportról. Kaden arcán észrevehető megkönnyebbülés áradt szét, amikor megpillantott. Leugrott a lováról, a kísérői követték a példáját. Nem is törődött Rafe-fel, mintha jelen sem lenne – valójában úgy viselkedett, mintha senki más nem lenne jelen. – Jól vagy? – tudakolta, észre se véve, hogy a katonák hirtelen elcsendesedtek körülöttünk. Az orgyilkos visszaért. Az orgyilkos, aki még nem hallotta a híreket. A kormányzó előrelépett, és megköszörülte a torkát. Kaden kelletlenül biccentett felé. – Arlesfő új kormányzója, és a… – megállt, mintha keresné a megfelelő szót – …katonái. Megértettem, miért akadt meg a szón. A „katona” nagylelkű kifejezés volt; ez a csapat nem tett jó benyomást az emberre. Egyenruha híján szakadt rongyokat viseltek, a szegények legszegényebbjeiből kerülhettek ki. A kormányzó azonban rémítően megtermett férfi volt: magas, arányos, a mellkasa széles, az arcán a járomcsontjától az álláig vörös heg húzódott. A két szemöldöke közé vésődött ránc kiegészítette a mogorva benyomást. – Te pedig? – tudakolta, és az ajkára kényszerített mosoly gonoszabbnak hatott, mint komor arckifejezése. – Nem fontos – felelt helyettem Kaden. – Menjünk… – Arabella hercegnő – feleltem. – Morrighan Első Leánya. Ez pedig itt Rafe, Jaxon dalbrecki herceg követe. A kormányzó mosolya eltűnt. – Ellenséges disznók a Sanctumban?! – kérdezte hitetlenkedve. Rafe-re bámult, aztán kiköpött, egyenesen a bakancsára. Rafe előrelépett, ám gyorsan közéjük álltam. – Ahhoz képest, hogy mennyire új még a rangod, nagyon is meggondolatlanul pörög a nyelved,

kormányzó. Vigyázz, a végén elveszíted! A kormányzó döbbenetében prüszkölve fordult Kadenhez. – Te hagyod, hogy a rabok így beszéljenek veled? – Már nem rab – szúrta közbe rosszallón az egyik katona a közelben. És aztán Rafe elmondta Kadennek, mi az új szerepem a Sanctumban. NEGYVENNEGYEDIK FEJEZET

KADEN Úgy löktem be a komizár titkos tanácstermébe vezető ajtót, hogy az egyenesen a falnak vágódott. A három fivérünk, aki mellette állt, fegyvert rántott. A komizár ülve maradt a térképekkel és iratokkal megrakott asztal mögött. Összekapcsolódott a pillantásunk. Még mindig ziháltam: rohanvást száguldottam át az istállóudvaron és a Sanctumon. Rahtan-testvéreim nem eresztették le a tőreiket. – Kifelé – szólalt meg a komizár. Amazok – jó okkal – tétováztak. – Kifelé! – ismételte meg kiáltva. Amazok vonakodva eltették a fegyvert. Amikor becsukódott mögöttük az ajtó, a komizár felállt, megkerülte az asztalt, és megállt előttem. – Tehát hallottad a híreket? Feltételezem, azért jöttél, hogy gratulálj. Rávetettem magam. A padlóra döntöttem, körülöttünk borultak a bútorok. Kirántotta a tőrömet a tokból, de elkaptam a kezét, és a földhöz vertem. A penge elrepült. A komizár másik ökle eltalálta az államat, mire hátraestem, de amikor visszatámadott, a bordái közé térdeltem. Üveg csörömpölt, papírok és térképek potyogtak a fejünkre, de végül az én dühöm bizonyult erősebbnek. Leszorítottam a földre, és a nyakához nyomtam az egyik törött lámpás burájának szilánkját. Az éles üvegdarab engem is megsebzett: az ujjaimból vér szivárgott. – Tudtad! Tudtad, hogyan érzek iránta! De neked semmi nem lehet elég! Neked ő is kellett! Amint hátat fordítottam… – Akkor mire vársz még? – nézett rám fagyos tekintettel. – Vágd el a torkomat! Fejezd be! Az üvegszilánk megremegett a kezemben. Egyetlen metszés, és én leszek a következő komizár. Már évek óta várható volt, hiszen egymás után emelkedtek az orgyilkosok hatalomra. Mi magunk pecsételtük meg a sorsunkat, mert túlságosan jól kitanítottuk az utódainkat a feladatra. A kezemről a komizár nyakára cseppent a vér, neki azonban szeme se rebbent. – Helyes – mondta végül. – Fontold meg alaposan. Mindig azt teszed. Erre mindig számíthattam, ha rólad volt szó. Gondolj az együtt töltött éveinkre. Arra, hogy hol találtalak. Gondolj mindarra, amiért dolgoztunk. Mindarra, amit még mindig akarsz. Megér ennyit egy lány? – És te mégis feleségül veszed? Királynőddé teszed? Bizonyára megér neked annyit! Mi van azzal, amit mindig mondogattál az elpuhult családos életről? És királynő? Vendában nincsenek királyok! – A haragod elhomályosítja az ítélőképességedet. Ezt tette veled a lány? Megmérgezett? Az én döntéseim kizárólag azon alapulnak, hogy mi szolgálja a vendaiak javát. Min alapulnak a tieid? Csakis Lián. Venda eszembe sem jutott, amikor berontottam a helyiségbe. A komizár nyugodtan nézett rám, még a nyakához nyomott csorba üveg ellenére is. – Abban a pillanatban megölethettelek volna, amikor rám törted az ajtót. De nem ezt akarom, Kaden. Túl hosszúra nyúlik vissza a közös múltunk. Beszélgessünk. Rámeredtem. Égett a tüdőm; felforrósodott pillanatok szálltak el. A komizár pulzusa ritmusosan lüktetett a kezem alatt. Csak egy apró ér választott el Liától. De amit mondott, igaz volt – abban a pillanatban rám uszíthatta volna a rahtanokat, amint beléptem az ajtón. Már akkor, amikor átléptem a kaput. A saját tőrét is kivonhatta volna. Túl hosszúra nyúlik vissza a közös múltunk. Eleresztettem. Hozzám vágott egy rongyot, hogy csavarjam bele a kezemet. Megszemlélte a

dolgozószobája romjait, aztán megcsóválta a fejét. – Te hoztad őt ide. Te mondtad, hogy hasznos lehet Venda számára. Igazad volt. Most már a törzsek is befogadták. A számukra ő a jel, hogy az istenek kegyelik Vendát. A régi hagyomány és az ígéretek szimbóluma. Többet nyertünk, mint amire megalkudtunk, és most ki kell ezt használnunk. Hosszú tél áll előttünk, és a készleteink nagyját a hadsereg élelmezésére kell fordítani. De a tömegek szenvedélye nem törik majd meg, ha Lia táplálja a babonáikat. – De miért házassággal? – kérdeztem keserűen. – Vannak más módok is. – A törzsek igénye volt, fivérem, nem az enyém. Gondolkozz! Mutattam én korábban bármiféle érdeklődést iránta? A törzsek üdvözölték, de néhányan nem nyugodtak meg, mert azt hitték, ez az ellenség egy újabb csele. Bizonyítékot akartak, hogy őszintén elkötelezte magát. Ha hozzámegy a vezetőjükhöz, az megadja a vágyott állandóságot. Megtárgyaltam a tanáccsal. Jóváhagyták. Nemcsak az én ítélőképességemet, hanem az egész tanácsét megkérdőjelezed? Fogalmam sem volt, mit gondoljak. Alig hittem, hogy a tanács elfogadta ezt, ám a távollétemben miért is ne? Valószínűleg Malich kiáltotta be az első igent. Már akkor tudnom kellett, hogy ez is megtörténhet, hogy a meurasi törzs köszöntötte Liát. A meurasiak nem látták szívesen a kívülállókat. – Ne aggódj, a dolgok nem fognak sokat változni. Nem érdekel a lány, azt leszámítva, amit a vendaiakért tesz. Egyelőre akár a szobádban is tarthatod a kis kedvencedet, ha el tudod titkolni a törzsek elől. Nekik azt kell hinniük, hogy a házasságunk valódi. – Elhallgatott, a helyére állította a felrúgott olajlámpát. – De figyelmeztetlek – fordult vissza felém –, időközben valódi szövetségre lépett a törzsekkel. Amikor felvetettem a házasságot, örömmel fogadta. Készségesen. Ő is meglátta, mi lesz a haszna. – Elfogadta? Halálbüntetés terhe mellett? – kérdeztem gúnyosan. – Kérdezd meg őt magát. Belátta, hogy kettős előnye származik belőle. Több szabadságot nyer, és édes bosszút állhat az apján. Ha más nem is, te biztosan megérted ezt. Ha a saját fajtád árul el, az a seb sosem gyógyul be. Használd a fejedet, te szerelmes szamár, és szedd össze magad! Ránéztem; visszatért a hidegvérem. – Meg fogom kérdezni, afelől biztos lehetsz. A komizár megtorpant, mintha abban a pillanatban jutott volna az eszébe valami. – Ördög és pokol, csak nem a kölyködet hordja? Nagyon remélem, hogy nem vagy ilyen ostoba. Feltételezte, hiszen én is ezt hitettem el vele, hogy Lia meg én lefeküdtünk egymással. A rahtanoktól azonban elvárták, hogy tegyenek meg bizonyos óvintézkedéseket, nehogy a nyakukon maradjon a komizár által annyira gyűlölt elpuhult házasélet. – Nem. Nincs kölyök – köptem, és kiviharzottam. – Kaden! – szólt utánam, amikor az ajtóhoz értem. – Ne feszítsd túl a húrt. Malichból is elsőrangú orgyilkos válna.

A mosdótál fölé hajolt, éppen az arcát öblítette le. Amikor meghallotta a lépteimet a háta mögött, megfeszült a válla. – Kényszerített? – kérdeztem. – Tudom, hogy úgy volt. Egyáltalán miért kérdezem? Nem felelt, csak belemártotta a kezét a mosdótálba, majd könyékig megmosakodott. Elkaptam a karját, és egy rántással magam felé fordítottam. A mosdótál felborult, leesett, és kettétört. – Válaszolj! – kiáltottam. Lepillantott a törött tálra, és a lábunknál tócsába gyűlő vízre. – Azt gondoltam, már megválaszoltad a saját kérdésedet, nem tőlem várod. – Mondd meg, Lia! Gyanúsan csillogott a szeme. – Kaden, sajnálom. Nem fogok hazudni, és azt mondani, hogy nem akarom. Akarom. Tudod, hogy nem szeretem a komizárt, de többé már nem vagyok ostoba, álmodozó kislány. Igazság szerint belenyugodtam, hogy innen sosem jutok ki. Ki kell alakítanom a magam életét, a legjobbat, amit tudok. Ahogy te is kérted tőlem. És

ha őszinte akarok lenni… – Megremegett a hangja, nagyot nyelt. – A komizár olyasmit tud ajánlani, amit te nem. Hatalmat. Az emberek, akik itt élnek… mint Aszter, a törzsek, a többiek… a szívemhez nőttek. Segíteni akarok nekik. Ha lesz némi hatalmam, megtehetem. Emlékszem, egyszer azt mondtad, hogy nem volt választásod, hiába hittem az ellenkezőjét. Most már értem ezt is. Úgyhogy hozzád hasonlóan azt aknázom ki, ami a rendelkezésemre áll. A komizárral kötött házasság olyan előnyöket kínál, amelyeket te nem tudsz megadni nekem. – Hunyorított. – És ami a hab a tortán, a házasság híre a velejéig megrázza apámat, és talán egész Morrighant is. Ez megédesíti a dolgot. Higgy nekem, ha azt mondom, nem kényszer hatására mondtam igent. – Alig egy hét leforgása alatt mindezt eldöntötted? A csillogás nyomban eltűnt a szeméből. – Egy hét egy élet is lehet, Kaden. Egy hét alatt egy egész világot eltörölhet egy hullócsillag. Egy hét alatt a tengerparti falu fogadójában dolgozó felszolgáló eljuthat a perzselő sivatagba egy csapatnyi kegyetlen gyilkossal. Ha összeveted ezeket, valóban hosszabb meggondolást igényel az én kicsiny döntésem, hogy hozzámenjek valakihez a hatalmáért? Megráztam a fejemet. – Te nem ilyen vagy, Lia. Undorodva felhúzta az ajkát, mintha elege lett volna az együttérzésből. – Fáj ez most neked, Kaden. Sajnálom. Őszintén. De az élet kemény. Húzd ki a vendai fejedet a seggedből, és szokj hozzá! Csak nem effélét vágtál te is a képembe Reena carvachijában? Hát, most már értem. Fogd fel te is. Hideg, szenvtelen hangon beszélt, és amit mondott, igaz volt. A mondatai a velőmig hatoltak, megakasztották a lélegzetemet, elgyengítettek, mintha zuhantam volna. Ránéztem – a szavaim elvesztek –, és elfordultam. Kisétáltam az ajtón, végig a folyosón, nem láttam, nem hallottam semmit, csak az járt a fejemben, hogy mikor vált Lia ilyen tökéletesen királyivá. NEGYVENÖTÖDIK FEJEZET

RAFE A mellvédnek dőlve néztem Liát. Egyedül voltam, őrizet nélkül, sem Ulrix, sem Calantha nem kísért. Habár gyakran a tudtomra adták, hogy alaposan szemmel tartanak, már nem álltak szorosan mellettem. Úgy tűnt, a szabályokon lazítottak most, hogy a házasságot bejelentették, és… A karomra hajtottam a fejemet. Anyám meghalt. Beteggé tett a gondolat, hogy a halála által váltam szavahihetőbbé. Otthon kellene lennem. Dalbreckben most valószínűleg mindenki azon tanakodik, azt kutatja: hol van Jaxon herceg? Miért nincs itt? Miért tért ki a kötelessége alól? Ha hazaértünk, apám bizonyára Svennel együtt a fejünket veszi. Feltéve, ha még életben lesz. Azokat a legnehezebb elintézni. Az apám valóban kemény kurafi, ahogy a komizár megállapította. De már öreg. Fáradt. És imádta az anyámat, jobban, mint a királyságát, jobban, mint az életét. Az elvesztése meggyengíti, könnyebb prédájává teszi minden istencsapásának, amit jobb időkben könnyedén visszavert. Ott kellene lennem. Folyton ide tértem vissza. Felemeltem a fejemet, és Liára néztem, aki a tér távolabbi falán ücsörgött. A kötelességem Dalbreckbe hívott, ám nem tudtam magam máshol elképzelni, mint Lia mellett. – Amikor elindultam, még csak kisebb csoportosulások voltak. Megfordultam. Kaden lopózott a hátam mögé észrevétlen. Egy oszlop árnyékában rejtőzött el, ő is Liát

figyelte. A legkevésbé az ő társaságára vágytam. – Minden este megkétszereződött a számuk – feleltem. – Szeretik őt. – Nem is ismerik, csak látják, ahogy a komizár körbehurcolja az utcákon. Kaden felém fordult, a szemében megvetés. – Talán te vagy az, aki nem ismeri. Újra Liára néztem. A magas falon egyensúlyozva ült. Nem tetszett a helyzet. Nem akartam osztozni rajta Vendával. Nem akartam, hogy ez a nyomorúságos ország bármilyen formában megszeresse. Úgy éreztem, karmok nyúlnak felé, a húsába vájnak, hogy behúzzák sötét barlangjaikba. Mégis napról napra látnom kellett. Ahogy a csontok ringtak a csípőjén minden lépésével. Ahogy a ruháikat viselte. Ahogy megszólította őket. Számára már nem ugyanazt az ellenséget jelentették, mint amikor átkeltünk a hídon. – Nem csak az emlékverseket vagy a történeteket mondja el – jegyeztem meg. – Kérdéseket tesznek fel neki. A Nagy Folyón túl elterülő világról mesél nekik, amelyet sosem lát többé, ha hozzámegy a komizárhoz. – Elfogadta a dolgot. Maga mondta. Felhorkantam. – Akkor bizonyára így van. Mindketten tudjuk, hogy Lia sosem hazudik. Rám nézett, a szeme szinte megüvegesedett, úgy forgatta a fejében a gondolatot, mintha múltbéli hazugságokat akarna felidézni. Észrevettem, hogy az állán kék folt díszeleg, a kezén kötés. Jó jel – széthúzás a testvérek között. Talán a komizár megöli, mielőtt én tenném meg. Felnéztem: Kaden is ezt tette. Egyszerre láttuk meg őket. A kormányzók és az őrök is kijöttek odaát, a magas teraszokra, hogy megnézzék Liát – és az északi toronyban, az ablaka keretében maga a komizár figyelt. Túlságosan távol volt, hogy az arcát is lássam, de a tartása a tulajdonos büszkeségéről árulkodott – mintha a kezében tartaná a zsinórokat, amelyekkel a csinos kis bábuját rángatja. Lia szavai végigsöpörtek a téren, visszaverődtek a falakról; tisztán csengett a hangja, és különös, kísérteties csend szállt a tömegre. Minden hallgatott – csak ő dalolt. – A völgyben is így volt, amikor eltemette a bátyját – szólalt meg halkan Kaden. – Mindenkit megállított. Mert a királyságok férfiak és nők hamvaiból épültek, az elveszettek csontjain, és ide térünk vissza, ha a menny is úgy akarja. És így légyen mindörökké. Mindörökké. Az utolsó szó belém rágta magát. Az állandóság réme a fejünk fölött függött – hacsak ki nem juttatom innen hamarosan. Néztem, ahogy Kaden Liát figyeli. – De jól bánik majd vele, igaz? – kérdeztem. – Az esküvő mindkettőnk számára ünnep lesz. Végre lezárhatjuk magunkban a Lia-ügyet. Jó sok zűr volt vele, hát nem? Alig észrevehetően megfeszült a válla, az állkapcsa. Szeretett volna nekem ugrani, amiért az arcába vágtam az igazat. Csaknem vágytam rá, hogy megtegye. Szerettem volna egyszer s mindenkorra végezni vele – de nagyobb gondjaim is voltak, és alig maradt időm, hogy megoldást találjak. Az esküvő egyhetes határidőt szabott nekem, és már a többiek is itt voltak. Megfordultam, hogy elmenjek. – Most már szabadon járkálsz a Sanctumban, követ? – Sok minden megváltozott ezen a héten, orgyilkos. Mindkettőnk számára. Üdv itthon. NEGYVENHATODIK FEJEZET

Még csak rövid ideje voltam itt, de máris egy élet hosszának tűnt. Minden órámat a félelem töltötte ki,

és vissza kellett fognom magam, hogy meg ne tegyem, amit mindennél jobban akartam. Úgy tűnt, a feladat egyértelműen az enyém – amint a szerelmet is magamnak kellett megtalálnom hónapokkal korábban, amikor elmenekültem Civicából. A végzetem immár tisztán látszott, mint tinta a papíron. Míg egy hatalmasabb nem támad. Néhány szó, de óriási ígéret. Vagy talán csak néhány tébolyult szó. Kivettem egy újabb szalagot a kosárból, és felkötöttem a fenti csillár keresztrúdjára – leeresztettem elérhető mélységbe, és ezzel igyekeztem elfoglalni magam, legalább néhány áldott percig. Valamivel, ami elrepített a Sanctumon kívüli világba. A gondolataim azonban mindig ugyanoda tértek vissza. Egy embert nehezebb megölni, mint egy lovat. Valóban? Fogalmam sem volt. Ám a gyilkosság százféle módja zsongott a fejemben. Egy nehéz tállal bezúzni a koponyát. Egy nyolccentis pengét döfni a légcsőbe. Letaszítani egy magas falról. Ahányszor elvetettem egy módszert, a tűz csak még forróbban perzselt, azonban ugyanolyan erővel égetett egy másik vágy is: hogy megvédjek valakit, akit szeretek, ha már egy másikat olyan nyomorúságosan cserbenhagytam. Ha megölöm a komizárt, abból vérfürdő lesz. Semmit sem ajánlhattam a kormányzóknak, a rahtanoknak, a chievdaroknak: nem volt szövetségesem, de még egy flaska borom sem, amiért megérte volna megkímélni az életemet. Az egyetlen ember, aki a tanácsban biztosan a pártomat fogta volna, Kaden volt, ő azonban egyedül nem törölhette le a célkeresztet a hátamról. Egyelőre nem pusztán életben akartam maradni Rafe számára; ez szükséges is volt. A házasság talán nem szabadítja ki, de az életét meghosszabbítja. Ezzel most már bármikor megzsarolhatom a komizárt: ha kárt tesz Rafe-ben, az emberei szenvedélyének vége szakad. A házasság időt nyert mindkettőnk számára. Ennyi volt az egész. Ezen kívül többé semmi sem volt biztos. Emlékeztem a Berdivel folytatott beszélgetésemre Greta meggyilkolása után. Akkor nem törődtem a következményekkel, úgy véltem, az öreg ördöghöz is hozzámennék, ha a legkisebb esélyt elnyerhetném, hogy megmentsem Gretát és a gyermeket. Most úgy tűnt, éppen ebbe a helyzetbe kerültem. Az ablakpárkányra könyököltem, felnéztem az égre. Az isteneknek torz humorérzékük van. Megkötöttem az utolsó szalagot is, és a kötéllel felhúztam a csillárt. Szivárványos szalagerdő lobogott odafent. Átfutott a fejemen, mit fog szólni Kaden, ha meglátja, és belém szúrt a bűntudat, amiért félrevezettem. A hozzám hasonló nemesek már eddig is tökéletes, teljes mértékben tönkretették… Számára a hűség jelentett mindent, ezt mostanra megértettem. Mi mást várhat az ember egy fiútól, akit a saját apja kidob, mint egy darab szemetet? Sóhajtva megráztam a fejemet. Egy morrighani úr. És most, mint az apja, én is elárultam Kadent. Nem is csak egyféleképpen. Tudtam, miként érez irántam, és különös módon én is kedveltem őt, még akkor is, amikor bosszantott a komizárhoz való hűsége. Valami kapcsolat kötött össze minket, amit nem teljesen értettem. Nem ugyanaz az érzés volt, mint amit Rafe iránt éreztem, de tudtam: az utolsó csókkal magam hitettem el Kadennel, hogy több is lehet köztünk. Emlékeztettem magamat, hogy ha a túlélés a tét, nincsenek szabályok. Mégis szerettem volna, ha vannak. Úgy éreztem, az árulások sorozata sosem ér véget. Hamarosan a komizár is arra kér majd, hogy áruljam el azokat, akik befogadtak, hogy forgassam a szememet, és töltsem el őket azzal a reménnyel, amit ő készített elő – és biztosra vettem, hogy ez inkább szolgálja őt, mint az embereket. Később a szavakat is megtanítom neked. Leültem az ágyra, és behunytam a szemem. Kizártam az ablakom alól felhallatszó nyihogást, patadobogást, a záródó kapu fémes döndüléseit, a szakács kiáltozását – egy újabb szökött csirkét hajkurászott, amelyik inkább megtartotta volna a fejét. A völgybe gondoltam magam, ahol a fák ágain szalagok csapkodtak a szélben, a távoli hegyek lilának tűntek, rózsaolajjal dörzsölték be a hátamat, és belélegeztem az édes illatot ezer kilométerre innen. A világ belélegez téged. Aztán kilélegez, és megoszt. Kérlek, Rafe-fel ossz meg. Érted teszem. Csakis érted. Váratlanul kopogtattak az ajtómon. Kaden olyan látható undorral hagyott magamra, hogy tudtam, ő nem tér vissza ilyen hamar, ha egyáltalán. Ulrix az, a komizár egy újabb rendelkezésével? Ma este mi lesz az utasítás? A zöldet vedd fel! A barnát! Amit csak parancsolok! Egy csúf emlék futott át rajtam a morrighani udvarból. Más helyzet volt, de évekig tűrtem ugyanilyen parancsokat. Azt vedd fel. Hallgass el. Írd alá. Menj a szobádba. Tartsd a szád. Az istenek szerelmére, Arabella hercegnő, nem kértük a véleményedet. Nem akarjuk ebben az ügyben még egyszer a hangodat hallani.

Felkaptam a korsót a szekrényről, és a falhoz vágtam. Cserépdarabok záporoztak. Beleremegtem az igazságba: az egyik királyság egyáltalán nem különbözik olyan sokban a másiktól. Újabb kopogás, ezúttal halkan, bizonytalanul. Megtöröltem a szemem, és az ajtóhoz léptem. Aszter várt a küszöbön, és elkerekedett szemmel nézett rám. – Jól van, kisasszony? Mert elküldhetem ezt az embert, és majd máskor visszajövünk, de Calantha mondta, hogy hozzam a szobájához a kocsijával együtt, és jócskán meg van pakolva, de persze ettől még nem muszáj beeresztenie a szobájába most azonnal, mert úgy látom, eléggé melege van, az arca is tiszta piros, meg… – Aszter, kiről beszélsz? A kislány odébb mozdult, és egy fiatalember lépett elő szinte félénken. Levette a sapkáját, és a gyomrára szorította. – Azért jöttem, hogy tüzelőt hozzak a kályhába. A vállam felett a kályha melletti ládára néztem. – Még van fa, és lepény is. Nem kell… – Az idő hidegebbre fordul. Utasítást kaptam. A komizár szerint többre lesz szükség. A komizár aggódik a fűtésem miatt? Alig hihető. A férfira pillantottam. Gyűrött lepénykészítő… de valami mégsem volt vele egészen rendben. Halványbarna szemében túl éles pillantás ült, zabolátlan erő – és bár mocskos ruhákat viselt, az arcát pedig benőtte a borosta, a fogsora teljes volt és fehér. – Calantha mondta, hogy azonnal menjek is vissza, kisasszony – bökte ki Aszter. – Itt hagyhatom a szállítót magával? – Persze, Aszter, minden rendben. Fuss csak. A kislány elszaladt. Elálltam az ajtóból, és a láda felé intettem. A férfi betolta a kocsiját, de megállt a szoba közepén, és szembefordult velem. Kíváncsian az arcomba nézett, aztán mélyen meghajolt. – Felség…? Összevontam a szemöldökömet. – Gúnyolódsz rajtam? Megrázta a fejét. – Talán jobb lenne becsukni az ajtót. Leesett az állam. Az utolsó szavakat morrighaniül mondta, és fennakadás nélkül váltott a nyelvek között. A vendaiak nagy része a Sanctumon kívül nem beszélte a morrighanit, és még a kevesek a Sanctumon belül – a tanácstagok, néhány szolga és őr – is jócskán törték, ha egyáltalán meg tudtak szólalni. – Beszélsz morrighaniül – állapítottam meg. – Ahonnan én jövök, ott dalbretchnek mondjuk, de valóban, a királyságaink nyelve jóformán azonos. Az ajtó? Döbbenten kaptam levegőért, de becsaptam az ajtót, és visszaperdültem felé. Könnyek szöktek a szemembe. Rafe barátai mégis életben voltak. Fél térdre ereszkedett, megfogta, és megcsókolta a kezemet. – Felség – ismételte nyomatékosabban –, azért jöttünk, hogy hazavigyük.

Addig beszélgettünk az ágyon ülve, amíg mertünk. Jebnek hívták, elmondta, hogy nem volt egyszerű bejutniuk Vendába, de már néhány napja a városban vannak, és az előkészületeken dolgoznak. Kikérdezett a Sanctum alaprajzáról, és külön a tanácsi szárnyról. Leírtam neki minden járatot és folyosót, amelyről tudtam, különösen azokat, amelyeket ritkábban használtak, és a lenti barlangok alagútjait. Figyelmeztettem rá, kik a legvérszomjasabbak a tanácsban, és kik lehetnek a hasznunkra, mint például Aszter, de nyomatékosítottam, hogy nem sodorhatjuk veszélybe. Beszéltem Grizről is, és arról, hogy hazudott Rafe érdekében, de hozzátettem, meglehet, hogy csak azért tette, mert megmentettem az életét. – Megmentette az életét? – Figyelmeztettem a megvadult bölénycsordára.

Kiolvastam a kérdést a szeméből. – Nem tudom irányítani vagy előhívni, Jeb. Ez egy adottság, amely a túlélő Ősöktől való, ennyi az egész. Néha magam se bízom benne… de tanulok. Biccentett. – Körbeszaglászok, és meglátom, ki tudok-e deríteni valamit erről a Griz nevűről. – A többiek? – kérdeztem. – Hol vannak? – A városban rejtőzködnek – adott választ tétovázva. – Nem fog találkozni velük, amíg el nem jön az ideje. Rafe vagy én majd jelt adunk. – Négyen, igaz? – Igyekeztem derűlátó hangot megütni, de a szám már önmagában súlyos volt, és magáért beszélt. – Igen – felelte, és már tovább is lépett, mintha a túlerő csak egy tengeröböl lenne, amin át kell kelni. Nem tudta pontosan megmondani, mikor állnak majd készen a cselekvésre, de remélte, hogy hamarosan kidolgozzák a részleteket. Egyelőre a feladat sikerre vitelének legjobb módját keresték, és akadt néhány dolog, amit nehezen tudtak megszerezni. – A jehendrán, a Vásárnegyedben mindenfélét árulnak, ami mozdítható – jegyeztem meg. – Tudom, de nincsen vendai pénzünk, a lopáshoz meg túlságosan sokan nyüzsögnek arra. Lehajoltam, és benyúltam az ágy alá a bőrzacskóért. Csilingelt, amikor Jeb kezébe tettem. – Kártyán nyertem – magyaráztam. – Ebből nagyjából minden kitelik, amire szükség lehet. Ha pedig mégsem elég, tudok még szerezni. Semmi sem okozott nagyobb megelégedést, mint a tudat, hogy Malichnak is szerepe lesz a szökésünkben. Jeb a tenyerében méregette az erszényt, és biztosított róla, hogy ez több mint elég – aztán hozzátette, hogy az eszébe vési, és nem ül le velem kártyázni. Utóbb még kedvesen bátorított, ahogy egy jól képzett katonától várható: kijelentette, hogy amilyen gyorsan tudnak, cselekedni fognak. Egy Tavish nevű katona hangolta össze a részleteket, ő is adja majd meg a jelet, ha minden készen áll. Jeb igyekezett kisebbíteni a veszélyeket, de azért a felszín alatt ott hullámzottak a ki nem mondott szavak: a kockázat, és a lehetőség, hogy nem jutunk ki mindannyian. Fiatal volt, Rafe-fel egykorú, katona létére emlékeztetett a bátyáimra. A rongyos ruhák és a mocsok alatt egy kedves ifjú rejtőzött. Leginkább Brynre hasonlított, akinek örökké mosolyra húzódott a szája. Talán egy lánytestvér várta haza őt is. Visszapislogtam a könnyeimet. – Sajnálom – böktem ki. – Annyira nagyon sajnálom. Jeb riadtan ráncolta a homlokát. – Felség, nincs oka a bocsánatkérésre. – Ha nem úgy cselekszem, ahogy, most nem lennénk itt. Gyengéden a vállamra tette mindkét kezét. – Felség, önt elrabolta egy ellenséges nemzet, engem pedig a hercegem szólított szolgálatba. Rá nem jellemző a meggondolatlanság. Bármit megtennék, amit kér, és most már látom, hogy jól ítélte meg önt. Minden, amit önről mondott, igaz. – Elkomolyodott. – Még sosem láttam olyan elszántnak, mint amikor keresztülvágtattunk a Cam Lanteux-n. Hercegnő, tudnia kell, hogy nem akarta megtéveszteni önt. Neki is fájdalmat okozott a helyzet. Ezek a szavak áttörték a páncélomat – éppen a csaknem vadidegen Jeb érte el –, és összeomlottam. A vállára borultam, elfeledve, hogy zavarba kellene jönnöm, és zokogtam. Jeb átkarolt, gyengéden paskolgatta a hátamat, és azt suttogta a fülembe, hogy minden rendben. Végül eltoltam magamtól, és megtöröltem a szememet. Ránézve azt vártam, hogy a saját zavarom tükröződik majd a szemében, de csak aggodalmat láttam. – Van lánytestvéred, igaz? – Három – válaszolta. – Sejtettem. Talán ezért… – Megráztam a fejemet. – Nem szeretném, ha azt hinnéd, hogy ez nálam mindennapos. – A sírás? Vagy, hogy elrabolják? – Mindkettő – mosolyodtam el, odanyúltam, és megszorítottam a kezét. – Meg kell ígérned nekem

valamit. Ha eljön az idő, elsősorban Rafe-re ügyelj. Tégy róla, hogy kijusson, ő is, a társaitok is. Nem tudnám elviselni, ha… Az ajkára tette az ujját. – Ssss. Mindannyian ügyelünk egymásra. És mind kijutunk. – Azzal felállt. – Ha újra találkoznánk, tegyen úgy, mintha nem ismerne meg. A lepénykészítőket nem szokás megjegyezni. A kocsijából valóban átdobált néhány lepényt a ládába, aztán a válla felett cinkos mosolyt villantott rám – hetyke volt és könnyed, csak nevetett a veszedelmeken. Épp, mint Bryn. Ezt a lepénykészítőt sosem fogom elfelejteni.

ettenetes erő söpört végig a földön: porvihar, tűzvihar, a végítélet vihara. Megállíthatatlanul felzabált embert és állatot, erdőt és mezőt, mindent, ami az útjába állt, és a csapdájába esettek könnyei áztatták a mennyeket. Morrighani Szent Szövegek, II. rész NEGYVENHETEDIK FEJEZET

Aznap este határozottan nagyobb csend uralkodott a Sanctum-teremben. Már messziről feltűnt, ahogy közeledtünk a folyosón. A vigasság általában előre üdvözölt minket – de nem most. Szerettem volna kipuhatolni, tudja-e Calantha, kit küldött fel a szobámba, de ő hallgatott, úgyhogy én sem szóltam. Nem akartam kérdéseket és bizonytalanságot kelteni ott, ahol addig nem merült fel ilyesmi. Közelebb érve a csend tapinthatóvá vált. – Veszekedtek, igaz? – Így is lehet mondani. – Láttam a vágást Kaden kezén. – És mindenki azt várja, milyen állapotban van a komizár – válaszolta. Felésandítottam: az alsó ajkát rágcsálta. – Hogyhogy nem végezte ki a komizár? – faggattam. – Úgy láttam, nem tűri a lázadást, és mindenkit halállal fenyeget. – Az orgyilkosok veszedelmesek. Az ő érdekét szolgálja, ha Kaden életben marad. Nála jobban senki sem tudja ezt. – De ha Kaden veszedelmes… – A helyét egy még veszedelmesebb ember venné át. Valaki, aki nem ennyire hűséges. Ráadásul szoros személyes kötelék fűzi őket össze. Hosszúra nyúlik a közös múltjuk. – Mint neked és a komizárnak – bólintottam rá, remélve, hogy rátalálok Calantha nyitjára, de csak rövid választ kaptam.

– Úgy van, hercegnő. Mint nekünk. Különös némaság fogadott, amikor beléptem. A szokásos zajongás híján az egész terem üresebbnek tűnt – de talán csak azért éreztem így, mert a törzsek követei, a negyedesurak és egyéb díszvendégek nem töltöttek meg minden sarkot. Csak a tanács tagjai és a szolgák voltak jelen. Rafe az asztal távolabbi végében állt, a helyiség közepén, és Ebennel beszélgetett. Érezni lehetett, hogy sem a komizár, sem Kaden nem jelent még meg. És akkor megláttam Vendát. Szilárd alakot öltött, mint akármelyikünk; átsétált a termen, a kezét úgy húzta végig az asztalon, akárha a morzsákat akarná lesöpörni – mintha a századok és a falról zuhanás mit sem jelentene a számára. Senki sem látszott észrevenni őt; az jutott eszembe, hogy talán szolgának nézték. Közelebb léptem. Képtelen voltam levenni róla a szememet, félve, hogy ha csak pislantok, máris köddé válik. Elmosolyodott, amikor megálltam az asztal túloldalán. – Jezelia – szólított meg; akárha százszor is kimondta volna már a nevemet, akárha csecsemőkoromtól ismerne, amikor a papok felmutattak az isteneknek. Szúrt a szemem. – Te neveztél el engem? – kérdeztem, de nemet intett. – A világegyetem énekelte nekem a nevedet. Én csak visszadaloltam. – Megkerülte az asztalt, és kartávolságra állt meg tőlem. – Minden hang itt talált el – folytatta, és a szíve fölé nyomta az öklét. – Te énekelted a nevemet az anyámnak? Biccentett. – Nem a megfelelő személyt választottad. Én nem… – Hit dolga, Jezelia. Te hiszel a belső hangodnak? Talán még a gondolataimat is olvasni tudta. Miért én? – Valakinek jönnie kellett – mosolyodott el. – Miért ne te? – Száz jó okom van rá. Ezer. – Az értelemből épített tornyok a fák tetejéig érnek. A hitből építettek a csillagokig. Körbepillantottam, hogy lássam, hallgat-e minket még valaki. A teremben minden szempár rám szegeződött, félelmes áhítattal teli pillantással – még Rafe-é is. Visszafordultam Vendához, ám addigra eltűnt. Én és a rémítő őrület, ennyinek lehettek tanúi. Magam is megkérdőjeleztem az elmém épségét. Nem egy katona előhúzta az inge alól az amulettjét, és megdörgölte. Valakinek jönnie kellett. Támaszt keresve nekidőltem az asztalnak. Rafe önmagáról elfeledkezve felém lépett. Sietve összeszedtem magam, és merev tartást vettem fel. Félénken előrelépett az egyik szolgálólány. – Mit látott, hercegnő? A mögötte álló három chievdar haragosan meredt a lányra, amiért fennhangon beszélt a hatalomról, amellyel én bírtam, ők viszont nem. A törzsek képviselőinek távollétében nem kellett megjátszaniuk magukat. Megválogattam a szavaimat, mert tartottam tőle, hogy a szolgáló megfizet majd az ártatlan kérdésért. – Csak a világegyetem csillagait, amelyek mindannyiótokra leragyognak. Semmitmondó válaszom kielégítette a kétkedőket és a hívőket is. Csendben társalogtak tovább, még mindig a komizár érkezését várva. Rafe azonban nem vette le rólam a szemét, és láttam a tekintetében az aggodalmat. Nézz félre, könyörögtem, mert én nem bírtam – de aztán a kezére pillantottam, amely korábban olyan gyengéden simult az arcomra. Sajnálatos lenne, ha túl korán elhullajtaná az ujjait. Győzd meg őket. Most, hogy mindenki engem figyelt, nagy közönséget kellett meggyőznöm. Félrepillantottam; a komizár abban a másodpercben lépett be. – Hol van az én jegyesem? – kiáltotta, holott mindenki szeme előtt álltam. Egy szolga máris rohant, hogy kupát nyomjon a kezébe. Elindult felém, a rahtanok meg a kormányzók pedig kitértek az útjából. – Hát itt van! – felelt önmagának, mintha csak akkor látott volna meg. Észrevettem a kicsiny metszést a nyakán, és nem kételkedtem benne, hogy mindenki más is meglátta. – Ne aggódj, szerelmem – mondta. – Csak a borotvával vágtam meg magam. Talán túlságosan is igyekeztem, hogy elegánsan jelenjek meg előtted. Mosolygott, ám a szemében figyelmeztetés fénylett. Mondj valamit, parancsolta. Mondd azt, amit most kell.

– Ezért ne vidd a bőrödet a vásárra. Te mindig elegáns vagy a szememben, sher komizár. – Édes kis madárkám – vágta rá, és felém nyúlt; a tarkóm mögé fűzte az ujjait, úgy húzott magához. – Tegyél ki magadért – súgta a számba. Kit akart bolonddá tenni? A tanács már tudta, hogy a házasság hazugság, én mindössze eszköz vagyok, amely hasznot hajt a számára; de akkor rájöttem. Azt akarta bizonyítani, hogy az orgyilkos támadása nem rendítette meg, még mindig erős kézzel markolja a hatalmat. Csókolózni, amikor az én érdekeimet szolgálta, egy dolog volt, ám egészen más, amikor az övéit. Lélekben felkészültem, amikor az ajkunk összeért, de meglepődtem, mert lágyan, szinte gyengéden csókolt. Mégis pusztán rutinból tette. Művészi teljesítmény volt – ám az utolsó pillanatban belemarkolt a hajamba, és a csókja keményebbre, vadabbra váltott. Durva röhögés hatolt a fülembe; éreztem, hogy elvörösödöm. A komizár végre eleresztett, ám hideg számítás helyett izzó vágyat láttam a szemében megcsillanni. Ezt akartam a legkevésbé. Igyekeztem leküzdeni a pirulást. A komizár megjátszott, friss lelkesültséggel fordult el, és felkiáltott. – Hol van az étel? A szolgák futottak a dolgukra. Elfoglaltuk a helyünket, ám az orgyilkos gyanús távolléte mérges felhőként lebegett felettünk. A szokásos jókedvű, hangos társalgás nem éledt fel. Elmondtam az áldást, és mielőtt továbbadtam volna a tálat, kivettem egy csontot, hogy lefoglaljam a kezem és a figyelmem, habár az övemen már így is tekintélyes, csörgő lánc függött. Apró csont volt; kifőzték és napon szárították, mint mindegyiket, miután a szakácsok elásták egy moslékos hordóban, amelybe bedobáltak néhány marék bogarat is, hogy azok minden apró húscafatot, velődarabot eltakarítsanak. A bogarak lárváit később horgászcsalinak használták a folyóöbölben, és ebből újabb csontok keletkeztek. Az áldozatok körforgása végtelen volt. A csontot babráltam, szerettem volna, ha letörölhetem az ajkamról a komizár ízét. Féltem felnézni, és állni Rafe pillantását, mert tudtam, mit látnék az arcán; a feszült önuralom piros foltjait. Ha nekem kellene nap mint nap végignéznem, amint őt csókolja és ölelgeti valaki más, belebolondulnék. – Hercegnő, nem is eszel – jegyezte meg a komizár. Engedelmesen kivettem egy darab tarlórépát, és rágcsálni kezdtem, hogy a kedvében járjak. – Egyél rendesen – erősködött. – Holnap nagy nap lesz, nem akarom, hogy elgyengülj. A komizár számára minden nap nagy nap volt – nekem bizonyára ez is ugyanazt jelenti majd: parádéztatást a városban vagy vidéken. Furcsamód egy helyre még nem vitt el: a Tomack negyedbe, a város legdélibb részére. Váratlanul lábdobogás hangzott fel a folyosó felől. A komizár nagyfokú elkeseredésére az étkezés abbamaradt – senki sem akart lemaradni az orgyilkos érkezéséről. Mindenki látni akarta, ő vajon viseli-e nyomát a verekedésnek. Csakhogy hamarosan meghallottuk, hogy többen közelednek, és a kezek a tányér felől az övekre erősített késtokok fölé emelkedtek. Az áthidalhatatlan Nagy Folyó védelmében bizonyára nem külső ellenség betörésétől féltek; örökké készenlétben állhattak a belső ellenség miatt. A vérfürdők miatt, ahogy Kaden nevezte. A keleti folyosóról Kaden lépett be, és mindenki megláthatta, amire várt: a verekedés, ha nem egyenesen egy kihívás bizonyítékát. Az állkapcsán kék folt virított, a kezét kötés fedte, ám fegyver nélkül érkezett, és a várakozók megnyugodva ereszkedtek vissza. Úgy tűnt, az orgyilkos húzta a rövidebbet. Kadent az utálatos új kormányzó és annak személyes testőre kísérte. Az asztal vége felől, ahol Malich és a többi önelégült rahtan ült, fojtott nevetés hallatszott. – Arlesfő új kormányzója, kérésed szerint – jelentette be Kaden egyenesen a komizárnak címezve, mintha egy áruval teli dobozt tenne a lába elé, aztán gyorsan a kormányzóhoz fordult. – Obraun kormányzó, ez itt az uralkodód. Térdelj le, és fogadj hűséget! A férfi engedelmeskedett, de mielőtt a komizár bármit mondhatott volna, Kaden előrelépett, kettőnk közé, és fél karral az asztalra támaszkodott. Sugárzott róla a düh, és bár suttogott, a hangja elég hangos maradt, hogy a körülöttünk ülők is hallhatták. – Te pedig, királykisasszony, ma éjjel velem alszol. A komizár nem látja okát, miért is ne szolgálhatnád ki mindkettőnket, márpedig a hosszú út után arra vágyom, hogy kiszolgálj. Megértetted? Nem feleltem; a vér az arcomba szökött. Nem láttam ilyen dühösnek, amióta Malich megtámadása miatt a carvachinak lökött. Nem; ezúttal sokkal inkább belelovalta magát. Személyesen őt árultam el. Számára én

jelképeztem Morrighan összes nemesét, igazolva a róluk alkotott sötét ítéletét – most azonban, ezzel a néhány szóval ő is igazolta az enyémet. Efféle utasításokat nem fogadok el senkitől. A komizárra néztem, és ő bólintott, jelezve, hogy valóban beleegyezett a megosztásba. A pillantásában elégedettség ragyogott, látva, hogy az orgyilkosa dühe most ellenem irányul. Kaden ellökte magát az asztaltól, és leült egy üres székre középtájt, Rafe-fel szemközt. A köztük állandóan vibráló feszültség felerősödött; perzselő pillantásuk túlságosan hosszan akadt össze. Rafe nem hallhatta, mit mondott nekem Kaden, de talán vérvörös arcom látványa is elegendő volt. Némi széktologatás után az új kormányzó és a testőre is letelepedett az uralkodójuk közelébe. Úgy tűnt, a kormányzó és a komizár azonnal egymásra talál, de a beszélgetésük a fülemben szaggatott szavakká, nevetéssé, kupák kondulásává esett szét. Láttam, hogy a kormányzó szája jár, de Kaden szavait hallottam. Te pedig, királykisasszony, ma éjjel velem alszol. – Most meg már feleségül is veszed az ellenséges disznót? A tekintetem az új kormányzó arrogáns gombszemébe fúródott. Felálltam, belemarkoltam a felöltőjébe, és magam elé rántottam. – Ha még egyszer meghallom, hogy ellenséges disznó, puszta kézzel szaggatom le a húst a koponyádról, és felzabáltatom a valódi disznókkal az istállóknál! Megértetted, kormányzó? A komizár megragadta a karomat, és visszarántott a székemre. A kormányzó és a testőre egyaránt elkerekedett, csodálkozó szemmel nézett rám. – Kérj bocsánatot, hercegnő! – utasított a komizár. – A kormányzó új, hűséges tagja a tanácsnak, és még nem volt ideje hozzászokni a gondolathoz, hogy ellenségeink járják Venda földjét. Rámeredtem. Ha azt akarom, hogy feltételezett szabadságom bármi hasznomra legyen, akkor apránként kell magamnak megszereznem. – Disznónak nevezte a jegyesedet! – vitatkoztam. – Ez a bevett kifejezés, amit az ellenségre használunk. Kérj bocsánatot. – Az ujjai az asztal alatt a combomba mélyedtek. Visszafordultam a kormányzóhoz. – Bocsánatát kérem, eminenciás uram. Valójában nem etetném meg a fejhúsát a malacokkal. Belebetegednének. A terem hallhatóan kapott levegő után. Az idő megállt, mintha ez volna az utolsó pillanatom a földön, mintha végül túlfeszítettem volna a húrt. Nyúlt és vékonyodott a csend – és aztán az asztal derekán Griz felhorkant. Öblös röhögése elmosta a döbbent hallgatást; pillanatokkal később Eben és Faiwell kormányzó is csatlakozott. A „tréfámon” az asztaltársaság csaknem fele jól szórakozott, és a fenyegető veszedelem eltűnt a semmiben. Obraun kormányzó, aki észrevette, hogy egy gyors és váratlan vihar közepébe került, szintén felnevetett, viccnek gondolva a sértést. Mosolyogtam, hadd könnyebbüljön meg a komizár is, ám belül tombolt a dühöm. A kormányzó az étkezés hátralévő részében nyomatékosan csak a komizár jegyeseként emlegetett, és ezzel újabb röhejeket fakasztott. A testőre mindvégig hallgatott; mint megtudtam, néma volt, ami különös választás egy testőr esetében, hiszen meglehet, hogy riadót kell kiáltania – de talán süket is volt, ekképpen pedig az egyetlen, aki képes elviselni a kormányzó folyamatos fecsegését. A lábujjaimat görbítgettem a bakancsomban. A terem két végében égő tüzeket túl forrónak éreztem. Belülről kínzott a viszketés. Talán a tudat tette, hogy a városban valahol Jeb és a katonatársai a kiutat készítik elő a számunkra. Négy. Korábban felhúztam az orromat ezt a számot hallva, most azonban olyannak tűnt, mint a pillanat töredéke alatt meghozott döntés a rohanó bölénycsorda előtt. Kockázatos, de megéri. Azt hittem, az este nem lehet ennél rosszabb, de tévedtem. Amikor leszedték a tányérokat, és már menni készültem, váratlanul több talicskás tódult a terembe. – Végre itt vagytok! – köszöntötte őket a komizár, mintha tudta volna, hogy jönnek. Megpillantottam Asztert is a gyerekek között: egy páncéldarabokkal, fegyverekkel és egyéb zsákmánnyal megrakott kézikocsit vonszolt. Összeszorult a gyomrom. Egy újabb őrjáratot mészároltak le. – Az ő veszteségük a mi gazdagságunk – jelentette ki boldogan a komizár. Az apró darab tarlórépa, amelyet leerőltettem a torkomon, elakadt a szívem fölött. Kellett egy perc, hogy figyelmesen szemügyre bírjam venni a kocsik terhét, és akkor láttam meg Dalbreck kék-fekete színeit a pajzsokon, és az oroszlánt, amelynek mancsát a vállamon viseltem. A zsákmány csaknem olyan nagy volt, mint

a bátyám csapatától származó, és hiába, hogy ezek a katonák nem voltak honfitársaim, újult erővel tört rám a gyász. A körülöttem ülő kormányzók és chievdarok arca felragyogott a kapzsiságtól. A komizár még ilyen alkalmakkor sem a vagyont tartotta fontosnak, hanem a szenvedélyt. Egy másfajtát – mint amikor a kutyafalka vérszagra kap. Amint betolták az utolsó kocsit is, Rafe felállt, hátralökött széke csikorogva felborult. A zaj mindenki figyelmét felé fordította. Odalépett az egyik kocsihoz, és nehezen lélegezve szemügyre vette a tartalmát. Végül kihúzott egy hosszúkardot a kupacból, és az acél hangja betöltötte a termet. A komizár lassan felállt. – Szeretnél talán mondani valamit, követ? Rafe pillantása jéghideg tűzként vágott. – A honfitársaimat mészároltattad le – jelentette ki ugyanolyan hideg hangon. – Megállapodás köt a hercegemhez. – Nem igaz, követ. Talán létrejött a megállapodásom a hercegeddel, talán nem. Az állításod még nem bizonyult igaznak. Ugyanakkor a királyoddal határozottan nincs semmiféle megállapodásom. Ő továbbra is az ellenségem, és ő küldi ki a csapatokat, hogy támadjanak a katonáimra. Közöttünk pedig pillanatnyilag még minden függőben van, beleértve a te igencsak sérülékeny helyzetedet is. – Kinyújtotta a kezét az egyik őr felé, aki odahajított neki egy kardot. A komizár Rafe-re nézett, közben próbálgatta a fegyver fogását. – Avagy talán csak egy kis testmozgásra vágysz? – lépett Rafe felé. – Régen nem látott ez a terem semmi jó szórakozást. Vajon mennyire bánik jól a karddal egy hercegi követ? Rosszindulatú nevetgélés hangzott fel. Ó, az istenekre, ne! Tedd le a kardot, Rafe. Tedd le azonnal. – Nem igazán – ismerte el Rafe, ám nem rakta le a kardot. Ehelyett ő is próbálgatni kezdte a fogását, legalább olyan fenyegetőn, mint a komizár. – Ebben az esetben átadlak az orgyilkosomnak. Ő is vágyik a testmozgásra, és nem ért annyira ehhez a fegyvernemhez, mint én. Odadobta a kardot Kadennek, aki villámgyors reflexekkel felállt, és elkapta. Ő nagyon is értett ehhez. – Első vérig! – rendelkezett a komizár. Azon kaptam magam, hogy állok, és már indultam volna feléjük, ám Obraun kormányzó vasmarokkal kapott el. – Ülj le, leányzó! – szisszent rám, és visszalökött a székbe. Kaden Rafe felé lépett. A taligások sietősen kimenekültek a terem szélére. Rafe rám pillantott, és éreztem, hogy meglátta a kérlelést a szememben – tedd le –, de inkább két kézzel megmarkolta a kardot, és szintén előrelépett, Kadennel szembe, középre. Kettejük régóta elnyomott ellenségessége tapinthatóvá sűrűsödött a levegőben. Kiszáradt a szám. Kaden két kézzel magasra emelte a kardot – egy pillanatba telt csak, hogy felmérjék egymást –, aztán összecsaptak. Vadul újra és újra összecsendült az acél. Egyáltalán nem úgy tűnt, mintha csak egyetlen csepp vérre menne a küzdelem. Rafe erős, halálos csapásokkal harcolt, mint egy faltörő kos. Kaden állta a rohamot, ám néhány védekező mozdulat után lassan hátraszorult. Ügyesen kitért oldalra, megpördült és visszacsapott, majdnem felmetszve Rafe bordáit, ám ő váratlan sebességgel akasztotta meg a támadást, és hátralökte Kadent. Szinte láttam tomboló dühét, mely mintha szikrákat hányt volna. A következő kardlendítése felszakította Kaden ingét az oldalán, ám vért nem fakasztott. Akkor ismét Kaden tört előre hevesen, haragosan, és a pengék csattogásától a fogam is összekoccant. A nézők is megtalálták a hangjukat. Minden csengő támadást morajlás kísért, de a kormányzó hirtelen mindenkit túlkiabált. – Vigyázz, követ-disznó! – süvöltötte, aztán nevetett. – Hallgass! – rivalltam rá, félve, hogy elvonja Rafe figyelmét, és valóban, mintha megingott volna: a csapásai már nem követték egymást olyan gyorsan és erősen. Végül Kaden a falhoz szorította, és egy utolsó ütésváltással kiverte a kardot Rafe kezéből. A penge csörömpölve zuhant a kőpadlóra. Kaden a saját kardja hegyét Rafe álla alá szegezte. Mindketten ziháltak, a tekintetük összekapcsolódott. Egy szót sem mertem szólni: féltem, hogy a hangom elegendő Kaden számára, és átdöfi Rafe torkát. – Első vérig, földműves – köpte oda Kaden, és lecsapott, megvágva Rafe vállát. Élénkpiros folt terjedt

azonnal szét Rafe ingén. Kaden odébb lépett. A bajtársai kiáltozva ünnepelték a győzelmét, a komizár pedig mindkettejüknek gratulált a szórakoztató víváshoz. – Erősen kezdtél, követ, de aztán elgyengültél. De azért ne érezd magad lesújtva. Éppen ezt várom az udvari páváktól. A gondjaid és a csatáid legtöbbje csak egy percig tart, és nincs szükséged kitartásra, mint a vendaiaknak. Hátradőltem a székemen. A homlokomon kiütött a verejték, a vállam sajgott. Észrevettem, hogy a kormányzó és a testőre engem figyel; bizonyára azt gondolták, hogy a disznótársamnak szurkoltam. Dühösen rájuk meredtem. A komizár meghagyta Calanthának, hogy lássa el Rafe sebét, mondván, hogy egyelőre nem szeretné, ha a követe elpusztulna vérmérgezésben; a kupáját Kadenre emelte. Önelégült, beavatott pillantást váltottak. Akármilyen nézeteltérés volt közöttük korábban, az mostanra helyreállt. Mindkettejüket ki fogom szolgálni. A pokolban sem. Egy gyakorló karddal is be lehet zúzni egy koponyát, nemcsak egy acéllal. Ezúttal nem a lábszárára célzok. Felálltam és kivonultam: beosztott kísérőim követtek. NEGYVENNYOLCADIK FEJEZET

KADEN Láttam, amint Lia kivonul. Az estének azonban kettőnk között még korántsem volt vége. Megpróbáltam követni, de mindenki velem akart ünnepelni, amiért olyan könnyen legyőztem a követet. Könnyen. A gondolatra újra felforrt a vérem. A harmadik csapásánál már tudtam, hogy nem követtel van dolgom. Az ötödiknél azt is, hogy még csak nem is átlagos katonával. A tizediknél rájöttem, hogy veszíteni fogok. Ám hirtelen elfogyott a lendülete, és ostoba hibákat követett el. Nem veszített. Hagyott nyerni. A hiú követ álcája fontosabb volt neki, mint a fejem – márpedig tudtam, hogy arra erősen vágyik. Felhajtottam a maradék sörömet, és mondat közepén hagytam faképnél Dietrik chievdart, hogy Lia után induljak. A folyosón visszhangzottak a lépteim. Elértem a szobámat, és feltéptem az ajtót. Lia talpon várt, a kezében egy gyakorló kard, a szemében harc. – Tedd azt le! – utasítottam. Ehelyett ütésre készen magasra emelte. – Kifelé! Közelebb léptem, és lassan formáltam a szavakat, eltéveszthetetlenül fenyegetőn. – Tedd le a kardot. Most. Nem engedett dacos tartásából. Előbb ölt volna meg, mint hogy letegye a fegyverét. – Hogy aztán kiszolgálhassalak? – sziszegett rám. Eszembe sem volt ilyen könnyen elengedni. Össze akartam rázni, főni hagyni a saját levében, hogy a végén éppúgy tönkremenjen, mint én. Még egyet léptem: Lia lecsapott, és a fakard alig kerülte el a fejemet. Elöntött a harag. Rávetettem magam, amikor újra meglendítette, elkaptam a játékpengét, és együtt zuhantunk el. A kard birtoklásáért birkóztunk, át- és átfordulva, végül fogást találtam a csuklóján, és addig szorítottam, amíg fel nem kiáltott fájdalmában, és el nem ejtette. Felkaptam és áthajítottam a szobán. Lia vonaglott, próbált odébb fordulni, de visszalöktem a hátára, és leszorítottam. – Hagyd abba, Lia! Azonnal hagyd abba! Zihálva, dühösen nézett rám. – Ne bántsa, Kaden úr! Eressze el! Mert én tudom, hogy kell ezzel bánni!

Mindketten az ajtó felé pillantottunk. Aszter állt ott, a szemében tébolyult rettegés. – Tűnj el, mielőtt megnyúzlak! – kiáltottam, de Aszter megvetette a lábát, és magasabbra emelte a kardját. A keze remegett a fegyver súlyától. – Hallod a saját hangodat? – tudakolta Lia. – Egy gyereket fenyegetsz! Ez aztán a bátor orgyilkos! Eleresztettem és felálltam. – Kelj fel! – parancsoltam rá, aztán amint talpra állt, Aszterre mutattam. – Most pedig küldd el, és akkor nem kell tényleg megnyúznom. Lia rám meredt, azt várta, hogy visszakozok. A tőrömért nyúltam. Akkor dacosan Aszterhez fordult, és ellágyult az arca. – Minden rendben. Tudok bánni az orgyilkossal. Csak ugat, de nem harap. Most eredj. A kislány még mindig tétovázott, a szeme gyanúsan csillogott. Lia megcsókolta két ujját, és néma parancsként az ég felé emelte. – Eredj – ismételte halkan. A kislány vonakodva kiment, és becsukta maga után az ajtót. Azt hittem, ezzel Lia is lehiggadt, de amint visszafordult felém, a dühe újult erővel támadt fel. – Királykisasszony? „Ma éjjel velem alszol, királykisasszony?” – Tudod, hogy sose tennék rajtad erőszakot. – Akkor miért mondtad? – Haragudtam – feleltem. – Fájt a szívem. Mert tudtam: minden, amit a komizárról és a hatalomvágyról mondott, hazugság volt, és szembesíteni akartam vele. Mert el akartam hitetni a komizárral, hogy a viszonyunkban valami végleg megváltozott. Mert még egy éjszaka erejéig biztonságban akartam tudni magam mellett. Mert minden sebesen csúszott ki a kezemből. Mert igaza volt – meg akartam bízni benne, mégse tettem. Mert amikor egy hete elindultam, megcsókolt. Mert olyan ostobán beleszerettem. Láttam a tekintetén a benne dúló vihart, a számító gondolatok hullámait megtörni, visszahúzódni, újra partra csapni; láttam, hogy minden szavát mérlegeli, mit mondhat ki és mit nem. Ma este mélyre temeti az őszinteséget. – Veszedelmes játszmát játszol, Lia – figyelmeztettem. – Ebben nem nyerhetsz. – Én nem játszmákat játszom, Kaden. Én háborúkat vívok. Ne akard, hogy ellened is háborút indítsak. – Ezek bátor szavak, de a számomra nem jelentenek semmit. Elnyílt a szája, már majdnem a fejemhez vágott valami csípős visszavágást. – Én nem… Félbeszakította magát, és nem is folytatta, mintha félne, hogy túl sokat mond. Elfordult, felkapott egy takarót, és hozzám vágta. – Most aludni fogok, Kaden. Jó lenne, ha te is azt tennéd. Teljesen kikészült. A vállát nyomó súly szinte láthatóvá vált, a szeme félig lecsukódott, a harci kedv mindenestől kiszállt belőle. Még csak át sem öltözött: lehevert, és az álláig húzta a takarót. – Nem lehetne… – Jó éjt. Egyetlen további szó nélkül aludtunk el, de amíg ott hevertem a sötétben, visszaidéztem a korábbi beszélgetésünket. Hibátlanul adta elő a színdarabot, amikor elmagyarázta, hogy miért megy hozzá a komizárhoz: a beletörődést, a keserűséget, a saját szavaimat vágva vissza a képembe, a megbánást, a csillogó szemeket – minden szó a helyén volt, mintha begyakorolt dalt énekelne. Szinte kifogástalanul játszott, ám hiányzott belőle a valódi megviseltség, amit az imént láttam. Nem fogok hazudni, Kaden. Mégis megtette. Bizonyosra vettem. Emlékeztem maró szavaira, amikor elhagytuk a vagabund tábort, és a fejére olvastam, hogy pocsék hazudozó. Ami azt illeti, nagyon is jól hazudok. Csak éppen vannak hazugságok, amiket tovább kell szőni, mint a többit. És most, ahogy végiggondoltam az elmúlt napokat, a szavait arról, hogy megpróbál itt új életet kezdeni, és a csókját, felbukkant a kérdés is… ezt az egyet mióta is szövögeti? NEGYVENKILENCEDIK FEJEZET

RAFE – Teljesen elhagytad az eszedet? – sziszegtem. Hordók. Jeb, amikor ma egy pillanatra egymás mellé kerültünk, odamormolta, hogy tutajjal szökünk, de reméltem, hogy mindössze rosszul hallottam. Megráztam a fejemet. – Kell hogy legyen más módja. – Ha van, mondd meg, mi az – vágta rá Sven. Elmondta, hogy a többi lehetőséget már megvizsgálták, és a híd nem használható. Túl sok ember kell a felemeléséhez, túl nagy figyelmet kelt. Az sem megoldás, hogy szárazföldön haladunk száz és száz kilométert a folyó alsó folyásáig. Már azelőtt levadásznának, hogy elérjük a csendesebb vizeket, amellett arrafelé olyan vadak élnek a mederben, amelyek a maguk módján szintén vadásznak. Orrin már kapott belőle ízelítőt. A lábszára csíkokra szakadt, mire Jeb és Tavish elpusztította a dögöt, amely ráakaszkodott. Erősködtek, hogy a tutaj az egyetlen megoldás. Tavish tanulmányozta a folyót, és azt állította, beválhat. A zuhatag és a rohanó sodrás párát kavar, ám ugyanez a pára eltakar majd minket, és aztán a nyugati parton akadnak majd lassabb örvények. Csak oda kell kormányozni a tutajt a megfelelő időben. Lehetséges. A másik előnye abban állt, hogy a víz olyan sebesen kiragad majd minket a vendaiak markából, hogy kilométerekre leszünk, mire egyáltalán felhúzzák a hidat, és megpróbálhatnak a nyomunkba eredni, és fogalmuk se lesz, hol szálltunk partra. Orrin hozzátette, hogy a saját lovaikat néhány elfogott vendai ménnel egyetemben nagyjából harminc kilométerre hagyták. A terv tökéletes. Legalábbis ezt mondták. Ha a lovak még ott vannak. Ha száz másik dolog nem siklik félre. Megpróbáltam észben tartani, hogy mindig is Tavish felelt a részletekért. Bíznom kellett benne – de jobban éreztem volna magam, ha a saját szememmel látom a magabiztosságát. És fogalmam sem volt, Lia tud-e egyáltalán úszni. – Hogy van a lábad? – kérdeztem Orrint. – Tavish összevarrta. Megmaradok. – De a borogatásra neked is szükséged lesz – jelentette ki Sven szigorúan. Orrin felhúzta a nadrágja szárát, és vállat vont. A bakancsa szára felett induló tucatnyi varrat vörösben égett és gennyedzett; ez magyarázta enyhe sántítását, ugyanakkor kiváló ürügyet adott Obraun kormányzónak és a sérült testőrének, hogy csatlakozzanak hozzám. Sven elmondta Calanthának, hogy a testőrét vadászat közben megtámadta egy párduc, és neki is jól jönne a borogatás. Miközben suttogva tárgyaltunk, Jeb dugta be a fejét a másik ajtón. – Egy szarpogácsát, valaki? Elmosolyodtam és végigmértem. Ő volt az egyetlen köztünk, aki mindig a legfrissebb divatot követte, és ügyelt rá, hogy még a gombjai is csillogjanak. Most rongyokat aggatott magára, a haja összetapadt a mocsoktól, és mindenestől tökéletes trágyalepény-készítőnek nézett ki. – Hogy sikerült épp ezt a munkát kifognod? – tudakoltam. – Mindenki örömmel nyit ajtót, ha a lepényeket hozzák. És utána is örül, legalább néhány másodpercig. – Jelentőségteljesen csettintett a nyelvével, a nyak elroppanását utánozva. – Lehet, hogy néhánnyal csendesen, a szobájában kell elbánni, mielőtt lépünk. – Ráadásul úgy beszéli a vendait, mint az anyanyelvét – tette hozzá Sven. Jebnek Liáéhoz hasonló nyelvérzéke volt. Úgy tűnt, épp annyira élvezi az egzotikus szavakat a nyelvén, mint az egzotikus szöveteket a bőrén. Sven azonban a keményebb úton tanult. Néhány évvel a szolgálata kezdete után két vendaival együtt elkapták és bebörtönözték az egyik kisebb királyságban. Rabszolgálatra ítélték őket, legalábbis így nevezték a bányáikban töltött két évet, mire a vendaiakkal végre meg tudtak szökni. – De úgy veszem észre, most már te is tudsz valamennyire társalogni, igaz? – Haladok – bólintottam. – Nem beszélek jól, de annál többet értek. Ahogy ti is hallottátok, a komizár meg a tanácsa jó része beszéli a morrighanit, és Lia is megtanított néhány kifejezést. Jeb az ujjperceit ropogtatva előrelépett. – Beszéltem vele – közölte.

Ezzel mindannyiunk osztatlan figyelmét elnyerte, Orrint is beleértve, aki a válla felett nézett hátra. Jeb elmondta, hogy a Sanctum-teremben látta, vacsora előtt, és kieszközölte, hogy felvihessen neki néhány lepényt. – Most már tudja, hogy itt vagyunk – fejezte be. – Mind a négyen? – kérdeztem. – Amikor elmondtam neki a számot, nem volt lenyűgözve. – És te hibáztatod ezért? Én sem vagyok lenyűgözve – vágta rá Jeb. Orrin felhorkant. – Egy ember is elég, hogy nyársra húzza… – Az orgyilkos az enyém – emlékeztettem. – Ezt ne felejtsétek el. – Hasznos dolgokat tudtam meg tőle – folytatta Jeb –, különösen a Sanctum útvonalairól. Tele van járatokkal a hely, de egy csomó zsákutca akad köztük. Már betévedtem néhányba, és egyszer majdnem le is zuhantam. Amellett nekem adta a kártyán nyert pénzét, hogy vegyük meg, ami kell. – Azt mondta, hogy kártyán nyerte? – mérgelődtem. – Sokkal inkább kicsalta. Vért izzadtam, amíg néztem. Sven grimaszolt. – Tehát jó kártyás, és ügyesen szedi le a fejhúst a csontról. – Bizonyos csontokról. – Újra Jebre néztem. – Mondott még valamit? Jeb megdörgölte a tarkóját, és egy másodpercig tétovázott. – Azt, hogy az édesanyád meghalt. A szavak újra ütésként értek. Anyám halott. Továbbadtam nekik, amit a komizártól hallottam: hogy a halotti máglyát vendai lovasok látták. Sven tiltakozott, hogy ez lehetetlen, hogy a királyné erős és egészséges, nem adná fel ilyen gyorsan és könnyen, de az igazság az volt, hogy mindannyian olyan régen elhagytuk az otthonunkat, hogy fogalmunk sem volt, mi történik ott. Friss bűntudat öntött el. Mind azt bizonygatták, hogy szó sincs ilyesmiről, csak a vendaiak hazugsága, hogy megkínozzanak, és nem mondtam ellent – talán én is szerettem volna erőt meríteni ebből a gondolatból –, de valójában tudtam, a komizárnak nem volt oka hazudni. Ő nem tudta, hogy az anyámról beszél, számára csak a királyné volt, és az, hogy elárulta, csak növelte a hitelemet. – Még valami – kezdte Jeb, aztán megrázta a fejét, mintha meggondolta volna. – Gyerünk, mondd! – néztem rá. – Kedvelem Liát, ennyi az egész. És megígértem neki, hogy mind kijutunk, szóval átkozottul jó lenne, ha be is tartanánk. Bólintottam. Más lehetőség meg sem fordult a fejemben. Orrin nagyot fújt, és beletúrt lelapuló hajába. – Engem megrémít – állapította meg –, de azért én is kedvelem, és akasszatok fel, de… – Ki ne mondd, Orrin – figyelmeztettem. – Tudom, tudom – sóhajtott. – A leendő királynőm. – Azzal visszafordult az ajtóhoz, hogy a szakácsot lesse. Elmeséltük Jebnek, miről maradt le – a dalbrecki katonák halálát, a kardpárbajomat, és azt is, hogyan ígérte meg Lia Svennek, hogy felzabáltatja a disznókkal. – Olyan volt a terem, mint egy robbanni kész, lezárt edény – mondta Sven. – De mindannyiunk számára biztonságosabb így, hogy őszintén utál, főleg, hogy Orrin meg én ennyire szem előtt vagyunk. Maradjon is így még egy darabig. – Végigfuttatta a kezét heges arcán. – Mindössze tizenhét éves? Bólintottam. – A fiatalságához képest nagyon sok terhet hord. – Van más választása? Sven vállat vont. – Talán nincs, de ma este közel jutott hozzá, hogy elszórja a kártyáit. Úgy kellett visszalöknöm a székébe. – Te meglökted? – Csak finoman – tette hozzá. – Nekilódult, hogy közéd meg az orgyilkos közé álljon. Előrehajoltam, két kézzel túrtam a hajamba. Lia meggondolatlanul cselekedett, mert én is azt tettem. A feszültség mindkettőnket vigyázatlanná tett. – Itt jön – szisszent Orrin, és visszahuppant a mellettem álló padra.

A szakács lépett be, és felmérte a társaságot. Elmormolt egy átkot, és a pad végére dobott egy hosszú szárú fogót, aztán mellétett egy gőzölgő vödröt, végül a hóna alól kiszedett rongyköteget is a fogó mellé ejtette. – Öt réteg. Egész éjszakára. Ha kész, a rongyokat hozzátok vissza. Tisztán. Miután végzett a kedves utasításokkal, kisietett, mi pedig ott maradtunk a sárgászöld keverék fojtogató párájában. Jeb megjegyezte, hogy a szakács főzte méregnél még a lótrágya bűze is jobb. Én sem tudtam elképzelni, miként segíthet ez egy seben, de Sven magabiztosnak tűnt. Mélyet szippantott a kotyvalék bűzéből. – Inkább a vörösszeműddel gyógyítanám – fintorogtam. – Én is – felelte vágyódón –, de abból már rég nincs egy korty sem. Nagy élvezettel áztatta meg a rongyokat a forró löttyben, majd az én vágásomra és Orrin elfertőződött lábsebeire pakolta őket. – Ahhoz képest, hogy átvonszolta a Cam Lanteux-n, ez az orgyilkos ma nem úgy tűnt, mint aki különösebben kedveli Liát – jegyezte meg. – Nagyon is kedveli, hidd el – morogtam. – Mindössze dühös, mert Lia a távollétében beleegyezett a komizárral kötendő házasságba. Tudom, hogy nem volt más választása. A komizár megzsarolta valamivel, csak azt nem tudom, mivel. – Én tudom – bökte ki Jeb. – Nekem elmondta. Rápillantottam: elöntött a rettegés, de csak vártam. – Veled – mondta ki. – A komizár ígérete szerint, ha nem győz meg mindenkit arról, hogy önként megy hozzá, te elveszíted az ujjaidat. Vagy még többet is. Azért ment bele, hogy téged mentsen. Hátradőltem, a falnak támaszkodtam, és behunytam a szemem. Érted. Csakis érted. Tudnom kellett volna, amikor hozzátette azokat a szavakat a fohászhoz – azóta is kísértettek. – Ne aggódj, fiú, kivisszük innen, még az esküvő előtt. – A szertartás három nap múlva lesz. – Addigra már a folyón hajózunk lefelé. Hajózunk. Hordókon. ÖTVENEDIK FEJEZET

A nagy nap, amit a komizár ígért, a menyasszonyi ruha próbájával kezdődött. Nem messze a szállásától álltam egy farönkön, egy hosszú, kopár, fedett folyosóra hasonlító teremben. A helyiség végében zúgott a tűz a kandallóban, valamennyire elűzte a hideget. Napról napra hűlt az idő, és az előző esti eső tócsányi maradéka az ablakpárkányomon reggelre befagyott. Megbűvölten néztem a levegőt nyaldosó lángokat. Majdnem elmondtam Kadennek az este. Egészen közel jutottam – de amikor azt mondta, hogy ebben a játszmában nem nyerhetek, megrémültem, hogy igaza van. Egyetlen rossz lépés elégséges. A nyelvem hegyén volt a vallomás – de akkor eszembe jutott a cinkos tekintet, ami átvillant Kaden és a komizár között az asztalnál. Szoros személyes kötelék fűzi őket össze. Hosszúra nyúlik a közös múltjuk. Majdhogynem csodáltam a komizár zsenialitását. Ki lenne jobb orgyilkos, mint Kaden, aki annyira mélyen hűséges, hogy sosem hívná ki a komizárt? Hogy még dührohamában is félredobja a kést? Kaden örökké a komizár adósa marad – egy orgyilkos, aki képtelen elfelejteni a tulajdon apja árulását, és sosem ismétli meg, akkor sem, ha ez az életébe kerül. – Fordulj meg – utasított Effiera. – Rendben, így jó. Örömmel fogadtam a ruhakészítők seregét, mert elterelték a figyelmemet. Habár a vendai esküvőkön nem volt szokás az alkalomra csináltatott ruha, a komizár mégis rendelt egyet, és végig is akarta nézni a próbákat, egyiket a másik után. A végleges összevarrást csak a hozzájárulásával kezdhetik majd meg. Sok kéz dolgozik majd rajta, a meurasi törzs tiszteletére, de a komizár megszabta, hogy a színe vörös legyen. Effiera és a többi varrónő egész délelőtt erről vitázott, miközben igyekeztek megtalálni az anyagok tökéletes keverékét, de

egyik változattal sem voltak elégedettek. Bársony-, brokát- és festettőzbőr-darabkákat tűzögettek egymáshoz, lökdöstek, bökdöstek, de a rongyokból végül összeállt egy ruha rajtam. Tűztek és bontottak, ideges aprólékossággal dolgoztak. Ahhoz szoktak, hogy a jehendrán, a sátraikban varrjanak, nem pedig a komizár figyelő tekintete alatt. Ahányszor a komizár hümmögve megcsóválta a fejét, egy varrónő lepotyogtatta a tűit. A megjegyzései azonban nem voltak élesek vagy haragosak – inkább úgy tűnt, máson jár az esze. Ilyennek még sose láttam. Mind megkönnyebbültünk, amikor Ulrix elszólította, hogy valami ügynek utánajárjon, de megígérte, hogy hamarosan visszatér. Az asszonyok sebesen tűztek, hogy befejezzék a karomra simuló, hosszú ruhaujjakat – ezúttal legalább ezekből is kettő volt –, de a vállam szabadon maradt, hogy a kavah látható legyen. – Mit tudtok a mancsról és indáról? – kérdeztem. Csend borult a szobára. – Csak amit anyáinktól hallottunk – válaszolta végül Effiera. – Azt mesélték, hogy figyeljünk, mert új nap ígéretét hordozza Venda számára. A mancs erős és vad, az inda lassú és állhatatos, mindkettő egyformán erős. – És a Venda-ének? – Melyik? – kérdezett vissza Ursula. Elmondták, hogy Vendának több száz dala volt, ahogy Kaden is említette. Az írott példányokat réges-rég megsemmisítették, ám a szavai ettől még fennmaradtak az emlékezetben és a mesékben, habár mostanra már csak kevesen őrizték meg őket. A mancs és az inda legalább megmaradt, és a törzsek, akiknek tagjaival a lápvidékeken vagy a felföldeken találkoztam, ismerték a Jezelia nevet is. Várakozás ébredt bennük. A Venda-ének darabjai még a levegőben zsongtak, és gyökeret vertek a gondolataik mélyén. Tudták. Minden írott példányt megsemmisítettek. Az én birtokomban lévőt kivéve. És valaki azt is megpróbálta elpusztítani. Nyílt az ajtó; mindannyian összerezzentek, mert a komizárt várták, ám Calantha lépett be. – A komizár késni fog. Meglehet, jó darabig. Azt kéri a ruhakészítőktől, hogy a szomszéd szobában várakozzanak, amíg ismét időt nem talál a számukra. Az asszonyok időfecsérlés nélkül felszedték az anyagokat, és átsiettek a szomszédba. – És mi lesz velem? – kérdeztem. – Én most várjak itt a tűkkel teli ruhában, amíg úgy nem dönt, hogy visszajön? – Igen. Haragosan felmordultam. Calantha elmosolyodott. – Mennyi ellenséges érzés… Talán a kedvesed nem ér meg egy kevés kényelmetlen várakozást? Ránéztem. Belefáradtam már a gúnyolódásába. Már készültem az éles visszavágásra, de elakadt a szavam, amikor valóban megnéztem magamnak Calanthát. Mindig annyira igyekezett utálni engem. A saját hangomat hallottam. A hatalom ügyeibe avatkozol… ám félt a megszerzett hatalmat kihasználni. Olyan volt, mint egy vadmacska az ásott csapda szájánál: kerülgette, módot keresett a csali kihalászására anélkül, hogy beleesne. Hirtelen megfordult, mintha megérezte volna, hogy beleláttam a titkába. – Várj! Leugrottam a rönkről, és elkaptam a csuklóját. Úgy nézett rám, mintha az érintésem égetné, és akkor tudatosult bennem, hogy – leszámítva egyetlen bökést a hátamon – még sose láttam, hogy valakihez hozzáért volna. – Miért segítettél a komizárnak megölni a saját apádat? – kérdeztem. Calantha hiába volt máris fehér, még jobban elsápadt. – Ez nem a te dolgod. – Meg akarom érteni, és tudom, hogy te pedig el akarod mondani nekem. Kitépte magát a szorításomból. – Csúf történet ez, hercegnő. Túlságosan csúf a te kifinomult füleidnek. – Azért, mert szereted őt? – A komizárt? – Halkan felnevetett; megrázta a fejét, és szinte láttam, amint a lelkében valami hatalmas, bénító teher kizökken a helyéről. – Kérlek – folytattam. – Tudom, hogy segítettél is, hátráltattál is engem. Te küzdesz valamivel, Calantha. Nem foglak elárulni. Ígérem.

A levegőben vibrált a feszültség. Visszafojtottam a lélegzetemet: féltem, hogy a legkisebb mozdulat is újra eltaszítaná tőlem. – Igen, szeretem – ismerte be végül –, de nem úgy, ahogy te azt gondolod. Átsétált a szobán, kinézett az ablakon, és sokáig hallgatott; végül visszafordult, és elmondta. A hangja távoli volt, üres, mintha valaki máshoz beszélne. Carmedes, egy rahtan lánya volt, a Sanctum szakácsnője szülte, aki meghalt még Calantha kiskorában. Tizenkettő volt, amikor Carmedes magához ragadta a hatalmat, és Venda 698. komizárjává vált. Gyanakvó ember volt, és türelmetlen, gyorsan eljárt a keze, de Calantha jórészt ki tudott térni az útjából. – Tizenöt évesen beleszerettem egy meurasi törzsbéli fiúba. Sokat mesélt, törzsi történeteket a régmúltból, messzi helyekről, és ez segített, hogy elfeledkezzek a saját nyomorúságos életemről. Elővigyázattal titkoltuk a kapcsolatunkat, és csaknem egy évig képesek is voltunk erre. – Elhallgatott, többször lassan, mélyen sóhajtott, mielőtt folytatta volna. – Egy nap azonban apám rajtakapott minket a szolgák istállójában. Semmi oka sem volt a haragra. Velem alig törődött, mégis dührohamot kapott. Leült az egyik varróasszony magas székére, és azzal folytatta, hogy akkor a jelenlegi komizár volt az orgyilkos. Tizennyolc éves fiatalember; ő talált rájuk, azon véresen, a szalmában heverve. A fiú egészen halott volt, Calantha maga félig. Az orgyilkos a karjába vette, és gyógyítót hívott hozzá. – Az ütésnyomok elhalványultak, a csontok összeforrtak, a kiszaggatott haj visszanőtt, ám volt, ami végleg elpusztult. A fiú, és… – A szemed. – Apám egyszer látogatott meg a lábadozásom hetei alatt. Lenézett rám, és közölte, hogy ha még egyszer hasonlót teszek, a másik szememet is kiüti, és a fogaimmal folytatja. Nem akarta, hogy több fattyú szaladgáljon a Sanctumban. Amikor lábra tudtam állni, az orgyilkoshoz mentem, a tenyerébe helyeztem apám titkos tanácstermének kulcsát, és hűséget fogadtam neki. Örökre. Másnap reggel apám halott volt. Felállt, kihúzta magát; kimerültnek tűnt. – Így hát, hercegnő, ha néha segítelek, néha hátráltatlak, az azért van, mert egyes napokon látom, kivé lett a komizár, más napokon arra emlékszem, ki volt. Megfordult, és az ajtó felé indult, de amikor kinyitotta, utánaszóltam. – Az örökre, az nagyon hosszú idő, Calantha. Mikor fogsz arra is visszaemlékezni, hogy te ki voltál? Megtorpant, de nem felelt – aztán becsukta maga mögött az ajtót.

Olyan régen várakoztam, hogy alig vettem észre, amikor lassan kinyílt az ajtó. A komizár volt az. A pillantása először a ruhámra esett, aztán az arcomra nézett. Becsukta az ajtót, és újra alaposan végigmért. – Ideje volt – jegyeztem meg. Nem is felelt: kényelmes lassúsággal közelített. A pillantása fel-alá siklott rajtam, és olyan módon érintett meg, amitől forró vér szökött az arcomba. – Azt hiszem, jól döntöttem – állapította meg. – A vörös illik hozzád. Nagyon igyekeztem, hogy könnyedre fordítsam a szót. – Nahát, komizár, csak nem kedves próbálsz lenni? – Tudok kedves is lenni, ha hagyod, Lia. – Még egy lépést tett felém, a szeme, mint az olvadt fém. – Hívjam vissza a varrónőket? – kérdeztem. – Még ne. – Közelebb, közelebb. – Nem könnyű egy tűkkel összeerősített ruhában mozogni. – Nem akarom, hogy mozogj. – Megállt előttem, az ujját gyengéden végigfuttatta a ruhaujjamon. Mély, lassú lélegzetet vett, a mellkasa megemelkedett. – Sokat változtál az érkezéskor viselt vászonruhád óta. – Az nem ruha volt, hanem egy zsák. – Valóban – mosolyodott el, felnyúlt, és kihúzott egy tűt a ruhából. A vállamnál elvált az anyag. – Jobb így? – Hagyd a bájolgást a nászéjszakánkra! – háborodtam fel.

– Elbájoló voltam? Vegyek ki még egy tűt? Hátraléptem, bár utáltam a gondolatot, mert féltem, hogy ettől csak felbátorodik. Próbáltam másra terelni a szót; észrevettem, hogy lovaglóruhába öltözött. – Nem kellene valami mást csinálnod most éppen? Vagy valahol máshol lenned? – Nem. Előrelépett, és egy újabb tűért nyúlt, de elütöttem a kezét. – El akarsz csábítani, vagy erőszakoskodni fogsz? Mivel megállapodtunk, hogy őszintén beszélünk egymással, előre tudni szeretném, hogy eldönthessem, mit tegyek. Megmarkolta a karomat; összerándultam, mert a tűk a húsomba döftek. Magához rántott, a fülemhez nyomta az ajkát. – Miért az orgyilkost árasztod el az érzelmeiddel, és miért nem a jegyesedet? – Mert Kaden nem kikövetelte az érzelmeimet, hanem kiérdemelte. – Talán nem voltam kedves veled, Jezelia? – Valaha kedves voltál – súgtam az arca mellett. – Tudom, hogy így volt. És nevet is viseltél. Reginaus. Úgy húzódott el, mintha leöntöttem volna hideg vízzel. – Egy valódi név – folytattam; ritka kincs volt az érzés, hogy fölé kerekedtem. – Egy név, amelyet anyád adott. A kandalló felé lépett; a hevessége odalett. – Nekem nincs anyám! – csattant fel. Egyértelmű volt, hogy megtaláltam a kevés eleven pontja egyikét. – Könnyen el tudnám hinni, hogy ez igaz – feleltem. – Sokkal inkább tűnsz olyannak, akit egy démon nemzett egy deszka görcslyukával. Csakhogy beszéltem az asszonnyal, aki elkapott, amikor anyád a halódó nyögésével a világra nyomott. Azt mondta, az utolsó leheletével nevezett el. – Ebben nincs semmi különös, hercegnő. Nem én vagyok az első vendai, akinek az anyja belehalt a szülésbe.

– De ez egy név. Valami, ami tőle származik. Miért tagadod meg, hogy úgy nevezzenek, ahogy anyád végső szava szólt? – Mert ez egy olyan név, amely nem jelentett semmit! – vágott vissza. – Nem adott nekem semmit! Csak egy mocskos utcakölyök voltam, semmi más! Egyáltalán semmi, amíg orgyilkossá nem váltam. Az a rang már jelentett valamit. Annál csak egyetlen hangzott jobban, a komizár. Miért érjem be a Reginausszal, amiből annyi van, mint a por a földön, és annyit is ér, amikor van egy név, amit csak egyvalaki viselhet? – Ezért ölted meg az utolsó komizárt? Csak a neve miatt? Vagy, hogy bosszút állj Calantha kegyetlen megveréséért? Az indulata elpárolgott, gyanakodva nézett rám. – Ő mondta ezt el neked? – Igen. – Ez nem Calanthára vall – rázta meg a fejét. – Sosem beszél arról a napról. – Egy fahasábot vetett a tűzre, és a lángokat nézte. – Csak tizennyolc éves voltam. Még túl fiatal ahhoz, hogy komizár legyek. Nem építettem ki elég széles kapcsolatrendszert. De éheztem rá. Mindennap. Erről ábrándoztam. Komizár. – Megfordult, és leült a kandalló padkájára. – És aztán jött Calantha esete. A tanács nagy része meglehetősen kedvelte. Szép kis virág volt akkoriban, de nem mertek kikezdeni vele, mert féltek a komizártól. Tönkretette az a verés, kívül-belül hegeket hagyott rajta, de a tanácsban sokan megkedveltek ezután engem is, amiért megmentettem az életét. Amikor hűséget esküdött nekem, több tanácstag is megtette. Akik nem, azokat kiiktattam. Akkor tanultam meg, hogy a szövetségeket nem mindig felajánlják; gondosan fel kell őket építeni. – Felállt, és közelebb lépett. – Hogy a kérdésedre is választ adjak, az egyik cél egyszerűen a másikat szolgálta. A verés megbosszulása megadta a nevet, amelyre vágytam. Hidegen végigmérte a ruhát. – Mondd meg a varrónőknek, hogy ez jó lesz – közölte, mint végleges jóváhagyást. – És, hercegnő, csak hogy értsd, ha még egyszer felhozod a Reginaus nevet, kénytelen leszek meglátogatni a pletykás bábát. Megértetted? Biccentettem. – Senkit nem ismerek ezen a néven. Elmosolyodott és távozott. Igazat mondtam. Kétségtelen volt, hogy a Reginaus nevű fiú régen meghalt. ÖTVENEGYEDIK FEJEZET

– Holnap átköltöztetlek egy szobába, amely közelebb van az enyémhez. A szolgák majd összeszedik a holmijaidat. Ez kényelmesebbé teszi az életet, amint túl vagyunk az esküvőn. Kényelmesebbé. Bizsergett a bőröm. Tudtam, mit jelent a kényelmes. Furcsa, hogy épp Kaden szobájában érezzem jól magam, mégis így alakult. Kaden legalább bizonyos dolgokban becsületes volt, még ha épp holtrészegre is itta magát. Amellett az ő szobájából nyílt egy titkos járat is – nem hittem, hogy az újból is fog. A lovainkat az őrökkel egy facsoport szélénél hagytuk; a komizár átvezetett egy kis erdőn. A vékony törzsű fák közel nőttek egymáshoz, de láttam, hol jártak ki a lábak ösvényt közöttük. A komizár gyakran járt erre; a saját személyes rövid útjának nevezte. Néhány percnyi séta után kiértünk a fák közül egy sziklaperemre, amely alatt egy hatalmas völgy terült el. Csak néztem magam elé, nem is igazán fogtam fel, mit látok. – Csodálatos, hát nem? A komizárra pillantottam. Ragyogott az arca. A szenvedélye hevert a lába előtt. A tekintete a völgyet járta – a völgyben egy város állt, ám egyáltalán nem hasonlított ahhoz, amelyet éppen elhagytunk. Katonaváros volt. Ezer és ezer katona városa. Észre se vette, hogy nem feleltem, hogy hallgatok; elkezdte rendszer szerint bemutatni a városrészeket, mintha listát sorolna. Ott voltak a lótenyésztő telepek. Az olvasztárkemencék.

A kovácsműhelyek. A fegyvertárak. A barakkok. Az íjkészítők. A kádárok. A csűrök. A gyakorlóterek. És folytatta, és folytatta. Mindenből több volt. A város a láthatárig nyúlt. Nem kellett megkérdeznem, mire jó ez. A seregeknek kétféle céljuk lehet: védekezés vagy támadás. Ezek nem azért állomásoztak itt, hogy bármit megvédjenek. Vendába senki sem akart betörni. Megpróbáltam kifigyelni, mi folyik a gyakorlótereken, de túl messze voltak. Hunyorítottam, és sóhajtottam. – Csak egy messzire elterülő várost látok. Nem nézhetjük meg közelebbről? A komizár boldogan levezetett egy kanyargós ösvényen a völgybe. Meghallottam az üllőkön vert vas tiltakozó pengését. Sok üllőn vert sok vasét. A város zsongása körülvett – az egyetlen cél érdekében összehangolt cselekvés hangja volt. Bekísért a katonák közé, és megláttam az arcukat – fiúk, lányok vegyesen, sokan fiatalok, mint Eben. Sebesen gyalogolt, hogy ne tudjak szót váltani egyikükkel sem, de azért tett róla, hogy felfogják, ki vagyok, és mi ez az egész – annak jele, hogy az istenek kedvelik Vendát. Az ifjú arcok kíváncsian fordultak utánunk, amikor elhaladtunk mellettük. – Olyan sokan vannak – böktem ki ostobán, inkább magamnak, mint a komizárnak. Szédítő volt a végtelen sereg. Az őrjáratokat a vendai sereg tervszerűen lemészárolja. Rejtegetnek valamit. Valami fontosat. Ezt. Egy sereget, amely kétszerese bármelyik másik országénak. Felkísért egy dombocskára, ahonnan egy másik hosszan elnyúló völgybe láttunk. Árkok és erődfalak vették körbe a gyakorlóteret, ahová a katonák kerekeken guruló, különös szerkezeteket toltak ki. Ránézésre nem tudtam kivenni, mi célt szolgálhatnak, de aztán beindították őket. Szédítő nyílzápor zúdult elő belőlük, ahogy a kezelő elfordított egy kurblit, megtelt velük az ég. Egyetlen ember beterítette a célterületet nyilakkal. Még sosem láttam ehhez foghatót. Egy másik gyakorlótér következett. És egy harmadik. A fegyverek kifinomultsága sehogy sem illett a szegényes, durva vendai léthez. A komizár lelkesen húzott magával, ám az utolsó állomásnál megdermedtem félelmemben. – Ezek micsodák? – kérdeztem az aranycsíkos lovakat nézve. Kétszer akkorák voltak, mint az átlagos lovak, legalább húsz markosak, fekete szemükben vadság csillogott, az orrukon át párafelhőket fújtak a hideg levegőbe. – Brezalot a nevük – felelte a komizár. – Pocsék a jellemük, nem is lehet megülni őket, de ha megbökik őket, egyenesen rohannak előre. Vastag a bőrük, semmi sem állítja meg őket. Szinte semmi. Odakiáltott egy katonát, hogy mutassa be. Az a ló hátára szíjazott egy kis csomagot, aztán egy hegyes bottal a hátsójába döfött. Vér fröccsent a ló combjából, de amint a komizár mondta, egyenesen rohant előre, és hiába zúdítottak rá a közelben állók nyílzáport, mind lepattant a bőréről. Megállás nélkül robogott keresztül a mezőn, átvágott a szénaboglyák között – aztán fülsiketítő durranás hangzott fel, és vakító tűzlabda villant. Égő szénaeső hullott; faszilánkok és lócafatok zuhogtak. Olyan volt, mint amikor egy serpenyő olaj hirtelen tüzet fog, de ezerszer erősebb. Csak pislogtam, döbbenetemben képtelen voltam megmozdulni. – Megállíthatatlanok. Egyetlen ló képes elpusztítani egy teljes csapattestet. Csodálatos, mi mindenre lehetnek képesek a megfelelő hozzávalók. Halálparipáknak nevezzük őket. Jeges hideg kúszott végig a hátamon. – Hogy jöttetek rá, mik a megfelelő hozzávalók? – Mindvégig minden itt volt az orrunk alatt. Nem kellett többet mondania. A tudás kutatói. Ezért járták szellemekként a barlangokat és katakombákat. Az Ősök titkait fejtették meg, és átadták a komizárnak a receptet, amellyel elpusztíthatja

Morrighant. Mit ígért nekik a szolgálataikért? Saját birtokot Morrighanben? Akármilyen hatalmas, vagy épp kicsiny árat szabott, semmi sem éri meg az elveszejtendő életeket.

További gyakorlótereket is megnéztünk, de már alig fogtam fel, mit látok. Csak az járt a fejemben, miként szállhatna szembe egy sereg azzal, aminek az imént lettem tanúja. Végül az öt, égig tornyosuló magtár előtt álltunk meg: acélhasuk szemkápráztatóan verte vissza a napfényt. Elképzelhetetlen mennyiségű étel volt ez egy éhező város szélén. – Miért? – fordultam hozzá. – A nagy seregek előrehaladásának kulcsa az ellátás. Az embereket és a lovakat etetni kell. Ez itt csaknem százezer katonának elég. – Előrehaladás? Hová? – kérdeztem, remélve, hogy az istenek valamiféle kegyelméből tévedek. – Mit gondolsz, hová, hercegnő? A vendaiak hamarosan már nem függenek majd a morrighaniek kegyétől. – A katonáid fele gyerek. – Fiatalok, de nem gyerekek. Csak a morrighaniek engedhetik meg maguknak, hogy dédelgessék a piros arcú apróságokat. Itt küzdenek és izzadnak, mint mindenki más, együtt végzik a dolgukat a többiekkel mindannyiunk jóllakott jövőjéért. – De a veszteség… El fogod veszíteni a katonáidat. Különösen a fiatalokat. – Körülbelül a felüket. De ha van valami, amiben Venda nem szenved hiányt, az az emberi erő. Örömmel adják az életüket az ügyért, és mindig lesz más, aki a helyükre álljon. Csak álltam ott, még mindig dermedten, próbáltam felfogni a terv teljességét. Sejtettem, hogy terveznek valamit. Egy támadást valamelyik előőrs ellen. Valamit. De ezt nem. Kerestem a szavakat, bár már azelőtt tudtam, hogy a könyörgésem hiábavaló, hogy kimondtam volna. A szavak mégis megformálódtak, gyengén és legyőzötten. – Talán megkérhetném apámat és a többi királyságot. Láttam, mennyire szenved Venda. Meggyőzhetném őket. A Cam Lanteux-n vannak termékeny területek. Tudom, hogy megtalálnám a módját, és engednék, hogy letelepedjetek. Jó termést arathatnátok ott. Mindannyiótoknak elég… – Te, amint megkérsz valakit? Téged immár két királyságban gyűlölnek ellenségként, és még ha meg is győznéd őket, nekem akkor is nagyobb céljaim vannak, mint hogy járomba fogva húzzam az igát. Mi a komizár, ha nincs országa, ahol uralkodjon? Vagy több országa? Nem, senkit sem fogsz megkérni semmire. Elkaptam a karját, és magam felé fordítottam. – Nem kell, hogy ilyen legyen a helyzet a királyságok között! Halványan elmosolyodott. – De igen, hercegnőm, kell. Mindig így volt, mindig így is lesz, éppen csak mostantól a mi kezünkbe kerül a hatalom őfelettük. Elhúzta a karját, a tekintete visszatért a városára. Mélyet lélegzett, kidüllesztette a mellkasát, a szemem láttára növekedett meg. – Most rajtam a sor, hogy Morrighan aranytrónjára üljek, és tél közepén édes szőlőt egyek. Ha pedig a királyi családok valamelyik tagja túléli a győzelmünket, nagy örömömre fog szolgálni, ha ide, a földi pokolba küldhetem őket, hadd verekedjenek meg a patkányokért és csótányokért, amikkel megtölthetik a hasukat. Láttam a szemében izzó, mindent elnyelő hatalmat. Az ereiben is ez lüktetett vér helyett, ez vert a mellkasában szív helyett. A könyörgésem a megegyezésért zagyvaság volt a fülének, olyan nyelven szólt, amelyet már régen kitörölt az emlékezetéből. – Nos? – kérdezte. Rettenetes erő söpört végig a földön. Egy új, rettenetes erő. Kimondtam az egyetlent, amit mondhattam; amiről tudtam, hogy hallani akarja. – Mindenre gondoltál, sher komizár. Le vagyok nyűgözve.

És valami sötét, ijesztő módon valóban úgy is volt. ÖTVENKETTEDIK FEJEZET

RAFE A solymászpavilonban megrakott máglya mellett álldogáltam, azzal az ürüggyel, hogy a kezemet melengetem. Ulrix adott ugyan váltás ruhákat, de kesztyűt nem. Nem is bántam: így senkinek nem tűnt fel, hogy egymás mellé kerültünk Svennel, aki „elfelejtett” kesztyűt hozni magával. A sólymokkal dolgozó kiképzőt figyeltem; Orrin szemben állt meg, hogy szemmel tartsa az esetleges közeledőket. – Nyolc hordó készen áll egy barlangban, a folyónál – suttogta Sven, bár a legközelebbi őr is az udvar távolabbi felén posztolt. – Azt mondja, már csak négy kell. – Hogyan szerzi meg őket? – Nem akarod tudni. Legyen elég annyi, hogy a vendai jogrend értelmében már nem lennének ujjai. – Akkor jobban teszi, ha hibátlanul lop, mert minden ujjára szüksége lesz a tutaj összekötözéséhez. – A kötélhez becsületes úton jutott, hála a hercegnőnek, és a pénznek, amit tőle kapott. Olyan kötelet, ami neki kell, csakis a jehendrán lehet szerezni, onnan pedig sokkal nehezebb elemelni dolgokat, szóval köszönd meg az isteneknek, hogy Lia jól játszik. Visszagondoltam a kártyapartira, és a vérre, amit kiizzadtam, amíg figyeltem a játékát. Igen, hála az isteneknek és a bátyjainak, Lia kiváló. – Jeb a lepényeivel fedte be a kötelet a kocsija alján, és úgy csempészte Tavish kezébe. – Sven közelebb emelte a kezét a tűzhöz, és a Sanctum napirendjéről kérdezett. Továbbadtam neki, amit az elmúlt hetekben megtanultam – mikor van őrségváltás, általában melyik időpontban hányan vannak a folyosókon, mikor fogják vélhetően a legkevésbé hiányolni Liát, melyik kormányzók barátságosabbak a többinél, kik szeretnek a kupák fenekére nézni, melyik rahtannak és chievdarnak bölcsebb nem hátat fordítani, és hol rejtettem el a fegyvereket – három kardot, négy tőrt és egy csatabárdot. – Fegyvereket loptál az orruk elől? Egy csatabárdot? – Csak türelem kérdése. – Te és a türelem…! – horkant fel Sven. Nem hibáztattam a gúnyolódásért. Én voltam az, aki ellovagolt egy félkész tervvel, amit végre kellett hajtanunk. Az elmúlt néhány napra gondoltam, a számtalan alkalomra, amikor vissza kellett fognom az ösztöneimet, a gyilkos várakozásra, amikor semmi mást nem akartam, csak cselekedni. A mérlegelésre – egyetlen győzedelmes pillanat diadala, szemben a Liával leélt élettel –, a gondosan kiszámolt mozdulatokra, a szavakra, hogy az eredmény a számára és a mi számunkra is a lehető legjobb esélyt szülje. Ha létezik külön nekem tervezett pokolbéli kín, ez volt az. – Igen, türelem – vágtam vissza. Ez is heg volt, éppen olyan fájdalmasan szerzett, mint bármely csata emléke. Elmondtam, hogy elsősorban Calantha és Ulrix őrizetére vagyok bízva, és Calantha figyelmét semmi sem kerüli el, úgyhogy mellette nincs sok esélyem, ám Ulrix, miután néhányszor két vállra fektetett, és meggyőződött a gyengeségemről, arra jutott, hogy a követ miatt nincs oka túlzott aggodalomra. A lehetőségek egymás után érkeztek, én egymás után besuvasztottam az elhagyott fegyvereket a sötét, járatlan sarkokba, később másik sarkokba, amíg el nem juttattam őket oda, ahol biztosra vehettem, hogy más nem talál rájuk. – Senki nem kereste őket? Még a csatabárdot sem? – Késő este, vagy ha kártyáznak, a Sanctumban mindig hever szanaszét néhány fegyver. Ha a vesztesek bosszúsak, isznak, és ha berúgnak, elfeledkeznek dolgokról. A szolgák dolga, hogy reggelente visszahordják az elhagyott darabokat a fegyvertárba. A csatabárddal szerencsém volt, a kocaellető oldalának támasztva találtam, és ott is maradt majdnem egy napig. Amikor láttam, hogy nem hiányzik senkinek, bedobtam a farakás mögé. Sven elismerőn biccentett, mintha még mindig a kiképzése alatt állnék.

– És tegnap este? Nem jutott a füledbe semmi gyanú a kardpárbajról? – Ügyetlenkedtem. Veszítettem. Az én vállam vérzett először. Mostanra már csak erre emlékeznek. A kardforgatás módja elveszik Kaden győzelmének árnyékában. A tűz túloldalán álló Orrin ekkor intett, hogy valaki jön. Elhallgattunk. – Jó reggelt, Obraun kormányzó. Egereket hozott a sólymoknak? Visszafordultunk. Griz volt az érkező. Morrighani nyelven beszélt, amit állítólag nem ismert. Svenre néztem, ő azonban nem válaszolt – a vén csataló mindössze elsápadt. Orrin is, én is sejtettük, hogy valami nincs rendben. Orrin már nyúlt a kardjáért, de leintettem. Griz oldalán két rövid szablya függött, és szorosan fogta a markolatokat. Túl közel állt meg Svenhez, hogy bármelyikünk is léphessen. Griz elvigyorodott, kiélvezve Sven reakcióját. – Huszonöt évvel később, és azzal a trófeával a képeden meg sem ismertelek azonnal. A hangod árult el. – Falgriz – bökte ki Sven végre, mintha szellemet látna. – Úgy tűnik, te is összeszedtél néhány csúf emléket odafent. És jókora pohod is nőtt. – Hízelgéssel nem szabadulsz. – A múltkor bevált. Az óriás szemében mosoly csillant, bár sebhelyes homloka még mindig mogorva ráncba szaladt. – Ő volt, aki hazudott miattam a komizárnak – szúrtam közbe. Griz felém kapta a fejét. – Nem miattad, puccos kisfiú. Ezt tisztázzuk most rögtön. Lia miatt hazudtam. – Az országának kémkedsz? – kérdeztem. Griz undorodva felhúzta az ajkát. – Neked, te eszetlen hülye! Sven szemöldöke a magasba szökött: ez a fejlemény a jelek szerint őt is meglepetésként érte. Griz felé intett a fejével. – Ahány évet ezzel a tuskóval töltöttem, néhány dolog rám is átragadt az udvarokról, még több a nyelvekről. Nem vagyok a saját fajtám árulója, ha erre gondoltok, de találkozom a felderítőitekkel. Az egyik ellenséges királyságból hordom a haszontalan híreket a másikba. Ha a királyok a csapatok mozgásának megfigyelésére akarják elszórni a pénzüket, én boldogan segítek. Az enyéim addig sem éheznek. Svenre pillantottam. – Ezzel voltál összezárva a bányában? – Két nagyon is hosszú évig – bólintott. – Griz megmentette az életemet. – Az igazat mondd! – vicsorított rá Griz. – Te mentetted meg az én nyakamat, és ezt mindketten tudjuk! Összenéztem Orrinnal. Egyikük sem tűnt túl boldognak, amiért megmenekült az életük, és abban sem egyeztek meg, ki mentette meg kiét. Sven a borostáját dörgölve mérte végig Grizt. – Akkor hát, Falgriz – kezdte –, van valami gond? – Még mindig ostoba kurafi vagy – vágta rá Griz. – Igen, van gond! Nem akarom, hogy Lia eltűnjön, márpedig feltételezem, azért jöttetek. Sven sóhajtott. – Hát, részben igazad van. – Felém biccentett. – Azért jöttem, hogy eltüntessem ezt a bolondot, ennyi az egész. A lányt megtarthatjátok. – Micsoda? – hökkentem meg. – Sajnálom, fiú. A király parancsa. A folyó túloldalán már vár a kíséret. Rávetettem magam, a mellényénél fogva rántottam magamhoz. – Te mocskos hazug… Griz lerántott Svenről, és a földhöz teremtett. – Ne kezdj ki az új kormányzónkkal, követ! A Sanctum őrei már rohantak is felénk, látva, hogy megtámadtam Svent. Griz Orrinra nézett, aki meg sem mozdult, hogy megvédje a kormányzóját. – Nem sokat érsz testőrnek, hm? Legalább próbálj meg úgy kinézni, mint aki tudja, mi a dolga, vagy nem sokáig maradsz egyben. Orrin erre kivonta a kardját, és fenyegetőn a fejem fölé emelte. Griz újabb sötét, figyelmeztető pillantást

vetett rám. – Csak hogy értsük egymást: nem érdekel, ha mind belefúltok a folyóba, vagy hülyére veritek egymást, de a lány itt marad. A hímzés javított a képeden – vetette még oda Svennek. – A te koponyádon is. Összenéztem Svennel. Ez bajt jelent. Griz nehéz léptekkel elindult, hogy visszaküldje az őröket a helyükre: az ügy elrendeződött. Figyeltem, ahogy eltávozik, és akkor észrevettem, hogy az egyik oszlopsor árnyékából az orgyilkos néz minket. Csak állt ott, látszólag céltalanul, és figyelt. És még Griz távozása után sem vette le rólunk a szemét. ÖTVENHARMADIK FEJEZET

Akkor történt, amikor a bakancsomat vettem le, és a nehéz sarkak koppantak a padlón. A cipők. A suttogás. Az emlék. A tudat borzongása, amely erőt vett rajtam, amikor először hallottam a lépteiket. Áhítat és visszafogottság. Egyszerre mindent megértettem, és úgy éreztem, hánynom kell. Az árnyékszék fölé hajoltam, hideg verejték ütött ki a homlokomon. Mindent kicseréltek, csak a lábbelijüket nem. Visszanyeltem a beteges, sós ízt a nyelvemen; inkább a dühömre koncentráltam. Az lánggá lobbant, hajtott előre. Az őröket kijátszva a titkos átjárón keresztül léptem meg. Ahová készültem, oda nem vihettem kísérőt.

Ezúttal, amikor átsiettem a katakombákon, le a barlangokba, ahol az égetésre váró könyvek kazlai álltak, nem érdekelt, milyen hangosan lépkedek. Leérve egyetlen válogatót sem találtam a kinti helyiségben, de a távolabbi szobából halvány fény szűrődött ki. Ott legalább egy köpenyes ült az asztal fölé görnyedve. A belső terem csaknem ugyanakkora volt, mint a külső, és itt is több kupac várta, hogy elcipeljék és elégessék. Nyolc köpenyes volt bent. Megálltam a bejáratnál, úgy néztem őket, de annyira lefoglalta őket a feladatuk, hogy észre se vettek. A csuklyájukat szokásuk szerint a fejükre húzták, elméletben azért, hogy jelezzék alázatos odaadásukat, ám tudtam, nagymértékben azért is, hogy a többieket kizárják, és jobban el tudjanak merülni a nehéz munkában. A halálos munkában. A pap, akivel még Terravinben találkoztam, megérezte, hogy valami nincs rendjén, még ha nem is jött rá, micsoda. A többi pappal nem beszélnék erről. Ők talán nem értenének egyet velem abban, kinek is tartozunk hűséggel. Most már rájöttem, hogy figyelmeztetni akart, de ha a komizár gazdagság ígéretével csábította ide ezeket a férfiakat, talán ha még nagyobb kincseket festek le előttük, megingathatom mohó szívüket. A cipőikre pillantottam; a barna köpenyek csaknem elrejtették őket. Ide nem illőnek tűntek, a helyük fényezett íróasztal mögött lett volna. Még befelé tartva felvettem egy vaskos kötetet a félredobottak halmáról; most ledobtam. A visszhangos csattanásra mind az állók, mind az ülők felém fordultak. A legkisebb riadalom vagy meglepetés sem látszott rajtuk, de aki ült, most felállt, és csatlakozott a többiekhez. Megálltam előttük: az arcukat még mindig a csuklya árnya rejtette. – Legalábbis egy udvarias meghajlást elvárnék a morrighani alattvalóktól, ha a hercegnőjük megszólítja őket! A középen álló, legmagasabb alak szólalt meg. – Már gondolkodtam rajta, mennyi időbe kerül majd, hogy megtalálj minket idelent. Milyen jól emlékszem a civicai bóklászásaidra! – A hangja némileg ismerős volt. – Mutassátok az áruló képeteket! – csattantam fel. – Mint ebben a nyomorult országban az egyetlen

uralkodótok, parancsolom! – Semmit sem változtál, ugye? – lépett előre a magas. – Te viszont határozottan. Az új ruházatod sokkal egyszerűbb. Sóhajtott. – Igen, valóban hiányoznak a hímzett selyem köpenyeink, de hátra kellett hagynunk őket. Ezek sokkal praktikusabbak itt. Azzal hátralökte a csuklyát; a gyomrom ismét fordult egyet. A tizedik évi tanítóm volt, Argyris. Utána egyenként a többiek is felfedték magukat. Nem akármilyen, távoli vidékekről összeszedett írnokok voltak – hanem az elit, a belső kör, a királyi akadémikus személyes tanítványai. Az akadémikus második segédje, a vezető miniátor, az ötödik és nyolcadik évi tanítóm, a könyvtár archivistája, két bátyám tanítója – mind tudósok, akik elhagyták az állásukat, színleg azért, hogy egy-egy sacristában szolgáljanak Morrighan-szerte. Most már tudtam, hová tűntek valójában. Ami talán rosszabb, már korábban éreztem, hogy nem megbízhatóak. Odahaza, Civicában feszengtem a jelenlétükben. Ők voltak a tudósok, akiket utáltam, akik félelemmel töltöttek el, akik olyan finomsággal töltötték a fejünkbe a szent szövegeket, mint egy rohamozó bika – semmi nem volt bennük a gyengédségből, az őszinteségből, amelyet Pauline hangjában hallottam, amikor emlékverset énekelt. Ezek, akik a szemem előtt álltak, a szövegeket apró történelemfecnikre szaggatták. – Mit ígért a komizár, amiért megérte hátat fordítani a saját országotoknak? Argyris ugyanolyan arrogánsan mosolyodott el, mint ahogy emlékeztem rá, még abból az időből, amikor áthajolt a vállam felett, aztán megszidott, hogy túl nagy tért ölel az írásom. – Nem vagyunk éppenséggel árulók, Arabella. A komizár egyszerűen kölcsönkapott minket… a Morrighani Királyságtól. – Hazug! – sziszegtem rá. – Apám sosem küldene ebbe a királyságba semmit, de főleg udvari tudósokat nem, hogy… – A körülöttünk heverő könyvek kupacaira néztem. – Most miféle új istencsapásán dolgoztok? – Csak írástudók vagyunk, hercegnő, tesszük, ami a dolgunk – válaszolta Argyris, de közben összenézett egy másik tudóssal, és önelégült mosolyt váltottak. – Hogy a többiek mit kezdenek a felfedezéseinkkel, az már nem a mi dolgunk. Mi mindössze feltárjuk a világokat, amelyek ezekbe a könyvekbe zárva megmaradtak. – Nem minden világot. Kazal kazal után ég el a Sanctum konyháiban. – Némely szöveg nem olyan hasznos, mint a többi – vont vállat. – Mindet nem fordíthatjuk le. A távolságtól, amelyet gondosan megválogatott szavaival önmaguk és az árulásuk közé helyezett, sajogni kezdett a kezem, hogy kitépjem a nyelvét, de visszafogtam magam. További válaszokra volt szükségem. – Nem az apám kölcsönzött ki benneteket Vendának, igaz? Ki tette? – követeltem, de csak úgy néztek rám, mintha még mindig a hirtelen természetű tanítványuk lennék, és mosolyogtak. Félrelöktem őket, és áttörtem a soraikon, mit sem törődve bosszús morgásukkal, majd odaléptem az asztalhoz, ahol épp dolgoztak. Átlapoztam a könyveket, a leltárjegyzékeket, hátha találok valami bizonyítékot arra, ki küldte őket. Amikor azonban az egyik jegyzékhez értem, egy durva köntösbe bújtatott kéz átnyúlt előttem, és visszacsukta a fedelét. – Nem kéne, hercegnő – mondta halkan, forró lélegzete a fülemet perzselte. Olyan közel volt, hogy alig bírtam megfordulni, hogy lássam, ki ő. Nekiszorított az asztalnak, és mosolygott: várta, hogy leolvashassa az arcomról a felismerést. És akkor valóban felismertem. Nem kaptam levegőt. Odanyúlt, és megérintette a nyakamat: megdörgölte a kicsiny fehér heget, ahol a fejvadász megvágott. – Csak ennyi? – ráncolta a homlokát. – Tudtam, hogy mást kellett volna küldenem. Az érzékeny királyi orroddal valószínűleg egy kilométerről kiszagoltad. A kocsis volt az istállóból. És most már biztosra vettem, hogy ő volt a vendég is, akit Pauline említett. Őt nem is láttad? Közvetlenül a másik kettő után érkezett. Vékony, kopottas alak. Folyton téged lesett a szeme sarkából. Ugyanaz a kopottas fiatalember, akit egy este a kancellár társaságában láttam. – Garvin, szolgálatodra – mutatkozott be urakat csúfoló meghajlással. – Szép látvány, ahogy a fogaskerekek pörögnek a fejedben. Semmi jellegzetes vonás nem akadt rajta. Közepes testalkat, szőkésbarna, fésületlen haj – bármilyen tömegbe beolvadhatott volna. Nem is a kinézete hagyott bennem mély nyomot akkor, hanem a kancellár riadt

arckifejezése, amikor összeakadtam velük és két tudóssal a keleti árkádsor egyik sötét beugrójában. Bűntudat volt, ami kiült az arcukra, de akkor nem fogtam fel. Az éjszaka közepére járt, éppen egy kártyapartiról tartottam visszafelé, és annyira aggasztott saját lelepleződésem, hogy nem kérdőjeleztem meg fura viselkedésüket. Rámeredtem. – Bizonyára hatalmas csalódás volt a kancellár számára, amikor megtudta, hogy nem haltam meg. – Hónapok óta nem láttam – mosolygott. – Amennyire én tudom, meg van győződve a halálod felől. A fejvadászunk még sosem hagyta cserben, és aztán annak is hírét vette, hogy az orgyilkos a nyomodban jár. Kétségtelen volt, hogy valamelyikük elintéz. Csak várj, amíg megtudja, mi az igazság. – Göcögött. – Habár ez a fordulat, hogy hozzámész a komizárhoz, és így még nagyobb árulást követsz el, talán jobban is szolgálja a céljait. Kiváló lépés, hercegnő. A céljait? A kancellár ujjait díszítő ékköves csecsebecsékre gondoltam. Ajándékok, mindig ezt mondta. Mi mást kaphatott még cserébe, amiért kocsiszámra szállította a bort és a tudósokat a komizárnak? Néhány csillogó kavics az ujjaira aligha érte meg az árulást. Talán több hatalmat akart? Mi mást ígért neki a komizár? – Azt üzenem a kancellárnak, ne költse el azt a vagyont, ami még nincs a mohó markában. Emlékeztetnélek, hogy még nem vagyok halott. Garvin nevetett, és még közelebb tolta az arcát. – De igen, itt akár halott is lehetnél. Sosem jutsz ki innen. Élve legalábbis nem. Megpróbáltam ellépni mellette, de csak szorosabban markolta az asztalt. Nem volt nagydarab, ám szívós és kemény. Hallottam a tudósok vihogását, ám csak Garvin borostás állát láttam, és a combomnak nyomódó combját éreztem. – Arra is emlékeztetnélek, hogy ugyan a komizár foglya vagyok, de egyúttal a jegyese is. Hacsak nem szeretnéd, hogy a vékony, savanyú irhádat felszolgálják vacsorára, javasolnám, hogy azonnal vedd el a kezedet az utamból. Eltűnt a mosolya, oldalra lépett. – Eredj! És azt tanácsolom neked, hogy ne is gyere ide többé. Ezekben a katakombákban sok elfeledett, veszedelmes járat bújik meg. Az ember könnyen örökre eltévedhet. Elsiettem mellettük, a nyelvemen keserű ízt hagyott az árulásuk. Néhány lépés után azonban megfordultam, és lassan szemügyre vettem őket. – Mit művelsz? – tudakolta Argyris. – Megjegyzem mindannyiótok arcát, és azt, hogyan néztek rám ebben a pillanatban; és elképzelem, hogyan fogtok egy év múlva rám nézni, amikor a halállal találkoztok szembe. Mert amint jól tudjátok, birtoklom az adottságot. Mindőtöket holtan láttam. Megfordultam és elsiettem. Egy moccanás, egy pisszenés nem hallatszott mögöttem. Egy órán belül másodszorra követtem el csalást. Talán. Mert egy rövid, hideg pillanat erejéig mindegyiküket láttam lógni a kötélen. ÖTVENNEGYEDIK FEJEZET

Egy fapadon ültem a szolgák istállója közelében, és egy madártollat figyeltem, amelyet a földön táncoltatott a szél. Kezem-lábam megdermedt, a gondolataim a düh és a hitetlenség között váltakoztak. Titkok odahaza, titkok a barlangokban. A csalás nem ismer határokat. Titkok. Ezt láttam Argyris riadt szemében, ettől szorult össze a szívem, amikor átvágtam a katakombákon. Egy veszedelmes titok. A szemem sarkából megpillantottam, hogy valaki közelít. A legnagyobb áruló. Néhány lépésre tőlem megállt, megérezvén, hogy valami nincs rendjén. – Hol vannak a kísérőid? Nem feleltem.

– Már mindenhol kerestelek – folytatta. – Mit csinálsz idekint? Hiszen fagy. Valóban úgy volt. – Beszélhetnénk? – kérdezte. Ránéztem: a szemében meleg, kutató pillantás ült. Kaden, aki fegyverszünetet akar. Javítani a dolgokon, mintha a völgyben sétálnánk, valamelyik ittas kifakadása után. Kaden, aki egy kosárkányi vadalmás gombócot hozott nekem. Kaden, aki a karjában tartott, miközben a fivérem meghalt, és azt mondta, nagyon sajnálja. Kaden állhatatos tekintete, megtévesztő nyugalma. A pusztító árulása. Remegő térdemre nézett. Nem én árultam el őt. – Lia? – kérdezte, mintha tapogatózna. Lia, biztonságos most a közeledbe menni? – Tudtad – jelentettem ki. A lábam megrándult, a kezem reszketett. – Mindvégig tudtad. Óvatosan előrelépett. – Miről be… Nekirontottam; ütöttem-vágtam, ő pedig hátrált, igyekezett kitérni. – Ne tégy úgy, mintha nem tudnád, miről beszélek! Mindvégig színészkedtél, azt mondtad, hogy az életemet akarod megmenteni, holott azt tervezted, hogy kiirtasz mindenkit, akit szeretek! Walther és Greta nem volt elég? Most jön a többi testvérem? Berdi? Pauline? Gwyneth? – Megálltam és rámeredtem. – Morrighan minden lakosát meg akarod ölni! Hátrafeszítette a vállát. – Láttad a sereget – állapította meg. – Láttam a sereget. – Viszonoztam érzelemmentes pillantását. Egy másodpercig hallgatott, aztán visszavágott, a kézmozdulata félrelegyintette a vádjaimat. – Na és aztán? Morrighannek és Dalbrecknek is megvan a maga serege. A miénk sem fog megölni mindenkit! Csak az elnyomóinkat! Hitetlenkedve néztem rá. Valóban elhiszi ezt? – És biztosra veszem, hogy ebbe az apád, a magas rangú úr is beletartozik. Alighanem a lista elején áll. Nem felelt, de az állkapcsát összeszorította. – Tehát mindvégig ez volt a célod. A bosszú. Annyira el vagy telve gyűlölettel az apád iránt, hogy minden élő embert meg akarsz ölni Morrighanben. – Betörünk Morrighanbe, Lia. Elmozdítjuk a hatalom birtokosait, akik között ott van az apám is, és igen, előfordulhat, hogy belehal. – Előfordulhat? – Nem tudom, mi fog történni. Nem tudom, milyen harcokba keveredünk majd bele. Egy ekkora létszámú sereggel szemben az lenne a bölcs döntés, ha letennék a fegyvert, de ha nem így döntenek, akkor igen, ő is, és sokan mások is meghalnak. – A kezed által. – Éppen te beszélsz bosszúról? Walther és Greta halála óta te is csak a bosszút keresed. Magad mondtad, hogy semmivel sem éred be. A szemedben bosszú csillog, ahányszor Malichra nézel. – De nem egy egész királyság kipusztítása árán akarom elérni! – Nem úgy fog történni. Megállapodtunk a komizárral, hogy… – Megállapodtál vele? – nevettem. – Milyen csodálatos! Igen, mindannyian megállapodtunk vele. A kancellár, a követ, én is. Láthatóan tehetsége van az egyezkedéshez. Egyszer kigúnyoltál, amiért nem tudom, hol a helyem. Akkor megszégyenítettél, de a tudatlanságom semmi a tiédhez képest. Biztosra veszem, hogy Berdi, Gwyneth és Pauline nagyon megkönnyebbülne, ha hallaná, hogy ti ketten megállapodtatok. Megfordultam, és elindultam az ellenkező irányba. – Lia – szólt utánam. – Megígérem, hogy nem hagyom, hogy Berdinek, Pauline-nak vagy Gwynethnek baja essen. Megtorpantam. Anélkül, hogy visszanéztem volna, egy biccentéssel vettem tudomásul az ígéretet, aztán továbbmentem. Bár nem voltam benne biztos, hogy Kaden egyáltalán ígérhet effélét, de azért belekapaszkodtam az apró reménybe. Még ha Rafe és én nem is jutunk ki, talán Kaden emlékszik majd az adott szavára. Visszafelé letértem a barlangok felé. Ott. Néha beletelik egy kis időbe, hogy megértsük, mit suttog a hátunk mögött az igazság. Szinte emlékeztetett a régi időkre, amikor beosontam a királyi akadémikus

dolgozószobájába. Csak ezúttal nem hagytam levelet az elemelt dolog helyén.

gy tehát Morrighan vezette a Fennmaradottakat a vadonon át, az istenek szavát követve találta meg az ösvényt. És amikor végül elértek arra a helyre, ahol ökölnyi, súlyos gyümölcsök függtek a fákon, Morrighan térdre rogyott, kiperdült a könnye, hálát adott és megemlékezett azokról, akiket elveszítettek az út során. És Aldrid is térdre roskadt mellette, és hálát adott az isteneknek Morrighanért. Morrighani szent szövegek, V. kötet ÖTVENÖTÖDIK FEJEZET

Újra egyedül voltam, átfagyva: a teremben a tűz régen hideg hamuvá esett össze. Hallottam a kinti kiabálást. Jezelia! Mesélj, Jezelia! A szobát megfestette az alkony rózsaszín fénye. Mindent egyértelműen eltervezett. Itt az idő. Elmondod a szavaimat. Nézz ezekre. Tedd azokat. A bábja leszek. A szemem előtt a városnyi hadsereg képe úszott, aztán Civicát láttam lerombolva, hamvaiban – a citadella csonkja törött agyarként meredezik a horizonton, az eget füstfelhők sötétítik el; anyám összeesve a törmelékek között, egyedül zokog, a haját tépi. Újra és újra pislogtam, hátha el tudom kergetni a képeket. Közeledik. A szó meleg súllyal fészkelt be a bordáim közé. Aszter lépteit hallottam. Ezeket már ismertem, éhség és remény táncolt bennük, ősi hang volt, mint a romok körülöttem. Közeledik. Közelednek. Egyre több lépés csatlakozott hozzá sürgetőn. Túl sok. Összeszorult a szívem; leültem a kandalló padkájára, a padlóra néztem, megpróbáltam kiszűrni, honnan érkeznek. A folyosóról? A kinti gyilokjárókról? Úgy éreztem, körülvesznek. – Kisasszony? Mit csinál itt? Mi lett a tűzzel? Halálra hűl itt a köpenye nélkül. Felpillantottam. A karzat tele volt. Aszter néhány lépésre állt tőlem, de mögötte százak, ezrek hullámzottak, egy másféle város terült el. A terem falai eltűntek, és a több ezer ember közelebb nyomult, figyelt és várt, köztük több generáció – és ott állt, éppen kartávolságra, Aszter mögött Venda is. – Odakint várják, kisasszony. Nem hallja őket? Szél kavarodott a teremben, fellebbentette a hajamat a vállamról, a nyakamat csiklandozta. Siarrah. Jezelia. Egyre hangosodott, erősebb lett a szélnél – anyák, nővérek, leányok panaszai a múltból, ugyanazok a hangok, amelyek a völgyben megszólítottak, amikor eltemettem a bátyámat. Emlékversek, amelyek felszaggatták a mennyeket és a vérző földet. Fohászok, amelyeket nemcsak szavakból szőttek, hanem csillagokból, porból és örökkévalóságból.

Igen, hallom őket. – Aszter – suttogtam –, fordulj meg, és mondd el, mit látsz! Engedelmeskedett, aztán megcsóválta a fejét. – Egy széles, nagy termet látok, amire ráférne egy alapos söprés. – Lehajolt, és felszedett egy darab vörös rongyot, amelyet a varrónők szórtak el. – És ezt a maradékot itt. Odalépett vele hozzám, és a tépett szálakat a kezembe nyomta. És akkor a karzat ismét csak egy karzat volt, a terem újra megszilárdult, visszanyerte a falait, az ezernyi ember eltűnt. A markomba szorítottam a rongyot. Minden út és mód a világ része. A varázslat sem más, mindössze még nem ismerjük a mikéntjét. – Jól van, kisasszony? Felálltam. – Aszter, idehoznád a köpenyemet? A teraszról jobban belátom majd a teret. – Ne arról a falról, kisasszony! – Miért ne? – Az az a fal, úgy mondják… – Suttogássá halkította a hangját. – Úgy mondják, Venda úrnő onnan zuhant a halálba. – És körbepillantott, mintha azt várná, hogy megpillantja a szellemét. A felismeréstől tétováztam egy pillanatig, és amikor kinyitottam a terasz felé vezető ajtót, a zsanérok is figyelmeztetőn nyikorogtak. A mellvéd ugyanolyan volt, mint minden más fal a Sanctumban: vastag és alacsony. – Nem fogok leesni, Aszter. Megígérem. Csilingeltek a gyöngyök a sálján, amikor biccentett, aztán elszaladt.

Magam köré csavartam a köpenyt, és letelepedtem a falra. Az árkádos terasz szélesen nyúlt ki a tér fölé. Először az emlékverseket mondtam el. Hacsak meg nem ismételjük a múltat, a történeteket tovább kell adni, atyáról fiúra, anyáról leányra, minden fivéremnek és nővéremnek Vendában, másként egyetlen generáció leforgása alatt végleg eltűnik a történelem és az igazság. Hallgassátok az igazak történetét, a világegyetem suttogását, a szélben szálló igazságot. Bátorságról, gyászról és reményről daloltam nekik, arról, hogy van másféle látás, mint a szemé, másféle hallás, mint a fülé, arról, miként lehet bízni, és hogy szól a tudás nyelve, amely öreg, mint maga a világ, és mélyen eltemetve mindannyiukban ott lapul. Énekeltem a fennmaradó dolgokról és az ébredező sárkányról. Készen kell állnunk, de nem csupán a külső ellenséggel szemben, hanem a belsővel is. És így légyen, szívem nővérei, lelkem fivérei, húsom, vérem szerinti családom, mindörökké.

A tömeg halkan ismételte, mindörökké, aztán lassan szétszéledtek, hogy visszatérjenek meleg otthonaikba. – Az istenek tartsák távol tőletek a gonoszt – suttogtam magamban. Felemeltem a köpenyt, hogy leszálljak a falról, amikor hirtelen elcsitult a szellő. A világot különös, fojtott csend lepte el, az égből pedig fehér pihék kezdtek hullani. Lustán, varázslatosan forogva szálltak, csillámló fehér lepellel fedték be a tetőket, az utcákat, még a köpenyem ráncait is. Hó. Lágy, hűvös, pihekönnyű érzés volt az arcomon, éppen, ahogy Bernette néném mesélte. A pihék kinyújtott tenyeremre hullottak; a szívemben megsajdult a honvágy. Megérkezett a tél. Úgy éreztem, mintha bezárult volna egy ajtó. ÖTVENHATODIK FEJEZET

KADEN A komizárral sétáltunk végig a Jagmor-torony fala melletti járdán. Malich, Griz és még két fivérünk, Jorik és Theron követett minket. Most, hogy a teljes tanács megérkezett, az első hivatalos ülést is kitűztük másnapra, de a nem hivatalos megbeszélések már megkezdődtek. A komizár titokban összegyűjtötte a rahtanokat, hogy elrendezze: másnap mi ülünk majd a vélhetően tiltakozó kormányzók mellett. A rahtanok jelentették a belső körét, azt a tíz embert, akik sosem hibáztak a feladataik elvégzésében, akiknek sosem ingott meg az egymáshoz és Vendához való hűsége. Nem csak a kötelességről volt szó: ezt az életmódot mind elfogadtuk, a magunkévá tettük, soha nem kételkedtünk. A lépteink, a gondolataink, minden, ami velünk függött össze, olyan egyesített erőt jelentett, amivel szemben még a chievdarok is megválogatták a szavaikat. Mindazonáltal a hatalmas sereg súlyos terhet jelentett a tartományoknak. Még egy tél, azt mondta a komizár. Még egy, hogy a tervek biztosan megvalósuljanak, az utánpótlási vonalak stabilizálódjanak, a fegyverkovácsok megtetézzék a halmozódó készleteket. A komizár és a chievdarok pontosan kiszámították, mire lesz szükség. Csakhogy a tény, hogy két kormányzót is elveszítettünk egyetlen ülésszak alatt, elégedetlenségre vallott, és a többi kormányzó is össze-összesúgott. A rahtanok dolga volt, hogy elválassza őket egymástól, csillapítsa a félelmüket, emlékeztesse őket a várható jutalmakra, és ha ez nem ingatja meg őket, a lehetséges következményekre is. A döntő figura a táblán azonban Lia volt. Új elem a stratégiában, aki a figyelem középpontjába került, egérút a tömegekhez, akikből a kormányzóknak a vért is ki kellett már préselniük, módszer, hogy rávegye őket: adjanak még egy kicsit többet. Ha a törzsek megnyugszanak, a kormányzók is; zsugorodni érzik a hátukon a célkeresztet. A komizár visszavett a belső körbe, holott nem volt jellemző rá, hogy második esélyt adjon. Őrült támadásomat máris elhomályosította könnyű győzelmem a követ felett – bizonyíték, hogy a velőmig rahtan vagyok –, és gondolkodás nélkül követtem az utasításait. Senki sem tette szóvá, mit vágtam Lia fejéhez, de tudtam, annak legalább ugyanakkora szerepe volt a botlásom megbocsátásában, és nemcsak a komizár, hanem a testvéreim szemében is. Ha bajok jelentkeznek, az orgyilkos hűsége végül oda húz, ahová kell. A lépteink zaja a kőjárdán megnyugtató hang volt, céltudatos, erős – és az elmúlt időben nagyon is kevés nyugalomban volt részem. Ahogy közeledtünk a Sanctum-toronyhoz, a komizár észrevette az árkád falán ülő Liát, és elvigyorodott. – És máris ott az én siarrah-m, ahogy rendeltem. Csak nézzétek, mekkora tömeg gyűlt már össze a téren. Nekem már korábban feltűnt. – Kétszer annyian vannak, mint tegnap – jegyezte meg Malich. – Csípős a fagy, és mégis jönnek – tette hozzá Griz. A komizár arcára mély elégedettség ült ki. – Bizonyára a ma esti látomása miatt. – Látomása volt? – kérdeztem. – Azt hitted, örökké hagyni fogom, hogy ugyanazt az értelmetlenséget darálja? Rég halott emberek és elfelejtett viharok emlékét? Nem akkor, amikor itt a saját, nagyszerű viharunk készül. Ma este egy csatatér

látomását mondja el nekik, ahol Venda győzelmet arat. Az örök tavaszról mesél, a bőségről, amivel az istenek elárasztják a bátor vendaiakat, ami minden áldozatot megér. Ez majd enyhíti a kormányzók és a törzsek aggodalmait. Felemelte a kezét, intett a tömegnek, és oda is kiáltott, mintha ki akarná sajátítani a szerencse ilyetén fordulatát, de senki sem fordult oda. – Túl messze vannak, nem hallanak – mondta Jorik. – És zsong a tömeg. A komizár arca elsötétült, a tekintete a tömeget kutatta¸ úgy tűnt, most először fogja fel, milyen óriási számban is gyűltek össze. – Igen – válaszolta összeszűkülő szemmel. – Bizonyára. Jorik igyekezett tovább csitítani a komizár lelkét azzal, hogy ő sem hallja Lia hangját a távolság miatt. Én azonban tisztán hallottam – az esti szél messzire vitte –, és nem győzelmekről beszélt. ÖTVENHETEDIK FEJEZET

Először nem is éreztem a fájdalmat. A padlót láttam, elmosódottan, oldalvást, mert az arcom a kőnek nyomódott. Az orromba kiömlött sör szaga tolakodott. Aztán meghallottam, hogy a komizár azt kiabálja, keljek fel. Délelőtt volt: késői reggelimet fogyasztottam a Sanctum-teremben, mert a kora reggelem az utolsó ruhapróbákkal telt. Calantha és két őr volt velem, amikor indulatos lépteket hallottunk a déli folyosón. A komizár viharzott be, és mindenki mást kiparancsolt. Megpróbáltam összeszedni magam, a billegő teremre összpontosítani. – Kelj fel! Azonnal! – üvöltötte. A padlóra támaszkodva feltoltam magam – és akkor csapott le rám a fájdalom. A koponyám úgy lüktetett, mintha egy hatalmas ököl szorongatta volna. Talpra kényszerítettem magam, és megtámaszkodtam az asztalon. A komizár mosolygott. Előrelépett, gyengéden megsimította az orcámat, ahol az imént megütött, aztán megismételte a csapást. Ezúttal megacéloztam magam, úgyhogy csak hátrabotlottam, ám a nyakam mintha kettétört volna. Szembenéztem vele, kihúztam magam; éreztem, hogy valami meleg csordogál az arcomon. – Jó reggelt neked is, sher komizár. – Azt gondoltad, nem jövök rá? Pontosan tudtam, miről beszél, de zavart tettettem. – Határozottan megmondtam neked, miről beszélj, és akkor te halott nővérekről zagyválsz, és ébredező sárkányokról? – Szeretik annak a történetét hallani, akiről a királyságuk a nevét kapta. Ezt akarták hallani – feleltem, mire elkapta a karomat, és magához rántott. A szemében harag szikrázott. – Nem érdekel, mit akarnak! Az érdekel, mit kell hallaniuk! Az érdekel, mit parancsoltam neked! És az sem érdekel, ha maguk az istenek hozták el a szavaikat neked, aranykupákban! A gagyogásod a szem nélküli látásról, fül nélküli hallásról nem számít! Az őrök röhögve adták tovább nekem minden szavadat, de említés sem volt bennük csatákról és győzelemről! Csak az számít, hercegnő! Csakis az számít! – Bocsánatodat kérem, komizár. Elragadott az emberek szívélyessége és őszinte vágyuk a mese iránt. Legközelebb a te történetedet mondom el nekik. Még mindig zihálva nézett rám, aztán felnyúlt, megtörölte a járomcsontomat, és eldörzsölte a vért az ujjai között. – Azt fogod mondani Kadennek, hogy elestél a lépcsőn. Halljam! – Elestem a lépcsőn. – Máris jobb, kismadaram. Véres ujját végighúzta az alsó ajkamon, aztán odahajolt, hogy megcsókoljon, a saját vérem sós ízét erőszakolva a számba.

Calantha és az őrök hallgattak, amíg visszakísértek a szobámba, de mielőtt Calantha kifordult volna, megállt, és szemügyre vette az arcomat. Kicsit később egy szolga érkezett egy tál vízzel, amelynek tetején gyógynövények úsztak; a lány egy szelet friss, húsos gyökérfélét is hozott. – Az arcodra – suttogta lesütött szemmel, és kisietett, mielőtt megkérdezhettem volna, ki küldte, de úgy véltem, Calantha volt. Ez az ütés nála is fájó pontot talált. Beáztattam egy puha rongyot a vízbe, és óvatosan kimostam vele a sebet. Összerándultam, mert csípett. Tükröm nem volt, ám el tudtam képzelni a kék foltot és a horzsolást, amit a padlótól szereztem. Lehunytam a szememet, és a bőrömhöz nyomtam a csöpögő ruhát. Megérte. Minden kimondott szó megérte. Nem hagyhattam őket a saját magukra vonatkozó tudás nélkül. Láttam az arcukon, hogy mérlegelik a mondatokat, találgatják a jelentésüket. Olyan messzire mentem, amennyire csak mertem, hiszen a téren nem mindenki azért jött, hogy meghallgasson. Néhányan azért, hogy később jelentést tegyenek. Láttam a Sanctum őreit, láttam a negyedesurakat is, akik nem csupán engem vizslattak éles szemmel, hanem azokat is, akik összegyűltek hallgatni. Kézbe vettem a gyökeret, amelyet a lány hozott, és megszimatoltam. Thannis. Hát nincs olyasmi, amire ez a nemtelen növény nem alkalmas? A sebre nyomtam, és éreztem, hogy enyhül a lüktetés. Az esküvői ruhára néztem, amely a szoba túlfelén, Kaden ládájára terítve hevert. Az utolsó pillanatban készült el. A Vadászok Holdja holnap kel fel. A szertartást alkonyatkor tartjuk, amikor a hold az alacsony dombok fölé emelkedik. Nem lesz ünnepi menet, nem lesznek virágok, papok, estélyek, semmi abból a rengeteg felhajtásból, ami Morrighanben egy esküvővel együtt járt. A vendai hagyományok egyszerűek voltak; a tanúk jelentették a legfontosabb kelléket. Az esküvőre a keleti falnál kerül sor, amely a solymászpavilonra néz. Egy önkéntes, akit a komizár választ, vörös szalaggal összeköti a csuklónkat, amikor pedig felemeljük a kezünket, bemutatva az egyesülést, a tanúk kikiáltják az áldást – föld és ég által összekötve –, és ennyi az egész. Az aszalt gyümölcsből készült ünnepi sütemény lesz a legnagyobb fényűzés, de az egyszerűség nem csillapította a készülődés lázát. A Vadászok Holdja és a különleges vörös törzsi ruha is a szenvedélyt fokozó hozzájárulás volt. Odaléptem, és megérintettem a ruhát. Olyan figyelemmel varrták, olyan sok kéz, olyan sok család együttes műve volt. Üdvözlést jelentett, nem búcsút. Maradást, nem indulást. Talán ez a végzetem? Örökké túsz maradok egy királyságban, gyűlölet tárgya mindenhol máshol? Eszembe jutott, hogy a vendai lovasok talán már Morrighanbe értek, és elterjesztették végső árulásom hírét a népem között. Elképzeltem azok arcát, akik elátkoznak majd – a kormány, a királyi gárda, anyám és apám. Lehunytam a szemem, hogy visszatartsam a könnyeket. De a fivéreim vagy Pauline biztosan nem. Sírósan összeszorult a torkom. Nem ezt a történetet írtam meg magamnak. Itt nincs Terravin, nincs sós tengeri szél, nincs szerelem. Az öklömbe szorítottam a ruhát, és az arcomhoz nyomtam, hogy a szegélyt a vérem sötétebb vöröse színezze. Még mindig Pauline arca lebegett előttem, amikor még rettenetesebb aggodalom tört rám – Morrighanben senki nem fog sokáig rágódni az árulásomon, mert vagy a földi pokolban kergetik majd a patkányokat és csótányokat, hogy megtöltsék a hasukat, vagy meghalnak. A komizár győzelme biztosnak látszott, hacsak valahogy hírt nem küldök. Kaden ígérete, hogy megvédi Berdit, Gwynetht és Pauline-t, nem volt elég. Egész Terravin nem lehetett elég. Annyival többen éltek Morrighanben, és egyikük sem szolgált rá erre a végre. A komizár egy utolsó telet említett. Ez azt jelenti, hogy utána megindulnak a seregek? Mikor? Tavasszal? Nyáron? Mennyi van még hátra Morrighannek? Nem sokkal több, mint nekem. Összerezzentem: valaki bekopogott az ajtón. Több meglepetésre nem vágytam, óvatosan nyitottam résnyire. Calantha volt az. – Hoztam neked még egy törülközőt – szólalt meg. – És ezt is elhoztam. Rafe lépett elő mögüle. Megfagyott a vérem. Ez most csapda?

– Lehet, hogy csak fél szemem van – mondta Calantha –, de azzal jóval többet észre tudok venni, mint mások kettővel. A folyosón álló őröket elküldtem más ügyek után, a tanács pedig még ülésezik. Tizenöt percetek van, mielőtt az őrök visszatérnek, nem több. Én már előbb itt leszek. Letette a törülközőt az ágyamra, és kisietett. Rafe pillantása azonnal az arcomra vetődött, és a szemében jeges düh szikrázott fel. – Nem Kaden volt. Ő hozzám sem ért. Jól vagyok – hadartam. Csak néhány percünk volt, nem akartam haraggal vagy vádaskodásokkal tölteni. Már napok óta nem voltunk kettesben, nem válthattunk egyetlen szót sem. Mintha a gondolataimban olvasott volna, visszanyelte az indulatot. Megszólalt volna, de megelőztem. – Csókolj meg – kértem. – Mielőtt akármit mondasz, csókolj meg, és ölelj át, és mondd, hogy megérte, akármi történik. Kisimította a hajamat az arcomból. – Megígértem neked, hogy kijuttatom magunkat innen, és úgy is lesz. Hosszú életünk lesz együtt, Lia. – Átkarolt, magához húzott, mintha többé semmi se férkőzhetne közénk, és aztán az ajkamon éreztem az ajkát, gyengéden, éhesen, és ez volt a legédesebb íz, amit valaha elképzeltem; minden álmom újra felpezsdült és életre kelt egyetlen rövid csókban. Vonakodva váltunk szét, de az idő sürgetett. Rafe sietve beszélt. – Holnap reggel lovaglóruhát vegyél magadra. Az emlékverseidet a Feketekő-teraszról mondd el. Tudod, melyik az? Bólintottam. A Feketekő-terasz is ugyanarra a térre nézett, ám ritkán használták, mert bonyolultabban lehetett megközelíteni. – Helyes – nyugtázta. – Rögtön az első harangütés után fohászkodj. Addigra a tanács újra elmerül az ülésezésben. Mindent úgy csinálj, ahogy szoktál, hogy a téren álló őrök ne fogjanak gyanút. Amikor elhagyod a teraszt, a kinti lépcsőn menj le a második szintre, onnan át a kapunyíláson. Ritkán használt útvonal, csak néhány szolga jár arra. Ott foglak várni Jebbel. – De hogyan… – Tudsz úszni, Lia? – Úszni? Úgy érted, a folyó… – Ne aggódj. Van tutajunk. Nem kell úsznod. – De a folyó… Sietve elmagyarázta, miért ez volt az egyetlen lehetőség; hogy a hidat egy kisebb hadsereg nélkül lehetetlen felemelni, az alsó folyása pedig túl messze esik. – Tavish átgondolta. Én bízom benne. – Tudok úszni – feleltem, és igyekeztem megnyugtatni zakatoló szívemet. Tutaj. Holnap reggel. Az sem érdekelt, ha ez a világ legőrültebb terve. Eltűnünk, mielőtt hozzá kellene mennem a komizárhoz. Megkérdezte, van-e valamim, amit magammal kell vinnem, mondván, hogy elviszi most, és átadja Jebnek, erősítse a tutajra, mert holnap nem lesz már ilyesmire idő. Felkaptam a nyeregtáskámat, és még néhány dolgot beletömtem, köztük az Ősök könyveit is, aztán megragadtam a karját. – Rafe, ha a dolgok nem a terv szerint alakulnak, ha nélkülem kell indulnotok, ígérd meg, hogy megteszed! Láttam az arcán, hogy tiltakozni akar, de megállt, és az ajkába harapott. – Úgy lesz – felelte végül –, ha te is megígéred nekem ugyanezt. – Pocsék hazudozó vagy. – Pedig régebben olyan jól ment – ráncolta a homlokát. – Te vagy a végzetem. De ettől még meg kell ígérned. Nélküle nem indulok. Ha nem vagyok itt, őt darabokban küldik vissza Dalbreckbe. – Úgy lesz – feleltem, habár valószínűleg érezte a szavaimon, hogy nem igaz. Sóhajtott, az ajka ismét az ajkamhoz ért. – Hát akkor nincs más hátra, mindkettőnknek ki kell jutnunk – súgta a számba. – Az lesz a legjobb – feleltem ugyanúgy. Szorosan összesimultunk; teltek a másodpercek. Semmi mást nem akartam, csak még több időt tölteni

vele. Az ajka a nyakamra vándorolt. – Megérte, Lia. Minden kilométer, minden nap. Végigcsinálnám újra az egészet. Három földrészen is végigkergetnélek, ha ez az ára, hogy veled legyek. – Halkan sóhajtott, aztán elhúzódott. – Egyetlen bökkenője lehet a tervünknek – mondta. – Griz. – Griz? Nekem úgy tűnik, ő a legkisebb gondunk. Egyszer már hazudott a kedvünkért. Rafe homlokán elmélyült egy ránc, mintha Griz a fejét is megfájdította volna. – Tudja, ki vagyok, és az egyik emberemet is ismeri. Amikor őt észrevette, kitalálta, hogy valami készül, és az értésünkre adta, hogy nem akarja, hogy elmenj. Ő is a törzsbe tartozik, és elvárja a maradásodat. Az emberem azt mondta neki, hogy ő csak értem jött, és Griz láthatólag elhitte, de azért még szemmel tart minket. Hitetlenkedve ráztam a fejemet. – Várj, tényleg jól értem? Nem zavarja, hogy dalbrecki katonák jutottak át a folyó innenső oldalára, összeesküvést szőnek és szökési terveket forralnak, amíg ő megtarthat engem? – Így igaz. Azt tervezzük, hogy ha kell, a saját szobájában, csendben elintézzük, de ahogy láttad, nagydarab állat. Lehet, hogy nem lesz egyszerű. Felforrt a vérem. Hogy megtartson. Mintha egy béka lennék egy fiú zsebében. – Nem – jelentettem ki. – Grizről majd én gondoskodom. – Lia, túlságosan… – Én megbízom benned, Rafe. Ebben az ügyben neked is meg kell bíznod bennem. Grizről majd én gondoskodom. Nyitotta a száját, hogy vitatkozzon. – Rafe – mondtam határozottan, mire sóhajtott és mogorván bólintott. – Ma este a Sanctum-teremben beszélj a jövőbeli terveidről. Mi lesz egy hét múlva, egy hónap múlva. Kérdezz az időjárásról, bármiről, keltsd azt a benyomást, hogy itt leszel. Nem csak a komizárnak éles a szeme. A rahtanok, a chievdarok, de különösen Griz fülel minden szóra. Halk kopogtatást hallottunk az ajtó felől. – A vállad – kérdeztem. – Hogy van? – Csak egy karcolás – felelte. – A szakács valami büdös borogatást készített rá. – Odahajolt, és lágyan megcsókolta a sebet a járomcsontomon. – Nézz ránk – mondta halkan. – Különös pár vagyunk, hát nem? Az egyik csók a másikhoz vezetett, és Rafe elfelejtette, hogy mennie kellene. – Senki sem ismerne fel minket – feleltem. – Többé már nem vagyunk rendes herceg és hercegnő. Belenevetett a csókba, és hátrahajolt, hogy megnézzen magának. – Te sose voltál rendes hercegnő – jelentette ki, aztán az arcomra simította a kezét, és elhalványult a mosolya. – De te vagy minden, amire vágyom. Emlékezz erre. Téged szeretlek, Lia. Nem egy rangot. És nem azért, mert egy darab papír ezt diktálja. Hanem mert így érzek. Nem volt már idő több szóra vagy csókra. Felkapta a nyeregtáskámat, és az ajtó felé indult. – Várj! – szisszentem utána. – Van itt még valami a számodra! A szekrényből kivettem egy kicsi, lepecsételt üvegnyi átlátszó folyadékot. – Csak egy apróság, amit az utazásaim során emeltem el. Talán nyer nekünk egy kis időt. Elhadartam neki, pontosan hogyan alkalmazza. Rafe elvigyorodott. – Határozottan nem rendes hercegnő – felelte, óvatosan a nyeregtáskába dugta az üvegcsét, és elment. ÖTVENNYOLCADIK FEJEZET

A hópelyhek könnyű függönye kavargott a szélben, ám engem nem állított meg. Grizt az istállóknál találtam Ebennel és a csikóval. Átvetettem magam a korláton. – Mi történt veled? – nézett rám Griz, és esetlenül a saját arcán mutatta, ahol az enyémen a seb volt. A haját cibálta a szél. Rámeredtem, de nem feleltem, helyette Ebenhez fordultam.

– Hogy haladsz a kiképzéssel, Eben? A fiú aggodalmasan nézett rám; érezte, hogy valami nincs rendjén, és nem csupán lehorzsolt, felsebzett arcom miatt. – Gyorsan tanul – válaszolta. – Most már száron vezetem. Megdörgölte a csikó pofáját: az állat megnyugodott az érintésétől. A kapcsolatuk máris egyértelműen látszott. Eben adottsága, így nevezte Dihara. Ismeretség van köztük, a bizalom egy fajtája. Csodálatos, ám nem mágikus… amit csak másféle szemmel lehet látni, másféle füllel hallani. Odanyúltam, és megvakartam a csikó csillagos homlokát. Griz türelmetlenül állt egyik lábáról a másikra. – Adtál már neki nevet? – kérdeztem. Eben tétovázott, és Grizre pillantott. – Ostobák tanácsára ne hallgass, Eben. – Az öklömet a gyomorszájamra nyomtam. – Ha itt érzed, bízz benne. – Lélek – felelte Eben csendesen. – Ugyanúgy neveztem el. Griz türelme elfogyott. A korlát felé intett. – Menned kellene… Nekitámadtam, éles, hangos hangon csattantam fel. – Majd elmegyek, ha kész vagyok rá, megértetted? – Eben – fordult oda Griz –, hagyj magunkra egy percre. A hercegnő és én… – Csak maradj, Eben! Hallanod kell, mert ki tudja, milyen badarságokkal tömték meg a fejedet ezek az ostobák! Odaléptem Grizhez, és mellkason böktem. – Hadd tegyem teljesen egyértelművé a számodra! Meglehet, hogy van, aki máshogy láttatná, de attól én még nem leszek sem menyasszony, akit el lehet adni egy másik királyságnak, sem hadizsákmány, sem a te komizárod szócsöve! Nem fabatka vagyok egy kártyajátszmában, akit gondolkodás nélkül be lehet dobni középre, vagy akit a mohó ellenfél a markába zárva tarthat! Játékos vagyok, és ott ülök az asztalnál a többiek mellett, és a mai naptól kezdve úgy játszom ki a lapjaimat, ahogy nekem tetszik. Megértettél? Mert ha valaki máshogy gondolja, annak csúnya következményei lehetnek. Eben leesett állal nézett rám, Griz azonban úgy állt ott, hatalmas, fenyegető alkata ellenére, mint egy megszidott kisiskolás, nem pedig vad harcos. Megrándult az ajka, aztán Ebenhez fordult. – Gyere, fussunk Lélekkel néhány kört. Észrevettem, hogy Eben arcára kiül a meglepetés, amiért Griz a nevén nevezte a lovát. Úgy gondoltam, Griz megértette, amit mondani akartam. Most már csak észben kell tartania.

Mire visszaértem a Sanctumba, a szél már süvített, a pelyhek tánca pedig hófúvássá változott, amely szurkálta az arcomat. Ez is olyan volt, mint Bernette néném meséjében: a kegyetlen, égető hó. Megcsókoltam két ujjamat, és a mennyek felé emeltem a nagynénémért, a bátyáimért, és még a szüleimért is. Immár nem esett nehezemre elhinni, hogy a hó többféle lehet – hiszen annyi mindennek volt több oldala. Magam köré húztam szabadulni igyekvő köpenyemet. A tél dühösen rontott ránk. Ma este nem lesznek emlékversek a falon. Amikor visszaértem, egy őr várt egy üzenettel. A barnát vedd fel. A komizár még a tanácsülések zsúfoltsága ellenére is üzent. Nem akadt olyan részlet, amely túl kicsi vagy túl nagy lett volna hozzá, hogy határozzon róla. Tudtam, miért a barnát választotta. Ez volt a legegyszerűbb ruhám, a szemében bizonyára unalmas, ám annál nagyobb lesz a különbség és a feltűnés a piros javára, amelyet holnap adat rám. Kétségem se volt, hogy még a havat is ő rendelte, mint a tökéletes hátteret; holnap reggel pedig kívánsága szerint ragyogni fog a nap, hogy el ne tántorítsa a tömegeket.

Az utasítása szerint öltöztem fel, de az egyszerű barna ruhán kívül is volt más, amit magamra vehettem. Az ajkamhoz emeltem Walther kardszíját. A bőr meleg volt és puha; a sajgás a szívemben mit sem csillapodott a nap óta, hogy lezártam a bátyám szemét, és csókkal búcsúztam el tőle. Magamra vettem a szíjat, és a szívemre szorítottam. A csontfüggő következett; sűrűn, nehezen hirdette a hálaadást. Kieresztett hajam a vállam körül hullámzott. Ma este nem kellett mutogatni a kavah-t: eddigre a Sanctumban mindenki tudta, hogy ott van. A nyakamba akasztottam az amulettet, amelyet a jehendrán vásároltam, mellé egy kalapált rézgyűrűt, az arakan törzs ajándékát, és felcsatoltam egy szárított thannisból szőtt övet, amelyet egy kislány készített a Montpair fennsíkon. Az üdvözlet Vendában sokféle úton-módon érkezett, de mindegyik telve volt reménnyel. Semmire nem vágytam jobban, mint hogy elhagyjam ezt a helyet, eltűnhessek Rafe-fel, vissza a saját világunkba, és úgy tehessek, mintha Venda sosem létezett volna, mintha az elmúlt hónapok meg sem történtek volna – hogy újrakezdhessük az álmainkat, és elérjük a boldog célokat, ahogy Rafe remélte. Olyan honvágy égett bennem, amit sosem gondoltam lehetségesnek, és tudtam, meg kell találnom a módját, hogy hazajussak és figyelmeztessem az otthoniakat. Mégsem tagadhattam, hogy valami megmoccant bennem. Váratlan pillanatokban lepett meg – amikor egy szolgálólány szégyenkezve lesütötte a szemét; amikor Eben, a gyerek megmutatkozott előttem; amikor Effiera felidézte az anyja szavait, a mancs erős és vad, az inda lassú és állhatatos, mindkettő egyformán erős. Amikor egy sátornyi asszony méregetett, illesztgetett, és végül a ruháikba ölelt, és éreztem az öltéseket erősítő várakozást. Megvarrják a maguk ruháit, akkor is, ha ringy-rongyokból kell összefércelniük. És talán a leginkább akkor, amikor Aszter társaságában voltam. Hogy szerethettem meg ilyen rövid idő alatt? Mintha megsejtette volna, a kislány bekopogott és belépett. Kiskocsival jött, saját választott serege kísérte: Yvet és Zekiah. Ők még kicsik voltak, hogy talicskázzanak, ám más feladatokkal meg tudták szolgálni az étküket a konyhán. – Azért jöttünk, hogy összeszedjük a holmijait, kisasszony, és áthordjuk az új szálláshelyére. Mármint, ha nem bánja. De azt hiszem, nem bánja, mert a komizár rendelkezett így, úgyhogy remélem, nem gond, ha összehajtogatjuk a ruháit, és berakjuk ide… – Az arcára kiült az aggodalom, és odaszaladt hozzám. – Mi történt az arcával? Odanyúltam, és megérintettem a járomcsontomat. Nehezemre esett hazudni Aszternek, de még túl fiatal volt, hogy ebbe belerángassam. – Csak ügyetlenül estem – válaszoltam. Aszter arckifejezése elárulta, hogy nem győztem meg. – Kérlek – folytattam –, nyugodtan csináljátok, vigyétek át a holmijaimat. A kislány csettintett a nyelvével, mint egy öregasszony, ám nekiláttak a dolognak. Ha minden jól megy, csak egyetlen éjszakát kell majd az új helyen töltenem. Először az öveket és alsóneműket szedték össze, amelyeket Effiera adott nekem, aztán a ruhákkal folytatták. Aszter felemelte a törülközőt, amelyet Calantha hagyott az ágyon, de váratlanul valami nehéz hullott ki belőle, és zördülve a padlóra esett. Mindannyian levegőért kaptunk. Az ékköves késem volt az, amelyről azt hittem, örökre nyoma veszett. Mindvégig Calanthánál volt. Aszter, Yvet és Zekiah némán meredtek a pengére; hátraléptek, rám pislogtak. Minden gyermeki ártatlanságuk ellenére tudták, hogy nem volna szabad fegyvert birtokolnom. – Ezzel mit kezdjünk? – kérdezte Aszter. Letérdeltem, sietősen felkaptam, aztán a törülközőt is kivettem Aszter kezéből. – A komizár esküvői ajándéka – mondtam, és újra becsomagoltam. – Nem örülne, ha tudná, hogy ilyen vigyázatlan voltam. Kérlek, ne említsétek ezt neki. – A három elkerekedett szemű gyerekre néztem. – Senkinek se. Bólintottak. A csomagot a kézikocsi aljára dugtam. – Amikor átviszitek a holmijaimat, kérlek, a kést óvatosan szedjétek ki, és a ruhák alá tegyétek, legalulra. Meg tudjátok oldani? Aszter komoly arccal nézett rám. Egy szavamat se hitte. Egyikük sem hitt nekem. Az ártatlanságukat és a gyerekkorukat rég ellopták tőlük, akárcsak Ebentől. – Ne aggódjon, kisasszony – felelte Aszter. – Óvatos leszek, és nagyon jó helyre teszem. Már majdnem felálltam, de akkor Yvet lépett elém, és odahajolt, hogy megcsókolja sérült arcomat. Apró

ajka nedvesen ért a bőrömhöz. – Nem fog sokáig fájni, kisasszony. Legyen bátor. Nagyot nyeltem; próbáltam anélkül válaszolni, hogy gagyogó idiótává válnék. – Megpróbálom, Yvet. Megpróbálok olyan bátor lenni, mint ti vagytok.

sajátjai árulják el, megverik és megalázzák, mégis felfedi a gonoszt, mert a százarcú sárkány nem ismer határokat. Venda-ének ÖTVENKILENCEDIK FEJEZET

KADEN A tanácskozóasztalnál ültem: hallgattam, bólogattam, néha egy-egy szót is hozzáfűztem, de megint csak Lia foglalta le a gondolataimat. Minden csepp véremmel tudtam, szükségem van rá, hogy itt legyen. Hogy neki is szüksége van rá. Ám ez immár lehetetlennek tűnt. Tudtam. Tudtam, mit tervez a komizár, és mivel azt gondoltam, ez minden, amit akarok, nem szóltam. Az igazsághoz vezető lépéseknek nevezte őket, márpedig én igazságot akartam. Csakhogy tudtam, hogy ez szófacsarás. Bosszú volt, egyszerű és tiszta bosszú, és mindössze ez számított. Biztosra vettem, hogy azon a napon, amikor apám szemébe nézek, és átsegítem a túlvilágra, fel tudok lélegezni. A hegeim valami csoda folytán eltűnnek, feledésbe vesznek. Ezért semmilyen ár nem tűnt drágának. A háborúban ártatlanok is meghalnak, Lia. Ezeket a szavakat számtalanszor elmondtam már saját magamnak igazolásul, akkor is, amikor meghallottam Greta halálhírét. Ártatlanok vesznek oda. Most azonban Berdit láttam, amint ráadást szed a tányérokra a halraguból, magamat láttam Terravin utcáin táncolni Gwynethszel és Simone-nal… és ott volt Pauline, a legédesebb, legkedvesebb lány, akit csak el lehetett képzelni az angyalokon innen. Nevük volt. Arcuk volt, élesen, tisztán látható, miközben az igazság vonásai elhomályosultak. Ugyanakkor nem feledkezhettem meg a vendaiakról sem, akik befogadtak. A sajátjuknak ismertek el. Tápláltak. Vendaivá váltam, és tudtam, nagy az ínségük. A mi királyságunk mindennap szenvedett azok miatt, akik nem ismertek irgalmat. Talán ez az ország nem érdemel igazságot? Erre tagadhatatlan de igen volt a válasz. Nem engedem, hogy bajuk essen. Olyan ígéretet tettem Liának, amit talán nem leszek képes megtartani. A tanácskozás hosszúra nyúlt. Obraun kormányzó nagyon könnyen hajlott a szóra, és beleegyezett, hogy az arlesfői bányák hozamát megkétszerezi. Csaknem túlságosan is könnyen. A többiek tiltakoztak, azt panaszolták, hogy a kőből nem lehet vért sajtolni. A komizár biztosította őket, hogy igenis lehet. Megállapodtál vele? Milyen csodálatos! – Nincs hozzáfűznivalód, orgyilkos?

Felkaptam a fejemet. Az asztal másik oldalán Malich mosolygott rám gúnyosan; örült, hogy figyelmetlenségen kaphatott. – Mindannyian gyakorlottak vagyunk benne, miként kell vért sajtolni a kőből. Évek óta csináljuk. Még egy télen át bírni fogjuk. Malich mosolya elhalványult, a komizáré felragyogott. Örült, hogy az ügy mellé álltam. Biccentett – és ezzel helyreállt a régi megállapodásunk. HATVANADIK FEJEZET

PAULINE A citadella előtti tér szélén, a lucfenyők árnyékába húzódva vártunk Brynre és Reganre, amikor egy katona vágtatott el előttünk. A lépcsők alján lezuhant a lóról, mint egy halott. Egy őrszem rohant hozzá, és a katona kinyögött néhány szót – nem hallottuk, mit, mert túl messze voltunk –, aztán elájult. Az őrszem besietett a citadellába; két másik őr felemelte az ájult katonát, és bevitték. Ahogy szétszaladt a hír, összegyűltek az emberek. A katonáról tudni vélték, hogy Walther csapatából való. Teltek a percek, eltelt egy óra, és sem Bryn, sem Regan nem jelent meg. Mire egyáltalán valaki kilépett a citadellából, a tér megtelt. Az alkormányzó jött elő, a lépcső tetején állt meg, az arcán fájdalom. Hátrasimította fehérszőke haját, mintha önuralmat szeretne magára erőltetni – vagy mintha halasztani igyekezne az elkerülhetetlen bejelentést. A hangja először megtört, de aztán összeszedte magát, és bejelentette, hogy Walther, Morrighan koronahercege a csapatával együtt meghalt – a barbárok áldozatául esett. Elgyengült a térdem. Berdi kapta el a karomat. A tömeg hangja egy pillanatra elfulladt, aztán az anyák, nővérek, apák, feleségek, fivérek mind térdre estek. Szenvedő jajgatásuk a fejük fölött hullámzott, és akkor a királyné is feltűnt a lépcsőkön. Soványabb volt, mint ahogyan emlékeztem, az arca hamuszürke. Lesétált a tömeg közé, együtt zokogott velük. Az alkormányzó megpróbálta vigasztalni, ám sem őt, sem mást nem lehetett. Végül a testvéreket is megláttam kilépni – az arcuk komor volt, a szemük kifejezéstelen. A király nem mutatkozott, helyette a kancellár követte a hercegeket. Gwyneth és én is megigazítottuk a csuklyánkat, hogy biztosan takarja az arcunkat. A kancellár arca nem volt döbbent, mindössze komoly. Kihirdette, hogy még több rossz hírt kell megosztania – olyan híreket, amelyek kétszer súlyosabbá teszik majd a gyászt. – Hírt kaptunk Arabella hercegnőről. A várakozók újra elcsendesedtek, visszafojtották a zokogást, és mindenki várt, hogy meghallhassa, mi lett Liával. – Amikor kitért az Első Leányként reá rótt kötelessége elől, mindannyiunkat veszedelembe sodort, és az árulás gyümölcsét most beérni látjuk Walther herceg és harminckét kiváló katonánk halálával. A hír most érkezett, hogy Arabella árulása még mélyebben gyökeredzik. Új szövetségre lépett az ellenséggel. Ez volt a terve mindvégig. Elhagyott minket, és bejelentette, hogy házasságra lép a barbárok uralkodójával, hogy Venda királynője lehessen. Mindenki hitetlenkedve kapott levegőért. Nem, ez nem lehetséges. Csakhogy Bryn és Regan szoborként álltak, és nem is próbálták megvédeni a húgukat, vagy meghazudtolni a kancellárt. – Kihirdettetik – folytatta ő –, hogy ettől a perctől kezdve Arabella a Morrighani Királyság leggyűlöltebb ellensége. A neve minden feljegyzésből töröltetik, és ha az istenek kegyéből a kezünkre jutna, azonnal kivégeztetik a kiválasztott Fennmaradottak ellen elkövetett bűneiért. Nem kaptam levegőt. Ez nem lehetséges. Regan pillantása végre rám talált, ám a szeméből hiányzott az érzelem. Semmi erőfeszítést nem tett, hogy mutassa: nem hiszi. Bryn lehajtotta a fejét, megfordult és visszament a citadellába. Regan követte. Walthert gyászolták. Bizonyára erről van szó. A szívük mélyén tudniuk kell, hogy hazugság. Liát elrabolták. Én magam mondtam nekik. Emlékeztem, mit láttam, mit meséltem.

Döbbent csendben gyalogoltunk vissza a fogadóba. – Nem tenné meg – jelentettem ki végül. – Lia sosem csatlakozna Morrighan ellenségeihez! Soha! – Tudom – felelte Berdi. A hasam görcsbe rándult; rátapasztottam a kezemet, és összegörnyedtem. Berdi és Gwyneth azonnal mellettem termett, és támogatott, nehogy elessek. – Csak nyújtózik a kicsi – mondtam, és mély, nyugtató lélegzetet vettem. – Gyerünk, visszaviszünk a fogadóba – jelentette ki Gwyneth. – Majd utánajárunk ennek a hírnek Liáról. Biztosan van valami magyarázat. A görcs engedett, én pedig kiegyenesedtem. Még két hónapom volt. Ne gyere korán, gyermek. Még nem állok készen. – Pihenjünk le? – aggódott Berdi. – Megállhatunk itt a szomszédban, és vehetünk neked pár falatot. A szomszédos tavernára néztem. Kísértő volt, de csak vissza akartam jutni… Megdermedtem. – Mi a baj? – tudakolta Gwyneth. Megakadt valamin a pillantásom. Leráztam magamról a kezüket, és közelebb mentem a kocsmához, hogy jobban belássak az ablakon. Pislogtam, hogy élesen lássam. Halott. Lia mondta. Olyan tisztán emlékeztem a szavaira, mintha most hallanám. Lesütötte a szemét, idegesen, hadarva mosta össze a szavakat. Megtámadták az őrjáratát. A kapitány egy távoli mezőn temette el. Az utolsó szavai hozzád szóltak: mondjátok meg Pauline-nak, hogy szeretem. Meghalt, Pauline. Meghalt. Nem jön vissza. Csakhogy a pillantása összevissza rebbent. Lia hazudott nekem. Mert ott, tisztán láthatóan, Mikael ült a kocsmában, az egyik térdén söröskorsó, a másikon egy leányzó. Megfordult velem a világ. Egy lámpaoszlopba kapaszkodva nyertem vissza az egyensúlyomat. Nem tudtam, mi ütött nagyobbat: a tény, hogy Mikael ép és egészséges, vagy hogy Lia, akit testvéremként szerettem, így elárult. Berdi megfogta a karomat. – Szeretnél bemenni? Gwyneth is mellém lépett, ám ő benézett az ablakon, követve a tekintetemet. – Nem – vágta rá sebesen. – Nem akar bemenni. Most nem. Igaza volt. Tudtam, hol találhatom Mikaelt, ha majd készen állok – most azonban még nem álltam készen. HATVANEGYEDIK FEJEZET

Az őrök a Sanctum-terem felé kísértek, amikor lépteket hallottunk közeledni. Sietős lépteket. Kaden fordult rá a folyosónkra, és megtorpant. – Várjátok meg a lépcsőknél – intett, elbocsátva az őröket. – Beszélnem kell a hercegnővel. Az őrök engedelmeskedtek, Kaden pedig berántott egy sötét átjáróba. Az arcomat fürkészte. – Csak ügyetlenül estem, Kaden. Ne magyarázz bele többet. Odanyúlt, és gyengéden megsimított a hüvelykjével a járomcsontom alatt. Összeszorította az állkapcsát. – Meddig fogjuk még ezt játszani, Lia? Mikor leszel velem őszinte? Láttam a szemében a nyíltságot, és meglepett a szívemben támadó sajgás, mert szerettem volna mindent elmondani neki… de Rafe meg én már túl közel voltunk a szabadsághoz, hogy megengedhessem magamnak az őszinteség fényűzését. Még mindig nem tudtam, mit tenne Kaden. Nyilvánvaló volt, hogy elkötelezett irántam is, ám a Venda és a komizár iránti elkötelezettsége már kiállta a próbát. – Nem titkolok előled semmit. – És mi van a követtel? Ő kicsoda?

Inkább vád volt ez, mint kérdés. Undorodva felhúztam az ajkamat. – Hazug manipulátor. Csak ennyit tudok róla. Tényleg. – A szavadat adod. Bólintottam. Ettől megnyugodott; láttam a szemében és a mellkasát feszítő megkönnyebbült sóhajtásában. Egyelőre elhitte, hogy nem szőttem összeesküvést a követtel, ám a bizalma tünékeny maradt. Máris áttért a többi gyanújára. – Tudom, hogy nem szereted a komizárt. – Ezt már korábban beismertem. Újra végigmegyünk ezen? – Ha azt hiszed, hogy a házassággal hatalmat nyersz, tévedsz. Nem fogja veled megosztani. – Azt majd meglátjuk. – A pokolba, Lia! Hazugságot forralsz! Tudom, hogy így van! Magad mondtad, hogy így lesz, és hiszek neked. Mit tervelsz? Hallgattam. Kaden sóhajtott. – Ne csináld. Nem lesz jó vége. Higgy nekem. Úgyis itt maradsz. Igyekeztem, hogy ne látsszon rajtam semmi, de a hangsúlyától megfagyott a vérem. Minden harag vagy gúny nélkül jelentette ki – pusztán a tényt. Távolabb lépett, beletúrt a hajába, aztán nekidőlt a szemközti falnak. A szemében vágy égett. – Hallottam a nevedet – magyarázta. – A szélben lebegett, az súgta a fülembe, már jóval azelőtt, hogy eljutottam Terravinbe. És aznap, a fogadó tornácán, amikor bekötötted a vállamat, kettőnket láttam, Lia. Együtt. Itt. Kiszáradt a szám. Nem kellett többet mondania. Ezzel a néhány szóval minden értelmet nyert – az utunk át a Cam Lanteux-n, amikor látszólag előbb érezte meg a dolgokat, mint ahogy azok bekövetkeztek volna, az anyám szavai régről, amikor azt kérdeztem, hogy a fiúgyermekek nem birtokolják-e az adottságot. Volt már rá példa… de erre nem építhetünk. Kaden birtokolta az adottságot. Vagy legalábbis annak egy kis részét. – Mindig tudtad, hogy megvan benned? – Ez is oka volt, hogy az apám eldobott magától. Haragomban a felesége ellen használtam fel. Azóta mindig elnyomtam, ám néha előfordul… – Megrázta a fejét. – Mint amikor érted indultam. Tudtam, hogy az adottság hangját hallom, bár nem akartam beismerni. És aztán megláttam kettőnket. Itt. A szívem kalapálni kezdett, mert eszembe villantak az álmaim, amelyekben Rafe nélkülem menekül el. Ezek egybecsengtek azzal, amit Kaden látni vélt. Bizonyára tévedünk. A szívem mélyén nem ezt éreztem. – És itt vagyunk – leheltem hangtalanul. – Ebben a percben. Itt együtt látni kettőnket nem valami nagy kinyilatkoztatás. – Nem most történt. Sok idővel később. Egy gyermeket fogtam a karomban. – Én pedig azt álmodtam tegnap éjjel, hogy tudok repülni. Ez még nem jelenti azt, hogy szárnyat is fogok növeszteni. – Az álmok és a tudás két különböző dolog. – Néha azonban nehéz megkülönböztetni őket. Különösen akkor, ha nem tápláltad az adottságot. Te éppolyan gyakorlatlan vagy ezen a téren, mint én, Kaden. – Ez igaz – ismerte be, és közelebb lépett. – De van, amit biztosan tudok. Szeretlek, Lia. Mindig szeretni foglak. Emlékezz erre holnap, amikor örökre a komizárhoz kötöd az életedet. Szeretlek, és tudom, hogy én sem vagyok közömbös neked. Azzal megfordult, és magamra hagyott. Lehunytam a szememet. A fejemben lüktetett az összes csalásom és hazugságom, mert az istenek úgy segéljenek, tudtam, hogy nem volna szabad, és mégis éreztem valamit Kaden iránt – habár nem azt, amit ő olyan kétségbeesve vágyott volna tőlem. Semmi – sem az idő, sem az adottság – nem változtathatott ezen. Kettőnket láttam, Lia. Együtt. Talán csak szeretett volna így látni minket, és maga idézte fel a képet, mint amikor naphosszat az egyik vagy a másik fiúról ábrándoztam Civicában. Felnéztem, a szemközti falra meredtem. Szerettem volna, ha a szerelem ilyen egyszerű, hogy ha felajánlják, mindig viszonozzák is, ugyanúgy, ugyanannyira és ugyanakkor; ha a bolygók tökéletes

együttállásban minden kétséget eloszlatnak; ha könnyen érthető és sosem fájdalmas. Emlékezetembe idéztem a fiúkat, akiket Civicában kergettem, és hogy mennyire vágytam az érzelmek legkisebb jelére is a részükről; aztán a lopott csókokat, a fiatalembereket, akikbe azt hittem, szerelmes vagyok, és Charlest, aki hitegetett, ám valójában nem érzett irántam semmit. És aztán jött Rafe. Ő mindent megváltoztatott. Máshogy vett birtokba – ahogy a szemébe néztem, minden porcikám megrezzent, a nevetése, az indulata, az, ahogy néha kereste a szavakat, vagy ahogy az állán meg-megrándult az izom, amikor feldühödött; elgondolkodó figyelme, amikor a szavaimat hallgatta, vagy hihetetlen önuralma és elszántsága a rettentő túlerővel szemben. Amikor rápillantottam, a gondtalan földművest láttam, aki lehetett volna, ugyanakkor a katonát és a herceget is, aki valóban volt. Rettenetesen kezdődött, de ez nem jelenti azt, hogy ne lehetne jobb a vége. Ahogy mondta, reménnyel töltötte el a szívemet. Mindazonáltal nem tehettem úgy, mintha a szerelem rögös útja nem is létezne. A szüleimre gondoltam, Pauline-ra, Waltherre és Gretára, még Calantha is eszembe jutott – és átfutott az agyamon a kérdés, hogy a szerelem vajon valaha is jól végződik-e. Csak egyvalamiben voltam biztos: úgy nem végződhet, ahogy Kaden reméli. HATVANKETTEDIK FEJEZET

A szél nyüszített a hasadékokban, hatalmas ökölként verte az ajtókat, ablakzsalukat. Engedjetek be. Olyan vihar volt, ami mintha sosem akarna véget érni. Értetek jöttem. Ez volt a hó. Ez volt a tél. A Sanctum-terem két végén egy-egy kandallóban zúgott a tűz, a lábaink körül mégis hideg huzat tekergett. Figyeltem, hátha megjelenik Venda, hátha biztosít róla, hogy nem őrültem meg, hogy Rafe terve a folyó átszeléséről nem maga a téboly, ám az árnyékok csupán árnyékok maradtak. Rafe alig néhány székkel odébb ült; mind azt vártuk, hogy a komizár és a rahtanok megérkezzenek. A chievdarok egymás között hangoskodtak, mint rendesen, ám a rahtanok távolléte láthatóan nyugtalanította a kormányzókat: szokatlanul csendesen viselkedtek. Senki nem tett megjegyzést az arcomra, de észrevettem, hogy oda-odasandítanak. – A lépcsőn – böktem ki végül, aztán észbekaptam, és halkabban ismételtem meg. – Elestem a lépcsőn. Nem akartam jelenetet, szóbeszédet, semmit, ami felbosszantaná azt a néhány kormányzót, akik kedvesek voltak velem. Faiwell kormányzó egy rövid, kérdő pillantást vetett rám, aztán folytatódott a halk, fojtott társalgás. Umbrose kormányzó csak ült a helyén, és a kupájába bámult: kedveszegettnek tűnt – avagy részegnek. A mai tanácsülésük fékezte meg máskor harsány kedvüket? És akkor meghallottam a léptek távoli visszhangját. Még sosem hallottam a rahtanokat együtt közeledni. Baljós ritmusban kopogott a bakancsuk, borzongatón csördült az oldalukra szíjazott fegyver. Nem egy ritmusra masíroztak, mégis volt benne valami határozott, követelő ütem. Sosem hibáznak. Ezt hallottam róluk. – Mi történt? – kérdezte a komizár, amikor beléptek. – Meghalt valaki? Megpróbálták megtörni a csendes komorságot – ahelyett, hogy egy csoportba telepedtek volna le, mint általában, a rahtanok most elváltak egymástól, és a kormányzók között húztak ki egy-egy széket maguknak. Kaden mellém ült, a komizár a másik oldalamra. Nem is vette a fáradságot, hogy hazug módon megcsókoljon – láthatóan más foglalta le a gondolatait. Sört és ételt parancsolt az asztalra, és a szolgák elkezdték felhordani a tálakat. Calantha most az asztal túlsó felén ült, csaknem úgy, mintha távolságot akarna tartani Rafe-től és tőlem. Máris megbánta a tettét? Újra a tegnapi szemével látta a komizárt? És ami még fontosabb, elárulja majd, mit tett? Talán már vissza is vette a kést a szobámból. Reménykedve fohászkodtam, hogy Aszter jó helyre rejtse. Csak akkor merészelem majd magamhoz venni, amikor eljön az indulás ideje. Elém tették a tál csontot az áldáshoz. Amikor felemeltem a nehéz edényt, majdnem kiborítottam. – Ideges vagy az esküvő miatt, hercegnő? – érdeklődött a komizár. A legkomolyabb arccal válaszoltam.

– Ellenkezőleg, sher komizár. Alig várom a holnapot. Mindössze a hidegtől merevedtek el az ujjaim. Még nem szoktam hozzá a ti éghajlatotokhoz. A fejem fölé emeltem a fehérített áldozati csontokat, remélve, hogy utoljára teszem, és felnéztem az Ősök által épített, kormos mennyezetre. Abban a pillanatban a csillagos eget láttam, és azon túl az örök emlékezetű világegyetemet – és meghallottam a kiáltásokat. Az időn át halványan, mint a folyóban kavargó vér vöröse, a fülembe tolakodtak a halál hangjai. A térdre hulló anyák gyászoló üvöltése, a saját anyám zokogása. Tudják. A hírek elérték Morrighant. A fiaik elvesztek. A bánat erőtlenné tett: féltem, hogy megcsuklik a térdem. – Essünk túl rajta – sziszegte oda a komizár türelmetlenül, halkan. – Éhes vagyok. A tál remegett a kezemben. Szerettem volna bezúzni vele a fejét. Rafe előrehajolt, összeakadt a pillantásunk, és erőt láttam a szemében, önuralmat, és az üzenetet: tarts ki, már majdnem ott vagyunk. Elmondtam az áldozati fohászt, de amikor letettem a tálat, megcsókoltam két ujjamat, és az égre emeltem. Anyám sírása még mindig a fülemben csengett. Már majdnem ott vagyunk. A vacsora hátralévő része eseménytelenül telt, amiért őszintén hálás voltam. Minden csendes lépéssel közelebb jutunk a holnaphoz. Csak éppen túlságosan is nagy volt a csend. Kaden az egész étkezés alatt alig szólt néhány szót, de amikor felálltam az asztaltól, elkapta a kezemet. – Mit láttál, siarrah? Most először nevezett így. A komizár horkantott, de az asztalnál mindenki a válaszomat várta. – Hogy érted? – kérdeztem vissza. – A szemed lecsukódott, mielőtt elmondtad az áldást, és levegőért kaptál. Mit láttál? Meglehet, az igazságok ki akarnak tudódni, de ez nem volt alkalmas időpont. Inkább elferdítettem a hazugságaimat valami aranylóvá, szépségessé, amit – ezt biztosra vettem – Kaden hallani akar. Valamivé, ami reményeim szerint eltéríti majd attól, hogy az igazságot kutassa. Melegen néztem rá, és elmosolyodtam. – Magamat láttam, Kaden. Itt. Sok évvel később. Még egy pillanatig a szemébe néztem, és bár nem mondtam ki a szavakat, tudtam, hogy ő meghallja: magamat láttam itt, veled. Megkönnyebbülés csillant a tekintetében. Erővel tartottam az ajkamon a meleg mosolyt az este végéig, miközben a hazugságom sötét, hideg csomóba csavarodott a bensőmben. A komizár maga kísért el az új szállásomra. – Azt hiszem, ezt melegebbnek találod majd, mint Kaden huzatos szobáját. – Az ő szobája is jó volt. Miért nem hagytál ott? – Mert ha az esküvő után is egy déli toronyszobából dugdosod ki a fejedet, ahelyett, hogy itt lennél velem, a törzsek esetleg elgondolkodnának, miért van ez. Legalább az őszinte elkötelezettség látszatát meg akarjuk adni nekik, nem igaz, galambom? De Kaden meglátogathat a késő esti órákban. Nagylelkű ember vagyok. – Rendkívül figyelmes tőled – feleltem. Már jártam ebben a toronyban azelőtt, hiszen Rafe szobája is itt volt, de ezen az emeleten még soha. A komizár egy, a sajátjával szemben nyíló ajtóhoz vezetett, és benyitott. Odabent az egyetlen fényforrás az asztalon pislákoló kicsiny gyertya volt. Legelőször a falakat vettem észre – mintha tömör kőből lettek volna. – Nincsenek ablakok – jegyeztem meg. – Dehogy nincsenek. Csak kicsik, ezért könnyebb melegen tartani a szobát. És nézd, itt egy szép nagy ágy, szükség esetén kettőnek is megfelel. Közelebb lépett, és gyengéden megsimította az ütése nyomát az arcomon. Sötét szemében hatalom derengett. Győzhetetlennek tűnt, és átfutott a fejemen a gondolat, hogy milyen nehéz volna megölni, ha lehetséges egyáltalán. Anyám intését hallottam ismét: Egy másik élet kioltása, még ha egy bűnösé is, sosem szabad, hogy könnyű legyen. Ha az volna, alig volnánk többek állatoknál. – Holnap van az esküvőnk, hercegnő. – Hozzám hajolt, és megcsókolta az arcomat. – Kezdjünk tiszta lapot. Senki sem volt itt, hogy tanúja legyen a színjátékának; csak magamban csodálkoztam a gyengéd puszin. Amint kitette a lábát, átkutattam a helyiséget. Azt gondoltam, az árnyékok nyílnak valahová, talán egy tárolóhelyiségbe, de a szűkös szobán kívül nem találtam mást. A négy ablak legfeljebb hatujjnyi, zsalugáteres

kémlelőnyílás volt, és az egész „lakosztály” nem volt nagyobb, mint a cella, ahová az érkezésemkor vetett. A rendelkezésre álló hely nagy részét elfoglalta a szekrény és az ágy. Ez jelenti az elkötelezettséget és az új lapot? Sokkal inkább hasonlított ahhoz, amikor egy szerszámot behajítanak a közeli fészerbe. Nekiláttam átkutatni a ruhákat, amelyeket Aszter, Yvet és Zekiah hozott át. A gyertya alig adott némi fényt, ám ahogy végignéztem minden hajtást és zsebet, kezdtem elcsüggedni. Talán Calantha megelőzött és visszavette – mindenesetre nem találtam. Újra végigtúrtam mindent, abban a reményben, hogy a sietségem miatt elsőre nem vettem észre, de sem a ruhák között, sem valamelyik fiók sarkában nem találtam. A matrac alá is benyúltam, hiába. Óvatos leszek, és nagyon jó helyre teszem. Aszter ismeri a legjobb rejtekhelyeket. Olyan zug, ahol biztosra vehette… A másik sarokba futottam, a fedeles szobai árnyékszék alacsony ülőkéjéhez. Felemeltem a fedelet, benyúltam a sötét lyukba, és az ujjaim valami éleset tapintottak. Aszter túlságosan is jól tudta, hogy mennek a dolgok a Sanctumban.

s meglehet, hosszan vártok, de az ígéret hatalmas: a Jezeliának nevezett élete lesz az áldozat a ti életetek reményéért. Venda-ének HATVANHARMADIK FEJEZET

Ahogy gyanítottam, csendes reggel köszöntött ránk, vihar és szél nélkül. Bizonyosra vettem, hogy a komizár az időjárás ismeretlen istenével is lepaktált valahogy – és abban sem kételkedtem, hogy az isten lesz az, aki később keservesen megfizet majd, amiért alkuba szállt. Egész éjjel hánykolódtam, talán nem is aludtam. Amikor az egyik zsalut kinyitottam, jeges huzat csapott meg, és vakító fény ömlött be a kicsiny résen. Amikor a szemem hozzászokott, dermedten bámultam a szemem elé táruló látványt. Minden tető, kiugró és talpalatnyi föld az alattam elterülő téren vastag, fehér réteg alá rejtőzött. Egyszerre volt szépséges és rémisztő. Mennyire lassít le minket, hogy havon kell átkelnünk? Kopogást hallottam. Kinyitottam az ajtót. A küszöb előtt egy tálcán kenyeret és sajtot találtam, és még hallottam a sietős lépteket – a jelek szerint akárki hozta, a komizárnak még a közelében lenni is félt. Az utolsó morzsáig megettem, tudva, hogy talán egy darabig nem jutok ételhez, aztán öltözni kezdtem. Lovaglóruhát vettem magamra, ahogy Rafe meghagyta; nemcsak könnyebben ültem meg benne a lovat, a nadrág jóval melegebb is volt. Az ingem még mindig szakadtan lógott, ahol a komizár eltépte: visszasimítottam a vállamra, és Walther kardszíjával rögzítettem. Hallottam, hogy a város ébredezik, a dolga után indul. Az emlékverseidet a Feketekő-teraszról mondd el. Rögtön az első harangütés után fohászkodj. A terasz közel volt ehhez a lakrészhez, még láttam is a szobám tenyérnyi ablakából. A nap állásából úgy ítéltem, hogy legfeljebb egy óra van még harangütésig. A tanács mostanra bizonyára összeült, hogy vitázzon – és ahogy egyes kormányzók arcából tegnap megítélhettem, a dolog nem mehetett simán. Talán megtagadták az együttműködést, látva, hogy a komizár silói tele vannak, az ő alattvalóik pedig korgó hassal szenvednek? Az elégedetlen tartományi lakosok gyakoribb kihívásokat

jelenthetnek, azaz rövidebb élettartamot. Úgy véltem, részben a látomásaim ígéretével próbálta visszaszorítani az elégedetlenséget. Az istenek küldte siarrah meglátja a közeli győzelmet. Ez egy időre elcsendesíti a távoli tartományok gyomorkorgását. Felvettem a meurasi törzs prémes mellényét, amelyet személyes áldozatokból varrtak egybe, és összeszorult a gyomrom. Nem minden vendai az ellenségem. A barbár szót nem használtam többé, mindössze néhány vad emberre, és úgy tűnt, egy morrighani nagyúr is ezek közé tartozik. Benyúltam a matrac alá, hogy kivegyem az oda rejtett kést, amikor meghallottam az ajtó zördülését. Visszaejtettem a matracot, és megpördültem. A komizár volt az. Rámeredtem, és igyekeztem közömbös arcot vágni. – Ma reggel nincs tanácsülés? Alaposan végigmért, és csak utána válaszolt. – Miért vettél lovaglóruhát? – Ezek a legmelegebbek, sher komizár. Minthogy a terasz behavazódott, úgy gondoltam, kényelmesebb lesz ezekben elmondanom a reggeli emlékverseket. – Nincs több szereplés, legfeljebb, ha én is veled megyek. – Oldalra hajtotta a fejét, úgy gúnyolt, mintha ostoba öszvér volnék. – Úgy vélem, elkél a segítség, hogy pontosan az emlékezetedben tartsd, mit kell mondanod. – Emlékezni fogok – jelentettem ki. Álltunk egymással szemben, és mindketten hallottuk a halk kántálást: Jezelia. – Nem szólsz hozzájuk, ha nem állok melletted – ismételte meg. Láttam a szemében. Hallottam a hangján. Az egész a hatalomról szólt, és a komizár nem bírt lemondani még a legkisebb maréknyiról sem, ami a szándékán kívül került hozzám. A törzsek városlakó tagjai, akik összegyűltek a tereken, egyre többen lettek, és engem hívtak, nem őt. Erre nem számított, habár jóformán ő rendezte így. A városlakók, és főleg a serege hatalmas létszámához képest ez nagyon kevés volt, ám a komizár minden egyes alattvalóját uralni akarta, és biztos akart lenni a hűségében. – Engem hívnak, komizár – mondtam lágyan, remélve, hogy enyhíthetem a helyzetet. – Tudnak várni. Annál hevesebb lesz majd a szenvedélyük az esküvő előtt. Fontosabb feladatom van a számodra. – Mi lehet fontosabb, mint a bőség látomásával fokozni a szenvedélyt? Gyanakodva nézett rám. – Megerősíteni a kormányzókat, akik egy hét múlva hazaindulnak a tartományaikba. – Csak nincs baj a kormányzókkal? – tudakoltam. A komizár felkapta az alacsony szekrényről a vörös ruhát, amelyet este kellett volna viselnem, és az ágyra dobta. – Ezt vedd fel! Később visszajövök, és elviszlek a tanácsülésre. Ha jelt adok, ott majd előadod a kormányzóknak a saját külön színdarabjukat, vagyis szépen rebegteted a szempilláidat, és ontod magadból a győzelemről szóló szavakat. Ezúttal a kellő szavakat. – De hiszen ez a ruha az esti szertartásra készült. – Vedd fel! – ismételte. – Pazarlás lenne, ha csak néhány homályos óráig mutogatnád. Bíztam benne, hogy ha gyorsan megnyugtatom növekvő idegességét, magamra hagy. – Ahogy kívánod, sher komizár. Elvégre ez az esküvőnk napja, és az én célom, hogy neked örömet szerezzek. Mire visszatérsz, átöltözöm. Felvettem a ruhát az ágyról, és vártam, hogy kimenjen. – Most, kicsikém. Elviszem a lovaglóruháidat. Nem lesz rájuk szükséged, és jól tudom, hogy az esküvői félelmek néha meggondolatlanságokra sarkallják a menyasszonyokat. Különösen téged – fejezte be, aztán csak állt ott várakozva. – Igyekezz! Nincs időm a megjátszott szégyenlősségedre! Nekem sem volt. Azt akartam, hogy a lehető leghamarabb visszatérjen a tanácsi szárnyba. Sietve lekapkodtam a mellényemet, az övet, a bakancsomat, aztán megfordultam, hogy a többit is levegyem. Éreztem, hogy a tekintete a hátamba mélyed: sebesen felrángattam a ruhát. Mielőtt megfordulhattam volna, a keze a derekamra kúszott, a szája pedig a vállamra, a kavah vonalait követve. Felkaptam az inget-nadrágot az ágyról, és visszafordulva a hasának löktem. – Na hát, ez az a hercegnő, akit szeretek – nevetett.

– Te soha életedben nem szerettél semmit – vágtam a fejéhez. Az arckifejezése egy pillanatra ellágyult. – Hogy ebben mekkorát tévedsz… – Megfordult, hogy kimenjen, de mielőtt becsukta volna az ajtót maga mögött, visszaszólt. – Néhány óra, és itt vagyok. – Undorodva elhúzta a száját, és kavaró kézmozdulatot tett. – Csinálj valamit a hajaddal. Azzal becsapta az ajtót. Bosszúságomban egy pillanat alatt darázsfészekké kócoltam a hajamat – és akkor meghallottam a morduló kattanást. Odarohantam az ajtóhoz, és megpróbálkoztam a zárral. Nem mozdult. Ököllel estem az ajtólapnak. – Nem zárhatsz be! Nem így szólt a megállapodásunk! A deszkára nyomtam a fülemet, de válasz helyett csak a távolodó lépteit hallottam. Megállapodás. Majdnem felnevettem a szón. Kadentől eltérően én tudtam, hogy a komizár semmit sem tart tiszteletben, ami nem őt szolgálja. Körülnéztem, kerestem valamit a szobában, amivel feltörhetném a zárat, aztán levettem egy csontot az övemről, a késsel vékonyra faragtam, és belepróbáltam a kis kulcslyukba. Sikertelenül. Ebben az átkozott, nyirkos városban minden fém merevre rozsdállt. Egy másik csonttal kísérleteztem, aztán egy harmadikkal. A kinti kántálás egyre hangosodott. Jezelia. Mikor szólal meg az első harangütés? Az ablakhoz rohantam, de túl kicsik voltak, a fal túl vastag, hogy kikiáltsak. Aztán valaki bekopogott. – Lia kisasszony? Az ajtóhoz futottam, nekizuhantam. – Aszter! – Elöntött a megkönnyebbülés. – Magát hívják! – Hallom. Ki tudod nekem nyitni az ajtót? Kulcsok zörögtek a zárban. – Egyik sem jó bele. Pörögtek a gondolataim, gondolkodtam, mi lenne a leggyorsabb megoldás. Hívassam Calanthát? Neki mindenhez volt kulcsa a Sanctumban. Csakhogy ma vajon kinek az oldalán áll? Úgy döntöttem, vállalom a kockázatot, és megmondtam Aszternek, kerítse elő. A kislány elszaladt, én pedig leültem a padlóra, háttal az ajtónak dőlve. Az idő gyilkos percenként telt, csak a Jezelia! kiáltások tagolták, és aztán meghallottam az első harangszót is. Rám tört a csüggedés, ám akkor rohanó lépteket hallottam, és Aszter ziháló lélegzetét az ajtón át. – Mindenhol kerestem, kisasszony. Nem találtam sehol. Senki sem tudja, hol van. Igyekeztem csillapítani a bensőmben terjedő pánikot. Az idő kifolyt a kezemből. Várni foglak. Ott van még? A komizár szobája. Ott lesz. – Kutasd át a komizár szobáját! – kiáltottam; éppen a folyosó túloldalán volt. – A tanácsi szárnyba ment! Siess, Aszter! Felkaptam a kardszíjat, és a tokba csúsztattam a pengét. Aztán a derekamra kapcsoltam a csontfüggőket, végül a köpenyemet kanyarítottam magamra, hogy eltakarjam a kést. Ha kijutok innen, az őrök számára, akik esetleg meglátnak, ugyanúgy kell kinéznem, mint máskor. Percek teltek el. Leültem az ágyra. Indulj el nélkülem, Rafe. Megígérted. – Megvan! – kiáltotta Aszter az ajtón át. Elcsúszott a nehéz retesz, és kinyílt az ajtó. A kislány arca diadalmasan ragyogott, én pedig homlokon csókoltam. – Tényleg te vagy a mentőangyal, Aszter! Rövid tincsei közé túrt. – Siessen, kisasszony! Még szólongatják! – Maradj itt! – utasítottam. – Lehet, hogy nem biztonságos. – Itt semmi se biztonságos! Majd én vezetem, hogy oda is érjen! Ezzel az érveléssel nem tudtam vitatkozni. Igaza volt. A Sanctumot mindennek lehetett nevezni, csak menedéknek nem. Egyetlen dolgot őrzött: az állandó fenyegetést. Folyosókon, lépcsőkön, alig használt átjárókon száguldottunk keresztül, ismét fel a lépcsőkön, ismét le. A rövid távolság egyszerre kilométereknek tűnt. Arra a teraszra nem volt egyszerű kijutni. Fohászkodtam, hogy ne legyen máris késő, ugyanakkor reméltem, hogy Rafe elindult nélkülem, és már biztonságban átjutott a folyón. Szerencsére senkivel sem találkoztunk, és végül elértük a boltozatos kaput, amely a teraszra vezetett.

– Én itt várok, és füttyentek, ha valaki jön! – Aszter, nem szabad… – Nagyon hangosan tudok fütyülni! – szegte fel az állát. Magamhoz öleltem. – Tudni fogom, ha valaki jön. Most fuss! Eredj vissza a jehendrára, a papádhoz, maradj ott, és vigyázz magadra. A kislány vonakodva megfordult. Átszaladtam a boltozat alatt, ki a teraszra. Vastag hótakaró fedte a követ. Amikor az északi falhoz léptem, tudtam, máris késésben vagyok. Ma reggel nem lesznek történetek, csak a legrövidebb emlékversek, így a téren álló őrök nem fognak gyanút, és aztán nekiindulhatok… csakhogy, amikor a lent várakozók megpillantottak, halálos csend borult rájuk. A némaság elért hozzám is, mint egy kéz, amely megszorítja a kezemet. Várj még, Jezelia. Adj időt a történeteknek. Én birtokoltam a Venda-ének utolsó fennmaradt példányát – de nem tarthattam meg. Nem az én történetem volt. Őrült zagyvaság vagy sem, tovább kellett adnom nekik, mielőtt elmegyek. – Jöjjetek közelebb, Venda fivérei és nővérei! – szólítottam meg őket. – Halljátok országotok anyjának szavait. Hallgassátok meg Venda énekét!

És aztán elmondtam az egészet, versszakról versszakra, szóról szóra. Beszéltem a sárkányról, aki ifjak vérén, anyák könnyén él, beszéltem édes szaváról, halálos szorításáról, és beszéltem másféle éhségről, amely sosem csillapul, sosem elégül meg. Láttam, hogy az emberek értőn bólogatnak, az őrök zavartan nézegetnek egymásra, értelmet keresve a sorokban. Felidéztem Dihara szavait. A világ belélegez… és megoszt. De vannak, akik másoknál mélyebben érzik a megosztott életet. Az őrök számára – és sok lent álló számára is – a szavaim értelmetlen kuszaságba fulladtak, mint Vendáé is réges-régen. Amíg beszéltem, gyenge szél támadt, körözött a téren. Éreztem a bőröm alatt, kinyújtózott, kitöltött, aztán visszasuhant a tömeg fölé, át a téren, végig az utcákon, keresztül a völgyeken, a hegyeken. A sárkány feléled majd, ezer arcot vesz fel, becsapja az elnyomottakat, összegyűjti a gonoszokat, istenként, megállíthatatlanul csap le, ítélete kérlelhetetlen, törvénye hajthatatlan, elrabolja az álmokat, eltapossa a reményt.

Míg egy hatalmasabb nem támad, a nyomorúság gyermeke, aki gyenge volt, akit meghurcoltak, akit karommal és indákkal jelöltek meg, aki titokban kapta meg a Jezelia nevet. A tömegen halk mormolás futott végig. Venda jelent meg mellettem, és kézen fogott. – A dal vége – súgta, és elmondta az utolsó versszakokat. A sajátjai árulják el, megverik és megalázzák,

mégis felfedi a gonoszt, mert a százarcú sárkány nem ismer határokat. És meglehet, hosszan vártok, de az ígéret hatalmas: a Jezeliának nevezett élete lesz az áldozat a ti életetek reményéért. És eltűnt. Még abban sem voltam biztos, hogy rajtam kívül hallotta vagy látta-e más is – csak álltam ott, és próbáltam felfogni a teljes értelmét annak, amit mondott. Abban a pillanatban megértettem: ezek a versszakok hiányoztak a könyv végéből. A felismerés erejétől megtántorodtam, a falnak kellett támaszkodnom. Áldozat. A tömeg zsongása hangosabbá vált; a szemem sarkából valami mozgást láttam. Szemközt, egy magas mellvéd mögül chievdarok, kormányzók és rahtanok figyeltek. Riadtan kaptam levegő után. Korábban berekesztették ez ülést? – Kisasszony? Megfordultam. Asztert láttam a terasz közepén – és a háta mögött ott állt a komizár, kést fogva a kislány szívére. – Sajnálom, kisasszony. Egyszerűen nem hagyhattam itt, ahogy mondta. Én… A komizár erősebben nekifeszítette a kés hegyét. Aszter elfehéredett fájdalmában. – Jóságos istenek, ne! – kiáltottam. A tekintetem összekapcsolódott a komizáréval: könyörögtem neki, némán, kétségbeesetten, és lassan, lassan egyre közelebb lépkedtem, hogy a figyelmét magamra vonjam. Erővel kapaszkodtam a pillantásába, és mosolyogtam, hátha valamiképpen még elkergethetem ezt az őrületet. – Kérlek, engedd el őt, sher komizár. Mi ketten meg tudjuk ezt beszélni. Ketten… – Megmondtam, hogy nélkülem nem tarthatsz előadást! – Akkor büntess meg engem. Aszternek semmi köze az egészhez. – Téged, madárkám? Pillanatnyilag te sokkal értékesebb vagy. A gyerek ugyanakkor… Megrázta a fejét, és mielőtt felfoghattam volna, mi történt, Aszter mellkasába döfte a kést. Sikoltva futottam oda, és elkaptam a kislányt, ahogy kicsúszott a komizár karjából. – Aszter! – Vele együtt zuhantam el, az ölembe emeltem. – Aszter… A tenyeremet nyomtam a sebre, hátha megállíthatom a vérömlést. – Mondja meg a papámnak, hogy megpróbáltam, kisasszony. Mondja meg, hogy nem voltam áruló. Mondja meg, hogy mi… Az utolsó szavai az ajkára fagytak; kristályszeme még ragyogott, de a lélegzete elállt. Magamhoz öleltem, ringattam, mintha távol tarthatnám tőle a halált. – Aszter, maradj velem! Maradj velem! – Azonban már késő volt. Halk nevetést hallottam. A komizár a nadrágszárába törölte véres kését, és visszatolta a tokba. Most fölém tornyosult, a bakancsát porhó lepte. – Azt kapta, amit érdemelt. A Sanctumban nincs helye árulóknak. Erőt vett rajtam a tompultság. Hitetlenkedve néztem fel rá. – Csak egy gyerek volt… – suttogtam. A komizár nevetgélve rázta a fejét. – Hercegnő, hányszor kell még elmondanom, hogy mi nem vagyunk ilyen kényesek? Vendában nincsenek gyerekek. Gyengéden lefektettem Asztert a hóba, és talpra álltam. Szorosan a komizár elé léptem, ő pedig a győztes önteltségével nézett le rám. – Akkor végre megértettük egymást? – kérdezte. – Igen – feleltem. – Azt hiszem, igen. A következő pillanatban elkerekedett a szeme: az önteltséget értetlenség váltotta fel. – És most – jelentettem be – Vendában nincsen komizár sem.

Egyetlen gyors mozdulat; ennyi volt az egész. Kihúztam a késemet az oldalából, ismét döftem, és a biztonság kedvéért meg is csavartam. Éreztem, hogy a penge mélyen felmetszi, és készen álltam, hogy újra és újra szúrjak, ám a komizár ekkor botorkálva elhátrált néhány lépést, mert végre felfogta, mit tettem. A boltozat mellett esett a falnak, lebámult az ingén terjengő vörös foltra. Immár rajta volt az értetlenség sora. Előhúzta a kését, de túl gyenge volt, hogy meg is tartsa, és a penge kihullott a kezéből. A kardja haszontalanul lógott az oldalán. Hitetlenkedve nézett rám, és fájdalomtól eltorzult arccal a földre csúszott. Odaléptem mellé, és félrerúgtam a kést a keze ügyéből. – Tévedtél, komizár. Sokkal könnyebb megölni egy embert, mint egy lovat. – Még nem vagyok halott – nyögte ki levegőért kapkodva. – Hamarosan az leszel. Ismerem a létfontosságú szerveket, és abban ugyan biztos vagyok, hogy szíved nincsen, de a beleidet azért csíkokra vágtam. – Nincs vége – zihálta. Kiáltásokat hallottam. Megfordultam. Az emberek odalent nem láthatták, mit tettem, de a tér másik oldalán, a magas falakon állók igen. Már rohantak is, hogy megtalálják a teraszra vezető legrövidebb utat, ám Kaden és Griz ért elsőként a boltozathoz. Griz nekiveselkedett, belökte maga mögött a kétszárnyú kaput, és egy rudat csúsztatott át a húzásra szolgáló vaskarikákon. Kaden tekintete befogta a kezemet és ruhámat csúfító vért, aztán a kést is, amelyet még mindig szorongattam. – Az istenekre, Lia, mit tettél? Csak ekkor vette észre Aszter élettelen testét a hóban. – Öld meg! – parancsolta a komizár újult erővel. – Ő nem lehet a következő komizár! Öld meg azonnal! – követelte fuldokolva. Kaden odalépett hozzá, letérdelt és megvizsgálta a sebét – aztán átnyúlt felette, kivonta a kardját a hüvelyből, és szembenézett velem. Griz keze lassan a saját kardjai markolatára csúszott. Kaden felém nyújtotta a fegyvert. – Erre szükséged lehet. Valahogy muszáj lesz kijuttatnunk innen téged. – Mit művelsz? – sikoltotta a komizár, de csak még mélyebbre csúszott a fal mellett. – Mindent nekem köszönhetsz! Rahtanok vagyunk! Fivérek! Kaden ugyanolyan gyászos arccal nézett vissza rá. – Többé már nem – válaszolta. A komizár még félholtan is parancsokat osztogatott volna, de Kaden hátat fordított neki, és rám nézett. Ekkor hallottuk meg a nehéz bakancsok dobogását a lépcsőkön. Rafe jelent meg a lépcsősor tetején, ahol nekem kellett volna már korábban eltűnnöm; mögötte Jeb és egy másik férfi állt. Megindultak felénk, felmérve a helyzetet; Rafe lassan kivonta a kardját. Az emberek követték a mozdulatot. Kaden rápillantott, aztán rám, és megláttam a szemében, hogy megértette. Hogy tudja. – Most elmegyek, Kaden – jelentettem ki, remélve, hogy elkerülhetjük az összecsapást. – Ne is próbálj megállítani. Kaden arckifejezése megkeményedett. – Ővele – válaszolta. Nagyot nyeltem. Minden arcizomrándulása árulkodott. Eddigre már rájött magától is, de azért kimondtam. – Igen. Jaxon dalbrecki herceggel. Immár nem volt visszaút. – Mindig is így tervezted. Bólintottam. Kaden pillantása megrebbent; nem bírta elrejteni a fájdalmat, amit az árulásom okozott neki. – Lépj odébb – utasította Rafe, még mindig óvatosan közelítve. Akkor azonban Griz váratlanul megragadta a karomat, és a falhoz rántott. Odalent még mindig várakozott a tömeg. A szemük láttára az égnek emelte a kezemet. – A komizárotok! A királynőtök! Jezelia!

A tömeg felüvöltött. Rémülten néztem Grizre, ám Kaden arcára is ugyanaz a döbbenet ült ki. – Megőrültél? – rivallt Grizre. – Ezt nem éli túl! Tudod, mit fog tenni vele a tanács? Griz kitekintett az ujjongókra. – Ez nagyobb erő a tanácsnál – válaszolta. – Ugyanúgy bele fog pusztulni! – vágott vissza Kaden. Rafe kiragadott Griz kezéből, és a következő pillanatban elszabadult a pokol. A boltozatos kaput betörték, a hevenyészett retesz elrepült, rahtanok rontottak be, nyomukban a kormányzókkal. Malich támadott először, teljes erejéből, éhesen és vadul Kadenre vetette magát. Kaden kivédte a csapásait, aztán maga is támadásba lendült; az acél gonosz csengése vibrált a levegőben. Theron és Jorik került szembe Grizzel, kegyetlenül és engesztelhetetlenül, ám Griz mesterien forgatta mindkét kardját, és csapásról csapásra visszaszorította őket. Rafe a betörő ellenség áradatában Kaden mellé szorult; most a vállukat egymásnak vetve vágtak le őrt őr után. Obraun kormányzó került elém, és már emeltem a kardomat, hogy megküzdjek vele, amikor váratlanul megfordult, és egyetlen csapással megölte Dariust. A kormányzó a mi oldalunkon áll? Néma testőre mellette forgatta a kardot, csakhogy immár egyáltalán nem volt néma: tiszta, csengő hangon kiáltott oda Jebnek, hogy vigyázzon, mert bekerítik. Faiwell kormányzó Jeb mellett küzdött, két kijelölt őrömmel egyetemben. Ennek már semmi értelme nem volt. Ki melyik oldalon áll? A fegyvercsattogás és a kiáltások lármája süketítővé erősödött. Rafe egy kardcsapással intézte el Gurtant és Stavikot, de már perdült is tovább, új ellenfelet keresve. Riasztó volt harci lázában, olyan erő sugárzott belőle, amit szinte meg sem ismertem. Nyögések, csontok gyomorforgató reccsenései keveredtek a csatazajba. Hátraszorultam az első sorból; egyértelműen én voltam az érkezők célpontja. A kardomat meg sem tudtam lendíteni – megpróbáltam előrenyomakodni, hogy segítsek, ám Griz visszalökött. Malich eltorzult arccal rohamozott Kadenre, a kötelességnél jóval több hajtotta. Sikoly metszett a levegőbe, amikor Griz végre keresztüldöfte Theront, ám akkor Jorik kilépett, és a kardja végigvágta Griz oldalát. Griz térdre esett, a kezét a bordáira szorította; Jorik megállt felette, hogy bevégezze a feladatát. Még mielőtt lesújthatott volna, eldobtam a kést, amelyet azóta is szorongattam. Pontosan torkon találtam Jorikot, aki hátratántorodott; meghalt, mielőtt a teste elzuhant volna. Griz valahogy talpra állt, fél kezével még mindig a sebét fogta, de a másik kardjával tovább küzdött. Mindent vér borított, a hó is vörös latyakká változott. Vérfürdő. A támadás lassulni látszott; a számok végre mintha nekünk kedveztek volna. – Vigyétek ki innen! – süvöltötte Kaden. – Mielőtt még többen jönnek! Rafe válaszul a nem-is-annyira-néma-őrre kiáltott, hogy nyisson utat a lépcső felé, rám parancsolt, hogy kövessem, aztán kiosztotta a halálos csapást Dietrik chievdarnak, aki elszántan rátámadt, nem akarván elereszteni engem. – Erre, leányzó! – Obraun kormányzó kapta el a karomat, és a lépcső felé lökött. Egy másik férfi futott mellettünk, Jeb Tavishnak nevezte, a néma őrt pedig Orrinnak. Rafe zárta a sort, védve a hátunkat. Visszanéztem – Kaden, Griz, Faiwell és a két őr tartotta távol a lépcsőtől azokat, akik még a teraszon maradtak. Az istenek legyenek a segítségükre, ha még többen jönnek. Mostanra biztosan riasztották a katonák teljes táborát. Lerohantunk a második szintre, onnan át a kapunyíláson. A terv szörnyűségesen megbicsaklott. Amint mind átértünk a nehéz ajtón, az bevágódott. Visszafordulva Calanthát pillantottam meg, éppen akkor tolta rá a reteszt. – Calantha – böktem ki döbbenten. – Igyekezz! – kiáltott rám. – Ezek után nem maradhatsz. Gyere velünk! – Nem esik bajom – ellenkezett. – Nem tudják, hogy itt vagyok. Eredjetek! – De hát… – Nekem ez az otthonom – jelentette ki határozottan. Nem volt idő vitázni vele; de az arcán olyan eltökéltséget láttam, amelyet korábban soha. Biccentettem; sokattudón viszonozta. Aztán futottam. Most már Rafe vezette a sort, én rohantam a nyomában. Egy hosszú, sötét folyosón száguldottunk végig, és a lépteink mennydörgésként visszhangoztak, ám a hang megkettőződött, és rájöttünk, hogy szemből

közelednek az őrök. – Erre! – kiáltottam, és egy átjáró felé fordultam, amelyet még Aszterrel jártam be. – Ez a katakombákhoz visz. Végigvezettem őket a kanyargós járatokon, le a hosszú lépcsősoron. Amikor leértünk, hangos topogás ütötte meg a fülemet. Az ajkamra szorított ujjal intettem őket csendre. Valaki jön, tátogtam. Jeb elnyomakodott mellettem; meg akartam állítani, de Rafe rábólintott, és átengedte. Jeb kilépett a lépcsőpihenőről a fénybe, és a szemem láttára változott vissza lepénykészítővé. Mosolygott. Amikor egy őr jelent meg mellette, és megkérdezte, látott-e valakit elfutni erre, Jeb oldalra intett. Az őr a mutatott irányba fordult, Jeb pedig egy villámgyors mozdulattal eltörte a nyakát. – Tiszta – szólt vissza. – Ez volt az egyetlen. Végigfutottunk a keskeny katakombákon, a barlangokba vezető ösvényeken. Tudtam, ilyen mélyen a föld alatt a tudósoknak fogalmuk sem lehet róla, hogy a fejük fölött kitört a háború. Az a néhány, aki megpillantott minket elrohanni, dermedt csendben nézett utánunk, próbálták megfejteni, mi történik. Ők csak megalapozták a háborúkat, maguk nem harcoltak bennük. A koponyák ösvényére fordultam. – Ez levisz a folyóhoz! Amikor meghallottuk a vízesés robaját, a Tavish nevű állt az élre, hogy a tutajhoz vezessen minket. Nagyjából száz lépés után kiértünk a járatból, és a folyó párája vett körbe minket. A talaj jeges volt, sikamlós. – Erre! – kiáltotta Tavish a zúgáson át, ám akkor négy katona jelent meg egy másik, ugyanide nyíló járat szájában, és a csata újra fellobbant. Rafe, Jeb, Obraun és Tavish nekik rontott, hogy megállítsák a támadást; Orrin és én álltunk meg az őrökkel szemben, akik utánunk futottak, a mi járatunkon át. Oldalra álltam, hogy ne lássanak, és amikor az első kilépett, lecsaptam. A nyakán találtam el. Orrin intézte el a másodikat, a harmadik közös munka volt: én a bordái közé döftem, és amikor előrebotlott, Orrin a hátába mélyesztette pengéjét. Rafe odakiáltott nekünk, hogy szálljunk a tutajra, ők majd utolérnek. Orrin magával húzott a part mentén, egy sziklás ösvényen, Tavish pedig a nyomomban futott. Egy sziklakiszögelléshez értünk. Hatalmába kerített a pánik. Nem láttam semmiféle tutajt, ám Tavish leugrott. Azt hittem, a vízbe esett, ám hirtelen megpillantottam egy szikla mögé, köd mélyére rejtett úszó alkotmányon. – Ugorj! – ordított vissza. – Rafe nélkül nem! – Ő is jönni fog! Ugorj! A tutaj kötele, amely a parton lehorgonyozva tartotta, megfeszült. Orrin óvatosan taszított rajtam egyet, aztán mindketten a mélybe vetettük magunkat. – Lapulj le! – utasított Tavish, és a kezembe nyomta az egyik megcsomózott kötelet, hogy abba kapaszkodjak. A tutaj még a part közeli, nyugodtabb vizekben is ingott, imbolygott. Lelapultam, ahogy Tavish mondta, és a kötelet markolva igyekeztem visszanyerni az egyensúlyomat. Még a párán át is láttam a minket körülvevő magas szirteket és a különféle ösvényeken lefelé ereszkedő őröket és katonákat. Úgy sereglettek elő, mint a megvadult hangyák, egyetlen céljuk az volt, hogy elborítsanak és legyűrjenek minket. Akárhová néztünk, csak még többen jöttek. Ők is észrevettek minket, és kilőttek néhány nyilat, ám azok ártalmatlanul vesztek a ködbe. Jeb és Obraun is megérkezett mellénk. – Rafe is jön! – zihálta Jeb; a válla vérzett, Obraun karján vörösben ázott a ruha. – Készüljetek bevonni a köteleket! Orrin és Tavish a tutajt rögzítő kötelekért nyúlt. – Még ne! – kiáltottam rájuk. – Várjatok! Várjátok meg, hogy ideérjen! A katonák már a sziklafalon másztak le a víz felé. Egyre közelebb jutottak, a nyilaik veszedelmesen közel csapódtak be – ám egyszerre rájuk is zuhogni kezdtek a lövedékek. Hátranéztem: Orrin kezéből eredt a tüzes vihar. Néhány katona átbukott a sziklákon; az előrenyomulásuk lelassult, de mindig többen és többen jöttek az elesettek helyett. Iszonyú sikoly tört át a víz robajlásán. Minden csepp vérem megfagyott rémületemben. Jeb és Obraun aggodalmasan összenézett. – Fel a köteleket – rendelkezett Obraun. – Ne! – kiáltottam. Azonban abban a pillanatban Rafe bukkant ki a párából.

– Induljatok! – ordította felénk futtában. Tavish egy rántással kioldotta a köteleket. Hatalmas robbanás reszkettette meg a levegőt. Rafe a szabadon bukdácsoló tutajra vetette magát. Alig érte el; körülöttünk kődarabok záporoztak. Rafe megragadta a kezébe nyomott kapaszkodókötelet. – Ettől legalább egy hónapig mozdulatlan marad a híd – zihálta. Ez több volt, mint amit egy üvegcsényi átlátszó folyadékból kinéztem volna. Az áramlat felkapott minket, és a tutaj hánykolódva, billegve küszködött a tajtékos vízzel. Minthogy Obraun és Jeb is megsebesült, Tavish és Orrin vette át a kormányrudat, és valamiképp sikerült átvezetniük a bukdácsoló hordókat a csalóka áramlatokon, be a fősodorba. Ám még mindig nem jutottunk elég messzire. És akkor megláttam Malichot – egy sziklakövön várt, jócskán lőtávolon belül. Jóságos istenek, mi történt Kadennel? Malich megfeszítette az íját, és Rafe hátára célzott. Előrevetődtem, hogy a tutajra döntsem Rafe-et, ám a tutaj megpördült egy örvényben, és oldalra vetett. Éles fájdalom nyilallt a combomba, és még a vadul ugráló tutajon is láttam Malich mosolyát. Nem Rafe-et célozta. Hanem engem. – Lia! – üvöltötte Rafe, és felém mászott, ám akkor újabb nyíl talált el, ezúttal a hátamon. Mintha parázs marta volna be magát a bőröm alá. Nem bírtam lélegezni. Rafe ujjai a karomra kulcsolódtak, ám a tutaj még mindig billegett, én pedig letántorodtam róla. Elmerültem a jeges vízben. Rafe nem eresztett, az ujjai a húsomba vájtak, ám az áramlat erős volt, a ruhám pedig azonnal megszívta magát vízzel, és elnehezült, mint egy vízfenékre vágyó horgony. Megpróbáltam elrúgni a lábamtól, de a bokámra tekeredett, megbénított, akár egy kötél. A folyó dermesztő volt és zabolátlan. Tajték csapott az arcomba, fuldokoltam. Az áramlat lassan legyőzte Rafe szorításának erejét: a ruhám ujján a varrások pattanva engedtek el. Fel akartam emelni a másik karomat is, az azonban nem moccant, mintha a nyílvessző az oldalamhoz szegezte volna. Négy kéz is nyúlt már utánam, hogy az örvénylés ellenére fogást találjon a karomon, vállamon, ám egy újabb örvény szívóereje eltépett tőlük. A fagyos folyóba merültem, és a tutaj továbbpördült. Rafe beugrott utánam. Együtt vergődtünk az áramlatban, a karja újra és újra rám talált, ám mindannyiszor el is veszített, a hullámok összecsaptak a fejünk felett, kapkodtuk a levegőt, sehol se láttuk a tutajt. Végül sikerült odatempóznia hozzám, átkarolta a derekamat, tébolyultan igyekezett leszakítani rólam a ruhát. – Tarts ki, Lia! – Szeretlek! – erőltettem ki a torkomon, bár fulladoztam. Ha búcsúznom kell, ezzel a szóval akartam. És aztán éreztem, hogy siklunk, borulunk, a világ fejreáll – elvesztettem Rafe-et szem elől, már csak a folyó létezett; az átkozott ruha, amelyet a komizár erőltetett rám, a mélybe húzott, mintha ő maga rángatna a halálba maga után, mintha ebben is az övé lenne az utolsó szó – és aztán már nem bírtam tovább küzdeni a súlya ellen, és a fagyos világ sötétbe süllyedt. HATVANNEGYEDIK FEJEZET

RAFE Kilométereken át gyalogoltam a folyópart mellett, keresve, kutatva. Nem voltam hajlandó beletörődni, hogy Lia elveszett. Dermedtre fagytam, képtelen voltam felmérni, mennyi idő telt el. A tutajt sem láttam többé; vajon a társaim megmenekültek? Lépésről lépésre visszaidéztem a történteket, hátha megértem, hol romlott el minden. Láttam a gyereket, Asztert, a hóban fekve, és láttam Lia kezében a kést. Láttam a komizárt is, a falnak dőlve, vérezve. Akkor nem volt idő, hogy összeállítsam a képet, és most sem voltam rá képes. A gondolataim újra és újra Liához tértek vissza. A karomban volt. A karomban fogtam, de akkor lezuhantunk a vízesésen, ő pedig ismét kicsúszott a kezemből. Visszaszereztem, de a folyó újra elragadta. Az áramlat sebesen, engesztelhetetlenül zúgott. Magam sem tudtam, hogyan jutottam ki a partra; kezem-lábam összefagyott, mire sikerült, és több kilométerrel kerültem lejjebb. Valahogy a szárazra vonszoltam magam, és munkára kényszerítettem az izmaimat. Fohászkodtam, hogy Lia is ezt tegye. Képtelen lettem volna

bármi mást elviselni. Az erőm egyre inkább elhagyott; megcsúsztam egy jeges szikladarabon, és térdre estem. Így láttam meg őt, nem is messze: arccal lefelé hevert a part menti jeges sárba süppedve, mintha máris a részévé vált volna, az ujjai élettelenül mélyedtek a hóba. A hátán vérfolt terjedt, ahol a nyílvessző eltalálta, de már csak egy csonkja állt ki a sebből. Odarohantam, és újra térdre zuhantam mellette, óvatosan átfordítottam, és a karomba vettem. Elkékült ajkai közül halk nyögés szakadt ki. – Lia – suttogtam, és lesöpörtem a havat a pilláiról. A szeme megrebbent és kinyílt – beletelt egy hosszú másodpercbe, hogy felfogja, ki vagyok. – Melyik parton vagyunk? – kérdezte elhaló hangon. – A miénken. Halványan elmosolyodott. – Akkor megcsináltuk. Körülnéztem. A semmi közepén voltunk, lovak, élelem, tűz nélkül, ő pedig súlyos, vérző sebbel hevert a karomban, és az arca máris halálszínűre vált. – Igen, Lia, megcsináltuk. – Megremegtem a visszafojtott zokogástól, és odahajoltam, hogy homlokon csókoljam. – Akkor miért sírsz? – Nem sírok. Csak… – Szorosabban öleltem magamhoz, hogy átadjam neki testem csekély melegét. – Maradnunk kellett volna. Jobb lett volna, ha… – Előbb-utóbb megölt volna, te is tudod. Máris gyötörte, hogy a hatalma egy részét megosztotta velem. Ha pedig nem a komizár, hát a tanács végezte volna el helyette – fejezte be, és a hangja minden szóval gyengült. – Ne hagyj el, Lia. Ígérd meg, hogy nem hagysz el. Felnyúlt, és letörölte a könnyeimet. – Rafe – súgta –, hiszen eljutottunk idáig. Mit tesz még egy-két ezer kilométer? Lecsukódott a szeme, a feje oldalra csuklott. A szájára szorítottam a számat, kétségbeesve próbáltam megérezni, lélegzik-e még. Gyengén, felszínesen, de lélegzett. Eljutottunk idáig. Azt sem tudtam, hol vagyunk. Elvesztünk egy folyó partján, kilométerekre sehol semmi más, csak sűrű, sötét erdő… de azért fél karral a térde alá nyúltam, a másikkal óvatosan megtámasztottam a hátát, és felálltam. Még egyszer megcsókoltam, gyengéden elidőztem az ajkán, hátha vissza tudom lopni rá a színt – és elindultam. Egy-két ezer kilométeren át; ha kell, egészen Dalbreckig viszem. Többé senki nem szakíthatja ki a kezeim közül. Három lépést már meg is tettünk. – Tarts ki, Lia – suttogtam. Tarts ki értem. KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS

Nahát. Kész egy újabb könyv? Még mindig forog velem a világ az előző kiadása után. Jól tudom, ennek a könyvnek a születéséhez is csoda kellett, na és sokak segítsége, támogatása. Először is, a bloggerek, a twitterezők, a könyvismertetők. Istenkém. Az árulás csókja előolvasói példányai viszonylag korán kijöttek, ti pedig rájuk vetettétek magatokat. És blogoltatok, tvitteltetek, sikítottatok, elterjesztettétek az igét, nekem pedig hatalmas bátorítást adtatok. És a folytatásért piszkáltatok. Ez a piszkálás nagyszerű. A Lia történetébe vetett hitetek lendületet adott a sajátomnak. Ti hajtottatok előre. Könyvtárosok, tanárok. Ti felkiáltottatok, és haladéktalanul ajánlgatni kezdtétek a könyvet a könyvtári tagoknak és a diákjaitoknak. Az egyik könyvtáros még azon is gondolkodott, hogy csináltat egy mancsos-indás kavah-t a vállára. Talán meg is csináltatta! Mindez a lelkesedés segített, hogy elérjem a célvonalat. Nagyon szerencsésnek érzem magam, amiért a Macmillan királyság (és királynőség) része lehetek. A

csapat minden egyes tagja koronát érdemel – ez nagyjából ötezer korona. Nem elég egy falu, hogy elkészítsek egy könyvet, hanem egy egész elkötelezett város kell hozzá. Külön köszönet Jean Feiwelnek, Laura Godwinnek, Angus Killicknek, Elizabeth Fithiannek, Katie Fee-nek, Caitlin Sweenynek, Allison Verostnak, Ksenia Winnickinek, Claire Taylornak, Lucy Del Priore-nak, Katie Halatának, Ana Deboonak és Rachel Murraynek, hihetetlen támogatásotokért. Rátok emelem a kupa thannist – természetesen édeset! Rich Deas és Anna Booth varázslata továbbra is elbűvöl – a gyönyörű borítóktól a címgrafikákon át a csodás betűtípusokig, amiért a hozzám hasonló betűmániás rajonghat. A tehetségük döbbenetes. Köszönöm továbbá Keith Thompsonnak, aki életre keltette a Fennmaradottak krónikáit egy térképen, amelynek a szépségére nincsenek szavak. Az ajánlásban már említettem, de megérdemel minden dicséretet, és még annál is többet – a szerkesztőm, Kate Farrell. Együtt jártuk meg Cam Lanteux-t oda-vissza. Nélküle nem sikerülhetett volna. Ő vezet, ha nem látom magam előtt az utat, és türelemmel, bölcsen, mosolyogva teszi. Valóban ritka ajándéka a sorsnak. Hálás vagyok Marlene Perez, Melissa Wyatt, Alyson Noel, Robin LaFevers és Cinda Williams Chima ifjúsági írók millióféle segítségéért. Akár arról volt szó, hogy meg kell találni egy szót, ami elszökött előlem, akár ötletelőmeccset játszottunk, akár bölcs tanácsadás kellett, akár a nagyon is szükséges nevetés, vagy a hír elvitele – nagyon köszönöm. Karen Beiswenger és Jessica Butler átrágták magukat a korai változatokon, amelyek néha több kihagyást tartalmaztak, mint szavakat, és mindig követelték a folytatást. Semmitől sem félnek. Sokkal tartozom nektek. Örökké hálás leszek barátomnak, bölcs tanácsadómnak, szószólómnak és ügynökömnek, Rosemary Stimolának. Örökké ámulatba ejt. Ő maga a kiegyensúlyozottság és a kellem, a lelke azonban részben egy oroszláné. (Rendben, néha jó nagy részben.) A családom mindent visz – ők a sziklaszilárd alapzatom. Jess, Dan, Karen, Ben, és Ava meg Emily. Szurkolnak nekem, és a megfelelő pillanatban visszatérítenek a helyes útra. Én vagyok a világon a legszerencsésebb anya és ama. A könyv megírásának hosszú napjaiban a férjem, Dennis gondoskodott a kenyeremről – szó szerint és átvitt értelemben is. Ő volt az én hercegem és orgyilkosom egybegyúrva, megvédett és megmentett a rám támadó éhségtől, kimerültségtől, és néha a nyáladzva ételt követelő kutyahordáktól. Eltakarította a romokat, ellátott öleléssel és hátmasszázzsal. A csókok logisztikáját folytatólagosan segített kidolgozni. Azt hiszem, azt szeretné, ha ez a sorozat sosem érne véget. Enada ra beto. Lia ereje és eltökéltsége nem légből kapott. Az erős asszonyok mellett, akikkel együtt dolgozom, és akiket régóta, távolról csodálok, ismerek néhányat személyesen is, akikre áhítattal tekintek, és akik inspirálnak. Kathy, Susan, Donna, Jana, Nina, Roberta, Jan, és még sokan mások, öltsünk kart a karba. Vérem és lelkem szerinti testvéreim, ti vagytok az én seregem. Ha kíváncsi vagy, mi történik a Gabo Kiadó science fiction- és fantasy-könyveivel és szerzőivel, látogass el a

gabosff.blog.hu

címre, ahol információkat szerezhetsz az általunk gondozott kötetekről. Ezen a felületen beleolvashatsz a könyveinkbe, jobban megismerheted a szerzőinket,

részt vehetsz nyereményjátékokon, első kézből értesülhetsz a közelgő megjelenéseinkről, és kapcsolatba léphetsz velünk. A GABO SFF SOROZAT KORÁBBI KÖTETEI

Ben Aaronovitch: London folyói Ben Aaronovitch: Soho felett a hold Douglas Adams–Gareth Roberts: Shada Douglas Adams–James Goss: A halál városa Karen Akins: Időhurok Isaac Asimov: A csillagok, akár a por Isaac Asimov: Az űr áramlatai Isaac Asimov: Kavics az égben Jack Campbell: Rendíthetetlen Adam-Troy Castro: A holtak küldöttei Daryl Gregory: Stony Mayhall második élete Daryl Gregory: Afterparty Grady Hendrix: Horrorstör Robert Holdstock: Mitágó-erdő Robert Holdstock: Lavondyss Kleinheincz Csilla: Ólomerdő Kleinheincz Csilla: Üveghegy Ann Leckie: Mellékes igazság Ann Leckie: Mellékes háború Ian McDonald: Síkvándor Moskát Anita: Bábel fiai Moskát Anita: Horgonyhely Naomi Novik: Rengeteg Garth Nix: Sabriel Mary E. Pearson: Az árulás csókja Mary E. Pearson: Az árulás szíve Patrick Rothfuss: A szél neve Patrick Rothfuss: A bölcs ember félelme Patrick Rothfuss: A szótlan tárgyak lassú szemlélése James Smythe: A felfedező Brian Staveley: A császár pengéi Sümegi Attila: Vadhajtás Szakurazaka Hirosi: A holnap határa Helene Wecker: A gólem és a dzsinn A GABO KIADÓ E-KÖNYVEIRŐL

A könyv lehet fűzött, ragasztott, kemény borítós, vagy puha fedelű. A legfontosabb mégis az, ami benne található. Az e-könyv új köntösbe öltözteti az olvasmányokat, hogy azok se maradjanak le az olvasás élményéről, akik lapozgatás helyett klikkelve keresik a legfrissebb tartalmakat. Fontosnak tartjuk, hogy bárhol, bármilyen készüléken olvashassa könyveinket, ezért a kemény másolásvédelem helyett a felhasználást nem akadályozó vízjelezést választottuk. Példányát szabadon átmásolhatja számítógépére, e-könyv olvasójára vagy telefonjára. A Dibook rendszerében (www.dibook.hu) vásárolt könyveinkből mindig a legfrissebb verziószámú, javított másolatot érheti el. Kiadónk arra törekszik, hogy olyan könyveket adjon az olvasók kezébe, amelyek kifogástalanok, ám hibák sajnos mindig előfordulhatnak. Kérjük, ha bármilyen szerkesztési hiányosságot vagy tévedést észlel e-könyveinkben, azt jelezze az [email protected] e-mail címen. További könyvek és érdekességek a kiadó oldalán: www.gabo.hu E-könyveinket itt érheti el: www.dibook.hu Kövessen minket Facebookon is: www.facebook.com/GABOKIADO HA TETSZETT A KÖNYV, OLVASSA EL EZT IS:

Naomi Novik Rengeteg

A teljes e-könyv megvásárolható a www.dibook.hu oldalon

1. FEJEZET

A mi sárkányunk nem falja fel az elrabolt lányokat, akármit is mondjanak róla a völgyön kívül. A nálunk megpihenő vándoroktól mi is halljuk a rólunk szóló pletykákat: hogy mi emberáldozatot mutatunk be egy igazi sárkánynak. Ez persze távol áll a valóságtól. Igaz, hogy varázsló és halhatatlan, de ember, és az apáink csoportba verődve végeztek volna vele, ha meg akart volna ölni valakit közülünk tízévenként. Ő véd meg minket a Rengetegtől, és ezért hálásak vagyunk neki, de ennek is megvan a határa. Természetesen nem falja fel az elhurcolt lányokat, bár időnként úgy érezzük. Elviszi őket a tornyába, és tíz évvel később elengedi, csakhogy addigra a lányok gyökeresen megváltoznak. Előkelő ruhákat hordanak, úgy beszélnek, mint udvaroncok a palotából, és mivel tíz évig együtt éltek egy toronyban egy férfival, mindenki lemond róluk, annak ellenére, hogy a lányok állítása szerint soha egy ujjal sem nyúlt hozzájuk. Mi mást mondhatnának? Nem is ez a probléma gyökere – végül is a Sárkány búcsúzóul egy ezüsttel teli erszényt ad nekik, így aztán bárki szívesen feleségül venné őket, akár a kétes múltjukkal együtt is. Csakhogy ők nem akarnak férjhez menni. Sőt, maradni sem akarnak nálunk. – Elfelejtik, hogyan kell itt élni – mondta egyszer apám váratlanul. Együtt zötykölődtünk a nagy, üres szekér bakján, miután kiszállítottunk egyheti tűzifát. Dvernyikben laktunk, amely sem a legnagyobb, sem a legkisebb falu a völgyben, és nem is a Rengeteghez legközelebbi. Hét mérföld választja el tőle. A hegyre felvezető út legmagasabb pontjáról tiszta időben végigkövethettük szemünkkel a folyó vonalát, egészen a Rengeteg pereméig, a fák sötét fala előtt elterülő, világosszürke, égett talajú irtásig. A Sárkány tornya a másik irányban magasodott, tisztes távolságban. Mintha egy fehér krétadarabot szúrtak volna a földbe a nyugati hegyeknél.

Kicsi voltam akkor – ötévesnél aligha idősebb –, de azt tudtam, hogy ha lehet, a Sárkányt nem említjük, sem az általa elhurcolt lányokat, ezért megragadt a fejemben, amikor apám megszegte ezt a szabályt. – Csak a félelemre emlékeznek – folytatta. Ezzel le is zárta a témát. Nyelvével csettintett a lovaknak, mire azok szapora léptekkel levittek minket a hegyről, vissza a fák közé. Nem sokat értettem az egészből. Mindnyájan féltünk a Rengetegtől. Ugyanakkor a völgy volt az otthonunk. Hogy is hagyhattuk volna el az otthonunkat? A lányok mégis elmentek. Miután a Sárkány kiengedte őket a tornyából, kis ideig a családjukkal laktak – egy hétig, legfeljebb egy hónapig, soha nem tovább. Aztán fogták a hozományként kapott ezüstöt, és továbbálltak. Többnyire Kraliába költöztek, hogy az Egyetemre járjanak. Sokan feleségül mentek egy városi férfihoz, mások tudósok vagy kereskedők lettek, bár egyesek azt híresztelték, hogy Jadviga Bach, akit hatvan évvel ezelőtt rabolt el a torony ura, kurtizán lett, többek között egy báró és egy herceg szeretője. Ám az én születésem idején már csak tehetős öregasszonyként élt, aki káprázatos ajándékokat küldött unokahúgainak és unokaöccseinek, de soha nem látogatott haza. Tehát nem egy emberevőnek adtuk át a lányainkat, de nem is volt sokkal szívderítőbb a helyzet. Kevés falu volt a völgyben, és a Sárkány nem vitt el akárkit: kizárólag tizenhét éves lányokat, akik egy bizonyos évben, két október között születtek. Az én évemben tizenegy lány közül választhatott, ami kockajátékban igen kevés nyerési esélyt biztosított volna nekünk. Mindenki azt mondja, hogy akik Sárkánylányt nevelnek, máshogy szeretik őt; nem tehetnek róla, sejtik, hogy egyszer el fogják veszíteni. Én azonban nem így éltem meg, a szüleim sem így viszonyultak hozzá. Mire elég idős lettem, hogy felfogjam a veszélyt, már mindannyian tudtuk, hogy Kasját fogja elvinni. Csupán a tudatlan átutazók jegyezték meg Kasja szüleinek, milyen szép, okos vagy kedves a lányuk. A Sárkány nem mindig a legszebb lányt vitte el, hanem azt, aki valamilyen téren a legkülönlegesebb volt. Könnyen kiszúrta a legszebbet, a legokosabbat, a legjobb táncost, a legfinomabb modorút, jóllehet, alig váltott velük néhány szót a döntéshozatal előtt. Kasjában pedig minden megvolt, amit akart. Sűrű, aranyló búzaszínű haja befonva a derekáig ért, meleg barna szeme volt, a nevetése dallamára pedig mindenkinek énekelni támadt kedve. Neki jutottak eszébe a legjobb játékok, mindig történeteket és táncokat talált ki; egész ünnepi lakomákat meg tudott főzni, és ha fonalat sodort az apja juhainak szőréből, a szál simán, egyetlen csomó vagy görcs nélkül jött le a rokka kerekéről. Úgy említem őt, mint valami meseszereplőt, de az igazság pont a fordítottja volt: ha anyám fonalat szövő hercegnőkről, bátor libapásztorlányokról vagy folyótündérekről mesélt, mindig Kasját képzeltem magam elé, így élt a fejemben. Balga és fiatal voltam még, ezért attól a tudattól, hogy hamarosan elveszítem, nem kevésbé, hanem még jobban szerettem. Kasja azt mondta, nem bánja. Nem gyötörte félelem, erről Vensza, az anyja gondoskodott. – Bátornak kell lennie – mondta egyszer anyámnak, miközben nógatta a lányát, hogy másszon fel egy félelmetesnek tűnő fára, anyám pedig könnyes szemmel ölelte át. Mindössze háromháznyira laktunk egymástól. Három fiútestvérem volt, egyedüli lányként születtem a családunkba, mindhárman jóval idősebbek voltak nálam. Kasja állt a legközelebb a szívemhez. A bölcsőtől fogva együtt játszottunk, eleinte anyáink konyhájában, elvonulva, hogy ne legyünk láb alatt, később a házunk előtt, az utcán, és végül, amikor már elég idősek voltunk hozzá, kiszaladtunk a sűrűbe. Nem akartam bent maradni a házban, amikor vele is rohanhattam kézen fogva az ágak alatt. Úgy képzeltem, hogy a fák leeresztik karjukat, és úgy óvnak minket. Fogalmam sem volt róla, milyen lesz, ha elszakítják tőlem. A szüleim akkor sem aggódtak volna miattam, ha Kasja nincs velem, mivel tizenhét évesen vézna kancacsikó voltam nagy lábbal, gubancos, koszos-barna hajjal, és azzal az egyetlen szembetűnő képességemmel, ha lehet így nevezni, hogy egy nap alatt bármit el tudtam tépni, be tudtam koszolni vagy el tudtam veszíteni, amit felvettem. Anyám tizenkét éves koromra felhagyott minden reménnyel, és engedte, hogy a bátyáim levetett ruháiban mászkáljak, kivéve ünnepnapokon, amikor az otthonról való elindulás előtt húsz perccel át kellett öltöznöm, majd az ajtónk előtti padon kellett üldögélnem, amíg neki nem vágtunk a templomba vezető útnak. Így sem lehettek biztosak benne, hogy mire a faluba érünk, nem szakítja el a ruhámat egy ág, vagy nem sározom be magam. – Egy szabóhoz kell feleségül menned, kicsi Agnyeskám – hangoztatta apám nevetve, amikor éjjel hazajött az erdőből, és én maszatos arccal, legalább egy lyukkal a ruhámon, kendő nélkül elébe szaladtam. Ő így is szívesen felkapott és megcsókolt. Anyám csak halkan sóhajtozott. Melyik szülő sajnálná, hogy a

Sárkánynak szánt lányában annyi hiba van? A kiválasztás előtti utolsó nyár hosszú volt, meleg és könnyekkel teli. Kasja nem sírt, csak én. Estig barangoltunk az erdőben, minden aranyfényű napot a lehető leghosszabbra nyújtottunk, majd éhesen és fáradtan hazamentem, és azonnal le is feküdtem a sötétben. Anyám bejött, megsimogatta a fejemet, és halkan énekelt, amíg bele nem aludtam a sírásba. Otthagyott egy tányér ételt az ágyam mellett, arra az esetre, ha az éhség felébresztene éjszaka. Nem is próbált vigasztalni, mit mondhatott volna? Mindketten tudtuk, hogy akármennyire szereti Kasját és az anyját, Venszát, óhatatlanul is ott van egy apró kis örömcsomó a hasában – nem az én lányom, nem az én egy szem lányom. Persze én sem szerettem volna, hogy másképp érezzen. Jóformán az egész nyarat együtt töltöttük Kasjával. Régóta így volt. Kisebb korunkban a többi falusi gyerekkel együtt futottunk neki a fák sűrűjének, ám ahogy nődögéltünk, és Kasja egyre szebb lett, azt mondta az anyja: „Kerüljétek a fiúkat! Nektek és nekik is az lesz a legjobb.” Én viszont nem tágítottam Kasja mellől, anyám pedig eléggé szerette Kasját és Venszát ahhoz, hogy ne próbáljon meg elszakítani minket egymástól, hiába volt biztos benne, hogy végül csak annál inkább szenvedni fogok. Az utolsó napon egy tisztásra bukkantam a sűrűben, ahol arany és lángvörös lombkoronák susogtak a fejünk fölött, és érett gesztenyék borították a talajt. Gallyakból és száraz levelekből kis tüzet gyújtottunk, és azon sütöttünk meg egy-egy maroknyit. Másnap kezdődött október hava, amikor is nagy ünnepséggel tanúsítottuk megbecsülésünket pártfogónk és urunk iránt. Másnap érkezett a Sárkány. – Milyen jó volna trubadúrnak lenni! – szólalt meg Kasja háton fekve, csukott szemmel. Egy dallamot dúdolt. Az ünnepségre egy vándor énekest is meghívtak, aki aznap délelőtt odakint, a zöldben gyakorolta dalait. A hűbérrel megrakott szekerek egész héten gurultak befelé a faluba. – Bejárni egész Polniát, és a királynak énekelni! Merengve mondta ezt, de nem úgy, ahogy az álmokat kergető kölykök beszélnek. Úgy mondta, mint aki tényleg el akarja hagyni a völgyet, örökre. Odanyúltam, és megfogtam a kezét. – És minden tél közepén hazajönnél – feleltem – elénekelni nekünk a dalokat, amelyeket megtanultál. – Szorongattuk egymás kezét, és próbáltam kizárni a tudatomból, hogy a Sárkány által elhurcolt lányok soha nem akarnak visszajönni. Természetesen akkor még szívből gyűlöltem a varázslót. Pedig nem volt rossz uraság. Az északi hegység túloldalán a Sárga-mocsár bárója ötezres sereget tartott fenn Polnia határainak megvédésére. Négytornyú kastélyban lakott a feleségével, aki vérvörös drágaköveket és fehér rókabundát hordott, pedig birtoka semmivel sem volt gazdagabb a mi völgyünknél. A férfiak hetente egyszer kötelesek voltak az ő földjén dolgozni, a legjobb földeken, a legrátermettebb fiaikat pedig elvitte katonának. Amikor a katonái a környéken bóklásztak, a felnőtté serdült lányoknak bent kellett maradniuk a házakban, társaságban. És még ő sem számított rossz úrnak. A Sárkány egyetlen toronyban lakott, udvaroncok nélkül, azzal az egyetlen lánnyal, akit éppen elvitt. Nem volt szüksége seregre, hiszen a saját munkájával, a mágiájával szolgálta a királyt. Időnként el kellett mennie az udvarba, megújítani a hűségesküjét, és az uralkodó bizonyára hadba is hívhatta volna, de többnyire azt a feladatot hagyta meg neki, hogy itt maradjon, felügyelje a Rengeteget, és megóvja a királyságot annak gonoszságától. Csak akkor lett tékozló, amikor könyvekről volt szó. Falusiakhoz képest igen olvasottnak számítottunk, mivel a könyvekkel házaló kereskedők ide, a Polnia legszélső sarkában lévő völgybe is eljöttek – hiszen a Sárkány akár aranyat is hajlandó volt fizetni értük. A vándorkereskedők mindenféle szakadt és olcsó könyvet is betuszkoltak az öszvéreikre kötött nyeregtáskákba, és néhány fillérért eladták őket nekünk. A mi völgyünkben szegény háznak számítottaz, amelyben nem volt legalább két-három könyv kiállítva a falon. Mindez jelentéktelen, szánalmas apróságnak tűnhetett, és sokan talán fel sem tudták fogni, hogy a lányainkat odaadjuk egy ilyen embernek, de ez csak azok számára volt érthetetlen, akik távol éltek a Rengetegtől. Én viszont megértem a Zöld Nyarat, amikor a forró szél egészen a falunkig hozta a Rengeteg virágporát, a mi legelőinkre és kertjeinkbe. A növények vad burjánzásba fogtak, de furcsán eltorzultak. Aki evett belőlük, az indulat betege lett, rátámadt a családjára, és végül örökre eltűnt a Rengetegben, hacsak le nem kötözték. Hatéves voltam ekkor. A szüleim tőlük telhetően próbáltak védeni, de még így is élénken az emlékeimbe vésődött a mindent átható, nyúlós félelem érzete, a rettegő emberek látványa, és a gyomromat vég

nélkül mardosó éhség. Addigra feléltük az előző évről maradt utolsó tartalékainkat is, és csak a tavaszban bíztunk. Az egyik szomszédunk evett néhány szem zöldbabot, mert kis híján belebolondult az éhségbe. Emlékszem a házukból kiszűrődő sikoltásokra aznap este, és emlékszem arra is, ahogy az apám átrohan segíteni, és menet közben felkapja a vasvillát a csűr mellől. Annak a nyárnak az egyik napján kiszabadultam fáradt, vézna anyám felügyelete alól, és mivel nem tudtam még felmérni a veszélyt, berohantam a Rengetegbe. Egy szélvédett zugban találtam egy félig kiszáradt vadszederhajtást. Félrehajtottam a kemény, halott ágakat, hogy eljussak a növény védett szívébe, és néhány csodaszámba menő szedret szedtem a markomba, amelyek nem voltak torzak, éppen ellenkezőleg: egészek, lédúsak és tökéletesek. Minden egyes szem íze élvezettel áradt szét a számban. Kétmaroknyit is befaltam, a maradékot pedig a szoknyámba szedtem. Miközben hazasiettem, a lila gyümölcslé átáztatta a ruhám, anyám pedig iszonyodva sírva fakadt maszatos arcom láttán. Nem betegedtem meg. A vadszedernek sikerült valahogy kibújnia a Rengeteg átka alól, az íze is pazar volt. Anyám könnyeitől viszont megijedtem. Utána évekig tartottam a vadszedertől. Abban az évben elhívták a Sárkányt a palotába. Korán visszajött, kilovagolt a szántásra, és egy mágikus tűzzel megsemmisített minden megrontott termést és mérgezett növényt. Ennyi lett volna a feladata, ám ő az összes házba betért, ahol valaki megbetegedett, és megitatta az embereket egy varázsfőzettel, hogy ismét önmaguk legyenek. Megparancsolta, hogy a nyugatabbra lévő falvak lakói, akik megmenekültek a csapástól, osszák meg velünk a terményeiket, és abban az évben az adóbevételét is felajánlotta, hogy senki se éhezzen. A következő tavasszal, mielőtt vetni kezdtünk volna, még egyszer kiment a legelőre, és a maradék elfajzott növényeket is elégette, nehogy ismét gyökeret verjenek. Ám hiába mentett meg minket, a szívünkbe nem lopta be magát. Soha nem jött ki a tornyából áldomást inni az emberekkel aratás idején, ellentétben a Sárga-mocsár bárójával, és soha nem vásárolt apró csecsebecséket a vásáron, mint a báró felesége és lányai. Időnként csepűrágók tévedtek a vidékre, előadást tartottak, vagy énekesek keltek át a hágón Roszia felől. Ő egyikre sem volt kíváncsi. Amikor a szekerek elvitték neki az adót, a torony kapuja magától kinyílt, és a szállítók úgy raktak le minden portékát a pincébe, hogy nem is találkoztak vele. A falunk elöljárónőjével soha nem váltott pár szónál többet, sem a völgy legnagyobb városának, Olsankának a polgármesterével, pedig a város közelebb esett a toronyhoz. Egyáltalán nem vágyott közszeretetre, sem arra, hogy megismerjék. Avatott mestere volt a sötét mágiának. A legtisztább éjszakákon is feltűnhettek villámok a tornya körül, akár télen is. Az ablakaiból kibocsátott fehér lidércfények végigsuhantak az utak és a sötét folyó fölött, majd beáramlottak a Rengetegbe, hogy rajtuk keresztül őrködhessen. Időnként pedig, amikor a Rengeteg elfogott valakit – egy pásztorlányt, aki a nyáj terelgetése közben túl közel merészkedett a vadon pereméhez, egy vadászt, aki megrontott forrásvízből ivott, vagy egy szerencsétlenül járt utazót a hágó felől, akinek füttye éles karmokkal tépett az ember elméjébe –, a Sárkány értük, áldozatokért is lejött a tornyából, és akiket ő elvitt, azok soha többé nem tértek vissza. Nem gonosz volt, hanem távoli és ijesztő. Gyűlöltem, mert arra készült, hogy elvigye Kasját, és haragom hosszú évekig nem csillapodott. Az érzéseim azon az utolsó éjjelen sem változtak. Kasjával megettük a gesztenyét. Lement a nap, kialudt a tűz, ám amíg a zsarátnok izzott, nem mozdultunk a tisztásról. Másnap nem kellett sokat gyalogolnunk. Az aratási ünnepséget rendszerint Olsankában tartották, de a kiválasztás éveiben mindig abban a faluban, ahonnan a varázsló lányt választott magának, hogy a családoknak kevesebb gondjuk legyen az utazással. Kasja pedig ott élt a mi falunkban. Másnap még jobban gyűlöltem a Sárkányt, miközben magamra öltöttem új, zöld ünnepi ruhámat. Anyám remegő kézzel fonta be a hajam. Tudtuk, hogy a Sárkány Kasját fogja választani, mégis féltünk. Magasra emeltem a szoknyámat, miközben a tőlem telhető legóvatosabban felszálltam a szekérre, gondosan ügyeltem a szálkákra, és engedtem, hogy apám felsegítsen. Igyekeztem példásan viselkedni. Nem sok értelme volt, mégis szerettem volna megmutatni Kasjának, hogy szeretetből megpróbálom növelni az esélyeit. Nem szándékoztam elcsúfítani magam a mágus szemében bandzsítással vagy görnyedt tartással, ahogy sokan tették. A falu melletti szérűn gyűltünk össze a többi lánnyal, és mind a tizenegyen felsorakoztunk. Az ünnepi asztalokat négyszög alakban állították fel, és roskadásig megrakták, mert nem voltak elég nagyok ahhoz, hogy az egész völgy hűbéradónak szánt terményeit elhelyezzék rajtuk. Mindenki az asztalok mögött várakozott. A sarkokban gúlákban halmozták fel a búzát és a zabot a füvön. Csak a lányok állhattak ki a rét közepére, a

családjaikkal és az elöljárónőnkkel, Dankával, aki idegesen járkált fel-alá előttünk, némán gyakorolva az üdvözlőbeszédet. Nem nagyon ismertem a többi lányt. Nem Dvernyikből származtak. Hangtalanul, merev tagokkal álltunk legszebb ruhánkban, befont hajjal, és az utat figyeltük. Még semmi nyomát nem láttuk a Sárkánynak. Vadul cikázott a képzeletem. Arra gondoltam, hogy ha megérkezik, Kasja elé vetem magam, és megmondom neki, hogy vigyen el inkább engem, vagy közlöm vele, hogy Kasja nem akar vele menni. De tudtam, hogy nem vagyok elég bátor hozzá. Aztán a maga szörnyűséges módján megérkezett. Nem az út felől jött, hanem egyszerűen kilépett elénk a levegőből. Pont abba az irányba néztem, amikor megjelent: ujjak bukkantak elő a semmiből, aztán egy kar és egy láb, végül egy fél ember, olyan lehetetlenül és természetellenesen, hogy képtelen voltam másfelé nézni, bár fájdalmasan összeszorult a gyomrom. A többiek szerencsésebbek voltak. Észre sem vették, amíg meg nem tette az első lépést felénk, és akkor mindannyian próbálták leplezni ijedt összerezzenésüket. A Sárkány nem hasonlított egyetlen falubeli férfihoz sem. Öregnek, görnyedtnek és ősznek kellett volna lennie, végtére is már száz éve élt a tornyában. Ám ő magas volt, egyenes tartású, sima állú, feszes bőrű. Ha csak az utcán pillantom meg, egyszerű fiatalembernek tartottam volna, nálam alig idősebbnek, sőt talán még rá is mosolyogtam volna az ünnepi asztalok fölött, hátha felkér táncolni. Ugyanakkor volt valami természetellenes az arcában: a szeme körüli, hollófészekszerű barázdák megviseltségre utaltak, ha a koráról nem is árulkodtak. Így sem voltak taszítóak a vonásai, ám a belőle sugárzó ridegség elcsúfította. Minden porcikája azt sugallta: Nem közületek való vagyok, és nem is akarok közétek tartozni. Előkelő öltözéket viselt. A brokát árából, amelyből zubbonya készült, egy egész család egy éven keresztül elélhetett volna, még az aranygombokat leszámítva is. Ennek ellenére a varázsló olyan vékony volt, mintha az elmúlt négy évben háromszor semmisült volna meg minden termése. Mereven, egy vadászkutya idegességével tartotta magát, olybá tűnt, semmire sem vágyik jobban, mint hogy gyorsan továbbálljon. Nekünk ez volt életünk leggyászosabb napja, ám neki nem volt türelme hozzánk. Amikor az elöljáró asszony, Danka, meghajolt előtte, és belekezdett a mondandójába – Uram, hadd mutassam be neked ezeket a… –, a varázsló félbeszakította: – Igen, essünk túl rajta! Apám meleg tenyerét éreztem a vállamon. Megállt mellettem, és enyhén meghajolt. Anyám mindkét oldalon megszorította a kezemet. Vonakodva hátrébb léptek, a többi szülővel együtt. Mind a tizenegyen ösztönösen közelebb húzódtunk egymáshoz. Kasjával a sor vége felé álltunk. Nem mertem megfogni a kezét, de elég közel álltunk egymáshoz, így összesimult a karunk. Közben undorodva lestem a Sárkányt, és még jobban utáltam, amikor végigsétált a sor előtt, ujjával felemelte a lányok állát, és belenézett az arcukba. Nem mindnyájunkkal váltott szót. A mellettem álló lányhoz nem beszélt – ahhoz, aki Olsankából érkezett, pedig az ő apja, Borisz a völgy első számú lótenyésztője volt. Ragyogó vörösre festett gyapjúruhába öltöztették, és fekete haját két gyönyörű, fényes varkocsba fonták, vörös szalagokkal. Amikor rám került a sor, a varázsló összeráncolta a homlokát – fekete szeme még jobban kihűlt, vértelen ajka lebiggyedt –, és megkérdezte: – Mi a neved, leány? – Agnyeska – feleltem, vagy legalábbis próbáltam felelni, de kiszáradt a szám. Nyeltem egyet. – Agnyeska… – mondtam újra suttogva – …uram. – Felforrósodott az arcom. Lesütöttem a szemem. Észrevettem, hogy akármennyire vigyáztam, három nagy sárfolt is terjedt felfelé a ruhámon alulról, a szegély felől. A Sárkány továbblépett. Aztán Kasját megpillantva úgy torpant meg, ahogy egyikünk előtt sem tette addig. Kezét az álla alatt tartotta, elégedett mosolyra húzta vékony, konok száját, Kasja pedig bátran, rezzenéstelenül viszonozta a tekintetét. Nem próbált reszelős vagy vinnyogó hangon válaszolni, inkább határozottan és dallamosan. – Kasja, uram. A varázsló ismét rámosolygott, de semmi kedélyesség nem volt a mosolyában, inkább valami macskaszerű elégedettség. A sor maradékát már csak felületesen nézte át, a Kasja után álló két lányra szinte rá sem pillantott. Hallottam, ahogy a mögöttünk álló Vensza lélegzete elakad, talán a sírást próbálta visszafojtani, miközben a Sárkány megfordult, és ugyanazzal az elégedett tekintettel ismét Kasja elé állt. Aztán megint összevonta a szemöldökét, elfordította a fejét, és egyenesen a szemembe nézett. Megfeledkeztem magamról, és mégis megfogtam Kasja kezét, jóformán kiszorítottam belőle a vért.

Kasja viszonozta a szorítást. Hirtelen elengedte a kezem, én pedig sietve összekulcsoltam magam előtt, felhevült arccal, rettegve. A varázsló szeme még jobban összeszűkült. Aztán felemelte a kezét, és ujjai között apró, kékesfehér, gömb alakú láng jelent meg. – Nem akart semmi rosszat – jegyezte meg Kasja, hihetetlenül bátran, ahogy én nem tudtam megvédeni őt. Remegő, de jól hallható hangon beszélt, miközben én úgy reszkettem, mint egy halálra vált nyúl, és a gömböt bámultam. – Kérlek, uram… – Hallgass, leány! – szólt rá a Sárkány, és felém emelte a kezét. – Vedd el! – Én… mit? – kérdeztem, és akkor sem lehettem volna döbbentebb, ha az arcomba vágja a varázslángot. – Ne állj ott, mint egy félnótás! – rivallt rám. – Vedd el! Annyira remegett a kezem, hogy amikor felemeltem és megpróbáltam elvenni a lánggömböt, önkéntelenül is hozzáértem az ujjaihoz, akármennyire irtóztam tőle. Mintha láztól égett volna a bőre. A lánggömb azonban hűvös volt, mint a márvány, és az érintése sem okozott sérülést. Meglepődtem, milyen nagy megkönnyebbülés árasztott el, és csak bámultam az ujjaim között tartott lángot. A Sárkány bosszús arccal méregetett. – Nos – szólalt meg végül barátságtalanul –, akkor te vagy az, gondolom. – Visszavette a gömböt a kezemből, és egy pillanatra a markába rejtette. Olyan gyorsan tűnt el, ahogy előkerült. Elfordult, és Danka felé folytatta. – Küldd fel az adóbevételt minél hamarabb! Még mindig nem értettem. Alighanem mindenki döbbenten állt, a szüleim is. Minden túl gyorsan történt, és én sem tudtam magam túltenni azon, hogy egyáltalán felkeltettem a figyelmét. Arra sem maradt idő, hogy megforduljak és elbúcsúzzak, mert a csuklómnál fogva megragadott. Csak Kasja mozdult. Láttam, hogy tiltakozva utánam akar nyúlni, ám a Sárkány türelmetlenül és sürgetően vonszolt maga után, és végül felemelt a levegőbe. Rám tört az öklendezés, ezért a szám elé kellett tennem a másik kezemet, amikor a levegő kidobott minket magából. A mágus elengedte a karomat, mire térdre estem, és hányni kezdtem, bár még azt sem tudtam, hol vagyok. Viszolyogva motyogott valamit az orra alatt – beszennyeztem a bőrcsizmája hosszú, elegáns orrát –, és azt mondta: – Haszontalan! Hagyd abba a háborgást, leány, és takarítsd fel a mocskot! – Elsétált tőlem, csizmája sarka visszhangozva kopogott a kőlapokon. Ott álltam egy helyben reszketve, amíg meg nem bizonyosodtam róla, hogy nem fogok többet hányni, aztán a kezemmel megtöröltem a számat, felemeltem a fejem, és körülnéztem. Kőpadlóra kerültem, de nem akármilyenre: hófehér márványpadló volt vékony, ragyogó zöld erezettel csipkézve. Egy kicsi, kerek helyiségben kötöttem ki, amelybe keskeny, résszerű ablakok engedték be a fényt, túlzottan magasról ahhoz, hogy kiláthassak rajtuk. Élesen befelé ívelt a mennyezet a fejem fölött. A torony csúcsa volt ez. Semmiféle bútor nem volt a szobában, és felmosásra alkalmas eszköz sem. Végül kénytelen voltam a ruhám aljával feltörölni, az amúgy is bekoszolódott már. Egy ideig fokozódó riadalommal ültem egy helyben, ám mivel semmi sem történt, felkeltem, és félénken végigsétáltam a folyosón. Bármelyik ajtón szívesen kimentem volna, csak azon nem, amelyiken a Sárkány távozott – ha lett volna más út. De nem volt. Ugyanakkor sejtettem, hogy ő már messzebb jár. Az ürességtől kongó folyosó ugyanolyan hideg márványpadlóját lelógó lámpások rideg fehér fénye világította meg. Nem igazi lámpások voltak, hanem derengő fényű, simára csiszolt kődarabok. Egyetlen ajtó nyílt a folyosón, a végén pedig, egy boltív alatt lépcső vezetett lefelé. Kinyitottam az ajtót, és idegesen benéztem. Semmiképp sem akartam úgy továbbmenni, hogy fogalmam sincs, mi van odabent. Ez a bejárat viszont csak egy csupasz helyiségbe vezetett, ahol egy keskeny ágyon, egy kisasztalon és egy mosdótálon kívül nem volt semmi. Szemközt hatalmas ablak tárult a szemem elé, és rajta keresztül az ég. Odaszaladtam, és áthajoltam a párkány fölött. A Sárkány tornya a birtoka nyugati határán, magas hegyek lábánál állt. Kelet felé az egész völgy hosszát látni lehetett, a falvakat és szántásokat is, és az ablakból az Orsó teljes vonalát végig tudtam követni, ahogy ezüstös-kéken végigfutott középen, a mellette haladó poros, barna úttal párhuzamosan. Az út és a folyó együtt vezettek át a Sárkány birtokának túlsó végébe, időnként eltűntek egy erdőfoltban, majd újra kibújtak ilyen-olyan falvaknál, míg végül az út teljesen eloszlott a Rengeteg hatalmas, fekete labirintusa előtt. A folyó egyedül merészkedett be a vadon mélységeibe, és többé nem is bukkant fel. Láttam Olsankát, a toronyhoz legközelebb eső várost, ahol vasárnaponként a nagyvásárt tartották. Apám kétszer is elvitt oda magával. Távolabb Ponyec és Radomszko ölelte körbe egy-egy tó partját, és az én

Dvernyikem is feltűnt terebélyes, zöld szérűjével. Még az ünnepre megrakott, nagy, fehér asztalokat is láttam, amelyeket a Sárkány közömbösen hagyott ott. Térdre rogytam, a párkányra támasztottam a homlokom, és sírtam, mint egy gyerek. Csakhogy most nem jött oda hozzám az anyám, hogy megsimogassa a fejemet. Apám nem húzott fel magához a földről, és nem nevettetett meg, hogy elapadjanak a könnyeim. Addig zokogtam, amíg kibírhatatlanul fájni kezdett a fejem, kihűlt és elgémberedett a lábam a fájdalmasan kemény padlón, patakzott az orrom, és nem volt mivel megtörölnöm. Erre a célra a szoknyám egy másik részét használtam, és közben leültem az ágyra. Megpróbáltam kitalálni, mihez kezdjek. Üres volt a szoba, de tiszta, és friss levegő töltötte meg, mintha csak most költöztek volna ki belőle. Bizonyára így is volt. Egy másik lány lakott benne tíz évig, kettesben a völgyre nyíló kilátással. Aztán hazament elbúcsúzni a családjától, és én kaptam meg a szobáját. Egy festmény lógott az ággyal szemközti falon, vaskos, aranyozott keretben. Nem értettem, miért került oda, hiszen túl nagy volt a kicsi szobába, sőt nem is volt igazán kép, csak egy széles, világoszöld sáv, a szélein szürkésbarna, középen egy lágyan kanyargó, fényes, kékes ezüst vonallal. Keskeny ezüstszálak húzódtak a kerettől a kép közepéig. Sokáig néztem, azon töprengve, vajon az is mágikus tárgy-e. Soha nem láttam hozzá hasonlót. Az ezüstvonal mellé azonban ismerős mintázatban kis köröket is festettek, és egy idő után rájöttem, hogy a festmény a völgyet ábrázolja, szélesen kiterítve, ahogyan egy madár láthatja a magas égből. Az ezüst vonal az Orsó volt, ahogy a hegyektől a Rengetegig kacskaringózott, a karikák pedig a falvakat jelképezték. Ragyogó színekben pompázó, fényes festékkel készítették a képet, amely itt-ott magasabbra türemkedett ki. Még hullámokat és a napfény csillogását is látni véltem a vízen. Vonzotta a tekintetem, nem is bírtam levenni róla. Ugyanakkor volt benne valami kellemetlen is. A keret dobozba zárta az élő völgyet, és ahogy néztem, én is bezárva éreztem magam. Elfordítottam az arcom. Egyre inkább azt éreztem, hogy nem maradhatok a szobában. Semmit sem reggeliztem, sőt előző nap sem vacsoráztam, mindennek hamuíze volt. Szégyenkezve vallottam be magamnak, hogy mardossa a gyomromat az éhség, hiszen az elképzelhetőnél is rosszabb fordulat történt, nem is lett volna szabad evésre gondolnom. A toronyban nem voltak szolgák, így senkitől sem várhattam ételt. Ekkor felötlött bennem egy kínzó gondolat: mi van, ha a Sárkány azt várja, hogy gondoskodjak az ő vacsorájáról? Aztán egy még rosszabb gondolat ütötte fel a fejét: mi lesz vacsora után? Kasja hitt a visszatérő lányoknak, akik azt állították, hogy a Sárkány egy ujjal sem nyúlt hozzájuk. – Már száz éve rabol el szüzeket – jelentette ki határozottan. – Legalább az egyikük bevallotta volna ennyi idő alatt, és elterjedt volna a híre. Mégis, pár héttel korábban négyszemközt megkérdezte az anyámat, mi történik az újdonsült asszonyokkal az esküvő után. Kicsikarta belőle azt, amit a saját anyjától kellett volna hallania az esküvője előtt. Az ablakon keresztül hallottam meg a beszélgetésüket, amikor éppen hazafelé sétáltam az erdőből. Megálltam az ablak mellett, és miközben hegyeztem a fülem, forró könnyek csurogtak le az arcomon. Mérges voltam, féltettem Kasját. De most én néztem szembe azzal a sorssal – és én nem voltam bátor, nem tartottam magam képesnek arra, hogy mélyeket lélegezzek, nehogy görcsösen bezáruljak, ahogy anyám tanácsolta Kasjának, hogy ne fájjon annyira. Egy szörnyűséges pillanatra elképzeltem, ahogy a Sárkány arca közel hajol az enyémhez, még közelebb, mint a kiválasztáskor; szeme hideg, fekete kőhöz hasonlóan fénylik, és vaskeménységű ujjai furcsán felmelegszenek. Elképzeltem, ahogy lehúzza a ruhát a bőrömről, és közben megjelenik az arcán az a lenéző, elégedett vigyor. Mi van, ha az egész teste úgy lángol, mint az ujja, ha parázsként fogja égetni a bőrömet, minden tagomat, miközben rám fekszik, és… Leráztam magamról a gyötrelmes gondolatokat, és felálltam az ágyról. Visszanéztem, majd körbe a szűkös, zárt szobában, ahol még elbújni sem lehetett, és végül kisiettem a folyosóra. A végében kezdődő csigalépcső olyan szoros spirálba rendeződött, hogy nem lehetett látni, hová és meddig vezet. Akármilyen butaság egy lépcsőtől félni, én meg voltam rémülve. Majdnem visszamentem a szobámba. Végül egyik kezemet a falon tartva, lassan leereszkedtem a lépcsőn. Minden fokon megálltam, és füleltem, mielőtt továbbindultam volna. Miután egy darabig így óvakodtam lefelé, és nem ugrott rám senki, lassan kezdtem végtelenül ostobának érezni magam, és megszaporáztam a lépteimet. Csakhogy ezután újabb fordulók következtek, semmi pihenő, így megint megijedtem. Ezúttal attól, hogy egy mágikus lépcsőre tévedtem, ahol a végtelenségig fogok járni. A

lépteim egyre jobban felgyorsultak, majd három lépcsőfoknyi sodródás után egy pihenőre érkeztem – ahol egyenesen a Sárkánynak rohantam neki. Vékony voltam ugyan, de az apám a falu legmagasabb embere volt, és én felértem a válláig. A Sárkány pedig nem volt hórihorgas. Kis híján együtt bukdácsoltunk le a lépcsőn. Azon kaptam magam, hogy ránehezedek, a köpenyébe kapaszkodom, és riadt arcába nézek. Kis ideig annyira meg volt lepődve, hogy gondolkodni sem tudott, és úgy festett, mint egy hétköznapi ember, akire ráugrott valaki. Az esetlen pillanatban ellágyultak a vonásai, kinyílt a szája, és elkerekedett a szeme. Magam is annyira megdöbbentem, hogy mozdulni sem bírtam, csak meredtem rá tehetetlenül. Ő közben összeszedte magát. Harag torzította el a vonásait, miközben lehámozott magáról, és talpra állított. Ekkor jöttem rá, mit tettem, és a kétségbeesésemnek utat engedve kifakadtam: – A konyhát keresem. – Valóban? – kérdezte nyájas hangon. Már semmi lágyság nem volt az arcában, kemény volt és indulatos. Nem akarta elengedni a karomat. Fájdalmasan megszorított, maga felé rántott, és fölém hajolt. Alighanem szeretett volna fölém magasodni, és feldühítette, hogy képtelen rá. Ha lett volna időm gondolkodni, összehúztam volna magam, de túlzottan fáradt és riadt voltam. Ezért az arca ott volt közvetlenül az enyém előtt, lehelete az ajkaimat érte, és inkább csak éreztem, semmint hallottam, ahogy hidegen, ádázul ezt suttogja: – Inkább majd odavezetlek. – Én… egyedül is… – dadogtam remegve, és próbáltam elhúzódni tőle. Elfordult, és elkezdett húzni maga után lefelé a lépcsőn, körbe, körbe és körbe. Öt kört is megtettünk, mire elértünk egy másik fordulóhoz. Újabb három kör után halványultak a fények, és végül kijutottunk a torony legalsó szintjére, egyetlen hatalmas, csupasz falú, sziklából faragott kazamatába, ahol egy lefelé fordított szájhoz hasonló tűzhely fogadott, tele kénkövesen izzó lángokkal. Odavonszolt a tűzhelyhez, és egy vak és rémült pillanatig szentül hittem, hogy bele akar hajítani a tűzbe. Nagyon erős volt, sokkal erősebb, mint ahogy elsőre látszott, a lépcsőn is könnyedén húzott maga után lefelé. Csakhogy én nem engedtem a tűzbe vetni magamat. Nem voltam afféle kényes kisasszony, egész életemben fák között szaladgáltam, ágakra másztam, tüskés bokrokon verekedtem át magam, és a pániktól csak még erősebbé váltam. A tűzhely közelébe érve felsikoltottam, majd küszködve, karmolva birkóztam a varázslóval, amíg le nem tepertem a földre. Én is a padlóra kerültem. Bevertük a fejünket a kőlapokba, összegabalyodtak a tagjaink, és pár pillanatig mozdulni sem tudtunk a kábaságtól. A lángok recsegve-ropogva ugráltak mellettünk. Ahogy alábbhagyott bennem a kétségbeesés, észrevettem, hogy a tűzhely melletti falból kicsi vasajtók nyílnak, előttük keresztben sütőnyárs van, fölöttük pedig egy nagy, széles polc, rajta mindenféle főzőedényekkel. Ez csak a konyha volt. Egy idő után, szinte csodálkozó hangon így szólt: – Megháborodtál? – Azt hittem, bele fogsz dobni a tűzbe – feleltem, még mindig szédelegve, aztán elfogott a nevetés. Nem igazi nevetés volt – valamiféle hisztéria tört ki rajtam, kimerültem, eltikkadtam az éhségtől, a bokám és a térdem megsebesült attól, ahogy levonszolt a csigalépcsőn, és úgy fájt a fejem, mintha megrepedt volna a koponyám. Mégis, képtelen voltam abbahagyni. Ő viszont nem tudta ezt. Csak annyit észlelt, hogy az újonnan kiválasztott, tyúkeszű falusi lány kineveti őt, a Sárkányt, a birodalom legnagyobb mágusát, urát és parancsolóját. Nem hiszem, hogy bárki nevetni mert volna rajta az elmúlt száz évben. Feltápászkodott a földről, elrúgta a lábát az enyémtől, és talpra szökkenve, macska módra felbőszülve lenézett rám. Én egyre csak kacagtam, mire hirtelen elfordult, és otthagyott a földön, mintha fogalma sem volna, mit kezdjen velem. Miután elment, abbahagytam a nevetést, és valahogy kevésbé éreztem magam üresnek és riadtnak. Végtére is nem dobott tűzre, sőt meg sem ütött. Felkeltem a padlóról, és körülnéztem. Olyan fény áradt a tűzhelyből, hogy alig láttam valamit, főleg mivel más fényforrás nem volt a helyiségben. Hátat fordítottam a lángoknak, mire feltárultak a nagy terem részletei. Boltozatokkal és alacsonyabb válaszfalakkal volt kisebb fülkékre osztva, és benne különféle állványokon üvegpalackok fénylettek. Bizonyára bort tartott bennük. A nagybátyám egyszer hozott egy üveggel a nagymamám házába, a téli napfordulóra. Mindenhol tárolt valamit: szalmába burkolt almát hordókban, burgonyát, répát és paszternákot zsákokban, összefonva felakasztott hagymát a falon. A helyiség közepén egy felállított könyvet találtam az asztalon, mellette kialudt gyertyát, tintatartót és pennát. A könyvben a teljes raktárkészlet nyilvántartását megtaláltam, határozott kézírással jegyezték fel. Az első oldal aljára olyan apró betűkkel róttak fel valamit, hogy még egy gyertya meggyújtása után is nehezen tudtam elolvasni:

„Reggeli nyolckor, ebéd egykor, vacsora hétkor. Az ételt otthagyni a könyvtárban, öt perccel korábban, így a nap folyamán egyszer sem kell vele találkozni – nem volt szükséges megneveznie, kire céloz. Bátorság!” Felbecsülhetetlen értékű tanács, és az utolsó mondat olyan volt, mintha egy barát ütögette volna meg a hátamat. Miután magamhoz öleltem a könyvet, lassan enyhülni kezdett a magányom. Úgy láttam, délutánra fordult az idő, és a Sárkány nem evett a falunkban, ezért nekiláttam a vacsorakészítésnek. Nem jeleskedtem a főzésben, de anyám addig tartott maga mellett a konyhában, amíg össze nem tudtam állítani egy tisztességes ételt, és mivel rendszeresen én gyűjtögettem a családi éléskamrába, meg tudtam különböztetni a frisset a rothadttól, és tudtam, mikor érik egy gyümölcs édessé. Soha nem dolgoztam még ekkora készletből. A fiókok túlcsordultak a fűszerektől, amelyek együtt úgy illatoztak, mint a téli napfordulóra készült torta. Az egyik hordó csordultig tele volt friss, puha, szürke sóval. A helyiség végében volt egy különösen hideg terület, ahol felakasztott húsokat találtam: egy egész szarvas húsát és két nagy nyulat, egy szalmával teli dobozban pedig tojásokat fedeztem fel. A tűzhelyen egy frissen sült kenyér hevert, konyharuhába csavarva, mellé pedig egy egész lábos nyúlból, hajdinából és apró szemű borsóból álló egytálételt készítettek elő. Megkóstoltam. Egészen ünnepi íze volt, sós és enyhén édes, szinte elolvadt a számban. Ezt az ajándékot is a könyvben üzenő névtelennek tulajdonítottam. Fogalmam sem volt róla, hogyan kell ilyesféle pompás ételeket készíteni, és elcsüggedtem, amikor belegondoltam, hogy a Sárkány ezt várja el tőlem. Annak azonban nagyon örültem, hogy otthagyták nekem. Felraktam a lábost a tűzhely fölötti polcra melegedni – közben leöntöttem egy kicsit a ruhámat is –, és feltettem főni két tojást is egy kisebb edényben. Találtam egy tálcát, egy mély tálat, egy tányért és egy kanalat. Amikor elkészült a nyúlhús, kiszedtem a tálcára, és kenyeret szeltem hozzá. Fel kellett szeletelnem, mert amíg a hús melegedett, nem bírtam az éhségemmel, így letéptem és elcsócsálgattam a kenyér egyik csücskét. Előkerestem egy kis vajat, majd almát is sütöttem fűszerekkel; ezt anyámtól tanultam a téli vasárnapi vacsorák alkalmával. Olyan sok sütő volt, hogy minden egyszerre készült el. Még a büszkeség is elöntött egy kicsit, amikor teleraktam a tálcát: olyan volt, mint egy ünnepi ételsor, bár szokatlan, és csupán egy embernek elegendő. Óvatosan elindultam vele felfelé a lépcsőn, de hirtelen eszembe jutott, hogy nem tudom, merre van a könyvtár. Jobban belegondolva kikövetkeztethettem volna, hogy az emeleten van, ám erre csak azután jöttem rá, hogy többször körbevittem a tálcát egy hatalmas, kör alapú teremben, ahol nehéz függönyök takarták az ablakokat, és egy masszív, trónszerű szék magasodott az egyik falnál. A túloldalon volt egy másik ajtó, de amikor kinyitottam, csak egy előcsarnokot találtam mögötte, valamint a torony hatalmas ajtaját – háromszor akkora volt, mint én, vastag fáját vas pántolta. Megfordultam, és visszamentem a folyosón át a lépcsőig, onnan fel az egyik fordulóig, ahol ismét feltűnt a márványpadló, de valami puha, bolyhos anyag lepte. Először láttam szőnyeget életemben. Ez nyelte el a Sárkány lépteit. Idegesen lopakodtam végig a folyosón, majd bekukkantottam az első ajtón. Sietve kihátráltam: a termet hosszú asztalok töltötték meg, körülöttük különös üvegek és bugyborékoló főzetek, mindenféle természetellenes színű szikrákat hányva, amelyek nem tűzhelyből származtak. Egyetlen pillanatot sem akartam odabent eltölteni. Így is sikerült beakasztanom és eltépnem a ruhámat az ajtónál. A folyosó végén lévő ajtó egy könyvekkel teli helyiségbe nyílt. Fapolcok töltötték meg a falakat a padlótól a mennyezetig, zsúfolásig telepakolva kötetekkel. Sűrű porszag csapta meg az orromat, mivel csak néhány keskeny ablaknyílás engedett be fényt. Annyira örültem a könyvtárnak, hogy egy darabig észre sem vettem az ott lévő Sárkányt. Súlyos székben ült, kiterített könyv hevert előtte egy kisasztalon. A hatalmas könyv lapjai alkar hosszúságúak voltak, és felfordított borítójáról jókora aranylakat függött. Megdermedtem a látványtól, és úgy éreztem, hogy a könyvbe író titokzatos személy elárult. Valamiért azt feltételeztem, hogy a Sárkánnyal kényelmesen kerülgetjük majd egymást, és észrevétlenül lerakhatom a vacsoráját. Fel sem emelte a fejét, hogy rám nézzen, én viszont ahelyett, hogy odaosontam volna a tálcával a terem közepén lévő asztalhoz, hogy pillanatok alatt eliszkoljak a helyiségből, a küszöbön állva megszólítottam. – Hoztam… hoztam vacsorát. – Addig nem akartam távozni, amíg el nem küld. – Tényleg? – kérdezte maró hangon. – És egy gödörbe sem estél bele útközben? Egészen elképesztő! – Csak ekkor nézett fel rám, és összevonta a szemöldökét. – Vagy mégis beleestél? Lenéztem a ruhámra. Az egyik folt még a hányás után maradt – próbáltam letisztítani a konyhában, de nem igazán sikerült –, a másik az orrom kifújásától. A ragu is rácsöppent pár helyen, és a mosogatódézsánál is lelocsoltam magam, amikor az edényeket törölgettem. A ruha szegélyén még rajta voltak a reggeli sárfoltok, és csak ekkor vettem észre, hogy pár helyen ki is lyukadt. Anyám kora reggel befonta, feltekerte és összetűzte a

hajamat, de a frizura javarészt szétcsúszott, és az egyik gubancos hajcsomó félig a nyakamra lógott. Nem vettem észre. Számomra nem volt ebben semmi szokatlan, leszámítva azt, hogy reggel ünnepi ruhát öltöttem. – Én csak… főztem és mosogattam… – mentegetőztem. – Nálad semmi sem koszosabb ebben a toronyban! – jelentette ki a Sárkány. Igaza volt, mégis gorombán hangzott. Elvörösödtem, és lehajtott fejjel odamentem az asztalhoz. Leraktam mindent, és végignéztem az ételeken. Összeugrott a gyomrom, amikor észrevettem, hogy mialatt a folyosókon tébláboltam, kihűltek a fogások, kivéve a vajat, amely megpuhult, majd szétolvadt a tálkán. Még a csodálatos sült almám is megkeményedett. Viszolyogva néztem az ételeket, és próbáltam döntésre jutni: visszavigyem a tálcát? Vagy nem zavarja? Megfordultam, és majdnem felkiáltottam az ijedtségtől: a Sárkány közvetlenül a hátam mögött állt, és az ételeket nézte. – Már értem, miért féltél attól, hogy megsütlek – közölte, és odahajolt az asztalhoz. Felemelt egy kanállal a raguból, megtörve a dermedő zsírréteget a tetején, aztán visszarakta az egészet. – Ennél még te is jobb vacsora lettél volna. – Nem vagyok a főzés mestere, de… – Már éppen elmagyaráztam volna, hogy nem is vagyok annyira tehetségtelen szakácsnő, csak nem ismertem még ki magam a toronyban, ám a mágus egy horkantással félbeszakított. – Jó vagy te egyáltalán valamiben? – kérdezte gúnyosan. Ha szolgálatra nevelnek, ha egyszer is belegondolok, hogy kiválaszthatnak, és felkészültem volna rá, ha kicsit kevésbé vagyok fáradt és nyomorult, ha nem bízom el annyira magam a konyhában, ha nem korhol annyit a szakadt kinézetem miatt, ahogy korábban a falum lakói is, csak éppen dorgáló szeretet helyett viszolygó rosszindulattal a hangjában… ha bármelyik másként történik, ha nem futok bele a lépcsőn, ha nem derül ki, hogy nem áll szándékában tűzre vetni… akkor egyszerűen csak elpirultam volna, és kimenekülök. Így viszont zaklatottan vágtam le az asztalra a tálcát, és felkiáltottam: – Akkor miért hoztál el? Miért nem Kasját választottad? Alighogy kimondtam, azonnal befogtam a számat, elszégyelltem magam, és elszörnyedtem. Már éppen azon voltam, hogy mindent visszaszívok, bocsánatot kérek, és bevallom, hogy nem gondoltam komolyan, nem kellett volna Kasját választania helyettem, inkább megyek, és hozok egy másik tálca ételt, ám ő türelmetlenül közbevágott: – Kit? Megrökönyödve néztem rá. – Kasját. – Úgy nézett rám, mintha megint újabb jelét adtam volna az ostobaságomnak, én pedig zavaromban elfelejtettem, milyen nemes szándék vezérelt. – Őt akartad elhozni. Okos… bátor… kitűnő szakácsnő, és… Minden pillanattal egyre bosszúsabb lett. – Igen – szólt közbe. – Emlékszem arra a lányra: nem volt lóarcú, nem volt slampos, és gondolom, ő nem is óbégatna itt most velem. Elég legyen! Ti, falusi lányok, mind fárasztóak vagytok az elején, ki jobban, ki kevésbé, de te mesteri szintre emeled az ügyetlenséget! – Akkor ne tarts itt! – förmedtem rá mérgesen és sértetten. A lóarcú jelző különösen sértett. – Legnagyobb sajnálatomra – folytatta –, kénytelen vagyok. A csuklómnál fogva megpördített. Szorosan a hátam mögött állt, és kinyújtotta a karomat a tálca fölé. – Lirintalem! – mondta. Az idegen szó lefolyt a szájából, és élesen csengett a fülemben. – Mondd velem együtt! – Micsoda? – kérdeztem, hiszen először hallottam ezt a szót. A varázsló azonban még közelebb húzódott, a fülemhez tette a száját, és hátborzongatóan azt mondta: – Mondd ki! Egész testem remegett, és mivel mindenképpen meg akartam szabadulni tőle, vele együtt mondtam: – Lirintalem! – A Sárkány továbbra is az étel fölött tartotta a kezem. Remegni kezdett a levegő a vacsora fölött. Borzalmas volt, mintha az egész világ egy tó volna, amelybe kavicsokat dobálhat. Mire kisimultak a levegő hullámai, átalakult az összes fogás. A főtt tojások helyét egy sült csirke vette át, a nyúlragu helyét egy nagy tál főtt, zsenge tavaszi bab, bár hét hónap telt el a szezonja óta, a sült alma helyén pedig egy papírvékony almaszeletekkel teli tortácska díszlett, tetején kövér mazsolákkal és mézbevonattal. Elengedett. A támasza híján megtántorodtam, belekapaszkodtam az asztal szélébe, és kiszorult minden levegő a tüdőmből, mintha valaki a mellkasomra ült volna. Kifacsart citromnak éreztem magam. Csillagok villantak fel a látóterem szélén, és én félájultan előrehajoltam. Mintha csak messziről láttam volna, ahogy a meglepődés és a bosszús mogorvaság különös egyvelegével arcán a tálcát nézi. – Mit tettél velem? – suttogtam, amikor ismét levegőhöz jutottam.

– Hagyd abba a nyafogást! – vágta rá elutasítóan. – Primitív kis boszorkányság. – A meglepettség, ami korábban kiült az arcára, mostanra teljesen eltűnt, és miközben leült az asztalhoz vacsorázni, az ajtó felé intett a kezével. – Jól van, távozz! Már látom, hogy mérhetetlen sok időmet fogod elfecsérelni, de mára legyen elég. Ennek a parancsnak legalább szívesen engedelmeskedtem. Nem is próbáltam felvenni a tálcát, hanem lassan kiosontam a könyvtárból, és karommal átfogtam a felsőtestemet. Még mindig tántorogtam a gyengeségtől. Legalább fél órámba telt felcammogni a lépcsőn a torony tetejére, aztán egyenesen a szobámba mentem, és becsuktam az ajtót. Odahúztam az ajtó elé a fésülködőasztalt, és leroskadtam az ágyra. Lehet, hogy a Sárkány megfordult az ajtó előtt, amíg aludtam, de én egy árva hangot sem hallottam. Ha érdekli a folytatás, vásárolja meg a teljes e-könyvet a www.dibook.hu oldalon. Kiadónk összes könyve a www.gabo.hu oldalon nézhető meg.

Table of Contents ELSŐ FEJEZET MÁSODIK FEJEZET HARMADIK FEJEZET NEGYEDIK FEJEZET ÖTÖDIK FEJEZET HATODIK FEJEZET HETEDIK FEJEZET NYOLCADIK FEJEZET KILENCEDIK FEJEZET TIZEDIK FEJEZET TIZENEGYEDIK FEJEZET TIZENKETTEDIK FEJEZET TIZENHARMADIK FEJEZET TIZENNEGYEDIK FEJEZET TIZENÖTÖDIK FEJEZET TIZENHATODIK FEJEZET TIZENHETEDIK FEJEZET TIZENNYOLCADIK FEJEZET TIZENKILENCEDIK FEJEZET HUSZADIK FEJEZET HUSZONEGYEDIK FEJEZET HUSZONKETTEDIK FEJEZET HUSZONHARMADIK FEJEZET HUSZONNEGYEDIK FEJEZET HUSZONÖTÖDIK FEJEZET HUSZONHATODIK FEJEZET HUSZONHETEDIK FEJEZET HUSZONNYOLCADIK FEJEZET HUSZONKILENCEDIK FEJEZET HARMINCADIK FEJEZET HARMINCEGYEDIK FEJEZET HARMINCKETTEDIK FEJEZET HARMINCHARMADIK FEJEZET HARMINCNEGYEDIK FEJEZET HARMINCÖTÖDIK FEJEZET HARMINCHATODIK FEJEZET HARMINCHETEDIK FEJEZET HARMINCNYOLCADIK FEJEZET HARMINCKILENCEDIK FEJEZET NEGYVENEDIK FEJEZET NEGYVENEGYEDIK FEJEZET NEGYVENKETTEDIK FEJEZET NEGYVENHARMADIK FEJEZET NEGYVENNEGYEDIK FEJEZET NEGYVENÖTÖDIK FEJEZET NEGYVENHATODIK FEJEZET NEGYVENHETEDIK FEJEZET NEGYVENNYOLCADIK FEJEZET NEGYVENKILENCEDIK FEJEZET ÖTVENEDIK FEJEZET

ÖTVENEGYEDIK FEJEZET ÖTVENKETTEDIK FEJEZET ÖTVENHARMADIK FEJEZET ÖTVENNEGYEDIK FEJEZET ÖTVENÖTÖDIK FEJEZET ÖTVENHATODIK FEJEZET ÖTVENHETEDIK FEJEZET ÖTVENNYOLCADIK FEJEZET ÖTVENKILENCEDIK FEJEZET HATVANADIK FEJEZET HATVANEGYEDIK FEJEZET HATVANKETTEDIK FEJEZET HATVANHARMADIK FEJEZET HATVANNEGYEDIK FEJEZET KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS A GABO SFF SOROZAT KORÁBBI KÖTETEI A GABO KIADÓ E-KÖNYVEIRŐL HA TETSZETT A KÖNYV, OLVASSA EL EZT IS: