Marni Bates - Gyilkos a Vonal Végén

Marni Bates

GYILKOS A VONAL VÉGÉN

MÓRA KÖNYVKIADÓ

A mű eredeti címe: Marni Bates: Dial Em for Murder © 2016 by Marni Bates

Fordította: CHOVANECZ-MOLNÁR ÉVA

Sorozatterv: LONOVICS ZOLTÁN

Hungarian translation © Chovanecz-Molnár Éva, 2016 Hungarian edition © Móra Könyvkiadó, 2016

Ezt a könyvet magyar rajongóimnak ajánlom. Köszönöm, hogy tárt karokkal fogadtatok. Köszönöm, hogy megmutattátok, a könyvek szeretete legyőzi a nyelvi korlátokat. Hogy egy szempillantás alatt barátságok születhetnek. Köszönöm, hogy miattatok ez a kicsit kocka, kíváncsi amerikai csaj rocksztárnak érezheti magát. Köszönöm, hogy a lelkesedésetek ezernyi kacagásra, milliónyi mosolyra és megszámlálhatatlan mennyiségű szó leírására ösztönöz. Szeretlek titeket! Marni

1. FEJEZET „A lány felsóhajtott, amint a férfi ajka egyre követelődzőbben tapadt az övére. – Ó, Josh! – nyögte Christine. – Vigyél magaddal! Még egy drogkartellel is képes vagyok szembeszállni, ha ez az ára, hogy veled maradhassak." Az egyik lerágott körmű ujjammal doboltam a Starbucks asztalán, és fintorogva olvastam vissza a képernyőről, amit az imént bepötyögtem. Elég tré lett. A párbeszéd mesterkélt, a karakterek laposak, a motivációjukat pedig iszonyú erőtlennek éreztem. Konkrétan az összes csaj a könyvemben, aki kész volt meghalni egy találomra kiválasztott pasiért – még akár egy együtt töltött forró éjszaka után is –, egyszerű, mint a faék. Épp ezért az egész, úgy, ahogy volt, a képernyő alján található kis kukába kívánkozott. Ennyit arról, hogy egyszer a nevem – Emmy Danvers – egy könyv borítóján díszeleg. Ha ez így megy tovább, itt állok majd negyven kézirattal az ágyam alatt, amelyek soha nem látnak napvilágot. – Egy óriás jegeskávét Emmynek. Vetettem egy utolsó, csalódott pillantást a laptop képernyőjére, majd felkaptam a táskám, és elindultam a pult felé. Az egyetlen előnye annak, ha az ember hétről hétre ugyanazt az ősrégi, iskolai gépet kölcsönzi ki – a nyilvánvaló tény mellett, hogy egy sajátra nem volt pénzem –, hogy senki nem érzett még egy hangyányi kísértést sem, hogy megfújja, ha egy pillanatra félrenéztem. Fejben végigpörgettem, hogyan írhatnám le hősnőm heves vonzalmát – a szenvedélyt, melyet az sem homályosíthat el, hogy egy gonosz drogbáró eltökélten igyekszik szétválasztani őket.

„Pulzusa felgyorsult…" „Szíve a torkában dobogott…" Nyúltam az italomért, tűnődve az árnyalatnyi különbségen az elakadó lélegzet és a pihegés között, de egy ráncos, májfoltos kéz megkaparintotta előlem. Az őszülő hajú, vizenyős szemű, idős férfi fájdalmasan soványnak tűnt a törékeny testén lötyögő pulóverben. Határozott nyomatékkal megköszörültem a torkom, de ahelyett, hogy észrevette volna tévedését, és elnézést kér, mint bármelyik normális ember, rám kacsintott, majd az asztala felé ballagott, mintha ez az egész valami hatalmas poén volna. Mintha minden joga meglenne, hogy lenyúlja az italom anélkül, hogy akár egy bocsánatkérést elmotyogna. Mintha nem is a koffeinadagomra tette volna rá a kezét. Mindezek ellenére próbáltam udvarias maradni. – Öö… uram! Az az én italom. – Ülj le! Sok mindent kell megbeszélnünk – mondta kulturált hangnemben, kifogástalan, megválogatott szavakkal. – Egyáltalán nincs mit megbeszélnünk. Ha visszaadná az italom, nem is zavarnám tovább. Nézze csak, ide az van írva, hogy „Em", és… Valami furcsa kifejezés futott át az arcán, mintha minden izma megfeszült volna. Mintha rátenyereltem volna egy pánikgombra, készenlétbe állítva egy atomrakétát. Szabad kezével keservesen szorosan megmarkolta a csuklóm, én meg csak bámultam rá döbbenten, és mindössze arra voltam képes, hogy ösztönösen hátrahőköljek. Sejtelmem sem volt, mi történik, de az öreg szorítása egyre jobban fájt. Hihetetlen erővel markolt, és az agyam azon kis szeglete, mely ezt az egészet szenvtelen hitetlenkedéssel figyelte, jelezte, hogy a vén tata ereje kimondottan bámulatos ahhoz képest, hogy valószínűleg már vagy tíz éve nyugdíjas jeggyel utazik. Másik kezemmel hadonászva próbáltam leinteni egy kávémestert, sikertelenül. A négy Starbucks-alkalmazottat annyira lefoglalták

a hosszú sorban várakozó vendégek, hogy egy futó pillantásra sem méltatták a szívélyes öregurat, akiről talán azt feltételezték, hogy szeretett unokahúga kezét szorongatja. Mintha senkinek nem tűnt volna fel, hogy valami marhára nincs rendben. – Em – mondta ki ő is a nevemet dühösen. – Jól figyelj arra, amit mondok! Koncentrálj, az ördögbe is! Nem vagy biztonságban. Rohadtul nem szórakozott. – Uram, fáj, amit csinál! Magamban tárgyalásokat kezdtem az akármelyik felsőbb hatalommal, amely hajlandóságot mutat, hogy kihúzzon ebből a slamasztikából. Ha az öreg elengedi a csuklóm, összekapom magam tesiórán. Nem lazsálok többet fekvőtámaszozás közben, lerakott térddel. A francba, még húzódzkodni is megpróbálok, ahelyett hogy csak lógok a korláton. – Apád veszélyben van! – rázott meg, mint egy malacperselyt, amelyben már csak egyetlen érme csörömpöl. – Mindketten veszélyben vagytok, és én nem tudok segíteni. Többé már nem. Nincs az a kávé, ami megérte volna ezt a balhét. – Nem én vagyok az, akit keres – mondtam óvatosan. – Engedjen el! Tekintete ködös lett, egész teste remegett az erőfeszítéstől, hogy továbbra is fogva tartsa a csuklóm. – Morgan tudni fogja, mit tegyen, mindig is jobb volt a részletek kidolgozásában. Mert jönnek, kislány. Nyakamat rá! Jönnek, hogy végezzenek velem. Na jó. Ez mindent megmagyarázott. Az öreg egyértelműen őrült – pont, mint az összes többi elmebeteg, aki a Starbucksba benyomulva a titkosszolgálatról, a királynőről, Beyoncéról, Jézusról vagy – egy rendkívül emlékezetes alkalommal – Charlie Chaplinről üvöltözött. Ha nem markolta volna egyfolytában a csuklómat, fogom a laptopom, és úgy ott hagyom, hogy vissza se nézek. Oké, talán

mégis vetettem volna rá egy utolsó pillantást, de pusztán csak azért, mert a romantikus regényemben még finomítanom kellett a részletek kidolgozásán. Hajlamos voltam ugyanis átsiklani az apróságokon. Ezért most próbáltam megfigyelni leheletének enyhe borsmentaillatát, pulóverének puha, egyenetlen szövetét, amint végigszánt a csuklómon… a száraz ujjaiban feszülő erőt. – Hát… bizonyára igaza van, uram. Morgan tudni fogja, hogyan segítsen önnek. Jól van na, hazudtam a pasasnak, akit mindössze egyetlen dühkitörés választott el attól, hogy csatlakozzon a Száll a kakukk fészkére szereplőihez. Kezdjük azzal, hogy apámat nem is Morgannek hívják. És ha szándékában állt segíteni rajtam, akkor harmadikos koromban kellett volna megjelennie, mikor a játszótéren eltörtem a kezem. Tekintettel arra, hogy sem a kórházi tartózkodásom, sem az, hogy közel három hónapig gipszben voltam, nem bizonyult elégnek, hogy felkeltse az érdeklődését, kételkedtem benne, hogy egy zavarodott öregember több sikerrel járna. – Szóval figyelmezteted? – krákogta. – Komolyan megteszed? Ünnepélyes arccal bólintottam. – Hogyne. Még valami, amit szeretne, hogy megosszak apámmal? Talán, hogy 9/11-ben a kormány keze volt? Esetleg a Kennedy-gyilkosság titkos részleteit? Az arcára kiülő vigyor lényegesen nyomasztóbb volt, mint mikor még dühösen bámult. Valami nyers és vadállati bujkált benne. Krokodilmosoly. – Oswald elfuserálta az egészet. Megvan az oka, amiért a dolgok úgy alakultak, ahogy, de ebbe most nincs időnk belemenni. – Lassan megrázta a fejét, ajka szelídebb mosolyra húzódott. – Miért nem játszol egy kicsit odakint, Gracie? A bácsikáddal van némi megbeszélnivalónk. Gracie. Oké, akkor talán inkább alzheimeres, nem simán elmebeteg. Lehet, hogy a mellébeszélésem felerősítette a téveszméit. Belém hasított a bűntudat. – Öö… én Em vagyok, uram – mondtam kedvesen. – Emmy

Danvers. Lehet, hogy ezt az információt meg kellett volna tartanom magamnak. Arca ismét megfeszült, de legalább a csuklómat elengedte. A mellkasomhoz szorítottam. A bőröm égett, mintha lehorzsolódott volna, mégis az öreg arcán tükröződött fájdalom. – Világos. Emmy Danvers – ismételte. – Nem bízhatsz senkiben. Érted, amit mondok? Ne bízz senkiben, és légy résen! Ebben a játszmában nem fogod sokáig húzni, kislány, ha nem torokra mész. Én mindig úgy csináltam. Csak pislogtam, és igyekeztem leküzdeni a késztetést, hogy megkérjem, magyarázza már el értelmesen. – Én tényleg csak a kávémat akartam. – A laptopom felé botladoztam, és csak akkor álltam meg, mikor már bőven kartávolságon kívül voltam. Fogalmam sincs, mi vitt rá, hogy megforduljak, és egyenesen a szemébe nézzek. Talán néhány percen belül arra sem fog emlékezni, hogy valaha is találkoztunk. Fagyos kék tekintete ismét bezárult. – Remélem, megkapja majd a szükséges segítséget, uram. Komolyan gondoltam. Hiába tudtam én, hogy a rá vadászó gyilkosok csak a fejében léteznek, attól még számára nem voltak kevésbé valóságosak. Szóval lehet, hogy az öreg elmeroggyant – de azért én tudtam, milyen érzés tehetetlennek lenni. Megtapasztaltam már a savas ízt, ami utána marad, a félelem fémes ízét a számban, minden alkalommal, mikor anya hazahozta valamelyik alkalmi pasiját. Minden alkalommal, mikor megpróbált mindkettőnket meggyőzni, hogy már csak egyetlen meghallgatás, és sztár lesz. Tűnődtem, vajon Gracie létezik-e. Hogy a lányának összefacsarodik-e a szíve, ahányszor csak beszippantja az öreget valami elborult rémálom, ahol fényárban úszó kávézókban gyilkosok leselkednek. Hogy most is épp kétségbeesetten keresie őt, és próbálja kitalálni, vajon ezúttal hová kószálhatott el. Vagy Gracie sem volt más, csak egy kényszerképzet? Szerencsét kívántam az öregnek, mert nem igazán tudtam,

melyik forgatókönyv a rosszabb. Hiba volt. Rám ugrott, és földre vitt. Ott, a Starbucks közepén, az összes kávémester és koffeinfüggő, meg a többi ember előtt, aki a Madison Avenue-n sétálva épp bekukucskált a kirakatüvegen. A vénember úgy vetődött rám, mint valami profi hátvéd, kiszorítva belőlem a szuszt, én meg elterültem a kőpadlón. Az a nyomorult jegeskávé pedig, ami ennek az egész kavarodásnak a kiindulópontja volt, az ütközéstől kiloccsant, és alaposan eláztatott. Kínosan hosszú csend telepedett a helyiségre. Minden másodperc egyre hosszabbá, vontatottabbá, visszataszítóbbá nyúlt. Senki sem szólt. Senki sem mozdult. Senki sem lélegzett. Talán, ha valaki a segítségemre siet, hallotta volna, ahogy az öreg azt suttogja: – Sosincs teljes bizonyság. Védd ezt meg mindenáron, különben te leszel a következő! Mondd meg… az apádnak, hogy sajnálom. Talán látták volna, hogy a kabátzsebembe csúsztat valamit. De senki nem jött. Otthagytak a földhöz szegezve, a rám ömlött kávéban, miközben az öregember reszketett, megrázkódott, majd meghalt.

2. FEJEZET – Komolyan meghalt rajtad? Teljesen? Irány a hullaház, és béke poraira? A legjobb barátaim, Audrey Weinstein és Ben Tucker értetlenül bámultak rám. Pontosítanék: Audrey értetlenül bámult rám; Ben egy szavamat sem hitte. Ráadásul azóta röhög rajtam, mióta megemlítettem, hogy a legújabb romantikus regényemen dolgozom. Még ha be is adnám a derekam, és egykét ember elolvashatná a kézirataimat, neki soha az életben nem mutatnám meg őket. Képes lenne párbeszédeket idézni az Elrabolt az olasz milliárdos szeretőmből, amikor csak ugratni támad kedve. Amúgy meg nem hiszem, hogy ez lett volna a leggyengébb regénypróbálkozásom. A válaszomat hallva elment a kedve a szórakozástól. – Igen, rám repült, mint egy zuhanó bombázó, mielőtt továbbszállt az örök kávémezőkre. Hiába próbáltam lazára venni a figurát, nem éreztem magam jobban tőle. Pedig reménykedtem, hogy így majd csalóka módon eltávolodhatok az egésztől. Hogy ha üres viccet csinálok belőle, akkor talán nem fog kísérteni, ahogy az idős férfi teste erőtlenül küzdött az életért, mielőtt elcsendesedett. Számtalanszor lejátszottam magamban az éjszaka során, miközben a könnyű takaróm súlyát is képtelen voltam elviselni, mert arra emlékeztetett, ahogy az öreg elterülő alakja beborított. Még mindig hallottam, ahogy utolsót hördült, egyenesen a fülembe, miközben bocsánatot kért. Hogy tőlem-e, vagy valaki mástól… ki tudja? Nyakamon éreztem az utolsó leheletét, de ami még ennél is rosszabb volt, hogy tehetetlenül feküdtem súlyos teteme alatt. Bennek arcára fagyott a mosoly, és éreztem, ahogy lassan

végigmér, ami véletlenül sem az irántam érzett vonzalmának volt tulajdonítható, pusztán túlfejlett óvatosságának, amit csúcsra járatott, mikor az öccsére, Cameronra vigyázott. – Ejha! – Audrey a füle mögé igazított egy ébenfekete hajtincset, gyanakodva fürkészett. – Most szórakozol velünk? Ha ez valami új írástechnika, hát nem estem hanyatt tőle. Álmatlanságtól kivörösödött, zöld szememre mutattam, közben azt kívántam, bárcsak az én bőrömnek is olyan aranyszínű tónusa lenne, mint amit Audrey japán-amerikai mamájától örökölt. Akárhányszor kialvatlan vagy feszült voltam, mindjárt mindenki azt kérdezgette, nem vagyok-e súlyos beteg. – Úgy nézek ki, mint aki szórakozik? Azóta is parázok! – Em különben sem ennyire jó színésznő – tette hozzá Ben, azt hiszem, annak reményében, hogy oldja a hangulatot, de nem jött össze neki. A leghatásosabb halálsugárpillantásom szegeztem rá, mikor megborzolta a hajam. – Miért nem csörögtél ránk? – Audrey az étkezőben körülöttünk nyüzsgő diákok felé intett, akik épp a tálcájukat pakolták meg annyi telített zsírsavval, amitől már simán infarktust kap az ember. – Az új szabály, Em: ha valaki meghal, nem várod meg az ebédidőt, hogy csak úgy mellékesen megemlítsd! Ez nem oké. – Mégis mit kellett volna tennem? Hívtalak volna fel azzal, hogy: „Halihó, egy öreg fószer épp most döntött le a lábamról a Starbucksban, de köszi, jól vagyok. Többnyire. Legalábbis jobban, mint ő, ami, ugye, nem jelent túl sokat, tekintve, hogy a fickó, hát… halott. Most le is kell tennem, hogy a rendőrök felvehessék a jegyzőkönyvet. Na csá!" Ami azt illeti, pontosan ezt kellett volna tennem. Audrey és Ben hanyatt-homlok rohantak volna a legközelebbi metróállomásra, miközben folyamatosan szóval tartanak a mobilon, míg az alagútban meg nem szakad a vonal. Minden tétovázás nélkül mellettem termettek volna. Csakhogy Audrey még mindig nem volt túl a szakításukon Nasirral, akivel kemény egy hónapig járt, és semmit sem akartam kevésbé, mint a

nyakába akasztani a saját problémámat. Audrey nem az a típus, aki verbálisan újraéli a kapcsolatait. Ha egyszer vége volt, semmi másra nem vágyott, csak rengeteg saját időre. Talán hülyeség, de annyira önzőnek tűnt rátelefonálni a pánik közepén. Jó, mondjuk ez az érvelés Ben esetében nem állt meg, mivel ő a csütörtök délutánokat többnyire azzal töltötte, hogy a nyolcéves öccsét, Cameront tanítgatta a baseball fogásaira, és mosolygott minden lányra, akit csak meglátott. Kétség nem fért hozzá, hogy ha pánikomban rájuk telefonálok, mindketten ott teremnek, csőre töltött baseballütőkkel. Ami Camet illeti, évek óta tiszteletbeli nővérüknek tekintett. Ez kissé zavarba ejtő volt, azon egyszerű oknál fogva, hogy nem épp testvéri érzés fogott el, amikor Ben rám vigyorgott. Vagyis igen, Bent felhívhattam volna némi lelki támogatásért. De nem tettem. Helyette igyekeztem megtenni minden tőlem telhetőt, hogy válaszoljak a zsaruk rutinkérdéseire anélkül, hogy összeakad a nyelvem. Igyekeztem, de elbuktam. Csúfosan. A jegyzőkönyv kábé így nézhetett ki: Tanú neve: Emmy Danvers. 16 éves. Fehér bőrű. 174 cm magas. Vékony testalkatú. Haja színe vörös. Szeme színe zöld. Kínosan átlagos. Kissé sokkos állapotban. MCHAFFREY ŐRNAGY: Tehát mikor történt a szóváltás? EMMY DANVERS: Hát… nem is tudom. Teljesen a romantikus regényemre koncentráltam. Az a címe, hogy Beépített veszedelem. A hősnőm belekeveredik egy ügybe, amelyben egy KEÜ titkos ügynöknek kell segítenie. Bár, ha jobban belegondolunk, nem inkább simán KE ügynöknek kéne hívni? Különben Kábítószer-ellenes Ügynökség ügynök lesz belőle. MCHAFFREY ŐRNAGY: Világos. EMMY DANVERS: Szóval ők ketten lekapcsolnak egy drogkartellt. MCHAFFREY ŐRNAGY: Értem. EMMY DANVERS: Azt kétlem. A cselekmény ugyanis elég szövevényes, mert a lány sógornője…

MCHAFFREY ŐRNAGY: Próbáljon a témánál maradni, kisasszony. Valaki azt mondta, hogy a férfi elvette az ön italát. Felelősségre vonta emiatt? EMMY DANVERS: Mondtam neki, hogy vissza akarom kapni. Az annak számít? MCHAFFREY ŐRNAGY: Igen. És visszaadta? (Emmy Danvers a pólójára mutat, melyen egy óriás jegeskávé maradéka látható.) EMMY DANVERS: Hát ha úgy vesszük… Aztán valahogy minden átmenet nélkül ismét visszakanyarodtam a romantikus regényemhez, részletesen elmeséltem a teljes cselekményt, miközben McHaffrey őrnagy mindent megtett, hogy visszatereljen ami különbejáratú – és különösen halott – Mr. X.-ünkhöz. MCHAFFREY ŐRNAGY: Mit tud mondani a férfi elmeállapotáról? EMMY DANVERS: Hát… zavartnak és paranoiásnak tűnt, és olyan alzheimeresesnek. MCHAFFREY ŐRNAGY: Olyan alzheimeresesnek? EMMY DANVERS: (vállat von) Na ja. Azt hiszem, ez mindent megmagyaráz. Nem mondtam semmi mást. Nem azért, mert elhittem az öregnek, hogy többé már nem bízhatok senkiben, hanem mert ha megemlítettem volna az apámmal kapcsolatos rejtélyes figyelmeztetését, akkor McHaffrey őrnagy kénytelen lett volna feltenni néhány célzott kérdést az otthoni állapotokról, én meg nem akartam személyes dolgokról beszélni. Miután épphogy csak lehámozták rólam egy vadidegen élettelen testét, a legkevésbé sem volt kedvem arról diskurálni, hogy apám nincs jelen az életemben. Nem mintha attól, hogy egyedülálló szülő nevelt, megnőtt volna a valószínűsége, hogy egy idegen rám támad egy kávézóban. De ha el kellett volna magyaráznom, hogy sosem találkoztam az apámmal, még egy sütőtökös lattéra sem, az nagyban megnövelte volna az esélyét, hogy az adrenalin okozta kontrollálhatatlan reszketés fokozatosan csúnya zokogásba torkollik, közvetlen a Starbucks előtti járdán.

Arra koncentráltam, hogy egyszavas válaszokkal és bólogatással ki tudjam húzni a kihallgatás végéig. Ez volt az egyetlen módja, hogy visszatartsam a feltörni készülő könnyeket, melyek startra készen várták, hogy kibuggyanhassanak. McHaffrey őrnagy épp hogy megköszönte az együttműködést, mikor már kívül is voltam az ajtón. A tornacipőm egyenletes ütemben csattogott a járdán, ami nem hozott enyhülést, főleg mivel egyre felületesebben lélegeztem, és kapkodtam a levegőt. Nem tudtam elnyomni magamban a bámészkodók beteges sutyorgásának hangját, ami azóta is a fülemben csengett: – Nekem nem tűnt föl, hogy valami baja lenne, amíg… – Viccelsz? Már akkor fél lábbal a sírban volt, mikor benyitott! – Vajon a rendőrség azonosította a holttestet? A gyomromat összeszorító iszonyat csak akkor kezdett múlni, mikor végre lehúztam a kulcskártyát a lépcsőházunknál, és hirtelen megéreztem a mosókonyhából kiáramló penészés mosószerszag ismerős keverékét. Volt benne valami, amitől a szívverésem lecsillapodott, és segített tiszta fejjel gondolkodni. Fel kellett mennem háromemeletnyit a szűkös kis lakásig, ahol az anyámmal éltem, átvennem a kedvenc, szakadt farmeremet és kinyúlt pulcsimat, mielőtt megkísérlem kimosni a kávéfoltot a cuccaimból. Aztán pedig úgy kellett tennem, mintha semmi rendkívüli nem történt volna. Mintha senki nem suttogott volna a fülembe rejtélyes figyelmeztetést földi létének utolsó pillanataiban. A vihar elvonult, túl vagyunk a nehezén – ide jönne valami bátorító közhely –, és az életem most már visszatérhet jól szabályozott medrébe. Talán el is hittem volna ezt az egészet, ha nem nézem át alaposan a zsebeimet, nehogy maradjon bennük valami, mielőtt a ruháimat a mosógépbe pakolom. Valami lehúzta a kabátom. Valami, ami határozottan nem volt benne, mielőtt összefutottam a vén kávétolvajjal. Az ijedtségtől, adrenalintól és még egy csomó más érzelemtől, amit nem is akarok nevén nevezni, reszkető kézzel kutatni kezdtem benne. Kitapinthattam volna a vietnami

háborúról szóló használt könyv gyűrött lapjait, vagy egy röplapot, tele összeesküvés-elmélettel, egy hátborzongató kiáltványt, amit gondolkodás nélkül a kukába hajítok. Ehelyett a hüvelykujjam átsiklott egy sima üvegfelületen, és mikor ügyetlenül előhúztam, kis híján leejtettem, mert – atyaég! – ez nem az enyém volt. Egy öregember a kabátzsebembe csúsztat egy maréknyi vajkaramellát? Jó, elég furcsa lenne, de valahol megmagyarázható azzal, hogy ki tudja, mit miért csinálnak az idősek. Viszont csak így, vaktában nekem adni egyet a ma kapható legdrágább tabletből?! Messze több, mint furcsa. A Slate Industries gyártotta a digitális eszközök Ferrariját, és a remekművüknek semmi keresnivalója az én jegeskávétól ragadós mancsomban. Nagyjából akkora volt, mint egy okostelefon, csak vékonyabb, mint három egymásra fektetett negyeddolláros érme, és úgy méltatták, mint a tablet és a telefon hibridjét, a phabletet, amiről senki sem tudta, hogy szüksége van rá, míg a kezébe nem kapott egyet. Aztán ez lett a következő generációs technológia, ami nélkül nem tudtak élni. A Slate csúcskategóriás memóriája, sebessége, biztonsági beállításai, akkumulátorának élettartama, tartóssága és minden szempontból fantasztikus mivolta borsos árral párosult. És tessék, már nekem is volt egy. Ahogy végigfuttattam az ujjam az elegáns krómborításon, valami oknál fogva csak arra tudtam gondolni, hogy aki megengedhet magának egy phabletet, az vegye meg magának a nyavalyás jegeskávéját. A Kávéházi Idegen nem volt rászorulva, hogy lopással jusson hozzá a koffeinadagjához. Valami miatt mégis az én kávémat akarta, az én csuklómat markolta meg a képtelenül hosszú ujjaival, és az én zsebembe csúsztatta ezt a vérlázítóan gyönyörű készüléket. Vagyis talán az a leghelyesebb, ha megtartom. Én magam is világosan érzékeltem, hogy ez az érvelés gyenge lábakon áll. A „Ki mit talál, övé” talán nem vonatkozik azokra az esetekre, ahol az eredeti tulaj menet közben távozott az élők

sorából. Másrészt viszont az öreget az sem hozta volna vissza varázsütésre, ha én beszolgáltatom a Slate-et a zsaruknak. Nagy valószínűséggel titokzatos módon nyoma veszne, és ha valamelyik rendőr a kapitányságon történetesen egy ugyanolyat kezdene el használni, hát egyik zsaru sem firtatná, vajon hol vette. Ami azt illeti, akadt itt elég erkölcsileg vitatható dolog ahhoz, hogy ne kelljen különösebben aggódnom a saját rossz karmám miatt. Ha átadom a hatóságnak a telefont, azzal visszautasítom egy haldokló búcsúajándékát. Ami udvariatlanság lenne. Mi több, tiszteletlenség. Egyenesen gyalázat. Egyszerűen csak tiszteletben tartottam az öregember kívánságát. – Föld hívja Emmyt! – Audrey lassú, drámai mozdulatokkal integetett az arcom előtt. – Hallod egyáltalán, amit mondok? Felhívhattál volna! Bólintottam, aztán körbepillantottam az étkezőn. Úgy tűnt, senkit nem érdeklünk a kelleténél jobban, de nem tudtam szabadulni az érzéstől, hogy valaki figyel. Egy kis maradék paranoia az öreg hátborzongató figyelmeztetéseitől. – Vettem az adást, oké? Hívnom kellett volna titeket. Lapozhatnánk? Audrey és Ben összenéztek. Az a baj az igazi barátokkal, hogy néha túl jól ismerik az embert. Észreveszik, ha elhallgatsz előlük valamit. És a legcsekélyebb lelkiismeret-furdalás nélkül képesek addig piszkálni és noszogatni, míg el nem árulod az összes titkodat. – Em egyszerűen morcos, hogy az öreg megzavarta a randiját az ő mesebeli hercegével. Mereven bámultam Benre, miközben a bosszúságtól kipirosodott az arcom. Mióta meglátott a fültől fülig érő, szédült vigyorral a képemen, mikor befejeztem egy romantikus regény utolsó bekezdését, azóta nyomja nekem a marhaságait a magánéletemről. Ami durván sportszerűtlen, mert hát szóltam én egy szót is a baseballedzés után, vagy a gyakorlópálya mellett, vagy a metrón, vagy a bánatos fene se tudja, hol vaktában

összeszedett csajai miatt? Nem szóltam. Legalábbis nem gyakran. De nem is ez a lényeg. Zzzz! Zzzz! Zzzz! Mindhárman némán meredtünk egymásra, miközben a hátizsákom pont olyan hangot adott ki, mint akire rálőttek egy láthatatlan, elektromos sokkolóval. Ben felvonta a szemöldökét. – Felveszed még ma? – Á, nem fontos! – lódítottam, ahogy felmarkoltam a táskám a székről, és behajítottam mélyen az asztal alá. – Ne is foglalkozzatok vele! Audrey sötétbarna szeméből sugárzott a zavarodottság. – Ezt most nem vágom, Em. Mióta van rejtegetnivalód előlünk? Amióta nem akarom hallani tőletek, hogy azt tegyem, ami ilyenkor helyénvaló. Még nem. Ben a lábával megrántotta a táskám vállpántját, majd egy laza mozdulattal az ebédlőasztalra borította az összes cuccomat. Könyvek, füzetek, a tudományos számológépem, néhány olcsó reklámtoll ingatlanügynökségek lógójával, egy spéci napló a regényötleteimnek és… a phablet. Amit határozottan otthon kellett volna hagynom. Csakhogy nyugtalanított a gondolat, hogy otthagyjam az éjjeliszekrényen – vagy bárhol máshol, ahol nincs a kezem ügyében –, ami igazából hülyeség, mert mindössze arra volt bátorságom, hogy párszor kézbe vegyem, és megvizsgáljam minden elegáns négyzetcentiméterét. Az eshetőség, bármilyen csekély is a valószínűsége, hogy az elérhetőségem esetleg ott szerepel a halott fickó kapcsolatai közt, annyira megrémített, hogy képtelen voltam bármire. De lehet, hogy ez csak a sokk hatása, ami végül utolért. Akárhogy is, nem szándékoztam közszemlére bocsátani a phabletet. Ott vonaglott az asztalon, végül felkaptam és begyömöszöltem

a pulcsim zsebébe. Zizegett még egyet, aztán elhallgatott, valószínűleg lemerült az aksija. Gőzöm sincs, miből fogok töltőt venni, de pillanatnyilag nem ez volt a legégetőbb problémám. Hanem hogy a legjobb barátaim úgy néztek rám, mintha buggyant lennék. – Ez – kérdezte Ben erőltetett nyugalommal – meg mi? – Már úgy érted, a magánszférámba való totális belegázoláson túl? – kezdtem visszarakodni a holmimat a táskámba. – Az új phabletem. Audrey-nak leesett az álla. – Kizárt, hogy erre lett volna pénzed, hacsak nem adtad el a veséd szervkereskedőknek. – Aztán láttam, ahogy derengeni kezd neki. – A halott pasas? – Lehetne kicsit halkabban? – motyogtam. – Nem akarom reklámozni. – Kifosztottál egy halottat? – Dehogy! Persze hogy nem. Az öreg adta nekem. Fogjuk rá. – Jaaa… nincs ezzel semmi gáz – vetette oda Audrey gúnyosan. – Az öreg adta nekem – mondtam újra. Miután egyikük sem hatódott meg ennek a különös részletnek az ismételt említésétől, gyorsan léptem. – Tehát az enyém. Téma lezárva. Ben kihúzta magát, és gyors mozdulattal becipzárazta a hátizsákom. – Kétlem, hogy ezt a zsaruk is így gondolnák, mivel épp felénk tartanak.

3. FEJEZET A két rendőr nem volt épp beszédes, miközben kituszkoltak az étkezőből. Nem közölték velem sem azt, hogy miért, sem azt, hogy hová visznek. Ami azt illeti, rám sem néztek. Az ügyeletes tanár előtt felvillantották a jelvényüket, tudatták vele, hogy az igazgatóval már mindent tisztáztak, majd biztosították őt, hogy mindez csak elővigyázatosság. Egész pontosan Eva Thorton rendőrnő, mielőtt egyik kezét a vállamra tette és kivezetett az ajtón, azt mondta: – Nyomós okunk van azt feltételezni, hogy az ifjú hölgyet veszély fenyegeti. A társa, Andre Brown két lépéssel előttünk ment, széles válla részben kitakarta a diákok egyre duzzadó tömegének képét, de még így is rengeteg embert láttam, aki tátott szájjal, elképedve bámult rám. Hallottam, hogy már el is indult a pletyka: – Szerinted lefeküdt a dirivel? – Jaj, ne már! Mindenki tudja, hogy egy kisboltot rabolt ki. – Kizárt! Ha lenne pénze, nem ebben az undormány tornacipőben járna. Egy átlagos hétköznap kivert volna a víz, ha én kerülök az érdeklődés középpontjába. Sose szerettem színpadon lenni vagy nyilvánosan felszólalni. Vagy akármit is nyilvánosan csinálni, ha már itt tartunk. Tehát ha szűk huszonnégy órával ezelőtt nem rajtam leheli ki a lelkét egy öregúr, akkor ez most maga lett volna a pokol. Elég egy futó találkozás a halállal, és az ember átértékeli az életét. Tőlem aztán suttoghattak, amit akartak a Beckie Miller-féle menő csajok. Sokkal inkább foglalkoztatott, hogy miféle veszély miatt cipel ki két állig felfegyverzett rendőr a suliból. „Mondd meg az apádnak, hogy sajnálom.”

Tegnap azt hittem, az a bocsánatkérés egy nem létező személynek szól. Most azon tűnődtem, talán mégis nekem szánta. Hogy tökéletesen tisztában volt vele: fenekestül felforgatta az életemet abban a pillanatban, mikor ellopta a kávém. Szövegkörnyezetbe helyezve lényegesen könnyebb lett volna tisztázni a dolgot, de úgy tűnt, a hatósági kíséretem beleragadt az ambivalens zsaru-szótlan zsaru szerepbe. – Ööö… elnézést – mondtam habozva, mikor már nem bírtam tovább a hallgatást. – Elárulnák, mi folyik itt? A két rendőr jelentőségteljesen összenézett, miközben leparkoltunk az őrs előtt. – Az a feladatunk, hogy biztosítsuk a védelmét. Innentől már egy nyomozó veszi át – közölte Thorton rendőrnő kimérten, majd kinyitotta a kocsiajtót. Bilincs se kellett, hogy úgy érezzem, bűnözőként kezelnek. – Mély levegő, kislány – szólalt meg végül Brown. – Minden rendben lesz. Az ő esetében hat szó egész monológnak számíthatott, de egy cseppet sem nyugtatott meg. – Egy nyomozó? – nyüszítettem. – Öö… mi a baj magukkal? Ez nem épp úgy jött ki, ahogy gondoltam. – Semmi. – Thorton irigylésre méltó magabiztossággal terelt a bejárat felé. Nem úgy nézett ki, mint akivel szórakozni lehet, inkább az a típus volt, aki szabadidejében görkorcsolyaderbiken hasít, mert imádja azt az elsöprő érzést, mikor fizikailag eltakaríthatja a többieket maga elől. – Akkor meg miért… Elvesztettem a fonalat, ahogy az épület belseje felé vezettek. Mindenki rohant, utasításokat osztogatott, nyelte a kávét, vagy bámulta a számítógépét. Abban a reményben néztem Andre Brownra, hogy kivörösödött szemem bűntudatot ébreszt benne, és mond valami használhatót, de simán csak betaszított egy szinte üres szobába, amelynek egy ütött-kopott asztal és két szék volt a teljes bútorzata. Aztán magamra hagytak, hogy várjak.

És én vártam. Aztán vártam még egy kicsit. Mire a köpcös fickó – örök elégedetlenséget sugárzó arcában apró, sötét szemmel – belépett az ajtón, már kitaláltam egy vadiúj szerelmes regényt. Olyat, amiben szerepelt egy vagány hősnő, egy szuperszexi ügyész és egy rendőrkapitányság, tele korrupt zsarukkal, akik megpróbálnak fedezni egy prostikat futtató hálózatot. – Luke O'Brian nyomozó vagyok – mutatkozott be könnyedén, majd lerogyott a székére az asztal túloldalán. – Jó nagy slamasztikába keveredett, miss Danvers. Talán azért, mert tudtam, hogy még hétfőn is rólam fog dumálni az egész suli, vagy mert még mindig lövésem sem volt, miért kísért be minden teketóriázás nélkül a New York-i rendőrség két díszpéldánya, és hagyott magamban várakozni közel egy órát; vagy mert a halott pasas határozottan felhívta a figyelmemet, hogy mindez megtörténhet, de egyszerűen elvesztettem a fejem: – Hogy én keveredtem slamasztikába?! – ismételtem dühösen. – Talán nem ártana kissé felfrissítenie a nyomozói ismereteit. Egyáltalán nem én kezdtem! Felvonta az egyik szemöldökét, nem úgy nézett ki, mint aki különösebben megrendült. Valószínűleg én lehettem a legkevésbé rémisztő egyén, aki valaha is szemben ült vele a kihallgatóban. – Mi lenne, ha mi… De nem hagytam, hogy befejezze, hirtelen felpattantam: – Árulja már el, itt megszokott, hogy berángatnak diáklányokat? Vagy csak engem ért ez a megtiszteltetés? A száját mosolyra húzta, de sötétbarna szemében nyoma sem volt jókedvnek. – Az önnel egyidős lányok többnyire nem keverednek gyilkossági ügyekbe. Mondhatjuk, hogy ennek köszönheti a kitüntető figyelmet, miss Danvers. – Gyilkosság? – A térdem váratlanul elgyengült, és erőtlenül

hátradőltem a székemen. – Miről beszél? Én ott voltam, nyomozó. Az öreg ledöntött a lábamról, aztán meghalt. Ennyi. – Megmutatok önnek egy felvételt, miss Danvers. Gyanítom, utána él-hal majd a lehetőségért, hogy megváltoztassa a vallomását. Szeme gúnyosan megvillant, nekem meg fájdalmasan összerándult a gyomrom, mintha bevállaltam volna egy tengeri herkentyűs mexikói kaját, de már mélységesen bánnám. Valami miatt meg sem fordult a fejemben, hogy rám akar ijeszteni. Akkor kellett volna elővennem a phabletet a hátizsákomból. Átcsúsztatni az asztalon, és azt mondani: „Tessék. Legyen vele boldog. Engem pedig hagyjon ki ebből. Az egészből." Csakhogy képtelen voltam kiverni a fejemből az öreg figyelmeztetését, még akkor is, mikor a nyomozó kinyitott előttem egy táskát, amelyben egy laptop volt. „Meg akarnak ölni. Nem bízhatsz senkiben. Nem fogod sokáig húzni, kislány, ha nem torokra mész." A kávézóban még nagyon egyszerű volt mindezt egy szenilis pasas zavaros szövegének tekinteni. De már egyáltalán nem hangzott őrültségnek, annak fényében, hogy a zsaruk képesek voltak becipelni a kapitányságra, hogy kihallgassanak egy gyilkossági ügyben. Ha a kávétolvajnak igaza volt, és valaki tényleg vadászott rá, akkor lehet, hogy a többi dologban sem tévedett. Mondjuk, ez pontosan az a fajta okoskodás, amivel a médiumok rászedik a kuncsaftjaikat. A médium titokzatosan mond valami ködöset, a kuncsaft megpróbálja értelmezni a saját életére vonatkoztatva, majd talál is némi összefüggést. Hogy valami esetleg nem fér bele a sztoriba? Arról többnyire nem vesznek tudomást. Azért, mert az öreget megérintette a halál szele, nem feltétlenül volt más is veszélyben. O'Brian nyomozó felém fordította a számítógépet, hogy láthassam a képernyőt.

– Talán ez majd felfrissíti az emlékezetét. Egy kattintással később az ablak melletti asztalnál ülő, szürkés figuraként láthattam viszont magam, bizonyára a Starbucks biztonsági kamerájának köszönhetően. Fura volt látni a képernyőn a kölcsönlaptopra csüggedten meredő Emmyt, mielőtt elindul a pulthoz, és… O'Brian kimerevítette a képet annál a pontnál, ahol az öreg megragadta a kávémat. – Beugrott már valami? Megráztam a fejem, úgyhogy ismét elindította a felvételt, és ezúttal kommentálta is a látottakat: – Egész sokáig fogta az ön kezét. Azt állítja, hogy most először találkozott a férfival? – Azt. – Pedig úgy látszik, mintha nagy haverságban lennének. Úgy döntöttem, ezt a megjegyzést válaszra sem méltatom, úgyhogy Brown rendőr taktikáját követve keményen összeszorítottam a számat. O'Brian a képernyőn lévő Emmyre mutatott, aki már úgy tűnt, kész lemondani az italáról. – Na innen lesz érdekes. Figyelje, mi történik, miközben a pult felé tart! A képernyőn a feldúlt Emmy elindult keresztül a helyiségen, én meg lélekben felkészültem az elkerülhetetlen ütközésre, amitől majd a földre zuhanok. Hiába tudtam pontosan, mi fog történni, a látvány felkavart. Akaratlanul is összerázkódtam, ahogy az idős férfi egy hazai bázisra vetődő, profi baseball játékos eleganciájával suhant a levegőben. Feszülten figyeltem a keze mozgását, és próbáltam beletörődni a helyzetembe. Kizárt, hogy a zsebembe csúsztatott phablet elkerülje a nyomozó figyelmét. Hiszen már eddig is feltett szándéka volt bebizonyítani, hogy az öreggel ismertük egymást korábban. A halott pasas a kabátja zsebébe süllyesztette a kezét, nekem meg elakadt a lélegzetem. Most már csak pillanatok kérdése, hogy meglássam a króm ezüstös villanását, amit a kamera rögzített. O'Brian nyomozónak igaza volt, módosítanom kell a

vallomásomat. „Sajnálom, hogy nem jeleztem korábban, de…" Ahogy néztem, amint a teste lassan elernyed, majd mozdulatlanná válik, leesett az állam. Két üres, májfoltos kéz nyúlt el a ragacsos padlón. Semmit sem adott nekem. A biztonsági felvétel szerint legalábbis. Két öltönyös üzletember elindult, mikor az öreg rám vetette magát, csak hogy tétován megállva habozzanak egy fájdalmasan hosszú pillanatig. Talán attól tartottak, hogy többet ártanak az öregnek, ha megmozdítják, mielőtt a mentő kiér; közben a felvételen egy pillanatra kitakarták előlem a jobb oldalát. Nagyon kellett koncentrálnom, hogy ne sóhajtsak fel megkönnyebbülésemben. A rendőrök nem tudtak a phabletről. Még. Elfordítottam magamtól a laptop képernyőjét, és a lehető legközönyösebb kifejezéssel meredtem O'Brianre. Azzal a pillantással, amit többnyire azoknak tartogatok, akik valami prospektust vagy szórólapot próbálnak a kezembe nyomni. – Lenyűgöző. Mire is akar kilyukadni? – Talán nézze meg újra, egy kicsit alaposabban – javasolta. – És ezúttal figyelje a baseballsapkás alakot maga mögött. Miközben az öreg a képernyőn továbbra sem adta vissza az italomat, tekintetem egy másik, meglehetősen szikár idegenre szegeződött. A sötétkék sapkás, elmosódott alak egy Starbucks dupla eszpresszónál sokkal pusztítóbbat szorongatott. A gyártót vagy a modellt nem tudtam volna megmondani, de az még nekem is világos volt, hogy valamiféle fegyver. Amivel pontosan rám célzott. Elborzadva néztem, ahogy az öreg előrelendül, a földre teper, és felfogja a lövést, miközben arcizma sem rándul. A gyomrom tótágast állt, és úgy szorítottam az asztallapot, mintha a hullámvasút kapaszkodóját markolnám. – É-én… azt hittem, szívroham volt. Mindenki azt mondta, hogy szívrohamot kapott! – Persze, azt is – felelte könnyedén a nyomozó, miközben

visszatette a laptopot a táskába. – Az orvosszakértő is megerősítette. Csakhogy a toxikológiai jelentés szerint a szívrohamnak nem természetes oka volt. – Vagyis úgy gondolják, hogy az az idős ember miattam halt meg? – Nagyon úgy néz ki. – O'Brian annyira előrehajolt, hogy nem tudtam kitérni fagyos, sötétbarna pillantása elől. – És most vagy elkezd szépen mesélni, vagy megvárja, míg a gyilkos ismét akcióba lendül. Úgyhogy próbáljuk meg újra. Miért akarta megölni magát az az alak? Annak biztos tudatában bukott ki belőlem az igazság, hogy ez az egyetlen, amit nem fog nekem elhinni: – Halvány fogalmam sincs!

4. FEJEZET O'Brian nyomozó nem találta különösebben meggyőzőnek nemleges válaszomat. Mondjuk, kétlem, hogy bármi olyat tudtam volna mondani, ami meggyőzi őt akár az ártatlanságomról, akár arról, hogy gőzöm sincs, mi történt. A fickót annyira lekötötte, hogy megsemmisítő pillantásával megpróbáljon megtörni, hogy gyakorlatilag meg sem hallgatott. Számára nem egy tinilány voltam, aki rossz időpontot és rossz kávézót választott a szerelmes regénye megírásához. Nem, nem – néhány röpke mondat egy mostanra halott emberrel, és máris lehetséges gyanúsított lett belőlem egy gyilkossági ügyben. Simán el tudtam képzelni, ahogy O'Brian nyomozó esténként a tükör előtt gyakorolja a „komoly zsaru” arckifejezését, de ettől még nem volt kevésbé hatásos a dolog. A kezem megint remegni kezdett, és éreztem, hogy kezd eluralkodni rajtam a pánik. Mintha az amúgy is szűkös kihallgatóból kiszivattyúzták volna a levegőt. Képtelen voltam logikusan gondolkodni. Vagy talán túlságosan is próbáltam értelmet találni valamiben, ami teljes mértékben ellentmondott az ésszerűségnek. Valaki meg akart ölni. Engem. A helyzet messze túllépett a normalitáson, elszáguldott az abszurd mellett, és vett egy éles balkanyart az elmebaj irányába. Esélyem sem volt, hogy bizonyítsam: nem szolgáltam rá, hogy egy nyomozó gyötörjön. Egy gyilkossági nyomozó, esett le kissé megkésve. Ha ez egy romantikus regény lenne, Luke O'Brian detektív kapná a kiégett zsaru szerepét, aki éveket töltött a legsötétebb, legbrutálisabb bűntények felderítésével, amit ember

elkövethetett. Állandóan morogna és mogorván bámulna, meg ráförmedne mindenkire, aki a szeme elé merészel kerülni. Furi, hogy mennyire tetszettek az ilyen hatásvadász elemek a zsaruműsorokban, egészen addig, míg nem nekem kellett egy kihallgatóban dekkolnom. Ha csak egy csöpp esélyét is láttam volna, hogy hisz nekem, elmondok mindent. De ahogy a dolgok álltak, nem kívántam okot adni, hogy megvádoljon egy bűncselekménnyel, amit nem követtem el. Amit fel sem tudtam fogni. – Nem a gyilkost kellene inkább kihallgatnia helyettem? Valamivel több értelme lenne. – Átható pillantásától kipirult az arcom. – Én csak segíteni próbálok! – Próbálja egy kicsit jobban – javasolta. – Még nem vettük őrizetbe a baseballsapkás haverját. Vagyis kényelmesen ráérünk megbeszélni a dolgokat. Szédülni kezdtem. Az a pár falat, amit korábban ebéd címén elfogyasztottam, nyugtalanul kavargott a gyomromban. – Csak a tisztánlátás kedvéért: maga most engem nyúz itt helyette? A helyett az alak helyett, aki el akart tenni láb alól? – Miss Danvers, én nem nyúzom önt. Pont fordítva. Mellettem biztonságban van. Szóval miért nem próbál meg egy kicsit együttműködőbb lenni? Hát baromira nem éreztem magam biztonságban. Főként nem ott, a rendőrőrsön, és pláne nem vele. Képtelen voltam eldönteni, hogy a nyomozó komolyan azt gondolta, az elkövetők oldalán játszom, vagy csak simán megpróbált rám ijeszteni, hátha elszólom magam. Bárhogy is, csaliszag terjengett a levegőben. És nem a helyiségben rajtam kívül tartózkodó egyén árasztotta. A halott pasasnak megint igaza lett: nem bízhattam senkiben. – Nem tudok semmit, nyomozó! – szakadt ki belőlem. – Nem ismerek senkit, aki bántani akarna. Nincsenek bosszúszomjas exeim. Jellemzően nem szoktam nyilvántartott bűnözőkkel csevegni. Sőt még hamis személyim sincs! A nyomozó előredőlt az asztal fölött.

– Akkor miért állt szóba idegennel a Starbucksban? – Mert lenyúlta a kávémat! – Talpra ugrottam. – Ezt már mind elmondtam. Többször is. Úgyhogy vagy emeljen vádat, vagy hagyjon elmenni. Magam sem tudom, mire számítottam. Erősen kételkedtem benne, hogy a detektív készségesebb lesz, mert megfenyegettem, hogy faképnél hagyom, de azt azért nem vártam, hogy kinyitja előttem az ajtót, és kikísér a kihallgatóból. – Csak ön után – mondta udvariasan. – Esetleg érdemes felhívnia a barátai figyelmét, hogy pár lépéssel ön után közlekedjenek. Ha figyelembe vesszük, hogy legutóbb megölték, aki ön elé állt… de nem is érdemes rágódni ezen, nem igaz? További kellemes napot, miss Danvers. Az ajtóban visszafordultam, és remegő hangon megkérdeztem: – Mit akar tőlem? – Tudja mit, foglaljon helyet a váróban, aztán még lesz alkalmunk folytatni, mikor megérkezik az édesanyja. Így lesz egy kis ideje átgondolni a lehetőségeit. Ja, és mindenképp szóljon, ha a gyilkos megint felbukkanna. Bár, ha jobban belegondolok, valószínűleg nem lesz abban a helyzetben, hogy különösebben mesélni tudjon. – O'Brian nyomozó megvonta a vállát, mint akinek a kilenc is páros. Zsibbadó lábakkal indultam, amerre kormányzott. – Ha mégis eszébe jut valami, csak kiáltson. Majd épphogy csak odabiccentve a bejárati pultnál szolgálatot teljesítő rendőrnek, O'Brian nyomozó visszasétált az épület központi részébe. Magamra hagyva a csöppet sem irigylésre méltó feladattal, hogy megtaláljam az ideális ülőhelyet a jelenlévők közt, akik nyilvánvalóan bárhol máshol szívesebben lettek volna. Egy kreol nő, csúnya monoklival a szeme körül, a könnyeivel küszködve próbált kitölteni egy nyomtatványt. Tőle négyszéknyire egy ösztövér pasas, hosszú kecskeszakállal, folyamatosan háborgott, hogy milyen igazságtalan a szabálytalan gyalogátkelésért kapott büntetése, mindezt kellően hangosan ahhoz, hogy rá irányuljon a figyelem oroszlánrésze.

Egy életre megvolt az adagom idegenekkel folytatott őrült párbeszédekből, úgyhogy eltökélten a váró legcsendesebb zuga felé vettem az irányt. Ült ott egy srác hárommal arrébb, de fülhallgató volt a fülében, és úgy tűnt, teljesen belemerült a Zabhegyező egy elnyűtt példányába, arcát a szamárfüles oldalak közé temette. Még a széken gubbasztva is kirítt a környezetéből élére vasalt nadrágjában, legombolt nyakú ingében meg a felöltőjében, ami körülbelül anya egyhavi lakbérének megfelelő összegbe kerülhetett. Azzal a magabiztossággal viselte a gazdagságot, amit csakis a megszokás adhat. A luxus, amit állandó jelenléte miatt teljesen hétköznapinak tartanak. Valószínűleg azért várt ott, hogy panaszt nyújthasson be apuci ellen. Talán lakat alá került a BMW-je, és lelkileg nem tudta feldolgozni, hogy a családi kocsival kell járnia már több mint két napja. Egy nálam rendesebb ember nem érezte volna szükségét, hogy fejben alázzon egy gazdag gyereket pusztán azért, hogy elterelje a figyelmét a saját nyomoráról. Lerogytam a székemre, és vállat vontam, betudtam a dolgot az írói természetemnek, miközben járt az agyam, hogyan írhatnám le azt a zabolátlan hajtömeget, ami a homlokába lógott. A „fekete, mint a hollószárny” a) mesterkélt és b) pontatlan. Inkább volt mély csokoládébarna, mint tiszta fekete. Ha valaki ilyenre akarná festeni a haját, a dobozon valami olyan nevetséges név állna, mint, mondjuk, kávévarázs vagy mahagóni álom. Nem mintha ez számítana, hiszen nincs az a magára valamit is adó szereplő, aki a tükörbe nézve valaha is azt gondolná, mielőtt tovább-ballagna a sötétségbe: „Ó, igen, a sűrű, mahagóniálomárnyalatú hajkoronám ma este különösen jól áll.” – Mit mondtál a zsaruknak? Megrándult a lábam, mintha egy olyan kis kalapáccsal vizsgálta volna a reflexem, amiből mindig van egy a gyerekorvosok keze ügyében. Lehet, hogy hivatalosan nem tilos a beszélgetés, de egy rendőrség bejárati várója nem kifejezetten az a hely, ahol társadalmilag elfogadott idegenekkel csevegni. Nem

mintha a gazdag gyereket különösebben érdekelte volna a társadalmi normák áthágása. Azzal se nagyon vesződött, hogy leengedje a könyvet, ami talán inkább csak kellék volt, mint bármi más. El kellett ismernem, lenyűgözően sikerült álcáznia magát a segítségével. Úgy tűnt, pontosan tudja, mennyire kell előrebillentenie a homlokát, hogyan kell tartania a nyakát, mennyire tárja ki a könyvet, és hogyan tudja kihasználni az árnyékot, amit borzas haja vet, hogy mosolytalan ajkának vonala fölött szinte semmi se látszódjon belőle. Ha beállításról volt szó, a srác jó eséllyel még a legelvakultabb szelfiőrültnek is tudott volna egy-két tippet adni. – Mi van? – kérdeztem intelligensen. – Mit mond-tál a zsa-ruk-nak? – ismételte el lassan a kérdést, mintha komolyan azt gondolná, az a gondom, hogy elsőre nem hallottam jól. Nehéz volt pontosan megmondani, miközben minden egyes szótagot szépen artikulált, de valahonnan ismerősnek tűnt a hangja. Mint mikor csak a végét hallod a reklámnak, és tudod, hogy a színész, aki épp azt magyarázza, miért is jó neked, ha megveszed ezt a forradalmian új, ergonomikus akármit, mellékszereplő volt valami filmben, amit pár éve láttál, de most sehogy sem ugrik be a neve. Keresztbe fontam a karom, és egy pillanatig mérlegeltem, hogy átüljek-e máshová. Csak mert rajtunk kívül nem volt más középiskolás korú kölyök a váróban, még nem kellett feltétlen úgy tennünk, mintha a Nulladik óra bizarr újragondolását forgatnánk, lényegesen kevesebb szereplővel. – Az igazat. – Igyekeztem uralkodni a hangomon, de az önkéntelen reszketése miatt úgy hangzott, mintha hazudnék. A srác undorodva felhorkant. – Komolyan? És bejött? Nem kifejezetten. O'Brian nyomozó egy szavamat sem hitte, és úgy tett, mintha hozzám hasonló, kínosan unalmas tinilányokat tartóztatna le megállás nélkül. Mintha mi sem lenne életszerűbb, mint hogy esküdt ellenségeim fegyverrel hadonásznak, miközben egészen a tegnapi napig a legkomolyabb

ellenfeleim azok a terpeszkedő figurák voltak, akik szétvetett lábbal három helyet is elfoglalnak a metrón. – Nem vagyok megbilincselve – hívtam fel a figyelmét, majd győzött a kíváncsiság. Nem volt túl nyerő ötlet szóba elegyedni a rendőrségen valakivel, mert vagy vele történt valami szörnyűség, vagy ő követett el valami szörnyűséget. Akárhogy is, nem a legjobb alkalom egy laza beszélgetésre, de nem tudtam fékezni magam: – Téged… ööö… mi szél hozott? Kinyújtóztatta hosszú lábát, én meg csak úgy mellékesen azon tűnődtem, vajon sportol-e. Szokta-e esetleg szokatlanul erőteljes állával levenni a labdát foci közben? Orrának az a része, ami látszott, sértetlennek tűnt, de az is lehet, hogy van egy hatalmas dudor a két szeme közt, és zavarában igyekszik eltakarni az arcát. Bár nem rejtőzhet a végtelenségig egy könyv mögé. – Azt hittem, ez nyilvánvaló. Én vagyok a te „Kiszabadulsz a börtönből” szerencsekártyád, Emmy. – Leengedte a könyvet, és ha az első szavai megdöbbentettek, akkor a felismerés, miután belenéztem metsző, kék szemébe, és vetettem egy pillantást a teljes képre, úgy hasított belém, mintha gyomorszájon vágtak volna. Sebastian St. James. Ha van valaki, akit soha az életben nem akartam újra látni, az a baseballsapkás gyilkos a Starbucksból. De ha még valakit hozzáadhatnék a listához, gondolkodás nélkül Sebastian St. James nevét firkantanám a második sorba. Sebastian még a mamám aktuális, seggfej pasiját, Viktort is kiszorítja ebből az igen népszerű pozícióból, ami kifejezetten bámulatos, ha figyelembe vesszük, hogy mindössze egyszer találkoztam korábban a sráccal, úgy két hónappal ezelőtt. Szerény véleményem szerint a háromperces beszélgetésünk egy gyéren megvilágított szobában pont három perccel volt hosszabb a kelleténél. – Ne mondd, hogy nem emlékszel rám, barinőm! – Sötét derű csendült ki a hangjából.

Mindketten tisztában voltunk vele, hogy sok dolgot lehet rá mondani, de hogy feledhető lenne, azt semmiképp. A jelek szerint én sem maradtam észrevétlen. Bár ez talán annak tudható be, hogy a lányok többsége nem lép le a legjobb barátnője mellől egy óriási buli közepén, hogy felvázolhassa az új regénye cselekményét egy vadidegen dolgozószobában – na jó, meg persze azért is, hogy elkerülje a teljes vizuális túlterhelést, amit a sok ismeretlen arc okozott –, hogy ott aztán beleszaladjon egy éppen zajló betörésbe. És mikor a betörő, egy nyúlánk, barna hajú srác elteszi az álkulcskészletét, és kivesz egy üveg borostyánszínű italt a súlyos tölgyfa tárolóból, a lányok többsége valószínűleg nem állítja, hogy a tulaj száma gyorshívásra van állítva a telefonján, és nem fenyegetőzik, hogy felhívja. Hogy aztán kiderüljön, a betörő maga a tulaj. Ja-ja, senki más nem képes olyan látványosan hülyét csinálni magából, mint én. Az arcom tüzelni kezdett a szégyentől, ahogy eszembe jutott az a találkozás. – Ez most azt jelenti, hogy végül mégiscsak rajtakaptak? Hadd találjam ki: ezúttal az alkoholnál valami sokkal értékesebbel buktál le. Tökéletesen önelégült képpel vigyorgott. – Először is, állítólag egy palack harmincéves Glenlivet skót whiskyt loptam el, nem valami olcsó, csapolt sörről beszélünk. Mutass némi tiszteletet, kérlek. Másodszor, talán pont neked jönne jól egy ital. Akkor sokkal könnyebben belátnád, hogy én vagyok a legjobb szövetségesed. Valami furcsa vinnyogás szaladt ki a számon, ami úgy hangzott, mint a normális nevetésem debil kistesója. – Na lássuk csak, jól értettem-e: te segíteni akarsz nekem. Csupa szívjóságból. Mert imádsz szívességet tenni a legjobb barátod exbarátnője legjobb barátnőjének. Világos. Tök logikus. – Az utolsó részt már az összeszorított fogaim közül sziszegtem, de ahelyett, hogy viszonozta volna haragos arckifejezésem, Sebastian vigyorogva kivillantotta tökéletesen szabályos, hófehér

fogsorát. Remélem, egy vagyonba került neki az a mosoly. – Egy jó tanács. Ha valaki mentőkötelet dob neked, jobb nem akadékoskodni, nehogy nélküled húzza vissza. Hitetlenkedve néztem rá. – Az egyetlen ok, amiért te valaha is mentőkötelet dobnál nekem, ha végig akarnád nézni, ahogy felakasztom magam vele. – Pillanatnyilag, bármily csábító is ez a lehetőség, inkább felvázolom, hogy zajlik majd a következő néhány óra. Valaki berobog majd azon az ajtón – mutatott az őrs bejárata felé –, és tudni akarja, miért ül itt az ő édes pici lánya ahelyett, hogy iskolában lenne. Ekkor valami baromarcú javasolja majd a tanúvédelmi programot, amiről mindketten tudjuk, hogy alaposan keresztbe tenne a terveidnek. Ezért teszek először én ajánlatot. – Felém nyújtotta a kezét, és mire kapcsoltam, már kezet is ráztam vele. – Üdvözöllek az Emptor Akadémián. Az első leckét még ma megkapod.

5. FEJEZET – Milyen tervekről beszélsz?! És miből gondolod, hogy a te sznob sulidba akarok járni, Sebastian? Nem mondhatnám, hogy a diákjai lenyűgöztek a megnyerő személyiségükkel. – Bár benne határozottan volt valami félelmetes. Le mertem volna fogadni, hogy mindenét, amije csak volt – a gyöngyház gombos, selyem bokszeralsójával bezárólag – kifejezetten neki tervezték. Ez volt az a részlet, amit szívesen felhasználnék a „kőgazdag, szexi sejk és szűz titkárnőjéből lett szeretője” témában, de egyáltalán nem az a kép, amit Sebastian St. Jameshez akartam társítani. A srác a legtávolabbról sem tűnt megbántottnak. Ha lehet, önelégült vigyora még szélesebbre húzódott, szemében kaján öröm csillogott. – Az Emptorban hipermodern biztonsági rendszer van, a világ legkiválóbb elméi tanítanak, és olyanok a politikai kapcsolatai, hogy az összes többi elitsuli sárgul az irigységtől. De biztosan az állami iskoláknak is megvan a maguk előnye – dobolt finoman az állán, elgondolkodva. – Rengeteg időd van, hogy felkészülj a gyászosan középszerű jövödre. Hogy én mennyire utáltam ezt a srácot! Bármit megadtam volna, ha eszembe jut egy frappáns visszavágás. Valami pikírten csípős, ami letörli végre azt a vigyort a képéről. Csakhogy fogalmam sem volt, mit mondhatnék. Az én sulim tényleg szívás. Az osztálylétszám hatalmas, a tanárok feje felett már-már összecsaptak a hullámok. Szar volt, de legalább az enyém. Mégsem szóltam egy szót sem, mert hirtelen teljes mélységében megértettem az O'Brian nyomozóval folytatott beszélgetés lényegét. Valaki el akart tenni láb alól, de úgy tűnt, a zsaruk inkább

csalinak használnának, mint hogy „szolgáljanak és védjenek”, vagy mi. Miután az Emptorba diplomaták és rocksztárok gyerekei jártak, valószínűleg kifogástalan a biztonsági rendszere. Olyan, ami nagyon-nagyon távol tartja tőlem a világban szaladgáló kávéházi gyilkosokat. – Ezt én nem tudom megfizetni – motyogtam. Fájdalmas volt beismerni az igazságot. A reggelit, az ebédet és a vacsorát is mesterszakácsok készítik, és jó eséllyel porcelánon tálalják. Egyetlen fogása megtizedelné az egyetemre félretett, így is elég szerény keretemet. Bele sem mertem gondolni, mennyibe kerül a szállás a luxuskollégiumukban. Úgyis csak lehangolna a válasz. – Történetesen kitűnő ösztöndíjprogramunk van. – Sebastian úgy dőlt hátra a széken, mintha naponta ajánlaná fel rendőrkapitányságon ücsörgő lányoknak, hogy fizeti a tanulmányaikat. „Hééé, nem akarsz átjelentkezni hozzánk? Én állom a számlát, kislány. Ne izgulj!” Kis híján hangosan felhorkantam a gondolatra. Még hogy ne izguljak! Hát ez jó. – Neked ez miért éri meg? Az egész beszélgetésünk alatt be-bevillantak képek a nyolcadik születésnapomról, mikor a mamám újdonsült, munkanélküli pasija, Pierre anya kezébe nyomott egy húszast, és javasolta, hogy menjünk el hamburgerezni, csak mi, csajok. Anyával átkutattuk a teljes ruhatárát a lehető legcsiricsárébb szerelésért. Végül egy maxiruhát vett fel, tucatnyi gyöngysorral, tornacipővel, és rikító rózsaszín rúzst kent a szájára. Emlékszem, ahogy fogta a kezem, és cinkosan összemosolyogtunk, azt gondoltam, ő a leggyönyörűbb nő az egész világon. Mintha mi ketten valami ravasz tréfát űztünk volna azokkal, akik furcsán néztek ránk. Besétáltunk egy apró ételbárba, és elnevetgéltünk a turmixunk meg a sült krumplink fölött, hogy aztán hazatérjünk a kifosztott albérletünkbe. Pierre zaciba vágta a tévénket, a kenyérpirítónkat, mindent, ami nem volt leszögelve, majd távozott. Anya hang nélkül felmérte a veszteséget, majd egyenesen a fürdőszobába

ment, és addig dörzsölte az arcát, míg az utolsó pöttyig el nem távolította a sminkjét. Két napig ki sem jött a szobájából, csak ha dolgozni ment. Ültem törökülésben, ahol pár órával korábban még a kanapénk áll, és összeszorított szemmel azt kívántam, bárcsak anya ne randizna többet balfékekkel. Bárcsak felhagyna a pasizással, és velem lenne boldog! Csak velem. Nem jött be. De azon a napon megtanultam, hogy ne bízzak senkiben, aki valami olyan dolgot művel, ami nem jellemző rá. Pláne, ha semmi haszna sincs a látszólag hirtelen jött nagylelkűségéből. Ez a tapasztalat lehetetlenné tette, hogy csak úgy elfogadjam Sebastian ajánlatát. – Unatkozom. Gondoltam, ezzel majd elszórakoztatom magam – felelte lassan, túlságosan is közömbösen, egyértelmű volt, hogy valamit elhallgat. Valami komolyat, ami engem is érintett. – Te nem szoktál szívességet tenni, Sebastian. Ez még kevésbé hihető, mint a „csupa szívjóságból” rizsa. Száját féloldalas mosolyra húzta. – Érdekes. Azért csak működnek az ösztöneid. Látva, milyen pocsék ízlésed van barátok terén, azt hittem, mindenki mással kapcsolatban is ilyen ostoba vagy. Máris kezd szórakoztatóbb lenni a dolog. – Tegyük fel, hogy mégis elfogadom az ösztöndíjat. Akkor hogyan tovább? Úgy vigyorgott, mint aki nem is számított más válaszra. Nem sűrűn fordulhatott elő, hogy valaki nemet mond neki. – Akkor hazamész, összepakolod a cuccod, és a kocsi ott lesz érted pontban kilenckor. – Milyenek ott a körülmények? A gondolattól, hogy iskolát kell váltanom, akármilyen rövid időre is, émelyegni kezdett a gyomrom. Ben. Nem tudnék találkozni vele, de még Audrey-val sem, ha a „Vastag Buksza Akadémián” lennék kénytelen bujkálni, míg a zsaruk remélhetőleg végre a baseballsapkás gyilkosra fordítják a figyelmüket. És igen, ha tök őszinte akartam lenni magamhoz, a

gondolattól, hogy távol kell lennem Bentől, kivert a hideg veríték. Egy ideje valahogy megborultak körülöttünk a dolgok, bár azt nem tudtam volna megmondani, mikor és mitől változtak meg. Bennel ugyanúgy szívattuk és ugrattuk egymást, mikor kettesben töltöttük az időt. Segítettem elmagyarázni a törtek szorzását a kisöccsének, Cameronnak. Még azt a gyanúmat is megosztottam vele, hogy a laborpartnere, Shelby Thomas szívesen kísérletezgetne vele a sulin kívül. Minden olyan volt, mint korábban. Leszámítva, hogy vibrált köztünk a levegő a várakozástól, mintha mindketten valami jelentőségteljesre készülnénk. De hogy mégsem álltam soha lábujjhegyre, és támadtam le hirtelen felindulásból egy csókkal, annak az volt az oka, hogy Ben… hát Ben. Ő az egyetlen srác, akire mindig számíthattam. Az én kősziklám. Minden alkalommal, mikor anyára rátört egy újabb viharos randiláz, és eltökélte, hogy megtalálja a nagy Őt, aki szerinte valahol szintén őt kereste az éppen aktuális randialkalmazással, ami betört a piacra, én mindannyiszor megbújhattam nála, míg összeszedtem magam, hogy szembenézzek az üres albérletünkkel. Mindez elég gyakran előfordult ahhoz, hogy a mamája már meg sem lepődött, ha szombat reggel ott talált a konyhájában egy tál gabonapehellyel. Ben mellettem volt a Pierre-évek alatt, a Dimitrij-korszakban, a Hans-epizód során, és arcizma sem rándult, mikor beszámoltam neki anya aktuális szerelméről, Viktorról. Játékosan meghúzgálta a copfom végét, és csak annyit mondott: „Reggelire omlettet készítek borsos sajttal." Mert tudta, hogy az a kedvencem. Ben volt nekem a vészkijárat, Audrey pedig a biztonsági öv. Szükségem volt rájuk. Ha ez nem lett volna elég ösztönző, hogy a fenekemen maradjak, akkor még mindig ott a tény, hogy a mamámnak meg énrám van szüksége. Rám hárult a főzés és a takarítás, ahányszor csak összetörték a szívét, és nem volt hajlandó kimászni az ágyból. Olyankor az én feladatom újra meg újra elismételni, hogy jó anya, hogy majd rendbe jönnek a dolgai,

hogy mindketten rendben leszünk, ahányszor csak visszahúzódó és hallgatag lett. Ezeket nem tudtam volna megtenni, ha az Emptorban vagyok. Az sem érdekelt, ha a koleszszobákban baldachinos ágy és hatalmas, karmos lábú fürdőkád van. Csak idő kérdése, hogy anyát teljesen átvágja a pasija. Megint. Talán Ben azt gondolta, menthetetlen romantikus vagyok, de én tudtam valamit, amit ő nem. Azért voltam oda a romantikus regényeimért, mert azokban a hős sohasem rabolja ki a hősnőt a lánya születésnapján. Volt valami biztató abban, hogy boldogan éltek, amíg meg nem haltak. Egy szerelmes regényben hallgathattál a szívedre. Miközben végignéztem, hogy anya egyik lúzerrel randizik a másik után, némileg megkopott a derűlátásom. – Az Emptor Akadémia a legkiválóbb közösségi életet biztosítja – mondta Sebastian, mit sem sejtve arról, hogy én már megfontoltam és el is vetettem az ajánlatát. – Kaylával leszel egy szobában. Nagyon szereti a rendet. Rögtön otthon fogod érezni magad mellette. Egy pillanatra elkalandozott a gondolatom, és magam előtt láttam egy arctalan lányt, aki megszállottan törölgeti az ablakpárkányt. Talán Pradát visel, miközben fertőtlenítőt fúj a kilincsre. – És ezt miből gondolod? – kérdeztem megvetően. Közelebb hajolt hozzám, és megcsapott a hím arrogancia részegítő fuvallata, ami visszataszító kellett volna, hogy legyen, de valahogy mégsem volt az. – Mert – ahogy ezt már korábban tisztáztuk – én mindent tudok. Nem mondom, jólesett őt kinevetni, még akkor is, ha valahol ott motoszkált bennem, hogy vajon milyen személyes információkhoz férhetett hozzá. Pénz beszél, ugye, és a megfelelő helyre csúsztatott bankjegyekkel meg egy mosollyal ez a srác jó eséllyel az atomrakéták indítókódjához is hozzáférne. Megtalált a rendőrségen.

Ennyit már eddig is tudtam. Rávettem magam, hogy egy pillanatra lelassítsak, és emészthető egységekre bontsam a beszélgetésünk elemeit. Sebastian lenyomozott. Akart tőlem valamit. Úgy gondolta, van egy titkos tervem, talán mert neki tényleg volt. Megráztam a fejem, és igyekeztem tovább egyszerűsíteni a dolgot. Sebastian St. Jamesnek megvolt az anyagi fedezete, amivel szinte minden megoldható, az én életemben pedig volt egy rejtély, de nem tolongtak a rendőrök, hogy segítenének megfejteni. A hiányzó apa esete. Felgyorsult a szívverésem. Anya szerint akkor ismerkedtek meg és szerettek egymásba, mikor ő épp a „Pincémő #3” aprócska, ám annál fontosabb szerepét játszotta Los Angelesben, egy magas költségvetésű akciófilmben. Apa testesített meg mindent, amit valaha is keresett egy férfiban. Vicces volt, melegszívű, őszinte mosolyától pedig remegni kezdett a térde. Reggelente bátorító kis üzeneteket írt a kávé melletti szalvétára. Esténként anya a karjában aludt el. Ennél a pontnál rendre elábrándozott. Három boldogságos hónapig elválaszthatatlanok voltak – míg egy napon arra ébredt, hogy elhagyták. Se üzenet, se magyarázat. Már két hete várta, hátha visszajön, mikor vett egy terhességi tesztet, és meglehetősen gyorsan átértékelte az életét. Anya azt szokta mondani, úgy jött el Hollywoodból, hogy bár nem nyerte el az amerikai tévés produkciók Emmy-díját, de megkapta az egyetlen igazán fontos Emmyt. Hogy mindig is apa lesz neki az igazi, aki lelépett. A férfi, akiről anyám mesélt, lett az én tökéletes fantáziaapukám. Aki megindítóan izgul, amikor végre találkozhat velem, és tele van megbánással az elvesztegetett évek miatt. Láttam magam előtt, amint az iskola lépcsőjén áll, kezében hatalmas csokorral, készen arra, hogy mindent elmagyarázzon. Nem volt nehéz elképzelni, hiszen végig tudtam, hogy az egész csak ábránd. Hogy egyedül sosem leszek képes megtalálni őt. „Morgan tudni fogja, mit tegyen, mindig is jobb volt a

részletek kidolgozásában. Mert jönnek, kislány. Nyakamat rá! Jönnek, hogy végezzenek velem.” Ben azt mondaná, adjam le a phabletet, és felejtsük el az egészet. Hogy teljesítsem állampolgári kötelességemet, aztán rohadt gyorsan szálljak ki. Hogy fogadjam el, amit a rendőrség javasol annak érdekében, hogy a lehető legnagyobb biztonságban legyek. Kivéve, ha a halott öregnek igaza volt, és az apám – az igazi, a biológiai – veszélyben van, és a phablet segíthet a nyomára bukkanni. Nem voltam biztos benne, hogy ki tudnám hagyni ezt a lehetőséget anélkül, hogy bánnám egész hátralévő életemben. Ha a pasas csak feleolyan csodálatos, mint ahogy anya állította, akkor talán igazán boldoggá tudta volna tenni őt. Talán ő meg tudta volna fékezni anyát, aki – úgy tűnt – ugyanazon az eszeveszett ütközőpályán keringett, mint az összes tróger szemétláda huszonöt kilométeres körzeten belül. – Mi van, ha meggondolom magam? – Hátratoltam a copfomból kicsúszott, barnásvörös tincseket, mert valamit kezdenem kellett a kezemmel. Ha nem tartom folyamatosan mozgásban, Sebastian észreveheti, hogy még mindig remeg egy kicsit. – Mi van, ha átmegyek az Emptorba, aztán úgy döntök, otthagyom? Halkan elnevette magát, mint aki teljesen biztos a győzelmében. – Te lennél az első. Úgy tűnt, több szempontból is precedenst készültem teremteni, mert nem állt szándékomban nagyon megmelegedni ott, elücsörögni vagy ott lébecolni. Egyszerűen csak szükségem volt egy kis időre, hogy magamra maradhassak a phablettel. Úgyhogy egyenesen belenéztem világoskék szemébe, és bíztam benne, nem szúrja ki, hogy blöffölök. – Benne vagyok.

6. FEJEZET Sebastian nem várta meg anya nagy belépőjét. Inkább a kezembe nyomott egy névjegyet, majd távozott anélkül, hogy köszönt vagy szerencsét kívánt volna, vagy mondott volna akármit, amit ilyenkor mondani illik annak, aki kénytelen egy rendőrkapitányságon ülve megvárni az anyját. Rápillantottam a névjegyre, nem igazán tudtam, mire számítsak. SEBASTIAN ST. JAMES OKLEVELES ROSSZFIÚ Tipikusan az a srác, aki még úgy is megússza, hogy a névjegyén volt a figyelmeztetés. Másfelől, talán már magában az is figyelmeztetés, hogy tizenhét évesen névjegyet hord. Az ujjammal ösztönösen megdörzsöltem a vastag kartont, és bármennyire utáltam, el kellett ismernem, bársonyos tapintása finom. A hátoldalán, a bal sarokban ott állt egy manhattani ügyvédi iroda címe és elérhetősége, ahol bizonyára az egyik vezető üzlettárs az állandó képviselője. Egy ilyen srácot, aki azzal szórakozik, hogy álkulccsal lop whiskyt a saját házában, valószínűleg nem egy kutyaszorítóból húzta már ki, hogy elegánsan átnyújtotta az ügyvédje számát. O'Brian nyomozó bekandikált a váróba. – Lélegzik még? Helyes. Csak így tovább – mondta, majd visszatért az íróasztalához a saját szobájába. Ültem ott tovább, ügyetlenül forgatva a névjegyet, és közben azzal próbáltam elütni az időt, hogy elképzeltem, mi lehet a legjobb eshetőség: Anya el lesz ragadtatva, mikor megtudja, hogy felvettek egy elit magániskolába. Kihajítja Viktort, és igyekszik megtanulni, hogyan boldogulhat egyedül. Majd hazamegyünk, és

megpróbálkozik valami nevetségesen bonyolult magyar, román vagy egy másik kelet-európai recepttel, latin zene üvölt a szakadt hangszóróinkból, mindaddig, míg Mrs. Sampson a 36-os lakásból át nem kiabál, hogy halkítsuk már le. Na az az öregasszony nem hiányozna. A legkevésbé sem. Ő az a nő, akiből simán kinézed, hogy a „Halloweeni Gyilkos”-ként kerül címlapra, aki borotvapengét sütött az ajándék sütikbe. Mikor először látott Bennel hazamenni, megvetően csak annyit mondott: – Látom, az alma nem esett messze a fájától. Ne kapd be a legyet, ha nem muszáj! Úgyis megbánnád. Ben átölelte a vállam, és tettetett érdeklődéssel, kajánul rám pillantott. – Nemtom, szerintem klassz szülők lennénk. Ha lány lesz, hívhatnánk Ria Dórának, de mindenre nyitott vagyok. – Rám vigyorgott, és várta, hogy a döbbenet múltával kibuggyanjon belőlem a nevetés, mintha tudta volna, hogy Mrs. Sampson gonosz megjegyzését gyorsan feledteti, ha eszement gyerekneveken kezdünk vitatkozni, tréfát csinálva az egészből. Olyan erővel tört rám az emlék, hogy az már fájt. Ben akármivel képes volt megnevettetni. Nélküle és Audrey nélkül egy percig sem éreztem volna jól magam az állami gimiben, ahova jártunk. Nélkülük elölről kezdeni mindent egy új suliban? Kábé annyira elképzelhetetlen, mint a túlélés érdekében levágni valamelyik végtagom. Valahol még mindig nem hittem el, hogy valóban ennyire durva lenne a helyzet. Hogy valóban Sebastian ajánlata lenne a legjobb lehetőség. Még ha át is jelentkezek az Emptorba, én lennék az egyetlen diák, aki magányosan eszegeti az ebédjét. Egy bérgyilkosnak nem lenne különösebben nehéz észrevenni a tömegben. Jó nagy szarban voltam. Csipogott egyet a telefonom, jelezve, hogy üzenetem érkezett. BEN: „Minden oké?” AUDREY: „Mi a helyzet? Elvették a Slate-et? HÍVJ FEL!” Leküzdöttem a késztetést, hogy ismét szemügyre vegyem a

hipermodern telót, aminek köszönhetően benne voltam a szószban rendesen. A legkevésbé sem akartam, hogy O'Brian nyomozónak további gyanús videofelvételei legyenek rólam. Már fogalmam sem volt, mit higgyek, és semmit sem változtatott volna a helyzeten, ha egy lemerült csúcskütyüt bámulok. Ráadásul, miután megtudtam, hogy valaki vadászik rám, a phabletről SMS-ezgetni különösen rossz ötletnek tűnt. Úgyhogy inkább elküldtem egy gyors választ: „Nincs gáz. Később mesélek.” És igyekeztem nem összerezzenni, ahányszor csak nyílt az ajtó. Felkészülhettem volna a pillanatra, mikor meglátom anyát hatalmas léptekkel közeledni, de erre nem lehetett. Talán a rémülettől fátyolos, barna szeme rázott meg úgy. Csapzott volt és ijedt, és tiszta pánik. Akaratlanul is rám tört a bűntudat, mikor hevesen a karjába szorított, és oltalmazón megölelt. Ez mind miattam volt. Halálra rémítettem. A tekintetében felvillanó elismerést látva, miután komótosan végigmérte anyát a váróban, O'Brian nyomozó szerint semmi gond anyám megjelenésével. A már amúgy is émelygő gyomrom az undortól teljesen felkavarodott. Luke O'Brian detektívnek nem voltak erkölcsi aggályai, melyek visszatartották volna attól, hogy ráhozza a frászt egy tizenhat éves lányra, ami annyit jelent, hogy a fickó hatalmas seggfej. Más szóval pontosan anya esete. – Ne haragudjon, hogy megvárakoztattam, Mrs. Danvers – mondta udvariasan. – Ms. Danvers, hogy pontosak legyünk, de szólítson nyugodtan Verának. – Kiengedett szorosan ölelő karja közül, ám nem bírta ki, hogy a kezét ne nyugtassa legalább a hátamon. A kézremegést biztos nem tőle örököltem, az övé a lapockámon teljesen nyugodt volt, miközben figyelmét az előttünk álló idiótára összpontosította. – Nos, Vera, Luke O'Brian gyilkossági nyomozó vagyok. – Dagadt a melle, ahogy komótosan kihangsúlyozta a gyilkossági részt, mintha elképzelhető lett volna, hogy anya nem érzi át

helyzet súlyát, hacsak ő fel nem világosítja. – Viktorról van szó? – kérdezte anya, miközben elfehéredve közelebb húzott magához. – Csinált valamit? Ó, te jó ég! Nem tudtam, mit gondoljak. Egyfelől mérges voltam, hogy egyáltalán fel kellett tennie a kérdést, vajon a pasija belekeveredett-e valami halálos kimenetelű dologba. Dühös, hogy beengedett olyasvalakit az életünkbe, akiről akár a leghalványabban gyanította, hogy veszélyes lehet. Másfelől előre rosszul voltam, hogy megint kénytelen leszek elmesélni a tegnapi eseményeket, miközben pontosan tudtam, hogy semmi sem lett logikusabb, mint amikor McHaffrey őrnagynak elmondtam. Ráadásul most még ott volt Seggfej nyomozó is, aki minden fényes felületen ellenőrizte a tükörképét, miközben tovább nyomult anyára. Ő is azt várja majd, hogy hibázzak. Hogy legyen valami ellentmondás a mostani magyarázatom és aközött, amit a kihallgatáson elmondtam. Ebből kifolyólag úgy döntöttem, lényegre törő leszek: – Emlékszel, mondtam tegnap, hogy a Starbucksban fogok írni. – Anya bólintott, úgyhogy nyomtam tovább: – Nos, O'Brian nyomozó – nagy nehezen kinyögtem a rendfokozatát – úgy gondolja, hogy egy baseballsapkás alak megpróbált megölni. Anya hirtelen olyan szorosan ölelt át, hogy lényegében végett vetett minden további magyarázatnak. Lélegezni is alig bírtam, nemhogy beszélni. – Figyeljen, Vera… Akármit is mondott ezután Seggfej nyomozó, süket fülekre talált, mert anya engem tapogatott, mintha láthatatlan golyónyomok vagy harci sérülések után kutatna. Mintha azt gondolta volna, hogy érintése varázslatos módon elmulaszt minden fájdalmat, ami a testem mélyén lapul. – Emmy? – Olyan törékenyen ejtette ki a nevem. Szörnyű érzés volt, mintha valami érzékeny dolgot elrontottam volna benne. Ahogy rám nézett, minden fájdalma ott ült a szemében; pupillája kitágult a félelemtől, míg végül a feneketlen fekete tó

körüli borostyánszín írisze már csak egy barna, keskeny gyűrűvé szűkült. – Jól vagyok, anya. Minden oké. – Magasba emeltem a karom, hogy lássa, egy karcolás sincs rajtam. – Semmi vész. Oké, konkrétan ennél nagyobbat életemben nem hazudtam. Mögöttem Seggfej nyomozó felhorkant. – Ms. Danvers, a lánya nem teljesen őszinte önnel. Anya megmarkolta a pólóm hátulját, de ettől eltekintve tökéletesen nyugodtnak tűnt. Színpadi üzemmódba kapcsolt, ami annyit tesz, hogy az arca utolsó rándulását is kordában tartja, míg haza nem érünk, ahol végre kiengedhet. Mintha egy profi szerencse játékost figyelne az ember, aki felveszi a pókerarcot, miután kifejezetten rossz lapokat kapott. – Azt hittem, megegyeztünk, hogy Verának szólít. Hánynom kellett. Na pont ezért értékeltem jobban a romantikus regények párbeszédeit a valóságosaknál. Abból, amit anyám mondott, nem számított semmi; ellenben minden benne volt abban, ahogy a nyomozóhoz hajolt, könnyedén felvillantva izgató dekoltázsát, és szemét hatalmasra nyitotta. Engedj valami szar alakot másfél méternél közelebb anyámhoz, és máris indul a hajdobálás meg a pajzán mosolygás. Félek, fel sem tűnt neki, mennyi időt tölt színészkedéssel anélkül, hogy fizetést kapna érte. – Úgy véljük, Emmy lényeges információt hallgat el a gyilkosról. – O'Brian hangja a hatás kedvéért egy oktávval lejjebb csúszott. – Olyat, ami nélkülözhetetlen, hogy a lánya továbbra is biztonságban legyen. – Emmy? – Anya egyre erősebben markolta a pólóm, és igyekeztem nem grimaszolni, mikor már a bőrömet is elérte. – Igaz ez? – Fogalmam sincs, miért akarhatott bárki is bántani. – Ennyit legalább őszintén kijelenthettem. A „kaptam egy csúcskategóriás kütyüt” részt átugrottam. Végtére is nem azzal a szándékkal mentem be a kávézóba, hogy valaki másnak a tulajdonával távozzak. – De az előtérben gondolkodtam egy kicsit, és…

– Na, ez jónak ígérkezik – szólt közbe Seggfej nyomozó, majd összefonta a karját, és anyára pillantva tekintetében keveredett az arrogáns önelégültség az együttérzéssel, amiért szülőként napi szinten el kellett viselnie engem. – Örülök, hogy a kapitányság várója észhez térítette. Most már hajlandó elmondani, mi történt valójában a Starbucksban? Nem vettem tudomást a kérdéséről. Inkább továbbra is anyára néztem. – Átjelentkezem az Emptor Akadémiára. Anya láthatóan meglepődött, de nem igazán tudtam eldönteni, hogy azon, amit mondtam, vagy azon, hogy Seggfej nyomozó úgy döntött, a bejelentést egy egész sor káromkodással nyomatékosítja, melyet mind közül a legrondább szitokkal zárt: – Sebastian St. James! A jelek szerint nem én voltam az egyetlen tinédzser, akit Luke O'Brian nyomozó a pokolba kívánt.

7. FEJEZET O'Brian hirtelen elhallgatott, talán, mert bűnüldöző körökben alapvetően nem nézik jó szemmel, ha valaki káromkodik egy fiatalkorú és annak anyja előtt. De lehet, hogy attól félt, véletlenül elszólta magát. Valami sokkal komolyabbról, mint az ő rejtélyes kapcsolata Sebastian St. Jamesszel. Miután az első találkozásunk alkalmával pillanatokon belül levettem, hogy Sebastian egy igazi pénzes tapló, nem lepett meg, hogy a nyomozót is kihozta a sodrából. Az viszont határozottan meglepett, hogy a tökéletlen detektív milyen gyorsan rájött az összefüggésre az Emptor Akadémia és a báránybőrbe bújt farkas között. – Ismeri Sebastiant? – kérdeztem, és lepörgött előttem, ahogy a srác neki is átnyújt egy névjegyet, mielőtt kiballag a kapitányságról. Szabadon és minden vád alól tisztázva. Seggfej nyomozó savanyú képet vágott. – Ma láttam először. Hajmeresztő egy kölyök. Közöltem vele, hogy a nagyapja halott, erre rám mosolygott. Ilyet én még nem láttam. Legalábbis nem egy gyerektől. – Elsötétülő tekintettel fordult hozzám. – Miss Danvers, biztos abban, hogy vele akar egy iskolába járni? Csak akkor hagynám, hogy ő fedezzen, ha meg akarnám öletni magam. Anya jól hallhatóan mély levegőt vett, miközben azt kérdeztem: – Sebastian nagyapja meghalt? A váróban ülve egyáltalán nem tűnt összetörtnek. Ingerült és türelmetlen volt, mintha miattam nem tudna valami sokkal izgalmasabbal foglalkozni, de nem úgy nézett ki, mint aki előtte szerzett tudomást egy családi halálesetről. Törtem a fejem, hogy vajon Audrey mondott-e valamit Sebastianről, mielőtt elindultunk a hülye bulijába hat hete. Jobbára azt hangsúlyozta,

hogy ő Nasir legjobb barátja, amivel fájdalmasan nyilvánvalóvá tette, hogy én arra az esetre lettem meghíva, ha valami érthetetlen okból Nasir összes barátja úgy döntene, hogy ki nem állhatják Audrey-t. Sebastian vonzalmát az álkulcsokhoz teljesen egyedül fedeztem fel. O'Brian nyomozó keresztbe fonta a karját. – Nem szükséges úgy tennie, mintha meglepné, miss Danvers. Végtére is maga tartott részletes beszámolót a nagyapa haláláról. A gyomrom összerándult, kétségbeesve próbáltam megemészteni, amit hallottam. A férfi, akivel a Starbucksban találkoztam, Sebastian St. James nagyapja volt. Sebastian nagyapja a kávétolvaj. Ő volt az az ember, aki az életét kockáztatta, hogy megmentse az enyémet. Ebben az esetben azt kell, hogy mondjam, az alma messze esett a fájától, aztán legurult a dombról, belepottyant egy folyóba, és úszott néhány kilométert, mielőtt ringatózva elérte az állati nagy óceánt. Kizárt, hogy Sebastiannek valaha is megfordulna a fejében, hogy valakivel ilyen önzetlen legyen. Az egyetlen hasonlóság, amit felfedeztem, világos indigókék szemük volt, mellyel mintha beleláttak volna az emberbe. Na jó, a szemük, plusz az, ahogy mindkettejükből sugárzott a meggyőződés, hogy egyetlen csettintésükre a világon mindenki (persze én is) haptákba vágja magát. De ezt megtartottam magamnak. – Sebastian nem gyilkos – mondtam. Nyomasztott a hallgatás, ami anyám és a detektív közé telepedett. – Ki ez a fiú, Emmy? – Némi csalódottság csengett anyu hangjában. – És hogyhogy most hallok róla először? „Ó, jesszus! Mindössze egyszer találkoztam vele, pont, mikor feltörte a bárszekrényt a saját buliján. Vagyis tutira tudom, hogy a srác egy tolvaj, de az esküdtszék még mindig ezen a gyilkosság dolgon pörög.” Nem ez lenne a legjobb módja, hogy megnyugtassam anyámat. – Audrey egyik barátja. – Próbáltam a szemébe nézni, és nem

valahová mögé, a rendőrségi váró irányába, de a tekintetem mégis elsiklott a kijárat irányába. Amiből nyilvánvaló volt, hogy hazudok. Ben azt szokta mondani, hogy egyszerűen nem fair velem pókerezni, figyelembe véve, hogy minél ártatlanabbul nézek, annál egyértelműbb, hogy blöffölök. Már Ben kisöccse, Cameron is teljesen leírt, miután unózott velem. Csak abban bíztam, hogy ha anya észre is veszi, hogy valami nem stimmel, nem egy zsaru előtt fog elővenni miatta. – Audrey mesélt a suliról, ahova Sebastian jár – nyargaltam előre, hogy végre biztonságosabb terepre érjek. – Ott minden csúcsszuper, anya. Olajsejkek járatják oda a gyereküket. Ha ők elég biztonságosnak találják, akkor talán nekem is megfelel, amíg elsimul ez a félreértés. Anya, ahogyan hatalmas, barna szemével a nyomozóra nézett, szívfacsaróan törékenynek látszott. A védtelenség, mely felsejlett remegő alsó ajkán, valószínűleg nem egy, nem két gyorshajtásnál húzta ki a pácból. – Mit gondol, Luke? – Úgy kérdezte, mintha kizárólag az ő véleménye számítana. O'Brian önelégülten kidüllesztette a mellét. – Úgy gondolom, a lányának együtt kéne működnie a rendőrséggel. – De hát én együttműködöm! Egyikük sem foglalkozott velem. – Az Emptor Akadémia egyértelműen biztonságosabb, mint a jelenlegi iskolája, ha jól értem. – Úgy véljük, egy profi bérgyilkos keresi a lányát, Vera. Ez nem fog varázsütésre megváltozni, egyik napról a másikra. Úgyhogy tudassák velünk, ha Emmy kész arra, hogy részletes vallomást tegyen. – Előhúzta a saját névjegyét, és ráfirkantott még valamit kék tintával, mielőtt átadta anyának. – Ez az én számom. Bármikor hívhat. – Ó, mindenképp. – Anya szorítása egy pillanatra sem enyhült a pólóm hátulján, miközben a kijárat felé kormányzott, és csak annyira állt meg, míg a detektívvel még egyszer, sóvárgón

egymásra mosolyogtak. Egy árva szót sem szólt, mialatt átvágtunk az ülőhelyek között, ahol korábban Sebastiannel beszélgettem, de még akkor sem, mikor kiléptünk az ajtón, és egyenesen elindultunk a legközelebbi metróállomás felé. Nem igazán tudtam, hogy ez valami színpadi fogás-e, vagy tényleg nem talált szavakat, de akár így, akár úgy, ez a néma üzemmód sokkal hatásosabb volt, mint bármi, amivel Seggfej nyomozó próbálkozott a kihallgatás során. – Sajnálom, hogy tegnap nem meséltem el – mondtam, mikor már nem bírtam tovább a hallgatást. – Azt hittem, baleset volt. Nem akartam, hogy aggódj miatta. – Ezt majd otthon megbeszéljük, Emmy. – Úgy összeszorította a száját, hogy csak egy vékony, metszett vonal látszott belőle. – Én nem gondoltam… – Pontosan! – csattant fel, és maga elé penderített. – Semmire sem gondoltál, Emmy. Az anyád vagyok! Ez az utolsó mondat olyan szigorúan hangzott, mint az életfogytiglani börtönbüntetés. – Tudom, én csak… – Az én feladatom, hogy vigyázzak rád. Az én feladatom! Úgyhogy meg ne próbálj még egyszer valamit is eltitkolni előlem az én érdekemben! Ez nem így működik. Na ilyen se volt még. Amióta az eszemet tudom, nálunk ez pontosan így működött. Jó, azok közül, akiket anya hazahozott, egyik idióta sem volt erőszakos, és ha meglátta volna, hogy bármelyik is egy tizedmásodperccel tovább tartja rajtam a tekintetét, mint ahogy azt ő helyesnek gondolja, úgy kirúgja, hogy a lába nem éri a földet, de ettől még megtanultam, hogy ne keressem a bajt. Nekem kellett figyelnem rá, mert mikor padlót fogott, falta az önsegítő könyveket, és olyan napi bölcsességekkel tapétázta ki a tükröket, mint: „Erős vagy és kitartó”. Hogy megkíméljem őt, néha titokban kellett tartanom ezt-azt. Ezért nem tudta, mondjuk, hogy Henri lopott a malacperselyemből, vagy hogy Kristoff riogatott: elintézi a fogtündérnél, hogy lyukassza ki az összes rágófogam, ha

elárulom anyának, hogy láttam, amikor felpróbálta a magas sarkúit. Valószínűleg simán elfelejtettem volna az egészet, ha nem borzaszt el annyira a fenyegetése. Anya szerint meg imádni való volt, hogy az új pasija hatására a kis óvodása lelkes fogmosó lett. Megszoktam, hogy vannak apró titkaim. Egy idő után nem is tűntek titoknak, inkább amolyan kimondatlan ténymorzsáknak, melyekre, úgy véltem, más fel sem figyel. Ennek ellenére volt valami abban, ahogy azt mondta: „Az anyád vagyok!", amitől leküzdöttem a késztetést, hogy csípősen visszavágjak. Hogy megkérdezzem, mit van úgy oda egy hülye balesettől, mikor napi szinten képtelen megóvni. Belemélyesztettem a körmöm a mutatóujjamba, nehogy mégis kicsússzon valami a számon, jobb, ha ezek a régi sebek szépen bedobozolva ott maradnak a motyóm többi részével együtt. Lehet, hogy úgy gondolta, neki kell vigyáznia rám, de valójában ez már réges-rég nem így működött. Megtette, ami tőle telt. Mindig megtette, ami tőle telt. Csak szívás, hogy minden próbálkozása csődöt mondott a pasijai miatt. – Sajnálom, anya – nyögtem ki. – Igazad van. Ilyen nem fordul elő többet. Szorosan magához ölelt, én meg magamban hozzátettem: mert ha Seggfej nyomozónak igaza van is az őrült kávéházi gyilkossal kapcsolatban, én akkor is távol tartom őt tőled. Mert ez meg az én feladatom.

8. FEJEZET Mikor hazaértem, Audrey és Ben az ágyamon ülve várt rám. Nem tudom, min lepődtem meg, végtére is én adtam nekik egy-egy pótkulcsot, miután anya szakított Felixszel, és úgy döntött, lecserélteti a zárat. Kértem, hogy másoltasson pluszban néhányat, a biztonság kedvéért. Arra már nem tértem ki, hogy a tartalék kulcs nem arra az esetre kell, ha kizárnám magam, hanem a barátaimnak. – Öö… hali – mondtam bénán, mikor Audrey felnézett a telefonjából, Ben pedig letette a kémiakönyvét. Gyorsan becsuktam az ajtót. Minél több ideje van anyának egymagában lecsillapodni, annál jobb. A hazaúton végig vasmarokkal szorította a kabátomat a metrón, mintha még mindig kétéves lennék, akire póráz kell Disneylandben. Nem ágáltam ellene, mert világosan látszott, szüksége volt rá, hogy belém kapaszkodhasson, muszáj volt hozzám érnie, mert ez számára azt jelentette, hogy a kicsi lánya biztonságban van. De azért lényegesen bonyolultabb lett volna úgy elmesélni a nap eseményeit Audrey-nak és Bennek, hogy anya a nyakamban liheg – a szó szoros értelmében. – Na végre! – Audrey feltápászkodott az ágyon, és a lehető legbosszúsabb tekintetével nézett rám, ami nem volt különösebben ádáz. Sokkal inkább savanyú. – Csak vártunk és vártunk, de ránk csörögtél? Neeem! Rendes körülmények között jót nevettem volna, ahogy Audrey akaratlanul is zsidó nagymamáját utánozta, aki heti siránkozó telefonhívásaival az elégedetlenkedés mintaképe: „Ezer éve nem hallottam rólatok. De felhívtok? Neeem! Tőletek akár meg is halhatnék!” Kár, hogy nem voltam vicces kedvemben. Valahogy nem ment, miközben az életemet egy bőröndbe kellett volna

beleszuszakolnom. A szobát fürkésztem tétován, mit is vigyek magammal az új sulimba. – Kissé elfoglalt voltam a rendőrkapitányságon – hívtam fel rá a figyelmét. Ha már itt tartunk, ez egy pokolian jó mentség. – De küldtem SMS-t mindkettőtöknek. – Egyet! – ráncolta a homlokát Audrey méltatlankodva. – És mindössze annyi állt benne, hogy: „Nincs gáz. Később mesélek.” – Hát mert nem volt gáz, és most már itt vagyok veletek. Vagyis mondhatjuk, hogy az üzenetem kifejezetten lényegre törő volt. A szekrényem aljából előcibáltam ütött-kopott bőröndömet, hogy ne kelljen tudomást vennem arról, ahogy Audrey és Ben bosszúsan összenéznek. – Na és mit szóltak a zsaruk, mikor átadtad a phabletet? – kérdezte Ben. Úgy tűnt, most rajta a sor, hogy megpróbáljon kiszedni belőlem valamit. – Semmit. – Nem szóltak semmit, mert megdöbbentek, hogy bizonyítékot tartottál vissza? – Nem szóltak semmit, mert nem adtam át – ismertem be, miközben a bőröndömet keresztülrángattam a szobán. Mikor két erős kéz határozottan megmarkolta az enyémet, minden izmom megfeszült. Micsoda hülye reakció. Ben állandóan megérintett. Nem nagy ügy. Ezerszer moziztunk már együtt, összegömbölyödve a kanapén, miközben valami béna akciófilm ment. Egyszer még el is aludtam a vállán. Emlékszem, milyen volt, mikor sajgó nyakkal felkászálódtam, belenéztem Ben elképesztően gyengéd tekintetű, mogyoróbarna szemébe, aztán lepillantva észrevettem a pólója ujján éktelenkedő nyáltócsát, ami kizárólag tőlem származhatott. Semmi okom nem volt, hogy megriadjak az érintésétől, valahogy mégis nyugtalanított. – Vissza kell menned a rendőrségre, Emmy – mondta nyugodtan, mint aki attól fél, hogy kiugrok a bőrömből. – Nem lehet – tört fel belőlem rekedten. – Ezt te nem érted, a

zsaruk meg sem hallgatnának! Ben még közelebb jött, kénytelen voltam hátradönteni a fejem, és a szemébe nézni. A mogyoróbarna mélységben most nyoma sem volt gyengédségnek. Látszott, hogy dühös, és totál kiakadt. – Próbáltál beszélni velük? – forszírozta. – Meg lennél lepve, egyesek mennyire jól tudnak hallgatni, ha valaki beszél is hozzájuk! Keresztbe fontam a karom. – Kösz a kioktatást, Ben. Annyira klassz, hogy bár nem te voltál ott a kihallgatóban, azért pontosan tudod, hogy mentek a dolgok. Micsoda rejtett képességeid vannak! Lenyűgöző! Az összes önuralmamra szükségem volt, hogy ne kezdjek üvölteni: „Pofa be! Ne várd tőlem, hogy több legyek, mint ami vagyok!” Anya párkapcsolati kézikönyve szerint az igaz szerelem arra ösztönöz, hogy a lehető legjobbat hozzuk ki önmagunkból. Kár, hogy a legjobb énem elbújt valahol, a „magamon kívül vagyok a félelemtől” énem pedig nem képes megfelelni Ben elvárásainak. – Emmy, mit mondtak neked a zsaruk? – kérdezte Audrey. – Úgy gondolják, valaki rám vadászott a Starbucksban. – Egyre könnyebb volt kimondani a lehetetlent. Hétvégére már talán az is menni fog, hogy kezet rázzak egy idegennel, és azt mondjam: „Helló, Emmy Danvers vagyok. Valami őrült meg akar ölni. Örülök, hogy megismerhetem.” – Azt hiszik, benne van a kezem az öreg halálában. – Az egyik biztosan. – Ben próbált halkabban beszélni, de még így is éreztem a hangjában vibráló feszültséget. – A másikkal meg igyekszel mindenkit távol tartani. – Ebben van valami, Em. Marcangolt a bűntudat, de attól, amit mondtak, a helyzet nem változott. Még mindig biztonságosabb, ha nem jártatom azt a nagy szám. Legalábbis míg a bennem fortyogó pánikot nem sikerül takaréklángra tennem. Sajnos még mindig volt valami, amit meg kellett osztanom

velük. – A halott fickó arra kért, hogy figyelmeztessem az apámat. Szóval ha rám vadásznak, akkor ő egyenesen a célkeresztben van. – Jesszusom, Em! – Ben lerogyott az ágyam végére, egyik kezével a tarkóját masszírozta. – Azt hittem, már túlléptél ezen. Colin Firth nem az apád. Nem lesz megkoreografált, táncos nagyjelenet. Az élet nem így működik. Hirtelen tiszta hülyének éreztem magam, és azt kívántam, bárcsak fognák a gúnyos megjegyzéseiket, vagy ami annál is rosszabb: a sajnálkozó tekintetüket, és elhúznának. A változatosság kedvéért elemezgessenek valaki mást. – Én rákerestem, Em. – Audrey átölelte mellkasához húzott térdét, talán, mert tudta, hogy rám törne a klausztrofóbia, ha körém fonná a karját. – Lefuttattam egy átfogó keresést Daniel Danversre. Még a Danny, Dan, Denny és Dennis Danvers nevekre is kiterjesztettem, ha netán becenevet használna. Semmit nem találtam. – A halott fószer szerint Morgan a neve. – Nem tudtam megállni, hogy ezt ne közöljem vele, mielőtt pontosítottam volna: – Valójában azt mondta, Morgan tudná, mit tegyen, de gyakorlatilag ez azt jelenti, igaz? – Ez ugyanaz a halott fószer, aki lenyúlta a kávédat, majd adott egy phabletet? Aha, tényleg érdemes hallgatnod rá. Egyáltalán nem tűnt tébolyodottnak, dehogy! – horkantott Ben. – Most komolyan, Em, add le a zsaruknak, aztán írj a sztoriból egy ütős kis felvételi esszét. Konokul figyelmen kívül hagytam a tanácsát. – Morgan Danvers után sosem kutattunk. – Mint ahogy Morgan Dalton vagy Morgan Danningham után sem kutattunk. Most kezdjük keresni apucit ebben a szénakazalban is? – érdeklődött Ben. – A legjobb eset, hogy a keresztneve valóban Morgan, ami persze azt jelenti, hogy hazudott anyádnak, mielőtt elhagyta. Légyszi, meséld már el újra, miért is akarod megtalálni ezt a seggfejet? – Lehet, hogy jó oka volt rá. – Kibuggyantak belőlem a

milliószor megálmodott mentségek. – Lehet, hogy azt hitte, veszélybe sodorja anyát, vagy valaki üldözte, esetleg neki kellett segítenie valakin, aki bajban volt. – Ha ebből bármi is igaz – mondta Audrey gyengéden –, nem gondolod, hogy az eggyel több indok, hogy távol tartsd magad tőle, Em? Meglehet. Ha ezt egy feleletválasztós tesztben látnám, akkor valahogy így nézett volna ki: Egy tizenhat éves lány rejtélyes üzenetet kap egy kávézóban. Mit tegyen? Mondja el a rendőrségnek. Mondja el az édesanyjának. Fogadja el egy idegen meghívását, hogy tanuljon egy magániskolában, miközben hasztalan kutat az apja után, aki talán nem is akarja, hogy rátaláljanak. A helyes válasznak nyilvánvalónak kellett volna lennie. Bennek és Audrey-nak nem is okozott problémát kiválasztani a legpraktikusabb megoldást. Én mégsem tudtam szabadulni az érzéstől, hogy a legjobb, ha a C-re voksolok. Meg kellett találnom az apámat. Lehet, hogy semmivel sem jobb, mint Pierre, a tolvaj, vagy Kristoff, a fogtündéres agresszor, vagy az a gennyzsák Felix, de sokkal rosszabb sem lehet. Oké, tudom, hogy elméletileg még az is előfordulhat. Talán gyilkos, vagy valami gengszter, esetleg csak egy unalmas könyvelő, aki boldogan jelentgeti fel az embereket az adóhivatalnál. De az a férfi, akiről anya mesélt – aki azt mondta neki, hogy hisz a szépséges álmaiban –, csodálatosnak tűnt. Olyan embernek, aki segíthet nekem, hogy több lehessek. És ha mégis csalódnom kell, hát legalább megtudtam az igazságot. Eggyel kevesebb dolog, amiről fantáziálhatok. – Srácok, nem kell, hogy támogassatok – mondtam. – De ez az egész már zajlik. Meg fogom találni az apámat. Hallgatok egy

elmeroggyant, halott pasas tanácsára, mert ha nem teszem, utálni fogom magamat, amiért gyáván megfutamodtam. – Kicipzáraztam a bőröndömet, és kezdtem belehajigálni a komódom fiókjában sorakozó pólókat. – Ha pedig esetleg rosszul sül el a dolog, nyugodtan mondhatjátok mindketten, hogy: „Én megmondtam.” – Te komolyan… – Oké, Em – mondta Audrey nyugodtan. – Tudod, hogy ránk mindig számíthatsz. Mondjuk, úgy elég nehéz lesz, ha lelépsz az országból. – Az Emptor Akadémiára megyek. Kaptam egy ösztöndíjat. Audrey-nak elakadt a szava döbbentettől. Kár, hogy Bennek nem. – És mégis hogyan? – Úgy, hogy Sebastian St. James megjelent a rendőrkapitányságon, és felajánlotta nekem. Azt hiszem, a halott fickó a nagyapja és… – Hát nem édes?! Meghal a nagyapja, és Szent Szenyasztián első gondolata, hogy felajánl neked egy ösztöndíjat. Ugyan már, Emmy! Légyszi, mondd, hogy nem fogadod el. – Srácok, nem kell, hogy támogassatok! – ismételtem meg. – Vagyis vagy mi leszünk a szar arcok, akik nem állnak ki melletted, vagy mi leszünk a szar arcok, akik hagyják, hogy egymagad a vesztedbe sétálj – acsargott Ben. – Hát ez remek! Máris jobban érzem magam! Csak hajigáltam a pólókat a bőröndbe, mert egyetlen válasz sem jutott az eszembe, ami ne bőszítette volna tovább őket. – Megegyezhetnénk, mondjuk, néhány alapszabályban? – javasolta Audrey, miközben Benről idegesen rám nézett. – Emmy rendszeresen felhív minket, és beszámol a fejleményekről. Előzetes bejelentés nélkül nem hagyja el az országot. Meg ilyesmik. Lassan bólintottam. – Az menni fog. – És mit szóltok ahhoz, hogy átadja a phabletet a

rendőrségnek, hogy végezhessék a dolgukat? Ez nekem tök jó alapszabálynak tűnik. – Ha nem találok megbízható nyomot, ami apámhoz vezet az elkövetkező… – megálltam egy pillanatra, és eltűnődtem, mi lenne a megfelelő határidő. Bennek igaza volt, mikor azt mondta, attól, hogy tudom apám valódi keresztnevét, még nem feltétlenül lesz könnyebb a nyomára akadnom – …négy hónapban, akkor leadom a phabletet. Az ígéretem láthatóan nem nyugtatta meg Bent, de beletörődött, hogy ez a legtöbb, amit kisajtolhat belőlem. – Még egy dolgot meg kell ígérned – mondta, és én már felkészültem valami lehetetlen kívánságra. – Tartsd magad távol attól a Sebastian gyerektől! Van benne valami para. Szigorú arckifejezésén meghökkenve felnevettem. – Ó, azzal nem lesz gond. Nagy ívben el fogom kerülni. A lehető legnagyobban, hacsak nem kell majd a múltjában kutakodnom, hogy fényt deríthessek a sajátomra.

9. FEJEZET Lényegesen megkönnyítette a pakolást, hogy nem voltam érzelgős típus. Először bedobtam a cuccokat, amiket szinte mindennap viseltem (néhány farmert, egy rakás pólót vicces feliratokkal, egy-két pulcsit, tornacipőt), aztán, mivel úgy sejtettem, az Emptor olyan hely, ahol esetleg ki kell öltöznöm, hogy ne lógjak ki a sorból, betettem néhány alkalmi ruhát is, a biztonság kedvéért. Hogy meg ne sérüljenek, egy tartalék pólóba tekertem bele azt a pár, bekeretezett fényképet, mely az öltözőasztalomon állt. Az első még általánosból való volt, vidáman lógok le a mászókáról Audrey felett, mindkettőnk arcán hatalmas, foghíjas vigyor. A másik egy klasszikus szülinapi kép, ahol épp a házi készítésű tortámon igyekszem elfújni a gyertyákat. A kedvencemen meg kopasz, vörös fejű újszülöttként virítok anya karjában. Anya nagyon fiatalnak látszott a képen, részben azért, mert egy rózsaszín, laza kötésű pulcsit viselt, részben pedig, mert valami láthatatlan szellő táncoltatta a fürtjeit, mikor lekapták. Ott volt egyedül, halálra rémülve, de értem mindent megtett. Megszokásból rátettem a kupac tetejére a kis fényképalbumot, amit évekkel azelőtt eloroztam anyától, majd addig gyömöszöltem a bőröndöt, míg végre be tudtam húzni a cipzárját. A kezem egy pillanatra megállt a kemény, műanyag falon, és azon vívódtam, kivegyem-e az albumot. Valahogy nem tűnt helyesnek az apám létezését bizonyító egyetlen fényképpel elhagyni a lakást. Anyának nincs is rendes képe az arcáról, mert apa ragaszkodott hozzá, hogy mindig ő fényképezzen. Ettől függetlenül én szánalmas módon órákon át lapozgattam az albumot a közös képeikkel, hogy egy kicsit jobban megértsem őt. Egy bő évtizeden át próbáltam kielemezni azokat a fotókat, mire

rájöttem, hogy csak az őrületbe kergetem magam, és felhagytam vele. Mégis, az az album minden kétséget kizáróan bizonyította, hogy valamikor réges-régen a szüleim mindenféle idétlenséget csináltak együtt, amiket a turisták szoktak. Volt egy egész sorozat arról, ahogy anya klasszikus Marilyn Monroe-pózban áll, csípőre tett kézzel, incselkedő csókra csücsörített szájjal, a háttérben halványan látszik a Hollywood felirat. Több mint húsz randijukat örökítette meg, a Griffith Csillagvizsgálótól és Grauman Kínai Színházától kezdve a Rodeo Drive-i kirakatbámuláson keresztül a Venice Beach-i andalgásig mindent. Az utolsó két fotót anya készítette. Az első képről mindössze annyit tudtam némi biztonsággal megállapítani, hogy apa széles válla erősnek és izmosnak tűnt, ahogy a pálmafákkal övezett utcán sétált. A második kép kicsit többet árult el. Anya egy szuperközelit készített apa bal szeméről, amelyen minden egyes arany foltocska tisztán látszott az amúgy zöld íriszében. Többször akartam darabokra szaggatni mindkét fotót, mint ahányszor jó szívvel beismerném. Utáltam őket. Gyűlöltem, mert a képen éppen távolodó alakkal valószínűleg sosem kerülünk egymáshoz közelebb. Csak azért nem csináltam konfettit a fotókból, mert bolond módon valahol belül úgy gondoltam, egyszer még szükségem lehet rájuk. Hogy majd elsétálok a New York-i Közkönyvtár oroszlánjai mellett, és egy tök idegen szemébe pillantva felismerem az apámat. Aztán úgy ölel a karjába, mint a filmeken, áradó zenekari muzsika kíséretében. Szóval a képek max. annyit értek el, hogy azon tűnődjek, vajon a jobb szeme világosabb-e, mint a bal, és hogy a saját, mohazöld szemem hűen őrzi-e az övének a színét. Tenyerem a farmerembe töröltem, és szembefordultam az ágy mellett tébláboló Audrey-val és Bennel. Pakolni nem segítettek, ami sajnos azt jelentette, hogy más dolguk nem lévén, a jövőm miatt paráztak. – Biztos nem akarod, hogy felhívjam Nasirt? – kérdezte

Audrey, úgy nagyjából századszor. – Talán tudna neked segíteni, úgy értem, berendezkedni, vagy valami. – Ha amúgy is hívnád, akkor hajrá. De nem szükséges miattam felvenned a kapcsolatot a volt pasiddal. Tudok vigyázni magamra. – Ja-ja. Eddig brutál jó munkát végeztél. Ben megjegyzését figyelmen kívül hagytam. – Ez a te döntésed, Audrey. Én továbbra is szívesen vállalom, hogy leordítom Nasir haját a kedvedért. Vagy szétverem a koleszszobáját. Egy szavadba kerül. – Ne! Ezt ne! Minden oké. Hát… abban komolyan kételkedtem, hogy ami Audrey és Nasir közt történt, az belefér az „oké” kategóriába, bármi volt is az, de Audrey még nyilvánvalóan nem állt készen, hogy beszéljen róla. A jobbik felem tudta, hogy nem kéne erőltetnem – úgyis elmondja, ha eljön az ideje –, de a kísértés, hogy kicsit kutakodjak, sosem volt még ilyen erős. – Biztos vagy benne? Mert én simán… szóval keresztül is nézhetek rajta! Ben úgy bámult rám, mintha épp most szolgáltattam volna bizonyítékot arra, hogy elment a józan eszem, és a saját érdekemben jobb lenne, ha elmegyógyintézetbe küldenének. – Tudod, mint a régensség idején, mikor tüntetőleg semmibe vettek valakit az elutasító viselkedésükkel. Az nekem is menne! Audrey tenyerébe temette az arcát. – Emmy, te már megint rákattantál a történelmi románcokra, mi? – Megeshet – válaszoltam közömbösen. Ben kiakadt. – Az isten szerelmére, Emmy! Ki fogod magad nyíratni, de az utolsó szavad az lesz, hogy „pedig ez egy szerelmes regényben működne”. – No nézd csak, hogy elszaladt az idő! – ellenőriztem a nem létező órám a jobb csuklómon. – Már mindent becsomagoltam, és indulnom is kell valahová.

Ben megmarkolta a bőröndöm, egyetlen szó nélkül leemelte az ágyról, és a padlóra rakta. Képes lett volna végigcipelni a társasházon akkor is, ha rossz a lift, ami azt jelentené, hogy háromemeletnyit kell vonszolnia. Morogna, de megtenné. Még most is, mikor legszívesebben a képembe ordítaná, milyen elképesztően vad ötlet egy Sebastian St. James által felajánlott ösztöndíjra hagyatkozni, simán elintézné egy cinikus megjegyzéssel, ha meg találnám említeni, hogy egyedül is képes lennék elmanőverezni azzal a guruló szörnyeteggel. – Emmy, kicsit utánanéztem ennek az iskolának – jelentette be anya a számítógép előtt ülve, mikor kitártam a szobám ajtaját. Csak pislogott, mikor meglátta Audrey-t és Bent, de nem szólt egy szót sem, amiért előzetes egyeztetés nélkül jelentek meg; talán, mert már megszokta, hogy ki-be járkálnak nálunk. – Tudtad, hogy van versenymedencéjük is? Nem tudtam, de valahogy nem lepett meg. – Hűha, szuper. Nem vette volna túl jól ki magát, ha azt mondom: „Köszi az infót, anya, de eléggé lefoglal majd, hogy rég elvesztett apám nyomára bukkanjak, semhogy a hosszokat rójam.” Nem kifejezetten ezt a választ várta tőlem. – Van mászófaluk is, meg vívásoktatás, és egy megfigyelőállomás a csillagászat iránt érdeklődőknek! – Karamellszínű szeme tágra nyílt, miközben ősrégi, nem kicsit maszatos képernyőnkre mutatott. – Hihetetlen ez a hely! Mint valami nyári tábor. Anya szobájának ajtaja kivágódott, egy lehangoló csattanással nekicsapódott a falnak, majd megjelent mögötte az ingerült Viktor. – Mi ez a hangoskodás idekinn? – förmedt ránk erős orosz akcentussal. Anya szemmel láthatóan visszahúzódott. – Bocs, édes. Összeszorítottam a fogam, nehogy kicsússzon, hogy ahhoz képest, hogy nem ő fizeti a lakbért, egészen otthon érzi magát.

– Elmegyek, Vik. – Arcizmom sem rándult, mikor szeme utálkozva összeszűkült a becenév hallatán. Bozontos szemöldökét összevonva méregette a bőröndömet tartó, aranyszőke fiút és Audrey-t, aki apró, nőies kezét bátorítólag a karomon nyugtatta. – Összeköltözöl vele – intett Ben felé a fejével, kicsit sem izgatta, hogy nem képes megjegyezni a legjobb barátom nevét. – Az jó. Maradj is ott. Ne keveredj bajba. Irányomban tanúsított teljes érdektelensége a legkevésbé sem izgatott. Így nekem is elég volt minimális udvariasságot színlelnem. – Hát köszi, Vik. Ez igazán kedves tőled. Anya összerezzent. – Így lesz a legjobb, kicsim. Imádni fogod a helyet. Nincs bőgés, Emmy, adtam ki magamnak az utasítást. Zárd le a dolgot. Nincs értelme az után vágyódni, hogy inkább veled törődjön helyette. Nem tehet róla, gyárilag ilyen. Mosolyogj, bólints, és sértetlen méltósággal sétálj ki az ajtón. Kis híján meginogtam, mikor ismét magához ölelt. – Nemsokára találkozunk, anya – mondtam a torkomban formálódó gombócon keresztül, majd Ben és Audrey után én is kiléptem az ajtón. Felszabadultabban lélegeztem, mikor már egy fal választott el Viktortól, így könnyebb volt úgy tenni, mintha egyáltalán nem létezne. Megtépázott érzelmeimet is egyszerűbben kordában tudtam tartani ekkora távolságból. – Jól vagy? – kérdezte Audrey gyengéden. – Jól. Pompásan. Gyerünk! Minél tovább álltunk az ajtó előtt, annál valószínűbb volt, hogy Mrs. Sampson kidugja a fejét a lépcsőházba, és kötelességének érzi, hogy ossza az észt. A bőröndöt látva valószínűleg tenne valami gúnyos megjegyzést a hajléktalan tinédzserekről és arról, milyen jól illenék közéjük. Ben arca zárkózott volt és szenvtelen, pont az a kifejezés ült rajta, ami olyankor jelent meg, ha feltűntem az ajtajuk előtt,

mert kellett egy hely, ahol elalhatok. Évekkel ezelőtt szerzett nekem egy matracot, amit az ágya alatt tartott. Sokáig vártam, hogy a szülei majd szóvá teszik a dolgot, és megjegyzik, hogy nem helyes ennyi időt töltenem a fiuk hálószobájában, felügyelet nélkül, most, hogy már elértük azt a kort, mikor állítólag a hormonok irányítják minden döntésünket, de sosem volt ellenvetésük. Nem szándékoztam ismét átlépni Benék küszöbét, míg ez a zűrzavar nem tisztázódik. A gondolat, hogy ebből az őrületből bármi több beszivárog a barátaim életébe, elég volt, hogy sebesen továbbmeneteljek a lift felé. Az Emptor Akadémia felé. – Minden rendben lesz, srácok – gördült le simán a nyelvemről a hazugság. – Írok üzit, ha odaértem. – És biztos vagy benne, hogy az Emptorban biztonságban leszel? – Audrey hangjában annyi hitetlenkedés volt, hogy elnevettem magam. – Persze hogy minden rendben lesz, Aud. Mi a legrosszabb, amit azok a sznobok művelhetnek velem? Megvakítanak a kárómintás cuccaikkal? Összezúznak az egojukkal? Azt hiszem, megbirkózom vele. Ben nem engedte ki a kezéből a bőröndöt, míg le nem értünk a ház elé. – Ha esetleg mégis tele lenne a hócipőd a kárómintával… Be sem kellett fejeznie a mondatot. Pontosan tudtam, mit ajánlott fel. – Akkor olyan kegyetlenül beolvasok nekik az ízlésük miatt, hogy csak pisloghatnak. – Ez már majdnem úgy hangzott, mintha visszatért volna a megszokott pikírt énem, miközben felmosolyogtam rá. – Védtelenek lesznek a sziporkázó elmémmel szemben. – Sziporkázó elme, mi? – Ben nem igazán volt lenyűgözve. – Természetesen. A legjobb védekezés a szarkazmus. – Hát ha mégis kéne valami erősebb, ismerek valakit, aki boldogan gyakorolna a baseballütőjével mozgó célponton. Ahogy elképzeltem Ben öccsét, a kis Cameront, amint a nagy

koncentrálástól eltorzult képpel megcélozza Sebastian St. James térdkalácsát, halvány mosolyom hatalmas vigyorrá szélesedett. – Ezt észben tartom. – És még ma este küldesz SMS-t, világos? – szólt közbe Audrey. – Elég volt ebből a „Nem akarlak ezzel zargatni benneteket” rizsából, Emmy. – Úgy lesz – bólintottam. Egy áramvonalas, fekete limuzin állt meg a járda mellett, majd a sofőrülésből kiszállt egy hatalmas fickó, aki úgy nézett ki, mint aki egy háromajtós tölgyfa szekrény génjeit hordozza, és csendes távolságtartással méregetett minket. – Emmy Danvers? – Az… ömm… én vagyok – nyeltem nagyot, és hirtelen azt kívántam, bárcsak ragaszkodtam volna ahhoz, hogy én magam utazzak abba a hülye suliba. Őszintén reméltem, hogy nem könnyítem meg mérhetetlenül egy zavarodott pszichopata dolgát azzal, hogy becsusszanok ennek a kocsinak a hátsó ülésére. Nem mintha a súlyemelőből lett sofőr észrevette volna a nyugtalanságom. Egy kézzel, könnyed mozdulattal betette a bőröndöm a csomagtartóba, miközben végig a környéket pásztázta. – Atyaég! – dünnyögte Audrey. – Ha ez egy romantikus regény lenne… – Ez határozottan az én szövegem. Folytatta, mintha mi sem történt volna: – Ő lenne a sárkány, aki a várat őrzi. Nyilvánvalóan nem ez volt a megfelelő pillanat, hogy kifejtsem a tündérmesék és a romantikus regények közti különbséget, úgyhogy simán csak bólintottam. Aztán gyorsan átöleltem, mielőtt Benhez fordultam. Elszorult a torkom. Átható pillantása már-már elviselhetetlen volt, amint az arcomat fürkészte. Eleve nem nagyon tudtam leplezni az érzéseimet, és úgy tűnt, Bennek nem okoz különösebb problémát, hogy leolvassa róla a félelmet. – Em – suttogta, és megszűnt körülöttünk a világ.

Tudom, szánalmas, de attól, hogy kiejtette a nevem, a szívem botrányos tempóban kezdett dübörögni. Szólni sem bírtam, annyira féltem, hogy elszúrom a nagy pillanatot, úgyhogy csendben vártam a folytatást. „Szeretlek. Hiányozni fogsz. ígérd meg, hogy visszajössz hozzám. Csak hívnod kell, és ott vagyok.” – Ne csinálj semmi hülyeséget! Már késő.

10. FEJEZET Vagy parancsba kapta, hogy nem beszélhet, vagy a hatalmas sofőr eleve hallgatag volt, de az út csendesen telt. Nem kérdezte, hogy megállnék-e valahol, mielőtt az Emptor felé vesszük az irányt. Nem javasolt kitérőt, nem kérdezősködött személyes dolgokról, és végül már azon kaptam magam, hogy hálás lennék, ha elterelné valamivel a figyelmemet. Az agyam épp a legrosszabb eshetőségeken pörgött, és a hallgatás nem könnyítette meg a dolgot. – Régóta dolgozik az iskolának? Semmi válasz. – Szereti a munkáját? Mordult egyet. Nem valami sok, de úgy döntöttem, ezt haladásnak értékelem. – Mindig is érdekelt, milyen lehet sofőrnek lenni – füllentettem. Nem valami szexi hivatás egy regényhősnek. Legalábbis összevetve, mondjuk, egy milliárdos brazil iparmágnással. – Felteszem, a munkaidő elég kiszámíthatatlan. Maga választhatja ki az ügyfeleit, vagy… – Nem sofőr vagyok. Három teljes szó. Szinte hihetetlen, hogy ennyit kiszedtem belőle, bár azt le mertem volna fogadni, csak azért szólalt meg, hogy elhallgattasson. Ben figyelmeztethette volna, hogy ezzel nem érdemes nálam próbálkoznia. – Akkor… esetleg komornyik? Várjon, várjon, az nem jó. A komornyik az ajtót nyit, meg ilyenek. Maga testőr, igaz? – Na ez már passzolna egy romantikus regényhez. – Nagykutyáknak szokott dolgozni, mármint olyan olajmágnásféléknek? Felhorkant, de nem vesződött egyéb válasszal. Ennek ellenére mintha mosolyt láttam volna átsuhanni kemény arcán. Anya

egyszer azt mondta, soha ne becsüljem alá a potenciált, ami abban rejlik, hogy az embereket az élettapasztalatukról kérdezem. Azt mondta, így lehet a leggyorsabban barátot szerezni, vagy megtörni az ellenséget, szóval úgy döntöttem, rádobok még egy lapáttal. – Van kedvenc keményfiús mondása? Na erre már futólag találkozott a tekintetünk a visszapillantó tükörben. – Hogy micsodám? – Keményfiús mondás. „Csak rajta, mi tart vissza?” – mondtam, amilyen vészjóslón csak telt tőlem. – Vagy esetleg: „Megöltem Paraguay elnökét – egy villával.” Megrázta a fejét. – Chile elnökét. És nem villával. – Nem, tutira jól idéztem. Anyám nagy John Cusack-rajongó, úgyhogy én gyakorlatilag az Otthon, véres otthonon nőttem fel. Szélesen elmosolyodott, pillanatra fehér fogai is megvillantak. – Én nem a filmről beszélek. Na ennek meglett a hatása. Innentől egy árva szót sem szóltam, miközben a hegyomlás rutinosan manőverezett a forgalomban, és New York állam északi része felé vette az irányt. Már egyáltalán nem voltam biztos benne, hogy abban a kocsiban ülve nagyobb biztonságban vagyok, mint a hülye kávézóban, de ha, mondjuk, feltépem az ajtót, és kivetődöm, akkor sem tudtam volna meglépni. Mindössze azzal terelhettem el a figyelmemet, hogy a szélvédőn kibámulva néztem az elszaladó tájat, úgyhogy leengedtem az ablakot, hogy érezzem, ahogy a menetszél belekap a kezembe, miközben besoroltunk a Bronx River Parkway-re. Igyekeztem nem frászt kapni attól, ahogyan a fák kopasz ágai megnyúló árnyékukkal vészjóslóan terülnek el felettünk. – Nemsokára ott vagyunk – mondta tök fölöslegesen a sofőr, aki simán lehetett volna gyilkos is. Tudtam, hogy már nem vagyunk messze az Emptor Akadémiától. Sebastian bulijának estéjén Audrey elvonta a figyelmemet, de a hatalmas vaskapukat

azért felismertem. Fura, mennyire megmarad az ember lányában, ha ujjlenyomatot vesznek tőle egy biztonsági ellenőrző ponton. – Soha nem szokott félni? – bukott ki belőlem, ami számára valószínűleg teljesen összefüggéstelennek tűnhetett. – Az Emptortól? Soha. – Nem, úgy értettem… – Nem találtam a megfelelő szavakat, szóval úgy döntöttem, rögtönzök. – Maga vitathatatlanul erős, mármint kemény. Nincs szüksége a keményfiús benyögésekre. Szóval csak tűnődtem, hogy van-e valami, amitől fél. Nem válaszolt azonnal, de látszott, hogy nem neheztel rám a kérdés miatt. Hallgatása töprengő volt, mintha nem akart volna olyat állítani, amiért nem tud teljes mellszélességgel kiállni. Mintha bármit mond, annak olyannak kell lennie, amit még a temetésén is érdemes lesz elismételni. – A félelem fegyelem kérdése. Ettől nem lettem okosabb. – Maga elég kisportolt. Lényegében úgy néz ki, mint aki egy hegyet is képes kinyomni. Szóval ez nemet jelent? Elmosolyodott, miközben megállt a biztonságiak fülkéje mellett. – Bolond, aki azt hiszi, hogy a fizikai erő megegyezik a fegyelemmel. – Akkor ez most igen? – Erre majd még visszatérünk. Ez lett az eredménye, hogy nem tudtam uralkodni a kíváncsiságomon. Egy baljós hústorony – gondosan nyírt kecskeszakállal – eltökélte, hogy megosztja velem a félelemmel kapcsolatos meglátásait. – Itt ujjlenyomatot fognak venni öntől, miss Danvers. – Emmy. – Az ablak automatikusan leereszkedett, én pedig kihajoltam rajta, hogy a kapunál álló biztonságiak tehessék a dolgukat. – A barátaim Emmynek szólítanak, és tegeződhetünk. Hát ha bármire is vissza akar térni velem, akkor, ha úgy vesszük, az azt jelenti, hogy már nem csupán futó ismerősök

vagyunk. Legalábbis én így gondoltam. Mordult egyet. – A társaim Force-nak hívnak. – Force mint erő? Úgy, mint az erő egyenlő tömeg szorozva gyorsulással? – kérdeztem, miközben az egyik őr felém tartott egy Slate-et, és mutatta, hová kéne helyeznem az ujjam. – A hüvelykujját ide – rendelkezett az idegen. – Most a bal kezét. – Force mint Force – mondta nyugodtan, míg én az ujjaimat nyomkodtam a phablet hűvös és sima képernyőjére. A készülék csipogott, én pedig felkészültem a kérdésekre. – Úgy tűnik, már benne van a rendszerünkben, miss Danvers. Pár hónappal ezelőtt járt itt, vendég belépővel. Azon sem lepődtem volna meg, ha ledarálja az első és egyetlen látogatásom részleteit. „Emmy Danvers, tizenhat éves. Audrey Weinstein nevű vendég kísérője. Bűncselekmény elkövetésével vádolta meg Sebastian St. Jamest, szemrebbenés nélkül hazudott (elég gyengén), majd nem sokkal később barátjával együtt távozott. Jelenléte nem kívánatos egyetlen jövőbeni eseményen sem. Amennyiben megjelenik az intézmény területén, azonnal eltávolítandó.” A biztonsági őr nyilvánvalóan nem kapta meg ezt a feljegyzést, mert lőtt egy képet a phablettel, átmenetileg megvakítva engem a vakuval, majd visszament az őrbódéba, hogy hozzon nekem egy kemény, strapabíró műanyag belépőkártyát. Szinte vártam, hogy Force felvilágosít: ez a legújabb haditechnika, de hallgatott. Bizonyára már az is bőven elég szóbeli feladat volt a „nem sofőröm”-nek, hogy bemutatkozott, mert többet nem szólt, míg a kapu kinyílt, és a kocsi begördült az előttünk magasodó impozáns kastélyhoz. Szerencsétlenségére az idegességem nem csitult. – Sokat ugratnak a neved miatt? – váltottam hirtelen tegezésre. – Nem.

Ó, fantasztikus, visszatértünk az egyszavas válaszokhoz. – Még soha senki nem szólított Isaac Newtonnak? Közvetlenül a mélyvörös spalettás, zord téglaépület előtt állította le az autót, és kinyitotta nekem az ajtót, mielőtt kivette a bőröndömet. – Szerinted úgy nézek ki, mint Newton? Legalább nem magázott. – Nem igazán – ismertem be őszintén. – Egy Newton valószínűleg szarukeretes szemüveget visel, és… nem is tudom, talán bélyeget gyűjt, vagy ilyesmi. – Na látod! – De talán lehetne a másik éned – vetettem fel. – A személyes Clark Kented. Az időd egy részében lehetnél Force, aztán mikor kedved támad valóságshow-kat nézni, meg ilyenek, akkor lehetnél Newton. – Majd észben tartom. Vállamra lendítettem a hátizsákomat. – Komolyan? – Nem. Kis híján felnevettem, de nem voltam teljesen biztos benne, hogy Force ugratott, és a fickó nem úgy nézett ki, mint aki díjazza, ha az ő kárára szórakoznak. Sőt kifejezetten úgy festett, mint aki képes eltávolítani az elkövető nyelvét egy kombinált fogóval. Ettől kirázott a hideg. Gyorsan felhúztam a cipzárt a pulcsimon, hátha megvéd a saját dermesztő paranoiámtól. – Na jól van, ideértél. Köszi, hogy vigyázott rá, Force. Akkora lendülettel fordultam meg, hogy majdnem orra buktam a kavicsos felhajtón. Sebastian olyan magabiztosan állt ott a kastély előtt, mint aki úgy gondolja, övé az egész kóceráj. Az ajkamba haraptam, mikor eszembe jutott, hogy miután a nagyapja meghalt, valószínűleg tényleg ő a tulaj. Távolról sem voltam még felkészülve, hogy ezt a témát megvitassuk, így inkább védekező üzemmódba kapcsoltam: – Nem vagyok én csecsemő, hogy vigyázni kelljen rám.

– Persze, semmiképp – mondta Sebastian, túlzottan is könnyedén ahhoz, hogy az egyetértése őszinte lehetett volna. – Körbevezethetlek a házban? Nem érek rá egész nap. – Igenis, uram! – vetettem oda egy gúnyos tisztelgés kíséretében. – Máris, uram! – Na ez már tetszik. Naná! – Indulás. Most. Átvettem a fogantyút Force-tól, és igyekeztem felmosolyogni a hatalmas fickóra, miközben a bőröndöt a díszes kovácsoltvas átjáró felé vonszoltam. – Kösz a fuvart, Newton. Force nevetése inkább rekedtes ugatásnak hangzott, ahogy visszaült a limóba, és elhajtott, magamra hagyva a cuccommal Sebastian társaságában. Csak úgy magunk közt szólva, azt gyanítottam, hogy Sebastian érzelmi puttonya lényegesen nehezebb, mint az én csomagom. – Newton? – Megkedveltük egymást. Láthatóan kételkedett benne, de nem jött azzal, hogy hazudok. Inkább lehúzta a kulcskártyáját a bejáratnál, és várta, hogy kigyulladjon a zöld lámpa, mielőtt felrántotta. Feltűnt, hogy lovagiassága odáig már nem terjedt, hogy segítsen becipelni a holmimat. Igazán ráfért volna, hogy az illemtanára átismételje vele az udvarias viselkedés alapjait. – Az ott Gilcrest igazgató úr irodája. Holnap majd felkeresed, és hivatalosan is átjelentkezel. – Bólintottam, de Sebastian észre sem vette, mivel már ment tovább a folyosón. Kapkodni kellett a lábamat, ha lépést akartam tartani vele. – Ennek a folyosónak a végén található a vendégtanárok társalgója. Ott balra van egy zuhanyzó. – Szuper – indultam el a mosdó felé, de Sebastian csak ment tovább, egyenesen ki, a hátsó ajtón, szemlátomást képtelen volt tovább időzni az impozáns épületben. Nem ő fogja elnyerni a világ legjobb tárlatvezetője címet.

– A sportlétesítmények arra vannak – mutatott át a kis zöld pázsiton egy épület felé, ami túlságosan is elegáns volt ahhoz, hogy magába foglaljon egy versenymedencét. – A táncóra kötelező, de a másik kreditedért választhatsz a sziklamászás és a vívás között. Abban biztos voltam, hogy olyan távol akartam lenni mindenkitől, akinek az okoz örömet, hogy döfködi és vagdalja az ellenfelét egy hosszú fémdarabbal, amennyire csak emberileg lehetséges. – Úgy hallottam, van úszómedence. Sebastian elmosolyodott. – Az az óra már betelt, de a szabadidődben bátran használhatod. Bár nem tudom, vannak-e karúszóink. Rámeredtem. – Kedves tőled, de már elmúltam hároméves. – Persze, csak valahogy olyannak tűnsz, aki könnyen elsüllyed. Hogy témát váltsunk, rámutattam egy másik, ám hasonlóan lenyűgöző épületre. – Az mi? – A fiúkoli. Éjfélkor van takarodó. És ezt itt nagyon komolyan veszik. Felhorkantam. – Aha, mintha téged kicsit is érdekelne holmi takarodó. Lefogadom, hogy egyszer sem gátolt még meg semmiben. Ismét elmosolyodott. – Igazad van, fütyülök rá. De te szerintem nem fogsz. Mert ha a jó kislány korán kel, aranyat lel. Viszont marha álmos lesz. Azt hiszem, valahogy így van a mondás. A bőröndöm megpattant a macskakövek közti résen, és tántorogva elindult előre. – Figyi, értem én. Nehezen tudsz elviselni. Vettem az adást. Az érzés kölcsönös. Csak mutasd meg, merre induljak a kolim felé, aztán mára ennyi. Sebastian nem lassított, nekem meg izomból kellett húznom a

bőröndömet, hogy utolérjem. – Gond nélkül elvisellek. De ha most itt hagylak, nem tudod feltenni a kérdéseidet. – Hogy fejre ejtettek-e kiskorodban? Azt kihagyom. A válasz szerintem elég nyilvánvaló. A beszólásomon, ha lehet, csak még jobban szórakozott. – És én még azt gondoltam, hogy a nagyapámról szeretnél többet megtudni. Tudod, a fickó, aki állítólag meghalt érted. Ettől lemerevedtem. Bámultam Sebastianre, de nem láttam a pókerarc mögé. Akár szomorú volt, akár dühös, vagy épp megrendült: mesterien titkolta. Bár abban, ahogy azt mondta, „meghalt”, volt valami kifejezetten elutasító. Mintha úgy gondolta volna, hogy idézőjelbe kéne tennie, hogy ne lehessen túl komolyan venni. – Hát ööö… fogadd részvétem. – Ha azt látom rajta, hogy megrázta a dolog, talán megpróbálok együttérzőbb lenni. Esetleg megértőbb? De így mindössze zavarodott voltam. – Kicsit korai ez még, nem gondolod? – vonta meg a vállát. Határozottan biztos vagyok benne, hogy nincs meghatározott várakozási idő egy haláleset után, ami előtt nem fejezheted ki részvétedet. Vagyis nem, szerintem egyáltalán nem volt korai. Nagyot nyeltem, és próbáltam tapintatosabban válaszolni: – Elvesztettem a fonalat. Pontosan miért is korai? – Ne már – felelte, mintha magam is tudhatnám a választ. Mintha azt kérdeztem volna: „Sebastian, mennyi kettő meg kettő?” – Mindketten tudjuk, hogy nem halt meg.

11. FEJEZET – Biztos vagy benne? A kérdés már mondat közben is röhejesen hangzott. Ezzel együtt nem hinném, hogy élet-halál viszonylatban túl sok kétség merülhetne fel. Vagy lélegzel, vagy nem. És mikor legutóbb ellenőriztem (értsd: mikor rajtam feküdt), a kávétolvajnak nem volt pulzusa. – Vagyis, ööö… a halottkém azt mondta neked, hogy életben van? – folytattam, és képtelen voltam elhinni, hogy Seggfej nyomozó ilyen otrombán hazudott, mikor azt állította egy sérült emberről, hogy elhunyt. – Kómába esett, vagy ilyesmi? Ezer meg egy – többnyire pusztán önző – oka volt, hogy azt akartam, Sebastian válasza „igen” legyen. Ha felébred a kómából, mindent elmagyarázhat. Például, hogy miért akarnának eltenni engem láb alól, miért adta nekem a Slate-et, és mi köze mindehhez az apámnak. Ha még mindig élne, annak az utolsó, ziháló sóhajnak az emléke nem kísértene örökké. A lelkem egy ostobán érzelmes zugában pedig továbbra is ott lebegett a kérdés, hogy vajon az életemet köszönhetem-e a kávétolvajnak. Ezt az adósságot sosem tudnám törleszteni. – Vagy ilyesmi. Karba fontam a kezem, és Sebastianre meredtem. – Oké, nyertél. Nem értem a rejtélyes utalásaidat. Úgyhogy van egy korszakalkotó ötletem: mi lenne, ha csak simán megmondanád, hogy a nagyapád él-e, vagy meghalt?! – Emmy, ez ennél sokkal bonyolultabb. Bár, azt hiszem, ha valakinek az erkölcsi felfogása ennyire fekete-fehér, annak nehéz lehet érzékelnie az árnyalatokat. – Már készültem odasziszegni a választ, de Sebastian még nem fejezte be: – A nagyapám hivatalosan halott. Egy holttestet, ami vagy az övé volt, vagy

nem, elszállítottak a hullaházba. A világ szemében Frederick St. James nem létezik többé. Frederick. Nyeltem egy nagyot. Kicsit nehezebben vettem a levegőt, most, hogy már tudtam a halott pasas nevét. Könnyebb volt úgy gondolni rá, mint a kávétolvajra, vagy mint Sebastian nagyapjára, de hát azt az embert Frederick St. Jamesnek hívták. És a múlt idő kulcsfontosságú a mondatban. – Vagyis halott. – Ez nem kérdés volt, hanem gyötrelmes ténymegállapítás. Tiszta hülye voltam, hogy azt képzeltem, valami kórházban kanalazzák belé a húslevest. – Halottnak tűnik. – De ha a gyilkossági nyomozó és a halottkém is azt gondolja, hogy… – Hát ez édes – vágott közbe. – Az emberiségbe vetett hited egyenesen imádni való, de mivel ez egyben a vesztedet is fogja okozni, hadd avassalak be egy apró kis titokba. A felnőttek semmivel sem szebbek, okosabbak, erősebbek vagy kevésbé elcseszettek, mint a tinédzserek – egyszerűen csak jobban hazudnak. Hazudnak maguknak minden egyes nap, mikor felkelnek és munkába indulnak. Udvarias mosolyok és semmitmondó csevegés mögé rejtik a félelmeiket és a kétségeiket. Nyomatják a közhelyeket meg a homályos általánosításokat, és ha valaki szembesíteni meri őket a marhaságaikkal, rávágják: „Ugyan, mit tudsz te? Még csak középiskolás vagy. Majd beszélünk, ha kicsit idősebb leszel.” Mert ez sokkal egyszerűbb, mint szembenézni önmagukkal és az életükkel. – Én… Sebastian folytatta a kioktatást: – Vedd úgy, hogy ez a második lecke: Ne bízz a felnőttekben! Azt látják, amit látni akarnak, és többnyire hazudnak maguknak. – Az még sosem fordult meg a fejedben, Sebastian, hogy te vagy az, aki becsapja magát? – A szavak szinte marták a szám. Égető, fanyar és keserűséggel átitatott mondat, az a fajta őszinteség, ami többet árt, mint használ. – Az fel sem merült

benned, hogy ez nem valami nagyszabású összeesküvés? A nagyapád meghalt. Tegnap. Miközben rajtam feküdt. – Kirázott a hideg, ahogy eszembe jutott. – Lerántott a földre, és… figyelj, tudom, hogy ez fájdalmas veszteség, de ettől még nem lesz kevésbé halott. – Meg sem tudom számolni, a nagyapám hányszor játszotta már ki a halált. A legeslegjobbak próbálták levadászni. Nem ölték meg abban a kávézóban – mondta Sebastian, és a szája feszes vonallá keskenyedett. – Na akkor tisztázzuk: te most azt mondod, hogy a nagyapád túl kemény volt ahhoz, hogy meghaljon? – Pontosan – bólintott Sebastian. – Az öreg már tutira túl volt a nyolcadik ikszen! – Fél évvel ezelőtt Rómában ünnepeltük a nyolcvanhetedik születésnapját. – Mi sem természetesebb – próbáltam féken tartani a szarkazmusom, de most komolyan? Milyen gazdagnak kell már ahhoz lenni, hogy átruccanj szülinapozni a tengerentúlra? – Nem tűnt föl, hogy lelassult? Hogy nem tudta követni a beszélgetést? Hogy esetleg összekevert téged valakivel? Sebastian hűvös arckifejezése egyenesen fagyos lett. – Nem volt semmi baja. – Hát… ez nem mondható el a pasasról, akivel a kávézóban találkoztam. A legkevésbé sem. Gracie-nek szólított, vágod? A srác úgy lépett hátra, mintha váratlanul gyomorszájon vágtam volna. Most először láttam, hogy Sebastian St. Jamesnek elakad a szava. Ha bármi másról diskurálunk, úsztam volna a diadalmámorban. De most nem éreztem mást, csak hogy szomorú, tehetetlen és gonosz vagyok. Ám ha csak egy részét is visszaszívnám, segítenék fenntartani egy hazugságot. Sebastian továbbra is azt hinné, hogy a nagyapja életben van. Ha valaki, hát én pontosan tudom, milyen a statisztikailag teljesen valószínűtlenben bízni. Az ellenségemnek sem kívánnám azt a fájdalmat. Még annak az önző fafejnek sem, aki előttem állt.

– Ő… téged… – Sebastian világoskék szeme elsötétült, nekem meg végigfutott a hideg a hátamon. Nyoma sem volt a nemtörődöm, gazdag srácnak. Inkább hasonlított egy gyilkosra, akinek fogytán a türelme. – Mit mondott még neked? – S-semmit! – nyögtem ki, miközben próbáltam felidézni bármi mást, ami kielégítené, de sikertelenül. – Egyébként kicsoda Gracie? A mamád? – Ahhoz neked semmi közöd. Kitört belőlem a nevetés. Nem tehettem róla. – Komolyan? Hát ha tudom, hogy ez elégséges kifogás, már rég bevetettem volna. Vagy talán éppen itt az alkalom? Ehhez neked semmi közöd, Sebastian. Ejha! Ettől tényleg jobban érzem magam. Sebastian nem nevetett, őszintén szólva nem is vártam, hogy felfedezze a helyzetben a komikumot. Meg sem mukkant. Csak egész közel sétált, míg végül betöltötte a teljes látóteremet, és már láthattam minden egyes szürke foltocskát, melyek olyan fagyossá tették a tekintetét; aztán sarkon fordult, és tovább sétált a gyalogúton. Mintha mi sem történt volna. Nem mozdultam, míg meg nem fordult és vissza nem bámult rám. – Mondtam, hogy még várnak rám több helyen. Próbálj lépést tartani. – Rámutatott egy ezüstösen csillogó, sötét pacára, szemmel láthatóan kezdett belemelegedni az idegenvezető szerepbe. – A galambszobrot öt évvel ezelőtt adományozta az iskolának az egyik öregdiákja. Titánból készült, arany és ezüstdíszítéssel. – Micsoda nemes madár. Sebastian biccentett a fejével. – Az ott mögötte a Torino Könyvtár, ami a harmadik emeleten ritkaságok különleges gyűjteményét őrzi. Bólintottam. Nem tartottam valószínűnek, hogy elalélnék a túlértékelt első kiadásaiktól, de jó kis búvóhely lehet, ha a szobatársamról kiderülne, hogy egy bacifóbiás cicababa. – És hol az a brutál drága infólaborotok? – kérdeztem. Egyik szemöldökét kérdőn felhúzta.

– Utánanéztél a dolgoknak. Azt hiszem, ez az első, hogy némi kezdeményezőkészséget mutatsz. Megvetően fújtam egyet. – Nem kell egy Sherlock Holmesnak lenni, hogy az ember rájöjjön, ez az elit rémálom nem lenne teljes egy IT-központ nélkül. Hadd találjam ki: hipermodern, és csupa profi dolgozik ott. – Lerí rólad a féltékenység, Emmy. Talán érdemes lenne kicsit átértékelned a dolgot, most, hogy már te is ebbe az „elit rémálom”-ba jársz, aminek olyan bájosan tituláltad. A laborban gyakorlatilag diákok dolgoznak, akik közül sokan a Slate Industries ösztöndíjasai. Az Emptor Akadémia nagy hangsúlyt fektet rá, hogy a diákjai valós tapasztalatokat szerezzenek az ITszektorban. – Tisztára úgy beszélt, mint aki bebiflázta az iskola prospektusát. Audrey kocka énje elalélt volna a lehetőségtől, hogy kihívhatja az Emptor legmenőbb informatikusait egy nagy kódfejtő versenyre. Ezzel szemben én? Mindössze arra vágyom, hogy végre egyedül maradjak. Hogy tájékoztathassam a legjobb barátaimat az Apa Kerestetik Akció – vagy röviden AKA – fejleményeiről. Aztán húznék innen a bánatba, amint lehet. Persze ha Ben meghallaná ezt a nevetséges fedőnevet, tutira azt mondaná, hogy elgurult a gyógyszerem. – Hány nagykép… akarom mondani – mosolyogtam mézédesen, ami közelről sem volt őszinte – hány diák jár ide egyébként? – Ez volt az a kérdés, aminél már bántam, hogy nem futottam át a honlapot, mikor lehetőségem lett volna rá. – Kábé kétszáz. Egyszerre elfogott valami nyomasztó klausztrofóbia. Hozzászoktam az ismeretlenséghez. Hacsak nem te voltál az egyik gazdag és népszerű gyerek a sulinkban, nem volt nehéz észrevétlennek maradni. És én pontosan ezt szerettem. Audreyval és Bennel gyakorlatilag azt mondhattunk vagy tehettünk, amit csak akartunk, a kutya nem vette észre. Mindez fényévnyi távolságra volt ettől a drága aranyhal-

akváriumtól. – Kétszáz? Az egész iskolában? – Leesett az állam. – Az akkor mennyi, ötven diák egy évfolyamon? – Figyelemre méltó matematikai készségek, Emmy. Kétszáz osztva néggyel az valóban ötven. Már alig várom, hogy lássam, ahogy szorzol és kivonsz. – Pofa be, Sebastian! – Ez volt az első alkalom, hogy nyíltan kibukott belőlem, és ez olyan mámorítóan csodálatos volt, hogy megismételtem: – Az ég szerelmére, pofa be! Ismét egy impozáns épületre mutatott, melyet talán Frank Lloyd Wright titkos vázlatai alapján terveztek, ám ezúttal nem szólt egy szót sem. Duzzogva, de kénytelen voltam elismerni, valójában értékelem a túravezetést. A hatalmas téglaépületek kevésbé félelmetesek, ha meg tudom különböztetni a könyvtárat az infólabortól. – Tutira te vagy a legidegesítőbb alak a világtörténelemben! – Mindenben igyekszem a legjobb lenni – villantott egy magabiztos macsóvigyort. Úgy döntöttem, erről a megjegyzésről most nem veszek tudomást. – Szóval mi ez az épület? Az etikettpalota? A zenecsarnok? Vagy a hű paripák hajléka? – A lánykollégium. – Sebastian nem jelentkezett, hogy felcipelné a bőröndömet a négy lépcsőfokon, ami a bejáratot elválasztotta a macskaköves gyalogúttól, megfosztva engem az elégtételtől, hogy visszautasítsam a segítségét. – Érezd jól magad a 258-as szobában. Mondd meg Kaylának, hogy ma este még találkozunk! – Te nem is jössz fel velem? – kérdeztem a hangomban leplezetlen meglepetéssel, ami már csak azért is hülyeség volt, mert egyáltalán nem akartam, hogy elszúrja az első találkozást a szobatársammal. Valószínűleg közölné, hogy én vagyok „az ösztöndíjas lány", és előadná, hogy ő mentett meg egy fájdalmasan középszerű élettől. Az a korábbi megjegyzése még mindig fájt.

– Máris a szobádba hívsz, Emmy? – Az órájára pillantott. – Alig tíz percünk volt összemelegedni. Akárkinek azért nem tolom le a gatyám, de ha te szépen kérsz… – Elhallgatott, és várta a hatást. Ha ezt Ben mondja, jót nevetek. Tulajdonképpen még így is alig bírtam elnyomni a mosolyom, hogy közben tudtam, Sebastian valami meggondolatlan választ akar belőlem kiprovokálni. El akarja érni, hogy működjek együtt vele. Próbáltam teljesen laza lenni: – Én meg itt azt gondoltam, egyetlen lehetőséget sem hagynál ki, hogy a lánykoliban kószálhass. – Nem kell nekem kószálnom. Ha csajokról van szó, semmiképp. Mi lenne, ha visszavennél egy kicsit az előítéleteidből? Sose lett jó vége, ha engem valaki be akart skatulyázni. – Miért? Mert csak feltöröd a zárat? Még szélesebben mosolygott. – Hát valami olyasmi. – Alig tett két lépést, majd visszafordult, a zsebébe nyúlt, és előhúzott egy összetéveszthetetlen, karcsú dobozt, benne egy Slate-féle phablettel. – Az egyik extra, ha itt tanul az ember. Mindenki megkapja a legújabb modellt, amit épp piacra dobnak. Tátva maradt a szám. Nem fogadhattam el egy vadonatúj phabletet, pláne, hogy Sebastian nagyapja meghalt, miután a zsebembe csúsztatott egyet, alig egy napja. Már azt sem lett volna szabad magammal hurcolnom. Úgyhogy még egy méregdrága kütyü a St. James család jóvoltából határozottan nem fért volna bele az értékrendembe. Kapzsinak érezném magam. Manipulatívnak. Abszolút anyagiasnak. – Nem fogadhatom el. Kinyújtott kezét még mindig előttem tartotta. – Mert már amúgy is van neked, mi? – gúnyolódott. – Itt mindenkinek van ilyenje, Emmy. Ez itt alap. Vedd csak el! Nem tudtam, mit válaszoljak. „Most, hogy mondod, tényleg,

nekem is van. Mi több, a nagyapádtól kaptam. Azért köszönöm ezt a nagylelkű ajánlatot, Sebastian. Igazán jó érzéked van hozzá, hogy a végtelenségig felbosszants.” Ez csak kérdések újabb sorához vezetne. Úgyhogy a kis dobozért nyúltam, ujjaim súrolták a hüvelykujját, ahogy esetlenül átvettem. Közel sem volt olyan könnyű, mint az a példány, ami a bőröndömben rejtőzött, de ezt betudtam a hozzá tartozó töltőnek és a csomagolás elkerülhetetlen súlyának. – Hát… köszi. Rendes tőled. Sebastian előredőlt, én pedig bénultan álltam fürkésző tekintetét. Tisztára olyan volt, mint mikor az ember arra vár, hogy beválasszák a kosárlabdacsapatba, és a csapatkapitány, aki kétségkívül inkább tehernek tartja, mint húzóerőnek, méregeti. – Akarod tudni, hogyan viszonozhatod? Avass be a tervbe! – Mesélj még a nagyapádról! – dobtam vissza a labdát. – Milyen volt? Mivel foglalkozott? Kikkel barátkozott? A tekintete, ha ez egyáltalán lehetséges, még keményebb és még zárkózottabb lett. – Pontosan erre számítottam. Megragadtam a bőröndöm, és sietősen visszavonultam a lánykoli hívogató mélyébe.

12. FEJEZET A folyosóról nézve a 258-as szoba nem tűnt valami különlegesnek. Nem voltak egyéni jellegzetességek vagy névtáblák, melyek megkülönböztették volna egyik szobát a másiktól. Ha Sebastian nem mondja meg, melyiken kopogtassak, ott bolyonghattam volna a fa egyenajtók útvesztőjében. Valójában félig-meddig számítottam rá, hogy valami kínos helyzet fogad. Sebastianból simán kinéztem, hogy a fiúkoliba irányított. Nagy ívben elkerülni a találóan Szent Szenyasztiánnak átkeresztelt srácot, egy olyan kis iskolában, mint az Emptor Akadémia, lényegesen nehezebbnek tűnt, mint azt eredetileg gondoltam. Elkerülhetetlen, hogy időnként érintkezzünk, így a Bennek tett korábbi ígéretemet szinte lehetetlen betartani. Megkísértett a gondolat, hogy felhívom, és szó szerint elismétlem neki a Sebastian és köztem elhangzottakat, hátha fellobban benne némi féltékenység. Hátha egy kis veszély ráébreszti, hogy több volt köztünk puszta barátságnál. A forróságnak, ami elöntötte az arcom, nem sok köze volt a lánykoliban uralkodó hőmérséklethez. Gond nélkül magam elé tudtam képzelni a jelenetet. Külső kép: Benék lakása. Emmy: Tudom, hogy barátnak tekintesz, de én több akarok lenni, Ben. Melletted szeretnék felébredni holnap reggel A karod megnyugtató ölelésében elaludni. Szeretnék… Ben: Én is ezt szeretném. Mindig erre vágytam. Csókolóznak. Szenvedélyesen. Érzékien. Minden mozzanatát tökéletesnek találtam. Simán álltam volna tovább is a folyosó közepén, a

bőröndömbe kapaszkodva, miközben a legjobb barátomról álmodozom, ha nem vágódik ki az ajtó, és kukucskál ki mögüle egy fekete bőrű lány, zabolátlan bongyor hajjal és sötét, mandulaszínű szemmel. Pörgősnek tűnt. Kifejezetten pörgősnek. Talán épp a pomponlány-koreográfiát gyakorolta, mikor bekopogtam. Fehér topjában jól látszott szépen kidolgozott karja, melyet még Michelle Obama is megirigyelt volna, és volt egy keskeny sáv, ahol a fölsője véget ért, rövid szoknyája pedig még nem kezdődött el, mely látni engedte címlapra illő hasizmát. Kézfejével letörölte az ajka fölött csillogó izzadságcseppeket, miközben vidáman rám mosolygott. – Te vagy Emmy, ugye? Annyira örülök, hogy beköltözöl mellém. Fantasztikusan fogjuk magunkat érezni. Gyere, gyere be! Szélesre tárta az ajtót, és én akkor szembesültem vele, hogy az ajtó volt az egyetlen része a szobának, amit Kayla nem dekorált ki vastagon. Mindenütt képek és poszterek lógtak, többnyire tornászokról, kecses, bár némileg természetellenesnek tűnő pózokban. – Csak ennyi cuccod van? – mutatott a bőröndömre, mintha azt várta volna, hogy az varázsütésre hatalmasra nő. Nem nőtt. – Oké, semmi gond. Majd elmegyünk vásárolni! Hideg veríték futott végig a hátamon. Kayla mamája biztosan a Duracell Nyuszival szűrte össze a levet – nem volt más magyarázat szűnni nem akaró lelkesedésére. – Ja, nem szükséges. Megvan mindenem, ami kell. Kételkedve méregette a csomagot, de nem feszegette tovább a témát. – Nem tudtam, hogy hozol-e ágyneműt, úgyhogy húztam fel neked az enyémből. Ne izgulj, tiszta. Imádni fogod! Az ágyra pillantottam, és nagy küzdelem árán sikerült visszafojtanom az első reakcióm. Ugyanolyan vakító, neon narancsszíne volt, mint amilyen az építőmunkások munkavédelmi mellényének. Az ágy valószínűleg világít majd a

sötétben, mint valami beteg gyilkossági helyszín, amit szalaggal elkerítettek a kíváncsiskodók elől. – Hűha, köszi. – A mosolyom erőltetett volt, de nem hagytam, hogy lehervadjon. Egyértelmű, hogy Kayla azt szerette volna, ha otthon érzem magam. Attól, hogy másra sem vágytam, mint hogy lejjebb tekerje a lelkesedését, mondjuk, úgy húsz egységgel, még nem volt jogom bunkónak lenni. A csaj szünet nélkül mozgott – sasszézó láb, csapkodó kar, röpködő kéz –, én meg próbáltam felkészülni az eshetőségre, hogy sosem fárad el. Hogy miközben én álomba zuhanok, ő a kerengő derviseket utánozva gyakorol tovább. Kicipzáraztam a bőröndömet, miközben Kayla egy komódra mutatott, amit vidám, behúzott tüskékkel hancúrozó süniket ábrázoló matricák díszítettek. – Én begyömöszöltem minden ruhámat a cicás szekrénybe – mondta felfelé nyújtózkodva, majd lehajolt, tenyerét a padlóra téve nyújtotta az izmait. – És van néhány vállfám, ha kell, ruhákhoz vagy blézerhez, vagy… – Elhallgatott, miközben kiegyenesedett. – Túl sokat jár a szám, igaz? Ne haragudj! Mindig ez van, ha izgulok. Hirtelen ezerrel nyomom a szöveget, miközben a többiek az ajtó felé araszolnak. Lesír róluk, hogy: „Hűha, nem sok ez egy kicsit? Nem biztos, hogy ennyi mindent tudni akarunk rólad.” Én meg csak locsogok és locsogok és… Locsogsz. Fogtam az adást. Fülig pirult, ami azonnal elárulta, hogy tucatnyian ugratták már őt korábban, amiért ilyen pörgős és energikus. Szívás lehetett. – Én bírom a locsogást. – Biztató mosolyom kissé halványabbra sikerült a kimerültségtől, de beleadtam apaitanyait. – Kíváncsi típus vagyok. – Tényleg? – Kayla olyan képet vágott, mintha azt ígértem volna neki, hogy a tavaszi szünetre Barbadosra repítem a magángépemen. Ezt, mondjuk, az Emptor Akadémia legtöbb diákja meg is engedhette magának.

– Határozottan. – Behajítottam egy rakás pólót a fiókba, és szemügyre vettem a minden létező felületet beborító szépítőszereket. Többségük nagyon-nagyon csillogó volt. – Bátran megoszthatod velem a „hogyan ismertem meg a pasimat” sztorijaidat. Vagy csajomat. Nincsenek előítéleteim. Kayla leült a padlóra, és folytatta a nyújtást. – Hát az én magánéletem nem túl izgalmas. Az egyetlen alkalom, mikor majdnem összejöttem valakivel, kábé tizenhat másodpercig tartott. – Hát azt meg hogy csináltad? – A reptéren csókolóztunk, egy tornászedzőtábor után. Elég váratlan volt. Aztán mindenki ment tovább, többet nem is futottunk össze. Figyeltem, milyen könnyedén bánik a testrészeivel. – Tornászedzőtábor, mint az olimpikonoknak? Te tudsz szaltózni előre, hátra, kézen átfordulni, és meg tudod csinálni az összes dupla hogyishívjákot? – Persze – vonta meg a vállát. – Oviskorom óta járok edzésre, de egyszer rosszul fogtam talajt, hallottam, ahogy a térdem megreccsen, és azzal búcsút is inthettem az olimpiai válogatóknak. így kerültem ide. – Jövőre nem próbálhatsz meg bekerülni a csapatba? Rögtön meg is bántam, hogy ezt a kérdést nem tartottam meg magamnak. Kayla teljesen lehervadt, mintha kifogyhatatlan energiája egyszerre elszállt volna. – A torna nem így működik – rázta meg a fejét. – Nagyon rövid ideig lehetsz a topon. Nincs újrázás. Nincs visszatérés. Én arról már lecsúsztam, viszont helyette kínálkozott itt egy lehetőség. Bólintottam, mintha teljesen logikus lenne ez az átmenet, aztán lemerevedtem. – Akkor te is ösztöndíjjal vagy itt? Kayla keserűen elmosolyodott. – Rendelkezésükre bocsátom a tornásztudásomat, cserébe az iskola fizeti a szállást, a kaját és a tanulmányaimat. Nem egy

szokványos felállás, de nem panaszkodom. Ezzel mindenki csak nyer. Szívesen megkérdeztem volna, került-e már olyan helyzetbe, ahol mindenki vesztett. Amilyen pozitív személyiség, nem volt nehéz elképzelni, hogy még egy kellemetlen szituról is képes bemagyarázni, hogy nem is olyan vészes. Hagyja, hogy a Sebastianhez hasonló manipulatív tetűk átgázoljanak rajta. – Akkor ez csak egy ugródeszka neked, igaz? Amivel elvagy, míg nem találsz valami jobbat. Kayla úgy nézett rám, mintha klingonul beszélnék. – Miii?! Megőrültél? Én imádom az Emptort. Itt mindenki imádja. A farmeremet a következő fiókba hajítottam. Olyan szenvedéllyel kiáltotta ezt az utolsó mondatot, hogy tisztára úgy tűnt, mintha a suli valami szekta lenne, tele agymosott, elit gimnazistákkal. Nem hagyom, hogy beszippantson! Lehet, hogy Kayla élvezte, hogy kiszolgáltatott az akadémiának, és egy tollvonással visszaküldhetik a starthoz, de nekem átmeneti állapot. Csak a pillanatra vártam, mikor a rám vadászó gyilkosok megunják. Úgy döntöttem, ezt inkább nem kötöm az orrára. – Sebastian mondott valami olyat, hogy ma még találkoztok. – Pakolásztam a szekrénybe a cuccaimat, és próbáltam természetesen viselkedni. Fesztelenül. Mintha csak úgy kíváncsiskodnék. – Ez valami különóraféle? Szaltózás vagy vívás vagy… Valami teljesen más jellegű testmozgás, villant be hirtelen a semmiből. Légyszi, ne mondd, hogy szex, könyörögtem magamban. Légyszi, légyszi, mondd, hogy annál sokkal többre tartod magad, mint hogy azzal a seggfejjel henteregj. Annyira helyesnek tűnsz, Kayla. Többet érdemelsz. Én meg nem szeretném a kilincsen találni Sebastian monogramos zokniját. Sosem leszek képes elaludni, ha kiderül, hogy az a srác csak egyszer is intim kapcsolatba került a kölcsönhuzattal az

ágyamon. Nincs az a mennyiségű mosószer, ami eltünteti az undorfaktort. – Hát azt hiszem, mondhatjuk szaltózásnak. – Gyanakvó arccal beharapta az alsó ajkát. – De nem jártok, vagy ilyesmi, ugye? Na ennyit arról, hogy tapintatosan begyűjtők némi infót az új szobatársamtól. Kayla felnevetett. – Úgy látom, te nagyon nem ismered Sebastiant. Ő nem jár senkivel. Nem mintha szerzetes lenne, vagy ilyesmi – nyújtózott ismét fölfelé –, csak sosem komoly a dolog. – És ti ketten? – Atyaég, dehogy! – fintorgott Kayla. – Soha! Nem az esetem. Téged úgy érdekel? – Tapsikolni kezdett. – Ha akarod, tök szívesen összehozlak vele! Megpróbálhatok puhatolózni nála, hogy meglássuk, bejössz-e neki, aztán… – Dehogy! – vetettem közbe, de már késő volt. Audrey gond nélkül elmagyarázta volna Kaylának, hogy kicsit sem izgat a lehetőség, hogy egy újabb strigula legyek Sebastian minden kétséget kizáróan gondosan kimunkált, baldachinos ágytámláján. De heves fejrázásomat új szobatársam úgy értelmezte, hogy csak elkeseredetten próbálom leplezni a valódi érzéseimet. És bizonyos szempontból így is volt; nem akartam, hogy Kayla megtudja, máris sikerült szert tennem egy ellenségre. Vagy legalábbis egy haragosra. – Sebastian igazán rendes srác, Emmy – nyugtatott meg egy nyolcéves lelkesedésével, aki próbálja meggyőzni a szüleit, hogy vegyenek neki egy kiskutyát. – Talán egy kicsit visszahúzódó. Viszont hihetetlenül intelligens és… – Gazdag? – vetettem fel, mert hiúnak vagy felszínesnek nevezni sokkal durvább lett volna. – Hát… az is – Kayla láthatóan megdöbbent. – Én megértőt akartam mondani. Ez a lány egyértelműen azok közé tartozott, akik mindenkiben a legjobbat látják. Ám Sebastian St. Jamesszel kapcsolatban nem

is tévedhetett volna nagyobbat. Rendes fickók nem mosolyognak, mikor családi halálesetről szereznek tudomást. Másfelől viszont, Sebastian még mindig nem hajlandó elfogadni, hogy a nagyapja meghalt, vagyis lehet, hogy kissé felnagyítottam a reakcióját. Úgy éreztem, mintha egy satuban lenne az agyam, amit egyre csak szorítanak. Biztosan vannak szavak, amelyekkel megértethettem volna magam, de egyszerűen nem tudtam, mit mondhatnék magyarázatként. És olyan lestrapált voltam, hogy nem is igazán érdekelt. Legutóbb akkor értem el a kimerültségnek ezt a szintjét, mikor két teljes napig készültem megszállottan az év végi matekdolira. – Ami azt illeti, Sebastian elképesztően megértő. A barátja nemrég ment keresztül egy szakításon, és ő teljes mellszélességgel támogatta. – Kayla cinkos suttogásra váltott. – Bár nem lepődnék meg, ha az adóhivatal meglátogatná a lány családját. El kell ismernem, a srác néha kissé… Szociopata, fejeztem be magamban a mondatát. Elgondolkodva harapdálta az ajkát, majd elmosolyodott: – Heves. Egy újabb nem túl meggyőző mosolyt erőltettem magamra. – Ó, isten őrizz, hogy megzavarjam a randid Sir Hevessel! – Tuti, hogy ne segítsek berendezkedni? Kayla el sem tudta képzelni, mekkora kín volt látni a neon rózsaszín szívecskékkel beborított falfelületet. Az egész csilivili hely letaglózott. Akármilyen kedves lány, alig vártam, hogy magamra hagyjon, és vele együtt eltűnjön a szikrázó csillogás is. Hadd jussak lélegzethez! – Megleszek. Azért köszi – huppantam az ágyra, mintha már otthon is érezném magam. – Menj nyugodtan, később ugyanitt megtalálsz. Jót nevetett, felkapott egy vizespalackot az íróasztaláról, és az ajtó felé indult. – Úgy érzem, jól kijövünk majd egymással, Emmy. Szerintem remek szobatársak leszünk. Nem szándékoztam olyan sokáig maradni, hogy majd

körömlakkozgatás közben megosszuk egymással a titkainkat. Íme egy újabb kimondatlan vallomás, amit gondolatban hozzáadtam a listámhoz.

13. FEJEZET A phabletem feltöltése elég lehangoló eredménnyel zárult. Nem is tudom, mire számítottam, de arra tutira nem, hogy ott hever majd, és teljesen normálisan működik. Villognia vagy rezegnie kellett volna, vagy bármi egyebet, ami elindít a tervem következő állomása felé, de nagyjából annyira volt együttműködő, mint egy papírnehezék, miközben én egyre feszültebb lettem. A csend, ami pillanatokkal azelőtt még egész kellemesnek tűnt, egyre nyomasztóbbá vált, úgyhogy teljes figyelmemet a kipakolásra fordítottam. Na jó, talán körbe is szaglásztam egy kicsit. Nem matattam Kayla fehérneműs fiókjában, vagy ilyesmi. Nem hágtam át teljesen magánszférájának határait, egyszerűen csak tanulmányoztam a fotókat, amiket a falra ragasztott. Ha nem akarná, hogy lássam, leszedhette volna őket, mielőtt megérkeztem. Ez az én verzióm, és ehhez ragaszkodom. Nem találtam semmi különöset. Volt egy nagy rakás kép, melyeken Kayla csillogó, piros tornadresszt viselt, ami csodálatosan illett sötét bőréhez. Az összes felvételen szélesen mosolygott, mintha szüntelenül a bajnokok magabiztosságától és örömétől izzott volna. Vegytiszta jókedv sugárzott belőle akkor is, ha bronzérem lógott a nyakában. Én ugyan nem vagyok színésznő, de anya minden fontosabb színházi meghallgatás előtt végiggyakorolta arckifejezései teljes tárházát. A politikusok udvarias, begyakorolt mosolyát. Számító vigyorokat, melyek skálája a bajkeverő szexbombától az elégtételre vágyó, megalázott szerető bosszúszomjas pillantásáig terjedt. Egy játékot is kitaláltunk hozzá. Nekem csak be kellett mondanom az előtörténetet, anya pedig átalakult a megfelelő karakterré. Mindig a szeme közvetítette a legtöbbet. Kayla olyan

nyíltnak és egyenesnek tűnt, mintha az érzései sose keverednének. Sose zavarodnának össze. Mintha utasítani lehetne arra, hogy megossza a személyes terét egy vadidegennel, és a legkevésbé se legyen birtokló vagy a területét féltő. Az alatt a néhány perc alatt, amit együtt töltöttünk, felajánlotta, hogy elvisz vásárolni, és megpróbált összehozni az egyik barátjával. Gyanús. Valahogy mégis volt valami Kayla nyugis mosolyában, amitől bízni akartam benne, holott a körülményeket tekintve ennek kellett volna legeslegutolsó késztetésemnek lennie. Talán az, ahogy felajánlotta a barátságát, olyan magától értetődően, ahogy az ember levegőt vesz. Mintha eleve tudta volna, hogy jó barátok leszünk, és magában már le is zárta a témát. Elhessegettem a gondolatot, és alaposabban megnéztem egy csomó képet, megállapítva, hogy mind az Emptor Akadémia épülete előtt készült. Az építészeti stílus jellegzetes volt, csakúgy, mint a történelmi szellemiség, ami szinte habarcsként tartotta össze a téglákat. Zord épület; tartózkodó és megközelíthetetlen. Kayla ott kacagott előtte, karját két egészen ismerős fiú válla köré fonva. Sebastian és Nasir. Lám, lám, milyen meghitt pillanat. Egyetlen szerelmes levelet sem láttam kitűzve, korábbi pasiknak nincs egyértelmű jele, egyetlen arcot sem kereteznek piros filctollal rajzolt szívecskék. Talán mégis igazat mondott a tovaröppenő reptéri románcról, de csak nem tudtam szabadulni az érzéstől, hogy valami nem stimmel. Sebastiannek biztosan volt valami hátsó szándéka, amiért pont őt választotta szobatársamnak. Fürkésztem a helyiséget, hátha találok valami kézzelfoghatót, de az egyetlen fix dekorációs motívum, amit láttam, a csillám. Az ártatlan kis sünis matricáktól a tőzsdecápa csemetékig az egész szoba gátlástalanul csajos volt. A rikító színek és fényes anyagok forgataga egészen kimerítően hatott. Az agyam vizuális sokkot kapott, úgyhogy jól összeszorítottam a szemem. A leggyorsabban úgy kergethetem magam őrületbe, ha a zsúfolt kollégiumi szoba minden szeletkéjét behatóan

tanulmányozom. Ben rendkívül szolgálatkészen felhívta volna a figyelmemet, hogy már évek óta az elmebaj határán egyensúlyozok, és mivel fogalma sem volt, hány vágyálmomban játszott főszerepet, igazat kellett adnom neki. Előszedtem a mobilomat, mindkét barátomnak írtam egy gyors üzit, hogy tudják, szerencsésen megérkeztem, aztán elterültem az ágyon, és morfondíroztam, hogyan tovább. Tulajdonképpen össze is hajtogathattam volna a pólóimat, ahelyett hogy bevágok egy halom gyűrött ruhakupacot a fiókba, csakhogy nem volt az a mennyiségű ruha, melynek hajtogatása meggátolt volna abban, hogy azon a két kérdésen rugózzak, ami azóta izgat, hogy Sebastian nagyapja lenyúlta a kávémat: Miért pont én? – Ami azonnal hozta magával a következőt: Most mi a bánatot kéne tennem? Semmivel sem jutottam közelebb egy határozott válaszhoz. Az, hogy találkoztam Sebastiannel, ha lehet, még jobban összezavart. Nem elég, hogy a zsaruk szerint egy gyilkos volt a nyomomban, a tetejébe a halott pasas legközelebbi hozzátartozója élből el sem hitte, hogy a nagyapja valóban meghalt. Ja, és valami oknál fogva mindenki úgy gondolta, hogy nekem van valami titkos tervem. Ki kellett volna dolgoznom egy elméletet, ami elborult ugyan, de mégis mindenre magyarázatul szolgálna. Valami olyat, ami azonnal tisztázná a helyzetet, mint, mondjuk, a személyazonosság-csere egy egypetéjű ikerhúg jóvoltából. Talán hasonlíthattam Gracie Ikszipszilonra, és miután ez a drága Gracie magára haragította a maffiát, csőbe húzott, hogy én vigyem el a balhét. Valami ilyesmi. Leszámítva, hogy ez még hollywoodi léptékkel is pokolian mesterkélt cselekmény lenne. Apropó, maffia! Nem kellett volna figyelmeztetnie rá a halott öreg hapsinak ott, a Starbucksban? Meg az ember azt gondolná, hogy azért veszik a fáradságot, és

ellenőrzik, hogy a megfelelő csajra lövöldöznek-e nyugtatótölténnyel, vagy mi. Próbáltam úgy tekinteni az elmúlt két napra, mintha egy nagy költségvetésű akciófilm forgatókönyvét olvasnám. Hiányosan öltözött hősnő fedezéket keres, miközben mögötte lángba borul a Starbucks. Hősnő: Miért támadtak ránk? Mi folyik itt? Hős: Ne izgulj, édes! Kézben tartom a dolgokat. Na jó, ez már tényleg nagyon hollywoodi. Eléggé giccses! Lehunytam a szemem, és próbáltam magam elé képzelni egy üres oldalt. Elképesztően átlagos hősnő felpattan az ágyról a menő, új iskolájában, és csinál valamit. Bármit. Óvatosan felemeltem a phabletet. Még nem töltődött fel teljesen, de ahhoz eléggé, hogy nyugodtan átgörgessem a tartalmát. Fene tudja, mire bukkanhatok. Sebastian hőstetteit taglaló dokumentumokra; külön címlistára, amin rajta van mindenki, aki a nagypapira neheztelhetett; egyik kedvenc szerzőm újonnan kiadott könyvére. Elvben ez mind lehetséges volt. A képernyőn üzenet villant, amitől ijedtemben a neonnarancs ágyneműre ejtettem a Slate-et. Ez volt az a drámai jelenet, amit ha a tévében látunk, valami internetes troll nyomban le is húzna, mondván, túl szép, hogy igaz legyen. A mindenre elszánt hősnő bekapcsolja a phabletjét, és rögtön ott a következő nyom? Túl egyszerű. Túl meseszerű, hogy hihető legyen. „Addig megyek, míg a nyomodra nem bukkanok.” Meredten néztem a mondatot, de nem igazán sikerült felfognom az értelmét. Túlságosan tompa és kimerült voltam, hogy rendesen megértsek bármit. Mintha egy cirkuszos kocsi lettem volna, tucatnyi bohóccal telezsúfolva, aminek most még a tűzés kardnyelőket is el kell szállítania. „Addig megyek, míg a nyomodra nem bukkanok.” Fogalmam sem volt, hogy a baseballsapkás gyilkostól

származott-e az üzenet, vagy valaki mástól. Hogy régi számlát akart-e rendezni, vagy újat nyitott. Lehetett simán egy baráti poén is. Lehet, hogy az én különbejáratú pszichopatám épp továbbképzést tart valakinek a pszichológiai hadviselés mesterfogásairól. A fejemben duruzsoló hang, amelyik tiltakozott, ahányszor csak felmerült bennem, hogy késő éjjel metrózzak, vagy idegenekkel szóba álljak, figyelmeztetett, hogy ez így nem jó. Sőt a lehető legtávolabb van minden jótól. „Addig megyek, míg a nyomodra nem bukkanok.” Ha úgy vesszük, lehetne rosszabb. Azt is írhatta volna, hogy: „Addig megyek, míg ki nem nyírlak.” Bár az üzenet nyitott jellege önmagában is elég rémisztő. Mert mire is készül pontosan ez a figura, ha elkap? Kivallat? Megkínoz? Esetleg nem győz bocsánatot kérni, amiért halálra rémített, és befizet egy pazar villásreggelire, hogy kiengeszteljen? Komoly kétségeim támadtak afelől, hogy az az őrült sajtos omlettre gondolt, articsókaszívvel. Sose volt nekem akkora szerencsém! Még azelőtt sem, hogy ismeretlenek földre tepertek volna a kávézóban, és vaktában fenyegetni kezdtek. Az üzenet még egyszer felvillant, aztán eltűnt. Megnyomtam a bekapcsológombot, hogy lássam, behalt-e a Slate, de ahelyett, hogy a reklámokból ismert kezdőképernyő üdvözölt volna, csak egy billentyűkód jelent meg, hat üres hellyel. Szinte elborított a vágy, hogy ordítsak, sikítsak és szitkozódjak, pontosan olyan hangosan és választékoson, mint Seggfej nyomozó a rendőrkapitányságon. Naná hogy le volt kódolva a telefon! És naná hogy az én Obi-Wan „Kávétolvaj” Kenobim úgy halt meg, hogy nem osztotta meg velem ezt a húsba vágó információt. Nehéz volt meggyőznöm magam, hogy egy szenilis öregembertől nem lehet elvárni, hogy minden eshetőségre felkészüljön, pláne a saját közelgő halálára. Nem az ő hibája, hogy nem tudtam feloldani a jelszót. Bár, ha tudod, hogy valakinek oda fogsz adni egy készüléket,

amiért egyesek ölni tudnának, legalább legyen benned annyi tisztesség, hogy megemlíted a jelszót. Puszta figyelmességből. Ha Sebastiannek hinni lehet – ami általában nem jellemző, de ezt most hagyjuk –, a nagyapja híres volt arról, hogy mindig egy lépéssel a fejszék, bozótvágók, kések és puskák előtt járt. Biztos körültekintően választott jelszót is. Tutira nem a születési dátumát vagy a kedvenc csapatát adta meg. Azt egy veszélyes alak túlságosan is könnyen feltörte volna. Csak a hecc kedvéért bepötyögtem a nevemet. Az EMMY a billentyűzeten 3669, úgyhogy még mögé írtam két kettős keresztet. Hibás jelszó. EMMY** Hibás jelszó. Végigpörgettem magamban a lehetőségeket. Tovább kísérletezem kismillió másik átrendezéssel, és reménykedem, hogy a phableten nem indul be az önmegsemmisítő egy bizonyos számú sikertelen próbálkozás után. Megkérhetném Audrey-t, hogy törje fel a belépőkódot, vagy hagyhatom a francba az egészet, és megpróbálok végre aludni. Utána talán az agyam sem lenne olyan, mint egy keményre tömött pehelypárna. Kayla kulcsának hangja a szobaajtónk zárjában megoldotta a dolgot. Sebtében bedugtam a telefont a pulcsim zsebébe, a töltőt pedig rádugtam arra a tabletre, amelyet Sebastian adott. – Szuper, látom, még ébren vagy! – Kayla arca izzadtságtól fénylett, és sugárzott az endorfinlökettől, amit, úgy tűnik, csak azok tapasztalnak meg, akik rendszeresen sportolnak. – Nem akartalak volna felébreszteni. Gyorsan lezuhanyozok, aztán eldőlök. Szükséged van esetleg valamire? – Esélyem se volt válaszolni. – Ó, látom, már ki is dekoráltad a szekrényedet! Szeretem, ha valami egyéni. – Kayla fékezhetetlen mosolyt villantott rám, mikor kiszúrta a bekeretezett születésnapi fotóm Audrey-val és Bennel. – Cuki a srác. Ez megmagyarázza, miért nem érdekel Sebastian.

Szívesen felvilágosítottam volna, hogy még az én puszta-sivár szerelmi életem is vonzóbb, mint Sebastian St. James, de nem láttam értelmét. Sosem hinné el. Az sem segített, hogy pontosan ráérzett Benhez fűződő, nem kifejezetten plátói érzéseimre, miután egyetlen kósza pillantást vetett a szekrény nekem kiutalt felére. Igazán nem akartam, hogy személyes információmorzsákkal kürtölje tele a sulit, úgyhogy próbáltam lazára venni: – Nem rossz – vontam meg diplomatikusan a vállam. Ha valami, hát az óvatosságom még szélesebb vigyort csalt az arcára. – Azt hiszem, mégsem lesz szükséged a segítségemre. Ezt a kijelentést egyáltalán nem állt szándékomban cáfolni.

14 .FEJEZET Arra ébredtem, hogy egy aggódó arc hajol fölém. – Emmy? – Kayla úgy bökdöste a vállamat, mintha döglött hal lennék, amit ki kéne beleznie, de arra is alig tudja rávenni magát, hogy megérintse. – Hagytalak aludni, amíg csak lehet, de most már tényleg fel kell kelned. Felnyögtem, és álomtól fátyolos szemem elé emeltem az egyik karom, hogy kitakarjam őt. Órákig csak forgolódtam, kísértettek a villódzó szavak. „Addig megyek, míg a nyomodra nem bukkanok.” Egész éjjel hegyeztem a fülem, és mikor végre nagy nehezen álomba zuhantam, álmomban baseballsapkás, arctalan figurák gyötörtek. Az egyik egy csillogó fogóval hadonászott, és azt mondta: „No lám csak, kilyukadt a fogad attól a rengeteg kávétól. Mi lenne, ha először is kihúznám?” Alig bírtam megállni, hogy végig ne húzzam az ujjam a fogaimon, hogy megnézzem, megvan-e mind. A szám fájdalmasan kiszáradt, mintha vattával lett volna kitömve, de minden fogam a helyén volt. Nem történt fogászati beavatkozás, míg én mélyen aludtam. Minden rendben volt, eltekintve attól a ténytől, hogy az Emptor Akadémián vagyok, egy túlpörgött tornász társaságában, aki épp engem bökdös, és persze a hátborzongató üzenettől a halott fickó lekódolt phabletjén. – Emmy? A karom nem tudta elég hatásosan elzárni a hatalmas ablakokon beszűrődő fény útját, úgyhogy egy párnát nyomtam az arcomra. A morbid énem elmerengett, hogy a fulladásos halál nem is lehet olyan rossz választás. Tiszta ügy lenne. Lágy. Kipárnázott. Örök álomba szenderülnék, és egyetlen bérgyilkos sem találhatna rám. Mondjuk, már úgyis halott lennék.

– A reggeliről lemaradtál. Fél óra múlva Gilcrest igazgató úrnál kell lenned. Ébresztő és mozgás! – rugózott az ágyamon Kayla, és hirtelenjében azt sem bántam volna, ha megjelenik a gyilkos, feltéve, hogy őt hallgattatja el először. – A telefonom… – mondtam hunyorogva – nem ébresztett. – Lehet, hogy elfelejtetted feltölteni. Talán a nagy pakolászásban… Kayla csacsogott tovább, de oda se figyeltem. „Addig megyek, míg a nyomodra nem bukkanok.” Ahogy ez eszembe jutott, rögtön felültem. – Mennyi az idő? – Nyolc óra. – Fel kell keresnem Girhes… – Gilcrest – javított ki Kayla. – Persze. Gilcrest igazgatót. Pontosan miért is kell találkoznom vele? Kayla vállat vont. – Az Emptor elég kis iskola, úgyhogy a diri nagy hangsúlyt fektet rá, hogy mindenkivel megismerkedjen. De ne gondolj semmi komolyra. Feltesz majd néhány egyszerű kérdést: melyik tantárgy az erősséged, melyikben nem vagy annyira jó, mik a céljaid, mit vársz ettől a sulitól… Ilyen alapdolgokat. „Helló! Kéne egy biztonságos hely, ahol elrejtőzhetek egy gyilkos elől.” Nos, valami azt súgja, ez a válasz nem aratna osztatlan sikert. Még mindig kábán a kialvatlanságtól, kimásztam az ágyból, és elindultam a szekrényem felé. Csak mozgásban kellett maradnom. Pizsama le, ruha föl. Minden bizalmam a bevésődött izommemóriában volt, mert tudtam, ha lelassítok – ne adj' isten, megállok –, visszazuhanok az öntudatlanságba. Bénáztam a farmerem cipzárjával, a kezem úgy remegett, mint valami idült heroinistáé, aki anyag után sóvárog. Gyorsan lófarokba kötöttem a hajam, diszkréten a hátizsákomba csúsztattam mindkét Slateet, és elindultam az ajtó felé. – Egészen biztos, hogy így akarsz megjelenni előtte? – Kayla

ezt olyan megbotránkozva kérdezte, hogy lepillantottam, nem felejtettem-e el felvenni valamit. Nekem úgy tűnt, minden rendben; farmer és a szürke pulcsi alól kikandikáló piros póló: „írás a kenyerem” felirattal. – Ööö… igen? Megrázta a fejét. – És mi van a sminkkel? Nem akarsz jól kinézni az első napodon? – Kicsit lassan, de kapcsolt, hogy ez gázul hangzott, úgyhogy mindjárt visszakozott: – Nem mintha rosszul néznél ki, vagy ilyesmi. Csak érted… Átlagos? Unalmas? Kábé annyira izgi, mint a kihűlt tejbegríz? – Nincs itt senki, akit el akarnék kápráztatni. – Könnyebb volt ezt mondani, mint elismerni, hogy a sminkelési kísérleteim többnyire katasztrofális eredménnyel zárultak. Nem örököltem anyától a sminkelő géneket. Bizarr módon képes voltam rákenni a vörös rúzst a fogamra, mielőtt két háztömbnyire értem volna otthonról. Jobban jártam nélküle. – Most csak viccelsz, ugye? – A Kaylából kirobbanó nevetésben volt némi hitetlenkedés. – Te még nem néztél körül? Itt mindenki vagy förtelmesen gazdag, nagyon jó családból származik, vagy botrányosan tehetséges. Ja, esetleg mindez együtt. Itt arra kéne törekedned, hogy mindenkit elkápráztass. Elég nyomasztó volt a gondolat, hogy Gilcrest igazgató irodája felé menet szenátorok, olajmágnások és Wall Street-i bankárok gyerekei mellett sétálok majd el. A gatyát is leperelhették volna rólam, ha véletlenül nekik ütközöm a szűk, macskaköves gyalogúton. De nem akartam, hogy Kayla megtudja, milyen könnyen rám ijesztett, úgyhogy szemrebbenés nélkül bámultam. – És veled mi a helyzet, Kayla? Zavartnak tűnt. – Hogyhogy mi a helyzet velem? – Téged is el kell kápráztatnom? Sötétbarna szemében humor csillant. – Feltétlenül. Kétség sem fér hozzá, hogy én vagyok itt a legfontosabb személy. – Átnyúlt a komódjára, és felkapott egy

tubus csillogó akármit. – Szeretnéd, hogy kihúzzam a szemed? – Inkább passzolnám. – Ahogy akarod – vonta meg a vállát. Gondoltam, ennyiben hagyom, de Kayla már olyan szinten túlszárnyalta a szobatársi kötelezettségeket, hogy az ajtóban mégis megálltam. – Figyelj csak! – Igen? – Hátat fordított a tükörnek, és rám nézett. – Neked sikerült engem lenyűgöznöd. Az arcán elomló mosoly volt az utolsó, amit láttam, mielőtt becsuktam az ajtót. Aztán már száguldottam is lefelé a lépcsőn (a hátizsákom minden lépésnél nekem ütődött), hogy időben odaérjek arra a hülye „Isten hozott az Emptor Akadémián” találkozóra. Ha Kaylának igaza volt, akkor lihegve és kivörösödve érkezni semmivel sem jobb, mint öt percet késni, de a makacsságom nem hagyta, hogy lassítsak. A futás legalább valami, amiről tudtam, hogy jó vagyok benne. Úgyhogy beleadtam apait-anyait. Akár a kastélyig is képes lettem volna elsprintelni, ha három lány – dizájner szoknyában, harisnyában és cipőben – nem állja el az utat. Kicsit haboztam, hogy sétálva menjek-e tovább, vagy átvágjak a füvön, és megelőzzem őket, mikor a középső hátra vetette hosszú, barna haját, és dühös pillantásával szinte felnyársalt. – Eltévedtél? – kérdezte olyan hangnemben, amitől inkább úgy hangzott, hogy: „Elment az eszed?” A mellette álló két lány kajánul vigyorgott. – Még új vagyok itt – söpörtem ki esetlenül a frufrum a szememből. – Emmynek hívnak. Szívesen kijátszottam az új diák-kártyát, ha ezzel elejét vehetem, hogy úgy viselkedjenek velem, mintha a kanálisból másztam volna elő, hogy beszennyezzem a Manolo Blahnikcipőjüket. Nem adtak útbaigazítást, vagy bármi jelét annak, hogy egyáltalán hallották, amit mondok. Viszont egy csendes

pillantással végigmértek, mintha lajstromba vennék minden vonásomat, hogy részletesen kielemezhessék. A feszült pillanat megtört, mikor ugyanaz a barna, aki korábban megszólított, egy laza kézmozdulattal utamra bocsátott. – Nem fogod itt sokáig bírni, új lány. Akkor jársz a legjobban, ha egészen hazáig szaladsz. Aha. Úgy látom, nem leszünk öribarik egyhamar. Kimérten mosolyogtam, ahogy elléptem mellettük, dühösen elfojtva magamban egy visszavágást. Kicsit sem hiányzott, hogy az első napomon összeugorjak valami szemét kiscsajjal, pláne nem olyannal, akiből simán kinéztem, hogy egy jól irányzott tűsarokkal képes torkon rúgni akárkit. A lányok pontosan négy másodperc alatt felmérték, hogy nem vagyok tipikus Emptor-alapanyag. És bár én is pontosan ugyanerre a következtetésre jutottam, mikor Sebastian felajánlotta a rendőrségen, azért mégis csak durva a szemembe mondani mindjárt első nap. Nem hagytam, hogy meglássák, mennyire bántott. Hogy elbizonytalanítottak, egyáltalán mi a bánatot keresek én itt. Úgyhogy befogtam a számat, és arra koncentráltam, hogy tornacipőmben átfussak a nedves pázsiton, rá sem hederítve a mögöttem felhangzó füttyögésre és nevetésre. Mire a kastélyhoz értem, már nemcsak az erőfeszítéstől, de a szégyentől is égett az arcom. Azt kívántam, bárcsak Kayla tanácsát megfogadva, egy kicsit több időt fordítottam volna a megjelenésemre. A csillogó szemhéjtus sosem lesz az én világom, de ettől még felvehettem volna valami illendőbbet. Talán valami elegánsat. Mondjuk, azt a blúzt, amiről anya váltig állította, hogy szuper lesz a felvételikhez, e helyett a kinyúlt, szürke pulcsi helyett. Késő bánat. Gyorsan kiengedtem rögtönzött lófarkamat, és ujjaimmal kérlelhetetlenül megreguláztam a tincseimet, mielőtt bekopogtam a vastag, keményfa ajtón.

Az irodából kiszűrődő klasszikus zene lendületes dallamain egy telt bariton hatolt keresztül: – Szabad! Kitártam az ajtót, és megláttam egy kopaszodó férfit gyapjúzakóban, ami egy könyvmolyhoz illett volna, de Gilcrest valahogy nem látszott annak. Sőt girhesnek sem. Talán a minden pórusából áradó magabiztosság tette, de ahogy ott ült a hatalmas, mahagóni íróasztal mögött, egyáltalán nem tűnt úgy, mintha bármit is túlkompenzálna. Egyszer anyával megpróbáltuk sorba szedni a különféle magabiztosságokat. Végül abban maradtunk, hogy van az erkölcsi meggyőződésből fakadó, csendes magabiztosság; a részegek és rendbontók pimasz és fölényeskedő magabiztossága; a törvényszéki ügyvédek dörzsölt magabiztossága, miközben keresztkérdéseket tesznek fel; és az abszolút bizonyosság, ami azoknak a sajátja, akik hatalmi pozícióban ülnek. Gilcrest igazgató úr tökéletesen illett ez utóbbi kategóriába, amitől elég nyugtalan lettem. Sőt ideges. Őszülő haja és deresedő szakálla miatt olyan volt, mint egy farkas, de nem igazán akartam megtudni, hogy falkában vadászik-e, vagy jobb szereti magányosan becserkészni a zsákmányát. Várakozásteljesen mosolygott rám, ahogy az ajtó egy tompa puffanással becsapódott, amit inkább éreztem, mint hallottam. – Á, miss Danvers! Micsoda öröm, hogy megismerhetem. – Felállt, majd elegánsan és udvariasan kezet rázott velem. Kézszorítása elég erős volt, hogy sejteni lehessen, vannak még rejtett tartalékai, és eltűnődtem, vajon Gilcrest igazgató úr személyesen oktatta-e a diákokat a kézszorítás művészetére. – Részemről a szerencse, uram – hazudtam. – Foglaljon helyet, kérem! – Az íróasztala melletti szék felé intett, de meg sem várta, hogy leüljek, már folytatta: – Átnéztem az anyagodat, amit elküldtek, Emmy. Nem bánod, ha tegezlek? – Ööö… nem. – Nem kellett lángésznek lenni, hogy rájöjjek, ha ellenkezni kezdek, bekerülök a „problémás” és „nem együttműködő” skatulyába, és akkor aztán az összes tanár

szigorúan rajtam tartja majd a szemét. – Az Emptor Akadémia egészen szokatlan tanulási környezetet biztosít. Mi úgy gondoljuk, hogy standardizált tesztek helyett inkább az élet valódi kihívásaira készítjük fel a diákjainkat. S miközben biztos vagyok benne, hogy a – rápillantott a képernyőre – Bevezetés az Egyesült Államok történelmébe tantárgy alaposan bevezette a témát, itt azért többet várunk tőled. Kényszerítettem magam, hogy továbbra is kedvesen mosolyogjak. – Biztosan megbirkózom majd vele. – A szemébe néztem, és igyekeztem úgy tenni, mintha nekem is lenne némi önbizalmam. Próbáltam olyan benyomást kelteni, mintha ennek az egésznek a tetejébe még arra is képes lennék, hogy további iskolai feladatokat suvasszak be az órarendembe. Mert ha nem tudom meggyőzni őt, akkor mehetek vissza céltáblának. – Bár rendkívül rokonszenvesnek tartom a lelkesedésed, úgy gondolom, hasznos lesz, ha rendszeresen találkozunk, míg felveszed a ritmust. – Gilcrest ellentmondást nem tűrően felemelte egyik kezét. – Nem szeretnénk téged túlterhelni, Emmy. Sokan mondták már, hogy az Emptor Akadémiának különleges légköre van. Hagyjunk időt, hogy ráhangolódj! Szívesen megkértem volna, hogy fejtse ki részletesebben, ki az a rejtélyes idegen, akivel nem szeretnének túlterhelni, de nem tudtam, mi lenne a legszerencsésebb megfogalmazás. Vajon van még valaki a háttérben, akinek köszönhetően itt vagyok – talán valaki, akinek St. James a vezetékneve –, vagy Gilcrest egyszerűen csak élvezi a királyi többest? Nem kérdeztem rá, inkább egyetértően bólintottam. – Hogyne. Heti egyeztetés. Már alig várom. Az igazgató harsány nevetése visszhangzott a szobában. – Elfogadsz egy jó tanácsot? Egyik itteni diákkal se állj le pókerezni! – Aztán felém nyújtott egy sima fekete nyakpánton függő kulcsot és egy kinyomtatott órarendet. – Ez a

szobakulcsod. Jó lenne, ha nem hagynád el. – Volt valami befejezettség a hangjában, amiből sejthettem volna, hogy végeztünk, mégis váratlanul ért: – Nagyon élveztem, Emmy. Ez így nem stimmelt. Kayla szerint a továbbtanulási céljaimról és elképzeléseimről kellett volna faggatnia. Furcsán becsapottnak éreztem magam ezzel a nyájas „nagyon élveztem”mel. Nyakamat rá, hogy ez volt a szava járása mindenre, amit ki nem állhatott. Köszönöm a prosztatavizsgálatot, doktor úr. Nagyon élveztem. – Nem is akar többet megtudni rólam? Hogy miért vagyok itt? Hogy mit várok az iskolától? – bukott ki belőlem, még mielőtt átértem volna a szobán. Gilcrest felpillantott a számítógépe mögül. Láthatóan kissé szórakoztatta a kirohanásom, de különösebben nem lepte meg. – Az Emptor Akadémia diákjai megtanulják, hogy sosincs teljes bizonyság. – Csak egészen halványan villantak meg fehér fogai, mikor elmosolyodott. – Egyszerűbben fogalmazva, minden szabály alól van kivétel. Frederick St. James komoly érdeklődést mutatott az irányodban. Teljesen ledermedtem, hogy milyen lazán beszél egy halottról, mintha csak épp egy izgalmas sakkjátszma közepén lettek volna ők ketten, amit a megbeszélésünk kedvéért szakítottak meg. – Akkor ö-ön ismerte őt? – kérdeztem megbicsakló nyelvvel. – Közel álltak egymáshoz? Beszélt rólam? Ő volt… Gilcrest megvonta ősz szemöldökét, és én elhallgattam. – Aki azt állítja, hogy ismeri Frederick St. Jamest, hatalmasat téved. Zárkózott ember volt, aki keveset árult el magáról. A te nevedet egyszer említette egy beszélgetés során, a múlt héten, és mindössze annyit mondott, hogy úgy gondolja, hasznodra válna az itteni képzés. A pulcsim zsebébe dugtam a kezem, hogy Gilcrest ne láthassa, mennyire remeg. – Azt is mondta, miért? – Nem – dőlt előre. – Nem magyaráznád el esetleg te, Emmy? Megráztam a fejem, a gyomrom felfordult, ahogy szeme

önelégülten megvillant, nyilvánvalóvá téve, hogy máris sikerült alulmúlnom amúgy sem magas elvárásait. Úgy vélte, nem vagyok elég okos, hogy bármi olyat mondjak, amit érdemes meghallgatni. – Gondoltam. Rendszerint csak úgy veszünk fel új tanulót, hogy előtte beszerzünk minden szükséges háttér-információt, és elvégzünk egy igen alapos ellenőrzést, de Mr. St. James kivételes ember volt, kivételes ítélőképességgel. Azt pedig majd még meglátjuk, hogy te megérdemelted-e, hogy mentesültél a szabályunk alól. Légy oly kedves becsukni az ajtót magad után!

15. FEJEZET A közgazdaságtan-órám nagy részét azzal töltöttem, hogy megpróbáltam ébren maradni. Nem volt épp egyszerű, mivel a tanár, Mr. Bangsley – aki buggyos öltönyében úgy nézett ki, mint a vadász a Tapsi Hapsiból – lassan, megnyugtató ütemben beszélt, ami szinte álomba ringatott. Ráadásul abszolút nem tudtam hozzászólni a témához. A csaj, aki korábban megbámult, Peyton McAkárki, a füle mögé igazított egy tincset fényes, barna hajából, megvillantva egy szikrázó, gyémántcsillár fülbevalót, mielőtt belekezdett növekvő részvénybefektetéseinek részletes ismertetésébe. – Ki tudná megmondani, mi az, amiről Peytonnak nem szabad elfeledkeznie? – A tanár pillanatnyi szünetet tartott, hogy a teremben ülő össze diák kórusban felelhesse: – Ha túl szépnek tűnik, hogy igaz legyen, szállj ki. Én már most ki akartam szállni – az iskolából, az államból, a saját életemből… amennyire meg tudtam ítélni, különösebben semmi jó nem volt egyikben sem. Egy öreg fószer rám kattant egy héttel azelőtt, hogy kinyírták. Egy kommunikációs szakembernek lett volna ezzel dolga rendesen, hogy valamennyire megnyugtatónak találjam. Zavaros az egész. Főként az a része, hogy Frederick St. James olyan biztos volt abban, hogy a hasznomra válna az itteni képzés. Már persze bizonyos szempontból érthető a dolog. Sose íratta volna be a saját unokáját az Emptor Akadémiára, ha nem bízik az oktatás minőségében. Valószínűleg úgy gondolta, hogy az értéktőzsde alapos gyakorlati ismerete mindenkinek hasznára válik. Ez viszont nem magyarázat arra, hogy miért épp engem szúrt ki. Az egész beszélgetésben volt valami előre megfontoltság és

tervszerűség, amit az öregúron, aki a kávémat lenyúlta, nem érzékeltem. Jóformán a nevemre sem emlékezett, nemhogy arra, milyen előnyei vannak a magániskoláknak az állami sulikkal szemben. A lábammal nyugtalanul doboltam, és automatikusan elkezdtem felvázolni egy újabb romantikus regényt. Egyszer Ben azt javasolta, ha ideges leszek, számoljak visszafelé, de a számokról túl hamar elkalandozik a figyelmem. Úgyhogy hiába mondogattam magamnak, hogy nem szabad Nasirt egy közelkeleti királyi sarj bőrébe bújtatnom, aki képtelen újra szeretni, mióta az életéből száműzte Audr… Audrinát, végül mégiscsak erre a megszokott mankóra támaszkodtam. A milliárdos playboy herceg úgy dönt, az éles eszű Audrinának többé már nincs helye az országában – sem a szívében. De miért? Kellett hogy legyen valami oka a szakításuknak. Valami pikáns. Esetleg egy szerelemgyerek? Ezt a lehetőséget azonnal el is vetettem. Nem, ez a sztori cselszövőért kiáltott! Akinek feltett szándéka, hogy tönkretegye mindazt, amit Audrina Kazbegisztánban elért Nas… Nasek herceggel karöltve. Valaki, akire a szerencsétlen csillagzat alatt született herceg hallgat. Na, szóval Szenyasztián, az alávaló tanácsadó el akarja szakítani Nasek hercegtől Audrinát, mert titkon haragot táplál, melyre drámai körülmények közt derül fény, úgy tízoldalnyira a boldog végkifejlettől. Állam a tenyeremre támasztottam, miközben a lehetőségeket latolgattam. Némi féltékenység nem lenne rossz. Végtére is Nasek herceg vonzó férfi: sűrű, fekete hajú, bársonyos, sötét bőrű, akinek mosolygós szeme ragyog, akárhányszor Audrey-ra – a francba! –, Audrinára néz; csakhogy Sebastianről nem tudtam elképzelni, hogy a másik csapatban játszik. Na jó, elképzelni azért el tudtam, csak nem hiszem, hogy lett volna valós alapja. De hát ez mégiscsak egy regény. Egyre jobban vigyorogtam, ahogy a történet kezdett összeállni. Mindig is a cselekmény kieszelése volt a kedvenc

részem az írás során, mert akkor az én kezemben van az irányítás. Az én sztorijaimban soha senki nem élt vissza a vendégszeretettel. – Mi olyan szórakoztató, Emmy? Hát így is le lehet hervasztani a mosolyt az arcomról. Felkaptam a fejem, miközben azonnal megpróbáltam valami kitérő feleletet adni Mr. Bangsley kérdésére: – Ööö… s-semmi. Tényleg. Itt minden rendben – hebegtem, aztán a mellettem csendben ülő lányhoz fordultam. – Nálad is? – Nem vártam meg a válaszát. – Aha, jól vagyunk. – Van esetleg valami befektetési javaslatod, amit szeretnél megosztani velünk? Teljesen lefagytam. Lepillantottam az irkafirkákra, amiket a füzetembe rajzoltam. – Nem igazán. Peyton felemelte a hangját, hogy hallani lehessen a rajtam vihogóktól: – Nem az a lényege ennek az egésznek, hogy valódi befektetők valódi portfoliókat állítsanak össze, és ezzel valódi pénzt keressenek, Greg? Azon tűnődtem, vajon Peyton mindent megúszhat szárazon? Vagy sikerült valaha valakinek olyan határt szabnia, amin nem gázolt keresztül? Nem mintha bármi közöm lenne hozzá. Egy elkényeztetett kis elsőbálozó véleménye nem igazán izgatott. Eldöntöttem, nem süllyedek le a szintjére, hanem összeszorítom a fogam, és mosolyogni fogok, akármilyen gúnyos megjegyzést tesz is legközelebb. Így aztán eléggé meglepett, amikor meghallottam saját sziszegésemet: – Peyton, hogy te mekkora egy nyamvadt… – Emmy! – vágott közbe Mr. Bangsley. – Menj, sétálj egyet! Nézz körül a kertben! Nem volt nehéz megértenem a mögöttes jelentést: „Szedd össze magad!" Kalapált a szívem, ahogy felnyaláboltam a hátizsákom, és

elindultam az ajtó felé. Nincs ezzel semmi gond. Abszolút semmi. Tökéletesen elfogadható kezdés egy új iskolában, hogy kivágnak az első órámról. Nem létezik, hogy bármilyen hatással lehet az itteni jövömre. Ja, várjunk csak, leszámítva, hogy itt nyilvánvalóan minden egyes gazdag gyerek a heti apanázsából megvehetné a társasházat, amelyben lakom, és kilakoltathatná anyámat. – Köszönöm, Mr. Bangsley – mondtam csípősen. – Ez tanulságos volt. Ha már a drámai kilépőnél tartunk, ez nem is sikerült olyan rosszra. A folyosón megálltam, és a hűvös téglafalnak nyomtam a homlokom, miközben magamban még mindig őrjöngtem. Most hajítottak ki óráról. Ilyen még soha az életben nem történt velem. Mindig elkészítettem a beadandókat, és amikor a szorgalomjegyem miatt már nagyon muszáj volt, a témák megvitatásába is beszálltam, de egyébként szépen befogtam a számat. Most meg balhét csináltam, és a legfurább az egészben, hogy jólesett. Még annál is jobban! Részegítő érzés volt, hogy majd szétfeszít az erő, mikor farkasszemet néztem a Peyton tökéletesen sminkelt, mogyoróbarna szemében bujkáló aljassággal, és nem hátráltam meg. És én még azt gondoltam, író vagyok, nem pedig harcos! Talán azért mertem így kikelni Peyton ellen, mert nem kellett attól félnem, hogy az Emptor Akadémia értesíti anyámat. Egyáltalán nem akartam, hogy őt vonják felelősségre miattam, mikor mindent neki köszönhettem. Mert szeretett. Ettől a beismeréstől egy pszichiáter valószínűleg kibújt volna a bőréből, de akármit is mondanak a nevelési kézikönyvek, a szeretet nem jár alanyi jogon. Minden emberre, akinek elég fontos vagy, hogy a rázós időszakokban is melletted maradjon, egy tucatnyi olyan jut, aki azonnal a legközelebbi metróállomás felé veszi az irányt. Anya összes pasija úgy kezelt engem, mintha kolonc lennék, vagy házi kedvenc, esetleg valami játékszer, amit félre lehet hajítani

néhány ígéret kíséretében, hogy majd jelentkeznek. Soha senkinek nem tettem emiatt szemrehányást. Amikor anya épp ügyeletes hapsija kisétált az ajtón, az örökre becsukódott mögötte. Semmi értelme a megváltoztathatatlanon dühöngeni, úgyhogy nem is tettem. Inkább jó mélyre eltemettem a haragomat és megbántottságomat, és már majdnem sikerült elhitetnem magammal, hogy nem is léteznek. Majdnem. Mindig azt hittem, valami eget rengetően nagy dolog kell majd, hogy kibillentsen. Valami életveszélyes. Valami kegyetlen. Úgy tűnt, a harcos énemnek mégis jobban bejött a látványosan jelentéktelen. Azzal vádolnak, hogy közöm van egy gyilkossághoz? Semmi gond. Egy utolsó kis senki kigúnyol órán? Na azt már nem! Hát ezt add össze… Kinyílt mögöttem a teremajtó, és Sebastian csatlakozott hozzám az amúgy kihalt folyosón. – Akkor, ha jól látom, a barátkozás nem része a nagy tervednek. – „Az új barát ezüst, a régi arany. Keresd az újat, s a régit óvd untalan” – szavaltam szinte gyerekesen éneklő hangon a kicsiknek szóló dal szövegét. – Biztosan tudom, hogy ha valaki, hát te megérted, miért ragaszkodom inkább az aranyhoz. – Sarkon fordultam, és elindultam abba az irányba, ahol a legközelebbi kijáratot reméltem. – Elárulod végre, hogy mit keresel itt, Emmy? A kérdéstől földbe gyökerezett a lábam. – Vagy tudod mit – folytatta –, ha beavatsz a tervedbe, veszek neked egy első osztályra szóló jegyet, ahová csak akarod. Párizs. Róma. Isztambul. Egy vasadba se kerül. Ha az előbb nem dermedek le, ez az utolsó megjegyzés megtette volna a magáét. – Te most szórakozol velem? – kérdeztem hitetlenkedve. – Nem mehetek el innen! Nem tudom, hogyan szabadulhatnék meg nagyapád velem kapcsolatos hátborzongató rögeszméjétől, ami, ha már itt tartunk, úgy látszik, öröklődik a családban. Sebastian összeszorított ajkát mosolyra húzta.

– Egyetlen nevet mondj, és én teszek róla, hogy senki se kövessen. Nekem csak ennyi kell, Emmy. Tőlem akár Activityt is játszhatunk. Mutogasd el: elkészülni, vigyázz, kész… – Rajt – morogtam. – Szállj le rólam! – Emmy, ezen már túl vagyunk. Te mondasz valami ütőset, én mondok valami okosabbat. Te hülyén érzed magad. Ha lehet, most ne fussuk le ezeket a köröket. – Nincs. Semmiféle. Tervem. – Külön hangsúlyoztam minden szót, hátha az segít neki felfogni ezt az egyszerű gondolatot. Már tele volt a burám az állandóan ismétlődő kérdésekkel. Miért te? Mi történt? Most mit fogsz csinálni? És tele volt azzal is, hogy hazugnak tartanak, valahányszor elmondom az igazat. – Játssz inkább a pénzeddel, Szenyasztián! Sebastian felnevetett. – Hát… legalább a gúnynév eredeti. Minél tovább néztem önelégült vigyorát, annál magasabbra szökött a vérnyomásom. – Nincs egy bank valamelyik fejlődő országban, amit tönkretehetsz? Nagyot sóhajtott. – És vissza is zökkentünk a megszokott kerékvágásba. – És ez vajon kinek a hibája? – robbant ki belőlem. – Nem az az elmebaj meghatározása, hogy újra meg újra felteszed ugyanazt a kérdést, és mindig más választ vársz? Sebastian már nem mosolygott. Arca olyan merev volt, hogy képtelen lett volna nevetni. Közelebb lépett. – Nem, Emmy. Az elmebaj meghatározása az, hogy feldühítesz engem. Nem beszélt hülyeséget. Sebastian St. James nem az a pasi, akit épelméjű ember magára haragít. Olyan piszok gazdag, hogy az már fájt. Ráadásul nem voltam benne biztos, mi a nagyobb őrültség: hogy nem fogtam azonnal menekülőre, mikor haragoskék szeme szikrát szórt, vagy hogy ezt az egészet kifejezetten izgatónak találtam. Kócos, sötét haja és öntelt pillantása valami olyat hozott felszínre, ami a génjeimben

lehetett kódolva. Ahogy minden különösebb ellenérzés nélkül álltam fagyos tekintetét, egyértelművé tette, hogy anyám le sem tagadhatna, én is sorsszerűen vonzódtam a seggfejekhez. Viszont a pulzusom Ben közelében is megemelkedett, úgyhogy lehet, hogy ez csak átmeneti rendszerhiba. Amit, mondjuk, betudok a tomboló hormonoknak, vagy ki tudja, mi van az épp aktuális iskolai felvilágosító szórólapokon. – Én ööö… Ezt a mondatot már sosem fejezem be, ami talán nem is baj, tekintve, hogy fogalmam sem volt, mit mondhatnék. – Sebastian, lemaradsz mindenről! – Peyton lépett ki a folyosóra, és egy pillanatig sem vesztegetve az idejét, átölelte a srác derekát. – No nézd csak! – mondtam szárazon. – Milyen jó kislány, hogy így aggódik érted. Mindenkinek világos volt, hogy a jó kislány helyett egészen másra gondoltam, de azt nem lett volna valami elegáns kimondani. Úgyhogy hűvös távolságtartással rájuk mosolyogtam, majd sarkon fordultam, és elsétáltam. Lehet, hogy kicsit több drámai érzéket örököltem anyától, mint azt eddig gondoltam.

16. FEJEZET A mobilom aksija teljesen lehalt. A phabletet, aminek nem tudtam a kódját, és amire az életveszélyes fenyegetés érkezett, azt persze nem felejtettem el feltölteni. Viszont a használatban lévő telómról, amivel a kapcsolatot tartottam a barátaimmal, teljesen megfeledkeztem. Úgyhogy nem maradt más választásom, mint előkapni a töltőt a táskámból, bedugni a konnektorba egy elhagyatott folyosón, aztán várni, míg a telefonom életre kel. A töltő rövid kábele miatt úgy éreztem magam, mint egy szűk ketrecbe zárt tigris. Azért ez a hasonlat túlságosan jó képet festett rólam – sokkal inkább hasonlítottam egy ijedt labradorkölyökre. Összerezzentem, mikor a telefon arról tájékoztatott, hogy az akkumulátor töltöttsége nulla százalék, de túlságosan elvonták a figyelmemet az olvasatlan üzenetek ahhoz, hogy úgy igazán bűntudatom legyen. AUDREY: „Na, milyen a hely, Em? Várom az infót.” BEN: „Élsz még?” AUDREY: „Találkoztál ismerőssel?” Ejha, ez igazán cseles volt, Audrey! Ezzel az erővel simán megkérdezhetted volna, hogy láttam-e Nasirt. Mindketten tudjuk, hogy erre vagy kíváncsi. BEN: „Cam kérdezi, hogy tudsz-e jönni a hétvégi meccsére. Szóval tudsz?” Ránéztem az órámra, és úgy döntöttem, felhívom Bent. Hátha el tud lógni tesiről, hogy beszélhessünk. Előfordulhatott, hogy a szekrényében hagyta a telefonját, de nem tartottam valószínűnek. Egy pillanatnyi habozás után félkörben róni kezdtem a métereket a konnektor előtt, míg vártam, hogy felvegye. Ben nem vacakolt a köszönéssel:

– Jól vagy? Annyira jólesett hallani a hangját, hogy a megkönnyebbüléstől majdnem lerogytam. Hát ez nevetséges! Hiszen tegnap találkoztunk. Akkor képes voltam tartani magam. Semmi sírás. Semmi remegő szájszeglet. Ha a térdem kicsit jobban reszketett is, hát azért Seggfej nyomozót okoltam, aki a kihallgatóban faggatott. Valami oknál fogva a tegnapi nap összes szar pillanatát jobban bírtam, mint most Ben egyszerű kérdését. Mert igenis rosszul érzem magam. Itt kell dekkolnom ebben a hülye iskolában, a legjobb barátaim nélkül. Látom magam, amint az idők végezetéig küzdök Peytonnal és hű csatlósaival, újra meg újra meg újra. A kutya sem törődik itt velem, kivéve talán Kaylát. Soha még nem éreztem ilyen elveszettnek magam! Ilyen totálisan talajvesztettnek. Az egyetlen kötelék, ami a helyemen tart, a telefonomat a konnektorral összekapcsoló kábel, és a félelem, hogy a külvilág még az Emptornál is kegyetlenebb lenne. – Én… – A hangom elcsuklott, és kínomban lehunytam a szemem. Nem akartam én is olyan nyafka, gyenge lány lenni, aki kétségbeesetten hallani szeretné a fiútól, akiért odavan, hogy márpedig minden rendben lesz. – Persze. Megvagyok. Csak hát… hiányzol. A vonal túlsó végén hosszú hallgatás, miközben nekem a legvadabb eshetőségek nyargaltak át az agyamon. Hiányzol?! Úgy nagyjából mennyi is: tizenkét óra távollét után? Ez durván ráakaszkodós. Ben tutira tudni fogja, hogy van valami. Rájön, hogy belezúgtam, és akkor minden megváltozik. A társaságomban mindig rendkívül óvatos lesz, nehogy véletlenül hamis reményeket ébresszen bennem. Ahányszor csak találkozunk, úgy intézi majd, hogy legyen velünk egy utánfutó. Aggódni fog, hogy ha nem lesz ott Audrey vagy Cameron, az érzelmi csápjaimmal kiszorítom belőle az életet. – Hiányzol te és Audrey is – helyesbítettem gyorsan, mielőtt még belekezdhetett volna az „azt hiszem, az lesz a legjobb, ha barátok maradunk” szövegbe. – Ezek itt szörnyűbbek, mint amit el tudsz képzelni.

– Vagyis mindnek villás nyelve van, és tüzet okád? Kitört belőlem a nevetés, és végre a vállam is ellazult. – Ahogy mondod. Itt ez a Peyton nevű csaj, akinek több ezer dollárnyi gyémánt lóg a fülében, és az embert kicakkozza a tekintetével. Ha valamelyik regényemben szerepelne, megkapnám, hogy túlzok. Annyira gonosz. Hallottam Ben hangján, hogy mosolyog, mikor azt mondja: – Azért, ha bunyó lesz, én még mindig inkább rád fogadok, Em. Különös módon meghatódtam. – Ez komoly? – Véresen. A te képzeleted nem úgy működik, mint bárki másé, így tízszer olyan veszélyes. Ádáz vigyor terült szét az arcomon. – Akkor ez most azt jelenti, hogy a frászt hozom rád, Ben? – Állandóan – mondta elnyújtottan. – És nézd meg, most is mi történt: elrabolt egy rakás pénzes menő. Napok kérdése, és kárómintás mellényed lesz, meg lacrosse-t játszol. Rázott a nevetés. – Eljöhetnél meglátogatni. Csak vigyázz, hogy senkihez ne menj túl közel, akin rózsaszín kardigánszett és gyöngysor van – igyekeztem elnyomni a hangomban a kétségbeesést. – Biztos tudok neked szerezni vendég belépőt, vagy valami hasonlót. Van itt ez a sofőr, akit Force-nak hívnak, és nem kizárt, hogy megölte a chilei elnököt, de ha ettől eltekintünk, igazán nem félelmetes a fickó. – Em… – Volt Ben hangjában valami, amitől elakadt a lélegzetem. Úgy hangzott, mint egy figyelmeztetés. Mintha iszonyú erőfeszítésébe kerülne, hogy ne avatkozzon közbe, leküzdje a késztetést, hogy igent mondjon, iderobogjon, és kézbe vegye a dolgokat – és a javaslatom egyáltalán nem könnyítette meg a dolgát. Ha lehet, még jobban megnehezített mindent. – Sőt te és Audrey. – Tiszta hülyének éreztem magam, hogy folyamatosan mindkettejüket hívom, mikor másra sem vágytam, mint hogy egyedül lehessek vele. – Jöhetnétek együtt. Ami azt

illeti, szerintem be is iratkozhatnátok ide. Az én ösztöndíjamba még ti ketten is beleférnétek. Ben röhögött, nem mintha különösebben viccesnek találta volna a helyzetet. – Erősen kétlem, hogy az ösztöndíjad „egyet fizet, hármat kap” típusú akció lenne. – Hát… mivel szerintem az ösztöndíj valójában nem is létezik, nem látom akadályát, hogy egyezkedjek az igazgatóval. – Kezdtem belemelegedni. – Szépen elmondom neki, hogy szükségem van a segítségetekre a halott pasassal kapcsolatban, és… – Te beszéltél az új sulid igazgatójával a halott pasasról? – kérdezte számon kérőn. – Gilcrest hozta fel a témát. Úgy tűnik, barátok voltak az öreggel. Ha úgy vesszük. – Próbáltam újra végiggondolni a beszélgetést, de nehezen ment, miközben Ben morgolódott a telefonban: – Nem kéne ott lenned, Emmy. Semmiképpen sem, ha az iskola igazgatója bármi módon érintett ebben a zűrzavarban. Át kellene adnod a phabletet a zsaruknak! – Nekem… – Elmegyek veled – nyomult tovább, ellentmondást nem tűrőn. – Nem lesz több tíz percnél. Besétálunk a kapitányságra, megmondjuk, hogy beszélni akarunk a zsaruval, aki korábban kihallgatott, és szépen elmondod, hogy akkor még sokkos állapotban voltál. – Ben, nekem… – Aztán nálunk alhatsz. Még csak vissza sem kell menned a lakásotokba, oké? A szüleim már hiányolnak, és Cam is meg akarja mutatni, milyen csavartat tud dobni. Tudod, hogy hazajöhetsz, Em. Haza. Fura, hogy ezerszer mondtam Benék lakására, hogy a második otthonom, és fel sem tűnt, mekkorát tévedek. Akkor voltam otthon, ha a pótmatracon alhattam, amit direkt nekem tartott az

ágya alatt. És mikor rántottát ettünk a konyhában a szüleivel, miközben az öccse a műanyag transzformerszeivel háborút indított a mit sem sejtő dinoszauruszai ellen. És a tudat, hogy nem kell lábujjhegyen lopakodnom, nehogy felébresszem az aktuális balféket. Az otthon ott volt, ahol Ben. – Tegnap éjjel kaptam egy üzenetet – mondtam, ösztönösen lehalkítva a hangom. – Az állt benne, hogy: „Addig megyek, míg a nyomodra nem bukkanok.” – Eggyel több ok, hogy átadd a rendőrségnek, és véget vethessenek ennek az egésznek! A hirtelen rám törő kimerültségtől elcsigázottan dörzsöltem meg a homlokom. Megkísértett a gondolat, hogy egyenesen kisétálok az ajtón, menet közben kihúzva a töltő zsinórját, hogy semmi se akadályozhasson – még ez a beszélgetés se Bennel. – Figyelj, az állt benne, hogy: „Addig megyek, míg a nyomodra nem bukkanok”, és nem az, hogy: „Addig megyek, míg a nyomára nem bukkanok.” Akármi történik is itt, személyes oka van. Konkrétan én. Hiába szolgáltatom be a phabletet a zsaruknak, attól ez nem változik. A pillanatnyi csend, ami közénk telepedett, kezdett megtelni Ben növekvő elkeseredésével. – Emlékszel, mit mondtam a fantáziádról, Em? Na ez pontosan olyan bonyodalom, amit annak köszönhetsz. Azt hiszed, van benned valami különleges, pedig dehogy. Te nem vagy mesebeli királylány. Te csak egy csaj vagy, aki rosszkor volt rossz helyen, és aki valami elmeroggyant ötlettől vezérelve úgy döntött, ahelyett hogy kimászna a bajból, egyre jobban beleragad. Fogalmam sem volt, mit felehettem volna erre. Egy rohadt szó se jutott eszembe. „Azt hiszed, van benned valami különleges, pedig dehogy.” Ez lényegében összefoglalta, mi is a helyzet velünk. Nem kell ide a „maradjunk csak barátok” szöveg vagy az „erről nem te tehetsz, hanem én” kifogás. Ben hozzáállása a napnál is

világosabb. Vettem az adást, és volt annyira megalázó, hogy életem végéig ne felejtsem el. A döbbenettől mozdulni sem bírtam, mikor végre felfogtam, hogy mi soha az életben nem fogunk összejönni. Hogy gondos mérlegelés után Ben arra a következtetésre jutott, nincs bennem semmi különleges. – Mennem kell – hazudtam. – Emmy… Kinyomtam a telefont, és az önutálat hullámaitól reszkető testtel a falnak támaszkodtam. Ez nem elutasítás volt, nyugtattam magam dermedten. Nem számít visszautasításnak, ha hivatalosan nem tettem ajánlatot. Egyszerűen egyetértésre jutottunk. Azért akarta, hogy hazamenjek, mert barátok vagyunk. Haverok. Nem pedig azért, mert különleges lennék számára. A mellkasomban olyan gyötrelmes nyomást éreztem, mintha a salemi boszorkányperben arra ítéltek volna, hogy súlyos kőtömbök alatt végezzem. A telefonom csipogva jelezte, hogy új üzenetem érkezett. BEN: „Beszélnünk kell.” Hogyne. Nem is kérdés. Abban a pillanatban, amint már nem kell hánynom a gondolattól, hogy úgy tegyek, mintha minden teljesen rendben lenne köztünk. Felhívom, amint kitaláltam, hogyan ne legyek belé szerelmes. Tekintettel arra, hogy évek óta próbálok túllendülni ezen az ostoba, egyirányú vonzalmon, ez nem mostanában fog bekövetkezni. A büszkeségem mégis úgy kívánta, hogy válaszoljak az üzenetére. Különben még azt gondolná, hogy duzzogok, vagy besértődtem, netán hisztizek… vagy ami még rosszabb, véletlenül rájön az igazságra. Gyorsan bepötyögtem valami választ, és rányomtam a Küldés gombra, mielőtt visszakozhattam volna. EMMY: „Később. Mondd meg Camnek, hogy valsz nemtok menni.” Próbáltam kitalálni, hogy egy vagány hősnő hogy birkózna meg egy ilyen elutasítással. Egy nagy doboz jégkrémbe fojtaná a

bánatát? Talán. Az ötlet határozottan vonzó, de nincs az a mennyiségű csokis-mogyorós csoda, ami megoldaná a problémáimat. Muszáj feltörnöm a phablet kódját. Szerencsémre pontosan tudtam, kit hívjak ez ügyben.

17. FEJEZET – Azt akarod, hogy törjem fel egy halott ember tabletjét? Ahogy ezt így Audrey kimondta, hihetetlenül morbidnak hangzott, de a tényekkel nem vitatkozhattam. Pusztán annyit tehettem, hogy próbálom előnyösebb szemszögből megvilágítani a kérdést. – De hát te imádsz hackelni! – emlékeztettem. – Írni egy algoritmust, amit lefuttathatsz, meg… – mintha lehúzták volna a rolót odabenn – az összes ilyen hackelős dolgot. – Hackelős dolgot? – nevetett fel Audrey. – Te tuti író akarsz lenni? A szavak menekülnek tőled, Emmy. Megvontam a vállam, ez most lényegtelen. – Ezért alkalmazzák a szerkesztőket. Koncentrálj, Audrey! Épp egy elképesztő lehetőséggel kecsegtetlek. Ilyen csak egyszer adódik az életben. Tiéd a legelső lehetőség, hogy feltörj egy gyönyörű, hipermodern eszközt. Nem létezik, hogy ezt kihagyod! Még csak az arcát sem kellett látnom, hogy tudjam, kacérkodik a gondolattal. – Mennyire bonyolult jelszóval van dolgunk? – Hat karakter. – Lehet, hogy írnom kell egy programot – mondta elgondolkodva, és már tudtam, hogy nyert ügyem van. Audrey ugyanazzal a lelkesedéssel ugrott neki a különböző tudományos feladványoknak, mint Ben apja a New York Times keresztrejtvényeinek. A barátnőm számára egy számítógép feltörése önkifejezés volt, kihívás és művészet is egyben. – Nem ígérek semmit. – Csak próbáld meg! Varázsolj! Na, ez hiba volt. Audrey egy IT-mágus, ezzel szemben Nasir igazi varázsló. Isten bizony! A legjobb barátnőm szívét egy olyan srác törte össze, aki poénból nyulakat húzgál elő egy kalapból. Valami underground kockabulin botlottak egymásba, ahol

Audrey-nak nagyon tetszett egy kártyatrükk, ami végül össze is hozta őket. Mióta szakítottak, a társaságában nagy ívben kerültem mindent, ami bármi módon a varázsláshoz kapcsolódik. És persze most szépen beletenyereltem. – Ja, persze… – Audrey-t már nyilvánvalóan nem a phablet foglalkoztatta. – Szóval mi a helyzet az Emptorban? Van már új barátod? – Tulajdonképpen igen – mondtam, nem kicsit meglepődve a saját válaszomon. – A szobatársam, Kayla. Tök jópofa, és nagyon „csilivili”. De azt hiszem, bírnád őt. – Ha jól hallom, nem okozott gondot a beilleszkedés. Új iskola. Új barátok. A következő egy új pasi lesz, és többé nem is lesz időd a régi életedre. Volt valami felkavaró a hangszínében, amit nem tudtam hajszálpontosan beazonosítani, míg magamban el nem ismételtem a szavait. Aztán bevillant: Audrey csak félig viccelt! – Megfogtál – mondtam végletekig színpadias, epekedő sóhajjal. – Beismerem. Stikában Sebastiannel lógok. Mit mondhatnék? Van valami abban, ahogy azt mondja, „pénzügyi negyed”, amitől elolvadok. – Tudtam! Hátrafordultam, és megláttam Kayla diadalittas arcát, amint öklével épp a levegőbe csap. – Tudtam, hogy Sebastian bejön neked! – Szarkazmus, Kayla. Ez egy gúnyos megjegyzés volt. – Most is vele vagy? – Audrey hangja riadt lett. – Nem tudtam, hogy ott van. Akkor nem is tartalak fel. – Mögém settenkedett – néztem dühösen Kaylára, miközben próbáltam menteni a menthetőt. – Azt említettem már, hogy Kayla félig nindzsa, félig egyszarvú, és teljesen immúnis a szarkazmusra? – Azt hiszem, elkaptad a lényeget – bólintott a szobatársam. – Bár szerintem mindketten tudjuk, hogy… Kizárt, hogy két beszélgetésre tudtam volna koncentrálni

egyszerre. – Most mennem kell, Audrey. Hamarosan hívlak, rendben? Kösz, hogy segítesz. – Persze. Nincs mit – válaszolta hűvösen. – Később beszélünk. Ő tette le előbb, amitől gyomortájékon furcsa nyomást éreztem. Húsz perc leforgása alatt sikeresen feldúltam a kapcsolatomat a két legfontosabb emberrel az életemben. Szinte már vártam, hogy Sebastian bejelentse az iskolarádió hangszóróin keresztül, hogy az Emptor Akadémia diákjaitól elvárják – sőt kifejezetten arra buzdítják őket –, hogy távolodjanak el a múltjukban szerepet játszó személyektől. Hogy ez a következő lecke. Ami ugyanolyan fontos, mint elkapni a mentőkötelet, és kerülni a felnőtteket. Hallottam magamban Sebastian rekedt hangját. „Ez a harmadik lecke, amit meg kell jegyezned, Emmy. Ejtsd azokat, akik a felemelkedésed útjában állnak.” – Mehetünk? – kérdezte Kayla bizonytalanul. – Gondoltam, elkél egy kis segítség, hogy odatalálj a tárgyalástechnika- és diplomáciaórára. Mrs. Chin szigorúan veszi a késést, úgyhogy jobb, ha belehúzunk. Kihúztam a töltőt, erre a telefonom felháborodottan rám csipogott. Akkumulátor töltöttsége öt százalék. Szuper. Talán még egy SMS-t küldhetek, mielőtt megint lemerül. De hát maradt még valaki, akit felbosszanthatok? – Készen állsz? – Kayla belém karolt, és vezetett végig a folyosón, mint egy szeles vakvezető kutya. – Kitűnő. Na, akkor mesélj csak erről a bimbódzó vonzalomról Sebastiannel. Pénzügyi negyed, mi? Érdekes. A többi csajnál általában nem így megy. Nem hagyhattam ki ezt a fantasztikus lehetőséget, hogy én is kutakodhassak egy kicsit. – Komolyan? – mondtam lazán. – És mi a helyzet Peytonnal? Kayla megtorpant, szeme tágra nyílt az elképedéstől. – Róla teljesen elfeledkeztem. Hidd el, nem akarsz vele

összeakaszkodni! Úgy döntöttem, nem szólok Kaylának, hogy a figyelmeztetése úgy három órával később ért célba a kelleténél. – Vagyis akkor ő is Sebastian háreméhez tartozik? Meghatározásom hallatán Kayla felhorkant. – Peyton nem osztozik. Az a csaj egy sorscsapás. Az a hír járja, hogy az apja külföldi nagykövet, az anyja meg sztriptíztáncosból lett kirakatfeleség. Mondjuk, azt is hallottam, hogy amatőr gyorsulási versenyző, aki Monacóban meggazdagodott. Peytonnal szemben a legjobb taktika az elkerülés. – Kayla elgondolkodva csücsörített. – Bár ha komoly nálad ez a dolog Sebastiannal… – Nem komoly! Kayla úgy ingatta a fejét, mint aki nem is érti, miért próbálom egyáltalán tagadni. – Aha. Szóval, ha elméletileg érdekel a srác… – Ha esetleg egy tragikus autóbaleset következményeként kisülne az agyam? – Ez nem is rossz alapötlet egy filmhez! – Akkor Sebastian megjelenne, és… ne haragudj, Kayla. Ezt én továbbra sem veszem be. Ő maximum akkor látogatna meg egy kórházat, ha gyógyíthatatlan betegek kirablása lenne a célja. – Hűha, ez elég durva! Szóval akkor nem tréfálsz, igaz? Megráztam a fejem. – Tök komolyan mondtam. – Azt hittem, nálad ez a csábítás része. Az elején húzzátok egymást, aztán minden szépen megváltozik. – Nem, nem. Mi aztán sem kedveljük egymást – tisztáztam a helyzetet. – Én éppen úgy szeretem a jó szerelmes sztorikat, mint bármelyik csaj. Sőt ami azt illeti, sokkal jobban is szeretem, mint a többségük, de nem minden kisfiú van belénk zúgva, aki a játszótéren a hajunkat huzigálja. Némelyikük csak egy kis patkány, akiből felnőve nagy patkány lesz, mert soha senki sem szólt nekik, hogy a kezük nem erre való. – Nézd, ide is értünk! – Kayla egy terem ajtajára mutatott, ami még majd tíz méterre volt tőlünk. – Épp időben. Csak

csináld, amit én, rendi? Jó benyomást kell tenned Mrs. Chinre. – Mert ha nem… – kezdtem óvatosan. – Akkor az elkövetkező pár év minden egyes napját azzal töltheted, hogy megpróbálod helyrehozni, amit elrontottál. Világos. – Jó napot, Mrs. Chin – mondta Kayla kedvesen, hatalmas mosolyt ragyogtatva a pöttöm, apródfrizurás asszonyra. Próbáltam felvenni ugyanazt az arckifejezést, de valószínűleg inkább úgy néztem ki, mint akinek komoly szorulása van. – Ő Emmy. Szeretne csatlakozni a vitacsapathoz. – Szeretnék? – köhintettem, és úgy tettem, mintha a torkom köszörülném, mert Mrs. Chin szinte felnyársalt átható, koromfekete szemével. – Vagyis… igen, szeretnék. Kayla egyetértően bólintott. – Szerintem erősíti majd a csapatot. Fogalmam sem volt, hogy kellett volna reagálnom erre a nyilvánvaló hazugságra, úgyhogy csak álltam ott némán, kényszeredett mosollyal az arcomon. Belül már lassan rám tört a pánik. Nem voltam felkészülve rá, hogy az egész osztály előtt vitázzak. Ha pedig Mrs. Chin felszólítana, hogy mondjam fel Lincoln gettysburgi beszédét, nagy szarban lennék. „Nyolcvanhét esztendővel ezelőtt e kontinensen atyáink… valami valamit… hoztak létre, mely szabadságban fogant… megint valami… hogy minden ember egyenlőnek születik.” A szívem eszeveszett dübörgésbe kezdett. A tanárnő olyan kurtán bólintott, hogy egy haja szála sem rebbent. – Isten hozott a tárgyalástechnika- és diplomáciaórán, Emmy. – Köszönöm. Akkor mi most talán… – A hangom elhalt Mrs. Chin rám irányuló figyelmének súlya alatt. Aprócska termete sem tette őt kevésbé félelmetessé. – Leülünk – fejezte be helyettem Kayla, majd udvariasan odabiccentett a tanárnőnek, mielőtt a harmadik sorban két üresen álló szék felé kormányzott volna. – Nem fog jobban utálni, ha rájön, hogy nem lépek be a

vitacsapatba? – sziszegtem, míg elővettem a füzetemet, és kinyitottam egy üres oldalon. Kayla zavarodottan meredt rám. – Már hogyne lépnél be? Isteni a csapatunk! Zsinórban hatszor nyertük meg a bajnokságot. Ezek után legszívesebben belevertem volna a fejem a hosszú, faragott asztalba, ami túlságosan nemes volt, hogy csak úgy leíróasztalozzam. Mert milyen íróasztal az olyan, amelyikbe egy árva monogram sincs belekarcolva, egy darab rágó sincs alulról rátapasztva, és nem csorba vagy kopott, évek óta elhanyagolt? Drága volt és gyönyörű, és nevetségesen célszerűtlen egy osztályteremben. Kilógott. De az is lehet, hogy én lógtam ki. – Akkor beszélgessünk a versailles-i békeszerződésről. Mit gondolsz az olvasmányról, Kasdan? A jellegzetesen szlávos arcvonású, szőke fiú elsápadt vastag szarukeretes szemüvege mögött. – Úgy vélem, fontos mérlegelni a hosszú távú következményeket az azonnali kielégüléssel szemben. – Mit gondolsz, Em? – Kayla szája alig mozgott. – Ez izgatóbb, mint, nem is tudom, a pénzügyi negyed? Belülről ráharaptam az alsó ajkamra, nehogy kibugygyanjon belőlem a röhögés. – Miután annyi közlendőd van, Kayla, légy oly kedves, oszd meg a gondolataidat a wilsoni elvekről – szólt Mrs. Chin hűvösen. A nap további részében, amíg még óráink voltak, próbáltam módot találni arra, hogy az épületben maradjak, de ne kelljen bemenni az órákra. Teljes időpocsékolás azt hallgatni, hogy az új osztálytársaim valami találomra kiválasztott egyezményről vitáznak, mikor többre mentem volna, ha azalatt rájövök, eleve miért kerültem a képbe Frederick St. Jamesnél. Csakhogy lehetetlen volt elhagyni az osztályt anélkül, hogy ne keltettem volna még nagyobb feltűnést. – Segítek felzárkózni – ígérte Kayla, mikor végre kicsöngettek.

– Ne izgulj, oké? Nincs itt semmi olyan, amivel ne tudnál megbirkózni. Ja, persze. És nem is lógok ki a sorból, mint egy fájós hüvelykujj. Ó, és az sem bánt egy kicsit sem, hogy Ben szikrányi romantikus vonzalmat sem érez irántam. Ha már hazudunk, csináljuk rendesen. – Mehetünk ebédelni? A kaja ígérete elég volt, hogy áttörje az önsajnálat ködét. – Naná! Benne vagyok! – Úgy szedtem a lábam, hogy a végén már szinte rohantam a legközelebbi kijárat felé. – Ide az összes kaját! Mindet! Svédasztal van, vagy komornyik hozza ki? Kayla csak nevetett. – Hogyne, itt minden étkezésnél komornyikok szolgálnak fel. És van egy külön inas, aki bejelent minket, ahányszor csak belépünk a bálterembe. Őszintén reméltem, hogy viccel. – Mi a következő órád? Rápillantottam az órarendre, amit úgy tucatszor hajtottam félbe, mióta kijöttem Gilcrest irodájából. – Társastánc, ebéd után. Hacsak nem tudsz kimenteni onnan. – Úgy tettem, mint aki a szempilláit rebegteti. – Beveted a tekintélyed mint kiváló mentor, hogy kisegítsd a szobatársad? – Légyszi, mutass be így Ms. Helsenbergnek! Légyszi, légyszi! Az arckifejezése minden pénzt megérne. Szerinte én röhejes vagyok. – Kayla nem tűnt túlságosan összetörtnek emiatt, inkább tárgyilagosnak hangzott. – Az meg hogy lehet? Olimpiai szintű tornász vagy! Ettől elfintorodott. – Nem, én egy kiöregedett tornász vagyok, akit kicsaptak a legelőre. Hirtelen megálltam. – Ezt nem gondolhatod komolyan. – Ejtsük a témát. A hosszú pilláit szegélyező kék csillám alatt Kayla tekintete űzött volt. Próbáltam elképzelni, hogyan érezném magam, ha egy

mondattal a regény befejezése előtt elszállna a számítógépem, és törölné az egészet. Ezerszer jobban fájhatott Kaylának végignézni, amint a csapata nélküle viszi az olimpiai fáklyát. – Mi lett az Emptor első számú szabályával? – kérdeztem. Gyanakodva pislogott rám. – Hogy sosincs teljes bizonyság? A fejemet ráztam. – Hát lehet, hogy a második az, amire gondoltam. – Ha túl szépnek tűnik, hogy igaz legyen, szállj ki? – Kayla kitárta az étkező ajtaját, ami egy pillanatra kizökkentett. Fehér abroszos, hosszú svédasztalok, tele ezüsttálakkal; de már a levegőt betöltő fenséges illattól megkordult a gyomrom. – Ennek a sulinak túl sok jelmondata van. – És még a felét sem hallottad! – nevetett fel, és nekiállt az ujjain számolni őket: – Ne hagyd, hogy sírni lássanak! Mindenki pótolható. Tartsd rejtve a fegyvered, hacsak nem akarod használni! – Ti itt fegyvert is használtok? – Képletesen szólva. Többé-kevésbé. Bár ez a szabály sokszor előkerül a lőtéren. Ennek a különös információnak a feldolgozását el sem tudta kezdeni az agyam, úgyhogy félre is tettem későbbre. – Na jó, szóval Sebastian egész kis beszédet tartott arról, hogy a felnőttek nem mindig észlények, de én tutira mondok egy jobbat. Készen állsz egy hamisítatlan Emmy Danvers-féle bölcsességre? – Készen. – Ha kiborítanak, szard le őket! – Felkaptam egy tányért. – És soha, de soha ne kerülje el a figyelmedet egy svédasztal! Kayla kuncogott, de a teljes figyelmemet hirtelen elvonta a zsebemben rezgő phablet. Volt egy olyan sanda gyanúm, hogy akármilyen üzenet is érkezett rá, nem lesz túl szellemes.

18. FEJEZET Úgy tettem, mintha minden a legnagyobb rendben lenne. Megpakoltam a tálcámat egy halom találomra kiválasztott étellel, és leültem egy közeli asztalhoz, míg Kayla filé minyonért állt sorban. Aztán magamba erőltettem egy nagyobb falat burgonya á la valamit, mielőtt nyugodtan – nagyon nyugodtan – a phabletért nyúltam, ami továbbra is némán rezgett a zsebemben. Nem igazán kellett aggódnom a szemtanúk miatt. Egy Slate-re bambuló diák itt a kutyának sem tűnik föl. Ezzel együtt nem ártott némi hidegvér. Valószínűleg ez is az iskola egyik jelmondata lehetett, csak Kayla kifelejtette a felsorolásnál. Egyetlen pillantás a képernyőre, és minden meghűlt bennem, nem csak a vér. Levegőt is alig kaptam. Ezúttal nem egy villogó üzenet volt. Nem halálos fenyegetés vagy vádaskodás. Még csak nem is trágár módon beígért bosszú vagy célozgatás, hogy mire számíthatok, ha a gyilkos keze közé kerülök. Tulajdonképpen nem is SMS volt. Egy másodpercig azt hittem, Frederick St. James emlékeztetőt állított be a telefonján, hogy ne felejtse el bevenni a gyógyszereit. Azt hittem, simán csak figyelmen kívül kell hagynom ezeket az előre beállított figyelmeztetéseket minden délben. Láttam magamat, amint együtt ebédelek egy nagy kiadó irodalmi szerkesztőjével. „Ó, ügyet se vessen a rezgő nadrágomra. Csak egy halott emlékeztetője. Hol is tartottunk? Megvan. Arra gondoltam, hogy a főhősnő a bátyja legjobb barátjába zúg bele, aki történetesen elit kommandós a haditengerészetnél, és azt a megbízást kapta, hogy védje meg a lány életét.” De ahelyett, hogy „Bevenni két Advil-oxy-pentil akármit egy pohár vízzel”, a felirat egészen másra figyelmeztetett. „Potenciális ellenség 20 méteren belül.”

„Potenciális ellenség 18 méteren belül.” Aztán rövid szünet. Zzzzz! „Potenciális ellenség 16 méteren belül.” Fürkésztem a nyüzsgő étkezőt, hogy látok-e valakit sötét baseballsapkában, és kétségbeesetten reménykedtem, hogy az én főgonoszom van annyira öntelt, hogy másodszorra is ugyanazzal a trükkel próbálkozik. Szinte lehetetlen volt tisztán látni bármit is a diákok, tanárok és a konyhai személyzet szövevényes társasági keringőjétől, amint egymást kerülgették az ételek körül. Gilcrest igazgató intett egy karcsú, barna, fiúsan rövid frizurát viselő nőnek. Mrs. Chin mert valamit a táljába, majd eltűnt a tömegben. Dermedten ültem, és nem tudtam eldönteni, annak a késztetésnek engedjek-e, hogy az asztal tetejére állva körbenézzek, és próbáljam meghatározni a támadás irányát, vagy másszak az asztal alá, ahol a térdemet átölelve kivárhatom, míg elmúlik a veszély. Zzzzz! Zzzzz! Zzzzz! „Potenciális ellenség 14 méteren belül.” Az ujjaim furcsán hidegek voltak. Majdhogynem fagyosan merevek és zsibbadtak. A félelem íze elnyomta a krumpliét, amit csak nagy nehezen sikerült lenyelnem. Mi lesz, ha az asztalra ejtem a phabletet? Mi lesz, ha véletlenül elárulom magam? Mi lesz, ha a „potenciális ellenség” már rég beazonosított, és bármit is teszek, úgyis túl késő? Zzzzz! Zzzzz! Zzzzz! Zzzzz! Zzzzz! Zzzzz! „Potenciális ellenség 12 méteren belül.” – Emmy, jól vagy? – kérdezte Kayla, miközben velem szemben lerakta a tálcáját, és rám bámult. Fejemet az ölemben lapuló Slate fölé hajtottam, amiből ő azonnal téves következtetésre jutott. – Jaaa, áldást mondasz? – Majd két tenyerét gyorsan egymáshoz szorította. – Édes Jézus, légy vendégünk, áldd meg, amit adtál nékünk. Nagyon finomnak tűnik. Kérlek, add, hogy megemésszem, mielőtt edzést kell tartanom, nem akarom, hogy égjen a gyomrom.

– Ööö… ámen – mondtam, és reménykedtem, hogy Kayla nem nem kap rajta, amint próbálom megjegyezni mindenkinek az arcát, aki az asztalunk 12 méteres körzetében tartózkodik. Mindannyian egyetlen homályos kuszasággá mosódtak össze. Mindenki olyan volt, mintha skatulyából húzták volna ki. Elegáns. Méltóságteljes. Senki nem volt görnyedt, nem kuncogott túl hangosan, vagy döntött magába egy üveg kólát, mielőtt kiügetett az étkezőből. Különösebben senki sem ragadt meg az emlékezetemben. Sehol egy piercing, feltűnő tetoválás, semmi, ami szembeötlő lenne, ha ki kéne választanom a rendőrségen öt másik személy közül. Arról a néhány arcról meg, ami halványan ismerősnek tűnt, nem tudtam eldönteni, hogy a folyosón futottunk-e össze, rostélyosért álltunk együtt sorba, vagy simán csak arról van szó, hogy mind úgy viselik a gazdagságot, mint egy csillogó egyenruhát. Ujjaim rákulcsolódtak a késem nyelére, amit olyan erővel szorítottam, hogy az ujjperceim elfehéredtek, majd remegni kezdtek. Gyors mozdulattal letöröltem a vékony verítékréteget a tenyeremről, és próbáltam ugyanolyan szorosan belekapaszkodni a valóságba, mint a késbe. Lennie kellett kiútnak. Valami lényeges elkerülhette a figyelmemet. Ami azt illeti, valószínűleg úgy ötven dolog volt, amit észre kellett volna vennem, de nem tettem, mert elhatalmasodott rajtam a rettegés. Talán Frederick St. Jamest is páni félelem fogta el, mikor azt mondta, jönnek, hogy végezzenek vele. Velem. Velünk. Ha most támadna rám a gyilkos, itt nem lenne senki, aki elém veti magát. Senki nem tenné kockára az életét értem. Senki nem vállalná a hős szerepét. Gilcrest igazgató egyszerűen bekísérné a gyilkost a hipermodern pszichiátriai betegszobába, hogy az én tragikus halálomat a többi diákjuk épülésére használhassák. – Emmy, te most mit… Ó! Peyton. Na igen, ő tényleg rémisztő. Eszembe sem jutott, hogy arra nézzek, amerre Kayla a fejével

biccentett. Legkisebb gondom is nagyobb volt egy undok szépségkirálynőnél. – Az a pletyka járja, hogy múlt héten Sebastian lenyomta neki a teljes „Nem akarok tartós kapcsolatot” szövegét. Nem mintha ez érdekelne téged. De most már lazíthatsz a halálos szorításon, amivel azt a kést markolod. Halálos szorítás. Ettől a rettenetes szóösszetételtől kis híján hisztérikus kacagásban törtem ki. – Nem vagyok féltékeny. Csak ellenőrzöm az ezüst evőeszközök minőségét – füllentettem ügyetlenül. Zzzzz! Zzzzz! Zzzzz! „Potenciális ellenség 14 méteren belül.” Zzzzz! Zzzzz! Zzzzz! Potenciális ellenség 16 méteren belül.” A titokzatos üldözőm hátrálni kezdett. Majd leestem a székről a megkönnyebbüléstől. Nyirkos tenyeremből kicsúszott a kés, és csörömpölve a tálcán landolt. Árulkodó remegés futott át rajtam. Nincs semmi baj. Jól vagyok. Még. – Jól vagy? – kérdezte Kayla. Két falat tészta közt meg is állt egy pillanatra, hogy az arcomat tanulmányozza. – A pupillád teljesen kitágult. – Persze, mert le vagyok döbbenve. Ki használ manapság abroszt? Csak a mosodai költség eszement összeg lehet, pláne, mikor extra szószos hamburger a menü. Kayla elmosolyodott, szemmel láthatóan elégedett volt a témaváltással. – Itt hamarabb kapsz csigát, mint hamburgert. Bólintottam, és nagyot kortyoltam a vizemből. Aztán fittyet hányva a jó modorra, amit anyám belém nevelt, falni kezdtem, ami csak a tálcámon volt. Csillapíthatatlan, mohó éhség mardosott. A feszültségben töltött órák után, mikor enni is képtelen voltam, most abba sem akartam hagyni. Ahogy pirított fokhagymaszószban tocsogó, méretes krumplidarabokat lapátoltam a számba, a „villa a tányérhoz, villa a szájhoz”

megszokott ritmusa némileg csökkentette a gyomromban remegő félelmet. Ha már „utolsó vacsora”, ezt nehéz lett volna überelni. Az a tudat, hogy Frederick St. James mindent megtett azért, hogy felvegyenek egy olyan helyre, ahol „potenciális ellenség” van? Na ezt sokkal nehezebb volt lenyelni, mint akármelyik falatot! Tudomásul vettem, hogy az öregnek hátborzongató módon én lettem a rögeszméje. Többnyire. Továbbra is nyugtalanított, de próbáltam kiegyezni a gondolattal, hogy tiszteletben kell tartanom az utolsó kívánságait. Arról is majdnem sikerült meggyőznöm magam, hogy akkor, a Starbucksban biztosan azt gondolta, azt teszi, ami nekem a legjobb. Csakhogy minél többet tudtam meg a pasasról, annál kevésbé voltam biztos abban, hogy úgy halt meg, hogy közben védeni próbált. Vagy hogy meghalt-e egyáltalán. Furcsa hiányérzetem támadt, mintha egy távoli rokont gyászolnék, akit valójában sosem láttam. Vagy még inkább, mintha gyászolnám az illúziót, hogy az elmúlt tizenhat évben volt egy őrangyalom, és erre csak akkor jöttem rá, mikor az élete feláldozásával megmentette az enyémet. De az is simán lehet, hogy az öreg azért rendezte az egész jelenetet, hogy belerángasson ebbe a pokolba. – Nyugodtan visszavehetsz a tempóból. Senki nem fogja elenni előled. A tányér szélére helyeztem a villát, de csak hogy újra meghúzhassam a vizemet, amivel kordában tarthattam egyre növekvő idegességemet. Az étkezőben iszonyú lett a nyüzsgés. Teljesen tömve volt. És ami a legrosszabb, ott ültem abszolút védtelenül. – Azt hiszem… talán… vissza kéne mennem a szobánkba. Szundítani egyet, vagy valami. Sebastian huppant le a közvetlen mellettem lévő székre, és szinte vártam, hogy a phablet morzézni kezd szoros közelsége miatt. Sebastian nem potenciálisan, hanem teljesen

nyilvánvalóan ellenséges. A nap minden percében. De láss csodát: a teló hallgatott. Csakis a nagyszülői elfogultsággal magyarázható, hogy a phablet nem villogott, pittyegett, fütyült és sivított, hogy: „Fuss, ha kedves az életed!” – Már indulsz is, Emmy? Azt hittem, keményebb fából faragtak. – A közeledben felfordul a gyomrom – mosolyogtam rá kimérten. Kayla inkább beharapta az ajkát, semhogy felhívja rá a figyelmemet, ha igazán törődnék az emésztésemmel, akkor nem szippantottam volna fel a kajámat, mint egy kiéhezett mókus. A mellette lévő üres székre egy túlságosan is ismerős fiú ereszkedett, és kezdtem azt érezni, hogy lassan ezt az egész napot lehúzhatom a vécén. Nincs is ahhoz fogható, mint amikor egy amúgy is gáz szitu ezerszer kínosabb lesz attól, hogy együtt kell ebédelned a legjobb barátnőd expasijával. – Helló, Emmy – köszönt Nasir. – Hogy vagy mostanság? – Na várjunk csak. Ti ketten honnan ismeritek egymást? – kérdezte meglepetten Kayla. Gyanítottam, hogy hamarosan megpróbál majd a végére járni, vajon van-e köztünk valami Nasirral. A gondolattól is felállt a szőr a hátamon, hogy ugyanazzal a sráccal járjak, aki miatt Audrey érzelmileg lerongyolódott, úgyhogy szántszándékkal figyelmen kívül hagytam a kérdést. Minél kevésbé bolygatjuk a múltat, annál jobb. – Megvagyok. – Az a tapló nem érdemelt többet egy tőmondatnál. Nasir kényelmetlenül fészkelődött. – Nem is tudtam, hogy át akartál jelentkezni ide. – Nem is akartam. – Sikerült már megszoknod itt, vagy… Felmarkoltam a földről a hátizsákomat, és felálltam. – Bár rendkívül élvezem ezt a kis kérdezz-feleleket, van

néhány feladatom, ami nem tűr halasztást. – Világos. Hát… örülök, hogy találkoztunk. Arra sem vettem a fáradságot, hogy elmosolyodjak. Inkább a vállamra vetettem a táskám, és megindultam a kijárat felé. Tőlem aztán addig villogtathatta rám a hófehér vigyorát, míg az arca belefájdult, akkor sem bíztam benne. És nem fogok vele úgy viselkedni, mintha régi barátok lennénk, mikor mindössze Audrey volt a közös pont az életünkben. Épphogy csak elengedtem az étkező széles dupla ajtaját, mikor a táskám pántja hirtelen megrándult, és ettől megperdültem. – Ez meg mi a franc volt? – kérdezte Sebastian számon kérőn. Viharkék szemére szürke felhők úsztak a haragtól, én meg élveztem, hogy az őt körülvevő rendíthetetlen nyugalom buboréka kipukkant. Jólesett, hogy nem én voltam az egyetlen, akiben forrt az indulat. – Ez én voltam, amint leléptem a színről. Akarod látni újra? Engedd el szépen a táskám, és boldogan megismétlem. A szó szoros értelmében rám mordult: – Én türelmes voltam, Emmy! Hagytam neked időt… – Mikor? – Hagytam, hogy levegőhöz juss… – Hol? – Öt másodperced van, hogy kihúzd a fejed a seggedből, és bocsánatot kérj Nasirtól. Ez az utolsó, amit még felajánlok neked. A nevetésem hamisan csengett. – Marhára megijesztettél! Ott a célkereszt a hátamon. Éjszakánként nem tudok aludni. Nem találkozhatok a barátaimmal. Ó, és nem tudom úgy megenni az ebédemet, hogy ne kapjak pánikrohamot. Szóval nem tudsz te nekem olyat mondani, amitől kedvesebb leszek azzal a seggfejjel, aki ejtette a legjobb barátnőm. – Audrey szakított Nasirral! Meghökkenve bámultam Sebastianre.

– Kizárt. – Biztos neked van igazad. Én értettem félre. Annyiféleképpen lehet értelmezni azt, hogy: „Audrey kidobott. Vége van” – vetette oda Sebastian gúnyosan. Erre semmi okosat nem tudtam visszavágni, úgyhogy kirántottam a kezéből a táskámat, és továbbmentem. Felemelt fejjel. Előretekintve. Miközben magamban végig a jelmondatot ismételgettem, amit Kaylától hallottam: „Ne hagyd, hogy sírni lássanak!” Nem mintha valaha is könnyekre fakadtam volna Sebastian előtt. Csak azoknak hagytam, hogy lássák, amikor szétcsúszom, akikről tudtam, hogy segítenek utána talpra állni. De a kis beszédem alatt elpárolgott belőlem az utolsó csepp is az adrenalinlöketből, amit az étkezőbeli ijedség idézett elő, úgyhogy ott maradtam érzelmileg kimerülten és üresen. Rettentő üresen. – Örökké nem futhatsz el, Emmy! Összeszorítottam a fogam, és csak mentem tovább. – Akkor figyelj, Szenyasztián! Erre nem mondott semmit. Egyszerűen jött mellettem, és egy profi atléta könnyedségével szaporázta meg a lépteit, hogy tartsa az iramot, amit diktáltam. Minden külső jel arra utalt, hogy Sebastian St. James visszanyerte hétköznapi magabiztosságát és önuralmát. Nem volt több morgás. Sem ordítozás. Mintha csak megnyomott volna egy gombot – teljesen kifürkészhetetlenné vált. Némaság telepedett közénk, mialatt sebesen elhaladtunk a könyvtár előtt, majd a gyepszőnyeg mellett, ahol néhány srác, ügyet sem vetve a csípős hidegre, frizbizett, és egyre közelebb értünk a lánykollégiumhoz. Talán a szobám az egyetlen hely, ahová nem követhet árnyékként. A hatalmas kőépületnek bámulatos, íves ablaknyílásaival és ólomüveg ablaktábláival hívogatnia kellett volna, biztonságot ígérve. Csakhogy a gondolattól, hogy magamra zárom a szobaajtót, összeszorult a torkom. Megfulladnék odabenn. Annyira megdermesztene a félelem a saját képzeletem szülte zajoktól és

az elnyúló árnyaktól, hogy ki sem tudnék lépni onnan többet. Mert a kinti világban potenciális ellenségek és baseballsapkás gyilkosok szaladgálnak. Odakinn lenni egyet jelentett a védtelenséggel. A veszéllyel. A bizonytalansággal. De attól, hogy bebújok az ágyamba, és elrejtőzöm a takaró alatt, még nem leszek biztonságban. Úgyhogy inkább mentem tovább. Megint kócos lófarokba rántottam a hajam, és a macskakövön trappoló cipőm ritmusára koncentráltam. Sebastian fütyülni kezdett. Normál esetben ki kellett volna, hogy üldözzön vele a világból, csakhogy volt valami ismerős a dallamban, úgyhogy inkább megpróbáltam felismerni. A lankadatlanul derűs füttyszót valahogy csúfolódónak éreztem, és jó eséllyel Sebastiannek ez is volt a célja vele. Másodszorra is rákezdett ugyanarra a dallamra, én pedig engedtem a kíváncsiságomnak. – Mi ez a dal? – A légierő indulója, a Wild Blue Yonder – elfütyült belőle még egy kis részt, majd megint hallgatásba merült. – Hol tanultad? Hülye kérdés volt. Egyáltalán nem számított, hol hallotta, vagy hogy miért kezdte fütyülni. Legalábbis ha a többi dologhoz mérjük, ami az életemben épp zajlott. – A nagyapám tanított meg rá. Azt mondta, mindig ezt dúdolta, ha küldetés közben ideges lett. Vagy elveszítette egy barátját. Vagy mikor az emlékei ébren is rémálomként kísértették. – A vidám dal nem fért össze ezekkel a sötét gondolatokkal. – „Hírnévvel élünk, vagy lángolva végünk.” Ez volt a kedvenc sora. Azt mondta, egy nap majd én is találok valamit, amiért érdemes lángra gyúlnom. Neki én voltam az a valami. – Fogadd együttérzésem, Sebastian! – mondtam automatikusan. Elkoptatott közhely, az a fajta, amit jobb el sem olvasni az olcsó, részvétnyilvánító képeslapokon, melyeket a

sarki boltban árulnak. És már több mint elégszer mondtam. Sebastian nem kért a részvétnyilvánításokból. Pláne nem az enyémből. A hangja kemény lett. – Kész vagyok lángolni, de előbb, ha kell, az egész világot átkutatom a nagyapám után. És ha menet közben fel kell gyújtanom néhány embert, ám legyen. Legszívesebben kinevettem volna, és a szavait elintézem annyival, hogy egy gyásztól feldúlt kölyök fenyegetése, aki ugat, de nem harap, csakhogy veszedelmes árnyék bujkált a szemében. Valami nyers, hideg és könyörtelen. – Én nem szoktam hibázni – mondta ridegen. – És azt sem fogom hagyni, hogy te elcseszd, még ha egy székhez kell is kötöznöm ahhoz, hogy kiszedjem belőled az információt. Világos? A félelemtől borzongás futott végig a hátamon, de a düh, ami egyre csak gyülemlett bennem, erősebb volt. Véget nem érő fenyegetések és riogatások! Minden irányból könyörtelenül rám zúduló megfélemlítés, a zsaruktól kezdve az iskolaigazgatón keresztül a hajmeresztő sofőrig. És most még ez is? Lehet, hogy az én titokzatos, potenciális ellenségem hatókörén jelenleg kívül estem, de Sebastian nagyon is kézközeiben volt. Valami elpattant bennem. – Nem fogod hagyni, hogy elcsesszem? Hogy te milyen nagylelkű vagy! Igazán nemes! Különösen, ha fontolóra veszed, hogy a tulajdon nagyapád jobban bízott bennem, mint benned. Esetleg átértékelhetnéd, kettőnk közül melyikünk az elcseszettebb, Szenyasztián. Aztán elsprinteltem a kolesz felé. Ezúttal nem vett üldözőbe.

19. FEJEZET A táncomról finoman szólva elkéstem. A késedelem jó részt a várakozásnak tudható be, míg a pult mögött üldögélő, morcos csaj – egy darabka rágót csócsálva és pukkantgatva – kiutalt nekem egy öltözőszekrényt. Majd felvilágosított, hogy a táncstúdió szentséges falai közé szigorúan tilos bármiféle elektromos készüléket bevinni. Mire mindent behajigáltam a szekrénybe, és beállítottam a számzárat, még egy frissen átjelentkezett diákhoz képest is messze átléptem az elnézhető késés határát. Mégis emelt fővel léptem be a tornaterembe. – Új lány! – Ms. Helsenberg, a magas, széles vállú oktató pillantásra is alig méltatott. – Késtél. Ide ne gyere többet farmerben! Menj, melegíts be a sarokban, és jól figyelj! Hogy milyen kedves és barátságos ez a nő! Besompolyogtam a sarokba, belekezdtem néhány terpeszugrásba. Az izmaim már amúgy is sajogtak attól, hogy az előbb körbevágtáztam a campust, de ha ez a tanárnő dirigálni akar, mint egy kiképzőtiszt, akkor én ki tudok préselni magamból egy tisztelgést. – Cassie! Annak a láblendítésnek pontosan egy ütemmel korábban kellett volna jönnie. Vezesd a lányt, Mikhail, ne állj ott, mint egy rakás szerencsétlenség! Peyton, feszítsd le a lábujjad! Feszítsd le a lábujjad! Feszítsd le, vagy eltöröm. Mindjárt jobb. Peyton jobb lába az égbe lendült, mielőtt rácsavarodott egy srác felsőtestére, majd olyan fürgén kapta le onnan, mintha mi sem történt volna. Én kábé akkor tudtam volna utánozni ezt a mozdulatot, ha a Cirque du Soleil teljes társulata lendíti helyettem a lábam. Gyors felülésekbe kezdtem, hogy elűzzem ezt a képet a fejemből.

– Nem jó! – üvöltött rám Ms. Helsenberg. – A nyakad és a hátad használod, nem pedig a hasizmod. Vagy csináld rendesen, vagy sehogy! Felálltam, úgy döntöttem, inkább abbahagyom, mint hogy az osztályból mindenki engem bámuljon, míg ő az erőnlétemre tesz megjegyzéseket. – Lássuk, menni fog-e a keringő Colinnal. – Fejével egy vézna srác felé intett, akinek az arcát körülölelő rozsdavörös, göndör fürtjei szinte glóriát vontak a feje köré. – A kezed a vállán legyen, új lány! Nem lóg a kar! Itt mindenkitől teljes erőbedobást várok. Amint Ms. Helsenberg egy másik párral kezdett foglalkozni, Colin égnek emelte a tekintetét. – Nem veszel levegőt, új lány! – förmedt rám, meggyőzően utánozva a diktátorunkat. – Ilyeneket majd a stúdiómon kívül. Itt az enyém vagy! Elnevettem magam. – Jobb szeretem az Emmyt. Na, akkor mit is csinálunk? – A keringő nem túl bonyolult. – Kidüllesztette a mellkasát, mint egy harcra kész matador a megvadult bikával szemben, és előrelódult. – Egy-két-há… Egy-két… Megbotlottam, és kis híján elhasaltam, épphogy sikerült elengednünk egymást. – Jaj, ne haragudj, én… – Reménytelen! Hányszor kell még elmondanom, Colin? A férfi hatékonyan és határozottan vezet. Ide figyelj! Mire észbe kaptam, a kezem már Ms. Helsenberg vállán volt, és siklottam vele körbe a parketten, anélkül hogy lepillantottam volna. A lábam automatikusan járt, és a gyors, egymást követő mozdulatok meglepően kellemesek voltak. Erősek. Energikusak. – Na ez az, amikor határozottan irányítasz – vakkantotta Ms. Helsenberg. – Egy jó táncos még a leggyengébb partnert is képes vezetni. – Hirtelen megállt, és lekapta a derekamról a kezét, mintha undorodna az érintéstől. – Beleértve Nudlit is, itt előttem. – Hé! – léptem hátra, mintha arcul csaptak volna.

– Ha nem tetszik a beceneved, Nudli, akkor tartsd feszesen a karod! Negyvennyolc órányi folyamatos feszültség után a tánctanárnak az volt a legnagyobb problémája, hogy nem elég feszes a tartásom. Majdnem kitört belőlem a röhögés. Ez a nő állatira nincs képben. – Nasir, vedd át! Nekem erre nincs idom. Megfordultam, és láttam, ahogy Nasir, némiképp bocsánatkérően felém indul. A fülem égni kezdett. Számítottam rá, hogy előbb-utóbb egymásba botlunk, egy ilyen kicsi iskolában ez elkerülhetetlen, de nem álltam készen, hogy szemtől szemben találkozzunk. Főként nem úgy, hogy még most is fülemben csengett Sebastian korábbi vádja, hogy történetesen Audrey vetett véget a kapcsolatuknak. – Bunkó voltam – hadartam. – Az előbb. Az étkezőben. Durva voltam veled. Nasir zavartan téblábolt, mintha nehezen hinné, hogy teljes mondatokban kommunikálok vele. – Aha. Egy kicsit. De semmi gond. Megráztam a fejem. – Nem ismerem a részleteket, és nem is akarom hallani őket. Én kimaradok a dologból. De egyet megígérek: ha még egyszer valaha fájdalmat okozol a legjobb barátnőmnek, véged! Nasir nem ijedt meg különösebben a fenyegetésemtől, de szeme egy pillanatra megvillant, mikor azt találtam mondani: még egyszer. – Fájdalmat okoztam Audrey-nak? – Hát persze! Ms. Helsenberg felénk viharzott. – Elég a locsogásból, táncolni! Engedelmesen Nasir vállára tettem a kezem, és próbáltam felidézni a lépéseket. – Egy-két-há… Egy-ké… – Audrey szakított velem – mondta Nasir, mintha ezzel minden le lenne rendezve. Mintha Audrey-nak nem is

hiányozhatna, vagy eleve nem is kellett volna kidobnia őt. A szemem résnyire szűkült, és szikrát szórt. – Mit csináltál, amitől ennyire kiborult? Elvörösödött, és kivehetetlenül motyogott valamit. – Mi volt az, Nasir? – Mondom, elloptam a telefonját. Abban a pillanatban a karom tényleg olyan lett, mint a lekváros nudli, miközben próbáltam kisiklani a keze közül. – Hogy mit csináltál? – Nem volt annyira gáz, mint ahogy hangzik. – Elloptad Audrey telefonját? – Csak egy kicsit bele akartam nézni. – Tovább vörösödött, ami barnásra árnyalta rézszínű bőrét. Éreztem, hogy az én arcom is kipirul, de még véletlenül sem a szégyentől. Az ádáz felháborodás úgy borított el, mit a szökőár. – Azt hiszed, hogy ez mentség? – sziszegtem. – Ez a személyiségi jogok legdurvább megsértése! – Tudom. – Visszaélés a bizalmával. – Tudom. – Ez nagyon, de nagyon gáz! Nasir szeme nagyra nyílt a tettetett csodálkozástól. – Komolyan? Hát ez nekem teljesen új infó, Emmy. Vagy várjunk csak! Nem, mégsem. A mutatóujjammal a mellkasára böktem. – Nekem itt ne próbálkozz cinizmussal! Eszedbe se jusson, miután épp az előbb közölted, hogy megpróbáltad ellopni a legjobb barátnőm telefonját. – Akkor talán egyeztethetnék egy másik időpontot, amikor cinikus lehetek? Még annyi ütős bemondásom van. – Ez szerinted vicces? – ráztam meg a fejem. – Persze hogy nem! – Nasir gyorsan igazított a kéztartásomon, nehogy a savanyú ábrázatú Ms. Helsenberg megint ordítani kezdjen. – A szakításunk Audrey-val nem volt épp diadalmenet, úgyhogy nézd el nekem, ha nem vagyok

kíváncsi az utólagos kapcsolatelemzésedre. Különben sem hiszem, hogy magyarázkodnom kéne, elvégre az én kapcsolatom volt. Nem a tiéd. Az enyém. Nem beszélt hülyeséget. Több szempontból sem. Mégsem tévedhetett volna nagyobbat. – Audrey a legjobb. Vág az esze, őszinte, vicces, gyönyörű és fantasztikus, mert ő Audrey. A barátaiért bármit megtesz, kérdés nélkül, és olyan szintig megbocsátó, hogy az számomra néha már aggasztó. Úgyhogy nyugodtan mondhatod, hogy törődjek a magam dolgával. Teszek rá, mert ha Audrey-ról van szó, nem számít semmi kifogás. Nasir úgy bámult rám, mintha három fejem lenne, de nem bántam meg, amit mondtam. Fütyültem rá, ha azt gondolja, túlságosan védelmező vagyok. Attól, hogy Audrey az elmúlt pár hétben úgy tett, mint aki teljesen túl van a srácon, én nem söpörhettem félre legjobb baráti kötelességeimet. – Szerinted komolyan megbocsátana nekem? – kérdezte Nasir olyan lágyan, hogy egy pillanatra azt hittem, csak képzelem az egészet. Pedig nem. Sötétbarna szemét úgy szegezte az arcomra, hogy teljesen elbátortalanodtam. Biztosra vettem, hogy az Emptor Akadémián oktatják a kihallgatás módszertanát. Az megmagyarázná, miért tud itt mindenki egyetlen pillantással felzaklatni. – Talán – vontam meg a vállam. – Megérdemled, hogy megbocsásson? Mondani akart valamit, aztán meggondolta magát, és összeszorította a száját. – Gondold át, aztán beszéljünk még róla. Vagy tudod mit, beszélj inkább erről Audrey-val. De ha csak egy icipicit is fennáll a lehetősége, hogy talán-esetleg-feltételezhető, hogy megint fájdalmat okoznál neki: töröld ki a számát a telefonodból. Most rögtön! Ms. Helsenberg tapsolt néhányat. – Figyelem, emberek, álljatok fel két sorba!

A párok sorba álltak egymással szemben, pár lépésnyi távolságra. Gyorsan megkerültem egy francia fonatos copfot viselő, alacsony lányt, hogy pár lépéssel távolabb kerüljek Ms. Helsenbergtől. – V a n még tíz percünk. Használjuk ki! Az argentin tangó kifejezetten érzéki tánc. Tükröznie kell a szenvedélyt. Forróságot. Tüzet. Úgyhogy elfelejteni az éretlen röhögcsélést! És ne lássak hanyag lábmunkát! De persze csak lazán. – Lányok, pukedli! Fiúk, meghajlás! Ügyetlenül roggyantottam, miközben a többi lány olyan kecsesen pukedlizett, hogy még a Büszkeség és balítéletben is elégedetten csettintenének rá. Szinte vártam, hogy valamelyikük majd megszólal nevetséges, kamu brit akcentussal: „Ó, Mr. Darcy! Boldogan táncolnék önnel.” Mondjuk, elnézve az iskola határokon átívelő népszerűségét, akár az eredeti kiejtés elnyelt magánhangzóit is hallhattam volna. – Álljatok párba! – rendelkezett Ms. Helsenberg, és én ott találtam magam egy tagbaszakadt, izzadt tenyerű fiú oldalán. Gondoltam, felmosolygok rá, de szerintem észre sem vette. Csak Peytont látta, akinek arca kissé kipirult az erőfeszítéstől. Hamvasnak, törékenynek és káprázatosan megközelíthetetlennek tűnt. Egy cseppet sem hibáztattam a partnerem, hogy szívesen lecserélt volna rá. Bár azért jobban esett volna, ha nem teszi ennyire nyilvánvalóvá, főleg úgy, hogy Ms. Helsenberg ott sétálgatott a teremben, igazítva a pózokon, nyers utasításokat vakkantva. – Ez a nő mindig ilyen? – kérdeztem idegesen a srácot. Feszesebbre igazította a tartást a hátamon, mielőtt válaszolt: – Igen. Ennyit arról, hogy barátkozni próbáljak a partneremmel, aki épp hátrafelé vezet egy ismeretlen táncban. Azon kaptam magam, hogy örülnék, ha még mindig Colin lenne a párom. Vagy ami még jobb lenne, elképzeltem, hogy Ben is itt van. Hogy

fittyet hányva a szabályokra és tánclépésekre, egyenesen felém tart, szorosan a karjába zár, majd minden sietség nélkül – megfontoltan – ajkamra szorítja az ajkát. Na akkor aztán Ms. Helsenberg bőven láthatott volna szenvedélyt. Valami erősen a gyomromba fúródott. A hirtelen, éles kínt elhúzódó fájdalom követte, ami után többnyire kék foltok maradnak. Szerettem volna megdörzsölni az oldalamon az érzékeny pontot, de a srác nem volt hajlandó elengedni a kezem, miközben Ms. Helsenberg azt szűrte a foga közt: – Tartsd feszesen a felsőtested, Nudli! A fennmaradó nyolc perc tiszta katasztrófa volt. Nem mintha én egyedül küzdöttem volna a mozdulatokkal, mégis az idő nagy részében a tanárnő azt ordította: – Nudli! Azt mondtam, a bal lábaddal. Az a bal lábad? Nem? Akkor ne azzal! A szemem sarkából láttam, hogy Peyton rendkívül élvezi a helyzetet. Nem vesztegette arra az idejét, hogy ő is odaszúrjon valamit. Inkább tovasiklott a partnerével, és elégedetten figyelte a műsort. Ms. Helsenberg ismét tapsolt néhányat. – Figyelem, lányok, a jövő heti órára mindenki magas sarkúban jöjjön! Öt-nyolc centisben. Olyanban, amiben tudtok mozogni. Fiúk, gondolom, mindenkinek van egy csinos mokaszinja. Azt vegyétek fel! Az órának vége. Megkönnyebbülve felsóhajtottam, és elindultam az ajtó felé. – Nudli, te maradsz! Veled még nem végeztem. Peyton diadalmas arccal mosolygott, miközben hátravetette hosszú, barna haját, majd csak az ujjait mozgatva felém intett, aztán hagyta, hogy az ajtó kattanva becsukódjon mögötte. Pedig a legkevésbé sem akartam egyedül maradni a tanárnővel.

20. FEJEZET – Nem díjazom, ha félév közben új diákokat akasztanak a nyakamba. Szívesen felhívtam volna Ms. Helsenberg figyelmét, hogy én sem rajongtam azért, hogy ki kellett iratkoznom a McKinley Gimnáziumból, de gyanítom, nem nagyon érdekelte volna. – A tánc művészeti ág. Nem szabad félvállról venni – bökött felemelt mutatóujjával a levegőbe, hogy nyomatékosítsa mondandóját. – Ha nem teljes erőbedobással veszel részt az óráimon, megbuktatlak. Szemmel láthatólag nem rázta meg ez a lehetőség. – Értem. Mi mást mondhattam volna? A „Szarok az órájára, sokkal komolyabb gondokat kell megoldanom” nem biztos, hogy a megfelelő indítás lett volna. Másrészt egész órán nyilvánvaló volt, hogy eleve rosszul indítottam. Az a sanda gyanúm, hogy ezt semekkora erőbedobással nem tehettem már jóvá. – Nem tűröm a késést, a puhányságot és a gyengeséget. Jesszus, és én még azt hittem, ő lesz a legemberségesebb tanárunk. – Legközelebb nem kések el. – Várjuk ki a végét! – Olyan gyanakvóan méregetett, mintha a legfaragatlanabb James Dean-stílusomat villantottam volna meg, nem pedig az álomdiák címre pályázót. – Az Emptor Akadémia nem mindenkinek megfelelő hely, Nudli. Úgy vélem, te nem vagy idevaló. Így négyszemközt a gúnynév még bántóbb volt, mint az osztály előtt. – Ezen is igyekszem javítani. Nem vártam meg, hogy elküldjön. Ha volt is még valami, amire inteni akart, abszolút nem izgatott. Mint ahogy azon sem

volt érdemes tipródni, hogy ismét nem sikerült elsőre jó benyomást tennem. Főleg, ha nem akartam elkésni büntetőjogóráról. Sajnos az átkozott szekrényem nem vette a lapot, hogy ne szórakozzon velem, mert még a huszadik kombinációkísérlet után sem volt hajlandó kinyílni. Halkan szitkozódva úgy döntöttem, később még visszatérünk a dologra, és elrohantam. Ms. Pierce, vagyis a fiúsan rövid hajú, barna hölgy, akit az igazgató közelében láttam az étkezőben, csendben mosolygott, mialatt az óráján egy üres székre csusszantam. Ahelyett, hogy megkért volna, mutatkozzak be, vagy bármi hasonló marhaságra, amivel az új diákokat nyúzzák, Ms. Pierce korábbi táncpartnerem, Colin felé fordult, és felszólította, hogy ismertesse a Ruth Snyder-esetet. A hórihorgas srác, aki az előbb még olyan aranyosnak tűnt, mikor velem viccelődött, most gonoszul vigyorgott. – Ruth Snyder rávette a férjét, hogy írjon alá egy biankó életbiztosítást, amit neki fognak kifizetni, ha a férjét megölik. – És azt el tudnád magyarázni, Kayla, hogyan működik a dupla biztosításiösszeg-záradék? Hátrakaptam a fejem, és megláttam a szobatársam a terem végében, épp, amikor megszólalt: – Mr. Snyder életbiztosítása kimondta, hogy ha az ügyfél az előre meghatározott módok egyike szerint veszti életét, akkor a normál összeg kétszeresét fizetik. – Peyton, felsorolnál nekünk ezekből néhányat? Nem kerülhette el a figyelmemet, hogy az én különbejáratú sorscsapásom is a teremben tartózkodik. Még ha nem szólt, akkor sem lehetett átsiklani a jelenléte felett. Az ő szeme is villámokat szórt felém. – Balesetnek kell lennie. Vagy legalábbis annak látszania. Éreztem, hogy a szívverésem felgyorsul. Valami hátborzongató fény villant a tekintetében, melyet továbbra is rám szegezett. Lassan tudatosult bennem, hogy Peyton nyilvánvaló rosszindulata elől nincs menekvés. Hogy talán

ugyanúgy a halálomat kívánja, mint a baseballsapkás gyilkos. Sebastian lustán nyújtózkodott a Peyton melletti széken. – Mrs. Snydernek be is jött volna a dolog, ha nem kapkodja el. – Kerestem a rejtett célzást a szavai mögött, hogy aztán totál paranoiásnak érezzem magam, mikor nem találtam semmit. – Kifejtenéd ezt, Sebastian? – kérte Ms. Pierce. Engedékenyen megvonta a vállát. – Annyira csak a férje megölésére koncentrált, hogy elfelejtette eltüntetni a nyomokat. A rendőrség gyorsan rájött. Van, aki hamar megtörik a kihallgatáson. Fogadok, a fél kezét odaadta volna, ha elmondhatja a többieknek, hogy tegnap én is majdnem megtörtem a rendőrségi kihallgatásomon. Nem igazán tudtam, hogy ha ez publikussá válna, nehezebben vagy könnyebben találnék-e itt barátokat. Mindenesetre elterelné a figyelmet arról, hogy a családi jövedelmünk egy napon sem említhető az övékkel, sőt egyazon héten sem, ha már itt tartunk. Fényévek választják el egymástól a kettőt. – Vagyis akkor mi buktatta le Ruth Snydert? Miért nem volt ez tökéletes gyilkosság? – terjesztette ki a beszélgetést az egész osztályra a tanárnő, ahogy pillantása végigsiklott a diákjain. – Mit rontott el? Már a kérdés is vérfagyasztó volt. Titkon reméltem, hogy valaki majd azt mondja, nincs tökéletes gyilkosság. Hogy kioltani egy életet – októl függetlenül – brutális, eltorzult, undorító. Hogy bárhogyan csavarjuk, módszertől függetlenül, egy gyilkosság az akkor is… hát… gyilkosság marad. Azért ezt megtartottam magamnak, nem akartam, hogy Sebastian vagy Peyton ezzel cikizzenek. – Azt állította, hogy a férje egy betörés során halt meg, de a szoba nem úgy nézett ki, ahogyan elmondta. – Kitűnő, Kasdan. – Ms. Pierce odasétált a táblához, és vérvörös filccel felírta: „A tetthelynek passzolnia kell a fedősztorihoz.” – És még? – A zsaruk kérdéseket tettek fel neki egy J. G.-monogramos

nyakkendőtűről, erre ő visszakérdezett, hogy miért akarják Judd Grayt belerángatni az ügybe. – És miért volt ez hiba? – bólintott Ms. Pierce elégedetten. – Mert Judd Gray a nő szeretője volt, és ő segített neki kitervelni az egészet. – Peyton nem vette a fáradságot, hogy feltegye a kezét. – Sosem szabad megemlíteni a bűntársakat. Ms. Pierce szóról szóra ugyanezt írta fel a táblára. – Másvalami, Peyton? A népszerű csaj egy pillanatig sem habozott. – Ne kapkodj, és csináld rendesen! Ruth fél tucat alkalommal próbálta megölni a férjét, mielőtt sikerrel járt. Világos, hogy egyetlen módszert kellett volna választania, és azt végigvinni a rohammunka helyett. Ms. Pierce ismét írni kezdett: „Ne kapkodj”, majd: „Tartsd magad a tervhez!” Körbenéztem az osztályon. Egy kicsit sem tűntek meglepettnek, hogy a szó szoros értelmében gyilkossághoz kaptunk tanácsokat. Ha emberölésre gondoltam, a gyomrom máris tótágast állt, talán, mert a phablet nélkül fogalmam sem volt, hogy a potenciális ellenségem hol lehet. Vajon mekkora távolság választ most el tőle? Tíz méter? Öt? Kettő? Lehetett akár az a szőkésbarna lány is, aki a haja végét rágcsálta, mikor azt hitte, senki sem figyeli. Bárki lehetett. Úgyhogy a legkevésbé sem akartam, hogy az osztálytársaim egyre profibban tudják leplezni gyilkos szándékaikat. – Ki akarja elmondani, hogyan végződött az eset? – tette fel a kérdést Ms. Pierce, majd egy idő után ő maga törte meg a várakozásteljes csöndet. – Ruth Snyder és a szeretője, Judd Gray pár perc különbséggel villamosszékben végezte. A nő tízéves lánya, Lorraine árván maradt, még csak egy biztosítási csekket sem hagytak rá a szülei. A tanárnő visszafordult a táblához, és a lista végére odaírta: „Mindennek van következménye.” Aztán bekarikázta. Hangjában már nyoma sem volt kajánságnak. – Még a leggondosabban kidolgozott tervek is gyakran járnak

áldozattal. Ha nehézségbe ütközöl, gondold végig, mit veszíthetsz. A büszkeséged? A vagyonod? A függetlenséged? A családod? A testi vagy lelki egészséged? Néha a jutalomnak túl nagy ára van. Szép beszéd volt, de elég nyugtalanító. Sebastianre sandítottam, kíváncsi voltam, mit szól mindehhez, de arisztokratikus vonásai nem árultak el semmit. Haragoskék szemét le sem vette Ms. Pierce-ről, mintha a gyenge pontját próbálná megtalálni. Pontosan ugyanaz az arckifejezés volt, amivel már többször sikeresen hozta rám is a frászt. – A házi feladatotok, hogy esszét írjatok egy bűntényről, melynek szemtanúi voltatok. – Ms. Pierce felvonta egyik tusfekete szemöldökét, hogy elhallgattassa a kollektív felhördülést. – Mindannyian találkoztatok már ilyesmivel. Ez lehet egy lopás a kollégiumi szobátokból, vagy egy törvénytelen pénzügyi manőver, ami címlapra került. Írjátok le, mi történt, aztán – mosolyogva hatásszünetet tartott – javasoljatok finomításokat. Csak bámultam, és nem hittem a fülemnek. Az osztálytársaim nem szorultak rá, hogy azt gyakorolják, hogyan úszhatnak meg egy bűncselekményt. Már most le tudták fizetni, aki csak az útjukba került. Peyton esszéje feltehetően olyan lesz, mintha „A végzet asszonya-kézikönyv”-ből másolta volna. „Flörtölnék a biztonsági őrrel, elvonnám a figyelmét a… khm… kintlévőségeimmel, míg a csapatom meglépne a festménnyel a hátsó ajtón.” Á, hülyeség! Peytonnak valószínűleg nem ér annyit egy vacak festmény, hogy kitervelje az ellopását. Valami olyan kéne, amit viselni tud. Esetleg dizájner cuccok. Vagy még inkább gyémántok. Így bizonyíthatná apucinak, hogy nincs szüksége a támogatására, hogy hozzájusson a családi vagyonhoz. – Az órának vége. Emmy, itt maradnál? Már készültem a következő hegyi beszédre, míg mindenki szépen kiszivárgott a teremből. Kayla biztatóan rám mosolygott,

és lassan rájöttem, hogy gyárilag ilyen az arckifejezése. „Ezt az órát nem szabad félvállról venni. Még rengeteget kell dolgoznod. Kétlem, hogy itt megállnád a helyed.” Megspórolhattam volna Ms. Pierce-nek az időt, ha én tartom meg a beszédét. – Hogy bírod itt? Ejha, ez meglepett. – Jól – mondtam automatikusan. Mi mást mondhattam volna egy ilyen helyen? Bármilyen más választ a gyengeség jeleként értékeltek volna. – Tudom, hogy ez az iskola elég dermesztő tud lenni időnként – igazított kecses füle mögé egy szénfekete tincset. – Úgy emlékszem az első hetemre, mintha tegnap lett volna. Négy napig nem mertem kipakolni a bőröndöm, mert meg voltam győződve róla, rájönnek majd, hogy rosszul döntöttek, és kirúgnak. Romokban hevertem. Úgy tűnt, nem én voltam az egyetlen, akit nem varázsolt el az Emptor Akadémia az első pillanatban. Bár azt nehezen hittem, hogy aki ilyen oldottan viselkedik az osztályban, valaha is aggódott a pozíciója miatt. Kicsit ellazult a vállam, mert már nem akartam rohamtempóban szabadulni a beszélgetés elől. – Mi történt az ötödik napon? Ms. Pierce belebújt sötétkék kabátjába, ami addig a széktámlára volt akasztva, de én észre sem vettem. – Az igazgatóhelyettes meghívott ebédelni. Azt mondta, az én feladatom, hogy a következő generáció legmeghatározóbb elméit alakítsam. Hogy az óráim olyan nyomot hagynak, amely mindkettőnket túlélve fennmarad, feltéve, hogy nem remegek többé a diákjaim szeme láttára – nevetett zavartan. – Először azt hittem, túloz. De másnap néztem a tanítványaimat – úgy istenigazából megnéztem őket –, és rájöttem, hogy igaza volt. – Miért mondja ezt el nekem? – fontam karba a kezem, már eleve valami sértésre készülve. – Elég nyilvánvaló, hogy én nem vagyok idevaló. Valaki másban kell nyomot hagynia. Esetleg Peytonban? Ő rendelkezik a megfelelő alapokkal.

Szája gonoszkodó kis mosolyra húzódott. – Ez a hely nem attól különleges, hogy gazdag szülők gyerekei járnak ide. Ne érts félre: a pénz rengeteg kaput kinyit. De az igazán sikeres tanulók nem a bankszámlájukra támaszkodva jutnak előre. Rájönnek, hogy miben jobbak, mint bárki más, és tesznek is érte. Érthető ez így, Emmy? Annak ellenére bólintottam, hogy nem tudtam követni a gondolatmenetét. Meg sem szólaltam az óráján. Hacsak az nem számít tehetségnek, hogy kukán ülök a teremben, nem értem, mitől találna engem különlegesnek. – Biztosan meg fogod találni az utad. Csak adj magadnak egy kis időt, rendben? Ez a hely hemzseg a lehetőségektől. Addig is engem itt mindig megtalálsz, ha beszélgetni szeretnél. A fogadóóráim időpontja kint van az ajtómon. „Ismer esetleg valakit, aki el szeretne tenni láb alól? Valaki nyilvánvalóan meg akar ölni, és nem vagyok benne biztos, hogy Peytonnak nincs köze a dologhoz. Várjunk csak, a paranoia felfogható különleges képességnek? Mert egyre jobb vagyok abban, hogy a legrosszabbat várjam.” Jobbnak láttam, ha ezt mind megtartom magamnak. – Hát… köszönöm. Most mennem kell. Nem akarok elkésni a következő órámról. Már majdnem kívül voltam az ajtón, mikor Ms. Pierce utánam szólt: – Ma ez volt az utolsó óra, Emmy. A kedd rövid nap. Biccentettem a fejemmel, mint egy bólogatós kutya. – Világos. Akkor, azt hiszem… öö… rövidesen lazíthatok. A tanárnő halk kuncogásának csilingelő hangja kihallatszott a folyosóra. Rendben, mégiscsak különleges vagyok. Különlegesen idióta.

21. FEJEZET Egy újabb sikertelen próbálkozás után a továbbra is zárt szekrényem előtt káromkodtam. Meg sem moccant a nyomorult, pedig milliószor próbáltam a kombinációt. Már a kódra rímelő számokat is végigzongoráztam, ha esetleg félreértettem volna valamit. A szekrény nem nyílt ki. – Lássuk csak, mivel állunk szemben. – Vicces, milyen gyorsan képes az ember felismerni egy hangot, és viszolyogni tőle. Az öltöző ajtajából Peyton és a csatlósai vigyorogtak felém. – Csak nem elfelejtetted a kombinációt? A lány, akinek aszimmetrikus bubifrizurája úgy nézett ki, mintha vágás közben valaki ráijesztett volna a fodrászra, rám vihogott. – Szar lehet neked. Megfeszült a hátam. – Amiért itt ragadtam? Ja, az tényleg szar. Öröm az ürömben, hogy ez nálam csak átmeneti állapot. Peyton összevonta a szemöldökét. Ettől az egész arcának össze kellett volna gyűrődni, mint egy sértődött orangutánnak, aki egy banán miatt verte ki a hisztit. Ezzel szemben ő gőgjében is fejedelmi volt. – Sebastian nagyapja óva intett tőled. Na erre nem számítottam. De sikerült úgy tennem, mintha ez nem lett volna eget rengető újdonság, mintha éjjel-nappal halott pasasokról diskurálnék, ami mostanság nem is állt olyan messze az igazságtól. – Nem mondod? És mire figyelmeztetett Freddie haverom? – Rohadtul reméltem, hogy a becenév elég flegmán és gúnyosan hangzott. Ha Peyton tudta volna, mennyire akarom, hogy beavasson a részletekbe, valószínűleg megfordul divatos

tűsarkain, és elszambázik. – Azt mondta, ne tévesszelek szem elől. Vártam, hogy folytatja, de úgy tűnt, neki elég volt, hogy lógva hagy ezzel a rejtélyes megjegyzéssel. Kezdtem azt gondolni, hogy ellenkezik a diákok viselkedési kódexével, hogy egyenes választ adjanak. – Ez minden? Csak annyit mondott, hogy: „Figyi már, Peyton, add át az új lánynak legfagyosabb üdvözletemet, oké?” – Nem bízott benned. És én sem. – Merev pillantása olyan szirupos mosollyá alakult, hogy egy cukorbeteg bekómált volna tőle. – Szükségtelen volt minden apró részletet a számba rágnia. Tökéletesen értettük egymást. Úgyhogy jobb, ha vigyázol magadra, Nudli. Mert. Én. Jobb. Vagyok. Nálad. – Intett a lányoknak, hogy kövessék, majd a lengőajtó bevágódott utánuk. Egyáltalán nem értettem egyet azzal, hogy Peyton jobb lenne nálam, de afelől nem volt kétségem, hogy képes megbuherálni a szekrényem zárját. Megugrott a pulzusom, mikor rájöttem, hogy a csaj sok egyéb mást is tehetett a kódom megváltoztatása mellett: ellophatta a táskámat. És menet közben magával vitte a phabletemet. Ha ez igaz, halványlila segédfogalmam sincs róla, mi módon szerezhetném vissza tőle a személyes tulajdonom. „Hahó, igazgató úr, szeretnék bejelenteni egy lopást. Peyton Hogyishívják elcsórta a phabletemet. Ami – szigorúan véve – a mi közös, ám igen halott barátunké volt. Jelen helyzetben ez, úgy vélem, részletkérdés. Úgyhogy megtenné, hogy visszakéri tőle? Ó, és ki ugrik be önnek arról, hogy »potenciális ellenség«? Ötlet? Gondolja végig nyugodtan. Köszi.” Alig néhány vészharangot kondított volna meg. Mély levegőt vettem, és próbáltam végiggondolni, mi lenne a legideálisabb eljárás. Az a hülye számzár nem fog varázslatos módon kinyílni, hiába ordítozom vele. Hacsak a „te lelketlen szarházi” nem lett előzetesen opcióként megadva. Semmire sem megyek vele, ha állok előtte, mint egy idióta. Le kellett vadásznom valakit, akinek van jogosultsága, hogy kinyissa a

zárat, aztán elemezhetem a károkat, melyeket Peyton okozott, míg mi Ms. Helsenberggel csevegtünk kettesben. Bár akkor úgy éreztem, a tánctanár tirádája egy örökkévalóságig tartott, valójában nem lehetett több öt percnél. Maximum tíznél. Mennyi kárt tud okozni egy elkényeztetett elsőbálozó ilyen rövid idő alatt? Bele sem akartam gondolni. A tornacsarnokot magam mögött hagyva Kayla keresésére indultam. Ha valaki, hát a szobatársam tudja, mi a rendszer a lányöltözőben. Ráadásul senki más nem volt, akitől segítséget kérhettem volna. Colin kétszer rám mosolygott. És annyi. Plusz ő valószínűleg az ördög öreganyjára is mosolyogna, ha Ms. Helsenberg figyelő tekintetétől kísérve kellene vele keringőznie. Nem igazán lettem népszerű a társaim körében. Senki nem törte volna kezét-lábát, hogy segíthessen az új lánynak, akinek egy szűk nap alatt sikerült maga ellen fordítania az elit gimnázium legbefolyásosabb diákjait. Szinte fájt, annyira vágytam rá, hogy Audrey és Ben megnyugtasson, nem lesz semmi gond. Hogy már megint hagytam, hogy a képzeletem elszabaduljon. Hogy a telefon most is ott van, biztos helyen, az öltözőszekrényemben, így ez az egész nem más, mint egy apró kellemetlenség. Nem nagy ügy. Leszámítva, hogy Peyton egyetlen jól irányzott toppantással leamortizálhatja a phabletet, véglegesen megsemmisítve minden nyomot, mely apához vezethetne. És igen, abszolút tisztában voltam vele, hogy ez milyen szánalmasan hangzik. Egy halott fószer jelszóval védett kütyüje az én aduászom a partiban, ahol az a tét, hogy megtaláljam azt az embert, aki már születésem előtt megbukott szülőként. Egy pasi, aki úgy eltűnt anyám életéből, hogy még arra sem vette a fáradságot, hogy egy szalvétára felfirkantsa: „Isten veled!” Mégsem hagyhattam itt ezt az egészet, mert életem hátralévő részében azon vívódtam volna, hogy minden jobb lehetett volna, ha hajlandó vagyok egy kicsit keményebben küzdeni. Odakint caplatva már csak arra koncentráltam, hogy egyik

lábamat a másik elé tegyem. Most, hogy mozdulatlanul végigültem Ms. Pierce óráját, a lábam még jobban fájt. Úgy tűnt, hamarosan a „forró fürdő” lesz az én meghatározásom a mennyországra. Egész úton a lánykollégium felé illatos habfürdőről fantáziáltam, míg rá nem jöttem, hogy ha nincs táskám, akkor belépőkártyám sincs. Vagyis nem maradt más választásom, mint odakint ődöngeni a lépcsőn, mint egy bomlott elméjű kukkoló. – Vársz valakire, Emmy? Hátrafordultam, és megpillantottam a közeli pádon ejtőző Sebastiant és Nasirt, akiken nyomát sem láttam a rám mázsás súlyként nehezedő kimerültségnek. Biztos mindketten élvezték volna, ha visszautasíthatják, hogy szívességet tegyenek nekem. Viszont a szükség igen-igen hamar törvényt bont. Ezt tutira valami szélvédőmatricán olvastam. – Nem láttátok Kaylát? – Nem – rázta a fejét Nasir. Széles vigyor terült el Sebastian arcán. – Máris kizártad magad? Ez rekordgyanús. – Hát én már csak ilyen vagyok. Diktálom az iramot. – Kihúztam magam, és vártam a következő menetet. Na ez a rész kínos lesz. – Kölcsön tudnátok adni egy telót? Nasir gondolkodás nélkül a zsebéhez nyúlt, hogy odaadja a phabletjét, én pedig elhatároztam, hogy acélosan ellenállok a kísértésnek, hogy leellenőrizzem a kimenő hívásainak listáját. Tudni akartam, megfogadta-e a tanácsom Audreyval kapcsolatban. Vajon felhívta? És meddig tarthatott a beszélgetés? Csakhogy ez az ő személyiségi jogait sértené, és kizárt, hogy feláldozzam az erkölcsi fölényem a kíváncsiságom oltárán, főleg, mikor Audrey-t is kikérdezhettem. Sajnálatos módon Sebastian pontosan ezt a pillanatot választotta, hogy közbeavatkozzon: – Hol a Slate, amit tőlem kaptál? – kérdezte. – Eladni nem adhattad el, itt senkinek sem kellene. – Hát ez… – Gyorsan lenyeltem a folytatást. Ha ráförmedek

ebben a kínos helyzetben, az csak olaj a tűzre. Valójában ezt akartam mondani: „Igazán jó kérdés, Szenyasztián. Talán faggasd ki a kis pszicho csajodat, Peytont! Ő tudna mesélni róla.” Semmi más nem hiányzott már, csak hogy Sebastian beleártsa magát a mi kis meccsünkbe Peymocsokkal. Ezen magamban elmosolyodtam. Lehet, hogy a génjeivel megütötte a csaj a főnyereményt, de a gyémántjai ragyogását némi piszkos pénz elhalványíthatja. Olyannak tűnt, aki nem nagyon tiltakozik mások kihasználása ellen, ha az végső soron megfelel az ő érdekeinek. A gúnynév tökéletesen passzolt hozzá. – Hogyhogy „hát ez”? – kérdezett Nasir, visszarántva a fantáziavilágomból. Kazbegisztán fényes nemzete kénytelen lesz várni, míg rendbe teszem a saját életem, hogy aztán annyi időt fordíthassak a regényemre, amennyit megérdemel. – Összetört, vagy mi? – Hát ez bonyolult. – Nyilvánvalóan egyik fiút sem nyűgöztem le a köntörfalazással. – Csak egy pillanatra kell. Aztán adom is vissza. – Tessék, használd Sebastianét – vigyorgott Nasir, miközben felém nyújtotta a felmagasztalt okostelefont. Gyorsan kivettem a kezéből, mielőtt bármelyikük meggondolhatta volna magát, és még én is elvigyorodtam azon, ahogy Sebastian önkéntelenül a kabátzsebéhez kapott. – A francba, Nasir! Ez durván jó volt. Semmit nem vettem észre. – A hangjában kényszeredett elismerés bujkált, melyet sosem hallottam korábban. Talán, mert Sebastian szempontjából én nem voltam más, mint átmeneti kellemetlenség, amit el kell viselnie. – Naná hogy nem vetted észre! – Úgy tűnt, Nasirt már a puszta feltételezés, hogy elbaltázhat egy sima zsebelést, érzékenyen érinti. – Csak próbáld meg még egyszer, és a tánccipődnek titokzatos módon nyoma vész majd, épp az óra előtt. Miután a saját bőrömön tapasztaltam, milyen Ms. Helsenberg

osztatlan figyelmének középpontjában állni, ezt a fenyegetést nem vettem volna félvállról, ám Nasir önelégült mosolyában nyoma sem volt nyugtalanságnak. – Nem vennék rá mérget. Múlt héten szereztem be egy új zárat. Lövésem sem volt, hová tegyek egy olyan barátságot, ami egymás magánszférájának megsértésén alapult, de szemmel láthatóan náluk működött. Ha Ben vagy Audrey azzal fenyegetőzött volna, hogy eltünteti a cuccaimat, hát marhára begurulok. Ha pedig kicserélnék a zárat a szekrényükön, hogy ne férjek hozzá a tartalmához, nagyon bántott volna, hogy féltik tőlem a holmijukat. Ennél a két srácnál, úgy látszik, nem ugyanezek az alapszabályok. Mi több, Sebastian fagyos, sötét szeme izgatottan felcsillant. – Milyen gyártmány? – Nézd meg magad. Szenyasztián úgy vigyorgott, mint a macska, amelyik megette a kanárit. – Negyedóra. Legfeljebb húsz perc. Akár mérheted is. – Nagylelkű ajánlat – sóhajtott Nasir, mintha csak tudomásul venné az elkerülhetetlent. – Van egy olyan sanda gyanúm, hogy jövő héten vehetek új zárat. Használni is akarod azt a phabletet, Emmy, vagy csak melengeted? Új terv volt kialakulóban, amitől még az ujjaim is abbahagyták a matatást a Slate tükörsima képernyőjén. – Jól megy neked a zárfeltörés? Sebastian rám villantotta szabadalmaztatott „te most szórakozol velem” pillantását, én pedig kínomban szépen elpirultam. Világos. Naná hogy jól megy neki a zárfeltörés. Pontosan így szolgálta ki magát valami drága piával a bulin, ahol megismerkedtünk. Egy pillanatig csak azt a gunyoros félmosolyt láttam, amivel felém emelte a whiskyt – egészen pontosan egy harmincéves Glenlivet skót whiskyt –, és felém nyújtott egy öblös poharat. – Értem. – Szerettem volna Nasirra nézni, vagy a

macskaköves gyalogútra, vagy bármi másra Sebastianen kívül, de fogva tartotta a tekintetem. – Szuper. Akkor velem kell jönnöd. Most azonnal. Gyanakodva méregetett. – Arra készülsz, hogy lenyúlod a phabletem, ha nem működöm együtt? – Mondjuk, hogy így ösztönözlek, hogy a segítségemre legyél – vontam meg a vállam. Nasirhoz fordult. – Na ezért ne add oda a cuccaimat buggyant csajoknak! Veszedelmes gondolataik támadhatnak. Elképzeltem mindezt csupa nagybetűvel a sírkövemre vésve: „ITT NYUGSZIK EMMY DANVERS. A LÁNY, AKINEK VESZEDELMES GONDOLATAI TÁMADTAK." Talán fura, de nekem tetszett. Azért csábítóan meglengettem a phabletet Sebastian előtt. – Tudod, hogy akarod. Jó szorosan összeszorítottam a szám abban a pillanatban, amikor leesett, milyen kínosan kétértelműek ezek a szavak. Annál is inkább félrevezetőek, mert eszem ágában sem volt Sebastian St. Jamesszel flörtölni. Csak motiválni akartam, hogy hajlandó legyen megszegni a házirend néhány pontját a kedvemért. Ez az én verzióm, és ehhez ragaszkodom. Egyik szemöldökét felvonva, olyan behatóan tanulmányozott, hogy még jobban elvörösödtem. – Mit kéne feltörnöm? Elfintorodtam, és olyan hadarva mondtam ki a szavakat, hogy esélyem se legyen félúton visszakozni: – Aszekrényemalányöltözőben. Nasirból kitört a röhögés. – Igggeen, most tényleg kiszúrtam veled, haver. Bárcsak mindenkinek ilyen gondjai lennének! Magatokra is hagylak, hogy alaposan kidolgozhassátok a részleteket. És mielőtt helyreigazíthattam volna a Nasir fejében élő totál

téves elképzelést, ami kétségkívül olyan távol áll a valóságtól, mint a legvadabb romantikus regényterveim, már baktatott is fütyörészve keresztül a pázsiton a fiúkollégium felé. Otthagyott egyedül a kifürkészhetetlen Sebastiannel. Világoskék szeme nem árult el semmit, még akkor sem, mikor bandukolni kezdett a tornacsarnok felé. – Húzzál bele, Emmy! Gyerünk oda, ahol még sosem jártam. – Huncut mosoly terült el az arcán. – Állítólag. Támadt egy olyan érzésem, hogy ez az „állítólag" lassan rátapad, mint egy eposzi jelző. Nem mintha ezt valaha is cáfolná vagy megerősítené. Sajgó izmaim tiltakoztak minden lépésnél, de igyekeztem lépést tartani Sebastiannel.

22. FEJEZET – Az utolsó szekrény az enyém, a bal oldalon. Sebastian egyáltalán nem sietett oda hozzá. Komótosan körbefordult, hogy alaposan szemügyre vehesse a lányöltözőt a maga kétes dicsőségében. Ami azt illeti, egész pofás volt. A McKinley gimiben bugyi rózsaszín az alapszín, amit néhány motiválónak szánt „Sosem adom fel!” vagy „Még kitartok!” feliratú cicás poszterrel dobtak fel. Mindig is gáznak tartottam. Mégis mi a bánatos francra várhatott az a macska? Egyetlen szuperszexi tűzoltó sem kapaszkodott felfelé a fán, hogy megmentse a szerencsétlen állatot. És hát eleve, milyen magason volt szegényke? Lehet, hogy a kis szőrgombóc csak azért nem sétált még haza, mért félt a zuhanástól. Az Emptor Akadémia lányöltözőjében használt halványkék festéket nem a húsvéti tojásfestő készletből vették kölcsön. Fényesen ragyogott, amitől az egész helyiség ízlésesnek és sterilnek tűnt, és valljuk be, ennél többet nem is vár az ember egy öltözőtől. Sebastiant nem foglalkoztatta a belsőépítészeti dizájn, inkább a szekrényemre koncentrált. – Akarod, hogy őrködjek odakint? – kérdeztem idegesen. – Nem szükséges. – Babrált a zár gombjával, hallgatta, állítgatta a tárcsát, aztán megrántotta. És a szekrényem ajtaja kitárult. – Ezt meg hogy csináltad? – kérdeztem akaratlanul is lenyűgözve. – Gyerekjáték. Jobb lesz, ha feltuningolod ezt a gagyi zárat. Összefontam a karom a mellkasomon. – Nem most mondtad Nasirnak, hogy nincs az a zár, amin ne tudnál átjutni? – Nem is azért kell aggódnod, hogy én töröm fel – vigyorodott

el. – Itt én vagyok a jó fiú. Sikerült megállnom, hogy ne vágjak pofát. Úgy tűnt, még a lányöltözőben is abszolút elemében van. Tökéletes magabiztosság és nagyképű duma. Idegesítő volt. – Aha, oké, akkor köszi a segítséget. – Visszaadtam a Slate-et, amit egész addig szorongattam, de nem kapcsolt, hogy ez a végszó, és szeretném, ha lelépne. Csak állt ott közvetlenül a szekrényem előtt, amit emiatt lehetetlenség volt úgy kinyitnom, hogy ne kelljen hozzáérnem izmos testéhez. Nem mintha ez bármit is számított volna. Csak a táskámat akartam megkapni, aztán elhúzni onnan a búsba. A szekrényben nedves-ragacsos szövetbe markoltam, és visszarántottam a kezem. Valaki belocsolta az egészet. Megszagoltam az ujjaimat, hogy megerősítsem a gyanúm: igen, ez Sprite. Csúcs! – Látom már sikerült is beilleszkedned. Találtál barátokat. – Kézben tartom a dolgokat, köszi. – Megmarkoltam a táska egyik ragadós vállpántját, aztán úgy bevágtam a szekrényajtót, hogy magam is meglepődtem. – Húzzunk innen! – De hát még a kettes szintig sem jutottunk el. Ne légy illúzióromboló. Fiú a lányöltözőben, a levegő kezd felforrósodni. Testemmel a szekrényhez szorítalak, aztán a többit meglátjuk. Te jó ég! Szenyasztián profibb romantikus jelenetet kerekített, mint én a regényeimben. Csakhogy ő valószínűleg ezt egy pornófilm nyitó jelenetének szánta. Amit talán már nemegyszer eljátszott élesben az itteni lányokkal, mondjuk, Peytonnal. Azon tűnődtem, hogy használta-e már korábban is ezt a szöveget, vagy egyáltalán nem kellett bajlódnia a társalgással. Lehet, hogy úgy tudott a lányokra nézni, olyan hatásosan, hogy azok hajlandóak voltak bármibe belemenni, amit csak kitalált. Olyan kifinomultan elbűvölő, mint egy tapasztalt szélhámos. Még szerencse, hogy engem csak Ben érdekel. – Aha, ezt inkább passzolnám. – Eltartottam magamtól a

táskát, hogy ne kapjak tőle hányingert, de még így is pontosan tudtam, mit jelent a hirtelen remegés. Földbe gyökerezett a lábam. A phablet rezgett. Megpördültem, hirtelen elfogott a rémület, hogy valaki más is van az öltözőben rajtunk kívül, ott ólálkodva az egyik zuhanykabinban, meghúzódva a sötétben, várva a megfelelő pillanatot, hogy lecsaphasson rám. Beletúrtam a táskámba, és sikeresen beleakadtam mindenbe, ami nem a telefon volt. Pénztárca. Kulcsok. Diákigazolvány. – Emmy? Fütyültem rá, hogy félőrültnek látszom, mikor Sebastian kezébe nyomtam a pénztárcám, és odasziszegtem, hogy: „Fogd be!”, majd tovább kutattam a táskámban. A világ számomra egyetlen dologra korlátozódott: meg kellett tudnom, hogy a potenciális ellenség épp az öltöző felé lopózik-e. Sebastiannek nem kellett kétszer mondani. Befogta a száját, de megragadta a karom, és a villanykapcsoló felé vonszolt. Gyorsan lekapcsolta, sötétbe borítva a helyiséget, majd a legsötétebb sarok felé kormányzott. Nesztelenül mozgott, amitől a rezgés hangja fülsüketítőnek tűnt. Ezzel az erővel be is mondathattam volna az iskolarádióba: „Emmy Danvers a lányöltözőben rejtőzködik. Nyugodtan nyírja ki, amint alkalma adódik.” Végre a kezembe akadt a Slate, és úgy markoltam meg, mintha az életem függne tőle, s reméltem, hogy tompíthatom a vibrálást. Hogy ne árulhasson el minket, mert valaki közeledett. Éreztem. Az apró kis pihék a tarkómon mind égnek meredtek, és pontosan tudtam, már csak idő kérdése. Most már bármelyik percben. Bármelyik pillanatban. Előrántottam a phabletet, pedig az agyam egy rejtett zuga figyelmeztetett, hogy a méterre pontos távolság a gyilkos és köztem lényegtelen lesz a golyó szempontjából. Hogyha közvetlen közelről lőnek le. Üzenet várt a kijelzőn.

„Jól szórakozol?” Nem, egyáltalán nem szórakoztam jól. Sőt halálosan rosszul voltam. Zsigeri, fogvacogtató kínokat éltem át. Kegyetlen és szokatlan büntetés valami olyan bűntettért, amit el sem követtem. És fogalmam sem volt, hogy szabhatnék gátat nekik. Ocsmány derűjével a mondat tovább villogott előttem. „Jól szórakozol?” Mintha csak Disneylandben lennénk. Mintha a gyilkos meg akart volna osztani velem egy viccet, de az már nem érdekelte, hogy én magam vagyok a csattanó. Mintha azóta röhögne, hogy egymásba botlottunk a kávézóban. – Lélegezz mélyeket! – Sebastian hangja annyira halk volt a fülem mellett, hogy inkább csak éreztem a szavakat, mint hallottam őket. – El fogsz szédülni, ha ennyire kapkodod a levegőt. Ugyanaz a magabiztosság, ami nemrég még az agyamra ment, most egyáltalán nem tűnt olyan borzasztónak. Talán, mert amíg én küzdöttem, hogy egyáltalán észnél maradjak, ő gond nélkül váltott a szülési légzéstechnikát oktató szakember szerepére. A látóterem kezdett beszűkülni, tiszta idiótának éreztem magam. Nem ártott volna tökélyre fejlesztenem a lélegzetvételt valamikor az elmúlt, mondjuk, tizenhat évben. Ezzel szemben olyan elveszett voltam, hogy Jules Verne sem tudott volna megtalálni. – Lassan. Egyenletesen. – Sebastian átkarolt, és még beljebb húzott a sötétbe. – Itt vagyok veled. Kezdtem összeomlani és atomjaimra hullani. Szétbomlani, mint a sál, amit anyának kötöttem, de ma már csak egy molyrágta kupac a szekrényem egyik sötét zugában. „Kezdek unatkozni.” Remegő ujjakkal nyúltam a képernyőhöz, hogy megérintsem az ott villogó üzenetet, és tökéletesen tudatában voltam, hogy ki fogok készülni. De az is lehet, hogy már napokkal ezelőtt kikészültem. Már nem kellett elképzelnem, mit érezhetett

Frederick St. James, ahogy ott állt velem szemben a Starbucksban. Az üldözési mániáját, a félelmét, még az utolsó halálhörgését is hallottam a saját, zaklatott zihálásomban. A gyomrom úgy összerándult, hogy meggörnyedtem. Valaki leskelődött utánam, játszadozott velem, gúnyolódott rajtam ezekkel a piszkos kis üzenetekkel. A félelmem élvezetet okozott neki. Nem láttam a dühtől, és reszkető ujjaim hirtelen gond nélkül, maguktól bepötyögték az üzenetet: „Szórakozz mással!” Rányomtam a küldésre, még mielőtt meggondolhattam volna magam, és valami beteg elégedettséggel néztem, amint a szavak eltűntek a kibertérben. Nem veszthettem semmit. Semmi olyat, ami ne lett volna már amúgy is veszélyben. Nincs az az SMS, ami eltéríthetne egy harcedzett gyilkost a szándékától, úgyhogy meg sem próbáltam a könyörületességére apellálni. Lehet, hogy így megváltoztatja végzetes időbeosztását, és inkább előbb végez velem, mint utóbb, de ezt a kockázatot vállaltam. Ha be is kellett áldoznom néhány percet az életemből azért az ádáz elégedettségért, ami elöntött, mikor visszaüzentem a gyilkosnak, hát mit mondjak, abszolút megérte. Ennek ellenére próbáltam elhúzódni az ajtó alatt beszűrődő fénycsíktól, miközben még jobban hozzápréselődtem Sebastianhez. Úgy döntöttem, nem leszek könnyű célpont. Ha Sebastian is a kereszttűzbe kerül, nem mondhatja, hogy nem figyelmeztettem. Főleg persze azért, mert a gyilkos utánam vele is végezni fog. Karja megfeszült a derekamon, mikor meghallottuk a közeledő lépteket és az összetéveszthetetlen kulcscsörgést. A Slate erősebben rezgett. „Beszélnünk kell.” Sebastian keze eltakarta az orrom és a szám, elfojtva a hisztérikus kacajt, ami épp kitörni készült belőlem. A fejem zsongott a bent ragadt hangoktól, együtt dobolt velük, mintha a visszanyelt nevetést légkalapáccsal próbálnák kiverni a halántékomon. A lépések egyre hangosabbak lettek, vagy

legalábbis nekem úgy tűnt. Nem voltam teljesen biztos benne. A fülemben lüktető vértől szinte lehetetlen volt megkülönböztetni a valóságot a képzelgéstől. A visszhangot az ellenségtől. Vörös foltok örvénylettek a szemem előtt, de nem hagyhattam, hogy ezé a beteges zaklatóé legyen az utolsó szó, miközben reszketek a félelemtől. Ha már úgyis vége mindennek, legalább még utoljára úgy akartam tenni, mintha rettenthetetlenül vakmerő lennék. Úgy fel akartam bosszantani, amennyire csak emberileg lehetséges. „Hé, még alig ismerlek. De őrültnek tűnsz. Töröld a számom! És ne hívj fel talán.” Egy lépés, egy csörrenés, még egy csörrenés, még egy lépés. Csönd. Megfagyott a vér az ereimben. Az a sok közhely, hogy az ember megdermed a félelemtől, megbénítja a kétség, a rémülettől lemerevedik, hirtelen túlságosan is értelmet nyert. Még több vörös folt bukkant fel a semmiből, beborítva a sötétséget, miközben számomra már csak a kulcscsörgés létezett, és a kilincs csikorgása, amint éppen lenyomták. Sebastian egy gyors mozdulattal megfordított, hogy az arcunk alig pár centire volt egymástól. Aztán megcsókolt. Szenvedélyesen. A fémszekrény keményen a hátamnak nyomódott, és olyan hideg volt, hogy szinte sütött, úgyhogy próbáltam eltolni magam tőle. Olyan érzés volt, mintha a testem egy kerámiabögre lett volna, melyet rögtön, miután kivettek a mosogatógépből, csurig pakoltak jégkockával, míg végül már csak egy hajszál választotta el attól, hogy vagy megreped, vagy megolvasztja a jeget. Sebastian csókjában mindkettő benne volt. Keze a hajamba túrt, megtartott, miközben átvette az uralmat az ajkam fölött. Éveken keresztül fantáziáltam az első csókomról, kidolgozva a legéletszerűbb szituációkat. A legtöbben volt filmnézés Bennel, ahol felpillantva látom, hogy tekintetét rám függeszti, nem a

képernyőre. Megigazít egy rakoncátlan hajtincset, félretolja az útból, mielőtt végre elszánja magát. Lassan, puhatolózva indul, majd a forró szenvedély elsöpri a tétovázást. Ezer különböző módon és kismillió helyszínen elképzeltem, de pár dolog állandó maradt. Az első csók olyasvalakivel történt, akinek sokat jelentettem – akár Ben volt az a valaki, akár nem –, és varázslatos volt. Ez fájt. Túlságosan is jólesett. Utáltam, ahogy Sebastian kabátját markolom, és azt is, hogy a testem nem volt hajlandó eltolni őt. Utáltam, hogy nem akarom abbahagyni. Az első csókomból hazugság lett. Valaki olyannal kellett volna megtörténnie, aki szerelmes belém, nem pedig egy sráccal, aki alig bír elviselni. Az elmúlt tizenhat évben, bár minden ellene szólt, őszintén hittem a tökéletes pillanatokban. A „boldogan élnek, míg meg nem halnak” igazában. Méghozzá olyan átütő erővel, hogy akár hitvallásnak is nevezhettük volna, és ez a pillanat most darabokra tépte az összes ábrándomat. Nem váltak valóra. Sem anyának. Sem nekem. Egy lépés, egy csörrenés, még egy csörrenés, még egy lépés. Bár a félelemtől nyögtem fel, de Sebastian ajka azt is bekebelezte, miközben egy sor lámpa felkapcsolódott. Összeszorítottam a szemem, hogy ne bántsa a vakító fény, és felkészültem az elkerülhetetlenre. Jön majd a fájdalom. A kín véget nem érő, szaggató hullámai és… – Jaj, ne már! Menjetek szobára! Nem kifejezetten erre a mondatra számítottam. A szemem előtt táncoló élénk rózsaszín és villódzó kék pontok átmenetileg elhomályosították a látásom, de ahogy halványodtak, ugyanaz a morcos ábrázatú csaj jelent meg, aki aznap délelőtt kiutalta nekem az öltözőszekrényt. A kedélyállapota az elmúlt pár órában sem javult számottevően. Sőt, undorodva még jobban összevonta a szemöldökét. Nyilvánvaló rosszallása sokkal fenyegetőbbnek tűnt volna, ha

nem épp egy gyilkosra számítok, hogy golyókkal csipkézze ki a testem. Néha nem bántam volna, ha nem ennyire élénk a fantáziám. A gyilkosnak tök fölösleges hülye üzenetekkel szekíroznia: én már mestere voltam az önkínzásnak. – Emmy nem tudott ellenállni nekem – próbálkozott Sebastian a kisfiús mosolyával, ami valószínűleg lényegesen komolyabb slamasztikából is kihúzta már. A morcos lány olyan szúrós pillantással mért végig, hogy gondoltam, felvetem, alakítsanak klubot Peytonnal, sőt: nyújtsanak be egy petíciót! „Mi, az Emptor Akadémia alulírott diákjai, annak érdekében, hogy még tökéletesebb egységben működhessünk, ezúton indítványozzuk, hogy Emmy Danvers többé ne jelenhessen meg megszentelt falaink között." Lehet ezt is, vagy akár felhívhatják elvakult szüleiket, hátha egy méretes adomány az Emptornak segíthet eltávolítani az iskola területéről. Nekem úgy tűnt, Gilcrest igazgató nem az a típus, aki ellenállna a vesztegetéseknek, különösen, ha ösztöndíjas diák kirúgásáról van szó, aki nem is idevaló. A csajt hidegen hagyta, hogy Sebastian megpróbálta levenni a lábáról. – Vidd valahova máshova, Rómeó! A lányöltöző tiltott terület. Sebastian úgy bólintott, mint aki kellő megbánást érez. – Gyere, Emmy! Biztosan találunk mást, amitől beindulsz. Inkább szedjük elő a bilincset. Belekönyököltem a gyomrába, de ugyanúgy dumált tovább: – Ááúú, bébi! Most már tényleg meg kell egyeznünk egy biztonsági szóban. Az enyém a fedora. Karját átvetette a vállamon, én pedig nehezen, de leküzdöttem a késztetést, hogy lerázzam magamról. Kínomban bizseregni, majd égni kezdett a bőröm. A pletykafészkek nem fognak ott megállni, hogy elcsattant néhány lopott csók, főleg, ha Sebastian így folytatja, mert a viselkedése olaj a tűzre. A phablet ismét rezegni kezdett, új üzenetet jelezve.

„Most akkor megölöd a fickót, vagy sem?” Ha a gyilkos Sebastianre utalt, hát ő olyan halálosan feldühített, hogy fontolóra veszem.

23. FEJEZET – Fejezd be a duzzogást, Emmy! Ellenségesen méregettem Szenyasztiánt, aki túlságosan is magabiztosan sétált a tornacsarnok folyosóján mindazok után, ami az öltözőben történt. – Különben mi lesz? Megint megcsókolsz? Ez komoly fenyegetés, Sebastian. Csak meg ne haljak az unalomtól! Látszott, hogy a mosoly a szája sarkában nem őszinte, mintha köszönőlevelet próbálna fogalmazni egy szúrós gyapjúpulcsiért, amit az életben nem viselne nyilvánosan, de még otthon sem. – Mi volt a legelső lecke, amit megosztottam veled, Emmy? – Hogy sose vegyek fel csíkosat pöttyössel, ha a rendőrségre megyek? – vetettem óda gúnyosan. – Hogy ne bosszantsd föl, aki mentőkötelet dob neked. Ó, persze! Szóval az a tanács. – Ja, hát az nekem nem megy. Anyukám mindig azt mondta, tartsam magam távol a seggfejektől. Sebastian hangja hirtelen halk morgásba váltott: – Fogd be, Emmy, és mosolyogj, különben tök egyedül maradsz az üzengetés haveroddal szemben. Na ehhez mit szólsz? Felkaptam a fejem, és Sebastian szemét figyeltem, kerestem, van-e bármilyen jele, akármilyen halvány is, hogy titkon talán ugratni próbál. Hogy részben ő tehet a dolgokról. De csak izzó haragot láttam, ami egyre forróbb lett. Megint rezgett a telefon, de ezúttal rá se pillantottam. Épp arra koncentráltam, hogy ismét le kell paktálnom az ördöggel. – Te tudod, mi folyik itt? – A félelemtől, ami még mindig ott bujkált bennem, a hangom a saját fülemnek is vékony és erőtlen volt. – Vannak ötleteim. Ez máris több, mint amit én tudtam. Gyorsan vigyort

erőltettem a képemre. – Jesszus, Emmy, úgy nézel ki, mint akinek a fogát húzzák! – állt meg egy pillanatra az ajtó mellett, mely a sportcsarnokból a pázsitra nyílt. – Tégy úgy, mintha valaki más lennék, oké? Teszek rá, hogy kiről fantáziálsz, csak olyan legyen, akiért be vagy zsongva. – Nyers modora visszatért, én meg kis híján megborzongtam rekedtes hangjától. Ben. Próbáltam úgy tenni, mintha Ben lenne. – Megvan? Bólintottam, de nem szóltam egy szót sem. – Helyes. Ez járjon a fejedben, és gyere utánam! Kinyitotta az ajtót, aztán elkapta a kezemet. A mozdulat furcsamód szokatlannak tűnt. Ha Sebastian megpróbált volna letapizni, hát az valamennyire beleillene a képbe. Az alapján, amit eddig hallottam, nagy macsó a srác. De ez már-már cuki volt. Ezt azonnal törölni is akartam a szótáramból. Sebastianben nincs semmi cuki. Simlis és manipulatív. A macskakövekre szegeztem a tekintetem, és olyan erősen vágyakoztam Ben után, hogy magam is megrémültem. Próbáltam arra gondolni, hogy most Ben fogja a kezem. Összefonódnak az ujjaink. Szeméből gyengédség sugárzik, miközben birtoklón megszorítja a kezem, ami már messze nem a barátságról szól. Ben lehelete csiklandozza a fülem, mikor azt mondja: – Tökéletes. Már majdnem ott vagyunk. Olyan megnyugtató volt ez az ábránd, hogy boldogan adtam át magam neki. Ben azt suttogta, hogy szeret, mindig is szeretett, de évekig nem mert szólni, mert nem tudta, én is ugyanígy érzeke. „Mindig is különleges helyed volt a szívemben, Em. Efelől ne legyen kétséged.” Teljesen ellágyultam. „Akkor ne vesztegessük tovább az időt, Ben.” Igen, pontosan ezt mondanám. Aztán megcsókolnám. Mosoly öntötte el az arcom, ha elképzeltem az izzó

szenvedélyt Ben tekintetében. A gyilkos pillantások, melyeket Peyton és különítménye felém lövellt, nem létezett. Nem volt, amivel megbánthattak volna. Mert Ben szerelmes belém. Őrülten. Totálisan. Végzetesen. Sebastian előkapta a kulcskártyáját, és maga után húzott a fiúkoliba, anélkül, hogy vette volna a fáradságot, és legalább megkérdez. Talán szerencsésebb lett volna, ha én vagyok hazai pályán, de hát az egész suli Sebastiané, és ha ragaszkodom hozzá, hogy menjünk át a csillámló zárkába, amin Kaylával osztoztam, akkor még tovább kellett volna együtt maradnunk. Na jó, azért meg akartam nézni magamnak, hogy aki ilyen förtelmesen gazdag, mint Sebastian St. James, hogyan rendezi be a szobáját. Nem nagyon hittem, hogy találok ott bármi neon rózsaszínt. Már magában ez óriási előrelépés lett volna. Nem kellett sokáig találgatnom. Egy rövid, szerencsére néma liftezés után a legfelső szintre, végigloholtunk a folyosón a bal oldali utolsó ajtóig. Sebastian elém állt, úgyhogy nem láthattam, amint kinyitja a zárat, mielőtt épp csak akkora résnyire nyitotta az ajtót, hogy beférhessek mögötte. Az egész szoba úgy festett, mint egy 1940-es film noir díszlete, karamellszínű falakkal és súlyos tölgyburkolattal, amely határozottan méltóságteljes volt. Visszafogott. Hatásvadász. Szinte vártam, hogy ott legyen egy fedora kalap a máltai sólyom fejébe nyomva. Sebastian nem vesztegette az időt formalitásokkal. Inkább lehuppant egy széles bőrfotelbe, és felvonta a szemöldökét. – Miért nem csukod be az ajtót, és maradsz egy kicsit? Nem volt ez se kérdés, se kérés, hanem utasítás, ami még akkor is bosszantott, mikor bekattintottam a biztonsági zárat. Most, hogy egyedül maradtam vele, teljesen egyedül, nehezen tudtam laza maradni. Azért beleadtam apait-anyait. – Szóval ez a te kis odúd, mi? – Hitetlenkedve vizsgálgattam a

tengert ábrázoló festményt, mely az egyik falat uralta. – Valahogy menőbbnek képzeltem. Minimum vízköpőknek kéne itt lenniük. Esetleg egy komornyiknak, aki lesegíti a kabátod, és azt hajtogatja: „Ahogy az úr óhajtja." – Bocs, hogy csalódást okoztam. Az üresen maradt fotel felé léptem, mert a másik lehetőség az volt, hogy lekuporodom a hatalmas ágy végére, ami be sem fért volna abba a szobába, amelyen mi osztoztunk Kaylával. Nem mintha Sebastiannek aggódnia kellett volna, hogy esetleg helyet kell szorítania egy szobatársnak. Szerintem ez soha fel sem merült benne. Addig csúsztatná a pénzét ide-oda, míg már nem az ő vállát nyomná a gond. És talán így a legjobb. Nem jött ki igazán jól másokkal. Zavartan tébláboltam, míg végre rá tudtam venni magam, hogy leüljek a bőrfotelbe. – Szóval, ami azt a csókot illeti… – Komolyan ez most a legfontosabb, amit tisztázni akarsz? – vágott közbe, de higgadtsága mögött valami keserűség bujkált. Összefontam a karom, hogy elűzzem a hirtelen rám törő borzongást, de eltökéltem, hogy akkor is beszélni fogunk erről a kínos témáról, hogy aztán mindketten továbbléphessünk. – Igen. Azt hiszem. Elég nagy ügy, nem gondolod? Felvonta az egyik szemöldökét. – Nem különösebben. Áááúú! Nem is tudom, mire számítottam. „Igen, Emmy. Mikor a karomban tartottalak, az maga volt a mennyország. Akarlak! Kívánlak! Csókolj meg újra, édes!” Soha az életben! Ami részemről oké. Több mint oké, egyenesen csúcsszuper. Megkímélt attól, hogy el kelljen magyaráznom, nekem valaki más tetszik. Sebastian közönye felszabadító volt. Egyikünket sem fenyegette az a veszély, hogy többet képzelünk ebbe a csókba figyelemelterelésnél és pillanatnyi elmezavarnál. Egy buta kis csók nem boríthat fel semmit, ha a kapcsolat dinamikáját

kölcsönös bizalmatlanság és megvetés határozza meg. Nem állt fenn a veszélye, hogy Sebastiannel valaha összebarátkozunk. De azért az sértette a büszkeségem, hogy ilyen könnyedén lerendezte ezt a csókügyet. – Ha ilyen felejthető volt, akkor miért csináltad? – Most viccelsz? Kis híján elájultál, annyira kapkodtad a levegőt. Egek, milyen szánalmasnak tűnhettem! Ilyen csak harmatgyenge, érzelgős kislányokkal szokott előfordulni. Én meg elméletileg elég erős voltam ahhoz, hogy simán kezelni tudjak egy ilyen helyzetet. Elméletileg rá kellett volna vigyorognom Sebastianre, odavetnem valami gúnyos visszavágást, aztán lezárni magamban az egészet. így léptem túl anya összes katasztrofális kapcsolatán. Nevetve, keresztül fájdalmon, félelmen és megbántottságon. Semmi szellemeset nem tudtam kiizzadni magamból, úgyhogy maradt a tagadás. – Dehogy ájultam volna el! Mikor halkan felnevetett, elöntött a düh. – A közelében sem voltam – erősködtem. – Ja, értem. Akkor csak gyakoroltad a pisai ferde torony magánszámodat. Így már minden világos. – Nagyjából annyira, mint a te terved, hogy ledugod a nyelved a torkomon. – Egykedvűséget tettetve karba fontam a kezem. Mintha a csókja kicsit sem lett volna rám hatással. Sebastian megvonta a vállát. – A légzésed helyreállt tőle. Nem beszélt hülyeséget, de nem állt szándékomban elismerni, hogy a csókja bármilyen módon is hozzájárult a helyzet megoldásához. Elég elviselhetetlen a srác így is, hát még ha adnám alá a lovat. – Vagyis akkor abban egyetértünk, hogy nem jelentett semmit. – Vitán felül – bólintott. – És nem fordul elő többet – folytattam határozottan.

– Oké, ha legközelebb azt látom, hogy majdnem elájulsz, annyira kapkodod a levegőt, kényelmesen leülök majd, és élvezem a műsort. Összeszorítottam a számat, és tartózkodtam attól, hogy részletesen kifejtsem, mekkora bunkóság volt ez a megjegyzés. Ideje témát váltani. – Az előbb azt mondtad, van elképzelésed, hogy mi is folyik itt tulajdonképpen. – Egy foltot dörzsölgettem a pulcsim ujján, hogy leplezzem égető kíváncsiságom. – Naná! És meg is osztom veled, rögtön azután, hogy elmesélted, mit keres nálad a nagyapám phabletje. „Nem bízhatsz senkiben.” Nem ez volt az első alkalom, hogy örültem volna, ha Frederick St. James egy icipicit konkrétabban meghatározza, kik is tartoznak a Nem Megbízhatók listájába. Olyan nehéz lett volna azt mondani, mielőtt feldobja a talpát, hogy: „Sebastiant kivéve. Ja, és persze Gilcrestet, ő sem olyan rossz.” Nyilvánvalóan túl nehéz… Ha hinni lehet Peytonnak, Frederick St. James bennem sem bízott. Csakhogy Peyton az utolsó, akinek elhittem, hogy igazat mond nekem. – Nem loptam el tőle, ha erre szeretnél kilyukadni. Sebastian felvonta egyik szemöldökét az egyértelmű hárítás miatt, én meg kényelmetlenül fészkelődtem a fotelben. Az egész testem megfeszült, most még Ms. Helsenberg sem hívott volna Nudlinak. Volt valami Sebastianben, ami a legrosszabbat hozta ki belőlem. Egyetlen hűvös megjegyzése elég, hogy máris valami olyan éles visszavágáson járjon az agyam, amivel eret lehet vágni. Már nemcsak simán rühelltem a srácot, hanem gyűlöltem azt is, amilyen mellette lettem. Vettem egy mély levegőt, azt reméltem, így sikerül összeszednem magam. – Nagyapádtól kaptam a phabletet, közvetlen a halála előtt. – Mielőtt halottnak nyilvánították – javított ki. Számomra nem volt nagy különbség a kettő között, de nem akartam

belemenni egy újabb „halott/nem halott” vitába. – Igen. Ahogy mondod. – Ez még azelőtt volt, hogy Gracie-nek szólított? – kérdezte. Mintha fényévek teltek volna el azóta, ami a kávézóban történt. Az emlék már most szamárfüles és fakó volt, mint valami könyvtári könyv lapjai, mellyel túl sokáig, túl mostohán bántak. Próbáltam sorban felidézni az eseményeket Frederick St. Jamesszel, fennhangon, hátha Sebastiannek feltűnik valami, ami felett én elsiklottam. – Először azt mondta, őt üldözi valaki. Aztán azt, hogy engem. Azt hiszem, ez volt a sorrend, de lehet, hogy keverem. Azt mondta, figyelmeztessem apámat. Már majdnem szóltam neki, hogy bocs, de apám kilépett a képből… – Hogyhogy? Egy jelentéktelen csók miatt még nem voltam köteles beavatni az életembe ezt a taplót, de nem akartam, hogy eltérjünk a tárgytól. Sebastiant pedig nem olyannak ismertem meg, aki könnyen elfogadja, ha nem kap választ a kérdésére. – Lelépett, amikor anya még csak pár hetes terhes volt velem. Azóta semmi hír róla. Bólintott. – Mit mondott aztán nagyapa? – Csak annyit, hogy Morgan tudná, mit tegyen, aminek mellesleg végképp semmi értelme, mert apámat Danielnek hívják. Aztán mondott még ezt-azt. Ne bízz senkiben! Meg akarnak ölni. Érted, amiről az ember általában csevegni szokott. A szája sarka felfelé kunkorodott, és a másodperc törtrészéig azt hittem, sikerül megnevettetnem. Aztán arisztokratikus vonásai udvarias álarccá merevedtek, ami nem árult el semmit. – Utána mi történt? Hirtelen elöntött a nyugtalanság, amit egy közönyös vállvonással próbáltam kordában tartani. – Ó, hát volt még néhány rejtélyes figyelmeztetés, egy röpke személyazonosság-zavar, aztán földre vitt, és meghalt rajtam fekve.

– Állítólag. Komoly erőfeszítésembe került, hogy ne vágjak pofákat. – Persze. Állítólag. Na és mi a te elképzelésed, Sherlock St. James? A komornyik tud róla? Biztosan rejtőzik itt egy a közelben. – Nincs komornyikom. Őszinte mosoly futott át az arcomon, annyira röhejes volt a felháborodása. – Azt hittem, a gazdagoknak kötelező személyzetet alkalmazni. Talán ellenőrizned kéne, hogy nincs-e egy komornyikzáradék a fedezeti alapodhoz. Lehet, hogy az alkalmazásodban áll egy, te meg nem is tudsz róla. – Lövésem sincs, honnan szedted ezt a hülyeséget, de nekem nincs titkos komornyikom. – Aha… – morogtam sejtelmesen. – Mind ezt mondják. – Légyszi, mondd, hogy nem szoktad az embereket az alkalmazottaikról faggatni. – Válasz helyett még mélyebben bevackolódtam a fotelbe. Mivel hallgattam, Sebastian szeme kétkedőn tágra nyílt. – Ugye nem kérdezgeted az embereket, hogy van-e titkos komornyikuk? – Neeem… Bár most, hogy mondta, egész szórakoztatónak hangzott. Fejem a fotel támlájának döntöttem, miközben nem túl nagy meggyőződéssel próbáltam elnyomni egy ásítást, és igyekeztem rájönni, miért is jöttem be ide Sebastian után. Kellett, hogy legyen valami tökéletesen logikus oka, de valahogy a teljes gondolatmenet meglépett előlem. Olyan érzésem volt, mintha az agyam helyét lassan vatta töltené ki. A szemhéjam félárbocra ereszkedett, de túl nagy erőfeszítésbe került volna ébren maradni. Valami nem stimmelt. De már abban sem lehettem biztos, hogy nem én voltam az a valami. – Szóval mi az a dolog? – kérdeztem tétova kézlegyintéssel. – Milyen dolog? – Sebastian láthatóan jól szórakozott. – Hát a dolog, amit el akartál mondani nekem. Nagyon…

dologosnak hangzott. A kialvatlanságom mértékének egyértelmű jele, hogy én tökéletesen értettem, amit mondtam. A „nagyon dologos” mondatban benne volt minden. Felesleges lett volna összekuszálnom azzal, hogy megtűzdelem mindenféle bosszantó melléknévvel. Vagy főnévvel. Vagy igével, ha már itt tartunk. Sebastian vigyorgott. – Azt akarod tudni, hogy szerintem kitől kapod az SMS-eket? – Álmosan bólintottam. – Tőlem.

24. FEJEZET – Mi?!? – majd kiborultam a fotelből. – Ilyen nincs. Ez egyáltalán nem vicces, Sebastian. Mosolya kimért lett. – Nem vicceltem. – Ott voltál velem. Az öltözőben. Tutira feltűnt volna, ha te SMS-ezgetsz, még ha egy kicsit kapkodtam is a levegőt. – Konkrétan majdnem elájultál. Megadó mozdulattal égnek emeltem mindkét kezem. – Tök mindegy! Nem te küldted az üzeneteket. – Az öltözőben tényleg nem. De küldtem néhányat a nagyapámnak, amik, ha minden igaz, nálad landoltak. Ettől leblokkoltam. – Addig megyek, míg a nyomodra nem bukkanok – motyogtam. – Ezt te küldted? – Ha odajutunk, nagyapa úgyis elmagyarázza majd a tervét – vonta meg a vállát. – Csak idő kérdése, hogy kapcsolatba lépjen velem. Nem hiszem el, hogy ő volt! Sebastian miatt töltöttem rettegésben az éjszakát, és voltam képtelen levenni a szemem az ajtóról annyi időre, hogy el bírjak aludni. Elöntötte az agyamat a vörös köd. – Mondok én neked valamit, Sebastian: halottak nem küldenek SMS-t! – sziszegtem ingerülten. – Akkor mindkettőnkre nézve nagy szerencse, hogy a nagyapám nem halott. Úgy szerettem volna pofán vágni. Fizikai fájdalmat okozni neki, cserébe a pokoli kínokért, amin miatta és a drágalátos nagyapja miatt keresztülmentem. Szenvedélyes dühvei meredtem rá, és nem lepett meg, hogy hasonló indulatok lobogtak hideg kék szemében. Nem akarta elhinni, hogy a

nagyapja halott, de valahol tudnia kellett – még ha mélyen el is temette magában –, hogy én igazat mondtam. A nagyapja elment. Elszállt belőlem a harci kedv. Abból, amit eddig Frederick St. Jamesről hallottam, nem én vagyok az egyetlen, akinek pokollá vált az élete. Ha anya lenne a hullaházban, én összegömbölyödve, megállíthatatlanul zokognék tele több csomag papírzsepit. Sebastian egyetlen könnyet nem ejtett, de valamit azért éreznie kellett. Ügyetlenül keresgéltem a megfelelő szavakat. – Nagyapád azt mondta, hogy fogjam a phabletet, és keressem meg apámat. Amennyire én tudom, mindössze ez volt a terve. – Ernyedten visszakucorodtam a fotelbe, lerúgtam a cipőm, és magam alá húztam a lábam. – Miért van az, hogy mindig csak én avatlak be téged? Vonásai kicsit meglágyultak. – A rutin, meg az évek. – Nem vagyok elragadtatva. – Így jártál. Bólintottam, lehunytam a szemem, és megpróbáltam beilleszteni Sebastian SMS-eit a kirakóba. De csak hívogatóan örvénylő sötétséget láttam, mely magába szippantott. Csábítóan vonzott az öntudatlanság felé. – Vagyis akkor nem fenyegetés volt? – Nem, hanem egy privát üzenet, amit véletlenül elolvastál. Olyan érzésem támadt, mintha a keringésemet eltömte volna egy tripla hamburger, nagy adag sült krumpli és egy óriási fagyi, miközben azt motyogtam: – Amiket ma kaptam, na, az fenyegetés volt. – Biztos vagy benne? Eleve vesztes helyzetben voltam a gravitációval szemben, úgyhogy meg sem próbáltam kinyitni a szemem. Ez már nem az a fajta egészséges fáradtság, amit az ember akkor érez, ha földbe döngölt egy rakás tagot, és elégedett a hosszú névsorral, akikre ugyanez a sors vár még, hanem az a nyúlós, makacs kimerültség,

amitől már szinte működésképtelen lesz. – Nem – feleltem az igazságnak megfelelően. – Én itt már nem vagyok biztos semmiben. – Na jó, akkor elmondom, amit én tudok: nagyapám sosem tartana engem bizonytalanságban, hacsak nincs piszkosul komoly oka rá. – És mi van a harmincéves whiskyvel, aminek lába kélt? Lehet, hogy berágott rád, amiért megdézsmáltad a készletét. – A whisky születésnapi ajándék volt. – Szinte hallottam a hangján, hogy gúnyosan elmosolyodik. – Ez teljesen más, úgyhogy kell lennie valami logikus magyarázatnak, hogy miért avatott épp téged a bizalmába. Bágyadtan ásítottam. – Ezt most nem veszem sértésnek. Főleg azért, mert túl fáradt vagyok hozzá. Annyira előredőlt, hogy szinte éreztem az arcomon, amint éles hangon azt mondja: – Biztosan tudsz valamit, Emmy. Valamit, amit én nem. – A romantikus irodalom éves szinten milliárdos üzlet. Résnyire nyitottam a szemem egy pillanatra, és láttam, hogy Sebastian határozottan csalódott. – Mi köze ennek bármihez? – Ez is egy olyan dolog, amit én tudok, te meg nem. Akarod, hogy folytassam? A Romantikus Írók Társaságát 1980-ban alapították, és… – Kell hogy legyen valami fontos, amit nem mondasz el nekem. Az agyamon keresztülfutott egy csomó lehetőség, miközben a testem egyre jobban felforrósodott, már-már túlmelegedett, mint egy túlterhelt számítógép, mielőtt összeomlik. – Mhmmm… hát, én is csak találgatok, mint te. – Biztos az apáddal kapcsolatos – sétált fel-alá, lépteinek zaját elnyelte a pompás marokkói szőnyeg. – De ha tényleg veszély fenyegetett, segíthettem volna elhárítani. – Hát ez igazán kedves tőled.

Sebastian figyelmen kívül hagyta a megjegyzésem. – Vagyis a kérdés az, miért hagyott ki a dologból. Jó eséllyel költői kérdésnek szánta, de az alvásmegvonás egyenes következményeként az agyam úgy döntött, hogy megtesz minden tőle telhetőt. – Talán azt gondolta, hogy ismered a tettest? Talán nem bízott benned? Talán meg akart védeni? Talán azt akarta, hogy inkább a sulira koncentrálj, vagy a zárfeltörésre, vagy ocsmány karácsonyi pulcsik kötésére. – Abbahagyhatod. – Oké. – A beleegyezésem olyan távolinak hangzott, mintha percekkel korábban mondtam volna ki, és a visszhang menet közben elkalandozva csak most érkezett vissza hozzám. – Király! Aztán gyakorlatilag kidőltem. Ha ez egy romantikus regényben történik, tök szexi lett volna az egész. A főhős szépen ágyba dug, és gyönyörködik a párnán káprázatoson szétterülő vörös fürtjeimben. Aztán ébren töltené az éjszakát, hogy őrizze az álmom. Sebastian lovagiassága mindössze addig terjedt, hogy egy pokróccal betakart, szerintem azért, mert nem akarta, hogy megfázzak és teletüsszögjem a szobát. Azt pedig elképzelni sem tudom, hogyan lehetett olyan gáláns, hogy magára hagyjon egy lányt, akit alig ismer, egy szobányi felbecsülhetetlen régiséggel, de mikor felriadtam, a helyiség elhagyatott volt. És koromsötét. Képtelen voltam megkülönböztetni a káprázatot a kárpitozott ülőkétől. Sötétség honolt mindenfelé, itt-ott árnyakkal, ja és még némi sűrű sötétséggel. Másra sem vágytam, mint hogy halljam, amint anya csendesen megnyugtat, hogy szörnyek csak a fejemben léteznek. Hogy nem szivárgott vér a szekrényemből. Hogy nincs gyilkos a sarokban, aki csak a megfelelő pillanatra vár, hogy lecsaphasson. Csakhogy ő nem volt itt, én meg nem voltam elég bátor, hogy megkeressem a villanykapcsolót. Az álomtól még ködös aggyal úgy döntöttem, az a legbiztosabb, ha csendben összekuporodva a

fotelben maradok. Ha a lábam nem érinti a padlót, akkor senki nem markolhatja meg a bokámat, és vonszolhat el, mint egy rongybabát. Egy ernyedt, rémült, torkaszakadtából ordító rongybabát. Öklömmel megdörzsöltem a szemem, és igyekeztem leküzdeni a lassan elharapódzó pánikot. Csak túlreagáltam. Nem volt semmi gond. Összeszorítottam a fogam, az ajtóhoz ugrottam, és kezemmel végigsimítottam a falon, vakon tapogatózva a villanykapcsoló után. Mikor végre sikerült fénybe borítanom a szobát, a megkönnyebbüléstől kissé előreroskadtam. És abban a pillanatban leesett, hogy mekkora marha vagyok. Markoltam a kilincset, menekülni készültem egy üres szobából, a táskám nélkül, miután szó szerint elaludtam bevetés közben. Frederick St. James keresve se találhatott volna megbízhatatlanabb bizalmast. Magamat is képtelen vagyok megvédeni, nemhogy azt a felbecsülhetetlen phabletet, amit a drágalátos unokája talán már el is emelt. Sebastiannek nem okozott különösebb lelkifurdalást egy apróbb lopás. Hosszú léptekkel átvágtam a puha marokkói szőnyegen a bőrfotelhez, melyet rögtönzött ágyként használtam. Tompa rezgés hallatszott a lezseren nekitámasztott táskából. Mégsem vitte el. A felismerés inkább meglepett, mint megnyugtatott. A phablet folyamatosan a frászt hozta rám, attól a pillanattól kezdve, hogy Frederick St. James a zsebembe csúsztatta. A tudat, hogy Sebastian állt az „Addig megyek, míg a nyomodra nem bukkanok” SMS mögött, nem oldott meg mindent varázsütésre. Semmivel sem kerültem közelebb ahhoz, hogy leleplezzem a potenciális ellenséget, vagy hogy kiderítsem, mit akar tőlem. És ott volt a legutolsó üzenet, amit a sportcsarnokban kaptam Sebastiannel: „Most akkor megölöd a fickót, vagy sem?” Nem túl nagy meggyőződéssel próbáltam biztatni magam, mikor a táskámba nyúltam: „Gyerünk, Emmy! Ez csak egy

phablet, nem a hétfejű sárkány. Nem fogja leharapni a kezed.” Ránéztem a kijelzőre, de bár ne tettem volna. „Nyírd ki, vagy vissza a pénzemet!” Milyen kár, hogy mielőtt az öreg meghalt, arra nézve sem hagyott iránymutatást, hogyan intézzem a pénzvisszafizetést tébolyult gyilkosokkal. Túl sokáig haboztam, hogy megérintsem a phabletet, az üzenet eltűnt, és nem maradt más, csak a kezdőképernyő a jelszó kitöltetlen helyével, meg a szúrás a gyomromban. Lassan visszaúszott, amit Sebastian korábban mondott. „Kell hogy legyen valami fontos, amit nem mondasz el nekem.” Csak az apámról lehet szó. Semmi más nem volt az életemben, ami egy kicsit is titokzatos lett volna. Ő az egyetlen ismeretlen az egyenletben, és hirtelen már abban sem voltam biztos, hogy tudni akarom az igazat. Éveken át dédelgettem magamban a képet, amin apa az a jóképű és fiatal pasi, aki viharos gyorsasággal levette anyát a lábáról az omlettjével és az éles eszével, és nem akaródzott frissítenem a képet. Valahol mindig is tudtam, hogy ha apám szuperhős lenne, akkor nem tűnik el a „boldogan élnek, míg meg nem halnak” előtt, anélkül hogy egy árva e-mail címet hátrahagyott volna. De hogy a makacs tények átvegyék ezeknek az álomképeknek a helyét? Megvolt az esélye, hogy mire kikeveredek ebből az útvesztőből, apám inkább gonosztevőre, mint hősre hasonlít majd. Csak bámultam a kezemben lévő telefont, pedig felkészültem az elkerülhetetlenre. Egyetlen módja volt, hogy kiderítsem, egyezik-e apám hat betűből álló neve a jelszóval. – Mit veszíthetsz, Emmy? – tettem fel elfúló hangon a kérdést magamnak. – A legrosszabb, ami történhet, hogy nem az a jelszó, és nem változik semmi. A legjobb pedig… Lefagytam, képtelen voltam befejezni a mondatot. Már tényleg nem tudtam elképzelni, mi is lenne a legjobb eshetőség. Régebben annyira egyszerű volt: egy öt regényre szóló kiadói szerződés és egy romantikus vacsora Bennel – gyertyafénnyel és

néhány szelet nagyon csokis tortával. Bár a körítés sosem számított igazán. Az álom arra volt kihegyezve, hogy Ben megvallja irántam táplált mély érzéseit, mert már képtelen tovább elfojtani őket. Most meg az a legjobb forgatókönyv, hogy nem fingatnak ki a vécén. Egész testem megfeszült, ahogy lassan bepötyögtem: D-A-N-IE-L, és rákoppintottam az Enterre. Érvénytelen jelszó. Hát erról ennyit: Mosolyt erőltettem az arcomra, bár senki nem volt a közelben, aki láthatta volna. Nem voltam hajlandó elkeseredni. Ez nem kudarc, csak egy lehetőség, hogy kipróbáljunk egy másik elméletet. Persze, meg különben is, ha egy ajtó bezárul, az azt jelenti, hogy huzat van. Előhalásztam a táskámból viharvert mobilom. Itt az ideje bevetni a nehéztüzérséget.

25. FEJEZET Amint rádugtam a telefonom a töltőre, csörögni is kezdett. Ez mindössze három embert jelenthetett: Bent, Audrey-t vagy anyát. Egyikük sem repesett volna az örömtől, ha elárulom, hogy a nap folyamán az egyik órámról kihajítottak, a másikon leüvöltötték a hajamat, a cuccaimat pedig üdítőbe áztatta egy bosszúszomjas, barna botsáska. Ja, és ott volt még a pánikrohamom az étkezőben, az első komoly smárolásom a lányöltözőben, na meg életveszélyes fenyegetések sora. De tudod, ha ezektől mind eltekintünk, ez egy tök sima első nap volt. Világos. Kihúztam magam, és megnéztem, ki hív. Ben. Valószínűleg csak ellenőrizni akart, meggyőződni róla, hogy több információt már tutira nem titkolok el a rendőrség elől. És hogy nem kerültem még nagyobb slamasztikába. Bár talán csak emlékeztetni szeretne arra, hogy szerinte nem vagyok különleges. Nem mintha valaha el tudnám felejteni, hogy ezt mondta. Ha kinyomom, azzal csak halogatnám az elkerülhetetlent. Úgyis folyamatosan hívogatna. Meg üzenne. Meg bökdösne és piszkálgatna. – Szia, Ben. Máris éreztem, hogy elszorul a torkom. Vágy, kétségbeesés, csalódottság… ez mind olyan erővel tört rám, hogy legszívesebben összekuporodtam volna, de a legrosszabb a felcsillanó remény volt. Nincs is ahhoz fogható, mint rátenni az utolsó szeletnyi kis optimizmust egy érzelmi faaprító futószalagjára. Hamarosan nem marad belőle más, csak egy marék szétroncsolt forgács. – Mi a jó büdös francért nem veszed fel a telefonod? Azon tűnődtem, milyen gyorsan szállna el a felháborodás a hangjából, ha elmondanám neki az igazat: „Mert nem mindig

tudom elviselni, hogy barátként kezelsz, mikor már réges-rég sokkal több akarok lenni.” Na ettől torkán akadna a szó. Kár, hogy ez a barátságunknak is véget vetne. – Bocsi, elaludtam, és elfelejtettem feltölteni a telóm. – Azt nem említettem, milyen őrületesen szükségem volt alvásra a kávéházi eset óta. Igaz, Ben úgysem fogadta volna el mentségnek azok után, hogy a múltkor hagytam csontra lemerülni a telefont. – Anyád engem hívott, miután te nem vetted fel neki. Halálra aggódja magát miattad, Em. Nem léphetsz le a térképről csak úgy! – El-a-lud-tam – hangsúlyoztam minden egyes szótagot nyomatékosan. – Lehet, hogy már hallottál ilyenről. Mostanában egészen felkapott dolog lett. Tízből tíz orvos ezt ajánlja. – Úgy emlékszem, volt egy megállapodásunk. Minden este jelentkezel, míg elül ez az egész dolog. Cameronnak ott kellett lennie a közelben. Csak ez lehetett az oka, hogy Ben ilyen finoman fogalmazott. Nem az én ártatlan lelkemet kellett óvni, aki úgy nőttem fel, hogy több nyelven hallgattam folyamatos káromkodást, mint amennyit össze tudtam számolni. – Jól vagyok. – Óriási! Örömmel hallom. Legközelebb még éjfél előtt vedd fel a telefonod! Egy gyors pillantás a csuklómra elárulta, hogy Ben nem túlzott az időt illetően. Az órám 0 óra 14 percet mutatott, erre mindjárt elfogott a lelkiismeret-furdalás. – Azt hiszem, megyek is, felhívom anyát. – Elég béna kifogás, de nem volt már mit mondanom Bennek. Legalábbis semmi olyan, amit hallani akart. – Már biztos alszik. – Akkor hagyok neki üzenetet. Hallottam, ahogy ingerülten kifújja a levegőt. – Azt később is megteheted. Azon a pár percen már nem fog múlni semmi. – Persze, csak…

– Emmy, van valami oka, hogy kerülsz engem? Bakker! Hát erre a kérdésre nem számítottam Bentől, pláne nem telefonon. Jobban szerette személyesen tisztázni a dolgokat, mert úgy teljes rálátása lehetett helyzetre. Úgy tűnt, most eltért ettől a szabálytól. De ezzel mellélőtt, mert eszemben sem volt kitárulkozni. – Kicsit tele van a fejem mostanában. Tudod, a halott fickó meg az új suli miatt, de volt még valami, mi is…? Ja, persze. Próbáltam elkerülni a gyilkost, aki az életemre tör. Ben túl jól ismert ahhoz, hogy bedőljön a cinikus elterelő hadműveletemnek. – Egy ideje valami nem stimmel körülötted, Em. Tudni szeretném, miért. Én meg Susan Elizabeth Phillipsszel szeretnék ejtőzni és átfecsegni egy délutánt; attól tartok, mindkettőnknek túl kell tennie magát a csalódáson. Kivágódott az ajtó, én meg ijedtemben majd eldobtam a telefont. Sebastian úgy sétált be, mintha az egész hely az övé lett volna, ami… hát tulajdonképpen így is van. De azért nem kellett volna ilyen arrogánson öntelt vigyorral méregetnie, ahogy ott kuporogtam a padlón a jobb fülemre szorított telefonnal. Bal kezem ökölbe szorult, majd erőtlenül magam mellé ejtettem. – Mondj valamit, Emmy! Próbáltam elővenni a leghiggadtabb hangom, azt, amit arra tartogattam, hogy lebeszéljem anyát, ha túl mély dekoltázst akart villantani bizonytalan kimenetelű első randikon. – Hosszú – fintorodtam el a saját közhelyemtől, de nem kockáztathattam, hogy Sebastiant további munícióval lássam el a magánéletemről. Pusztán idő kérdése, hogy elfogadja: a nagyapja a lehető leghatározottabban elhunyt, és ha ez megtörténik, és végre elhiszi, amit folyamatosan magyaráztam neki, teljességgel kiszámíthatatlan, hogyan fog reagálni. – Ez most tényleg nem a legalkalmasabb időpont a beszélgetésre, Ben. Később hívlak, oké? Sebastian vigyora lassan körbeért a fején, és meg sem próbálta

leplezni, hogy hallgatózik. – Hé, csak nem a pasid? – Törődj a magad dolgával, Sebastian – vetettem oda gondolkodás nélkül, aztán rémes előérzetem támadt, majd kapcsoltam, hogy nem ártott volna befogni a szám. Tudomást sem kellett volna vennem róla, csak arra figyelnem, hogy gyorsan befejezzem a beszélgetést Bennel. Hosszú, vészterhes csönd ült a vonal túlsó végén. – Mintha azt mondtad volna, hogy aludtál, Emmy. – Aludtam is! – Akkor talán meg kellett volna kérdeznem, hogy egyedül aludtál-e. Ben lassan beszélt, mintha maga sem hinné, amit mond. Mintha eddig fel sem merült volna benne, hogy ha valakivel – akárkivel – együtt töltöm az éjszakát, annak más oka is lehet, mint a barátság. A vállam megfeszült a sértéstől. Az, hogy őt nem izgattam, még nem jelentette azt, hogy az egész világnak követnie kell a példáját. – Nem mintha bármi közöd lenne hozzá, Ben, de nem történt semmi. – Semmi? Hát azért ezt így nem állítanám. – Sebastian hangja pont elég hangos volt, hogy Ben minden szavát tisztán értse. Most már világos: St. Jameséknél családi vonás, hogy felfordulást okoznak. – Úgy tűnt, az a csók elég fontos neked, Emmy. – Te megcsókoltad őt? Momentán kevésbé tűnt fájdalmasnak, ha addig ütöm a fejemet a telefonnal, míg be nem törik a kijelzője, mint ha megpróbálok jól kijönni ebből a beszélgetésből. – Ben, ez nem annyira rossz, mint ahogy hangzik. – Egyáltalán nem volt rossz. – Nyilvánvaló kínlódásom láttán Sebastian még szélesebben vigyorgott. – Kifejezetten élveztem, amit a nyelveddel műveltél, épp mielőtt ránk nyitottak. – Én… ez… nem az, aminek látszik – hebegtem, mert az égvilágon semmi más nem jutott eszembe, amivel

megnyugtathattam volna Bent. Meg eleve miért kellene olyan nagyon megnyugtatnom? Nem kell nekem engedélyt kérni tőle, hogy bárkivel is csókolózhassak, magyarázattal meg végképp nem tartozom neki. – Bízz bennem! Ben fáradtan felnevetett. – Bízzak benned? Emmy, már azt sem tudom, ki vagy valójában. Ez talált. Mély levegőt vettem… a szavaitól hullámokban borított el a fájdalom. Sebzettnek és védtelennek éreztem magam, mintha feltárták volna a mellkasom, és Ben épp szikével a kezében vizsgálgatna, majd közölné: „Igen, úgy tűnik, a tumor minden szervre átterjedt. Zárják vissza. Itt már nem tehetünk semmit.” – Ne csináld, Ben! Még mindig ugyanaz vagyok. – Hátat fordítottam Sebastiannek, hogy legalább az illúziója meglegyen a magánbeszélgetésnek. – Nem, nem vagy. Az igazi Emmy együttműködött volna a rendőrséggel. Ő nem állt volna le egy pénzes tetűládával smárolni, miközben a barátai és a családja miatta izgulnak. Az igazságtalan vád az elevenemig hatolt. – Te szaladtál volna a rendőrségre, Ben. Nem én. Attól, hogy nem értesz egyet a döntéseimmel, még ugyanúgy az én döntéseim. Mindig is meg akartam találni az apámat. – Kezemmel beletúrtam összekócolódott hajamba, amivel sikerült jól meghúznom a fejbőrömet is. – Ráadásul még sosem találkoztál Sebastiannel, úgyhogy nem kéne úgy csinálnod, mintha elrontotta volna a kedvenc játékodat. Azt már dühömben nem említettem neki, hogy Szenyasztiánnal kapcsolatban történetesen egyezik a véleményünk. Nem az a lényeg. Amennyire ő tudhatta, Sebastian egy elképesztően édes srác, aki fülig szerelmes lett belém. – Ezt hívják józan észnek, Emmy. Az emberek többnyire igyekeznek elkerülni a hozzá hasonló seggfejeket. Egyetlen pillantás Sebastian irányába nyilvánvalóvá tette, hogy pokolian jól szórakozik a beszélgetésünkön. Úgy nézett ki,

mint aki rendszeresen hallgatja, amint emberek a személyiségét elemzik. Meglehet, elhelyezett vagy fél tucat poloskát a terapeutája szobájában. Simán kinéztem belőle, hogy megteszi a hecc kedvéért. – Nem mindig seggfej. – Kösz, hogy a védelmemre sietsz, édes – kacsintott rám. Dühösen meredtem Sebastianra, miközben ő épp alátámasztotta Ben alapfelvetését. – Bár úgy tűnik, az a gyári beállítása. – Mindig ezt csinálod, Emmy. – Ben hangja csendes korholássá halkult. – Magadban kiszínezel embereket, beleszeretsz az általad elképzelt verziójukba, aztán szépen pofára ejtenek. – Nem szoktak pofára ejteni – tiltakoztam, és zavaromban még az arcom is kivörösödött. – Pierre. Henri. A német srác, az a Hans. Soroljam? Megmerevedtem, de nyugalmat erőltettem magamra. – Mi van velük? – Ugyanúgy átvertek, mint anyádat. Az esetek többségében meg tudtam győzni magam, hogy szeretem Ben keresetlen őszinteségét – hogy jobb szerettem tudni, mi a véleménye, mint arra fecsérelni az időm, hogy találgatom, mit gondolhat valójában –, de ebben a pillanatban, azt hiszem, kicsit se bántam volna, ha azt az utolsó összehasonlítást megtartja magának. – Most le kell tennem. Később hívlak. Huszonnégy órán belül másodszor csaptam rá a telefont. Aztán próbáltam magamra erőltetni Sebastian hanyagul távolságtartó arckifejezését, hogy palástoljam a megbántottságom. – Irtó szórakoztató figyelemmel követni első szerelmi próbálkozásaidat, de ennél fontosabb dolgokra kell koncentrálnod, például, hogy hogyan lehetnél a segítségemre. – Szerintem te fordítva ülsz a lovon. – Nem ez a legszellemesebb visszavágás, ami valaha elhagyta a szám, de az

adott helyzetben már azt is győzelemnek értékeltem, ha nem szégyenültem meg. – Átnézted a cuccaimat, igaz? – Azt hiszed, odáig süllyedek, hogy a holmid közt turkálok? Állati idegesítő, mikor kérdésre kérdéssel válaszol. – Pontosan – vágtam rá gondolkodás nélkül. Sebastian szeme vidáman csillogott. – Meg vagyok hatva, különösen attól… várjunk csak, hogy is mondtad? „Nem mindig seggfej.” Kezdem azt hinni, hogy odavagy értem. A felvetéstől majdnem félrenyeltem. – Még csak egy kicsit se. Jutottál valamire a phablettel? – Ha jutottam volna, akkor most nem fecsegnénk itt ilyen kedélyesen. Tök mindegy, mit mondtam vagy csináltam, úgy tűnik, mindig van a közelemben egy srác, aki az orrom alá dörgöli, hogy nincs igazam, vagy túl naiv vagyok, esetleg, hogy hatalmas hibát követek el. Összeszorítottam a fogam. – Vagyis sikertelenül próbáltad feltörni a jelszót. Ez fájhat, tekintve, hogy a te nagyapádról van szó. Nem kellene első kézből ismerned a gondolkodásmódját? Ettől lehervadt a mosoly Sebastian arcáról. – Nagyapám intelligensebb annál, hogy valami nyilvánvalót válasszon. Sose használta volna a születési dátumát, vagy, mondjuk, az enyémet. – Ezért lett volna szükség a bennfentes tudásodra, hogy rájöhess. Na várjunk! – Úgy tettem, mint akinek a meglepetéstől elakadt a szava. – Csak nem azt akarod mondani, hogy van olyan, amit te nem tudsz? Aszta! Ki gondolta volna? Ja, hát persze. Én! – Már mondtam neked, ha a nagyapám nekem szánta volna azt a phabletet, akkor nekem adja oda. Halványan derengett, hogy említett valami hasonlót, mielőtt elsötétült a világ. De ez még nem ok arra, hogy jottányit is engedjek. Hiszen világossá tette már a rendőrkapitányságon folytatott beszélgetésünk során, hogy egy komplett

csődtömegnek tart. – Vagyis talán rám hagyhatnád a komoly nyomozati munkát, ahelyett hogy törnéd azt a csinos kis buksidat. Ha ez az ő szájából hangzik el, az agyamat elöntötte volna a vörös köd, ezért most piszok jó érzés volt látni, ahogy elsötétül a tekintete. Aztán nyújtózott egyet, elterült az ágyán, és dühéről már csak sokatmondón megfeszülő állkapcsa árulkodott. – Ez most azt jelenti, hogy végre előállsz valami tervvel? – kérdezte kételkedve, talán, mert az elmúlt két napban következetesen az volt a válaszom, hogy: „Halványlila gőzöm sincs, mit fogok csinálni, de kösz, hogy érdeklődsz." – Ami azt illeti, igen. – Megnéztem a legfrissebb híváslistát a telefonomon. – Erősítést hívok. – A te erősítésed seggfejnek titulált engem közvetlen azelőtt, hogy rácsaptad a telefont. Vagy félreértettem valamit ebben a fantasztikus tini-szappanoperában? Összeszorított számat mosolyra húztam. – Ezért jó, ha nem csak egy barátja van az embernek. Bocsi, azt hiszem, ez magyarázatra szorul. A barátság ismeretlen fogalom lehet számodra, mivel nem tartozik hozzá a hűség megvásárlása vagy a lefizetés. Sebastian nem hatódott meg. – Mondja ezt az a lány, aki az első napján tucatnyi ellenséget szerzett. – Csak mert itt mindenki tök gáz. – Hogyne. Nyugodtan áltasd magad ezzel. A szám elé emeltem az ujjam az egyetemes jellel, hogy maradjon csendben, míg felhívom Audrey-t. De Sebastian csak mondta tovább: – Szóval most megpróbálsz valaki mást is belerángatni, hogy segítsen megoldani a problémádat. Milyen kár, hogy a kis barátod nem tudta elrendezni. – Pofa be! – sziszegtem oda. Sajnos az időzítés nem az erősségem. – Újfajta üdvözlési formákkal kísérletezel, Em? – kérdezte

Audrey. – Meg kell mondjam, nem vagyok elájulva tőle. Nevezz nyugodtan konzervatívnak, de én maradok inkább a hellónál. Lehunytam a szemem, amit abban a pillanatban meg is bántam, mert a rövid kis szunyókálás nem szüntette meg a kimerültségem, csak enyhített kissé a kialvatlanságomon. – Hogy vagy, Audrey? – kérdeztem engedelmesen, miközben Sebastian megvető gúnnyal felnevetett. – Voltam már jobban is. A legjobb barátnőm azt hiszi, hogy valaki el akarja tenni láb alól, úgyhogy utánanéztem a közeli diliházaknak. – Azt hiszem, mostanában jobban díjazzák a mentális egészségügyi létesítmény meghatározást. – Tényleg? Én személy szerint azt díjaznám, ha nem lennél a betegük… – Ápoltjuk – javítottam ki. – Tök mindegy! Megőrjítesz ezzel, Em! Úgy gondoltam, ráérünk a politikailag korrekt kifejezések megvitatására. – Szívességet szeretnék kérni. – Eljutott hozzád valami abból, amit az előbb mondtam? Ami eljutott, annak nagyjából az volt a lényege, hogy azt szeretné, ha meghunyászkodnék. – Korábban kellett volna telefonálnom. Ne haragudj! Ben már leordította a hajamat, amiért elfelejtettem feltölteni a telóm. Látsz rá valami esélyt, hogy megfontold az akciót, amit korábban említettem? Audrey felhorkant. – Azt, amiben meg kell hackelnem egy halott pasas tabletjét? Bíztam benne, hogy csak viccelsz. – Nem nyert. – Most sem késő, hogy meggondold magad, mondjuk, épp ebben a pillanatban. Mielőtt még több időt pazarolnék rá. Akaratlanul is elvigyorodtam. Audrey előszeretettel hangsúlyozta, mennyire időigényesek az általa elvállalt feladatok. Gyanítom, ez arra vezethető vissza, hogy az anyja, aki

a tévé távirányítójával is nehezen boldogul, elintézi Audrey programozási szenvedélyét azzal, hogy az csak „egy kis hobbi”. A kedves mama sose volt valami érzékeny idősebbik lánya mérnöki, illetve orvosi ambíciói iránt. Az apja pedig többnyire kimaradt ezekből a beszélgetésekből. Csendben csodálta, hogy Audrey képes feltörni a szomszéd Netflix-fiókját, hogy ő nézhesse a Kártyavárat. – Meg tudod csinálni? – kérdeztem egyszerűen. – Mondjuk úgy, hogy te vagy az utolsó reményem. Vagyis, ha meghaladja a képességeidet, akkor mást kell kitalálnom. Méghozzá gyorsan. – Határozottan másik tervre lesz szükséged. A gyomrom összeugrott, a rémület úrrá lett a hangszálaimon, épp azelőtt, hogy meghallottam az egyik kedvenc hangomat. Audrey felsóhajtott, és én tudtam, hogy nyert ügyem van. – Futhatok egy kört, de nem ígérek semmit. – Komolyan? – Megpördültem a marokkói szőnyegen, élveztem a puhaságát a lábam alatt. – Biztos nem bánod? Gyakorlatilag hallottam a hangjában a vállrándítást. – Egy próbálkozásba még nem halok bele. Valószínűleg. Fülig szaladt a szám. – Ha ettől jobban érzed magad, semmi borzasztó nem történt azóta, hogy kifiguráztam a Call Me Maybe szövegét a pszichopatának. Úgyhogy vagy nem akar tőlem semmit, vagy épp azon dolgozik, hogy nagyon fájdalmas végem legyen. – Legközelebb dobj be neki egy One Direction-dalszöveget – javasolta kajánul. – Pont attól pszichopata, hogy nem tudja magáról, hogy pszichopata. Szerintem díjazni fogja a gesztust. – Ezt megjegyzem. – Audrey könnyed, megnyugtató hangjára némileg oldódott bennem a feszültség. – Ide tudnál most jönni? A pillanatnyi csendet Sebastian halk megjegyzése törte meg: – Miért is nem vagyok meglepve? – Nemsokára hajnali egy óra. – Igen, tudom. – Holnap suliba kell mennem. Várjunk csak, dehogy, már ma suliba kell mennem. Nem egész hét óra múlva kelek.

Nem vettem tudomást Sebastian mindentudó vigyoráról, a legjobb barátnőmre koncentráltam. – Nézd, tudom, hogy ez hatalmas kérés, de szükségem van rád, Aud. Szóval… – Tedd le a nagyesküt, hogy lesz kávé! Sok kávé. Meg sem próbáltam leplezni a mosolyom. – Tekintsd elintézettnek! Küldök érted egy kocsit, ami idehoz. Hitetlenkedése átszáguldott a vonalon. – Öhm… és ki fogja fizetni, Emmy? – Sebastian St. James – jelentettem be lelkesen. – Nos, ebben az esetben ráugrom a minibárra. Audrey kinyomta a telefonját, feltehetően azért, hogy összeszedhesse az összes felszerelést, ami akár csak elméletileg is hasznára lehet majd, én meg ott maradtam, maximálisan tudatában a ténynek, hogy még mindig Sebastian szobájában vagyok. Na és hogy a szóban forgó fiatalember morcosan bámul rám a hatalmas és igen hívogató ágyáról. A sűrű szövésű ágyneműhuzat olyan selymes lehetett, mint az egyszarvú szőre. Nem Audrey az egyetlen, akire nagyon ráfért egy koffeinbomba. – Elárulnád, mire is jelentkeztem önként a közreműködéseddel? – Sebastian nem tűnt különösebben nyugtalannak. Sokkal inkább élvezte a helyzetet, mintha egy béna telefonos ügynök volnék, aki nagyon el akar adni neki valamit, ami amúgy a kutyának sem kell. – Megkéred Force-t, hogy fuvarozza ide Audrey-t. Most azonnal. Színlelt sajnálkozással rázta meg a fejét. – Én ugyan nem teszek szívességet Audrey Weinsteinnek. Soha. Ebből nem engedek. – Mert rajtakapta a haverodat, mikor az ellopta a telefonját? Teljesen érthető. Sebastian tekintete fagyossá vált. – Nem segítek olyanoknak, akik megbántják a barátaimat. Fordított esetben én ugyanígy igyekeznék védeni Audrey-t

vagy Bent, de most nem engedhettem meg magamnak azt a luxust, hogy az ő személyes fenntartásaival törődjek. Muszáj volt túllendülnie rajtuk. Méghozzá sürgősen. Mert senki más nem volt, akire rá mertem volna bízni magam. – Mennyire komolyan akarsz segíteni a nagyapádnak? – kérdeztem egyenesen. – A phabletet nekem adta, és velem együtt Audrey is benne van a csomagban. Árukapcsolás. Úgyhogy itt az első lecke, amit tőlem kapsz: hogy elérhesd a célod, néha olyanokkal is együtt kell működnöd, akiket nem kifejezetten kedvelsz. Sebastian arcán átsuhant valami halvány mosolykezdemény. – Rendben, Emmy. Akkor ezúttal játsszuk úgy, ahogy te akarod. De ne feledd, ha valami balul sül el, a te felelősséged! Na ja, ezzel eddig is tisztában voltam.

26. FEJEZET Nem is értem, miért volt akkora durranás Audrey érkezése. Az elmúlt hét év során egy héten átlag öt napon találkoztunk, de inkább többször. Nem vagyok egy matekzseni, de az még nekem is ment, hogy már jóval több, mint tízezer órát csöngettünk le együtt. Vagyis semmi oka nem volt, hogy úgy érezzem, mintha a szülinapomat és a szilvesztert egy bődületes nagy bulivá gyúrták volna össze, mikor az ismerős fekete limó begördült a kastély elé, és Audrey kikászálódott a hátsó ülésről. Mégis így éreztem. Olyan lendülettel öleltem át, hogy majdnem sikerült földre vinnem, miközben ő tétován megveregette a hátam. – Jól vagy, Em? – Soha jobban. – Aha. Akkor oké. Lassan kinyomod belőlem a szuszt… Elnevettem magam, lazítottam a szorításon, és gyengéden megveregettem a karját. – Jó sokára értél ide. Force elvitt várost nézni, vagy mi? Audrey aggódó pillantást vetett a válla fölött a rendkívül magas, hegyomlásszerű figurára, aki továbbra is úgy nézett ki, mint aki simán képes feltörni a koponyám, mint egy diót. Nem mosolygott rám, de merev arckifejezése már nem izgatott. Talán, mert a tánctanárunknál lényegesen hátrébb helyezkedett el azoknak a listáján, akiknek okuk volt gyűlölni engem. – Mi a pálya, Newton? Kinyírtál valakit mostanában? Audrey elakadó lélegzettel megmarkolta a karom, és hasztalan próbált arrébb cibálni. A reakciója semmiképp sem kerülhette el Force figyelmét, de a férfi arca nyugodt maradt. – Még nem, de szerepel a listámon. – Odabólintott Audreynak, majd eltűnt az éjszakában, látszólag azért, hogy gondoskodjon a napirendjében következő gyilkosságról. – Meg akarsz halni?!? – sziszegte Audrey abban a pillanatban,

ahogy Force hallótávolságon kívül került. – Ne. Provokálj. Idegeneket. – Force poénra veszi – vontam meg a vállam. – Ugyanarról a pasasról beszélünk? A hallgatag hústorony, aki idefuvarozott, nem éppen egy humorista. Abban sem vagyok biztos, hogy tudja, hogyan kell mosolyogni. – Szorítása erősödött a karomon. – Azért, mert te viccesnek gondolsz valamit, még nem kell feltétlen kimondanod! Szívesen felvilágosítottam volna Audrey-t, hogy Forcenak valószínűleg tele a hócipője azzal, hogy az emberek lábujjhegyen közlekednek körülötte, és ha nem díjazná, hogy ugratom, rövidre zárná a dolgot. Kizárt, hogy valakire ráragadjon a Force, vagyis Erő becenév, ha még egy kínos beszélgetésnek sem tud véget vetni. Miután nem rémített halálra egy gyilkos pillantással, hajlottam rá, hogy a barátomnak tekintsem. Ha ezt megosztom Audrey-val, az kicsit sem nyugtatta volna meg a személyes biztonságom felől, úgyhogy megfogadtam a tanácsát, és megtartottam magamnak. – Na gyerünk, hajtsuk fel neked azt a kávét! Bekísértem őt a kastélyba, ami most még fenségesebbnek tűnt, mint mikor először megláttam. A faragott, szürke kövek, a magasba törő tartóívek, az aprólékosan kidolgozott ólomüveg ablakok sötétségbe borultak, de nem is kellett látni őket ahhoz, hogy az ember érezze a jelenlétüket. Az egész építmény önmaga fontosságának biztos tudatában magasodott előttünk. – Te jó szagú úristen! Őrület ez a hely! Abszolút egyetértőn vigyorogtam. – És a legdurvább, hogy mindenki meg van róla győződve, hogy tök normális, ha az ember iskolája egy csipkézett homlokzatú, gótikus templom. Jó, mondjuk, Kayla látja a dolog abszurd oldalát, de csak azért, mert ő is ösztöndíjas. Audrey érezhetően feszült lett, de egy pillanatra sem esett ki a tempóból, miközben átvágtunk a palotán. – Na igen. Kayla. Vele is találkozunk? – Szerintem alszik. – Ámulva figyeltem, ahogy Audreyból

kiszaladt a feszültség. – Várjunk csak, te most komolyan féltékeny vagy? – Ne légy nevetséges! – vágta rá gyorsan. Túl gyorsan. Pont, mint amikor az első alkalom után megnyugtatott, nem bánja, hogy nélküle aludtam Bennél. Bár tudta, hogy az ő szüleit kellemetlenül érintette volna, ha a kanapéjukon csövezek azért, hogy elkerüljem anya legújabb pasiját, úgy érezte, kirekesztettük. Mintha kitaszítottuk volna a belső körből. Szerintem ez röhejes, de nem változtat azon, hogy ő így élte meg. – Ha valaha zombiapokalipszis lenne… – Már úgy érted, amikor zombiapokalipszis lesz – javított ki Audrey. Égre emeltem a tekintetem. – Részletkérdés. Te leszel az első, akit felhívok. Audrey a fejét ingatta, és nevetett. – Ez a kijelentés több sebből vérzik, nem is tudom, hol kezdjem. Először is a telekommunikációs rendszer nem fog működni, a metróhálózat pedig önkiszolgáló zombibüfévé alakul. Imádlak, Em, de a zombik mellett egy órát sem élnél túl. – Na ne! – méltatlankodtam. – Egy bérgyilkos nindzsa van a sarkamban most is, és még mindig élek. Ez azért számít valamit, nem? – Nem – mordult fel Audrey. – Pontosan ez – ez itt – az ok, amiért ki akarnak kinyírni. Kitártam a kastélyból kivezető ajtót. Ha az Emptor olyan hely lenne, ahol körbevezetik a leendő diákokat, a festői macskaköves gyalogutak és a gondosan ápolt gyep elég sokat nyomna a latban. Bár a lánykoli lépcsőjén üldögélő Peyton látványától – még az alattvalói nélkül is – az értelmesebbek fejvesztve rohannának a legközelebbi kijárat felé. Mikor észrevett minket, felegyenesedett, és megemelte hegyes kis állát. Igyekeztem nyugodt maradni. – Ha már témánál vagyunk, épp egy szörnyeteg felé tartunk, aki kiszívja az emberek lelkét.

– Emmy, a zombik nem szívják ki senki lelkét. Ők megeszik, vagy a harapásukkal megfertőzik az embereket. Meggyőződésem, hogy nem hiányos zombiismereteim jelentették a legégetőbb problémát, főleg, miután Peyton kaján tekintettel felénk indult. – Szuper, látom, találtál valakit, aki segít összepakolni. – Végigmérte Audrey-t, nyugtázta, hogy rajta sincsenek dizájner cuccok, majd hozzám fordult. – Vigyázz, nehogy hátba vágjon az ajtó kifelé menet! – Ejha, ez igen! Ha jól gondolom, ő nem Kayla. – Audrey a pázsitot pásztázta, mintha arra számítana, hogy a szobatársam bármelyik pillanatban előpattanhat, ami nem is annyira elképzelhetetlen. – Nem ugorhatnánk arra a részre, ahol megkapom a kávém? – Dehogynem. Az informatikaterem egyenesen erre van. Peyton lépett egyet, és elállta az utunkat. – Előbb tisztázzunk valamit. Ha kavarni próbálsz Sebastiannel, biztos lehetsz benne, hogy eljátszadozom az aktáiddal Gilcrest irodájában. Értve vagyok? Na ez már felkeltette Audrey figyelmét. – Huhúú! Lemaradtam valamiről? – A világon semmiről – vágtam rá, egy kicsit túl gyorsan ahhoz, hogy meggyőző lehessen. – És ez pontosan így marad a továbbiakban is – sziszegte Peyton. Felemeltem a kezem, jelezve, hogy megadom magam. – Hé, fütyülök rá, milyen beteg dolgaitok vannak Sebastiannel. Ha valami gondod van, vele rendezd le. Engem hagyjál ki belőle! Megvillant valami a szemében – düh, vagy talán megbántottság – de akármi is volt, elfojtotta, mielőtt kielemezhettem volna. Ettől függetlenül egy pillanatra egész emberinek tűnt tőle. – Én Peyton McQueen vagyok – jelentette ki, mintha azt várná, hogy térdet hajtsak vagy pukedlizzek. – Nekem nincsenek

gondjaim, csupán múló kellemetlenségek. Ahelyett hogy megcáfoltam volna ezt az egyértelmű hazugságot, inkább arra összpontosítottam, hogy arrébb cipeljem Audrey-t a gyalogútra, aki tovább nyújtogatta a nyakát, hogy egy búcsúpillantást vethessen az Emptor Akadémia legrémisztőbb diákjára. – Na de… – Ne állj meg! – Na de mit akart mondani Sebast… Megdörzsöltem a halántékom, de hiába, tudtam, hogy előbbutóbb rám tör a migrén. – Később elmagyarázom. Úgy tűnt, Audrey tiltakozni akar, majd meggondolta magát. – Rendben, de jobb, ha nem hallgatsz el semmit, Emmy. Mindent tudni akarok. Részletesen. – Most mondtam, hogy nem történt semmi. – Rész-le-te-sen. – Olyan eltökélten mondta, hogy egyértelmű volt, Benedict Cumberbatch váratlan felbukkanásán kívül semmi más nem terelné el a figyelmét huzamosabb időre. – Ó, nézd csak! Megérkeztünk! – Előhúztam a kulcskártyám, és bependerültünk az épületbe, mielőtt Audrey bármi mást kiszedhetett volna belőlem. – Nehogy azt gondold, hogy… – Audrey-nak elakadt a szava, mikor beléptünk az infólaborba. Úgy nézett ki, mintha a Slate főhadiszállásáról egy hatalmas kamion érkezett volna a suliba, ahol kiderült, hogy rossz címre jöttek, de ahelyett hogy elszállították volna a cuccokat, úgy döntöttek, hogy az iskolavezetésre bízzák a helyzet elrendezését. A teremben minden letisztultán modern volt, csupán a vörös bútorok ellensúlyozták némileg a króm-szürke felületeket. Egy könyvlapok közül kinyúló karmot ábrázoló, stilizált Slate lógó díszítette a helyiséget. – A mennybe kerültem – fejezte be végül a mondatot. – Szerinted észrevenné valaki, ha beköltöznék? Nem foglalnék sok helyet. Itt letanyázok. – Finoman végigsimított egy

billentyűzeten. – Helló, gyönyörűm! Micsoda látvány az álmatlanságtól elgyötört szemnek. – Ígérem, hozok kávét is – nyomtam a kezébe Frederick St. James legféltettebb kincsét. – Mit tudsz kapásból mondani erről? Alaposan szemügyre vette, miközben néhányszor megforgatta. – Ránézésre ez egy phablet. – Ez minden? – bámultam rá. – Kávé nélkül? Igen. Ez minden. Égnek emeltem a tekintetem, és megadóan elindultam a kávézó felé, miközben Audrey rajongva gusztálta az előtte heverő kütyüket. Földbe gyökerezett a lábam, mikor kivágódott az ajtó, és szembe találtam magam Nasir sötétbarna szemével. Közvetlen mögötte pedig, mint egy kifejezetten nyugtalanító viharfelhő, ott állt Sebastian. Önkéntelenül feltartottam a kezem, hogy útjukat álljam. – Nem! Szó se lehet róla. Ez itt háborúmentes övezet, ami azt jelenti, hogy ti most szépen megfordultok és… – Ne izgasd fel magad! – Sebastian ajka félmosolyra húzódott, ahogy akaratlanul a lányöltözőben történtekre utalt. – Kár a gőzért, már én is próbáltam lebeszélni róla. – Nyilvánvalóan sikertelenül – motyogtam bosszankodva. – Úgy néz ki, ez az a ritka alkalom, amikor egyetértünk. Nasir tudomást sem vett rólunk, olyan könnyedén megkerült, mint egy profi baseball játékos, aki épp felveszi az ütő pozíciót. – Szia, Audrey. Örülök, hogy látlak. Audrey udvariasan visszamosolygott, de a tartása merev volt, kezét ökölbe szorította, talán, hogy ne forgassa a gyűrűt, amit mindig a jobb mutatóujján viselt. – Öhm… igen. Én is. A szitu szinte tapinthatóan kínos volt, a számban csípős, keserű ízt hagyott. Az egész az én hibám. Már nem a szakításuk, természetesen. Az teljes mértékben Mr. Nasir „Enyveskezű” Rashad lelkén szárad. Hanem hogy itt szembetalálkoztak. Ez miattam történt.

Na jó, gyakorlatilag Sebastian nagyapja miatt, de olyan tiszteletlenség lett volna egy halottat hibáztatni. Mintha arra használnám a halálát, hogy ráhúzhassam a vizes lepedőt. Nem vethettem oda bűnbaknak egy halottat, mikor én voltam, aki Audrey segítségéért könyörgött. Ami egyben azt is jelentette, hogy az én felelősségem ezt a hihetetlenül ciki helyzetet egy kicsit kezelhetőbbé tenni a barátnőm számára. Még ha ez azzal járt is, hogy ki kellett mondanom valamit, amit legszívesebben elfelejtettem volna. – Sebastian megcsókolt a lányöltözőben. Ez megtette a hatását.

27. FEJEZET – Ben tud erről? Ez volt a legutolsó kérdés, amire Audrey-tól számítottam, miután semmi köze az őszinteségbombához, amit épp ledobtam. Tisztára olyan volt, mint mikor rákattintasz egy linkre, hogy részleteket tudj meg a legfrissebb celebszakításról, és helyette bejön egy tanulmány a csivaváknak készült pulcsikról. – Sebastian bejelentette, mikor felhívtam őt. Audrey elnyújtva füttyentett. – Szent szar! Teljesen ki fog borulni. Ezt hallgatni fogod, amíg élsz. Na ja, erre magamtól is rájöttem, de mindez meg sem közelítette életem legnagyobb problémáját. Ami azért kicsit fura, mert pár nappal ezelőtt az első csókom még elég nagy szám lett volna. Most csak azt akartam, mindenki felejtse el, hogy egyáltalán megemlítettem. Nasir egy oktávval mélyebb hangon, egész tűrhetően utánozta a barátját: – Ne add neki oda a Slate-et, Nasir! Ki tudja, mire készül vele? – Megcsóválta a fejét. – Tudhattam volna, hogy ez lesz belőle. A pokolba, tudtam is! Csak azt hittem, azok után, ami itt zajlik, nem állsz majd le smárolni azzal, aki a legbiztosabb nyomot jelenti, Sebastian. – A legbiztosabb nyomot? – ismételte Audrey. – Mihez? – Sebastian nagyapjához. – Nasir Audrey-ról rám pillantott, majd minden szem elkerülhetetlenül a fiúra szegeződött, aki ennek az egész kavarodásnak a központi figurája volt. – Mindannyian ezért vagyunk itt, nem igaz? Audrey úgy meredt a volt pasijára, mintha az legalábbis azt javasolta volna, hogy költözzenek össze, és menjen hozzá

feleségül. – Te meg miről beszélsz? Miért lennék én itt – ránézett az órájára – majd hajnali kettőkor, teszem hozzá: kávé nélkül, hogy egy halott embert keressek? Melyik párhuzamos valóságban van ennek értelme? Nasirt őszintén meglepte a kérdés. – Dehogy halott! Ez is csak egy a gyakorlati feladatai közül. Sebastian nagyapja találja ki a legjobb kihívásokat. Tavaly Magyarországra kellett utaznunk, hogy ellopjunk egy… – Semmi értékeset – mondta Sebastian, és gyilkos pillantást lövellt a barátja felé. – Oké. Szóval akkor az idei feladat koedukált – vonta meg a vállát Nasir. – Valószínűleg tesztelni akarja, mennyire tudunk koncentrálni zavaró körülmények között. Audrey karba fonta a kezét, és dühösen rámeredt. – Aha. Zavaró körülmények. Mert az ugye kizárt, hogy lányoknak bármiben is valódi hasznát lehetne venni? Jaj, dehogy, mi csak dísznek vagyunk itt. – Kicipzárazta a hátizsákját, és Nasir orra alá tartotta. – Akkor talán majd te meghackeled ezt a kütyüt. Nem lenne szerencsés, ha a petefészkem bezavarna. – Hé, hé, nem én vagyok itt a rossz fiú! – Nem mondod? A „jó fiúk” szokták ellopkodni mások telefonját? Ez az infó nekem kimaradt. Hallottad ezt, Em? Hát mégse veszett ki a lovagiasság. Csak megtévedt. Sebastian hozzám hajolt, és a fülembe súgta: – Erről te tehetsz. Meg sem próbáltam leplezni az értetlenségem. – Levezetnéd nekem? – Ha nem jártatod a szád az öltözőről, akkor ezek most nem balhéznának itt. – Értem – húztam el a számat. – Teljesen logikus. Mi vagyunk az ok, ami miatt nem jó ötlet Nasirékat egy légtérbe engedni. – A mondatból csöpögött a gúny. Audrey simán átbeszélt a mi kis, mellékszálon futó

párbeszédünk felett. – Nem érdekel. Se Sebastian nagyapja, se a kincsvadászat, se semmi ilyesmi nem érdekel. – Az utolsó öt szó nyomatéka visszavonhatatlanul nyilvánvalóvá tette, hogy Nasir is abba a kategóriába tartozik. – Én Emmy miatt vagyok itt. Szóval, ha nem bánod… – meglengette a kezében lévő phabletet – hív a kötelesség. Nasir szótlanul bólintott, de ahelyett hogy kiment volna a laborból, csendesen letelepedett az egyik számítógép előtt. Audrey még habozott egy pillanatig, aztán előkapott egy pendrive-ot, és egy közeli székre huppant. Sebastiannel mindketten próbáltunk úgy helyezkedni, hogy jól láthassuk a képernyőt, aminek az vetett véget, hogy a könyököm a kockás hasához ért, és én elhúzódtam. Ő egy pillantásra sem méltatott, inkább Audrey-hoz fordult. – Mi a terved? – Rá kell jönnünk a jelszóra, hogy hozzáférhessünk az értékes anyaghoz. – Micsoda briliáns következtetés. – Sebastian hangjából áradt a leereszkedés. – Így van, hacsak nem tudod a hatbetűs kombinációt, amit nagyapád használt. – Audrey várt egy pillanatot, mintha lehetőséget adna neki, hogy kitöltse az üres helyeket. – Nem? Nos, rendben. Akkor úgy csináljuk, ahogy én mondom, és lefuttatjuk a szótárat. – Az hogy működik? A barátnőm tekintete egy pillanatra sem szakadt el a képernyőtől. – Az emberek többsége nem találomra választ betűket vagy számokat a jelszavához. Valami egyszerűt akarnak, ami akkor is eszükbe jut, ha fáradtak, idegesek vagy álmosak. – Begépelt néhány sornyi kódot, amit én képtelen lennék megérteni. – Hol tartottam? – A valami egyszerűnél – segítettem ki. – Úgy van. Vagyis a kutyájuk nevét választják, vagy a kedvenc

színüket, esetleg az iskolájuk kabalafiguráját, aztán ugyanazt a jelszót használják mindenhol, a bankszámlájuktól kezdve a Netflix-előfizetésükig. Ezért annyira könnyű feltörni a barátaid kódját. Nasir kétkedőn bámult rá. – És ez mennyiben más, mint elemelni valakinek a tárcáját vagy a telefonját? – Semennyiben – válaszolta Audrey gondolkodás nélkül. – Én ezért nem szoktam feltörni a barátaim eszközeit. – De mindenki más a világon szabad préda, ha jól értem – firtatta Nasir. – Figyelj, most vagy dolgozom, vagy elücsörgünk itt, és rendkívül érdekes filozófiai eszmefuttatásokon vitázunk, de a kettő nem megy egyszerre. – Dolgozz! – mondtuk egyszerre Sebastiannel. – Én is így gondoltam. – Audrey megállt egy pillanatra, mielőtt kezébe vette a phabletet. – Mondok valami érdekeset: a legtöbb ember jelszava az, hogy jelszó – megvetően horkantott. – És közben büszkék a kreativitásukra. – És a „jelszó” pont hat betű – mutatott rá Nasir. – Akkor lássuk! – Audrey továbbra is határozottan a feladatra összpontosított. Figyeltük, amint bepötyögi, hogy J-E-L-S-Z-O, majd rákoppint az Enterre. Érvénytelen jelszó. Audrey megvonta a vállát. – Oké, akkor vissza az eredeti tervhez. Több mint tizenötezer hatbetűs szó van, szóval jelen pillanatban ott tartunk, mintha a lottóötösre várnánk. – Egyenként be akarsz írni tizenötezer szót? Az el fog tartani… – Az örökkévalóságig? – Audrey bólintott. – A kódfejtés a bátrak és a ráérősek sportja. A jó hír, hogy nem kézzel fogom beírogatni őket. – Szerelmes pillantást vetett az előtte nyugvó laptopra. – Ez a kis gyönyörűség elvégzi helyettem. – Egy gyors mozdulattal rácsatlakoztatta a Slate-et, és ismét utasításokat

kezdett begépelni. – Oké – nyomatékosította a mondandóját még néhány gyors koppanással a billentyűkön. – Lássunk. Is. Neki. Érvénytelen jelszó. Érvénytelen jelszó. Érvénytelen jelszó. Hirtelen fekete lett a képernyő. Nem merülhetett le, nem jelent meg a lógó, mielőtt elsötétült. Az egyik pillanatban még rendesen működött, a következőben meg kipurcant, mint – jobb hasonlat híján – Sebastian nagyapja. – Mi a bánatot csináltál? – kérdezte Sebastian halkan, de cseppet sem kevésbé fenyegetően. Sőt, ha lehetséges volt, ettől a csendes önfegyelemtől csak még jobban összeugrott a gyomrom. – Semmit – Audrey tekintete továbbra is az előtte lévő képernyőre tapadt. – Futtattam a programot! Nem lett volna szabad lefagynia! Sebastian elkapta a két eszközt összekötő vezetéket, és megrántotta, ezzel teljesen szétkapcsolva a készülékeket. – Hé! Ez nem egy jó öt… – Audrey-nak leesett az álla, mikor a Slate ismét életre kelt, mintha mi sem történt volna. – Mit is akartál mondani? – kérdezte Sebastian hűvösen. – Hogy sose húzz ki csak úgy semmilyen eszközt! Sebastiant nem hatotta meg különösebben a figyelmeztetés. – Működött. – Most igen – motyogta Audrey. – Legközelebb nem lesz ilyen szerencséd. Nasir az exbarátnőjéről a legjobb barátjára nézett, majd meggondolta magát, és inkább nem foglalt állást. – És most? – kérdeztem. – Most módosítanom kell a programon – rágcsálta elmélyülten az ajkát Audrey. – Ezen a phableten egyértelműen van feltörésvédelem. – Csak nem? – vetette oda Sebastian. – Miből jöttél rá? Audrey szúrósan rámeredt. – Boldogan átadom a feladatot, amikor csak gondolod. Egy

szavadba kerül, és járkálok én helyetted tehetetlenül és titokzatos arccal, míg te meghackeled a rendszert. Meglátjuk, mennyire leszel hatékony, ha valaki folyamatosan megkérdőjelezi minden mozdulatodat. – Ja, hogy te most épp hackelsz? Jé, én meg azt gondoltam, hogy mindent tönkreteszel, amihez csak hozzányúlsz. Tisztára úgy éreztem magam, mint egy döntőbírói szerepbe kényszerített óvó néni. – Srácok! Mi mind egy csapatban játszunk. Audrey felkacagott. – Szó sincs róla! Én a te csapatodban vagyok, Em. Csak azért, mert ti nyálat cseréltetek, nekem még nem kell őt szeretnem. Ha valakinek, hát neked tudnod kéne, hogy ez nem így működik. Elvörösödtem. Tökéletesen tisztában voltam vele, milyen érzés, mikor kénytelen voltam csevegni anya éppen aktuális semmirekellő pasijával, mert anya azt várta, hogy udvarias legyek. Kedves. Aranyos. Miközben a fickó az asztal túlsó végén nyugodtan böföghetett, vakargathatta a hasát, vagy szimplán tojhatott rám. Rohadtul éreztem magam, amiért ilyen helyzetbe hoztam a legjobb barátnőm, de nem vesztegethettük az időt azzal, hogy Sebastiannel balhézunk. Akkor semmiképp, mikor élet-halál kérdése, hogy mikor találunk megoldást. – Egyezzünk ki döntetlenben, oké? Egyetlen napra. Még csak nem is egy egész napra. Elég, ha az elkövetkező három vagy négy órára félretesszük a személyes nyűgünket. Így mindannyian megkapjuk, amit akarunk: válaszokat. – Oké, Emmy. Nincs kifogás: muszáj csatlakoznod a vitacsapathoz! Megfordultam, és megláttam az ajtón bekukucskáló ismerős arcot. Kayla csillogó pink topjában szélesen mosolygott ránk. Audrey figyelme a számítógépről hirtelen rám irányult. – Vitacsapat? Mióta érdekelnek téged a nyilvános viták? – Hát az biztos, hogy most például semmi kedvem veled vitatkozni – sziszegtem oda. – Egy csapatban játszunk,

emlékszel? Ugyan. Abban. A. Csapatban. Nem mertem volna mérget venni rá, hogy ha ezt ismételgetem, attól Audrey kibékül a helyzettel, úgyhogy inkább a váratlan vendégre koncentráltam. – Kayla, hogy találtál meg? – Sebastian küldött egy üzit. Miért? Titok volt? – Beljebb szökdécselt. – Csak nem valami illegálisat csináltok? – Úgy tűnt, különösebben nem zavarja a dolog, sőt, ha lehet, még lelkesebb lett. – Na várjunk csak, fel akartok dobni valakit? Attól, hogy ti nem szeretitek a popzenét, még nem kellene… – Nem dobunk fel senkit. – Nem tudtam megállni, hogy hozzá ne tegyem: – Kivéve, ha a hatóságok megtalálják Nasirt és Sebastiant a kis magyarországi stiklijük miatt. – Nem történt semmi Magyarországon – morogta Sebastian pontosan abban a pillanatban, mikor Nasir annyit mondott: – Nem fognak. Audrey mindenkit kizárva a képernyőre koncentrált, elmerülve a kódok végtelen tengerében. Azon morfondíroztam, vajon az én tekintetem is ilyen semmibe révedővé válik-e, mikor a romantikus regényeimet írom. És hogy lenne-e értelme megkérni, hogy magyarázza el, mit jelent az a zagyvaság a képernyőn. – Megpróbálhatom késleltetve futtatni – tűnődött hangosan, inkább csak magának. – Az elég lehet, hogy a phablet úgy érzékelje, mintha különálló próbálkozások lennének, nem pedig durva támadás. – És ezzel megkockáztatod, hogy megint kisütöd. Nem. Szó sem lehet róla. – Sebastian zsebre vágta a telefont, mintha ennyi elég lett volna, hogy lezárja a vitát. Bár talán csak azt akarta, hogy mindkét keze szabad legyen, ha meg kell akadályoznia, hogy valamelyikünk megpróbálja visszaszerezni. – Van jobb ötleted? – vetette oda Audrey. Tiszta libabőr lett a karom, és felnézve láttam, hogy Sebastian egyenesen rám mered. – Ami azt illeti, igen. – Határozottan a lapockámnak nyomta a

kezét, és az egyik vörös székhez kormányzott, amit bizonyára tökéletesen ergonomikusra terveztek. Még úgy is, hogy Szenyasztián St. James fölém tornyosult, csak arra tudtam gondolni, milyen klassz lenne ebben szerelmes regényeket olvasni. – Emmy tudja a jelszót. A nagyapám megadta neki. Biztos, hogy említette. Csak még nem jött rá, mi lehetett. – Sebastian benyúlt a táskámba, és előhúzta a jegyzetfüzetem. – Tedd magad hasznossá, és írj le szépen mindent, amit csak mondott neked. Aztán bekarikázzuk az összes hatbetűs szót. – Egyetlen hatbetűs szó sem jut eszembe, amit nagyapádtól hallottam volna, de van neked egy rakat négybetűsöm, Sebastian – mondtam, ahogy kikaptam a kezéből a füzetemet. – Ne dumálj! Írj! Először Sebastianra néztem összevont szemöldökkel, aztán meg az üres lapra, míg végül elfogadtam a megváltoztathatatlant, és kezdtem visszaidézni azokat a borzasztó pillanatokat. A feladat sokkal kevésbé lett volna fájdalmas, ha valami zene szól a háttérben a folyamatos civakodás helyett, amit kénytelen voltam hallgatni. – Próbáld, hogy „Oswald". Sebastian felegyenesedett, és olyan koncentráltan figyelt, hogy tiszta ideg lettem tőle. – Említette Oswaldot? Mit mondott pontosan? – Csak annyit, hogy jól elszúrta a dolgot. Sebastian tartása egy csapásra megváltozott, kiengedett. – Ezt sűrűn mondja. Nasir felnevetett. – Emlékszel, amikor mi hárman Texasba mentünk, ő meg… – Elvitt minket várost nézni – fejezte be helyette Sebastian. – Emlékszel arra a részre, mikor szóltam, hogy szétrúgom a segged, ha ezt valaha megemlíted? Nasir megrázta a fejét, de láthatólag inkább szórakoztatta, mint bosszantotta a dolog. – Ezért kötsz ki állandóan a terápiás kanapén, ember! A

beszéd arra való, hogy kifejezd vele az érzéseidet, nem arra, hogy üres fenyegetésekre használd. Szenyasztián zord mosolyán látszott, hogy nincs lenyűgözve, de valaminek történnie kellett a két fiú közt, ami összekovácsolta őket – talán Magyarországon vagy Houstonban, vagy akár itt, az akadémián –, mert Sebastian nem nyársalta fel a tekintetével Nasirt, hanem egyszerűen előhúzta a phabletet, és beírta, hogy O-S-W-A-L-D. Mindenki, még a totál döbbent Kayla is feszült figyelemmel várakozott. Érvénytelen jelszó. – Hát ez reménytelen. Gyakorlatilag bármi lehet. Biztos, hogy érted a helyzetet? Nagyapád nekem adta a phabletjét, ami egyben azt is jelenti, hogy elég őrült volt ahhoz, hogy akár tetszőleges számsort válasszon. – Úgy éreztem, mintha az agyamat satuba szorították volna. Kikaptam Sebastian kezéből a Slate-et, és megindultam az ajtó felé. Szenyasztián jött szorosan utánam. – Most meg hova a fenébe mész? – Hozok a legjobb barátnőmnek egy nyamvadt kávét! Menekülni akartam. Lestrapált combizmaim kezdtek megfeszülni, bekeményedni, készültek a komoly igénybevételre, amit a macskakövek jelentenek a talpam alatt. Csakhogy a futás nem oldana meg semmit. A sebesség rohadtul nem számít egy mókuskerékben. Egészen felhúztam a cipzárt a kapucnis pulcsimon, hogy kirekesszem a kora hajnali hideget, és a kávézóra szegeztem a tekintetem. – Emmy, várj már meg! Nincs az az isten! Nem voltam hajlandó változtatni a tempómon. Ha gyorsítok, az olyan, mintha elfutnék. „Szegény kis Emmy Danvers nem volt képes állni a sarat Sebastian St. Jamesszel szemben. Semmit se képes igazán kézben tartani. Elég pár óra, és összeomlik.” Sebastian szakította félbe a fejemben zúgó gúnyos

szóáradatot. – Te nem… – Meg ne próbáld befejezni ezt a mondatot! – dörrentem rá. – Esküszöm, ha csak megfordul a fejedben, hogy még egy utasítást adsz nekem, kitekerem a nyakad! Úgyhogy jobb, ha békén hagysz. Elengedte a füle mellett a fenyegetésemet. – A kávézó éjfélkor bezár, és van a campuson egy biztonsági őr, aki onnan indul őrjáratra. Húsz percen belül megint erre jön majd. – Felém tartott valamit, ami sápadtan fénylett a sötétben. – Ha kávét akarsz, ugorj be a könyvtárba. Harmadik emelet, balra a harmadik ajtó. Ujjaim két hideg fémkulcsra záródtak. – Ezeket most miért adod oda? – Másik kezemmel a hajamba túrtam, lüktetett a fejem az ezernyi megválaszolatlan kérdés nyomásától. – Miért teszel úgy, mintha kedves lennél? Mindketten tudjuk, hogy csak játszol. Mi a frászt akarsz tőlem? Ahogy elvigyorodott, kivillanó fehér fogát megvilágította a lámpafény. – Első körben kávét. Én feketén iszom. Ó, és markolj fel nekem egy bagelt is, ha már ott vagy. Jobb lesz, ha igyekszel. Az őr nemsokára ideér. Úgy tűnik, leminősítettek kávémesternek, felszolgálónak, titkárnőnek. Ezt totál sejthettem volna. – Ti mit csináltok, hogy az őr ne vegyen észre? – szóltam Sebastian távolodó alakja után, miközben ő már az infólabor felé vette az irányt. – Nem túl bonyolult. Bezárjuk az ajtót, és negyedórán belül lekapcsoljuk a villanyt. Vagyis ne siess vissza a könyvtárból. Továbbindult a gyalogúton, de még nem voltam igazán kész rá, hogy magamra hagyjon. Így nem, hogy kérdések pezsegtek a bőröm alatt, mint a buborékok egy felrázott üdítőben. – Akarom tudni, hogy jutottál hozzá ezekhez a kulcsokhoz? Félig felém fordult, arca egy része árnyékban maradt.

– Nem. Ez volt az utolsó szava, mielőtt eltűnt a sötétben, amitől az egész szitu olyan lett, mintha megrendezték volna. Akár egy csapda. Még az is lehet, hogy nindzsák ugranak rám, amint a kulcskártyámmal bejutok a könyvtár előcsarnokába. Vagy Sebastian akart távol tartani az infólabortól, hogy minden probléma nélkül megzsarolhassa a legjobb barátnőmet. Vagy csak simán üldözési mániám van. Ez utóbbinak – már az üldözési mániának – nem elhanyagolható a valóságalapja. Plusz az, hogy az épület előtt álldogáltam, megnövelte az esélyét, hogy elkap egy biztonsági őr, visszakísér a lánykolihoz, és kioktat a takarodó tiszteletben tartásának fontosságáról. Ez el is döntötte a kérdést. Lehúztam a kártyám, majd bebotorkáltam. Az előcsarnok tátongó sötét űr volt, de ha lámpát kapcsolok, gyakorlatilag világítótornyot csináltam volna belőle. Ez esetben kizárt, hogy elkerüli az őr figyelmét az én szabályellenes felfedező körutam. Ezzel együtt frászt kaptam a sötéttől. Már megrándult a nyakam, ahogy minden alkalommal odakaptam a fejem, ahonnan zajt hallottam. Nem tudtam pontosan meghatározni, nem olyasmi volt, amit elintézel azzal, hogy csak egy ág verődött az ablaküveghez. Sokkal, de sokkal vészjóslóbb annál, talán pont azért, mert csak a képzeletemben létezett. Próbáltam kényszeríteni az agyam, hogy átírja a forgatókönyvet. A béna csaj helyett a horrorfilmben titkos ügynök lettem. A rejtélyes nő, aki a világ minden táján otthon van. A saját sötétebbik énem, kis fekete ruhában, mélyvörös rúzzsal. Az a csaj, aki képes megfélemlíteni átható tekintetével, amit egy jól irányzott fej rúgás követ. A gonosz ellensége. A rosszfiúk végzete, a sors büntetése, maga a nemezis az egész világon. Nemezis, nem is hangzik rosszul. Nemmy nem álldogálna egy csukott ajtó előtt, csak mert túlságosan fél lenyomni azt a

nyavalyás kilincset. Nem vesztegetné az idejét azzal, hogy nyilvánvaló gyengeségeit leplezze. Leszegett fejjel a megoldandó feladatra koncentrálna. Úgy döntöttem, ma éjszakára átadom neki az irányítást. Mindössze egyszer bizonytalanodtam el, amikor elhaladtam a fényes mahagóni recepcióspult előtt. Kihaltnak látszott minden, a könyvtár olyan volt, mint egy szellemváros. Mintha pestis pusztított volna, melynek nyomán csak az épület maradt érintetlen. Mélyen belélegeztem az imádott könyvek ismerős illatát, és próbáltam ellazítani az izmaim. Bár az ösztöneim mást diktáltak, mégis elsiettem a többsornyi könyv között, anélkül hogy megálltam volna elolvasgatni, mi van a gerincükre nyomva. Audrey ott ragadt Sebastiannel és Nasirral, míg én fel nem bukkanok a kávéval, és bár Kayla jól tudta csillapítani a feszültséget, azért ez már messze meghaladta a képességeit. Még mindig volt tíz perc a Sebastian által tervezett elsötétítésig. Ha igyekszem, csatlakozhatok a többiekhez, miközben a biztonsági őr meggyőződik róla, hogy egyetlen milliomoscsemete sem tartott nagy éjszakai lakomát. Kitártam a lépcsőház ajtaját, hogy aztán kettesével szedjem a lépcsőket, kapkodtam a levegőt, ahogy feltepertem a könyvkülönlegességek részlegére. Féltucatnyi ki is volt állítva egy ránézésre golyóálló vitrinben. Már majdnem ott voltam. A phablet rezegni kezdett a zsebemben, és Nemmy abban a pillanatban köddé vált. Mintha nem is létezett volna, ami gyakorlatilag igaz. De akkor is! Olyan volt, mintha el sem képzeltem volna soha. A lehengerlő, kőkemény csaj, a „nem félek a gyilkostól” alteregóm lelépett. Torkomban dübörgő szívvel előhalásztam a telefont a zsebemből. „Mondtam már, hogy unatkozom. Úgyhogy most játszani fogunk egy kicsit.”

28. FEJEZET Teljesen kész voltam. Nem pergett le a szemem előtt az életem, miközben a Sebastian által megjelölt ajtó felé iszkoltam, nem támadtak mélyenszántó gondolataim az élet értelméről vagy a világban betöltött helyemről, pláne nem izgatott, hogy tiszta bugyi van-e rajtam. Mindössze két szó villogott a fejemben: „Jaj, basszus!” Nem az, hogy: „Futás, Emmy!” Nem az, hogy: „Rejtőzz el!” Az túlságosan is gyakorlatias lett volna valakitől, aki kifelejtette a képletből a gyilkost, mikor egymagában elviharzott! Megérdemeltem, hogy meghaljak. Na ezt felejtsük el, dehogy érdemeltem meg. Nem vagyok én tömeggyilkos vagy pedofil, vagy korrupt könyvelő, aki elcsalta egy rakás idős ember nyugdíjpénztári befektetését. Hacsak nem az előző életemben elkövetett bűnökért kellett megfizetnem, ez nem lehetett karmikus megtorlás. Nem azt érdemlem, hogy meghalljak. De ezért az egészért csak magamat okolhattam. Ben számtalanszor elmondta, hogy adjam át a phabletet a zsaruknak, de én mindenre elszánt voltam, hogy megtaláljam a választ a kérdéseimre. Magamat tettem kockára – a nem létező felderítő képességemet –, és most meg kellett fizetnem az árát. A telefon ismét rezegni kezdett. „Merre csörög a dió?” Bebújtam egy könyvespolc mögé, vadul kémlelve a sötétséget. Úgy gondoltam, hogy az előttem lévő sötét folt egy ajtókeret, de lövésem sem volt, hány mellett mentem már el, és a hirtelen hullámokban rám törő pánik nem igazán segített, hogy felidézzem. A Slate ismét vibráló táncba kezdett a kezemben.

„Merre csörög?” Nemcsak ezt az információt kellett megosztania velem: „Potenciális ellenség 15 méternyire.” A számhoz kaptam a kezem, hogy elfojtsam a torkomat égető sikítást. Ez valószínűleg ellentmondott néhány alapvető ösztönnek, melyek azt súgták, ha elég hangosan és sokáig sikítok, akkor valaki a segítségemre siet. Csakhogy most? Az egyetlen, aki hozzám sietne, az épp rám vadászik. „Merre csörög?” Kilőttem a rejtekhelyemről. Legszívesebben ott maradtam volna a könyvek árnyékában, örökre megbújva a kemény fedelek közt, de mégis a faajtónak passzíroztam a hátam, és igyekeztem meglapulni a sötét nyílásban. „Potenciális ellenség 13 méternyire.” Matattam a zsebemben a kulcs után. Azt, amelyik az előcsarnok ajtaját nyitotta, a hátsó zsebembe kellett volna tennem. De én hagytam, hogy finoman egymáshoz koccanjanak, míg nyargaltam fel a lépcsőn. Most meg próbálgathattam a két kulcsot – nem is biztos, hogy a megfelelő ajtón –, mindezt úgy, hogy nem árulom el a hollétem a gyilkosnak. Mert ebben a szentséges pillanatban más sem hiányzott, mint egy újabb kihívás. Egész testemben reszkettem, mintha betévedtem volna egy hűtőkamrába. A tenyeremen talán még akkor is ott lesz a kulcsok lenyomata, mikor a halottkém megvizsgálja a testem a hullaházban. Olyan erővel szorítottam az éles recéket, hogy szinte a vérem is kicsordult, de a fájdalom némileg áttört a félelmen. Egyszerre minden hangsúlyos lett tőle. A könyvek ismerős, enyhe pézsmaillata nyomasztó lett, a polcrendszer árnyai fenyegetően tornyosultak fölém. A sötétség oszlani kezdett, ahogy a szemem lassan hozzászokott, ami talán megnyugtató lett volna, ha nem az árnyék a legfőbb menedékem. „Merre csörööööög?”

„Potenciális ellenség 12 méternyire.” Vakon bedugtam a kulcsot a zárba, arra számítva, hogy azonnal megakad. De olyan finoman a helyére csusszant, hogy sírni tudtam volna a megkönnyebbüléstől. Úgy tűnt, mégiscsak volt bennem elég Nemmyből, hogy visszafogjam magam, mert meg sem nyikkantam. Talán a tudat, hogy kétségtelenül az elkövetkező percek lesznek az utolsók az életemben. Hogy minden félelem, minden alkalom, mikor ösztönösen a hátam mögé pillantottam, ahányszor csak gyorsabban vert a szívem, mind erre a pillanatra futott ki. Sebastian nem volt sehol a sokat emlegetett mentőköteleivel. Audrey nem tudta meghackelni ezt a helyzetet, hogy megóvjon a veszélytől. Ben nem oldhatta meg a problémát azzal, hogy kihívja a zsarukat. Én voltam egyedül. „Merre csörög?” „Potenciális ellenség 11 méternyire.” Olyan halkan csuktam be az ajtót, ahogy csak tudtam, mielőtt visszazártam volna, majd még egy széket is a kilincs alá szorítottam megerősítés gyanánt. Legjobb esetben egy-két perccel tovább tartja távol a fickót. Megállítani nem fogja. Ezúttal nem. Még mindig felém tartott. Kutatni kezdtem valami fegyver, elterelő, vészjelző után – nem voltam válogatós. Semmi olyat nem találtam, ami különösebb reményre adott volna okot. Volt egy hosszú, gránittal kirakott pult, rajta merev, műanyag doboz, tele mindenféle konyhai eszközzel, de nem igazán hittem, hogy a gyilkost meghatná, ha megsuhogtatom előtte a kezembe akadó első ezüstneműt, és figyelmeztetem, hogy ne akarja, hogy villahegyre hányjam. Ha a leghalványabb segédfogalmam lett volna, hogyan kell bombát készíteni, tutira a kenőkéssel vagdosom le a kávéfőző vagy valami hasonló vezetékének a burkolatát. Mondjuk, így megteremtettem volna a reális esélyét, hogy szépen agyonvág az áram, és megspórolom a gyilkosnak ezt a kört. Jobbára a konyhaszekrények is üresek voltak. Pár doboz

gabonapehely meg néhány müzliszelet, melyek valószínűleg ott pihentek vagy tíz éve. Öt, ránézésre is igen szikkadt bagel figyelt a pulton a kávéfőző mellett, és egy pillanatra bízni kezdtem benne, találok egy kenyérvágó kést is, pengeéles fogakkal. Helyette előkerült egy rakás spatula, egy merőkanál meg – érthetetlen módon – egy légycsapó. Kutattam tovább a fiókokban valami után, ami akármilyen halványan is, de jobban hasonlított valamilyen fegyverre, mint, mondjuk, egy habverő. Azok közül, amiket találtam, egy flakon hipó állt a legközelebb egy vegyi fegyverhez, de az is túl üledékes és zavaros volt, hogy érdemes legyen a támadóm szemébe loccsantani. A phablet ismét rezegni kezdett, én pedig megmarkoltam egy virágmintás, tűzálló tálat. „Merre csörög?” Visszafojtott lélegzettel meredtem a kijelzőre, vártam a helyzetjelentést a potenciális ellenségről. Olyan érzésem támadt, mint mikor hatévesen ijedtemben négykézláb másztam át anya mellé az ágyba, mert kitört a vihar. Óvón magához ölelt, és a villámcsapások közben elsuttogta, hogy a felhőszakadás Isten előadása. Azt mondta, hogy a villám, ami ragyogva átcikázik az égen, a művész látványos belépője, és az arra felelő mennydörgés az angyalok tapsvihara. A gyilkos műsora sem volt gyenge, de a fináléját nem készültem megéljenezni. „Potenciális ellenség 13 méternyire.” A fickó rossz irányba tartott. Most már csak annyi dolgom volt, hogy kihúzzam addig, míg a biztonsági őr elér a könyvtárhoz. Ha az elkövetkező tíz percben a gyilkos nem robban be az ajtón, még van némi esélyem. Az ujjaim reszkettek. Le-föl kapcsolgatni a villanyt, kihajítani a tűzálló tálat az ablakon elég lehet, hogy az üldözőm megtorpanjon. Kivárja, míg újra eljön a megfelelő pillanat, hogy lecsaphasson. Hacsak nem úgy van vele, hogy egy-két hullával több már nem oszt, nem szoroz. Dermedtem bámultam a phabletet, a testemet gyakorlatilag

megbénította a rémület. Mindössze egy nyamvadt tál, két kulcs és egy jelszóval védett kütyű volt nálam. Ha legalább a táskámat felkaptam volna, mielőtt kirobogtam az infólaborból, most felhívhatnám Audrey-t segítségért. A fenébe is, riaszthatnám a rendőrséget! De nem, én kiszambáztam az ajtón azzal a kütyüvel, amit akkor sem tudtam volna feltörni, ha a nyakamra teszik a kést. Nagyon úgy nézett ki, hogy szó szerint. „Na, merre csörög???” A pulzusom az egekbe ugrott, verítékező tenyerem miatt fennállt a veszélye, hogy elejtem a tálat. Még mindig képtelen voltam megmozdulni. Elrejtőzni. Menekülni. Tenni valami mást is – bármit –, mint rémülettől kitágult szemmel meredni az ajtóra. Fülemben lüktetett a vér, mint a légkalapács egy építkezésen, olyan hangosan, hogy kilométerekre elhallatszott. „Potenciális ellenség 9 méternyire.” Közeledett. Az üzenet helyén megint csak a fájdalmasan ismerős kép jelent meg a jelszó helyével. Sebastian hangja a fülemben csengett, a maga idegesítő nyersességével, ami mintha mindig ott húzódott volna a szavai mögött. „Biztosan tudsz valamit, Emmy. Valamit, amit én nem.” Alaposan megmarkoltam a tálat. Azt biztosan tudtam, hogy nem akarok meghalni. Nem itt. És nem most. Valójában sose, de semmiképpen sem így. A félelem és a pánik alábbhagyott, miközben egyre valószerűtlenebbnek éreztem mindent. Ez nem történhet meg velem, de ha már mégis, hát akár harcolhatok is, mielőtt meghalok. Elég elképesztő, a végső kétségbeesés milyen gyorsan megszünteti azt a félelmet, hogy az embert hülyének nézik. Na és akkor mi van, ha az utolsó percben kipróbált jelszavak nevetségesnek tűnnek? Ha nem jók, meghalok. Nem volt vesztenivalóm, ha egyenesen torokra támadok. Épp, ahogy Frederick St. James tanácsolta a kávézóban. Kicsit variálva beírtam, hogy T-O-R-K-R-A, és rányomtam az Entert.

Érvénytelen jelszó. T-O-R-O-K-R Érvénytelen jelszó. Próbáltam felidézni az első pillanatokat ott, a Starbucksban, a megdöbbenést, hogy valaki lenyúlta a kávémat. Ahogy a tekintetem összeakadt azzal a fagyos kék szempárral, amit Sebastian is örökölt, pontosan azelőtt, hogy bizonygatni kezdtem, márpedig az az én jegeskávém. Kellett lennie valaminek, amit nem vettem észre. Valami nyom. Valami jel. Akármi. A teló ismét rezegni kezdett. „Itt csörög. Itt zörög. Itt kapd ki!” Nem törődve a kijelzőn megjelenő üzenettel, igyekeztem arra az egy dologra koncentrálni, ami az emlékezetemben Frederick St. Jamesről megmaradt. A szelíd mosolyra, ami elöntötte az arcát, mikor Gracie-nek nevezett. G-R-A-C-I-E volt a legjobb, ami eszembe jutott a hat karakterre. Érvénytelen jelszó. Összeszorult és felkavarodott a gyomrom, miközben próbáltam visszafojtani kitörni készülő könnyeimet. Annyi mindent szerettem volna még megélni. Szerettem volna nyomtatásban látni a nevem, ott állni Audrey mellett, mikor a magasba hajítjuk a ballagási kalapunk, és átélni a csókot, amit elképzeltem Bennel. El akartam mondani neki, mit érzek iránta, még ha erre rá is megy a barátságunk. Megölelni anyát, hogy még utoljára mindketten elmondhassuk a másiknak: „szeretlek”. Hogy bocsánatot kérhessek, amiért kifogott rajtam egy hatbetűs rejtvény. Még egy esélyt akartam, amikor tökéletesen őszinte lehetek. Talán, ha Frederick St. James is kicsit egyenesebb velem, akkor most senki nem lihegne a nyakamban, fegyverrel a kezében. Az öreg nyilván gyanakodott valakire, különben nem állította volna be a potenciális ellenség megnevezést a Slate-en.

Egy normális ember megosztotta volna az aggodalmát a barátaival. A családtagjaival. A kollégáival. Talán, ha időben a bizalmába avat valakit, találhattak volna kiutat ebből a kavarodásból. Végtére is, nem ez az Emptor Akadémia első szabálya? Sosincs teljes bizonyság. „Potenciális ellenség 6 méterre.” Remegő ujjakkal gépeltem be: B-Z-N-Y-S-G. Nem történt semmi. Nem sok hiányzott, hogy megrogyjak a vereség súlya alatt, de nem adhattam fel. Nem hagyhattam, hogy ez legyen a vége. Nem… Perzselő fény csapott az arcomba, és olyan tökéletesen elvakított, mint valami hadászati fegyver, melyet arra terveztek, hogy megbénítsa, aki ellenszegül. Kizárt, hogy a gyilkos ne vette volna észre az ajtó résein átragyogó villanást, ami olyan éles volt, hogy rózsaszín foltocskák táncoltak tőle a szemem előtt. Az utolsó mentsváram, a „mindent egy lapra” B tervem menthetetlenül lebuktatott.

29. FEJEZET Körülöttem nem lassult le az idő, ahogy az a filmeken lenni szokott. Sőt gyorsabban pörgött. A phablet megállíthatatlanul rezgett a kezemben, valószínűleg figyelmeztetni akart, hogy a potenciális gyilkos közeledik, úgyhogy húzzak innen a bánatos francba. Sajnos továbbra sem láttam fél méternél távolabbra. A rózsaszín foltocskák most már királykék pacákkal táncoltak, és együttes erővel létrehoztak egy csodaszép pillangót, ami a látómezőmben repkedett. A hallásommal nem volt semmi gond. El sem téveszthettem volna a széthasadó fa reccsenését, ahogy egy nagyon erős és nagyon eltökélt egyén hatalmasakat rúg az ajtóba. Ösztönösen a bejárat felé fordultam, bár még mindig csak a gyilkos körvonalait érzékeltem. Már-már vicces – amolyan durván beteges módon –, hogy a kávézóbeli biztonsági kamera felvételén a gyilkos nem volt más, csak egy szürkés folt, és így, szemtől szemben sem fogom tisztábban látni. Hacsak nem szórakozik velem elég sokáig, hogy a színes foltok elhalványodjanak. A szék, amit a kilincs alá szorítottam, vagy szétroppant, vagy a földre csúszott. Nem mintha különösebb jelentősége lett volna, a végeredmény így is, úgy is ugyanaz. Az akadály leomlott, én pedig szarban voltam. – Merre csörög a dió? Vidám hangja hátborzongatóan ismerősnek tűnt. Meresztgettem a szemem az ajtó felé, elkeseredetten próbáltam ráismerni. Beazonosítani a kávéházi támadót, aki attól a naptól fogva, ott, a Starbucksban, állandó rettegésben tartott. A banánzöld pacáktól csak elmosódott körvonalakat láttam. – Most azt kéne mondanod, hogy „Erre csörög” – korholt az

arc nélküli hang. – Erre csörög – mondtam, majd a következő pillanatban kihajítottam a tűzálló tálat az ablakon. Hangos csörömpölés futott végig az egyébként csendes termen, és üvegszilánkok záporoztak a padlóra. Ha ez nem keltette fel az őrök figyelmét, akkor az iskola biztonsági rendszerét komoly fejlesztésnek kell alávetni. Valaki biztosan észrevette. Na de most, hogy a tál már nem volt a kezemben, legszívesebben megnyomtam volna a visszatekerés gombot, hogy inkább az előttem lassan alakot öltő folthoz vághassam. – Hát ez nem volt valami barátságos, Emmy. Nem illik kárt tenni más tulajdonában. Ms. Pierce finom vonásai széles mosolyra húzódtak. Megállt bennem az ütő. A félelmet átmenetileg elhomályosította a teljes hitetlenkedés, miközben próbáltam kivenni az ajtóban körvonalazódó alakot. – De… maga nem is férfi. – Lám, lám, valaki nem figyelt oda rendesen az órán. Nemcsak a férfiak képesek gyilkolni. – Úgy csettintgetett a nyelvével, mintha azt kértem volna, hogy később adhassam le az esedékes házi dolgozatom. – Ez a gondolkodásmód a vesztedet okozza. – De hát a figura a Starbucks biztonsági felvételén… Úgy kacsintott rám, mintha valami bennfentes viccet osztana meg velem, nekem pedig diónyira ugrott össze a gyomrom. – Mindig mindenki a sapkára és a tréningfelsőre figyel. Abban a pillanatban, ahogy megszabadultam tőlük, és felkentem némi vörös rúzst, gyakorlatilag felismerhetetlen lettem. Mindössze azok az idióták fordultak meg utánam, akik még mindig ott tartanak, hogy a nők élvezik, ha utánuk fütyülnek. – De miért tenne… – Emmy – Ms. Pierce úgy mondta ki a nevemet, mint egy finom dorgálást. – Az élet hazárdjáték, és te vesztettél. Pontosabban szólva én vesztettem, de amint átadod nekem a Slate-et, amit rejtegetsz, én rendezem a tartozásom.

– K-kinek tartozik? Esetleg kitalálhatnánk valamit? Nincs ellenemre, ha porszívózni kell. És azt mondtam már, hogy kitűnően vasalok? Vasalás. Hajtogatás. Mindben profi vagyok. Tettetett csalódottsággal ingatta a fejét. – Nem ilyen jellegű adósságról van szó, és hidd el nekem, nem akarsz alkudozni. Nem én vagyok az egyetlen, aki hajt rád. – Ms. Pierce vészjóslón mosolygott. – Rosszabbul is járhattál volna a rendőrkapitányságon lévőkkel. Hát… azért kicsit nehéz hinni annak, aki épp azt tervezte, hogy kinyír. – Látott ott engem? – motyogtam rekedten, a hangom olyan gyenge volt, hogy alig ismertem rá. – Akkor miért nem… Nem bírtam folytatni, nem állt rá a szám az olyan kifejezésekre, amik a saját halálomra vonatkoztak. Akkor miért nem támadott meg? Nyírt ki? Végzett velem? Miért nem küldött fel a nagy égi kávémezőkre? Ms. Pierce beljebb sétált a terembe. – A türelem nem erény, Emmy. Hanem készség. Ha Frederick St. James nem siet a segítségedre, sosem jöttem volna rá a kapcsolatra. Milyen ironikus. Hogy a hely, amiről azt gondolta, a legnagyobb biztonságot nyújtja majd neked, csak közelebb hozott hozzám – kacagta. – A sors álnok és kiszámíthatatlan. Kicsit megbotlottam, ahogy hátrálni kezdtem előle, az üvegszilánkok összetéveszthetetlen csikorgása a talpam alatt betöltötte köztünk a pillanatnyi csendet. A biztonsági őrök észre fogják venni a tálat a füvön. Csak idő kérdése. Ms. Pierce nem úgy nézett ki, mint aki rövidre akarná fogni az előadását, talán, mert nem mindennap hallgatják ilyen feszült figyelemmel. – El kell ismernem, arra számítottam, hogy sokkal időigényesebb lesz a nyomodra bukkanni, és miután a megbízóm nem szereti, ha megvárakoztatják, a butaságod a lehető legjobban sült el. – Ne már! – tiltakoztam.

Fizettek neki, hogy megöljön, szükségtelen, hogy mindennek a tetejébe még sértegessen is. – Beszéltem a többi tanároddal, elég érdekes benyomást tettél rájuk az első napodon. Rendkívül szeszélyes voltál. Szájaltál Mr. Bangsley-vel, kimenekültél az étkezőből az ebéd alatt, aztán rajtakaptak egy fiúval a lányöltözőben. – Szemrehányóan ingatta a fejét, majd keresztülhajított egy széket ugyanazon az ablakon, amit én pár perccel korábban kivertem. Nagyobb üvegdarabok szánkóztak végig a padlón. – Egy érzelmileg kiegyensúlyozott lány nem tesz ilyet. Hogyne, mert ő nyilván nagy szakértője az érzelmi kiegyensúlyozottságnak. – Persze én megpróbáltalak lebeszélni, de vigasztalhatatlan voltál. Borzasztó hallucinációk gyötörtek. Kínzó paranoia. Még azt is bebeszélted magadnak, hogy valaki az életedre tör. Micsoda tragédia! Épp a fedősztorihoz igazította a helyszínt. Ennyire azért emlékeztem a tökéletes bűntény elkövetéséről tartott órájából. Kivert a hideg veríték, ahogy hallgattam, amint teljes nyugalommal a halálomat taglalta. – Öngyilkosságnak akarja beállítani. – Jaj, dehogy, édes. Te valóban öngyilkos leszel. Abban a pillanatban, ahogy átadtad nekem a phabletet, amit rejtegetsz. Úgy futott végig rajtam a félelem, mint az áramütés. – Hová ez a sietség? Én nem fogok elszaladni. Gondolom, maga nem akarja úgy elszúrni a dolgot, mint Mrs. Hogyishívják, ugye? – Ruth Snyder. – Ms. Pierce olyan hirtelen mozdult, hogy teljesen felkészületlenül ért, mikor vékony ujjai a karomra fonódtak, és olyan erővel szorította, hogy nyoma marad majd. – Csakhogy van egy lényegi különbség: nekem nincs nyilvánvaló okom a gyilkosságra. A megbízóm megköveteli a tökéletes diszkréciót. Soha senki nem fogja elhinni, hogy bármi hasznom származhatott egy ösztöndíjas diáklány halálából, pláne egy olyanéból, aki ilyen elképesztően középszerű, mint te. Ez az

iskola a lehetőségek tárháza, és te az összeset elpuskáztad. Valami elpattant bennem, miközben Ms. Pierce vonszolni kezdett a kitört ablak irányába. Már végképp nem volt vesztenivalóm. Sikolyom belehasított a nyomasztó csendbe, először csak, mint egy háborodott mongúz halálhörgése, aztán felerősödött. Hatalmas megkönnyebbülés volt végre kiereszteni a hangot, amit napok, sőt évek óta magamba fojtottam, mert hol az idő, hol a hely nem felelt meg rá. Mert nem akartam feltűnést kelteni. Mert nem bírják, aki panaszkodik. Mert a jó kislányok nem sikítanak. Hát francba az egésszel! Ms. Pierce mosolya egy pillanatra sem lankadt. – Nem fognak megmenteni, Emmy. Úgyhogy most vagy ideadod nekem a phabletet, vagy kénytelen leszek elvenni. A végeredmény ugyanaz. Úgy beszélt, mint egy tanár, aki épp a házi feladatot adja ki, hangjában hatalma teljes tudatával. Még akkor sem bírtam elhinni, hogy ő állt e mögött az egész mögött, amikor matatni kezdett a pulcsim zsebében. Hogy ez a nő akart eltenni láb alól! Kezdett visszakúszni az agyamba, amit Sebastian az ideérkezésemkor mondott, mikor körbevezetett az iskola területén: „A felnőttek semmivel sem szebbek, okosabbak, erősebbek vagy kevésbé elcseszettek, mint a tinédzserek – egyszerűen csak jobban hazudnak.” Már nem kellett győzködnie. A Ms. Pierce arcán elömlő önelégült vigyort korábban hatalmas fogyásokat hirdető reklámokban láttam, ahol az „utána” lány büszkén feszített egy gatyával, amibe vagy háromszor belefért volna. A legijesztőbb nem is az volt, hogy a tanárnő holtan akart látni, hanem hogy mennyire normálisnak tűnt, miközben egyre közelebb ráncigált a halálhoz. Összecsuklottam, váratlanul ránehezedő súlyom kirántott Ms. Pierce kezéből, és a földre zuhantam. Szilánkok fúródtak a jobb

oldalamba, de a szervezetemben szétáradó adrenalin miatt fel sem vettem a belém hasító, éles fájdalmat. Kapálózva próbáltam elgáncsolni, széket borítani közénk, vagy ami még jobb lett volna: bevinni egy rúgást egyenest a térdére. Már rekedt volt a hangom, de nem hagytam abba a sikítást. – Segítség! Segítsen valaki! – visítottam teli torokból, ami addigra majdnem annyira kikészült, mint az oldalam. Valahová az agyam mélyére elért az információ, hogy a fémes íz a számban nem lehet más, csak vér, de fogalmam sem volt, hogy a nyelvemet haraptam-e meg, az ajkam repedt fel, vagy valahogy sikerült belélegeznem egy leheletvékony üvegszilánkot. Azon tűnődtem, hogy ez a rozsdás, kesernyés, fanyar íz lesz-e az utolsó, amit életemben érzek. Hogy émelyítően édes szaga még akkor is betölti-e majd az orromat, amikor a macskakövek felé zuhanok, hogy régi barátként üdvözölhessenek. Szétterpesztett ujjakkal tapogatóztam a padlón valami kapaszkodó után, ami meggátolhatta, hogy Ms. Pierce kihajítson az ablakon tátongó nyíláson. Ismét csak csettintgetett a nyelvével, és lecsapott az egyik tornacipős lábamra, majd végigrángatott az üveggel borított keményfa padlón. Apró szilánkok hasították át a farmerem szövetét, mint megannyi feltartóztathatatlan vörös hangya, mialatt én a padlót markoltam, és ujjaim összezáródtak egy nagyobb üvegdarab körül, mely a tenyerembe fúródott, s a lélegzetem is elállt a fájdalomtól. A kezemből csöpögött a vér, miközben Ms. Pierce végig a szemembe nézve talpra rántott. Arca betöltötte a látóteremet, míg végül ő lett a világom közepe. Magamba ittam minden részletét, a valamikor a nap során csomósan felkent szempillaspiráltól kezdve a jádezöld szemceruzával cicásra kihúzott szemhéján keresztül egy világos sebhely halvány nyomáig a jobb szeme fölött. Egyik sem kavart fel annyira, mint az, hogy szikrányi szánalom sem látszott a tekintetében, miközben néhány gyors mozdulattal megigazította a pulcsim. Mintha csak rendbe akarna szedni egy nagy interjú előtt, vagy

segítene kicsinosítani az első randimra. Eddig fogalmam sem volt, hogy ennyire lehet reszketni a félelemtől. Azt hittem, ez olyasmi, amit azért mutatnak a tévében, hogy legyen valami indok, amiért a procedúra végén pokrócot terítenek a sokkos állapotban lévő áldozatra. Hogy az egész testet rázó didergés csak ürügy, hogy a hősnő a karjába kuporodhasson szíve választottjának. Most nagyon is valóságosnak éreztem. Megdermedt az egész testem, ahogy Ms. Pierce keze fel-, majd lekúszott a lábamon, a phablet után kutatva, melyet a jobb első zsebembe dugtam. Fáztam. Úgy átfagytam, hogy elképzelni sem tudtam, hogy valaha felolvadok. Mindössze egyetlen alkalommal éreztem ezt a csontig hatoló hideget korábban: a kávézóban, pontosan azután, hogy az öreg kilehelte rajtam a lelkét. Csapdába esve, ijedten, zavarodottan, ugyanúgy, mint most. És semmivel sem tudtam többet arról, miért bérelték fel ezt a nőt a megölésemre, mint amikor a rendőrségen kihallgattak. Az öreg figyelmeztetése ott motoszkált az agyam egy jéghideg szegletében. „Ebben a játszmában nem fogod sokáig húzni, kislány, ha nem torokra mész. Én mindig úgy csináltam.” Valami azt súgta, hogy Frederick St. James nem lenne különösebben elragadtatva az ablakon kihajított tűzálló táltól meg némi sikítozástól, ami úgy hangzott, mintha a „Halott lány #5” szerepére pályáznék egy horrorfilm-válogatáson. Többet várt volna tőlem. „Menj torokra, kislány!” Hirtelen levegőt vettem, és követtem a halott öregember tanácsát.

30. FEJEZET Előrelendítettem a törött üvegdarabot, és reménykedtem, hogy sikerül valamibe – akármibe belevágnom, nem csak a nagy semmibe. Még félúton sem járt a célpont felé, Ms. Pierce már lefogta a csuklóm. Olyan brutális erővel markolt, hogy a fájdalomtól felkiáltottam, de ő csak összevonta a szemöldökét, és még jobban szorított. A gyötrelem véget nem érő hullámokban borított el, és térdre rogytam, várva, hogy a csontom reccsenve szilánkokra törjön. Egy pofátlan hang a fejemben nem állta meg, hogy meg ne jegyezze, milyen rohadt nagy kár, hogy meg fogok halni, hiszen ez ütős kis anyag lehetne egy szerelmes regényhez. Az arrogáns nyomozómat megkínozhatta volna egy kartell főnöke, és én teljesen élethűen ecsetelhetném, milyen is, amikor a fájdalom belehasít minden egyes ujjadba. Hogy milyen, amikor minden idegszálad nyüszít a szűnni nem akaró fájdalomtól. Az ilyen leírásoktól lesz igazán emberi egy karakter, ettől érezzük kedvesnek és rokonszenvesnek, olyannyira, hogy még a sötét pillanatait is korábbi traumákra adott, érthető reakcióknak értékeljük, nem pedig általános bunkóságnak. Nem is értettem, hogyan jutnak ilyenek az eszembe, mikor épp egy gyilkos előtt térdepelek. Valami komoly dologra kellett volna gondolnom. Mondjuk, a halandóságra, vagy arra, hogy a szeretet nem ér véget a halállal, mert anya fülében ott visszhangzik majd egy elsuttogott „szeretlek”, valahányszor rápillant a hűtőn lévő ovis rajzaimra. Látni fogja a mosolyomban, ahányszor végiglapozza a fényképalbumot, amely megőrzött minden születésnapot, minden iskolakezdést, minden komolyabb hajvágást. Minden ősszel figyeli majd a fákon a vöröslő leveleket, hogy megtalálja azt, amelyiknek pontosan olyan a színe, mint a

hajamnak, és csöndesen mosolyog magában, mikor megleli. Erre kellett volna gondolnom egy gyilkos töritanár karmai közt. De sajna az én agyam megragadt ott, hogy: „Jaj, basszus!” Ms. Pierce bosszús ábrázata akkor sem enyhült meg, mikor az üvegdarab hasznavehetetlenül kicsúszott a kezemből, és a földre esett. Ám tekintete diadalmasan megcsillant, mikor szabad kezével előhúzta a phabletet a zsebemből. – No, most nézd meg, mire kényszerítettél. Zúzódások nem voltak betervezve. Azt hiszem, elkezdem terjeszteni, hogy Sebastiantől szerezted őket. Hogy keményen szereted. – Gúnyosan elmosolyodott. – Nem szép mások szexuális szokásairól pletykálni, de rendkívül hatékony módszer. Csak egy fájdalmas nyögést tudtam kipréselni magamból. – Igazán jól szórakoztam, Emmy – rántott egyet a csuklómon, melyet kábé egyetlen mozdulat választott el attól, hogy szétreccsenjen. – De most már ideje indulnod. Nem volt titkos fegyver az ingujjamban. Sem ragyogó tervem, amit az utolsó pillanatban bevethetek. Végképp lejárt az időm, és miközben ez egyfelől halálra rémített, másrészről viszont szinte megváltást jelentett. Az égő fájdalom, ami az oldalamba mart, majd befészkelte magát a csuklómba, az idegbénító pánik – mind-mind eltűnőben volt. A feledés ezen a ponton csábító jutalomnak tűnt, még ha borzasztó árat is kell fizetnem érte. Még ha ez azt is jelentette, hogy mindent elvesztek. Ms. Pierce mögém lépett, és megragadta a vállamat, hogy átkormányozzon azon a pár méteren, ami elválasztott az ablaktól. – Ugrás, Emmy! A macskakő hűvösen csillogott a közeli lámpa fénye alatt, és szabályosan megbabonázott. Talán én is ilyen távolinak, érinthetetlennek tűnök majd, mikor a testem egybeforr a szilárd felülettel. Tűnődtem, vajon fog-e valaki virágot hozni, hogy megjelölje a helyet, vagy valami gondnok gyorsan eltünteti az

utolsó vérfoltot is egy nagynyomású mosóval. – Nem! – Krákogva tört fel belőlem, miközben mindkét kezemmel belekapaszkodtam az ablakkeretbe. – Nem fogok leugrani. Ms. Pierce felsóhajtott, mintha egyre jobban bosszantaná gyenge teljesítményem. Ez az egész gyilkosságosdi nyilvánvalóan kezdte fárasztani, pont úgy, mint a dolgozatok javítása vagy az adóbevallás elkészítése. Lassan mély levegőt vett az orrán, mintha az isteni béketűrést keresné, miközben én próbáltam arrébb vergődni. De nem tudtam kitörni a szorításából. – Legyen szép… A vállamat olyan hirtelen rántotta hátra, hogy még a plafonra felpillantani sem maradt időm, mielőtt a fejem a keményfa padlóhoz csapódott. Keményen. A rózsaszín és kék pacák, melyek korábban a szemem előtt táncoltak, most ismét visszaszivárogtak. Dülöngélve kúsztak a szemem elé, a fejemben lassan lüktető fájdalom ritmusára. Ms. Pierce meggondolta magát. Nem állt szándékában megkegyelmezni – felesleges lett volna ebben reménykednem –, biztos meggondolta magát, és arra jutott, hogy nem érdemlek gyors halált. Még nem fejezte be a szórakozást. Tovább akart szívatni. Játszadozni velem addig, míg bármit megteszek, akár kiugrom egy harmadik emeleti ablakból, csak hogy véget vessek a szenvedésemnek. Arca előbukkant egy örvénylő rózsaszín ködfolt mögül, elég közel, hogy észrevegyem, az egyik szemhéján árnyalatnyival hosszabbra húzta a vonalat, mint kellett volna. Elég közel, hogy láthassam a sötétbarna szemében füstölgő haragot. Arrébb kúsztam, várva az ismét lecsapó fájdalomra. De nem jött. Viszont hallottam egy testnek csapódó ököl összetéveszthetetlen hangját. Szaggatott halálhörgést, ami a változatosság kedvéért nem tőlem eredt. Minden erőmmel azon igyekeztem, hogy kijussak innen a jó büdös francba. Hogy vége

legyen ennek az egésznek. Hogy ne kisétáljak, de kirohanjak az ajtón, le három emeletet, vissza a kollégium vagy az infólabor viszonylagos biztonságába. Szólnom kellett valakinek, hogy hívja a zsarukat. Most. Ebben a szentséges pillanatban. Csakhogy az egész terv azon állt vagy bukott, hogy képes leszek-e felkászálódni a padlóról. A bal csuklómra nem tudtam ránehezedni, a jobb kezem csurom vér volt, és az összes többi testrészem is úgy fájt, hogy nem tudtam volna megmondani, eltört-e valamim. Görcsösen összeszorított foggal, fájdalmasan sziszegtem, hogy ne fakadjak sírva. Úgy látszott, az égvilágon senki se törődik velem. De tévedtem. Egymáshoz csapódó testrészek nyugtalanító ritmusa töltötte be a termet, mint valami heavy metál szám basszusa. Nem sokat láttam váratlan megmentőmből, azon túl, hogy egy jó fejjel magasabb Ms. Pierce-nél. A terem sötétje elfedte a férfi vonásait, miközben egyre közelebb kerültek az ablakhoz. Nem akartam megvárni, míg egyikük csukafejessel távozik a harmadik emeletről. Már csak azért sem, mert a töritanárom ellensége nem feltétlen az én barátom. Menekülőre fogtam. Kínkeservvel feltápászkodtam, és elvergődve az összezúzott szék maradványai mellett már képes voltam döcögő járássá nyújtani a lépteimet. Még kétsornyi könyv van előttem. Már csak egy. Lebotladoztam az első lépcsőfordulóig, de úgy lihegtem és ziháltam, hogy kénytelen voltam megkapaszkodni a korlátban. Egyenletes vércseppek jelezték utamat, a fejem pedig minden bizonytalan lépésnél fájdalmasan kóválygott. Amint megmozdultam, újabb hullámban csapott át rajtam a kín. A talaj hirtelen megindult a lábam alatt, de mindössze arra voltam képes, hogy előrelendülve nekicsapódjak az egyik téglafalnak. Nem tudtam lassítani. Annyit tehettem, hogy elakadó lélegzettel

elviselem a fájdalmat, és tántorgok tovább. Talán Ms. Pierce már mögöttem van. Az eddigiek alapján, nem hiszem, hogy bárki sokáig vissza tudná tartani. Az életben nem volt még olyan felemelő élményem, mint mikor izzadt testemet megcsapta a friss levegő, pláne hogy a mögöttem bezáródó könyvtárajtó surrogása és kattanása követte. A frissen nyírott gyep édes illata már-már elnyomta a vér fémes ízét a számban, de most nem állhattam meg, hogy a fűbe temessem az orrom, aztán megcsókoljam a macskaköveket. Nem lassíthattam. Nem volt idő megpihenni. Bizonytalanul elhaladtam a törött könyvtári szék mellett, mely úgy meredt az ég felé a pázsit közepén, mint valami elborult, modern szobor. Vakon keringtem körbe-körbe, kerestem az iskolai biztonsági őrt. Vagy egy másik diákot. Ebben a helyzetben még Peytonnak is örültem volna. Éles sikoly hasított a hideg éjszakába. Felkaptam a fejem, és elszörnyedve láttam, hogy az üvegablak maradványait áttörve egy emberi alak zuhan ki. Kétségbeesetten kapálózó karral próbálja elkerülni az elkerülhetetlent, mintha ez önmagában ellensúlyozhatná a gravitáció erejét. A macskakövekre csapódó test förtelmes csattanása rémálmaimban életem végéig kísérteni fog. Kis híján az én testem repült ott. Azt akarták, hogy én haljak meg így. És még mindig nem voltam biztonságban.

31. FEJEZET Nincs még egy dolog, aminek hatására az emberek olyan hirtelen mozgásba lendülnek, mint egy gyilkosság. Úgy száguldottak felém a biztonsági őrök, akiknek mellesleg az lett volna a feladatuk, hogy megvédjék az idejáró gazdag kölyköket, mintha ez változtatott volna bármit is a kialakult helyzeten. Mintha ez kitörölhetné az emlékezetemből, aminek az imént szemtanúja voltam. Mintha lemeszelhetnék a vérfoltokat, és attól minden jobb lenne, mint új korában. Úgy tehetnének, mintha a sötétség nem létezne többé. Fogalmam sem volt, mit mondhatnék nekik. „Hé, srácok! Nem kapkodtátok el. Tulajdonképpen mindjárt összegörnyedek, és elokádom magam a megkönnyebbüléstől. Na meg persze az undortól. És a fájdalomtól. Meg az adrenalintól. Ui. Ha valaki hozzám nyúl, esélyes, hogy lerókázom. Csak úgy mondom.” Túlságosan lekötött, hogy ne dobjam ki a taccsot a cipőmre, így nem nagyon tudtam bármit is elővezetni. Hallottam, amint erősítést kérnek, mielőtt hívnák a New York-i rendőrséget, hogy bejelentsenek egy feltételezett emberölést. Az egyik fülemen be-, a másikon ki is ment az információ. Szinte teljesen elszakadtam a körülöttem kibontakozó eseményektől. A határozott utasítások, a beszélgetések véletlenszerű foszlányai, a biztonsági őr – akinek az a hálátlan feladat jutott, hogy végigasszisztálja, ahogy hányok – esetlen próbálkozásai, hogy együttérzéséről biztosítson: ezek mind úgy hangzottak, mint egy pocsék rossz vonalon lebonyolított távolsági hívás. Szakadt farmeremet markoltam, miközben üres gyomrom ismét tótágast állt. Valami összetört bennem. Nem tudtam volna pontosan megmondani, mi, de bemondta az unalmast. Darabokra hullt.

Dermedten visszhangzott bennem újra meg újra a gyerekdal szövege: „Hiába száz ló, száz katona, Emmyt nem rakják össze soha.” Ahogy nem lehetett összerakni a füvön heverő, kicsavarodott végtagokat sem. Annyira sem tudtam összeszedni magam, hogy megerősítsem a holttest személyazonosságát. Mellettem az őr folyamatosan kérdezgette, hogy tudom-e, mi történt. Bárcsak tudtam volna válaszolni. Bárcsak el tudtam volna mondani pontosan, aminek tanúja voltam. Csakhogy annál, hogy bele kell néznem Ms. Pierce élettelen szemébe, sokkal jobban rettegtem attól, hogy esetleg nem ő fekszik ott. Hogy még valaki áldozatul esett a tanárnőnek, mert nem voltam elég rátermett, hogy megállítsam. Nem vágott eléggé az eszem. Nem voltam elég bátor. Sem elég erős. Egy elnyújtott fütty félbeszakította a biztonsági őr faggatózását. – Joel, ezt a nőt valaki csúnyán helybenhagyta. Reszketni kezdett a térdem, és a fűre rogytam. Vakítón felizzott bennem a fájdalom, majd eltompult, ahogy a nedves fűszálak az arcomat csiklandozták, és a világ az oldalára fordult. A gyilkos a kávézóból meghalt. A potenciális ellenségem. A töritanárom. Most már nem bánthatott. Ettől talán meg kellett volna könnyebbülnöm, de valahogy nem azt éreztem. Csak nem akart elmúlni a pánik! Ms. Pierce halála nem nyújtott vigaszt. Nem adott feloldozást. Nem jelentett lezárást. Nem egyenlített ki, és nem hozott helyre semmit. Nem lehetett meg nem történtté tenni a pusztítást, amit véghezvitt. A halála nem hozza vissza Frederick St. Jamest. Nem fog tőle elmúlni a torokszorító rettegés. Nem tudok tiszta lapot nyitni. És nincs semmi, ami begyógyíthatná lelkemnek azt a részét, ami darabokra tört. A körülöttem tébláboló őr közelebb araszolt a társához.

– Biztos vagy benne, hogy kizárható az önkezűség? – Így nem verhette orrba saját magát, Joel! A vállam megállíthatatlanul remegett, fűszálak nyomódtak az arcomhoz, mint egy hajkefe sörtéi. Nem akartam többet hallani. Nem akartam magam előtt látni a véraláfutásokat Ms. Pierce holtsápadt, finom, szív alakú arcán. Nem akartam rendellenes pózokba torzult végtagokat. Kísértettek súlyos szavai az első órájáról: „Mindennek van következménye.” Soha semmi sincs ingyen, amihez Frederick St. Jamesnek köze van. Sem az, hogy bekerültem az Emptor Akadémiába, sem pedig a phablet. Még az életemet is beárazták. Megvédeni vagy megölni engem: borsos árat kellett fizetni mindkettőért. Fogalmam sincs, mit kóstálhat egy ilyen mentőakció, mennyire váltam lekötelezetté, ha netán egyszer megkeresnének, hogy viszonozzam a szívességet. Ebben az egész kavarodásban egyetlen dolog volt tagadhatatlanul világos: egy idegennek köszönhetem az életemet. Miután csak úgy potyogtak a hullák körülöttem, nem szerettem volna, hogy bármelyik barátom a közelben legyen, mikor megpróbálják behajtani a tartozást. Kiszáradt a szám, ahogy igyekeztem némileg összeszedni magam. Próbáltam felkészülni a milliónyi kérdésre, melyekre az őrök nyilvánvalóan választ várnak. Ha csak a hasamra ütök, simán eszembe jut vagy fél tucat: „Mit csináltál a könyvtár előtt?” „Hogyan sérültél meg?” „Láttad, ki ölte meg Ms. Pierce-t?” „Hogy érted, hogy nem tudod?! Kinek próbálsz falazni? Vagy épp te tetted? Felfogtad, milyen komoly dologba keveredtél?” Reszkettem, tele voltam zúzódással, és a megrázkódtatástól sírni sem tudtam, de a zsarukat ez nem fogja zavarni. Luke O'Brian nyomozó szempontjából most már nem egy, hanem két gyilkossági ügybe keveredtem bele. Nem fognak velem lepacsizni vagy vállon veregetni, amiért a korosztályomban új rekordot állítottam fel a gyilkossági ügyosztályon. Csak egy kicsit tovább

dekkolhatok majd az ismerős, rideg kihallgatóban. Még mindig egyedül voltam. Szemhéjam lecsukódott. A fájdalom folyamatosan lüktetett a fejemben, végül már úgy éreztem, szétrobban. Soha többé nem akartam megmozdulni. Még elképzelni sem akartam, hogy lábra állok, mikor olyan jólesett elnyúlni a gondosan ápolt pázsiton. Közeledő lépések zajára lettem figyelmes, hunyorogva felnéztem, de csak annyira, míg felismertem a biztonsági őr mellényét. Fogalmam sincs, hány percet töltöttem mozdulatlanul elterülve a füvön. Nem is nagyon érdekelt. – Emmy? – Egy hatalmas lapátkéz indult el a vállam felé. Úgy rántottam el magam az érintése elől, mint egy elvadult kóbor macska. – Nyugi, kislány. Most már nem lesz semmi baj. A barátaid hamarosan ideérnek. Üres kacajom rekedt nyöszörgésként szakadt ki belőlem. Hát elkezdődött! Innentől vége-hossza nem lesz a „Nincs semmi baj!” és a „Most már vége, ne izgulj!” típusú mondatoknak. Csakhogy az ilyen borzalmakat nem lehet összecsomagolni és szépen elsuvasztani valahová egy életre. Képtelen voltam úgy tenni, mintha a tőlem öt méterre heverő holttest nem létezne. Létezett. Ms. Pierce ugyanolyan cáfolhatatlanul valós volt, mint az ujjaim közé száradt vérfoltok. – Emmy, nézz rám! – utasított mogorván a hang. Ösztönösen felpillantottam Force aggódó barna szemébe, és már előre féltem, hogy jön a következő üres közhely. – Nem hagylak magadra, kislány. A csalódottság hideg zuhanyként ért. Force sem jobb, mint a többi. Semmivel sem jobb, mint azok az egyenruhások, akik perceken belül felveszik majd a vallomásom. Az egész rohadt világ összeomlott körülöttem, erre Force is ugyanolyan semmitmondóan próbál biztatni, mint mindenki más. Egészen lehajolt, míg arca már közvetlen az enyém mellett volt. Rémülten megint arrébb rántottam magam, mikor megéreztem a pulcsim zsebét lehúzó friss súlyt. Nem sok kellett,

hogy az áramütésként belém hasító félelemtől és fájdalomtól összegömbölyödjek. Ez nem lehet igaz! Nem történhet meg újra! Mikor a Slate miatt keveredtem ebbe az egészbe! Amikor amúgy is teljesen védtelen voltam az ámokfutó gyilkosokkal, mindenféle veszéllyel és gazdag hülyegyerekekkel szemben, akik saját kényük-kedvük szerint játszadoztak velem. Fájdalmasan kiszáradt szemmel fürkésztem Force arcát, akinek barna szeméből halvány melegség sugárzott, miközben bólintott felém. Ez az apró gesztus hatalmas dolog volt tőle. Reszkető ujjakkal matattam a zsebemben, és bele is akadtam a phabletbe, melyet alig pár perccel azelőtt veszítettem el. Ott maradt a könyvtárban, mikor úgy döntöttem, mentem az irhámat. Az ütő megállt bennem, ahogy ezzel összeállt a kép. Force követte el a gyilkosságot. Értem gyilkolt. – Ahogy mondtam, nem hagylak magadra, kislány. – Force halkan beszélt, nyugodtan és egyenletesen, de nem nyugtatott meg. – T-te… te… te… – Remegő ajkam nem volt hajlandó más szó megformálására. – Te. – Én – húzta merev félmosolyra a száját, mint aki épp egy faviccet készül elsütni egy temetésen. – Ezt talán nem kéne megemlítened a barátnődnek. Így is a frász kerülgeti tőlem. Most már tudom a választ a kérdésedre. Üres tekintettel meredtem rá, nem tudtam követni a hirtelen váltást a beszélgetés menetében. – A kocsiban. Azt mondtam, hogy még visszatértünk a kérdésedre. Ja-ja. A félelemről kérdeztem. Mintha ezer évvel ezelőtt történt volna, még mielőtt megpróbáltak a halálba taszítani egy ablakon át. Mikor naivan azt gondoltam, már túl vagyok életem legmegrázóbb élményén. Nagy nehezen bólintottam. – A félelem képes megbénítani az embert, de az szinte semmi a megkönnyebbüléshez képest. Az szabályosan két vállra fektet.

– Még egyszer alaposan végigmért, számba véve minden látható vágást és horzsolást, mielőtt bólintott, majd felegyenesedett, és elindult a két biztonsági őr felé. Mintha mindennapos lenne, hogy meggyilkolt valakit. – Emmy! – Audrey teljes sebességgel rohant felém, én meg igyekeztem felküzdeni magamat a gyepről. – Jól vagy? – Választ sem várva a derekam köré fonta a karját. – Sebastian kapott egy SMS-t, hogy történt valami, és… kérlek, mondd, hogy jól vagy! Szavaiból sütött a bűntudat, és láttam, egy hajszálnyira van attól, hogy magát okolja, amiért hagyta, hogy gondolkodás nélkül veszélybe sodorjam magam. – Soha jobban – mondtam rekedten. – De még mindig tartozom egy kávéval. Felnevetett, törékeny teste remegett, ahogy magához szorított. – Nem tartozol te semmivel. – Szeretlek, Aud. – Egy hívatlan könnycsepp gördült le csendesen az arcomon, csípős fájdalmat hagyva maga után a friss sebeken. – Amíg csak élek. Ez nem volt valami sok, de úgy tűnt, ennél többet nem tudok kipréselni magamból. Az ajkam még mindig reszketett, mikor észrevettem az új osztálytársaimat, akik elakadó lélegzettel suttogtak, és döbbenten össze-összenéztek. Mintha valahonnan elfojtott zokogás is megcsapta volna a fülemet, de ebben nem voltam biztos. Minden folyton összemosódott, aztán egyszer csak nagyon élesen kezdtem látni. A bizonytalanul oldalt álldogáló Kayla csillámló topja csak úgy ragyogott a sápadt hajnali fényben, egyértelmű volt, hogy nem akarja megzavarni a pillanatot a legjobb barátnőmmel. – Én is szeretlek – bicsaklott meg Audrey hangja –, de ha még egyszer így rám ijesztesz, hát én magam nyírlak ki! Halvány mosolyt erőltettem az arcomra. – N-n-nehezebb engem kinyírni, mint gondolnád. Keserűen felnevetett, de csak ölelt tovább. Nem tudom, mennyi idő telhetett el így. Nem izgatott különösebben, hogy holtsúlyként heverek a karja közt. Képtelen voltam elszakadni az

egyetlen embertől, akiről biztosan tudtam, hogy nem tör titkon az életemre. Mikor halk morajlás futott végig a tömegen, felemeltem az állam Audrey válláról, épp időben, hogy lássam, amint Gilcrest igazgató átverekszi magát a tömegen. Egyáltalán nem tűnt meglepettnek, hogy az egyik alkalmazottját véres halomban látja viszont a füvön. – A ma éjszaka történtekkel hatalmas veszteség érte közösségünket – jelentette be gyászos hangon. – Rachel Pierce iskolánk nagyra becsült tagja volt, hiánya örökké velünk marad. A holnapi nap folyamán gyásztanácsadó érkezik, hogy segítségére legyen bárkinek, aki szükségét érzi. Addig is megkérek mindenkit, hogy térjen vissza a szobájába. – Ezután felém fordult, majd rögtön el is húzta a száját, mikor észrevette Audrey-t. – Te nem idevaló diák vagy. Nem úgy nézett ki, mintha Aud kicsit is megijedt volna. – Nem. Én a legjobb barát vagyok. Technikai guru. Attól függ, honnan nézzük. Azért jöttem, hogy összepakoljam Emmy holmiját, és hazavigyem őt. – Hamarosan megérkeznek a rendőrök. Addig is miért nem… – Gondoskodom a legjobb barátnőmről? – vetette fel Audrey, miközben egyik kezét a derekamon tartva támogatott. – Jó ötlet. Megyünk és összeszedjük Emmy cuccát. Aztán segített arrébb botorkálni, esélyt sem adva Gilcrestnek, hogy tiltakozzon.

32. FEJEZET Mikor a bőröndömbe hajítottam egy csillámló, aranyszínű lamétopot, Audrey és Kayla határozottan eltanácsolt a további pakolástól. Valószínűleg jól tették. Gőzöm nem volt, mi a szobatársamé, és mi az enyém, és hidegen hagyott, mit viszek magammal. Csak az számított, hogy élve kikerüljek innen. Kár, hogy nem léphettem le anélkül, hogy az ide tartó rendőrökkel beszéljek. – Emmy? Emmy? Csak pislogtam Audrey-ra, és kicsit megráztam a fejem. Akármit is mondott az előbb, egyetlen árva hangot sem fogtam fel belőle. – Gyere, tusolj le! Nem messze a szobánktól, a közös zuhanyzóhoz kísért, céltudatosan elhúzta az egyik fülke függönyét, majd visszahúzta mögöttem. Lehámoztam magamról a ruhát, miközben Audrey megállás nélkül dumált a matekházijáról, nyilván azzal a céllal, hogy elterelje a figyelmemet, nehogy folyamatosan az elmúlt óra eseményein pörögjek. Kár, hogy semmi nem jutott el az agyamig abból, amit mondott, megmaradt a háttérzaj szintjén, mint mikor a jógacédén „csörgedező patak” vagy „az óceán lassú hullámzása” szól. Zubogott a forró víz az arcomra, de csak nem bírtam átmelegedni. Az ujjaim egyfolytában reszkettek. Harmadszorra sikerült csak elhúzni az arcom elől ázott tincseimet, és egyszer csak az adrenalin is kiszaladt belőlem. A lábam megrogyott, s azon kaptam magam, hogy dermedten ülök a csempén egy vörös vérfoltot bámulva, mely belekap két hajszálba, ami egy másik lány után maradt ott, majd kavarogva leúszik a lefolyón. A

takarítótársaság órákon belül megérkezik, hogy mindent tisztára sikáljon. Gondoskodni fognak róla, hogy visszanyerje eredeti fényét. Bárcsak a lelkemet is ki tudnák suvickolni menet közben. Úgy vacogott a fogam, hogy elharaptam a nyelvemet, és felnyögtem a fájdalomtól. – Minden oké, Em? – Hallottam a függöny suhogását, ahogy Audrey bekukucskált. Homlokom a térdemnek nyomva, összegömbölyödve ültem, és közben a fogsorom úgy csattogott, mintha egy bonyolult sztepptánc-koreográfiát próbálna. Audrey rémülten kapott levegő után. – Ne mozdulj, jó? Maradj, ahol vagy! Akkor se tudtam volna megmozdulni, ha ellen akarok szegülni neki. Reszkető lábam már nem bírta el a súlyomat, hivatalosan is sztrájkba lépett, így én ott maradtam egy kupacban. Végül sikerült kicsit összeszednem magam. Bár gyakorlatilag még mindig összetörten kuporogtam a földön. Azon tűnődtem tompán, vajon ezt értette-e Force azon, hogy a megkönnyebbülés képes két vállra fektetni az embert. Mintha valahogy tudta volna, hogy a zuhanyzó kövén végzem, mozdulatlanságba dermedve, hogy még akkor sem leszek képes felmelegedni, mikor ömlik rám a tűzforró víz, és gőz tölti meg a tüdőm. Force könnyűszerrel előrevetítette az összeomlásom, vajon ő is ugyanazt a gyengeséget látta bennem, melyet Ms. Pierce – Rachel – is kiszúrt? Nem is tudtam a keresztnevét, míg Gilcrest igazgató ki nem mondta, és valahol nem bántam volna, ha sosem tudom meg. Az olyan lányokat hívják Rachelnek, akik szeretnek a barátnőiknél aludni, meg lovagolni, és időnként megküzdenek a begyulladó mitesszereikkel. Olyannak képzeled őket, mint akiknek vannak igazi barátai, nem tudnak ellenállni egy különlegesen finom croissant-nak, és odavannak a bizarr gyereknevekért. Elvileg nem lehetnének kegyetlen gyilkosok. Rachel Pierce kigúnyolt volna az arcomon legördülő

könnycseppek miatt. Gond nélkül magam elé tudtam képzelni megvető mosolyát és szenvtelen hangját, mely hűvösebb volt, mint a hátamnak nyomódó csempe. „Ne gondold, hogy az életben mindent kisírhatsz magadnak, Emmy. A dolgok nem így működnek. Egy ponton túl ezek a szomorú kölyökkutyaszemek már nem hatnak meg senkit. És utána nem marad semmid.” Sikoly tört fel a torkom mélyéről, de mindössze egy torz nyöszörgés hagyta el a szám. Viszont Audrey ezt is meghallhatta, mert félrerántotta a zuhanyfüggönyt, elzárta a vizet, és kapkodva körém csavarta az ismerős neonnarancs színű ágytakarót. Sem a hidegrázás, sem a fogvacogás, sem a reszketés nem szűnt meg, de Audrey nem kérdezte, jól vagyok-e. Nem szólt egy szót sem. Csak elhúzta a nyakamból a nedves hajtincseket. Aztán mellém telepedett, a zuhanykabin csempézett padlójára, ujjait az enyémekbe kulcsolva. Talán, aki mélyen vallásos, el tudta volna hitetni magával, hogy a tanárnő roppanó csontjai, Frederick St. James halálhörgése és az elmúlt pár nap összes gyötrelmes, gyomorforgató pillanata mind arra szolgált, hogy maximálisan értékelni tudjam ezt a csendet Audrey-val. Hogy mindez része valami magasztos, isteni szándéknak. Csakhogy Rachel Pierce halála belőlem nem azt váltotta ki, hogy jobb, kedvesebb, nagylelkűbb emberré váljak. Kihűlt és üres váza lettem csak a lánynak, aki valaha voltam. – Emmy? – Kayla hangja visszhangzott a zuhanyzóban. – Itt vannak a rendőrök. Szeretnének feltenni neked pár kérdést. – Mondd meg nekik, hogy egy perc, és jön! – Audrey kisimított a bal szememből egy nedves hajcsomót. – Hozok neked tiszta ruhát, Em. Addig ne moccanj! Ugye tudod, hogy nem kell mondanod nekik semmit? Biccentettem, nem voltam biztos benne, mit mondhatnék anélkül, hogy még nagyobb bajba kerülnék. Addig világos, hogy Ms. Pierce megölte Frederick St. Jamest, de valaki felbérelte őt erre. Nagy valószínűséggel ugyanaz az

ember, aki engem is holtan akart látni. Ilyesmit nem lehet csak úgy finoman megemlíteni egy kihallgatás során. Audrey visszatért egy halom ruhával, köztük a legkényelmesebb farmeremmel, azzal, amiről már vagy ezerszer elmondta, hogy ki kéne hajítanom. Ez volt a sajnálat tökéletes megtestesülése. Még az is lehet, hogy ha egy újabb pszichopata gyilkos lecsapna rám, Aud nem kritizálná többet a pulcsim, amelynek jól láthatóan elszakadt a bal ujja. Ha nincs a lüktető fájdalom és a bénító félelem, talán meg is érte volna. – Segítsek felöltözni? – kérdezte, majd szórakozottan letette a tiszta cuccot a nedves kupac mellé, amelyre ráfröcsögött a forró víz. – Menni fog – motyogtam. Megvártam, míg behúzza a műanyag függönyt, majd odamásztam a kupachoz, ázott ágytakarómba csavarva, mint egy egyiptomi múmia, aki megengedhette magának, hogy tisztességesen mumifikálják. Ügyetlen ujjaimmal négy próbálkozás után sikerült bekapcsolnom a melltartóm – bármiféle gomb meghaladta volna a képességeimet. Szerencsére a farmert magamra tudtam húzni anélkül, hogy bármit kicsatolok, kipattintok vagy kicipzárazok. Többnyire inkább az jelentett kihívást, hogy fenn maradjon a csípőmön, nem az, hogy felvegyem. A viseltes anyag a Slate pluszsúlyának ellenére is rátapadt a zuhanyzástól nedves bőrömre. – Emmy? Már rosszul voltam, mikor a nevemet hallottam, pláne azon a bizonytalan, puhatolódzó hangon. Mintha Audrey azt gondolta volna, hogy ha leheletnyi kérdéssel a hangjában ismételgeti, azzal elejét veheti egy újabb összeomlásnak. – Biztos ne segítsek? – Menni fog – mondtam, ezúttal ingerültebben. Az utolsó csepp eltökéltségemre is szükség volt, hogy kisétáljak a zuhanyzóból, végig a folyosón, be a kollégiumi

szobámba, ahol már vártak rám a New York-i rendőrség emberei. Megtorpantam, mielőtt megfogtam volna a kilincset, magamban végigvettem, mi szól mellette, és mi ellene, hogy visszameneküljek a zuhanyzóba, és egyáltalán ki se jöjjek. Mellette: Nem kéne várnom szabad zuhanyzóra. Soha többé. Ellene: Le kéne fizetnem valakit, hogy hozzon nekem kaját. Mellette: Senki nem használná el előttem a meleg vizet. Ellene: Lehet, hogy az iskola elzárná a főcsapot, hogy távozásra bírjon. Tök mindegy. Kinyitottam az ajtót, és megláttam az ágyam szélén üldögélő Sebastiant, Nasirt és Kaylát, amint az általam nem túl nagyra becsült nyomozó fel-alá járkál előttük. Luke O'Brian felkapta a fejét, mikor beléptem, sápadt ábrázatom és a homlokomra tapadó nedves hajtincsek láttán elővette legegyüttérzőbb mosolyát. – Na, hát itt van. Már kezdtem aggódni. Miért nem ül le, miss Danvers? Kér egy pokrócot? Nem fázik? Hitetlenkedve ráztam meg a fejem. A fickó, aki a kihallgatóban még halálra gyötört, kicsit elkésett azzal, hogy figyelmességet színleljen. Olyan görcsösen igyekezett a kedvemben járni, mintha parancsba adták volna neki, hogy úgy tegyen, ez az egész nem más, csak egy hatalmas félreértés. – Emmy, bocsánatkéréssel tartozom. Egy pillanatig sem hittem, hogy az élete bármi módon veszélyben forog, csak azt, hogy rendkívül fontos információkat titkol előlem. Ha tudtam volna, az első beszélgetésünk teljesen másképp zajlik. – Ha mit tudott volna? – kérdeztem. Bűntudatos arckifejezése riasztó volt. Nemigen hittem ebben a hirtelen pálfordulásban. Túl szép lenne, hogy igaz legyen. Én ugyan nem tartoztam az Emptorba, de Mr. Bangsley intelme, hogy ha valami túl szépnek látszik, hogy igaz legyen, szálljunk ki, ott csengett a fülemben. Talán mégsem vagyok teljesen reménytelen eset. Pusztán csak hiányzik belőlem néhány alapvető túlélőkészség, mondjuk, hogy hogyan szereljünk le őrült

gyilkosokat. Olyan készségek, melyeket elméletileg itt tanulhattam volna meg. Leültem Kayla mellé az összetúrt ágyneműre. – Hát természetesen azt, hogy valaki vadászik önre. – O'Brian nagyon próbált együttérzést erőltetni az arcára. – Miért nem mondja el nekünk, pontosan mi is történt ma éjjel? Kezdje a legelején. Megköszörültem a torkom, már abban sem voltam biztos, hol kezdődött. Mikor Sebastian nagyapjával találkoztam a Starbucksban? Vagy mikor beiratkoztam ide? Az első – és egyben utolsó – órámon, melyet az a nő tartott, aki megpróbált kihajítani az ablakon? Vagy mikor beszakította a könyvtár ajtaját? Esetleg az ádáz küzdelemmel kezdjem, az olvasóterem padlóján? Vagy Rachel Pierce utolsó sikolyával? Úgy éreztem, mintha ezek az újonnan megtapasztalt dolgok szétkenődtek volna egy ronda folttá, amit aztán rám tetováltak. – Friss levegőt akartam szívni – motyogtam, nem szívesen említettem volna az infólabort, nehogy Audrey is belekeveredjen ebbe az egészbe. – Ms. Pierce biztosan követett. Ez a gondolat keresztülcikázott zsibbadt elmémen, és jeges félelemmel borított el. – Adott valami magyarázatot? Indokot? Mielőtt válaszoltam volna, feltűrtem a pulcsim ujját, hogy látszódjanak a legcsúnyább vágások és zúzódások. Kaylának elakadt a lélegzete, talpra ugrott és egyenesen a szekrényhez ment. Egy hatalmas elsősegélykészlettel tért vissza, és elkezdte beragasztgatni a sebeimet. – Megmarkolt. Seggfej Nyomozó komolyan bólintott, mint aki próbál együtt érző lenni. – De nem mondott semmit? – Olyan gyorsan történt az egész. Próbáltam menekülni, de elkapott, és… – Összeszorult a torkom ahogy a nő gonosz mosolya kajánul előúszott a gondolataimban.

– És mi, miss Danvers? Nem tudok segíteni, ha továbbra sem osztja meg velem, amit tud. – Azt mondta, a halálommal egy tartozást törleszt – nyögtem ki végül; gyűlöltem a maró ízt, amit a félelem hagyott a számban. – Hogy tiszta lappal kell indulnia. „És azt is mondta, hogy nincs egyedül. Hogy a többiek még kegyetlenebbek.” Haboztam, a rémület minden szívdobbanással erősebben pulzált bennem. Aznap éjjel már bántam, hogy nem fogadtam meg Ben tanácsát, és adtam le a phabletet a zsaruknak. Hogy nem hagytam az illetékesekre a bűnügy felgöngyölítését. Hogy nem vontam ki magam teljes mértékben a képletből. Ezt a hibát azonnal orvosolhattam. Fura módon az a csapás, amin elindultam, visszakanyarodott az eredeti elágazáshoz. A másik út ott nyújtózott előttem, és talán – de csak talán – ha azt követem, minden megoldódik. Mindössze annyit kellett tennem, hogy kinyitom a számat, és elmondom az igazat. „Ha valami túl szép, hogy igaz legyen, szállj ki!” Felszisszentem a fájdalomtól, mikor Kayla egy különösen mély sebet kezdett kitisztítani. „Rosszabbul is járhattál volna a rendőrkapitányságon lévőkkel.” Nem volt oka hazudni, ami azt jelenti, hogy valaki más is a megfelelő pillanatra várhat, egyenruha mögé rejtőzve ólálkodik. Nekem úgy tűnt, a tanárnő megbízója nem az a típus, aki egykönnyen belenyugszik a kudarcba. Ha a halálom elég fontos volt, hogy Ms. Pierce kiegyenlítse vele a számlát, a fickó aligha fog visszariadni attól, hogy valaki mással elvégeztesse a munkát. Ki is lehetne erre megfelelőbb, mint egy New York-i rendőr? – Mintha szerencsejáték miatt tartozott volna. Nagy összeggel – mondtam lassan. – Lehet, hogy ez viselte meg az idegeit? Komolyan nem tudom.

A nyomozó most Audrey-hoz fordult, nyilvánvalóan abban bízott, hogy ő lesz a csapatban a gyenge láncszem. – Önnek van valami hozzáfűznivalója, miss…? – Weinstein – mondta Audrey, és O'Brian szemöldöke felszaladt a csodálkozástól a zsidó vezetéknév és a nyilvánvaló ázsiai örökség kombinációja miatt. – Én lemaradtam mindenről. Úgy tűnt, Emmynek nagyon rázós volt az első napja, úgyhogy elugrottam, hogy hazavigyem. Ennyi. Seggfej nyomozó nem úgy nézett ki, mint aki egy szót is elhitt. Nem hagyhattam, hogy Audrey bajba kerüljön. Emiatt nem. Miattam nem. – Ms. Pierce bekényszerített a könyvtárba, kidobta a széket az ablakon. – Megremegett a hangom, ahogy a még el nem csitult félelem elborított, de legalább sikerült megint magamra irányítanom a nyomozó figyelmét. – Én próbáltam felvenni vele a harcot, tényleg, d-de olyan erős volt. Minden tele volt üvegszilánkkal és… é-én nem is tudom, mi történt. Odavonszolt az ablakhoz. Összecsuklottam… aztán nem tudom. Elmenekültem. Ez minden, amit elmondhatok. Sebastian felállt. – Nos, igazán örültünk, nyomozó. Már biztosan szükség van önre a helyszínen. Nem szeretnénk megvárakoztatni a halottkémet, főleg most, hogy mindannyiunkat meghallgatott. Azt hiszem, ideje távoznia. – Nem sietek sehova – fonta karba a kezét O'Brian, ami egyértelmű erődemonstráció volt a részéről. Az „úgy sajnálom, ami veled történt” álarc egyszeriben lehullt. – Még rengeteg kérdésem van. – Aminek örömmel állunk is elébe – egy későbbi időpontban, az ügyvédeink jelenlétében. Az ügyvédek említése után a nyomozó úgy nézett ki, mint aki félrenyelt egy pohár whiskyt. Majd ismét karba fonta a kezét, mint egy pökhendi hamiskártyás két ásszal az ingujjában. – Sikerült előbbre jutnunk a nagyapja meggyilkolásának ügyében.

Sebastian nem szólt semmit, nem látszott rajta semmi, ahogy az ágytámlámra támaszkodott. Nyugtalanul összenéztünk a többiekkel. – Azonosítottuk a nagyapja szervezetében talált szert, ami antidepresszánsokból és antipszichotikumokból, többek közt lítiumból, Lamictalból és Thorazine-ból álló koktél volt. Nem tisztázott, hogy a nagyapja milyen, orvos által felírt gyógyszereket szedett, ha szedett egyáltalán, illetve mi volt az, amit akaratán kívül juttattak a szervezetébe. – Úgy nézett ki, mint aki dühbe gurult a saját szavaitól, mintha csak arra várt volna, hogy találjon valami ürügyet, hogy Sebastiant bilincsbe verhesse. – A phabletet, amiről leírást adott, még keressük. A srácnak szeme sem rebbent. – Lenyűgöző. Ha ez minden, akkor… – Találtunk a zsebében egy papírcetlit. Mond önnek valamit az, hogy „tamám shud”? Síri csend telepedett a szobára, miközben mindannyian Sebastianre bámultunk. Fürkésztük az arcát, vártunk, reméltünk valamit. – Nem – mondta egyszerűen, átment a szobán, és kitárta az ajtót. – De ön lesz az első, aki megtudja, ha valami eszembe jut. O'Brian nyomozó habozott, egyenként szemügyre vett minket, az én arcomat vizslatta legtovább, mintha leltárba szedte volna minden vonásomat a jelentéséhez. Aztán közelebb hajolt, és azt mormogta, mielőtt kisétált: – Adja át üdvözletem az édesanyjának. Sebastian jóval erősebben vágta be mögötte az ajtót, mint szükséges lett volna. – Halott – suttogta bele Nasir a hirtelen beállt csendbe. – Tényleg halott. Sebastian dühösen nézett legjobb barátjára. – Még nem lehetünk biztosak benne. – Tamám shud, Sebastian! Azt írta, tamám shud. – Nasir szemét elfutotta a könny, úgyhogy fejét kissé megdöntve a plafonról lelógó lámpa irányába emelte, nehogy kicsorduljanak.

Nem érkezett rá csípős visszavágás Sebastiantől. Nem volt se szarkasztikus beszólás, se gúnyos mosoly, se kajánul felvont szemöldök. Arca zárkózott és merev lett. Rideg. Mindössze egyetlen külső jele volt, hogy talán felzaklatták a történtek: ahogy összeszorította az állkapcsát. Mintha próbálná lenyelni a sikolyát. – Mit jelent a tamám shud? – kérdezte Kayla csendesen. – Ez az utolsó két szava nagyapa kedvenc versének, a Rubáiyátnak Omár Kháyyámtól, perzsa eredetiben. – Úgy hangzott, mintha Sebastian egy begyakorolt beszédet adott volna elő, tényszerű felsorolást, melyet erre az alkalomra fejből megtanult. Semmi jele nem volt személyes kötődésnek. Mintha a dac, arcátlanság vagy arrogancia szikráit – akármelyik hajtotta is őt – jégtáblák borították volna be. – Tamám shud azt jelenti, vége vagy befejezve. – Szája keserű, erőltetett félmosolyra húzódott. – De ha – ha! – a nagyapám tényleg halott, az azt jelenti, hogy nekem még csak most kezdődik.

33. FEJEZET Sebastian nem törte magát, hogy megmagyarázza ezt a rendkívül homályos kijelentést. Csak egy pillanatra torpant meg az ajtóban. – Force tíz percen belül hazavisz titeket. – Majd elsétált, mert nyilvánvalóan nem érezte szükségét, hogy olyan elemi udvariaskodásra vesztegesse az idejét, mint, nem is tudom, esetleg a másik szemébe néz, mielőtt eltűnik a bal fenéken. – Talán nekem is… – Nasir nem fejezte be a mondatot, hiszen mindenki pontosan tudta, neki kellett megakadályoznia, hogy kissé kiszámíthatatlan legjobb barátja őrültséget csináljon. Egy gyors és esetlen biccentéssel elköszönt, majd elhagyta a szobát. Audrey megkönnyebbülten felsóhajtott, amint az exe kitette a lábát. – Ilyet. Többet. Nem. Csinálunk. – Beletúrt ébenfekete hajába, nagy nehezen felemelkedett, megragadta a bőröndömet, és húzni kezdte az ajtó felé. – Menjünk, Em. – Most akkor tényleg elmész? – A csalódottságtól Kayla szeméből eltűnt a csillogás. – Valahol azért reménykedtem, hogy meggondolod magad. Az Emptor többnyire nem ilyen gyilkosos hely. – Arca felragyogott a lelkesedéstől. – Meséltem már neked a vendég előadókról, akik hamarosan jönnek a suliba? Itt eszelősen sok lehetősége van a diákoknak. „Ez az iskola a lehetőségek tárháza, és te az összesei elpuskáztad.” Ms. Pierce felrémlő szavai nyomán váratlanul heves fájdalom borított el. Mintha a testem mély álomba merült volna az általam nem túl nagyra becsült gyilkossági nyomozóval folytatott rövid eszmecserém alatt, most meg milliónyi tű böködné kíméletlenül az idegvégződéseimet. Kipillantottam a kollégium ablakán a fenséges téglaépületek

sziluettjére, a gyönyörűen karbantartott pázsitra és a kanyargós, macskaköves gyalogútra. A kora reggeli fények mindent aranyra színeztek, míg végül az egész úgy csillogott, mint egy photoshopolt háttérkép. Teljesen hidegen hagyott a látvány. Csak a tanárnő szétzúzott maradványait láttam. Az utolsó, velőtrázó sikolyát hallottam. Az akadémia presztízse csupán illúzió volt, nem több, mint egy réteg olcsó lakk, amely elfedte a karcolásokat és a repedéseket. A barázdákat és a sérüléseket. A sebeket és a vért. Itt maradt a lelkem egy sötét, szétroncsolt darabja, amit soha nem akartam visszakapni. Ez a hely nem volt az otthonom, még nem, talán soha nem is lenne az, de a könyvtárban elképzelt alteregómhoz jól passzolt. Őt az erő – meg a hatalom és az uralom – lehetőségével csábította maradásra. Elhagyni az Emptort egyet jelentett azzal, hogy feladom a Nyuszi barlangjának mélyén talált világot egy teljesen hétköznapi életért. Csakhogy ha kisétálnék, akkor is olyan élet vár rám, amelyben örökké azt leshetem, merre van a Fakutya, miközben menekülök a Szív Királynő elől,1 és úgy teszek, mintha nem vennék tudomást az ott kísértő Nemmyről, aki apró mutatóujját maga felé hajlítgatva azt susogja, hogy együtt sokkal többre vihetnénk. – Csak gondold át, rendi? – mondta Kayla kölyökkutyatekintettel. – És te is. Úgy tűnt, Audrey-t meglepte, hogy őt is bevonta a beszélgetésbe. – Teljességgel kizárt. – Én megfontolom. – Halványan és nem túl meggyőzően azért sikerült Kaylára mosolyognom, nehogy lekísérjen, és közben eldaráljon még vagy ezer okot a maradásra. Aztán becsuktam magam mögött az ajtót. Audrey egy szót sem szólt, míg kisétáltunk a kastélyból, és Utalás Lewis Carroll Alice Csodaországban (Kosztolányi Dezső ford.) című meseregényének szereplőire 1

becsusszantunk az út szélén ránk várakozó, fénylő fekete limuzin ülésére. Megkönnyebbültem ettől a hallgatástól. A hangomnak pont olyan elképesztően szüksége volt a pihenésre, mint a testem többi részének, és én boldogan fogadtam a csöndet, ami ránk telepedett. Az autó ritmusa valami furcsa, félálomszerű állapotba ringatott, miközben a külvilág elsuhant mellettem. Már nem kellett semmit kézben tartanom, nem volt órarend, amit betartsak, nem leselkedett rám potenciális ellenség a sötétben. Frederick St. James perzsául írta, de nekem megy így simán is. Vége. Kész. Passz. Befejeződött. Legalábbis ezt akartam elhitetni magammal, mert a gondolattól, hogy valaki esetleg még mindig a meggyilkolásomat tervezi, az idegösszeomlás szélére sodródtam. Audrey megköszörülte a torkát, és félszegen az ismerős lakópark felé intett. – Mennem kell, Em. Sajnálom, hogy nem tudtam… – Idegesen Force-ra pillantott, és egy sietős vállvonással elintézte a bocsánatkérés másik felét. Elszántan előreszegezett állóra pillantva késztetést éreztem, hogy mindent bevalljak. Hogy eláruljam neki, sikerült feltörnöm a Slate-et. Teljesen egyedül. Vagy legalábbis fénygránáttá változtattam. Csak számít az is valamit. De Force jelenlétében nem mondhattam Audrey-nak semmit anélkül, hogy azt is elmagyarázom, a pasas megmentette az életemet, mikor kilökte a töritanáromat egy harmadik emeleti ablakból. Na, az a beszélgetés garantáltan kiváltotta volna a következő pánikrohamomat. Többet már nem tudtam volna elviselni aznap. Abban sem voltam száz százalékig biztos, hogy másnapra összekapom magam, de az már más lapra tartozik. Erőtlenül végigsimítottam a vállán. – Jobb, ha itt kiszállsz, nehogy a szüleid azt gondolják, titkos viszonyt folytatunk egy limóban. Audrey égnek emelte a tekintetét, mielőtt kikászálódott a

hátsó ülésről. – Nem mindenki látja szerelmes regénynek az életet, Emmy. – Búcsúzóul még rám villantott egy meleg mosolyt, majd belépett az épületbe. Force várakozásteljesen ült a volán mögött. – És most hová? Kísértést éreztem, hogy valami őrültséget mondjak. „Vigyél Vegasba, Force! Meg se állj, míg nem látunk egy fényesen kivilágított esküvői kápolnát, előtte Elvis-imitátorral.” A fickó nem rettent vissza attól, hogy megöljön valakit miattam. Ehhez képest egy kis kocsikázás smafu. Teletömhetnénk magunkat valami étteremben, ahol fix összegért annyit eszel, amennyit bírsz, majd szétválnánk, hogy megnézhessem a Cirque du Soleilt, miközben Force szerencsét próbálhatna a kártyaasztalnál. Elhessegettem a bizarr ábrándot a vakációra vitt testőrről, inkább eldaráltam az ismerős címet. Felszaladt a szemöldöke. – Biztos nem akarod, hogy inkább hazavigyelek, kislány? – Biztos – hazudtam. Force olyan könnyedén kormányozta vissza az autót a forgalomba, hogy tűnődni kezdtem, vajon milyen egyéb képességek vannak még a tarsolyában. Képzett sofőr. Harcművész. Valószínűleg a kínzási technikákat is jól ismeri, mind az alkalmazó, mind az elszenvedő szempontjából. Feltehetően szakképzett túlélő is. Épp próbáltam magam elé elképzelni, amint puszta kézzel megküzd egy grizzlyvel, mikor lelassított az általam megadott helyen. Már az ajtónyitón pihent a kezem, mikor végre ismét megszólalt: – Tudod a számom. Legközelebb ne várj ilyen sokáig, mielőtt jelzel. Zavarodottan bámultam a tarkóját. – Miről beszélsz? – Az SMS-edről. – Én nem küldtem neked SMS-t.

– De küldtél. A könyvtárból. Ellenőrizték, hogy nincs-e agyrázkódásod? – Force hátrafordult a vezetőülésben, és rám szegezte földbarna szemét. – Hogy hívnak? – Emmy Violet Danvers – mondtam kötelességtudón, nem szándékoztam vitatkozni vele egy nem létező SMS-ről. – Nem hinném, hogy agyrázkódásom lenne. Név, rendfokozat, tajszám, jól tudom? Az pedig 548… Force vészjósló morgása szakított félbe: – Ezt az adatot sosem adod ki! – De… – Nincs kivétel! – Vettem. Tovább motyogott valamit a bajsza alatt arról, hogy olyan kölyköket kell védenie, akik képesek kiadni a saját nyavalyás tajszámukat. Láthatóan jólesett neki, hogy kiadhatja magából, úgyhogy elüldögéltem a hátsó ülésen, míg befejezte a szóáradatot. Részemről ez volt a legkevesebb. Force kiszállt a kocsiból, könnyedén felvitte a bőröndömet az épület előtti lépcső legfelső fokára. Hajnali öt óra volt, alig pár órával korábban taszított a halálba egy nőt, de a feszültség leghalványabb jelét sem mutatta. – Még látjuk egymást, kislány, úgyhogy nem nagyon búcsúzkodom. Biccentettem, igyekezve leküzdeni a hirtelen támadt késztetést, hogy megragadjam őt. Hogy megígértessem vele: vigyáz rám. Hogy megtanítja, hogyan védjem meg magam, mert soha többet nem akartam ennyire félni. Hogy megkérdezzem, megbánta-e, amit tett – hogy titokban azt kívánja-e, bárcsak sose találkoztunk volna. Mindezek helyett elmotyogtam valami köszönésfélét, bepötyögtem a kapukódot, és behúztam a bőröndömet. Minden lépésnél lüktetett a vállam. Fájt az oldalam. Nudli karom kegyelemért esedezett. Soha az életben nem tartott még ilyen sokáig végigvonszolni magam ezen a rövid távon, és nagyon kellett igyekeznem, hogy ne essek keresztül a

saját bőröndömön, és ne aludjak el ott kint, a lépcsőházban, ahol bárki rám találhat. Csak még egy kicsit tovább. A zárba becsúszó kulcs fémes surrogása a végzetszerűség furcsa érzésével töltött el. Mintha semmiképp sem halhattam volna meg az éjjel, mert én idetartozom. Ügyetlenül kinyitottam az ajtót, ellavíroztam az elhagyatott étkezőasztal mellett, és óvatosan kikerültem a bőröndömmel a padlóburkolat nyikorgós részét. Majd megálltam, és halkan megzörgettem az utolsó ajtót a rövid folyosó végén. Csönd. Bekötözött kezemmel megpróbáltam lenyomni a kilincset, és elöntött a megkönnyebbülés, mikor az ajtó kinyílt. Lábujjhegyen beóvakodtam a bőröndömmel, majd hagytam becsukódni mögöttem az ajtót. – Ben? – suttogtam. Semmi válasz. Ki tudtam venni hason fekvő alakjának körvonalát az összegyűrődött takaró és pokróc alatt. Megdermedtem, feszülten figyeltem a sziluettjét, miközben valahol reménykedtem, hogy a hátára fordul, és a földre csúszik róla a takaró. Tudom, hogy durván a magánszférájába gázoltam azzal, hogy álmában nézem, de nem igazán tudtam lelkiismeret-furdalást érezni miatta. Ráadásul a vágy baromira jobb érzés, mint a jeges rémület, ami még mindig a markában tartott. Érthetetlenül belemotyogott valamit a párnájába. – Ben? – HaggyábékénCam… Eltartott pár pillanatig, míg kibogoztam az elmosódott szavakból álló utasítást. Hagyjál. Békén. Cam. Plátói legjobb barátból lefokozott kisöcsi státuszba. Óriási! – Nem Cam vagyok. – Nemcsinálokpalacsintát. Lerúgtam a cipőmet, és bizonytalanul megtorpantam. Nemmy valószínűleg teljes frontos csábító hadműveletet indítana csupán

órákkal azután, hogy farkasszemet nézett a halállal. Másfelől viszont ő nem settenkedett volna be egy fiú hálószobájába, az idegösszeomlás határán, miközben úgy néz ki, mint döglött macska az országúton. Ő minimum az ujjaival átfésülte volna nedves haját, hogy legalább némileg rendbe szedje. Túlságosan kimerült voltam, hogy mosolyt varázsoljak az arcomra, arra meg pláne, hogy eljátsszam a vagány csajt. Úgyhogy ismét szólongatni kezdtem, ezúttal hangosabban, miközben az ágya felé araszoltam. – Ben! A tudatalattijának egy kis szeglete érzékelhette a hangomban a sürgetést, mert a hátára fordult, és zavarodottam pislogott rám. – Emmy? – Igen. Én vagyok. – A fogam ismét rákezdett a sztepptánckoreográfiára, ahogy egyre közelebb értem az ágyhoz, míg végül már kartávolságon belül voltam. Nem mintha arra számítottam volna, hogy magához húz, vagy bármi ilyesmi. Ilyen csak az álmaimban fordult elő. – Mi a baj? – dörzsölte meg a szemét. – Jól vagy? – É-én… – valahogy nem találtam a megfelelő szavakat. A fenébe, egyáltalán nem találtam a szavakat. – Nem. Nem vagyok. – Mi történt? – kérdezte határozottan. – Bántott valaki? Megráztam a fejem. – Én most nem… Szükségem van rád. – Mély levegőt vettem, mielőtt az ágya szélére rogytam. – M-megtennéd, hogy hazudsz nekem, Ben? Felült, gyanakodva méregetett, mintha legalábbis a mamája hitelkártyáját és útlevelét kértem volna kölcsön. – Miért tennék ilyet? – Mert te nem szoktál nekem hazudni. Soha. Úgyhogy, ha azt m-mondod, hogy minden re-endben lesz, akkor azt elhisze-em. – Már annyira vacogott a fogam, hogy képtelen lettem volna bármi mást kipréselni magamból. Minden porcikám remegett, de nem úgy, mint mikor a hősnő szexisen reszket a testét elborító,

leküzdhetetlen vágytól, hanem mint mikor egy sovány csivavát pulcsi nélkül csapnak ki az utcára. – Hazudj nekem! – suttogtam, rettegve, hogy ha behunyom a szemem, megint ott találom magam a könyvtárban, a szilánkokkal borított padlón kúszva, Rachel Pierce vékony ujjaival a bokám körül. Hogy újraélem a gúnyolódását, fülsértő sikítását és a szétroppanó csontok borzalmas reccsenését. – Hazudj nekem, kérlek! Hazudj… – Emmy… – Érintése gyengéd volt, tétova, mintha attól tartana, hogy ízekre hullok. – Minden rendben lesz. Kifejezéstelen arccal bámultam az ajtót, melyet a bőröndömmel eltorlaszoltam. Bármelyik pillanatban elvihetnek. Kihallgathatnak. Megvádolhatnak. Kigúnyolhatnak. Megölhetnek. – Nem hazudok neked. – Ben átkarolta a derekamat, és magához húzott. Mit sem törődve a közénk szorult, gyűrött takaróval, meleg mellkasába fúrtam az arcom. Úgy tűnt, nem bánja, hogy még mindig minden izmom feszült. Ugyanúgy szorított tovább, mikor fel-feltört belőlem a keserves zokogás. – Semmi baj, Emmy. Bármi is történt, meg fogjuk találni a megoldást, oké? Minden rendben lesz. Ez volt az utolsó, amit még hallottam, mielőtt elnyomott az álom.

34. FEJEZET Mikor felébredtem, kis cetlit találtam a mellettem lévő párnára ragasztva. Ben ismerős macskakaparásával az állt rajta: „Isten hozott itthon!” Nem írta alá, hogy: „Szeretettel: Ben” vagy „Örökké: Ben”, vagy bármi hasonló, amit órákon át elemezgethettem volna. Nem bújt meg titkos üzenet a három egyszerű szó mögött. Nem az „Őrülten, kimondhatatlanul, végérvényesen beléd szerettem!” rejtjeles megfelelője volt. Pusztán annyit jelentett, hogy isten hozott itthon. Az életemben egy csomó minden a feje tetejére állt anélkül is, hogy túlzott jelentőséget tulajdonítottam volna egy sima kis üzenetnek. Főként, miután kora hajnalban – hívatlanul – betoppantam a szobájába, és abban a pillanatban ömleni kezdtek a könnyeim. Szánalmas. Elsöpörtem a hajam égő, kivörösödött szemem elől. Eleve nem kellett volna bemásznom Ben ágyába, mint egy ötéves, aki attól fél, hogy szörnyek vannak a szekrényében. Érett és felelősségteljes döntést hozva egyenesen haza kellett volna mennem anyához. Ben szülei már biztos elmentek dolgozni, a fiúk pedig iskolába, így gyakorlatilag betolakodó lettem egy üres lakásban. Még mindig halálra voltam rémülve. Az éjjel a tájékozódási képességem teljes elvesztése szinte a megváltást jelentette – Force kezében volt a kormány, nekem csak tartanom kellett magam, hogy végül bekopoghassak Ben szobájának ajtaján. Szigorúan véve már az előszobában kezdtem összeomlani, de ez részletkérdés. A jövőre vonatkozó minden gondolatot elhessegettem magamtól. Csakhogy a holnap, amit lelki szememmel láttam, mára elérkezett, és a világ körülöttem

ugyanúgy rohant tovább, függetlenül attól, hogy én úgy éreztem magam, mint a partra vetett hal, melyet hamarosan kibeleznek. Új terv kellett. Egy finomra hangolt túlélési stratégia, pontokba szedve, ellenőrzőlistával, és egy összetett módszer, ami garantálhatja a biztonságomat. Mégis inkább kicsusszantam az ágyból, és a bőröndömben a fényképalbumom után matattam. Talán puszta önzés volt elbújni a múlt oldalai közé, de fütyültem rá. Ezzel majd a jövőbeli Emmynek kell foglalkoznia. Ültem törökülésben, pokrócokba gubózva, a jó meleg ágyon, és lapozgattam a képeket, melyeket már ezerszer megvizsgáltam. Az összes oldalról anya vigyorgott rám, teátrálisan pózolva egy tucatnyi Los Angeles-i nevezetesség előtt. Próbáltam elképzelni, milyen lett volna, ha családostul megyünk Kaliforniába. Szinte éreztem a nap égető melegét, a Hollywood feliratnál a fogamra tapadó érdes porréteg ízét, az arcomban megfeszülő izmokat, ahogy a fotó kedvéért erőltetett mosolyra húzom a szám, és hallottam apát erősködni, hogy muszáj még néhány képet lőnie a „csajsziai”-ról. Maga lett volna a mennyország. A szuperközeli képhez lapoztam, amin apa bal szeme lett lekapva, és ismét alaposan megvizsgáltam, hátha felfedezek benne valami érzelmet: szomorúságot, izgatottságot, türelmetlenséget, jókedvet… bármivel kiegyeztem volna. De semmi. Csakhogy ezúttal nem akart szűnni a viszkető érzés, hogy valami, ami az orrom előtt van, elkerüli a figyelmemet. Egyre erősebben bizsergett, míg egyszer csak ott ültem, ledermedve az elsöprő bizonyosságtól. Határozottan elkerülte valami a figyelmemet. Valami nagyon is fontos. A kezem automatikusan a pulcsim zsebébe dugtam, hogy elővegyem a phabletet, amiről az éjszaka során nem voltam hajlandó tudomást venni. Rágondolni sem akartam. Már az előtt

is úgy éreztem magam, mint akin átszáguldott egy gyorsvonat, mielőtt Force betette a zsebembe, és attól, hogy visszakaptam, csak még idegesebb lettem. Igyekeztem. Megtettem minden tőlem telhetőt, hogy uralkodjak a kétségbeesésem. Hogy ne veszítsem el a fejemet. Nos, ahogy Ben karja közt hisztérikusan zokogtam, egyértelmű, hogy csúnyán felsültem. Megadón bekapcsoltam a phabletet. Már nem kérte a jelszót. Kacskaringós betűkkel ott kanyargott a kijelzőn, hogy „Üdvözöllek, Emmy Danvers”, ami gyorsabban kiszorította belőlem a levegőt, mint egy gyomros. Tényleg nekem szánták. Nem Sebastiannek. Sem Gilcrest igazgatónak, Force-nak vagy akárki másnak. Nekem. Az én nevem virított a kezdőképernyőn. Kétségem sem volt, hogy Frederick St. James nem a megfelelő lányt találta meg, ettől függetlenül reszkető ujjal rákoppintottam a bejövő üzenetekre: „438 új üzenete érkezett.” Úgy fél tucatot átfutottam belőle, a legtöbbjében a követelés szó és egy ötjegyű szám szerepelt. Az egyik ügyfél – az általa használt felkiáltójelek mennyiségéből ítélve – egyre elkeseredettebben várt visszajelzést. A feladók neve le volt tiltva, de egy részükön egyértelműen felismertem Rachel Pierce hátborzongató, gúnyos stílusát. Megborzongtam. Ecc-pecc, kimehetsz, ha sikít, majd bejöhetsz; cérnára, drótkötélre, kösd a kislányt össze végre, fuss! Olyan erővel szorult össze a gyomrom, hogy elfogott a hányinger. Meghalt. Ms. Pierce elég profi volt, hogy tébolyultságát leplezni tudja a kollégái előtt, de a halált ő sem verhette át. Azután semmiképp, hogy Force-tól megkapta a végső lökést. És volt még valaki, akit

nem tudott megvezetni – legalábbis nem teljesen –, úgyhogy rákoppintottam a fényképező ikonra, hogy a halott öreg szemével láthassam a világot. A képernyőn felvillanó első fotón én voltam. Nem az a legjobban sikerült képem. Arcomon bosszús fintorral, homlokráncolva bámulok egy ormótlan laptopot, nem zavartatva magam a Starbucksban kora délután megfordulók tömegétől. Fura volt látni magamat az asztalnál, ahol az egész elkezdődött. A lány a képen megérdemelte, hogy hatalmas, nyomtatott betűkkel odabiggyesszék a feje fölé: ELŐTTE. Úgy tűnt, semmit sem sejt a rá leselkedő veszélyből. Fogalma sem volt, hogy pár perccel később az élete darabokra hullik. Abszolút készületlenül érte, hogy rettegésben tartják, üldözik, és kis híján kilökik egy harmadik emeleti ablakból. Ráközelítettem az arcomra, szerettem volna alaposabban megnézni magamnak a lányt, akit Frederick St. James belerángatott ebbe a horrorba. Mutatóujjamat végighúztam az elégedetlenségtől a szemem köré rajzolódó vékony kis ráncokon, ujjam nyomán véletlenül pici zöld pöttyök maradtak. És ahelyett hogy elhalványultak vagy eltűntek volna, mikor nem adtam közvetlen utasítást a Slate-nek, egy apró könyv ikon jelent meg, hullámzó fekete vonalakkal, miközben ott villogott: Betöltés. Betöltés. Betöltés. Hogy mit töltött be, lövésem sem volt. A könyvecske akkorára nőtt, hogy végül elfoglalta a teljes képernyőt, majd egy részletes aktává alakult. A jobb felső sarokban díszelgett a nem túl hízelgő iskolai fotóm, alatta pedig egy információs aranybánya őrült kukkolóknak. NÉV: Emmy Violet Danvers ANYJA NEVE: Vera Lynn Danvers, születési neve: Vera Lynn Smith APJA NEVE: Daniel Danvers CSALÁDI ÁLLAPOT: Nincs adat SZEME SZÍNE: zöld

MAGASSÁGA: 174 cm Átfutottam a többit is, ami tartalmazta az összes ótvaros albérletet, amiben anyával megfordultunk, és minden egyes iskolai bizonyítványomat. A szójaallergiámat. Listát a kedvenc együtteseimről, könyveimről, filmjeimről. Volt néhány információ, amit én magam sem tudtam. Kiderült, hogy a szigorú tekintetű általános iskolai tanítóm, Mrs. Wolff úgy gondolta, igen éretten viselkedtem. Nem biztos, hogy Mrs. Wolff kitartott volna a szavai mellett, ha most meglát. Volt ott még más is – bőven –, de a hatalmas mennyiségű szöveg miatt az egyes részek összemosódtak a fejemben. Görgettem lejjebb, és csak néhány másik tanárom értékelését álltam meg elolvasni, mielőtt megtaláltam a vallomást, melyet McHaffrey őrnagy vett fel, kint az utcán, a Starbucks előtt. Közvetlen alatta ott szerepeltek az információk, melyeket, ha minden igaz, Seggfej nyomozó gyűjtögetett rólam, bár a telefon segítőkészen hozzáadta a „folyamatban” szót a címkéhez. Zsibbadtan görgettem vissza az alapadataimhoz, és próbáltam rákoppintani apa nevére. A telefon nem volt hajlandó új oldalra irányítani. Anya nevénél mindössze egy rövid ideig töltött, aztán kidobta az összes pénzügyi adatát, az adóbevallásait, az ajánlóleveleit, még a forgatókönyvet is, amelyben a szövege mint „Unott pincérnő #3” sárgával ki lett emelve. Hát nem valami magvas: „Vedd át a négyes asztalt, jó? Pisilnem kell.” Ott hevert előttem az egész múltja teljes terjedelmében, de Daniel Danversszel kapcsolatban mindössze az én születési anyakönyvi kivonatomat találtam, és anya névváltoztatási kérelmét. Azt állította, kizárólag azért vette fel apa nevét, mert a Danvers névvel könnyebb karriert építeni, sokkal egyszerűbben megjegyzik, mint a hétköznapi Smitht. Mikor egyszer szóvá tettem, hogy ez olyan, mintha házasok lennének, csak megvonta a vállát és annyit mondott, nem az ő gondja, mások mit gondolnak.

Nekem mindig is az volt az érzésem, hogy a maga módján így próbálta meg visszahozni apát. Nem mintha működött volna, amit alátámaszt az aktájában a semmirekellő pasijainak szentelt rész. Kiszáradt szemem égett, miközben erőt vettem magamon, hogy felálljak, és a Ben szekrényében sorakozó pulcsikra összpontosítsak. Túl sok volt ez egyszerre. A nevek, dátumok, adatok kusza zűrzavarrá olvadtak össze, miközben azon igyekeztem, hogy megértsem a kezembe került információk jelentőségét. A phablet olyan adatokhoz fért hozzá, melyekre nem lett volna szabad rálátnia. Adatokhoz, melyekbe csak a bűnüldöző szerveknek lenne szabad betekinteniük, miután a meghatározott hivatali úton engedélyt szereztek rá. Máskülönben ez a személyiségi jogok totális semmibevétele lenne, ami kizárt, hogy legális legyen. Az én értékrendembe határozottan nem fért bele, hogy ilyen módon kutakodjak mások titkaiban. Szóval miért nekem adta oda az öreg? És ha már itt tartunk, eleve hogyan került hozzá? – Nem jó ez így. Nem jó. Nem jó – motyogtam halkan, míg visszalépdeltem a szekrénytől az ágyhoz. – Nem használhatod, Emmy! Ágyazz meg, fogd a cuccod, és kezdd el ismét élni az életedet, mint a társadalom rendes, normális tagja! Ez azt jelenti, hogy nem vizsgálod át az anyád számlatörténetét, csak hogy kielégítsd a saját kíváncsiságod. Meghúztam az ágytakaró szélét, amitől a fényképalbum tompa puffanással a padlóra zuhant. Minden porcikám megfeszült. „Kell hogy legyen valami fontos, amit nem mondasz el nekem.” Már annyiszor megfordult a fejemben Sebastian megjegyzése, hogy szinte olyan volt, mint egy teljesen sima tengeri üvegkavics. Elsőre teljesen abszurdnak tűnt a felvetés, és semmi olyan nem történt az elmúlt időszakban, amitől a véleményem megváltozott volna. Ha valami, hát a phableten lévő fájlok még fájdalmasabban nyilvánvalóvá tették, milyen keveset tudtam

bármiről is. Összegömbölyödtem a padlón, és gyötrelmes részletességgel felvillanó képekben újra átéltem a rettegéssel átitatott pillanatokat, mielőtt Ms. Pierce berúgta az ajtót. Láttam a telefon kijelzőjének halvány fényét, mikor végső kétségbeesésemben bepötyögtem az utolsó jelszót. A vakító villanást, amelytől színes foltok kavarogtak a szemem előtt. Váratlan zavarodottságom, mielőtt az ajtó kirobbant. Felmerült bennem, hogy a phablet úgy lett beállítva, hogy harcképtelenné tegyen, bosszúból a rengeteg érvénytelen próbálkozás miatt, csakhogy nem hozott működésbe további szükségintézkedéseket. A könyvtárban például nem zárt le azonnal, mint Audrey-nak az infólaborban. A kijelző egy pillanatra sem sötétedett el. Hanem azonosított engem egy retinaleolvasóval egy kivilágítatlan teremben. Az erős vakut kifejezetten arra tervezhették, hogy kiegyenlítse a helyiség fényviszonyait. Egy megoldás, ami az éjjel keményen megbosszulta magát. Bár nem volt az a tervezőmérnök, aki ezt a konkrét problémát megjósolhatta volna, miután az emberek többsége leéli úgy az életét, hogy nem veszi üldözőbe egy gyilkos hajlamú elitgimnáziumi töritanár. „Kell hogy legyen valami fontos, amit nem mondasz el nekem.” Teljesen átéreztem a hideg szavak mögött bujkáló csalódottságot. Pokolian sok mindent nem sikerült még nekem sem megfejtenem. A phablet a retinám képe alapján azonosított. Eddig oké. Nagy kaland. A kezdőképernyőt betöltő „Üdvözöllek, Emmy Danvers” felirat magáért beszélt. Még egy csomó minden másnak is kellett ott lennie. Ahelyett hogy átnézegettem volna az érkezett mappámba bezsúfolt bő négyszáz üzenet, rákoppintottam az elküldöttekre. „Segítség!” Csak bámultam az egyszerű üzenetet, amin az időmegjelölés hajnali 3:17 volt, az üzenet végén megadott hely pedig: Emptor Akadémia, Könyvtár. 302 B.

Halványan derengett, hogy sikítottam, kérleltem, könyörögtem a gyilkosnak, miközben próbáltam elmászni előle. Senki sem hallott. Abban a pillanatban biztos voltam benne, hogy a sorsom annak a biztonsági őrnek a kezében van, aki épp ellenőrző körútra indult aznap éjjel. Meg se fordult a fejemben, hogy a phabletet segélykérésre használhatnám. Sebesen járt az agyam. Miért Force-t választotta? Nyilván nem ő az egyetlen, akiben Frederick St. James megbízhatott, hogy egy összetűzés során fedezni fogja. Egyszerűen a testőr-sofőr lett volna a hozzám legközelebb lévő felhatalmazott személy egy adott körzeten belül? Mi van, ha Force úgy dönt, felkapja a kedvenc szmokingját, és beül egy koncertre a Kennedy Centerben? Akkor kinek a nevét húzta volna elő a telefon az adatbázisából? Minél közelebb kerültem a válaszokhoz, annál több kérdés kezdett felhalmozódni. A phablet halkan zümmögött az ölemben, és a beérkezett, olvasatlan üzenetek száma 439-re nőtt, valószínűleg egy újabb eszeveszett igény egy újabb titokzatos feladótól. Még egy nyavalyás rejtély, ami megoldásra vár. Úgy éreztem, lassan beléjük fulladok. És egyik sem vitt közelebb apámhoz. Ami azt illeti, már kezdtem azt hinni, hogy egy eleve bukásra ítélt akció részeként bízta rám a phabletet az öreg. Az apám aktájából hiányzó adatokból ítélve Frederick St. James nyomozása semmi eredményre nem vezetett vele kapcsolatban. „Kell hogy legyen valami fontos, amit nem mondasz el nekem.” Felvettem az albumot. Lehet, hogy nem olyasmi, amit tudtam, hanem olyasmi, ami a birtokomban volt. Óvatosan kihúztam a műanyag tartózsebből a fényképet apa bal szeméről, igyekezve, hogy ne maszatoljam össze a szélét. Ha a phablet végre tudott hajtani egy retinaleolvasást a majdnem koromsötét szobában, akkor van rá némi esély, hogy erre is

képes. Mielőtt még túlkombinálhattam volna, csináltam egy képet. Töltés. Töltés. Töltés. A könyv ikon betöltötte a kijelzőt, majd megjelent rajta egy arc, melyen egyetlen ismerős vonás volt. Az apám. Haja az enyémnél világosabb, szőkésvörösbe hajló barna, mely derűsen kócosnak tűnt még ezen a mosolytalan fotón is. Az arca mellett feltüntetett alapvető információk láttán forogni kezdett a gyomrom, tekergeti, mint egy dühös kígyó, mely kétségbeesetten próbál támadóállásba helyezkedni. A szívem túlságosan gyorsan kalapált. A kezem bizonytalanul reszketett. NÉV: David William Danverse HAJA SZÍNE: barna SZEME SZÍNE: zöld MAGASSÁGA: 190 cm FOGLALKOZÁSA: FBI-ügynök, 2006-ban vizsgálat alá vonva, 2007-ben visszavonult, miután minden vád alól felmentették. Mindezt megelőzte egy egész listányi álnév, többek közt Robert C. Redford és Lucas Rodriguez. Ahogy én elnéztem, nem egy kiköpött Rodriguez, de nyilvánvalóan nem bukott le, mert nem szerepelt adat arról, hogy börtönben lett volna. Bár az is simán lehet, hogy bevarrták valami istenverte pöcegödörbe, ahol még csak nyilvántartást sem vezetnek a rabokról. De előfordulhat, hogy épp kapucsínót szürcsölget a tengerparton, egy apró, olasz villában, miközben valami terjengős életrajzot olvas Winston Churchillről, és mosolyogva figyeli a többi törvényes gyerekét, amint a hullámok közt bolondoznak. A szívverésem hipersebességre kapcsolt, mint valami koffeinfüggőnek, aki épp most gurított le öt eszpresszót. Megtaláltam. Mindössze tizenhat év, két halott és az emberiségbe vetett hitem teljes elvesztése kellett hozzá, de az apám nyomára

bukkantam… A pasas, aki úgy sétált ki anyám életéből, hogy vissza sem nézett, most csak egy telefonhívásnyira volt. Kínomban ráültem a kezemre, hogy kordában tartsam a remegést, de nem sokat segített. Ami nem csoda, hiszen az egész testem rázkódott az idegességtől. Több mint egy évtizede álmodoztam már egy apa-lánya összeborulásról, lehettem volna kicsit boldogabb a lehetőségtől, hogy most valóra is válthatom. Egyetlen állandó elem volt ezekben az ábrándokban: a nyomára akartam bukkanni. Látni őt. Találkozni vele. Sosem számoltam az eshetőséggel, hogy az érzelmeim olyan szinten összezavarodhatnak, hogy ott vacillálok majd pánik, félelem, izgalom és a mindent elborító dermedtség között, amitől a lelkesedésnek már nem marad hely. Csak az járt a fejemben, hogy mindezt születésemnél fogva jogom lett volna tudni. Az apám arcának számtalanszor ott kellett volna időznie a bölcsőm fölött, kukucskát játszva. Senkinek sem kellett volna meghalnia, hogy találhassak róla egyetlen árva képet. Elöntött a düh, az arcom kipirult tőle, és kitöltötte a bennem lévő ürességet. Szinte vágytam erre a heves felháborodásra, magamhoz akartam ölelni, mint egy régen látott barátot. Vakmerővé tett. Ösztönössé. Őszintévé. Nem állíthatom, hogy szakértőjévé váltam a bűnüldöző szerveknek, de elég szerelmes regényt olvastam, hogy tudjam, az FBI-ügynököknek nem kell hazudniuk arról, mivel keresik a kenyerüket. Nekik nem tilos megházasodni vagy gyereket nevelni. Talán az ügyekről nem beszélhetnek otthon, de azt nyugodtan mondhatják, hogy: „Ne haragudj, drágám, hív a kötelesség. Előfordulhat, hogy egy-két hétig nem leszek elérhető.” Mondjuk, ha valami kifejezetten nagy megbízást kapnak. Ha apám azt gondolta, hogy az eltűnős mutatványa sosem fog visszaütni, akkor ettől most kipattan majd a szeme. Rányomtam a telefonszámra, mielőtt inamba szállt volna a bátorságom, visszafojtott lélegzettel figyeltem, ahogy a Slate akcióba lendül. Bííííííp!

Ó, hogy az a…! Mi a bánatot csinálok én? Bííííííp! És mit kéne mondanom? Helló, seggfej! Üdv az apák világában!" Pííííí! – Ömm… helló – nyögtem idétlenül. A haragom el is szállt, mint a hélium az olcsó, kisbolti lufikból. – Dan… öö… Davidet keresem – javítottam ki magam. – Én… – a soha nem látott lányod, féltve őrzött titkod, akit a hátad közepére sem kívánsz – Emmy Danvers vagyok. Nagyot nyeltem, teljesen felkészületlenül ért, hogy értelmes mondatokat kell alkotnom. Eldöntöttem, hogy nem pánikolok. Még nem. – Üzenetet szeretnék átadni Frederick St. Jamestől. Ha érdekli, vissza kell hívnia. Úgy gondoltam, egy élénk „További szép napot!” nem a megfelelő hangnemben zárná a titokzatos üzenetet a sosem látott apámnak, úgyhogy egyszerűen megszakítottam a hívást, és remegő ujjakkal markoltam Ben takaróját. Megcsináltam. Felhívtam az apámat. Eldöntöttem, melyik úton indulok, megvetettem az ágyam, még mélyebbre zuhantam a Nyuszi barlangjába – ez itt a tetszés szerinti közhely helye –, de ezzel a döntéssel a hátam mögött a legrosszabbon már biztosan túl vagyok. Nincs több botladozás a sötétben. Nincs tétovázás. Innentől bármilyen konfliktust sodor elém az élet, rezzenés nélkül szembenézek vele. Kár, hogy egy szót sem hittem a saját hazugságomból. – Acélozd meg magad, Emmy! – sziszegtem bele Ben szobájának csendjébe. – Nem akarod, hogy összevissza rángassanak? Akkor küzdj! „Menj torokra, kislány! Nem bízhatsz senkiben.” A phablet, amit szorongattam, megcsörrent a kezemben, a szívembe pedig fojtogató rémület markolt. Ideje kideríteni, hogy ezek a figyelmeztetések az apámmal szemben is érvényesek-e.

Köszönetnyilvánítás Ez a könyv nem jöhetett volna létre ügynököm, Shannon Hassan fáradhatatlan és kitartó támogatása nélkül. Köszönet illet mindenkit fantasztikus magyar kiadómnál, a Móránál is! Köszönöm, hogy útjára indítottátok ezt a sorozatot! Külön köszönet Pavlovie Tijanának a töméntelen segítségért – igazi varázsló vagy! Hihetetlenül szerencsésnek tartom magam, amiért ilyen türelmes családom és barátaim vannak. Nagy szerencse az is, hogy nem fogadtak bérgyilkost az elhallgattatásomra, mikor folyamatosan erről a sorozatról hadováltam. Ugye tudjátok, mennyire szeretlek titeket? Végül szeretnék köszönetet mondani a rajongóimnak. Nem olyan régen alkotóként nehéz időszakon mentem keresztül. Erős és bátor akartam lenni, de többnyire csak gyengének és sebezhetőnek éreztem magam. Aztán elmentem Magyarországra, Romániába, Törökországba, Horvátországba és Olaszországba; és a nagy utazgatás közepette valahogy a bátorságomat is összeszedtem. Őszintén úgy gondolom, hogy a rajongóim mérhetetlen szeretete és hihetetlen támogatása nélkül erre képtelen lettem volna. Köszönöm, hogy hisztek bennem. Kimondhatatlanul drágák vagytok nekem mindannyian! Köszönöm, Marni