Mark Lawrence - A hazug kulcsa.pdf

MARK LAWRENCE

A HAZUG KULCSA A VÖRÖS KIRÁLYNŐ HÁBORÚJA – MÁSODIK KÖTET –

Fordította GY. HORVÁTH LÁSZLÓ

BUDAPEST, 2015 Copyright © Mark Lawrence, 2015 Mark Lawrence: The Liar’s Key – Book Two of The Red Queen’s War Első magyar kiadás: Fumax Kft.. 2015 Hungarian translation © Fumax Kft. és Gy. Horváth László, 2015 Szerkesztő: Németh Vladimir Korrektor: Kótai Kata Tördelő: Blasits Katalin Műszaki szerkesztő: Bencs Attila Borítóillusztráció: Jason Chan Felelős kiadó: a kiadó ügyvezetője Nyomta: Kinizsi Nyomda, Debrecen Felelős vezető: Bördős János ügyvezető igazgató ISBN 978-615-5514-42-5

A SZERZŐ JEGYZETE

Azok számára, akiknek egy évet kellett várniuk erre a könyvre, rövid jegyzetet fűzök az első kötethez, a Bolondok hercegéhez, hogy felfrissítsem emlékezetüket, s egyben elkerülhessem azokat a mennyei kínokat, hogy szereplőim az önök kedvéért kénytelenek legyenek elmesélni egymásnak mindazt, amit már amúgy is tudnak. Csak olyasmiket említek meg itt, amiknek jelentősége lesz az alább következő történetben.

1. Jalan Kendeth (a vörös királynő unokája) és Snorri ver Snagason (egy óriás viking) Vöröshatárból (Észak-Olaszország) a Metsző Jégre (Észak-Norvégia) indult; varázs kötötte össze őket, amely egyiküket azzal verte meg, hogy fényesküdött, másikukat, hogy sötétségesküdött legyen. 2. Jalan most sötétségesküdött, és meglátogatja egy Aslaug nevű női szellem.

minden

napnyugtakor

3. Snorri fényesküdött, és minden napkeltekor meglátogatja egy Barakiel nevű férfi szellem. 4. Előzőleg a Fekete Erődbe mentek, hogy megmentsék Snorri feleségét és életben maradt gyermekeit Törtevezőjű Sventől és a Holt Király ügynökeitől, köztük nekromantáktól, nemszületettektől és Edris Deantől. Küldetésük kudarcba fulladt. Snorri családja odaveszett. 5. A Fekete Erődből csak hárman kerültek ki élve: Jalan, Snorri, valamint Tuttugu, a kövér és kissé félénk viking. Visszatértek Trond kikötővárosába, hogy ott teleljenek át. 6. Snorrinál van Loki kulcsa, egy varázserejű kulcs, amely minden zárat nyit. A Holt Király nagyon szeretné rátenni a kezét erre a kulcsra.

7. Lehetséges, hogy Fekete Erőd-beli ellenségeik közül életben maradt Edris Dean és több hardassa (vörös viking), továbbá egy maréknyi nekromanta is a Vízbefúlt-szigetekről. 8. Jalan nagyanyja, a vörös királynő mindeközben Vöröshatárban tartózkodik nővérével, a Néma Nővérrel, és bátyjával, Garyusszal. A Néma Nővér varázsa kötötte össze Snorrit és Jalant. 9. Több nagy hatalmú egyén mágiával manipulálja az eseményeket a Széthullott Birodalomban, a száz trón valamelyike mögött amolyan szürke eminenciásként meghúzódva. – Ezek közé tartozik a Holt Király, a Kék Hölgy, a jégboszorkány Skilfar és az álommágus Sageous. Jalan Skilfarral és Sageousszal már találkozott a Fekete Erőd felé menet. A Holt Király többször is megpróbálta megölni Jalant és Snorrit. A Kék Hölgy hosszú és titkos háborút vív a vörös királynővel, és mintha a Holt Király kezét is ő irányítaná, bár lehet, hogy az erről nem tud.

Anyámnak, Hazelnek ajánlom

PROLÓGUS

Két

férfi egy sokajtós szobában. Az egyik köntösbe öltözött, magas, zord alak, sugárzik róla a kegyetlenség és az értelem, a másik alacsonyabb, nagyon sovány, meghökkentően bozontos hajú, színeváltó bohócruhájától káprázik a szem. Az alacsony nevet, sokszögű nevetése madarat ölhetne röptében, virágot fakaszthatna az ágon. – Én idéztelek meg! – A magas férfi fogai összeszorítva, mintha még mindig a helyéhez akarná szegezni a másikat, noha karjai lelógnak az oldalán. – Jó trükk, Kelem. – Ismersz engem? – Én mindenkit ismerek. – Hirtelen vigyor. – Te vagy az ajtómágus. – És te ki vagy? – Ikol. – Ruhája vált, rongyos sárga kockák kék alapon, ahol az előbb még bíbor liliomok voltak szürkén. – Olik. – Mosolya vakít, metsz. – Vagy Loki, a koki. – Isten vagy, Loki? – Kelemnek nincs humora, ő utasítgatásra termett. Kőszürke szemében parancs és nagy, rettenetes összpontosítás. – Nem. – Loki körbeperdül, az ajtókat nézi. – De szoktam hazudni. – Akit én hívtam, az a legnagyobb hatalmú… – Nem mindig azt kapod, amit akarsz. – Majdnem kántálja. – De néha azt kapod, amire szükséged van. Engem kaptál. – Isten vagy?

– Az istenek unalmasak. Álltam a trónus előtt. Ott ül Odin, a vén félszemű, hollók suttognak mindegyik fülébe. – Loki elmosolyodik. – Mindig a hollók. Ez érdekesen hangzik. – Szükségem van a… – Az emberek nem tudják, mire van szükségük. Jóformán azt se tudják, mit akarnak. Odin, viharok atyja, istenek istene, zord és bölcs. De leginkább zord. Neked pont tetszene. És figyel… mindig figyel… ó, mi mindent látott ő! – Loki megperdül, felméri a szobát. – Én viszont csak egy bolond vagyok a csarnokban, ahol a világot teremtették. Szökdécselek, tréfálkozom, táncikálok. Én nem számítok. De képzeld csak el… ha én mozgatnám a szálakat, én táncoltatnám az isteneket. Mi lenne, ha a középpontban, ha elég mélyre ásnál, ha felfednél minden igazságot… mi lenne, ha mindennek a közepén… egy hazugság volna, mint a kukac az alma belsejében, összetekeredve, mint Uroborosz, ahogy az emberek titka rejtőzik összetekeredve minden egyes porcikád belsejében, akármilyen apróra szeletelsz is? Hát nem lenne jó vicc? Kelem mogorva képet vág erre a sületlenségre, majd gyors fejrántással visszatér eredeti céljához. – Ezt a helyet én készítettem. A kudarcaimból. – Az ajtók felé mutat. Tizenhárom egymás mellett, egy üres szoba két falán. – Ezeket az ajtókat nem tudom kinyitni. Te elmehetsz innen, de egyetlen ajtó sem nyílik ki, míg minden ajtót ki nem nyitnak. Én csináltam ilyenre. – Egyetlen gyertya világít a helyiségben, lángja táncol, ahogy az ott tartózkodók mozognak, árnyékuk az ütemére ugrál. – Miért akarnék elmenni? – Egy kupa jelenik meg Loki kezében, ezüstkupa csordultig vérsötét, vérvörös borral. Beleiszik. – A tizenkét arkangyalra parancsolom… – Ja, ja. – Loki elhessenti a felszólítást. A bor sötétül, a végén már fekete, vonzza a szemet, vakít. Olyan fekete, hogy az ezüst kopik, romlik. Olyan fekete, hogy már nem egyéb, mint a fény hiánya. Aztán meg kulcs. Egy fekete üvegkulcs. – Csak nem ez a… – mohóság csendül ki az ajtómágus hangjából – …nyitja őket? – De még mennyire. – Loki megpörgeti a kulcsot az ujjai közt.

– Miféle kulcs ez? Csak nem Akheróné? Akit letaszítottak a mennyből, amikor… – Jó kulcs. – Loki a mágus szemébe néz. – Ez minden kulcs. Minden kulcs, ami volt és van, minden kulcs, ami lesz, minden kulcs, ami lehet. – Add… – Abban mi lenne a móka? – Loki a legközelebbi ajtóhoz lép, és ráilleszti az ujjait. – Ez az. – Minden ajtó egyszerű fából készült, de amikor megérinti, ez az ajtó fekete üveglappá válik, makulátlan, ragyogó. – A trükkös ajtó. – Loki rásimítja a tenyerét, mire az ajtón megjelenik egy kerék. Nyolcküllős kerék, ugyanaz a fekete üveg, kiáll az ajtó felszínéből, mintha elfordítva nyitná az ajtót. Loki nem nyúl hozzá. Megkocogtatja a kulccsal az ajtó melletti falat, és az egész szoba átváltozik. Most magas, boltozatos helyiség, falai öntött kőből, mennyezetén óriási, kör alakú, ezüst-acél ajtó. A világítást a falakba illesztett táblák szolgáltatják. Folyosó nyúlik a végtelenbe. A boltozatos helyiség peremén körben tizenhárom ezüst-acél ív, mindegyik félméternyire a faltól, mindegyiket csillámló fény tölti be, mintha holdsugarak táncolnának a vízen. Kivéve a Loki előtt levőt, amely fekete, kristályfelülete megtöri, majd elnyeli a fényt. – Ha ezt az ajtót kinyitod, vége a világnak. Loki továbbmegy, egyenként megérinti az ajtókat. – E másik ajtók egyike mögött pedig a halálod rejlik, Kelem. A mágus megmerevedik, majd gúnyosan elmosolyodik. – Trükkök istene, így nevez… – Ne aggódj – vigyorog rá Loki. – Azt sohasem fogod tudni kinyitni. – Add ide a kulcsot. – Kelem kinyújtja a kezét, de nem mozdul a vendége felé. – Na és az az ajtó? – Loki felnéz az ezüst-acél körre. – Azt el akartad rejteni előlem. Kelem nem szól semmit. – Hány nemzedék óta él a néped idelenn, ezekben a barlangokban, elrejtőzve a világ elől? – Ezek nem barlangok! – orrol meg Kelem. Visszahúzza a kezét. – A világot megmérgezték. Az Ezernyi Napvillanás Napja…

– …kétszáz éve volt. – Loki nemtörődöm módon meglengeti a kulcsot a mennyezet felé. A roppant ajtó felnyög, elfordul zsanérjain, és földet meg port záporoz rájuk. Olyan vastag, mint egy ember testmagassága. – Nem! – Kelem térdre esik, karjai a feje fölött. A por leülepszik rá, vénemberré változtatja. A padlót talaj és egyre növekvő zöldek borítják, kukacok másznak, bogarak futkároznak rajta, és magasan felettük, egy hosszú, függőleges aknában a kék ég köre lángol. – Tessék, kinyitottam neked a legfontosabb ajtót. Menj ki, és foglalj le mindent, amit csak tudsz, mielőtt még odalenne az egész. Mert jönnek mások is, hogy újra benépesítsék a földet, jönnek keletről. – Loki körülnéz, mintha a maga kijáratát keresné. – Nem kell megköszönnöd. Kelem felemeli a fejét, kidörgöli a földet a szeméből, a szeme vörös, nedvedzik. – Add ide a kulcsot. – Károg a hangja. – Azt meg kell keresned. – Parancsolom, hogy… – De a kulcs már eltűnt, Loki is eltűnt. Csak Kelem marad. Kelem és a kudarcai.

EGY

Virágszirmok

záporoztak hódoló éljenzés közepette. Dicső ménemen, Vöröshatár legderekabb lovasegységének élén léptettem a Győzelem utcán a vörös királynő palotája felé. Gyönyörű nők igyekeztek kiszabadulni a tömegből, hogy a lábam elé vessék magukat. Férfiak vivátoztak üvöltve. Integettem… Puff. Puff. Puff.

Álmom próbálta beledolgozni a dörömbölést a történetbe, amit éppen előadott. Jó a képzelőerőm, úgyhogy egyelőre még minden egyben volt. Integettem a balkonokat ékesítő kékvérű hölgyeknek. Férfiasan önelégült vigyorral pillantottam fivéreimre, akik savanyú arccal húzták meg magukat az első sor mö… Puff! Puff! Puff! Cinóber magas házai omladozni kezdtek, a tömeg széledezett, az arcok elmosódtak. PUFF! PUFF! PUFF! – A francba. – Kinyitottam a szemem, és előhengeredtem a bundák melegéből a fagylaló homályba. – És ezt hívják tavasznak! – Vacogva fölrángattam magamra egy nadrágot, és lesiettem a lépcsőn. A fogadó padlóján üres kupák, tele részegek, eldőlt padok és felborult asztalok hevertek. Tipikus reggel a Három Csatabárdban. Maeres a kandalló elé hajigált csontokat szaglászta, és megcsóválta a farkát, amikor betámolyogtam. PUFF! PUFF… – Jól van már! Jövök. – Valaki az éjjel szétverte a koponyámat egy szikladarabbal. Vagy pedig iszonyúan másnapos voltam. Dögöljek meg, ha tudom, miért kell egy vöröshatári hercegnek saját kezűleg ajtót nyitnia, de bármit megtettem volna, hogy az a rémes döngetés ne hasogassa tovább szegény fejemet. Átkóvályogtam a hulladékon, keresztülléptem Háromfogú Erik sörtől felfúvódott hasán, és éppen akkor értem oda az ajtóhoz, amikor megint püfölni kezdték. – A büdös életbe! Itt vagyok! – kiáltottam, amilyen halkan csak tudtam, összeszorított fogakkal tűrve a szemem mögött lüktető fájdalmat. Ügyetlen ujjakkal elrántottam a reteszt. – Mi van már? Felteszem, józanabb és álomtól kevésbé kótyagos fővel úgy döntöttem volna, inkább ágyban maradok. A gondolat mindenesetre átvillant az agyamon, amint az ököl az arcomba vágódott. Bégetve hátratántorodtam, megbotlottam Erikben, és seggre esve bámultam föl Astridra, akit sokkal vakítóbb reggel rajzolt ki az ajtókeretben, mint amit én momentán látni szerettem volna. – Te kurafi! – Most már csípőre tett kézzel állt ott. A rideg fény széttöredezett körülötte, szilánkjai a szemembe fúródtak, aranyhaját

azonban csodásan kiemelte, kiemelte továbbá páratlan, homokóra formájú testét is, ami már a Trondban töltött első napomon megragadta a fantáziámat. – M-mi? – Leemeltem a lábam Erik püffedt hasáról, és hátrább csúsztam az ülepemen. A kezem csupa vér volt, amikor elvettem az orromtól. – Angyalom, édesem… – Te kurafi! – Utánam lépett, de most már maga köré fűzte a karját, mert a hideg oda is követte. – Izé… – Nem igazán vitathattam a „kurafi” jelzőt, legföljebb jogilag. Valami igen kellemetlenbe tenyerelve fölpattantam, és beletöröltem a kezem Maeresbe, aki odajött vizsgálódni, még mindig a farkát csóválva, holott a gazdáját durva támadás érte. – Hedwig ver Sorren? – Astrid szeme ölni tudott volna. Hátráltam tovább. Hiába voltam húsz centivel magasabb nála, ő is termetes nő volt, s a jobb karja iszonyú erős. – Jaj, ne higgy minden szófia beszédnek, édesem. – Közénk emeltem egy lócát. – Az csak természetes, hogy Sorren jarl meghív termeibe egy vöröshatári herceget, amint hírét veszi, hogy a városban tartózkodik. Hedwig és én… – Hedwig és te micsoda? – Ő is megmarkolta a lócát. – Öö… tulajdonképpen semmi. – Vadul kapaszkodtam a lóca lábába. Ha eleresztem, fegyvert adok a kezébe. Még veszélyeztetett helyzetemben is fölmerült előttem Hedwig képe, barna haja, bájos külseje, pajkos szeme, és mindene, amit csak férfi kívánhat, egy pici, de annál vonzóbb testbe pakolva. – A meztelen igazság az… – Jó meztelen lehetett, ha Sorren jarl arra utasította testőreit, hogy igazságtétel végett azonnal hurcoljanak a színe elé! – A kurva életbe. – Elengedtem a széket. Északon az igazságtétel jobbára azt jelenti, hogy kitépik az ember bordáit a mellkasából. – Mi ez a ricsaj? – Álmos hang a hátam mögött. Megfordultam, hát Edda állt mezítláb a lépcsőn, bundatakarónkkal a dereka körül, alatta karcsú lába, fölötte habfehér válla, akörül meg tejszőke fürtjei. Hiba volt megfordulnom. Sose vedd le a szemed a potenciális ellenségről. Főleg miután fegyvert adtál a kezébe.

– Nyugalom! – A mellemnek feszülő tenyér visszalökött az igen ragacsosnak tűnő padlóra. – Mi a… – Kinyitottam a szemem, és egy nagydarab valakit láttam fölibém magasodni. – Aú! – Egy nagydarab valaki ügyetlen ujjakkal nyomkodott egy igen fájó pontot a pofacsontom fölött. – Csak kihúzogatom belőled a szálkákat. – Egy nagydarab és kövér valaki. – Szállj le rólam, Tuttugu! – Vergődve szabadultam volna, de csak felülnöm sikerült. – Mi történt? – Képen töröltek egy lócával. Felnyögtem. – Semmiféle lócára nem emlékszem… AÚ! Mi az isten? – Tuttugu elszántan csipkedte és nyomkodta arcom legsajgóbb részét. – Lehet, hogy nem emlékszel a lócára, de a darabjait éppen most szedem ki az arcodból, úgyhogy maradj békén. Nem szeretnénk, ha rámenne a csinos külsőd, vagy igen? Na, erre igyekeztem mozdulatlanná merevedni. Tény, hogy a csinos külsőmön meg a rangomon kívül nem volt semmim, egyiket se szerettem volna hát elveszteni. Hogy eltereljem a figyelmemet a fájdalomról, megpróbáltam felidézni, hogyan náspángolhattak el a tulajdon bútorommal. De se kép, se hang. Csak valami éles visongás meg kiabálás derengett… és hogy rugdosnak a padlón… aztán résnyire nyíló szemem előtt két nő távozik kart karba öltve, az egyik pici, halvány, fiatal, a másik magas, aranyhajú, úgy harmincéves. Egyik se nézett vissza. – Na jó. Fölállhatsz. Egyelőre ennyi telt tőlem. – Tuttugu a karomnál fogva felrántott. Álltam dülöngélve, émelyegve, másnaposan, egy kicsit talán még részegen és – bármilyen hihetetlennek találtam magam is – egy pindurit kanosan. – Siess. Mennünk kell. – Tuttugu vonszolni kezdett az ajtó vakító négyszöge felé. Próbáltam megvetni a lábam, de hiába. – Hová? – A trondi tavasz hidegebb volt, mint Vöröshatár télvíz idején, eszem ágában sem volt kitenni magam neki.

– A dokkokhoz! – Tuttugu idegesnek látszott. – Talán még megússzuk. – Miért? Mit? – A reggelből nem sokra emlékeztem, de azt nem felejtettem el, hogy Tuttugunál az idegesség alapállapot. Leráztam a kezét. – Ágyba. Én oda megyek. – Ha mindenáron azt akarod, hogy Sorren jarl emberei ott találjanak… – Mi közöm nekem Sorr… ó! – Eszembe jutott Hedwig. Eszembe jutott a jarlház bundái közt, míg a többiek még a nővére lagziján dőzsöltek. Eszembe jutott a köpenyemen fekve egy meggondolatlan szabadtéri találka során. Elöl jó melegen tartott ugyan a lány, de a seggem majd befagyott. Eszembe jutott a fogadóm hálószobájában azon egyszeri alkalommal, amikor sikerült meglógnia a testőrei elől… Csodálkoztam is, hogyhogy nem ráztuk le aznap délután mind a három csatabárdot a bejárat fölül. – Adj egy másodpercet… két másodpercet! – Felemelt kézzel jeleztem, hogy maradjon a helyén, és felrohantam az emeletre. Egyetlen másodperc is bőven elegendőnek bizonyult. Rátapostam hálószobám kilazult padlódeszkájára, kimarkoltam alóla az értéktárgyaimat, felkaptam egy öl ruhát, és már loholtam is lefelé, mielőtt még Tuttugu megvakarhatta volna az állát. – Miért a dokkokhoz? – lihegtem. A hegyekbe sokkal hamarabb feljuthatnánk, s aztán tovább hajóval Hjorlból, Aöefl fjordja mellől, valamivel följebb a parton. – A fogadó után ott keresnek először! – És én még bőven ott álldogálok, igyekezve fuvart vásárolni Maladonba vagy a Thurtanokba, amikor a jarl emberei rám találnak. Tuttugu ellépett Horpadtsisakú Floki mellett, aki a pult tövében feküdt hortyogva. – Snorri odalenn van, éppen készül elhajózni. – Nyögve behajolt a pult mögé. – Snorri? Elhajózni? – Úgy látszik, a lóca többet vert ki a fejemből a reggeli emlékeknél. Tuttugu felegyenesedett, kezében a kardommal, amelyet teljesen belepett a por a pult polcán, ahová réges-rég bedugtam. Nem nyúltam érte. Kardot olyan helyeken szeretek viselni, ahol nem tekintik kihívásnak, Trond pedig messze nem ilyen hely.

– Fogd már! – tolta felém markolattal előre Tuttugu. Nem foglalkoztam vele, a ruhámat cibáltam magamra – durva északi szőttes, szúrós, de meleg. – Mióta van Snorrinak hajója? – Az Ikeát eladta, abból finanszíroztuk az expedíciót a Fekete Erődhöz – ennyire határozottan emlékeztem. – Vissza kéne hívnom Astridot, hátha beléd tudna verni egy kis észt azzal a lócával! – Tuttugu odadobta mellém a kardot, amint épp leültem, hogy fölrántsam a csizmámat. – Astrid…? Astrid! – És kristálytisztán fölrémlett előttem egy pillanat: Edda jön le a lépcsőn félmeztelenül, Astrid figyeli. Soha nem romlott még el reggelem ilyen látványosan. Noha korántsem volt célom, hogy ők ketten ilyen körülmények között fussanak össze, Astridot nem tartottam féltékeny fajtának. Ami azt illeti, arról sem voltam meggyőződve, én vagyok-e az egyetlen fiatal férfi, aki az ágyát melengeti, miközben kereskedő férjura a tengereket járja. Többnyire a házában szoktunk találkozni az Arlls-lejtőn, úgyhogy a titkolózás Eddával nem tűnt elsődleges fontosságúnak. – Egyáltalán honnan tud Astrid Hedwigről? – S ami még fontosabb, hogy ért ide Sorren jarl testőrei előtt, és mennyi időm maradt vajon? Tuttugu végighúzta a kezét az arcán: vörös volt és csupa verejték, a tavaszi fagy ellenére is. – Hedwignek sikerült küldöncöt menesztenie, mialatt az apja tombolt, és az embereit verbuválta össze. A kölyök lenyargalt Sorrenfastból, és kérdezősködni kezdett, hol találja az idegen herceget. Útba igazították Astrid házához. Mindezt Halmancsú Olaafból szedtem ki, amikor láttam, hogy Astrid végigszáguld a Jobbágydűlőn. Úgyhogy… – Mély lélegzetet vett. – Indulnunk kéne, mert… De én már futottam is ki mellette az undorítóan üde levegőre, és a félig megdermedt sárban dagonyázva igyekeztem a dokkok felé, amelyeknek árboccsúcsai épp csak odalátszottak a háztetők fölött. A magasban sirályok köröztek, gúnyos vijjogással kísérve utamat.

KETTŐ

Ha van, amit még a hajóknál is jobban utálok, az az a gondolat, hogy egy felháborodott apa mészároljon le brutálisan. Mire a dokkokhoz értem, már fájdalmasan tudatában voltam, hogy a bal csizmát húztam a jobb lábamra és viszont, továbbá olyan alacsonyra kötöttem a kardomat, hogy folyton fel akart buktatni. A szokásos jelenet fogadott, a vízparton munkálkodó emberek nyüzsögtek, pedig a halászok már órákkal előbb kifutottak. A tény, hogy a téli hónapokban a jég fogságába volt zárva a kikötő, tavasz jöttén őrült sürgölődésre sarkallta az északiakat – pedig ez az utóbbi évszak is csak annyit jelentett, hogy valamivel a sós víz fagypontja fölött jártunk, virágok kifesléséről, méhek szorgoskodásáról a civilizáltabb éghajlatokkal ellentétben itt szó sem eshetett. Árbocerdő rajzolta tele rideg függőlegesekkel a fényes horizontot, kalózhajók meg viking kereskedőbárkák horgonyoztak tucatnyi déli nép háromárbocos kalmárjárművei mellett. Férfiak tettek-vettek mindenfelé, bepakoltak meg kipakoltak, komplikált műveleteket végeztek kötelekkel, hátrább halaskofák javítgatták a hálókat, villogtattak pokolian élesnek látszó késeket a tegnap esti fogás csillogó halmai fölött. – Sehol se látom. – Snorrit rendszerint nem volt nehéz észrevenni a tömegben – csak fölfelé kellett nézni, és kész. – Ott van. – Tuttugu megrángatta a karomat, és a rakpart mellett veszteglő legkisebb jármű felé mutatott, amiben a legnagyobb ember foglalt helyet. – Abban a lélekvesztőben? Az még Snorrinak sem elég! – Mindenesetre Tuttugu után loholtam. Mintha valami felfordulást láttam volna a kikötőmester fülkéje körül, és megesküdtem volna, hogy valaki azt ordibálja: „Kendeth!” Utolértem Tuttugut, és végigrohantam a rakpart mentén, jóval előbb érve oda Snorri sajkája fölé. Snorri felnézett rám fekete, szél cibálta fürtjei közül. Hátrahőköltem leplezetlenül bizalmatlan tekintete elől.

– Mi van? – Kinyújtottam a kezemet. Egy olyan ember ellenségességét, aki úgy forgatja a csatabárdot, mint Snorri, mindig komolyan kell venni. – Mit követtem el? – Halványan rémlett valami civakodás, de az azért valószínűtlen volt, hogy ujjat mertem volna húzni egy kétméteres, őrült izomkolosszussal. Snorri megrázta a fejét, és tovább kötözgette a készleteket. Tele volt velük a csónak. Velük meg vele. – De tényleg! Az a helyzet, hogy az imént fejbe vertek. Szóval mit követtem el? Mögöttem lihegve befutott Tuttugu, és mondani akart valamit, de egyelőre nem jutott levegőhöz. Snorri horkantott egyet. – Elmegyek, Jal. Ne is próbálj lebeszélni. Majd meglátjuk, melyikünk törik meg először. Tuttugu a vállamra tette a kezét, miközben kétrét görnyedt, már amennyire a hasa engedte. – Jal… – Folytatta volna, de a hangja beleveszett a szélbe meg a zihálásába. – Melyikünk törik meg először? – Már rémlett valami. Snorri eszelős terve. Feltett szándéka, hogy délnek indul Loki kulcsával… meg az én ugyancsak feltett szándékom, hogy a Három Csatabárdban maradok, és kiélvezem a társaságot, míg el nem fogy a pénzem, vagy az idő meg nem javul annyira, hogy nyugodt szívvel kelhessek át a kontinensre. Aslaug egyetértett velem. Minden napnyugtakor feltámadt elmém legsötétebb zugából, hogy a számba rágja, milyen lehetetlen alak ez az északi. Még arról is meggyőzött, hogy a Snorritól való elválás éppen kapóra jön: ő és Barakiel, a fényesküdött szellem így visszatérhet saját honába, és az utolját is magukkal viszik a Néma Nővér mágiájának. – Sorren jarl… – Tuttugu beszívott egy nagy adag levegőt. – Sorren jarl emberei! – Felfelé mutatott a rakpart mentén. – Nyomás! Rajta! Snorri fintorogva kiegyenesedett, és mogorván a dokkfal felé nézett, ahol páncélinges testőrök tülekedtek a tömegben. – Nekem semmi bajom Sorren jarllal… – Jalnak annál inkább! – Tuttugu nagyot lökött rajtam. Hadonászva próbáltam megőrizni az egyensúlyomat, tettem egy fél lépést előre,

megbotlottam abban a rohadt kardban, és lezuhantam a csónakba. Snorrira bukfencezni marginálisan jobb volt, mint pofával a csónaktestnek vágódni, ráadásul még el is kapta a grabancomat, hogy lehetőleg a fenékvízben végezzem, és ne a tengervízben egy arasznyival balra. – Mi az isten? – Snorri állva maradt, úgy nézte, hogy Tuttugu is kezd lemászni a csónakba. – Megyek én is – mondta Tuttugu. Az oldalamon hevertem a fagyos, mocskos vízben, Snorri fagyos, mocskos csónakja fenekén. Nem éppen elmélkedésre való alkalom, de azért eltűnődtem rajta, hogyan történhetett ilyen hirtelen, hogy Edda karcsú, meleg lábai közül hideg, nedves kötelek meg a fenékvíz közé keveredtem. Az apró árbocot megmarkolva felültem, és elátkoztam balszerencsémet. Amikor végre levegőt vettem, arra is jutott idő, hogy szöget üssön a fejembe, miért mászik utánam Tuttugu. – Menj vissza! – Úgy látszik, Snorrinak is ez ötlött az eszébe. – Te megalapoztad itt az életedet, Tutt. – Azonkívül elsüllyed alattad ez a kurva csónak! – Mivel senki se látott hozzá a menekülés előkészületeihez, magam kezdtem bedugdosni az evezőket a villákba. Amúgy tényleg igaz volt: Tuttugunak semmi se termett lenn délen, Trondban viszont sokkal jobban élvezte az életet, mint viking kalóz korában bármikor. Tuttugu betolatott a csónakba, és majdnem kiesett belőle, amikor megfordult. – Mit keresel itt, Tutt? – Snorri kinyújtotta karját, hogy megtámassza, közben én a csónak két oldalába kapaszkodtam. – Menj vissza. Hagyd, hogy a nő gondodat viselje. Ahová én tartok, úgysem élveznéd. Tuttugu felnézett Snorrira; kényelmetlenül közel szorongtak egymáshoz. – Undorethek vagyunk mi. – Csak ennyit mondott, de Snorrinak elég volt. Végül is alighanem ők ketten maradtak meg a népükből. Ők Uuliskind hírmondói. Snorri válla csüggedten megroskadt; hátralépett, leült az evezők mellé, engem meg az orrba lökött. – Állj! – Kiáltások a partról, lábak dobogása. – Állítsátok meg azt a csónakot!

Tuttugu eloldotta a kötelet, Snorri pedig húzni kezdte az evezőket, és már távolodtunk is. Sorren jarl első testőre kivörösödött arccal érkezett a pont fölé, ahol az imént még ki voltunk kötve, és harsogva követelte, hogy térjünk vissza. – Evezz gyorsabban! – Pánikba estem, attól féltem, hogy utánunk ugranak. A hegyes vasakat cipelő dühös férfiak látványa mindig ilyen hatással van rám. Snorri nevetett. – Nem úszáshoz vannak öltözve. – Hátranézett, bömbölő hangja elnyomta a patvarkodásukat. – Ha az az ember tényleg el akarja hajítani a bárdját, visszaviszem, és megetetem vele. Az ember görcsösen kapaszkodott a bárdjába. – Eridjetek a pokolba! – kiáltottam, de nem olyan hangosan, hogy meg is hallják. – Verje ki a ragya Norseheimet és összes asszonyát! – Próbáltam felállni, és megfenyegetni őket az öklömmel, de meggondoltam magam, mert majdnem kipottyantam a csónakból. Visszazöttyentem, és marokra fogtam sajgó orromat. De legalább dél felé tartok végre-valahára; a gondolattól hirtelen jókedvem kerekedett. Hazavitorlázok, bezsebelem a hősnek járó fogadtatást, és feleségül veszem Lisa DeVeert. Minden gondolatom körülötte forgott, amikor a Metsző Jégen barangoltam, és most, hogy Trond egyre távolodott tőlem, megint ő töltötte be képzeletemet.

*** Kiderült, hogy a hónapokon át való lejárkálás a kikötőbe, a pofákat vágás a hajókra jobb tengerészt faragott belőlem. Addig nem is hánytam el magam, míg olyan messze nem kerültünk a dokkoktól, hogy már alig tudtam kivenni a testőrök ábrázatát. – Széllel szembe nem tanácsos – mondta Snorri evezőhúzogatás közben. Csak akkor válaszoltam, amikor végre sikerült abbahagynom a nyöszörgést. – Én is tudom, most már. – Letöröltem a nagyját az arcomról. Mivel reggelire csak egy orron vágásom volt, szerencsére nem jött föl túl sok.

– Vajon utánunk erednek? – kérdezte Tuttugu. Az ujjongás, hogy nem halok borzalmas halált, pont olyan gyorsan fonnyadt el bennem, ahogy szárba szökött, s a heréim megpróbáltak visszabújni a testembe. – Dehogy… vagy igen? – Fogalmam sem volt, milyen gyorsan tud evezni Snorri. Mert vitorlázva ez a kis sajka aligha hagyja maga mögött Sorren jarl kalózhajóit. Snorri vállat vont. – Mit műveltél? – A lánya. – Hedwig? – Fejét csóválva felröhögött. – Erik Sorren nem egy férfit kergetett már meg emiatt. De inkább csak azért, hogy húzzák el a csíkot. Persze egy vöröshatári herceg… egy ilyen hercegért hajlandó továbbmenni, hogy visszavonszoljon, és végignézhesse a kézbéklyózásodat Odin köve előtt. – Úristen! – Megint valami pogány tortúra, amiről még nem hallottam. – Hiszen alig nyúltam hozzá. Esküszöm. – A pánikkal a következő adag hányás is a torkomba tolult. – Azt jelenti, hogy „házasság” – magyarázta Snorri. – Kézbéklyózás, kézösszefűzés. Mellesleg én úgy hallottam, az az alig hozzányúlás többször is megesett, még az apja lakomázócsarnokában is. Amit erre mondtam, az tele volt magánhangzóval, és nagyrészt a csónak mellé ment. Amikor magamhoz tértem, megkérdeztem: – És hol a hajónk? Snorri értetlen arcot vágott. – Benne ülsz. – Úgy értem, a hajó méretű hajó, ami délre visz minket. – Mert hiába pásztáztam a hullámokat, nem láttam nagyobb járművet, ami majd felvesz bennünket. Snorrinak úgy feszült meg az állkapcsa, mintha az anyját szidtam volna. – Benne ülsz. – Ne már… – Tekintetének súlya alatt elhalt a hangom. – Nem gondolod komolyan, hogy egy evezőscsónakban kelünk át a tengeren Maladon felé.

Válaszul Snorri behúzta az evezőket, és vacakolni kezdett a vitorlával. – Jóságos úristen… – Csak ültem ott, beékelve az orrba, máris nyakig tele vízpermettel, és a palaszürke tengerre meredtem, amely fehéren csillogott ott, ahol a szél letépdeste a hullámok tetejét. Az északra utazásunk nagyját ájulatban töltöttem, ami igazi áldás volt. A visszaúton aligha lesz részem ilyen boldog öntudatlanságban. – Snorri úgy tervezi, hogy beállunk egy-egy kikötőbe a part mentén, Jal – kiáltotta oda a tatban kuporgó Tuttugu. – A Karlswaternek Kristiannál fogunk nekivágni. Addig mindvégig a szárazföld látótávolában leszünk. – Ezt örömmel hallom, Tuttugu. Mindig is a szárazföld látótávolában szerettem volna vízbe fúlni. Órák teltek el, és az északiak mintha kifejezetten élvezték volna a dolgot. Én a magam részéről macskajajom nyomorúságába burkolóztam, amit jó adag lócával való fejbe verés erjesztett. Néha megérintettem az orromat, hogy lássam, nem törte-e be Astrid ökle. Kedveltem Astridot, szomorúsággal töltött el a gondolat, hogy többé nem bújhatok oda hozzá a férje ágyában. Valószínűleg tűrte a kujtorgásaimat, amíg úgy érezhette, ő van a csúcson. De a cicázást egy jarl lányával, egy ennyire előkelő valakivel, méghozzá ennyire nyilvánosan, már nem bírta a büszkesége. Sziszegve dörgöltem meg az állkapcsomat. A fenébe is, hiányozni fog ez a nő. – Nesze – nyújtott felém Snorri egy ütött-kopott ónpoharat. – Rum? – Felsandítottam rá. Nagy híve vagyok a kutyaharapást ebszőrivel megoldásnak, és jórészt fiktív tapasztalataim szerint a tengeri kalandok csak sok rummal enyhíthetők. – Víz. Nagyot sóhajtva kiburkolóztam. A nap delelőn állt, a halvány golyóbis alig szüremlett át a fehér ködön. – Mindenesetre jó ötlet volt tőled. Még ha tévedésből is. Ha nem lettél volna kész kifutni, mostanára már alighanem átestem volna a kézbéklyózáson. Vagy valami még rosszabbon. – Szerendipitás. – Szerenmicsodás? – Belekortyoltam a vízbe. Undorító volt. Mint a víz általában.

– Kapóra jött véletlen – mondta Snorri. – Hm. – Igazán tudhatnának viselkedni ezek a barbárok. Az ilyen hosszú szavak nem illenek hozzájuk. – De akkor is őrültség volt ilyen korán tavasszal kihajózni. Nézd csak meg! Jégtáblák úszkálnak körülöttünk. – Egy nagyobbacska darabra mutattam, amely egy kisebb házat is elbírt volna. – Nem sok marad a csónakból, ha nekimegyünk valamelyiknek. – Hátramásztam melléje az árbochoz. – Akkor ne zavarj a kormányzásban. – Azzal célzatosan balra lendített bennünket, és valami halálosnak látszó fadarab elzúgott a fejem fölött, miközben a vitorla átfordult. – De minek siettél ennyire? – Most, hogy a három pompás nő, akiket vonzerőm meghódított, kiesett a képből, kész voltam meghallgatni Snorri magyarázatát, hogy mi a fene volt a motivációja erre a nagy kapkodásra. Bosszúszomjasan megfogadtam, hogy egyszer majd beleszövöm ezt a szót a beszélgetésünkbe. – Mi a fene volt a motivációd? – Ezt már megtárgyaltuk, Jal. Unásig! – Snorri állkapcsa megfeszült, ugráltak rajta az izmok. – Magyarázd el még egyszer. Az ilyesmit jobb tengeren tisztázni. – Előző alkalommal ugyanis egyáltalán nem figyeltem rá, mert csak azt láttam, hogy ki akar vakarni a fogadóm melegéből meg Edda karjai közül. Hiányozni fog Edda; olyan édes kislány volt. Na meg kész vadmacska a takarók alatt. Néha egyenesen az volt az érzésem, hogy én vagyok az ő nagy külföldi kalandja, és nem megfordítva. Sose hívott meg a szülei házába. Szóba se hozta a házasságot az ő hercegével… Ha nem élvezem annyira az egészet, akár meg is sértődhettem volna. Furák ezek az északiak. Nem mintha panaszkodhatnék… de azért furák. Az állandó kimerültség állapotában töltöttem a telet ezzel a hármassal. Ha nem fenyeget az azonnali halál, nem hiszem, hogy lett volna energiám a távozásra. Ott morzsolom le napjaimat, Trond holtfáradt, de boldog fogadósaként. – Mondd el még egyszer, és többet nem beszélünk róla! – Már százszor is… Kihajoltam, mintha hányni készülnék. – Jól van, jól! – Snorri felemelte a kezét. – Csak ne okádd le megint a csónakomat. – Kihajolt a víz fölé, a testsúlyával irányítva a

járművet, aztán visszaült. – Tuttugu! – Két ujját a szeméhez emelve jelezte, hogy figyeljen a jégtáblákra. – Ez a kulcs. – Snorri megpaskolta a gyapjúzubbonya elejét, a szíve fölött. – Nem volt könnyű megszereznünk. – Tuttugu horkantott egyet. Én elfojtottam egy borzongást. Eddig igyekeztem kiverni a fejemből mindent, ami a között történt, hogy Trondból nekivágtunk a Fekete Erődnek, és a között, hogy visszaérkeztünk. Sajnos azonban elég volt egy vagy két utalás, és az emlékek máris szivárogtak át a védműveimen. Főleg a zsanérok csikorgása kísértett, amikor az az ajtó engedett a nemszületett kapitánynak meg annak az átokverte kulcsnak. Snorri rám vetette azt a becsületes, elszánt tekintetét, amitől az ember egyből kész magáévá tenni valamelyik őrült ötletét – persze csak egy pillanatig, amíg a józan ész át nem veszi az irányítást. – A Holt Király is ácsingózik erre a kulcsra. És mások is. A jég, a tél, a hó fogságában biztonságban voltunk… de amint a kikötő megnyílt, a kulcsot el kellett távolítani. Trond nem lett volna neki akadály. Megráztam a fejem. – Érdekel is téged a biztonság! Aslaug megsúgta, mi a terved Loki kulcsával. Az a szöveg, hogy el akarod vinni a nagyanyámnak, süket duma. – Snorri összehúzta a szemét. De ez egyszer nem bizonytalanított el a tekintete, a szörnyű napoktól megkeseredve és a ránk váró úti viszontagságokon feldühödve mondtam tovább a magamét. – Szóval? Nem süket duma? – A vörös királynő megsemmisítené a kulcsot – mondta Snorri. – Nagyon helyes! – Majdnem kiabáltam. – Pontosan ezt kellene tenni vele! Snorri lenézett ölében nyugvó kezére: hatalmas tenyere csupa sebhely meg bőrkeményedés. A szél meglobogtatta a haját, és elrejtette előlem az arcát. – Meg fogom találni azt az ajtót. – Krisztusom! Pont oda nem szabad elvinni a kulcsot! – Ha tényleg van ajtó, amely a halálra nyílik, épelméjű ember nem akarhat eléje állni. – Ha a mai reggel megtanított valamire, hát az az, hogy jól meg kell gondolni, melyik ajtót nyissa ki az ember, és mikor.

Snorri nem felelt. Hallgatott. Hosszú másodpercekig csak a vitorla csattogott, meg a hullám püfölte a csónak oldalát. Tudtam, milyen gondolatok járnak a fejében. Nem mondhattam ki őket, kiszáradt volna tőlük a szám. De nem is cáfolhattam, bár nekem csak mákszemnyi fájdalmat okozott volna ahhoz képest, amit egy ilyen cáfolat neki okozna. – Vissza fogom hozni őket. – Szeme fogva tartotta az enyémet, és egy szívdobbanásnyi időre elhittem, hogy képes rá. Hangja, egész teste belerázkódott az érzelembe, bár hogy ez mekkora részben volt bánat, és mekkora részben düh, azt nem tudtam volna megmondani. – Meg fogom találni azt az ajtót. Ki fogom nyitni. És visszahozom a feleségemet, a gyerekeimet, meg sem született fiamat.

HÁROM

J

– al? – Valaki a vállamat rázta. Kinyúltam, hogy közelebb húzzam magamhoz Eddát, és rájöttem, hogy az ujjaim Tuttugu gusztustalan, zsíros és tengervíztől sós, gyömbérvörös szakállának csigái közt matatnak. A szánalmas valóságra ráébredve felnyögtem, és éreztem, hogy a hullámok dobálják a kis csónakot. – Mi? – Nem szépet álmodtam, de ennél azért jobbat. Tuttugu egy féltégla fekete viking kenyeret nyújtott felém, mintha bizony egy csónakban képes lenne az ember enni. Elhessegettem. Ha a nők az észak fénypontjai, a konyhaművészetük az abszolút mélypont. A hallal még csak tűrhetően bánnak, hiszen az egyszerű eledel, bár ha nem figyelsz oda, nyersen tukmálják rád, vagy pedig félig rohadtan és büdösen, ami rosszabb még egy hulla húsánál is. Ezt nevezik „csemegének”… Márpedig a dolgokat a nyers és a rohadó állapot között célszerű megenni. Ehhez azért nem kell agykirurgusnak lenni!

Az állatok húsát – már ami van arrafelé, az észak majdnem függőleges felületeibe kapaszkodva – elég rendesen megsütik nyílt lángon. De minden más egy katasztrófa. A többi élelmet a sózás, savanyítás és förtelmes aszalás kombinációjával teszik gyakorlatilag ehetetlenné. A bálnahúst például úgy tartósítják, hogy lehugyozzák! Elméletem szerint egymás kifosztásának hosszú története során rákaptak, hogy a lehető legundorítóbbá tegyék a kajájukat, mert úgy épeszű ember nem fogja ellopni. Akármit is hurcoljon el az ellenség, nőket, gyerekeket, kecskéket, az ebéd garantáltan megmarad. – Olaafheimhez közeledünk – mondta Tuttugu, megint felrázva szendergésemből. – He? – Felkönyököltem, és kilestem a csónak orrából. A nedves fekete szikladaraboktól védett nedves fekete szirtek látszólag végtelen partvonalát egy folyótorkolat váltotta fel. A hegyek mindkétfelől meredeken szöktek felfelé, de itt a folyó völgyet vágott, amelynek oldalain legeltetni lehetett, csonka hullámterén pedig egy kis kikötő fészkelt, mielőtt újra emelkedni kezdett volna a talaj. – Jobb nem a vízen tölteni az éjszakát. – Tuttugu a kezében tartott kenyeret majszolta. – Főleg ha ilyen közel a part. – Kitekintett nyugat felé, ahol a nap az alászállást méricskélte a horizontra. A gyors pillantás, amit két harapás közt vetett rám, azt jelezte, hogy nem szívesen maradna velem egy csónakban, amikor a napnyugta eljövetelével betoppan Aslaug. Snorri keresztbe lavírozott a folyó torkolatán, a Hœniren, ahogy nevezte, úgy igazítva a vitorlát, hogy a gyengülő áramlatban az olaafheimi kikötőhöz közelítsünk. – Ezek itt halászok és kalózok, Jal. Az Olaaf klán tagjai, Harl és Knütson jarl népe, Jéghasogató Knüt ikerfiaié. Szóval nem Trond. Az emberek itt kevésbé… kozmopoliták. Inkább… – Hajlamosak kettéhasítani a koponyámat, ha ferdén nézek rájuk – szakítottam félbe. – Vettem. – Felemeltem a kezem. – Megígérem, hogy egyik jarl lányait se fogom ágyba vinni. – Komolyan is gondoltam. Most, hogy végre úton voltunk, kezdett lelkesíteni a Vöröshatárba való visszatérés gondolata, az, hogy megint herceg lehetek, várnak a régi murik, újra a régi barátokkal tölthetem az időt, és magam mögött hagyhatom ezt az egész borzalmat. És ha Snorrit

másfelé szólítanák a tervei, hát, majd meglátjuk, mi történik. Meglátjuk, ahogy ő mondta nemrég, melyikünk törik meg először. A bennünket összefűző kötelék mintha gyengült volna a Fekete Erődbeli események óta. Akár öt kilométerre is eltávolodhatnánk egymástól, mielőtt kényelmetlenné válna a dolog. És, mint megtapasztalhattuk, ha a Néma Nővér mágiája szivárogni kezd belőlünk, a hatás egyikünkre sem végzetes… legföljebb másokra. És ha minden kötél szakad, Aslaug tanácsa egész elfogadhatónak hangzott. Hadd menjen ki belőlünk a mágia, hadd térjen vissza Aslaug és Barakiel a saját honába. Nem lesz kellemes, ha a múltkori esetből ítélünk, de foghúzás után is jobban érzi magát az ember. Persze örülnék, ha ezt a speciális foghúzást megúszhatnám – de az még rosszabb, ha Snorri küldetése halálos veszedelembe sodor bennünket. Mindent összevetve az én tervem inkább az volt, hogy szépen visszamegyünk Cinóberbe, ahol nagyanyó majd ráveszi a nővérét, hogy finomabb módszerrel bogozza ki a kötelékeinket. Beálltunk Olaafheim kikötőjébe, ahol a horgonyzó hajók hosszú árnyékokat vetettek a vízre. Snorri felcsavarta a vitorlát, Tuttugu pedig egy üres helyre evezett. Halászok hagyták félbe a munkát, tették le tőkehallal teli kosaraikat, hogy megbámuljanak bennünket. Halaskofák eresztették el a félig összegöngyölt hálókat, és verődtek össze a férfiak háta mögött, hogy szemügyre vehessék az újonnan érkezőket. A legközelebbi négy kalózhajót reparáló északiak kihajoltak a palánkon, és kiabáltak valamit a régi nyelven. Hogy fenyegetéseket-e, vagy köszöntést, fogalmam sincs, mert a vikingek a legmelegebb üdvözlőszavakat is úgy tudják hörögni, mintha az anyánk torkát készülnének elmetszeni. Amikor az utolsó métert is megtettük, Snorri kiugrott a kikötőfalra. Rögtön körülvették a helybeliek, mintha a tenger özönlött volna el egy sziklát. A sok hátba veregetésből meg a hörgés tónusából azt hámoztam ki, hogy nem vagyunk bajban. Időnként még kuncogások is kiszöktek a szakállak közül, ami nem csekélység, mert az Olaaf klán olyan lenyűgöző szakállakat növeszt, amilyeneket én még sosem láttam. Sokan a bozontos fajtát kedvelik, amely úgy néz ki, mintha egy közönséges szakáll hirtelen sokkoló hírt kapott volna. Mások két,

három, sőt öt fürtbe fonják, vaskupakkal a végükön, és egészen a derekukig lelógatják. – Snorri. – Ez egy újonnan érkező volt, több mint száznyolcvan centi magas és legalább olyan széles, kövér, a karjai valóságos sonkák. Először azt hittem, tavaszi bundát visel, vagy valami gyapjas inget, de ahogy közelebb ért Snorrihoz, már láttam, hogy csak a mellszőrzete képtelen megállni a növésben. – Borris! – Snorri átzúdult a többieken, és összekulcsolta vele a karját; álltak birkózva, egyikük se rezdült. Tuttugu végzett a kikötéssel, és a helyiek, ketten kétfelől, felhúzták a partra. Gyorsan utánamásztam, mert semmi kedvem sem volt hozzá, hogy engem is összefogdossanak. – Tuttugu! – mutatta be Borrisnak Snorri. – Undoreth. Lehet, hogy mi vagyunk az utolsók a klánunkból, ő meg én… – Elhallgatott, várva, hogy hazugnak titulálják, de senki sem állt elő más életben maradottak hírével. – A ragya verje ki a hardassákat. – Borris a földre köpött. – Ott öljük őket, ahol érjük. És másokat is, akik a Vízbefúlt-szigetiekkel cimborálnak. – Motyogások, kiáltások hallatszottak. Többen a földre köptek, amikor elhangzott a „nekromanta” szó. – A ragya verje ki a hardassákat! – kiáltotta Snorri. – Erre inni kell! A tömeg éljenzés és lábdobogás közepette a kikötői halfeldolgozók és csónakállások mögötti kunyhók és csarnokok felé lódult. Snorri és Borris ment az élen, karjukat egymás vállára fűzve, nevetgélve, én meg, az egyetlen jelen levő herceg, be sem mutatva kutyagoltam a halászok mögött, akiknek csupa pikkely volt a kezük a legfrissebb fogástól. Gondolom, Trondnak is meglehetett a maga jellegzetes bűze, minden városnak megvan, az ember egy idő után már észre se veszi. De a tengeren töltött nap, amikor a csakis sószagú Atlantis-óceánt lélegeztem be, semmi mást, megint érzékennyé tette az orromat embertársaimra. Olaafheim friss haltól, áporodott haltól, kanálisoktól, rohadt haltól, kikészítetlen irháktól bűzlött. És a dolog egyre rosszabb lett, amint ide-oda kanyarogva feljebb kutyagoltunk a hasított fatörzsekből épült, tőzegtégla tetejű, alacsony viskók között,

amelyeknek hálók függtek az elején, oldalt meg, a szárazföld felőli védett fal mellett tűzre való volt felhalmozva. Olaafheim nagycsarnoka kisebb lehetett nagyanyám palotájának előszobájánál; favázas épület volt, a réseket és repedéseket, ahol a szél befurakodhatott volna, sárral tapasztották be, tetejét pedig fazsindelyek fedték, bár azt a téli viharok eléggé megtépázták. Hagytam, hogy az északiak betolakodjanak előttem, és a tenger felé fordultam. Nyugaton a tiszta ég alászálló karmazsinvörös napot mutatott. Trondban a tél hideg volt és hosszú. Lehet, hogy képtelenül sok időt töltöttem a bundatakarók között, de az az igazság, hogy a legtöbb északi ezt csinálja. Az éjszaka néha húsz óráig is eltart, és még amikor nagy nehezen kivilágosodik, a hideg foka akkor is olyan marad, amit én „baszd meg”-nek nevezek – értsd: kinyitod az ajtót, mire az arcod úgy lefagy, hogy beszélni is fájdalmas, úgyhogy csak annyit tudsz kibökni férfiasan: „baszd meg”, azzal sarkon fordulsz, és visszabújsz az ágyba. Az északi télben mindössze annyit lehet csinálni, hogy elviseled. Az évszak mélyén a napkelte és a napnyugta olyan közel kerül egymáshoz, hogy ha Snorri és én ugyanabban a helyiségben tartózkodnánk, Aslaug és Barakiel akár találkozhatnának is egymással. Valamivel északabbra holtbiztos, hogy találkoznának, mert ott a nappalok a semmibe vesznek, éjszaka van hetekig. Nem mintha Aslaug és Barakiel találkozása jó ötlet volna. Már éreztem is, hogy Aslaug az agyam hátuljában kaparászik. A nap még nem ért le a vízre, de a tenger már véresen lángolt, és én hallottam közeledő lépteit. Eszembe jutott, mennyire elsötétült Snorri szeme, amikor őt látogatta. A szemei fehérje is megtelt árnyékokkal, és egy-két percre úgy elfeketedtek, hogy szinte lyukaknak lehetett nézni őket egy végtelen éjszakára, ahonnan borzalmak özönlenek elő, ha csak rád néz. Én azonban ezt a temperamentumok összecsapásának véltem. Az én látásom mindig tisztább volt, ha Aslaug eljött. Minden napnyugtakor igyekeztem egyedül maradni, hogy négyszemközt találkozhassunk. Snorri állította, hogy Aslaug tele van hazugságokkal, és csábos szavai még a legrémesebb dolgot is képesek olyan színben feltüntetni, hogy egy normális ember fontolóra vehesse. Ezzel szemben én egész kellemesnek találtam, habár egy kicsit

szélsőségesnek, és a biztonságom kétségkívül kevésbé érdekelte, mint engem. Amikor először látogatott meg, csodálkozva tapasztaltam, mennyire hasonlít ahhoz a képhez, amit Snorri történetei festettek róla a képzeletemben. Meg is mondtam neki, mire kinevetett. Azt válaszolta, a férfiak mindig azt látják, amit látni akarnak, de e tény alatt mélyebb igazság rejlik. „A világot az emberiség vágyai és félelmei alakítják. A remény háborúja ez a rettegés ellen, egy olyan szubsztrátumon, amelyet maga az ember tett képlékennyé, csak már rég elfelejtette, hogyan. A férfi és az ő munkája agyaglábakon áll, várják, hogy megformálják és újraformálják őket, a lélek sötét magvából származó szörnnyé vannak kalapálva, várják, hogy széttéphessék a világot.” így mutatkozott be nekem Aslaug. – Jalan herceg. – Aslaug kilépett a csarnok árnyékai közül. Sötét hálókként tapadtak rá, nem akarták elengedni. Amint a nap megcsókolta a horizontot, levált róluk. Senki se nézte volna embernek, de női alakot viselt, méghozzá jól, húsa akár a csont, de tintába mártva, úgyhogy minden pórusát átitatta, felfedve az erezetet, feketét gyűjtve minden mélyedésbe. Rám szegezte a szemét, amelyben nem volt szín, csak szenvedély, az arca keskeny, finom formájú. Olajsötét haj keretezte, amely természetellenes hullámokban és csigákban hullott alá. Szépsége az imádkozó sáskára, a görög szobrok embertelenségére emlékeztetett. Maszk vagy nem maszk, hatott rám. Testi dolgokban én egy balek vagyok. – Jalan – ismételte meg, és kikerült. Köntöse sötétségfoszlányokból állt. Nem válaszoltam, nem fordultam utána. Egyre érkeztek a falubeliek, s a kiszűrődő éljenzés és nevetés percenként még többet vonzott oda. Aslaugot egyikük sem láthatja, viszont ha azt látják, hogy én forgok ott, és az üres levegőbe beszélek, az nem venné ki magát valami jól. Az északiak babonás népség, és őszintén szólva, ha abból ítélek, amit az utóbbi hónapokban láttam, igazuk is van. De a babonának általában hegyes a vége, és nekem semmi kedvem felnyársalódni rá. – Mit keresel ezen a civilizálatlan vidéken, ezek között a rossz szagú parasztok között? – Aslaug a bal vállamnál bukkant fel újra, szája a fülemnél. – És mit – a hangja megkeményedett, szeme

összeszűkült –, mit keres itt az a fényesküdött? Érzem a bűzét. Arról volt szó, hogy elmegy… – Félrebiccentette a fejét. – Jalan? Követted? Utánaloholtál, mint egy kiskutya? Már beszéltünk erről, Jalan. Te herceg vagy, királyi vér, Vöröshatár trónvárományosa! – Hazamegyek – súgtam, úgy, hogy alig mozgott a szám. – Itt hagyod a szépségeidet? – Kissé mindig helytelenítette a szoknyavadászatomat. Nyilván féltékenységből. – Úgy gondoltam, itt az ideje. Túlságosan rám ragadtak. – Megdörgöltem oldalt a fejemet, mert egyáltalán nem voltam biztos benne, hogy Tuttugu minden szálkát kiszedett belőlem. – Nagyon helyes. Vöröshatárban majd utat vágunk neked az örökléshez. – Mosoly világította be az arcát, mögötte karmazsinvörös volt az ég a nap végvonaglásában. – Hát… – Arckifejezését utánozva az én ajkam is felgörbült. – Én nem vagyok egy született gyilkos. De ha egy rakás unokatestvérem lezuhanna holmi szikláról, nem lenne álmatlan az éjszakám. – Már korábban rájöttem, hogy érdemesebb helyeselni neki. Ám, noha csak örvendeni tudnék bármilyen balszerencsének, amit a végzet az unokatestvéreimre pottyant, hármuk vagy négyük esetében különösen, nekem sohasem volt gusztusom azokhoz a halálos játszmákhoz, amelyeket egyes udvarokban játszanak tőrrel meg méreggel. Dicső utamat a trónushoz én stréberkedéssel meg kivételezéssel képzeltem el, megfejelve a hősiességemről szóló mesékkel és a zsenialitásomat hirdető beszámolókkal. Aztán ha majd nagyanyám kedvencének szemel ki, és igazságtalanul örökösévé léptet elő, már csak az lesz hátra, hogy a vénasszony a lehető legjobbkor szívrohamot kapjon, és kezdődhet is örömteli uralkodásom! – Ugye tudod, hogy Snorri a vesztedre tör, Jalan? – Vállam köré fonta a karját, az érintése hideg volt, mégis izgató, tele azokkal a mennyei lehetőségekkel, amiket az éjszaka rejt. – Tudod, hogy mire fogja utasítani Barakiel. Neked is ugyanazokat mondta, amikor engem Snorri tartott magában. – Én bízom Snorriban. – Ha a halálomat kívánná, már ezerszer elintézhetett volna. – De meddig, Jalan herceg? Meddig fogsz még bízni benne? – Ajka az enyémhez közelített, fejét az utolsó napsugarak glóriája övezte. –

Ne bízz a fényben, Jalan herceg. A csillagok szépek ugyan, de a köztük levő űr végtelen, és ígéretektől fekete. – Szinte hallottam, ahogy mögöttem az árnyéka elkeveredik az enyémmel, száraz póklábai egymáshoz dörzsölődnek. – Ha a holttesteddel és a megfelelő történettel tér vissza Cinóberbe, Snorri sokak háláját bezsebelheti, méghozzá számos okból… – Jó éjt, Aslaug. – Összeszorítottam, amit össze lehetett szorítani, vigyázva, hogy meg ne borzongjak közben. Az utolsó pillanatokban, mielőtt a sötétség elvitte, mindig a legkevésbé volt emberi formája, mintha igaz valója egy szívdobbanásnyival túlélte volna az álcáját. – Óvakodj tőle! – Azzal lerántották az árnyékok, miközben azzá a homállyá álltak össze, amely majd éjszakává mélyül. Megfordultam, és a helyiek mögött bementem „nagy” csarnokukba. Az Aslauggal töltött pillanatok után mindig jobban idegesítettek a verejtékező parasztok meg a kezdetleges kis életük. És lehet, hogy tényleg érdemes lesz vigyázni Snorrival. Hiszen majdnem faképnél hagyott, amikor a legnagyobb szükségem volt rá. Még egy nap, és nézhettem volna szembe a kézbéklyózás borzalmával, vagy valami még kegyetlenebb viking igazságszolgáltatási módozattal.

NÉGY

Három hosszú asztal osztotta fel a lakomázócsarnokot, amelyek körül most férfiak és nők emelgették habzó ivószarujukat és csöpögő kupájukat. Nyolc-kilenc éves gyerekek rohangáltak fel-alá kancsókkal, töltögették a kiürülőfélben levő edényeket négy nagy hordóból. Hatalmas tűz lobogott a kandallóban, előtte halak sültek nyárson. Ebek marakodtak a terem szélén, szaladtak be az asztalok alá

a rúgást is megkockáztatva, hátha leesik valami. A hőséghez, lármához és bűzhöz nem volt könnyű hozzászokni a kinti jeges tavaszi levegő után. A helyiség vége felé igyekeztem, nagy ívben kikerülve a kutyákat. Az állatok általában jó jellemismerők, vagyis nem szeretnek engem, kivéve a lovakat, mert azok, ki tudja, miért, mindig is kedveltek. Talán az fűz össze bennünket, hogy szeretünk futni. Snorri és Borris a tűz közelében ült, mellettük kétoldalt Olaafheim harcosai. A társaság többsége a bárdját is megsétáltatta az esti ivászathoz, az asztal lapjára fektették őket, úgyhogy az ember alig tudta hová tenni az italát. Snorri felém fordult, ahogy közeledtem, és ordítva rendelkezett, hogy csináljanak nekem helyet. Erre néhányan zsémbelni kezdtek, de aztán elhalt a hangjuk, és már csak a motyogásokat hallottam: „Berserker.” Beszuszakoltam magam a pad egyik, seggek csiszolta résébe, és próbáltam nem mutatni, mennyire viszolygok az ilyen szőrös brigantikkal való közösködéstől. Ez irányú toleranciám megnőtt ugyan, mialatt a Három Csatabárdot birtokoltam és működtettem… na jó, csaposnak felfogadtam Eyolfot, felszolgálónak meg Helgát és Gudrunt… de mégis, lélekben velük együtt dolgoztam. Mindenesetre, noha a toleranciám megnőtt, azért nem nőtt az égig, holott Trondban jobb minőségű szakállas, bárdforgató barbárokkal lehetett találkozni. Ám a mostani helyzettel szembesülve, különösképpen pedig a teli asztal csatabárddal, minden tőlem telhetőt elkövettem, hogy pont annyi végtaggal távozhassak majd, mint ahánnyal betértem. Vagyis vigyorogtam, mint egy féleszű, és némán tűrtem. Átvettem egy korsót, amit egy szőke, mezítlábas gyerek hozott ki, és úgy döntöttem, leiszom magam. Úgy valószínűleg nem kerülök bajba, és az a lehetőség is csábító volt, hogy tökrészegen vitorlázzak át a tengeren. Mégse tettem, és erre megvolt a jó okom. Nem szívesen ismerem be, de úgy látszik, tényleg nagyanyám vére csörgedezik az ereimben. Snorri és Tuttugu már szóba hozta vendéglátóinknak a… rendellenességemet. A trollokkal hadakozó északon ugyan nagy presztízse van annak, ha valaki berserker, viszont józan ésszel hamar átlátható, mekkora hátrány ez. Én, igen okosan, mindig is rettegtem a csatáktól. A felfedezés, hogy ha túlfeszítik a húrt, dühöngő őrültté válok, aki fejjel előre veti bele magát a harc sűrűjébe, nem volt valami

megnyugtató. A bölcs ember legnagyobb előnye, hogy tudja, mikor kell elfutni. Az ilyen túlélési stratégiának viszont élét veszi, ha habzani kezd a szánk, és minden félelemről elfeledkezünk. A félelem értékes áru, maga a józan ész, a legtisztább formába sűrítve. Ha nincs belőle, az nem jó. Szerencsére nagyon túl kell feszíteni a húrt, hogy a rejtett berserker kitörjön belőlem, tudtommal eddig csak kétszer fordult elő. Egyszer az Aral-hágónál, egyszer meg a Fekete Erődben. Ha soha többé nem fordul elő, boldog leszek. – …Skilfar… – Egy félszemű férfi Snorrival szemközt a sörösszarujába motyogott. Csak ezt az egy szót tudtam kivenni, de ennyi is elég volt. – Micsoda? – Felhajtottam a söröm utolját, és letöröltem a habot szép szőke barkómról, amit direkt ehhez az égtájhoz növesztettem. – Én oda vissza nem megyek, Snorri, szó se lehet róla. – Megképzett előttem a boszorkány meg a barlangja, körös-körül azzal a plasztiklégióval. A frászt hozta rám. Azóta is rosszakat álmodok… – Nyugi. – Snorri megnyerően rám mosolygott. – Nem kell visszamennünk. Megnyugodtam, és összehuttyantam, ahogy a feszültség kiszállt belőlem. – Hála istennek. – Ugyanis még mindig a téli szálláshelyén van. A Beerentoppenen. Egy jég- és tűzhegyen, nem messze a parttól, az lesz az utolsó megállóhelyünk, innen pár napra délre, mielőtt a nyílt tengeren nekivágnánk Maladonnak. – A fenébe is, nem! – Én a nőtől féltem, nem az alagutakról meg a szobroktól; persze azoktól is, de a lényeg, hogy eszem ágában sem volt odamenni. – Délnek megyünk egyenest. A vörös királynő minden kérdésünkre meg tud válaszolni. Snorri a fejét rázta. – Az én kérdéseim nem várhatnak, Jal. Az én kérdéseimet északi megvilágításban kell szemügyre venni. Tudtam, hogy miről akar kérdezősködni – arról a nyavalyás ajtóról. Bár ha odaviszi a kulcsot Skilfarhoz, az alighanem elveszi tőle. Egy pillanatig sem kételkedtem benne, hogy képes rá. Engem aztán nem érdekel, ha ellopja. Egy ilyen nagy hatalmú tárgynak jobb helye van

annál a vén boszorkánynál. Jó messzire onnan, ahol én lenni akarok, és így a Holt Király sem tud hozzáférni. – Na jó. – Megint a félszemű harcos szavába vágtam. – Eredj csak. De én a csónakban maradok! A Snorrival szemközt ülő fickó rám vetette hideg kék szemét meg mellette az üres lyukat, mely utóbbinak árnyékos mélye körül ronda kis izmok rángatóztak a tűz fényénél. – Folyton ez a fit-firar beszél helyetted, Snorri? Tudtam, hogy ez komoly sértés. A vikingek csúnyábbat nem is mondhatnának valakire, mint hogy az illető „szárazföldi”, olyan, aki nem ismeri a tengert. Ez a baj ezekkel az isten háta mögötti falvakkal – mindenki olyan ingerlékeny. Bármelyik percben készek felugrani, hogy kiontsák a beledet. Túlkompenzálás, persze, amiért hideg kunyhókban kell lakniuk egy barátságtalan tengerparton. Otthon az ilyennek a szeme közé köpnék… jelen esetben abba az egy szemébe… és tűrném, hogy a fél palotaőrség lefogjon, míg a másik fele kikergeti őt a városból. A Snorri-féle barátokkal ellenben az a baj, hogy mindent szó szerint vesznek, és szerintem tényleg azt hinné, hogy a becsületemet akarom megvédeni. Ahogy Snorrit ismerem, csak állna ott és tapsolna, miközben ez a vadember miszlikbe aprítana engem. Gauti, ha jól hallottam, Snorri így nevezte, egyik kezét mindvégig a bárdján nyugtatta, szétterpesztett ujjakkal, közben le nem véve rólam azt a hideg szemét, amiből csakis gyilkos szándékot lehetett kiolvasni. Ebből nagyon gyorsan baj lehet. Hirtelen erőt vett rajtam a hugyozhatnék. Felvillantottam dölyfös Jalan-mosolyomat, ügyet se vetve a gyomrom kavargására, és előhúztam a tőrömet: gonosz kinézetű fekete vas volt. Ez keltett némi figyelmet, noha korántsem akkorát, mint bárhol máshol, ahol eddig pengét előhúzni láttam. De azért némi elégedettséggel konstatáltam, hogy Gauti összerezzen, és az ujjai félig rákulcsolódnak a bárdja nyelére. Becsületemre legyen mondva, tényleg olyanfajta hősnek látszom, aki hajlamos elégtételt követelni, és képes is azt kicsikarni. – Jal… – Snorri félig összehúzott szemmel pillantott a markomban levő húszcentis pengére. Félretoltam néhány bárdnyelet, és gyors mozdulattal megfordítottam a kést úgy, hogy a hegye egy centivel az asztallap

fölött állapodott meg. Gauti ismét összerezzent. Láttam, hogy Snorri csöndesen az illető bárdjának fokára teszi a tenyerét. Több harcos félig felemelkedett, aztán visszaült. Titkos gyávaságom egyik fontos előnye, hogy testbeszéddel nagyon tudok hazudni. Ez felerészben… hogy is mondta Snorri? Szerendipitás. Igen hasznos véletlen. Rémületemben elvörösödök, ami egy száznyolcvanöt centis, erőteljes fiatalembernél könnyen dühnek vehető. És a kezem is ritkán árul el. Lehet, hogy legbelül remegek a félelemtől, de a kezem szilárd. Ha a rettegés olyan fokú, hogy végül mégis reszketni kezd, azt meg össze lehet téveszteni a haraggal. Most azonban, amint az asztallaphoz érintettem a tőr hegyét, a kezem meg sem rezdült. Pár vonással felvázoltam egy formátlan pacát, amelynek szarv volt a tetején, és egy lebenyféle az alján. – Mi ez? – kérdezte a velem szemben ülő ember. – Egy tehén? – Középkorú nő, nagyon részeg, Snorri válla fölött áthajolva. – Ez, olaafheimi férfiak, Scorron, ellenségeim országa. Ezek a határai. Ez itt… – húztam egy vonalat keresztbe a lebeny alján – … ez itt az Aral-hágó, ahol a scorroni hadsereget megtanítottam arra, hogy „ördögnek” nevezzen. – Felnéztem Gauti mord, egyszemű tekintetébe. – Mint látjátok, e határok egyike sem partvonal. Szóval ha tengerjáró volnék, az az én hazámban azt jelentené, hogy sohasem csaphatnék össze az ellenséggel. Sőt, ahányszor csak vitorlát bontanék, megfutnék előle. – Beledöftem a kést Scorron közepébe. – Ott, ahonnan én jövök, egyedül a „szárazföldiek” mehetnek csatába. – Hagytam, hogy egy gyerek töltsön a kupámba. – Ebből pedig megtanultuk, ugyebár, hogy a sértegetés olyan, mint a tőr: fontos, hogy melyik irányba mutat, és hogy te magad hol állsz. – Azzal hátradöntöttem a fejem, és kiittam a kupámat. Snorri az asztalt csapkodta az öklével, ugrándoztak a bárdok, nevetés harsant. Gauti hátradőlt, savanyú arcán már nem volt olyan maró az indulat. Folyt a sör. Tőkehalat hoztak, valamilyen sózott gabonakását meg rettenetes kis moszatpogácsákat feketére égetve. Ettünk. Még több sör folyt. Azon kaptam magam, hogy tökrészegen vitatkozom valami csupa sebhely arcú vénséggel a különféle kalózhajók jó tulajdonságairól – a témának sok-sok hasonlóan részeg

beszélgetés során lettem „szakértője” a Három Csatabárdban. Még több sör ömlött ki, loccsant ki, nyeletett le. Úgy rémlik, éppen a tengeri csomóknál tartottunk, amikor kecsesen lecsusszantam a lócáról, és úgy döntöttem, ott is maradok.

– Hedwig – motyogtam félálomban. – Szállj már le rólam, asszony. A nyalogatás abbamaradt, majd újrakezdődött. Azon tűnődtem, hol lehetek, és mikor nyúlt meg Hedwig nyelve ennyire. És mikor lett ilyen nyálas. Meg büdös. – Tűnés! – Az eb felé csaptam. – Fene a beledet. – Még mindig több mint félrészegen felkönyököltem. A tűzhely izzó parazsa éleket és árnyékokat vetett a csarnokra. Kutyák settenkedtek az asztalok alatt, maradékot keresve. Vagy fél tucat részeg hortyogott a padlón, ahol éppen összeestek, Snorri meg a középső asztalon feküdt kiterülve, feje a zsákján, mély álomban. Támolyogva felálltam, és fölkavarodott a gyomrom. Noha a csarnoknak olyan szaga volt, hogy a hugyozás csak javíthatott volna rajta, azért elindultam a kijárat felé. Még lespriccelnék egy alvó vikinget a homályban, és abból nehéz lenne kidumálnom magam. A kétszárnyú ajtóhoz érve felrántottam a bal felőlit, a zsanérok úgy visítottak, hogy a holtakat is felriasztották – mást viszont szemlátomást senkit –, és kiléptem. A lélegzetem gőzölgött előttem, a holdsütötte tér szikrázott a zúzmarától. Szép tavaszi éjjel északon. Balra tértem, és hozzáláttam a művelethez. A kölcsönsör zubogásán túl hullámok püfölték a kikötő falát, azon túl a tétován megtörő tajték locsogott a folyónak lejtő parton, azon túl meg… csönd, amitől a szőr is felállt a hátamon. Füleltem, de semmit sem hallottam, ami alátámaszthatná a szorongásomat, pedig én részegen is megorrontom a bajt. Ráadásul Aslaug eljövetele óta mintha suttogott volna nekem az éjszaka. Ma viszont befogta a száját. Megfordultam, ügyetlen ujjakkal próbálva bekötni a sliccemet, de hirtelen rájöttem, hogy megint hugyoznom kell. Alig tíz méterre tőlem a legnagyobb farkas állt, amit életemben láttam. Hallottam én mindenféle tódításokat a Három Csatabárdban, kész is voltam elhinni, hogy az észak nagyobb farkasokat nevel, mint amiket délen találni.

Még egy óriásfarkast is láttam a saját szememmel, habár kitömve és a bejárat fölé szögezve Madame Serene Gyönyörpalotájában, lenn a Magiszter utcán, Cinóberben. De ez itt előttem csakis egy Fenris fajtabéli lehetett, amikről Trondban meséltek. Olyan magas volt, mint egy ló, bozontos bundájában még szélesebbnek is látszott, s a szája tele volt hegyes csontokkal, amik világítottak a holdfényben. Csak álltam megdermedve, egyre csörgedezve a két lábam közé. A fenevad előreindult, nem morgott, nem osont, egyszerűen csak nyomult előre, gyors, kicsit suta mozgással. Eszembe se jutott, hogy a kardomért nyúljak. Ez a farkas úgy festett, mint aki leharapná a hegyét, és kész. Szóval csak álltam ott, és gyarapítottam a tócsát. Rendes körülmények között, ezt büszkén vallom, én az a fajta gyáva vagyok, aki a pillanat hatására cselekszik, akkor szalad el, amikor kell, és nem gyökerezik földbe a lába. Most azonban az iszonyat nagyobb volt, hogysem megfuthassak előle. Csak azután tudtam összeszedni magam annyira, hogy meneküljek, amikor az óriás fenevad elrontott mellettem, és a kétszárnyú ajtón betört a nagycsarnokba. Futottam, még a lélegzetemet is visszatartva ennek a lénynek a dögszagától. Már a tér peremén jártam, űztek a mögöttem felhangzó rettenetes ordítások és üvöltések, amikor az agyam végre horgonyt vetett. Szűkölő kutyák iramodtak ki a csarnokból. Zihálva megtorpantam – leginkább a félelemtől, hiszen nem szaladtam nagyon messzire –, és előhúztam a kardom. Előttem a vaksötét éjszakában akárhány ilyen szörny rejtőzhet még. Végül is a farkasok falkában vadásznak. Kinn maradjak a sötétben a fenevad barátaival, vagy mégiscsak biztonságosabb Snorri és egy tucatnyi másik viking oldalán, akik az előbb látottal néznek szembe? Olaafheim-szerte ajtókat rúgtak ki, lángokat gyújtottak. A meglepett ebek végre csaholni kezdtek, és mindenfelől „Fegyverbe!” kiáltások hangzottak. Fogamat összeszorítva és nem különösebben sietve visszafordultam. Odabenn mintha maga a pokol ricsajozott volna: férfiak ordítottak, szentségeltek, bútordarabok puffantak, törtek, de fura módon semmi acsargás, semmi farkasüvöltés. Láttam már kutyákat marakodni, és az elég hangos ügy. A farkasok, úgy látszik, a nyelvükbe harapnak – meg másokéba természetesen, ha módjuk van rá!

Ahogy közelebb értem, a csarnokban egyre halkult a kakofónia: nyöszörgés, hörgés, körmök csikorgása a kövön. Sebességem araszolássá lassult. Csak a hátam mögötti ténykedések hangjai hajtottak tovább. Nehogy már úgy lásson valaki, amint ácsorgok, miközben pár méterre tőlem emberek halnak meg! Sebesen dobogó szívvel, csigamód vánszorgó lábbal odaértem az ajtóhoz, és bedugtam a fejem annyira, hogy a fél szemem körülnézhessen. Asztalok felforgatva, lábaik kurta, részeg erdőt alkottak a parazsak változékony fényénél. Férfiak, jobban mondva férfiak cafatjai, szanaszét a padlón, sötét tavak és még sötétebb maszatfoltok között. Először nem is láttam a Fenris farkast. Egy erőlködő hörgés a legsötétebb árnyék felé vonzotta a szememet a csarnok szélénél. A fenevad felpúpozott háttal marcangolt valamit a földön. Két bárd állt ki az oldalából, egy a hátába mélyedt. Hatalmas állkapcsa szétnyílva valami körül, pofája alatt egy pár férfiláb feszült meg, iszamós fekete vérrel és nyállal borítva. Valahogy tudtam, ki lehet az abban a rettentő torokban. – Snorri! – Minden engedély nélkül szakadt ki belőlem a kiáltás. Gyorsan a számhoz kaptam a kezem, hogy a további ostobaságoknak elejét vegyem. Még csak az kéne, hogy az az iszonyú fej felém forduljon. Rémületemre rádöbbentem, hogy az ajtónyílásban állok, a lehető legrosszabb helyen, a holdvilágtól körülrajzolva, a kijáratot lezárva. – Fegyverbe! – A csarnokhoz! Kiáltozás mindenhonnan. Hátam mögül lábdobogást hallottam. Arrafelé nem lehet visszavonulni. Az északiak a hüvelykujjánál fogva kötik fel a gyávát, úgy vagdossák le róla a fölösleges darabokat. Gyorsan beléptem hát, hogy kevésbé kínáljak célpontot, és oldalazni kezdtem a fal mentén, próbálva levegőt se venni. Vikingek érkeztek mögöttem az ajtóhoz, csülledtek befelé. Miközben a farkast figyeltem, egy kéz, a teremtmény méretéhez képest gyerekkéz emelkedett föl a feje túloldalán, és a szemei közé markolt. Izzó kéz. Olyan fénylő kéz, hogy a terem majdnem nappali világosságba borult. Azt tettem, amit minden csótány, ha lámpát

gyújtanak a konyhában. Iszkoltam valami fedezékbe, beugrottam egy asztal maradványai mögé, amely az oldalán állt, félúton köztük meg köztem. A fény tovább erősödött, kis híján megvakultam tőle, átbotorkáltam egy torzón, keresztülestem egy asztalon, és botladozó léptekkel előrelódultam, nehogy kiszaladjon alólam a lábam. Előrenyújtott kardom belefúródott valami puhába, csonton csikordult, aztán egy irdatlan súly zuhant rám, és kirekesztette a fényt. Meg minden mást is.

ÖT – …alatta! Hat férfi tudta csak kihúzni. – Álmélkodó női hang. Úgy éreztem, mintha felemelnének. Vinnének. – Vigyázz! – Csak óvatosan… Meleg, nedves rongy törölte végig a homlokomat. Belevackolódtam a körülölelő puhaságba. A világ kellemes távolságra volt tőlem, csak beszélgetésfoszlányok értek el, miközben szunyókáltam. Álmomban az üres cinóberi palotát jártam, szép nyári nap volt, fény özönlött be a hatalmas, sütkérező városra néző magas ablakokon. – …egészen a markolatáig! Biztosan átdöfte a szívét… – Egy férfihang. Mozogtam. Vittek. A ringatózás félúton volt az ismerős lóháton zötyögés meg az óceán ocsmány hánykolódása között. – … látva, hogy a barátját… – Hallottam, hogy elkiáltja magát az ajtóban. „Snorri!” Úgy bömbölt, mint egy viking…

A világ közelebb jött. Nem akartam. Otthon voltam. Ahol meleg volt. Ahol biztonságban voltam. Legalábbis nagyobb biztonságban. Az észak csak egy puha földet érést kínált. Egy nő szorított magához, a melle akkora volt, mint a helybeli hegyek. – …megrohamozta… – …rávetette magát! Ajtónyikorgás. Szenet kotortak. – …berserker… Elfordultam a napfényben fürdő város látványától, vissza az üres galéria felé, félig megvakulva. – …Fenris… Szememből eltűntek a napfoltok, fakultak a vörösek meg a zöldek. És láttam a farkast, ott a palotacsarnokban, a szája tátva, agyarai fehérek, nyelve skarlátvörös, kötélszálakként csurgott a nyála, lehelete forró… – Brrr! – Nagyot rándulva felültem, a fejem elszakadt Borris szőrös férfimellétől. Miért nem vesz ez soha inget? – Csak óvatosan! – Vaskos karok fektettek le olyan könnyedén, mint gyermeket a szőrmével kitömött bölcsőbe. Füstös kunyhó magasodott fölénk, nagyobb, mint a többi, és mindenfelé emberek tolongtak. – Mi? – Folyton ezt kérdezem, bár jobban meggondolva ritkán vagyok kíváncsi a válaszra. – Nyugalom! Megdöglött. – Borris felegyenesedett. Az Olaaf klán férfinépe töltötte be a kerek kunyhót, egy vastag szőke varkocsos, idősebb nő és több bögyös fiatal – nyilván a feleség meg a leánygyermekek. – Snorri… – Megrándultam, s csak aztán vettem észre, hogy ott fekszik mellettem, ájultan, halványan – még egy északihoz képest is halványan –, testén ronda vágások, az egyik egy régi seb, végig a bordáin, gyulladt és fehér varas. Még így is sokkal jobb formában volt, mint egy olyan embernek kellene lennie, akit nemrég harapdált össze egy Fenris farkas. Felsőkarján a márványfehér húsból élesen álltak ki a jelek, a kalapács meg a bárd kéken, a rúnák feketén, és egy pillanatra csapdába ejtették a figyelmemet. – Hogyan? – Egyszavasnál hosszabb mondatokra, úgy látszik, nem voltam képes.

– Belenyomta a pajzsát a fenevad pofájába. Kiékelte vele! – mondta Borris. – Aztán te megölted! – Az egyik lánya, a melle majdnem olyan fejlett, mint az apjáé. – Kihúztuk belőle a kardodat. – Egy harcos a tömegből, markolattal előre, tiszteletteljesen felém nyújtva a pengét. – Nem volt könnyű! A lény felnyársalta magát a pengémen, ahogy rám esett. Emlékeztem, milyen szélesre volt tátva a farkas szája Snorri körül, de mardosni nem mardosott. Szememet behunyva azt is láttam, ahogy a fénylő kéz a szemei közé nyomódik. – Látni akarom azt a lényt. – Nem akartam, de muszáj volt. Azonkívül ritkán van alkalmam hőst játszani, és ez sem fog sokáig tartani, amint Snorri magához tér. Nagy nehezen talpra álltam. Levegőt venni volt a legnehezebb, a farkas súlya mindkétfelől megnyomta a bordáimat. Szerencse, hogy nem törte rapityára őket. – A francba! Hol van Tuttugu? – Itt vagyok! – Több széles hát mögül jött a hang. Férfiak húzódtak szét, hogy látni engedjék az undorethek másik felét, aki bedagadt szemmel vigyorgott. – Nekivágódtam egy falnak. – Újabban ez a szokásod. – Meglepett, mennyire örülök, hogy egy darabban van. – Menjünk! Borris haladt elöl, mellette férfiak nádfáklyákkal. Én mögöttük bicegtem, a bordáimat fogva és szentségelve. A teret száraz rönkökből rakott, piramis nagyságú tűz világította meg, deszkákon hordták ki a sebesülteket, akiket egy gubancos fehér hajú agg házaspár ápolgatott. Abból, amennyi időt a csarnokban töltöttem, nem hittem volna, hogy bárki is életben maradt, de a sebesültek ösztönösen tudják, melyik résbe vagy lyukba hengeredjenek, ha lehetőség kínálkozik elbújni. Az Aral-hágón repedésekből, rókaodvakból húztunk elő halottakat, némelyiknek csak a csizmája látszott ki. Borris elvezetett bennünket a sérültek mellett a nagycsarnok bejáratához. Képén nagy varacskos folttal egy kis ember állt őrt a lándzsáját szorongatva és az éjszakába meredve. – Megdöglött! – Ez volt az első, amit mondott. Idegesnek látszott, úgy kaparászta méretes vassisakját, mintha attól elmúlna a viszketése.

– Persze hogy megdöglött! – mondta Borris, és elhúzott mellette. – A berserker herceg végzett vele! – Persze hogy megdöglött – visszhangoztam, ellépve a kis ember mellett, és némi megvetést csempészve a hangomba. Fogalmam sincs, miért döntött a lény pont akkor úgy, hogy rám esik, de a súlyától markolatig fúródott bele a kardom, és egy ilyen baleset után még egy ló méretű farkas sem kel föl. De valami azért zavart. Snorri kezével kapcsolatban, amely úgy izzott, mint… – Odin heréire! Micsoda bűz! – Borris, előttem. Levegőt vettem, hogy rámutassak, naná, hogy bűzlik. Az egész terem bűzlött, mint a nyavalya, de csak marginálisan volt rosszabb, mint Borris kunyhója, vagy akár Olaafheim általában. Észrevételem azonban fuldoklásrohamba veszett, amint az az ocsmány szag elárasztotta a tüdőmet. Horzsolt bordákkal fuldokolni fájdalmas ügy, eltereli az ember figyelmét az olyasmikről, mint hogy például állva maradjon. Szerencsére Tuttugu elkapott. Zihálva előrenyomultunk. Lámpákat gyújtottak, és rátették őket a lábaira visszaállított középső asztalra. Valami illatosító égett tálakban, szúrós levendulaszaggal vegyítve a bűzt. A halottakat a kandalló előtt rakták össze darabjaikból. Gauti is közöttük volt, akkurátusan kettéharapva, szeme a pillanat agóniájában szorosra zárult, a másik szem ürege a plafongerendákra meredt. A farkas ott hevert, ahol Snorrit mardosva összeesett. Az oldalán feküdt, lábai a fal felé mutattak. A rémület, ami akkor fertőzött meg, amikor először láttam, teljes erővel visszatért. Még döglötten is iszonyú látvány volt. A bűz egyre sűrűsödött, ahogy közeledtünk hozzá. – Döglött – mondta Borris, a veszélyesebbik végéhez lépve. – Persze hogy… – Megkukultam. A lénynek dögszaga volt. Bundája foltokban kihullott, és szürke volt a húsa. Itt-ott, ahol megrepedezett, hernyók tekeregtek benne. Nemcsak megdöglött – már jó ideje döglött volt. – Odin… – Borris az arca elé kapott kezén keresztül nyögte ki a szót, de az isten anatómiájának megfelelő részét már nem tudta hozzábiggyeszteni a káromkodáshoz. Melléje léptem, és csak bámultam a farkas fejét. Elfeketedett koponya, ez lett volna a helyes

kifejezés. A szőr eltűnt róla, a bőr feketére ráncolódott, mintha láng nyaldosta volna végig, s a szemüregei között, amelyekből gennyes váladék szivárgott, a csonton egy tenyér beleégett lenyomata látszott. – A Holt Király! – Az ajtó felé pördültem, kezemben a karddal. – Mi? – Borris nem mozdult, még mindig a farkas fejét nézte. Megtorpantam, és a hullák felé mutattam. Gauti jó szeme hirtelen felpattant. Ha éltében is hideg volt a tekintete, most mintha a Metsző Jég minden tele benne süvített volna. Keze a földet markolászta, és ahol a torzója véget ért, a bordakosara alatti vörös cafatok rángatózni kezdtek. – Égessétek el a halottakat! Daraboljátok fel őket! – És rohanni kezdtem, egyik karomat az oldalamhoz préselve, miközben minden lélegzetvételem belém döfött. – Jal, hová… – Tuttugu megpróbált elkapni, amint elhúztam mellette. – Snorri! A Holt Király küldte a farkast, Snorriért! – Elvágtattam a varacskos mellett az ajtónál, és kiloholtam az éjszakába. A bordáim miatt meg Tuttugu tömege miatt egyikünk sem elsőnek ért oda Borris házához. Fürgébb férfiak figyelmeztették a feleségét és a lányait. A helyiek már megérkeztek, védték a bejáratot, amint meggörnyedve beléptünk. Snorri ülő helyzetbe tornászta magát, mezítelen mellének meg hasának csupa izom topológiáját mutogatta. A lányok körülnyüzsögték, ki egy szakadást öltött össze az oldalán, ki egy sebet tisztogatott a kulcscsontja alatt. Emlékeztem rá, hogy amikor fényesküdött voltam, és Barakielt hurcoltam magamban, mennyi erőt kivett belőlem egyetlen hullaember harcképtelenné tétele. Fenn a hegyoldalon, Chamy-Nixen túl, amikor Edris zsoldosai beértek bennünket, teljesen keresztülégettem egy hulla alkarját, amelyik meg akart fojtani. A művelet minden erőt kivett belőlem. Az, hogy Snorri egyáltalán fel tudott ülni egy óriás holt farkas egész fejének szénné égetése után, sok mindent elárult belső erejéről, rettenetes izomzata meg a külsőről. Snorri felnézett, és fáradtan rám vigyorgott. Mivel voltam már fényesküdött is, most pedig sötétségesküdött voltam, meg kell mondanom, a sötét oldalnak könnyebb a dolga. Az erő, amit Snorri és én az élőholtak ellen vetettünk be, ugyanaz volt, amivel mások sebeit

meggyógyítottuk. Ugyanabból az energiaforrásból táplálkozott, csak éppen az élőholtak testének gyógyítása kiégette belőle a gonoszt. – A kulcsért jött – mondtam. – Valószínűleg a jégen döglött meg, és az olvadás kiszabadította. – Snorri arca megrándult, amikor a térdelő leány még egyet öltött rajta. – De az igazi kérdés az: honnan tudta, hogy itt talál bennünket? Jó kérdés. Nem volt kellemes gondolat, hogy bármilyen holt lény ránk törhet utunk bármelyik pontján. Jó kérdés, de nem volt rá válaszom. Tuttugura néztem, hátha neki van. – Hm. – Tuttugu megvakarta az állát. – Nem volt éppen titok, hogy Snorri dél felé hajózott Trondból. A fél város végignézte. – Tuttugu nem tette hozzá, hogy „hála neked”, de persze erre nem is volt szükség. – És Olaafheim az első logikus hely, ahová három ember egy csónakkal behúzódhat. Jó széllel, egynapi vitorlázással éppen elérhető. Ha volt ügynöke a városban, aki valamilyen rejtett módon tud kommunikálni… de az is lehet, hogy nekromanták táboroztak a közelben. Nem tudjuk, hányan menekültek el a Fekete Erődből. – Igen, ez kézenfekvő. – És sokkal megnyugtatóbb, mint az a gondolat, hogy a Holt Király minden pillanatban tudja, hol talál bennünket. – Az a helyzet, hogy indulnunk kellene. – Most? – fintorodott el Snorri. – Éjnek évadján nem vitorlázhatunk. Közelebb léptem hozzá, mert láttam, hogy a két lány nagyon figyel. – Tudom, hogy téged szeretnek itt, Snorri. Csak éppen egy rakás hulla hever a nagycsarnokban, és amikor Borris meg a barátai majd végeznek a barátaik és családtagjaik feldarabolásával meg elégetésével, esetleg fel fogják tenni a kérdést, hogy miért is látogatott el a gonosz az ő kis városukba. Mennyire jó barátod Borris? És ha kérdezősködni kezdenek, és fel akarnak vinni bennünket a két jarlhoz… szóval, magasabb körökben is vannak barátaid? Snorri felállt, és a lányok meg fölém magasodva magára húzta a zekéjét. – Jobb, ha indulunk. – Felvette a csatabárdját, és az ajtó felé fordult. Senki sem próbált megállítani bennünket, bár sok kérdés elhangzott.

– Szükségünk van valamire a csónakból. – Ezt hajtogattam a kikötő felé menet. Majdnem igaz is volt. Mire a tengerparthoz értünk, már egész tömeg verődött össze, és a kérdések egyetlen morgolódó hangzavarrá erősödtek. Tuttugu magával hozott egy nádfáklyát Borris kunyhójából, azzal világította meg utunkat a hálóhalmok és kidobott ládák között. Számtalan helybeli lesett bennünket az árnyékok közül. Egy férfi elkapta a karomat, és valami olyasmit mondott, hogy meg kell várnunk Borrist. Leráztam magamról. – Megnézem az orrban! – Beletelt némi időbe, mire elsajátítottam a tengerészeti szakkifejezéseket, de amióta csak meg tudtam különböztetni egymástól az orrot meg a tatot, minden alkalmat megragadtam, hogy tudásomat fitogtassam. Lemásztam, sziszegve a fájdalomtól, amikor a fejem fölé kellett nyúlnom. Fentről motyogást hallottam, az emberek egymást hergelték, hogy ne engedjenek el bennünket. – Lehet, hogy a tatban lesz… az az izé… amire szükségünk van. – Tuttugu még egy trollkőtől is tudott volna színészeti leckét venni. Leugrott a csónak másik végébe, amitől a jármű veszélyesen megbillent. – Én meg evezek – mondta Snorri, két lépéssel a csónakban teremve. Neki természetesen sejtelme sem volt semmiféle csalási módozatokról, ami, lévén hogy már fél évet töltött a társaságomban, sok mindent elárul pedagógiai képességeimről. Hogy még jobban eltereljem a kikötőfalon álldogáló helybeliek figyelmét a tényről, hogy éppen belehajózunk az éjszakába, felemeltem a kezem, és fejedelmi módon búcsút vettem tőlük. – Isten áldjon titeket, Olaafheim polgárai. Mindig úgy fogok visszaemlékezni a városotokra, mint… mint egy olyan helyre, ahol megfordultam. És ennyi volt. Snorri evezett, én meg visszazuhantam abba a félrészeg kábulatba, amit az előtt élveztem, hogy az éjszakai kellemetlenségek elkezdődtek volna. Újabb, északiakkal tele várost hagytam magam mögött. Nemsokára a déli napfényben lustálkodhatok. Majdnem biztos, hogy feleségül veszem Lisát, s mielőtt a nyár véget ér, már verem is el az apja pénzét.

Három órával később a végtelen szürke tengeren talált bennünket a hajnal, Norseheim pedig fekete vonal volt keleten, ami semmi jót sem ígért. – Na – mondtam. – Itt legalább nem ér el a Holt Király keze. Tuttugu kihajolt a borsötét hullámok fölé. – Tudnak úszni a döglött bálnák? – kérdezte.

HAT

Olaafheimből való sietős távozásunk után két nappal beálltunk Haargfjord kikötőjébe. Fogyóban voltak a készleteink, és mivel Snorri el akarta kerülni a nagyobb városokat, Haargfjord bizonyult az egyetlen választásnak. Megtapogattam a zsákunkat. – Kicsit korai feltölteni – mondtam, bár inkább volt üres, mint teli. – Mindenesetre most valami ehető élelmet szerezzünk. Rendes kenyeret. Sajtot. Esetleg mézet… Snorri a fejét csóválta. – Egymagamnak Maladonig kitartott volna. Nem számítottam rá, hogy Tuttugut is etetnem kell, meg te is kölcsönveszel belőle, hogy aztán a tengerbe köpködd.

Lehorgonyoztunk a kikötőben, és Snorri odaültetett egy olyan silány dokk-kocsma asztalához, hogy még neve se volt neki. A helyiek egyszerűen a dokk-kocsmának hívták, és az ízéből ítélve a sört a hajók fenékvizéből főzhették. De nem szeretek panaszkodni, azonkívül semmi pénzért el nem mulasztottam volna az alkalmat, hogy végre meleg helyen üldögélhetek, ahol nem dobálnak a hullámok.

Ott ültem egész nap, vedeltem az ocsmány sört, elbűvöltem két dundi, szőke pincérlányt, és majdnem egy teljes sült disznót megettem. Nem számítottam rá, hogy olyan sokáig egyedül maradok, de egyszer csak azon vettem észre magam, hogy a rengeteg sör után abba az állapotba értem, amikor az ember alighogy pislant egyet, máris kiderül: a nap egy egész negyedet ugrott útján a horizont felé. Késő délután aggodalmas képpel befutott Tuttugu. – Snorri eltűnt. – Jó trükk! Engem is megtaníthatna rá. – Komolyan beszélek. Sehol se találom, pedig ez nem egy nagy város. Benéztem az asztal alá, de csak mocsok borította padlódeszkákat meg patkányrágta csontokat láttam. – Elég megtermett fickó. Senkit sem ismerek, aki jobban tudna vigyázni magára. – De hát azt kutatja, hogyan tudná kinyitni a halál ajtaját! – mondta Tuttugu hadonászva, arra próbálva utalni, hogy az ilyesmi nem éppen az óvatosság ismérve. – Igaz. – Kezébe nyomtam egy sült disznóhússal teli csülköt. – Akkor fogjuk fel a követezőképpen. Ha tényleg baja esett, azzal megtakarított neked egy több hónapos utat… Visszamehetsz Trondba, én meg kivárok itt egy méretes hajót, hogy átvigyen a kontinensre. – Ha fütyülsz rá, mi történt Snorrival, legalább az érdekelhetne, hogy mi lett a kulccsal. – Tuttugu ronda pofát vágott rám, és nagyot harapott a disznólábból. Felvontam a szemöldököm, de Tuttugunak tele volt a szája, én meg túl részeg voltam ahhoz, hogy bármilyen kérdés hosszabban foglalkoztasson. – Egyáltalán miért csinálod ezt, Tuttugu? – Meglötyköltem a sört a számban. – A Pokol ajtajára vadászni? Talán oda is követni akarod, ha megtalálja? Tuttugu nyelt egyet. – Nem tudom. Ha elég bátor leszek, igen. – Miért? Mert ugyanabból a klánból származtok? Ugyanannak a fjordnak az oldalán éltetek? Mi az ördög visz rá arra, hogy…

– Ismertem a feleségét. Ismertem a gyerekeit, Jal. A térdemen ugráltattam őket. „Bácsikának” hívtak. Ha ezt elfelejti az ember, akkor mindent elfelejthet… és úgy mi értelme az életnek? Kinyitottam a szám, de részegen sem tudtam mit felelni. Úgyhogy megmarkoltam a kupámat, és nem szóltam semmit.

Tuttugu addig maradt, míg be nem kebelezte az ételemet, és meg nem itta a sörömet, aztán ment tovább keresgélni. Az egyik söröslány, Hegga vagy talán Hadda, hozott még egy kancsóval, és egyszer csak azon kaptam magam, hogy beesteledett körülöttem, a kocsmáros meg hajtogatni kezdi, hogy most már mindenki hazamehetne szépen, vagy pedig szurkolja le a pénzt, ha az elsőosztályú padlóterét igénybe akarja venni. Feltápászkodtam, és kitámolyogtam a latrinára. Amikor visszaértem, Snorri ült a helyemen a homlokát ráncolva, és haragosan megfeszítve az állkapcsát. – Snolli! – Meg akartam tőle kérdezni, hogy merre járt, de rájöttem, ha olyan részeg vagyok, hogy a nevét se tudom kimondani, jobb, ha egyszerűen leülök. Leültem. Pár perc múlva Tuttugu bukkant fel az ajtóban, és megkönnyebbült pillantást vetett felénk. – Merre jártál? – Mint valami zsörtölődő anya. – Én el se mozdultam innen! Ja… – Eltúlzott lassúsággal megfordultam, és Snorrira meredtem. – Bölcsesség után jártam – mondta ő, összehúzott kék szemével felém nézve, és én rögtön kijózanodtam egy kicsit ettől a veszedelmes tekintettől. – Az ellenséget kerestem. – Hát, az sose volt probléma – mondtam. – Csak ülni kell, úgyis rád talál. – Bölcsesség után? – Tuttugu odahúzott egy széket. – Valami völvánál voltál? Melyiknél? Azt hittem, Skilfarhoz megyünk, a Beerentoppenre. – Ekatrinál. – Snorri töltött magának a sörömből. – Ő közelebb volt.

És Snorri beledobta történetét a hallgatásunkba, én pedig az olcsó sör tengerén lebegve néztem, ahogy kibontakozik előttünk a meséje.

*** Miután otthagyott a dokk-kocsmában, Snorri végigvette Tuttuguval a készletlistát. – Minden világos, Tutt? Nekem föl kell mennem az Öreg Hrothsonhoz. – Kihez? – Tuttugu felnézett a palatábláról, ahová Snorri rúnákkal felvéste a sót, szárított marhahúst és egyéb tételeket, a mennyiségekkel együtt, amiket akkurátusan összeadott. – Az Öreg Hrothsonhoz, a klánfőhöz! – Ja. – Tuttugu vállat vont. – Én először járok Haargfjordban. Menj csak, alkudozni én is tudok úgy, mint bármelyik piaci kofa. Snorri a vállára csapott, és elfordult. – Persze, az alkudozáshoz némi pénz is kellene… – tette hozzá Tuttugu. Snorri benyúlt a télikabátja zsebébe, és odadobott Tuttugunak egy nehéz érmét. – Ekkora aranyat se láttam még. – Tuttugu az arca elé emelte, hogy majd beleverte az orrát, másik keze gyömbérvörös szakállában turkált. – Hát ez micsoda rajta? Harang? – A velencei nagyharang. Azt mondják, a Sóhajok Öblénél még ma is hallani viharos éjszakán, bár ötven ölnyi mélyben pihen. – Snorri egy másikat halászott elő a zsebéből. – Firenzei forint. – A micsodási nagyharang? – Tuttugu egyre forgatta a kezében a forintot, elbűvölte a ragyogása. – Velencei. Elsüllyedt, mint Atlantisz meg a Csendes-tenger többi városa. Firenzéhez tartozott. Ott verik ezeket. Tuttugu összepréselte az ajkát. – Amint végzek, visszamegyek Jalhoz. Már ha elbírom azt a sok aprót, amit ebből a szépségből visszakapok. Ott találkozunk. Snorri biccentett, és elindult egy meredek utcán, amely a dokkoktól a város fölötti gerincen álló nagycsarnokokhoz vezetett.

Snorri háborúzó és fosztogató évei során megtanulta, hogy az információ többet ér, mint a vélemény, megtanulta, hogy egy dolog, miket mesélnek az emberek, de aki az emberei életét kockáztatja, az jobb, ha a saját szemével néz utána a meséknek – vagy pedig egy felderítőével. Sőt több felderítőével, mert ha három embernek megmutatsz valamit, három különböző beszámolót fogsz hallani, és ha szerencséd van, valahol köztük rejlik az igazság. Elmegy tehát Skilfarhoz, megkeresi a jégboszorkányt a tűzhegyén, de jobb, ha más forrásokból merített tanácsokkal megy hozzá, mint ha üres edényként várja, hogy Skilfar csak a maga véleményével töltse tele. Az Öreg Hrothson nagycsarnoka tornácán fogadta Snorrit, ott ült fekete tölgyszékében, amelynek magas támlája tele volt faragva asgardi rúnákkal. A föléje nyúló oszlopokon istenek álltak zordan, éberen. Odin tekintett le a vénség meggörbedt feje fölül, mellette Freja, körülöttük Thor, Loki és Aegir. Mások, akiket lejjebb faragtak ki, olyan fényesre koptak a sok fogdosástól, hogy bármelyik istenek lehettek. Az öreg hajlottan ült hivatali köntösében, csupa csont és besüppedt hús, ritkás fehér haja májfoltos koponyát koronázott, és fanyar betegségszag lengte körül. De a szeme csillogott. – Snorri ver Snagason. Hallom, a hardassák végeztek az undorethekkel. Hátba döfés egy sötét éjszakán? – Az Öreg Hrothson komótosan mérte a szavakat, a kor nyikorgott minden szótagjában. Mellette, kisebb széken az ifjabb Hrothson ült, hatvan telet megért, ezüstös hajú férfi. Páncélingbe-bundába öltözött díszőrség vette körül őket, hosszú nyelű bárdjukat a válluknak támasztva. A két Hrothson akkor is ott ült, amikor Snorri utoljára látta őket, vagy öt évvel azelőtt, bámultak le a városukra, meg ki a szürke tengerre. – Csak ketten maradtunk életben – mondta Snorri. – Én és Olaf Arasson, más néven Tuttugu. Az öregebbik Hrothson előrehajolt, és nagy adag sötét turhát köpött a deszkákra. – Ez a véleményem a hardassákról. Odin segítsen, hogy bosszút állj, és Thor adjon hozzá erőt. Snorri a mellére csapott az öklével, bár a szavak nem hoztak neki vigaszt. Thor az erő és a háború istene, Odin meg a bölcsességé, de Snorri néha arra gondolt, talán mégis Loki, a trükkök istene volt az

egész mögött. Egy hazugság az erőnél és a bölcsességnél is mélyebbre hatolhat. Mert nem rossz tréfa-e az egész világ? Talán még magukat az isteneket is csapdába ejtette Loki legnagyobb trükkje, és a csattanó csak majd a ragnarökben fog elhangzani. – Bölcsesség után járok – mondta. – Hát – mondta az Öreg Hrothson. – Akkor fordulj a papokhoz. Mindnyájan nevettek, még az őrök is. – Komolyra fordítva – szólalt meg első ízben az ifjabbik Hrothson. – Apám háború, termés, kereskedelem és halászat dolgában adhat tanácsot. E világi vagy túlvilági bölcsességre gondolsz? – Mindkettőre – vallotta be Snorri. – Ekatri. – Az Öreg Hrothson bólogatott. – Visszajött. A téli kunyhójában találod, a zuhatag mellett, a déli oldalon, öt kilométerrel följebb a fjord mentén. Bizony mondom, több minden van az ő rúnáiban, mint a folytonosan Asgardról prédikáló papok füstjében meg vascsengettyűiben. Fia bólintott, Snorri pedig távozott. Amint hátrapillantott, a két férfit éppen olyannak látta, mint amikor öt évvel azelőtt hagyta ott őket; néztek ki a tengerre.

Egy órával később már a boszorkány kunyhójához közeledett: kerek, tönkökből összerótt tákolmány volt, a teteje hanga meg irha, közepéből vékony füstcsík szállt föl. Még mindig jég szegélyezte a zuhatagot, amely a kunyhó mögött csobogott vékony és végtelen, fehér sugarakban az aljánál levő medence ködpárájába. Snorri megborzongott, miközben Ekatri ajtaja felé ballagott a sziklás talajon. A levegőben ősi mágia szagát érezte, ami nem volt sem jó, sem gonosz, egyszerűen a földből eredt, ember számára nem tartogatott szeretetet. Megállt, hogy elolvassa a rúnákat az ajtó fölött. Mágia és Asszony. Vagyis völva. Kopogott, s mivel nem hallott semmit, belökte az ajtót. Ekatri szétterített irhákon ült, szinte eltűnt a folttakarók alatt. Egyetlen sötét szemmel meg egy nedvedző szemüreggel meredt rá. – Kerülj beljebb, ha muszáj.

Snorri behúzta a nyakát, hogy be ne üsse a fejét a szemöldökfába, meg a gerendákról lógó szárított gyógynövény csokrokba. A kis tűz füstje a tetőnyílás felé tekergett, levendula- és fenyőillattal töltve meg az egyetlen helyiséget, majdnem elfojtva a rothadás szagát. – Ülj le, gyermek. Snorri nem sértődött meg, leült. Ekatri százévesnek látszott, olyan fonnyadt és görbe volt, mint valami fa egy szirt tetején. – Nos? Én találjam ki? – Ekatri belenyúlt karmos kezével az előtte levő tálkák egyikébe, és egy csipet port dobott a parazsakra, amitől sötétebbé vált a felfelé kanyargó füst. – Télen orgyilkosok jelentek meg Trondban. Értem jöttek. Tudni akarom, ki küldte őket. – Nem kérdezted meg tőlük? – Kettőt meg kellett ölnöm. A harmadikat harcképtelenné tettem, de nem tudtam szóra bírni. – Nem bírja a gyomrod a kínvallatást, undoreth? – Nem volt szája. – Fura teremtmény lehetett. – Ekatri egy üvegkorsót húzott elő a takarója alól; az északiak ilyet nem tudtak készíteni. Építő-edény volt, benne zöldes folyadékban egy szemgolyó forgott lassan. Lehet, hogy a boszorkányé volt valaha. – A bőrük olajbarna volt, minden tekintetben embernek látszottak, kivéve hogy nem volt szájuk, és istentelenül fürgék voltak. – Snorri elővett a zsebéből egy aranypénzt. – Lehet, hogy firenzeiek. Náluk volt a vérdíj, forintokban. – Ettől még nem biztos, hogy firenzeiek voltak. A norseheimi jarloknak legalább a fele őriz ilyesmiket a kincstárában. A déli államok nemesei éppúgy költenek forintokat a szerencsebarlangokban, mint a saját pénzüket. – Snorri Ekatri kinyújtott kezébe tette az aranyat. – Dupla forint. Ezek igen ritkák. Ekatri az üvegkorsó tetejére fektette a forintot, amelyben az elvesztett szeme úszkált. Bőrzacskót húzott elő a takarója alól, és megrázta: hangosan zörgött a tartalma. – Nyúlj bele, keverd össze őket, és vesd ki… ide. – Helyet csinált, és a közepére bökött. Snorri engedelmeskedett. Máskor is jósoltak már neki rúnákból.

Úgy képzelte, most sötétebb lesz az üzenet. Összezárta a markát a lapok körül, hidegebbek és nehezebbek voltak, mint várta, kihúzta a kezét, és tenyérrel fölfelé kicsorgatta a rúnaköveket az irhákra. Úgy rémlett, mintha vízen pottyannának keresztül, az útjuk túl lassú volt, és a természetesnél többször fordultak meg a levegőben. Amikor földet értek, csend lett a kunyhóban, mintegy aláhúzva a készülő, kőbe rótt szentencia véglegességét. Ekatri szemügyre vette a lapokat, az arca mohó volt, mintha ki lenne éhezve arra, amit olvashat bennük. Csillogó rózsaszín nyelv nedvesítette be az agg ajkakat. – Wunjo, írással lefelé, a Gebo alatt. Egy nő temette el az örömödet, egy nő is áshatja ki. – Megérintett két másikat, amelyek írással felfelé feküdtek. – Só és vas. Az utad, az úti célod, a kihívás és a válaszod. – Bütykös ujj fordította felfelé az utolsó rúnakövet. – Az ajtó. Zárva. – Mit jelent ez az egész? – vonta fel a szemöldökét Snorri. – Szerinted mit jelenthet? – Ekatri savanyú mosolyt vetett rá. – Én legyek helyetted a völva? – mordult fel Snorri, aki úgy érezte, csúfolódnak vele. – Hol abban a mágia, ha én adom meg a választ? – Lehetővé teszem, hogy megjósold nekem a jövődet, és te azt kérded, hol ebben a mágia? – Ekatri megrázta a mellette álló üvegkorsót, mire a tartósított szem pörögni kezdett. – Talán éppen abban van a mágia, hogy beleverjem abba a kemény harcosfejedbe: a jövőd egyedül tőled függ, és rajtad áll, hogy milyen döntéseket hozol. Abban van a mágia, hogy tudd: az ajtót keresed, de vele együtt a boldogságot is, amit, azt hiszed, mögötte találsz. – Van még valami – mondta Snorri. – Mindig van még valami. Snorri felhúzta az ingét. A Fenris farkas karmolásai már begyógyultak, a mellén és az oldalán fakó zúzódások látszottak, de a bordáin keresztben egy hosszú vágás csillogott, a hús haragosvörös volt körülötte, és fehér sócsík szegélyezte. – Ajándék az orgyilkosoktól. – Érdekes seb. – Ekatri kinyújtotta aszott ujjait. Snorrinak megrándult az arca, de nem mozdult, amint a vágásra illesztette a kezét. – Fáj, Snorri ver Snagason?

– Fáj. – Összeszorította a fogát. – Csak akkor hagy békén, ha hajózunk. Minél tovább maradok egy helyben, annál rosszabb. Valami… rángatást érzek. – Dél felé húz. – Ekatri elvette a kezét, és beletörölte a bundájába. – Már máskor is éreztél ilyen hívást. Snorri bólintott. A köteléke Jallal ugyanígy hatott. Most is érezte, enyhén, de világosan, húzta vissza a kocsmába, ahol a délit hagyta. – Ki tette ezt? – Belenézett a völva egy szemébe. – Jobb kérdés, hogy miért tette. Snorri felvette a követ, amelyet Ekatri ajtónak nevezett. Már nem érződött hidegnek vagy nehéznek, csak egy palakő volt, amelybe egyetlen rúnát véstek. – Az ajtó miatt. Azért, mert azt keresem – mondta. Ekatri az ajtóért nyúlt, és Snorri vonakodva beletette a kezébe. – Valakinek délen az kell, amit magaddal hordasz, és azt akarja, hogy te vidd el neki. – Ekatri megint megnyalta az ajkát, fürgén cikkanó nyelve felkavaró látvány volt. – Látod, mennyire összetereli a rúnákat egyetlen egyszerű vágás? – A Holt Király tette? Ő küldte az orgyilkosokat? – kérdezte Snorri. Ekatri megrázta a fejét. – A Holt Király nem ilyen kifinomult. Ő faragatlan, elemi erő. Emögött öregebb kéz rejlik. Van valamid, amire mindenki vágyik. – Ekatri fonnyadt melléhez érintette karmos kezét, a mozdulat alig volt észrevehető a takarók alatt. Ugyanazt a helyet érintette meg magán, ahol Loki kulcsa simult Snorri testéhez. – Miért csak azt a hármat küldte? És télvíz idején? Miért nem küld még többet most, hogy már könnyebb utazni? – Lehet, hogy ki akart próbálni valamit? Ésszerű feltételezés-e, hogy három ilyen orgyilkos alulmaradjon egyetlen emberrel szemben? Lehet, hogy csak a sebet akarták rajtad hagyni. Amolyan… meghívó gyanánt. Ha a benned levő fény nem szállt volna szembe annak a pengének a mérgével, máris eluralkodott volna rajtad a seb, máris rohannál dél felé. Eszedbe se jutna megállni, kitérőt tenni, hogy egy vénasszonnyal tanakodj a kunyhójában. – Behunyta a szemét, és közben mintha Snorrit méregette volna a másiknak az üregével. – Úgy mondják, Loki kulcsa nem szereti, ha elveszik. Adni lehet, hogyne, de

elvenni? Ellopni, hát persze. De elvenni erővel? Egyesek szerint átok sújtja azt, aki erő árán birtokolja. Márpedig az isteneket nem jó megharagítani, nem igaz? – Én semmiféle kulcsot nem említettem. – Snorrinak vissza kellett fognia a kezét, hogy oda ne kapjon, ahol hidegen perzselte a mellét. – A hollók télen is szállnak, Snagason. – Ekatri tekintete megkeményedett. – Azt képzelted, ha valami déli mágus már hetekkel ezelőtt tudott a hőstetteidről, az öreg Ekatri máig nem értesült róluk itt lejjebb a parton? Bölcsesség után jársz, hát ne nézz ostobának. – Szóval menjek délre, és reméljek? – Nem kötelező. Tégy le a kulcsról, és a seb begyógyul. Talán még azok a sebek is, amiket nem látsz. Maradj itt. Kezdj új életet. – Megpaskolta az irhákat maga mellett. – Tudnék használni egy új férfit. Valahogy sose tartanak ki sokáig. Snorri elkezdett feltápászkodni. – Az arany a tiéd, völva. – Úgy látszik, ma értékelik a bölcsességemet. Ha már ilyen szépen megfizettél érte, akár meg is fogadhatnád, gyermek. – Eltüntette az aranyat, és sóhajtott egyet. – Öreg vagyok, kiszáradtak a csontjaim, a világ elvesztette az ízét, Snorri. Eredj, halj meg, sínylődj a holt földeken… mit számít, hiszen nem fontosak neked a szavaim, már meghoztad magadban a döntést. Elszomorít ez a pocsékolás, amilyen fiatal vagy még, és tele nedvekkel, de hát a végén, a végén mindnyájunkat elhasználnak az évek. Azért gondolkodj el rajta. Akik az utadba állnak, vajon csak ezen a télen kívánták meg Loki kulcsát? – Én… – Snorri egy pillanatra elszégyellte magát. Gondolatai annyira leszűkültek a választására, hogy a világ többi része észrevétlen maradt előtte. – Miközben a tragédiáid délre húznak… elmélkedj rajta egy kicsit, hogyan is következtek be ezek a tragédiák, és kinek a keze rejlik mögöttük. – Ostoba voltam. – Snorri végre felállt. – És úgy is fogod folytatni. Szavak nem téríthetnek le erről az útról. Talán semmi sem téríthet le. Barátság, szeretet, bizalom, mindez gyermekes elképzelés, belőlem, vénasszonyból rég kivesztek… de bármit mondjanak is a rúnák, téged ezek uralnak, Snorri ver Snagason,

barátság, szeretet, bizalom. Lehúznak az alvilágba, vagy megmentenek tőle. Vagy egyik, vagy a másik. – Lecsüggedt a feje, a tüzet nézte. – És ez az ajtó, amit keresek. Hol találom? Ekatri ráncos szája tűnődőn összepréselődött. – Nem tudom. Snorri elkedvetlenedett. Egy pillanatig azt hitte, megmondja neki a völva, de ezek szerint Skilfarhoz kell fordulnia. Indult kifelé. – Várj. – Ekatri felemelte a kezét. – Nem tudom. De sejtem, merrefelé lehet. Három helyen. – Visszahúzta a kezét az ölébe. – Yttrmirben, azt mondják, a Hél felé lejt a világ. A Yöttenfallig húzódó holt földeken az ég kifakul, és az emberek furcsává válnak. Ha elég messzire mégy, olyan falvakat találsz, ahol senki sem öregszik, senki sem születik, egyik nap változás nélkül követi a másikat. Még messzebb az emberek nem esznek, nem isznak, nem alszanak, csak ülnek az ablakban és bámulnak. Nem hallottam róla, hogy volna ott ajtó – de ha a Hélbe kívánkozol, ez az útja. Ez az első. A második Eridruin Barlangja a Harrowfjord partján. Szörnyek lakoznak benne. A hős Snorri Hengest megvívott velük, és sagájában szó esik egy ajtóról, amely azoknak a barlangoknak a legmélyén áll, egy fekete ajtó. A harmadik homályosabb, egy holló mesélte, Crakk gyermeke, aki már maga is olyan vén, hogy kifehéredett a tolla. Mindegy. Van egy tó Scorronban, a Venomere, fekete, mint a tinta, nem úszkálnak benne halak. A mélyén állítólag van egy ajtó. Réges-régen a scorroni férfiak ide dobálták be a boszorkányokat, és egy sem jött fel a felszínre, ahogy a hullák szoktak. – Nagyon köszönöm, völva. – Snorri tétovázott. – Miért mondtad el? Ha a tervem olyan őrültség? – Kérdezted. A rúnák utadba állították az ajtót. Férfi vagy. A legtöbb férfihoz hasonlóan te is csak akkor tudsz igazán dönteni, ha már szemben állsz a prédával. Nem maradsz nyugton, amíg meg nem találod. Talán még akkor sem. – Ekatri lenézett, és nem szólt többet. Snorri várt még egy pillanatig, azután sarkon fordult és távozott; csak az üvegkorsóban lebegő szem figyelte.

*** – Orgyilkosok? – Fölemeltem a fejem, és a szoba még akkor is mozgott, amikor a fejem megállt. – Micsoda hülyeség. Egy szót se szóltál semmiféle támadásról. Snorri felhúzta az ingét. A ronda seb az oldalán futott végig, hátul, a bordák mögött, és tényleg sókéreg szegélyezte. Lehet, hogy láttam is, amikor Borris lányai megmosták a testét Olaafheimben, miután a Fenris farkas elkapta, de az is lehet, hogy éppen rossz irányba fordult… mindenesetre nem emlékeztem rá kapatosságomban. – Na és mennyiért lehet orgyilkosokat bérelni? – kérdeztem. – Csak a miheztartás végett. És… hol a pénz? Gazdagnak kéne lenned. – Legtöbbjét a tengernek adtam, hogy Aegir biztonságossá tegye utunkat – mondta Snorri. – Sokra mentél vele! – Az asztalra csaptam, talán kissé nagyobbat is, mint akartam. Részegen elég ideges tudok lenni. – Legtöbbjét? – kérdezte Tuttugu. – Azonkívül egy trondi völvának is fizettem, hogy kezelje ki a sebet. – Elég szar munkát végzett, ahogy elnézem – szúrtam közbe, belekapaszkodva az asztalba, nehogy elússzak mellette. – Meghaladta a képességeit, és amíg itt maradunk, egyre rosszabb lesz. Gyerünk, hajnalban indulunk. Snorri felállt, és mi alighanem követtük, bár erről nincsenek emlékeim.

HÉT

Másnap reggel arra ébredtem, hogy vitorlázunk, de a fejem úgy sajgott, hogy csak összegömbölyödni tudtam az orrban, és irgalmas halálért nyöszörögni egészen délig. Az előző est csak töredékekben rémlett napokon át, és ki tudja, meddig tartott, hogy a részleteket értelmes egésszé tudjam összerakni. De még akkor se volt sok értelme. Azzal vigasztaltam magam, hogy rendületlenül haladunk hazafelé, az ottani civilizáció áldásaihoz. Amint a fejem egy kicsit jobban lett, elterveztem, kivel fogok először találkozni, és hol töltöm az első éjszakát. Valószínűleg megkérem Lisa DeVeer kezét, feltéve, hogy nem vonszolták el aznap este az operába, és nem égett ott a többiekkel. Ő volt a legderekabb az öreg lányai közül, és én nagyon megkedveltem. Pláne távollétében. Az otthonnal kapcsolatos gondolatok melengettek, csak kuporogtam az orrban, és vártam, hogy hazaérjünk. A tenger mindig változik – és általában rosszabbra. Másnap reggel kíméletlen, hideg eső csapott le ránk, és egész nap kínzott bennünket, olyan szelek hajtották, amelyek sósvíz-hegyekké gyűrték előttünk az óceánt. Snorri rettenetes kis csónakja úgy fetrengett, mint egy fuldokló koca, és mire eljött az est, még az északiaknak is elegük lett belőle. – Kikötünk Harrowheimnél – mondta Snorri, lesöprögetve az esőt a szakálláról. – Kisebb fajta hely, jól ismerem. – Nem tetszett a név hangzása, de nem tiltakoztam, mert nagyon szerettem volna már szilárd földön állni, és láttam, hogy bármennyire siet, az északi is inkább a parton töltené az éjszakát. Így hát, hátunk mögött a lenyugvó nappal, a sötét partvonal felé vettük az irányt, és hagytuk, hogy a szél a sziklák felé röpítsen bennünket, míg végül fel nem bukkant előttünk egy fjord torkolata, és mi szépen belevitorláztunk. Keskeny fjord volt, alig kétszáz méter széles, oldalai meredekebbek, mint egy lépcső, és a vizet dajkáló komor sziklák fogazott gerincéig nyúltak föl. Miközben a két északi a kötéllel meg a vitorlával hadakozott, engem megszólított Aslaug. Mellettem ült a tatban, árnyékba és kísértésbe burkolózva, és fütyült az esőre meg a szél cibálására.

– Hogy meggyötörnek téged ezzel a csónakkal, Jalan herceg! – Térdemre fektette a kezét, ébenfekete ujjai foltot ejtettek a vásznon, és gyönyörteli érzés ivódott belém. – Snorrit most Barakiel irányítja. Az északiban nincs meg a te akaraterőd. Te ellenálltál a démon prédikációinak, de Snorri meginog. Az ösztönei mindig is… – Démon? – motyogtam. – Barakiel angyal. – Gondolod? – Már a fülemnél dorombolt, és egyszeriben fogalmam sem volt róla, mit gondolok, de nem is érdekelt. – A fény teremtményei mindig olyan alakokat öltenek, amiket hozzájárulásotokkal lopnak a legendákból. De az akaratuk nagyon erős, és éppúgy nem a barátaitok és gyámolaitok, mint a tűz. Megborzongtam köpenyemben, és azt kívántam, bárcsak lenne a közelben egy jó kis lobogó tűz, aminél megmelegedhetnék. – De hát a tűz… – A tűz az ellenséged, Jalan herceg. Ha raboddá teszed, szolgálni fog, de ha engedsz neki, szerencséd van, ha ép bőrrel menekülsz házad égő romjaiból. Az ember nem rejt eleven parazsat a kebelébe. Barakielt és fajtáját se öleld hát magadhoz. Snorri így tett, és porrá is omlott az akaratereje – bábja lett a fénynek, amely vele végezteti el a munkáját. Figyeld meg, hogy néz rád. Hogyan méreget. Idő kérdése, hogy nyíltan is ellened forduljon. Jól jegyezd meg szavaimat, hercegem. Jól… A nap lehanyatlott, és Aslaug belemerült a sötétbe, amely mintha a csónakból szivárgott volna szerteszét.

Beálltunk Harrowheim rakpartjához a sűrűsödő szürkületben; házak fényei mutatták az utat, amelyek a meredek lejtőn kapaszkodtak. Nyugat felé valami földteknőféle széles, lapos területet kínált, ahol éppenséggel gabonát is lehetett termeszteni a fjord védelmében. Egy vénember, aki a halak utolját csipegette ki a hálójából, odairányított bennünket lámpásával a maga csónakja mellé. – Gondulom, azt akarják, hogy kísérjem föl magikat – motyogta fogatlan szájjal; alig pár szőrszál lengedezett az állán.

– Ne fáradjon, apóka. – Tuttugu sokkal kecsesebben lépett ki a partra, mint ahogy a szárazon mozgott. Odahajolt az öreg csónakja fölé. – Hering, ugye? Fehér kopoltyús. Szép fogás. Fenn Trondban csak hetek múlva jönnek elő. – Abbia. – A vénség felmutatott egyet az ujjai között; a hering kelletlenül verdesett. – Fáin példányok. – Miközben visszatette, Snorri is kikapaszkodott, úgyhogy már csak egyedül billegtem az izgőmozgó csónakban. – De azért jobb, ha veletek megyek. Máma este zabosak a legények. Fosztogatóidő van. Annyi lándzsát kaphatnátok a hasatokba, hogy a végén sündisznónak néznétek ki. A „fosztogatóidő” hallatára kicsúszott alólam a lábam a fenékvízben, én meg kis híján belevesztem a rakpart és a csónak közti keskeny, fekete tengersávba. Nagyot puffantam a parti deszkákon, és a nyelvembe harapva megkapaszkodtam. – Fosztogatóidő? – Vér ízét éreztem a számban, reméltem, hogy nem jövendölés. Snorri a fejét rázta. – Nem komoly. A klánok feleségnekvalót rabolnak tavasz elején. Ide valószínűleg a guntiak ütnek be. – Abbia. Meg nyugatiak a Varjú-szigetről. – Az öreg letette a hálóját, és odajött hozzánk: sokkal könnyedebben mozgott, mint én. – Vezess hát. – Előrehessegettem, mert jobb, ha felfogja azokat a lándzsákat, mielőtt belém fúródhatnának. Most, hogy Snorri említette, rémlett is, hogy beszéltek efféléről a Három Csatabárdban. Az anyányi lányok elrablását a trondiak ugyan mélységesen megvetették, de imádtak ilyen történeteket mesélni a suttyó vidéki rokonságról. Többnyire békés ügynek rémlett, amiben mindkét fél benne van – kivéve persze, ha a rabló annyira ügyetlen, hogy rajtakapják, mert akkor jól elnáspángolják… vagy akár félholtra verik. Ha pedig olyan lányt csíp meg, aki nem akarja, hogy megcsípjék, még rosszabbul is járhat. Férfiak bújtak elő az árnyékokból, ahogy fölfelé ballagtunk a viskók között. Új barátunk, az Öreg Engli megnyugtatta őket, ami sokat javított a hangulaton. Néhányan megismerték Snorrit, még többen hallottak már róla, ezek végigvezettek bennünket az egyre gyarapodó tömegben. Lámpások, fáklyák gyúltak körülöttünk,

gyerekek szaladtak ki a sáros utcákra, anyák és lányaik leselkedtek a kivilágított ajtókból, egy-egy merészebb leány meg az ablakokon hajolt ki, amelyekről nemrégen szedték le a deszkákat a tél távoztával. Egyik-másikon megakadt a tekintetem, az utolsó meg éppenséggel igen formás fiatal nő volt, búzaszőke haja sűrű hullámokban omlott alá, és kis rézcsengőkkel volt teleaggatva. – Örvendek, Jalan herceg… – Sikerült félig meghajolnom és félig bemutatkoznom, mielőtt Snorri megmarkolta a köpenyemet, és továbbráncigált. – Viselkedj, Jal – sziszegte, miközben szélesen mosolygott jobbrabalra. – Én ismerem ezeket az embereket. Jó lenne, ha most nem kellene rohanvást menekülnünk. – Ez csak természetes! – Leráztam magamról a kezét. Vagy elengedett, fene tudja. – Minek képzelsz, vadállatnak? Én mindig hibátlanul viselkedem. – Galléromat igazgatva, öles léptekkel mentem utána. Micsoda barbár gondolat, hogy ő tanítson jó modorra egy vöröshatári herceget… de annak a lánynak tényleg bájos arcocskája volt… és lett volna mit fogni rajta… – Jal! Mivelhogy elhúztam a bejárat mellett, ahová mindannyian befordultak. Egy gyors hátraarc, és már benn is voltam a lakomázócsarnok füstjében és lármájában. Bár inkább lakomázóviskónak mondanám – az olaafheimi ehhez képest óriási volt. Mögöttem még többen tódultak be, az előttem járók pedig helyet foglaltak a hosszú padokon. Úgy látszott, érkezésünk örömére verték csapra a hordókat, és kezdték töltögetni az ivószarukat. Vagyis velünk indult a buli, nem potyázók voltunk. És ez sok mindent elárul Harrowheimről. Olyan sivár és unalmas hely, hogy három idegen felbukkanását meg kell ünnepelni. – Jal! – Snorri rácsapott az asztalra, jelezve, hogy üljek közéje meg Tuttugu közé. Jó szándékú gesztusnak tűnhetett, engem mégis felingerelt: csak úgy a helyemre parancsol, hogy rajtam tarthassa a szemét. Rajtam! Egy vöröshatári hercegen. A trón várományosán. Még hogy rajtam tartsa a szemét egy hauldr meg egy halász, hátha szégyent hozok magamra ebben a vademberek barlangjában. Még hogy rajtam tartsa a szemét Barakiel, akit többé nem is kell

megtűrnöm a fejemben. Mosolyogva letelepedtem, de magamban dühöngtem. Felkaptam az előttem levő ivószarut, és nagyot ittam belőle. A sötét, savanyú sör nem javított a hangulatomon. Amikor az ültetési viták meg a sörért kurjongatás általános kakofóniája elhalt, rájöttem, hogy körülöttem mindenki északi nyelven beszél. Snorri egy csontos vénemberrel karattyolt, úgy köpködve a szavakat, hogy abba egy normális embernek belesajdult volna az állkapcsa. Másik oldalamon Tuttugu is rokon lélekre talált, egy vörös északira, akinek a szakálla olyan domború hasra borult, hogy hátra kellett dőlnie az asztaltól, így viszont alig érte el a sörét. Ők is óészakiul fecsegtek. Nagyon úgy nézett ki, hogy birodalmi nyelven itt csak az az ember tud beszélni, akivel legelőször találkoztunk. Trondban a legtöbb északi tudott a régi nyelven, de mindenki ismerte a birodalmi nyelvet is, és kizárólag azt használta sörözgetés meg munka közben, akárcsak az utcán. A városiak általában kerülték a régi nyelvet, a komplikált dialektusbeli és regionális eltéréseket, és maradtak a kereskedők meg királyok nyelvénél. A derék trondiak csakis egyetlen esetben váltottak északira: amikor a helyzethez illő káromkodásra akartak fakadni. Egymás sértegetése nemzeti sport Norseheimben, és a legjobb eredményért a felek az észak ősi átokkincséből merítenek, abban is a hadd-mondok-valami-rondát-azanyádról stílusrétegből, amelyben a nagy sagák igen gazdagok. Itt, az isten háta mögött viszont egész más volt a helyzet – itt a szövegeléshez le kellett nyelni egy eleven békát, egyes szavak kimondásához pedig két deci turhával kellett gargarizálni. Mivel északi szókincsemből csupán arra futotta, hogy seggfejnek titulálhassak valakit, vagy hogy tudtára adjam valakinek, milyen hetyke kis melle van, inkább csak pofákat vágtam, és befogtam a szám, kivéve persze ha sört kellett beletölteni. Telt-múlt az este, és noha mélységesen örültem, amiért megszabadultam attól a csónaktól, attól a széltől, és végre padló volt a talpam alatt, amely igen tisztességesen nem mozdult el a helyéről, azért nem élveztem különösebben, hogy negyven-ötven rossz szagú harrowheimi közé vagyok bepréselődve. Magamban kezdtem kétségbe vonni Engli leányrablós meséjét, hiszen szemmel láthatóan

az egész férfilakosság beözönlött a lakomázócsarnokba az első adandó alkalommal. – …hardassák! – Snorri öklével az asztalra csapva adott nyomatékot a szónak, és egyszerre csak észrevettem, hogy mindenki rá figyel. Még a lélegzetüket is visszafojtották, amiből arra következtettem, hogy a Fekete Erődhöz tett urunkról szónokol. Reméltem, hogy Loki kulcsát nem fogja szóba hozni. Mindig is furcsának találtam, mennyit pocskondiázzák az északiak Lokit. Az összes pogány istenük közül nyilvánvalóan Loki a legintelligensebb, a leginkább képes terveket és taktikát fabrikálni, amelyek segíthetik Asgardot az óriások elleni harcában. És mégis eltaszítják maguktól. A válasz természetesen ott volt körülöttem Harrowheimben. A lányaiknak nem udvaroltak, sőt nem is csábították el őket, hanem egyszerűen elrabolták. Az ősi történetekben, amikhez minden viking fel akar nőni, az egyetlen erény az erő volt, az egyetlen érték pedig a vas. Loki ravaszsága, aminek révén a gyengébb túltehet az erősebben, ezeknek az embereknek anathéma. Nem csoda, hogy átokkal sújtotta mindazokat, akik puszta erővel akarták elvenni a kulcsát. Vajon Olaaf Rikeson is erővel vette el, magára vonva Loki átkát, ezért fagyott meg óriási hadával a Metsző Jégen? Akárkitől kapta is Snorri azt a sebet, annak több esze volt, mint a Holt Királynak. Egy féltonnányi Fenris farkast vetni be a kulcs megszerzéséért biztosabbnak ígérkezhetett, de az ilyen módszerekkel igencsak ki lehet vívni az isten haragját. – Sört? – Tuttugu választ sem várva megtöltötte az ivószarumat. Összepréseltem az ajkam, mert felötlött bennem egy másik gondolat – ezeket a termeket eredetileg mézsörcsarnokoknak hívják, de ugyan miért? Több hordónyi italt felhajtottam már ivószaruból, kupából, kancsóból… egyszer még vödörből is… legalább fél tucat ilyen északi „mézsörcsarnokban”, de azokban mézsör sose volt. Ezeknek az északiaknak legföljebb annyit jelent az édes, hogy kihagyják a sörükből a sót. Ezen a fontos kérdésen rágódva úgy döntöttem, ideje lecsapolnom a használt sört a latrinába, és egy cseppet megtántorodva felálltam.

– Még nem szoktam el a tengertől. – Megtámaszkodtam Tuttugu vállán, kiegyenesítettem magam, és elindultam a latrina felé. Nyelvismeretem hiánya egyáltalán nem gátolt a latrinakeresésben – hagytam, hogy az orrom vezessen. Visszafelé a csarnokba halk csengettyűszó keltette fel a figyelmemet. Mintha egy sikátorból jött volna, két épület közül: nagy, gerendákból összerótt épületek voltak, az egyik cifra oromzatokkal büszkélkedett… lehet, hogy templom. Belesandítottam a homályba, és egy köpenyes alakot véltem felfedezni. Pislogva álltam, hőn remélve, hogy nem valami kanos, de vaksi harcos az illető valamelyik törzsből, aki engem akar elhurcolni minden bizonnyal még Harrowheimnél is lehangolóbb falujába. Az alak nem mozdult, meghúzódott a szűk átjáróban. Aztán két karcsú kéz nyúlt ki a sötét ruhaujjakból, és tolta hátra a csuklyát. Csengettyűszó megint – és alakot öltött előttem az ablakból kihajoló lány; dévaj mosolya nem igényelt tolmácsolást. Gyorsan a lakomázócsarnok kivilágított ajtaja felé pillantottam, majd hátra a latrinára, de mivel senki sem figyelt, odasiettem új barátomhoz a sikátorban. – Üdvözöllek – villantottam rá legszebb mosolyomat. – Jalan Kendeth herceg vagyok Vöröshatárból, a vörös királynő trónjának várományosa. De te hívj csak nyugodtan Jal hercegnek. Mutatóujját az ajkamhoz illesztve súgott valamit, ami éppen olyan édesnek hangzott, mint amilyen érthetetlennek. – Hogy is mondhatnék erre nemet? – súgtam vissza, a magam részéről a csípőjére téve a kezemet, és egy röpke pillanatig azon tűnődve, hogyan lehet északiul az, hogy „nem”. Kiriszálta magát a tenyerem alól, csengtek-bongtak a csengettyűk, és most a kulcscsontjai közé illesztette az ujját. – Yngvildr. – Meseszép. – Megint feléje nyúltam, a nyelvem birokra kelt a nevével, de vereséget szenvedett. Yngvildr nevetve eltáncolt előlem, és hátramutatott az épületek között, miközben további édes zagyvaságok ömlöttek az ajkairól. Értetlen tekintetem láttán megállt, és újra elmondta, lassan, világosan. A baj persze az, hogy teljesen mindegy, milyen lassan és világosan

ismételnek el egy zagyvaságot. Lehet, hogy a „hetyke” szó is szerepelt benne. Messze felettünk kidugta az arcát a hold, s ami fény beszüremlett róla a mi keskeny sikátorunkba, az körülrajzolta a lány alakját, megvilágítva orcája hajlatát, homlokát, sötétben hagyva a szemét, megcsillanva csengettyűkkel teliaggatott haján, ezüstbe vonva melle domborulatát, árnyékba veszve karcsú dereka felé. Egyszeriben érdektelennek tűnt, hogy miről beszél. – Igen – mondtam, és ő előreindult. Elmentünk a templom meg a szomszédja között, mindenféle viskók között, disznóólakat kerülgettünk, ahol sertések horkoltak nyugtalanul a szénában, mentünk tovább farakások és üres karámok mellett, és máris a harrowheimi termőföld felé kezdett lejteni a talaj. Az utolsó kunyhó ereszéről lekaptam egy gyertyás lámpást. A lány rám szisszent és cicegett, félig mosolyogva, félig rosszallóan, és intett, hogy akasszam vissza, de én nem álltam kötélnek. Egy faggyúcsonk egy csálé üvegcilinderben aligha nagy értékre elkövetett lopás, és csapjon belém a mennykő, ha hajlandó vagyok törött lábbal végezni, vagy térdig merülni valami iszapgödörbe. Akárhol is akarja Yngvildr megízlelni a vöröshatári gyönyöröket, én tettre készen fogok odaérni, punktum. Tovább botorkáltunk hát a kis fénykörben, végig egy szelíd lankán, melybe mezőgazdasági céllal mindenféle barázdákat vagdostak, most már kézen fogva, miközben a lány csábító szavakat sugdosott, de persze az is lehet, hogy csak az időjárást dicsérte. Az utolsó viskótól vagy száz méterre egy nagy csűr emelkedett ki előttünk a sötétségből. Megálltam, és néztem, ahogy Yngvildr leemeli a zárólécet, és kitárja a deszkaajtó egyik szárnyát, amely a durva gerendaalkotmány elejébe volt beépítve. Hátranézett a válla fölött, elmosolyodott, bement, és elnyelte a sötétség. Körülbelül két pillanatig töprengtem ennek a légyottnak a bölcs voltán, aztán mentem utána. A lámpa fénye sem a plafonig, sem a falakig nem ért el, de annyit kivehettem, hogy szénabálákat meg különféle szerszámokat tárolnak a csűrben. Nem nagyon sokat, de attól még bőven hasra lehet esni bennük. Yngvildr még egyszer megpróbált lebeszélni a lámpáról, az ajtó felé mutogatva, de én csak mosolyogtam, magamhoz rántottam,

és lecsókoltam ajkáról a civakodást. Végül pofákat vágva kiszabadította magát, és becsukta az ajtót. Kézen fogott, és beljebb vezetett, oda, ahol létra volt támasztva a fölső félszinthez. Mentem utána a létrán, megcsodálva szutykos, de formás lábát, amint beleveszett a szoknyája árnyékába. Odafönn valami szénából rakott fészekféleség volt előkészítve. Vöröshatárban, tavasszal meg ősszel, egy szénapajta nem is olyan rossz hely, ha parasztlánnyal akar hancúrozni az ember, habár arról valahogy sose szólnak a feslett históriák, milyen bökős tud lenni a széna, s hogy a legkülönfélébb helyekre tud befurakodni, ahová a legkevésbé kíván bökős dolgokat a lány meg a legény. Viszont Norseheimben, tavasszal, egy szénapajta kész jégverem. Épeszű ember, bármennyire vágyik egy kis csintalankodásra, ilyen helyen egyetlen ruharétegétől sem akar megválni, mert bármi üsse is föl a fejét abban a frigid levegőben, az rögvest lekonyul és elhervad. Magunk mellé állítottam a lámpát, néztem, ahogy gőzölög a leheletem, és azon töprengtem, vissza tudnék-e valahogy keveredni a lakomázócsarnokba most azonnal, a méltóságom elvesztése nélkül. Yngvildr ellenben nagyon is folytatni akarta, amibe belevágott, és mosolyogva, majd egyre ingerültebben integetve négykézlábra ereszkedett, jelezve, hogy most már én is járuljak hozzá valamivel a dologhoz. – Egy pillanat. Y… Yng… drága hölgyem. – A lámpa fölé tartottam a tenyerem, hogy megmelengessem egy kicsit. – A hideg levegő nem tesz jót a férfi, izé… Az északi nők nagy kezdeményezők, és Yngvildr sem volt ez alól kivétel; nekinyomott a falnak, és felrántotta rengeteg, durva szövésű szoknyáját, hogy beindítsa a folyamatokat. Némi matatás elgémberedett ujjakkal, minimális vetkőzés, és már össze is forrtunk, ahogy a parasztok jószágudvarán szokás; én képeztem az egyre inkább elgyötört szendvicstölteléket a csűr fala meg legújabb „hódításom” között. A maró hideg, a szúrós szalma és a kemény deszkák ellenére hamarosan persze én is élvezni kezdtem a dolgot. Végül is Yngvildr vonzó volt, lelkes és energikus. Belemelegedtem, megcsöngettem a csengettyűit. Előrenyúltam, marokra fogtam a két vállát, és dolgozni

kezdtem: lássuk, milyen hangokat tudok még kicsalni belőle. Izgalmunk fokozódásával pedig egyre hangosabban csörömpöltek a csengők, egyre mélyebben szóltak… – Ez az! Még hangosabban! Lefogadom, hogy egyetlen északi se csöngetett még meg így… Hetvenkedésem közepette hirtelen rádöbbentem, hogy a világ legjobb szeretője sem tudna ilyen lármás csörömpölést kiváltani Yngvildr apró rézcsengettyűiből. Kinyitottam a szemem, miközben ő még egyre püfölte velem a deszkafalat, lekukucskáltam a félszintről, és láttam, hogy a csűr tele van tehenekkel, és még egyre tódulnak befelé, mindegyik jókora kolomppal a nyakán. – Nem… ufff!… csuktad be… aúúú!… rendesen az ajtót! Yngvildr túlságosan el volt foglalva, hogy észrevegye, vagy akár odafigyeljen; azt hitte, a tempó fokozására biztatom. Pár pillanatig csak térdeltem ott, vigyázva, hogy a fejem ne ütődjön neki a gerendáknak. – Szóval… egy kicsit visszább vehetnénk… – A lány lelkesedése mintha még több tehenet csalt volna oda. – Pssszt! – De hiába, Yngvildr fütyült rá. Tehetetlenül bámultam a tehéntengert, és azok a jószágok, amelyek éppen nem szénaevéssel voltak elfoglalva, vagy azzal, hogy a padló közepére szarjanak, jámboran visszabámultak rám. Akkor estem igazán pánikba, amikor Yngvildr csengettyűinek neszén, a lihegésén és a kolompok kongásán túl közeledő férfiak zaját hallottam. – Drága hölgyem, ha volna kedves… aúú! – Ezúttal nagyon keményen vertem be a fejem, és a pánikhoz meg az önkéntelen kéjvágyhoz most még düh is társult. – Pofa be! Úgy hangzott, mintha jó sok harrowheimi közeledne, és a hangjuk inkább kíváncsi volt, mint ijedt. Amikor majd észreveszik, hogy a tehenek megszállták a csűrt, alighanem felpörögnek a dolgok. Csak a jó isten tudja, mire nem vetemednek, amikor azt is felfedezik, hogy egy idegen éppen az egyik hajadonjukat döföli! – Abba kell hagynunk, Y… – Megint bevágtam a fejem, miközben a nevével hadakoztam. – Állj! Jönnek!

Sajnos Yngvildrre átragadt az izgatottságom, további sürgetésnek vette, és esze ágában sem volt leállni. Az ajtó fölötti kis ablakon át egy lámpás pontfényét pillantottam meg a mezőn. – Hagyd! Már! Abba! – Nagy erőfeszítéssel akkorát löktem Yngvildren, hogy végre sikerült kiszabadulnom a faltól. Ahogy előreesett, sajnálatos módon az arcára, a vállával fellökte a lámpát. – A francba! – Hihetetlen, hogy milyen gyorsan lobban lángra a szalma. A seggemen hátrálva félrerugdostam a hozzám legközelebb égő csomókat. Rögtön le is potyogtak a félszint pereméről a csűrbe. Pillanatok múlva hangos bőgés hallatszott, állati pánikot jelezve. Yngvildr a hátára fordult, a szája tele volt szalmával, és zavarodottan tekingetett körbe – aztán az arckifejezése dühből kétségbeesésbe váltott. – Nem! Nem, nem, nem, nem, nem! – Csapkodni kezdtem az égő szénát, de ettől csak még sebesebben terjedt a tűz. Közben lenn a tehenek megvadultak, és az ajtószárnyakat leszaggatva kirontottak. Az éles visítozásból, amit éppen csak ki tudtam venni az általános csordalárma fölött, arra következtettem, hogy a tehenek furcsa viselkedése miatt odacsődült helybeliek jó kis taposásban részesülnek. – Gyerünk! – Úriemberhez méltón előrementem, hátha úgy biztonságosabb, és a szálkákra fittyet hányva észvesztő sebességgel leszánkáztam a létrán. A levegőben vágni lehetett a füstöt, és olyan forró volt, mint a pokol. Fuldokolva, zihálva a csűr hátulja felé igyekeztem, úgy okoskodva, hogy ott is kell lennie egy ajtónak, és az közelebb lesz. Azonkívül, bár a tűztől féltem a legjobban, azért csöbörből vödörbe se akartam esni. Ha hátul osonok ki, talán észrevétlenül meglóghatok, és megúszom ezt az egészet. – A kurva életbe! – Megtorpantam egy kis ajtó előtt, amely több bála szénával volt elrekesztve, és már azok is füstölögtek. Yngvildr a hátamnak tántorodott, engem meg rálökött a legközelebbi bálára, amiből rögtön ki is csaptak a lángok, mintha csak felbosszantotta volna őket a jelenlétem. A füst elvakított, csupa könny lett a szemem, és a kavargáson túl mást nem láttam, csak lángokat. Yngvildr a kezembe nyomott valamit, és fuldokolva magyarázott, amiből természetesen egy szót sem értettem. Valamilyen mezőgazdasági szerszámnak néztem, két hegyes vasszálból meg egy fanyélből állt.

„Villa”, bugyborékolt föl valahol a tudatom peremén, bár valószínűleg akárhány paraszti szerszámot annak képzeltem volna. Yngvildr vartyogva megrázta a karomat, és előrelökött. A lány látni valóan eszét vesztette a félelemtől, én azonban a Kendethek szokásos innovatív gondolkodásával tüstént hányni kezdtem félre az égő szénát azzal a micsodával. A helyzet riasztó volta friss erőt kölcsönözhetett tagjaimnak, mert sikerült jobbra-balra széthajigálnom a bálákat, pedig alig kaptam levegőt, és mindegyik bála nehezebb volt nálam. Maradék energiámmal, mögöttünk a harsogó tűzzel, kirúgtam az ajtót, és kirontottunk az épületből. Az ajtónyíláson kiszűrendő tűzfénykúp öt-hat szürke hacukás embert világított meg, akik elfelé loholtak a mezőn. Nem érdekelt, miben sántikálnak, a pillanat hevében, és ráébredve, hogy a villa is tüzet fogott a kezemben, utánuk hajítottam. A szerszám iránti érdeklődésem abban a pillanatban kiveszett belőlem, amint megperzselődött markomból elszállt, annál is inkább, mert rájöttem, hogy már a köpenyem is lángol.

Yngvildr és én visszafelé botorkáltunk a mezőn, mögöttünk bőgött a csorda, és világított az infernó, amely azonnal elemésztette a csűrt, amint kimenekültünk belőle. A falu határába érve több tucat harrowheimi állta utunkat, ott lézengtek a viskóik meg kunyhóik körül tátott szájjal, arcukon a magunk mögött hagyott tűz visszfénye lobogott. Snorri több fejjel kiemelkedett közülük. – Nyugtass meg, hogy nem… – A pillantás, amit rám vetett, meggyőzött róla, hogy itt-ott még mindig füstölöghet a köpenyem. – Én… – De esélyem se volt a hazudozásra, mert Yngvildr kibújt a hónom alól, ahol éppen támasztéknak használtam, és ijesztő sebességű meg hangerejű karattyolásba fogott. Zavarodottan néztem, ahogy vad gesztikulálással előadja minden bizonnyal annak a pantomimját, ami velünk történt. Már-már attól féltem, mindjárt négykézlábra ereszkedik, hogy azt is illusztrálja, hogyan fosztotta meg szüzességétől Harrowheim virágát ez a déli szörnyeteg. Yngvildr szünetet tartott, hogy levegőt vegyen, és Tuttugu odakiáltott:

– Merre mentek? – Izé… – Szerencsére Yngvildr megmentett a válaszadás kényszerétől, miközben azon spekuláltam, miket mondhatott eddig. Tüdejét teletöltve belevágott a következő felvonásba. – Egy villát? – kérdezte Snorri, felvont szemöldökkel Yngvildrre, majd rám nézve. – Az ember ugye rögtönöz – vontam meg a vállam. – Mi, hercegek a legkülönfélébb tárgyakat tudjuk fegyverként forgatni, ha a helyzet úgy kívánja. Yngvildr még nem fogyott ki a szuszból, ugyanazzal a hangerővel folytatta mondókáját, de a tömeg figyelme elterelődött róla az árnyékok felé, ahol három harcos bukkant elő a mezőről; az egyik valami olyasmivel hadonászott, amit az említett villának néztem, és mindenféléket vakkantott hozzá, amik viszont kimondottan vádnak hangzottak. Oltalmazón megragadtam Yngvildr vállát, hogy pajzsnak használhassam. – Várjatok! Én… – Egy pillanatra elhallgattam, hogy kiötöljem, miféle védekezéssel állhatnék elő, ami megakadályozná, hogy bárdhajító céltáblának használjanak. – Azt mondja, amikor utolérték a fosztogatókat, éppen ezt a villát húzták ki az egyik társuk ülepéből – mondta Snorri, és vigyorra nyílt az a rövidre nyírt fekete szakálla. – Szóval megmentetted Yngvildrt, és megfutamítottál mennyit is? Hat leányrablót? Egyetlen villával? Fantasztikus. – Nevetve Tuttugu vállára csapott. – De miért gyújtották fel a csűrt? Ezt sehogy se értem. Ebből még botrány lesz a klánok következő gyűlésén! – Hm – mondtam, igyekezve megemészteni az eddigi hazugságokat. Úgy látszik, Yngvildr ötletes lány, legalábbis szorult helyzetben. – Lehet, hogy baleset volt. Valamelyik hülye lámpával ment be a csűrbe – biztosan azt tervezték, hogy ott gyűjtenek össze néhány lányt, mielőtt hazaindulnak. Aztán a nagy izgalomban valaki feldöntötte… Snorri fordított az összeverődött északiaknak. Utolsó szavára csend lett, és vagy ötven kemény harrowheimi tekintet szegeződött rám a lángok félhomályában. Arra gondoltam, hogy a legközelebbiek lába elé lököm Yngvildrt, és rohanok, mint az eszeveszett, hátha eltűnhetek

az éjszakában. Már éppen felkészültem, amikor éljenzés tört ki, a szakállasok az összes rossz fogukat kivillantották, és mielőtt észbe kaptam volna, már sodortak is magukkal a sáros utcákon a lakomázócsarnok felé. Most kétszer annyian zsúfolódtak be a terembe, ráadásul a fele nő volt. Miközben folyt a sör, azon vettem észre magam, hogy Yngvildr meg egy idősebb, de nála semmivel sem csúnyább fehérszemély közé vagyok bepasszírozva, aki, mint Snorri biztosított felőle, nem az anyja, hanem a nővére. Kezdtem arra gondolni, hogy a harrowheimi éjszakáknak is meglehet a maguk vonzereje.

A reggeli apállyal indultunk, sajgott a fejem, és alig emlékeztem valamire az éjszakai eseményekből. Az eső elállt, a könyörtelen szél is megszelídült, és szerencsére még mindig nem derült ki kristálytisztán, hogyan is égett le a csűrjük. Vagyis a legjobb időpontot választottuk. Én még így is maradtam volna egy-két-három napot, de Snorri sietett, egyszeriben kiveszett belőle a humorérzék. Amikor azt gondolta, senki sem figyeli, észrevettem, hogy az oldalát fogja a mérgezett sebnél, és tudtam már, hogy dél felé vonzza az a bizonyos valami. Sajnálatomra sem Yngvildr, sem még kiejthetetlenebb nevű nővére nem kísért ki a rakpartra, de legalább rám mosolyogtak, amikor Snorri előrángatott a bundák alól, és ez a gondolat megmelengette valamennyire a szívemet a hideg szélben, amikor vitorlát bontottunk. Ahogy Harrowheim a távolba veszett, nem éreztem akkora megkönnyebbülést, mint amikor Trondot, Olaafheimet és Haargfjordot hagytuk oda. De mindegy, vártak rám a cinóberi örömök. Bor, nők, dalok… lehetőleg nem operaáriák… fel fogom keresni Lisa DeVeert, és még az is lehet, hogy egy nap majd feleségül veszem.

– Hé, rosszfelé megyünk! – Majdnem egy órába telt, mire rájöttem. A fjord keskenyedett, tengernek nyoma se látszott. – Felfelé vitorlázunk a Harrowfjordon. – Snorri, a kormányrúdnál.

– Felfelé? – Megkerestem az égen a napot. Igaza volt. – De miért? És honnan ismerem én ezt a nevet? – Négy estével ezelőtt beszéltem róla. Ekatri azt mondta… – Eridruin Barlangja. Szörnyek! – Hirtelen följött az egész, mint a hányás. A völva őrült meséje egy barlangbéli ajtóról. – Ezt így rendelte a sors. A névrokonom is erre hajózott három évszázaddal ezelőtt. – De Snorri Hengest meghalt itt. – Tuttugu, az orrból. – Inkább Skilfarhoz kellene mennünk. Ő biztosan tud valami jobbat. Ide senki se jön, Snorri. Rossz hely ez. – Rossz dolgot keresünk. Ennyi. Mentünk tovább.

– Szóval ki is volt az az Eridruin? – Fjordban hajózni lényegesen jobb, mint tengeren. A víz marad ott, ahová lerakták, a part olyan közel van, hogy még én is ki tudnék úszni, ha muszáj. Mindazonáltal sokkal szívesebben hajóztam volna háborgó tengeren, elfelé egy olyan helytől, amely a szörnyeiről híres, mintsem feléje, akár a leglaposabb víztükrön. – Nem tudom. Tuttugu? – Snorri a bal parton tartotta a szemét. Tuttugu vállat vont. – Fájdalmas lehet Eridruin szellemének, hogy a neve fönnmaradt, de annyira azért nem híres, hogy tudnánk, miért is maradt fönn. Tűrhető szél vitt bennünket befelé. A napvilág szürke volt, épp csak valami bágyadt fény látszott. Késő délutánra ötven kilométert is megtehettünk, de lakóhelynek még nyomát se láttuk. Azt hittem, a leányrablók innen följebbről törtek be Harrowheimbe, de itt senki sem élt. Tuttugunak volt igaza. Rossz hely ez. Valahogy érezte az ember. Nem arról volt szó, hogy elszáradt, girbegurba fák, baljós alakú sziklák jelezték volna… csak egy megérzés volt, hogy valami nem stimmel, a biztos tudat, hogy a világ elvékonyodik itt, és ami a felszín alatt vár, az nem szeret bennünket. Néztem a magas gerincek felé süllyedő napot, és füleltem. A Harrowfjord nem volt néma vagy élettelen, a víz locsogott a csónak körül, a vitorla csapkodott, a madarak daloltak… de minden hangban volt valami disszonáns elem,

mintha a pacsirták legszívesebben elvisítanák magukat. Szinte hallani lehetett… valami rettenetes melódia szólt valahol, alig hallótávolon kívül. – Amott. – Snorri egy magasan levő pontra mutatott a ferdén emelkedő parton, tőlünk balra. Mint egy sötét szem a köves lejtőn, úgy lesett bennünket Eridruin Barlangja. Mert csakis az lehetett. Az északiak bevonták a vitorlát, és a sekélyeshez manővereztek. A fjordoknak nagyon mély tud lenni a sekélyese, néha pont olyan meredeken bukik alá, mint a völgy, amely tartja. Amikor kiugrottam, egy méterre voltam a parttól, mégis derékig csuromvíz lettem. – Egyszerűen fölmész oda… most rögtön? – Körülnéztem, a beígért szörnyeket keresve. – Nem kéne várni egy kicsit… terveket készíteni? Snorri a vállára vetette a bárdját. – Ki akarod várni, amíg besötétedik, Jal? Ebben volt valami. – Majd én vigyázok a csónakra. Snorri rátekerte a csónakszálat egy sziklára, ami félig kiállt a vízből. – Gyerünk. Az északiak elindultak, Tuttugu vonakodva, jobbra-balra pillantgatva. Hosszú kötelet vitt sokszorosan maga köré csavarva, és két lámpás billegett a csípőjén. Utánuk loholtam. El sem tudtam volna képzelni borzalmasabbat, mint egyedül maradni azon a helyen, ülni a néma víz mellett, miközben az éj lecsurog a hegyoldalakról. – Hol vannak a szörnyek? – Nem mintha látni akartam volna őket… de ha vannak, jobb, ha tudom, hol vannak. Snorri megállt, majd körülnézett. Én kifulladva leültem. Snorri vállat vont. – Egyet se látok. De hány hely felel meg a hírének? Számtalan Óriás Izéje meg Troll Izéje-féle helyen jártam, de a névadóknak a bűzét sem éreztem. Felmásztam Odin Szarvához, de vele sem találkoztam.

– A Szép Szüzek is nagy csalódás volt – bólogatott Tuttugu. – Ki a nyavalya keresztelhette el így azt a három sziklaszigetet, ami tele van ronda szőrös férfiakkal meg a ronda szőrös feleségeikkel? Snorri az emelkedő felé biccentett, és továbbindult. Itt-ott meredekebb volt, mint egy lépcső, kézzel-lábbal kellett kapaszkodnom. Másztam, másztam, és minden pillanatban vártam a támadást, meg hogy csontokat pillantok meg szétszórva a kövek közt, egész csonthalmokat, megrágcsálva, szürkéket is meg frisseket, nedveseket is. Ehelyett csak újabb köveket láttam, és az a bizonyos rossz érzés nőttön-nőtt bennem, körülöttem suttogott, hallhatóan, de ahhoz mégis halkan, hogy szavakká darabolódjon. Pár perc múlva a barlang szájánál álltunk, egy sziklatoroknál, amit felül zuzmó szegélyezett, és fekete nyák borította, ahol a víz leszivárgott rá. Húsz férfi is bemasírozhatott volna rajta váll váll mellett, úgy elnyelte volna őket, mint a pinty. – Halljátok? – Tuttugu, halványabban, mint valaha. Hallottuk, bár lehet, hogy a barlang mindegyikünkhöz más szavakkal szólt. Én egy asszonyt hallottam, amint a kisbabájának suttog, először halkan, szeretetet ígérve… aztán élesebben, feszültebben, oltalmat ígérve… aztán rémülten, kínszenvedéstől rekedten, semmit sem ígérve… megszólaltam, hogy elfojtsam a suttogást. – El kell tűnnünk. Ez a hely megőrjít bennünket. – Máris azon töprengtem, ha fejjel előre levetem magam a lejtőn, elhallgat-e a hang. – Én semmit se hallok. – Snorri bement. Lehet, hogy a démonai hangosabban beszéltek, mint a barlang. Léptem utána, megszokásból, aztán felocsúdtam. Hiába dugtam a fülembe az ujjamat, nem tudtam kirekeszteni az asszony hangját. S ami még rosszabb, volt benne valami ismerős. Snorri lassan haladt, mert a barlang padlója lefelé lejtett, éppen olyan meredek volt, mint a völgy mögöttünk, de nyálkától síkos, és nem volt rajta kapaszkodó. Aztán még meredekebb lett az esése, és a barlang fekete, éhes garattá szűkült. – Nem.

Egy magas férfi állt köztem és Snorri között, a barlang árnyékában, azon a helyen, ahol Snorri éppen áthaladt. Fiatalember, furcsa fehér köntösben, hosszú ujjakkal, elöl nyitva. Kőszürke szemmel, mosolytalanul figyelt bennünket. Minden hang visszahúzódott, amikor ez az ember beszélni kezdett – az én asszonyom a halott gyerekével, és mind a többi mögötte, nem hallgattak el, csak lüktető sziszegéssé halkultak, mint amilyet tengeri kagylóból hallani. Snorri megfordult, és leemelte a hátáról a csatabárdot. – Ajtót kell találnom a Hélbe. – Az ilyen ajtók zárva vannak az emberek előtt. – És ekkor elmosolyodott a férfi, de nem volt benne semmi kedvesség. – Vágd fel az ereidet, és máris odajutsz. – Van kulcsom – mondta Snorri, és indult volna tovább lefelé. – Azt mondtam, nem. – A férfi felemelte a kezét, és hallottuk, hogy a föld csontjai felnyögnek. Kőrétegek szakadtak le a barlang tetejéről, por szállt a nyomukban. – Ki vagy te? – Snorri ismét szembefordult vele. – Az ajtó mögül jöttem. – Halott vagy? – Snorri egy lépést tett feléje, lenyűgözve. – És visszajöttél? – Ez a részem halott, kétségtelenül. Aki olyan sokáig él, mint én, meghal egy kicsit. Visszhangjaim vannak a Pokolban. – Félrebiccentette a fejét, mint aki csodálkozik valamin, vagy önmagán töpreng. – Mutasd a kulcsodat. – Ki vagy te? – ismételte meg Snorri az első kérdését. Velem átellenben Tuttugu elvette a kezét a füléről. Résnyire összehúzott szeme elkerekedett. Felkapta a bárdját a kőről, és odakúszott hozzám. – Hogy ki? Ki voltam? Az az ember halott, egy régebbi hordja a bőrét. Én csak egy visszhang vagyok, mint a többi, aki itt visszhangzik, bár az én hangom a legerősebb. Én nem én vagyok. Csak egy töredék, aki abban sem biztos, mi a rendeltetése… – Ki… – Nem fogom megszellőztetni a nevemet egy fényesküdött előtt. – A halott ember összeszedte magát. – Mutasd meg a kulcsodat. Biztosan az az oka, hogy itt vagyok.

Snorri összepréselte a száját, azután levette egyik kezét a bárdról, és előhúzta Loki kulcsát az inge alól. – Tessék. Most pedig, ha nem akarsz segíteni, el veled, árny. – Á! Ez jó. Ez jó kulcs. Add ide. – Kihallatszott a hangjából a mohóság. – Nem. Mutasd meg az ajtót, szellem. – Add ide a kulcsot, és megengedem, hogy folytasd az utadat. – Szükségem van a kulcsra, hogy kinyithassam az ajtót. – Valamikor én is azt hittem. Sokszor kudarcot vallottam. Ajtómágusnak neveztem magam, de rengeteg ajtó ellenállt nekem. A kulcsot, amit a kezedben tartasz, tőlem lopták el, réges-régen. A halál volt az első ajtó, amit nélküle nyitottam ki. Egyik-másik ajtót csak be kell lökni. Másoknak fel kell emelni a kallantyúját, ismét mások zárva vannak, de az éles ész a legtöbb zárral elbánik. Most már csak három áll ellen nekem. Sötétség, Fény meg a Kerék. És amint ideadod a kulcsot, azok is az enyémek lesznek. Snorri felém nézett, és intett. – Jal, zárd be mögöttem az ajtót. Fogd a kulcsot, és vidd el Skilfarnak. Ő majd megsemmisíti. – Van nálam valamid, barbár. Egy gyermek állt az ajtómágus mellett, aki hátulról markolta vékony nyakát. Egy kislány rongyos gyapjúruhában, csupasz lábszárral, piszkos lábbal, szőke haja az arcába hullott, amint a férfi előrefeszítette a fejét. – Einmyria? – lehelte Snorri. A gyermek egy fababát szorongatott a kezében. – Emy? – Kiáltás. Snorri kétségbeesettnek hangzott. – A kulcsot, vagy kitöröm a nyakát. Snorri benyúlt az ingébe, és leszakította a kulcsot a szíjáról. – Nesze. – Előreindult, hanyagul a mágus kezébe nyomta a kulcsot, és lehajolt a lányához. – Emy? Édesem? Két dolog történt egyszerre. A mágus valahogy elejtette Loki kulcsát, s miközben utánakapott, eleresztette a gyermek nyakát. A lányka felnézett, haja hátralebbent. Egyetlen seb volt az arca, kilátszottak belőle a sötétvörös izmok, bőr és zsír nélkül. Eltátotta a száját, és legyeket okádott ki belőle, ezer meg ezer legyet, zümmögő

sikítással. Snorri hátratántorodott, és a lány rávetette magát, keze húsából fekete karmok siklottak elő. Éppen csak megpillantottam Snorrit a sötét felhő közepén: a hátán fekve küszködött, próbálta megakadályozni, hogy a gyermeklény kivájja a szemét. Tuttugu előrelódult, fél kezével az arcát ernyőzve, másikkal lentről fölfelé lendítve a bárdot. Valahogy sikerült kikerülnie vele Snorrit, de a démont eltalálta, és a csapás ereje hátralökte a figurát. Egy pillanatig még kaparászott a sáros lejtőn, aztán embertelen fejhangon felvisított, és jajongva lezuhant a tátongó feketeségbe. A legyek követték, mint valami tátott szájba beszippantott füstfelhő. A fülsiketítő zümmögés megszűntével most először hallottam a nevetést. Eltépve tekintetemet a barlang torkáról, láttam, hogy a mágus a földön kuporog, és a kulcs még mindig előtte hever a kövön. Nem nézett Snorrira, csak a kulcsra, megint megpróbálta felvenni, de az ujjai valahogy áthatoltak rajta. Újabb borzalmas, keserű nevetés tört fel belőle, a fogaim belesajdultak, szinte szétmorzsolódtak tőle. – Nem tudom megérinteni. Még csak meg sem tudom érinteni. Snorri talpra ugrott, nekirohant, és bömbölve hátralökte. A mágus bukfencezve vágódott neki egy sziklának. Snorri felkapta a kulcsot, és a vállát dörzsölgette, ahol nekiütközött ellenségének, arcán undor, mintha émelyegne a kontaktustól. – Mit műveltél a kislányommal? – Snorri magasra emelt bárdját, és a mágus felé indult. A férfi mintha nem is hallotta volna. Csak állt, és a kezét bámulta. – Ennyi év, és nem tudtam felvenni… Loki meg az ő kis csínyjei. De te majd idehozod. Ide fogod hozni nekem azt a kulcsot. – Mit műveltél vele? – Snorri, olyan gyilkos hangon, amilyet még sosem hallottam tőle. – Hiába fenyegetsz engem. Én halott vagyok. Én… Snorri bárdja leszelte a fejét. Pattant egyet a földön, és elgurult. A test elég sokáig állva maradt, hogy biztosan belerögzüljön jövendő rémálmaimba, aztán eldőlt, nyakcsonkja vértelen volt és fakó. – Gyerünk! – Snorri ereszkedni kezdett a barlang fekete torkán, négykézláb hátrálva, kapaszkodókat keresve súlyának. – Hagyjátok ott!

Elfordultam az ember, szellem, visszhang vagy akármi maradványaitól. Újra hallatszottak a suttogások. Hallottam a nő sírását, a hang az ép elmémet sikárolta. – Jal! – Snorri szólított. – Azt mondtam, nem! Megfordultam, a hangot keresve. Szemem a levágott fejen állapodott meg. Engem bámult. Próbáltam megszólalni, de mélyebb hang válaszolt az enyémnél. Valahol lenn, alattunk felmorajlott a föld, kövek hangja, amelyek tízezer éveken át békén maradtak, és most mind egyszerre beszélt, nem suttogva, hanem távoli robajlásként. – Mi? – Arrafelé néztem, ahol Snorri függeszkedett értetlen arccal. – Azt ajánlom, fussatok. – A fej szólalt meg a földön, ajkai mozogtak, a szavak a koponyámban doboltak. Zuhogó kövek morajlása, dübörgése száguldott felénk, támadt fel a mélyből, valami rettenetes őrlés, mintha kőfogak falnák fel a közbeeső teret. – Fussunk! – kiáltottam, és megfogadtam a tanácsomat. A barlangra vetett utolsó pillantásom felfedte, hogy Tuttugu felém rohan, Snorri pedig mögötte próbál felhúzódzkodni a szakadékból. Kinyargaltam a csüngő zuzmó alatt, és lepattantam Tuttuguról, ahogy utunk keresztezte egymást. Az ütközéstől elterültem, és valószínűleg ez mentette meg az életemet, mert rémületemben egyenesen nekiiramodtam volna a fjord felé eső gyilkos meredélynek. – Siessünk! – lihegtem, próbálva levegőt tölteni imént kiürült tüdőmbe. Odatámolyogtunk Tuttuguval a lejtőhöz, egymásba kapaszkodva, miközben mállott kő pora hömpölygött mögöttünk. Hasra estünk, és hátranéztünk a port okádó barlangra: mintha füst lövellt volna egy behemót sárkány szájából. Eltemetődött mennydörgés vibrált át rajtunk, rezonált a mellemben. – Snorri? – kérdezte Tuttugu, reménytelenül a barlang torkára meredve. Éppen rázni kezdtem a fejem, amikor a porfelhőből, tetőtől talpig szürkén, előbukkant Snorri, köpködve, harákolva.

Leroskadt mellénk, és nagyon sokáig egyikünk sem szólalt meg. Végül, amikor már a por utolja is kinn lebegett a víz fölött, én öntöttem szavakba a nyilvánvalót. – Nincs az a kulcs, ami ezt kinyitja neked.

NYOLC

Haladtunk tovább a norseheimi partvonal mentén, amely délre vezetett bennünket. Mivel Snorri lehetőségei a távoli és zord Finn királyság yttrmiri pusztájára és a még távolibb Scorron mérgezett tavára redukálódtak, úgy döntött, az eredeti tervnek megfelelően felkeresi Skilfart, hiszen eddigi kutatása inkább csak kérdéseket vetett fel, válaszokkal egyáltalán nem szolgált. Aslaug meglátogatott azon az első estén, akárcsak az előzőn a fjordban, miközben Eridruin Barlangjának romjaitól vitorláztunk elfelé, és óva intett az északi terveitől. „Snorrit az a kulcs vezérli, az fogja romlásba dönteni, és vele együtt mindenkit, aki a társaságában marad.” „Állítólag Loki kulcsa – mondtam én. – Nem bízol meg a saját apádban?” „Haha!” „A hazugságok lánya nem lát át az apja trükkjein?” „Jó, szoktam hazudni.” Rám villantotta azt a mosolyát, amelytől minden férfi visszamosolyogna rá. „De az én hazugságaim szelídek azokhoz képest, amiket apám hint el. Ő egy egész népet meg tud mérgezni négy szóval.” Két tenyere közé fogta az arcomat, érintése száraz volt és hűvös. „Az a kulcs minden ajtót kinyit, de bele is zár a sorsodba. A legtehetségesebb hazudozók mindig igazat mondanak – mármint kiválogatják az igaz részeket. Az igazsághoz híven

megmondhatnám neked, hogy ha napéjegyenlőségkor vívsz csatát, sereged diadalmaskodni fog – csak persze lehet, hogy annak a hónapnak minden napján győzne a sereged, de éppen napéjegyenlőség napján te nem élnéd túl az ütközetet, nem nézhetnéd végig az ellenség megfutamodását.” „Te viszont nekem higgy, amikor azt mondom, én egyszer s mindenkorra Cinóberben vetek horgonyt. Száz ló, de még kétszáz se tudna elvontatni Kelem küszöbéhez.” „Helyes.” Megint az a mosoly. „Kelem az éj ajtaját keresi. Jobb lenne, ha sose nyílna ki, mint hogy az a vén mágus vegye át fölötte az uralmat. De ha te szereznéd meg azt a kulcsot, Jalan herceg, te meg én együtt ki tudnánk nyitni azt az ajtót. Az Árnyak Királyává tehetnélek, én lennék a királynéd…” Aslaug széttört a homályban, amint leszállt a nap; a mosolya tűnt el utoljára.

Elszigetelt közösségeknél vételeztünk élelemkészletet és vizet, a nagy kikötőket kerültük. Hétnapi vitorlázás után megpillantottuk a Beerentoppent, utolsó norseheimi megállónkat. Ezt a hét napot szívesen elfelejteném. Azt hittem, átéltem már az elképzelhető legrosszabb tengeri utazást, amikor az Ikea északra vitt bennünket. Mielőtt elvesztettem az öntudatomat, embernyi hullámokat láttam a hajónknak csapódni, járművünk fetrengett, irányíthatatlannak tűnt. Harrowheim és a Beerentoppen között azonban akkora viharba kerültünk, amit még Snorri is „kissé szelesnek” nevezett. A hullámok egy házat is elöntöttek volna, az egész óceán folyamatosan hánykódott alattunk. Kis csónakunk az egyik pillanatban egy vízvölgyben ücsörgött, hatalmas, sötét sósvíz-hegyek vették körül, a másikban felszaladtunk az ég felé, egy habzó hegy tetejére. Bizonyosnak látszott, hogy valamelyik hullám feldobja járművünket a levegőbe, onnan pedig visszazuhanunk egy másik karjaiba, a végső ölelésre. E hosszú és nedves lidércnyomás egy pontján Snorri Tengeri Trollnak keresztelte el a csónakunkat.

*** Ha valaki hajnalig ébren marad, arra csak egy jó oka lehet: még nem fogyott ki az esti bor, vagy egy követelőző fiatal nő nem hagyja elaludni. Vagy mindkettő együtt. Fázni, bőrig ázni, tengeri betegnek lenni, nem jó ok, de az enyém az volt. Pirkadatkor megpillantottuk a Beerentoppent: ott kuporgott kisebb testvérei között a partvonalon. Tömpe csúcsából éppen csak kivehető, vékony füstszál kanyargott fölfelé. A vonulat a bergeni jarlság legnyugatibb földnyelvén terpeszkedett, innen, vágunk majd neki a nyílt tengernek, az átkelésnek a kontinensre. Mély gyanakvással figyeltem a hegyeket, miközben Tuttugu a távoli part felé irányzott bennünket. Snorri úgy aludt, mintha a hullámzó óceán bölcső volna, és láthatólag olyan kényelmesen érezte magát, hogy majdnem belerúgtam. Snorri már korábban megmondta: minden északi gyerek tudja, hogy Skilfart a Beerentoppenen lehet megtalálni. Tengerfagyástól tavaszolvadásig Skilfar Beeren Csarnokában lakozik. De azt még a jarl csarnokában a padokon kuporgó csorba fogú, ősz vének közül is kevesen tudják, hogy pontosan hol lakozik a tűzhegyen. Snorrinak mindenesetre fogalma sem volt róla. Elnéztem nagy, homályos tömegét, és éppen azon töprengtem, hol rúgjak bele, amikor feltekintett, és így megkímélt az erőfeszítéstől. Amint a nap a távoli vulkán déli pereméhez emelkedett, Barakiel járt a sugarai közt. A tenger fölött lépkedett, egyre előrébb, amint a világosság megszikráztatta az egyes hullámok taraját. Nagy szárnyai befogták a fényt, és mintha lángra gyúlt volna tőle, páncéljának minden bronzpikkelye visszaverte a tüzet. Próbáltam meghúzni magam az orrban. Nem hittem volna, hogy még mindig látni fogom az angyalt, és mivel nem szokásom Snorrival köszönteni a hajnalt, eddig sohasem tettem próbára a feltételezésemet. – Snorri! – A valkűr előttünk állt, lába a hullámokon, szinte a Tengeri Troll árbocának magasából tekintett le ránk. Enyhe rémülettel regisztráltam a hangját. Lehet, Snorri is látta Aslaugot, és hallotta,

amit mondtam neki? Kínos lenne, és a gazember egy szót se szólt róla… – Meg kell találnom Skilfart. – Snorri felült, és a csónak oldalába kapaszkodott. Nem volt sok ideje, Barakiel azonnal eltűnik, amint a nap a hegy fölé hág. – Hol a barlangja? – A hegy a sötétség és a fény helye egyszerre. – Barakiel a Beerentoppen felé mutatott kardjával, a napfény égett a tündöklő acélon. – Illő hát, hogy te meg… – felém sandított, mire én még jobban behúztam a nyakam – …ő… kettesben igyekeztek oda. De ne bízz ebben a kódis hercegben. Most a sötét szajhára hallgat, aki mérget suttog a fülébe. Nemsokára meg fogja próbálni elvenni tőled a kulcsot. Meg kell semmisíteni, minél előbb. Ne engedd, hogy rád erőszakolja a szajha akaratát. Skilfar is meg tudja… – A kulcs az enyém, és én használni fogom. – El fogják lopni tőled, Snorri, méghozzá a legrosszabb kezek. Csak a Holt Királynak teszel szolgálatot ezzel az őrültséggel. Még ha sikerül is elkerülnöd a pribékjeit, és megtalálnod az ajtót… semmi jó nem származna belőle. A Holt Király, az, aki ezeket a szörnyűségeket művelte veled, ki akarja nyitni a halál ajtaját. Ez a vágya az egyetlen oka annak, hogy néped, feleséged, gyerekeid elpusztultak. És most éppen te akarod megkönnyíteni a dolgát. Ki tudja, hány nemszületett gyülekezik az ajtón túl, várva, hogy kizúduljon rajta, amint a kulcs elfordul a zárban? Snorri megrázta a fejét. – Visszahozom őket. Akárhányszor ismételed el, ezen nem változtathatsz, Barakiel. – A napkelte mindent megváltoztat, Snorri. Semmi sem éli túl a napszámlálást. Ha elegendő reggel súlyát halmozod rá valamire, az megváltozik. Még a sziklák sem tartanak tovább a reggelnél. A nap már a Beerentoppen peremén állt. Pár pillanat, és kivilágosodik. – Hol találom Skilfart? – Az északi oldalon van a barlangja, a hegy derekán. – Azzal Barakiel arany darabokra esett szét, szikráztak és kihunytak a hullámokon, míg végül már csak a reggel fénye táncolt a vizeken. Felemeltem a fejem, hogy lássam, tényleg elment-e az angyal.

– A kulccsal kapcsolatban igaza van – mondtam. Tuttugu értetlen arccal nézett rám. Snorri csak horkantott egyet, megrázta a fejét, és trimmelni kezdte a vitorlát. Átvette Tuttugutól a kormányrudat, és a hegy talpa felé irányozta a Tengeri Trollt. Nemsokára a sirályok is észrevették a járművet, fenn a magasban köröztek felette, vijjogásuk beleolvadt a szél süvítésébe meg a hullámok csapkodásába. Snorri mélyet lélegezve elmosolyodott. A bárányfelhős ég alatt, körülötte a fénylő reggellel, úgy tetszett, még a legbánatosabb férfi is találhat egy percnyi nyugalmat.

Amikor valamivel később partot értünk, Snorrinak és Tuttugunak úgy kellett kivonszolnia a csónakból, mint egy készletzsákot. A napokig tartó okádástól teljesen kiszáradtam, olyan gyenge voltam, akár egy újszülött. Pár méterrel a dagályvonal fölött összegömbölyödtem a köpenyemen, és elhatároztam, hogy meg sem mozdulok többé. Egészségtelen sárgával csíkozott fekete homok nyúlt le egészen a bukóhullámokig. Kedvetlenül bökdöstem a durva, szemcsés anyagot: itt-ott fekete kődarabok is akadtak közte, amiket törékennyé tett a bennük rekedt számtalan buborék. – Vulkáni. – Snorri letette a csónakból kicipelt zsákot, és átpörgetett az ujjai közt egy marék fövenyt. – Majd én védem a partot. – Megpaskoltam a homokot. – Talpra, jót fog tenni egy kis járás. – Snorri értem nyúlt. Panaszos bégetéssel hanyatt dőltem a homokban. Otthon akartam lenni Cinóberben, messze a tengertől, egy sokkal melegebb helyen, mint amit Snorri választott ezen a kietlen parton. – Nem kéne elrejtenünk a csónakot? – Tuttugu az utolsó szíjat is meghúzta a hátizsákján, és felpillantott. – Hol? – Fejemet félrebillentve végignéztem a fekete homok hosszán, egészen az egymásra halmozódott sziklákig, amik a kis öblöt lezárták. – Hát… – Tuttugu felfújta a képét, mint mindig, ha tépelődött valamin.

– Ne aggódj, majd én vigyázok rá. – Kinyújtottam a karom, és rácsaptam a lába szárára. – Csókoltatom Skilfart. Tetszeni fog neked. Bájos nő. – Velünk jössz. – Snorri fölém toronylott, kirekesztve a halvány reggeli napot. – Dehogy megyek. Ti csak battyogjatok föl szépen a jég- és tűzhegyetekre, a boszorkányotokhoz. Én addig pihenek egyet. Majd meséljétek el, hogy miket mondott. Snorri sziluettje túl sötét volt, hogy ki lehessen venni az arcát, de éreztem, hogy a homlokát ráncolja. Tétovázott, aztán vállat vont, és elindult. – Na jó. Sehol se látok csűrt, amit fölgyújthatnál, se nőket, akiket hajkurászhatnál. Úgyhogy többé-kevésbé biztonságban leszel. Csak aztán ügyelj a farkasokra. Főleg a halott farkasokra. – A Holt Király téged akar, nem engem. – Oldalamra fordulva néztem, ahogy kapaszkodnak a sziklás belvidék felé. A föld meredeken emelkedett a Beerentoppen előhegyei iránt. – Az kell neki, ami nálad van. Be kellett volna dobnod az óceánba. Én biztonságban leszek. – Nem fordultak hátra, meg sem álltak. – Én biztonságban leszek! – kiáltottam utánuk. – Mindenesetre sokkal inkább, mint ti – motyogtam a Tengeri Trollnak. Városi ember számára van valami mélységesen nyugtalanító abban, ha egyszer csak az isten háta mögé csöppen. Skilfaron kívül aligha él akár egy lélek is magányos kis öblöm ötven kilométeres körzetében. Se utak, se csapák, emberi kéz művének semmi nyoma. Még Építők hagyta sebhelyeknek se a ködös ősidőkből. Egyik felől a tömör, hullámzó hegyvonulat, amin csak a legelszántabb, jól felszerelt utazó kelhet át, másik felől az elképzelhetetlen távolságokig és mélységekig terjedő óceán. A vikingek szerint a tengernek külön istene van, Aegir, aki nem állhatja az embereket, és pimaszságnak tekinti, ha rámerészkednek a felszínére. A sivár horizontra kitekintve el is hittem. Eleredt az eső, a tengeri szél ferdeszögben csapta végig a homokon. – A franc. – Behúzódtam a csónak mögé. Hátamat a csónak oldalának vetve ültem, seggem alatt nyirkos homok, lábam kinyújtva, csizmám sarka kis árkokat túrt az anyagba.

Éppenséggel be is szállhattam volna, megbújhattam volna az orrban, de a csónakokból egy életre elegem volt. Visszavackolódtam cinóberi álmomba, szemem a fekete homokra szegeződött, de a nyugati negyed napsütötte terrakotta háztetőit látta, amelyet keskeny sikátorok szabdaltak, és széles fasorok osztottak fel. Fűszerek és füst illatát éreztem, bájos leányokat, előkelő hölgyeket láttam sétálni a kereskedők szőnyegre és bódékba kirakott árui között. Trubadúrok szerenádjai zengtek az estében, meg régi dalok, amiket mindenki ismer. Hiányoztak a vidám, jókedvű tömegek, hiányzott a meleg. Egy aranykoronát adtam volna érte, ha csak egy nyári órát Cinóberben tölthetek. Na és az ételek. Szerettem volna végre valami olyasmit enni, amit nem savanyítottak be, sóztak agyon, égettek nyílt tűzön koromfeketére. A Honorous úton meg az Ádám téren utcai árusok járkáltak nyalánkságokkal megrakott tálcákkal, meg süteményesfákkal, amikről mindenféle finomságok csüngtek… Akkorát kordult a gyomrom, hogy megtörte a varázst. Sirályok vijjogtak gyászosan a kihalt part fölött. Vacogva burkolóztam be a köpenyembe. Snorri és Tuttugu már rég eltűnt az első gerinc mögött. Azon töprengtem, megbánta-e már Tuttugu, hogy nem maradt velem. Cinóberben most éppen solymásznék Barras Jonnal, vagy az ügetőn bámészkodnék a Greyjar fivérekkel. Este összeverődnénk a Királyi Korsóban, vagy a Sörkertekben, lenn a folyónál, készülnénk az éjszakai kurvázásra, vagy, ha Omar is csatlakozna hozzánk, egy kis kockázásra, kártyázásra a Szerencsés Hetesekben. Úristen, mennyire hiányoztak azok a napok… Persze ha most betoppannék a Szerencsés Hetesekbe, ugyan mennyi időbe telne, hogy Maeres Allus is hírét vegye, és meghívjon egy kis bizalmas beszélgetésre a műintézményében? Elvigyorodtam, mert eszembe jutott, ahogyan Snorri lecsapta Szabász Johnnak, Maeres pribékjének a karját. Mindegy, Cinóber nem lesz egészséges hely a számomra, míg ezt a kis kellemetlenséget le nem rendezzük. A sirályok vijjogása, ami olyan szívbe markoló volt az előbb a sivár tájon, most hirtelen érdessé vált, és kakofóniává dagadt. – Nyavalyás madarak. – Követ keresgéltem, de hiába. Elvetni az első követ… egyszerű öröm. Valaha csupa egyszerű örömökből állt az életem. Eltűnődtem, vajon milyennek látna most

Barras, milyennek látnának a fiúk, ha beállítanék talpig pogány rongyokban, lesoványodva, kicsorbult karddal, sebhelyektől borítva. Alig egy év telt el, de vajon ugyanolyan lenne-e minden? Lehetne-e? Kielégítenének-e a régi szórakozások? Ha végül belovagolok majd a Vörös kapun, tényleg hazatérek-e… vagy az a pillanat már rég elszállt, sohasem tér vissza? Túl sokat láttam az úton. Túl sokat tanultam. Szerettem volna visszanyerni a tudatlanságomat. Meg a boldogságomat. Valami a homlokomon plattyant. Odanyúltam, hogy letöröljem az arcomra csorgó ragacsos izét, és csupa fehér szar lett a kezem. – Azt a kurva… – Gyengeségemet feledve talpra kecmeregtem, és tehetetlen dühvel ráztam az öklöm az odafenn köröző sirályok felé. – Rohadékok! – A tenger felé pördültem, hátha lejjebb a parton találok egy követ. Találtam is, szép, lapos, feketésszürke pala volt, hullámok csiszolták simára, éppen beleillett a tenyerembe – készültem, hogy elhajítsam, amikor megpillantottam a hajót. Még jóval túl volt a legelső bukóhullámokon, vitorlái föltekerve, negyven evező merült ritmikusan a vízbe, hajtotta előre. Leesett állal, az elképedéstől megkukulva álltam. Az orr két oldalára egy-egy vörös szem volt festve, amelyek fenyegetően meredtek rám. – A büdös életbe. – Elejtettem a követ. Már láttam valahol ezt. Egy emlék az északi utunkról. Amint lenézek az Uulisk-fjordra. Apró kalózhajó a távolban. Vörös pont az orrán. Ezek hardangeriek. Vörös vikingek. Még az is lehet, hogy Edris Dean is köztük van, ha annak a mocsoknak sikerült elmenekülnie a Fekete Erődből. Két viking állt az orrban, rúnamintás kerek pajzzsal, farkasbőr köpönyegben, vörös hajuk a válluk körül lobogott, csatabárd készenlétben; olyan közel voltak, hogy a vas szemkarikákat és orrvédőket is ki tudtam venni a sisakjukon. – A büdös életbe. – Visszaugrottam, felkaptam a kardomat meg a legkisebb készletzsákot, és rohantam. A zabálással és piálással töltött tél nem javított az állóképességemen, főleg hogy a testedzést kizárólag a bundák alatt gyakoroltam. Az első gerincre sem értem fel, máris ziháltam. Ami addig csak a bordák tompa sajgása volt a rám esett Fenris farkastól, hamarosan a tüdőbe fúródó tőrré vált minden egyes lélegzetvételre.

Feljebb érve megkockáztattam, hogy hátranézzek. A hardangeriek már partra is vontatták a hajójukat, és vagy tucatnyian nyüzsögtek körülötte. Legalább kétszer annyian eredtek a nyomomba az emelkedőn, úgy loholtak a kövek közt, mintha egy délit nyakon csípni a legjobb muri volna. És igen, köztük, födetlen fővel, szegecsekkel kivert zekében egy zömök fickó, kardja markolata a válla fölül állt ki, vasszürke haja azzal a kékesfekete csíkkal szoros varkocsba kötve. – A kurva Edris Dean. – Úgy látszik, szokásommá vált, hogy ezzel az emberrel hajkurásztatom magam mindenféle hegyoldalakon. A talaj olyan észvesztően emelkedett a Beerentoppen felé, mintha attól félne, hogy elkésik. Sünzanót- és hangacsomók között kanyarogtam, fenyő- és télikőris-csoportokon verekedtem át magam, kőfoltokon kúsztam-másztam, ahol a szél a legvékonyabb talajréteget sem hagyta meg. Valamivel följebb a fák is feladták a harcot, és cikcakkos utam minden zöldtől mentes csupasz sziklán folytatódott. Mentem tovább, elátkozva Snorrit, amiért hátrahagyott, elátkozva Edrist, amiért kerget. Már semmi kétségem nem volt afelől, ki figyelt bennünket Trondban. És ha Edris itt van, és holt lények is vadásznak ránk, akkor majdnem biztos, hogy legalább egy nekromanta is elmenekült vele együtt a Fekete Erődből. Könnyen lehet, hogy az a rémisztő szuka Chamy-Nixből, aki fölállogatta a zsoldosokat, miután Snorri megölte őket. Snorri és Tuttugu nem hagyott nyomot, ezért csak a Beerentoppen töredezett csúcsához szabhattam az irányt. Barakiel megmondta nekik, hol van Skilfar, de én abból semmire sem emlékeztem. Lihegve, szitkozódva kerülgettem a hatalmas vándorköveket, amik minden, kicsit is sima területet elleptek, veszedelmes emelkedőkön iszkoltam, amik tele voltak hintve morzsálló kődarabokkal: lehet, hogy a vulkán köpte ki őket… vagy manók hajigálták oda, mit tudom én. Az egyik iszkolást túlzásba vittem. Nekimentem egy sziklának, megbotlottam és elterültem, és kiderült, hogy már csak fél méter választott el egy gyilkos zuhanástól. – A büdös életbe. – Legközelebbi üldözőim alig háromszáz méterre voltak tőlem, és igen gyorsan haladtak. Lenyúzott kézzel talpra vergődtem.

Menekülésben én nagy vagyok. A legjobb eredményt városban tudom produkálni. Utcák és házak közt remekül elboldogulok. Ilyen környezetben az erős sprint, éles kanyar, ötletes búvóhelykeresés a legtöbb esetben kielégítő eredménnyel jár. A vidék rosszabb – mindenfélében meg lehet botlani, és a legjobb búvóhelyek sokszor foglaltak. Egy sivár hegyoldalon pedig minden az állóképességen múlik, s ha valakit teljesen kifacsart a tengeri betegség, plusz ráesett egy akkora farkas, amelyiknek csak két barátjára volna szüksége ahhoz, hogy leterítsen egy mamutot… akkor a dolog ritkán végződik szerencsésen. A félelem erős motiváló tényező. Talpra állított, és hajtott tovább. Nem mertem hátranézni, nehogy megint hasra essek. Az oldalamat fogva, levegő után kapkodva ügyeltem, nehogy eltérjek az egyenes iránytól. A remény majdnem olyan rossz, mint a félelem, ha arról van szó, hogy az ember átlépje azt a pontot, ahol fel kellene adnia. A remény elhitette velem, hogy egérutat nyertem. A remény meggyőzött róla, hogy a következő emelkedőn megpillantom Snorrit és Tuttugut. Amikor váratlan lábdobogás közepette utolért és lerántott a hardassa, meglepett nyögéssel terültem el, holott a dolog attól a pillanattól elkerülhetetlen volt, hogy közelgő hajójukat észrevettem. A viking rám vetette magát, és a sziklához préselte az arcomat. Zihálva hevertem, miközben a többi üldözőm is beért bennünket. Csak a csizmáikat láttam, de ezekből is bőven meg tudtam ítélni, hogy félelmetes banda lehet. – Jalan Kendeth herceg. Örülök, hogy újra látlak. – Déli akcentus, kicsit kifulladva. Foglyul ejtőm legurult rólam, és én nagy nehezen felültem. Felnézve láttam, hogy Edris Dean bámul le rám, szétvetett lábbal, csípőre tett kézzel. Elégedettnek tűnt. A körülötte álldogáló tucatnyi vörös viking már kevésbé. A lejtőn még többen nyomakodtak fölfelé. – Ne öljetek meg! – Ez ígérkezett a legjobb nyitásnak. – Add ide a kulcsot, és eleresztlek – mondta Edris, még mindig mosolyogva. Az a helyzet, hogy az ember addig marad életben, amíg hasznos marad. Hercegként én mindig hasznos vagyok… mint örökös és mint névleges nagyság. Adósként addig voltam hasznos Maeres Allusnak,

amíg elhitte, hogy meg tudom fizetni a tartozásomat. Edris foglyaként, túlságosan is távol az otthontól, hogy váltságdíjban lehessen reménykedni, egyedüli hasznom a Loki kulcsával való kapcsolatomban rejlett. – Oda tudlak vezetni hozzá. – Lehet, hogy csak pár órányival hosszabbítja meg az életemet, de a saját nagyanyámat is eladnám érte. A palotájával együtt. Edris magához intett két hardassát. Az egyik elvette a készletzsákomat, amit elfelejtettem eldobni, a másik a ruhámat kezdte átkutatni, nem valami szelíden. – A barátaim azt mondják, errefelé csak egyvalamiért érdemes kikötni. – Edris a Beerentoppenre mutatott. – Ahhoz nincs szükségem rád, hogy a boszorkányt megtaláljam. – Áá! – A viking nagyon alapos volt, a keze meg jéghideg. – Na. De. Szükséged van rám, mivel… – Törtem a fejem. – Skilfar! A kulcs Snorrinál van, és Skilfarnak fogja adni. El kell kapnotok őt, mielőtt odaér. – Ehhez sincs szükségem rád. – Edris előhúzta a tőrét. Ronda disznóbökő vas volt. – De… – A pengét méregettem. Súlyos érv. – Elcseréli értem a kulcsot. Nem ajánlom, hogy szembeszállj vele… legutoljára se sikerült valami fényesen. És… és… még az is lehet, hogy eldobja. Ha eldobja, miközben rárontasz, egy hétig kereshetnéd ezeken a hegyoldalakon, akkor se találnád meg. – Miért cserélné el Loki kulcsát az életedért? – Kétkedőnek tűnt a hangja. – Véradósság! – És már ömlött is belőlem. – Nekem köszönheti az életét. Te nem ismered Snorri ver Snagasont. Már semmije se maradt, csak a becsülete. Meg fogja fizetni az adósságát. Edris szája futólag, gúnyosan megrándult. – Alrik, Knui, rátok bízom. Vegyétek el a fegyvereit. A ruházatomat meg a holmimat kutató páros elkobozta a kardomat és a késemet. Edris sietve előreindult, a többiek követték. – Tarts lépést, hercegem, különben megszabadulunk tőled, és vállaljuk a kockázatot. Alrik, egy fekete szakállú bandita, hátba taszított.

– Nyomás. – A vörös vikingek egymás közt a régi nyelvet beszélték, de néhányan birodalmi nyelven is tudtak pár szót. Knui a nyomunkba szegődött. Nem voltak kétségeim afelől, hogyan „szabadulnának meg” tőlem. Edris után loholva gondosan vizslattam a földet, tudván, elég, ha kificamítom a bokámat, máris kibeleznek, és otthagynak meghalni. Néha egy-egy lopott pillantást vetettem a környező lejtőkre. Valahol ott leskelődhet a nekromanta, és én még ilyen körülmények között is rettegtem tőle.

Felmászni a Beerentoppen kráteréhez Edrisszel éppen olyan szörnyű volt, mint menekülni előle. Miközben az egyre meredekebb sziklafalakon kapaszkodtam, kezem-térdem lenyúzva, talpam csupa hólyag és zúzódás, és majd a tüdőmet kiköptem, magamban azt kívántam, bárcsak megint a Tengeri Trollon hánykolódhatnék. Teltek az órák. Elmúlt dél. Már elég magasan jártunk, hogy a hófödte északi és déli csúcsokra rálássunk, az út egyre meredekebb és veszélyesebb lett, de Snorri nem volt sehol. Megdöbbentett, hogy Snorri, mit sem tudván üldözőinkről, még mindig előttünk jár. Ráadásul Tuttuguval súlyosbítva. Azt az embert nem hegymászásra teremtették. Legurulni a hegyről, ahhoz szerintem sokkal jobban ért. A délután átkúszott az estébe, én meg kúsztam Edris után, Alrik bárdjának rémétől és Knui rugdosásától hajtva. A hegycsúcs mintha le lett volna törve, fogazott karimában végződött. Az emelkedők furcsa, gyűrött jelleget öltöttek, mintha megalvadt volna a szikla, abban az állapotban, ahogyan a sülő disznóról csorog le a zsír. Már csak néhány száz méterre voltunk a csúcstól, amikor visszajöttek Edris felderítői. A régi nyelven vartyogtak, miközben én elterültem, és puszta akaraterővel próbáltam némi életet lehelni tagjaimba. – Snorrinak nincs nyoma. – Edris fölém toronylott. – Sem idekinn, sem a kráterben. – Valahol lennie kell. – Már az is megfordult a fejemben, hogy Snorri hazudott, hogy valami egészen más kutatásra indult. Lehet, hogy a következő öbölben van egy halászváros, egy fogadó, meleg ágyak…

– Megtalálta a boszorkány barlangját, és ez rossz hír mindnyájunk számára. Főleg a te számodra. Erre felültem. A közeli haláltól való félelem új energiát fecskendez az emberbe. – Nem. Figyelj csak… – Próbáltam kirekeszteni a hangomból a pánikot. A gyengeség kézen fogva jár a bajjal. – Nem. Én akartam, hogy Snorri adja oda a kulcsot Skilfarnak – de ő nem egyezett bele. Megvan az esélye, hogy akkor is nála lesz még, amikor kijön. Snorrival nehéz vitatkozni. És akkor majd elcserélhetsz vele. – Ha valaki menet közben váltogatja a meséjét, annak nehéz hinni. – Edris töprengve méregetett; minimum féltucatnyian ezt a kifejezést láthatták életükben utoljára az arcán. De a vakrémület, ami akkor fogott el, amikor megpillantottam a hajójukat, mégis enyhülni kezdett. Van valami furcsa abban, ha olyan emberek között vagy, akik lazán a meggyilkolásodat fontolgatják. Kalandjaink során Snorrival egyik borzalomból a másikba csöppentem, és a lehető legtöbb elől visítva menekültem. A rettegés, amit egy halott vált ki belőled, amint a beleit vonszolva támolyog utánad, a jéghideg félelem egy erdőtűz forró leheletétől – ez csupa-csupa lidércnyomás. Az emberekkel, a hétköznapi emberekkel más a helyzet. Végigtelelve a Három Csatabárdban megszoktam, hogy a legszőrösebb, bárdot markolászó fosztogatót is közönséges fickónak tekintsem, akinek ugyanolyan fájdalmai, panaszai, ambíciói vannak, mint mindenki másnak, habár persze inkább nyári környezetben, ellenséges partokat dúlva. Olyan emberek között, akik nem táplálnak feltűnő rosszindulatot irántad, akiknek a meggyilkolásod inkább csak munka lenne, mint bármi egyéb, először is maga az aktus, aztán meg a fegyverük kényszerű megtisztítása, szóval az ilyen emberek között a halál is hétköznapivá válik egy kicsit. Jóformán téged is magával ragad az őrület. Főleg ha annyira ki vagy merülve, hogy a halál pompás alkalomnak látszik egy kis pihenőre. Farkasszemet néztem Edrisszel, és nem szóltam többet. – Na jó. – Edris véget vetett a döntés hosszú időszakának; elfordult. – Várunk. A vörös vikingek szétszóródtak a hegyoldalakon, Skilfar barlangjának bejáratát keresve. Edris, Alrik és Knui velem maradt.

– Kötözzétek meg. – Edris letelepedett egy sziklához. Kihúzta kardját a hüvelyéből, és köszörülni kezdte egy fenőkővel. Alrik hátrakötötte a kezemet egy bőrcsíkkal. Egyikük sem hozott zsákot, amikor utánam vetették magukat. Mindössze annyi élelmük volt, amit tőlem loptak, tető a fejük fölött meg semmi. Onnan a magasból több kilométerre beláttuk az egész hegyes partot mindkétfelé, és kiláttunk a tengerre is. Az öblöt meg a hajójukat elrejtette a vulkán nyúlványa. – Ő is itt van? – A nekromanta gondolata nem hagyott nyugton, egyfolytában föltámadó halottakról képzelegtem. Edris egy hosszú pillanatig kivárt, csak aztán fordította felém lassan a tekintetét. – Ott van valahol odakinn. – Mutatta a kezével. – Bízzunk benne, hogy ott is marad. – Megemelintette a kardját. – Ezt tőle kaptam. – A holmi láttán megsajdult a mellem, és megborzongtam, mintha emlékeznék rá valami sötét álomból. Írás futott végig a lapján, nem északi rúnák, hanem valami folyékony, olyan, amilyeneket a Néma Nővér használt ellenségei elpusztítására. – Ha ezzel az acéllal a méhben ölsz meg egy csecsemőt, a Pokolra jut szegényke. Ott várja, hogy nemszületettként visszatérhessen. Az anya halála, egy közeli rokon halála lyukat üt a száraz vidékbe, kifejezetten ennek az elveszett gyermeknek, és ha elég gyors vagy, meg elég erős, az a sok lehetőség új és rettenetes alakban születhet vissza az embervilágba. – Társalgási tónusban beszélt, majdnem őszinte sajnálat rezgett a hangjában, engem mégis elfogott a hideg bizonyosság. Ez a penge gyilkolta meg Snorri fiát az anyja hasában, Edris kezdte el azt az ocsmány művet, amit a nekromanták folytattak, és ami azzal végződött, hogy Snorrinak a saját nemszületett gyerekével kellett szembefordulnia a Fekete Erőd szívében. – Figyeld a lejtőket, ifjú herceg. A nekromanta odakinn van valahol, és hidd el, nem akarsz találkozni vele. Alrik és Knui egymásra néztek, de nem szóltak semmit. Knui levette a sisakját, a térdére helyezte, és dörgölni kezdte kopasz feje búbját, körmeivel karistolta kétoldalt csatakosan lógó, vörösesszőke haja maradékát. A sok ugrálástól a hegyoldalon a sisak itt-ott felhorzsolta a bőrét. Mindnyájunkból kiszívta az erőt az a nap, és rémes helyzetem ellenére bóbiskolni kezdtem. Edris borzasztó szavai

egyre az agyamban kongtak, tudtam, soha többé nem fogok elaludni, de azért hanyatt dőltem, hogy pihentessem a testem. Behunytam a szemem, kirekesztve a sivár eget. Egy pillanat, és belemerültem a feledésbe.

„Jalan.” Sötét, csábító hang. „Jalan Kendeth.” Aslaug férkőzött be az álmomba, ami addig a pontig a nap tompa ismétlődéséből állt, újra meg újra felmásztam a Beerentoppenre, kövek és kavicsok végtelenje a talpam alatt, kapaszkodó kezek, támaszt kereső lábak. Megtorpantam az álomlejtőkön, kiegyenesedtem, és ő ott magasodott előttem, árnyékba burkolózva, a haldokló naptól véresen. „Micsoda unalmas egy hely.” Körülnézett, nyelvével megnedvesítette a felső ajkát, miközben felmérte környezetét. „Tényleg ennyire szörnyű? Ébredj fel inkább, hogy a valóságban lássalak.” Kinyitottam ködös fél szememet, és azon kaptam magam, hogy nézek ki a lemenő napba, a fekete felhők alatt lángoló égre. Alrik a közelben ült, a bárdját köszörülte egy fenőkővel. Knui odébb állt, az emelkedő meredélyének szélén, a naplementét nézte, vagy hugyozott, vagy ezt is, azt is. Edris eltűnt, valószínűleg az embereit ellenőrizte. Aslaug Alrik mögött állt, nézett le sűrű fekete hajára és széles vállára, miközben a viking a fegyverét gondozta. „Ez nem járja, Jalan.” Lehajolt, és hátrakukucskált a kezemre a hátam meg a szikla között. „Megkötözve! Egy herceg!” Nem válaszolhattam, nehogy felhívjam magamra a figyelmet, csak néztem őt, és mint minden látogatásakor, sötét izgalom töltött el. Nem arról van szó, hogy bátorrá tett, de ha úgy néztem a világot, hogy ő is benne állt, valahogy minden kevésbé veszélyesnek rémlett, az élet pedig egyszerűbbnek. Megmozgattam a csuklómat a kötelékben. Még mindig szoros volt. Egyszerűbb volt az élet… de azért nem annyira egyszerű. Aslaug Alrik sisakjára tette csupasz talpát, amely most mellette hevert, és a feje oldalához illesztette a mutatóujját. „Ha rávetnéd magad, és a homlokod tetejével ebbe a pontba vágódnál… nem kelne föl többé.” Knui felé pillantottam, aki vagy tíz méterrel lejjebb volt a lejtőn.

„Az – mondta Aslaug – egy ötméteres szakadék szélén áll… Mit gondolsz, milyen gyorsan tudnál odaérni hozzá?” Rendes körülmények között még mindig a lefejelésről vitatkoztam volna. Nulla lehetőséget láttam volna arra, hogy feltápászkodjak és odaérjek Knuihoz anélkül, hogy pofára esnék. Hogy aztán lelökjem Knuit a szirtről, de ne zuhanjak utána – ez meg teljességgel lehetetlen. Bátorságom se lenne hozzá, még ha az életem függne is tőle. De Aslaugnak, ennek a sötét vágytól füstölgő elefántcsont istennőnek a jelenlétében, akinek gúnyos mosoly vibrált azon a tökéletes ajkán, hirtelen mit sem számítottak az esélyek. Tudtam már, milyen érzés lehetett Snorrinak, amikor mellette harcolt. Felismertem annak a vakmerő szellemnek a visszhangját, amely eltölthette, amikor maga az éj hussant feketén a bárdja nyomán. De még mindig haboztam, néztem fel Aslaug karcsú, feszült alakjára, amint árnyékokba burkolózva hajlongott a szélben. „Élj, mielőtt meghalnál, Jalan.” És a szeme, amelynek sohasem tudtam megnevezni a színét, pokoli örömmel töltött el. Előrehajoltam a támasztékomul szolgáló vándorkőtől, lábujjaimra billentem, és kezdtem előredőlni, mielőtt kiegyenesítettem volna a lábam a hirtelen vetődéshez. Ellenálltam a kísértésnek, hogy felüvöltsek, elhajítottam magam, mint egy lándzsát, homlokommal azt a pontot célozva meg Alrik halántékán, ahová Aslaug illesztette az ujját. Az ütközés az egész testemen végigvibrált; vakító fájdalom villant a szememben. Sokkal rosszabb volt, mint gondoltam. Egy vagy két szívdobbanásnyi időre eltűnt a világ. Arra tértem magamhoz, hogy Alrik mozdulatlan alakján fekszem, fejem a mellén. Legurultam róla, és körülnéztem, bár a fájdalom még mindig összehúzta a szememet. Lejjebb a lejtőn Knui elfordult a szirt peremétől, ahol a tengert bámulta. Hátrakötött kézzel talpra vergődni egy meredek kapaszkodón nem egyszerű ügy. Nem is sikerült egészen. Rándultam egyet, félig felálltam, és úgy indultam le a hegyoldalon, kétségbeesetten dobálva magam elé a lábam, nehogy arccal előre bukjak neki a sziklának. Knui gyorsan mozgott. Egyenesen őt céloztam meg, már csak azért is, nehogy lezúgjak a hegyről. Már megtett felém egy-két métert, és

éppen kapta le a bárdot a hátáról, amikor minden kontroll nélkül nekidurrantam. Knuinak esélye sem volt. Lehetett akármilyen inas és kőkemény ember, én nagyobb voltam nála, és akkora gyorsulással közeledtem feléje, amilyet hegyoldalon senki se kívánna magának. Csontok roppantak, ő hátralódult, egy töredékmásodpercig imbolyogtunk a szirt peremén, azután egyetlen egybeolvadó kiáltással lezuhantunk. Alrikon puffanni keservesebb és fájdalmasabb volt, mint vártam és reméltem. Knuin puffanni még rosszabb. De mindkettő szerény koccanás volt ahhoz képest, amikor a földön puffantam. Egy percen belül másodszor vesztettem el az eszméletemet. Arra ébredtem, hogy arccal lefelé fekszem valami puhán. És nedvesen. És… büdösön. Nem sokat láttam, a karomat is alig tudtam mozdítani. „Kelj fel, Jalan.” Egy pillanatig azt sem értettem, ki szólít. „Rajta!” Aslaug! Nem tudtam felkelni, inkább gurultam. Kiderült, hogy a puhaság maga Knui. Meg a nedvesség és a büdösség is. Arcára rádermedt a meglepetés. A tarkója valahogy… szétterült, és vörösre festette a köveket. Nagy nehezen térdre kecmeregtem, összevissza verve magam a sziklán. Aslaug mellettem állt, feje és válla felért addig, ahol az imént Knui posztolt. Árnyék tekergett körülötte, mint egy inda, arcvonásai egyre sötétültek. – Azt… azt mondtad, ötméteres szakadék lesz. – Vért köptem. „Melletted voltam, Jalan. Hogy láthattam volna rendesen?” Dühítő mosoly az ajkán. „De elindítottalak. És egy hegyen bármekkora esés végezhet egy emberrel, szerencsés esetben.” – Te! Nahát… én. – Nem találtam szavakat, most csapott le rám igazán a félelem. „Azt javaslom, szabadítsd ki a kezedet…” Odasimult a kőhöz, lekuporodott, már alig látszott, amint a horizont elnyelte a napot, és homály gomolygott minden mélyedésből. – Én… – De Aslaug eltűnt, már csak a szildáknak beszéltem. Knui bárdja nem messze hevert a lejtőn. Odacsoszogtam, és nagy nehezen olyan helyzetbe vergődtem, hogy fűrészelni kezdhessem vele a bőrcsíkot a csuklómon, közben arra is figyelve, nem közelednek-e futva a hardassák, vagy maga Edris.

Még egy éles bárddal is istentelenül sok időbe telik, hogy az ember átvágjon egy kemény bőrt. Knui hullája mellett ülve egy örökkévalóságig tartott. Néhány másodpercenként feléje fordítottam a szemem az őrködésből, hogy nem mozog-e. Hegyen gyilkolásban eddig nem voltam valami eredményes. A hullák felkeltek, és veszélyesebbek voltak holtan, mint elevenen. Végül elszakadt a szíj, és megdörzsölgethettem a csuklómat. Felnézve Aslaug másik hazugságára is fény derült. Azt mondta, ha lefejelem Alrikot, nem kel fel többé. És most ott állt annak a másfél méternyi „szirtnek” a tetején, amelynek a tövében Knui meg én ücsörögtünk. Nem látszott valami boldognak. És ami ennél is fontosabb, egyik kezében a bárdját fogta, a másikban meg egy széles pengéjű, egyik oldalán fogazott kést. – Edrisnek élve kellek! – Fontolóra vettem, hogy elszaladok, de semmi kedvem sem volt kipróbálni, mennyire jó Alrik a bárdhajításban. Arról nem beszélve, hogy úgyis utolérne. Eszembe jutott a mögöttem heverő másik bárd. De én soha életemben nem használtam bárdot. Még favágáshoz sem. A viking Knuira pillantott, aki a sötétvörösre színeződött köveken feküdt. – Edris le van szarva. Mindent értettem. Alrik meg fog ölni. Megfeszült a teste, készen rá, hogy leugorjon hozzám. Aztán egy bárd robbant bele a feje oldalába. A penge végighasította a bal szemét, átment az orrnyergén, és a másik szemöldöke közepénél állt meg. Alrik elvágódott, és Snorri bukkant fel a helyén. Jókora talpát Alrik arcára téve kirántotta belőle a csatabárdot – a rettenetes, reccsenő hangtól majdnem elhánytam magam. – Hogy van a Tengeri Troll? – kérdezte Snorri. – Én jól vagyok! Köszönöm szépen. – Ültem tovább, és végigtapogattam magam. – Nem, nem vagyok jól. Teli vagyok zúzódással, és kis híján lemészároltak! – Snorri látványától hirtelen még valóságosabb lett az egész borzalom. – Edris Dean ki akart belezni egy késsel, és… – Edris? – szakított félbe Snorri. – Szóval ő van emögött? – Lerúgta Alrik hulláját a hegyoldalról.

Megjelent Tuttugu is, idegesen nézegetett hátra a válla fölött. – Az a déli? Azt hittem, csak hardassák jönnek… – Végre engem is megpillantott. – Jal! Hogy van a csónak? – Ti, északiak csak a csónakotokra bírtok gondolni! Egy vöröshatári herceg kis híján életét vesztette… – El tudsz vinni bennünket a vörös vikingek elől? – kérdezte Snorri. – Nem, de… – Akkor hogy van az a kurva csónak? Kezdtem érteni a dolgot. – Jól… de lándzsahajításnyira van tőle az a hajó, amivel ez a kettő jött. – A két hulla felé biccentettem kinyújtott lábam előtt. – És tucatnyian őrzik, két tucat meg idefönn van a hegyen. – Akkor tiszta szerencse, hogy Snorri rád talált! – Tuttugu az oldalát masszírozta, mint mindig, ha ideges volt. – Abban reménykedtünk, hogy máshol szállnak partra… – Hogy a… – Felálltam, s közben az iránt érdeklődtem volna, hogy a francba talált rám Snorri. És akkor megpillantottam. Valamivel hátrább állt a meredélytől, ahonnan Snorri és Tuttugu nézett le rám. Egy északi nő, szőke haja vagy húsz szoros fonatban, mindegyiknek a végén vas rúnalapocska; idősebb nőkön láttam ilyeneket Trondban, de ennyit egyiken sem. Snorri észrevette meglepetésemet, és a nőre mutatott. – Kara ver Huran. – Aztán rám. – Jal. – A nő kurtán biccentett. Korra köztem meg Snorri között lehetett, magas alakját hosszú fekete köpeny rejtette el. Bájosnak nem mondtam volna… az gyenge szó. Inkább: lenyűgöző. Karakteres arcú. Amint közelebb lépett, meghajoltam. – Vöröshatári Jalan Kendeth herceg, szol… – A hajóm a következő öbölben horgonyoz. Gyertek, odavezetlek. – Átható kék szemével egy pillanat alatt felmért, azzal sarkon fordult. Snorri és Tuttugu indult utána. – Várjatok! – Toporogva próbáltam összeszedni magam. – Snorri! – Mi van? – nézett hátra Snorri a válla fölött. – A nekromanta. Ő is itt van! Snorri elfordult, és a fejét rázva követte Karát.

– Akkor jó lesz, ha sietünk. Mindkét kezemmel megmarkoltam a „szirt” tetejét, hogy felhúzódzkodjam, amikor észrevettem, hogy Alrik válla mögül az én kardom markolata áll ki. Az oldalán feküdt, nem messze Knuitól. Orr fölött leginkább koponyatörmelék volt a feje, csupa haj meg agyvelő. Haboztam. Azzal a karddal öltem először embert, habár merő véletlenségből – legalábbis ez volt az első, amire tisztán emlékeztem. Annak a kardnak az élét csorbítottam ki a Fekete Erődben harcolva a túlerő ellen; az fúródott bele tövig a Fenris farkasba. Ha tettem valaha is olyasmit, amit férfiasnak, dicsőnek és bátornak lehet nevezni, azt ezzel a karddal a kezemben tettem. Léptem egyet Alrik felé. Aztán még egyet. Jobb kezén megrándultak az ujjak. Rohantam, mint az eszeveszett.

KILENC

Eső által ősi lávafolyamokba vágott mély vízmosásokon át értünk le az öbölbe, ahol Kara hajója horgonyzott. – Jó messze van – mondtam a homályba kémlelve. A vízmosások még napvilágnál is veszedelmesek lettek volna. A sötét árnyékok közt tévelyegve csoda, hogy nem törtük ki a bokánkat. És most, a sűrű éjben Kara azt kívánta, ússzunk ki ahhoz a távoli és épp csak valamivel sötétebb tengerpacához, ami szerinte egy hajó volt. Láttam a hullámok szelíd foszforeszkálását, ahogy a tajték átzúdult a töredezett sziklákon, ahol a partnak kellett volna lennie, azokon túl meg… a semmi. – Nagyon messze van! Snorri úgy nevetett, mintha viccelnék, és rászíjazta fegyvereit arra a kis tutajra, amelyet Kara a partra vontatott, amikor ideért. Vacogva fűztem magam köré a karjaimat. Újra eleredt az eső. Hóra számítottam

– épp eléggé hideg volt hozzá. És valahol odakinn a nekromanta vadászik ránk… vagy már meg is talált bennünket, és most a sziklák közül figyel. Valahol odakinn Knui és Alrik botladozik a nyomunkban, nyálkát szivárogva, összetörve, attól a rettenetes éhségtől eltelve, amely a halálból visszatérőket szállja meg. Miközben a többiek készülődtek, én a szokásos néma undorral szemléltem a tengert. A hold előbújt a felhők mögül, megcsillogtatta a hánykódó óceánt, és fehér csíkokba vonta a megtörő hullámokat. Mintha Tuttugu is osztozott volna kételyeimben, de neki, akárcsak egy rozmárnak, megvolt hozzá a testtömege, hogy melegen tartsa, és felhajtóerővel lássa el. Ahogyan én úszom, az precízebben oldalvást való haldoklásnak nevezhető. – Nem vagyok valami jó a vízben. – A szárazon se vagy valami jó – vágott vissza Snorri. – Majd közelebb jövünk – pillantott felém Karla. – Most, hogy beállt a dagály, ide tudom hozni. Így hát egymás után, nehezebb ruházatukat összecsavarva a tutajon, belegázoltak a hullámverésbe, és úszni kezdtek a hajó felé. Tuttugu ment utolsónak, és igen kevéssé vikinges visítozással, levegőért kapkodva adta tudtomra, milyen jeges a tenger. Álltam egymagamban a parton, a hullámok, a szél meg az eső lármája közepette. Fagylaló víz csorgott a nyakamba, hajam a szemembe lógott, s azok a részeim, amelyek nem gémberedtek el a hidegtől, felváltva fájtak, sajogtak, lüktettek és bizseregtek. A murván túl holdfény festette feketére és ezüstösre a sziklás lejtőket, zavaros mozaikot teremtve, amelybe félelmem mindenféle élőholt borzalmak lassú nyomulását szerkesztette bele. Lehet, hogy a nekromanta les rám a sötét vápák közül, lehet, hogy Edris tereli felém néma kézmozdulatokkal a hardassákat… Felhők nyelték el a holdat, megvakultam. Végre, sokkal később, mint ahogy vártam, Snorri szólongatott. Visszatért a holdfény, átnyúlt egy szél tépte felhőlyukon, és a sötétből ezüstösen kibontakozott a hajó. Kara járműve sokkal tengerállóbbnak látszott, mint Snorri csónakja, hosszabb volt, a vonalai elegánsabbak, a törzse mélyebb. Snorri a parttól és a rejtett szikláktól ötven méterre

abbahagyta az evezést. A magas árboc és a felcsavart vitorlák ide-oda billegtek, ahogy a partra igyekvő hullámok táncoltak alattuk. – Jal! Gyere! – szállt át Snorri bömbölése a vízen. Kelletlenül álltam, a tajtékosan megtörő, majd visszahúzódó, murvát kaparászó hullámokat nézve. Kijjebb eső csapkodta a tenger felszínét. – Jal! Végül az egyik félelem elnyomta a másikat. Jobban féltem attól, ami a sötétség leple alatt a hegyről jöhet le, mint attól, ami a hullámok alatt ólálkodhat. Belevetettem magam a vízbe, káromkodva a sokkoló hideg miatt, és próbáltam a hajó irányába fulladni. Hosszú, iszonytató ismétlődésekből állt az úszásom. Előbb lemerültem a jeges víz alá, aztán hadonászva a felszínre vergődtem, vakon levegőt vettem, végül pár másodpercig csapkodtam, mielőtt a következő hullám megint elborított volna. Hirtelen ért véget: nyeles kampó akaszkodott bele a köpönyegembe, és Snorri behúzott a hajóba, mint valami elveszett poggyászt. Órákon át hevertem átázva, még panaszkodni se volt erőm. Azt gondoltam, megöl a hideg, de se megoldásom nem volt erre a problémára, se energiám, hogy ha netán ötletem támad, megvalósítsam. A többiek bele akartak burkolni holmi bűzös bundákba, amiket a nő a fedélzeten tartott, de én leteremtettem őket, és nem voltam hajlandó együttműködni. A hajnal tiszta ég alatt, néhány kilométerre a parttól talált bennünket. Kara kibontotta a vitorlákat, és délnek fordította a hajó orrát. – Akaszd ki a ruháidat a kötélre, Jal, és bújj be ezek alá. – Snorri megint felém nyújtotta a bundákat. Medvebőröknek néztem őket. Rábökött a saját rongyaira, amelyek az egyik vitorlakötélen lobogtak. Addig sosem látott, szűk gyapjúköntös feszült a mellén. – Kutya bajom. – De a hangom károgás volt, és a napsütés csak nem akarta kiűzni belőlem a hideget. Pár perc múlva mogorván fölkaptam a bundákat, és őrült vacogás közepette levetkőztem. Próbáltam vigyázni, nehogy seggemet az égnek meresztve a padok közé essem, és arccal a fenékvízben landoljak, ugyanakkor Karának is

igyekeztem hátat fordítani, mert hideg szélben nem mutat jól az ember férfiassága – nem mintha őt jottányira is érdekelte volna. Olyasmibe burkolózva, amibe hajdanán egy medve burkolózott, lekuporodtam Snorri mellé a szél elől, és próbáltam erőt venni a fogaim kocogásán. Legtöbb tagom sajgott, és ami nem sajgott, az nagyon fájt. – Szóval mi történt? – Muszáj volt elterelnem valahogyan a figyelmemet a lázamról. – És kicsoda ez a Kara? – Megvan-e még az a rohadt kulcsod, ez érdekelt volna igazán. Snorri csak nézett ki a tengerre, a szél lobogtatta fekete sörényét. Gondolom, a maga faragatlan barbár módján jól mutatott, bár engem mindig megdöbbent, ha egy nő egynél többször is rápillant, amikor az ifjú Jal herceg is kéznél van. – Azt hiszem, hallucinálok – mondtam valamivel hangosabban. – Tisztára az volt az érzésem, hogy kérdeztem valamit. Snorri összerezzent, és megrázta a fejét. – Ne haragudj, Jal. Csak gondolkodtam. – Közelebb csúszott hozzám. – Elmesélem. Tuttugu is előrejött, hogy meghallgassa, mintha nem tulajdon szemével látta volna az előző napi eseményeket. Valami vitorlavásznat borított magára, akár egy sátrat, míg ruhái az árbocon csattogtak. Csak Kara maradt hátul, keze a kormányrúdon, tekintete előremeredt, és időnként felnézett a koszos, dagadó vitorlára. – No szóval – kezdte Snorri, és mint már annyiszor vándorlásunk során, körénk csavarta a hangját, és bevont minket emlékei közé.

Snorri a csónak orrában állva figyelte a közeledő partot. – Kihúzzuk? Igen? – Tuttugu a horgony, egy durva vashorog mellett tétovázott. Snorri bólintott. – Próbáld meg fölébreszteni Jalt. – Snorri pofont mímelt. Tudta, hogy Tuttugu szelídebb lesz ennél. A kövér ember jelenléte megmagyarázhatatlan módon felvidította. Ha Tuttugu is ott volt, Snorri majdnem el tudta képzelni, hogy visszacsöppent a régi időkbe, amikor még egyszerű volt az élet. Jobb. Az az igazság, hogy amikor

Jalan és Tuttugu megjelent a trondi rakparton, Snorri megkönnyebbült. Minden elszántsága dacára nem szeretett egyedül lenni. Tudta, hogy Jalt a körülmények kényszerítették a csónakjába, nem önszántából ugrott bele, de Tuttugunak a hűségen kívül semmi oka nem volt rá, hogy ott legyen. Hármuk közül csak Tuttugu kezdett új életet Trondban, munkát, barátokat talált, meg asszonyt, akivel megoszthatta napjait. És mégis, egyetlen pillanat alatt letett minderről, mert egy régi barátjának szüksége volt rá.

*** Egy óra múlva messze maguk mögött hagyták a partot. Snorri már olyan magasra kapaszkodott, hogy kibukkant a fenyvesek közül, amelyek a Beerentoppen oldalát borították. Egy perc, és Tuttugu is előlépett a fák közül, lihegve. Észak felé fordultak, és lassú, emelkedő spirálban körözni kezdtek a hegyen. Snorrinak az volt a célja, hogy az északi lejtőn állapodjanak meg, s onnan egyenesen másszanak a barlang felé. Életnek kevés jelét látták, egyszer egy sas vitorlázott föl a széllel, egyszer meg egy havasi kecske iramodott tova a töredezett, jóformán járhatatlan emelkedőkön. Két óra múlva a hátuk mögött volt észak, és nekivághattak a kapaszkodásnak. – Trollvidék, szerintem. – Tuttugu gyanakodva szimatolt bele a szélbe. Snorri prüszkölt egyet, és beleivott a kulacsába. Tuttugu sohasem szagolt még trollt, látni meg végképp nem látott. Valami igazság mégis lehetett a dologban: ezek a lények szeretik a vulkánokat. Snorri megtörölte a száját, és mászni kezdett.

– Ott! – Egy órával később Tuttugu bizonyult szemfülesebbnek: egy kiugró szikla felé mutatott, tőlük több száz méterre balra. Snorri hunyorogva odanézett. – Lehet. – Arra indult, óvatosan lépkedve az alattomos felületen. Útjuk és a barlang között sötét, morénás lejtő húzódott, ahol a legkisebb csúszás is azzal járt volna, hogy laza, fagytól szétrepedt

kövek lavinájában szánkáznak vissza oda, ahonnan jöttek. Tuttugu kétszer is fenékre esett, nagy sivalkodások közepette. De a szerencséjük kitartott, felértek a szilárdabb talajra, ahol a barlang a szirtek közé volt ágyazva. Ismét Snorri ment elöl, Tuttugu szimatolva követte. – Valami szagot érzek. Trollok. Tudtam. – Kitapogatta a bárdját. – Nyüves trollok! Lenn kellett volna maradnom Jallal… – Nem trollok. – Snorri is érezte a szagot. Erőteljes, állati, nyers szag volt, olyan, mint a ragadozóké. Lerázta válláról és két kézre fogta a bárdját, apja fegyverét, amelyet a Törtevezőjűtől szerzett vissza a Metsző Jégen. Lassan odaóvakodott a barlang szájához, amelynek sötét belseje fokozatosan tárta fel titkát. – Hél csöcseire! – Leesett az álla; gyorsan becsukta a száját. Egy szörny szendergett az árnyékok között. Valami véreb, amely állva nagyobb lehetett egy igáslónál, és legalább olyan széles volt, mint egy elefánt dr. Karógyökér cirkuszában. Tömpe, mégis ráncos pofája nem vadász-, hanem inkább harci kutyára emlékeztetett. Alsó állkapcsából akkora tépőfog meredt ki, mint Snorri összes összeszorított ujja, s hajlott nyáladzó pofájában a nedves orr felé. – Alszik. – Rekedt suttogás a vállánál. – Ha csöndben maradunk, még megléphetünk. – Ez Skilfar barlangja, Tutt. Nincs még egy ilyen. Ez pedig az őrzője. Nem véletlenül van itt kinn. – Azt is… – Tuttugu kétségbeesetten kapirgálta a szakállát, mintha onnan próbálna megoldást előásni. – Azt is csinálhatnánk, hogy kicsalogatod, én meg ráejtek föntről egy sziklát! – A szirt tetejére mutatott. – Szerintem ezzel… felbosszantanánk Skilfart. Én már találkoztam azzal a nővel, Tutt. Nem olyasvalaki, akit ajánlatos felbosszantani. – Akkor mi legyen? Nem mehetünk oda ehhez a döghöz, hogy megsimogassuk a buksiját. Snorri levette egyik kezét a bárd nyeléről, és benyúlt a bundája alá, hogy megérintse Loki kulcsát. Abban a pillanatban érezte őket, Emyt, Egilt, Karlt, Freját, mintha az ő bőrük lenne az ujjai alatt, nem a sima obszidián. – Pedig éppen ezt fogjuk tenni.

Noha minden tagja futásért kiáltott, Snorri a bárdját leeresztve, csendben, de nem lopakodva benyomult a barlangba. Alig tett pár lépést, érezte, hogy egyedül van. Hátranézett, és intett Tuttugunak. Az undorethek másik fele ott állt, ahol az előbb, összehúzva magát bundái alatt, és úgy fonta maga köré a karját, hogy majdnem karcsúvá préselte az alakját. Snorri még egyszer intett, most ingerültebben. Tuttugu rémülten az égre emelte tekintetét, és beloholt a barlangba. Szorosan egymás mögött, hangtalanul egy alagút felé indultak, amely a barlang hátuljából ágazott el, alig néhány méterre a kutyamonstrumtól. A fenevad mérete, az erőteljes kutyabűz, leheletének forrósága szinte megbénította Snorri érzékeit, miközben a hatalmas pofától alig egy-két méterre továbbaraszolt. Háta minden egyes lépésnél a barlang falát súrolta. A legközelebbi ponton az egyik öklömnyi szem lassan felnyílt a kutyaarc redős topológiájában, és kifürkészhetetlen pillantással meredt Snorrira. Snorri egy másodpercre megdermedt, keze ráfeszült a bárd nyelére, és egy-két centivel megemelintette a fegyvert, mielőtt rájött, hogy úgyse menne vele semmire. Tekintetét az alagút szájára szögezve ment tovább, Tuttugu pedig zihálva követte, mintha rémületében megkukult volna. Húsz lépés, és már nem látták az ebet, a szűk járatban űzőbe se vehette volna őket. Snorri érezte, hogy a teste kienged. Amikor a Fenris farkas jött el érte, azt képes volt megtámadni, minden energiáját a harcra összpontosítva. Most, hogy mindezen ösztönöket vissza kellett fognia, úgy megfeszültek a porcikái, hogy kis híján elpattantak. – Gyerünk. – Az alagút falára vetülő izzás felé biccentett. Egy újabb forduló után egy üregbe értek, amelyet tetőrepedések világítottak meg: a vaskos hegyoldalon át távoli napfény szűrődött be. Kis pocsolya gyűlt össze a nyílások alatt, és izzott a fényben. A teremben, amely akkora volt, mint bármelyik jarl nagycsarnoka, itt is, ott is az élet jelei látszottak. Egy szalmazsákon bundák voltak felhalmozva, egy természetes sziklakürtő alatt megfeketedett tűzhely állt, mellette üst, másik oldalán edények, itt-ott tengerészládák, egyik zárva, másik nyitva, tele ruhákkal meg készletzsákokkal. Két nő ült szorosan egymás mellett, thurtani stílusban faragott tölgy székeken.

Egy tekercset fogtak, a fiatalabbik a mutatóujjával követett rajta valami vonalat, a másik pedig nézte és bólogatott. – Kerüljetek beljebb, ha nagyon muszáj. – Skilfar megemelintette a karját. A hús ugyanolyan fehér volt rajta, mint amikor az Építők sínéinek metszéspontján trónolt Hemrod plasztik hadseregének gyűrűjében, de most nem párállt róla a hideg. Szeme éppen olyan télies kék volt, de most csak egy vénasszony szeme, nem fagyesküdött démoné. Snorri beljebb lépett. – Á, a harcos. A herceg nélkül? Hacsak nem terebélyesedett ki… egy kicsit. – Skilfar félrehajtott fejjel nézett el Snorri mellett Tuttugu felé, aki sikertelenül próbált meghúzódni társa árnyékában. A fonott hajú fiatal nő mosolytalan arccal letette a tekercset. Snorri lépett még néhányat, és csak akkor ébredt rá, hogy a kezében van a csatabárd. – Bocsánat. – Visszatolta a hátára. – A szörnyed halálra rémisztett! Nem mintha egy bárd sokat ért volna ellene. Halvány mosoly. – Szóval elmerészkedtetek a kis Bobóm mellett? – Pillantása a bejáratra vándorolt. Snorri megfordult. Egy kurta lábú, ráncos képű, zömök kiskutya jött Tuttugu után az alagútban. Ott ült a bejáratnál, szomorú szemmel bámulva föl a kövér emberre, alsó állkapcsából egyetlen fogacska állt ki pofája hajlatai között. – Hogy a… – Ezen a világon minden attól függ, honnan nézzük, harcos. Minden a perspektíva függvénye – azé, hogy hol állunk. – És én hol állok, völva? – Snorri hangja tiszteletteljes volt, mert az az igazság, hogy mindig is nagyra becsülte a völvák tudományát, a rúnanővérekét, ahogy egyesek nevezték őket. Jal persze csak északi boszorkákat emlegetett. A rúnanővérek, noha nem voltak jó viszonyban Odin és Thor papjaival, általában becsületesebb tanácsokat adtak, bár sötétebbeket, amelyek hübrisz helyett kételyekkel voltak tele. Természetesen azok a völvák, akikkel Snorrinak eddig dolga akadt, nem voltak sem olyan híresek, sem olyan nyugtalanítók, mint Skilfar. Egyesek szerint mindnek ő volt az ősanyja.

Skilfar a mellette levő nőre nézett. – Kara? A nő, északi, talán harminc nyarat látott, összeráncolta a homlokát. Zavarba ejtően Snorrira meredt, és átfuttatta ujjai közt a fonatai végén lógó vasrúnákat. Ezek koránál bölcsebbnek mutatták. – Árnyékban áll – mondta. – És fényben. – Homlokán elmélyültek a ráncok. – Halálon és veszteségen túl. A világot egy… kulcslyukon át látja? – Megrázta a fejét, csörögtek a rúnák. Skilfar összepréselte a száját. – Nehéz ember, az biztos. – Egy másik tekercset vett ki a halomból, szorosan össze volt csavarva, és bálnafogból faragott tokokban végződött. – Előbb sötétségesküdött, elveszett reménybe kapaszkodó. Most fényesküdött, még rosszabbhoz ragaszkodó. És van nála valami. – Keskeny, aszott melléhez illesztette a kezét. – Egy ómen. Egy legenda. Valami, ami hitből készült. – Az ajtót keresem, völva. – Snorri is a melléhez emelte a kezét, a kulcs fölé. – De nem tudom, hol találom. – Mutasd, hogy mid van, harcos. – Skilfar megkocogtatta a szegycsontját. Snorri nézte egy pillanatig. Nem egy jóságos nagymama, de sokkal emberibb, mint az a teremtmény, akit ő és Jal a plasztikharcosai között látott a múlt évben. Melyik az igazi arca? – tűnődött. Talán egyik sem. Talán a kutyája sem az a szörny, aminek először látták, de nem is az a játékszer, aminek a képében most az alagút szájánál ül. Ha az ember a szemének sem hihet, mire támaszkodjon… és a választása mit árul el róla? Mivel nem voltak válaszai, Snorri a szíjánál fogva előhúzta a nyakában lógó kulcsot. Lassan forgott a szeme előtt, egyik szögből a világot verte vissza, másikból sötét volt és emésztő. Tényleg Loki készíthette? Tényleg egy isten keze érintette azt, amit most ő érint? És ha igen, milyen hazugságokat plántált bele a csaló, és milyen igazságokat? Három lassú taps, a kulcs forgásának ütemére. – Bámulatos. – Skilfar a fejét csóválta. – Alábecsültem a mi Néma Nővérünket. Tényleg véghez vitted. És orrot mutattál annak a felkapaszkodott „holtak királyának”.

– Tudod, hol az ajtó? – Snorri szinte látta az arcukat a tükrözés és elnyelés közti felvillanásokban, Emy szemét az eltűnő pillanatban, mintha bezárulna egy rés. Freja hajának tüzét. – Tudnom kell. – Szinte érezte a dolog rossz ízét. Tudta, hogy csapda, és ő éppen magára akarja zárni. De látta őket, érezte őket… a gyerekeit. Férfi ennek nem fordíthat hátat. – Tudnom kell. – Hangja nyers volt a vágyakozástól. – Azt az ajtót nem kellene kinyitni. – Skilfar figyelte Snorrit, nem látszott se jóságosnak, se kegyetlennek. – Semmi jó nem származik belőle. – Az én döntésem – mondta Snorri, bár ebben egyáltalán nem volt biztos. – A Néma Nővér megrepesztette a világot, hogy mágiát töltsön beléd és abba a bolond hercegbe. Olyan nagy erejűt, ami még a nemszületetteknek is ellenáll. Volt idő, amikor egy repedés a világon hamar begyógyult, akár egy karcolás a bőrön. De ma az ilyen sebek elgennyednek. A repedés egyre nő. Terjed. Elvékonyodott a világ. Túl sokfelől nyomkodják. A bölcsek érzik ezt. És félnek tőle. Ha lesz elég időd és nyugalmad, a sebed begyógyul. Az idő egyelőre még minden sebet begyógyít. És a forradás a mi emlékezetörökségünk. De ha piszkáljuk, elgennyed, és felemészt. Vonatkozik ez arra a repedésre, amit a Nővér hasított a velődbe, és arra a sérülésre is, amit a Holt Király okozott. Snorri észrevette, hogy az orgyilkos vágásáról nem beszél. Nem bízott Skilfarban annyira, hogy megossza vele az információt, inkább összeszorította a fogát a sajgás ellen, meg a dél felé cibálás ellen, amely mintha összes bordájánál fogva rángatta volna. – Add át nekem a kulcsot, és én elérhetetlenné teszem mindenki számára. A szellemek, amelyeket magadban hordtál, a sötét és a fényes, egy tőről fakadnak. Akár a tűz és a jég, ők sem barátai a fajtánknak. A szélsőségekben lakoznak, ott, ahol az őrület. Az ember a középső vonalon jár, ha letéved róla, elbukik. Most a fény avatárját hordod, de ő is éppolyan édesen hazudik, mint a sötétség. – Barakiel azt mondta, semmisítsem meg a kulcsot. Adjam át neked. Tegyek vele bármit, csak ne használjam. – Snorrinak hajnalról hajnalra el kellett viselnie ezt a beszédet.

– Akkor a sötétnek ne higgy, bármilyen arcot öltött is, hogy meggyőzzön. – Aslaug óva intett a kulcstól. Azt mondta, Loki hazugságot vérzik, hazugságot lehel, s ha hagyjuk, trükkjei lerombolják a teremtést. Azt mondta, apja a sárkánynak vetné a teljes sötétséget, eltörölné a fényt. Bármit megtenne, hogy fölborítsa az egyensúlyt, és káoszba döntse a világot. – Tényleg a te óhajod ez, harcos? Egyedül a tiéd? – Skilfar előrehajolt a székén, borzongató pillantása végigvándorolt Snorrin. – Halljam – tudni akarom az igazat. – Hangjában ott rezgett a kora, az évek rémisztő súlya, amely hangra alig különbözött a fájdalomtól. – Halljam. Snorri visszaillesztette a kulcsot a melléhez. – Snorri ver Snagason vagyok, az undorethek harcosa. A vikingek nyers, egyszerű életét éltem az Uulisk partján. Csata és klán. Gazdaság és család. Olyan bátor voltam, amilyen lehettem. Olyan jó, amennyire megadatott. Nálam nagyobb hatalmak eszköze voltam, fegyverként vetettek be, manipuláltak, hazudtak nekem. Nem állíthatom, hogy nem nehezedik kéz a vállamra akár ebben a pillanatban is, de a tengeren, az esti vihar vadságában, a reggel nyugalmában magamba néztem, és ha ez nem igaz, akkor nem tudom, mi az igazság. Fogom ezt a kulcsot, amelyet csatában, vérben, veszteségben szereztem. Kinyitom a halál ajtaját, és megmentem a gyermekeimet. És ha a Holt Király vagy a pribékjei utamba állnak, atyáim bárdjával hintem el a pusztulásukat. Tuttugu odaállt Snorri mellé, szó nélkül, ékesszólón. – Hű barátod van, Snorri, undoreth harcos. – Skilfar felmérte Tuttugut, ujjai úgy mozogtak, mintha fonalat húzna át a kezén. – Ritka az ilyesmi. A világ édesség és fájdalom, az észak tudja ezt. És úgy halunk meg, hogy tudjuk, végső csata közeleg, nagyobb minden eddiginél. Hagyd békén a halottaidat, Snorri. Vitorlázz új horizontok felé. Vesd el a kulcsot. A Holt Király számodra elérhetetlen. A rejtett kezek bármelyike elvehetné tőled ezt a holmit. Megfagyaszthatnám csontodban a velőt, és itt és most elvehetném tőled magam is.

– Mégsem teszed. – Snorri nem tudta, legyűrhetné-e a völva mágiája, de azt tudta, ha ilyen mélyen érdeklődik az indítékai és szándéka felől, nem veszi el tőle csak úgy a kulcsot. – Nem. – Skilfar nagyot sóhajtott, leheletének hidege párállott a levegőben. – A szabadság jobban formálja a világot. Még akkor is, ha ez azzal jár, hogy engedünk a bolondoknak. A dolgok mélyén, Yggdrasil gyökerei közt ott fészkel a teremtés fortélya, amely Loki minden csalását lepipálja. A bolondok tettei éppúgy megmenthetnek bennünket, mint a bölcsek cselekedetei. Menj csak, ha akarsz. De megmondom kereken – bármit találj is, nem az lesz, amit keresel. – Tehát az ajtó? – Snorri halkan ejtette a szavakat, elszántsága sohasem volt ingatagabb. – Kara? – Skilfar a társnéja felé fordult. – Ez az ember a halál ajtaját keresi. Hol találja? Kara föltekintett az ujjai szemléléséből, arcán meglepetés tükröződött. – Nem tudom, Anya. Ilyen igazságok nincsenek a birtokomban. – Butaság. – Skilfar csettintett az ujjaival. – Válaszolj neki. A nő homlokán elmélyültek a ráncok, keze felemelkedett, ujjai öntudatlanul játszadoztak a rúnás hajfonatokkal. – A halál ajtaja… én… – Hol kellene lennie? – kérdezte Skilfar. – Hát… – Kara felszegte a fejét. – Miért kellene bárhol is lennie? Miért ne lehetne bármelyik hely a halál ajtaja? Ha Trondban volna, az mennyire lenne méltányos? Mi van a sivatagiakkal Hamadában? Ők olyan messze legyenek a… – Mert a világ igazságos? – kérdezte Skilfar, és mosoly játszadozott vékony ajkán. – Nem… de… Van benne szépség és egyensúly. Méltányosság. – Tehát ha van ajtó, de az sehol sincs… akkor mi a helyzet? – Fakó mutatóujjával körözve siettette a fiatal nőt. – Akkor mindenhol van. – Igen. – Skilfar újból Snorrira fordította téli-kék szemét. – Az ajtó mindenhol van. Csak tudnod kell, hogyan lásd meg. – És hogyan láthatom meg? – Snorri úgy nézett szét a helyiségben, mintha bármelyik árnyékos zugban megpillanthatná az ajtót.

– Nem tudom. – Skilfar felemelt kézzel elvágta a tiltakozását. – Muszáj nekem mindent tudnom? – Beleszimatolt a levegőbe, és furcsálkodva Snorrira nézett. – Megsebesültél. Mutasd. Snorri szó nélkül széttárta a zubbonyát, és felhúzta az ingét, mutatva az orgyilkos késének vörös, elkérgesedett vonalát. A két völva felállt, hogy közelebbről is szemügyre vegye. – Az öreg Gróa Trondban azt mondta, hogy a méreg, amivel a penge be volt kenve, kifog az ő művészetén. – Snorri arca megrándult, amint Skilfar a bordái körül bökdösött hideg ujjával. – Gróa művészetén még a bibircsókok is kifognak. – Skilfar megvetően horkantott. – Hasznavehetetlen leány. Semmire sem tudtam megtanítani. – Összeszorította a sebet, és Snorri felszisszent a sós csípésre. – Ez egy sziklaesküdött műve. Idézés. Kelem hív. – Kelem? – Kelem, a kontár. Kelem, a császár pénzének ura. Kelem, a Kapu őrzője. Kelem! Csak hallottál róla! – Bosszúsan csettintett. – Most már igen. – Snorri vállat vont. Rémlett valahonnan a név. Gyerekmesék a tűz körül a hosszú téli estéken. Snorri az orgyilkosok firenzei aranyára gondolt, eszébe jutott félelmetes gyorsaságuk. Mindegyik pénzérmén Velence vízbe merült harangja. A sebe egyre jobban sajgott, haragja nőttön-nőtt. – Mesélj róla… kérlek – morogta.

– A vén Kelem a bányájában rejtőzik besózva, oda bújt a déli nap elől. Mélyre van temetve, mégis alig kerüli el valami a figyelmét. Ismeri az ősi titkokat. Van, aki az utolsó Szerelőnek, az Építők gyermekének nevezi. Olyan öreg, hogy hozzá képest még én is fiatalnak látszom. – Hol… – Firenzében. A bankárklánok a patrónusai. Vagy ő az övék. Ezt a viszonyt nehezebb kibogozni, mint Gordion bármelyik csomóját. Lehet, hogy a klánok az ő ágyékából sarjadtak a régi századokban, amikor életre kelt. Ám mint a legtöbb gyermek, ők is örökölni akarnak. A firenzei bankok újabban az izmaikat próbálgatják, próbára teszik az öreg erejét… és türelmét. – Skilfar Karára pillantott, majd vissza Snorrira. – Kelem Széthullott Birodalmunk minden pénzfajtáját

ismeri, karmai közt tartja a kereskedelem lüktető szívét. Másfajta hatalom ő, mint a császári, vagy mint a Százak trónjai, de hatalom. – Tenyerén ott hevert egy aranypénz, egy dupla forint, amit a déli bankok vertek. – Másfajta hatalom, de a maga módján erősebb a hadseregeknél, csalárdabb, mintha koronás fők álmaiban táncolna. Talán kétélű fegyver, de századok óta él, és még sohasem vágta meg magát. – Azt hittem, ez csak egy történet. Gyerekmese. – A Kapu őrzőjének is nevezik. Ajtókat talál meg és nyit ki. Eléggé nyilvánvaló, hogy miért szólít magához. Nyilvánvaló, miért kell megszabadulnod ettől a kulcstól, méghozzá minél előbb. – A Kapu őrzője? – kérdezte Snorri. – Ajtómágusnak is hívják? – Érezte, hogy keze ökölbe szorul, és egy pillanatra látta a démont Einmyria képében, amint ráveti magát, mert felszabadította Eridruin Barlangjának mágiája. – Valamikor réges-régen annak nevezte magát. – És sziklaesküdött, azt mondod? Skilfar félrebiccentette a fejét, hogy más szögből vegye szemügyre Snorrit. – Aki ilyen sokáig él, annak sok úrra kell felesküdnie, de az arany a földből való, és neki mindig az volt az első szerelme. – Találkoztam vele… legalábbis az árnyával. Elzárta előlem a Hél bejáratát, azt mondta, el fogom vinni neki a kulcsot. – Snorri elhallgatott, mert eszébe jutott a démon, és hogy ő mennyire megörült, azt gondolván, hogy a kislánya az. Erővel szétnyitotta az öklét. – És el is viszem. – Ez őrültség. A Holt Királytól eltekintve rosszabbnak nem is adhatnád. – De ő tudja, hol a halál ajtaja. Te meg tudod mutatni? Van más választásom? Jobb választásom? Olyan, amit Kelem nem tagadhat meg tőlem? – Snorri visszadugta a kulcsot, és rázárta a zubbonyt. – Ha tőkehal akad a horgodra, megvan az ebéded. Ha bálna akad a horgodra, lehet, hogy te leszel az ebéd. – Bárdja vasára illesztette a tenyerét. – Hadd fogjon csak ki, aztán majd meglátjuk.

– Így legalább nem kell megpróbálnom kiakasztani belőled a horgát anélkül, hogy megölnélek – mondta Skilfar, és összepréselte az ajkát. – Kara elkísér. – Micsoda? – Kara úgy kapta fel a fejét, hogy a haja meglebbent. – Nem. Én… – Snorrinak nem jutott eszébe más kifogás, csak az, hogy helytelennek érezte a dolgot. A nő kihívó tekintete azonnal vonzalmat ébresztett benne. Frejára emlékeztette. És ez árulásnak tetszett. Ostoba gondolat, de becsületes, csontig ható. – De… – Kara megrázta a fejét. – Egy harcos? Mit tanulhatnék én abból, ahogyan a csatabárdját forgatja? – Elkíséred, Kara. – Skilfar hangja zordonra váltott. – Harcos? Ma harcos. Holnap, ki tudja? Egy férfi millió árnyékot vethet, te mégis egy vélemény csapdájába zárnád. Bölcsességet keresve utaztál ide, leány, de nálam ezeken a tekercseken csak információ van. A bölcsek kinn a világban válnak nagykorúvá, az élet szennye és fájdalma közepette. Ez nem csak rúnák kivetésének, régi közhelyek komolyságba csomagolásának kérdése. Menj csak ki szépen. Menj délre. Sülj le a napon. Verejtékezz. Vérezz. Tanulj. Akkor térj vissza hozzám, ha idősebb, edzettebb, keményebb leszel. – Megkocogtatta a tekercs tokját az ölében. – Ezek a szavak ősidők óta várnak itt, még várhatnak rád egy kicsit. Ha olyan szemmel olvasod őket, amely látta a nagyvilágot, többet jelentenek majd. Különös haszna van annak, hogy Snorri Kelemet választotta az ajtó megmutatására. Ezerötszáz kilométeres haszna. Egy ilyen úton egy férfi fejlődhet, változhat, új véleményre lelhet. Lehet, hogy segíthetsz neki ebben.

Snorri nyújtózkodott egyet. – Hát ennyi. – Felállt, a hajó megbillent a súlyától, és Karára nézett. – Skilfar kihessegetett bennünket, és a kiskutyája utánunk jött, hogy lássa, tényleg elmegyünk-e. Néhány perc múlva megjelent Kara is. Azt mondta, emberek vadásznak ránk a hegyen, téged pedig a nyugati lejtőn, a kráter közelében találunk. Egyikükről a másikukra, Snorrira, Tuttugura, Karára néztem – az őrültre, a hű kopóra, a bébiboszorkányra. Hárman a Holt Király ellen, s ha az nem intézi el őket, útjuk végén Kelem vár rájuk. Ha pedig

győznek, a díj a halál ajtajának megnyitása, a pokol szabadon eresztése lesz… – Szóval Firenze? Firenzébe a legjobb út Vöröshatáron át vezet. Engem ott kitehettek.

TÍZ

Lehet, hogy Karának volt valamilyen mágiája, amely az egész hajót átjárta, vagy az is lehet, hogy én szoktam hozzá végre a tengerhez – mindenesetre a Beerentoppentől délre vezető utunk sokkal kevésbé volt szörnyű, mint a Snorrival töltött sok-sok nap a Tengeri Trollon. Kara Errensának nevezte a hajóját, azokról a valkűrökről, akik a hullámok alatt úszkálva gyűjtik össze a háborús halottakat a ragnarökhöz. Jól ismerte a szeleket, minden vitorlát felvont, és gyorsabban haladt velünk dél felé, mint ahogy egy férfi futni tud. – Jóképű nő – mondtam Snorrinak, amikor odajött hozzám az orrba. A hajó nem volt nagy, de a szél biztosított egy kis meghittséget, mert felülírta a beszélgetésünket, és elragadta a szavainkat. – Az. És van benne erő is. De nem hittem volna, hogy a te eseted, Jal. Azonkívül nem azért a te Lisádért sóhajtozol, mióta csak elhagytuk Trondot? – Igen, persze, Lisa bájos lány… Biztos, hogy felmászom még egyszer-kétszer a balkonjára, amint hazaérek, de… – De az embernek az ittre és a mostra is gondolnia kell, és ott és akkor éppen Kara kötötte le minden figyelmemet.

***

Az élet egy kis vitorláson nem valami vonzó, bármilyen rokonszenves is a társaság, sőt még akkor sem lenne az, ha a nap legnagyobb részében nem azzal kellene foglalkoznod, hogy a tengerbe ürítsd magad. Az élelem hideg volt, egyhangú és kevés. Az éjszakák mindenáron vissza akarták állítani a telet. A láztól legyengültem, dideregtem. A remény pedig, hogy elbűvölhetem Karát, hamar odalett. Egyfelől nehéz a románcok rejtélyes hercegét alakítani, ha imádatod tárgya napjában kétszer végignézheti, amint a tengerbe szarsz. Másfelől a legelső alkalommal, amikor a kezem feléje tévedt, Kara a szoknyája számtalan fodra közül előkapott egy hosszú kést, és teljesen fölösleges hangerővel elmagyarázta, hogyan fogja vele az ágyékomhoz szögezni a kezemet, ha még egyszer feléje téved. Snorri és Tuttugu a szemét forgatta, mintha mindez az én hibám lenne! Szentségelve, minden nyomorult parasztot elátkozva visszavonultam, és rágcsálni kezdtem fogyatkozó száraz zabpogácsakészletünket – undorító étel. Napnyugtakor megjelent Aslaug, mintha csak a hajó deszkázatán át támadt volna fel, mintha eddig a tintafekete mélységek védték volna, miközben a nappal a világot sikálta. Tuttugu felém pillantott, megborzongott, és sürgősen egy hálót kezdett foldozgatni. Snorri mereven nézte a pontot, ahonnan Aslaug előbukkant, s a tekintete kifürkészhetetlen volt. Lehet, hogy hiányzik neki Aslaug társasága? Mindenesetre nem úgy festett, mint aki tisztán látja, szeme elsiklott Aslaug mellett, amint ő felém közeledett. Reméltem, hogy a szavai is elsiklanak majd a füle mellett. „Jalan Kendeth. Még mindig az északiak között szerencsétlenkedsz? A te helyed a vöröshatári palotában van, nem holmi nyikorgó teknőben.” „Miért, tudsz gyorsabb utat?” – kérdeztem savanyúan. Aslaug nem válaszolt, csak lassan megfordult, mint aki valamilyen illatot érez, és szembenézett Karával, aki a tatban állt a kormányrúdnál. A völva abban a pillanatban észrevette Aslaugot, amint az avatár tekintete ráirányult. Ezt rögtön látni lehetett. Kara nem titkolta sem a felismerést, sem a haragját. Anélkül, hogy szemét levette volna a szellemről, kikötötte a rudat, és előreindult. Olyan

szilárdan lépkedett a hánykódó hajón, mintha az sziklába volna ágyazva. – Kifelé! – mondta olyan hangosan, hogy Snorri és Tuttugu összerezzent, én meg kis híján felugrottam az ülésről. – Kifelé, éj ivadéka. Kifelé, hazugság szülötte. Kifelé, Loki lánya! Kifelé, Arrakni gyermeke! – Kara tekintete lángolt a napnyugtában. Miközben előrenyomult, kinyújtott kezében mintha valami emberi csontot szorongatott volna. „De bájos teremtés! – mondta Aslaug. – Snorri el fogja venni tőled. Ugye tudod, Jalan?” – Kifelé! – ordította Kara. – Ez az én hajóm! – Hozzáverte a csontot az árbochoz, és a hajó törzsén itt is, ott is rúnák gyúltak ki, s izzottak télies fénnyel. Aslaug tüstént összeomlott, kisebb alakká aszott, akkorává, mint egy nagy kutya, és úgy beburkolta a sötétség, hogy már alig lehetett kivenni… épp csak annyit lehetett látni, hogy hirtelen sok lába lett. Hosszú, száraz végtagok verdesése közepette átiramodott a hajópalánkon, és egyetlen csobbanás nélkül eltűnt. Borzongva tekintettem föl Karára, aki farkasszemet nézett velem, ajka vonallá keskenyedett. Inkább nem szóltam semmit. A völva csak állt ott, a csontot az árbochoz nyomva, még egy percig, aztán még egyig, míg végül, amint a nap lebukott, megnyugodott. – Semmi keresnivalója itt – mondta, és visszatért a kormányrúdhoz. – Snorrinak és nekem csak ő meg Barakiel segít. Ősi szellemek, angyal meg… izé… Mindenféle emberek, lények üldöznek bennünket, akik olyan könnyen bánnak a mágiával, ahogyan más levegőt vesz. Szükségünk van rájuk. A vörös királynő nővére adott nekünk… – A vörös királynő éppen úgy tologat benneteket a táblán, mint a többi bábut. Amit ad nektek, az legalább annyira nyakörv, mint fegyver. – Kara megmarkolta a kormányrudat. Módosított az útirányon. – Ne hagyjátok, hogy ezeknek a teremtményeknek a természete megtévesszen benneteket. Barakiel éppúgy nem valkűr vagy angyal, mint te vagy én. Ő és Aslaug ember volt valaha. Az Építők némelyike belemásolta magát a gépébe, mások meg, amikor a Kerék először fordult el, új formákba menekültek a testükből. – Aslaug sosem mondta, hogy…

– Hazugságok lánya ő, Jalan! – Kara vállat vont. – Azonkívül valószínűleg nem is emlékszik rá. Olyan régóta élezi szellemüket a remény. Amikor eljött az Ezernyi Napvillanás Napja, akaratuk szabadon bocsátotta őket. Istenek lettek egy üres világban… azután visszatértünk mi. Új emberek járták a földet, amikor a méreg erejét vesztette. Új akarat. És lassan, anélkül hogy tudtuk volna, vagy ők tudták volna, történeteink a szellemek köré szövődtek, a mi akaratunk változtatta őket olyasmivé, ami illett a reményeinkhez. – Hú. – Hátradőlve próbáltam kihüvelyezni a völva szavainak értelmét. Nemsokára megfájdult a fejem. Úgyhogy abbahagytam, és inkább a hullámokat bámultam.

Vitorláztunk tovább. Snorri és Kara a sivár északi partvonal minden egyes újonnan feltáruló szakaszában talált valami izgalmasat. Még maga a tenger is lenyűgözte őket. A hullámverés ezt csinálja, a sziklák azt csinálják, az áramlat nyugati irányú. Uhh. Hallottam már érdekfeszítőbb vitát a különféle birkamegbetegedésekről is, pásztorok szájából. Vagyis hallottam volna, ha odafigyelek. Az unatkozásnak az a következménye, hogy az ember előre, a jövőbe vagy hátra, a múltba réved, vagy oldalvást, a képzeletvilágába. A képzeletvilágomat én általában nyugtalanítónak tartom, hazatérésem összes lehetséges forgatókönyvét pedig rég kimerítettem már. Így hát, az Errensa orrában duzzogva, hosszú órákon át sorra vettem magamban mindazokat a körülményeket, amelyek közepette elraboltak Vöröshatárból, és erőltetett menetre kényszerítettek a fél Birodalmon át a Fekete Erődhöz. Gondolataim újra meg újra visszatértek Garyus nagy-nagybácsikámra meg néma nővérére – az összeforrt rémként születettekre, Vöröshatár jog szerinti királyára és királynőjére. Apjuk, Gholloth megparancsolta a kirurgusoknak, hogy hasítsák szét őket, de egyiküket sem lehetett trónra ültetni, amikor ő jobblétre szenderült. Kihagyta hát őket az öröklésből, Alicát, a fiatalabb nőtestvért részesítve előnyben. A nagyanyámat. Aki nem annyira nyilvánvalóan szörnyeteg. De melyikük uralkodik igazából? Valójában melyikük indította útnak Snorrit és engem észak felé? Melyikük vetette kockára az életemet és a lelkemet a Holt Király

ellenében? A véremberek éles késeikkel és tompa nézeteikkel lenyesték Garyust a nővéréről, de az ikrek nem egyforma arányban váltak szét. Garyusból összetört mesemondó lett, névtelen nővéréből eljövendő évek néma kukkolója. Nagyanyámból meg vörös királynő, a Határvidék lüktető szíve egy teljes nemzedékre, a vaskirálynő, aki sohasem hajlik meg, akinek hadait féli a dél, akinek nevére szitkok özöne zúdul. Emlékek kísértettek az üres órákban, mint mindig, amikor nincs, ami elfojtsa suttogásukat. Garyus megajándékozott anyám medalionjával, amit én az évek során annyi hazugságba bugyoláltam, hogy akkor sem vettem észre benne az értéket, amikor a tenyeremben tartottam. Lehet, hogy a céljára is ugyanilyen vak voltam. Dr. Karógyökér, aki mindenféle obskúrus dolgokat tudott az uuliskindi Scraa lankáiról meg a Nfflr gerinceiről, mondott valamit az anyámról, és én kinevettem a tévedéséért. Lehet, hogy anyám életét is ugyanannyi hazugságba bugyoláltam, mint a medalionját? Ugyanazzal a vaksággal tekintettem a halálára, mint amelyik a medalion igaz valóját rejtette el előlem? Nem jellemző rám a múlton való rágódás. Nem érzem jól magam kényelmetlen igazságok társaságában. Jobb szeretem lekerekíteni az éleket és szögleteket, s így nyerni valamit, amit érdemes birtokolni. De egy hajóban, a végtelen tengeren az embernek nem akad más tennivalója. – Mutasd csak azt a kulcsot – mondtam. Snorri mellettem üldögélt, zsinegre kötött horgot húzott a vízben. Semmit se fogott, amióta belekezdett. – Biztonságos itt. – A melléhez illesztette a tenyerét. – Nem hinném, hogy azt a holmit biztonságosnak lehetne nevezni. – Felültem, és szembefordultam vele. – Mutasd. Snorri kelletlenül az evezővillához kötözte a zsinegét, és előhúzta a kulcsot az ingéből. Nem úgy festett, mint ami része a világnak. Úgy festett, mint aminek semmi keresnivalója ott a nappali fényben. Ahogy a szíján forgott, mintha folyton változott volna, egyik lehetőségből a másikba villanva át. Gondolom, egy olyan kulcsnak, ami bármilyen zárat kinyit, többféle formája kell hogy legyen. Kinyújtottam érte a kezem, de Snorri félretolta.

– Inkább ne. – Félsz, hogy beleejtem a tengerbe? – kérdeztem. – Megtörténhet. – Nem ejtem bele. – Kéz kinyújtva. Snorri felvonta a szemöldökét. Egyszerű, ékesszóló arckifejezés. Hazudtam én már máskor is. – Majdnem meghaltunk ezért a holmiért, Snorri. Mindketten. Jogom van hozzá. – Nem a kulcs miatt volt. – A hangja halk, elnézett mellettem. – Nem a kulcsért mentünk. – De másunk sincs – mondtam dühösen, amiért nem akar engedni. – Nem olyasmi ez, amit érdemes megérinteni, Jal. Nincs benne öröm. Barátodként mondom, ne tedd. – Vöröshatár hercegeként mondom, add ide azt a kurva kulcsot. Snorri leemelte a nyakából a szíjat, és beleeresztette a kulcsot a tenyerembe, de a szíjat nem engedte el. Rázártam a tenyeremet. Egy kurta pillanatig kísértést éreztem, hogy letépjem, és kihajítsam a vízbe. De hiányzott belőlem a bátorság, vagy a kegyetlenség. Nem tudom, melyik. – Köszönöm. – Mintha változott volna a kezemben; megszorítottam, hogy egyetlen formába kényszerítsem. Nincs sok emlékem anyámról. A haja – hosszú, sötét, puha illatú. Fel tudom idézni, milyen volt a karja. Emlékszem, milyen jólesett a dicsérete, bár konkrét szavak nem rémlenek. A betegség, amely elvitte, úgy rögzült bennem, ahogyan sokszor elmondtam már, ha kérdezték. Minden drámát vagy tragédiát nélkülöző történet, csak a lét mindennapi hiábavalósága. Egy szép hercegné, akit leterít egy közönséges kór, minden románc nélkül elsorvaszt a vérhas. Elkerítették a fertőzésveszély miatt – utolsó szavait spanyolfal mögül hallottam. Újra lecsapott rám az érzés, amikor egy gyermek úgy véli, elárulták – és még mindig éles volt. – Jaj. – És egyszer csak, minden átmenet nélkül, a kulcs már nem kulcs volt. Anyám kezét fogtam, vagy ő az enyémet, egy hétéves fiú keze simult a tenyerébe. Éreztem az illatát, édes volt, mint a lőne. Snorri részvevő tekintettel bólintott. – Jaj.

Egy szívdobbanásnyi időre eltűnt a hajó, a tenger, Snorri. Vakító fény vette át a helyüket, amikor pislantottam egyet, kifakult, és egy ismerős termet fedett fel, csillag alakú kazettákkal a plafonon. A Róma Csarnok szalonja, ahol téli estéken a testvéreimmel játszottam. Anyám állt ott, félig felém hajolt, arcán mosoly – a medalionon látható arc, de mosolygós, csillogó szemű. Aztán minden visszaváltott hajóba, égbe, hullámokba. – Mi? – Úgy ejtettem el a kulcsot, mintha megharapott volna. Snorri kezében függött a szíjon. – Mi! – Sajnálom. – Snorri visszadugta a kulcsot. – Én figyelmeztettelek. – Nem. – A fejemet ráztam. Olyan fiatal volt az orgyilkos pengéjére. Karógyökér szavai, mintha most mondta volna őket a fülembe. – Nem. – Felálltam, megtántorodtam a tenger hánykódásától. Behunytam a szemem, és újra láttam. Anyám felém hajol, mosolyog. A férfi arca felhomálylik a válla mögött. Nincs rajta mosoly. Félig ismerős, de nem barát. Vonásai árnyékban, épp csak derengenek, haja olyan fekete, mint a szarka szárnya aljának kékje, a halántékánál őszül. Visszatért a világ. Két lépéssel az árbocnál teremtem, belekapaszkodtam, a vitorla az orromnál verdesett. – Jal! – Snorri intett, hogy menjek vissza, és üljek le, mielőtt a vitorlarúd belesöpörne a vízbe. – Tényleg volt penge, Snorri. – Minden pislantásom felfedte: fény tört meg egy alacsonyan, lazán tartott kard élén, az illető keze az oldalánál, a markolatot szorította. – Kardja volt! – Újra láttam, rejtett titok az acél vakító fényében, sajgást plántál a mellembe, fájdalmat a szemem mögé.

– Tudni akarom az igazat. – Karára meredtem. Aslaug nem jött el a napnyugtával. Számomra ez a völva hatalmát bizonyította. – Te segíthetsz – mondtam neki. Kara felsóhajtott, és kikötötte a kormányrudat. A szél alig fújdogált. Nemsokára feltekerjük a vitorlákat. Leült mellém a padra, és felnézett az arcomba. – Az emberek ritkán akarják tudni az igazat, Jalan herceg.

– Tudnom kell. – A tudás és az igazság nem ugyanaz – mondta Kara. Kisimított néhány hajszálat a szájából. – Én is tudni akarok. Sok mindent akarok tudni. Elmerészkedtem a Beerentoppenre, megkerestem Skilfart, mert tudásra szomjaztam. De a tudás veszélyes. Megérintetted a kulcsot Snorri kifejezett tanácsa ellenére, és nem hozott békét neked. Most azt tanácsolom, várj. A hazád felé tartunk. Ott tedd fel a kérdéseidet, a hagyományos módon. A válaszok valószínűleg nem lesznek titkok, csupán tények, amiket elkerültél vagy szem elől vesztettél, miközben felnőttél. – Nem várhatok. – A hajó börtönné vált, a tenger vége nincs fallá. Ott ültem, csapdába esve, nem volt tér, nem voltak válaszok. Olyan fiatal volt az orgyilkos pengéjére. Emlékeztem, ahogy észak felé igyekezve letörölgettem a medalionról a levest, és Snorri ösztökélésére mintha évek óta először láttam volna meg igazán. Lehullt a hályog a szememről, és felfedeztem egy kincset. Most attól féltem, mit látok majd, ha megint visszanézek a múltba, de nem visszanézni most már lehetetlen volt. A kulcs kinyitotta a rég eltemetett emlékek ajtaját. Ki kellett tárnom azt az ajtót. – Segíts emlékezni. – Kevés az én tehetségem, Jalan herceg. – Kara lepillantott ölében összefűzött kezére, lerágott körmeire, hajókötéltől bütykös ujjaira. – Keress más módot… Talán a kulcs… – Az Loki kulcsa – csattantam fel, nyersebben, mint akartam. – Hazugságoktól fekete. Tudnom kell, hogy amit láttam, amire emlékszem, igaz emlék-e, vagy egy pogány szellem trükközése. Sűrűsödött az est, szétömlött a tenger színén, az elnyelt nap izzása kifakult a felhős nyugati égen. Kövér esőcsepp koppant a kezemen, egy másik az arcomat súrolta. Snorri az orrból figyelt bennünket, köpönyegébe burkolózva. Tuttugu közelebb ült, valami uszadék fadarabkát farigcsált, amit a tengerből halászott ki. – Csak azt tudom, hogy az emlék a vérben van – mondta Kara. – Az ember vére felfedi családja titkait. Ott rejtőzik élete története, meg az apjáé, az apja apjáé. De… – Akkor csináljuk. Mindig is szerettem a jó történeteket, pláne ha rólam szólnak!

– De… – Kara hangszíne nem változott, ami többnyire azt jelzi, hogy a beszélő a „nem”-nél fog kikötni. – Én még újonc vagyok. A vér nyelvét egy életen át kell tanulni. Skilfar bármelyik tetszőleges napodat meg tudná mutatni, bármelyik elhallgatott titkodat ki tudná keresni. Az én művészetem nem ilyen… pontos. – Megpróbálnád? – Gyámoltalan tekintetet vetettem rá, amitől a nők rendszerint elolvadnak. Kara keskeny vonallá préselte össze a száját, és az arcomat tanulmányozta. Nagyon kék szeme úgy mozgott, mintha könyv volnék, amiben olvasni tud. Láttam, hogy a pupillája kitágul. Mintha hatott volna rá a kutyakölykös műsorom. Egy kis csalódottságot éreztem. Jobb szerettem volna, ha valamivel… mágikusabb. Erősebb. Az évek során rájöttem, hogy a nők folyton meg akarnak engem menteni. Bármilyen rossz vagyok is. Bármilyen rossznak látnak is – kihasználtam, majd eldobtam a barátnőjüket, viszonyt kezdtem egy rakás udvaronc feleségével, mindennap másikkal –, ha a leghalványabb reménnyel kecsegtet, hogy meg tudnak váltani, sokan, még a legokosabbak, a legerkölcsösebbek, a legbölcsebbek is belesétálnak a csapdámba. A kilátás, hogy megszelídíthetnek egy veszedelmes semmirekellőt, aki nem is törődik velük, édesebb méznek ígérkezik, mint mondjuk egy Snorri-féle erős és erkölcsös férfi. Ne kérdezzétek, hogy miért. Fogalmam sincs róla – én csak hálát adhatok az Úrnak, hogy ilyenné teremtette a világot. De ott a hajón, az igazságra áhítozva, talán életemben először akarva megismerni magamat, jobb szerettem volna, ha olyan nő ül mellettem, aki átlát rajtam. – Kérlek – mondtam elkerekedő szemmel. – Tudom, hogy így jobb ember válhatna belőlem. És ő annak rendje-módja szerint bekapta a horgot. – Hát, ha tényleg biztos vagy benne, Jalan. – Keresgélni kezdett a pad alatt. – Biztos vagyok. – Semmiben sem voltam biztos, csak abban, hogy az élménytől kurvára nem válok jobb emberré. Azt viszont tudtam, hogy akarom, és megkapni, amit akarok, mindig is a fő életcélom volt. Aslaug szerint ez jellemerőt bizonyít. Hogy Barakiel minek nevezte, arra már nem emlékszem.

– Lássuk! – Kara előhúzott a pad alól egy hosszú tokot, és kiegyenesedett. Egyetlen rúna volt beleégetve a doboz tetejébe. Ismerősnek rémlett. – Tövisek. – Kara a rúnára illesztette az ujját, amikor kérdőn felvont szemöldökömet megpillantotta. – Először is egy kis vérre lesz szükségünk. Ahhoz pedig… egy tövisre. – Felpattintotta a doboz fedelét, felfedve a leghosszabb tűt, amit életemben láttam. – Á – mondtam, és már álltam is volna föl. – Talán inkább máskor. – De addigra Snorri és Tuttugu is odanyomakodott, és prüszkölve akartam volna szórakoztatni a nevettek, mintha őket színészkedésemmel. Érdeklődésük súlya visszanyomott a padra. – Haha. Mintha bizony megijednék egy kis tűtől. – Sikerült szárazon fölkacagnom. – Rajta, boszorkányhölgy. – Előbb el kell mondanom a varázsigéket. – Futólag rám mosolygott, és a köztünk levő, harminccentis tű ellenére, meg az ígérete ellenére, hogy következő közeledésemre a micsodámba böki a kését, hirtelen megkívántam. Nem volt olyan érzéki, mint Astrid, sem olyan karcsú, mint Edda, sem olyan bájos, mint bármelyikük… talán csak az váltotta ki belőlem a kéjvágyat, hogy tiltott gyümölcs volt, de még inkább az ereje. A vén boszorkányoktól, Skilfartól és a nagyanyámtól eltekintve sohasem találkoztam nála rátermettebb nővel. Snorrihoz hasonlóan őbenne is volt valami, amitől lehetetlen volt arra gondolni, hogy valaha is cserbenhagyna, megijedne vagy elszaladna. Kara meggyújtott egy lámpát. Az észak régi nyelvén kántálva a tengerbe merítette a tűt, majd áthúzta a lángon. Az én nevemet is megemlítette a zagyvalékban. Többször is. Jól hangzott az ajkairól. – Amikor a tű bevéreződik, meg kell kóstolnod. Csak úgy tárul fel, aminek fel kell tárulnia. – Kóstoltam én már a véremet. Sok mindent nem árult el. – Legalább egy litert nyeltem belőle, amikor Astrid orron vágott. Ha nekem elered az orrom vére, sosem akar elállni. – Ez más lesz. – Megint az a mosoly. – Nyújtsd ki a kezedet.

Kinyújtottam. Fogalmam sem volt, milyen mélyen akarja beleszúrni, de megacéloztam magam. Ha visítani kezdek, mint egy kislány, az aligha segíti elő legújabb tervemet, hogy lefektessem. – Hát akkor… – Körözött a tűvel a tenyerem fölött, mintha a legjobb helyet keresné. – Aú! Úristen! Jézusom! Ez a szuka ledöfött! – Elrántottam a kezem, amelyen Kara egyetlen mozdulattal teljesen átszúrta a tűt. – Jézusom! – Tizenöt centi karmazsinvörös acél meredt ki a kezem fejéből. – Gyorsan! Kóstold meg. Minél tovább késlekedsz, annál lejjebb bújnak az emlékek! – Kara megmarkolta a csuklómat, és megpróbálta a számhoz nyomni a kezemet. – Ledöftél, a kurva életbe! – El sem akartam hinni. Elsötétült előttem a világ, émelyegtem a sokktól. Furcsa módon fájdalmat alig éreztem. – Segíts. – Kara Snorrira pillantott, és mindkét kezével átfogta a csuklómat. A véres tű az arcom felé lódult. Dögöljek meg, ha hagyom. Még a végén a számat is átszúrja vele! Visszarántottam a kezem. – Ne küszködj, Jalan. Nincs sok idő. Snorri is hozzáadta a maga erejét, és a tű nyomban letörölte a nyelvemről a tiltakozást. Ekkor Kara kihúzta az acélt. Fájni is kezdett rögtön, ahogy a tű a csontocskákat karistolta a tenyeremben. – És most koncentrálj, Jalan! Ez nagyon fontos. – Két álnok, döfködős tenyere közé szorította az arcomat. Még valami mást is mondhatott, de én abban a szent pillanatban elájultam.

Repülök. Vagy fenn vagyok az égen. A kettő ugyanaz. A nap a végéhez közeledik, és messze lenn a föld összecsukódik, zuhan, emelkedik. A hegyeken még megcsillan a napfény, árnyékos erdők suhannak, folyók futnak vagy araszolnak, természetük szerint, de mind a tenger felé. Az óceán a messzeségben hever, meg-megfodrozza a kihaló fény.

Lejjebb.

Alattam a vidék zöldellő síkságokból száraz, köves hegyekbe vált. Füstcsíkok kanyarognak a levegőben, cibálja őket a szél. Elfeketedett mezők, felperzselte őket a tűz. Többholdnyi erdő lángol.

Lejjebb. Vár terül el egy hegygerincen, két völgyre tekint le, amelyek a kertvidék felé nyúlnak. Hatalmas vár, külső fala olyan vastag, mint egy ház, magasabb a fáknál, hét kerek torony központozza. Ezen az övezeten belül egy kőből és Építő-téglából rakott kis város áll, aztán egy második fal következik, több méter vastag, magasabb, mint az első, ezen belül pedig laktanyák, fegyverkovácsműhelyek, egy kútház és egy öregtorony. A tornyot felismerem – vagy felismerni vélem. Az amerothi toronyra emlékeztet, amely a Skorpiók nevű hegylánc peremén áll, itt találkozik össze Vöröshatár, Szlov és Firenze. Jártam egyszer ebben a toronyban. Tízéves lehettem. Apám apródnak küldte Martust Lord Marsdenhez, akinek itt van a főhadiszállása. Darin és én is vele mentünk, hogy világot lássunk. Ez a torony volt a legmagasabb épület, amit valaha is láttam. Még ma is az. Az Építők műve. Ronda szögletes alkotmány, öntött kőből, ablakok, díszek nélkül. Emlékszem, törmelék vette körül, és a falu több mint egy kilométerre volt tőle, mert a helyiek féltek a kísértetektől. Darin és én fellovagoltunk a környező hegyekbe, mert fiatalok voltunk még, szerettünk keresgélni, játszani. Emlékszem, a sziklák arrafelé teli voltak furcsa égésnyomokkal. Geometrikus minták hasadtak beléjük, sejtelmem sem volt, hogyan.

Lejjebb Egy hadsereg táborozik a vár körül, ostromra készülve. Olyan népes, hogy a különböző egységek sátrai úgy színezik a földet, mint megannyi nagy gabonatábla. Több ezer lóból álló ménesek a karámokban. Egész erdőket döntöttek ki ostromgépek építéséhez,

amelyek a sereg előtt sorakoznak. Körülöttük gúlákba rakott kövek, három, öt, tíz méter magasan. A trébuchet-k, catapulták, mangonelek hajítókarjai hátrahúzva, megtöltve, kilövésre készen.

Lejjebb. A sereg bűze és hangzavara elviselhetetlen. Mennyi ember és állat, ilyen kis helyen. A magasabb pontokon címeres sátrak. Itt vannak Szlov nagy dinasztiái. Az összes előkelőség eljött lovagjaival és csapataival. A lobogók erdejében feltünedeznek Zágr, Süd-Reich, sőt Majar arisztokrata címerei. Legalább harmincezer ember van itt. De az is lehet, hogy ötven.

Zuhanok. Zuhanok lefelé. Rá a külső falra. Észrevétlenül alászállok a legkeletibb torony tetején összeverődött katonák közé. Száz íjász áll itt, sima vassisakjuk hornyolt gallérban végződik, alatta láncszemekből font védősapka, a bőrzekék vaslemezekkel berakva, térdig érő alsó részük egymásra boruló, vasszegekkel kivert bőrcsíkok sora. Láttam ilyen páncélokat, állványokon, a Róma Csarnok Hosszú Galériáján. Gyerekkoromban el-elbújtam az egyik mögé a nyugati lépcső mellett, és előugorva riogattam a szolgálólányokat. Egy dárdavető skorpió áll a torony elején, a csipkézet között a távoli ellenségre irányozva. Legénysége tiszteletteljesen hátrább húzódott tőle, helyet adva a mögötte tanakodó főnemesek kis csoportjának. Egy pillanat, és már közöttük állok. Mellettem egy óriás harcos ütött-kopott, nehéz lemezpáncélban, amelyet fekete vasból kovácsoltak a régi módi szerint. Felém néz, de nem vesz észre. – Ki tudunk tartani a felmentésig. Akkor is, ha két hónapba telik – mondja tüzes, sötét szemmel, az arca brutális, csontos állán, amelyet halvány forradás vág keresztbe, fekete szakáll meredezik. – A fenébe a kitartással! – A nő nagy lendülettel hátat fordít az ellenségnek. Lehet vagy százkilencven centi, termete atletikus, erős, és fiatal… talán tizennyolc éves. Aranyozott páncélján zománccal

berakva Vöröshatár égő lándzsái. De ez nem páváskodás, az acél amúgy dísztelen. Katonai páncél. – Amíg hagyjuk, hogy itt időzzenek, a cár előtt nyitva az út nyugatra. A sztyeppe még aratás előtt Cinóber kapujához ér. Nézem az arcát, széles és szögletes, vöröshatári nőhöz képest halvány, dús haja sötétvörös, mogyoróbarna szeme dühös, ajka telt. Ismerem ezt az arcot. – Contaph. – A mellettem álló lovaghoz lép. Még egy ekkora nőnek is fel kell tekintenie rá. – Tudunk rohamot indítani? Kitörni? Nem számítanak támadásra. Körülöttem felszisszennek a páncélba öltözött lovagkapitányok és lordok. Megértem őket. Nincs elég katona a várban, hogy szembeszállhassanak a kinti haddal. Tudom, anélkül hogy odanéznék. Nem férnének el annyian a várban. – Nem számítanak támadásra, hercegnő – mondja Contaph. – De azért felkészültek rá. Kerwcjz nem ostoba. – Deputáció! – Egy férfi a falon, szeménél távcső. A hercegnő visszamegy a nemesekkel a pártázathoz, az íjászok utat nyitnak nekik. – Halljam – parancsolja. – Tíz lovas fehér zászlóval. Egy követ. Meg egy fogoly. Nő. Lány… A hercegnő kikapja a kezéből a távcsövet, szeméhez emeli. – Gwen! – Kerwcjz rabul ejtette a húgodat? – Contaph keze megfeszül kardja markolatgombján, páncélkesztyűjén megcsikordulnak a lemezek. – Ez azt jelenti, hogy Omera elesett. – Add az íjad – parancsolja a hercegnő a legközelebbi íjásznak. – Alica! – Feszült suttogás a mellette álló férfitól, aki alacsonyabb nála, de a színezete ugyanaz. – Hercegnő – javítja ki. Az íj már a kezében, tekintete a férfira szegeződik. Veszedelmes. – Ha még egyszer a nevemen merészelsz szólítani, kuzin, lehajítlak a falról. Nyílvesszőt ránt ki az íjász tegzéből. – Jó íj?

– I-igen… hercegnő – dadogja az íjász. – Árnyalatnyit balra hord, ha teljesen megfeszíted. De ez nem probléma, úgyis túl erős egy nőnek… Alica hercegnő ráilleszti a nyílvesszőt, és a füléig húzza a húrt, a nagy öregtorony felé célozva, a második fal mögött. – Szóval? – Egy hajszálnyit balra, fenség. – A férfi elhátrál. – Ötven méternél vagy kétujjnyit. – Felsorakoztak. – A kuzin a falnál. A hercegnő meglazítja a húrt, és odalép. Kilenc férfi vonalba rendeződött a lován. A követ és a fogoly öt méterrel előbbre léptet. A lány selyemruhát visel, oldalvást üli meg a lovát, tizenháromtizennégy éves lehet. A férfi kövér, páncélja ennek megfelelően átalakítva, nyaka vastag és piros a vöröshatári naptól. Kék tollas sisak és hosszú, türkizkék köpeny van rajta. – Üdv a várnak! – Hangja elvékonyodva száll feléjük a messzeségből. Alica hercegnő arca megkövül. Újból felilleszti a nyílvesszőt, és megfeszíti a húrt. – A zászló… – Contaph homloka mély ráncokba ugrik, ahogy ránéz. Odakinn az ellenség küldöttsége fölött fehér zászló lobog. A hercegnő a falon túlra mered. – Hiba – mondja. – Segít bemérni a szélerősséget. – Gerince hátraível, elhúzza a húrt a mellvértje mellett… és már száll is a vessző, csak a hussanása marad köztünk a csöndben. A hercegnő ledobja az íjat, és ellép a faltól. Mögötte éles sikoly hallatszik. Szünet. Vágtázó lópaták. – Gwen hercegnő… – A kuzin kifogy a szavakból. – Agyonlőtte a húgát… – Suttogás falszerte. Alica megperdül, szembefordul velük. – Nincs tárgyalás. Nincs megadás. Semmilyen feltétellel. Újabb perdülés, a torony közepén nyíló lépcső felé siet. Contaph csörömpölve lohol utána, a többiek elmaradoznak. Én a hercegnő mellett vagyok. Olyan közel, hogy hallom feszült lélegzetvételét. Nem fordítja oda a fejét, amikor Contaph beéri a lépcső tetejénél.

– Kerwcjz reggel tűz fölé kötötte volna. A fájdalom dalával szórakoztatta volna a katonáimat, olyan sokáig, amíg csak a kínzóképességeitől telik. – Mögénk ér a kuzin és három másik. Alica a hátát mutatja nekik. A falnál robban az első szikladarab a pártázaton. Az ellenséges vonal hosszán egymás után engedik ki felgyülemlett erejüket a hadigépek, torokhangú pengéssel. – Vagy győzünk, vagy meghalunk. Nincs harmadik lehetőség. Abban a pillanatban felismertem nagyanyámat. És záporoztak ránk a kövek.

TIZENEGY

N

– agyon éhes vagyok. – Végre fölébredt! – Snorri hangja a közelben. Kinyitottam a szemem. – Megvakultam! – Torkon ragadott a pánik, küszködve felültem, és bevertem a fejemet valami keménybe. – Nyugalom! – Derűsnek hangzott. Egy nagy tenyér visszanyomott. A kontaktuspontokon kellemetlenül sistergett a régi mágia. – A szemem! A kur… – Éjszaka van. – Hova lettek a nyüves csillagok? – Megérintettem a homlokomat, ahol beütöttem. Ragacsosak lettek az ujjaim. – Felhős az ég. – Hol a lámpa? – Ezzel megfogtam. Sötét éjszakákon mindig égettünk egy lámpát, megkurtított kanóccal. Jobb elpocsékolni egy kis olajat, mint tengerbe pottyanni, ha a szükség szólít. – Eltörted, amikor összeestél. Ekkor minden eszembe jutott. Az a nő! A kezem!

– A kezem! – ordítottam, ostobán megmarkolva a helyet, ahol átszúrta, és felüvöltöttem a fájdalomtól. Tuttugu zsémbelni kezdett álmában, és abbahagyta a hortyogást. Manapság már csak akkor figyeltem fel a hortyogására, ha abbahagyta. – Miért vagyok ilyen éhes? – Mert egy disznó vagy. – Hallottam, hogy Snorri a másik oldalára fordul, és összehúzza magán a takarót. – Majdnem két éjjelt és egy teljes nappalt átaludtál. – Kara hangja a hajó másik végéből. – Hát… – Ezen elgondolkodtam. – Nem vált be. A semmiért csonkítottál meg. – Semmit sem láttál? – A hangjából ítélve nem volt meggyőzve. – Láttam a nagyanyámat. Amikor fiatalabb volt, mint most én. Már akkor is rémisztő némber volt! Sőt még rosszabb. – Túl sokáig halogattad a véred megkóstolását – mondta Kara. – Már bocsánat, de éppen azt bámultam, hogy tizenöt centi acél mered ki a kezem fejéből! – Még mindig nem akartam elhinni, hogy előzőleg nem figyelmeztetett rá. – A következő álmodban majd többet látsz. Talán azt is, amit keresel. – Egyáltalán nem tűnt gondterheltnek, inkább csak álmosnak. Ronda pofát vágtam rá a sötétben, de a halk hangokból ítélve már mindhárman elszunnyadtak újra. Én nem követhettem őket. Épp eleget aludtam. Csak bámultam bele a sötétbe, miközben ringattak a hullámok, és az ég a hajnal eljöttét hirdetve kifakult.

Emlékek emlékeit bámultam azokban a hideg, sötét órákban. Nagyanyámat egy életidővel ezelőtt, az áldozatokat, amiket az ellenséggel szemben állva hozott, a benne fortyogó szenvedélyt, amely akkor is támadásra sarkallta, amikor már minden remény elszökött a csatatérről. Akárcsak Snorrit. Helyesebben a régi Snorrit. Az északit figyeltem a hajnal előtti szürkületben, amint a kormányrúdra hajolt, és résnyire húzott fekete szemmel engem figyelt. Nemsokára szól hozzá Barakiel. Az angyal a hullámokon jár majd,

fényről és célról beszél, de Snorri csak kormányozza tovább a hajót délre, a halál felé. – Gyáva vagy, Snorri ver Snagason. – Lehet, hogy az alváshiány okozta, vagy a vörös királynő vére lüktetett még mindig forrón az ereimben, vagy egyszerűen csak segíteni akartam rajta, mindenesetre kibuktak a számból a szavak, hiába munkált bennem az ésszerű óvatosság, nehogy fejbe üssenek. – Hogyhogy? – Nem mozdult, nem emelte meg a hangját. Az az igazság, hogy a csatában tanúsított vadsága sohasem nyilvánult meg a beszédében, még akkor sem, ha provokálták. Lehet persze, hogy ahhoz mértem őt, mit csinálnék én, ha böhöm, ijesztő viking volnék. – Ez a kulcs. Hazugságokból épült, te is tudod. Az, hogy elviszed a halál ajtajához… – Meglendítettem a karomat a levegőben. – Csak kiútkeresés, menekülés. Ilyen erővel lyukat is vághattál volna a trondi kikötő jegébe, hogy beleugorj. Ugyanaz az eredmény, kisebb fáradság, kevesebb embernek kellemetlenség. – Megmondhattam volna neki, hogy úgysem kapja vissza a feleségét, se a gyerekeit, se a meg nem született kisbabáját. Megmondhattam volna neki, hogy ostobaság az egész, a világ nem így működik. Megmondhattam volna neki, de talán mégsem vagyok ennyire kegyetlen, vagy talán a temperamentumában nem bíztam ennyire… de a legvalószínűbb az, hogy nem kellett megmondani neki. Tudta ő anélkül is. Snorri nem szólt semmit. Csak a szél nyöszörgött, a hullámok paskolták a hajó oldalát. Aztán: – Igen. Gyáva vagyok, Jal. – Hát akkor dobd vízbe a kulcsot, és gyere velem Cinóberbe. – Az én célom most az ajtó. – Snorri kiegyenesedett ültében. – Az ajtó. A kulcs. Másom nincsen. – Megérintette a helyet, ahol a kulcs lógott a zekéje alatt. – És mi egyéb a kulcs, ha nem lehetőség, hogy szembenézhessek az istenekkel, és magyarázatot követeljek tőlük a világra… az életemre? Tudtam, hogy nem az istenekről van szó. Bármit is mond. A családja hívja. Freja, Emy, Egil, Karl. Megjegyeztem a nevüket, a történeteket, amiket mesélt róluk, pedig nem is az enyémek. Én nem szoktam törődni az ilyesmivel, mégis magam előtt láttam azt a kislányt, a fababáját, Snorrit, amint rohan, hogy megmentse az életét.

Arra számítottam, hogy a hosszú télen újra beszélni fog róluk. Számítottam rá, és rettegtem tőle. Tudtam, hogy egy éjjel, tökrészegen, őrjöngve hánytorgatja majd föl veszteségét. De nem. Bármilyen sötét, bármilyen hosszú volt az éj, bármennyi sörömet pusztította el, Snorri ver Snagason nem panaszkodott, nem siratta veszteségét. Arra pedig végképp nem számítottam, hogy egy kis hajóban hozza szóba újra, amelyet mindenfelől a hideg, nyugtalan tenger vesz körül. – Ez nem… – Hatvan szívdobbanásnyi idő elég lenne. Ha magamhoz szoríthatnám őket. Ha megmondhatnám nekik, hogy eljöttem értük, nem érdekelt, mi áll utamba. Elég lenne. Hatvan szívdobbanásnyi idő az ajtón túl többet érne, mint hatvan esztendő a világban nélkülük. Te még nem szerettél, Jal, nem szorítottad magadhoz a gyermekedet, az újszülöttedet, véresen, puhán a kemény világban, nem ígérted meg annak a gyermeknek, hogy vigyázni fogsz rá. És Freja. Nincsenek szavaim ehhez. Felébresztett. Addig vérvörös álomban töltöttem az időt, beleharaptam a kézbe, amely táplálni akart. Freja felébresztett… megláttam őt… és csakis őt akartam látni… csakis őt láttam. Kara és Tuttugu nem mozdult a padokon, de a mozdulatlanságukból is láttam, hogy ébren vannak, fülelnek. – Nekem nincs többé helyem ezen a világon, csakis fegyverként, csakis haragként a penge éle mögött, amely gyászt hoz. Nekem végem, Jal. Összetörtem. Lejárt az időm. Nem volt mit mondanom erre, hagytam, hogy a tenger beszéljen. Idővel ránk lelt a nap, és bizonyára Barakiel is beáramlott az északi agyába, de hogy voltak-e szavai hozzá az övéi után, azt nem tudom.

TIZENKETTŐ

Az első napot, miután a vérálomból felébredtem, azzal töltöttem, hogy a kezemet dajkáltam az ölemben, és ronda pofákat vágtam Karára. Ő szótlanul tűrte. Legalábbis addig, amíg bontogatni nem kezdtem a nadrágom fűzőjét, mert szólított a szükség. Minden körülmények között problémás ügy ez, felállni egy kis hajóban, hogy a tengerbe ürítkezzen az ember. De hánykódó tengeren állni, miközben sérült kézzel rángatod a fűzőt, duplán nehéz. – Könnyebben menne, ha valami eszelős nem döfött volna pengét belém! – Megint összegubancolódott ügyetlen ujjaim között a fűző. – Krisztus kurvájára! – Lehet, hogy káromkodtam még többet is, és mindennek elhordtam egy bizonyos völvát… – Északon mi az ilyet pöttöm fullánknak nevezzük – felelte Kara, oda se nézve a kormányrúd mellől. Biztos vagyok benne, hogy a tűre célzott, de Tuttugu és Snorri, a két tudatlan barbár, rekedtre röhögte magát, én pedig férfiasan és sürgősen elfeledkeztem a sebemről, mert Kara nyelve élesebbnek tűnt, mint amilyen hegyesnek a tövise.

*** Tuttugu meg én sűrűn tekintgettünk észak felé, nem pillantjuk-e meg egy viking hajó vitorláit. Ha valahol fehérség villant, máris arra gondoltunk, egy vörös szempár várakozik alatta, mögötte pedig egy egész fedélzetnyi hardassa leselkedik. Szerencsére színüket se láttuk. Talán a Fekete Erőd-beli események után a Holt Királynak már nem volt akkora hatalma a vörös vikingek felett, hogy egészen a kontinensig utánunk zavarja őket. Vagy egyszerűen lehagytuk az egész bagázst.

Háromnapi vitorlázással a Beerentoppentől az Errensa annyira levitt bennünket délre, hogy a norseheimi partvonal elkanyarodott tőlünk keletnek. Az Elnyelő-tenger feküdt előttünk, az utolsó akadály köztünk és a kontinens között, a maladoni part felé nyúlva. Kara imádkozott, az undorethek Odinhoz és Aegirhez folyamodtak, én meg

egyoldalú alkukat kötöttem a Teremtővel – és, jóra, bajra, egyszer s mindenkorra búcsút mondtunk az északnak.

Az Elnyelő-tenger, vagy Karlswater, ahogy a déli partján élők hívják, rossz hírnek örvend a matrózok között. A norseheimi felföldek tölcsér gyanánt terelik be a nagy óceáni viharokat a Karlswaterre. Ezek a viharok odakinn is épp elég veszélyesek, de az aránylag sekély vizeken, ahol most vitorláztunk, néha akkora hullámokat korbácsolnak, hogy nincs az a hajó, amely túlélné. Ritkák az ilyen hullámok, de nagyon tisztára bírják söpörni a Karlswatert. Aegir söprűje, így nevezik a vikingek. A tengeristen takarít. Az Errensa tatján kapaszkodva néztem, amint Norseheim egyre kisebbedik mögöttünk, tenger és ég közt sötét, szaggatott vonallá préselődik. Aztán már csak szimpla vonal. Aztán képzelődés. Végül emlék. – Ha Maladonba érek, először is lenyíratom egy borbéllyal ezt a szakállat. – Beletúrtam a fürtjeimbe, amelyeket kifehérített a nemrég visszatért nap, és ragacsossá tett a só meg a zsír. Régi cimboráim rám sem ismernének: megannyi sebhely, feszes izom, hajbozont. Sebaj, csak egy szabóra, egy beretvás emberre meg egyhavi kényelmes életre lesz szükségem, és minden helyrejön. – Illik hozzád. – Kara felpislantott rám a szemöldöke alól, kék szeme kifürkészhetetlen. Valami láda fedelét javítgatta. Utunk során egy kissé felengedett irántam, időnként megvizsgálta a kézsebemet, minden mentegetőzés nélkül, de szelíden. Napjában kétszer illatos kenőcsöt dörgölt a bemenetébe meg a kimenetébe. Annyira élveztem a figyelmét, hogy elfelejtettem megemlíteni: már nem is fáj. Viszonzásul az ápolásért Vöröshatár udvari életéről szóló történetekkel szórakoztattam Karát. Az sosem árt, ha megemlíted – sokszor –, hogy herceg vagy. Főleg ha tényleg az vagy. Történeteimet mulatságosnak találta, de nem vagyok biztos benne, hogy mindig akkor nevetett, amikor kellett volna… – Hal! – Snorri felugrott, a hajó megbillent. – Thor fogsorára! Halat fogtam!

És valóban, majd egy méternyi fekete, nyálkás hal fickándozott a kezei közt, a horog még mindig benne volt a szájában. – És csak tizenkét napba tellett! – Már réges-rég megmondtam neki, hogy nyugodtan hagyja abba. – Fogtam egyet! – Snorri diadalát nem csorbíthatta piszkálódásom. Tuttugu odament hozzá, és hátba veregette. – Nagyszerű! A végén még halászt faragunk belőled. Természetesen Tuttugunak elég volt kilógatnia a horgát, a halak máris tülekedtek, hogy melyikük nyelje le. Legalább húszat rántott ki a hullámokból, mióta útnak indultunk. Tanítgatta Snorrit, de titokban elárulta nekem, hogy földművelőnek is rossz volt. Tuttugut aggasztotta, hogy Snorri nem tud majd mihez kezdeni magával – csak a háborúzáshoz ért, a béke problémás lehet a számára. – Szép darab. – Kara is csatlakozott hozzájuk, megállt szorosan Snorri mellett. – A fekete tőkehalat meg kell főzni, és téli zöldséggel kell tálalni. – Egészen fesztelenül érezték magukat egymás társaságában. A féltékenység és az elégedettség furcsa keverékével figyeltem őket. Lényem egyik része félig-meddig azt kívánta, hogy Snorri és a völva találjon egymásra a bundák alatt. Snorri egyetlen reménye egy derék asszony. Szüksége van valamire a gyászán kívül. Viszont aggasztónak éreztem, hogy már-már kész vagyok lemondani a Karával megkóstolható gyönyörökről. Ez valahogy nem vallott rám. Főleg miután annyi órát töltöttem azzal, hogy elképzeltem, miként csördítem majd meg a hajában azokat a rúnatalizmánokat… de mindegy… ha Snorri nőt talál magának, remélhetőleg kiszáll belőle az őrület, amely arra buzdítja, hogy a halálra nyíló ajtót keresse, és visszaszerezze a családját. Mert tervezhetek én bármit, megvan az esélye, hogy magam is belegabalyodom ebbe az őrületbe. Így hát végső soron a saját érdekemben mondtam le Karáról. Megnyugodtam. Ez mégiscsak rám vallott.

Az Elnyelő-tenger kellős közepén, mindenféle szárazföldtől messze csak ültem Kara hánykódó kis hajóján, és mivel nem volt min töprengenem, Snorrira összpontosítottam. Néztem, ahogy az orrba

hajol, fekete haját lobogtatja a szél, szeme a déli horizontra mered. Nála tüzesebb harcost sohasem ismertem, hajthatatlan volt, nem félt se kardtól, se csatabárdtól. Azt pontosan tudtam, hogy én miért tartok délre – vissza akarom szerezni születési előjogomat a kényelemre és a kiváltságokra, meg akarom érni a szánalmas öregkort. Azt is tudtam persze, mi hajtja Snorrit, de bármit mondott is pár napja, szavait képtelen voltam a józan ésszel társítani. Épp elégszer láttam, mi jön vissza a holt földekről, és az nem volt valami szép. Azonkívül észrevettem, hogy a hosszú alvásom óta egy rozsdás láncon hordja a kulcsot – mintha csak olvasott volna a gondolataimban, amikor azt fontolgattam, hogy letépem a nyakából, és a vízbe dobom. Kissé bántott a bizalmatlansága, bármilyen megalapozott volt is. Már-már szóba hoztam a dolgot, de elnézve, ahogy ott kuporog mérgezett sebének fájdalma meg vesztesége még régebbi fájdalma köré görnyedve… hagytam a fenébe az egészet. Inkább követtem a pillantását, amely mintha valami sötét foltra irányult volna a horizonton. – Ez rosszat ígér. – A legrosszabbat ígérte. – Igen – bólintott. – Lehet, hogy kemény lesz. A vihar Maladon partjától félnapi távolságra kapott el bennünket. Az elemeknek ezt a kataklizmaszerű háborúját még a vikingek is hajlandók voltak viharnak minősíteni. Hozzá képest enyhe kényelmetlenségnek tűnt minden, amit addig a tengeren elszenvedtem. A szél óriási marokká változott, az eső meg lándzsákká, amelyek egyenesen a húsba fúródtak. És azok a hullámok… azok a hullámok addig fognak kísérteni, amíg valami még szörnyűbb nem lép a helyükbe. Körülöttünk megváltozott a tenger. Az ember kinn az óceánon mindig kicsinek érzi magát, de akkora hullámok között, amik várakat is elborítanának, azt is megérti, milyen lehet bogárnak lenni egy megvadult elefántcsorda kellős közepén. Vitorlák nélkül száguldottunk a széllel tajtékos bőrű behemótok hátán. Ha belefordulsz a szélbe és esőbe, megvakulsz, és miközben ordítanál, telemegy vele a szád. Ha elfordulsz, levegőt se kapsz, mert úgy zúg el melletted, hogy hiába tátogsz utána. Azt hiszem, Snorri és a többiek derekasan dolgoztak. Legalábbis rengeteget kiabáltak, és ide-oda ugráltak. Hogy pontosan mit

csináltak, azt nem tudnám megmondani. Azzal a rohammal szemben semmi sem segíthetett. Részemről két karral, sőt időnként két lábbal kapaszkodtam az árbocba. Szerelmesek nem bírnak úgy összefonódni, ahogy én azzal a rúddal összefonódtam, és hiába csaptak át fölöttem a hullámok, hiába kalapált levegőért a tüdőm, el nem engedtem egy percre sem. Kiderült, hogy a kis hajók nem is süllyednek el olyan könnyen. Újra és újra felpattannak, minden logikával és józan ésszel dacolva. Legidősebb bátyám, Martus tíz-tizenegy évesen kijárt a barátaival a Morano-hídhoz, és néha Darinnal utánuk lopóztunk, hogy kilessük őket. Az idősebbek úszkáltak a sekélyesben, vagy fölmentek a hídra, és belelógatták a horgaikat a Seleenbe. Amikor elunták, hogy semmit sem fognak, rosszalkodáson kezdték törni a fejüket. Martus vezetésével odavonultak a sokpillérű híd falához, és lehugyozták az elhaladó hajókat, vagy a helybeli kölykökkel ingerkedtek, abban a biztos tudatban, hogy apám testőrei megvédik őket. Martusszal mindig négy testőrt küldött az apám, mivel ő az örökös. Egy szép tavaszi reggel ott a Morano-hídon Martus úgy döntött, próbát tesz a tengeri hadviselés szimulációjával. A gyakorlatban ez azt jelentette, hogy bazi nagy köveket hurcoltak fel a partról, és rádobálták őket az arra haladó anyakacsákra meg a nyomukban közlekedő kiskacsákra. Az a helyzet, hogy egy kiskacsát nem is olyan könnyű kövekkel elsüllyeszteni. Főleg amikor a híd alól bukkannak elő. Rendesen ki kellett számítani a híd túloldalán figyelők és a másik oldalon dobálók, a betérési pont és az ejtés közti időtávot. Darin és én jó két órán át lestük a folyópartról, ahogy Martus vagy fél mázsa követ – néha a fejénél is nagyobbakat – hajigál rá a botor anyakacsák által a híd alatt átvezetett kiskacsák áradatára. De hiába a nagy loccsanások, az elmerülő kövek szívóereje, a méretes hullámok felszökkenése, azok a kis pihés nyavalyások rendületlenül úsztak tovább, és az elsüllyeszthetetlen, sárga tollas dacgombócok az őrületbe tudták kergetni Martust. Egyet se kapott el közülük, és amikor végső kétségbeesésében lerohant a partra, hogy mint férfi a kacsával számoljon le velük, egy dühös hattyú robbant elő a nádasból, kicselezte a négy testőrt, és egy jól irányzott csőrkoppintással eltörte Martus csuklóját. Sohasem volt ennél szebb napom!

Lényeg, hogy Kara hajója is ilyen kiskacsának látszott. Lehet, hogy mágia is volt a dologban, de tombolhatott a vihar, ahogy csak akart, a hajó a felszínen maradt.

A viharnak nem lett vége, csak fokozatosan gyengült, aztán amikor már reménykedni kezdtem, újra nekivadult, végül hajnalra orkán hajtotta özönvízszerű esővé szelídült. Bőrig ázva, átfagyva, az árbocba kapaszkodva elaludtam, tudván, hogy a nap már elindult felfelé, de látni semmit sem láttam belőle a vihar dühöngésén keresztül. Vacogva, megint belázasodva ébredtem, arra, hogy sirályok vijjognak, és bukóhullámok dörögnek a távolban. – Kössétek le az orrvitorlát! – Kara hangja. – Fordítsd el! Fordítsd el! – Snorri, aggodalmasan. – Jön egy bazi nagy! – Tuttugu, olyan fáradtan, amilyennek én éreztem magam. Felemeltem a fejem, egyik karomat lefeszegettem az árbocról, és sókérget dörgöltem ki a szememből. Az ég fakókék volt, az esőfelhőknek már csak csíkjaik látszottak. A nap magasan állt, és fénylett, de sok meleget nem adott. Apránként arrafelé fordultam, amerre az Errensa orra mutatott, de az árbocot még nem voltam hajlandó elereszteni. Az előttünk nyargaló hullám sziklás-öblöcskés, sötét partvonalat fedett fel, a teteje fűvel és bokrokkal benőve. Azon túl pedig… a semmi… sehol egy mogorva északi hegy, amely az égbe nyúlik, és rád szól, hogy tűnj a francba. Végül hát elértük Maladont. Elég goromba hercegség, de amit csinál, azt laposan csinálja, nem valami röhejesen meredek szirt falán, vagy havas felföld és jeges tenger keskeny határán. Megkönnyebbült a lelkem. Néhány mámorosan reményteli másodperc után felfedeztem, hogy egyetlen megmaradt vitorlánk egy orrtól árbocig nyúló rongyos vászondarab, a bukóhullámok viszont óriásiak, és nagyon fehéren habzanak, amikor a fekete sziklafogakról visszabukfenceznek. A következő másodpercben aztán azt vettem észre, hogy furcsán fejjel lefelé állunk, és baromi hideg víz ömlik a számba. Utána percekig csak vergődtem vadul, és levegő után kapkodtam a megtörő hullámok

taraja alatt, amelyek beszippantottak, és addig görgettek, míg át nem passzoltak a következőnek. Nem emlékszem, hogyan evickéltem ki a partra, csak az rémlik, hogy fövenyszinten látom Snorrit, amint fel-alá járkálva engem keres. Valahogy még a bárdját is sikerült megőriznie. – Maladon – mondtam, felmarkolva belőle egy csomót, amint talpra rántott. – Legszívesebben megcsókolnálak. – Osheim – mondta Snorri. – Mi? – Kiköpködtem a számból a homokot, és próbáltam precízebben fogalmazni. – Mi? – kérdeztem újra. Osheimbe senki sem megy. És ennek kurva jó oka van. – A vihar keletre sodort bennünket. Úgy hetven kilométerre Maladontól. – Snorri felfújta a képét, és kinézett a tengerre. – Jól vagy? Végigtapogattam magam. Semmi komolyabb sérülés. – Nem – mondtam. – Kutya bajod. – Snorri eleresztett; sikerült nem összeesnem. – Kara lejjebb van a parton Tutt-tal. Tutt megvágta a lábát a sziklákon. Szerencse, hogy nem tört el. – Ez komoly? Osheim? Snorri bólintott, és elindult visszafelé, ahol hullámok mosták a homokot, és tíz lépés után minden egyes lábnyomát eltüntették. Kiköptem még egy kis homokot meg egy nagyobb darab kavicsot, és sóhajtva követtem. Az Építők elég sok emléket hagytak hátra. Olyanokat, amikről még nekem is tudomást kellett vennem, pedig én a történelemkönyveket leginkább arra használtam, hogy kisebb hercegecskéket verjek fejbe velük. Aki felelőtlenül átlépi az Ígéret Földjének határát, annak leválik a bőre, és különféle torz szörnyek rágják szét az arcát. A Baj Kereke Attarban, a kontinensszerte fennmaradt hidak és tornyok, a Hangok Kriptája Orlanthban, az időbuborékok a bremmeri lejtőkön, a Briten rekedt Utolsó Harcos… ezek közismertek, de egyik se hozza úgy rám a frászt, mint az Osheimi Kerék. Mintha minden mese Osheimben játszódott volna, amikkel a dajkák traktáltak bennünket kicsi korunkban. A legborzasztóbbak a Kerék közvetlen közelében játszódtak. Amiket Martus folyton hallani akart, a legvéresebbek és a

legbetegebbek általában így kezdődtek: „Egyszer volt, hol nem volt, nem messze az Osheimi Keréktől”, aztán az ember már temethette is az arcát a tenyerébe, vagy foghatta be a fülét. Azok a nők, akik kicsi korunkban vigyáztak ránk, rémes boszorkák lehettek. Fel kellett volna akasztani mindet, nem bíboroscsemetéket pásztoroltatni velük.

Snorrival egy mélyedésbe húzódtunk a földnyelv mögött, Kara a fenyéren bóklászott, Tuttugu pedig visszament a partra, hátha ki lehet menteni valamit a roncsból, vagy talál valami használhatót a fövenyen. Tuttugu lábán még mindig ronda vörös seb virított, de Snorri gyógyító érintése nagyjából már helyrehozta, összezárta azt a rémes vágást, amitől a belem is kifordult. Snorri elterült ugyan az erőfeszítéstől, mégis sokkal kevésbé viselte meg, mint más alkalmakkor, és nemsokára már a bárdjával vacakolt. Acél és sós víz nem barátok, igazi harcos pedig nem hagyja nedvesen a pengéjét. Figyeltem, ahogy összepréselt szájjal dolgozik. Gyors felépülése meglepett, hiszen a Néma Nővér varázsa Skilfar szerint a tél folyamán megkopott, úgyhogy az effélének nehezebben kellene mennie, nem könnyebben. – Tojás. – Kara jött vissza a hangával borított emelkedőről a hátunk mögött. Fél tucat kék sirálytojást hozott a tenyerében. Valószínűleg az összeset bele lehetett volna tölteni egy normál tyúktojásba, és még maradt is volna hely. Leült kettőnk közé a fűbe, és keresztbe vetette hosszú, csupasz, összekarmolászott, koszos és elbűvölő lábát. – Mit gondolsz, mennyi idő alatt érünk innen Vöröshatárba? – Úgy nézett rám, mintha bizony én tudhatnám. Széttártam a karom. – Egy év alatt, amilyen szerencsém nekem lenni szokott. – Lovakra lesz szükségünk – mondta Snorri. – Utálod a lovakat, és azok is utálnak téged. – De persze igaza volt, tényleg kellettek volna lovak. – Kara tud egyáltalán lovagolni? Hát Tuttugu? És Kara velünk jön egyáltalán? – Pokoli útnak ígérkezett, egy barlangban tanyázó vén boszorkány szeszélye kedvéért.

– Ha még mindig alattam volna az Errensa, nehéz lenne döntenem – ismerte be Kara. – De talán éppen ezt akarta tudtunkra adni a vihar. Hogy nincs visszaút, amíg nem végzünk. Snorri felvonta a szemöldökét, de nem szólt semmit. – Számomra csakis hazaút van. És kész. Soha többé nem teszem ki a lábam Vöröshatárból. Akkor se, ha száz évig élek. Sőt, a francba is, még Cinóberből se lépek ki, csak jussak be egyszer a kapuján. – Dagadt bennem a jogos felháborodás, elfojtva megszokott, sztoikus jókedvemet. A láz számlájára írtam, meg arra, hogy egy füves lyukban kellett ücsörögnöm, ázva-fázva, kimerülten, napokra meleg ágytól, korsó sörtől, mindentől. Belerúgtam a földbe. – Kurva Birodalom. Kurva óceánok. Kinek kellenek? Most meg idecsöppentünk a kurva Osheimbe. Halleluja. A francba a sötétségesküdöttekkel meg a fényesküdöttekkel. Jövőesküdött akarok lenni. Akkor tudhattuk volna, hogy jön ez a vihar, és eltakarodhattunk volna előle. – Az Építők felülről figyelték az időjárást. – Kara az ég felé billentette a mutatóujját. – Előre tudták, milyen viharok jönnek, de a legnagyobbat, ami elsöpörte őket, mégsem tudták megállítani. – Minden jós csaló. A jövendőmondóknak bele kéne bökni a szemükbe, aztán megkérdezni: „Hát ezt miért nem láttad előre?” – Még mindig rossz kedvem volt. Képtelen voltam megemészteni, hogy pont egy olyan helyen vetődtünk partra, ahová az összes gyerekkori rémálmom összpontosult. – Mi történik, ha ezt elengedem? – Kara a hüvelykje és a mutatóujja közé csippentette az egyik miniatűr tojást, és egy kő fölé tartotta, amely közöttünk türemkedett ki a földből. – Összekoszolsz egy pofás követ – mondtam. – Tessék, máris látod a jövendőt. – Elvigyorodott. Fiatalabbnak látszott, amikor mosolygott. – És ha rám ugranál, hogy megakadályozd? Ajkam visszatükrözte a mosolyát. Tetszett a gondolat. – Nem tudom. Kipróbáljuk? – Na, hát ez a jövőesküdöttek átka. Senki sem lát túl a saját cselekedetein, sem a jövőesküdöttek, sem a Néma Nővér, sem Luntar, sem a Parni Virrasztó, senki. – Kara felém nyújtotta a tojást.

– Nyersen? – Végre előbújt a nap, végre megint embernek éreztem magam, sőt meg is éheztem. Nem emlékeztem, mikor ettem utoljára egy jót. De azért annyira még nem tért vissza az étvágyam, hogy el tudjam viselni a gondolatot, amint egy nyers sirálytojás összenyálkázza a nyelvemet. – Nem? – Kara vállat vont, hátrahajtotta a fejét, és beletörte a tojást a szájába. Nehéz volt elképzelni, hogy Skilfar vagy a Néma Nővér is ilyen lehetett valaha – fiatal nők, akiket lehúz az ész és az ambíció terhe, és éppen rálépnek a hatalomhoz vezető útra. – Vajon mit lát a Néma Nővér azzal a vak szemével? Amiről még beszélni se képes? Kara megtörölte a száját a keze fejével. – És ha ráadásul meg is változtatja… azt már nem látja, hogy annak mi lesz a vége. Mennyire kell rettenetesnek látszania a jövőnek, hogy belenyúlj abba a tiszta pocsolyába, megváltoztasd, hogy az üledék felkavarodjon a kezed körül, és te ugyanolyan vakká válj, mint mindenki más, tudván, hogy nem fog leülepedni addig a napig, óráig, pillanatig, amitől a legjobban rettegsz? – Én minden rosszat megváltoztatnék, ami csak egy kicsit is azzal fenyeget, hogy megtörténhet velem. – Hosszú listát csinálhattam volna mindabból, amit el kellett volna kerülnöm, a tetején ezzel: „otthagyni Vöröshatárt”. Vagy talán mégis inkább a Maeres Allusnak való eladósodás szerepelhetne a tetején, mert azzal, hogy otthagytam Vöröshatárt, éppenséggel megúsztam, hogy rémes kínhalált haljak a pribékje kezétől. Ugyanakkor remek móka volt eladósodni… nehéz elképzelni, hogy mindazon évek alatt koldusként élhettem volna… persze zaciba vághattam volna anyám medalionját… Zúgott a fejem. – Bonyolult. – És ha azokat a rossz dolgokat megváltoztatnád, hogyan vehetnéd biztosra, hogy a változás nem vezet még rosszabb dolgokhoz az elkövetkező években? – Kara megevett még egy tojást, a többit Snorrinak adta. Szinte eltűntek hatalmas mancsában. – Hmmm. Lehet, hogy a gonosz vén boszorka azt kapta, amit megérdemelt. – Ezek szerint a jövőbe nézni éppen olyan fájdalmas lehet, mint a múltba tekinteni. Legjobb a pillanat. Kivéve ezt a mostanit, ami nedves és hideg.

Egy óra múlva visszajött Tuttugu, vitorlavászonból hevenyészett zsákban hozva, amit sikerült megmentenie. Nem volt valami sok, ennivaló meg éppen semmi, kivéve egy bödön vajat, ami már akkor is avas volt, amikor több mint egy hete Haargfjordban megvettük. – Mennünk kellene! – Snorri a combjára csapott, és felállt. – Az is jobb, mint itt éhezni. – Elindultam, kard, zsák, élelmiszertartalék és minden egyéb teher nélkül, ami megvédhetne a veszélytől és az ínségtől, kivéve a kést az oldalamon. Jó kés volt, szó se róla, Haargfjordban vásároltam, brutális, borotvaéles vas, megfélemlítésre való, bár én eddig semmi halálosabbra nem használtam, mint hogy gyümölcsöt hámozzak vele. Snorri és Tuttugu a nyomomban lépkedett. – Hová mentek? – Kara maradt, ahol volt. – Izé. – A nap felé sandítottam. – Dél… keletre? – Miért? – Hát… – Mert helyesnek érződött. A kérdést fontolgatva az jutott eszembe, hogy valami jó vár ránk abban az irányban, amerre indultam. Valami nagyon jó. Ami azt illeti, sietnünk is kellene. – A Kerék vonzása – mondta Kara. Snorri összeráncolta a homlokát. Tuttugu a szakállába túrt inspirációért. – Hülyeség. – Willow dadus mondott ilyeneket annak idején, tucatszor is. Willow dadus a nagyanyám személyzetéből került hozzánk, csontsovány, aszott nő volt, szigorúan bánt a rendetlenkedő hercegecskékkel. Ha kedve szottyant, mesélt nekünk: egyik-másik története annyira félelmetes volt, hogy még Martus is azt kérte utána, hadd maradjon égve a lámpa, és búcsúpuszit igényelt a szellemek ellen. Willow dadus estimese-mészárszékének minden áldozatát a Kerék vonzása csalta Osheimbe. – Erre kell mennünk. – Tuttugu úgy bólogatott, mintha önmagát győzködné, és előremutatott. Én meg sarkon fordultam, és visszasiettem Karához.

– Hülyeség – ismételtem meg. Lényem egy része továbbra is a Tuttugu által kijelölt irányt akarta követni. – Szerinted minden igaz? Vannak mumusok is, meg emberevő óriások…? – A Kerékhez vezető út egyre furcsábbá válik. – Kara úgy mondta ezt, mintha idézne valahonnan. – És aztán még furcsábbá. Ha valaki odaérne a Kerékhez, azt találná, hogy minden lehetséges. A Kerék mindent megad, amit ember csak akarhat. – Na… ez nem is hangzik rosszul. – És isten az atyám, a lábam már indult is délnek. Délnek meg egy kicsit keletnek. Tuttugu előttem lépkedett. – Csak a szörnyek akadályozzák meg, hogy odaérjen a Kerékhez – kárpált mögöttem Kara hangja. A „szörnyek” szóra megtorpantunk Tuttuguval. Láttunk már szörnyet, többet is, mint eleget. – Miféle szörnyek? Azt mondtad, amit ember csak akarhat. – Kelletlenül visszamentem. – Az Id szörnyei. – A micsodáé? – Az elmédben levő sötét helyeké, amelyek birokra kelnek veled. – Kara vállat vont. – Legalábbis így mondják a sagák. Azt hiszed, tudod, hogy mit akarsz, de a Kerék mélyebbre nyúl mindannál, amiről azt hiszed, hogy tudod, le oda, ahol a lidércnyomások születnek. Minél közelebb jutsz hozzá, a Kerék annál erősebb. Először az akaratodra reagál. Ha közelebb érsz, a vágyakozásodra. Ha még közelebb, úgy táncol, ahogy a képzelőerőd fütyül. Minden álmodat, elméd minden homályos zugát, minden lehetőséget, amelyet valaha is fontolóra vettél… mindezt feltáplálja, testet ad neki, eléd küldi. Tuttugu is visszajött hozzánk. Olyan szaga volt, mint az avas sajtnak és az ázott kutyának. Csak akkor lehetett észrevenni, ha egy pillanatra egyedül maradt vele az ember. Valószínűleg mindnyájan bűzlöttünk a hosszú út után abban az apró hajóban, és ezen egy gyors elmerülés vajmi keveset változtatott. – Vezess bennünket, völva – mondta. Csak Snorri maradt, ahol volt, kinn a fenyéren, körülötte a magas fű a szél ütemére hajladozott. Mozdulatlanul állt, dél felé nézve, ahol szederjes folt látszott az égen, mint valami gyógyulófélben levő

zúzódás. Először azt hittem, felhők. De most már nem voltam benne annyira biztos. – Csak utánad – intettem Karának. A képzelőerőm mindentől függetlenül úgyis napról napra meggyötört. Már csak az hiányzott, hogy arra menjek, amerre testet öltenek a rémálmaim. Az embert folytonosan lehúzzák a félelmei, de úgy tűnt, Osheimben ez fokozottan igaz. Snorri ott maradt, ahol eredetileg megállt, elég közel, hogy hallja a beszélgetésünket, de se közelebb nem jött, se tovább nem indult. Tudtam, hogy mire gondol. Arra, hogy az Építők nagy Kereke elfordulhat a kedvéért, és visszahozhatja a gyerekeit. Persze nem lennének valóságosak, csak a képzelete szülöttei. De Snorri talán még a gyötrelem ilyen rafinált fájdalmának sem tudna hátat fordítani. Már nyitottam is a számat, hogy tiltakozzak… de rájöttem, hogy képtelen volnék szavakba önteni. Mit tudok én a kötelékről, ami apát a fiához, férjet a feleségéhez fűzi? Arra tippeltem volna, a háború és halál kultúrájában nevelkedett viking harcos éppen az a fajta, aki fel tudja dolgozni magában az efféle tragédiát, és folytatja tovább az életét. De Snorri nem az a férfi volt, aki elképzeléseim szerint a szakálla meg a bárdja mögött rejtőzött; kevesebb is volt ennél a fantáziaképnél, meg több is. Odamentem hozzá. Gyászához képest üres beszéd lett volna minden, amit mondhattam volna neki. Ügyetlen eszközök a szavak, korlátoltak a finomabb feladatokhoz. Majdnem a vállára tettem a kezem, de aztán leejtettem. Végül csak ennyi telt tőlem: – Gyere, menjünk. Snorri megfordult, rám nézett, de mintha ezer kilométernyi messzeségből, aztán megrándult az ajka, és halvány mosoly jelent meg rajta. Bólintott, és visszamentünk a többiekhez.

– Vitorla! – Tuttugu felment a mélyedés fölötti gerincre, míg én Snorrival foglalkoztam. Kimutatott az óceánra. – Akkor talán mégse kell gyalogolnunk – mondtam Karának. Kara a fejét csóválta a tudatlanságomon.

– Egy hajót nem lehet csak úgy leinteni. – Akkor miért ugrál Tuttugu olyan izgatottan? – Nem tudom. – Snorri hangja lassan éledő gyanakvást sejtetett. Felügetett a gerincre. Kara lassú léptekkel követte, én mögötte baktattam. Mire odaértünk, már mindkét férfi lekuporodott, és Snorri jelezte, hogy feküdjünk hasra. – Edris – sziszegte. Odakúsztam Tuttuguhoz, még több sarat kenve a ruhámra. – A francba. – A parttól több kilométerre megvillanó vitorlákra sandítottam. – Honnan a nyavalyából tudjátok? Éreztem, hogy Tuttugu megvonja a vállát mellettem. – Tudom, és kész. A vitorlák szabása… az egésznek a kinézete… Hardassák, semmi kétség. – De hogy lehet ez? – kérdeztem, érzékelve, hogy Kara odakúszik mellém, hajfonatrúnái megcsördültek a szélben. – A nemszületett jól tudta, hogy hol kell ásni Loki kulcsa után – mondta. – A Metsző Jég alatt volt! Mindenki tudta, aki odafigyelt a történetekre… á! – A Metsző Jég szirtjei több tucat kilométeren át húzódtak, utána meg az isten tudja, milyen messze nyúlt föl az észak fehér poklába. Honnan tudták, hogy hol ássanak? – Valami vonzza őket hozzá – mondta Karla. – Lehet, hogy van egy nemszületett ezen a hajón? Hirtelen nagyon haza akartam menni. Kara vállat vont. – Lehet. Vagy valami más szolgája a Holt Királynak, aki megérzi a kulcsot. Lekúsztam a gerincről. – Akkor siessünk. – A meneküléshez legalább értek.

TIZENHÁROM

S

– ietnünk kell, de melyik irányba? – kérdezte Snorri. – El kell távolodnunk a parttól. – Tuttugu olyan idegesen fonta a hasa köré a karját, mint aki máris elképzeli, hogy hardassa lándzsa fúródik bele. – Legalább ez az előnyük ne legyen meg. Különben követnének bennünket a tengeren, és éjjel szállnának partra, hogy elkapjanak. És ha szárazra kell vontatniuk a hajójukat, akkor embereket kell hátrahagyniuk az őrzésére. – Délnyugatnak megyünk. – Kara egy alacsony dombra mutatott a horizonton. – Három-négy nap alatt elérhetjük a maladoni határt. Ha szerencsénk van, Kopen közelében. – Kopen? – kérdezte Tuttugu. Magamban hálásan megköszöntem neki, amiért nem megint nekem kellett elárulnom a tudatlanságomat. – Egy kis város az Elza-folyó partján. A herceg ott szokott telelni. Jó hely ahhoz, hogy megpihenjünk, és ellássuk magunkat mindennel – mondta Kara. Amin nyilván azt értette, hogy „Jalan élelmiszert és lovakat vegyen nekünk”. Ezzel a tempóval szegényebben fogok Cinóberbe érkezni, mint amilyennek akkor hittem magam, amikor távoztam onnan.

*** Gyors iramot diktáltunk magunknak, tudván, hogy a hardassák jobban vannak ellátva, jobban vannak felszerelve… valószínűleg mindenben jobbak nálunk, tekintve, hogy a mi második legjobb harcosunk alighanem egy késsel felfegyverkezett nő. Előbújt a nap is, hogy csúfolódjon velünk, és Kara hangával meg gonosz tüskéjű, sűrű sünzanóttal borított lankák során át vezetett bennünket. – A Kerék felé közeledünk, nem? – kérdeztem egy óra múlva, sajgó lábbal. – Igen, a külső peremén fogunk átvágni a… fennhatóságának.

– Te is érzed? – Snorri lassított, hogy beérjem; olyan könnyedén lépkedett, mintha a sebe már egyáltalán nem bántaná. Bólintottam. Még négy óra volt hátra napnyugtáig, de Aslaug máris a közelben ólálkodott türelmetlenül. Minden egyes árnyékfolt lehetőségektől forrongott, a környező fény ellenére. Aslaug hangja ott volt minden más hang alatt, sürgetőn, de kivehetetlenül, feltámadt a széllel, Snorri kérdése mögött kaparászott. – Mintha a világ… elvékonyulna. – Snorri karnyújtásnyira volt tőlem, az a régi energia mégis sercegni kezdett a feléje eső vállamon, zúgni a fülemben; olyan rideg érzés volt, mintha nyomban porrá omlanék, ha hasra esnék. És a régi érzéssel új gyanúk jöttek, Aslaug minden eddigi figyelmeztetése ott zakatolt az elmémben. Barakiel hatalma az északi fölött minden lépéssel erősödni fog, ahogy a Kerékhez közeledünk. Meddig bízhatok Snorriban? Mikor válik bosszúállóvá, aminek Barakiel szánta, mikor fog lesújtani mindenkire, aki sötétséggel fertőzött… – Jobban… jobban nézel ki – mondtam Snorrinak. – Jobban is érzem magam. – Megpaskolta az oldalát. – Itt minden mágia erősebb – szólt hátra Kara. – Hamarabb reagál az akaratra. Snorri könnyebben ellenáll Kelem hívásának, a fény szembeszáll benne a méreggel. – Belegyorsított, és felém pillantott. – Épp ezért nem ajánlatos varázslathoz folyamodni. Olyan lenne, mintha tüzet gyújtanánk egy szénapajtában. – Lehet, hogy Snorri említést tett neki Harrowheimről, ötlött fel bennem. – Mi ez a „kerék” egyáltalán? Valami gép? – Elképzeltem egy óriási, forgó kereket, fogazottat, mint a vízimalomé. – Eleven ember nem látta, még a bajmágusok sem, pedig azok olyan közel élnek hozzá, ahogy csak bírnak. A sagák szerint egy isten hullája, Haphesturé, aki nem Asgardba való, hanem külhoni, vándor. Kovács, aki fegyvereket készített Thornak és Odinnak. Azt mondják, ott hever rothadófélben, és miközben a teste romlik, előszivárog belőle a készítés mágiája. – Kara felnézett rám, mintha a reakciómat tesztelné. Vigyáztam, hogy rezzenéstelen maradjon az arcom. Már rég rájöttem, hogy a pogányok zokon veszik, ha kiröhögik a meséiket. – Ezt mondják a papok. És mit gondolnak a völvák?

– Hagar király könyvtárában, az Icefjaron vannak bizonyos könyvmaradványok, amiket közvetlenül az Építők műveiről másoltak. Ezek pedig, ha jól értem, azt mondják, hogy a Kerék egy épületegyüttes egy óriási föld alatti kör, egy kőalagút fölött, amely sok kilométer hosszú, és nem vezet sehová. Olyan hely, ahol az Építők új igazságokat pillantottak meg. Ezen elrágódtam vagy egy óráig, miközben némán gyalogoltunk. Elképzeltem az Építők titokkörét, szinte ragyogott a szemem előtt, ahogy a felhólyagzott talpamról próbáltam elfelejtkezni. A hólyagoknál kevésbé fájdalmas, de valahogy még aggasztóbb volt az az érzés, hogy minden lépéssel közelebb érünk a Kerékhez, a világ törékennyé válik, bőrré, amely túlságosan ráfeszül a csontra, bármikor átszakadhat, mi pedig belebukfencezünk valami újba és sokkal, de sokkal rosszabba. – Nézzétek! – Tuttugu, mögöttünk, de előremutatva. Rásandítottam a sötét foltra az előttünk elterülő sekély völgyben. – Azt hittem, Osheimben nem élnek emberek. – Sokan élnek Osheimben, te hülye. – Snorri már-már játékosan belebokszolt a vállamba, amitől általában hat órára meg szokott bénulni a karom. De visszafogta magát, mert ő is érezte a mágia régi sistergését, ami éppen olyan tüzes volt az ő bütykein, mint az én oldalamban. – Többnyire messze délen, Os-városban, de gazdálkodók mindenhol akadnak. Körülnéztem. – És mit termelnek? Sziklát? Füvet? – Kecskét. – Kara a közelebb mozgó barna pöttyökre mutatott. – Kecskét meg birkát. Sietve átvágtunk a völgyön a magányos kunyhóhoz. Valahol az agyam hátuljában Aslaug azt suttogta, Snorri már megint kezet emelt rám, szemtől szemben megsértett. Egy közönséges barbár megsértette a Határ hercegét… Közelebb érve láttuk, hogy a ház kőből rakott viskó, teteje szárított hanga és nád. Eltekintve egy csűrtől, ami nagyjából még egy telet fog kibírni, meg egy szárazfaltól, ami mögött a jószág húzhatja meg magát, ha leesik a hó, semmi melléképület nem volt a közelben, mint ahogy másik lakóház sem.

Pár rühös kecske fogadott bennünket mekegve, az egyik a viskó tetején. Az ajtó nélküli bejárat előtt egy fejsze volt beleállítva egy tuskóba. Az egész hely elhagyatottnak látszott. – Nézd meg, nem maradtak-e itt bundák – mondtam Tuttugunak, ahogy utolért bennünket, az ajtónyílás felé biccentve. – Majd megfagyok. – A ruhám még mindig nyirkosnak érződött, és nem igazán rekesztette ki a szelet. Tuttugu felnézett Snorrira, aki vállat vont, és odament a bejárathoz. – Üdv a háznak! – Várt, mint aki hall valamit, bár én csak a kecske mekegését tudtam kivenni a viskó tetején: mintha azon töprengett volna, hogyan fog lekeveredni onnan. Snorri lépett még egyet. Aztán hátralépett. Egy paraszti szerszámféle hosszú, villogó fogai követték. – Egymagam vagyok, és nincs semmim, ami hasznotokra lehetne. – Kortól rozsdás hang. – És eszem ágában sincs nektek adni. – Méteres fanyél bukkant elő hüvelykenként, a másik végén meg egy öregember, magas, de hajlott hátú, haja, szemöldöke, kurta szakálla hófehér, de sűrű, mintha csak az olvadást várná, hogy visszafiatalodjon. – Szóval többen vagytok, he? – Összehúzott, csipás szemmel meredt Karára. – Völva? – Az öreg leengedte a villát. A nő meghajtotta a fejét, majd mondott néhány szót a régi nyelven. Fenyegetésnek hangzott, de az öreg jól fogadta, a kunyhója felé intett. – Kerüljetek beljebb. Arran Vale vagyok, Hodd szülötte, nagyapám… – Ránk pillantott. – De talán túl messziről jöttetek, nem is hallottátok hírét Lotar Vale-nek. – El kell menned innen, Arran. – Snorri közelebb lépett, hogy az öreg jobban hallja. – Szedd össze, amire szükséged lesz. Hardassák közelednek. – Hardassák? – Az öreg úgy ismételte meg, mint aki nem bizonyos a név felől, vagy a hallása rossz. Félrebiccentett fejjel nézett fel Snorrira. – Vörös vikingek – mondta Snorri. Azokat már ismerte az öreg Arran! Besietett a házba. – Na de minket kergetnek! Vegyük el, ami kell, és menjünk innen! – Hátrapillantottam a völgy távoli teteje felé, félig-meddig arra számítva, hogy Edris barátait látom leözönleni a lejtőn.

– Ők is pontosan azt fogják csinálni, amint kiszúrják ezt a helyet – mondta Tuttugu. – Elveszik, ami kell nekik. Feltöltik a készletüket. Egy viking kalózhajóban sok kecske elfér. – A tekintetéből azt lehetett kiolvasni, hogy gondolatai a kecskepaprikás körül járnak. – Siess! – csapott rá Snorri a szemöldökkőre, és behajolt a nyíláson. Megint hátranéztem, és egy magányos figurát vettem észre a gerincen, alig másfél kilométerre. – A francba. – Régóta számítottam rá, mégis megdöbbentett. Előbújt Arran, de nem volt nála más, csak a villája, a másik kezében meg egy henteskés. Hátára íjat erősített, ami legalább olyan öregnek látszott, mint ő, és legalább olyan valószínűnek tűnt, hogy eltörik, ha megfeszítik. – Itt maradok. – Az öreg a horizont felé nézett. – Ez az otthonom. – Melyik részét nem értetted annak, hogy viking horda? – Tettem egy lépést. Engem a bátorság minden formája idegesít, de az esztelen bátorság egyenesen feldühít. Arran nem nézett rám. – Viszont hálás lennék, ha a fiút magatokkal vinnétek. Ő még elég fiatal ahhoz, hogy útnak indulhasson. – Fiú? – mordult fel Snorri. – Azt mondtad, egyedül vagy. – Hazudtam. – Az öreg szája keserű mosolyra húzódott. – Az unokám a kecskéket terelgeti a nyugati völgyben. A völva tudni fogja, mihez lehet kezdeni vele… de ide ne hozzátok vissza… utána. – Még csak le se fogod tudni lassítani őket azzal a… villával. – Gyere velünk – mondta Tuttugu, és elfelhősödött az arca. – Viselj gondot az unokádra. – Úgy mondta ezt, mint aki komolyan is gondolja, noha nyilvánvaló volt, hogy az öreg egy tapodtat sem fog hátrálni. Ha velünk jönne, különben is csak lelassítana bennünket. – Nem győzhetsz. – Snorri, a szemöldökét ráncolva, nagyon mély hangon. Az öregember lassan bólintott, és a kést markoló kezével kétszer ráütött Snorri vállára. Gesztusa azt mutatta, hogy nem volt mindig öreg, és most sem ez a legfőbb jellemzője. – Nem az számít, hogy győzöl-e, hanem hogy síkra szállj – mondta. – Én Arran vagyok, Hodd fia, Lotar Vale unokája, és ez az én földem.

– Világos… Azt ugye tudod, hogy ha elszaladnál, valószínűleg ügyet se vetnének rád? – kérdeztem. Valahol e beszélgetés mögül Aslaug visításai igyekeztek átkaparászni magukat. Fuss! Minden pillanatnyi csendbe ez az üzenet vérzett bele. De nekem nem volt szükségem utasításra – minden porcikámat a menekülés gondolata foglalkoztatta. – Hát… – Még egyszer a viskó bejárati nyílására pillantottam, elképzelve, hogy a belseje dugig van bundákkal. – Mennünk kellene. – A gerincen már egy tucatnyi alak állt, még a kerek pajzsukat is ki tudtam venni. Elindultam, hogy a többieket is tettre sarkalljam. – Óvjanak az istenek, Arran Vale. – Kara meghajtotta a fejét. – Vigyázni fogok az unokádra. – Úgy mondta ki ezeket a szavakat, mintha szerepet alakítana, de egy óvatlan pillanatban, amikor elfordult, észrevettem az arcán a bizonytalanságot. A rúnái meg a bölcsessége talán éppúgy csak látszat, mint az én rangom meg reputációm. Jött utánam. Ha elég mélyre ásol bárkiben, egy rémült kisfiút vagy egy rémült kisleányt találsz, aki elő akar bújni. A különbség csak annyi, hogy milyen mélyre kell kaparnod értük – meg hogy mitől fél a legjobban a gyermek. – A francba. – Megpillantottam a fiút, a völgy hosszú déli lankáján szaladt felénk: rongyos kölyök volt, vörös haja lobogott a szélben. Snorri követte a tekintetemet. Belegyorsítottam, hogy elvágjam a fiú útját, bár még több száz méter választott el bennünket. Kara balra tért, hogy azt az irányt is lezárja, ha engem kikerülne. Csak az undorethek maradtak, ahol voltak. – Snorri! – kiáltottam hátra. – Mentsétek ki innen, Jal! – A nyers hangra lefékeztem. – Gyertek már! – indultam vissza hadonászva. Tuttugu Snorri mellett állt, csatabárddal a kezében. – Tényleg számít, hogy síkra szálljunk. – Snorri szavai elértek hozzám, pedig nem is emelte meg a hangját. – Krisztusom! – Megbolondította őket az a vénember. Arrant még csak értettem, vénségére megzápult az agya, és különben is fél lába a sírban… de Snorri? Barakiel ellopta az eszét? És Tuttugu mi a nyavalyáért akar itt maradni? – Kara! – kiáltottam. – Nem jönnek!

Most már húsznál is több hardassa nyomult lefelé az északi lejtőn csatárláncban, tartán-, farkas-, meg medveprém köpönyegük hullámzott a vállukon, pajzsukat alacsonyan tartották, bárdjuk a hangát súrolta, a vassisaktól nem lehetett látni az arcukat. – Vidd a fiút! – Kara visszaindult Snorri felé. – Mi? Várj! – Nem olyan arcot vágott, mint aki jobb belátásra akarja bírni Snorrit. – A pokolba. – Aslaug visított, hogy fussak, az ösztöneim még hangosabban visítottak, Kara is azt mondta… hát futottam. A kis nyavalyás kicselezett, de egy tucat lépéssel sikerült beérnem, és megmarkoltam a loboncát. Mindketten elvágódtunk a csomós fűben. A kölyök nem lehetett több tízévesnél, vézna is volt, de a kétségbeesés erőt adott neki, és harapni is tudott. – Aú! – Visszarántottam a kezem, és nyalogatni kezdtem a bütykeimet. – Te kis rohadék! – Négykézláb eliramodott, csak úgy spriccelt rám a föld a lábujjai nyomán. Utánavetettem magam, rohantam vagy fél tucat lépést, tudván tudva, hogy épp az ellenkező irányba igyekszem, mint amerre szeretnék. Elbotlottam egy fűcsomóban, és vetődve, kinyújtott karral hasra estem. Ujjaim összezárultak a bokája körül, amint az arcom a földön csattant. Minden levegő kiáramlott a tüdőmből, és nem akart visszatérni. Feküdtem, úgy markoltam a kölyök bokáját, hogy majd csontja tört, és kétségbeesetten próbáltam levegőt venni. Fejemet felemelve, a szemem előtt úszó fekete foltok között ráláttam a hardassák csatárláncára, amely lassan összezárult a kunyhó előtt álló három férfi körül. Kara félúton állt köztem és a harc között. Hát ennyi. Mind meghalunk. A hardassák ordítozva előrenyomultak, lándzsájuk és bárdjuk felemelve, pajzsuk a magasban. A vörös vikingekével együtt felharsant Snorri csatakiáltása, az ismerős, vad, gyönyörteli üvöltés. Nem várta be, hogy összezáruljanak körülötte, hanem rárontott legnagyobb termetű ellenségére. Támadása meglepte a hardassákat, akkora önbizalommal töltötte el őket a létszámuk. Snorri felugrott ellenfele megemelt pajzsának gombjára, és föléje mászott, miközben az illető megvetette a lábát, majd összeroskadt a súly alatt. Snorri legázolta a pajzsost, lendülő bárdja

behorpasztott egy sisakot itt meg amott, és lecsapta tulajdonosa fejéről a harmadikat. Tuttugu és az öreg bömbölve nyomult utána. Amint a levegő elkezdett visszaszivárogni a tüdőmbe, arra gondoltam, Tuttugu tíz másodpercen belül meghal, és máris hiányzott az a kövér, rossz szagú, alacsony származású pogány. Láttam, hogy Arran egy vörös szakállú viking felé döf a villájával. Lényem egy része, az, amelyik mesebeli lovagok és legendás hősök történetein nevelkedett, azt várta, hogy katonai kiválóságot tanúsítson, olyat, ami illik szavai súlyához. De persze minden bátorsága ellenére Arran Vale csak egy öreg parasztember volt. Villája megcsúszott egy pajzson, felszántotta a festését, a viking bárdja pedig a nyakába mélyedt, ahonnan karmazsinvörös vér lövellt fel. A hardassák összezárultak Snorri és Tuttugu körül. A túlerő ellen, csak a bárdjukkal a kezükben, az undoretheknek esélyük sem volt. A láb a markomban abbahagyta a rugdalózást: a fiú is belenyugodott a helyzet elkerülhetetlenségébe. Snorrit vagy legalábbis a fejét még láttam, üvöltve emelkedett ki a forgatagból, és mintha önfénye világította volna meg, akárcsak a cinóberi színpadok színészeit a követő gyertyatükör. Tuttugu nem volt sehol. Kara tíz lépésre lehetett a legközelebbi vikingek hátától, de nem volt fegyver a kezében. Nem tudtam, hogyan bánnak majd vele, ha az öldöklésnek vége lesz. Vajon a völvákat ugyanolyan védett státusz illeti meg, mint a keresztény papokat… és ezt a hagyományt ugyanannyiszor tapossák sárba északon is, mint délen? Snorri bárdja a tömeg fölé cikkant, vér fröccsent róla, amint megfordult, és kalapácsként csapott le újra. Felemelt karja olyan fényesen izzott, hogy a rajta csurgó vér szinte homályosnak tetszett. Olyan fényesen izzott, hogy fájdalmas volt nézni. És akkor, olyan hangtól kísérve, amit inkább a mellkasomban éreztem, mint hallottam, tündöklő ragyogás lobbant a vikingek tömege között, fekete erdővé varázsolva testeket és végtagokat. Egy pillanatig semmi mást nem láttam, csak a retinámra égett képet, bárdok és pajzsok sziluettjét, karok erdejét. Pislogtam néhányat, és végül kivettem egy alakot, aki

áttört a forgatagon, férfiakat taszítva félre, és valamit vonszolt maga után. Ragyogó alak volt. – Snorri! – Feltérdeltem, eleresztettem a fiút, és tenyerem tövét a szememhez nyomva próbáltam megszabadulni a vakság utoljától. Snorri egyre közeledett, lábánál fogva vonszolva maga után Tuttugut. Karánál megállt, hátranyúlt, és kitépte a lándzsát Tuttugu gyomrából. Elhajította a véres nyelet, a fény pillanatról pillanatra fakult ki belőle, és ő csak jött tovább, zihálva húzta maga után a barátját. Mögötte a vikingek szentségelve kaparászták a szemüket. Legalább egy közülük leterítette a bajtársát, vadul meglódítva a bárdját, amint a megvakult férfi menekülés közben nekirohant. Kara nem indult el. Csak állt ott, az ellenség felé fordulva, és a fejéhez emelte a kezét. Hirtelen mozdulattal kétmaroknyi rúnát rántott ki a hajából, és széles ívben maga elé szórta őket, mint paraszt a vetőmagot. Snorri odaért hozzám meg a fiúhoz, és térdre esett. Egy nagy vágás volt a felkarján, egy másik a csípőjén. Ronda sebek, de hát igazság szerint miszlikbe kellett volna hogy aprítsák. Mögötte Kara fel-alá járkált elszórt rúnái mellett, és valamit kántált. – De mégis miért? – Túl sok kérdésem lett volna, dühömben csak ennyi szaladt ki a számon. – Nem hagyhattuk, hogy egymaga szálljon szembe velük, Jal. Mi vezettük oda őket a házához. – De… – Körbelendítettem a kezem. – És most mégis elfutunk? Most, miután Tuttugu meghalt? – Az öreg meghalt. – Snorri a fiúra pillantott. – Sajnálom, fiam. – Megvonta a vállát. – Ez nem az én földem. Nincs értelme maradni, ha egyszer Arran elesett. – De én nem haltam meg. – Gyenge hang a hátam mögül. Aztán, elbizonytalanodva: – Vagy igen? – Nem. – Kara elsietett mellettünk. – Menjünk. – Ezt már a válla fölött mondta. Néhány rúna még verdesett a hátán, de a legtöbb fonata szabad volt. Tuttugu magát tapogatva, zavarodott arccal felült. Megnyomkodta a vér áztatta lyukat, ahol a mellénye feszült a hasán. És ekkor megértettem, miért zuhant térdre Snorri, miért csügg le a feje.

– Meggyógyítottad! És az a fény… – Elnéztem az undorethek mellett a vörös vikingek felé, akik a szemüket dörgölték, néhányan, akik korábban összeroskadtak, most feltápászkodtak, és tanácstalanul pislogtak körbe. Közöttünk, amerre Kara elvetette a rúnáit, hol feltüremkedett, hol besüppedt a föld. Az egyik hardassa, amint végre visszanyerte a látását, észrevett bennünket. Magasra emelt bárddal felénk rontott. – A pokolba. – Körülnéztem. Snorri és Tuttugu nem volt harcképes állapotban. Kara, ha egyáltalán előhúzza, egyetlen vékony késsel fog küzdeni. Maradtam én, a tőröm, meg egy fegyvertelen kisfiú. Hány éves lehet, tíz? Tizenegy? Tizenkettő? Mit tudok én a gyerekekről? Még az is megfordult a fejemben, hogy magam elé lököm védőpajzsnak. A vörös viking rohant még vagy tíz lépést. Tőle balra hullámot vetett a föld, a talaj felszakadt, és egy hatalmas kígyó ívelt elő a hasadékból. Bekapta a vikinget, visszabújt, és két szívdobbanásnyi idő alatt úgy elnyelte a föld, mintha tengeri kígyó lett volna az óceánon. – Mi a…? – Csak ennyit bírtam kinyögni. Újabb kígyók törtek a felszínre, kisebbek, alig embervastagságúak, éppen egy pillanatig lehetett látni őket, aztán eltűntek. És a színük… olyat egyetlen palettán se látni: a kristályos barna és a feketés mintázata, úgy zavarta össze a szemet, mintha nem is e világról való volna. – A Midgard-kígyó gyermekei, a nagy sárkányé, amely körbeéri a világot. – Kara éppolyan döbbentnek hangzott, mint én. – Meddig maradnak? – A kígyók továbbra is ott tekeregtek, ahová Kara kivetette a rúnáit, mintegy védőkorlátot képezve. Most, hogy a többi hardassa is visszanyerte látását, felemelt pajzzsal hátrálni kezdtek, mintha bizony a pajzs vagy akár egy várfal megállíthatna efféle hüllőket. – Nem tudom. – Akárcsak én, Kara sem bírta elfordítani a tekintetét. – Ilyesmi még sohasem történt. Azzal, hogy kivetem a rúnákat, az emberek kígyókat képzelnek maguk elé, azt hiszik, hogy a fű tekereg, és félnek odalépni… de ez túlmegy mindenen… – A Kerék az oka. – Tuttugu még mindig szakadt és véres zekéjét vizsgálgatta ott, ahol a lándzsa belefúródott.

– Gyerünk. – Snorri nagy keservesen felállt. – Előbb-utóbb eszükbe fog jutni, hogy megkerülhetik őket. Elég rendes előnyre tettünk szert, míg a hardassák felmérték a helyzetet, ellátták sebeiket, és a kígyóproblémájukon rágódtak. A völgyön túli dombokon és gerinceken már szem elől is vesztettük őket, bár aligha telik sok időbe, mire újból utolérnek bennünket.

– A Kerék felé közeledünk? – Egy órába telt, hogy észrevegyem; minden energiámat lekötötte, hogy egyik lábamat a másik elé rakosgassam. – A mágia az egyetlen esélyünk. Se lehagyni, se legyőzni nem tudnánk őket. – Kara hátrapillantott. – Ebbe az irányba tartva növekszik az erőnk. Karáé lehet, hogy növekedett, de az enyém méterenként csökkent. Csak Hennan, a fiú szedte serényen a lábát. Aztán a távolban felhangzott egy kürt, és rájöttem, hogy mégiscsak tudok gyorsabban lépkedni, ha muszáj. – Én úgy látom. – Lépnem kellett még néhányat, mire be tudtam fejezni a mondatot. – Téged is beszippant a Kerék. Csak egy kicsivel több időbe került. Ezt szokta mondogatni Willow dadus. Beszív a Kerék. Előbb vagy utóbb ott találod magad, és azt hiszed, a te ötleted volt, és számtalan jó okod volt rá. Nem is értettem, hogy bírta ki Hennan meg a nagyapja ilyen sokáig. Talán a vérükben volt az ellenállás, amely nemzedékről nemzedékre öröklődött. A folt az égen egyre sötétebb lett, és a talajt áttörő, különös formájú sziklák hosszú árnyékot vetettek. Rettegésem, hogy ezen a helyen találkozzak Aslauggal, csak alig valamivel volt halványabb, mint egészséges félelmem az éles pengéktől, amelyeket a vörös vikingek hoztak utánunk. Egyre torzabb felszínű vidéken botorkáltunk, elvadult fenyéren, ahol a ritkán növő fák ferdén, az északi széltől megdöntve nyúltak az ég felé. Egyre több kő türemkedett ki a földből. Sötét bazaltdarabok, amelyek úgy festettek, mintha a legalsó rétegből sarjadnának, pedig nyilván emberek állították őket. Itt-ott szabályos sorokban vonultak

ezek a kövek a messzeségbe, a Kerék felé. Már ahhoz sem volt erőm, hogy álmélkodjak rajtuk. Később fekete vulkáni üvegszilánkok mellett haladtunk el, egyik-másik embernél is nagyobb, és éppen olyan éles, mint a pengék, amiket az ősrégiek ebből az anyagból készítettek. Láttam az arcom tükörképét a csillogó obszidiánfelületeken, eltorzulva, mintha épp most fúlnék bele a kő borzalmába – és nem néztem még egyszer oda. Valamivel messzebb az obszidián göcsörtös, borotvaéles fákká változott. A Kerékhez közeledve a sziklák zavarba ejtően emberi alakot öltöttek, és mindenféle méretben előfordultak, egyik akkora volt, mint egy emberfő, másik nagyobb, mint apám termei. Próbáltam nem nézni az arcukra, hogy ne lássam, mit művelnek egymással. Időnként Snorrira pillantottam, hátha ki tudom venni, milyen hatással van rá Barakiel most, hogy a Kerékhez közeledünk. Többször rajtakaptam, hogy lopva ő is rám tekint, és ez csak megerősített gyanakvásomban. Egy obszidiándarabokból álló körhöz értünk: késélesek voltak, Snorrinál is nagyobbak, és az égre mutattak, de kifelé dőlve, mintha valami nagy központi erő nyomta volna szét őket. Vagy ötven méteren át a fenyér mindenfelől ki volt égve, csak egy-egy girbegurba, elszenesedett hangaszál bújt elő az elfeketedett földből. Középen ezüstösen csillogott valami. Sietség ide vagy oda, Kara a kör felé terelt bennünket. – Mi ez? – Snorri Kara hátának címezte a kérdést, mert a völva máris a felállogatott kövek felé lépkedett. Mintha puhán ragyogó gyöngyök csíkozták volna a fekete földet a körben, és valami robbanás körvonalát rajzolták volna ki. Kara két kő között behatolt a körbe. Féltérdre ereszkedett, és megkaparta a leégett talajt a késével. Mintha erősödött volna körülötte a ragyogás. Egy pillanat, és felállt, kezében valami fénylő holmival, amitől az ujjai fekete pálcikákká változtak. Amikor visszajött hozzánk, láttam, hogy ami a kezében van, az se nem ezüst, se nem gyöngy. – Orichalcum. – Visszahúzta az egyik kezét. Másik tenyerén öklömnyi fémgömb feküdt, felszíne csillogott, saját ezüstös fénye világította meg, a legkülönfélébb árnyalatokká törve, mint olaj a víz

színén, egyik a másikba olvadva, lassú táncban, elvegyülve, szétválva, miközben figyeltem. – Segít ez a hardassák elleni harcban? – kérdezte Snorri. – Nem. – Kara továbbindult. – Fogd, Tuttugu. Tuttugu átvette a gömböt. Fénye azonnal kihunyt, csak egy csillogó fémdarab volt, mint egy jókora higanycsöpp. – Valamikor régen mágia zajlott abban a körben. – Kara visszavette a gömböt, és a ragyogás azonnal újraéledt. – Ilyen helyeken orichalcum szivárog át a világba, bár ekkora mennyiségről még sohasem hallottam. Skilfarnak is van egy kisebb darabja. – Hüvelykés mutatóujjával mutatta, hogy borsószemnyi. – Többek között a leendő völva potenciálját lehet felmérni vele. A bölcsességről semmit sem árul el, de a varázslathoz való affinitásról rengeteget. Ez a ragyogás az én potenciálom. A tanulás, a bölcsesség hasznosabbá teheti majd, ahogyan a harcos fejleszti hozzáértéssé az erejét. – Mi történt, amikor Skilfar odaadta neked az övét? – kérdezte Snorri. Kara megrázta a fejét. – Azt mondta, vegyem ki a tálból, ami egy polcon volt a barlangjában. De pár héttel később láttam, amint elhalad a polc alatt, és a ragyogás a tál belsejéből erősebb volt, mint most, amikor ezt a tenyeremben tartom. – Snorri felé kínálta. – Próbáld ki. Snorri meg sem állva nyújtotta a kezét, és Kara beleejtette az orichalcumot. Rögtön felfénylett belülről, olyan erővel, hogy el kellett kapnom a szememet. – Meleg! – Gyorsan visszaadta. – Érdekes. – Karát egyáltalán nem bántotta, hogy túlragyogták. – Már értem, miért téged választott a Néma Nővér. Jal, próbáld ki te is. – Felém nyújtotta a gömböt. – Elegem van a pogány hókuszpókuszokból. – Hónom alá dugtam a kezem. – Amikor utoljára csináltunk ilyesmit, ledöftek. – Az az igazság, hogy nem akartam tompának tűnni előtte. Tuttugu örülhet annak, hogy nem csiholt szikrát a fémből, de egy herceg sose hagyja, hogy kudarcot valljon. Főleg egy olyan nő előtt, akiben jó benyomást akar kelteni. És csak nem vigyort láttam Snorri arcán most, hogy megint túlragyogott? Aslaug azt mondta, az északi el akarja bitorolni a

jogaimat, és az agyam hátuljában újból ezt erősítették meg a suttogások. Egy pillanatra elképzeltem, hogy tényleg megölték a vörös vikingek. Olyan rossz lenne? – Félsz? – Kara továbbra is felém nyújtotta a gömböt. Témát változtattam. – Választotta, őt? Senki sem választotta, sem őt, sem engem. A véletlen gabalyított bele bennünket a Nővér átkába. Egy váratlan megmenekülés, egy valószínűtlen találkozás. – Én feláldozható voltam, egy jelentéktelen hercegecske, aki elpusztul a tüzében: csekély ár azért, hogy megsemmisíthessen egy nemszületettet. A „találkozásom” Snorrival ugyancsak aligha volt kitervelve. Páni rémületemben egyenesen nekirohantam, miközben a repedés elől menekültem, amely nagy-nagynéném megtört varázsából eredve vetette utánam magát. – Nem hinném. – Kara nem szólt többet, míg fel nem kapaszkodtunk egy emelkedőn. A tetején folytatta. – A Néma Nővér varázsa nem fér el akármilyen férfiban. Ahhoz túlságosan erős. Még csak hasonlóról sem hallottam eddig. Magát Skilfart is megdöbbentette: mondani nem mondta ugyan, de láttam rajta. Egy ilyen varázshoz, mint a Nővéré, két férfi kellett, hogy hordozni tudják, és az eredeti magból kineveljék az erőt. Két férfi, egymás ellentétei, egy a sötét részhez, egy a fényhez. Ezt nem lehet a véletlenre bízni. Nem, ezt már réges-rég kitervelték… hogy két ilyen ritka személyt összehozzanak. Eleget hallottam. Szóval én volnék Snorri ellentéte. Én volnék a gyáva, ő a hős, én a tolvaj, ő a becsület. Én a kéjvágy, ő a hűség. Én a vacak mágia, ő a fénylő potenciál. Vigaszom csak annyi, hogy én vagyok a királyfi, ő meg a koldus… Mindenesetre örültem, hogy maximum annyira passzolok a boszorkánysághoz, mint a kockakő. A mágiát mindig is kemény és veszedelmes munkának tartottam… nem mintha lenne olyan jelzője a „munkának”, amit én vonzónak találnék. A „kemény” meg a „veszedelmes” végképp nem az.

Menetalakzatunk megváltozott, ahogy fogytak a kilométerek. A fiú elfáradt, hátul baktatott Tuttuguval, akiből kiveszett a

meggyógyításakor kapott energia. Snorri, Kara és én viszont levetkőztük a fáradtságot. Valami sötét izgalom növekedett bennem. Ahányszor csak keresztüllépkedtem egy álló kő árnyékán, Aslaugot hallottam, üzenete egyszerű ígéret volt: „Jövök.” És, noha féltem az érkezésétől, fekete örömként bugyogott bennem a fenyegetés, olyan mosolyra görbítette a számat, hogy magam is megijedtem volna tőle, ha van a közelben tükör, amibe belenézzek. Egy minden eddiginél magasabb gerincre érve megálltunk, hátranéztünk, és először pillantottuk meg az ellenséget a viskó óta. Megvártuk, hogy Tuttugu és Hennan is felkapaszkodjon hozzánk. – Húszat számolok – mondta Snorri. – Arran házánál is annyian voltak, mielőtt ránk támadtak – mondta zihálva Tuttugu. – Egyet se tudtatok megölni? – Meg sem próbáltam palástolni a szemrehányást a hangomban. – Hatot, azt hiszem – mordult fel Snorri. – Azok is jönnek utánunk a többivel. – Á! – Karához fordultam. – A nekromantát is számításba vetted, amikor azt mondtad, a mágia az egyetlen reményünk? Mivelhogy ő is követ bennünket, nagyon úgy néz ki. Egy öt-hatszáz méter széles völgyön át szoros csomóban jött utánunk az ellenség, nem sietve, de könyörtelenül. Néhány lépéssel megelőztem Snorrit. A feléje eső oldalamon égett a bőr, és esküszöm, egy pillanatra mintha azt láttam volna, hogy repedések nyúlnak feléje a karomból, fekete villámként ágazva szét a levegőben. Törtettünk előre, lezúdultunk a gerinc túlsó oldalán, a hanga a bokánk után kapkodott. Odalenn bevártuk Tuttugut. – Nemsokára lemegy a nap. Akkor szállunk szembe velük. – Snorri a szeme sarkából rám pillantott. – Barakiel olyankor is erőt kölcsönöz nekem. Pirkadatkor jön hozzám a legközelebb, de a fény fogyatkozásával is közel tud húzódni, főleg itt. Bólintottam, holott egyáltalán nem bíztam az északiban. Minden szava hazugságnak rémlett, és ahányszor csak odanéztem, mintha Barakiel terjesztette volna ki a szárnyát a vállából. De hát elöl a Kerék várt ránk, meg az összes rémálom, amiről valaha is sugdolóztak a tűzhely körüli mesékben. Abba akkor sem rohannék bele, ha általa

elkerülhetném a csatabárdokat. Különben is, amint Aslaug megjelenik, nem fogja hagyni, hogy másfelé fussak, mint neki egyenesen az ellenségnek, bárki is legyen az. A szél löketekben fújt, még mindig a tél emlékét hordozta. Furcsán néma volt a táj, egy magányos póling kiáltása is arcátlanságnak tűnt rajta. Éreztem a közelgő eső szagát. – Nem bírják sokáig – mondtam Karának, ahogy Tuttugu közelebb ért. Hennan félholtnak látszott, bár egy árva panaszszót sem hallottam tőle. Az orrát törölgette, hajába beleszáradt a sár, ami akkor kenődött rá, amikor lerántottam a földre, nehogy odanyargaljon a nagyapjához. Végül befutott Tuttugu, és üdvözlésre emelte a bárdját, a penge sötétlett a ráragadt vértől, de a mozdulata kimerültségről árulkodott. Snorri megmarkolta Hennan grabancát, és fél kézzel fellódította a vállára. – Lovagolhatsz – mondta. – Ingyen lesz. Tuttugu felém nézett. – Engem meg Jal fog cipelni? Akaratlanul is elnevettem magam, és a vállára csaptam. – Gyere velem Cinóberbe, Tutt. Majd abból élsz, hogy horgászol a hídról, esténként meg velem tartasz, és együtt botránkoztatjuk meg az előkelőségeket. Élvezni fogod. Már ha az ottani hőségben nem olvadnak el a vikingek. Tuttugu elvigyorodott. – Az undorethek vezére kibírta. – Na, azért Snorri is ropogósra sült, meg aztán ideje nagy részét finom, sötét börtöncellákban töltötte… – Mi a… – Tuttugunak elállt a szava, és csak bámult. Egy újabb bukkanó tetejére érve egy boltívet láttunk magunk előtt. Viharvert kőből épült, magas volt, mint egy fa, keskeny, és rúnákkal volt televésve. Kara előresietett, hogy szemügyre vegye a faragványokat. – Egész csinos. – Kara figyelmeztető sziszegésére ügyet sem vetve átléptem rajta. Lényem nagyobbik része, persze minden meggyőződés nélkül, azt remélte, valami új helyen fogom találni magam, amint a túloldalán kibukkanok. Valami biztonságos helyen. Sajnos azonban

csak a mögötte levő fűre léptem, és visszanéztem az északiakra, akiknek a haját meglobogtatta egy hirtelen szélroham. – Mi ez? – kérdeztem. – Valami, aminek nekivethetjük a hátunkat – felelte Snorri. – A bajmágusok műve. – Kara a fejét hátrahajtva nézett föl a rúnákra. – Átjáró más helyekre. Csak éppen meghaladja a képességeimet, hogy kinyissam. És azok a helyek valószínűleg még ennél is rosszabbak. – A bajmágusok nyugodtan elfoglalhatnák a birodalmi trónt, és meghódoltathatnák a Százakat, ha a mágiájuk ilyen erős. – Én is felnéztem az ív tetejére. Erre az oldalára is rúnák voltak vésve. Egyikmásik közülük azokra emlékeztetett, amiket a Néma Nővér futtatott föl az opera falára, és én hirtelen újra éreztem azoknak a rettenetes lila lángoknak a hevét, fülemben azok jajgatása visszhangzott, akiket otthagytam elégni. – Hélre, ilyen mágiával az egész világot megszerezhetnék. – Tuttugu nekitámaszkodott a kőnek, és lassan lecsúszott ülő helyzetbe. Snorri leemelte a válláról Hennant, és a bárdja élét vizsgálgatta. – A bajmágusok oda vannak kötve a Kerékhez – mondta Kara. – És idővel mindegyiküket megtöri. Hatalmuk gyorsan fogyatkozik, ahogy távolodnak a középponttól. Nem mintha sokukban lenne elegendő akaraterő, hogy távozzanak. Kelem volt az egyetlen bajmágus, aki igazán el tudott menekülni erről a helyről. – Ujjai a fonatai közt matattak, kiszabadítva a még megmaradtak nagy részét, készülve a harcra. – Azt mondtad, meghaladja a képességeidet, hogy kinyisd az átjárót… – Homlokomat ráncolva néztem a völva beletörődő, mégis ádáz arcába. – De eddig a varázs is, amivel megidézted a kígyókat, éppen csak felborzolta a füvet… Kara felpillantott a mellette álló Snorrira. – Add ide a kulcsot… ezen a ponton nincs vesztenivalónk… Megpróbálom kinyitni. – Mit? – Snorri a köztünk levő üres teret méregette. – Ez csak egy boltív. Nincs zárja. Kara hozzáérintette rúnákkal teli bal markát a bal felőli oszlop egyik írásjegyéhez, szeme összeszűkült, mintha koncentrálna, ajkán

belső litánia visszhangja rángott. Átment a másik oldalra, és azt is megütötte a jobb öklével. – Add a kulcsot. Sikerülni fog. Snorri gyanakvó képet vágott. Örömmel láttam, hogy másra se bízná rá szívesen Loki ajándékát. – Irányíts – mondta. A völva összehúzta a szemét. – Nincs időnk vitatkozni, add… – Mutasd, hogyan kell, és megcsinálom. – Kihallottam Snorri hangjából az acsargást. Esze ágában sem volt vitatkozni. Kara a legközelebbi gerinc felé nézett, ahol hamarosan megjelennek a hardassák. – A rúnákból úgy veszem ki, ez a boltív kísérlet volt olyan helyekhez vezető ajtók kinyitására, ahol emberi lényeknek semmi keresnivalójuk. Ez itt – mutatott az első írásjegyre, amit megérintett – a sötétség, ez meg a fény. Ahhoz, hogy ebben a világban kilométereket léphessünk, ilyen helyeken keresztül lehet lerövidíteni az utat. – Nyiss ajtót a fényre – mondta Snorri. – Egy frászt! – Világos volt, hogy rá akarja szabadítani Barakielt a Széthullott Birodalomra. – Válaszd a sötét utat, Aslaug majd vezet bennünket. – Nem! – Amióta szembeszállt Törtevezőjű Svennel, most hallottam először igazi dühöt Snorri hangjában. Fényglória gyúlt ki körülötte, amelybe bele vegyült a nyugati ég vöröse is. – Nem lépünk arra az útra. Bennem is fellobbant a harag az északi álnok, vicsorgó arca láttán. Fekete indulat nyargalt az ereimben, sötéten, borzongatón. A gondolat, hogy valaha is féltem Snorritól, éppolyan nevetségesnek tetszett most, mint az, hogy valaha is bíztam benne. Tudtam, hogy semmiféle izomerő nem fog számítani itt, miközben feléje nyúltam, hogy szétzúzzam. Tekintetem a szemébe mélyedt. A nyomorult rá akarja ereszteni Barakielt a világra. Minden igaz, amit Aslaug mondott. Snorri most a fény szolgája. – Kara, nyisd ki az éj ajtaját!

– Nem! – Snorri előrelépett, mire én is, míg végül ott álltunk szemtől szemben az üres ív alatt. Sötétség füstölgött a bőrömről, Aslaug hűvös, szilárd kezét éreztem a vállamon. A Snorri körül égő fény most a szeméből vérzett. Van fény, amely a nyár elejének melege és kelleme, és van a sivatagi nap vakító ragyogása, ahol a fény kellemből kegyetlenségbe vált, de az a fény, amit Barakiel küldött Snorrin keresztül, nem embernek való volt, annyira kíméletlen, hogy abban eleven lény nem maradhatott meg. – Kara! – förmedtem rá. – Nyisd ki! Snorri felemelte az öklét, talán nem is tudva, hogy a bárdját markolja benne. – Nem tűröm, hogy az az éjkurva… Megütöttem. Gondolkodás nélkül. Az érintkezés kis híján megsüketített. A sötétség és fény robbanása méterekre hajított bennünket, de villámgyorsan talpra ugrottunk, és ordítva egymásnak estünk. Csak az akadályozta meg a második, még vadabb összecsapást, hogy Tuttugu belépett a boltív alá, és közénk állt. Snorri azon kapta magát, hogy az egyetlen élő undoreth feje fölé emeli apja csatabárdját. Én azon kaptam magam, hogy Tuttugu arca felé meresztem a karmaimat. Snorri visszahúzta a kezét, és elejtette a bárdot. – Mit… mit művelünk mi itt? – Elmúlt az őrület pillanata. Én éppen arra készültem, hogy puszta kézzel rávetem magam a bárdot forgató Snorrira. – Krisztusom… e miatt a hely miatt van! – Egyikünk sem volt többé ura a tetteinek. Még egy kis idő, és bábjává válunk az avatárnak, amelyet magunkban hordozunk. – El kell tűnnünk innen, mielőtt végez velünk. – Ebben a vörös vikingek alighanem megelőzik Osheimet. – Kara elsiklott Tuttugu mellett, és közénk állt. Mindkettőnket hátralökött. – Megpróbálom kinyitni azt az ajtót, amelyiket a leginkább sikerülhet. – Felnézett Snorrira. – És ha semmiképpen nem akarsz megválni a becses kulcsodtól, akkor igen, irányítani foglak. – Letörölte arcáról az idegességet, még hátrább lökte Snorrit, és szembefordult a boltívvel, tekintete abba a fókuszálatlan,

„boszorkányos” nézésbe váltott. – Arra ott! – Odalépett Snorri mellé, és egy pontra bökött a levegőben, fejét félrebillentve, mutatóujja mentén valamilyen végtelenbe meredve. Snorri a homlokát ráncolva előhalászta a láncon függő kulcsot, közelebb lépett, és a ponthoz emelte. Valami nem stimmelt annak a holminak a feketeségével a sűrűsödő szürkületben. Semmi sötét nem volt abban a feketeségben, valami más volt az, talán a hazugságok, a bűn színe. – Semmi. – Snorri eltette a kulcsot. – Ennyi hűhó, és… semmi. – Lehajolt a bárdjáért. – Ne haragudj, Jalan. Gyarló barát vagyok. Felemelt kézzel mutattam, hogy megbocsátok, figyelmen kívül hagyva a tényt, hogy én ütöttem elsőnek. Snorri a bárdját forgatva ellépett tőlünk; mindjárt nyakunkon az ellenség, fel kell készülnie. A bárd csillogó íveket írt le a levegőben, majd fordult egyet, és éllel fölfelé csapott. Snorri kezében még egy ilyen durva fegyver is művészi volt. Tőlem balra Tuttugu készülődött, meghúzta a derékszíját, és tisztára törölte a pengéjét egy vitorlaronggyal. Nem volt természettől bátor, legalábbis nem igazi harcos módjára, de ma már kapott egy halálos döfést, és most újra halni készült. – Odaadhatnánk nekik a kulcsot. – Úgy éreztem, valakinek ki kell mondania a nyilvánvalót. – Hagyjuk itt, és induljunk Maladon felé. Ügyet se vetettek rám. Még a fiú sem, pedig neki fogalma sem lehetett róla, miről beszélek, úgyhogy ez különösen rosszulesett. Egy tíz-tizenegy éves gyerkőc csak nem lát be Jalan herceg csillogó felszíne alá? Indultam volna egyedül is, de a Néma Nővér csapdája minden egyes lépéssel erősödött, amit a Kerék felé tettünk. Száz méterre se jutnék, a repedés reccsenve szétválna, és Barakiel előugrana Snorriból, Aslaug kizúdulna belőlem. – Megy le a nap – jegyezte meg szükségtelenül Kara. – Tudom. – A boltív árnyéka a Kerék felé nyúlt, lehetőségektől sötéten. Éreztem, hogy Aslaug megint a tarkómba liheg, hallottam a kaparászását az ajtón, amely visszatartotta. A vörös vikingek átjöttek a gerincen, olyan közel voltak, hogy láttam a pajzsukon az ábrákat: egy tengeri kígyót, lándzsákból álló

ötszöget, óriásarcot, amelynek tátott szája a pajzsgomb… A Snorri által nyitott végzetes sebek vöröslöttek a gyérülő fényben – egy férfi kulcscsonttól a másik oldali csípőig felmetszve, egy másik fej nélkül, kötőféken vezetve, mögöttük mások. Valahol abban a tömegben Edris Dean lesett bennünket egy viking arcvédő mögül. Vajon ott lehet a nekromanta is, bundába burkolózva, pajzzsal a karján? Vagy messzebbről, elkülönülve figyel bennünket, mint már annyiszor? A hólyagom egyszer csak közölte velem, hogy megtelt. – Szerintetek van még idő, hogy… – kezdtem, de a rohadék vörös vikingek a szavamba vágtak a csatakiáltásukkal, és rohamra indultak. Kiderült, hogy van még idő. Előhúztam a késem, és nedves lábszárral készülődtem a majdnem két tucat északi támadására. Valami megváltozott. A boltív nem adott ki hangot, mégis magára vonta tekintetemet a rohamozó bárdosokról. Fekete volt az egész, és sötétség ömlött belőle, locsogott hidegen a bokám körül, tette még sűrűbbé az árnyékot előttünk. – Jalan. – Aslaug úgy kelt fel az árnyas földről, ahogy egy nő kel ki a lepedői közül, alakja előbb bizonytalan, aztán maga köré csavarja a lepedőket, egyre feszesebben, míg végül ott áll előtted, mintegy keretbe foglalva. Szembefordult velem, háttal az ellenségnek, és eltöltött az ereje, tökéletesen tisztán láttam a világot, sötétség füstölgött a bőrömről. – Ez nem neked való hely, hercegem. – Elmosolyodott, szeme őrülettől feketén villogott. Az első hardassa, egy lúdtalpas ifjú kalóz Aslaug felé rontott, készen rá, hogy belevágja a bárdját a hátába. Ám ehelyett nagyot rándulva megállt: egy hegyes végű fekete láb fúródott bele, amely rovarlábvékonyan meredt ki Aslaug hátából, bár hogy pontosan hol vagy hogyan, azt nem láttam. Ez új volt – tehát fizikailag is jelen van. – Megyünk? – kérdezte, miközben a férfi a saját vérében fuldokolva meghalt. Szemével a boltív felé mutatott. A következő hullámot Snorri fogadta, hibátlan időzítéssel szelve át az első támadó arcát, hosszú karjai teljesen kinyújtva. Egy fél lépéssel hátraugrott az ember elől, megpördült, s a bárd éle az ellenfél derekába mart, amint azt a tehetetlenségi erő elvitte mellette. Tuttugu – hátát máris a boltív másik oszlopának vetve – ügyesen oldalt siklott,

és első támadójának fegyvere a kövön csattant, ki is ugrott a kezéből. Tuttugu a szegycsontjába mélyesztette a bárdját. Még többen közeledtek Tuttugu balja felől, őrizkedve a boltívben ásító űrtől. Kara hozzájuk vágta kevés megmaradt rúnáját. Mindegyik jéglándzsává vált, olyan erővel repültek, hogy arra még Snorri se lett volna képes. Pajzsokat, páncélt, húst és csontot fúrtak át, és az ellenfelek döbbenten bámulták a hirtelen bennük keletkezett lyukakat. – Jalan? – Aslaug szólított, elterelve figyelmemet a csetepatéról. Apró kezek markolták meg a lábamat. A fiú. Isten tudja, miért hozzám fordul oltalomért… Két újabb hardassa érkezett, próbálták megkerülni Aslaugot. Elvágódtak, hálószerű sötétségszálak fonódtak rájuk. – Menned kell – mondta Aslaug. Mögötte a rovarlábára felszúrt ember megemelte a fejét, és a halálból visszatértek mohó éhségével meredt rám. Szája szótlan üvöltésre nyílt, ezt használják a halottak nyelv helyett. Aslaug karmazsinvörös záporban elhajította, amint küszködni kezdett. – Nem az enyém az egyetlen mágia itt. Snorri megmarkolt egy bárdot közvetlenül a pengéje alatt, amint feléje zúdult. Belefordult támadójába, egy erőteljes testalkatú vörös szakállasba, úgyhogy háta a másik mellének, tarkója pedig az orrvédőjének feszült. Kinyújtott karokkal, egyik markában még mindig ellenfele bárdját szorítva, másikban a sajátját lógatva, Snorri belefordult a többi támadóba. Csapásaik a vörös szakállú viking hátán zuhogtak, akit most köpönyegként viselt. Aztán hagyta, hogy lecsússzon róla, magával vonszolva a hardassa bárdokat. Immár nem akadályoztatva keresztülszelte két legközelebbi ellenségét. Reccsenés hallatszott mögöttem, és a boltív hirtelen fénnyel lüktetett, mint valami ragyogó seb a sötétben. A tündöklő pontokkal lyuggatott örvénylő feketeségből Barakiel emelkedett ki aranyszárnyasan, ezüst karddal a kezében, úgy fénylett, hogy alig lehetett ránézni, és Aslaug felé indult. Ezzel egyidejűleg forrni kezdett körülöttünk a talaj, csontok bukkantak elő, mint tűzre tett levesben a húsdarabok. Csontok és újabb csontok, itt-ott koponyák. A tőzeges föld karcsontokat, lábszárcsontokat okádott ki magából, egyik rátalált a másikra, és a rothadásnak ellenálló régi porcogók, szennyes inak összekapcsolták őket.

– Ez a halál helye! – kiáltotta Kara a másik oszlop felől. – A nekromanta… – Lesújtott a késével egy csontkézre, amely a lábát markolta; még több hardassa vette körül. A Snorri nyomában maradt halottak is kezdtek feltápászkodni. Csontvázszerű kezek karmolászták Barakiel lábát, nyúlkáltak Aslaug után. Sötétség és fény avatárja, ahelyett hogy egymásnak rontott volna, mint korábban Snorri meg én, a nekromancia ellen fordult, amely le akarta húzni őket. – Futás! – kiáltotta Kara, és a csontkezek közül kiszabadulva fejjel előre átvetette magát a boltíven. Egy pillanatig bizonytalankodtam. Nagyon úgy festett, mint annak a repedésnek a szélesebb változata, amely Cinóberben vett üldözőbe. Az átjáróban egymással hadakozó sötétség és fény kavargott, az a vegyülék, amely korábban a szemem láttára tépett véres cafatokká embereket. Lehet, hogy a túloldalán máris Kara darabkái dekorálják a füvet. – Ne! – sziszegett rám Aslaug, miközben újabb végtagok ugrottak elő a testéből, és szögeztek a földhöz északiakat, mielőtt odaérhettek volna hozzám. Hosszú, vékony, szőrös végtagok. – Maradj! – Amikor a boltív még sötét volt, át akart küldeni rajta, de most maradásra bírna? Ez meggyőzött. Rohanni kezdtem az örvénylő sötétség-fény felé. – Várj! – Aslaug visításában düh és aggodalom elegyedett. – A völva hazudott neked, ő… Átugrottam. A súly a lábamon elárulta, hogy a fiú is velem jön. Mögöttem elhaltak a hangok, és én zuhanni kezdtem.

Arról, ami utána következett, csak annyit tudok mondani, hogy valószínűleg kevésbé fájt, mintha bárddal mészároltak volna le.

TIZENNÉGY

Zuhanok. Átléptem egy boltív alatt, és most zuhanok, magam formájú lyukat ütve a végtelen éjszakába, míg aztán véget nem ér, utána vakító fehérségen zuhanok át, ez sem jobb a sötétnél, különböző élek és tövisek között, olyan vad fájdalmon át, hogy az időt is ellopja, és végre bele az álomba. Hűvös, beburkoló álomanyag, szürke, mint a felhők…

Visítva zuhanok át a felhők alján, rémületemben azt is feledve, hogy ez csak álom, és végre bevágódok Ameroth héttornyú várába, ahol nagyanyámat ostromolja egy ötvenezres hadsereg. Egy hadsereg, amelyet Kerwcjz hadúr forgat kard gyanánt. Szlov Boronája, így nevezik – Keljon cár vasökle, aki a keleti sztyeppéken lakozik, de szívesebben ülne Vyene-ben császárként, a háború jogán.

Megint a külső falon állunk, a hét torony egyikének széles tetején. Hiába vagyunk magasan, füst terjeng körülöttünk, kirekesztve az eget, olyan sűrűn, hogy ha nem a mennyei boltívből zuhanok alá a tűzön át, abban sem lehettem volna biztos, elszökött-e már a reggel.

*** Megint ott van nagyanyám, Alica Kendeth, Vöröshatár hercegnője, még húszéves sincs, kezében a pallosa, páncélja horpadt, az aranyozás lekopott róla, a zománc lerepedezett a mellvértjéről a csapások alatt. Ugyanaz a vaskemény tekintet, mint amikor szíven lőtte a húgát. Magasabb nálam, de Ullamere Contaph még így is fölébe toronylik démonfekete turkomán páncéljában, arcán nyers seb az orra tövétől a szája sarkáig.

Széttört kövek és a pártázat darabjai borítják a torony tetejét. A falakon katonák, kevesebb, mint a múltkor. A lefelé vezető lépcső körül hullák egymás hegyén-hátán. Hullák két halomban, egyiket a Határ karmazsinvöröse pettyezi, a másik változatosabb. Szlovi férfiak hevernek ott majar harcosokkal keveredve. Egy süd-reichi lovagon két zágri szekercés hever, arcuk szokás szerint kék mintákkal tetoválva. Úgy látszik, nemrég vertek vissza egy rohamot. Vajon hányan fekszenek még egymáson összelapítva a torony tövében, ostromlétráik roncsai között, köteleikbe bogozódva…? – Vissza kell vonulnunk a második falra. – Contaph sebe tátong beszéd közben. Látom a fogait véres, szétzúzott arcában. – Nem – mondja Alica. – Túlságosan szét vagyunk húzódva, hercegnő. – Nem indulatos a hangja, csak fáradt. – Ezt a várat több védőre tervezték. – Engem nem a vár megvédése érdekel. El akarom pusztítani Kerwcjzet, és tudtára adni a cárnak, hogy ezúttal túl messzire ment. – Hercegnő! – Most már kétségbeesés van Contaph hangjában. – A támadás itt sohasem volt alternatíva. Itt… – Mindig is az volt az egyetlen alternatíva. – Elindul a lépcső felé. Hátraszól Contaphnak. – Ötszáz legjobb emberedet hozd az öregtoronyhoz. Hozzáértés szerint válogass, ne származás szerint. Harcosokat akarok. Apám könnyebben kreál nemeseket, mint harcosokat. – Az öregtoronyhoz, hercegnő? – A kétségbeesés zavarba vált. – A második falat tudnánk tartani. Legalább még néhány hétig. Az öregtorony az utolsó ments… Alica Kendeth megfordul a lépcső tetején, és hátranéz. – Nem engedhetjük, hogy bevegyék a külső falat. Hozz nekem ötszáz katonát, és rendeld el, hogy a tornyokat tartsák. Ha ez azzal jár, hogy a köztük levő falrészeket fel kell adnunk, ám legyen. Contaph elhalványodik, mintha egy rettenetes gondolat hasított volna belé, mélyebben, mint a penge, amely tönkretette az arcát. Követem nagyanyámat le a lépcsőn, amely a vastag falú, sokszintes torony belsejében kanyarog. Dísztermek, kaszárnyahelyiségek, fegyvertárak, raktárak mellett megyünk el, le egy második héjhoz, amely már öntött kőből van: kisebb és ősibb torony az újabb,

vaskosabb belsejében. A csigalépcső cikcakkosba vált, öntött falak tartják. Olyan gyengének rémlik, hogy még szellemként is félek próbára tenni a súlyommal. Minden lépcsősor egy egybefüggő tábla, le lehet látni alájuk, egyikről a másik alá… Mégis kibírtak több mint ezer évet, és nem omlanak le a képzeletem súlya alatt. Megyünk lefelé az Építő-toronyban, el vasajtók mellett, acéllal megerősített faajtók mellett, három vöröshatári palotaőr mellett, és egy szobához érünk, egy egyszerű kockához, amelyben egy királyi hintónál is nagyobb gépezet ül, ezüst-acélból való, halványan világít, és enyhén, de tagadhatatlanul vibrál, mintha valami hatalmas fenevad szuszogna a belsejében. Alica ráilleszti tenyerét az ezüst-fémre. Előrehajol, mintha ennek a helynek a magányában engedélyezhetné magának a fáradtságot, homlokát az Építő-acél hidegéhez nyomja, sötétvörös haja előrehull az arcába, szemét lehunyja. Azután már siet is ki a szobából, és bólint az őröknek, akik nekilátnak bezárni az ajtót. Hosszú folyosó vezet el bennünket a torony főkapujához. Vele együtt lépek ki rajta. Férfiak hajlonganak mindenfelől. Egy hat katonából álló osztag kiválik a toronyőrségből, elkíséri. A vár külső és belső fala között elterülő város széles főútján haladunk. Itt lakik a várnép, a munkaerő, amely működteti a várat, ételt tesz az asztalokra, ruhát készít a védőknek, habarcsot a kövek közé, olajat a hadigépek fogaskerekeire. Itt-ott látni a kívülről behajított kövek pusztítását, de ez a hely tartósnak épült. Erősnek. Makacsnak. És ez az embereken is meglátszik. Itt nincs elkeseredés, egyelőre legalábbis. Elszórt éljenzés hallatszik, amint Alica hercegnő ellépked közöttük. Egy ponton piaci standok szegélyezik az utcát, itt lassítunk, hogy át tudjunk nyomakodni a tömegen. Engem nem látnak, nem hallanak, de valami hatodik érzék megsúgja nekik, hogy kerüljék velem a kontaktust. A második fal kapuházát alagút fúrja át, amelyet négy hullórostéllyal lehet lezárni. Most mindegyik nyitva van. A kíséretet felváltják, és betérünk a második fal meg az öregtorony közti küzdőtérre. Talpunk alatt visszhangoznak a csupasz kockakövek. Vagyis az enyém alatt nem. Én csak álmodom.

Az öregtorony ajtaja a belső fal négyszeres kapujával szemközt nyílik, elég magas, hogy egy lovaskatona beférjen rajta, de elég kicsi, hogy éppolyan erős lehessen, mint maguk a falak. Az egyik szélébe illesztett kis vasajtón lépünk be. Ez Ameroth tornya, éppen úgy szökik az égbe, mint amikor gyerekkoromban itt jártam. Az Építő-kövön most még nem látszanak azok a furcsa sebhelyek – és természetesen vár veszi körül. Azon tűnődöm, hogyhogy nem ismerem a történetet, amely megmagyarázná, ötven évvel később miért nem maradt egy kő sem abból a várból. Elhordták volna tömbönként, ellopták a helybeliek, hogy másutt építsenek belőlük várat vagy lakóházakat? Ennyi kőből egy egész nagyvárost fel lehetne húzni. Újabb palotaőrök mellett haladunk el, Gholloth, e néven a második személyes elit testőrei mellett. Hogy miért nem a dédapám körül vannak ezek az emberek a cinóberi palotában, sejtelmem sincs. Alica megáll egy kapitány előtt egy belső ajtónál. – Hozd be a kiválasztottakat a második falon belülre, John. – Igenis, hercegnő. – Összeüti a sarkát, megbiccenti a fejét. – Csak kézműveseket, John. Mesterembereket. Jöhetnek a gyerekeik is, ha ez megkönnyíti a folyamatot. Jó sűrűre pakold őket. – Igenis, hercegnő. – Semmi érzelem a hangjában. Belépünk az ajtón, egy ember bezárja mögöttünk. Egy rövid folyosó kupolás helyiséghez vezet. Csigalépcső járja át a fantasztikusan vastag Építő-követ. Erősítő vasrudak vége csillog tompán a lépcsőház falában, amelyet közéjük vágtak. Évekbe telhetett ennek a lépcsőháznak a kialakítása. A lámpák lángja meg-meglebben, ahogy Alica elsiet mellettük, páncélja minden lépésnél megcsörren. Egy tízszer tíz méteres terembe érünk. Három méter átmérőjű ezüst-acél gyűrű van a kőpadlóba illesztve, derékmagasságig ér, teteje felénk lejt. Halvány fények izzanak ott, a minta három alakzat között váltakozik lassan. A gyűrű közepén különös kék csillag ég, hőt nem bocsát ki, de a fénye megfogja a szemet. Embermagasságban nyugszik a kő fölött, éppúgy nem támasztja alá semmi, mint más csillagokat. Úgy bámulom ezt a holmit, hogy közben nem is érzékelem az idő múlását. Azt mondják, az idő a tűz, amelyben elégünk. Most már azt is tudom, milyen az idő, amikor ég.

Alica áthalad rajtam – kellemetlen érzés, de legalább megtöri a csillag varázsát. Ha a nagyanyám nem lép közbe, nem is tudom, elfordítottam volna-e valaha a tekintetemet. Vigyázok, nehogy újra odanézzek. Fogalmam sincs, hogy pillanatok teltek-e el, vagy órák. A fények az acélfal lejtős tetején, amely gyűrűt formál a csillag alatt, most úgy ragyognak, hogy annak semmi köze a tűzhöz. A minták bonyolultabbak lettek, számosabbak és rövidebb életűek. Alica fürgén járkál fel-alá, megérint egy felragyogó fényt, majd egy másikat. Most veszem észre, hogy nem vagyunk egyedül. Kevés az árnyék a teremben, de az mind a túlsó sarokba gyűlik. Egy nő áll ott, szürke köntöse ráncos. Majdnem olyan magas, mint Alica, de enyhén hajlott tartású, harmincöt évesnél nem lehet több, a haja mégis ősz, simán hull az arcába. Felemeli a tekintetét – és az rám talál. – Hogyan? – A többi kérdés elhal az ajkamon. A nő bal szeme gyöngyházszürke. Fakó ujját a szájához emeli, mintha csendre intene. Amikor leereszti a kezét, halvány mosoly látszik mögötte. – Kész vagyok – mondja Alica. – Az emberek a helyükön? A katonák összegyűltek? Nincs itt más, csak én meg néma nővére, és egyikünk sem válaszol. Megemeli a hangját. – Azt mondtam… – Az optikák jelzése szerint a sztázisövezet megtelt. A meglepetés majdnem kitép az álomból. Egy szellem áll a nagyanyám előtt. Az előbb még nem volt ott. Halvány, áttetsző, igazi szellem. Bár elég furcsán néz ki, azt meg kell adni – az arca mint egy görög szoboré, faragott tökélyét lehetetlen életnek tekinteni. Alica bólint. – Kezdd el a műveletet. – Már megmagyaráztam, hogy a sztázis lehetetlen. Átfogó javításokra lenne szükség, hogy a generátorok a kellő energiaimpulzust előállítsák. A hetes és a hármas generátor csak harminc százalékon teljesít, a többi kevesebb mint tízen. A sikertelen sztázis pedig gyorsulást eredményez. Csak egy gyorsidő-buborék jönne létre, harminc az egyhez csúcsaránnyal.

– Én pedig tudomásul vettem mindezt. A tűréshatárt figyelmen kívül hagyva csúcsra fogod járatni a reaktorokat. – Nem érted, milyen következményei lennének egy ilyen műveletnek. A generátorok katasztrofálisan meghibásodnának. Becslések szerint a pusztítás rádiusza… – Ennek ellenére engedelmeskedni fogsz. – Alica a pulzáló fényeken tartja a szemét. A szellem nem mutat érzelmet, hangja nem rezdül. Még kevésbé tűnik emberinek, mint John kapitány az öregtorony ajtajánál, márpedig a palotaőrök keményen gyakorolják a szenvtelenséget. – Attól tartok, Felhasználó, hogy Vendégként nem rendelkezel ilyen jogosultsággal. Az algoritmus… – Nővérem túllátott rajtad, Gyökérkönyvtár. Túllátott az éveken, bár a látvány kiégette a szemét. Te csak a számok tánca vagy, lélek nélkül. Intelligencia belátás nélkül. Engedelmeskedni fogsz a parancsomnak. – Felhasználó, te nem… – Biztonsági felülírás alfa-hat-gamma-phi-tizenkettő-ómega. – Elfogadva. Energiaimpulzus három perc múlva indul. Kalkulált gyorsidő-csúcsarány harminckettő az egyhez. Várunk, miközben a szellem a másodperceket számlálja. Mintha csak valami láthatatlan jelzést kapott volna, Contaph jön le a lépcsőn, mögötte palotaőrök, talpas katonák, lovagok vegyesen, sőt egy-két lord is. Sokan magukkal hozzák a csata bűzét, mocskát. Kemény férfiak, született harcosok. – Tizenöt. A terem megtelt, és még mindig jönnek. Alica átugrik az acélgyűrűn, és most a másik oldalán áll, a kék csillag épp a feje mögött, kirajzolja a sziluettjét. – Tegyétek szabaddá a lépcsőt! – kiáltja Alica, és most sürgető a hangja. – Tegyétek szabaddá a kapukhoz vezető utat! – Tizennégy. Továbbadják a kiáltást, fel a lépcsőn és azon is túl. – Megtörtént, hercegnő – mondja Contaph. – Utasításod szerint. – Tizenegy. – Contaph. És ti, többiek odaát. Csatlakozzatok hozzám.

– Tíz. Kilenc. Nyolc. Hét. A férfiak összetömörülnek. Én is csatlakozom hozzájuk, ahogy a csillag alatt kuporognak. – Hat. Halk zümmögés hallatszik a fegyvercsörgésen, csoszogáson túl. – Öt. Van valami a levegőben. Valami éles zúgás, a fogam is belesajdul, noha valójában nem is vagyok ott. – Négy. – Megkockáztatok egy pillantást a Néma Nővér felé, és rá is lelek egy résen át. Engem figyel a sarokból, ahová senki sem akart odanyomakodni. – Három. – Megismersz, ugye? – Nem akarok beszélni vele. Megint ötéves kisfiúnak érzem magam, akit első ízben visznek a vörös királynő színe elé. Emlékszem száraz érintésére, a pillanatra, amikor a Néma Nővér rám tette a kezét, és én valami forró, sötét helyre zuhantam. – Kettő. Nem fog válaszolni. Csak mosolyog. – Egy. – Igen – mondja. – Zéró. A kék csillag kiterjed, hideg tüze elborít bennünket, áthatol a falakon. És ennyi. Semmi sem változott. Állunk megdermedve, várunk, várjuk a mágiát, aminek meg kellett volna mentenie a várat. – Gyorsan. – Alica visszaugrik a falon át. Teljes páncélzatban én erre képtelen lennék. Hihetetlen az ereje. Az előttem levő férfiak fürgén követik, és én is utánuk iramodom, a kontaktus az acéllal furcsa, zsíros érzés, mintha az álomtest meg akarná fogni a valódit. Végigsietünk az összetömörült harcosok nyitotta résen, és már majdnem a lépcsőnél járunk, amikor ráébredek, hogy csak a gyűrűhöz legközelebb álló férfiak követnek bennünket, de ők is pokoli lassan. Alica azonban nem vár senkire, úgyhogy loholok utána. A lépcső tetején rájövök, hogy valami nincs rendben. A katonák itt úgy állnak, mint a szobrok, még a szemüket sem fordítják utánunk.

Megdermesztette őket az Építő-mágia? De nincs idő ezen rágódni – Alica csörömpölve szalad a nagy ajtó felé. Döbbenten veszem észre, hogy az ajtó tárva-nyitva, mintha nem is egy háború kellős közepén volnánk. Hátranézve látom, hogy a teremből kilépő férfiak sora elnyúlik mögöttünk, a leghátsók úgy mozognak, mintha sárban futnának. Beletelik egy percbe, de azt hiszem, értem. A csillag fénye felgyorsított bennünket. Mi álltunk hozzá a legközelebb, ezért mi tettünk szert a legnagyobb gyorsulásra. Gyorsidő, ezt mondta, ugye? Az Építők gépezete lehetővé tette, hogy gyorsabban múljanak a másodpercek? Sebesebben ver a szívünk, mint a kolibri szárnya? Az öregtoronyból előbukkanva azt hiszem, álmodom. Aztán eszembe jut, hogy tényleg álmodom, de ezek itt a családom emlékei, a véremben vannak, és most Kara mágiája felfedi őket. A belső fal szétzúzva, helyenként még áll, máshol törmelékhalom. Testek hevernek a romok alatt – várva, hogy visíthassanak. Ahol a fal leomlott, a lángok az öregtoronyig érnek, és geometrikus égésmintákat rajzolnak rá, nyomukban az emberek megannyi égő oszlop. Az ég tele füsttel, tűzzel, zuhogó szikladarabokkal. Egy lónál is nagyobb falrész ívben ereszkedik alá, éppen ott fog földet érni, ahol vagyok. Megpattan, amikor leesik, lassúbb, mint egy őszi falevél. Oldalt lépek, és követem Alicát. Mögöttem a lövedék nekicsapódik az öregtorony falának, és leírhatatlanul mély hangot adva törik szét, amelybe belevegyül a repedő kő reccsenése. Át a falba ütött réseken. Csak fortyogó tüzet látok. Sehol a város, nyoma sincs a nagy külső falnak és a hét roppant toronynak. A levegő tele mindenféle darabokkal. Kövek, cserepek, téglák… És testek is: úgy potyognak a magasból, mintha vízbe süllyednének. Alica átrohan a kapuházon, a négy hullórostély alatt, amelyek most is fel vannak húzva. Contaph és én nem tudunk lépést tartani vele, lehagy bennünket. Előbukkanunk a negyedik kapu alól, és a pokolba lépünk ki. Egyetlen tűzgomoly az egész. Nem lángok, mint a kandalló fahasábjai fölött, nem égő ház lobogása, hanem az olthatatlan infernó felhője – eleven, folyékony lény. Miközben nézzük, máris ritkul, felcsavarodik az égre, s alatta megperzselt pusztaság, egyetlen épület

sem maradt rajta. Alica azonban nem állt meg. Útját tűzbe ütött lyuk jelzi. Követjük, bizakodva, hogy a sebességünk megóv bennünket. Alica kráterek, tűzgödrök, elképzelhetetlen erő vájta árkok közt kígyózik. Makacs alapozásdarabokat kerülget, amelyek itt is, ott is kiállnak a földből. Három hatalmas ugrással elhúz a legforróbb tűzfészkek mellett, félreszökken a zuhogó törmelék elől, és átvetődik a külső fal égő romjai felett. Követem, és akárcsak a páncélos Contaph, rádöbbenek, hogy akkora távokat tudok átugrani, amik még a régi görög atlétákat is megszégyenítenék. Látom, hogy közel vagyunk ahhoz a helyhez, ahol a hét torony egyike állt – most fehéren izzó lángoszlop egy óriási kráter fölött. A kődarabok, amik még mindig a fejünk felett lógnak a levegőben, és a nehézkedés szivárványa hívja vissza őket a földre, mind ebből a pontból erednek. A falon túl, nyíllövésnél is messzebb égnek az Ameroth vára ellen felsorakozott ezrek. Száguldunk nagyanyám után az ostromlók és ostromlottak közti holt földön. Lángoló darabokban hevernek a hadigépek. A nagy, repülő faldarabok széles sávokat vágtak az ellenség soraiban, véres utcákat téptek táboraiban. A falakhoz legközelebb levők égve fekszenek, a hőség elszenesedett csontokká, lángoló zsírpocsolyákká változtatta őket. Hátrább kínok közt fetrengő katonák, ordításuk mély és halk a fülünkben. A még hátrább levők állnak, füstölgő pajzsukat maguk elé emelve, a sátrak lángolnak. Ha mind a hét torony körül ez a helyzet, akkor ezrek haltak meg – a falakon kívül többször annyi, mint a falakon belül. Alica mintha pontosan tudná, hová igyekszik. Követjük, mögöttünk a többiek az Ameroth öregtornya alatti teremből, ők lassabban jönnek, mint mi, de még így is sokkal gyorsabban, mint amire ember képes lehet. Mélyen behatolunk a hadúr seregébe, el a felrobbanó tornyok által okozott pusztítás mellett, be a tábor közepére, ahol az arisztokrata családok zászlós sátrai állnak. Ide is potyogtak nagy kövek, szétzúzva embereket, lovakat, sátrakat – de tízből kilenc megmaradt. Katonák mellett kanyargunk el, akik dermedten állnak, szemük lassú ahhoz, hogy utánunk forduljon, kezük csak most kezd araszolni a kardmarkolat felé.

Végül megpillantjuk a sűrűn letűzködött szlovi zászlókat, a sátrak itt nagyobbak és sokkal díszesebbek. Anar Kerwcjz, a cár nyugati ökle épp akkor bújik elő a sátrából, amikor odaérünk, kezében pompás lándzsa. Aranybrokát ékesíti a sátornyílást, előtte két sorban hűbéreseinek lobogói rudakon, hogy közöttük vonulhasson ki. A Végső Pengék vastag sorfala veszi körül rezidenciáját, fekete páncélingük ragyog, arcuk koromsötétre és elefántcsontfehérre mázolva; rettegett elit egység, hírük úgy visszhangzik az esztendőkön át, hogy még én is hallottam róluk. Lassulunk, mintha sebességünket Maeres Allus ópiumától nyertük volna, és most vérezne ki belőlünk a drog, visszatérítve bennünket a halandók világába. Ennek ellenére a Végső Pengék még meg sem moccantak, amikor Alica végigrántja a pengéjét Kerwcjz torkán. Nem vesztegeti az időt lefejezésre, lehet, hogy a pengéje egyszerűen kettétörne, ha ilyen sebességgel erőszakolná át egy ember nyakán. Rá se pillant a hírhedett hadúrra, máris a következő katonánál jár, megismételve az aktust, még mielőtt a Kerwcjz sebéből fröccsenő vér akár útjának negyedét megtette volna a föld felé. Kerwcjz lándzsája a levegőben lóg, valóságosabbnak látszik, mint bármi körülötte, ragyogóbb, mint a vér, elevenebb, mint a testőrök mindenfelől. Sötét fából készült, ezüst-acél csipkézet fonja körül, pengéi húsz centire állnak ki a végéből. Engem szólít, és én gondolkodás nélkül utánakapok. Kezem ráfonódik a nyelére, érzem tömörségét az ujjaim alatt. – Mindet megölni! – kiáltja Alica. És Ullamere Contaph engedelmeskedik. Újabb kiválasztottjai érkeznek, ahogy elkezdődik a mészárlás, és nekilátnak a véres munkának. Rántok egyet a hadúr lándzsáján, és követem Alicát, hátrahőkölve, amint újra és újra elönt és keresztülfröccsen rajtam a vörös áradat. Húsz torkot metsz el, mielőtt a hadúr összeroskadna. Százat metsz el, mielőtt az első kardot ki kellene kerülnie. Helyenként szlovi gyalogosok tízes-húszas csoportjain gázol át, és már a következő kontingensnél jár, mire a férfiak elkezdenek hullani. Mintha a végtelenségig tartana, ami a körülöttünk levő hadsereg számára csak pár perc lehet. Alica százakat öl meg, mire ki kell

védenie egy csapást. Tetőtől talpig bíborvörös, vér röppen a pengéjéről, a hajáról, amint megperdül. Vér festi be a nyomát a táboron át. Még most is cikázó villámnak látszhat, ahogy embertelen sebességgel mozog, és hullák rogynak össze mögötte. Vöröshatár serege, az a néhány száz túlélő Ameroth tornyából, összerendeződik, amint gyengül az Építő-mágia hatása. Alica és Ullamere vezeti őket a romos vár körül még kitartó alakulatok ellen, egymás után trancsírozva fel mindegyiket. Az utolsó ütközetben nagyanyám négyszáz életben maradottja élén ront rá a kétezer zágri alabárdosra, akik eddig tartalékban voltak. A vöröshatáriak még mindig gyorsabbak a normálisnál, tetőtől talpig vér lepi őket. A zágriak hamar felbomlanak és szétszóródnak. Ez volt az utolsó ellenállás. Az ostromgyűrű széttörve. Nagyanyám harcosai bíborvörösen, némán állnak, csak a róluk csöpögő vér üt neszt. Alica előrelépked, két ugrással fenn terem egy nagy falkődarabon. Zihálva áll, mélyeket lélegzik, páncélja karmazsinpiros, amint végigtekint katonáin. Vára égő romjai szolgáltatják a hátteret, Ameroth öregtornya dacosan magasodik a leomlott második fal fölé. Ullamere Contaph előrelép. Felnéz rá, levegőbe löki pallosát, és noha nagyanyám még csak hercegnő, azt harsogja: – Vörös királynő! – Vörös királynő! – üvölti utána a hadsereg. – Vörös királynő! – Fegyverek a magasban. – Vörös királynő! – Hangjuk elcsuklik az érzelemtől, de hogy az bánat-e vagy diadal, vagy mindkettő, nem tudnám megmondani.

TIZENÖT

É

– bredj! – Mi? – Ébredj! – Kara hangja. – Nem – mondtam. – Még sötét van, és én pont jól érzem magam. – Nem egészen, mert fektemben valami bökte a hátamat. Egy kéz megrázott. Keményen. Ásítva felültem. – Tudom már, miért hívják vörös királynőnek a nagyanyámat. – Mert Vöröshatár királynője. – Tuttugu, valahonnan a hátam mögül. – Logikus lenne. De nem. – Megtapogattam a talajt körülöttem. Kemény, nyirkos, szemcsés. – Mi ez a rossz szag? – Megdörgöltem sajgó gerincemet, hátranyúltam, és megtaláltam a hosszú, kemény tárgyat, amin feküdtem. – Mi az isten ez a… Váratlan fény fedte fel Kara arcát, Tuttuguét, hátrább, homályosan, a sötét árnyékok közt meg valami nagy alakot, aki csakis Snorri lehetett. A fény Kara kezéből jött – izzó, ezüstös fémgömb. – Az orichalcum – ejtettem ki nagy nehezen. Hirtelen eszembe jutott. – A boltív! – Körülnéztem, de csak sötétet láttam. – Hol a fenében vagyunk? – Nem tudom – válaszolta Kara, ami elég csüggesztő volt, hiszen őneki kellene tudnia a dolgokat. – Nem jó helyen – tette hozzá Tuttugu. Igaznak is hangzott abban a sötétben. – Hol szerezted ezt a lándzsát? Lepillantottam, és kiderült, hogy a tárgy, amin feküdtem, tényleg egy lándzsa. Kerwcjz lándzsája. A hadúrtól vettem el álmomban… vagy nagyanyám emlékeiben. – Hogy a… – Nem tudom, hol vagyunk. A bajmágusok műve meghaladja a képességeimet – mondta Kara. – De útmutatás nélkül a lehető legközelebb kellett volna kijutnunk a… valami olyan helyre estünk vissza, ahol a világ elvékonyodik. Ahol megrepedt valami friss keletű mágiától. Nagy erejű mágiától. – De azzal csak közelebb kerülünk a Kerékhez, nem? – Friss keletű, nagy erejű mágia: nem hangzott túl jól. – Miért nem

csöppenhetünk egyszer egy olyan helyre, ahol olcsó a pia, drágák a nők, van lóversenypálya, és szép kilátás nyílik a folyóra? – A boltív arra szolgál, hogy segítse a felhasználóját. Én jöttem elöl, ki akartalak hozni benneteket onnan… – Hol van a fiú? – jutott eszembe, amint az álom utolsó maradványa is lefoszlott rólam, és kezdett a nyakamra ülni a félelem. – Snorri! Nem láttad… – Nem emlékeztem a nevére. – A fiút? – Snorri sincs itt. – Tuttugu megint, közelebb a fülemhez, mint vártam. – Remélem, Hennannal van. – De… – Biztos voltam benne, hogy láttam. Megráztam a fejem, mert úgy tűnt, még mindig bennem vannak az álom karmai. – Mi ez a szag? – Trollok – vágta rá Tuttugu. – Te folyton trollokat érzel, ha fordul a szél… Snorritól tudom, hogy még sohasem láttál trollt. – Jóságos ég, nehogy már trollok legyenek. Én sem láttam még soha trollt, és nem is akartam látni. Snorri idevágó sebhelyei mindent elárultak róluk, amit csak kellett. Kara is közelebb jött, és összekuporodtunk az orichalcum izzása fölött: három sápadt arc a tenger sötétségben. – Mintha valami barlangban lennénk – mondta Kara. – Akkor menjünk ki belőle. – Reméltem, hogy valaki azt is megmondja, hogyan. – Mielőtt felfalnak bennünket a trollok – tette hozzá Tuttugu. – Hagyd már azokat a kurva trollokat! – A félelemtől csattant fel a hangom. Már csak úgy nyüzsögtek a sötétben, egytől egyig a képzeletem szüleményei voltak, ami nem semmi, ha tekintetbe vesszük, hogy fogalmam sem volt róla, hogyan néznek ki. – Snorri szerint akkor se ismernél föl egy trollt, ha… – Most az egyszer igaza van! – Snorri hangja, messziről, de közeledőben. – Snorri! – A hangom majdnem úgy csengett, mint egy megszabadításra váró királylányé. – Veled van Hennan? – kérdezte Kara. Láttam, hogy ő is megkönnyebbült, bár vigyázott, hogy a hangja ne árulja el. – Igen. – Snorri már olyan közel járt, hogy látni is lehetett a gömb izzásánál, mögötte apró figura bujkált.

Hennan előreszaladt, és odasimult Karához. Őszintén szólva a gondolat nekem is megfordult a fejemben. – Nyilván nincs tűzszerszám a zsá… Állj! Hogy Tuttugunak igaza van? Ezt mondtad? – Igen. – Még maga Snorri se hangzott boldognak tőle. – Nincs tűzszerszám – jelentette Tuttugu, de azért kotorászott tovább. – Na, csináljunk nagyobb világosságot – mondta Snorri, és kinyújtotta a kezét. – De hiszen most mondta, hogy… – Kara Snorri tenyerébe ejtette az orichalcumot. – Ja! Az izzás felerősödött, a barlang széléig tolva az árnyékokat. Alattunk egyenletes és kemény volt a sárpadló, valami föld alatti folyó vájhatta. A falak alját ősi áramlatok koptatták simára, fönt durvábbak voltak, a plafonról pedig megkövesedett jégcsapok csüngtek, mint megannyi Damoklész kardja. Egyik-másik már korábban leesett, és ízzé-porrá tört a földön. El voltak feketedve. Ami azt illeti, a falak is… meg a föld is a lábunk alatt… mintha valami nagy tűz égett volna itt, amely faltól falig betöltötte a termet. – Ott – mutatott Snorri a bárdjával egy sötétségcsomóra, amely még az orichalcum izzásának is ellenállt. – Meg ott. – Egy másikra bökött, kicsivel távolabb a fal mentén. – Jó, de mi van ott? – sandítottam arrafelé. – Trollok. Rémült káromkodás szakadt ki Tuttuguból, mielőtt erőt tudott volna venni magán. Én Kara felé húzódtam, szorosan markolva a lándzsát, és azon töprengve, leszek-e még valaha is biztonságban. – Te egyszer már győztél le trollt, ugye, Snorri? – kérdeztem kiszáradt szájjal, elcsukló hangon. – Egyet – felelte. – És szerencsém volt. – Egy sötét járat felé biccentett, amely a barlang túlsó végéből ágazott el. – Ott is van kettő. Csak azt nem értem, miért vagyunk még életben. Az egyik lény elvált a faltól, és néhány lépéssel közelebb jött. Még így is alig lehetett látni, az irhája minden fényt elnyelt, ami csak ráesett. Fekete lény volt, magasabb és robusztusabb, mint Törtevezőjű Sven, aki szinte nem is volt ember. Hosszú, szuroksötét végtagok,

olyan fekete arc, hogy a vonások elmosódtak rajta. Még egy lépés, és már láttam villogó szemét, sötét volt, mint Aslaugé, széles szája fekete fogakat és fekete nyelvet tárt fel, amikor bömbölésre nyílt, de ami kijött rajta, az éppen csak hallható sziszegés volt. Snorri lendítésre emelte a bárdját. Rá és Tuttugura más emberek vére száradt. A szag biztosan még több ilyen lényt csal elő, az elöl levőket pedig megvadítja. Fontolóra vettem, hogy eldobom a lándzsám. – Kik vagytok, békebontók? – A hang mögöttünk dübörgött, pont olyan mélyen, ahogy illett is a hegy gyökeréhez. Hátrafordultunk. Ennyi ellenség között lehetetlen volt nem a legkevesebbnek mutatnunk a hátunkat. Nem mintha az én mellkasom megállítana egy trollt. A lándzsa fenséges fegyver volt ugyan, de úgy éreztem, ezek a trollok egyszerűen leharapnák a hegyét. Szóval amint hátrafordultam, egy pillanatra megképzett előttem a Néma Nővér halvány mosolya az álmomból. Vajon előre látta ezt a pillanatot a vak szemével? Ezen mulatott? A teremtmény, amely a fény ellen összehúzott szemmel méregetett bennünket, egykor szintén troll lehetett, de valami eltorzította. Isten egy ilyen lényhez hozzá nem nyúlna, úgyhogy sötétebb kéz műve volt bizonyára, az nyúlt fel valahonnan a kénkőből, hogy megnyomorgassa a fenevadat. Bordái hosszú, fekete ujjakként meredtek elő a melléből, és majdnem összeértek a szíve fölött. Aslaug meg a szétbontakozó póklábak képe futott át az agyamon, és beleborzongtam. Legalább kétszáztíz centi magas volt, még így is két fejjel alacsonyabb a többinél, de sokkal erőteljesebb, az irhája pedig vörösnek rémlett az árnyak közt. Szeme macskaszem, fogait egy rémfarkas is megirigyelhette volna, ujjai a többi troll fekete karmokban végződő hosszú ujjaival ellentétben olyan vastagok, mint egy gyermek karja, mindkét kezén három, és tompa vörös körmökben végződtek. Úgyszintén a többivel ellentétben ő valami köntösfélét viselt, vagy inkább tógát, sötét felföldi tartánból valót. Bőven volt időm leltározni ezeket a részleteket, míg arra vártam, hogy valaki közülünk legyűrje a megdöbbenését, és válaszoljon neki. – Mi nem bontottunk meg semmilyen békét. – Kara szedte össze az eszét legelőbb.

– Lehet, hogy nem állt szándékotokban, lehet, hogy nem is tudtatok a létezéséről, de igenis megbontottátok. – Fenevadhoz képest a szörnytroll egész higgadtan beszélt, sőt bizonyos fokú kulturáltsággal, ami akár egy uralkodói udvarhoz is illett volna, ha a hangja nem olyan mély, hogy eleredt tőle az ember orra vére. – Valamilyen nagy mágia zajlott ebben a barlangban – mondta Kara. – Az szólított ide bennünket. Mi történt? – Két tűzesküdött összeveszett. – Kurta válasz, mintha még az emléke is fájna. – Mi ez a hely? És hogy hívnak téged? – kérdezte Kara, talán abban bízva, hogy elterelheti a szót a békebontás témájáról. A szörny szélesen elmosolyodott, felfedve számtalan hegyes fogát, de nem volt barátságtalan a mosolya. – A Halradra alatt vagytok, a Heimrift tűzhegyében. Testvéreim ajándékba kapták ezeket a barlangokat Alarictól, Maladon hercegétől. – Maladon! – futott ki a számon. – Istennek legyen hála! – Ha nem bámészkodik körülöttem az a rengeteg troll, térdre estem volna, hogy megcsókoljam a sarat. – Én pedig – folytatta a fenevad – Gorgoth vagyok. – Te vagy itt az uralkodó? – kérdezte Snorri. A szörny vállat vont, és megesküdtem volna, hogy egy kicsit zavarba jött. – Királyuknak titulálnak, de… – Jalan Kendeth herceg, Vöröshatár királynőjének unokája. – Kezet nyújtottam. – Örvendek a szerencsének. Gorgoth úgy nézett le a kezemre, mint aki nem tudja, mit csináljon vele. Már éppen rántottam volna vissza, nehogy letörje vagy beleharapjon, de akkor köréje fonta háromujjú mancsát, és egy pillanatra ízelítőt kaptam az erejéből. – Nos tehát – mondtam, ökölbe szorítva visszakapott kezemet, hogy kipréseljem belőle a sajgást. – Remélem, mint királya ennek a Hal… izé… – Radra – segített ki Snorri. – Igen, Halradrának. – Savanyú pillantást vetettem Snorrira. – Mint királya ennek a… hegymélynek… remélem, leszel kedves kíséretet adni egy másik uralkodói sarj mellé birtokod határáig.

Gorgothon nem látszott, hogy meghallott volna. Fél térdre ereszkedett, és Hennan felé nyújtotta nyitott tenyerét. – Hogyan lehetséges, hogy gyermek is van veletek, mégis vér szárad a bárdjaitokon? – A fiúra összpontosított macskaszemével. – Gyere ide. El kell ismerni, a kis nyavalyás éppen annyi bátorságot vagy vakmerőséget tanúsított a sötétben, mint napvilágnál. Akkor ismerkedtünk meg vele, amikor a hardassa kalózbanda agyarai felé száguldott, most pedig szilárd léptekkel előrejött, és beletette kicsi kezét a trollok királyának mancsába. – Hogy hívnak, gyermek? – Hennannak… uram. – Nekem is volt egy kisöcsém – mondta a szörny. – Nagyjából annyi idős lenne, mint te most… – Eleresztette a fiút, és felállt. – Új testvéreim éppen új otthonukba készülnek elvonulni, innen ezer kilométerre délnyugatra. A Renar-felföldre. Velünk tarthattok addig, amíg egy az utunk. – Hát ez nagy… – Erőt vettem a lelkesedésemen. – Elfogadjuk ajánlatodat. – Nem vitt rá a lélek, hogy felségnek tituláljam. De ez tényleg nagyszerűen hangzott. Ha menet közben nem falnak fel, el sem tudtam képzelni jobb testőröket a Holt Király szolgái ellen. Azok ugyanis, akiket felfalnak, alighanem egyszer s mindenkorra halottak maradnak! – Mikor indultok? – Maladon hercege kíséretet küld, hogy a népe ne keveredjen nézeteltérésekbe velünk. Egy héten belül ideérnek. A békeszerződés kimondja, hogy csak Heimdal ünnepe után kelhetünk útra. Azt is kimondja továbbá, hogy addig ember fia be nem teheti a lábát a Halradrába… A herceg járőrei gondoskodnak róla, hogy senki se tévedjen erre. – Mi olyan utakon jöttünk, amelyeket a herceg nem képes ellenőrizni – mondta Kara. – Most, hogy már úgyis itt vagyunk, igénybe vehetnénk vendégszeretetedet, Gorgoth király, míg útra nem kelsz? Ettől dühbe gurultam – tűrjem a trollbűzt, lakjam egy sötét, nyirkos barlangban, mikor a herceg asztalánál vedelhetném a sört? Láttam, hogy az undorethek is felvonják a szemöldöküket. De aztán rájöttem,

hogy semmi kedvem hegyeken meg erdőkön gázolni át, míg a herceg lakomázócsarnokába nem érek, még akkor sem, ha a söre nektár, és meztelen istennők szolgálják fel. Egyszerűen csak le akartam feküdni és aludni, nyirkos föld ide vagy oda. – Maradhattok – mondta Gorgoth. És ezzel el volt intézve a dolog.

TIZENHAT

A

barlang, amit kaptunk, a Halradra sivár lejtőjére meg végeláthatatlan fenyvesekre nézett. Kimerülten ledőltem, megpróbáltam kényelembe helyezni magam, és pillanatok alatt elaludtam. – Az a lándzsa, amit az üregben találtál… – Kara hangja. Nagyot rándulva, kábán felriadtam, és rájöttem, hogy közben besötétedett. Kara tüzet gyújtott a barlang bejáratánál, és a lángok mellett ülve az utolsó rúnalapok egyikét nézegette, amelyek még a haján lógtak. – Nem az üregben találtam. – Rajta feküdtél, azt mondtad. – Álmomban találtam. A hadúrtól zsákmányoltam. – Ez még nekem is nevetségesen hangzott. Nyilván a földön hevert, a troll, aki előző tulajdonosát megölte, eldobhatta mint ehetetlen holmit. Csakhogy nem ez volt a helyzet. Láttam a lándzsát nagyanyám emlékeiben, az utolsó részletig elevenen. – Nehéz elhinni, hogy csak úgy otthagyták – mondta Snorri előlépve a homályból, és a tűz megvilágította az arcát. – De nem hagyták ott. Álmom… – Hadd nézzem még egyszer. – Kara kinyújtotta a kezét. Nagyot sóhajtva ülő helyzetbe gurultam, és előhúztam magam alól a lándzsát.

– Gungnir! – mondta elkerekedő szemmel Tuttugu, amint felemeltem. – Neked is hasonlókat. – Ásítozva dörgöltem az arcom. – Odinnak volt ilyen lándzsája. Thornak kalapácsa volt, a Mjölnir. Apja meg lándzsát forgatott, a Gungnirt. – Aha – mondtam. – Hát ez aligha az a lándzsa. – Mindenesetre fantasztikus darab. – Snorri előrehajolt, és átvette. – Tartsd meg. – A tűz fölé nyújtottam a kezem, hogy megmelegedjen. – Én azóta nem bízom az álmokban, amióta találkoztam Sageousszal, az Ancrathok kedvenc mágusával. – Nem értem, miért hordana egy szlov hadúr északi lándzsát. – Kara a homlokát ráncolva nézegette a fegyvert, amint Snorri megfordította, és a berakását vizsgálgatta. – Az istenek küldték. – Tuttugu úgy bólogatott, mintha más vetette volna fel ezt a lehetőséget. – Talán maga Odin. – Fegyverre szükségünk van, az egyszer biztos – mondta Kara. – Ha Snorri mindenáron Kelem odvába akar vezetni bennünket… Mi a terved arra az esetre, ha Kelem nemet mond? Mi lesz, ha egyszerűen sóbálvánnyá változtat, és elveszi, amit hozol neki? Snorri összeszűkült szemmel megkocogtatta a bárdját. – Kelem nem tekinthetné Skilfart fiatalnak, ha az élettől való elválasztásához egy kifent penge elég volna. – Kara kinyújtotta a kezét, és Snorri átadta neki a lándzsát a lángok fölött. – Egy lándzsa jobban megfelelne a célra, mint egy csatabárd? – kérdezte. – A mítoszok árnyékot vetnek. – Kara maga elé tartotta a lándzsát, és a tűz megtáncoltatta árnyékát az arcán. – A sagák kincsei sok árnyékot vetnek, és még az árnyékuk is halálos fegyver. A legsötétebb, legélesebb árnyékhoz pedig a legnagyobb fényre van szükség. A sötétség és a fény összekapcsolva hatékony erőt alkot. – Futólag közém és Snorri közé pillantott. – Egy ilyen lándzsa… elegendő fénnyel… akár Gungnir árnyékát is vetheti. Az pedig még Kelemet is habozásra késztetné! – Nagyszerű, akkor menjünk vissza Skilfarhoz, és kérjük meg, hogy…

– Én is meg tudom csinálni – vágott a szavamba Kara. – Ha most csinálom, mielőtt még a Kerék hatása elmúlik, és varázserőm a régivé enyészik. – Az árnyéklándzsa tovább tart, mint az, amit Osheim tett velünk? – kérdezte Snorri. A völva bólintott. – Nem csak a varázserőm fogja idekötni. – Nem az istenek küldték azt a holmit. – Megvetően felhorkantottam, de a többit elharaptam. Mi értelme az orruk alá dörgölni, hogy az isteneik pogány maszlagok? Kara rám se bagózott; felállt, kezében a lándzsával. – Csináljuk gyorsan. Fogjátok meg a két végét. – Biccentett nekem és Snorrinak. Engedelmeskedtünk. Én igen előrelátóan a tompa végét markoltam meg. Éppen olyan félelmetes fegyvernek látszott most, hogy a tűz fénye a sötét fát borító ezüst-acél rúnákon libegett, mint korábban a hadúr kezében. Kara hátralépett, és elővette az orichalcumdarabot; elűzte az árnyakat, amint felfénylett a tenyerében. – Tartsátok szilárdan, hogy az árnyéka közétek essen. – Megemelintette az orichalcumot. – Eresszétek lejjebb, közel a földhöz… Fordítsátok el a fejeteket, és ne mozduljatok. A markában szorongatott fém hirtelen a fehérizzásig hevült, megvakítva az egész világot. Az utolsó, amit láttam, a lándzsa árnyéka volt a földön, kettőnk között, fekete vonal az éktelen ragyogásban. Teljes erőmből kapaszkodtam a lándzsába, amely málladozni kezdett az ujjaim között, mintha a fény kiégette volna belőle az életerőt, és hamuvá változtatta volna. – Az ég szerelmére, asszony! – A szememhez nyomtam a tenyerem tövét. – Nem látok. – Csss. Türelem. Mindjárt látni fogsz. Lassacskán visszatért a látásom, először kizárólag homályt észleltem a szemem sarkából, aztán fényt és árnyékot, végül színeket. Láttam a tüzet, és az izzást Kara kezében. A homályból élek lettek, és már azt is ki tudtam venni, hogy az öklömnyi orichalcum szemgolyó méretű gömböcskévé zsugorodott, mintha a többi része elégett volna.

– Ez tényleg istenhez méltó fegyver! – Snorri kiegyenesedett, miután a földről, ahová az árnyék esett, felvette az új lándzsát, amely hosszabbnak rémlett a réginél, a díszítése hasonló volt, de mintha valami vadabbat is kevertek volna bele, a rúnák szinte harsogták üzenetüket, köztük a fa sötétebb volt, mint a bűn, az ezüst-acél pedig önfényével égett. Üldögéltünk, néztük a lándzsát Snorri kezében. Besötétedett. Elaludtam. A hét, ami alatt a herceg emberei Gorgoth szerint megérkeznek, négy napnak bizonyult. A négy nap meg hárommal többnek a kelleténél – pedig az elsőt átaludtam! Fekhelyünk páfrány volt, hanga meg tüskés sünzanótágak, mintha gyökerestül tépték volna ki őket a földből, még rajtuk voltak a sárkoloncok. Vacsorára természetesen kecskét kaptunk, nyersen, szinte még bámult bennünket enyhén meglepett pofával, amilyet akkor vághatott, amikor a troll letépte a fejét. Reggelire kecskét szervíroztak. Ebédre úgyszintén. A második nap hajnal előtt ébredtem, és csak hevertem mozdulatlanul, miközben a pirkadat tömpe ujjakkal benyúlt hozzánk, de még éppen csak a dolgok szélét érte el. Telt-múlt az idő, aztán mintha valami szürkeséget láttam volna, egy sötétebb árnyékot, amint egy púp felé siklik, akit Snorrinak véltem. A homály mintha megcsomósodott volna valami körül, amit elrejtett, de az én figyelmemet mégis felkeltette. Ha nem vagyok sötétségesküdött, talán nem veszem észre. Az a valami, vagy semmi, Snorrihoz közeledve összesűrűsödött, föléje szállt, én meg csak feküdtem bénán, nem a félelemtől, hanem a pillanattól, amely úgy ejtett rabul, ahogy az ábrándozás ejti csapdába az embert. Hajnalodott, de napsugarak nem tűztek be a barlangunkba, csak a fény minősége változott meg. – Kopogás – ült fel Snorri motyogva –, kopogást hallok. Azzal a furcsaság el is röppent, és már semmi baljósabbat nem láttam, csak Snorrit, amint az álmot dörgöli ki a szeméből, és Karát, aki föléje hajolt.

– Én semmit sem hallok. – Kara vállat vont, és mintha idegesség suhant volna át a homlokán. – Meg kell vizsgálnom ezeket a sebeket. Ma készítek rájuk balzsamot.

Annak a második napnak a reggelén Kara lement a hegy hamu borította nyúlványán egy olyan szintre, ahol már növények is előmerészkedtek, és egy óra múlva tömött vászonzacskóval tért vissza, amelyben különböző gyógynövények, kéregdarabkák, virágok rejtőztek, meg valami sárféle. Ezekkel kezdte kezelni két vikingünk sebeit, amelyek közül a vágás tűnt a legkomolyabbnak Snorri csípőjén. Én nem büszkélkedhettem egyébbel, csak pár gyerekes karcolással. Nyilván akkor szereztem őket, amikor térdre esve kegyelemért könyörögtem, vagy az érzéketlen Istenhez fohászkodtam, bár semmi ilyesmire nem emlékszem. Karától mindenesetre nem kaptam együttérzést, őt csak Snorri csupa izom oldala érdekelte. És Aslaug sem tért vissza hozzám azon a második estén. Az elsőn már napnyugta előtt álomba merültem, és legföljebb egy jól fejlett nekromanta tudott volna életet lehelni belém. Viszont amikor Aslaug a második napnyugtával sem jött el, arra gondoltam, Loki lánya talán haragszik, amiért átvetettem magam a bajmágusok boltívén. Mivel az alternatíva valamilyen förtelmes halál lett volna, nem tartottam logikusnak a helytelenítését, de tény, hogy akkor ellenezte a dolgot. Akármilyen temperamentumos is, ezt furcsának találtam. Az első nap, amikor partra vetődtünk, máris rohant vissza hozzám, miután olyan sokáig nem susoghatott a fülembe a Kara hajója köré hintett mágia miatt. Azzal intéztem el magamban, hogy „ilyenek a nők”, majd megbékél a végén. Mindig megbékélnek. A barlang homályában és unalmában többször végigpörgettem a nagyanyámmal kapcsolatos emlékeket Ameroth várából. Sőt, amikor az ostrom utolsó napjának eseményei idéződtek fel bennem, képtelen voltam megszakítani a szemem előtt zajló mészárlást. Megint eltűnődtem rajta, hogyhogy nem botlottam bele még soha ebbe a történetbe. Ámbár az is igaz, hogy sokszor vádoltak már önzéssel, és bevallom, családom dicső múltja csakis abból a szempontból érdekelt,

hogy hol áshatták el a zsákmányt. Jut is eszembe, van valami dal Ameroth vörös királynőjéről, de a szövegére sohasem figyeltem… Nagyanyámra gondoltam, régóta szövögetett terveire, furcsa, ólálkodó nővérére, aki varázslatot futtatott át rajtam és Snorrin, meg Skilfarra, a jéghidegre, a minden eleven embernél idősebbre… – Kara? – Igen? Keresgéltem a megfelelő szavakat, de mivel nem találtam, beértem a rosszakkal. – Miért döntöttél úgy, hogy boszorkány leszel? Hiszen tudod, milyen hátborzongatóak, nem? Barlangokban élnek, összevissza zagyválnak, közben varangyokat beleznek… és halálra rémítik a rendes embereket. Mikor döntöttél úgy, hogy varangybelezés, igen, ez lesz az én életcélom? – Te mihez kezdtél volna, ha nem hercegnek születsz? – Felnézett rám, szemében megcsillant a tűz fénye. – Hát… én… arra rendeltettem, hogy… – Hagyjuk Isten akaratát meg a többit, amire a fajtád hivatkozni szokott… mi lett volna, ha nem annak születsz? – Én… nem is tudom. Talán fogadós lettem volna, vagy lótenyésztő. Olyasvalaki, aki lovakkal foglalkozik. – Buta kérdés. Én herceg vagyok. Ha nem az volnék, akkor az nem én volnék. – Nem ragadnál kardot, nem akarnál trónt szerezni? Születésedtől függetlenül? – Ja, persze, dehogynem. Hogyne. Nyilván. Mint mondtam, én arra rendeltettem, hogy herceg legyek. – Inkább rendeltettem volna arra, hogy király legyek. De Karának igaza volt, akkor nem ácsingóznék királyságra, hanem lovakkal foglalkoznék. Remélhetőleg inkább lovagolnék rajtuk, nem a szart lapátolnám alóluk. Bár lapátot forgatni még mindig jobb, mint kardot. – Én parasztnak születtem, a thorgilok, a jégvikingek jobbágyának. Mondhatnám, hogy a kíváncsiság hajtott, hogy kiismerjem a dolgokat, megértsem, mi rejlik amögött, amit látunk, feltárjam a titkokat, amelyek az egyik dolgot a másikhoz fűzik. A legtöbb fiatal völvainas ilyesmiket válaszolna, és sokan komolyan is gondolják. A kíváncsiság. Hányan, de hányan beleőszültek! De hogy az igazi ok?

Hogy engem mi hajtott? Elárulom, mert hegyeken soha ne hazudjon az ember. A hatalom, vöröshatári Jalan herceg. Én is részesülni akarok abból, amit te az anyatejjel szívtál magadba. Rossz idők közelegnek. Mindnyájunk számára. Olyan idők, amikor jobb völvának lenni, még ha rémisztő boszorkányok vagyunk is egy barlang mélyén. Jobb, mint földtúró, munkában meggörnyedt parasztnak lenni, aki nem is sejti, mi közeleg, mint ahogy a tavaszi gida sem veszi észre a kést a gazda kezében. – Hm. – Erre nem tudtam mit mondani. Minden uralkodói sarj tisztában van a becsvágyó emberek értékével, de a bennük rejlő veszéllyel is. A Széthullott Birodalom udvarai tele vannak az ilyenekkel. Félig-meddig azt hittem, más erők mozgatják azokat, akik a világ szövetével játszadoznak, és furcsa, ijesztő jövendőkről álmodoznak… Talán nem kellett volna meglepődnöm rajta, hogy a becsvágy, a hatalom egyszerű vágya rejlik emögött is.

A harmadik napon már annyira unatkoztam, hogy Snorri rábeszélésének engedve felkapaszkodtam vele a háromszáz méterrel feljebb levő kráterhez. Snorri hozta a lándzsát is, sétabotnak; bicegés közben a jobbik csípőjére nehezedett, és olyan lassan haladt, hogy ez egyszer még én is lépést tudtam tartani vele. Jött a kölyök is, előttünk futkározott a kövek között. – Rendes kis kecskegida ez. – Snorri Hennan felé biccentett, aki följebb várt bennünket az ösvényen. – Nehogy meghalljanak a trollok, mert egy falásra bekapják. – A kuporgó, szélfútta kölyköt néztem. Tényleg jó gyerek volt alighanem. A magam részéről sohasem gondoltam így a gyerekekre, inkább csak azt tartottam, hogy vakarcsok, és az utamban vannak, s ha szóltam hozzájuk, legföljebb a nővérük idomait emlegettem szemérmetlenül. Végül felértünk a fekete sziklát szeldelő mély vízmosásokon keresztül. A kráter fogazott széléről egy nagy, váratlan tóba bámultunk bele. – Hol a tűz? – kérdeztem. A füst hiánya, miközben fölfelé kepesztettünk, már eleve gyanút keltett bennem. A Beerentoppen kráterébe elmulasztottam belenézni, amikor Edris Dean felnoszogatott

arra a nyavalyás hegyre, és őszintén szólva örültem is, hogy nem kellett még száz métert kutyagolnom a pereméig. Arra viszont emlékeztem, hogy a Beerentoppenből füst kanyargott, amit a szél úgy fújt le dél felé, ahogy a kopasz ember utolsó hajszálai lengedeznek. Ha már egyszer fölkaptattunk a Halradrára, némi joggal számíthattam egy kis füstre meg kénkőre. – Rég kialudt. – Snorri talált egy szélmentes ülőhelyet. – Ez a vén vulkán évszázadok óta szundikál, sőt lehet, hogy évezredek óta. – Nem mély a víz. – Hennan, a belső lejtőről, egész nap most szólalt meg először. Fura volt, mert véleményem szerint a kölyköknek soha be nem áll a szájuk. Viszont igazat mondott: talán ha ötcentis vízréteg borította a hatalmas jégkérget. – A közepén van egy lyuk – mutatott rá Snorri. A fénytükröződés elsőre elrejtette, de amint megpillantottam, nem is értettem, hogyhogy nem vettem észre. Egy négylovas hintó is eltűnhetett volna benne. Eszembe jutottak Gorgoth szavai. Két tűzesküdött összeveszett. – Lehet, hogy így vetettek véget a trollok a tűzesküdöttek civakodásának. – Egy vödör hideg víz szétválasztja a marakodó kutyákat, egy egész tóra való véget vetett a csatának, amely olyan mélyen megrepesztette a világot, hogy mi is átpottyantunk rajta onnan, ahonnan a bajmágusok boltíve indított útnak bennünket. A fiú, ahogy a gyerekeknek ez már szokása, köveket kezdett dobálni a vízbe. Kedvem lett volna utánacsinálni, ha kevesebb erőfeszítést igényelt volna. Van valami egyszerű öröm abban, amikor köveket dobálunk a vízbe, és nézzük, ahogy fodrozódik. A pusztítás izgalma ez, kombinálva a bizonyossággal, hogy minden rendbe fog jönni – olyan lesz, mint régen. Az én kényelmes udvarbeli életembe akkora követ dobtak, hogy a hullámok a világ végéig sodortak, de talán mire visszatérek, megint olyan lesz, mint azelőtt, várja, hogy befogadjon. A felnőttek se tesznek mást, mint köveket dobálnak, bár nagyobbakat, és más-más pocsolyákba. Snorri némán ült, kék szeme egy árnyalattal világosabbnak látszott a tóban megcsillanó égbolt tükröződésétől. Nézte a vizet, nézte a fiút, összefont karral. A szél kirontott a szikla mögül, aminek nekivetette a hátát, és előrefújta a haját, elrejtve az arckifejezését. Többször is

láttam, hogy faképnél hagyja Hennant, Karára vagy Tuttugura bízva, hogy vigyázzanak rá. De mindig figyelte, ha azt hitte, hogy nem vesszük észre. Talán a Snorri-féle családos ember mindig is aggódna egy árva gyerekért. Csak éppen ő azt hitte, saját elvesztett gyerekeit árulja el ezzel a törődéssel. Nekem végképp nincs fogalmam róla, hogyan működik egy család – mármint kinn a világban, dadusok meg nörszök nélkül, akik elvégzik a szülők munkáját. Mindenesetre átkozottul kellemetlennek tűnt, és költségesen függőnek. Az ember éveken át gyakorlatozik, elsajátítja a fegyverfogás fortélyait, aztán jön egy kisfiú, és áttör a védelmén, lehúzza a földre a követelőzésével. Nemsokára felkaptam egy kődarabot, és Hennan feje fölött a tóba hajítottam. Nem az volt a kérdés, fogok-e köveket hajigálni, hanem az, hogy mikor.

Egészen addig maradtunk a kráter pereménél, míg a nap lenyugodni készült, és a szél hidegre fordult. Vissza kellett kurjantanom a fiút buta játékaitól, amik a tóparton lekötötték. Valahol talált egy faágát, és beúsztatta oda, ahol friss olvadékvíz gyűlt meg a jégen. Felszaladt hozzánk: Snorri a messzeségbe bámult az erdő benőtte völgyeken át, én egy takaróba burkolóztam, amely köpönyegül szolgált. – Máris megyünk? – Csalódottnak látszott. – Én még maradni akarok. – Nem mindig kapjuk meg azt, amit akarunk – mondtam, de rögtön eszembe jutott, hogy az élet komiszságából neki nincs szüksége leckére. Nemrég nézte végig, hogyan halt meg az az ember, aki felnevelte. – Nesze. – Egy ezüstkoronát nyújtottam feléje a két ujjam közt. – Választhatod ezt, vagy a legjobb tanácsot, amit csak adhatok, és amit egy bölcs embertől hallottam, de eddig még nem osztottam meg senkivel. Erre már Snorri is odanézett, és felvonta a szemöldökét. – Na? – kérdeztem. Hennan összeráncolta a homlokát, a pénzdarabra bámult, aztán rám, aztán megint a pénzdarabra.

– Inkább… – Kinyúlt, visszahúzta a kezét. – Inkább a… tanácsot kérem. – Úgy bökte ki, mintha fájnának neki a szavak. Bölcsen bólintottam. – Mindig a pénzt válaszd. Hennan értetlenül meredt rám, miközben felálltam, zsebre vágtam a pénzt, és összehúztam magamon a pokrócot. Snorri gúnyosan felhorkant. – Mi… mi? – Hennan zavarodottsága méregbe váltott. Snorri elindult, én meg követtem. – Mindig a pénzt válaszd, kölyök. Hasznos tanács.

Mire Gorgoth végre-valahára közölte, hogy látták a dánokat betérni az erdőbe, már mindnyájan alig vártuk, hogy útra keljünk. Egy sivár késő délután indultunk el, az északi szél esőt zúdított végig a lejtőkön. A terv az volt, hogy éjszakánként tesszük meg a hosszú út egy-egy szakaszát, de az elején, a Heimriftről leereszkedőben, olyan gyéren lakott a vidék, hogy a dánok azt mondták, itt még fölösleges rejtőzködni. Jómagam arra tippeltem, a kíséretnek semmi kedve sincs ahhoz, hogy sötétben találkozzon először a trollok hordájával. Még mindig azokat a göncöket viselve, amelyekben az Errensa hajótörésekor partra evickéltünk, elkezdtünk lekanyarogni a Halradra fekete lejtőjén a völgyekben növő fenyvesek felé. Snorri a menetoszlop végére sorolt be bennünket, így száznegyven trollt számolhattunk meg, amint a barlangokat elhagyva felszisszentek a napvilág láttán. Hátborzongató dolog száznál is több trollt követni, olyan teremtményeket, amelyeket egyesével-kettesével is ritkán lát ember, és még kevesebben élik túl a találkozást. Mi öten nagyobb zajt csaptunk, mint ők, mert a trollok alig hallatták a hangjukat. A kivonulás mégis rendezett volt és gyors. Kara állította, hogy kommunikálnak egymás közt, csak szavak nélkül. Én felvetettem, hogy szabályos sorban kiballagni az akolból a birkák is képesek, pedig azok lelketlen barmok. Erre az egyik troll hátrafordult, és rám szegezte fekete szemét. Befogtam a számat.

A fák menedékében Gorgoth egyszer csak megálljt parancsolt, és a trollok szétszéledtek, nagy lármát csapva az elszáradt ágak sűrűjében. – Úgy egyeztünk meg, hogy itt várunk – mondta Gorgoth. Hogy honnan tudta megállapítani, fogalmam sincs. Nekem az erdő egyik foltja olyan volt, mint a másik, de persze örültem, hogy a szél és az eső legrosszabbját legalább magunk mögött hagytuk. Leültem egy fa tövébe, az ingem nedvesen tapadt a hátamhoz. Ha nincs a százvalahány troll, idegesített volna a fenyőemberek és más borzalmak gondolata, amelyek az árnyékok közt bujkálhatnak. Snorri és én nem éppen szép élményekkel gazdagodtunk ezekben az erdőkben, amikor észak felé tartottunk. Most azonban elégedetten hátradőltem, és még a trollok bűze sem zavart. Csekély ár az ember lelki békéjéért. – …a parancsnokuk… – Nem messze tőlem Tuttugu csevegett Gorgothtal. Egész jól megfért egymással a vörös irhába bújt hatalmas ördög meg a hájas, gyömbérszínű északi, aki a könyökéig sem ért társának. – …a herceg unokaöccse… Nyugtalanság futott végig rajtam, mintha követ dobtak volna lelki békém imént elcsendesedett tavába. – Mi van a herceg unokaöccsével? – kiáltottam oda. – Ő lesz a kíséretünk parancsnoka, Jal, és hamarosan ideérnek – felelte Tuttugu. – Hmmm. – Ez rendben is volna. Vöröshatár hercegét arisztokrata kísérje haza. Még ha jelentéktelen arisztokrata is az illető. De a herceg unokaöccse… erről rémlett valami. Kivertem a fejemből, és Karát néztem, aki Hennant figyelte, miközben csöpögött rám az eső a sűrű fenyőtűk közül. Nemsokára észrevettem egy trollkövet: ezért jelölhették ki ezt a helyet a találkozóra. Ősi, viharvert, mohlepte szikladarab volt, ferdén állt ki a földből. Tudtam, hogy csakis trollkő lehet, mert egyáltalán nem hasonlított a mellette heverő trollokra.

– Lovak! Jönnek. – Snorri felállt; a lándzsa a kezében volt, csatabárdját a barlangban készített kecskebőr szíjakkal erősítette a hátára.

Néhány másodperc múlva már én is hallottam: ágak roppantak, ahogy a fák közt nyomakodtak előre. Hamarosan felbukkantak a legelsők. – Üdv, Gorgoth! – A férfi nyugtalannak hangzott. Hárman voltak összesen, és nem csak a fák miatt húzódtak közel egymáshoz. Köröskörül fekete alakok mozogtak az árnyékok közt. A lovak még gazdáiknál is idegesebbek voltak, szemük vérben forgott a trollszagtól. Közelebb jöttek; farkasbőr köpönyeget viseltek, kerek pajzsuk a karjukon, sisakjuk hasonlított a vörös vikingekéhez, szorosan simult a fejükre, szegecselt bronzpántok fogták össze, a karimájukról lenyúló szem- és orrvédők szépen cizelláltak. – Örülök, hogy újra látlak. – Gorgoth köszöntésre emelte egyik óriási mancsát. – Hányan vagytok? – Húsz lovas. A többi pedig odalenn várakozik az erdei úton. Indulhatunk? – Igen. – Gorgoth bólintott. A lovasok megrántották a kantárt, de mielőtt visszafordultak volna, vezérük észrevette Snorrit, aki éppen akkor bújt elő a fák közül. – Kik a vendégeitek… Gorgoth? – Hallottam a bizonytalankodást a hangjában, amint valami titulust keresett a szörnynek, de nem talált. Újra elfogott a nyugtalanság. A férfi fiatal volt, közepes termetű. Arany sörénye a válláig ért. Kellemetlen emlékeket ébresztett bennem. Miközben ezen tanakodtam, Snorri előrelépett, és összes fogát kivillantva elvigyorodott, amitől rejtélyes módon minden idegen rögvest a barátjává válik. – Snorri ver Snagason vagyok, az undorethek klánjából, az Uuliskfjord partjáról. Ő pedig rokonom, Olaf Arasson, akit Tuttugunak is neveznek. – Tuttugura mutatott, aki előcammogott Gorgoth mögül, gallydarabokat piszkálva ki a szakállából. Előrejött Kara is, aki éppúgy nem volt tisztában a protokollal, mint a többiek. Egy herceget a közrendűek előtt illik bemutatni. Azt hittem, ezt még a közrendűek is tudják! – Kara ver Huran, Reckjából, a Jég és Tűz Honából. Ez nekem új volt! Azt hittem, valamelyik norseheimi jarlságból származik. Trondban találkoztam egy-két matrózzal, akik megjárták a

Jég és Tűz Honát. Szeszélyesnek nevezték az átkelést, és ha egy viking azt mondja egy tengeri útról, hogy szeszélyes, az azt jelenti, hogy öngyilkos vállalkozás. Nem csoda, hogy Kara olyan otthonosan érezte magát egy barlangban, a vulkán alatt. Torkomat köszörülve előreléptem; jobb szerettem volna, ha lóhátról mutatkozhatok be, és minimum a szemébe nézhetek a fickónak, vagy éppenséggel lenézhetek rá. – Vöröshatári Jalan Kendeth herceg, szolgálatodra. A vörös királynő unokája. – Általában nem említem a nagyanyámat, de most, hogy már tudtam, hogyan szerezte a nevét, gondoltam, kölcsönözhet egy kis nyomatékot az enyémnek. A herceg alig észrevehetően biccentett, és levette a sisakját. Szétrázta a haját, a sisakot a nyeregkápára akasztotta, és rám meresztette kék szemét. – Mi már találkoztunk, herceg. Hakon vagyok, maladoni Alaric herceg a nagybátyám. A francba. Majdnem felkiáltottam. A Három Csatabárdban találkoztam vele, a Trondban töltött első napomon. Tíz perc leforgása alatt sikerült a képébe vágnom egy ajtót, eltörni az orrát, és kidobatni a fogadóból mint sarlatánt. – Örvendek – mondtam, remélve, hogy a megszégyenítésében játszott szerepem még most sem egészen világos előtte. Hazugnak állítottam be, aki hősként tetszeleg. Nagyon elégedett voltam, hogy Barakiel gyógyító erejét kihasználva rendbe hoztam sérült kezét, és rácáfoltam a hetvenkedésére, miszerint megharapta egy kutya, miközben megmentett tőle egy csecsemőt. De hát tényleg nagyképűsködött. Egy kutya minden hülyét megharaphat. Azonkívül úgy nézett ki, el fogja csavarni Astrid és Edda fejét, még mielőtt lenyűgözhetném őket a sármommal. Hakon összehúzott szemmel méregetett, szemöldöke között barázdák jelentek meg, de nem szólt semmit, csak megfordította a lovát, mi meg elindultunk a dánok mögött az út felé. – Jóképű fickó – jegyezte meg Kara, aki Gorgoth mögött lépkedett. Snorri és én összenéztünk. Az én pillantásom azt mondta: „Na, hát ezért kellett kibabrálnom vele.”

*** Maladonból éppen csak annyit láttunk, amennyit a fáklyák útközben megvilágítottak, meg a néptelen lápvidékeket, amikor nappalra tábort vertünk. Nem éreztem nagy veszteségnek. Épp eleget láttam a Dánvidékből, amikor tavaly észak felé menekültünk. Savanyú föld, savanyú lakosokkal, akik szeretnének igazi vikingek lenni. De a két Thurtan se jobb. Sőt rosszabb, ha ez egyáltalán lehetséges. A Széthullott Birodalom útikalauza előkelőknek énnálam ezt tartalmazná Kelet-Thurtanról: „Olyan, mint Maladon, csak laposabb.” NyugatThurtanról meg ezt: „Lásd Kelet-Thurtan. És mocsaras is.” Aslaug nem tért vissza, pedig minden este vártam. Kétszer halk kopogást hallottam, mintha egy vastag ajtón dörömbölnének valahol messze, de úgy látszott, Osheimből való megmenekülésünk valamiképp széttörte a kapcsot, amellyel a Néma Nővér kovácsolt össze bennünket. Lehet, hogy amikor Aslaug és Barakiel előbújt, hogy szembeszálljanak a hardassákkal, egyben ki is szakadtak belőlünk, s így Snorri meg én kiürültünk, vagy szabaddá váltunk, nézőpont kérdése. Az az igazság, hogy hiányzott nekem Aslaug. Csak ő látta kristálytisztán, hogy mit érek. A második este, azt követően, hogy a maladoni erdőket magunk mögött hagytuk, köpönyegem alatt kuporogtam a ritkás esőben, és elképzeltem, mit mondana, ha ilyen körülmények között látna. „Jalan herceg a földön alszik, e között az északi népség között? Hát nem tudják, hogy a magadfajta értékes embert a legimpozánsabb lakomázócsarnokokban kellene fogadni?”

Bármennyire is hiányzott Aslaug, annak azért örültem, hogy Barakiel is kiűzetett Snorriból. „Óvakodj tőle, Jalan – mondta egyszer Aslaug. – Óvakodj a fényesküdöttől. Barakiel tisztában van vele, hogy az a kulcs több ajtót nyit, nem csak azt, amit Snorri keres. Kelem bányáiban sok ajtó van. Az egyik mögött Barakiel meg a fajtája, a többi önelégült szenteskedő áll lesben. Amint eljön a hajnal, megint

Snorri fülébe sugdos majd, meggyőzi, Snorri bedugja Loki kulcsát abba a zárba, és akkor kiözönlik Barakiel hada… és többé már nem tanácsokat fog osztogatni, hanem ítéletet mond, és végre is hajtatja.” A legnagyobb alvó kupac felé pillantottam. Amit Aslaug mondott, az nagyon is hihetően hangzott, ugyanakkor Snorrit nem könnyű olyan utakra terelni, amelyeket nem ő választ… ezt tapasztalatból tudtam. Annak mindenesetre örültem, hogy Barakiel eltűnt. Valahol lenyugodott a nap, és a távoli kopogás elenyészett. Kara felé néztem, és Hennan nézett vissza rám, aki odabújt a völva mellé a takaróján. A fiú kifürkészhetetlen tekintettel méregetett, így hát vállat vontam, és elmentem megöntözni egy fát.

Éjszakáról éjszakára keltünk át előbb Maladonon, aztán a két Thurtanon. Alaric herceg szoros szövetségben állt a thurtani lordokkal, ezért saját felelősségének érezte, hogy Gorgoth és testvérei incidens nélkül vonuljanak végig a birtokaikon – az ilyesmi becsület dolga, mint Lord Hakon többször is Gorgoth orra alá dörgölte. – Ha akár csak egy kecskének vagy birkának lába kelne valamelyik pásztor nyájából, az olyan lenne, mintha Alaric herceg maga lopta volna el – mondta Hakon. Gorgoth meghajtotta busa fejét, és biztosította, hogy minden rendben lesz. – A trollok háborúra teremtek, Lord Hakon, nem tolvajlásra. Hennan jól bírta a menetelést, meg se kottyant neki az a sok kilométer, sőt még arra is maradt energiája, hogy hajnalonta a tábor körül futkosson, és nyaggassa az északiakat, hogy meséljenek neki. Gorgothtal is gyakran beszélgetett. Eleinte gyanakvással szemléltem a szörny iránta tanúsított érdeklődését, de úgy látszott, egyszerűen kedveli a fiút; mindenféléket mesélt neki a hegymélyi sötét helyeken megbúvó titkokról és csodákról.

A hosszú menetelés során minden leleményességemet latba vetettem, hogy elcsábítsam Karát. Noha esze ágában sem volt vonzóvá tenni magát, mégis meggyötört. Ugyanolyan koszos és

ápolatlan volt, mint mi, többiek, sovány, izmos és csípős tekintetű, ennek ellenére megkívántam. Minden rossz tulajdonsága dacára – félelmetesen okos volt, túl sok mindent tudott, szinte mindig átlátott rajtam, és habozás nélkül nyársalt fel tapogatózó kezeket – kitűnő társaságnak találtam. Új, zavarba ejtő élmény volt ez számomra. Elnézni Karát, amint trágár történetekkel szórakoztat húsz dánt a tábortűz körül, tisztára olyan volt, mint ha egy Király-erdei vadászaton, Cinóber határában az űzött vadkan hirtelen megtorpanna, letelepedne, pipát venne elő, és taglalni kezdené a borjúhús előnyeit a vadhússal szemben, s közben arról is véleményt nyilvánítana, milyen bort illik felszolgálni a sült hattyúhoz. Snorri, akit Hakon érkezéséig fő riválisomnak tekintettem Karánál, furcsán visszafogott volt a nő jelenlétében. Arra gondoltam, talán még mindig Freja emléke béklyózza, hű a halott feleségéhez. Távolabb aludt tőlünk, s a keze többször is a mellére tévedt, ahol a kulcs függött a zekéje alatt. Azon ritka alkalmakkor, amikor én ébredtem előbb, néha észrevettem, hogy megrándul az arca, és úgy nyújtogatja a derekát, mintha ismét kínozná az elmérgedt seb, amin Barakiel Osheimben enyhített.

Lassan teltek a meneteléssel töltött éjszakák. Kelet-Thurtan Nyugat-Thurtanba váltott, de erre csak abból következtettem, hogy még nedvesebb lett minden. Sajgó lábbal kutyagoltam, és egyre jobban vágytam egy lóra. Első nyugat-thurtani éjszakánkon csupa sár lett a csizmám. Elegem volt Lord Hakon hetvenkedéséből, amit Kara fülének szánt – úgy szónokolt a klasszikus irodalomról, mint valami aszott dáma, akit egy napra kieresztettek a könyvestornyából –, így hát az egyetlen olyan szörnynél kerestem vigaszt, aki tudott beszélni. – Mi vár rád és alattvalóidra a Felföldön, Gorgoth király? Sosem hallottam még hírét Renar gróf vendégszeretetének… – Nem vagyok én király, Jalan herceg. Csak egy szó ez, ami pillanatnyilag hasznosnak bizonyul. – Gorgoth a tűz fölé tartotta a kezét, olyan közel, hogy nem is értettem, hogyhogy nem forr le a bőr az ujjairól. A három fekete ujj földöntúlinak tetszett abban a

fényességben. – Mostanság egyébként Jorg király uralkodik a Felföldön. Menedéket kínált nekünk. – A trolloknak menedékre van szükségük? Nahát… hogy micsoda? Jorg? Csak nem az az Ancrath gyerek? Gorgoth bólintott. – Erővel vette el a trónt a nagybátyjától. Én is ővele jöttem fel ide északra, a Heimriftre. – Ó. – Nem találtam szavakat. Úgy képzeltem, Gorgoth a trollok közt született, és nem is törtem a fejem azon, hogyan tett szert a beszéd képességére, meg az emberek közti jártasságra, hogy hercegekkel és lordokkal tud tárgyalni. – És igen, a trolloknak menedékre van szükségük. Az emberek sokan vannak, és az erőt kihívásnak, a különbözőséget bűnnek tekintik. Valaha állítólag sárkányok is éltek a földön. De mára kivesztek. – Hmmm. – Valahogy nem tudtam sajnálatot érezni az üldözött trollok sanyarú sorsa miatt. Talán ha valamivel pelyhesebbek lennének… – Hallottam már erről a te Jorgodról. Sareth királyné egyszer megkért, hogy fektessem a térdemre, és páholjam el a kis taknyost. Meg is tettem volna… Sareth királyné ugyanis nagyon megnyerő tud lenni. – Megemeltem a hangom, csak úgy finoman, észrevétlenül, hogy Kara is hallja, amint királynékról meg hercegekről beszélek. – És szép is ráadásul. Találkoztál már… Ja igen, ez nem valószínű. – Eszembe jutott, hogy Gorgoth nem az a fajta, akit meghívnak az udvarba, hacsak nem ketrecben, mulatság gyanánt. – Szívesen móresre tanítottam volna a kölyköt, de sürgős dolgom volt északon. Nekromantákat meg nemszületetteket kellett helyretenni, ilyesmik. – Kalandjaim ugyan egyetlen, véget nem érő nyomorúságban teltek, de most legalább előránthattam a „nekromantákat”, hogy letromfoljam velük ellenfelem merészségről meg viszontagságokról szóló meséit. Lehet, hogy Gorgoth egy rettenetes trollkirály, de mit tudhat az ilyen barlanglakó a nekromantákról? Gorgoth dübörgő torokhangon felelt: – Jorg Ancrath zabolátlan, becstelen és veszedelmes ember. Azt ajánlom, őrizkedj tőle.

– Jorg Ancrath? – Hakon a név hallatán félbeszakította az Iliász versformájának dögunalmas taglalását. – A nagybátyámnak is ez a véleménye róla, Gorgoth. De azt hiszem, mégis kedveli! Sindri kuzinban is mély benyomást keltett. Egyszer nekem is próbát kell tennem vele. – A dán odajött a tűztől, csupa aranyhaj, szögletes áll meg árnyék. – És te a térdedre akartad fektetni őt, Jalan herceg? – Hallottam, hogy Snorri felhorkant a háttérben; talán eszébe jutott az igazság, meg sietős távozásunk Crath-városból. – Bajos lenne. Az az ember elpusztította Ferrakindet… – Ferrakindet? Kara válaszolt. – A tűzmágust, a Heimrift urát, Jal. A vulkánok akkor hallgattak el, amikor meghalt. – Az árnyékok közül figyelt, arcának épp csak a vonalai látszottak a tűz fényénél. Észrevettem, hogy a mosolya sok dán arcról visszatükröződik. – Á. – Egye meg őket a fene. Felálltam, azt motyogva, hogy ki kell nyújtóztatnom a tagjaimat, de elmenőben még odavetettem: – Mindenesetre Sareth királyné nem volt valami nagy véleménnyel arról a kölyökről.

Ahogy egyik éjszaka követte a másikat, és egyre közeledtünk a gellethi határhoz, másik utamon – Kara prémtakarói felé – csak igen lassan haladtam, noha zavarba ejtő módon az volt az érzésem, hogy inkább engem csévélnek fel, és nem én akasztom bele karmaimat az áldozatba a híres Jalan-féle sármmal, nem én csábítom őt magamhoz. Még nagyobb bosszúságomra Kara ugyan rejtélyes pillantásokat vetett rám, s a mosolyától minden férfinak felforrt volna a vére… egyszersmind azonban mintha átlátott volna a fecsegésemen, és kinevette volna az önfeláldozásról meg becsületről szóló hazudozásomat. Sokszor faggatott Snorriról meg a kulcsról, arról, hogy milyen körülmények között tettünk szert rá, Snorri meggondolatlan szándékáról, és arról, hogy hogyan lehetne lebeszélni róla. Dühített, hogy már megint Snorriról kell társalognom egy nővel, de hízelgett is, hogy a véleményemet és a tanácsomat kéri Loki kulcsával kapcsolatban.

– Egy ilyen holmit nem szabad erővel elvenni – mondta. – Nagyon kockázatos. – Persze hogy az… elvégre Snorriról van szó… – Nem csak. – Közelebb húzódott, elbűvölő hangja a fülembe sugdosott. Aslaug emléke bizsergetni kezdett odalenn. – A kulcsot Loki készítette. A csaló. A hazug. A tolvaj. A hozzá hasonlók nem tűrik, hogy művük a legerősebbé legyen. – Hát, pedig nem valami szelíden vettük el! – Felfújtam magam, és igyekeztem közömbösnek látszani. – A nemszületett kapitány téged támadott meg, Jalan. Snorri csak a maradványaiból vette magához a kulcsot. Nem az volt a célja… nem a kulcsért támadt rá a nemszületettre. – Izé… tényleg. – Csalás vagy lopás. Csak ezek a biztonságos lehetőségek. – A szemembe nézett. – Ha azt gondolod, hogy ezek biztonságosak – feleltem –, akkor nem ismered Snorrit.

Miközben úgy éreztem, kapcsolatom Karával egyre bensőségesebbé válik, őt mintha minden múló nappal egyre inkább elbűvölte volna a dühítően jóképű Lord Hakon. Az a rohadék minden este bemutatta egy-egy újabb jó oldalát, méghozzá tökéletes hozzáértéssel, természetes revelációként tüntetve fel a dolgot, és nem dicsekvésként. Egyik este mély tenorját, abszolút hallását fitogtatta, meg azt, hogy az összes híres északi dalt betéve tudja. Másik este Snorrin és egy Hurn nevű emberhegyen kívül mindenkit legyőzött szkanderben, pedig csak hosszas rábeszélésnek engedve vett részt a vetélkedőn. Harmadik este hosszan aggodalmaskodott egy embere miatt, akit fejfájás gyötört – úgy fecsegett Karával a különféle gyógyfüvekről, mintha csak javasasszony volna, akit beteghez hívtak ki. Ma este pedig szarvashúst főzött, amit nagy nehezen legyűrtem, és „tűrhetőnek” minősítettem, holott csak a vasakaratomnak köszönhettem, hogy nem kértem másodszor is repetát… a legjobb szarvashús volt, amit életemben ettem.

Az utolsó előtti éjszakán Kara az oszlop előtt lépkedett, és Lord Hakon leszállt magas lováról, hogy mellette ballaghasson. Meleg éjszaka volt, könnyű járás esett, szerenádoztak a fülemülék, és azok ketten nemsokára már kart karba öltve, nevetgélve, tréfálkozva sétáltak. Természetesen mindent elkövettem, hogy édeskettesüket megzavarjam, de ilyen esetekben elég nehéz elviselni a hűvös lekezelést, főleg ha közben húsz dán lovas mered az ember tarkójára. Utolsó napunkon késő délután ébredtünk, táborunk egy réten volt, patak mellett, a nap melegen sütött, friss virágok virítottak a fákon. Már csak alig tizenöt kilométerre volt tőlünk a gellethi határ, ahol Lord Hakon és dánjai megválnak tőlünk; nagy örömmel néztem elébe e fejleménynek. Snorri és Tuttugu nyilván Firenzéig is szívesen elgyalogolna ezekkel a pogányokkal, hiszen egész úton harci történetekkel traktálták egymást. A dánok imádják a tengeri meséket meg az ősi sagákat. Snorri személyes tapasztalatból szolgálhatott az előbbiekkel, Kara pedig rengeteget ismert az utóbbiakból. Már-már attól féltem, a herceg emberei közül néhányan önként tovább kísérik az undoretheket, annyira csodálták ezeket a vikingeket… Még Tuttugu is hősi színben tűnt fel előttük, egyik szezonban a Vízbefúltszigetekre tört be, másikban holt lényekkel csatázott a Metsző Jégen, aztán meg hardassákkal szállt szembe az Osheimi Keréknél… Ásítottam, nyújtózkodtam, megint ásítottam. A dánok a reggeli tűz hamuja körül hevertek, a lovak egy enyhe emelkedőn voltak kipányvázva, a trollok többnyire alig látszottak, a vízhez közelebb feküdtek a magas fűben. Az eddigiekhez képest szinte forró volt a nappal – kezdődött a nyár, még ha csak halvány északi mása is. Ráérősen készítettük el az esti „reggelit”, senki sem sietett útra kelni. Tuttugu hozott egy tálka zabkását a közös kondérból, azután egy Argurh nevű fickó vezette oda hozzám a lovát, hogy nézzem meg. Ebben az egyben ismerték el a maladoniak a szakértelmemet – a lóápolásban. – A bal lábára sántít, Jalan. – Odamanőverezte mellém a szürkét, és a csüdjére bökött. Magamba fojtottam a megrovást: „Jalan herceg”. Minél délebbre értünk, annál rosszabbul tűrtem az ilyen bizalmaskodásokat. A Három Csatabárdban belenyugodtam az északiak jalozásába, mint ahogy a télbe is belenyugodtam: természeti

jelenségek ellen vajmi keveset tehet az ember. De most… most már Vöröshatárhoz közeledtünk, és ránk talált a nyár. Innentől megváltoznak a dolgok. – Látod? Megint azt csinálta – mondta Argurh. A ló tett egy fél lépést. A szemem sarkából a távolodó Karát figyeltem, összecsavart takarójával a hóna alatt a patak felé sétált a magas fűben, körülötte vadvirágok, röpködő pillangók… – Meg néha a szelek is bántják. – Argurh megint, a gebéjéről locsogott, és elállta előlem a kilátást. – Na jó. – Nagyot sóhajtva a lóhoz fordultam; az ilyesmit jobb napvilágnál szemügyre venni. – Sétáltasd meg egy kicsit amott. Hadd lássam, hogyan mozog. Argurh elvezette. Úgy néztem, tövis fúródhatott a herélt lábába a patája fölött, vagy beütötte valamibe. Intettem, hogy jöjjenek vissza. A nap már ereszkedett le mögöttem, úgyhogy sürgősen ki kellett kúrálni a lovat. Noha Aslaug nem tért vissza, és még az a távoli kopogás is megszűnt, azért valamennyire mindig éreztem a jelenlétét, ahogy szállt le a nap, és az állatok megbokrosodtak körülöttem. – Fogd erősen. – Letérdeltem. Az állat hasa alól észrevettem, hogy Hakon leveregeti a ruháját. Hátrakötötte a haját, és megmosta az arcát. Nagyon gyanús. Ha valaki a természet lágy ölén arcot mos, az készül valamire. Megmozgattam a lábízületet, beszéltem a lóhoz, hogy megnyugtassam, és finoman megtapogattam. Egy pillanat, és meg is találtam a tüske fejét a bőr alatt. Körbekapirgáltam, határozottan a körmeim közé szorítottam, és már kinn is volt. Ronda háromcentis tövis, iszamós a vértől. – Hagyd kivérezni a sebet – mondtam, Argurh kezébe nyomva a tüskét. – Nem könnyű észrevenni. Legtöbbször a pata fölött van a gond. Gyorsan felálltam, és a hálálkodására ügyet sem vetve távolodni kezdtem a tábortól, időnként lehajolva, és szétmorzsolgatva egy pipacsot. – Aslaug! – A nap még nem ért le a horizontra, de az ég vörösen lángolt nyugaton, a gellethi dombok fölött. – Aslaug! – Sürgősen szükségem volt rá. – Vészhelyzet van.

Kara nem csak úgy elsétált a réten, hóna alatt a takarójával. Hakon nem azért csinosította ki magát, hátha belefutunk pár gellethi határőrbe, a dánok nem lustaságból szedelőzködtek olyan lassan. Ha van valami, amit ki nem állhatok az erkölcstelen viselkedésben, az az, ha engem kihagynak belőle. Nyugat felé pillantottam. A nap továbbvánszorgott útján, már csak egy hajszálra volt a dombok hajlatától. – Mi az? – Nem éppen szavak, még csak suttogás se, de eltéveszthetetlen, halk érdeklődés a fülem mélyén. – Meg kell állítanom Hakont… – Elhallgattam, nem akartam részletesen kifejteni a dolgot. Az ördög úgyis a vesénkbe lát, erről meg voltam győződve. – Hazugság. – Olyan halkan, mintha csak képzelődnék. – Igen, igen, te a hazugság lánya vagy… na és? – Hazugság. – Aslaug hangja már-már a hallásomat súrolta, az árnyékok egyre sűrűsödtek körülöttem. Eltűnődtem, vajon mitől lett ilyen néma és távoli… Nem rosszkedvében maradt el… valahogy kirekesztették… – Hazugság. – Van egy mondás Trondban: „akkor hazudj, ha sötétedik”, mert állítólag olyankor hiszik el leginkább a füllentést. – De hát miért hazudnék… – Odanézz. – A szó mintha kiszívta volna az erejét, majdnem a semmibe veszett. Az árnyékok mintha meglódultak volna, és egy bizonyos irányba mutattak. Magányos, girbegurba fűzfa állt a patak partján, vagy kétszáz méterre onnan, amerre Kara igyekezett. A kis ringyónak színét se láttam… biztosan leheveredett… – De arrafelé trollok alszanak. – Hakon nem lehet annyira hülye, hogy egy trollt próbáljon meg izélgetni. Semmi válasz, de én emlékeztem, mit mondott Aslaug nem is oly rég, a fülembe susogva, miközben haláltusáját vívta a nap. „Meg lennél lepve, miket tudok én szőni puszta árnyékból.” Vajon ma este is szőni készül valamit? Valami trükköt esetleg? Egy troll fekete irhájánál jobb vászon el sem képzelhető… Egészen izgalomba jöttem. Úgy tűnt, Aslaug belefogott gonosz terve megvalósításába. Felegyenesedtem. Hakon már el is hagyta a tábort, a szélén megállva mondott valami vicceset egyik emberének. Dobogó szívvel

siettem elébe, miközben úgy tettem, mintha semmi különösebb dolgom nem volna. Az ilyesmit elég nehéz véghez vinni. Nem hiszem, hogy nekem sikerült. A táboron túl értem utol. – Igen? – Szórakozott pillantást vetett rám. Sohasem vádolt meg nyíltan azzal a Három Csatabárd-beli üggyel kapcsolatban, még csak szóba se hozta, de tudtam, hogy gyanakszik. Még most, hogy Kara várt rá, még most sem kárörvendve, inkább éberen méregetett, hátha ez egyszer tényleg megmarja valami kutya. – Csak gratulálni akarok, aki mer, az nyer, úgy látszik, tiéd a zsákmány. – A fűz felé mutattam. Miközben kimondtam a szavakat, éreztem, hogy Aslaug elismétli őket, minden egyes szótagot pazar, sötét hangjába bugyolálva. Úgy hangzott, mintha ő közelebb lenne Hakonhoz, mintha az utolsó szavakat egyenesen a fülébe sugdosná. Hakon egy pillanatra összeráncolta a homlokát. – Fura elképzeléseid vannak a vetélkedésről, hercegem. És emberre nem mondunk olyat, hogy zsákmány. – Már attól féltem, megüt, de aztán rám se nézve elindult a fűzfa felé.

– Igazi gyaloglásra való éjszaka! – Snorri felemelte a zsákját. A dánok ruhát, felszerelést, készletet vettek nekünk az utolsó városban, amely mellett elhaladtunk. Persze az én pénzemből. – Átvágunk Gellethen, és máris Rhone-ban termünk. Jal odavan Rhone-ért, Tutt, egyszerűen imádja. – Hennan kíváncsian pislantott föl a takarójáról. – Jó ott? – Ha egy ország megérdemli, hogy ledöfjék, akkor Rhone az. – Kiköptem egy szárnyas rovart, amelyik éppen az én számban akart öngyilkosságot elkövetni, de az is lehet, hogy kettőt: estére feltámadtak a szúnyogok. Snorrinak érthetetlenül jó kedve kerekedett. Tuttugu legalább némi részvéttel pillantott rám. – Téged nem zavar, hogy völvánk egyedül kóborol odakinn az éjszakában? – Oldalba böktem Snorrit, hogy ő is osztozzon nyomorúságomban. Snorri felsandított rám a szemöldöke alól. – Először is nincs egyedül, Jal. Azonkívül inkább a sötétben ólálkodóknak kell félniük egy völvától, nem megfordítva.

A kis Hennan a pokróca alól figyelt bennünket, nem akaródzott neki felkelni. Egyikünkről a másikunkra nézett, mintha azt próbálná eldönteni, melyik utat válassza. Valahol kinn a sűrűsödő homályban éles visítás verte fel az est csendjét. – Tessék! – tártam szét a karom. Snorri csatabárddal a kezében elnyargalt mellettem, Tuttugu a nyomában. Én nem kapkodtam el a dolgot. Az éj mindenféle borzalmakat rejthet, azonkívül az a visítás a fűz felől jött. Hennan is indult volna, de elgáncsoltam. – Jobb, ha nem mégy oda. A jelenetet teljességében ugyan nem tudom magam elé képzelni, de arra kellett következtetnem, hogy Aslaug jól szőtte az árnyékot. Sőt nagyon is jól, amennyiben egy fekvő nőstény trollt Kara csábos sziluettjével volt képes felruházni. Hogy pontosan mivel vívta ki Lord Hakon a nőstény troll haragját, ez se derült ki kristálytisztán, de a tolakodása elég szemtelen lehetett, ha egyszer arra késztette a trollt, hogy egy jókora fűzfaágat dugjon föl neki az egyik testnyílásán. A részletekről úgyszintén nem értesültünk, legyen elég annyi, hogy kíséretünk azon a réten fordult vissza, és Hakon nem lovon ült, hanem eléggé természetellenes mozdulatokkal lépkedett. Az incidenst követő felfordulásban azt javasoltam Gorgothnak, máris induljon népével nyugat felé, ne várják be, míg a dánok haragja tetőfokára hág. Gorgoth megfogadta a tanácsomat, én pedig velük tartottam, így azután nem lehettem fültanúja, miféle gyalázkodásokkal illetett Hakon, és vigyorognom se kellett rajta közben.

TIZENHÉT

Snorri és a többiek valami sivár, holdsütötte, alacsony bozóttal benőtt gellethi domb túloldalán értek utol bennünket. Hogy hogyan követték a nyomunkat a sötétben, nem tudom – arra számítottam, majd csak valamikor nappal bukkannak elő. A régi kötelék, ami az északihoz fűzött, egy-két kilométer után még mindig kellemetlenséget okozott, és nagyjából az útirányt is kijelölte, de annyira azért aligha, hogy éjnek idején, hepehupás talajon át lehessen navigálni vele. – Ez a te műved volt! – Snorri első, hozzám intézett szavai. – Valóban én vettem rá Gorgothot és illatos barátait, hogy kerüljenek el egy potenciálisan erőszakos konfrontációt. – Snorri megint nyitotta volna a száját, ezúttal alighanem ordításra, de felemelt kezem megállította. – Nem kell megköszönnöd. A vörös királynő úgy nevelte háza hercegeit, hogy minden nehézség közepette őrizzék meg hidegvérüket. – Engem csak az érdekel, hogyan csináltad! – Tuttugu előrenyomakodott Snorri mellől, és szakálla bozontjából kivillantak a fogai. – Szegény Hakon nem egyhamar ül nyeregbe, az biztos. Az orichalcum fénye Kara arcára esett, és elejét vette a torkomból feltörő röhögésnek. Valahogy nem látszott értékelni a helyzet komikumát, és gyilkos pillantása azt sejtette, biztonságosabb lesz a trollokkal hálnom. Az oszlop elején Gorgoth kiadhatott egy néma parancsot, mert alattvalói ismét elindultak. A közjátékot kihasználva elfordultam Karától, megigazítottam a hátizsákomat, és lépkedni kezdtem. Korábban megkértem Gorgothot, hogy vitesse valamelyik trollal a cuccomat, de neki fura módon fenntartásai voltak azzal kapcsolatban, hogy egy troll Vöröshatár hercege helyett cipekedjen. Gondolom, így őrül meg valaki, ha egy sötét barlangban tölti az életét. Végül azzal mentette ki magát, hogy fölfalnák a készletemet, ráadásnak meg a zsákomat és a tartalék köpönyegemet is. Morgolódtam Snorrinak, de ő csak nevetett. – Jót tesz a férfiembernek, ha maga hordja a súlyát a világban, Jal. Azonkívül edzettebb leszel tőle. Megcsóváltam a fejemet.

– Úgy látszik, Ancrathtól északra hírét sem hallották az előkelőség fogalmának. Ő például – mutattam az oszlop elejére – akkor sem hajtana térdet, ha új császárunk lenne, és elvinnék hozzá vendégségbe. Erről egy cinóberi koldus jut eszembe, Kényes Jacknek hívják, legalábbis Barras Jon így szokta nevezni… szóval rendszerint a Selyem utcán lézeng, az opera mögött, és bádogpoharát rázva, lábcsonkját mutogatva, pénzt kunyerálva alkalmatlankodik az arra járó tisztességes embereknek. Magam is vetettem neki párszor egy-két piculát. Azt hiszem. Barras állítja, hogy ki szokta önteni a poharát egy ruhadarabra, és minden rézpénzt külön megtisztogat egy nemezronggyal, nehogy hozzáérjen valamelyik, amíg le nem törölgette róla a bűzt. Barras azt mondja, egyszer messziről dobott neki egy ezüstkoronát, hogy el kelljen kapnia. Finnyás Jack azonban hagyta leesni, aztán a rongyával vette fel, és megtörölgette. A vyene-i nagykövet fiának ezüstje sem volt elég jó neki. Snorri vállat vont. – Azt szokták mondani, így vagy úgy minden pénz piszkos. Ez a Jack alighanem fején találta a szöget. Mi is meglátjuk majd, hiszen Firenzébe tartunk. – Hmmm. – Semmitmondó hümmögéssel álcáztam a tényt, hogy eszem ágában sincs Cinóbernél tovább menni. – A Birodalom minden pénze Firenzébe folyik be, elüldögél egy darabig valamelyik bankár pincéjében, aztán tovább folyik. Sosem értettem teljesen az okát, de ha a pénz piszkos, akkor Firenze a Széthullott Birodalom legkoszosabb zuga. Fontolóra vettem, hogy kiokosítsam-e Snorrit a bankügyletek rafináltabb részleteiről, de rájöttem, hogy fogalmam sincs az egészről, pedig egy teljes, keserves évet végigbifláztam a hamadai Mathémában – ez is a kínzás egy formája, aminek minden vöröshatári herceget alávet az a könyörtelen vén boszorkány, aki nagyanyánknak nevezi magát. Baktattunk tovább. Lehet, hogy a trolloknak nem hiányzottak a dánok meg a fáklyáik, és őszintén szólva a dánok nekem se hiányoztak, de azért jobb szerettem, amikor még láttam, hová lépek. Kara átadta az orichalcumot Snorrinak, hogy ki ne törjük a bokánkat,

de még az ő kezében is alig hagyott nyomot a környező sötétségen és ürességen.

Sok kilométert kanyarogtunk erdős felvidékeken, ugató kutyákkal teli falvak körül, sövények között, bozótos völgyeken át, míg végül pirkadat előtt letelepedtünk egy félreeső kis szurdokban. Odamentem Karához, hogy mondjak neki valami bókot, de ő döbbenetes módon még mindig haragudott, és olyan villámgyors mozdulattal fordult el tőlem, hogy önkéntelenül is hátraléptem. – Mit műveltél Hakonnal? – csattant fel. Csak így, minden köntörfalazás meg célozgatás nélkül. Egészen zavarba jöttem. – Én? – adtam az ártatlant. – Igen, te! Azt mondta, te mondtad meg neki, merre vagyok. – Talán nem akartad, hogy tudja? – Ebbe azért vegyült egy kis keserűség. Kettőt kellett volna hátralépnem. Tenyere akkorát csattant az arcomon, hogy vagy egy tucatnyi troll kezdett sziszegni az éjszakában, kimeresztett karmokkal. – Aú! – Megérintettem bizsergő arcomat, és vért nyeltem. Szégyen a futás, de hasznos. Kartávolságon kívülre vonulva a tábor túlsó oldalán terítettem le a takarómat, miközben arról motyogtam, miféle boszorkányellenes törvényeket fogok hozni, ha egyszer királlyá koronáznak. Elhelyezkedtem, dühösen bámultam az eget, és még azért sem voltam hálás, hogy ez egyszer nem esik. Feküdtem, a vér rezes ízével a számban, és arra gondoltam, nem alszom el egyhamar. Tévedtem. Pillanatok alatt lerántott az álom.

Lehúzott az álom, és én egyre csak zuhantam a feneketlen mélye felé. A képzelet anyagán zuhantam át az üres terekbe, amelyeket magunkban őrzünk. Egy nagyobb űr peremén sikerült megkapaszkodnom valamiben – abba a gondolatba kapaszkodtam bele, hogy valami rettenetes vár ennek a végtelen zuhanásnak az alján, de még megúszhatom. Fél kézzel függeszkedtem ezen a gondolaton. Aztán eszembe jutott a tű, Kara tűje, amellyel átszúrták a tenyeremet,

és vér csillogott rajta. Emlékeztem az ízére, ahogy a nyelvemhez érintették, és a völva varázsa beburkolt, és az íz most újra eltöltötte a számat. A régi seb fájdalma újra átdöfte a tenyeremet, frissen, mint az első alkalommal, és én kétségbeesett kiáltással elengedtem, amibe kapaszkodtam, és megint belezuhantam az emlékekbe – ezúttal az enyémekbe.

– Megkérjük Fuellát, hogy kenjen rá gyógyírt. – Egy nő hangja, az anyámé. Vérízt érzek. Az én vérem. A szám még mindig sajog, ahol Martus homloka belecsapódott. Martus nincs tekintettel a koromra, ha katonásdit játszunk. Tizenegy éves, de habozás nélkül leteríti a hozzám hasonló hétéveseket, és nagy diadalnak nevezi az ilyesmit. Középső fivérem, Darin csak kilencéves, de kedvesebb nála, ő egyszerűen csak lebirkóz, vagy figyelemelterelésre használ, miközben hátulról odaoson a bátyja mögé. – Megmondtam, hogy ne vegyél részt a csatáikban, Jally, ők túlságosan durvák. – Kezem a kezében, vezet végig a Hosszú Galérián, a Róma Csarnok gerincén. – Ó – mondja, azzal megránt, majd irányt változtat, vissza a galérián. Küszködve próbálok szabadulni a fiú problémáitól, feldagadt szája sajgásától, a dühtől, amiért Martus ismét vereséget mért rá, a haragos bizonyosságtól, hogy legközelebb visszaadja neki a kölcsönt.

Nem könnyű szétbogoznom a fiú gondolatait és az enyémeket, de amikor sikerül, az megkönnyebbülést hoz. Egy pillanatra eltűnődöm, nem egy másik gyerek elméjébe zuhantam-e bele, mert semmi sem meghitt, semmi sem ismerős itt: ebben a fiúban nincs elővigyázatosság, se félelem, se csalárdság. Csak az igazságtalanság nyers átélése, a tüzes vágy, hogy újra belevesse magát a küzdelembe. Ez egyáltalán nem én vagyok. Ebből a fiúból Snorri lehetne, ha felnő! Anyám lefordul a galériáról, és most a nyugati folyosón vezet. A Róma Csarnok, otthonunk a Karmazsin Palotában, semmit sem

változott az évek múlásával, amelyek engem tetőtől talpig átalakítottak. Megtörlöm a számat, vagyis a fiú törli meg az övét, és a keze csupa vér lesz. Nem én cselekszem – én csak látom, amit ő lát, érzem a fájdalmát, de nincs részem abban, amit csinál. Ami logikus, sőt korrekt is, hiszen ezek a dolgok tizenöt évvel ezelőtt történnek, és egyszer már érvényt szereztem az akaratomnak. Az az igazság, hogy emlékszem ezekre az eseményekre, ahogyan kibontakoznak előttem. Időtlen idők óta most először emlékszem vissza anyám hosszú, sötét hajára, a kezére, ahogyan a kezemet szorongatja, s arra, hogy mit jelentett nekem ez az érzés hétéves koromban… milyen eltéphetetlen bizalmi kötelék volt, kicsi kezem az ő nagyobb kezében, amely horgony a zűrzavar és a meglepetések tengerén. Azt hisszük, sosem növünk fel. De ez csak azért van, mert a növekedés olyan lassú, hogy jóformán észrevétlen. Hallottam öreg embereket, amint azt mondták, hogy belül húszévesnek érzik magukat, vagy hogy a hajdani féktelen és zabolátlan fiú még mindig bennük él, és csak a megvénült csontok, a beszűkült lehetőségek korlátozzák. De ha osztoztál már gyermeki éned koponyáján, tudod, hogy ez nem igaz – romantikus ábránd, önbecsapás. A cinóberi palotában nevemet hordozó gyermek ugyanazzal a szemmel látja a világot, mint én, csakhogy más dolgokat vesz észre belőle, más lehetőségekre figyel fel, a saját döntéseit hozza meg. Szinte semmi közös nincs bennünk, ebben a Jalan Kendethben meg énbennem, több választ el bennünket, mint pusztán az évek. Ő teljesebb életet él, nem húzza még le a tapasztalat, nem bénítja meg a cinizmus. Az ő világa tágasabb az enyémnél, noha még alig tette ki a lábát a palotából, én pedig a világ végét is megjártam. Lefordulunk a nyugati folyosóról, el egy páncél mellett, amely engem az amerothi öregtorony csatájára emlékeztet, Jallyt azonban egy szarvasbogárra, amit két napja talált a hírvivők istállója mögött. – Hová megyünk? – A fiú elméjét annyira lekötötte a verekedés, az, ahogyan Martus homloka belevágódik az arcába… az én arcomba… hogy észre sem vette: nem a gyerekszoba felé tartunk, nem Fuella meg a balzsamja felé.

– A palotába, Jally. Jó lesz, ugye? – De a hangja akadozó, a vidámság olyan feszengést leplez, hogy még egy gyerek is átlát rajta. – Miért? – Nagyanyád meghívott bennünket. – Engem is? – Most először fogja el a nyugtalanság, a félelem hideg ujja siklik végig a gerincén. – Igen. Nem hallottam a nagyanyám invitálását. A fiú, akinek a gondolatai mint gyerekes suttogások peregnek az én elbeszélésem mögött, úgy véli, a felnőttek füle talán jobb, mint a gyerekeké, s ha majd felnő, esetleg ő is meghallja nagyanyja hívását a palota végtelen terén át, el ajtók tucatjai mellett, sok magas falon keresztül. Az én gondolataim viszont ennek az álomnak az első momentumához térnek vissza, ahhoz az „ó”-hoz, meg anyám kezének rántásához, s ahhoz, ahogy megfordulunk a galériában. Akkor juthatott eszébe, hogy a vörös királynő látni kíván bennünket? Ez nem olyasmi, amit csak úgy elfelejt az ember. Lehet, hogy inkább valami néma hívást hallott, amire a felnőttek egyébként nem szoktak felfigyelni? Tudom, hogy nagyanyámnak van egy nővére, aki éppenséggel kiadhat efféle parancsokat, de azokat csak bizonyos fajta emberek hallják meg. Raplo és Alphons, a két őr kiereszt bennünket a Róma Csarnok bejáratán. Raplo rám kacsint, amint elhaladok mellette. Most tisztán emlékszem rá, a bőr meggyűrődésére annak a zöld szemnek a kacsintása körül. Öt évvel később meghalt – azt mondták, torkán akadt egy fogolymadár csontja. Milyen bután tud végződni egy öregember hosszú élete. Kinn az udvaron vakítóan tűznek a nap sugarai a fakó kőlapokra, fojtogat a hőség – Vöröshatár aranyló, végtelen nyara. Hallgatom a fiú gondolatainak zakatolását, és meglep, mennyire mások az ő vágyai az évszakkal kapcsolatban, mint az enyémek. Ő kalandokat lát, csatákat, felfedezéseket, csínytevéseket. Előttem a lustálkodás lebeg, szundikálás az olajfák alatt, vizezett bor meg a közelgő este. Alig várom, hogy elverhessem a pénzem Cinóber fülledt, sötét utcáiban, egyik fény- és züllésfolttól a másikig vándorolva. Porondgödrök, bordélyok, kártyabarlangok, bármilyen rendezvény, ahová csak

beeresztenek, a lényeg, hogy a házigazda eléggé előkelő legyen, a nemeshölgyek pedig eléggé engedékenyek. Átvágunk a téren, a Márszél-torony fali őreinek éber tekintete előtt. Őrök néznek le a Milánó Ház fiatornyairól is, ebben a kőpavilonban üldögél luxuskörülmények között a trónörökös, várva, hogy nagyanya meghaljon. Hertet bácsi ritkán hagyja el a Milánó Házat, s ha néha előbújik, a napfény éppen olyan öregnek mutatja, mint a vörös királynőt, csak kevésbé robusztusnak. A fiút átjárja a hőség, fürdöm benne, és eszembe jut, milyen is az igazi meleg. Kezem izzad anyám kezében, de sem a fiú, sem én nem akarjuk elereszteni. Most megint új a számomra ez az elvesztett anya, a teabarna bőrű, a néma hangokat is meghalló. Lehet, hogy közben idősebb lettem, az évek egészen mássá változtattak, mint amilyen az a mögötte bandukoló fiú – de eszem ágában sincs elereszteni őt. Jally a vakszem asszonyra gondol, az érintésére, amely megfosztotta érzékeitől, és olyan sokáig sötétségbe zárta. A félelem, amit beléplántál, akár a szennyeződés egy tiszta vizű forrásban. Rossz dolog, úgy feldühít, mint semmi más nagyon régóta – talán amióta utoljára voltam tudatában, hogy anyám keze mindig elérhető. Ránk borul a Belső Palota árnyéka, és én rádöbbenek, hogy ennek a mostani látogatásnak az emléke teljesen kiment a fejemből. Bemeséltem magamnak, hogy miután ötéves koromban prezentáltak a vörös királynőnek, csak tizenhárom évesen jelenhettem meg előtte újra, a formális bemutatáskor a Szaturnália ünnepen, amikor fivéreim és kuzinjaim a nagy terem széle mentén sustorogtak, és Martus fogadásokat kötött, hogy megint el fogok ájulni. Elhaladunk a Belső Palota feltoronyló homlokzata előtt, és megyünk tovább. – De nagyanya odabenn lakik… – Jally a vörös királynő palotájának arany kapujára mutat. – A Julianus Palotában fogunk találkozni vele. A nagy tér túlsó oldalán emelkedő épületet nemzetünk számos diadalának szentelték. Mindenki úgy hívja, hogy a Szegénypalota. Nevetségesen sok évvel ezelőtt királyok székhelye volt, aztán valamelyik név, már elfelejtettem, melyik, úgy döntött, hogy számára nem megfelelő, és jobb tetőt építtetett a trónja fölé. Ezért mostanában

elszegényedett arisztokraták laknak benne, akik a vörös királynő kegyére bízták magukat. Lordok, akik ínségben élnek, és túl öregek vagy degeneráltak, hogy újból vagyont szerezzenek, hadvezérek, akik megvénültek, miközben náluk fiatalabbakat tettek sírba, még egy-egy szerencsejátékban tönkrement herceg is – intő példa, az bizony. Felmegyünk a lépcsőn a nagy ajtóhoz, anya türelmesen várja, hogy Jally utolérje, mert az ő lába – az én lábam – kurta még a fokokhoz, bár inkább a vonakodás tartja vissza. Az ajtó felnyúlik a magasba, a portikusz sötétjébe, két hatalmas szárnya rózsafából, rajtuk a rézberakás népünk hosszú menetelését ábrázolja keletről az ígéret földjére, amikor az ezernyi napvillanás árnyéka visszahúzódott. A vörös menetelést, amelyről a királyság a nevét kapta. A két őr, csillogó páncélban, alabárdjuk pengével felfelé kidöntve, úgy tesz, mintha észre se venne bennünket, pedig anya a királynő egyik fiához ment feleségül. Ők nagyanyó személyi testőrei, senki más iránt nem óhajtanak tiszteletet tanúsítani. Azonkívül lehet, hogy azt jelzik, a királynő tényleg a Szegénypalotában vár ránk. A bal szárny zajtalan zsanérokon megnyílik közeledtünkre, éppen beférünk rajta. Állunk odabenn, a naptól megvakulva, a fogadóterem viszonylagos homályában. Amint a látásom kitisztul, a csarnok túlsó végén egy görnyedt, de nagyon magas vénembert pillantok meg. A szemben levő falra erősített fogadalmi gyertyák sorától biceg felénk. Zubbonya rosszul van megkötve, és egészen kiszürkült a sok mosásban, ősz borostával lepett arca sötétvörös. Tétovának látszik. – Gyere, Ullamere. – Egy fiatalasszony, talán ápolónő lép ki a túlsó ajtón, és elvezeti a vénséget. Miközben megfordul, halvány sebhely villan az arcán, olyan széles, hogy még innen is látom, az orrnyergétől húzódik lefelé a szája sarka mellett. Anyám elfordul a márvány oszlopsortól, a padló mozaikcsodájától, és egy kisebb, őrizetlen bolthajtás alatt egy szűk csigalépcsőhöz terel. Beleszédülök, ahogy kanyargunk felfelé. Jally a fokokat számolja, hogy kiverje a fejéből a félelmet, de a számok közt folyton felbukkan a Néma Nővér színtelen arca. Annyira gyűlölöm a fiú nevében, amennyire magamtól sosem tudtam gyűlölni. – Százhét! – És már ott is vagyunk a kis lépcsőpihenőn: súlyos tölgyajtó, keskeny ablak, amely csak eget mutat. Tudom, hogy ez a

nyugati torony legfelső szobája, a kettő közül az egyiké, amelyek lándzsaként nyúlnak a Szegénypalota bejárata fölé. Következtetés inkább, mint tapasztalás, mert sohasem másztam meg ezt a lépcsőt – helyesebben eddig, a mostani felidéződés pillanatáig azt hittem, hogy nem. – Várj meg itt, Jalan. – Anya a két magas támlájú szék egyikéhez vezet, amelyek a bejárat mellett állnak. Felkapaszkodom az egyikre, még panaszkodni is félek, és az ajtó megnyílik. Akár a főbejárat, ez is résnyire nyílik csak (úgy látszik, udvari körökben egyetlen ajtót sem tárnak ki teljesen), s mögötte feltűnnek Willow dadus szögletes vonásai. Anya besurran, az öregasszony becsukja mögötte az ajtót, és kemény pillantást vet rám az egyre keskenyedő résen át. Csatt, és máris egyedül vagyok a pihenőn. Azt mondom, a fiúban és bennem nincs semmi közös, csak a nevünk… de már le is ugrott a székről, és az ajtóhoz tapasztja a fülét. Lehet, hogy én lassabban csináltam volna, jobban féltem volna, hogy rajtakapnak, de én is hallgatóznék! – …miért kellett idehoznom Jalant? Tudod, milyen rosszul reagált, amikor… – Az… sajnálatos eset volt. De újból próbára kell tenni. – Öreges hang, mélyebb és zordabb még Willow dadusénál is, de azért női. Tehát a nagyanyám. – Miért? – kérdezi anya. Szünet, majd talán észbe kap. – Miért kell próbára tenni, felség? – Nem azért hozattalak a messzi Indusból, hogy kérdőre vonj, Nia. Dinasztiát cseréltem a zsémbes rádzsáddal, feleséget szereztem ostoba fiamnak abban a reményben, hogy ha a keleti farkast Vöröshatár szamarával párosítom, családom Ígérete talán megint testet ölt a harmadik nemzedékben. – De egyszer már próbára tetted, felség. Nincs meg benne az, amit reméltél. Érzékeny fiú, olyan sok időbe telt, hogy felépüljön… Tényleg muszáj…? – A Kék Hölgy eléggé fontosnak tartotta ahhoz, hogy orgyilkosokat küldjön rá. Lehet, hogy olyasmit is látott a kristálygömbjében meg a tükrében, amit nővérem nem vett észre a vizsgálata során. – Orgyilkosokat?

– Eddig hármat, ebből kettőt a múlt hónapban. Nővérem előre látta jövetelüket, és megállítottuk őket. Nem minden áldozat nélkül. A Kék Hölgy veszélyes embereket alkalmaz. – De… – Ez hosszú távú játszma, Nia. A jövőnk lángokban, és csakis gyermekek vagy még meg sem születettek menthetnek meg bennünket. Számos jövőkép szerint az Ancrath család a helyzet kulcsa. A császár vagy az ő dinasztiájukból származik majd, vagy azért ülhet trónra, amit az a ház cselekszik. Az Ancrathok a változást hordozzák, márpedig változásra szükség van. A jövőesküdöttek egybehangzó véleménye, hogy két Ancrathra lesz szükség, akik együttműködnek. A többi már nem ennyire világos. – Én semmit sem tudok az Ancrathokról. És a fiam nem sakkfigura, hogy a tábládon tologasd! – Anyából kitört a harag. Lehet, hogy fél a vörös királynőtől, de nem mutatja. Király lánya ő maga is. Esténként régi, hazájabeli dalokat énekel nekem, gyémánttal kirakott palotákról, ahol pávák lépkednek peckesen, és a kapun túl tigrisek meg fűszerek találhatók. – Jalan nem a játékszered, és én sem tenyészkanca vagyok, akit a piacon vettél. Apám… – Pedig pontosan az vagy, kedvesem. Királyi atyád eladott téged nyugatra. Varma rádzsa elfogadta rubintjaimat és ezüstömet, mert nem akarta kifizetni a súlyodat aranyban, hozományul valami helyi satrapának, aki hajlandó lett volna elnézni benned a szeplőt, amelyet én oly nagyra értékelek. És én azért fizettem érted, mert számos jövőkép szerint a te gyermeked fog a császár jobbján állni, ő pusztítja el ellenségeit, és ülteti fel a trónra. – Te… – Elveszem a fülem az ajtótól, és a vastag fán nem hallatszik át más, csak dühös, de kivehetetlen tiltakozás. Valami hideg rettenet hatására hagytam abba a hallgatózást. Ez fordít most a bolthajtás és a lépcső felé, mintha csak egy kéz markolná a nyakamat, és irányítana jeges ujjakkal. Ott áll a lépcső tetején, csontsoványan, csontfehéren, szája körül az élettelen bőr borzasztó mosolyra ráncolódik. Nem tudom, milyen színű a szeme, csak azt tudom, hogy az egyik vak, a másik feneketlen pocsolya. A nap elönti a padlót, a falakat, a székeket, de a bolthajtás, ahol ő áll, annyira homályos, hogy ő maga is érzékcsalódásnak rémlik.

Elfutok. Ebben egyek vagyunk a fiúval. Egy rúgás, és a szék végigcsúszik a kőlapokon. Utánaszaladok, és amikor megáll, a félelem szárnyakat ad, egyetlen ugrással fenn termek rajta, egy másikkal meg a támláján, s mielőtt felborulna, az ablak felé vetődöm. A nyugati toronyban még nem jártam, de a keletiben igen. A kis Jalan feltételezi, hogy egyformák. Én fohászkodom, hogy azok legyenek. Sok mindentől megtanultam félni, miközben felnőttem. Talán majdnem mindentől. De a magasságot még ma is élvezem. Megkapaszkodom a falazatban, kilódulok az ablakon, lábam a párkányt keresi, aminek lejjebb és balra kell lennie. A fiú nem néz le, hogy ellenőrizze, lejjebb csúszik, az ablak széle kisiklik a kezéből. El is ereszti, és a cipője támasztékot talál. Állunk a fal külső oldalához lapulva, az ablak a fejünk fölött, a karok széttárva kapaszkodnak a kövekbe, lábunk tíz centi széles kiugrón nyugszik. Fokozatosan megkerülöm a vízköpőt, annak a ronda démonnak a mását, amely a keleti torony oldaláról, a legfelső ablak alól tekint le a birodalomra. Egy egész sor ilyen démon kacskaringózik lefelé mindkét tornyon, mind ugyanolyan formájú, mégis éppolyan egyéni, mint az emberek, és mindegyiknek megvan a mása a szomszéd torony szemközti pontján. Jobban ismerem az arcukat, mint kisebb törzsre rúgó kuzinjaim arcát. Ujjaim remegnek, de ennek a vakszem asszonytól való félelem az oka, nem az alattam tátongó mélység. Párkányról vízköpőre ugrom, szarvakat és tüskéket kerülgetek, hogy elérjem a következő párkányt, átaraszoljak az utána következőhöz, és még lejjebb ugorjak. Így fedeztem fel az öregembert is a toronyban – csakhogy akkor felfelé másztam, és majdnem egy évvel fiatalabb voltam. Csoda, hogy nem vesztem oda. Garyus nagy-nagybácsikám a keleti toronyban lakik, vagyis ott tartják. Amikor először másztam fel hozzá, túl fiatal voltam, hogy felfogjam a veszélyt. Ezeket a tornyokat különben is mászásra teremtették. Nemigen akad torony a birodalomban, amelyen ennyi a kapaszkodó, ilyen sok a kiugró díszítmény, egymástól épp a megfelelő távolságra. Egyszerűen csábított. Azonkívül már kiskoromban is rögeszmém volt a menekülés. Ha a Róma Csarnokban az őrök és a dadusok csak egy pillanatra levették rólam a szemüket, máris rohantam, elbújtam, másztam, tanultam a ki- meg befelé vezető

utakat. Minden magasan levő ablak vonzott. Kivéve éppen a nyugati toronyét – az mindig tátott szájnak rémlett, amely csak arra vár, hogy belekússzam. Leérek a palota tetejére, feliramodom zsindelyes oldalán, átlendülök fogazott gerincén, majd tovább le, a keleti torony felé. A sötét zsindelyek felforrósodtak, égetik a tenyeremet. Vigyázok, hogy karom-lábam ne érintse őket, a fenekemen szánkázom, de még a nadrágon át is érzem a meleget. Izzadt kezem megcsúszik a zsindelyeken. Egyre sebesebben szánkázom, nincs mibe kapaszkodni, csigolyáim zötykölődnek. Egy rossz döntéssel az oldalamra fordulok, hogy lefékezzem magam, de már bukfencezem is, gurulok le a tetőn a mélység felé. Hadonászom, a világ elhomályosul, ordítok.

Paff. Valami kemény állította meg zuhanásomat, fájdalmas becsapódással véve elejét további gurulásomnak a lejtőn. Köréje tekeredtem annak a mozdíthatatlan tárgynak, amire rápottyantam, és csak feküdtem nyöszörögve. Valami ócska pokrócba, valami ócska és nyirkos pokrócba voltam belegabalyodva, és mintha eső csépelt volna. – Jal! – Férfikiáltás. – Jal! – Egy másik férfi, közelebbről. Nem sokkal, de valamivel hangosabban kezdtem nyöszörögni. A tüdőm, amelyből durván kipréselődött a levegő, még nem telt meg újra. Pár pillanat, és kezek találtak rám, tekerték le a fejemről, ami beburkolt. Snorri arcába meredtem, amelyet csöpögő fekete haj keretezett, és mindenfelől rémisztően magas fák emelkedtek a szürke ég felé, amely túlságosan is fényesnek látszott. – M-m-mi. – Csak ennyi telt tőlem. Az érzéseimet mindenesetre megfelelően közvetítette. – Leejtettek a trollok. – Tuttugu bukkant fel a szemem előtt, kirekesztve az eget, nedves gyömbérvörös haja vízcseppeket hullajtott aggodalmas arca körül. – Szerencsére egy fára estél. Értetlenül hallgattam a „szerencsének” ezt az új definícióját. – Leestem a tetőről? – Még mindig nem fogtam fel a szavak értelmét. Tuttugu zavartnak tűnt. – Soványabb lettél – mondtam neki.

Lehet, hogy az adott helyzetben nem volt jelentősége, de tény, hogy az út fáradalmai több kilót leszedtek róla. A vikingek egymásra néztek. – Vigyük fel – mondta Snorri. Minden gyengédség nélkül lefejtettek a fáról. Magas tűlevelű, ritkás ágakkal – ilyenek pettyezték az egész lejtőt. Snorri talpra állított, és felszisszent, miközben kiegyenesedett, mintha fájna valamije. Válla köré fűzte a karomat, és feltámogatott a tizenöt méterrel feljebb levő dombgerincre. A trollok oszlopa feketén, éberen várakozott, Gorgothtal az élen, Kara pedig leghátul állt, és Snorri őfelé noszogatott. Késő este lehetett, sűrűsödtek az árnyékok. Hennan egy troll hátáról figyelt, amint közelebb értünk. Úgy tetszett, felváltva vitték. Eddig még fel se tűnt, hogy noha vidám kompániánkban akadnak hím meg nőstény trollok is, gyerek egy sincs közöttük. A hideg esőtől kezdett kitisztulni a fejem, és eszembe jutott, hogy Kara pofon vágott. Mire odaértünk hozzá, egészen kimerültem. – Mi történt? – kérdeztem úgy általában mindenkitől. – Rámentél egy buckára, és kiborultál. – Tuttugu egy hevenyészett szánfélére mutatott, amely az ösvényen hevert. – Én nem látok itt semmiféle buckát – mondta Snorri. – Már négy napja húznak a trollok. Szerintem azt gondolták, senki se veszi észre, ha szépen kiborítanak. Kara közelebb lépett, és nyomkodni kezdte különféle testrészeimet a ruhán keresztül. Mindenhol fájt. – Kutya bajod – mondta kissé mentegetőzőn. Valami citromszagú ronggyal megtörölt az arcomon egy karcolást. – Aú! – El akartam tolni a kezét, de nem hagyta. – Már megint álmodtam… Miféle bűbájt bocsátottál rám, völva? Kara összeráncolta a homlokát, és visszadugta a rongyot egy kis bőrzacskóba. – A dolog elég egyszerűen működik. Még sohasem láttam, hogy ekkora hatással legyen valakire. Én… nem is tudom. – Homlokán elmélyültek a ráncok, a fejét rázta. – Azt hiszem, nem véletlenül választott téged a Néma Nővér, hogy Snorri társa legyél mágiája hordozásában. Nagy az affinitásod, a fogékonyságod. Ma este ellenőrizhetném…

– Inkább azt az orichalcumot dugd el a szemem elől, ha megkérhetlek. – Elterültem a harasztcsomón, amely a fakéregcsíkokkal egymáshoz rögzített szánrudak között hevert. – Elegem van a boszorkányokból. Északiakból, déliekből, fiatalokból, öregekből, mindből. Le fogok szokni róluk. – Kiköpködtem az esőt, és hátradöntöttem a fejem. – Indulás! – Láttam, hogy Kara ajka önkéntelenül is halvány mosolyra görbül, a trollok pedig meglepetésemre lehajoltak a rudakért, és vonszolni kezdtek, amint az oszlop útnak eredt. Pár percig csak feküdtem lehunyt szemmel, és próbáltam felidézni az álmomat. Az „orgyilkos” szó lógott a levegőben, talán ezt az emléket fogta a kulcs, és nyitott ki vele egy lehetőséget, vagy talán Karógyökér részvétnyilvánítása anyámért vettetett mérlegre a három idegen gyilkosról szóló híresztelésekkel, akiket a vörös királynő elásott. De az álmok már csak olyanok, mint az elalvás, annál inkább kerülnek, minél szorgosabban keresed őket, és akkor jelennek meg, amikor a legkevésbé várnád. Végül az arcomat püfölő eső kibírhatatlanná vált, felültem, és letöröltem. – Négy napja? – A trollok mögött baktató Snorrira, majd Tuttugura néztem. – Akkor hogyhogy nem piszkítottam be maga… – Lepillantottam, és kiderült, hogy nem nadrág, hanem valamilyen tartán-szoknyaféle van rajtam. – Á! – Megéheztél? – Snorri előhalászott néhány szárított húscsíkot, és felém nyújtotta. Megdörgöltem a gyomromat. – Arra nem. – De azért elvettem, és rágni kezdtem, és másodpercek alatt rájöttem, hogy a „megéheztem” nem kifejezés. Szárított húst megrágni fáradságos művelet, úgyhogy lekötött egy ideig. Hogy marha-, disznó- vagy szarvashús volt-e, nem tudom, mert mire a rothadás ellen megbolondítják, az ilyen húsokról nemigen lehet megállapítani, miféle állat pusztult el avégett, hogy a kezemben kössön ki. Valószínűleg egy szamár. Az íze olyan volt, mint egy cipőé, amit fülledt heteken át hordott valaki. Az állaga is. – Több nincs?

– Na szóval, merre járunk? Egész éjjel bágyadtságot színleltem, és a továbbiakra is ezt terveztem, amíg a trollok hajlandók lesznek vonszolni. A szán nem éppen egy királyi hintó, de százszor jobb volt, mint gyalogolni. Most viszont, hogy megpirkadt, és a trollok szétszéledtek az erdőben vadászni, Snorri pedig valami olajos vásznat akasztott fölénk az ágak közé, hogy a rossz idő nagyját kirekessze, némi érdeklődést mutattam a fejlemények iránt. – Gelleth középső részén. – Kara leguggolt mellém. Tuttugu egy kidőlt fatörzsön üldögélt a közelben, és a kis tüzet táplálta, amely fölött üstnyi hús főtt háromlábú vasállványon. – Gorgoth szerint meg lehet tervezni az utat úgy, hogy az ország egyik végétől a másikig sohase kelljen kilépnünk az erdőből. És ez nagy szerencse. Óriási a felfordulás, katonai egységek fosztogatnak mindenfelé, tucatnyi főúr magánhadserege csatázik egymással. Valami katasztrófa történt a Honas-hegy körül… azt mondják, a herceg halott, seregei szénné égtek… – Honas-hegy? – Sose hallottam róla. De azt tudtam, hogy a herceg rokonom volt, még ha távoli is. – Szénné égtek? Minek mászkált az a marha egy vulkán körül? – Nem vulkán. Arra épült a vára. Valami ősi fegyverféle szétrobbantotta az egész hegyet. Észak felé hatalmas erdőségek hamvadtak el, és még kilométerekkel messzebb is száradnak ki a fák. Míg aludtál, két napon át száraz fák között gyalogoltunk. Gorgoth szerint Jorg Ancrath műve. – Krisztusom! – Eszembe jutott, hogy Sareth királyné azt akarta, hívjam ki párbajra a kis rohadékot. Csak éppen kiderült, hogy nem is olyan kicsi, több mint száznyolcvan centi magas jéghideg gyilkos, tizennégy éves, de negyven is lehetne. – Mikor érünk Rhone-ba? – Szűk egy hét. Deedorf városa alig tizenöt kilométerre van innen. Szépen haladunk. – Mmm. – Igazság szerint egyáltalán nem érdekelt, hogy merre járunk, csakis az foglalkoztatott, milyen messzire esik még a civilizáció. Egyik nedves erdő olyan, mint a másik, akár szarvasgombára vadászó thurtani parasztok kísértenek benne, akár gellethi szénégetők, akár rhone-i favágók, akár elbűvölően rusztikus

vöröshatári erdészek. Felőlem egytől egyig fölakaszthatják magukat. – Ez az átok, amivel megvertél… – A varázs, amiért könyörögtél – szólt közbe Kara. – Igen? Mi van vele? – Közel voltam. Nagyon közel. Pont akkor, amikor a trollok meg akartak ölni… – Lehalkítottam a hangom, és komolyra váltottam. – Olyan dolgokról álmodtam, amikre nem emlékeztem, de most már emlékszem. És közel jutottam ahhoz a naphoz, amikor anyám meghalt. Azon a nyáron, amikor hétéves lettem. Az is lehet, hogy éppen arról a napról álmodtam. – Megfogtam Kara kezét. Összerezzent, de hagyta. – Hogyan térhetnék vissza? Muszáj befejeznem. – Nem tagadom, az is megfordult a fejemben, hogy jó lenne átaludni az egész gellethi utat. Sőt szundikálhatnék akár két hétig is, miközben Snorri és Tuttugu dél felé vonszol, át Rhone-on, és fel sem ébrednék mindaddig, amíg az északiak le nem szállítanak a cinóberi városkapuhoz. Ha szerencsém van, rémálomként könyvelem el magamban az egészet, és többet nem is gondolok rá. De ezeknél a reményeknél is jobban űzött a vágy, hogy megtudjam, mi az igazság anyám halálával kapcsolatban, és levetkőzhessem azokat a hazugságokat, amelyekkel Loki kulcsa megfertőzött. Az a tárgy átkot bocsátott rám, és addig nem nyughatok, amíg a viszkető helyet meg nem vakarom, a kelevényt fel nem vágom. Kara az ajkába harapott, szemöldöke között függőleges ráncok jelentek meg. Fiatalabbnak látszott tőle. – A vér váltja ki. Az arcom elé kaptam a kezem. – Meg ne üss még egyszer! – Harapj a nyelvedbe. – Mi? – Harapj a nyelvedbe. Próbáltam, de nem olyan könnyű fájdalmat okoznunk önmagunknak. – Nem tuhok véht fagasztani – mondtam, a fogaim között a nyelvemmel. – Harapj rá! – Kara csüggedten rázta a fejét. Aztán minden további nélkül felütötte az államat.

– Jézus Krisztus, ez fájt! – A számhoz emeltem a kezem, és belenyúltam, hogy lássam, egyben van-e még a nyelvem. Az ujjaim skarlátvörösek voltak, amikor kihúztam őket, és én csak bámultam rájuk, a szín elöntötte látásomat és elmémet.

Egy pillanatig nem tudom, hol vagyok, és miért fáj a szám. Lábbal előre nekivágódtam a keleti toronynak, és minden elszürkült előttem. Sajog a szám, és amikor elveszem róla a kezem, bíborvörös valami csöpög az ujjaimról. Biztosan elharaptam a nyelvem a becsapódáskor: durva érkezés, de kellemesebb fogadtatás, mint amit a földtől kaptam volna, ha lezuhanok a tetőről. A késztetés, hogy a vakszem asszony elől elmeneküljek, erősebbnek bizonyul, mint a siránkozhatnék, úgyhogy megtörlöm a kezem, és felállok. Izzadtan, fáradtan, kimelegedve mászni kezdek Garyus ablaka felé. A későbbi években gyakran a lépcsőt választottam, főleg ha barátságtalan volt az idő. De még abban a hónapban is, amikor Snorrival elhagytuk a várost, ha éppen akadt pár percem a délutáni felkelés meg a kiruccanás között Cinóberbe, hogy züllött társaimmal a bűnt hajszoljam, egyszer-egyszer megmásztam a tornyot. Régi szokásokat nehéz levetni, és különben is szeretek gyakorolni. Ha egy hölgy fel találna invitálni valakit a hálószobája ablakából, nem árt, ha az illető tud mászni. Remegő karokkal, verejtéktől lucskos, szakadt ruhában átvergődöm az ablakon Garyus lépcsőpihenőjére. Előfordul, hogy szolga várakozik itt, de ma üres, és a szoba ajtaja félig nyitva. A puffanás, ahogy padlót értem, nem maradt észrevétlen. Garyus köhécselését hallom, majd: – Egy ifjú herceg, vagy egy ügyetlen orgyilkos? Akár ez, akár az, hadd lássalak. – Kásás beszéd, nehéz érteni, de én már hozzászoktam. Belépek a résen, enyhe bűz csapja meg az orromat. Mindig ágytálszag terjeng itt, bár a szellő kipucol belőle valamennyit. Az évek során megtanultam, hogy becsületesebb ájer ez, mint az udvarbéli parfüm. A hazugság édesen illatozik – az igazság gyakran büdös. Garyus felpolcolva fekszik, a magas kisablakon betűző napfény megvilágítja, mellette egy asztalon korsó és pohár. Felém fordítja idomtalan fejét. Olyan, mintha túlságosan telepumpálták volna

agyvelővel, koponyája mint egy gumós gyökérzöldség, a homloka fölött megdagad, ritkás haja nehezen kapaszkodik a fényes lejtőkön. – Nahát, Jalan herceg! – Meglepetést színlel. Garyus sohasem helytelenítette, hogy felmászom hozzá a toronyba, bár skorpiókkal zsonglőrködni például biztonságosabb mutatvány. Azt hiszem, az az ember, aki sohasem tudott járni, akinek sohasem kellett úrrá lennie fizikai nehézségeken, nem érzi át a lezuhanás veszélyét olyan ösztönösen, mint az, aki látott már ujjhegyein lógó mászót. – Elfutottam – közli Jally. Garyus felvonja a szemöldökét. – Akkor, sajnos, zsákutcába jutottál, hercegem. – A vörös királynő meg akar fogni – mondja Jally, és az ajtó felé pillant. Félig-meddig arra számít, hogy a vakszem asszony hullafehér arca kukucskál be a résen. – Hmmm. – Garyus feljebb vergődik a párnáin, vékony és összevissza csavarodott karjai nem könnyítik meg a dolgát. – Egy alattvaló ne fusson el a királynője elől, Jalan. – Egy percig csak néz, tágra nyílt szeme vizenyős, az írisz nyugtató mélybarna. Olyan mindentudó tekintetet vet rám, mint aki átlát a gyermeken a benne rejlő férfira. – És különben is, nem futsz te el túl sokszor? He? – Megparancsolta anyámnak, hogy vigyen el a másik toronyba. Abba, ahol a boszorkány lakik. Azt mondta, megengedi neki, hogy még egyszer megérintsen. – Jally megborzong, én összerezzenek benne, mindketten emlékszünk, milyen volt, amikor a Nővér a kezünkre fektette a kezét. Csupa papír meg csont. Garyus torz homloka ráncokba ugrik, majd kisimul. A mosoly visszatér a szájára. – Megtisztelsz, hogy nálam keresel menedéket, hercegem, de én csak egy ágyhoz kötött öregember vagyok a Szegénypalotában. Én nem szólhatok bele a királynő meg holmi tornyokban lakó boszorkányok dolgába… Jally kinyitja a száját, de nem talál ideillő szavakat. Valahol, a lénye legmélyén, véleménye és reményei az előtte levő emberrel kapcsolatban teljesen ellentmondani látszanak a nyilvánvaló tényeknek. Az elkövetkező években, noha majdnem havonta felkeresem Garyust, belé vetett hitem sajnálattá kopik, míg végül,

mire húszéves leszek, már csupán kedvességnek tekintem látogatásaimat, valamilyen titkos kötelességnek, amire a becsület utolsó foszlányai kényszerítenek. A legvégén már csak a látogatás ténye volt az, ami lehetővé tette, hogy elégedett legyek önmagammal. Az elején még maga Garyus. Egy idő után már nem arra figyeltem, amit mondott, hanem a saját büszkeségemre. Ennek ellenére, mint most is, mindig csak az ő társaságában láttam magamat tisztán, önámítás nélkül. Ahogy idősebb lettem, a hatás egyre hamarabb illant el, s a végén minden reveláció halvány kellemetlenséggé enyészett, mire a téren átvágva a Róma Csarnokba értem. Mégis azt hiszem, a világosságnak ezek a pillanatai vonzottak oda leginkább. – Jobb, ha visszamégy, Jalan herceg. Lehet, hogy a királynő ijesztő idős hölgy, de csak nem fogja hagyni, hogy a saját unokájának bántódása essék, igazam van? A Néma Nővér pedig… nos, egyikünk sem valami szép látvány, úgyhogy ne a külcsín után ítélj a belbecsről. Túl sok mindent lát, és ez talán eltorzítja számára annak megértését, amit te meg én látunk, de célja van ezzel, és… – Jó ember? – kérdezi Jally. Éreztem, ahogy készülődik a kérdés az ajkai mögött. Tudja, hogy a Nővér nem jó ember, és hallani akarja, hogy Garyus hazudik-e. – Jaj, milyen bonyolult dolgokat kérdeznek a gyerekek! – Megnyalja az ajkát dagadt nyelvével. – Jobb, mint az alternatíva. Megértesz? A „jó” szó éppen olyan, mint a „nagy”. Nagy-e egy szikla? Ki tudja. Nagy-e ez a bizonyos szikla? Kérdezd a hangyát, kérdezd a bálnát, mindegyiktől más választ kapsz, mindegyiknek igaza van. – És nagyanya jó ember? – Suttogva. Jally túl fiatal még ezekhez a válaszokhoz. Hallgatja Garyus hangszínét, figyeli a szemét. – Nagyanyád háborút vív, Jalan. Egész életében háborút vívott. – Ki ellen? – Jally semmiféle háborút nem látott. Elnézi a gyakorlatozó és masírozó katonákat egyházi és ünnepnapokon. Tudja, hogy Scorron az ellenség, de már velük sem harcolunk… – Ezer évvel ezelőtt az Építők lejtőt raktak alánk, Jalan. – Női hang a hátam mögül, öreg, de erős. – A világ a zuhanás felé siklik. Egyesek annyira élvezik ezt, hogy a lepottyanással nem is törődnek, vagy pedig

azt hiszik, odalenn is valami jó vár rájuk. Mások vissza akarják fordítani a tettet, ami ezt a lecsúszást elindította. Ez a háború. A felforrósodott tetőre gondolok, amint csúszik ki alólam, arra, ahogy kétségbeesetten kapaszkodnék a zsindelyekbe, miközben egyre közeledik a tető széle, a megkönnyebbülésre, amikor sikerül nekimanővereznem magam a keleti toronynak. Vajon ő is látta? Nem akarom megkérdezni tőle, hogy mindannyiunk lezuhanását tervezi-e. Lassan megfordulok. A vörös királynő betölti az ajtónyílást, köntöse mélykarmazsin, válla fölött csontbordák terjesztenek szét legyezőt ugyanabból az anyagból. Feketeborostyán nyaklánc vet sötét formákat, rombuszokat és téglalapokat keresztbe a mellén. Öregnek látszik, de keménynek, mint egy szikla, amely számtalan vihart átélt már. Nincs jóság a szemében. Mögötte anyát látom, zihál a lépcsőmászástól, hozzá képest aprócska, mellette pedig Willow dadust. – Gyere, Jalan. – Nagyanyám int, és elfordul, menni készül. Nem nyújtja a kezét. – Tégy próbát a finomabb érintéssel – mondja Garyus. Slejmesen köhög, igyekszik felemelkedni, aztán hadonászó karjával a szemközti falon levő polcra mutat. – A rézdoboz. Nagyanya belép a szobába. – Az kezdetleges mérce. Tátott szájjal állok, megdöbbent, hogy a vörös királynő eltűri az efféle beszédet egy vén nyomoréktól a Szegénypalotában. – Annyit elárul, hogy érdemes-e alaposabb vizsgálat alá vetni a fiút. – Garyus megint a doboz felé int. Nagyanya kurtán bólint, és Willow dadus odasiet a dobozhoz. Kis doboz, épp csak az öklöm férne bele, se zárja, se kallantyúja, és tövisminták díszítik. – Csak azt, ami benne van – rendelkezik Garyus. Willow dadus kinyitja, kellemes csatt hang, amint a fedele felpattan. Egy percig mozdulatlanul áll, háttal felénk, s amikor megfordul, fénylik a szeme, mint aki mindjárt sírva fakad, talán valami régi, egyszerre keserű és édes emléktől. Kezében nyitva a doboz, izzás árad belőle, ami akkor válik láthatóvá, amikor a teste árnyékot vet rá.

– A függönyt, légy szíves. – Garyus anyám felé néz, aki még a királynőnél is meglepettebbnek látszik, hogy ez az idegen feladatokat ír elő neki, de némi habozás után odamegy, és a polc melletti rúddal ráhúzza a függönyt a magasan levő ablakra. A szoba félhomályba borul. Willow dadus a tenyerébe dönti a doboz tartalmát, lecsukja a fedelét, és visszateszi a polcra. Kezében valami formázott ezüstdarab, egy tömör kúp, amelyre kis rúnák vannak vésve. Úgy izzik, mint a parázsló szén, csak fehérebb fénnyel, és a rúnák lángolnak. – Add át az orichalcumot a fiadnak, Nia hercegnő – kéri Garyus. A fémkúp változékony ragyogásában borzalmas az arca, bár nem rondább, mint a vízköpőké, amelyek segítségével felmásztam. Anya kiveszi Willow dadus kezéből az orichalcumot, és az hirtelen még fényesebben, még fehérebben izzik, bár változékonyan, mintha hullámok csapnának át rajta. Kartávolságnyira tartja magától, mint aki attól fél, hogy felrobban, és odahozza nekem, elhaladva Garyus ágya mellett. Az izzás még jobban felerősödik, amint a közelébe ér. Nagyanya hátralép, amikor anya megáll előttünk. – Tessék, Jally. Nem fog fájni. – Anya felém nyújtja a kúpot, hüvelykujja az alján, mutatóujja a csúcsán. Nem vagyok meggyőzve. Ahogy eltartja magától, az azt sugallja, hogy harapós. Balsejtelmem dacára átveszem, és a holmi abban a pillanatban kigyúl, olyan fényes, hogy nem lehet ránézni. Elfordítom a fejem, majdnem elejtem a kúpot, s abbeli igyekezetemben, hogy ne nézzek rá, megszúrom magam a hegyével az ujjízület mögött. Elfordított fejjel látom, hogy a kúp ragyogása fénnyel és árnyékkal táncol a falakon. Amikor Willow dadus fogta, az izzás állandó volt, de most olyan, mintha egy ellenzős lámpást lógatnék zsinóron, amely pörgés közben vakító fénysugarat lövell a falakra, előbb a királynő arcát villantva fel, majd anyáét, de ekkor nagyanyáé sötétbe borul. – Tedd az asztalra, Jalan – mondja Garyus. – Erre a tányérra. – Ráteszem. A fény rögtön kihuny, csak halvány izzás marad utána, de a rúnák még mindig égnek, mintha valami forró helyhez vésték volna keresztül őket, ahol vakító nap tűz sivatagi homokra.

– Labilis. – Nagyanya közelebb lép, odahajol, hogy jobban lássa. Kíváncsiságuk ellenére sem ő, sem Garyus nem nyúl az orichalcumhoz. – Ellentmondásos. Willow dadus parancs nélkül odalép a tányérhoz, és megforgatja az orichalcumot, hogy a királynő az összes rúnát, mind a hetet láthassa. – Bátor. Gyáva. Nagylelkű. Önző. Szinte mintha két ember lenne… – Nagyanya a fejét rázva felém fordul, mintha valami rossz ízű étel lennék, amit elébe tettek. – Nem a jelleme a lényeg – mondja Garyus. – Jalanban nincs meg az a stabilitás, amely a képzéshez szükséges, és igen, erős, de ahhoz, hogy betölthesse azt a szerepet, amelyet a nővérem Nia gyermekének szánt, rendkívüli tehetség kellene, amit szembe lehet állítani a Corionokkal, Sageousokkal, Kelemekkel vagy Skilfarokkal. A Kék Hölgy egyszerűen tévedett. Talán túl sok tükörképet vesztett el, és széthullt az elméje. Anya odajön, a hajamra simítja a kezét, röpke érintés, majd fogja a kúpot, és visszateszi a dobozba a polcon. – Lehet, hogy igazad van. – Halk morajlás a vörös királynőtől, inkább hangzik fenyegetésnek, mint beismerésnek. – Vidd a fiút, Nia. De nagyon ügyelj rá. El vagyunk bocsátva. – Mi az, hogy orgyilkos? – kérdi Jalan, mielőtt a lépcsőhöz érnek.

Faágak villantak fel előttem és tűntek el, valami fénylő eget csipkézve. Testek tolongtak körülöttem, egy arc fölém hajolt, kivehetetlenül.

– Harapd le a nyelved. Felpillantok a karmazsinvörös szőnyegről. – Bocsánat, mama. – Alica királynő az uralkodód, nem beszélhetsz róla csúnyán, Jally. – Anya letérdel, hogy a szemembe nézhessen. – De akkor is gonosz – mondom. Illetve mondtam tizenöt évvel ezelőtt, és most felidézem a pillanatot, a szó ízét, anyám még mindig

fölöttem, bár térdel, arcán rosszallás, vigyáz, nehogy véletlen elmosolyodjon. – Egy királynőnek néha… keménynek kell lennie, Jally. Uralkodni nehéz dolog. Az istenek a megmondhatói, nekem három kisfiúval is épp elég a gondom nap mint nap. – Az istenek. Anya néha megfeledkezik magáról. Apa azt mondja, csak egy Isten van, de hát neki ez a foglalkozása. Nagyanya sokat kockáztathatott a vérvonalakkal, amikor a bíborosát egy olyan pogánnyal házasította össze, akit számtalan, csodálatosan változatos formájú és erényű istenétől térítettek meg az egyetlen, láthatatlan istenséghez. Vajon mennyibe került a kincstárnak az a római diszpenzáció? Apának katedrálisa van, meg vastag könyve tele isteni bölcsességgel, Jally mégis jobban szereti anya történeteit, amelyeket lágy hangján mesél neki az ágya mellett. Homlokon csókol, és feláll. Megint a Róma Csarnokban vagyunk, az egyik első emeleti galérián. Az északin, a magas ablakokon betűző napfényből ítélve. Ezekben üveg van, sok tucatnyi apró attari üvegszem összeólmozva, mind halványzöld színű. Kiskoromban úgy hívtam ezt a helyet, hogy a Zöld Égszoba. – Mi baja a kezednek, mama? – Úgy áll, hogy jobb kezét a teste árnyékában tartja, és valami nem stimmel vele… túl fényes. Lenéz, és gyorsan összefűzi a karját: bűntudatos mozdulat. Jally felbámul rá, én meg figyelek. Ugyanaz az asszony, akit a medalionon látok. Nem sokkal több harmincnál, de fiatalabbnak látszik, hosszú fekete hajú, sötét szemű, szép. A képet tehetséges művész készítette, mégsem tudta igazán visszaadni. Csak amikor átáramlanak rajtam ezek az emlékek, akkor tudom felidézni, milyen messziről jött, hogy az anyám legyen, és mennyire egyedül érezhette magát az idegen földön. Lehet, hogy nagyanyám a vérvonala miatt választotta, de bármilyen örökséget hordozott is az ereiben, rajtam és a fivéreimen alig ütött ki. Lehet, hogy tőle lett sötétebb hajunk aranya, de az Indusból semmi sem látszik rajtunk. A szőkeség Gabrontól, nagyanya harmadik férjétől származik, vagy nagyanya apjától, vagy nagyapjától, szám szerint első és második Ghollothtól, akik továbbadták apánknak – bár ő legtöbbször bíborosi föveg alá rejti, a kopasz foltjával együtt, s aztán nekünk. – Olyan… furcsa a kezed.

– Semmi baja, Jally. Gyere, visszaviszlek Odette dadushoz. Ahol az ujjai kilátszanak a másik karja alól, megpillantom az izzást, ami most még erősebb. – Lopni csúnya dolog – mondja Jally. Gondolom, ez igaz is (bár engem sohasem akadályozott meg benne), de az értelme nem világos. – Csak kölcsönvettem. – Anya előhúzza és kinyitja a kezét. Az orichalcum izzik a tenyerén, fényesebben, mint Garyus szobájában, és állhatatosabban is. – De igazad van, Jally, el kellett volna kérnem. – Előrehajol. – Visszaadnád neki, úgy, hogy nem árulod el, honnan vetted? Rád nem fog haragudni. – Aggodalmasnak látszik, és ettől Jallyt elfogja a félelem. Lassan bólint, és nyújtja a kezét. – Nem árulom el, mama. – Komoly hangon mondja, de össze van zavarodva. Szomorú, és nem tudja, hogy miért. Közölhetném vele, hogy most volt először tanúja, amint az anyja rosszat cselekedett, félt, és elbizonytalanodott. Ezt a fájdalmat minden gyermeknek át kell élnie, miközben felnő. Anya a fejét rázza, nem ereszti az orichalcumot. – Egy pillanat. – Elfordul tőlem, odamegy egy helyiség ajtajához, amit én Csillagszobának hívok, és belép. Követem a küszöbig, és belesek az ajtó résén, amit nem sikerült egészen becsuknia. Háttal áll felém. Karja mozgásából látom, hogy mellétől a hasáig végighúzza a kezét. Az izzás felfénylik, sötét árnyakat vet mindenfelé, még erősebben fénylik, s aztán már vakít, mint a villám, olyan ragyogásba vonja a szobát, hogy minden színt kimos belőle. Anya nagyot sikítva elejti az orichalcumot, én pedig berohanok hozzá. Amint megkerülöm, hogy lássam, mit rejteget, felfedezem, hogy mindkét tenyerét a hasához szorítja, egyiket a másik fölé. Könnyek csurognak szorosra zárt szeméből. Megtorpanok, már nem is gondolok az orichalcumra. – Mi az…? – Jallynak sejtelme sincs róla. Én persze tudom. Anya terhes, és a magzat a méhében ezerszer olyan tehetséges, mint Kara a sok évi völvatanonckodás után. Állunk a szalonban, a csillag alakú címerkorongokkal díszített mennyezet alatt, és nézzük egymást. – Nem lesz semmi baj, Jally. – Hazugság, úgy suttogja, mintha maga sem hinné. Elmosolyodik, félresimítja a haját, és felém hajol. De

én elnézek a válla fölött, egy férfi arcára, aki felmagasodik mögötte. Azon nincs mosoly. Félig felismerem, de a háta mögül, az ajtón beáradó fény elhomályosítja vonásait, alig lehet kivenni őket, a haja olyan fekete, hogy szinte kék, mint a szarka szárnya, a halántékánál már őszül. – J… – A nevem többi része vérrel bukik elő. Mindketten lenézünk a pengére, amely a hasán bújt ki. A következő pillanatban elvágódik, lecsúszik a kardról, amely most a férfi kezében csöpög. Vér csordogál az acélba vésett írás kacskaringói mentén. – Sss – mondja a férfi, és a penge élét anyám nyakához illeszti, aki az indusi szőnyegeken hever vérezve. Az álló férfin most már kivehető az uniformis, a palotaőrség zubbonya és mellvértje. Az arca valamiképp elmosódó, egy törtmásodpercre Alphonse-nak, a fiatalabbik őrnek akar látszani, s amikor ezt elvetem, az öreg Raplóval próbálkozik, aki aznap reggel rám kacsintott. Lerázom mindkettőt, és már tisztán látom, csak egy pillanatra. Edris Dean az, a sebhely nélkül a pofacsontja mentén, még túl fiatal az őszüléshez, de már őszül. Jally gondolatai, amelyek régóta bugyborékolnak az enyémek mögött, gyermekiek és csapongók, most elnémulnak. Anyára néz, a kardra, Edrisre, elméje sima üresség. – Tudtam, hogy jössz… – mondom Jally szájával. – Dehogy tudtad. – Edris visszahúzza a pengét, elmetszve anya torkát. Anya vergődni kezd, megpróbál felállni. – Sohasem tudja senki. Ez az én tehetségem. Magától az Úristentől kaptam. A jövőesküdöttek nem látnak engem, fiam. – Felém fordítja a kard hegyét. – Én nem vetek árnyékot az eljövendő napokra. Össze is zavarom a jósokat, de még mennyire. Folyton azt hajtogatják, hogy nem érem meg a reggelt. – Én magam foglak megölni – mondom, és komolyan is gondolom. Különös nyugalom tölt el. – Valóban? – Edris elmosolyodik. – Lehet. De előbb meg kell halnod. – Azzal beledöfi a kardot a mellembe. Jally lényének valamely mélyebb része ekkor már megmozdított bennünket, hátraveti magát, anya lába pedig rándul egy utolsót, és akár véletlenül, akár szándékosan, meghiúsítja Edris támadását. A penge hegye így is belém vág a bordáim között, visítva hanyatt esem, vér önti el a

kabátomat. Míg visítok, szorosra hunyt szemem mögött a sötétben újra lejátszódik a döfés a mellem felé. Rúnákat látok, csak félig kivehetők az acélon, anyám vére alatt. Távoli kiáltást hallok, s amint félrebillentem a fejem, egy óriás termetű testőrt látok elbukdácsolni Edris mellett, karjából fröcsköl a vér, ahol az orgyilkos pengéje felhasította, miközben ellépett előle. Robbin az, anyám egyik kedvence, születésem előtti háborúk veteránja – sőt talán az anyám születése előttieké. Edris mozdul, hogy végezzen vele, de a férfi félresöpri a csapást a hosszúkardjával, és ordítva támadásra lendül. Rettenetes lárma, pengék összecsattanása, szaporán dobogó léptek, hörgő zihálás. Nem is tudom követni a cikkanó kardokat. Minden elhomályosul, a hangok enyésznek. Anyám szemébe nézek. Sötét, üveges. Ő nem lát engem. Keze nyitva, utolsó pillanatában is értem nyúl, a küzdők elrúgják az orichalcumot, és az pörögve begurul egy hosszú kanapé alá a szoba túlsó végében. Anya feje fölött elnézve látom, hogy Edrisnek már van egy seb az oldalán, ezt befelé jövet szerezhette. Most Robbin pengéje csontig felhasítja az arcát, dől belőle a vér. Edris úgy törleszt, hogy mélyen Robbin combhúsába vág, éppen térd fölött. A férfi megtántorodik, de nem esik el. Fél lábon ugrálva Edris és anyám meg énközém kerül, bár mindketten halottnak látszhatunk. Azt hiszem, azok is vagyunk. Halk hangokat hallok a távolból. Edris vért köp, bosszús képpel Robbinra mered, végül pillantása a padlón heverő tetemekre vándorol. Dönt, sarkon fordul, és kinn terem az ajtón, rendkívül gyors mozdulatokkal. Sötét van. Hideg. Nagy kezek emelnek fel, de mindez távoli már.

Sötét van. Hideg. Nagy kezek emeltek fel. – Én magam fogom megölni! – Suttogás lett belőle, pedig ordítani akartam. – Kara! Kezd magához térni! – Snorri hangja. Kinyitottam a szemem. Égett. Fölöttünk az ég mélybíbor, éjszakába hajló. – Megölöm a rohadékot. – Valaki sósavat itathatott velem – minden szó fájt.

– Ki vagy, és mit műveltél Jalan Kendethszel? – Snorri hajolt fölém vigyorogva, vizeskulacsot tolva felém. Megütöttem volna, de a karomban nem volt erő, egyetlen porcikámban sem volt. – M-meddig? – kérdeztem. – Több mint egy hétig. – Kara lépett oda aggodalmas arccal, kezében az orichalcum, hogy rám világíthasson. Belenézett mindkét szemembe, hüvelykujjával felhúzva a szemhéjamat. – Add ide! – Sikerült megfognom a kezét, és ő csodálkozva a tenyerembe nyomta a fémgömböt. – Odinra! – Tuttugu érkezett egy ölre való száraz fával; ledobta, és befogta a szemét. Hennan mögéje bújt. Az orichalcum lüktetett, hunyorgott a szorításomban, vakító sugarakat lőtt az éjszakába, amelyek végigsöpörtek a közeli fák vonalán, és furcsa, ragyogó formákat siklattak végig a füvön. Elengedtem, és leejtettem a karom. – Igaz volt… – Valami fölnyúlt sajgó torkomban, és fojtogatni kezdett; több szó nem jött ki a számon. Oldalamra fordultam, arcomat a földhöz simítva, a karom közé rejtve. Elöntött a kis Jally indulata – a fiúé, akit már nem ismertem –, még mindig anya homályos, vak szemét nézte, és a bánattól, a vöröslő fájdalomtól majd szétdurrant a mellem, ennyi nyomorúságot nem tudtam hová temetni. Soha nem éltem még át ilyen mély és rettenetes érzést, lélegezni se tudtam. Kara keze megtalálta a vállamat. – Hozz még több fát, Tutt. Snorri, segíts neki. Vigyétek a fiút is. – De… – kezdte Snorri. – Menjetek! Végre kaptam levegőt, görcsös zokogással beszívtam. Snorri és Tuttugu elsietett, Hennan is utánuk ballagott. – Jézusom! – A földre csaptam, ahogy csak erőmből telt. – Állítsa már meg valaki ezt az egészet! Kara a völvák bölcsességét demonstrálva sokáig nem szólt semmit. Az erős érzelem, mint kiderült, olyan, akár a tűz, táplálni kell. Anélkül forró izzássá hamvad, amely bármikor újból lángra lobbanhat, de más dolgoknak is hagy helyet. Amikor Snorri és Tuttugu végre visszatért, karjukon egy fél erdővel, már elég sötét volt az éjszaka, hogy vöröslő szemem szégyenét elrejtse.

Rájöttem, hogy rettenetesen szomjas vagyok, kiittam az egész kulacsot. Snorri és Tuttugu megrakta a tüzet, ételt készítettek. Most más megvilágításban láttam Snorrit, és talán először fogtam fel igazán, milyen fájdalmakat hurcolt magában egész idő alatt, míg együtt utaztunk. Részben azt is felfogtam, mi motiválhatta a porondgödörben, amikor azt kiáltotta, „hozzatok nagyobb medvét”. Mélyet lélegeztem. – Hol vannak a trollok? – Inkább a csípős rókabűz hiányát érzékeltem, mint azt, hogy nem toronylanak mindenfelől fenyegető óriások. – A Renar-felföldön. – Snorri kettétört egy ágat, és a tűzre dobta. – Két éjszakája vettünk búcsút Gorgothtól. – Vagyis akkor… – Rhone-ban járunk. Aperleon tartományban, Compere romjaitól tizenöt kilométerre délre. Beleszippantottam a levegőbe, szinte éreztem a város hamvainak bűzét. – Meg kell ölnöm. Snorri és Tuttugu felnézett, arcukat vörösre festették a lángok. – Kit? – Edris Deant – mondtam, átérezve, hogy a bosszúvágy, a bosszú szükségessége igencsak terhes lesz egy magamfajta professzionális gyávának. Éppen annyira, mintha egy pókerjátékosnak folyton vigyorognia kellene, ha ászt fed fel. – Edris Deant tényleg meg kell ölni. Ebben egyetértünk. – Snorri felém fordult, de a tűz a háta mögött árnyékba burkolta. – Kétheti alvásba telt, hogy erre a következtetésre juss? Hiszen már kétszer meg akart ölni téged. És engem is. Snorri tudta, hogy álmomban megértettem valamit; azt akarta kifürkészni, mennyit vagyok hajlandó elárulni belőle. Megdörgöltem az orrom a ruhaujjammal, és megint beleszippantottam a levegőbe. Éreztem Tuttugu pörköltjének illatát, és rádöbbentem, hogy farkaséhes vagyok. Biztosan etettek, miközben napokon át maguk után vonszoltak, de bármit is adtak, nem volt elég. Félretoltam az éhség gondolatát, és szembenéztem Snorrival. Tuttugu szólalt meg először.

– Engem csak egyszer akart megölni, de szívesen lelökném egy szikláról. – Megkavarta a pörköltet. – Miért kell Jalnak új indok, hogy haragudjon rá? Az az ember már kétszer megtámadta. – Háromszor. – Felhúztam az ingem. A bal mellizom alatt ötcentis heg fehérlett. Azt szoktam mondani, hogy Martus vágott meg egy konyhakéssel, és el is hittem. Újabban meg háborús sérülésnek hazudtam az Aral-hágóról. Utóbbiról tudtam, hogy hazugság. De most már azt is tudtam, hogy Edris műve, ugyanannak a kardnak a szúrása, amely átdöfte anyámat és meg nem született húgomat. És elmetszette anyám torkát. Húgom? Fogalmam sincs, honnan tudtam, hogy az a gyermek lány lett volna… de mégis tudtam. Varázslónő, aki betöltötte volna a szerepet, amit a Néma Nővér szánt neki, kulcsfigura a Birodalom sakktábláján, a vörös királynő és a Kék Hölgy között. Megérintettem a heget, és újra felidéződött a fájdalom, a sokk. Meddig ápolták a kis Jallyt halálos ágyán, nem tudom, de más fiú kelt fel belőle. Olyan fiú, aki nem emlékezett az elmúlt hetekre, vagy minden benne rejlő vad tehetséget arra fordított, hogy az eseménynek az utolsó nyomát is kiégesse. Megértettem, hogy így döntött, ha egyáltalán döntés volt. Most is így döntenék, ha lehetne. Vagy legalábbis hajlanék rá. – És legelőször? Amikor ezt a sebet kaptad tőle, kit vágott le Edris rajtad kívül? – kérdezte Snorri. Tuttugu és Hennan is odajött, a pörköltről elfeledkeztek. – Anyámat. – Összeszorítottam a fogam, de elcsuklott a hangom, amint újra láttam, hogy elesik; alig tudtam kinyögni a szót. – Én a nagyapámért fogom megölni. – Hennan keresztbe vetett lábbal ült, és lesütötte a szemét. Sohasem hangzott még ilyen komolynak. Snorri is a földet vizslatta, és megrázta a fejét. Azután megveregette a mellét, ahol a kulcs lógott a zekéje alatt. – Nemsokára eljön majd. És én ölöm meg mindhármunk nevében, Jal.

TIZENNYOLC

Miután kis híján fél évet töltöttem Rhone-tól északra, igencsak jobb véleményem lett az országról. Itt legalább tudták, mi a nyár. Hosszú, fülledt napokon át gyalogoltunk dél felé, én fürödtem a napfényben, a többiek meg szép lassan vörösre égtek. Tuttugu bírta a legkevésbé. Egy ponton úgy tűnt, bőrének fedetlen része teljes egészében le fog hámlani róla, állandóan siránkozott, fel-felüvöltött, ha rácsaptak a karjára – egészen odáig ment, hogy ilyenkor szándékossággal vádolta az embert. A nap a borongós hangulatot is kiégette, amely az ébredésem után napokig elborított. A hideg bizonyosság magváig, hogy meg kell ölnöm Edris Deant, nem hatolt le, de az emlék vetette árnyakat elűzte, és meghagyta nekem anyám képét, amely mindörökre elveszett volna Kara mágiája nélkül. Menet közben a múlt mintha beérte volna azzal, hogy kövessen bennünket, nem felejtődött el, de nem is állt útjába minden pillanatnak. Az első egy vagy két napon azt hittem, meg fognak őrjíteni az álombéli felfedezések, de furcsa módon egy hét elteltével jobban éreztem magam sötétülő bőrömben, mint évek óta bármikor. Szinte elégedett voltam. Annak tulajdonítottam a dolgot, hogy egyre szűkül az otthonomtól elválasztó szakadék. Talán mert olyan sokáig voltam összezárva a fejemben ifjabb önmagammal, utunk utolsó heteiben egyre jobban kijöttem Hennannal. Most már igazi városokon haladtunk át, és megtanítottam a kölyköt pár trükkre a kártyacsomaggal, amit az egyikben vásároltam. Szimpla fogások voltak, de azért ki lehetett velük csalni Snorriból és Tuttuguból az utolsó piculáikat, sőt még néhány plusz tábori teendőt is a nyakukba sóztunk. – Biztosra veszem, hogy valamelyiktek csal… – morogta Snorri egy este, amikor duplán kellett őrt állnia, és ötödször is neki kellett tűzrevalót gyűjtenie. – A vesztesek mindig ezt hiszik – mondtam. – Ha az ész használatát és a statisztikai esélyek gondos mérlegelését csalásnak

tekinted, akkor igen, Hennan és én csalunk. – Ami azt illeti, ha a szabályok felrúgását csalásnak tekintjük, abban is bűnösnek vallhattuk volna magunkat. – A póker szabályai, Snorri, még a legalapvetőbb ismereteket is túlélték arról a társadalomról és korról, amelyben megalkották őket – folytattam. A csalás tényéről beszéddel a legkönnyebb elterelni a figyelmet: nem szabad abbahagyni, addig kell szövegelni, míg már senki sem emlékszik rá, miről is volt szó eredetileg. – Az, amit egy civilizáció képes megőrizni az előzőből, többet árul el róla, mint az, amit örökül hagy a következőre. Snorri a homlokát ráncolta. – Miért dugdosol egy ászt a ruhaujjadban? – Dehogy dugdosok. – Királyt dugdostam, és ki van zárva, hogy tudta – egyszerűen csak ráhibázott. Szóval agyon kell beszélni a dolgot, csak néha kiderül, hogy egy barbár annyira makacs, hogy nem lehet megvezetni, ilyenkor pedig úgy jár az ember, hogy egymás után kétszer kell őrködnie, és egész héten gyűjtheti a tűzifát. Snorri megkérdezte, szerintem mi jó sül ki abból, hogy ilyen példát mutatok Hennannak – véleményem szerint viszont jobb példa volt, mint azt látni, hogy egy vöröshatári hercegnek kétkezi munkát kell végeznie; mindenesetre vigaszt merítettem a tényből, hogy tanítványom egyszer sem bukott le, ami igazán dicsőségemre vált. A napsütésbe és a civilizációba való visszatérés másik hozadéka az volt, hogy a hajam újra arany színben csillogott, az unalmas barnaság kifakult belőle. Az emberek feltünedezése azt is eszembe juttatta, hogy nem Kara az egyetlen nő a világon. Amele városában új ruhákat vettem, és kicsíptem magam. Lóvásárt is fontolgattam, de ha nem szerzek be legalább négyet, hiába lenne nyereg a seggem alatt, nem érnék haza előbb. Persze az is megfordult a fejemben, hogy előrelovagolok, de az utazás Rhone-ban is kockázatos, és még ha ellenségeink a kulcsra koncentrálnak, akkor sem tetszett a gondolat, hogy egy ezerholdas rhone-i búzamező elhagyatott dűlőútján kelljen magyaráznom nekik, hogy nem nálam van. Eljátszottam az ötlettel, hogy kerítek egy-egy gebét Snorrinak, Tuttugunak és Karának is, Hennant pedig magam mögé ültetem, de anya medalionja már enélkül

is eléggé szegényes volt, és abban sem voltam biztos, hogy el tudnám viselni a nyeregből szíre-szóra lepotyogó északiak nyavalygását. Kerestem egy borbélyt, és teljesen levágattam a szakállamat – mintegy rituálisan levetkőztem az északot, mondhatni. A beretvásollós fickó kijelentette, hogy iszonyú gubanc az egész, és egy koronával többet kért a szokásosnál. Furán mezítelennek éreztem magam utána, az állam egyfolytában bizsergett, és amikor tükröt nyomott a kezembe, hogy szemléljem meg a végeredményt, alig akartam elhinni, hogy ez én vagyok. A tükörkép sokkal fiatalabb volt, és meglepettnek látszott. Amikor végigmentem Amelén új ruhámban – semmi különös, egyszerű utcai öltözet, amilyet egy bocskoros nemes húzna magára –, és minden fuvallat újra megcsípte az államat, bevallom, jó néhányan utánam fordultak. Rámosolyogtam egy bögyös parasztlányra, aki valamilyen paraszti teendő végett ringott arra, és ő visszamosolygott rám. Szép a világ. És kilométerről kilométerre szebb lett.

– Bonjour – üdvözölt Hennan, amikor visszatértem a fogadóba, ahol a többieket hagytam: a Királyi Lábba, amelynek egy faláb díszelgett a cégérén. – Bonmicsoda? – Snorri a helyiek nyelvére tanít. – Felnézett Snorrira, hogy jól mondta-e. – Azt jelenti, jó napot. – A helyiek kiválóan beszélik a birodalmi nyelvet. – Letelepedtem Tuttugu mellé, és elcsentem a tányérjáról egy csirkeszárnyat. – Bár ezt néha csak akkor ismerik be, ha pénzt mutatsz nekik. Ne fecséreld az idődet, fiam. Rémes nyelv. – Elhallgattam, hogy megrágjam a húst. Bármik legyenek is Rhone hibái (márpedig vannak bőven), az olyan embert kapásból lehazugozom, aki azt állítja, hogy nem tudnak főzni. Egyetlen bugris rhone-i jobb ebédet üt össze, mint a teljes észak együttvéve. – Nyamnyam. Már csak ezért is érdemes volt délre jönni, mi, Tuttugu? – Tuttugu tele szájjal bólintott, csupa zsír volt a szakálla. – Hol is tartottam? Ja igen, a rhone-i nyelv. Ne bajlódjatok vele. Tudjátok, mi a „védelem”-nek megfelelő rhone-i szó pontos fordítása?

„Az ellenségtől való távolság, mielőtt megfutamodnánk.” Ezen a nyelven nehéz hazudni, ezt készséggel elismerem. Snorri figyelmeztető arcot vágott, Tuttugu még inkább elfoglalta magát a csirkével. Észrevettem, hogy néhány helybeli mogorva pillantásokat küld felém. – Viszont igen bátor nép – tettem hozzá jó hangosan, hogy megakadjon a hallgatózók torkán. – Egész máshogy festesz – mondta Snorri. – „Még csinosabb az arcod”, szerintem ezt a kifejezést keresgéled. – Újabb csirkedarabot csórtam Tuttugu tányérjáról. Megpróbált beledöfni a kezembe, mielőtt visszarántottam. – Inkább olyan lányos. – Snorri fogta és kiürítette a kupáját. – Jó, mostantól majd kézzel kell kiszűrnöm a morzsákat a sörből, nem a bajuszommal… de különben pont megfelelő. Nektek is ki kellene próbálnotok. Tuttugu felhorkant. – Egyedül a szakállam akadályozza meg, hogy leégjen az állam ebben a kohóban, amit ti otthonnak neveztek. – Leszívta a húst egy combcsontról. – Szerintem azért olyan jóízű a csirkétek, mert félig már megfőtt, mire levágjátok. Snorri megdörgölte a szakállát, de nem szólt semmit. Az északi szokással ellentétben rövidre nyírta: a legtöbb vikinghez képest úgy nézett ki, mintha egyszerűen elfelejtett volna megborotválkozni reggel. Kara tüzetesen szemügyre vett. – Bőrt váltasz, Jalan, leveted magadról az északot. Mire a városod kapujához érünk, megint déli herceg leszel. Vajon mit fogsz megőrizni az utadból? Erre én csendesedtem el. A nagyjától szívesen megszabadulnék, bár ezzel kapcsolatban is tanultam valamit. Ha túl sok mindent hajítasz el a múltadból, hátat fordítasz akkori énednek. Ha körülnyirbálod, egyben újraalkotod magad, ez igaz, de az ilyen farigcsálás valahogy mindig lekicsinyít, és a végén semmi sem marad belőled. Két dolgot biztosan meg fogok őrizni. Az egyik a vágy, hogy tudjam: Edris Dean halott, és csúnya halála volt. A másik az északi

fény emléke, amit Kara aurora borealisnak hívott, az a kísérteties látvány, amely kivilágította az eget rövid életem leghosszabb éjszakáján, amikor erőnk végéhez érve a Metsző Jégen táboroztunk.

Kék ég alatt vonultunk tovább. Félelmeink ellenére nem törtek ránk a Holt Király ügynökei, nem kaparták elő magukat szörnyek a sírból, hogy minket tegyenek bele, és minden további incidens nélkül érkeztünk meg Vöröshatárba. Snorri azonban továbbra is nagy iramot diktált, még jobban hajtotta valami, mint amikor a sarkunkban voltak a hardassák. Láttam, hogy fáj a sebe – nagyon mereven mozgott. Kíváncsi voltam, mit látnánk, ha felhúzná az ingét, hogy megmutassa a jegyet, amit Kelem rovatott rá. De lehet, hogy a sebébe akasztott horgoknál is nagyobb erővel mozgatja Kelem emléke abban a barlangban, ahogyan Snorri halott gyermekét markolta. Ez bizony hiba volt a mágus részéről. Enélkül is elzárhatta volna az utat a halál ajtajához. Mindegy, mennyire hatásos a mágiád, ekkora dühöt ébreszteni egy Snorri-féle emberben mindig rossz ötlet.

Genova városában, Cinóbertől kétnapi járóföldre elgyengültem, és aranyaim utolját egy tisztességes lóra, szerszámra, meg egy csinos lovaglóköpenyre és egy aranyozott nyakláncra költöttem. Egy birodalmi herceg mégsem jelenhet meg sajgó lábú koldusként, akármilyen nagy utat tett meg, akármennyi ellenséget győzött le. Jól ismerem Genovát, kitűnően lehet ott mulatni, de hívott az otthon, nem késlekedtem sokáig. – A fenébe, még a levegőnek is jobb az íze errefelé! – Rácsaptam a nyeregkápára, és mélyet lélegeztem, beszíva az erdős dombok tölgyei és bükkjei között növő vadhagyma mámorító pézsmaillatát. Snorri, Tuttugu és Kara, akik leégve kutyagoltak mögöttem, kevésbé lelkesedtek a hazámért, de Hennan, aki mögöttem ült a herélten, egyetérteni látszott velem. Csodás volt újra nyeregben lenni, habár egy kicsit szokatlan, mindenesetre sokkal jobb, mint gyalogolni. Új paripám csinos jószág volt, koromfekete szőrű, pofáján girbegurba fehér csík, mint egy

villám, a szemétől az orráig. Ha tizenhat markos csődör lett volna, és nem alig tizenkét markos, zömök herélt, még boldogabb lettem volna, bár persze jóval szegényebb is. De rendesen fogyasztotta a kilométereket, és pompásan lehetett nézni róla a kétoldalt elmaradó Vöröshatárt. Egyetlen bánatom az volt, hogy az északiak ráaggatták a holmijukat, mint valami málháslóra. Még a „Gungnir” is ott volt, régi rongyokba rejtve a kíváncsi szemek elől, éppen csak a hegye fénylett, ahol átszúrta a burkolatot. Egyszer-kétszer rávillantottam mosolyomat Karára onnan a magasból, de nemigen reagált. Az a nő egyre rosszkedvűbb lett. Biztosan azon járt az esze, mennyire fogok hiányozni neki. Volt annyi sütnivalója, hogy tudja, nem megyek velük Firenzébe meg abba a rémálomba, amit Snorri kinézett magának. Éjszakára szobát béreltem egy fogadóban, és vacsora után kiültem a tornácra, ott talált rám Kara. Már jó ideje üldögéltem ott, néztem a forgalom utolját, amint tovasiet az alkonyatban az Abbia úton. Kijött hozzám, ahogy mindig is tudtam, hogy ki fog; végül csak rabul ejtette Jalan közismert varázsa, bár az is igaz, hogy ilyen sokáig még egy nőnek sem udvaroltam. – Eldöntötted már, hogyan fogod megállítani? – kérdezte kurtánfurcsán. Összerezzentem, mert először némi könnyed csevegést vártam, mielőtt rátérnénk a szokásos táncra, amire már régóta csábítgattam. A táncra, amely majd beteljesíti szenvedélyemet a második emeleti különszobában. – Kit? – Snorrit. – Leült velem szemben egy fonott székre, és szórakozottan dörzsölgette a csuklóját. Egy lámpás lógott közöttünk, lepkék ütköztek neki az üvegének, a sötétben szúnyogok dönögtek. – Hogyan veszed el tőle a kulcsot? – Én? – Csak pislogtam. – Én nem tudom eltéríteni a szándékától. Kara valamilyen sötét foltokat dörgölt a csuklóján. Nehéz volt kivenni őket lámpavilágnál, abban a homályban… – Mik azok, zúzódások? Összefonta a karját, bűntudatos mozdulattal elrejtve a kezét, és egy darabig némán állta a pillantásomat.

– El akartam csenni tőle két éjszakával ezelőtt, amikor aludt. – Te… el akartad lopni a kulcsot? – Ne nézz így rám. – Elfintorodott. – Meg akartam menteni az életét. Neked és Tuttugunak is ezt kellene tennetek, ha a barátainak tekintitek magatokat. Mit gondolsz, miért küldte Skilfar Kelemhez? Mert elég hosszú útnak ígérkezett, hogy közben megállíthassam, vagy lebeszéljem a dologról, vagy ha nem megy, ellopjam tőle a kulcsot. – Felállt, átült mellém a lépcsőre, és bűbájosan rám mosolygott, ami egyáltalán nem vallott rá. – Megkérhetnéd még egyszer, hogy adja oda neked a kulcsot, és… – Szóval te voltál? A barlangban is te akartad ellopni tőle akkor reggel! Miattad akasztotta láncra, nem miattam! Egész idő alatt tudta, miben sántikálsz! – Rájöttem, hogy közben feléje bökdösök a mutatóujjammal, és leengedtem a kezem. – Ha elvennénk tőle a kulcsot, azzal megmentenénk az életét! – Kétségbeesett pillantást vetett rám. – Mint ahogy azzal is, ha lebeszélnénk a dologról. – Lehetetlen, Kara. Neked is tudnod kellene. És tudnád is, ha láttad volna őt északra menet. Snorrit nem lehet megállítani. Felnőtt ember. Az ő élete, és ha ő azt akarja… – De nem csak a maga életét dobja el, Jal. – Megint az a lágy hang. A karomra simította a kezét. Beleborzongtam, bevallom. Volt ebben a nőben valami, persze lehet, hogy a sok hónapi várakozás tette, de nem csak az. – Snorri hatalmas kárt okozhat. Ha Loki kulcsa a Holt Király kezébe kerül… – Annak ronda vége lesz. – Egyszeriben elszállt a pillanat, a hangulat megsavanyodott, a sötétség élőholtakkal telt meg körülöttünk romantikus ígéret helyett. – De hiába, nem tehetek semmit. – Azonkívül én akkor már biztonságban leszek a palotában, Cinóber szívében meg Vöröshatár szívében, s ha a Holt Király gonosz ereje ott is elér, hát, akkor úgyis befellegzett mindnyájunknak. De biztonságosabbnak éreztem, ha nagyanya falaiba és seregeibe vetem bizodalmamat, és nem a képességembe, hogy le tudom szedni azt a kulcsot Snorriról. Leráztam Kara kezét, felálltam, és jó éjszakát kívántam. Olyan közel voltam az otthonhoz, hogy szinte éreztem az ízét, ha kinyújtom a kezem, rátehettem volna; eszem ágában sem volt

elszúrni a dolgot, még a Kara érintésében rejlő ígéretért sem. Egy férfi sem akar szamár lenni ló helyett, ráadásul tágra nyílt szemek, ígéret, kétségbeesés ide vagy oda, még most sem tudtam elhessegetni az érzést, hogy ez a nő játszik velem. Hosszú éjszaka volt. A szobám fülledt, levegőtlen, nem hagyott elaludni.

Újabb nap, az Abbia út további végeérhetetlen szakaszai, újabb fogadó. És egy gyönyörűséges nyári reggelen, búzával aranyló és tökkel zöldellő mezők kilométerei után, felértünk egy gerincre, és a horizonton, halvány páratakaró alatt, ott állt Cinóber, falai ragyogtak a korai fényben. Bevallom, elmorzsoltam egy férfias könnyet a szemem sarkában. Villásreggelinket a sok parasztház egyikében költöttük el, amelyek az Abbia út mentén sorakoznak, és kitárják ajtajukat az utasok előtt. Kinn üldögéltünk egy asztalnál, egy óriás paratölgy árnyékában. Tyúkok kapirgáltak az udvar porában, egy vén, sárga kutya figyelte őket, még ahhoz is lusta volt, hogy megráncolja a bőrét, ha a legyek rátelepedtek. A gazda felesége friss kenyeret, vajat, fekete olajbogyót, milánói sajtot hozott, meg bort egy jókora agyagamforában. Felhajtottam egy-két-három pohárral a jóféle vörösből, mielőtt rá tudtam szánni magam, hogy még egyszer, utoljára megpróbáljam lebeszélni Snorrit a tervéről. Nem Kara kedvéért, na jó, talán egy kicsit az ő hódolatáért is, de leginkább azért, hogy megmentsem azt a nagy bivalyt ostobasága következményeitől. – Snorri… – Olyan komoly volt a hangom, hogy letette agyagpoharát, és minden figyelmét nekem szentelte. – Én, izé. – Kara felnézett a kenyeréről meg az olajbogyójáról, és bátorítóan biccentett. Még bortól megoldódott nyelvvel is nehéz volt belevágnom. – Ez a dolog, hogy elviszed Loki kulcsát a halál ajtajához… – Tuttugu figyelmeztető pillantást vetett rám, és lefelé mozgatta nyitott tenyerét. – Mi lenne, ha mégse tennéd? – Tuttugu a szemét forgatta. Rámorcoltam a szemöldökömet. A fene enné meg, én csak segíteni akarok! – Add fel. Ez őrület. Te is tudod. Én is tudom. A halottak halottak. Kivéve, amikor nem. És mindnyájan láttuk már, hogy az

milyen ronda tud lenni. Még akkor is, ha a Holt Király kreatúrái nem kapnak el az úton, hogy elvegyék tőled a kulcsot. Még akkor is, ha odaérsz Kelemhez, és ő nem öl meg, hogy elvegye a kulcsot… Még akkor is… Egyszerűen nem győzhetsz. Snorri csak nézett rám, szó nélkül, kifürkészhetetlenül, ijesztően. Meghúztam a poharamat, s látva, hogy kifogyott, újra próbálkoztam. – Nem te vagy az első férfi, aki elvesztette a feleségét… Snorri nem ugrott talpra, mint vártam, most, hogy a legfájóbb pontjára tapintottam, ellenkezőleg, majdnem egy percig csak ült ott, nem szólt semmit, nézte az utat meg az úton elhaladókat. – Rettegek az elkövetkező évektől. – Snorri nem fordult felém. A messzeséghez intézte szavait. – Nem a fájdalomtól, bár az most is akkora bennem, hogy alig tudom elviselni. Sokkal többtől. Ő volt az életem fénye. A feleségem, Freja. Mintha csak egy ablak lettem volna, amilyeneket a Fehér Krisztus házában láttam. Éjjel fakók és értelmetlenek, de amikor megpirkad, csak úgy ragyognak rajtuk a színek, a történetek. Te ismertél már ilyet, vöröshatári herceg? Nem olyan asszonyt, akiért meghalnál, hanem olyat, akiért élnél? Leginkább az rémiszt meg, Jal, hogy az idő enyhíteni fogja a sebet. Hogy hat hónap vagy hat év múlva egy reggel arra ébredek, már nem látom Freja arcát. Rádöbbenek, hogy a karom már nem emlékszik a kis Emy súlyára vagy a kezem a puhaságára. Hogy elfelejtem a fiaimat, Jal. – Megtört a hangja, és ekkor legszívesebben visszaszívtam volna a szavaimat. – Elfelejtem őket. Emlékeket keverek össze. Elfelejtem a hangjukat, meg amikor a fjordban halásztunk, amikor kergetőztek velem kiskorukban. Azok a napok, azok a pillanatok mind eltűnnek. És ha már nem emlékszem rájuk… mivé válnak, Jal? Az én bátor Karlom, az én Egilem, mik voltak akkor? – Láttam, hogy rázkódik a válla, hogy egész teste megrándul, amint lélegzetet vesz. – Nem mondom, hogy helyes, nem mondom, hogy bátor dolog, de elviszem apám bárdját a Hélbe, és addig keresem őket, amíg meg nem találom. Sokáig nem szóltunk semmit. Én kitartóan ittam, azt a fajta bátorságot keresve, ami a hordó fenekén van, de a bor megkeseredett a számban.

Végül, ahogy nyúltak az árnyékok, és minden tányérunk rég kiürült, megmondtam nekik. – Én Cinóberben maradok. – Ittam egy kortyot, meglötyköltem a számban. – Nagy élmény volt, Snorri, de az én utam itt véget ér. – Úgy gondoltam, még a Nővér átkával sincs többé teendőm. Annyira elvékonyodott, hogy már egy suttogást sem hallottam Aslaugtól, mióta a Kara-féle álmokból utoljára felébredtem. A napnyugták észrevétlenül teltek, éppen csak egy kis bizsergést éreztem, az érzékek kiéleződését, ahogy a pillanat jött és ment. – Nekem ennyi volt. Kara döbbent tekintettel nézett rám, de Snorri csak összepréselte a száját, és bólintott. Egy olyan férfi, mint Snorri, tudja, mekkora erővel hat az emberre az otthon és a család. Én ugyan utáltam majdnem minden életben maradt családtagomat, de a félelem, hogy meggyilkolnak a Holt Király ügynökei, a legelső volt a listán, amiért nem követhettem Snorrit őrült küldetésében. Bár az az igazság, hogy még a hatodik tétel is – „utazni baromi unalmas” – bőven elegendő lett volna. Lehet, hogy a családom nem hat rám borzasztó nagy erővel, de a nevük presztízse, palotájuk kényelme, a városukban fellelhető gyönyörök igencsak satuba fogták a szívemet. – Magaddal vihetnéd Hennant is – mondta Tuttugu. – Hm. – Erre nem számítottam. – Én… – Volt benne logika. Ami következik, azt gyereknek nem lenne szabad átélnie. Ami azt illeti, felnőttnek sem. – Természetesen… – Magamban sorra vettem a lehetőségeket, hol passzolhatnám le a fiút. Rose madám a Rossoli utcában hasznát vehetné, üzeneteket küldözhetne vele, leszedhetné az asztalokat a fogadótermében. Palamo grófnő mindig fiatalemberekkel tömi tele a házát… lehet, hogy örülne egy vörös hajúnak… De a palota konyháin is besegíthetne. Biztos vagyok benne, hogy láttam ott mindenféle kölyköket, akik nyársakat meg ilyesmiket forgattak. Hennan nem tiltakozott, vadul rágcsálta a kenyércsücskét, és az utat nézte. – Hát akkor… – Lenyeltem még egy korty bort. – Én búcsúzom is. – Nem vagyunk elég jók, hogy együtt lássanak veled a városban? – vonta fel Kara a szemöldökét. Amióta minden rúnáját elvesztette,

kibontotta a fonatait, és megnövesztette a haját. A nap úgy kifakította, hogy szinte ezüstösnek tűnt, amint nyári szeplőkkel teli, csupasz vállára omlott. – Snorri körözött bűnöző – mondtam. Ami persze egyáltalán nem volt igaz, s még ha igaz, valószínűleg akkor is közbenjárhattam volna az érdekében. Az igazság az: nem akartam, hogy a tények befolyásolják a hazugságokat, amiket kalandjaimról a jégen és hóban esetleg előadok. Azonkívül azt akartam, hogy amikor majd visszatérek az előkelő társaságba, minden szem rám szegeződjön, és ne egy fölém toronyló, jóképű barbár irdatlan izomzatán legelésszen. Snorri rám nézett az asztal fölött, és mielőtt még elkaphattam volna a tekintetem, harcos kézszorításra nyújtotta a jobbját. Feszengve elfogadtam. Egy csontrepesztő préselés, azzal elengedett. Tuttugu is nyújtotta a maga méretesebb mancsát, ugyanazért. – Nyugodt tengereket, Jalan herceg, és sok halat. – Kezet szorítottunk. – Neked is, Tuttugu. Vigyázz erre az emberre – biccentettem Snorri felé. – Meg arra is. – Biccentés Kara felé. Mondani akartam valamit a völvának, de nem találtam használható szavakat. Bizonytalanul felálltam. – Nem érdemes sokáig nyújtogatni az ilyesmit… ahogy a színésznő mondta a püspöknek… – Lovam a vályúnál álldogált az udvar túlsó oldalán, és mivel a világ a normálisnál egy kicsit gyorsabban forgott velem, vártam egy percet, hogy elcsituljon. – Fogadd meg a tanácsomat, és vesd bele azt a kulcsot egy tóba… – Megbillegtettem az ujjaimat Hennan felé, hogy tápászkodjon fel végre. – Gyerünk, kölyök. – Azzal a lehető legegyenesebb vonalban elindultam a herélt felé, akit, döntöttem hirtelen, Nornak fogok nevezni, Ron tiszteletére, aki az út nagy részén észak felé vitt. Nor az ellenkező irányba fog cipelni, illő hát, hogy megfordított nevet kapjon. Nem túl sok nehézséggel nyeregbe szálltam, és lenyúltam, hogy fellódítsam magam mögé Hennant. Lábamnak nekikoccant Gungnir, a lándzsa, amely Nor oldalára volt kötözve rongyburkolatában. Megfordult a fejemben, hogy egyszerűen ellovagolok vele. A remény mindig veszélyes, és Tuttugu, sőt talán még Kara is ebbe a lándzsába, ebbe a hamis reménybe kapaszkodott. Azt gondolták, ha ezzel állnak Kelem elé, az talán nem lesz teljesen egyenlő az öngyilkossággal.

Enélkül esetleg megtorpannának az utolsó kilométeren, és Snorrit is eltérítenék a céljától. – A Gungnir! – Tuttugu felém iramodott. Majdnem megsarkantyúztam Nort, de végül kioldottam a köteleket, és kézbe vettem a lándzsát. Úgy borzongott a markomban, mintha félig-meddig eleven jószág volna, és sokkal nehezebb volt a vártnál. Odadobtam Tuttugunak. – Légy óvatos vele. Az az érzésem, mindkét vége hegyes. Miután a zsákjaikat is leszedte, tisztelegtem az asztalnak, és elügettem a kavicsos úton Cinóber felé. – Velük kellett volna mennünk. – Hennan hangja Nor ringásának ütemére ugrált. – Meg akarja kérdezni egy sóbányában lakó őrülttől, hogy hol a halál ajtaja, mert ki akarja nyitni. Egy őrülttől, aki orgyilkosokat küldött rá. Szerinted van ennek értelme? – De akkor is a barátaid. – Ilyen barátokat én nem engedhetek meg magamnak, kölyök. – Dühösen köptem a szavakat – Máris tanulhatsz valami fontosat: hogyan kell faképnél hagyni embereket. A barátok hasznosak. De ha már nincs olyasmijük, amire szükséged lehetne, rázd le őket. – Azt hittem, mi… – Az más – mondtam. – Ne légy nevetséges. Mi barátok maradunk. Kinek adnám tovább a kártyatrükkjeimet?

TIZENKILENC

Hennan és én beszélgetés nélkül lovagoltunk, miután Snorritól, Tuttugutól és Karától elváltunk. Átnoszogattam Nort a sűrűsödő forgalmon, amely az Abbia úton a nagyváros felé tartott. Az út menti

házakat nagy fogadók váltották fel, meg üzletek, ahol mindent megkaphatott az utazó. A távolban a Seleen csillogó kanyarulata elkapta és megtörte a napfényt. A fejem hasogatni kezdett a hőségtől, és a legenyhébb fuvallat is felénk lebbentette a város bűzét.

Cinóber kapui egész évben nyitva vannak. Mire az Abbia út a nagy falakhoz ér, már fél kilométert megtett a külsővároson át; ezek a nyomortanyák hátrább állnak az úttól, aztán jobb házak következnek, egyik-másik két-három emeletes, és fákkal körbevett terek meg hivatali épületek vegyülnek közéjük. Nagyanyó plakátjai rendszeresen figyelmeztetik e házak lakóit, hogy az egész területet felperzselteti, amennyiben a várost megtámadják, de a külsőváros mégis minden évvel nagyobbra nő, és továbbterjed az öt országút mentén, amelyek Cinóberben futnak össze. Kis csapat őr tűrte a hőséget az Abbia északi részére tekintő nagy kapusház tetején, és még többen lézengtek az árnyékban utcaszinten, de ezek ritkán jönnek elő egy megrakott kordénál kevesebbért. Hennan és én háborítatlanul haladtunk át Nor hátán. Pár pillanat, és máris a Győzelem utcán csattogtunk, el a köztulajdonba bocsátott Régi Nagyistállók mellett, meg a Szökőkút tér mellett, ahonnan cseresznyefákkal szegélyezett fasor indul az új katedrális felé. Valószerűtlennek, szinte álomnak tetszett, hogy mindez egész idő alatt itt várt rám. Míg én a Metsző Jégen, a halál torkában vacogtam, ezeken az utcákon emberek jártak fel-alá, nyalánkságokat vásárolva, az akrobatákat bámulva, hagyva, hogy a Seleen elsiessen mellettük, kártyázva, enyelegve, lerészegedve… Ötezer kilométert tettem meg, s közben itt, ezen a kőfalak határolta kis földdarabon, ebben a terrakotta-tömkelegben terült el az egész életem. A lovamra bíztam, hogy felvegye a városi forgalom ritmusát, és az elmaradó házakat nézegettem, amelyek egyszerre voltak ismerősek és idegenek. A Massim bejáratának árnyékából egy sötét képű férfi az átlagosnál nagyobb figyelemmel követte elhaladásomat. Gondolataim közt ismét feltoronylott az oly sokáig csak elvont aggodalomforrásként létező,

majdnem elfelejtett Maeres Allus. Megráztam a kantárt, és nagyobb sebességre ösztökéltem Nort. – Egyenesen a palotába megyünk. – Eredetileg be akartam nézni pár helyre, leadni valahol a kölyköt, felmérni a terepet, de most úgy döntöttem, jobb lesz, ha legelőször is a palota nyújtotta biztonságban járok utána, hogy mi a helyzet. Jobb lesz, ha tudatom a családdal, hogy megjöttem, nehogy Maeres anélkül hurcoltasson el valami raktárba, hogy bárki értesült volna róla: túléltem az operatüzet. Mögöttem Hennan egészen megkukult. Ha valaki az Osheimi Kerék körüli pusztaságban fenn tudja tartani magát, az sok mindenre felkészíti, de Cinóber városára aligha. Éreztem, hogy erre-arra forgatja a fejét, nem bír betelni a látvánnyal. Az én szememben kisebbnek rémlett, mint ahogy emlékeztem rá, Hennanéban viszont bizonyára nagyobbnak még a tódításaimnál is. Mindnyájan ahhoz mérjük várakozásainkat, amit ismerünk. Reméltem, hogy a fiú nem fog rám akaszkodni. Egy vöröshatári hercegtől igazán nem lehet elvárni, hogy egy kolduskölyköt terelgessen a hatalom berkeiben… A palota körüli előkelő utcákon haladva furcsálkodó tekintetek kísértek bennünket. Az úriházak kapujában álló őrök összehúzták a szemüket, és felfújták magukat. Dolguk után siető cselédek vetettek ránk bámész pillantásokat. Bocskoros nemesi hacukámban nem olyan embernek látszhattam, mint aki ezekben a házakban szokott vendégeskedni, a mögöttem kuporgó sápadt koldusgyerek pedig csak növelhette az egésznek az egzotikumát. Végigkopogtunk a Királyi úton, át a palota előtti nagy téren, végül odaértünk az Errik-kapuhoz, amelyen egyszer ük-ükapám, Negyedik Errik vonult be diadalmasan Imperia kikötőjéből jövet, magával hozva Tibor Charl, Elias Gregor és Fekete Robert, a három leggyalázatosabb kalózvezér fejét, akiket a Napvillanások óta a Kalóz-szigetek csak kineveltek. Azért emlékszem a nevükre, mert Martus egyszer három művészien kidekorált káposztát dugott az ágyam alá, azt állítva, hogy ezek a trió levágott fejei, az Errik-kapu tetejéről szedte le őket, és ha beárulom, vagy megpróbálom eltávolítani őket, újra megelevenednek. A rohadék. Az őrök elég gyorsan előjöttek, ketten el akartak hessegetni, a harmadik mögöttük állt, leeresztett pikával. A kaputornyokról íjászok

lestek le ránk. Az Errik-kapu a legelőkelőbb vendégek, királyi sarjak fogadására való, és ritkán nyitják ki. – Mars innen! Ha a palotában van dolgotok, menjetek a Kuktaajtóhoz, az óvár mögött. Látjátok? – Ujjával a Márszél-toronyra bökött. Ezen a ponton felötlött bennem, hogy csuklyában kellett volna betoppannom, amit most drámaian hátralökhetnék, hogy felfedjem magam. Pillanatnyilag viszont ott tartottam, hogy anélkül sem ismertek meg. – Jalan Kendeth herceg vagyok, visszatértem a Külső-Északról, és mindenkinek lecsapatom a fejét, aki megtagadja tőlem a belépést nagyanyám palotájába. – Unott bosszúsággal hadartam el mindezt, s közben azért fohászkodtam, nehogy a szavamon fogjanak. – Öö. – A kettő közül a fiatalabbik, akinek magasabb rangját csillag jelezte a váll-lapján, tűnődve szopta be az ajkát. Feltételeztem, hogy eddig még senki sem lovagolt ide a kapuhoz azzal a blöffel, hogy ő a vörös királynő rokona. Valami részeg, aki úgy leitta magát, hogy a saját biztonságára is fittyet hányt, talán igen, de egy józan fiatal lovas aligha. Még egy percnyi gondolkodás után homlokát ráncolva felnézett rám. – Megyek, és ellenőrzöm. Addig várjatok itt, uram. Cogan, hadd pihenjenek le az árnyékban. Így hát a fal árnyékában várakoztunk némán, csak Nor szlopálta hangosan a vizet a vályúból. Nem ilyen fogadtatásban reménykedtem, de hát Cinóberben elég sok a herceg, ezek meg nem az én családom őrei közé tartoztak. Hosszabb időbe telt, mint szerintem illett volna, de végül csak visszatért az alkapitány, méghozzá egy ismerős figurával. – Hájas Ned! – kiáltottam, és kitárt karral indultam elébe. Hájas Ned, aki soványabbnak látszott, mint valaha, hátralépett egyet, majd még egyet. Hallottam, hogy odafenn megnyikordulnak az íjhúrok. – Én vagyok az, Ned. – Szétnyitott ujjakkal az arcomra böktem, és megnyerően rámosolyogtam. – Ez nem lehet igaz. – Ned a fejét rázta, csak úgy csattogott a bőr a csontjain. – Hiszen meghaltál, Jalan herceg… tényleg… tényleg te volnál az? – Félrebillentett fejjel, fáradt, vén szemekkel méregetett.

Leeresztettem a karomat. Igazából nem is akartam megölelni. – Tényleg és a legnagyobb mértékben. És nem a sírból keltem ki. – A mellemre csaptam. – Itt vagyok, épségben, egészségben. A halálomról szóló híreket némileg eltúlozták! – Jalan herceg! – Hájas Ned döbbenten rázogatta a fejét, és végighúzta a kezét az arcán. – Hogyan… Erre a kapuőrök kapitánya is kisietett az oldalajtón, kardja csörömpölt a hüvelyében. – Jalan herceg! Bocsánatodért esedezem! Azt mondták, meghaltál. Egynapos gyászt rendeltek el… – Egynaposat? – Egyetlen tetves nap… – A királynő parancsára mindazokért, akik a nagy operatűzben odavesztek. Sok előkelőség pusztult el azon a napon… – Egynaposat? – És nem is egyedül énértem. – Várjunk csak… a fivéreim életben maradtak? – A királyi családból egyedül te voltál jelen, herceg. Fivéreid jól vannak. – Meghajolt, hátralépett, és intett, hogy menjek be az ajtón. – Egy vöröshatári herceg nem azért tér vissza halottaiból, hogy hat hónap után egy vacak oldalajtón menjen be a palotába, kapitány. – Fennhéjázón az Errik-kapu felé intettem. – Nyittasd ki. Az őrök egymásra néztek. A kapitány boldogtalan képet vágva megköszörülte a torkát. – Az Errik-kapu kulcsát a kincstárban őrzik, Jalan herceg. Csak őfelsége külön utasítására adhatják ki, és… – Hát akkor szaladj a nagyanyámhoz, és tudasd vele, hogy itt vagyok! – Még be se léptem a palotába, máris sikerült kutyaszorítóba manővereznem magam, de üssön meg a guta, ha hagyom, hogy egy nyavalyás őrkapitány meg az emberei kiröhögjenek a hátam mögött, miközben holmi oldalajtón próbálom átpréselni magam. – …és a kapu jelenleg amúgy sem üzemel, mert felújítják. Több mázsa kavicsot kellene félrelapátolni és legalább egy zsanért kicserélni, hogy ki lehessen nyitni… A mennykő csapna ebbe az emberbe! – Kifelé nem nyílik? – Csak halványan rémlett, hogy egyszer láttam használni. Abrasmus firenzei herceg érkezett látogatóba

valamikor tízéves koromban, de én éppen a királyi emelvények mögött csintalankodtam, amikor beléptetett rajta… – Végtelenül sajnálom, fenség. – Egyáltalán nem látszott sajnálni. – Jól van, a fene egye meg. Vezess hát be az egérlyukadon. – Leszálltam a nyeregből, és a fejemet csóválva elindultam az oldalajtó felé. – Te. – Az alkapitányra böktem. – Gondod legyen rá, hogy a lovamat vigyék a Róma Csarnokhoz. Ned, menj velük te is, és ügyelj, hogy semminek se keljen lába. Hennan, aki eddig a falnál guggolt, felállt, hogy kövessen. – Vigyétek a fiút is – intettem Nednek. – Ballessa adjon neki enni. Hennan szemrehányó pillantást vetett rám, és lehajtott fejjel indult az őrök meg Ned után. Felháborodva tártam szét a karomat a kapitány felé. Mi a nyavalyát várt ez a gyerek? Csak nem fogom palotaszerte bemutogatni? Kendeth bíboros, ő Hennan, Hennan, ő a bíboros. Martus herceg, Darin herceg, ő Hennan, a kecskepásztor… Őrület. A kapitány ugyanolyan egykedvű pofát vágott, mint megérkezésemkor, aztán biccentett, és elindult előttem az ajtó felé. Így tértem hát vissza a palotába, átpasszírozva magam az oldalajtó keskeny és cikcakkos járatán. Odabenn vakító napfény fogadott, hunyorogva nézegettem körbe. Úgy gondoltam, először apámnál tisztelgek, és belebújok valami elfogadható ruhába, mielőtt körvizitet tartanék. Természetesen mindenki hallani akarja majd a történetemet, s noha kétségtelen, hogy viseltes úti gönceim jól illusztrálnák az egészet, mégis a kényelmes és elegáns udvari ruházat mellett döntöttem. És egy fürdő is jólesne. Hozzá meg egy szolgálólány, aki kitölti a forró vizet, és lehajol a szappanért, amikor majd elejtem. – Odakísérlek apáduradhoz, fenség. – A kapitány magához intette néhány emberét. Jobb szerettem volna, ha megkérdi, hová akarok menni, és nem megszabja, de azért kegyesen bólintottam. – Előbb azonban, ha már úgyis meghaltam, mutasd meg a síromat. – Érdekelt, hogy milyen halhatatlan emlékművet emeltek az Aralhágó hősének. A kapitány kurtán meghajolt, és elindultunk az udvaron át. Kevesen voltak kinn abban a hőségben. Apró, fekete ruhás alakok sétáltak ráérősen a Szegénypalota, a Milánó Ház és a Márszél-torony falai mentén, szolgák siettek a dolguk után. Nézőközönségünk ezen

kívül mindössze a faliőrökből állt, meg egy csapat zilált tollazatú, a hőségben kókadozó varjúból. Átvágtunk a Nyugati udvar kohóján a palota templomához, vagyis tulajdonképpen a Róma Csarnok déli szárnyához. Lehet, hogy apámat ott találjuk, bár kevesebb időt töltött a Krisztus-kultusz szentélyeiben, mint némelyik pogány – ami nem kis teljesítmény egy bíborostól. A templombelépőhöz közeledtünk, a csúcsos tető két oldalán tornyok törtek az ég felé. Egész falnyi szent nézett le ránk megrovóan, kőbe foglalva. Elindultam a lépcsőn. – Itt lesz, fenség – szólt utánam a kapitány, még mielőtt felértem volna a legfelső fokra. Megfordultam. A fickó egy emléktáblára bökött a külső falon, egy csomó másik között: hajdani lordok és hadvezérek mementói, némelyik úgy megkopott, hogy alig lehetett elolvasni. Forrt bennem a düh, amint leballagtam. A királyi családot mindig a templom belsejében helyezik nyugovóra, sírjaink az oldalhajók két szélén sorakoznak, birodalmi hercegek és hercegnők nyugosznak a padlóba illesztett fekete márványlapok alatt, a nevesebb figurák pedig külön sírboltot kapnak, amelyeken alabástromból van megörökítve a képmásuk. Királyoknak és királynéknak a szentélyben találnak helyet. Az évek lassú árja az elfeledett uralkodói sarjakat lesodorja a katakombákba, hogy a frissebb elhunytak is elférjenek idefönn… de még a legközönségesebb herceg fölé is templomtetőnek kell kerülnie, hogy az eső el ne mossa a rangját. Az én emléktáblám két újabb közé volt beszorítva, bal felől Ullamere Contaph tábornok, az Amerothi Torony Hőse, Interregnum 17-97, jobb felől Lord Quentin DeVeer, Interregnum 38-98. Rátettem a kezem az enyémre. – „Jalan Kendeth, Reynold bíboros harmadik fia emlékére, Interregnum 76-98.” – Fennhangon olvastam a szavakat. – Ennyi? A bíboros harmadik fia? – Semmi herceg? Semmi Aral-hágó hőse? Rohadékok. – Most pedig találkozni óhajtok a bíborossal. Mármint ha józan, és nem egy kóristagyerekkel bújt éppen ágyba. – Kezem a késem markolatára fonódott. – Most rögtön! Az őrök vigyázzba vágták magukat az elvakkantott parancsra. A kapitány, szintén vigyázzállásban, a templomajtó felé nézett.

– Kétlem, hogy odabenn találom, kapitány! – De azért újra felmentem a lépcsőn, és mindkét kezemet nekifeszítve a bal szárnynak, nagy erővel belöktem. Egy darabig vaksin álldogáltam, várva, hogy szemem a ragyogó nap után hozzászokjon a gyertyafény lágyságához és a festettüvegablakok tompított spektrumához. Halvány formák kezdtek kirajzolódni, úgyhogy beljebb léptem. Három öreg hölgy térdelt a padokban, egy vénség a fogadalmi gyertyák sora fölé görbedt, egy hajlott hátú szürke alak pedig a fallal szemközt állt az északi oldalhajó közepén. Nem számítottam rá, hogy köztük találom az apámat. A túlsó oldalon, a mandalaablak alatt egy fekete csuhás pap forgatta a lapokat az olvasópolcon. Még egyet léptem; semmi értelme sem lett volna megkérdezni, vajon a kereszthajókban bujkál-e az apám, de valami vonzott befelé. Lehet, hogy csak a hűvösség. Odakinn pokoli meleg volt. Lehet, hogy a Norseheimben töltött idő óta rosszabbul tűröm a vöröshatári nyarat; mindenesetre áldott megkönnyebbülés volt behúzódni egy pillanatra a hőség elől. Végig kellett mennem az északi oldalhajón, mire felfedeztem, hogy a hajlott hátú férfi anyám sírkövével néz szembe – egy emléktábla, rajta a neve és a leszármazása, mögötte pedig, a vastag falban, a maradványai. És – most jutott csak eszembe, és könnyen lehet, hogy senki más nem tudja – a meg nem született húgom maradványai. – Jalan herceg? – A férfi felnézett rám: ősz volt és idő előtt megvénült, arca fájdalomtól ráncos. Sánta jobb lábával tett egy lépést felém. Valami okból hátraléptem előle. – Robbin? – Apám egyik csatlósa, bár először nem ismertem meg a félhomályban. Zöld fényben fürdött a feje. A magas ablak sárkányán szűrődött át, amellyel Szent György csatázott. Most már túlláttam görbe hátán és vénemberhaján; másfél évtizeddel néztem vissza. – Robbin? – Egy pillanatig megint nem láttam rendesen. Ezekben a templomokban iszonyúan tudja csípni az ember szemét a nyavalyás tömjén. Kipislogtam szememből a könnyet, és, olyannak láttam Robbint, amilyen tizenöt évvel ezelőtt volt, amikor szembeszállt Edris Deannel, anyám és énközém meg az orgyilkos közé plántálva magát. A sebet, amely megnyomorította, az én szolgálatomban kapta. Szememhez szorítottam az ujjaimat, hogy kitisztítsam, és arra

gondoltam, hányszor, de hányszor gúnyolódtam rajta, hordtam le az évek során lassúságáért, amint bicegve igyekezett teljesíteni apám valamelyik parancsát. – Igen, fenség. – Küszködve próbált letérdelni, mintha csak a trón előtt. – D-de azt mondták, meghaltál. Elkaptam és felrántottam, még mielőtt pofára esne, vagy valami még kínosabb dolgot művelne. – Nem érzem különösebben halottnak magam. – Eleresztettem és hátraléptem. – És most, hacsak nem itt bujkál valahol, megyek, és megkeresem apámat. A derék bíboros majd egyszer s mindenkorra eldönti, halott vagyok-e, vagy sem. Megigazgattam Robbin ujjasának elejét, ahol megmarkoltam, hogy felrántsam, s egy kurta biccentéssel faképnél hagytam a még mindig kába alakot. Lépteim csattogva visszhangzottak az oszlopok között, a padokban üldögélő vén özvegyek nézték, ahogy távozom; minden egyes ráncukba bele volt vésve a rosszallás.

– Nincs ott. Nézzük meg a házban. – Odaintettem a kapitányt meg az embereit, és elindultam a Róma Csarnok főbejárata felé. Négylovas hintó állt a lépcső előtt, a hajtó feje úgy bólongott, mint aki régóta várakozik. Ügyet se vetettem rá, felszaladtam az ajtóhoz. A lakájt, aki dörömbölésemre kitárta, nem ismertem meg, a két őrt mögötte annál inkább, miközben hunyorogva nézegettem rajtuk házunk uniformisát. – Alphons! Dupla! De jó újra látni benneteket! Hol az apám? – Elhúztam a komornyik mellett, be a csarnokba, amelynek falifülkéi tele voltak indusi szobrokkal, amiket a bíboros a mai napig gyűjt, papjai megbotránkozására. Az ajtóőrök követtek, egyfolytában dödrögve, hogy „de hiszen meghaltál”, ami, most már láttam, baromi unalmas lesz majd az elkövetkező napok során. – Jalan! – Darin bátyám sietett elém úti öltözékben, mellette egy ember ládát cipelt. – Tudtam, hogy kiugrasz abból a tűzből, bele egy még nagyobba! – Örülni látszott, nem repesett, de azért örült. – A kocsmákban azt híresztelték, felcsaptál cirkuszosnak! – Darin kitárta a

karját, hogy megöleljen, csinos arca széles és láthatólag őszinte vigyorra húzódott. – Te pöcs! – Úgy szájon vágtam, hogy seggre esett, én meg jól lenyúztam a bütykeimet a fogain. – Mi? – Darin a padlón maradt, vért köpködött. Megrázta a fejét, hogy kitisztuljon, és felnézett rám. – Ez meg mi volt? – Apa elvárja, hogy ma este légy ott az operában – utánoztam mély és leereszkedő hangját, amellyel arra utasított, hogy menjek, és égjek halálra. – Semmi késés, semmi részegség, semmi megjátszás, hogy nem szóltunk előre. – Á! – Darin az embere felé nyújtotta a kezét, s az felhúzta. Megtörölgette a száját. – Honnan a fenéből tudhattam volna… – De te nem mentél el! – bömböltem, felidézve magamban azt a sikítozást. Haragom heve még engem is meglepett. – Martus sem volt ott! És drága apánk is elfeledkezett a saját operájáról? Nagyanyánk fészekaljából senki sem tette tiszteletét? – Felemeltem az öklömet, és Darin, noha öt centivel magasabb nálam, és jobb verekedő, hátrahőkölt. – De hát opera volt, az ég szerelmére! Nem gondoltam volna, hogy elmégy! Ha nem tűnsz el a tűzvész éjszakáján, fogadtam volna rá, hogy nem voltál ott… és igazam is lett volna, hiszen nem voltál ott! – Megmozgatta az állkapcsát, és felszisszent. – Csak a kötelességemet teljesítettem, amikor közöltem veled, hogy mi lesz a feladatod. Apa túl sokat ivott aznap este, úgyhogy ki kellett mentenie magát. Martus a második részre megjelent, és azt látta, hogy az egész lángokban áll… – Hát én elmentem, és kis híján bennégtem! – Lejjebb engedtem a kezem. – És ebben valaki bűnös! – Valaki igen. De nem én. – Pirosló kézzel megtörölte a száját. – Szép ütés volt, öcskös. – Elvigyorodott. – Örülök, hogy újra látlak! – És megint sikerült olyan képet vágnia, mint aki komolyan gondolja. – Te… – Eszembe jutott Lisa, és elharaptam a vádaskodást. – DeVeeréktől ott volt valaki? Darin arcáról lehervadt a mosoly. – Alain DeVeer igen. Apja, Lord Quentin belehalt a megrázkódtatásba… egy hétig nyomta az ágyat, aztán kiszenvedett. Szerencsére az előadás napján valami botrány volt náluk, és a lányokat

bezárták. Annál is nagyobb szerencse, mert nem sokkal később feleségül vettem Michát, a legkisebbet. Éppen a vidéki házunkba igyekszem, ami azt illeti. Nagyon vigyáztam, hogy kifejezéstelen maradjon az arcom. – Michát! Ismered, nem? Biztosan találkoztál már vele – mondta Darin. – Á, igen… Michát. – Minimum féltucatszor. Többnyire a hálószobájában, miután nagy nehezen fölkapaszkodtam a borostyánnal benőtt oszlopokon. A kis Micha, a szépség, akinek olyan angyali ártatlansággal tudott ragyogni az arca, és aki taníthatott volna néhány trükköt a lányoknak a Selyemkesztyűben, vagy LaPenda madám műintézményében. – Emlékszem rá. Gratulálok, testvér, legyetek boldogok. – Köszönöm. Micha örülni fog, ha megtudja, hogy életben maradtál. Mindig nagyon szeretett volna hírt hallani felőled. Meglátogathatnál bennünket, amint berendezkedtél. Főleg ha lesz pár vigasztaló szavad szegény Alainről abból az estéből… – Persze. Feltétlenül elmegyek – hazudtam. Micha valószínűleg azért érdeklődött esetleges halálom után, hogy megnyugodhasson, nem fogok kitálalni új férjének. És abban is kételkedtem, hogy örömmel venné hírét: bátyja a vécében halt meg, miután pofán rúgtam, miközben ő a nadrágomat akarta lecibálni. – Amint lehet, felkereslek benneteket. – Helyes! – Darin újból elvigyorodott. – Majd elfelejtem, te még biztosan nem tudsz róla. Nemsokára nagybácsi leszel. – Mi? Hogyhogy? – Külön-külön volt értelme a szavainak, de jelentéssel bíró egésszé valahogy nem álltak össze. Darin átkarolta a vállamat, és nagy komolyan magyarázni kezdett. – Tudod, ha egy papa meg egy mama nagyon szeretik egymást, és… – Terhes? – Vagy terhes, vagy valami igen nagyot és gömbölyűt nyelt le. – Krisztusom! – Ilyenkor inkább azt szokták mondani, hogy gratulálok.

– Ja… hát persze. – Én nagybácsi? Az én Michám? Hirtelen le kellett ülnöm. – Mindig is úgy gondoltam, kiváló nagybácsi lennék. Rettenetes. De kiváló. – Velem kellene jönnöd, Jalan. Kipihenni a megpróbáltatásokat, és így tovább. – Lehet. – Elnézni Darint és Michát, amint boldog családot alakítanak, hát, nem így képzeltem első napjaimat a civilizációban. – De most muszáj találkoznom apával. – Ilyen hamar útra kelsz megint? – Darin értetlenül félrehajtotta a fejét. – Dehogy… miért? – Ennek se volt semmi értelme. – Apánk Rómában van. A pápa magához rendelte kihallgatásra, és nagyanya úgy döntött, el kell mennie. – A kénköves pokolba! – Választ akartam kapni bizonyos kérdésekre, és úgy gondoltam, apámból könnyebben kipréselném, mint bárki másból. – Hát akkor… nézd, muszáj megtisztálkodnom, és… várjunk csak, ugye nem dobtad ki a ruháimat? – Én? – Darin felnevetett. – Ugyan miért nyúltam volna hozzá a pávatollaidhoz? Amennyire tudom, mind megvan. Hacsak Ballessa ki nem pucolta a szobáidat. Apának biztosan esze ágában sem volt, hogy ilyen utasításokat adjon. Na, mennem kell, máris késésben vagyok. – Intett az emberének, hogy emelje fel a ládát. – Látogass meg bennünket, amint tudsz… és ne kötözködj Martusszal, mert pocsék kedvében van. Nagyanya Micha és Alain fivérét, az új Lord DeVeert nevezte ki annak a gyalogos hadseregnek a vezérlő kapitányává, amelyet pár hónapja állítottak fel. Martus biztos volt benne, hogy ő fogja kapni a posztot. Aztán néhány napja jött egy újabb csapás, illetve szégyen. Nem nagyon figyeltem oda… valami óriási számla egy kereskedőtől. Ollus, azt hiszem, így hívják. – Maeres Allus? – Lehet. – Darin az ajtó felé fordult. – Örülök, hogy élsz, öcskös. – Intett, és azzal el is ment. Álltam és néztem, ahogy kigördül velük a hintó. Még csak meg se kérdezte, merre jártam… Alphons egyenesen előremeredt az ajtóban. A másik, kevésbé vén őr, Dupla, sötét bőrű, táskás szemű ember, leplezetlen kíváncsisággal

méregetett. Nem hordtam le a szemtelenségéért. Jó volt látni, hogy legalább valaki lebilincselőnek tartja a megtért kalandort.

HÚSZ

Apa elment Rómába, Darin a tanyáján enyeleg az én Michámmal, Martus hadiösvényre lépett, miután benyújtották neki posztumusz számláimat – egyetlen közeli családtagot se traktálhattam véletlen száműzetésem sagájával. Remélve, hogy Martus kifizeti Maerest, mielőtt rájönne, hogy mégsem haltam meg, nem vertem nagy dobra jelenlétemet a házban. Bevettem magam a lakrészembe, és hívattam két szolgálólányt, hogy sikálják le a hátamat meg egyebeimet, miközben régóta esedékes forró fürdőt veszek. A víz egykettőre megfeketedett, úgyhogy újat melegíttettem Maryvel, s közben Jayne segített udvari ruhadarabokat válogatnom. Mindent összevetve kiábrándító hazatérés volt, még a cselédek sem örültek annyira, mint elvártam volna. Egy kicsit megszorongattam Jayne-t, mire úgy felháborodott, akár egy hercegnő! Erről eszembe jutott az utolsó hercegnő, akivel találkoztam, az elragadó Katharine ap Scorron, egy igen vonzó hátsó és egy igen gonosz bal térd tulajdonosa. Amikor felidéződött bennem, mit is művelt pontosan azzal a bal térddel, úgy lelombozódtam, hogy dolgára küldtem Jayne-t, mondván, egyedül is fel tudok öltözni. Valahogy semmi se stimmelt, mintha tévedésből valaki más csizmáját húztam volna fel. Átmentem az Üvegszobába, ahol egy régi bíboros szállásolta el üvegnemű-gyűjteményét Velence és Atlantisz elsüllyedt városából, és azóta is ott tárolták magas szekrényekben. Éveken át kerültem ezt a szobát a tojáscsata óta, amit Martusnak és Darinnak sikerült ép bőrrel megúsznia, mert persze velem vitették el a

balhét. Most azonban föl-alá járkáltam a régi szekrények és a vörös meg a lila tartomány közé eső színpompás tartalmuk között; valami régi emlék és a vér íze hajtott. Az egyik sarokban leguggoltam, félretoltam egy kilazult szegélylécet, és ott ragyogott egy kis lyukban a rúnákkal teleírt orichalcumkúp, amely kigurult anyám kezéből, amikor Edris Dean megölte. Amint kiszabadultam a seborvos meg az ápolónők körmei közül, és végre-valahára egyedül maradtam, bementem a Csillagszobába, előhúztam a kúpot a kanapé alól, ahová berúgták, és itt, ebben a teremben rejtettem-el. Egyáltalán nem zavart a gondolat, hogy Garyus esetleg szeretné visszakapni, és nem is érdeklődött felőle soha – talán mert akkor engem vagy anyámat lopással kellett volna vádolnia. Eldugtam, és minden, a gyilkossággal kapcsolatos gondolatot kivertem a fejemből: a kúpot, a rejtekhelyet, az egész szörnyűséget. Míg Kara vérmágiája fel nem ébresztette az emlékeket. – Az enyém vagy. – Felvettem a holmit; hideg volt a markomban. A fény átsütött a kezemen, húsomat rózsaszínűvé, ujjcsontjaimat fekete pálcikákká változtatva. Belecsavartam egy zsebkendőbe, és zsebre vágtam. Felálltam, de nem mentem ki; vakon bámultam a sarokba. Azt mondom, Kara mágiája, mert az ő varázslata keltette életre azt a sok halott emléket, az ő műve zavarta meg békéjüket, hogy újra és újra lejátszódjanak koponyám belsejében, mint valami rettenetes árnyjáték… de a kulcs indította el az egészet. Igazság szerint Loki kulcsa nyitott ki mindent – minden jó tanács ellenére használtam a kulcsot, ajtót nyitottam a múltra, amelyet nem tudtam többé bezárni. Akkor vajon mennyire lesz nehéz bezárni azt az ajtót, amelyet Snorri akar kinyitni? Visszaillesztettem a szegélylécet, és egy órán át a Róma Csarnok folyosóit róttam. Aznap éjjel nem jött könnyen az álom.

*** Beszélnem kellett valakivel, aki megérti, mi történt velem. Fontolóra vettem, hogy felmegyek Garyushoz, de nevetséges lett volna olyan embertől kérni tanácsot, aki hatvan éve nem hagyta el a

szobáját, és sohasem járt a palota falain kívül. A hatalom különben is a nővéreié. Félnapi fejtörés után úgy döntöttem, a nem néma színe elé járulok. Felkötöttem díszkardomat. Az ajtóőrség úgyis elkobozza, de nagyanya észre fogja venni a hüvelyét, márpedig ő szerette, ha az ivadékai fegyvert hordanak. A Belső Palotához vezető út majdnem elég hosszú volt, hogy a maradék bátorságom is elillanjon és visszaforduljak. Még száz méter, és így tettem volna, ehelyett azon kaptam magam, hogy megyek fel a lépcsőn nagyanyám ajtajához. A legfelső fokokon a királynő személyi testőrségének tíz tagja olvadozott páncéljában. Az ajtó előtt álló lovag fölém toronylott, hosszú sisakja és karmazsin tollforgója csak még magasabbnak mutatta. – Jalan herceg. – Árnyalatnyit meghajtotta a fejét. Vártam, hogy „de hiszen meghaltál”, készülődtem a bosszankodásra, de nagy csalódásomra semmi ilyesmit nem hallottam. – Nagyanyámhoz jöttem. – Vasárnap, mise után mindig udvart tartott. Elmentem a római misére, remélve, hogy ott találkozhatok vele, de vagy a magánkápolnájában ájtatoskodott, vagy kihagyta az egész unalmas cécót, ahogy én szoktam. A templomi misét James püspök celebrálta, hálát adva egyben az elveszett bárány visszatértéért is. Jobban örültem volna „a falka diadalmas oroszlánjának”, de visszatérésem legalább hivatalossá vált, ami azt jelentette, hogy Maeres nem hurcoltathat el csak úgy, hogy megölessen. – Az udvar ülésezik, herceg. – Azzal a lovag szertartásosan megdöngette az ajtót, és félreállt, hogy beengedjen.

A vörös királynő udvara nem olyan, mint a többi a régióban. A rhone-i Yollar király fényűző udvart tart, ahol százával áskálódnak, civakodnak, parádéznak az arisztokraták. Adora protektorátusunkban a herceg filozófusokat és zenészeket hív meg termeibe, és egész birodalmából sereglenek a lordok és ladyk, hogy meghallgassák őket. Cantanlonában az earl arról híres, hogy kicsapongó udvari partikat ad, amelyek egy hétnél is tovább nyúlnak, és ilyenkor a főváros körüli települések minden bora kifogy. Nagyanyám udvara sokkal szigorúbb.

Gyakorlatias ceremónia, ahol nem sokáig tűrik meg az ostobákat, és ritkán csillognak új ruhák, mert az ilyesmi senkit sem érdekel. – Jalan Kendeth herceg. – Mantal Drews hopmester jelentett be, ugyanabban a szürke habitusban, amit távozásom napján viselt. A tucatnyi jelenlevő felém fordult, de náluk jóval több királyi testőr sorakozott a falak mentén tűzbronz páncélban. Ez utóbbiak egy pillantást sem vetettek rám. A többiek arcán nem tükröződött meglepetés, a legyezők mögül nem hallatszott sustorgás – gyorsan terjed a hír a palotában. Őrök és szolgák adták tovább nyilván még az éjjel, aztán az előkelők saját szemükkel is láthattak reggel az istentiszteleten. Maga a királynő nem nézett fel, egy fickónak szentelte figyelmét, aki az évszakhoz nem illő súlyos bíbor köntösben térdelt a trón előtt, és valami alázatos kérvényt nyújtott be alighanem. Nagyanyám két oldalán egy-egy savanyú vén udvarhölgy, az egyik száraz kóró, a másik testes, ősz hajú ötvenes, mindkettőn unalmas fekete kendő. Körülnéztem, de a Néma Nővért sehol sem láttam. Minden bátorságomat összeszedve öles léptekkel a trónterem közepére masíroztam, miközben régi aggodalmak nyüzsögtek a sarkamban. Igyekeztem felölteni a maszkot, amely oly sokszor jó szolgálatot tett már: a nyers modorú Jal herceg, a hágó hőse, a fenegyerek. Megjelenésemmel és testbeszédemmel éppolyan jól tudok hazudni, mint a nyelvemmel, és úgy gondolom, a megtévesztés mindig célt ér. Az udvaroncok, vagy inkább a mai kérelmezők, mert az arisztokraták dolguk végeztével nemigen szoktak az udvarban maradni, helyet csináltak nekem. Néhányukat felismertem: jelentéktelen lordocskák, Strombol bárója a scorroni Álpok sötétjéből, egy norrow-i gyémántkereskedő, akinek a lányával igen bizalmas viszonyban voltam egy vagy két éjszakán át… vagyis a szokásos. – Íme, itt is van! – zárta kérvényét a trón előtti ember, illetlenül megemelve a hangját, és egyenesen rám mutatva. – Még nem volt szerencsém hozzád, uram. – Elnézően rámosolyogtam, biztosra véve, hogy sohasem találkoztunk, bár volt benne valami ismerős. – Tartom szerencsémnek, Jalan herceg! – Harminc körülinek látszott, zömök fickó, alacsonyabb nálam, de szélesebb,

pofacsontjában volt valami brutális jelleg, arca vöröslött a haragtól. – Hallottam hírét visszatérésednek, és azonnal távoztam ezredeimtől, hogy kiderítsem az igazságot. – Elkezdte lecsatolni a kardhüvelyét, mire az őrök megmarkolták a kardjukat. – Elégtételt követelek. Most, mindjárt. – Ódivatúan a lábam elé vetette a hüvelyt, vagyis párviadalra hívott ki. – Küzdj meg velem, és visszatérted kurta, ám gyorsan kijavítható hiba lesz a nekrológodban. – Ügyelj a nyelvedre, Lord Gregori! – Nagyanyám hangja a trónról, halk, de figyelmeztető. A fickó megpördült, és mélyen meghajolt. – Bocsánatodért esedezem, felség. Épp elegendő tapasztalatom van a párbajok elkerülésében, és nagyanya megadta a kulcsot, hogy ebből is kibújhassak. – Nem ismerlek, pimasz fráter. – Kisebb adag felháborodást csempésztem a hangomba. – De mivel te ismerni látszol engem, azt is tudhatod, hogy én Vöröshatár hercege vagyok, az a férfi, aki, ha balszerencse sújtaná a királyi házat, egy nap a korona terhét fogja viselni. – Arról nem tettem említést, hány örökösnek kellene meghalnia, hogy ez bekövetkezzen. – A scorroni hadjáratok veteránjaként kényszerítve érzem magam, hogy minden, a becsületem ellen irányuló támadást hideg vassal toroljak meg. – Láttam, hogy kezd felemelkedni. – Ám a kötelesség mindenek felett való, ezért fel kell hívnom a figyelmedet Gholloth rendeletére a hatodik esztendőből. Egyetlen birodalmi herceg sem alacsonyodhat le odáig, hogy merő arisztokraták kihívását elfogadja. – Átfogalmaztam az eredetit, a „merő”-vel ugyanis sót akartam hinteni a sebbe, mert különben betéve tudom az összes ilyen irányú ediktumot. Röviden és velősen: rangban alattam áll, egy herceget nem hívhat ki párviadalra. Egy percig hagytam fortyongani, a vér úgy elöntötte az arcát, hogy már-már arra gondoltam, vagy rám támad, vagy mindjárt vér fog spriccelni a szeméből. Nem bántam volna, ha rám veti magát, és az őrség levágja a pimaszságáért, de sajnos egy nagy, borzongó lélegzetet véve hátat fordított nekem. – Halljam a nevedet, uram, és leszármazásodat! – Semmiféle Lord Gregorit nem ismertem.

Lassan visszafordult, keze ökölbe szorult. – Lord DeVeer vagyok, Carnth ura, a Hetedik Gyalogos Hadsereg főparancsnoka. Te pedig… herceg, megfosztottad szüzességétől húgomat, Lisa DeVeert, és e lelkiismeretlen tetteddel a halálba kergetted öcsémet, Alaint. – Á… – Már tudtam, mi olyan ismerős benne. Az öccsére hasonlított. És nyilván neki is ugyanolyan kemény a koponyája. – Megfosztottam szüzességétől, mondod? Na hiszen! Inkább ők fosztottak meg a szüzességemtől engem, ha már itt tartunk! Én még ilyen nagy étvágyú nővéreket életemben nem láttam! Gregori megint rám akarta vetni magát, a düh annyira elhatalmasodott rajta, hogy nem jött ki szó a száján – aztán hirtelen leeresztette a kezét. – Ők? Azt mondtad, ők? Ők! Tulajdon fivéred felesége… az én kis Michám? – Dehogy! – Szinte sikítottam, mielőtt visszanyertem volna az önuralmamat. – Ne állítsd be magadat ostobábbnak a valóságosnál, Lord DeVeer. Sharal, természetesen. – Az ember ne nevezzen néven hölgyeket, de hát csak hárman voltak. Önkéntelenül is elfordítottam egy pillanatra a tekintetemet, és magam előtt láttam a bájos Sharalt, haja a csípőjéig ért, ő volt a legmagasabb hármuk közül, és mindig ő akart felül lenni… – Sharal… – Olyan elégedetten ejtette ki a nevet, hogy muszáj volt visszafordulnom. A legkevésbé arra számítottam, hogy örülni fog neki. Ujjaim hegyével a bronzajtó felé hessegettem ezt az alakot. – Ha végeztél, DeVeer… – Ó, ne aggódj, Jalan herceg, én végeztem. Visszavonulok. – Meghajolt nagyanyám felé. – Engedelmeddel, felség. – A biccentésre lehajolt, felvette a hüvelyt: egész szép famunka volt, fekete vaslemezekkel díszítve. – Isen gróf városi házánál azonban megállok kis időre. Őt talán ismered. Nem méltattam válaszra. Isen grófot mindenki ismerte, délen szerzett hírneve Vöröshatárba is eljutott. Magánhadserege a korona által ráruházott földeken a csempészeket zaklatta, s a tengeri rablókat egészen a Kalóz-szigetek széléig űzte.

Gregori kurtán meghajolt felém. – Sharal a derék gróf jegyese. Amint hírét veszi, miképp erőszakoltad rá bujaságodat a húgomra, semmi reményt nem hagyva neki az ellenállásra, minden bizonnyal ő is elégtételt követel majd… és azt hiszem, ha egy gróf kopogtat az ajtódon, előle nem bújhatsz a néhai Gholloth király szoknyája mögé. Gregori még egyszer meghajolt a trón felé, és elsietett.

Végül Gregori távozása irányította rá tekintetemet a Néma Nővérre: ott állt a legsötétebb árnyékok között, a nagy bronzajtótól balra, csontfakón, ruháját mintha nedvesen vette volna fel, és második bőrként, ráncosan száradt volna meg rajta. – Na hát, Reymond fia. – Nagyanya hangja visszafordított a trón felé. – Merre jártál? Egy méterrel fölöttem volt az emelvényen, fel kellett néznem rá. Ott ült Alica – ugyanaz a lány az amerothi várból, aki azzal nyitotta meg az ostromot, hogy úgymond irgalomból agyonlőtte saját húgát, és vérfürdővel fejezte be ellenségei romhalmazán – némi segítséggel a nővérétől, persze. Igaz, öt évtized vagy még több elmúlása a vöröshatári nap alatt megszikkasztotta az arcán a húst, feszes ráncokba pörkölte a bőrét, de a szemében ugyanaz a könyörtelen számítás villogott. Semmire sem fog becsülni, ha gyengének hisz. Semmire, ha megorrontja a félelmemet. – Megint megkukultál, gyermek? – Nagyanya összehúzta a szemét, keskeny ajka még jobban elkeskenyedett a helytelenítéstől. Nagyot nyeltem, és próbáltam felidézni mindazt a fájdalmat, amit az óta az este óta szenvedtem el, hogy távoztam a városból, minden megpróbáltatást, minden fölösleges tortúrát. – Ott jártam, ahová a nagy-nagynéném küldött. – Megpördültem, és a Néma Nővérre mutattam a bejáratnál. Felvonta szemöldökét, és zordan rám vigyorgott, vak szeme majdnem izzott arca árnyékban. – Hmmm. – Mély morajlás a vörös királynő torkából. – Kifelé – intett a mögöttem levőknek. Lord, lady, kalmár és báró, mindnek volt annyi esze, hogy ne merészeljen tiltakozni; rezzenetlen tekintetétől kísérve kicsoszogtak.

Az ajtó egy temetési harang kongásával csapódott be mögöttük. – Jó szemed van, fiú. – A tenyerébe nézett, amelyet a karfán nyugtatott. Egész életemben rettegtem a trónteremtől, ahányszor csak meg kellett jelennem, máris menekültem volna, a lehető legkisebb feltűnéssel. Most azonban, noha minden idegszálam arra ösztökélt, hogy fussak, a magam akaratából jöttem ide, és magánkihallgatást provokáltam ki a vörös királynőtől. Rámutattam a Néma Nővérre, és kimondtam a titkát. Szakadt rólam a verejték, végigfolyt a bordáimon, de emlékeztem, hogyan állt sarkára anyám a vénasszonnyal szemben, s hogyan halt meg egy vagy két órával később, bár nem nagyanyám haragja, hanem kudarca által. – Igen. Jó szemem van. – Ránéztem, de ő egyre csak a tenyerét bámulta, mintha olvasna a ráncokból. – Olyan jó, hogy téged is láttalak Ameroth várában, Ullamere-rel. A királynő úgy vonta fel szemöldökét, mint akit megdöbbent a merészségem, de aztán csak horkant egyet. – Ezt a történetet fogadókban éneklik országszerte. Sőt, még Szlovban is! – Láttalak abban a teremben az öregtorony alatt – mondtam. – Válogatott katonáid között. Vállat vont. – Már csak a torony áll. Bármelyik hülye tudhatja, hol gyülekeztek a túlélők. – Láttam a gépet, és hallottam beszélni. Láttam az időcsillagot, amint kéken lángolt. Ökölbe szorult a keze. – És ki mutatta meg neked mindezt? Talán Skilfar? A jégben tükröztette? – Én mutattam meg magamnak. A véremmel van írva. – Hátrapillantottam a vén boszorkányra. Nem mozdult az ajtótól, de a mosoly lehervadt róla. – És láttam meghalni a húgomat. Benne megvolt mindaz a mágia, amit énbennem kerestél… de a Kék Hölgy ellopta tőled az esélyt. Edris Dean lopta el. Miért nem öletted meg érte? Most a Holt Királynak dolgozik… miért nem nyúlsz utána, és…

– Nyaktekerő mozdulatot tettem a kezemmel. – Vagy miért nem nyúl ő? – A Néma Nővérre mutattam volna, de közben eltűnt. – Edris Dean ma is a Kék Hölgynek dolgozik – mondta a királynő. – Akárcsak sokan mások. – De a Holt Király… – A Holt Király olyan, mint az erdőtűz. A Kék Hölgy legyezi a lángjait hol erre, hol arra, ahogy neki tetszik. A Százak azt hiszik, a Birodalomért vívjuk ezt a háborút, de mi, akik mögötte állunk, tudjuk, hogy sokkal nagyobb a tét. Próbáltam nagyobb tétet elképzelni a Birodalomnál. Nem sikerült. Még csak nem is érdekelt a Birodalom, se széthullva, se egyben. Én csak annyit akartam, hogy a világ vígan forogjon tovább, mint egész életemben, biztosítson nekem gondtalan férfikort és kényelmes szenilitást, amit éppúgy tékozolhatok majd, ahogy az ifjúságomat tékozoltam. Még Vöröshatár királya sem akartam lenni, akármennyit nyafogtam is miatta. Adjanak ötvenezer aranyat, egy elegáns házat, pár versenylovat, és békén hagyok mindenkit. Gazdag, kéjsóvár fiatalemberből szép lassan kőgazdag, kéjsóvár vénemberré válok, csinos és szolgálatkész feleséggel, meg fél tucat szőke fiúgyermekkel, akik majd elfoglalnak néhány csinos és szolgálatkész ifjú komornát. És ha tényleg elhatalmasodik rajtam az öregkor, hát iszákos leszek, mint a drága papa. Csak egy foltja volt ennek a jövendőm horizontján feltündöklő képnek… – Azt akarom, hogy Edris Dean haljon meg. – Azt az embert nehéz megtalálni. – A királynő arcán ugyanaz a gyilkos harag villant, mint Amerothnál. – A nővérem se látja, a Kék Hölgy szolgálatában messze határainkon túlra ment. Fő a türelem. A végén mindig eljönnek hozzánk ellenségeink. Ekkor Snorrira gondoltam. A kulcs volt a fő – Edris Dean el fog menni érte. És akkor Snorri megöli. – A nővéred… a nagy-nagynéném… – Nehezemre esett ilyen nyíltan megnevezni kapcsolatunkat, de utazásom során rájöttem, hogy a tudás (amit eddig lehetőség szerint kerültem, mert útjában állt a szórakozásnak) kapóra jöhet, ha az ember életben akar maradni. Mivel oly kevéssel rendelkeztem belőle, úgy döntöttem, előtárom az egészet, hátha nagyanya betölti a hiányokat. Az emberekről, bölcsről,

bolondról, annyit mindenképp tudok, hogy szeretik fitogtatni, mennyivel többet tudnak nálad, és így természetesen a te hiányodat is csökkentik. – Nagy-nagynéném meg akart ölni engem. Ami azt illeti, több száz embert megölt… és nem is először! – Hirtelen felrémlett előttem Ameral Contaph, kerek arca, gyanakvón összehúzott szeme. Csupán egy a számtalan palotai tisztviselő közül, egy kibírhatatlan alak, de beszéltem vele azon a napon, és ő is ott veszett a tűzben. Láttam az ibolyakék lángok előterében, amint megvilágította az izzás. – Várjunk csak… Ameral Contaph… nem a… – Ullamere unokája. – A vörös királynő meghajtotta a fejét. – Nyolc közül az egyik. Az alma, amely a legmesszebb esett a fájától. – Rám függesztette komor tekintetét. Vajon tudja-e, hogy én milyen messze estem az ő fájától… ha már almákról van szó, Jalan Kendeth lepottyant a vörös királynő ágáról, legurult egy domboldalon, bele egy folyóba, az kivitte a tengerre, és egy egészen más országban ért partot. – Na és a tömeggyilkosság? – tértem vissza a tárgyra, körülnézve, a Néma Nővért keresve, és meghökkenten véve észre, hogy most a trón mögött áll, látó szeme kemény, mint a kő. Eszembe jutott, hogy nézett ki azon az estén a rongyaiban, miközben az átkát festegette az operaház falaira. – Háború van, amely még az én születésem előtt kezdődött, fiú. – Nagyanya hangja halk volt, fenyegető. – És nem arról szól, ki viseljen milyen koronát. Nem egy város, egy ország, egy életmód vagy egy eszmény fennmaradásáért vívják. Trója egy bájos arc miatt égett le. De itt többről van szó. – Akkor mondd meg, miről! Ezek csak nagy szavak, de én égő embereket láttam. – Olyan megállíthatatlanul bukott ki belőlem, mint egy tüsszentés. Fogalmam sem volt, miért heccelem az öregasszonyt. Mást sem akartam, mint kijutni onnan, vissza a szórakozáshoz, bevetni a híres Jalan-féle sármot a cinóberi hölgyeknél. Erre itt állok, és kritizálom a világ második legnagyobb hatalmú asszonyát, mintha én volnék a tanítója. Mentegetőzni kezdtem. – Én csak… – Örülök, hogy felnőttél, Jalan. Garyus azt mondta, az észak vagy sikeressé tesz, vagy megtör majd. – Esküszöm, láttam, amint az ajka észrevehetetlenül, de helyeslően megrándul. – Ha ebben kudarcot vallunk, ha a változást, amit az Építők indítottak el, nem állítjuk meg,

vagy még inkább nem fordítjuk vissza, ha a mágia elszabadul, a világok megrepednek, és mindegyik belevérzik a másikba… akkor minden kockán forog majd. Még a sziklák is elégnek. Nem lesznek országok, népek, élet. Hát erről szól a hosszú háború. Ez a tét. Nagy levegőt vettem. – De akkor is… – Zúgott a fejem. A háború játszma, a játszmához ketten kellenek, a másik félnek is megvannak a maga céljai. – A Kék Hölgy, és akik neki dolgoznak… nem akarhatják elpusztítani a világot. Vagy ha igen, akkor ez megéri nekik. Mindenkinek vannak prioritásai. A vörös királynő átnézett a válla felett a nővérére. – Szóval nem teljesen ostoba. A Néma Nővér elmosolyodott, a fogai keskenyek voltak, sárgák, és távol álltak egymástól. Előrenyújtotta a kezét a királynő válla mellett, és én visszahőköltem, mert eszembe jutott az érintése. Ujjai szétnyíltak, és egy pipacs feküdt a tenyerén, olyan vörös, hogy elsőre sebnek néztem. – A vadmákszívás olyan szenvedély, amely megkerüli a józan észt, olyan éhség, amelytől büszke férfiak és okos nők a sárban csúsznak, hogy kielégíthessék. – A vörös királynő átvette a virágot nővérétől, és az ő ujjai közt füstté vált, karmazsinpiros köddé, amely felszállt és elenyészett. – A mágia még ennél is szörnyűbb kábítószer, horgai mélyebbre vájnak. És a mágia fogja megrepeszteni a világot, a mágia fog elvonszolni bennünket a véghez. A világ széthullik… minden varázslat csak tágítja a repedéseket. – A Kék Hölgy azért ítélne halálra mindenkit, mert képtelen megválni a bűbájolástól? – Miközben kimondtam, a hangom hitetlenkedőből hiszékenybe váltott. Azok a vén ribancok odalenn a Szenny sikátorban a testüknél is többet adnának a Maeres vadmákjából sajtolt gyantáért. A lelküknél is többet, ha volna nekik. – Részben – bólogatott nagyanya. – Kétlem, hogy hajlandó lenne megválni a hatalmától. De ami a fő, úgy véli, van egy hely az önjelölt kevesek számára, valahol a szférák együttállásán túl. A Kék Hölgy úgy gondolja, akiket eléggé átjárt a mágiájuk, azok túlélik a véget, és új létformákra lelnek, ahogyan egyes Építők is túlélték az Ezernyi Napvillanásuk Napját. Talán az első istennek képzeli magát, aki ebbe

a jövendőbe beleszületik. Hívei alkotják az új elitet, akik egy más világot alapítanak majd. – És te… nem hiszel mindebben? – Hirtelen belém hasított, hogy mindenféle szertartásosság nélkül beszélek vele, ezért gyorsan hozzátettem: – Felség. – Az, hogy szerintem mi következne egy ilyen vég után, nem számít – mondta. – Nekem kötelességem van a népemmel szemben. Nem hagyom, hogy ez megtörténjék. Vagyis, bármit prédikált Alica Kendeth a tétekről, igazából királynő volt, aki meg akarta védeni földjeit, városait, alattvalóit. – Na de az a sok tűzhalál? Az egész kurva operaház? – Láttam, hogy elkeskenyedik a szeme, ezért hozzátettem: – Felség. – Lehet, hogy a világ vékonyodik, de még így is igen kevés hely akad, ahol a nemszületettek visszatérhetnek. A lehetőségek ritkák, rövid életűek, és nehéz megjósolni őket. Egy bizonyos pont, egy bizonyos órán. Ha elvétik, lehet, hogy hónapokig nem lesz új ablak, amelyen áthatolhatnak, és lehet, hogy az is ezer kilométerekre lesz onnan. Másféle illeszkedéseknél hozni át egy nemszületettet a fátylon óriási eszközráfordításba kerül. Ennek a városnak a lélekszáma, az itt működő mágiák a nemszületettek tenyésztelepévé teszik Cinóbert. Nővérem előrejelezni nem, csak felkutatni és elpusztítani tudja ezeket a lényeket, ahogy előbújnak. Az ilyen események körül levő emberek az új nemszületett táplálékai: a húsukkal állítja helyre magát, épít még nagyobb és még rettenetesebb formákat, növeli meg az erejét. A nemszületettet csakis úgy lehet elpusztítani, hogy kiégetjük a fészkét, mielőtt még észrevenné, hogy támadás érte. – De én láttam… láttam az operában azt a nemszületettet. Kimenekült, és üldözött bennünket észak felé. És ez a lény nem olyan volt, mint a többi. A cirkuszban is ránk támadt egy nemszületett, elvetélve került a méhből a sírba, és a földből tört elő éjnek évadán. A Fekete Erődben meg Snorri fia, azután a kapitányuk… A vörös királynő összepréselte az ajkát. Majd azt hinném, lenyűgözte, hogy négy különböző nemszületettet láttam, és mégis ott állok előtte, kibelezetlenül. – A teremtmény, akit először láttál, nem új visszatérő volt, ő azért volt jelen, hogy szárba szökkentse az eseményt, a társával együtt.

Minden nemszületett egy méhben megölt gyermekkel kezdődik. Minél tovább marad az a gyermek a holt földeken, annál nehezebben születik bele az élő világba, de annál könnyebben teljesíti be a vérében lappangó potenciált. Ez igen különleges nemszületettnek ígérkezett, talán a legnagyobbnak a fajtájából. A Holt Király szolgái közül a két legborzalmasabb volt ott, hogy világra segítse: a Nemszületett Herceg és Kapitány. Az ilyen átkelést megkönnyíti egy közeli rokon halála. Valószínű, hogy ez a rokon jelen volt a közönségben. Ritka esély volt ez arra, hogy nővérem kipróbálhassa mágiáját az ellenünk fegyvert fogók kulcsfiguráin, és megakadályozza a Holt Király új, nagy erejű szolgájának eljövetelét. Nyeltem egyet, mert újra eszembe jutott az a szempár, amely a porcelánmaszk résein át méregetett. Aztán, ráébredve, hogy talán nem célszerű ott hagyni abba a beszélgetést, ahol éppen meghiúsítottam az átok működését, gyorsan kiböktem: – És a Nemszületett Herceg kimenekült, és követett bennünket északra, hogy megállítson… – A Nemszületett Herceg délre ment – mondta nagyanya. – A Nemszületett Kapitány ment északra. Nyilván tájékoztatták a Holt Királyt a fejleményekről, és ügynököket küldtek rátok, de a herceg délre ment, Firenzébe, és most is ott ténykedik ellenünk. – Á. – Amikor megtörted a varázsát, nővérem új lehetőséget látott. Azzal, hogy megrepesztetted a művét, a két idősebb nemszületett elmenekülhetett, viszont rájött, hogy ereje nagyját továbbviheti két rendkívüli ember, s hogy a véletlen árja északra sodorhat benneteket, az ellenségünkhöz. – A véletlen árja? – Nem volt abban semmi véletlen. Fogadtam én már valószínűtlen esélyekre tökrészegen, de ilyen karcsú lehetőségre még sohasem vetettem kockát. – Lehet, hogy egyes darabokat ő illesztett a helyükre. Az ő képessége inkább művészet, mint tudomány, s ha nem volna néma, valószínűleg akkor sem tudná a felét sem elmagyarázni annak, amit csinál. Indítékai aligha férnének el szavakban. – De miután közbeavatkozott, annak tudatában cselekedve, hogy mi fog történni velem… többet már nem látott előre. –

Átfogalmaztam, amit Kara mondott. – Belenyúlt egy tiszta pocsolyába, hogy megváltoztassa a jövőt, de csak az üledéket kavarta föl. Nagyanya félrebillentette a fejét, mintha új szögből akarna szemügyre venni. Ugyanezt a kifejezést láttam az arcán az amerothi vár füstölgő romjai közt, ötven évvel ezelőtt. – Megéreztük, hogy az átok felszáll. Megéreztük, hogy a nemszületettnek vége. Kinn a pusztaságban gyengébbek, mert nincsenek emberek, akikből táplálkozhatnának… Mondd csak, megtalálta Snorri ver Snagason, amit keresett, miután legyűrte ellenségeit? Hallgattam. Márpedig ez rossz ötlet, ha az ember hazudni készül. Vajon tudja-e a vörös királynő, mit kerestetett a Holt Király a Metsző Jég alatt? Tudja-e, hogy megtaláltuk? A legfontosabb, hogy ne keverjem magam bajba… és ha hazugságon kapnak, abból baj lehet, de abból is, ha új feladattal bíznak meg. – Az egész családját lemészárolták – mondtam. Ez igaz, de lehet, hogy a vörös királynő nem erre kíváncsi. Viszont Snorri nem a kulcsot kereste. Egyikünk sem azt kereste. A Néma Nővér újra kinyújtotta a kezét, összezárva. Visszatartottam a lélegzetemet, nem néztem a szemébe. Lassan szétnyíltak az ujjai, és egy hosszú, fekete kulcsot fedtek fel, Loki kulcsát. – Á, igen, ezt megtalálta. – Nem éreztem biztonságosnak, hogy hazudjak. Nagyon kellemetlen érzés az ilyesmi. Azt mondják, az igazság felszabadít, de engem inkább sarokba szokott szorítani. – Snorrinál van a kulcs. – Most viszont megkönnyebbülés öntött el. Megmondtam nekik. Többé nem az én problémám. Nagyanyának vannak hadai, orgyilkosai, ügynökei, ravasz és félelmet nem ismerő férfiak és nők, akik majd megoldják a dolgot. – És? – buzdított tovább a vörös királynő, s az arca megfeszült. Loki kulcsának mása folttá enyészett a Nővér fehér tenyerén. – Egy Kelem nevű mágushoz akarja elvinni, a bányákba. Az az őrült ötlete támadt, hogy kinyit egy ajtót, amit ez az öregember mutat meg neki… és… öö… visszahozza a családját. – Micsoda? – Hitetlenkedő ordítás; olyan fürgén iramodtam hátra, hogy ráléptem a köpenyemre, és seggre estem. A trónterem még

visszhangzott, amikor, esküszöm, sziszegést hallottam a Néma Nővér fekete szájából. – Hol… Nagyanya felállt a trónról, rettenetesebbnek látszott, mint Skilfar valaha is. Mintha küszködött volna a kérdéssel, hogy levegőt tudjon venni, és szavakba tudja önteni felháborodását. – Hol van most Snorri ver Snagason? – Öö… – Hátrább szánkáztam; valahogy nem éreztem biztonságosnak, hogy talpra álljak. – Úgy harminc kilométerre innen, Firenze felé. Tegnap délben váltam el tőle Cinóber előtt. Nagyanya az arcára szorította a kezét, másikkal pedig a karfa után nyúlt. – Az a kulcs itt volt a küszöbömön? Miért… Elharapta a kérdést, én pedig nem tartottam alkalmasnak a pillanatot, hogy szóvá tegyem: soha senki nem mondta, hogy érdekli őt az a nyavalyás kulcs. – Marth. – A vörös királynő leengedte a kezét, és az ősz hajú asszonyra nézett, aki a tróntól jobbra állt. – Szedjenek össze száz lovast. Küldjék ki őket, és hozzák ide azt az északit. Nem lesz nehéz megtalálni, két méter magas, haja, szakálla fekete, bőre halvány. Ugye, fiú? Megint „fiúvá” fokozódtam le. Feltápászkodtam, és leveregettem a köpenyemet. – Igen. Egy kövér, gyömbérvörös vikinggel utazik, meg egy szőke völvával Külső-Északról. – Még jobb. Húzzák szélesre a hálót. El ne veszítsék.

HUSZONEGY

Nagyanya

minden ceremónia nélkül bocsátott el, akárcsak korábban az udvaroncokat. Egy rövid séta, három becsukódó ajtó a sarkamban, és máris ott álltam megint a forró vöröshatári délután verőfényében. Semmi kötelesség, semmi teendő, semmi felelősség – Hennan! Eszembe jutott a fiú, és a gondolat, önmagamat is meglepve, kellemes céltudatossággal töltött el.

– Ballessa! – Benn, a valamivel hűvösebb Róma Csarnokban kezdtem keresni Hennant, ami azt jelentette, hogy előbb Ballessát kell megkeresnem. Apám háztartásának zord úrnője minden gombostűről tudta, hol ejtették le. – Ballessa! – Miután kiabálva végigjártam a földszinti termeket, fáradtan lezöttyentem apám dolgozószobájának egyik bőr karosszékébe. Számtalan becses teológiai mű sorakozott a polcokon. Engem a könyvek nem érdekeltek, csak annyiban, hogy tudtam: apám kibelezte Szt. Proctor-Mahler tizenkét kötetét, és whiskyt dugdosott bennük, két hosszú, sóbevonatú, szorosan bedugaszolt agyagkorsóban. Azonkívül, noha a felső sor felirata azt hirdeti: „A Mennyekbe vezető út” meg: „Egyenként mentsük meg az elbukottakat”, és így tovább, a könyvekben rejtőző rézkarcoknál pornográfabb anyag az egész városban nem található. – Jayne! – Észrevettem, hogy a szobalány csendben el akar osonni az ajtó előtt. – Igen, Jalan herceg? – Megállt, és szembefordult velem. – Ballessa? Hívd ide, jó? Ki kell faggatnom a fiúról. – Hennanról, uram? – Igen, róla. Kis piszkos kölyök. Hol van? – Megszökött, uram. Ballessa munkára fogta a konyhakertben, de egy óra múlva már nem volt sehol. – Megszökött? – Felálltam. – De hát hová? Jayne szinte pimaszul vonogatta a vállát. – Nem tudom, uram. – A fenébe! Szólj Hájas Nednek, hogy keressék meg. Nem juthatott messzire! – Bár igazság szerint elég messzire juthatott. A palotába

bejönni nehéz. Kimenni sokkal könnyebb, feltéve, hogy nem cipelsz magaddal egy ölre való értéktárgyat. Jayne ment előkeríteni Nedet – nem kapkodta el, megjegyzem. Nagyot sóhajtottam, és leemeltem egy könyvet apám íróasztaláról, hogy valamivel elfoglaljam magam. Hennan nyilván Snorri után indult, vagyis délnyugat felé tart az Abbia úton, ahol az kiér a Folyókapun. Ha szerencsém van, összefut nagyanya lovasaival, akik a többieket hozzák vissza, és csatlakozik hozzájuk. Nem szerettem volna, ha nekem kell megmagyaráznom Snorrinak a fiú eltűnését. Főleg miután nagyanya elveszi tőle a kulcsot. Egy üres percig a könyvek gerincét nézegettem, aztán megint sóhajtottam egy nagyot, és odamentem a sarokban álló páncélládához, hátha találok benne pár pénzdarabot. Zárva volt, persze, de én már rég rájöttem, hogyan kell megbütykölni. Csak egy hajlított szög meg némi türelem kellett hozzá. Kiderült, hogy türelemkészletem kevés a feladathoz, viszont egy hajlított szög meg némi dühös szentségelés éppúgy beválik. – A rohadt életbe. – A láda kiábrándítóan pénzmentes volt, bár a bíborosi pótköntöst felemelve váratlan kincsre bukkantam. Apám bársonyba csomagolt tellójára meg szent kövére. A telló egy vékony, ütött-kopott lap volt, plasztikból és üvegből, könnyen elfért a markomban. Ezüstdrótok hálója tartotta össze, nehogy a sötét, repedezett üveg szétessen. A papság szerint az Építők bárkivel tudtak beszélgetni efféle eszközök révén, sőt a nagy és ősi könyvtárak tudásanyagából is meríthettek velük világszerte. A papok azonban ájtatosabb célokra használták a tellót, állítólag felgyorsította az Úrhoz való fohászkodásukat, sőt, mint hirdették, választ is kaptak tőle. Jómagam többször belehallgattam, de semmiféle ilyen kapcsolatot nem észleltem. A szent kő meg pont úgy nézett ki, mint egy kisebbfajta, vasból levő ananász, felületét mély árkok szabdalták négyzetekre, és volt neki egy kopott, ezüst-acél fogantyúja vagy karja is, amely az oldalához simult. Az ananász ősidők óta a vendégszeretet szimbóluma, de az egyház másféleképpen használta ezeket a tárgyakat. Állítólag minden, jó családból származó és nagyra hivatott teológus hallgató kapott egyet a legelején, és kiátkozás terhe mellett tilos volt felhúzniuk rajta

azt a kart. Ezt nevezték engedelmességpróbának. Én kíváncsiságpróbának neveztem. Az egyház nyilvánvalóan olyan püspököket akart kinevelni, akiknek nincs elég képzelőerejük ahhoz, hogy kutassanak és kíváncsiskodjanak. Egy kicsit játszadoztam a tárggyal. Aki közületek nem bűnös, az vesse először a követ… de aztán félretettem, mert tudtam, hogy apám kitagadna, ha eltörném. Kincsek, de sajnos túl értékesek, nehéz őket zaciba vágni. Röviden elmerengtem, vajon mi az igazi jelentőségük. Apám mindig rajtuk tartotta a szemét. Talán attól félt, ha magával viszi őket Rómába, a pápa megfosztja tőlük, büntetésül valamely hivatali vétségért. Becsuktam a ládát, és visszamentem a székemhez, találomra leemelve közben egy könyvet a polcról. A tékozló fiú. A bibliai történetek nem az erősségem, de úgy rémlett, a tékozló fiút rendesen megvendégelték és ünnepelték visszatértekor, bármilyen semmirekellő volt is. Én meg, aki annyi mindent véghezvittem, csak egy nyavalyás emléktáblát kapok a családi templomon kívül, meg egy letolást, amiért nem vettem el erőnek erejével egy óriás északi gyilkológéptől valamit, amiről nem is tudtam, hogy nagyanyámnak szüksége lenne rá. Adjuk hozzá ehhez, hogy Micha hozzáment a mihaszna Darinhoz, Sharalt eljegyezték valakivel, aki sportból miszlikbe aprítana engem, Hennan pedig megszökött, mintha bizony az út porát nyeldesni jobb volna, mint a cinóberi palotában lakni. – Kimegyek. – Ledobtam a könyvet. Cinóberi életem mindig is a kevéssé higiénikus pontokra koncentrálódott, az örömtanyákra és lebujokra, a versenypályákra és bordélyokra… De először is fel a lakrészembe, megfelelő ruhát keresni a kiruccanáshoz. Iszonyú rendetlenséget találtam, és ezen igencsak elcsodálkoztam. Könnyen lehet, hogy így, szétdobálva hagytam a cuccomat, amikor utoljára távoztam – na de arra számítottam, hogy majd rendet rak… valaki. Mindig szoktak, bár fogalmam sincs, hogy kik. Meg is jegyeztem magamban, hogy szólnom kell erről Ballessának. Majdnem úgy nézett ki, mintha valaki kutatott volna a holmim között… Vállat vontam, és kiválasztottam egy csinos mellényt, egy hasított bársony nadrágot, amelyből kivillant a

skarlátpiros selyembélés, meg egy sötét, drága köpenyt ezüstcsattal. Belepillantottam a tükörbe. Szívdöglesztő. Gyerünk. Lenn az őrházban talpra ugrasztottam a két vénembert, akiket apám a személyi védelmemre jelölt ki: Ronart és Toddot, mindkettő valami olyan háború veteránja, amit egyetlen dal sem örökített meg. A családnevüket sosem kérdeztem. Morogva feltápászkodtak, és utánam csattogtak, mintha bizony ez olyan nagy megterhelés lenne, miután az elmúlt hat hónapban csak a seggüket hizlalták meg fostábláztak a kaszárnyában. A Róma Csarnokból a vendégszállás felé vettem az irányt, hogy összegyűjtsem a régi cimborákat. Átvágtam a Mezőn, ami elég röhejes név egy udvarra, ahol ifjabb koromban sok boldogtalan órát töltöttem a katonai művészetek gyakorlásával. Elhúztam Hertet bácsi mellett, aki alig látszott ki a kísérete közül. Ötven-egynéhány éves volt, de többet mutatott, csiricsáré öltözékét magas nyakú zubbony egészítette ki, amiben annyi volt az aranyszál, hogy abból árvaházat lehetett volna alapítani. Roland és Rotus kuzint is megpillantottam az egyvelegben, de ők rám se bagóztak. Úgy néztem, a Belső Palota felől jönnek – talán egy újabb ceremoniális látogatás, melynek során a trónörökös vagy inkább hiába-várományos ellenőrizte, nem halt-e még meg véletlenül az anyja.

*** A Mezőről a vendégszálláshoz vezettem két mihaszna testőrömet, a Belső Palota hatalmas szárnyához, amely az uralkodói részlegtől hermetikusan el volt zárva, és örökké változó populációnak nyújtott otthont: vendégeskedő főnemeseknek, diplomatáknak, kereskedelmi delegációknak és így tovább. Barras Jon apjának, a vyene-i követnek a második emeleten volt a lakosztálya. Lehet, hogy Vyene csak egy széthullott birodalom fővárosa, de régi dicsőségének emléke bizonyos méltósággal ruházza fel követeit, amit csak tovább erősít az Arany Őrség kiváló minősége, amely hajdan az utolsó császárt szolgálta, azóta pedig az általa hátrahagyott hivatalnokdinasztiákat védelmezi. Hogy miért tartózkodik a Nagy Jon már három éve az udvarban, senki sem tudta. A Birodalomnak száz akkora töredéke volt, mint

Vöröshatár, s noha a vyene-i követek időnként be-benéztek hozzájuk, lakni csak kevesen laktak náluk. Barras azt mondta, szerinte az apja, aki a Scorron és a Határ közti fegyverszünetet tető alá hozta, azért nem hajlandó távozni, nehogy újra kitörjön a háborúság, amint hatat fordít nekik. Végigmentem sok hosszú folyosón, lépcsőkön fel, lépcsőkön le, lépcsőkön újra fel. Végül a megfelelő ajtóhoz érve bedörömböltem. – Barras! – Félig öltözötten jött ki az előszobába, jóval azután, hogy beküldtem érte az ajtónállóját. Rollas is feltűnt mögötte; megtermett fickó volt, az öklét és a kardot is jól forgatta, derék cimbora, aki azonban sohasem feledkezett el róla, hogy elsősorban a követ fiát kell védelmeznie meggondolatlanságai következményétől. – Jalan! Hát igaz! Azt hittük, végzett veled az opera. – Vigyorgott, bár kissé idegesen. Félregombolta az ingét, és a nyakán mintha harapásnyomok látszottak volna. – Nem sokon múlt – feleltem. – De a szünetben kilógtam. Aztán volt egy kis kalandom északon, de most visszajöttem, úgyhogy kezdődhet a móka. Ma este kirúgunk a hámból! – Jól hangzik… de kik rúgnak ki pontosan? – Megdörzsölte a nyakát, és Rollasra pillantott, aki szintén odajött az ajtóba, és barátságosan biccentett. – Összeszedjük Greyjarékat, elcibáljuk Omart a könyveitől, lemegyünk a Davmar-kertekbe, és bedöntünk egy kis bort… aztán majd meglátjuk. – Szaténszoknya suhant át a látóteremen, és elkukucskáltam Barras mellett az előszoba túlsó végébe. – Ifjú hölgyeket fogadsz a lakosztályotokban, Barras? Mit szólna ehhez a Nagy Jon? – Izé… áldását adná rá. – Barras lesütötte a szemét. – Én, öö… – Megnősült – mondta Rollas. – Amikor „meghaltál”, nagyon összezuhant. Tépelődni kezdett, hogy mik is az ő tervei, mit hagy maga után, ha netán vele is végez valami. – Vállat vont, mintha ezen a fázison minden férfi átesne előbb-utóbb. – Te vén csibész! – Próbáltam jó kedvet színlelni, ami elég nehéz, ha az ember elveszít egy rendes cimborát. – És ki a szerencsés választott? Remélem, gazdag!

Barras még mindig nem nézett a szemembe. Rollas megköszörülte a torkát. – Az isten szerelmére… csak nem Lisa? – Nagyobbat harsant a hangom, mint akartam. – Lisa DeVeert vetted feleségül? Barras feszengve felpillantott. – Nagyon fel volt dúlva, amikor te… amikor azt hitte, hogy te is meghaltál Alainnel együtt. Kötelességemnek tartottam, hogy vigasztaljam. – Nafene. – Magam előtt láttam, ahogy „vigasztalja”. „Szegény Jalan. Ő most már jobb helyen van…” És közben egyre közelebb húzódik hozzá a pamlagon. Jól van, jól van”, és szép lassan átkarolja a vállát. – A kurva életbe. – Sarkon fordultam, és elindultam. – Hová mész? – kiáltott utánam Barras. – Megkeresem Roustot és Lont. Ugye nem azt akarod mondani, hogy a Greyjarok is megnősültek? – Visszatértek Nyílba – kiáltotta. – A kuzinjuk háborúzik. Felcsaptak a Conaughtot megszálló hadseregbe! – Akkor Omart! – üvöltöttem hátra. – Hazament Hamadába, a mathémában tanulni. – A nyüves életbe! – Már hallótávolságon kívül voltam, hármasával szedtem a lépcsőfokokat. Az ajtóban megálltam levegőt venni, és hirtelen főbe kólintott a sors igazságtalansága. Hiszen én meg akartam kérni Lisa kezét. Lisáét, akinek az emléke tartott életben a jeges pusztaságokon, öntött erőt belém minden fájdalom és nehézség meg az öngyilkos vállalkozásunk ellenére. Lisáét, aki folyton az eszemben volt abban az üres vadonban. Férjhez ment! A barátomhoz, Barrashoz! Nagyot rúgtam az ajtófélfába, és kisántikáltam a hőségbe. Következő megálló a Szegénypalota. Ez eredetileg nem volt szándékomban, de úgy elromlott a kedvem, hogy átvágtam a Győzelem téren, és felballagtam az öreg Garyushoz, hátha van valami mondanivalója. A lépcsőn mentem fel, mert falmászáshoz túl meleg volt. Az ilyesmi különben sem illik egy olyan herceghez, aki farkasszemet nézett a halállal a Metsző Jég peremén, és mégis hazatalált. – Hahó! – Senki sem állt őrt, és az ajtó félig nyitva volt. Semmi válasz.

– Hahó? – Behajoltam. – Én vagyok az, Jalan. A kupac az ágyon lassan megfordult. Garyus sóhajtozva, remegve az erőfeszítéstől felemelte a fejét, ami éppolyan ronda és formátlan volt, mint régen, csak még öregebb és fáradtabb. – Kis Jalan. – Visszajöttem. – Kínálás nélkül leültem az ágy melletti székre. A függöny be volt húzva, alig láttam mást a szobában, mint bútorokat. – Örülök. – Elmosolyodott, nedves szájából nyál szivárgott az állára, de a mosolya őszinte volt. – Te vagy az egyetlen. – Lehajoltam, és megmasszíroztam a lábujjamat, mert még mindig fájt, mióta belerúgtam a falba. – Nagyanya az előbb ordította le a fejemet a trónteremben valami kulcs miatt… – Loki kulcsa. – Nem kérdés volt. Garyus derűsen figyelt. – Nemsokára Kelem kulcsa lesz alighanem. – Hosszan elnyúló csend. – Kelem egy… – Tudom, kicsoda ő – mondta Garyus. – Akinek üzleti ügyei vannak, jól ismeri az öreg Kelemet. Nem is olyan régen majdnem az ő portréja került a birodalmi pénzekre. – És most? Azt hittem, minden firenzei bank az övé. – Mit is mondott Snorri? Valamit a kereskedelem lüktető szívéről. – A bankárklánok atyjának nevezik, de ha egy apa túl sokáig él, a gyerekei előbb-utóbb ellene fordulnak. – Garyus bágyadtan az ágya mögötti íróasztalon felhalmozódott levelezés felé intett. – Baj készül Umbertidében. A befektetőházak új partnereket keresnek. Némelyek egyenesen a Vízbefúlt-szigetekre kacsintgatnak. Érdekes időket élünk, Jalan, érdekes időket. – A Vízbefúlt-szigetekre? A Holt Királyt az arany is érdekli, nemcsak a hullák? Garyus vállat vont. – A kettő gyakran együtt jár. – Hátrahanyatlott, hörögve szedte a levegőt, láthatólag ki volt merülve. – Izé… – „Jól vagy?”, akartam kérdezni, de ennek semmi értelme se lett volna. – Hívjak valakit? – Fáradt vagyok, Jalan. Öreg és fáradt és összetört. Al… aludnom kellene. – Behunyta a szemét. Ezer kérdést szerettem volna feltenni

neki az utammal kapcsolatban. De most, hogy ilyen gyengének és ősöregnek láttam, nem tűntek annyira fontosnak. Hogy hogyan is kerültek szóba a bankok, az nem volt egészen világos előttem, de nem volt szívem szembesíteni őt egynémely gyanúmmal. Nevetségesnek éreztem őket most, hogy ott ültem mellette. – Aludj hát, bácsikám. – Szinte suttogtam. Fordultam is kifelé. Amikor átléptem a küszöbön, még egyszer megszólalt, a hangja már kásás volt az álomtól. – Nagyon örülök… hogy látlak, Jalan… tudtam, hogy képes leszel rá, fiú. – Most csak hárman leszünk, fiúk.

Ronar és Todd az árnyékban várt rám, úgy pihentek, ahogy csak öreg katonák tudnak. A hír se izgalmat, se csalódottságot nem keltett bennük, egyszerűen csak felegyenesedtek, és készültek az indulásra. Nem látszottak valami félelmetesnek, őszek voltak és pocakosak, és én nem is vártam tőlük sokat, mert eszembe jutott, hogy elpárologtak legutoljára a Vérlyukaknál, amikor Maeres Allus odajött, hogy szót váltson velem. A Sebészek kapuján léptünk ki a késő délutáni barátságtalan hőségbe, a város háztetői fölött piszkos páraréteg ült, délről, a Gonella-dombok felől viharfelhők közeledtek. Eléggé lelohadtam, de egy kancsó bor hamar föllohasztja az ember egóját, úgyhogy a Corelli-vonal felé indultam testőreimmel, amely a Seleen kanyargását követi egy gerincen, ahonnan rá lehet látni a vízre a házak között. A kalmárházakat és a jelentéktelenebb arisztokraták palotáit mihamar Kis-Velence terei váltják fel, amelyet számtalan kanális szabdal. Átbaktattunk néhány púpos hídon, és nemsokára megérkeztünk a Roth Szőleje nevű kocsmába, amit jól ismertem. Az öreg Roth már évekkel ezelőtt meghalt, de a fiai örökölték a tehetségét: a legjobb évjáratokat választották ki, és távol tartották az alja népet. – Jalan herceg! – Az idősebbik fiú táncolt oda hozzánk az asztalok közt, rengő hasa ellenére egész kecsesen mozgott. – Már azt hittük, elfordultál tőlünk!

– Soha! – Hagytam, hogy bevezessen, és kihúzzon nekem egy széket az egyik foglalt asztalnál, középen, a magas vászonernyők alatt. – Még a halál se tántoríthatna el a vendégszeretetedtől, Marco! – Mivel szolgálhatok, hercegem? – Szívélyes mosoly a kövér, ragyás arcon. A jókedv miazmája áradt ebből az emberből, még a rondasága is elbűvölő volt, és ha zavarta is a tény, hogy ötven aranykoronával tartozom neki… hát, egyáltalán nem mutatta. – Valami jó rhone-i vörössel – feleltem. – Á, látom, tágul az ízlésed, Jalan herceg! De minden rhone-i vörös jó. Melyik legyen? Bayern? Har-völgyi? Chamy-Nix? Don P… – Chamy-Nix. – Igenis. – Meghajolt és elsietett. Egy fiú mindjárt lelohol a pincébe, hogy előkerítse a boromat. Hátradőltem. Todd és Ronar egy nagy juharfa árnyékában üldögélt a tér Roth kuncsaftjai számára elkerített részén kívül. Lassan hömpölygött mellettem a világ, ahogy hosszabbodtak az árnyékok. Megérkezett a borom, és én a nyelvemen forgatva kóstolgattam. Lazítok, meleg van és biztonság, tisztelnek. Jobban kellett volna éreznem magam. A bor egy idő után elvette ugyan a rosszkedvem nagyját, de néha azért felötlött előttem egy-egy hosszú és hullámzó horizont az utazásomból, a messzeségbe nyúlt, és tele volt felfedezni való titkokkal. Próbáltam lerázni az érzést, arra gondolni, milyen rémes is volt az egész, elejétől a végéig. – Jalan herceg! Légy üdvözölve! Mesélj nekünk a kalandjaidról! – Egy férfi kapta el a tekintetemet a szomszéd asztalnál. Szemöldökömet ráncolva méregettem: sovány, menyétképű, kopaszodó, szeme alatt vörös folt, mintha vért könnyezne… Bonarti Poe! Egy rettenetes törtető, más körülmények között keresztülnéznék rajta, de mivel nem volt társaságom, és mivel eszembe jutott, milyen bájos húga van, biccentettem neki, és egy ujjmozdulattal odainvitáltam a cimboráival együtt. Mire Roth fiai meggyújtották a lámpákat, már teljesen eláztam, legalább másfél palackkal benyakaltam, és összevissza hazudoztam északra vezető utunk első szakaszáról. A kellemetlenebb részeket mellőztem, a Holt Királyt szóba se hoztam, de így is meglepett, hogy

a hazudozásom ez egyszer csak cifrázás, a mese gerincét a színtiszta igazság képezi. – Két tucat briganti vett űzőbe egy olyan meredek hegyoldalon, hogy olyat csak az Aral-hágó környékén találni! – Felhajtottam a kupámat, és a másik tenyeremmel mutattam a hegy meredekségét. – Edris Dean jött legelöl… ilyen ocsmány gyilkost ti még az életben nem láttatok… A beszélgetés elhalkult körülöttem, nem halt el éppenséggel, mint amikor belép egy ember, teszem azt, egy levágott fejjel a hóna alatt, csak elhalkult, mintha hirtelen senki sem szeretné felhívni magára a figyelmet. A felém fordított arcokból azt olvastam ki, hogy legalábbis Edris Dean áll mögöttem, és pontosan olyan, mint amilyennek lefestettem. – Jalan herceg, de jó újra látni téged. – Halk hang, kissé orrhangú, szinte unalmasnak nevezhető. Megfordultam, kényelmetlenül kitekerve a nyakamat. – Maeres Allus. – Sikerült nem dadognom, habár rögtön úgy éreztem magam, mintha máris rá lennék kötözve az asztalára, és várnám, hogy Szabász John újratervezze az arcomat egy éles kis késsel. – Nem is zavarlak tovább, hercegem. – Maeres a vállamra tette kicsi, gonddal manikűrözött kezét. – Csak köszönteni akartalak visszatérésed alkalmából. Úgy tudom, holnap felkeres Isen gróf a Róma Csarnokban, de ha utána még módodban áll, örömest találkoznék veled a Vérlyukaknál, hogy bizonyos üzleti ügyeket megvitassunk. A finom nyomás megszűnt, Maeres válaszra sem várva továbbment. Én pedig egyszeriben kellemetlenül józannak éreztem magam, és a palota falai által nyújtott biztonságra áhítoztam. – Arcátlan ripők. – Felálltam, és leveregettem a vállam, ahol hozzám ért. – Jut is eszembe, dolgom van a palotában. Uralkodói… fogadás. – Nem éreztem részegnek magam, de ez a füllentés színvonal alatti volt. Előfordult már, hogy a legnevetségesebb magyarázattal békítgettem felszarvazott férjeket: a művészet a megfogalmazásban rejlik. Ha elég meggyőző erővel mondjuk – „Beleejtettem a mandzsettagombomat a feleséged fűzőjébe, igen kedves ajándék,

anyámtól kaptam, muszáj segítenem kiszedni” átmenetileg minden hihetően hangzik. Ennél az asztalnál azonban egy pillanatig sem hitte el senki, hogy nem Maeres Allus a váratlan távozásom oka. Elsiettem az asztalok közt, egy pincér belém botlott, majdnem elejtette a tálcát, aztán cselesen kitértem, amikor felbukkant Marco, aki alighanem a saját üzleti ügyeivel akart előhozakodni, úgymint négy pompás palack Chamy-Nix ’96 árával. – Talpra! Gyerünk! – csettintettem az ujjammal Toddnak és Ronarnak, akik a juharfa alatt bóbiskoltak. Bezzeg Martus testőrei az egész estét végigállták volna, nem ülnek le, hátukat valami fának vetve. – Hazamegyünk. – Akár a szóban forgó fának beszéltem volna. Nagyot rúgtam Ronar lábába. – Ébresztő! Ha leittátok magatokat, én… Előrebillent, feje nagy puffanással a kövezetnek csapódott. Valahol mögöttem felnevetett egy nő. – A francba. Mozgatni kezdtem a lábammal Ronart. Feje hátranyaklott, szeme üveges, szájából vékony vörös csík szivárgott. Maeres megölette őket. Ez az egyetlen lehetséges magyarázat. Meggyilkoltatta őket, mintegy figyelmeztetésül. Rohanni kezdtem. Kétszáz méter után nem kaptam levegőt, és csak álltam lihegve, kétrét görnyedve, egyik kezemmel egy nagy ház kapuoszlopának támaszkodva. Csupa izzadság voltam, verejték patakzott a hajamból. Amint megtorpantam, és hagytam, hogy a józan ész utolérjen, ráébredtem, hogy semmi értelme rohannom. Ha Maeres azt akarná, hogy meghaljak, már rég halott lennék. A raktárában töltött idő óta tudtam, hogy nyugodt és józan külseje őrületet takar. Azzal mindig tisztában voltam, hogy nem szelíd rábeszélő képességével uralja a fél város bűnözőit, de tévesen azt hittem, ő is csak egy pragmatikus üzletember, aki bírja a gyűrődést. Ám az az ember, aki a raktárban fedte fel magát előttem, személyes sértésként élte meg szökésemet, s hogy mennyi arannyal lehetne jóvátenni ezt a sértést, azt még csak nem is sejtettem. De biztos, hogy többel, mint amennyi nekem volt.

HUSZONKETTŐ

Egy küldönc két tekercset hozott a Róma Csarnokba, s noha a macskajaj úgy fúrta át a fejemet, mint egy óriási vasszög, már ébren voltam, és a reggelizőasztalnál vettem át őket. Odakinn szürke hajnal lopakodott a Királyi úton a palota felé. Ültem, és egyforma bizalmatlansággal méregettem a rántottámat meg a fekete és a rézdíszítésű tekercstokot. Gyomrom utasítására először a tányért toltam félre. A fekete tokon a kártus zátonyra futott hajó sziluettjét ábrázolta, ez volt az Isen család címere. A tekercs nyilván a gróf közelgő látogatását jelenti be. Az egyetlen kérdés az volt, hová fussak, és előtte elolvassam-e a másik üzenetet. Pénzem gyakorlatilag nem volt, futnom hová szintúgy, de még csak mentségem se rá, az viszont szóba se jöhetett, hogy bevárjam Isen grófját, aki párbajozni akar velem. Nagyanyám helytelenítésénél jóval több kellene ahhoz, hogy egy ilyen elmebeteg ellen kiálljak. Tenyerem tövét a homlokomhoz szorítva, hogy kipréseljem belőle a saját magam okozta fájdalmat, nyöszörögve a rézdíszes tokért nyúltam. Nem volt rajta felirat. Fél kézzel próbáltam lefeszegetni a végét, de vigyázva, hátha Maeres áspiskígyót küld benne. Végül levertem a padlóra, és mindkét kezemet használnom kellett, de most már mindkettő remegett a túl sok bortól, a stressztől meg a bizonyosságtól, hogy ha tényleg áspiskígyó van abban a tokban, akkor mostanára igencsak felingereltem. Kiderült, hogy nem húzni, hanem csavarni kell a kupakot. Kiráztam a tekercset, és kisimítottam az asztalon. Csipás szememmel alig bírtam koncentrálni a pergamenre rótt kalligrafikus írásra. Valami hivatalos levél vagy meghatalmazás. A tetején levő sorra összpontosítottam: „Davario Romano Evenaline-nak, Aranyház, Kereskedelmi Derivátumok.” Az alján meg ez állt: „Átadóját, Jalan Kendeth herceget megbízzuk a Gholloth-féle afrique-i kereskedés képviseletével, nevezetesen a vöröshatári Jupiter, Mars és Mercurius hajókra vonatkozólag.” Értetlenül emeltem az

arcom elé a tekercset, és rásandítottam. „Aranyház, Umbertide, Firenze”. Dokumentumnak tűnt, amely meghatalmaz és egyben kiküld, hogy valamilyen kereskedelmi tárgyalásokat folytassak Umbertidében, Firenze bankfővárosában. Végigfuttattam az ujjam a kemény viaszcsomón, amelybe bonyolult pecsétminta volt belenyomva. Kellett hozzá egy perc, hogy felismerjem. Nyolc összefűződő ujj. – Garyus! – mondtam ki hangosan. Túl hangosan. Azt kívántam, bárcsak ne tettem volna. A fejem úgy belesajdult a macskajajba, hogy egy percig gondolkodni se tudtam. – Garyus. – Suttogás. Ez a jelkép volt rátetoválva a bal csuklójára. És nyilván Gholloth az igazi neve, apja, II. Gholloth király után, a Garyus meg becéző forma, még az is lehet, hogy „Gharyus” – sose láttam leírva. Jobban szemügyre véve az is kiderült, hogy a Jalan valamilyen kikapart másik név helyére került, mellette egy másik pecsétjel hitelesítette a változtatást. Összegöngyöltem a tekercset, visszaütögettem a tokjába, erősen megmarkoltam, és megkönnyebbülten felsóhajtottam. Most már volt mentségem a távozásra, és volt hely is, ahová mehetek. Garyus, drága öreg nagy-nagybácsikám hírét vette szorult helyzetemnek, és becserélt a feladatra. Ha sietek, kinn lehetek a palotából, mielőtt Snorrit behoznák, mielőtt kardját lóbálva, elégtételt követelve megjelenne a gróf, és mielőtt Maeres Allus kiszagolná a dolgot. S ami még jobb, Umbertidébe megyek, ahol előbb vagy utóbb a világ összes pénze kiköt: van-e jobb hely, hogy egy legatyásodott herceg megtömhesse a zsebét? Lehet, hogy arannyal megrakva térek vissza, kifizetem Allust meg a többi keselyűt, és remélhetőleg addigra az is kiderül, hogy Sharal a lelkére beszélt új férjének. – Nyergeljék fel a lovamat! – Bízva benne, hogy valaki továbbadja a parancsot az istállómesternek, visszatámolyogtam a lakrészembe, mert most rendesen be akartam csomagolni az útra. Először is régi katonai kardomra cseréltem az oldalamon függő díszkardot. Lehet, hogy a Firenzébe vezető országúton tiszteletben tartják a királynő békéjét, de a régi mondás mindenképp igaz: minél használtabbnak látszik a kardod, annál kevesebbet kell használnod.

A lovaglás vagy-megöl-vagy-meggyógyít kúra a macskajajra, és nekem sikerült a választóvonal jobbik oldalán maradnom, bár néhányszor azt kívántam, bárcsak meghalnék. Tömött nyeregtáskák ugráltak Nor véknyán, amikor kiügettem Cinóberből, és a reggeli napsütés máris kezdte felhevíteni körülöttünk az utcaköveket. Amikor a város már csak egy pötty volt mögöttünk, amit a kinyújtott hüvelykujjammal is eltakarhattam volna, lépésre fogtam Nort. Jó volt megint úton lenni, most remélhetőleg egy biztonságos rendeltetési hely felé, táskámban meghatalmazás, rengeteg készlet, váltás ruha, alattam ló, zsebemben egy marék rézpénz és hat ezüstkorona. Üzenetet hagytam a grófnak, hogy hivatalos uralkodói ügyben elszólítottak. Élvezettel képzeltem el, amint a Róma Csarnok előtt várakozik a hőségben, majd nagy dérrel-dúrral hazacaplat. Maeres Allus is felkötheti magát. Jókedvűen lovagoltam tovább. Van abban valami felemelő, ha az ember odábbáll, és maga mögött tudja minden gondját-baját. Lovagoltam egy napig, megszálltam egy tisztességes fogadóban, hatalmas reggelit ettem gombás rántottából meg sült krumpliból, és továbbindultam. Ha az ember inkognitóban utazik a saját hazáján át, az nagyon felszabadító élmény tud lenni, és, noha hiányzott az északiak megszokott társasága, jutott időm arra, hogy saját gondolataimmal foglalkozzam, és nézzem, ahogy elhalad mellettem a világ. Ez a dolog, mint kiderült, eléggé túl van értékelve. Különösen két gondolat kötött le a cinóberi eseményekkel kapcsolatos elmélkedésemben. Nevezetesen, hol vannak nagyanya lovasai, amint Snorrit, a foglyot kísérik, és hogy a nyavalyába lehet, hogy még nem értem utol Hennant? Egy gyalogláb közlekedő kölyök egynapi előnnyel hogy képes ennyire előttem maradni? Egy újabb napi ügetés az Abbián továbbra sem adott választ egyik kérdésre sem. A nap kezdett lenyugodni mögöttem, csak a leghalványabb suttogással jelezve Aslaug jelenlétét, és árnyékba borítva a teljes Edmar-völgyet. Mintha Nor pofáján az a fehér villám kapta volna el a fény utolját, s mutatta volna az utat. Langy levegő, ciripelő tücskök a kétfelől vonuló szőlőskertekben, egy-egy megrakott szekér vagy kordé, amelyet púpos szamár húz… békésebb estét nem is kívánhatna az ember. Én mégis a Nagyrevű részeg lármájára vágytam, utána meg egy kis részeg

hancúrozásra egy hajlékonyabb előadóval (bár inkább színésznőnek szeretik nevezni magukat), vagy kettővel, vagy hárommal. Kényelmesen ringatóztam Nor hátán, azon tűnődve, hogy lám, máris csábít vissza Cinóber, pedig hosszú távollétem után elég nagy csalódásnak bizonyult. Csak az utolsó pillanatban vettem észre a felzárkózó lovasokat – újabb hátránya annak, ha az ember elmerül gondolataiban. Bal oldalamon egy férfi felém hajolt a nyergében, és kirántotta a kardomat, jobb oldalamon egy másik Nor elé ugratott a lovával, és kitépte a kezemből a kantárszárat. – Ha volnál szíves leszállni, Jalan herceg. – Egy hang a hátam mögül. Arra fordulva három másik lovast láttam, a középső zömök fickó volt, legújabb divat szerinti, magas gallérú köpenyét vastag aranylánc fogta össze a nyakánál. Ötvennek néztem, rövidre vágott haja ősz, szeme sötét, mosolya vad. Hideg kezek szorították marokra a gyomromat és a hólyagomat a gondolatra, hogy ez csakis Isen gróf lehet. Balján egy karcsúbb alak szürke habitusban, fél kézzel fogva a kantárt, jobbján egy ronda, fekete hajú vagány, olyan, mint a mellettem lovaglók, csak ennek egy nehéz számszeríj volt a kezében, egyenesen a hátamnak irányozva. Felemeltem a kezem, fejemben egymást kergették a gondolatok. – A királynő dolgában járok. Nincs időm játszadozásra, arra meg végképp nincs, hogy rám támadjanak az országúton. Ez közönséges banditizmus! Nagyanyám fára szögelteti az embereket az ilyesmiért. – Próbáltam nyugodtra fogni a hangom, és gondosan megválogattam a szavaimat, hogy emlékeztessem a grófot kötelességére meg az enyémre. Párbajra hívni valakit egy dolog. Számszeríjjal leszorítani az útról, az egészen más. – Arra kértelek, szállj le a nyeregből, Jalan herceg. Nem kérlek még egyszer. – A grófra nem hatott a szép szó. Lassan, nehogy cselekvésre provokáljam az íjászt, leszálltam a nyeregből. Elég egy ideges mozdulat a fickótól, vagy akár csak a lovától, és máris nézhetem a lyukat, amit egy számszeríjlövedék ütött rajtam. Láttam már számszeríjjal ilyen közelről lelőni embereket, és utána azt kívántam, bárcsak ne láttam volna.

– Nyugalom. Ez őrület! Ha megvártad volna, míg vissza… – Cвяжите его руках. – A gróf intett két emberének, akik szintén leszálltak a nyeregből. A fejemet ráztam, egy kukkot sem értettem. – Hé, hé! – Megmarkolták a kezemet, és hátrakötötték, méghozzá riasztó gyorsasággal, mert készen tartották a két csuklómra húzandó hurkot. A gróf hátranézett az úton, majd felállt a kengyelben, és előretekintett. Meggyőződve róla, hogy a következő pár percben senki sem fog zavarni bennünket, visszaült. – És most a maszkot. – Egyik embere sem mozdult. A gróf a szája elé emelte a tenyerét. – Cлепок! Mögöttem zizegés, aztán kezek nyúltak elő, és valami vastagot szorítottak a számra. – Ne! – Küszködni kezdtem, mire az előttem álló ember, akkora, mint én, de csupa izom, gyomron vágott, épp azon a helyen, amely közli a tüdőmben levő összes levegővel, hogy sürgősen távoznia kell. Miközben kétrét görnyedtem, rám kötötték a szájpecket, benyomva a bőrzabolát a fogaim közé, amint levegőért kapkodtam. A vastag szíjak úgy simultak az arcomra és hátul a tarkómra, mint egy kéz ujjai, részben elzárva az orromat és félig eltakarva a szememet. Egyszerű hazugmaszk volt, ilyenekkel szállítják a zendülőket és az eszelősöket. Mosolyogtam volna, ha tudtam volna. Isen gróf túl messzire ment. Nagyanya nem fogja tűrni, hogy valakit, aki az ő nevét viseli, ennyire megalázzanak. Ha így vonszol végig Cinóberen, azzal kissé bemocskolja ugyan a reputációmat, de a gróf szerencsésnek mondhatja magát, ha csak a birtokától és a címétől fosztják meg, arról pedig szó sem eshet ezek után, hogy párbajra hívjon. – Fel! – A gróf intett két pribékjének, akik ijesztő könnyedséggel fellódítottak Norra. Bedugtam a lábam a kengyelbe, és a ló véknyához szorítottam a térdem. Ha az ember hátrakötött kézzel leesik a nyeregből, hamar kitörheti a nyakát. A harmadik szláv leengedte a számszeríját, és kivette belőle a lövedéket. Feltételeztem, hogy a trió nem beszéli a birodalmi nyelvet, de hogy miért kell a grófnak ilyen embereket alkalmaznia… – Nem! – mondtam volna, de csak fojtott visításra futotta a pecek mögül. Az Isen másik oldalán álló ember hátratolta a csuklyáját.

Ehhez el kellett engednie a kantárszárat, mivel csak fél karja volt. A csuklya kopasz fehér koponyát fedett fel, és fakó szempár fúródott az enyémbe a hústalan arcból, amely, annak ellenére, hogy másból sem állt, mint csontokon megfeszülő bőrből, mintha elégedettséget tükrözött volna láttomra. Hogy a nyavalyába lovagolhat együtt Maeres Allus fő kínvallatója, Szabász John Isen gróffal? Megpróbáltam vágtára sarkallni Nort, de a mellettem álló pribék szorosan fogta a kantárt, a másik pedig akkorát öklözött a combomba, hogy azonnal elzsibbadt. – Nyugalom! – A gróf felemelte a kezét. – Most már késő menekülni, Jalan herceg. – Savanyúan elmosolyodott. – Látom, felismerted Johnt. Én Alber Marks vagyok, a társaim neve nem fontos. Ami fontos, az az, hogy egy szót sem fognak érteni abból, amit mondasz nekik, és sejtelmük sincs róla, ki vagy. Ezt csak azért említem, hogy tudd, fölösleges megpróbálnod megvesztegetni vagy más módon eltéríteni őket a szándékuktól. A francba. A francba. A francba. Maeres Allus a jobbkezét küldte utánam. Alber Marks híres volt kíméletlen hatékonyságáról. És én még azt hittem, csak a társadalmi finomságok meg az alattvalói kötelesség állnak az útjában annak, hogy keresztüldöfjenek a gróf hosszú kardjával. Holott az igazi veszély végig az volt, hogy felújíthatom ismeretségemet Szabász John csípőfogójával – és mivel nem figyeltem rendesen, most már semmi sem állt köztem és aközött, hogy megint rákötözzenek egy asztalra Maeres valamelyik raktárában. Tudnom kellett volna, hogy nem a gróf az. Isenről azt mondják, apró termetű, Alber Marksra pedig akkor sem illett ez a leírás, ha a pribékjei mellett eltörpült. – Gyerünk. – Alber biccentett, és elindult egy rés felé az útszélen, ahol apró ösvény ágazott le az országútról. Két szláv lovagolt elöl, egy hátul, közrefogva engem. Alber és Szabász John után vezettek ráérősen. Egy-két perc, és máris szem elől vesztettük az utat a szőlősorok meg galagonyasövények között. Megint leemeltek Nor nyergéből, és Szabász John odajött, hogy ellenőrizze kötelékeimet, és végigfuttatta hosszú, hideg ujjait a fejemet beburkoló öt szíjon – a bizalmas érintéstől a hátam borsózott. Némi vacakolás a tarkómnál, azután zár kattant. Szabász John elém

lépett, meglengetett egy kis kulcsot, majd zsebre vágta. Elmosolyodott, kivillantva keskeny fogait, és köpenyét széthúzva mutatta a karcsonkját, amely ronda, fakó húscsomóban végződött a könyöke felett. Amikor utoljára láttam Szabász Johnt, vér lövellt a sebéből – Snorri épp akkor szelte le a karját –, én meg jól fejbe rúgtam néhányszor, miközben ájultan, s ahogy reméltem, haldokolva hevert. Most azt kívántam, bárcsak betörtem volna a koponyáját egy asztallábbal. Szabász John ügyetlenül kotorászott a belső zsebében, és előhúzott egy tépőfogót. – Emlékszel? – kérdezte. Nem felejtettem el, pedig Isten a tudója, mennyire szerettem volna. Az elmúlt fél év során többször felmerült rémálmaimban. – Várni foglak – mondta, azzal mögém lépve a fogóba szorította az egyik ujjam hegyét, és keményen megnyomta. Üvöltöttem a pecek mögött, rángatóztam a szlávok markában, s az ujjam valahogy kiszabadult, bár ezt akkora fájdalom kísérte, hogy nem tudtam, levágta-e a hegyét vagy sem. Egész kezem agóniától lüktetett, orromon át szedtem a levegőt, nyál csordult ki a pecek körül. Alber Marks közelebb léptetett, és odahajolt hozzám. – John és én most elmegyünk. Semmi értelme, hogy lefüleltessük magunkat, míg a tulajdonunkban vagy. Megszervezünk neked egy diszkrét belépést a városba, és ha én többé nem találkoznék is veled… John biztosan fog. – Kiegyenesedett a nyeregben. – Jó utat, Jalan herceg. – Azzal elügettek, Szabász John úgy dülöngélt a lován, mint aki nem szokott a nyereghez. Küszködve kapkodtam levegőért a maszk mögött, szemem könnyben úszott, ujjam égett a kíntól, mintha sósavba mártották volna. Ennek ellenére a szívdobogásom elcsendesedett kissé, amint távolodtak tőlünk. Sovány vigasz, de bármilyen pokoli volt a helyzetem, a tény, hogy Szabász John eltűnt a szemem elől, mindent megédesített. A megkönnyebbülés azonban rövid életűnek bizonyult. Az egyik szláv felmordult, megrántotta Nor kantárját, és visszaindultunk az Abbia felé. Pislogtam néhányat, hogy a könny kifolyjon a szememből, és végignéztem őreimen. Ugyanazok a durva arcvonások, ugyanaz a

lapos ábrázat: vastag homlok a pisze orr fölött, kiálló pofacsontok, amelyeken szögletes áll felé húzódott a feszes, fakó bőr. Testvéreknek néztem őket, még az is lehet, hogy hármas ikrek voltak, alig különböztek egymástól. A maszk meg a nyelvi nehézségek nélkül talán kidumálhattam volna magam a kutyaszorítóból, bár a szemük, az az egyforma, kifejezéstelen és minden képzelőerőt nélkülöző tekintet azt súgta, még úgy is nehéz lenne eltéríteni őket a tervüktől. Az első három alkalommal, amikor emberek mentek el mellettünk az úton, küszködve próbáltam segítségért kiáltani. Csak annyit értem el, hogy az utazók megvető pillantásokat vetettek rám, és gúnyosan röhögtek rajtam, a szlávok pedig jól kupán vágtak, amikor magunkra maradtunk. Amikor negyedszer is próbálkoztam, egy szekerész megdobott egy kővel, a legnagyobb szláv pedig akkorát ütött a vesémre, hogy biztosra vettem, reggel vért fogok pisálni. Ekkor feladtam. A hazugmaszk miatt még a házi szolgáink sem ismertek volna fel, ha elmennek mellettünk. Azonkívül Vöröshatár ellenségeként bélyegzett meg, akinek a hazugságai mérgezőek. Legtöbben azt hihették, tárgyalásra visznek, s amint bűnösnek találnak, azonmód kivágják a nyelvem, vagy, ha a bíró lágy szívű, a gyökeréig kettéhasítják.

Az út mentén táboroztunk le, egy kukoricásban, hogy ne vegyenek észre bennünket. A megkönnyebbülés, hogy ismét megszabadultam Szabász Johntól, hamar semmivé lett, amint közeledtünk Cinóberhez. Fogalmam sem volt, hogyan szökhetnék meg, a gondolat pedig, hogy végigvezessenek a saját királyságomon, el hű alattvalók tucatjai mellett, felismerhetetlenül és segítségért kiáltani sem tudván, egyenesen megőrjített. Jól el voltunk rejtve a körben letaposott kukoricásban, körülöttünk az ép szárak zöld légiójával. Még a lovak sem látszottak ki, mert fejüket lehajtva ropogtatták a majdnem érett csöveket. Az egyik szláv testvér belevert a földbe egy fakarót, és hozzáerősítette a maszkom hátulját egy lánccal, amely bele volt csavarozva a karóba. Miután ezzel végzett, a testvérek előszedték a hideg fejadagot, és enni kezdtek: fekete kenyér, egy doboz szürkés vaj, meg egy szál

sötétvörös kolbász, amelyben foltokban állt a zsír meg a porcogó. Csendben faltak, csak az állandó rágásuk hallatszott, meg egy-egy érthetetlen szó, amikor kaját csereberéltek. Énrám ügyet se vetettek. Próbáltam kiötölni valami szökési tervet, és próbáltam nem gondolni arra, hogy hugyoznom kell. Egyik kísérlet sem bizonyult sikeresnek, és egyre inkább úgy tűnt, csakis azzal tudom felhívni a rohadékok figyelmét szorult állapotomra, ha behugyozok. Kiderült, hogy behugyozni nem is olyan könnyű, mert az ember alapösztönei ellene dolgoznak. De persze idővel azért sikerül. Már majdnem összecsináltam magam, amikor az egyik szláv felállt, és elővett a zsebéből egy igen furcsa fémhorgot. Minden további nélkül az egyik karja hajlatába szorította a fejem hátulját, és benyomta a horgot a pecek mellett: úgy kapta el vele a szám sarkát, mint valami halét. Kapálózásomat egyszerűen azzal akadályozta meg, hogy erősen húzta a horgot, másik kezével tölcsért vett elő, és beledugta a hegyét a horog végébe – amiről kiderült, hogy valójában egy üreges cső. – Boды. – Egy vizestömlőért nyúlt, és tölteni kezdett a tölcsérbe. Innentől kezdve, amíg csak abba nem hagyta, minden igyekezetem arra irányult, hogy meg ne fulladjak. Az incidens két dolgot tett világossá: először is, hogy nincs kulcsuk a maszkomhoz, másodszor, hogy ha valaha is megetetnek, arra csak akkor kerülhet sor, ha beérünk Cinóberbe. Az „itatás” megoldotta a másik problémámat, amennyiben a hólyagom minden szégyenkezést sutba vetett, miközben fuldokoltam. Az eredmény először nem is annyira kellemetlen melegség lett, ami persze mihamar abba a kevésbé kellemes érzésbe váltott, ami az embert egy összehugyozott hideg nadrágban fogja el. Leszállt a nap, és noha úgy képzeltem, Aslaug susog a kukorica száraz zörgésében, szavakat nem tudtam kivenni, és a segítségét sem ajánlotta fel. Jobban meggondolva inkább nevetésnek hangzott. Két testvér lefeküdt aludni, a harmadik rám vigyázott, és egy idő után én is elheveredtem a letaposott kukoricaszárakon, hátha rám talál az álom. Ujjam, vagy ami maradt belőle, kibírhatatlanul sajgott, s mivel a karomat nem tudtam előrehúzni, nem leltem olyan pozitúrát, amelyben ne fájt volna, a maszk egy kész kínszenvedés volt, és a rovarok is előbújtak a sötétből, hogy minden négyzetcentiméteremet

átkutassák. Az éj valamely pontján még így is kinyúltam, aztán tíz másodperc múlva, vagy legalábbis annak érződött, felráztak: az ég már szürkült a fejünk felett. Néztem, ahogy reggeliznek, újabb vízadagot nyeltem fuldokolva, és megint fellódítottak Nor hátára. Folytattuk utunkat Cinóber felé, kényelmes ütemben kocogva el a szekerek, küldöncök, messzebbre igyekvő hintók meg a közelbe tartó parasztok mellett, akik megrakott kordékat hajtottak, vagy túlterhelt öszvéreket vezettek. Az út köves dombhátak közé szaladt fel, amelyeket kifelé jövet mintha nem láttam volna, és a mezőgazdasági jellegű vidék száraz paratölgyeseknek, bükkösöknek meg ritkás ágú örökzöldek erdejének adta át a helyét. A reggeli pára szétfoszlott, és még könyörtelenebbül zuhogtak ránk a nap sugarai, az Abbia kockakövein bűzlöttek a trágyakupacok, és én egyszeriben megkívántam a hűvös, tiszta norseheimi szeleket. Izzadva, szomjazva, nyomorultul imbolyogtam a nyeregben, azon tűnődve, vajon hány légy rajzik sajgó ujjam csonkján, rakja bele petéit a sebbe. – Ő az! – Éles, diadalmas férfihang. – Vagy legalábbis az ő lova. Ebben biztos vagyok. Nézzétek csak azt a villámot a pofáján. Kinyitottam a szemem, és próbáltam összpontosítani. Négy lovas állta el az utunkat. – Nem lehet. – Másik férfihang, lenéző. – Egy vöröshatári herceg nem… – Nézd meg, Bonarti! – A legnagyobb lovon, egy igazi szörnyetegen ülő. Az utolsó felém noszogatta paripáját. A szláv testvérek megmerevedtek, de nem akadályozták meg a közeledésben. – Határozottan az ő lova. – Az első, dacosan. Elöntött a megkönnyebbülés. Ha nincs a számban a pecek, felkiáltottam volna örömömben. Minden fájdalom elillant egy perc alatt. Nagyanya, Martus… valaki… értesült Maeres szándékáról, és kiküldött egy felmentő csapatot, amelynek egyik tagja felfigyelt Nor különleges ismertetőjelére, a cikcakkos fehér vonalra bársonyos fekete orrán. Éppen emiatt vettem meg – jól akartam festeni, amint bevonulok szülővárosomba, és bár egy magamfajta lószakértőt nem lenne szabad befolyásolnia efféle haszontalanságoknak, nem bírtam

lemondani róla. Maeres emberei is felfigyeltek rá nyilván. Ha egy közönséges deres kancát vásárolok, és csuklyát viselek, azóta már Firenze határánál járnék, nem egynapi kemény lovaglásra Cinóbertől, nyakig szarban. A felém közeledő sovány alak fürkészve méregetett, egyik összehúzott szeme alatt vörös anyajegy. Bonarti Poe! Utoljára a Roth Szőlejében láttam, mielőtt Maeres betoppant, hogy elrontsa az estémet. Mézesmázos, menyétképű figura volt, az ember legszívesebben képen törölte volna, de soha még ismerősnek nem örültem ennyire. Visszatekintve azt a rengeteg rhone-i vöröset sem sajnáltam tőle, amit beszlopált a költségemre. – Jalan herceg? Hevesen bólogattam, és mindenféle gurgulázó hangokat hallattam. Bonarti tovább nézegetett, hol erre, hol arra hajtotta a fejét, mintha így ellátna az arcomat fedő szíjak mellett. – Ő az, ő bizony! – Aztán halkabban, értetlenül: – De hát miért… – Így bujkál, ez nyilvánvaló! Így akarja észrevétlenül visszacsempésztetni magát a városba. – A böhöm lovon ülő férfi vágott Bonarti szavába. Én azonban a szláv testvéreket figyeltem, ha csak a legcsekélyebb esély kínálkozik, nyomban levágják megmentőimet, és visznek tovább Cinóber felé, mintha mi sem történt volna. Vadul integettem feléjük a fejemmel, és reméltem, hogy a gurgulázó hangok, amiket kiadok, heves figyelmeztetésnek minősülnek. – Hagyd abba ezt a bohóckodást! Leszállni a lóról, uram! És nézz szembe velem, mint férfi a férfival! Nézz szembe velem, ahogy akkor kellett volna, amikor megkaptad a kihívásomat, ha lett volna benned egy szemernyi tisztesség! – Most már a nagy lovon ülő férfi élvezte teljes figyelmemet: arca vöröslött a dühtől szépen nyírott ősz bajsza és összepréselt szája körül. – Meg van kötve a keze, Isen gróf! – Bonarti mögém hajolt. – Fogoly! – közölte a hozzám legközelebb levő szláv testvér. – Szamárság! – Isen gróf, ezúttal az igazi, kezdte elveszíteni a türelmét. – Elég ebből a komédiázásból! Vágd el a kötelét, és szállítsd le a lóról. Nincs időm efféle ostobaságokra. Egy teljes napot

fecséreltem el az úton, amikor hasznosabb dolgokat is csinálhattam volna… Bonarti elővette kis, gyémántokkal kirakott kését, és kiszabadította a kezemet. – Fogoly! – ismételte meg a szláv, de mivel a forgalom nagy mértékben körénk verődött, a testvéreknek nemigen akaródzott ellenállni. Előrehúztam a kezem, megdörgöltem a csuklómat, és alaposan szemügyre vettem megcsonkított ujjamat. Kevésbé sérült meg, mint képzeltem, éppen csak a körmöm volt letépve, s a helyén a húst megfeketedett var borította. Részben megkönnyebbültem, hogy a kár nem helyrehozhatatlan, részben elborzasztott, hogy ilyen jelentéktelen sérülés ekkora fájdalmat tud okozni. Isen grófja készen állt, hogy kocsonyás darabokra vagdaljon, nekem mégis sikerült beleborzonganom a gondolatba, mit érne el Szabász John, ha ráérősen dolgozhatna az emberen. – Szállj le, uram! Itt nyomban elégtételt követelek! – Azzal Isen gróf lepattant hatalmas lováról, és teljesen el is tűnt mögötte. Csípőre tett kézzel, szemét vadul rám meresztve bukkant elő az árnyékából. Nála kisebb férfit hónapok óta nem láttam, talán dr. Karógyökér törpéjének kivételével. A legfinomabb úti viseletbe öltözött, a csípőjénél vonszolódó kard még akkor is a földet karistolta volna, ha az én derekamon lóg. Megcibáltam a maszkomat, Bonartira mutattam, aztán meg a tarkómra. – Igen, én is úgy gondoltam, hogy Bonarti legyen a segéded. Az enyém Stevenas lesz, amott. – Isen egy tagbaszakadt harcosra bökött, aki mérgesen nézegetett a lova hátáról. – Sir Kritchen döntnökként gondoskodik a szabályok betartásáról. És most szállj le végre, uram, vagy ledobatlak a nyeregből. Először néztem Isen szemébe. A csinosan nyírt haj és a szépen manikűrözött szemöldök alól egy mániákus tekintete meredt rám. Egy apró termetű mániákusé, elismerem, de akkor is pokolian ijesztő volt. Gyorsan leszálltam Nor hátáról, újra megcibáltam a maszkomat, s a hátulján megtaláltam a nehéz lakatot. A nyeregből leszállni nem a bátorság műve volt. A lovakkal az a helyzet, hogy nagyon jól el lehet

velük menekülni, ha már egyszer menekül az ember, de a kezdősebesség nem az erősségük, úgyhogy ha veszélyhelyzetben futni akarunk, jobb, ha gyalog tesszük. Mire Nor kitörne különféle foglyul ejtőim, ellenségeim és leendő gyilkosaim gyűrűjéből, legalább az egyikük biztosan beledöfné a kardját egy olyan testrészembe, amit szeretnék megtartani. Szóval jelentőségteljesen rángattam az arcszíjaimat, és a számra mutogattam. – Elég ebből a hókuszpókuszból! Védd magad! – Isen gróf kirántotta és nekem szegezte iszonyúan hosszú kardját. Én az üres kezemet nyújtottam előre. – Nekem még kardom sincs, te miniatűr eszelős! – Ezt akartam mondani, de ami kijött, az csak valami egyhangú motyogás volt. – Sir Kritchen. – Isen továbbra sem vette le az arcomról két őrülten villogó gombszemét. – Add oda a hercegnek a kardját. Látom, a mögötte levő fickónál kettő van. Miközben én egyre tiltakoztam, Sir Kritchen, egy magas, idősebb férfi, akit mintha már láttam volna valahol, leszállt a nyergéből, hogy elvegye a kardomat az egyik szláv testvértől. Mivel egyre nagyobb tömeg verődött össze körülöttünk, a szlávnak nemigen volt választása, átadta. Nem látszott boldognak. Valószínűleg azon törte a fejét, elég messze van-e a hazája ahhoz, hogy Maeres haragját megúszhassa, ha engem nem tudnak szerződés szerint leszállítani Cinóberbe. A hosszú és poros lovaglás ellenére makulátlan Sir Kritchen a kard markolatára fonta a jobb kezemet. Utoljára az Aral-hágóban forgattam azt a kardot. Élén a csorbák olyan történetről árulkodtak, amelyet nagyrészt elfelejtettem, és egyáltalán nem óhajtottam újra átélni. A rémület azon a napon valamilyen berserker tombolásba hajszolt bele. Még ha meg tudnám is ismételni itt az Abbia út mellett, akkor sem mennék sokra vele. A harci tébolytól nem lesz jobb vívó az ember, egyszerűen csak nem érdekli, hogy a vele szemben álló jobb vívó-e. Hülyén bámultam a pengémre, és egy pillanatra megvakított a rajta tükröződő napfény. A kiszáradástól és az éhségtől lelassult az agyműködésem, nem tudtam összekapcsolni a körülöttem kibontakozó eseményeket. – Helyet! Stevanas, csinálj helyet! – Isen széles és veszedelmes körökben lóbálta a kardját.

– Várj! Előbb vegyétek le rólam ezt az izét! – Gyámoltalanul ráncigáltam a maszkot, de a torkomból csak valami gurgulázás tört elő. Aztán rádöbbentem, hogy éles holmi van a kezemben, és megkönnyebbülten a szíjak ellen fordítottam. De sajnos lehetetlennek látszott olyan messzire eltartanom magamtól, hogy a hegye az arcom felé mutasson. Ehelyett a penge hosszával kezdtem fűrészelni a szíjakat, de olyan szorosak voltak, hogy nem tudtam alájuk dugni az ujjamat, és már úgy beleágyazódtak a húsomba, hogy ha vakon és ügyetlenkedve próbálom levágni őket, borzalmas sebeket ejtek magamon. Látva, hogy Isen felém fordul, és még sokkal végzetesebb sebeket akar ejteni rajtam, a legnagyobb szíjat kezdtem nyesegetni, bár kissé tétován. Fájt. A főnemes, főnemesi szokás szerint parancsoló hangon ugatva, nagyon hamar lyukat teremtett a tömegben. A bámészkodók különben is látni akarták a műsort, úgyhogy készséggel segédkeztek neki. – Védd magad, ember! – Isen felém lépett, kardját előrenyújtva, hegyét rezzenéstelenül a szívemnek irányozva. – Állj! – kiáltottam. – Én itt fogoly vagyok! – Pontosabban: „Áhh! Éhit fogó aó!” Ujjaim síkosak voltak a vértől vagy a verejtéktől vagy mindkettőtől, de a szíj engedni látszott. – Jobb is, hogy nem értem a hazudozásodat, Jalan herceg, és neked is jobb, hogy nem kell megaláznod magad e szemtanúk előtt gyávaságod magyarázgatásával. – A gróf szeme olyan őrületben égett, amit nem tudtam hová tenni… talán három rész gyilkolási vágy volt benne, meg két rész abszolút bizonyosság, hogy minden szó, ami elhagyja a száját, magának az isteni igazságnak a kinyilatkoztatása. – Támadj! – Nem küzdök meg veled! – „Mm üö mö ee!” Elhatároztam, hogy nem fogok védekezni, a gróf becsületére bízom magam, illetve a félelmére, hogy a becsületét kétségbe vonják. Elszakadt az első szíj. Ő meg támadott. Meggyőződésem ellenére, hogy nem fogok reagálni, hátraugrottam, és hárításra lendítettem a kardom. Hogy komolyan az életemre tört-e, vagy csak cselfogás volt, hogy tettre sarkalljon, nem tudom, de a döntést a testem hozta meg helyettem, ő pedig egyre vadabb csapásokkal igyekezett kibelezni.

Kardfogó kezem ösztönösen mozgott, ismételte a mintákat, amelyeket nagyanyám ragaszkodására annyi nyomorúságos órán át vertek bele a fegyvertermekben. Az acél csattogása acélon mindig ijesztően hangos, azonkívül szuggesztív előrejelzése mindannak az agóniának, amivel az jár, ha eltalálnak: végigrezeg a markolaton, és fájdalomszilánkok gyanánt fúródik át tenyéren, csuklón, úgyhogy az ember mást sem akar, mint eldobni a nyavalyás kardot. Az első… nos, nem egy órában, bár annak érződött, hanem valószínűleg kevesebb mint egy percben Isen támadási tempója egy másodpercet sem hagyott a gondolkodásra. Az ösztön és a képzés kétségkívül jó szolgálatot tett. Hatékonyan védekeztem, de támadást nem indítottam. A gondolatra, hogy eleven húsba vágjak a kardommal – még ha egy ilyen ocsmány törpéé is, mint Isen –, a rosszullét kerülgetett. Nem részvétről van szó, egyszerűen finnyás vagyok. Képtelen voltam rá, mint ahogy a saját szemébe se szúrna tűt az ember. Azonkívül el is voltam foglalva. Nagyjából egy irányba haladva csapkodtunk, én hátráltam, szétrebbentve a tömeget, Isen pedig nyomult előre, és elégedett kis grimaszokkal vágott, döfött. Tisztára olyan érzés volt, mintha egy gödörben álló emberrel küzdenék, ami ráadásul azt a kellemetlen gondolatot is felvetette, hogy nem a szokásos létfontosságú szerveim, hanem azoknál lejjebbiek forognak veszélyben. Leléptem az útról, majdnem hanyatt estem az árokban, és egyenetlen talajon, bozótosban botladozva hátráltam tovább. És mindezt Sharal DeVeer becsületéért? Hálószobai hancúrozásokért akkor, amikor a gróf még nem is ismerte… vagy lehet, hogy a vén kecske már rég kinézte magának, csak megvárta, amíg elég nagy lesz, hogy gyűrűt húzhasson az ujjára, illetőleg amíg vonakodó apja meghal, s egy új, kevésbé skrupulózus Lord DeVeerrel kell egyezkednie? Szóval az ösztön és a képzés jó szolgálatot tett, egészen addig, amíg a halálfélelem utol nem ért, mert akkor az agyam egyre-másra közbeavatkozott, és hibát hibára halmozott. Isen pengéjének hegye égető vörös csíkot mart a vállamba. Nem is annyira a fájdalom hatott, hanem inkább a sokk… és a borzadály. Felütöttem a kardját, hátraugrottam, sarkon fordultam, és rohantam a fák felé.

A meglepetés előnyhöz juttatott. Már húsz méterre jártam, mire Isen gróf hitetlenkedő bömbölése a fülembe ért. Még feleútra se voltam a fák vonalához, amikor meghallottam az üldözés neszét, de hát kevesen futnak olyan gyorsan, mint én, és közülük valószínűleg senki sem nézett még a kis Isen szemébe. Mondhatnám, hogy szilaj vigyorral rontottam be az első két szilfa között, ha nem lett volna rajtam a maszk. Az erdőben eltűnhetek, leszedem magamról a pecket, biztonságban elvergődöm Umbertidébe, a többieket pedig ott egye meg a fene. A szlávok meg fognak esküdni rá, hogy nem is én voltam az, én pedig, ha majd eljön az ideje, letagadom az egészet. „Ez csak valami tévedés lehet. Én, hazugmaszkban? Egyáltalán honnan lehetne megállapítani, kicsodák azok a szánalmas árulók, akik ilyet viselnek? Le kellett volna venni, akkor kiderült volna. Még szerencse, hogy Isen nem ölte meg azt a boldogtalant!” Zihálva, összekarmolászva, izzadva megálltam; teljesen eltévedtem a magas bükkfák között. A földet vastagon lepte a tavalyi avar maradéka, és tüskebokrok nőttek rajta. Nekivetettem a hátam a legvastagabb törzsnek, amit csak találtam, és ismét dolgozni kezdtem a fejemen levő szíjakkal. Most a lábam közé szorítottam a kardmarkolatot, és sokkal óvatosabban csináltam. Nehéz ügy éles pengével régi bőrt nyesegetni az ember arcán úgy, hogy közmondásos szépsége meg ne szenvedje a dolgot. Ami azt illeti, annyira lekötött a feladat, hogy alig hallottam meg, amint a közeledő csizmák alatt halkan megzörrentek a száraz levelek. – Stevanas? Poe? – Újabb zörgés, elfojtott káromkodás. – Sir Kritchen? – Isen gróf hangja sokkal mélyebben búgott, mint egy ekkora embertől várható, és sokkal közelebbről, mint ahogy számítottam. – Jalan Kendeth! Állj elő! – Rekedtnek hangzott, mint aki jó ideje ordibál már. Idegborzoló lassúsággal leemeltem és félretettem a maszkot, és kezdtem megfordítani a kardot, hogy fel tudjam venni. De hiába minden összpontosítás, vértől és verejtéktől csatakos kezem épp az ellenkezőjét művelte, mint amire kértem, és elejtette a fegyvert. Halk puffanással esett a száraz levelek közé.

– Ah-ha! – Az enyém mellett álló erdei óriás dereka mögül előbukkant Isen gróf, egészen más irányból, mint ahogy vártam, és sokkal közelebbről, mint számítottam: a fa, amelyet megkerült, olyan közel volt ahhoz, aminek én vetettem neki a hátam, hogy alsó ágaik imádkozó kezek ujjaiként fűződtek össze. Egy pillanatra mindketten megdermedtünk, tekintetünk egymásba kapcsolódott, én a seggemen ültem, a kardom a földön, körös-körül pedig a néma erdő, amelyet itt-ott rendszertelen, a foltos homályban aranyló napfényfoltok világítottak meg. Isen azonnal támadott, szája hangtalan, gyilkos csatakiáltásra tátva. A kardom után vetődtem, és közben azt visítottam, hogy fegyvertelen vagyok. Én éppen tápászkodtam volna fel, a gróf már csak két méterre volt, amikor a lába beleakadt valami rejtett gyökérbe, és a lendület, amellyel keresztül akart döfni, esetlen támolygássá vált, mert ilyenkor mindig igyekszünk túl nagyokat lépni, hogy a pofára esést megússzuk. Végül szépen felnyársalta a bükkfát, a penge öt-tíz centire fúródhatott bele éppen azon a ponton, ahol az imént a fejem volt. A kis rohadék becsületére legyen mondva, egy pillanatig sem habozott, hanem előkapott egy jókora, bikamiskárolásra is kiválóan alkalmasnak látszó kést, és megperdülve azonnal hadonászni kezdett vele. – Hallgass ide, Isen… ez az egész egy félreértés… – Valahogy rosszul hangzottak a számból ezek a szavak, mintha túl sokáig rágtam volna a bőrpecket. Ő meg csak nyomult előre, olyan magasra emelve azt a ronda kést, hogy egyik szeme balra, másik jobbra látszott ki mellőle, pupillái apró fekete őrületcseppek, szája vonaglott. – Várj! – Előrenyújtottam a pengémet, hogy távol tartsam. Törtem a fejem, mi szolgálhatna alapos indokul arra, hogy várjon, és a szám ösztönösen a segítségemre sietett: – Szabadítsd ki a kardod, ember. Nem szeretném, ha azt híresztelnék, hogy tisztességtelen viadalban győztelek le! Isen gróf megtorpant, és homlokát ráncolva pillantott vissza a fatörzsből kiálló kardjára. Homlokán elmélyültek a ráncok.

– Hát… a késharc nem illik főnemesi származékhoz… – Olyan tekintetet vetett rám, mint aki nem veszi biztosra, hogy jómagam tényleg királyi ágyékból sarjadtam, azután hátrálni kezdett a fa felé. Géniusz! Hosszú évek megrögzött hazudozása olyan leleményessé tette a nyelvemet, hogy már nem is igényelt agyi hozzájárulást. Felkészültem rá, hogy azonnal elsprintelek, amint ráncigálni kezdi a kardja markolatát. Ám ekkor észrevettem, hogy a jobb lábam egy jó vastag, méteres faágdarabon nyugszik – nemrég törhette le egy vihar. Isen gróf visszadugta a kését, és mindkét kezével a markolatba kapaszkodva nekilátott, hogy kirántsa a kardját. Áttettem a pengémet a bal kezembe, a jobbal felvettem a faágat, és nesztelenül utánalopóztam. Rövid léptekkel értem a gróf mögé, az avar szelíd zizegését elnyomták a nyögései, ahogy kiszabadítani igyekezett a fegyverét. Ránéztem a faágra. Eléggé súlyosnak tűnt. Vállat vontam, és – bízva az övénél hosszabb lábamban, hogy el tudok ugrani előle, ha gubanc támad – oldalról fejbe vágtam. Vázával tarkón csapni valakit, az eddig nem nagyon jött be, úgyhogy arra gondoltam, most a koponya oldalával teszek próbát. Egy nadrágnedvesítő pillanatig azt hittem, talpon marad. Kezdett megfordulni, de még feleúton sem járt, amikor összeesett, mint egy rongycsomó. Csak álltam, és néztem a szaggatottan hörgő, ájult grófot. Végül eszembe jutott, hogy el kellene dobnom a fadarabot, ugyanakkor távoli kiabálást, kardcsattogást hallottam. Álltam, és tépelődtem, mi lehet a forrása. – Semmi jó – motyogtam az erdőnek. Vállat vontam, és elindultam. Legszívesebben kizsebeltem volna a grófot, kárpótlásul a kellemetlenségekért, meg hogy új lovat vásárolhassak, de a csatazaj egyre közeledett. Ügettem hát a bokrok közt, míg egy kiszáradt patakmederhez nem értem, és abban mentem tovább. Nem tettem meg nagy távolságot, amikor éktelen ágrecsegés közepette valaki belém rohant oldalról, mire kifacsarodott végtagokkal, hegyes könyökökkel egymáson bucskázva elvágódtunk. Zavaros visítások, összevissza csapkodások következtek, végül nagyobb testsúlyommal és termetemmel sikerült fölébe kerekednem, és szorongatni kezdtem egy vékony nyakat.

– Poe? – Bonarti Poe keskeny, egyre szederjesebb arcába bámultam. Némi vonakodással lefejtettem az ujjaimat a gigájáról. – K… – Nagy levegőt vett. – Követtek… – Oldalt fordult, és zajosan beleokádott az avarral teli patakmederbe. – Ki követett micsodát? – Felkeltem róla, és undorodó arccal hátrább léptem. – A… azok az emberek… – A szlávok? – Megpördültem, elképzelve, amint felénk osonnak az aljnövényzetben. Poe nem volt elég gerinces ahhoz, hogy megpróbáljon megállítani, de az a trió biztosan el akar kapni, hogy mentsék az életüket. – Rátámadtak Stevenasra és Sir Kritchenre. – Poe bólogatva feltápászkodott. – Én meg elfutottam. – Szánalmas látványt nyújtott, városi ruhája rongyokban lógott rajta és csupa por volt. – Hogy segítséget hívjak – tette hozzá gyorsan. Maradt benne annyi méltóság, hogy elpiruljon. Tőlem jobbra zörögni kezdtek a levelek, gallyak roppantak… valami közeledett felénk. – Úristen! – Bonarti a szívéhez kapott. – Jönnek. – Fogd! Be! – Megmarkoltam a karját, és lerántottam magam mellé. A pánikolásban az a lényeg, hogy hangtalanul csináljuk. Szorosan tartottam, azon tűnődve, mennyi időre lassítaná le a szlávokat, ha elébük hajítanám. Rovarok zümmögtek körülöttünk, kavicsok csikorogtak a sarkam alatt, egyre kényszerítőbben hugyoznom kellett, és mindeközben tovább folytatódott a csörtetés a bokrok közt. Nem annyira egyenes vonalú rohamnak rémlett, inkább kutató kóválygásnak, ami azonban előbb-utóbb felfedhet bennünket. – El kéne futnunk – súgta Bonarti. – Várj. – A futással semmi bajom, de mindig a rejtőzéssel együtt érdemes mérlegelni. – Várj. A csörtetés váratlanul felerősödött, és egy apró figura botladozott ki a bokrok közül, bele a patakágyba, tőlünk vagy harminc méterre. – Isen gróf! – Bonarti úgy pattant fel, mintha a gróf érkezése minden problémánkat megoldaná.

Egy másodperccel később én is felpattantam, azaz pattantam volna, de a gróf hirtelen felbukkanásától összezavarodva megcsúsztam a kavicsokon, és hasra vágódtam. – Te! – Isen felém bökött irdatlan kardjával. – Meg tudom magyarázni! – Dehogy tudtam. – Otthagytál! Nem hagyhatsz magára valakit, akit legyőztél! – A hangja inkább megrovó volt, mint gyilkosan dühös. Ragacsos vér csíkozta a feje oldalát az alatt a pont alatt, ahol kupán vágtam a faággal. – Jalan herceg legyőzött téged? – Bonarti meglepetten pillantott rám. Isen gróf előrejött; elég bizonytalanul rakosgatta a lábát. – Rátaláltam az erdőben, és összecsaptunk. Másra nemigen emlékszem. A kardja lapjával üthetett fejbe. – Karmazsinvörös ujjakkal tapogatta a sebét. – Igen! Igen! Úgy van! – Feltérdeltem, és hátrább csúsztam. A gróf Bonartitól két méterre megállt, és kurtán meghajolt felém. – Derekas küzdelem volt, uram! – Újra megérintette összecsomósodott haját. – De… de előtte elszaladtál, nem? – Szúrós szemében zavarodott, majd egyre haragosabbá váló kifejezés fészkelt. – Természetesen! Becsületes polgárokat veszélyeztettünk, úgy hadonásztunk a kardunkkal a királynő országútján, mint két közönséges verekedő. Azonkívül be kellett csalogatnom foglyul ejtőimet az erdőbe, hogy ott öljem meg őket, ahol a parasztoknak nem eshet bajuk. – Közrendűek! Bah! – Isen gróf kis híján kiköpött. – Vigyázz a nyelvedre, Isen. – Felálltam. – Ők nagyanyám alattvalói. Csak a vörös királynő szabhatja meg, hogyan éljék le az életüket, senki más! – Hüvelybe dugtam a kardom, arra az esetre, ha netán megsértődne. Isen elhessentette a problémát. – De otthagytál eszméletlenül! – El kellett csalnom a szlávokat. – Néha magamat is lenyűgözöm a hazudozásommal. – Nem hagyhattam, hogy védtelen állapotban találjanak rád. Persze maradhattam volna, hogy a tested fölött szálljak szembe velük, de nem vehettem biztosra, hogy mindhármukat

legyőzném, ha egyszerre támadnak… így hát elcsalogattam őket. – Kihúztam magam, és két kézzel feszesre rángattam a zekémet, mint reméltem, férfias és öntudatos mozdulattal. – Hát… – Isen nem igazán tudta, mit kezdjen ezzel az egésszel. Úgy gondoltam, az agya egy kissé kába még az ütéstől. Összehúzott szemmel rám, majd Bonartira, majd egy fára meredt, bajuszán keresztül kifújta a levegőt, s végül hüvelybe dugta a kardját. – Rendben! – A lehető legkurtábban meghajoltam. – A becsületnek eleget tettünk. És most öljünk meg pár szlávot! – Azzal elindultam az ellenkező irányba, mint ahonnan korábban a kardcsattogást hallottam.

Mint kiderült, az erdők nagyon csalókák tudnak lenni. Baromi könnyű irányt váltani a rengeteg fa között, mert mind egyforma. Valahogyan, pedig kijelentettem, hogy tudom, merre kell menni, és fittyet hánytam Isen követelőzésének, hogy térjünk vissza az útra, mégis megtaláltuk a szlávokat. Vagy legalábbis kettőt, akik igen kevéssé elegánsan hevertek önnön vérükben, szerencsére lefelé fordulva. Sir Kritchen a mellén összefűzött karokkal volt kiterítve, amelyek majdnem elrejtették végzetes sebét. Stevenast pillantottam meg utoljára, egy kidőlt fának támasztotta a hátát, lába kinyújtva, kardja keresztben a térdén, már száradt meg rajta a vér. Egyik karja és a bal oldala karmazsinpiros volt, a szúrt sebet a vállán inge foszlányaival kötözte be, izmos felső teste teljes terjedelmében látható volt. – Hol a másik? – kérdezte Isen szenvtelenül körülnézve. – Meglógott. – Stevenas egy sűrű sarjerdőrész felé biccentett. Isen mérgesen felhorkant. – Hamarosan levadásszuk. – Rápillantott Sir Kritchenre, majd Stevenas felé intett. – Állítsátok fel. – Elhallgatott, abban a szokatlan helyzetben találva magát, hogy nem ugráltathat mindenkit a környezetében. – Bonarti, rajta! Hogyan sikerülhet a vékony és gyámoltalan Bonarti Poe-nak felhúznia a földről egy olyan izomkolosszust, mint Stevenas, el nem tudtam képzelni, de csapjon belém a mennykő, ha segítek neki, miközben egy merő gróf figyel bennünket. Azonkívül azért hozták

magukkal ezt az alakot, hogy a viadal tisztességére ügyeljen, miközben engem Isen darabokra vagdal, úgyhogy semmi sajnálatot nem éreztem iránta. Bár a szláv ikrekkel remek munkát végzett. Persze, noha kettő a háromból nem rossz teljesítmény a körülményeket tekintve, nem bántam volna, ha Stevenas mindet elkapja. Isen gróffal együtt néztem végig, ahogy Bonarti a harcossal küszködik. Szerencsére Stevenasban a vérvesztesége ellenére maradt elég erő, hogy besegítsen, és nemsokára már kis csapatunk élén igyekezett az országút felé, sokkal nagyobb hozzáértést tanúsítva a navigálásban, mint bármelyikünk. Átmásztunk az árkon, és kiléptünk az Abbia útra, jóval koszosabban, elnyűttebben és megviseltebben, mint amilyenek egy órával azelőtt voltunk. A tömeg már rég szétszéledt, de szerencsére egy házaló úgy döntött, hogy leparkolja a kordáját, és vigyáz a magukra maradt lovakra. Nyilván sokáig vívódott, hogy jutalomra várjon-e, vagy kösse el a lovakat, azután rájött, hogy Vöröshatárban nemigen irgalmaznak a lótolvajoknak. – Na, ez derék. – Isen odavetett neki egy pénzdarabot, és elhessegette. – Várj csak! – A gróf felemelte a kezét, mielőtt a házaló felkapaszkodhatott volna a kordájára. – Poe, vezesd be ezt az embert az erdőbe, és hozzátok ki Sir Kritchent. Feltesszük a kordéra, és hazavisszük Cinóberbe. – Úgy rázogatta a fejét, mintha sértené a gondolat, hogy egy lovag szállítmánnyá váljon egy házaló kordáján. Bonarti már-már tiltakozni kezdett, de aztán meggondolta magát, és elballagott a házalóval a fák vonala felé. Közben Stevenas nagy nehezen felszállt a nyergébe, és csak ült a fájdalma köré görnyedve. – No… – Isen gróf kemény tekintettel nézett fel rám, mint aki valami elvesztett emléket keres. Úgy döntöttem, kidumálom magam a helyzetből, mielőtt még Isen feje kitisztul, és visszaszivárog bele az a részlet, hogy miért is volt olyan kába. – Nem mondhatnám, hogy tetszik nekem ez az ügy, gróf úr. Egy férfi, aki olyan derék nőt vesz feleségül, mint Sharal DeVeer, inkább a jövőre összpontosítson, és ne a múltban turkálva keresse, min sértődhetne meg. – Felemeltem a kezem, amint előrébb lépett, nyilván

valami csúnya szóval a nyelve hegyén. – Azért azonban köszönet jár, hogy kiszabadítottál ezeknek a gazembereknek a karmai közül. Egy bizonyos Maeres Allus pribékjei voltak, aki többek között ópiumelőállítással és – kereskedéssel foglalkozik. Valószínű, hogy a te területeden is vannak érdekeltségei. Úgy hallom, befolyása egészen a Kalóz-szigetekig terjed. Majd elbánok vele, ha visszatérek, de most Umbertidében van dolgom a királynő megbízásából. Beledugtam a lábam Nor kengyelébe, és gyorsan fellendültem a nyeregbe. Isen gróf egyre csak a véres fejét tapogatta az ujjával, és nem akartam jelen lenni, ha ki találna húzni belőle egy szilánkot, és valamelyik emléke visszatérne. Kihajoltam a nyeregből, és megfogtam a szlávok első, második, majd harmadik lovának a kantárját. – Isen gróf. – Biccentettem. – Stevenas. – Azzal esetlen mozgással elindultam, magam után vezetve a három gebét. Úgy terveztem, hogy a legközelebbi tisztességes fogadóban pénzzé teszem őket, s az arany iránti igényem felülírta a szégyent, hogy efféle zabrálásra kényszerülök a gróf meg a csatlósa szeme láttára. Az első száz méteren a tarkómban éreztem Isen égő tekintetét. Átejtettem ugyan a kis embert, de még így is a frászt hozta rám. Egy ilyen alak és Maeres megérdemlik egymást. Reméltem, hogy Isen személyes sértésnek veszi Sir Kritchen halálát, és felelősségre vonja érte Allus mestert. A déli napfényben lovagolva, miközben előttem csillámló hőpára burkolta be az utat, hirtelen úgy elöntött a megkönnyebbülés, hogy beleborzongtam. Egyetlen nap leforgása alatt mindkét rémálom fülön csípett, amelyek miatt olyan gyorsan menekülnöm kellett hazulról, alighogy megérkeztem. Csöbörből vödörbe pottyantam vagy löktek, mégis megúsztam, bár egy kissé vizesen, s most megint azt az utat róttam, amit két nappal ezelőtt. – Remélem, élve falják föl egymást a rohadékok – mondtam Nornak, azzal a bordái közé rúgtam, hogy élénkebb ügetésre serkentsem. Felálltam a kengyelben, és nagyot kurjantottam. Legfőbb ideje, hogy magam mögött hagyjam ezt a sok szart!

HUSZONHÁROM

M

aeres Allustól és Isen gróftól megszabadulva olyan jó kedvvel lovagoltam dél felé, amiben azóta nem volt részem, mióta… hát, mióta Snorrival jártam az utat. Hangulatom egészen kora estig kitartott, amikor is a fojtogató hőség titáni felhőket duzzasztott odafenn, amelyek mindenkit vízbe akartak fojtani az Abbia úton. Egy száz méterrel beljebb álló óriás tölgy alatt kerestem menedéket, egy dohányföld kellős közepén. Villámok hasogatták az eget, fel-alá görgött az égzengés. Nor nyihogott, rángatta a kantárt, minden egyes dörrenésre ki akart törni. Azt mondják, butaság fa alá állni, ha villámok csapkodnak, de elázni, amikor van menedék a közelben, szeintem még nagyobb butaság, úgyhogy vénasszonymesének könyveltem el magamban a dolgot, és ügyet se vetettem rá. Nemsokára egész falkányi utazó verődött össze körülöttem – köztük két vénasszony is. Vártuk, hogy alábbhagyjon az eső, a közrendűek egymást közt pletykálkodtak, én pedig méltóságteljes csöndbe burkolózva füleltem. – …Nobby? Évek óta nem láttam. Lapos volt a feje… amikor utoljára találkoztunk, egy kancsó sört egyensúlyozott rajta, a két kezében pedig egy-egy korsó volt… lehet annak már húsz éve is. – …két tucat palotaőr! Vágtattak délnek, mint az istennyila! Mögöttük meg még több, és mindenkit ellenőriztek… – Gelleth? Csak nem? Tényleg…? Hát, az istenítélet lehetett. Pogány népek azok az északiak… Odakinn az úton kis lovascsapat ügetett Cinóber felé. Az esőn át, meg a csuromvíz, sötétlő köpenyüktől nem lehetett kivenni az egyenruhájukat, de annyit láttam, hogy egyenruhát viselnek, úgyhogy majdnem biztosan annak a lovas különítménynek alkották részét,

amelyet nagyanya küldött ki Snorri után. Valószínűleg Karát meg az undoretheket fogták közre, alkalmasint a nyereghez kötözve. Amikor a zápor elcsendesült, tűrhető iramban folytattam utamat. Előbújt a nap, a pocsolyák gőzölögni kezdtek. Két órával később már megint csupa por volt az út, mintha nem is esett volna. Kell lennie ebben valami tanulságnak. Az út felejt. Legyen az életed utazás, haladj afelé, amire vágysz, hagyj magad mögött mindent, amit cipelni nehéz.

Könnyen fogytak a kilométerek. Megszálltam egy tisztességes fogadóban, és szereztem egy kis lámpakormot, hogy eltüntessem Nor orráról azt a megkülönböztető jelet. Néha jobb inkognitóban utazni, mint csinos paripával villogni. Mentem tovább, nap nap után, folyton arra számítva, hogy ráakadok Hennanra, aki még mindig a jó életet keresi Snorrival, mit sem tudván róla, hogy az északiakat elfogták, és visszavitték Cinóberbe azzal az istenverte kulccsal együtt. Minél tovább értem, annál jobban csodálkoztam Hennan fürgeségén és kitartásán. A firenzei határnál már arra kellett gondolnom, valahol elmentem mellette, csak nem vettem észre. Vagy pedig valami baj történt vele. Az a fajta baj, amely hátulról csíp nyakon, aztán elhantol egy sekély gödörben. Különös fájdalom fogott el a gondolatra, mélyebb annál az egyszerű félelemnél, hogy mit szól majd Snorri, ha megtudja, hogy hagytam megszökni és halálba rohanni a fiút. Aztán leráztam az érzést, gyomorrontásnak tulajdonítottam a miatt a darab sütemény miatt, amit egy útszéli árustól vettem pár órája. Minél közelebb jártam Firenzéhez, annál kevésbé bírtam a helyi kosztot. Vöröshatár és Firenze határvonalától tizenöt kilométerre az Abbia beletorkoll a Római útba, és a Birodalomnak ezen a nagy artériáján a mi kis forgalmunk szinte elveszik. Aki dél felé tart, azt előbb-utóbb elfogja ez az izgalom. Vyene után, meg Cinóber után természetesen, nincs nagyobb város Rómánál a Széthullott Birodalom egyetlen fragmentumában sem, és Róma íze még a levegőt is betöltötte. A pápai hírvivők látványa arra emlékeztetett bennünket, milyen közel is van már ide a pápa. Alig telt el óra, hogy ne ügetett volna tova egy

pápai lovas, csillogó bíbor selyemköntösben, izmos, fényes fekete, szívósságra tenyésztett paripán. Szerzetesek rótták az utat tízesharmincas csoportokban, imákat kántálva vagy gregorián énekeket zengve, és mindenféle-fajta papok igyekeztek északnak, délnek. Eszembe jutott, hogy apám is erre mehetett a kíséretével egy hete. Feltételeztem, hogy az öreg azóta már Rómában lehet, tisztelgett őszentségénél, aki a szájába rágta, hogyan kellene viselkednie egy bíborosnak, és milyen messze esik ettől az, amit ő művel. Banki papírjaim és nyilvánvaló jólneveltségem révén könnyen átjutottam az ellenőrzőponton, egy elég kellemes fogadón, amelyhez kaszárnya volt csatolva a díszes páncélzatú, verejtékező firenzei katonák számára. A határ túloldalán éppolyan száraz és fülledt volt a vidék, mint Vöröshatár déli része. Ahol voltak folyók, ott olajfaligetek, dohány, különféle chilik meg narancsok nőttek. Ahol nem voltak, ott követ szántottak a parasztok, egy-egy kecske érdeklődő tekintetétől kísérve. Álmos, fehérre meszelt falvak figyelték a Római utat a szikkadt előhegyek lejtőjéről. Idővel a falvak városokká nőttek, az előhegyek pedig hegyekké magasodtak. A Római út feladta makacs nyílegyenességét, a táj kényszerének engedve kacskaringózni kezdett. A levegő valamivel frissebb lett, a csúcsok árnyéka betöltötte a völgyeket, és minden este áldott enyhet kínált a síkság hősége elől. Amint az út lekanyarodott egy magas hágóról Umberto széles és termékeny völgyébe, végre megpillantottam Umbertidét. Fentről nézve a város fehér volt és ragyogó, rendezett földművelési körzetek és irigylésre méltó nagyságú villák fogták közre. Ahogy fogyott a távolság, úgy erősödött a gazdagság és béke benyomása. Irataim segítségével hamar bebocsátást nyertem a városkapun, és nemsokára már egy utcakölyök mögött lépkedtem; minden város bejáratánál lebzselnek ilyenek, készen rá, hogy elvezessék az embert a legjobbhoz abból, amit éppen keres, legyen az ágy alvásra, ágy egy kis paráználkodásra, vagy fogadó, hogy kimossuk a torkunkból az út porát. A dolognak az a nyitja, hogy mindjárt az elején közöljük velük: ha nem a legjobbnak fog kinézni, amit ígérnek, jó nagy seggbe rúgást kapnak rézpeták helyett.

Kivettem egy szobát a panzióban, ahová a gyerek elkalauzolt, és bekötöttem Nort az utca túloldalán levő béristállóba. Miután egy mosdótál és egy rongy segítségével megtisztálkodtam, elköltöttem az ebédet a közösségi teremben, és a déli hőség enyhülésére várva a helyiek fecsegését hallgattam. Joelli asszonyság jó hírű intézményének vendégei a Birodalom legkülönfélébb zugaiból jöttek, és semmi közös nem volt bennük azon kívül, hogy üzleti intéznivalóik akadtak Umbertidében. Egy sem volt köztük, aki ne kölcsönt vagy anyagi támogatást remélt volna valamiféle vállalkozáshoz. És mindegyiküknek pénzszaga volt. A délután már az Aranyház hűvös márvány előcsarnokában talált. Vendégek járkáltak föl-alá visszhangzó léptekkel, hivatalnokok siettek dolgukra, recepciósok irkáltak márványpultjaik mögött, és csak akkor néztek fel, ha egy újonnan érkező odaállt eléjük. – Jalan Kendeth herceg, Davario Romano Evenaline-hoz. – Meglengettem a papirosokat a kis, savanyú képű ember orra előtt, s közben unott képet vágtam, ami Darinnak mindig bejön, ha hivatalnokokkal van dolga. – Kérem, foglaljon helyet. – Az ember a túlsó falnál levő széksor felé biccentett, és tovább irkált valami főkönyvbe. Nem mozdultam, bár kedvem lett volna behajolni, és odakoccantani a fickó fejét a pulthoz. Eltelt egy hosszú perc, majd az ember ismét felnézett, némileg csodálkozó arccal. – Igen? – Jalan Kendeth herceg, Davario Romano Evenaline-hoz – ismételtem meg. – Kérem, foglaljon helyet, fenség. Láttam már, hogy ennél többre nem jutok vele, hacsak nem vetek be egy kalapácsot, ezért egy magas ablak felé indultam, hogy szemügyre vegyem az utcaképet. Félúton ismerős arcra lettem figyelmes, és rögtön elfordultam. Vannak arcok, amiket nehéz elfelejteni – ezt, amelyik úgy tele volt róva pogány jelekkel, mint bármilyen irodista főkönyve, lehetetlen volt. Utoljára Ancrathban láttam, egy különösen érzékletes álomban, amint arra biztatott, hogy ölessem meg Snorrit. Arra ocsúdtam, hogy egy sor széket bámulok a

pult melletti falnál; leültem egy világos köntöst viselő, sötét bőrű fickó mellé. Lehajtottam a fejem, remélve, hogy Sageous nem látott meg, és szememmel a lábát követtem, amint átvágott a márványpadlón. Lélegzetet se vettem, míg az álomboszorkány ki nem lépett az utcára. – Meglátott. A mellettem ülő férfi felé fordultam: vékony ember volt, abban a fajta laza köntösben, amely olyan helyeken is hűvösen tartja az ember testét, ahol a hőség még elviselhetetlenebb, mint Umbertidében. Biccentettem. Az ellenségem ellensége a barátom, ez a véleményem, márpedig mindketten megszenvedtük a pimasz recepciós szemtelenségét. Lehet, hogy Sageousban is közös ellenségen osztozunk. – Aranyat helyezett letétbe – mondta a férfi. – Talán Kelemtől kapta fizetség gyanánt. Eltöltött némi időt a Crptipa-hegyek közt. Az emberben önkéntelenül is felötlik, vajon miben sántikálhat két ilyen alak. – Ismered Sageoust? – Megmerevedtem, nem tudván, veszélyben forgok-e. – Hallottam róla. Találkozni nem találkoztunk, de kétlem, hogy két ilyen ember járna-kelne a világban. – Hm. – Hátradőltem a széken. Nem kellett volna csodálkoznom. Umbertidében mindenki tud mindent mindenkiről. – De téged ismerlek. – Sötét szeme rám szegeződött. Északafrique-i mokkaszínek jellemezték, sűrű csigás fekete haját elefántcsont fésűk simították a koponyájához. – Nem hinném. – Felvontam a szemöldökömet. – De persze lehetséges. Vöröshatári Jalan Kendeth herceg. – Nem lévén tisztában társadalmi helyzetével, nem tettem hozzá, hogy szolgálatára. – Juszuf Malendra. – Elmosolyodott, felfedve szurokfekete fogsorát. – Á! A Mathémából! – A líbai számmágusok mind feketére festik a fogukat valami viaszfélével. Mindig is furcsa babonaságnak tartottam ezt egy ilyen logikamániás szektától. – Jártál hamadai tornyunkban, Jalan herceg?

– Izé. Igen. Tizennyolc éves koromban tanultam ott. De nem valami sokat. A számok meg én csak egy bizonyos fokig jövünk ki egymással. – Akkor onnan ismerlek. – Bólintott. – Sok mindent elfelejtek, de arcokat ritkán. – Ott tanítasz? – Nem látszott elég öregnek, hogy tanár lehessen, harmincnak néztem. – Többféle szerepem van, herceg. Ma könyvelő vagyok, azért jöttem, hogy megvizsgáljam a kalifa pénzügyeit Umbertidében. Jövő héten lehet, hogy egészen más kalapot viselek majd. Fémes zümmögés vonta magára a figyelmünket. Olyan hang, mint amikor egy kéz az étkészletfiókban matat, és egy tucat mérges légy dong körülötte. Árnyék borult ránk, és felnézve egy hatalmas szerkezetet láttam: csakis a bankárklánok híres gépkatonáinak egyike lehetett. – Elképesztő – mondtam. Tényleg az volt. Egy fogaskerekekből készült férfi, akinek a mozgását egymásba kapcsolódó szerelvények és összeilleszkedő acélfogak teszik lehetővé, egyik fordítja a másikat, az meg a következőt, s a vége az, hogy emelkedik a kar, hajlanak az ujjak. – Valóban hatásos – bólintott Juszuf. – De nem az Építők műve. Tudtad ezt? A Szerelők készítették őket, több mint egy évszázaddal az Ezernyi Napvillanás Napja után. Óraművek hálózata, a legkisebb akkora, hogy a szem nem is látja. Az előtt, hogy az Építők elfordították Kereküket, nem működött volna, persze, de hát egyik kerék fordítja a másikat, ahogy mondani szokás, és így sok minden lehetővé válik. – Jalan Kendeth. – A lény hangja magasabb és dallamosabb volt, mint vártam. Igazság szerint egyáltalán nem számítottam rá, hogy beszélni tud, de ha számítottam volna, akkor valami mélyebbet és véglegesebbet képzeltem volna el, mint például amikor ólomtömbök zuhannak le nagyon magasról. – Gyere. – Hihetetlen. – Felálltam, hogy hozzámérjem magam a szerkezethez, és kiderült, hogy a válláig sem érek. Zavarba hozott a katona.

Gépezet, élettelen és kérlelhetetlen, ugyanakkor jár, és kiejti a nevemet. Volt abban valami mélyen természetellenes és helytelen, hogy egy halom fogaskerék az életet majmolja, de a legkellemetlenebbnek mégis az a gondolat tetszett, hogy egy ilyen veszélyes és pillanatnyilag közeli dologban nincs semmi kapaszkodó, amikkel én a potenciális ellenfeleket manipulálni szoktam: nem vevő a hízelgésre, nincs benne gőg, irigység vagy kéjvágy. – És tényleg meggörbítik a kardot? És átütik a pajzsot, ahogy a legendák mesélik? – Még nem láttam ilyet – mondta Juszuf. – De annak tanúja voltam, amikor az egyik egy páncélteremajtót vitt be egy bankba, amit éppen átalakítottak. Az az ajtó legalább annyit nyomott, mint ötven ember. – Gyere – ismételte meg a katona. – Ennél szebben is kérhetne, nem? Vagy elfáradt a jómodorrugója? – Rávigyorogtam Juszufra, és a bütykömmel megkocogtattam a katona mellvértjét. – Kérj még egyszer, illendőbben. – Megfájdult a bütyköm, dörzsölni kezdtem a másik kezemmel. – Ötven ember, azt mondod? Akkor még több ilyet kellene csinálni, és elfoglalni velük az egész világot. – Körbejártam a lényt, be-bekukucskálva a finoman megmunkált páncéllemezek közti réseken. – Én ezt tenném. – Embereket könnyebb csinálni, herceg. – Megint az a fekete mosoly. – Azonkívül ma már senki sem ismeri ezt a művészetet. Nézd csak meg a bal karja kivitelezését. – Rámutatott. Ez a kar nagyobb volt, mint a másik, sárgaréz és vas csodásan megmunkálva, de ha közelebbről is szemügyre vette az ember, kiderült, hogy a fogaskerekek, tárcsák, kábelek és egyebek, noha az aprótól és bonyolulttól a nagyig és ormótlanig terjedtek, sehol sem voltak kisebbek annál, mint amit egy ügyes kézműves el tud készíteni. – Azt a kart a testből mozgatják, önálló ereje nincs – mondta Juszuf. – Manapság a legtöbb katona pótalkatrészekből áll, és az órarugók, amiket megfeszítettek bennük, hogy működtessék őket, kezdenek kilazulni. A tudás, amire ahhoz lenne szükség, hogy újra felhúzzák ezeket a szerkezeteket, elveszett, mielőtt a klánok rátették volna a kezüket a Szerelők örökségére. Miközben Juszuf beszélt, pillantásom egy horpadásra esett a katona vállai között, egy bonyolult bemélyedésre, amiben sok fémfog

meredezett. Lehet, hogy a felhúzás helye, de fogalmam sem volt róla, hogyan működik. – Gyere, Jalan herceg – szólalt meg újra a katona. – Na látod. – Elmentem mellette az előcsarnok közepe felé. – Rendesen is tudsz szólítani, ha akarsz. Javaslom, hogy tanulmányozd a tiszteleti címeket. Lehet, hogy elsajátítod őket, mielőtt még teljesen lejárnál, és muris szalondísz lenne belőled. Vasujjak görbültek, és a katona súlyos lábakon utánam indult. Elhúzott mellettem, és keresztülvezetett a tömegen. Megnyugtatott, hogy mégis van benne valami érzelemféle, és sikerült felsértenem egy kicsit a fémbőrét. Követtem a gépezetet fel egy márványlépcsőn, végig egy széles folyosón, amelyen mindkétfelől irodák nyíltak, bennük rengeteg írnok ült asztaloknál, és számsorokat ellenőrzött, összeadott, könyvelt, majd fel egy másik lépcsőn egy fényezett mahagóniajtóhoz. Az ajtó mögött az iroda a spártai tervezés és a pénz olyan elegye volt, amit a leggazdagabbak kedvelnek. Ha az ember már túl van azon, hogy mindenféle látványos és csiricsáré berendezésekkel demonstrálja, mi mindent tud megvásárolni, a végén visszatér az egyszerű és célszerű tervezéshez. Ha a költség nem gond, környezete úgy lesz összeállítva, hogy annak minden eleme a legeslegjobb, ami csak kapható – bár lehet, hogy ez csak tüzetesebb szemrevételezés után derül ki. Én természetesen még abban a stádiumban voltam, amikor látványosra és csiricsáréra se telik. De az íróasztalon álló papírnehezék praktikus szertelenségét tudtam értékelni, az ugyanis egy sima aranykocka volt. – Kérlek, foglalj helyet, Jalan herceg. – Az asztal mögött ülő férfi nem hajolt meg, nem emelkedett fel, hogy üdvözöljön, sőt alig pislantott fel az előtte fekvő pergamenről. Az igaz, hogy az udvari etikett finomságai ritkán jutnak osztályrészemül a palotán kívül, mégis rosszulesik, ha az ilyen szabályokat éppen azok rúgják fel, akik amúgy tisztában vannak velük. Az egy dolog, ha valami bugris az országúton nem ismeri fel társadalmi állásomat, de egy nyomorult bankár, akinek egyetlen csepp királyi vér sem folyik az ereiben, mégis egy aranyhegyen ül,

metaforikusan szólván, akkorán, amely mellett egész országok értéke is eltörpül… szóval egy ilyen mérvű igazságtalanság megköveteli, hogy az illető kárpótlás gyanánt legalábbis hízelegje körül az előkelő származású embert. Különben mi akadályozza meg, az ördög vinné el, hogy hadainkkal bemasírozzunk a nyomorult kis bankjaikba, és a magasabb cél érdekében kiürítsük páncéltermeiket? Én ezt is fogom tenni, ha király leszek! Leültem egy székre. Egy igen drága és cseppet sem kényelmes székre. A bankár kaparászott egy sort a lúdtollával, és felpillantott: szeme sötét volt és kifejezéstelen a nyugodt, kortalan arcban. – Meghatalmazólevelet hoztál, ha jól tudom. Megemelintettem a tekercset, amit Garyus nagy-nagybácsi küldött, és egy hajszálnyival visszahúztam, amint érte nyúlt. – Te pedig Davario Romano Evenaline volnál, Aranyház, Kereskedelmi Derivátumok? – Hadd rágódjon egy kicsit annak következményén, hogy még csak be sem mutatkozott. – Igen. – Megkoppintott egy kis névtáblát, amely felém fordítva állt az asztalán. Összeszorított szájjal átadtam a tekercset, és sötét, ritkuló haját néztem a feje tetején, ahogy az írás fölé görnyedt. – Gholloth jelentős bizalommal ruházott fel téged, Jalan herceg. – Most már jóval nagyobb érdeklődéssel, mondhatni, mohón pillantott rám. – Hát… nagy-nagybátyám mindig is kedvelt engem… de nem egészen világos előttem, hogyan képviseljem az érdekeit. Hiszen ezek csak hajók. És nem is itt vannak. Milyen messzire esik innen a legközelebbi kikötő? Ötven kilométerre? – A legközelebbi kikötő, ami számít, inkább hetvenöt kilométerre, herceg. – És, de ez maradjon köztünk, Davario, én még csak nem is szeretem a hajókat, szóval hogyha tengerre kéne szállni vagy ilyesmi… – Azt hiszem, félreérted a helyzetet, Jalan herceg. – Engedélyezett magának egy kis önelégült mosolyt, amivel az emberek a butaságokat szokták helyretenni. – Ezekkel a járművekkel mi csupán mint

absztraktumokkal foglalkozunk. Minket nem érdekelnek holmi kötélzetek meg ballasztok, tömítések meg vitorlavásznak. Ezek a hajók ismeretlen értékű eszközök. A pénzügyi körök pedig leginkább az ilyenekre szeretnek spekulálni. Nagy-nagybácsikád hajói nem közönséges partjáró kereskedelmi hajók. Kapitányai kalandorok, távoli partok felé indulnak óceánjárókon. Lehet, hogy egyik sem tér vissza, megfeneklenek egy zátonyon, legénységüket vadak falják fel, de éppígy lehet, hogy ezüsttel, borostyánnal, ritka fűszerekkel és ismeretlen népektől rabolt egzotikus kincsekkel megrakva döcögnek be valamelyik birodalmi kikötőbe. Mi eshetőségekkel, opciókkal, határidőügyletekkel kereskedünk. Az iratod… – magasba emelte – természetesen miután a pecséteket valamelyik szakértő levéltárosunk egybevetette a nálunk őrzött mintapéldányokkal… helyet biztosít számodra a nagy játszmában, amit mi itt Umbertidében játszunk. Összeráncoltam a homlokomat. – Nos, a vakvéletlennel kapcsolatos játszmák nem ismeretlenek számomra. Ez a papírokkal való kereskedés… olyasmi, mint a szerencsejáték? – Pontosan, Jalan herceg. – Rám szegezte sötét szemét, és én máris jobban el tudtam képzelni őt egy pókerasztalnál valami homályos zugban, mint itt, a míves íróasztala mögött. – Pontosan ezt csináljuk. Csak persze jobb esélyekkel és nagyobb tétekben, mint az bármelyik kaszinóban lehetséges. – Pompás! – Összecsaptam a kezem. – Benne vagyok. – De előbb még meg kell várnunk a hitelesítést. Holnap estére biztosan végeznek vele. Addig is adhatok neked egy hitellevelet, és az odakinn várakozó katona majd elkísér a szállásodra. Az utcák elég biztonságosak, de ha pénzről van szó, felesleges kockáztatni. – Köszönöm, de egyedül is boldogulok. Nem szeretném, ha az az izé félúton leeresztene, és nekem kéne visszacipelnem. Most Davario ráncolta össze a homlokát, de a bosszús kifejezés hamar eltűnt az arcáról. – Úgy látom, hallottál bizonyos pletykákat, Jalan herceg. Tény, hogy a város óraművei nagyrészt lejáróban vannak, de nekünk itt, az Aranyházban erre is van megoldásunk. Mint tapasztalni fogod, mi haladó szervezet vagyunk, az a fajta hely, ahol a magadfajta lelkes ifjú

kereskedők könnyen beilleszkednek. Intézd mindig házon belül az ügyleteidet, és szép jövő vár rád, herceg. – Az íróasztal lapja alól előhúzott valami ivószaru-féleséget, amely egy hajlékony csőhöz csatlakozott, és beleszólt. – Jöjjön be a bétakatona. – Davario az ajtó felé biccentett. – Mindjárt valami különlegeset fogsz látni, Jalan herceg. Az ajtó zajtalan zsanérokon elfordult, és bejött egy gépkatona, kisebb annál, amelyik idevezetett, a járása könnyedebb, az arca pedig porcelánból volt a rekeszlemezek és óraművek oldalnézete helyett, ami az első katona rézszeme és hangrácsa mögött bújt meg. Egy férfi lépett be utána, vélhetőleg az érte felelő technikus, egy fehér arcú, sótlan fickó a modernek testhezálló fekete ruhájában és különös fejfedőjében. – Mutasd meg vendégünknek a kezedet, béta – rendelkezett Davario. A szerkezet egymásba kapcsolódó fogak zümmögésével felemelte a karját, és felém mutatta a jobb kezét, egy hullafehér holmit, ami minden tekintetben emberi volt, csak éppen vértelen, és rézpálcák voltak belecsúsztatva a húsba a bütykök mögött, ezek mozgatták, hajlítgatták az ujjait. – Egy gépkatona, amint egy halott kezével matat? Megvettétek valami koldus kezét, vagy talán egy sírt fosztottatok ki? – Felkavarodott a gyomrom ettől a lénytől. Érzékelhető szagot nem bocsátott ki, az orrom mégis viszketett az undortól. – Adósságot törlesztettek vele. – Davario vállat vont. – A bank mindig behajtja, ami jár neki. De tévedsz, Jalan herceg. A pálcák nem a kezet működtetik. A kéz tolja meg a pálcákat, azok pedig felhúzzák a testben a másodlagos rugókat. Nem olyan hatékony, mint a Szerelők órarugói, viszont magunk is el tudjuk készíteni, meg tudjuk javítani, és lehetővé teszi a folyamatos mozgást, amennyiben húshozzáadással újra meg újra felhúzzuk. A fehér ujjak ökölbe szorultak, és visszatértek a katona oldalához. – De a kéz… – Az a kéz halott volt. – Ez nekromancia! – Szükség, herceg. A szükség pedig leleményt szül örökké termékeny méhéből. A szükség furcsa társulásokat hoz létre, márpedig azoknak, akik a szabadpiacon kereskednek, a legkülönösebb

tranzakciók kerülnek az asztalára. És persze a dolog nem ér véget a kéznél vagy a lábnál. A gépkatona egész vázát be lehet borítani…legalábbis elméletileg… hullahússal. Láthatod tehát, Jalan herceg, hogy az Aranyház biztonságát és életerejét nem kell félteni. A Szerelők utolsó művei lassan lejárnak, ez igaz, de mi, mi éppenséggel rákapcsolunk, fényes jövendő felé gyorsulunk. Nagy-nagybátyád befektetései és üzletei éppúgy biztonságban vannak nálunk, akárcsak a vörös királynő érdekeltségei. – A vörös ki… – Hát persze. Vöröshatár már harminc éve háborúzik, vagy legalábbis hadiállapotban van. Egyesek szerint a nyugat már rég kelet lenne, ha nem ülne közöttük a vörös királynő, és nem mondana nemet minden követelőzőnek. És ez rendben is van, csakhogy a hadigazdaság inkább fogyaszt, mint termel. Nagyanyád háborúját már évtizedek óta Umbertide finanszírozza. A fél Vöröshatár el van zálogosítva azoknál a bankoknál, amelyeket itt a tér túlsó oldalán, az utca végén álló Remonti-toronyból beláthatsz. – Davario úgy mosolygott, mintha ez jó hír volna. – Mellesleg engedd meg, hogy bemutassam Marco Onstantos Evenaline-t, Kereskedelmi Derivátumok, Déli Régió. Marco nemrég kapott megbízatást arra, hogy segítsen a vöröshatári portfóliónk felülvizsgálatában. A rém, vagyis Davario büszkeségének forrása mögött álló modern halványan elmosolyodott, és halott szemekkel nézett rám. – Örvendek – mondtam. Hirtelenében nem is tudtam, melyik idegesít jobban, az előttem levő hulla-és-fém borzadály, vagy az árnyékban álldogáló fehér arcú férfi. Ezzel az emberrel nagyon nem stimmelt valami. Egy gyáva észreveszi az ilyesmit, éppúgy, ahogy a kegyetlenek és erőszakosak is kiszagolják a gyávát. Marco egy árva szó nélkül kivezette a szobából a gépkatonát. – Szóval ez a Marco bankár? – kérdeztem, ahogy az ajtó becsukódott mögöttük. – Többek közt. – És nekromanta? – Muszáj volt megkérdeznem. Ha az Aranyház ilyen természetellenes bűnök útján terjeszti ki a gépkatonák felhasználhatóságát, akkor azon is el kell töprengeni, ki végzi számukra a munkát, és a Holt Király keze is benne van-e a dologban.

– Á. – Davario úgy mutatta ki rengeteg apró, fehér fogát, mintha valami vicceset mondtam volna. – Nem. Marco nem. Bár néha szorosan együttműködik a hivatásosainkkal. A nekromancia szerencsétlen szó, koponyákat meg temetőket idéz. Mi itt sokkal… tudományosabbak vagyunk, hivatásosaink szigorúan tartják magukat az irányelveinkhez. – Na és Kelem? – kérdeztem. A bankár végre összerezzent: ez ideget ért. – Mi van vele? – Ő is helyesli ezeket az… újításokat? A hivatásosaitokat meg a művészetüket? – Igazából azt akartam kérdezni, Kelem birtokolja-e fél Vöröshatárt, de azt hiszem, nem akartam tudni a választ. – Kelem tiszteletre méltó részvényes Umbertide számos intézményében. – Davario meghajtotta a fejét. – De nem ő irányítja az Aranyházat, és nem ő szabja meg az irányvonalunkat. Mi itt egy új fajta vagyunk, Jalan herceg, sok hasznos kapcsolattal. Davario előhúzott a fiókjából egy vastag, csinosan négyszögletűre vágott pergament. Sok-sok csigavonalas minta díszítette, meg egy finoman kidolgozott címer. Fogta a lúdtollát, a középen levő üres helyre beírt egy 100-ast, majd aláfirkantotta a nevét. – Ez egy száz forintra szóló hitellevél, Jalan herceg. Remélem, elegendő lesz addig, míg nagy-nagybátyád iratait ellenőrizzük. – Elém csúsztatta az asztalon. Egyik sarkánál fogva felemeltem, és megráztam, mintha valami gyanús magánlevél volna. Semmi súlya nem volt. – A készpénzt jobban szeretem… – Megfordítottam: a háta is tele volt csigavonalakkal. – Mert az kemény és valódi. Apró ránc jelent meg Davario szeme között. – Az adósságaid sem készpénzben jelennek meg, hercegem, de attól még éppoly valódiak, mint az aktíváid. Most én ráncoltam össze a szemöldökömet. – Mit tudsz te az én adósságaimról? A bankár vállat vont. – Nem sokat, éppen csak annyit, hogy vannak. De ha kölcsönkérnél tőlem, napnyugtára már sokkal többet tudnék. – Megkomolyodott az arca, és a civilizált környezet ellenére hirtelen egy percig sem

kételkedtem benne, hogy az Aranyház adósságainak behajtásában Davario Romano Evenaline semmivel sem mutatna több könyörületet, mint Maeres Allus. – De ne beszéljünk a te adósságaidról: Hertet nagybátyád adósságai az igazán legendásak. Azóta vesz fel kölcsönöket trónra lépésének terhére, amióta elérte a nagykorúságot. – Tényleg. – Sikerült nem kérdéssé formálnom a szavakat. Tudtam, hogy a hiába-várományos szórja a pénzt, több vállalkozásban is benne a keze, például egy színházban meg egy közfürdőben, de eddig azt hittem, a vörös királynő finanszírozza, kárpótlásul azért, hogy nem valami szerető anya, és egyelőre megboldogulni sincs kedve. Davario újra felvette a fonalat. – Az adósság nagyon is valódi dolog. Nem készpénz, de kemény tény, hercegem. Ez a levél itt egy ígéret: az Aranyház reputációján alapul. Egész Umbertidét, az egész pénzügyi világot az ígéretek működtetik, egymással összefüggő ígéretek roppant hálózata, és mindegyik a másikra épül. És tudod, mi a különbség ígéret és hazugság között, Jalan herceg? Nyitottam volna a szám, de inkább hallgattam, gondolkodtam, megint gondolkodtam, majd azt mondtam: – Nem. – Ígértem és hazudtam én épp eleget életemben, s az egyetlen különbség az volt, hogy melyik oldalról nézte az ember. – Nagyon helyes. Ha valaha is találunk valakit, aki tudja, muszáj lesz megölnünk. Ha, ha, ha. – Mondta a nevetést, még csak nem is tett úgy, mintha humorizálna. – Egy hazugság a végén igaznak bizonyulhat, egy ígéretet meg lehet szegni. A különbség talán annyi, hogy annak, aki egyszer megszeg egy ígéretet, minden ígérete gyanússá és értéktelenné válik, míg ha egy hazug egyszer véletlenül igazat mond, attól még nem vesszük szentírásnak az összes kijelentését. Az ebbe a levélbe foglalt ígéret éppolyan erős vagy gyenge, mint a Széthullott Birodalom összes bankjának ígérete. Ha egyszer megszegik, mindnyájan szakadékba zuhanunk. – De… de… – Próbáltam megbirkózni a gondolattal. Engem ugyan könnyű megijeszteni, de ehhez az ideához, hogy királyságok meg népek sorsa áll vagy bukik egy csomó koszos bankár reputációján, nem volt elég képzelőerőm. – Minden ígéretet meg lehet szegni – böktem ki, miközben azon törtem a fejem, kinek az ígéretére mernék

fogadni. Az olyan fajta ígérettel kapcsolatban, amiből én húzok hasznot, és nem a másik fél, egyedül Snorri jutott az eszembe. Tuttugu is igyekezne nem cserbenhagyni, de ez nem jelenti azt, hogy tényleg nem hagyna cserben. – A legtöbb ígéretet megszegik. – Visszatettem a levelet az asztalra. – Na persze én nem. Davario bólintott. – Igaz. Mindenkinek megvan az ára, és minden ígéretben van valami hiba, ami mentén szétrepedhet. Még a banknak is megvan az ára, csak szerencsére senki sem tudja megfizetni, így hát mindent összevetve éppolyan megvesztegethetetlen, mint a római szentanya. Ezzel aztán oda is lett a papirosba vetett hitem. Azért persze elfogadtam, és a szertartásos búcsú végeztével újból visszautasítottam a felajánlott kíséretet. Ahogy nyúltak az árnyékok, és én Umbertide szűk sikátoraiban kutyagoltam, majdnem megbántam, hogy úgy döntöttem, ne jöjjön velem egy gépi szörnyeteg. Az, hogy a város legbelsőbb köreiben nekromanciára bukkantam, nem igazán nyugtatott meg azok után, hogy épp csak megúsztam az úti rémségeket. Minden fordulónál úgy éreztem, rejtőző szemek leselkednek rám, és gyorsabbra fogtam lépteimet, úgyhogy jóformán futva érkeztem meg szállásomra, és szakadt rólam a verejték. Hennanon tűnődtem, aki elveszett az úton, meg Snorrin, hogy Cinóberben van-e, összetörve, kulcsától megfosztva.

HUSZONNÉGY

Félelmeim ellenére olyan könnyen beilleszkedtem az umbertidei életbe, ahogyan egy szerencsejátékos telepszik le a kártyaasztalhoz. Nem azért jöttem ide, hogy élvezzem az éjszakai életet, bálokba

járjak, kóstolgassam a helyi borokat, megmásszam a helyi ranglétrát, vagy gazdag feleséget találjak – nem, én a pénzért jöttem. Persze a többi is érdekelt, ha netán jut rájuk időm – kivéve a feleségvadászatot –, nem mintha egy Umbertide-szerű bankárvárosnak olyan kiterjedt lenne az alvilága, de ha szerencsejátékról van szó, én nagyon tudok összpontosítani. Meg se kottyan, hogy napi húsz órát töltsek a pókerasztalnál akár hét napon át, ezért is sikerült zsenge korom ellenére olyan hatalmas adósságot felhalmoznom Maeres Allusnál. Umbertide térképén sok a jelentős üzletkötőhely, egyiknek az arculatát az a Ház határozza meg, amelyhez tartozik, másikét az, hogy mivel lehet ott kereskedni. Az Aranyház parkettjén kezdtem, hogy leckét kapjak az alapokból Davario fehér képű, humortalan beosztottjától, Marco Onstantos Evenaline-tól. – A kisebb üzleti vállalkozásokban huszonnegyedével adják az érdekeltségeket, a nagyobbakban, akár bankokban is, tízezredével lehet részvényt szerezni. Bár persze egy akkora konszernből, mint mondjuk a Központi Bank, a legtöbb privát üzletkötő még egy tízezredet sem engedhet meg magának. – Olyan hangja volt a fickónak, hogy még egy kecske is halálra unta volna magát mellette. – Értem. Hát akkor bele is vágnék. Eladó érdekeltségeim vannak három kereskedelmi hajóban, amelyeknél nagyszerűbb nem járja az óceánokat, és vásárolni is szeretnék. – Szétnéztem az üzletkötőkön: elég vegyes társaság volt, legtöbbje az Aranyháznál dolgozott, de ittott függetlenek is akadtak távoli partokról. Az Aranyház üzletkötői fekete ruhát viseltek arany szegéllyel, és folyton pöfékeltek a pipájukból vagy szivarkájukból, úgyhogy maró füstfelhő lebegett mindenki feje fölött. Én nem bírom a szagát. A piszkos szokások közül egyedül a dohányzás nem vonz. – Azt hiszem, innen már elboldogulok. – Érdekeltséget úgy veszünk, hogy egy körömvirág-lapátkával felhívjuk magunkra az eladó figyelmét – folytatta Marco, mintha ki sem nyitottam volna a szám. – A felek bemennek egy tranzakciós fülkébe, miután felfogadtak egy tanút az Aranyház alkalmazottai közül, hogy működjön közre az adminisztrálásban. Az üzletet azután be kell jelenteni a… – Jól van, értem. Szeretném már elkezd…

– Jalan herceg. – Kimért, megrovó tónus, az első szín, amit kihallok a hangjából. – Még napokba telik, mire igazán felkészülsz, hogy üzleteket köthessél itt vagy más parketteken. Davario Romano Evenaline rám bízta az oktatásodat, és én nem engedhetem, hogy tudatlanul kereskedj. Az engedélyt csak akkor kapod meg, ha én azt mondom, most már vásárolhatsz. – Összepréselte fakó ajkát, és addig nyújtogatta a nyakát, míg gusztustalanul roppant egyet. – Az ezer forintnál nagyobb értékű üzletkötésekhez vezető tanú szükséges, akiket arról lehet felismerni, hogy zöld jelvény van az egyenkabátjuk hajtókáján… – A gépkatonákkal hogy állunk? – vágtam közbe. – Van olyan „konszern”, amelyik ezekre specializálódik? Abból is vehetek? – Eszem ágában sem volt ilyen vásárlást eszközölni, de ebben az üres bankártekintetben csak akkor láttam valamit felvillanni, amikor Davario a hajmeresztő projektjéről, a holt hússal megpakolt fémcsontokról beszélt. – A katonákat magukat számos magánszemély és üzleti vállalkozás birtokolja. Nincs központi szabályozás, noha Umberto hercegen keresztül az állam rendelkezik a Szerelők tudásának felhasználói jogával… – Egy olyan tudás felhasználói jogával, amit senki sem ért… Azt hiszem, ezt passzolom. De mondd csak, hány tízezredrészre lenne szükségem az Aranyházból, hogy beleszólásom legyen abba, ami a laboratóriumaitokban folyik? Mennyit kellene fizetnem azért, hogy megtudjam, mi köze van a Holt Királynak mindahhoz, ami Davario irodája alatt készül? Ha ez lehetséges, Marco arca még merevebb, még halványabb lett a szemtelenségem hallatán. – A hullaanyag hasznosítása mechanikus vázakon talán… bizalmas téma üzleti szempontból, de általában véve nem titok. Az anyagot független külső szakértőktől szerezzük be. Ezeknek a neve sem minősül bizalmas információnak. – Mondj egyet – csaptam le rá szélesen vigyorogva, de reakciót hiába vártam azoktól a keskeny, vértelen ajkaktól, amelyek szerintem mosolyogni sem voltak képesek.

– Hármat is mondhatnék, az egyik nemrég érkezett a városba. – Habozott. – Csakhogy Umbertidében minden információnak értéke van, értéket pedig nem adunk ingyen. – Ezer forintért meg lehetne szerezni azoknak a specialistáknak a nevét? – Igen. – Marco a mellényzsebébe nyúlt, és elővett egy kötelezvényt; arca kifejezéstelen maradt, de a mozdulat fürgesége arra vallott, hogy az ezer arany gondolatára még egy ilyen kiszáradt teremtménynek a szíve is hevesebben ver egy kicsit. A kötelezvényt az asztalra téve lúdtollért nyúlt, hogy aláírhassam. – Nem – mondtam, kinyújtva a kezemet. Marco értetlenül nézte. – Jalan herceg, miért nyújt… – Kérem az engedélyemet, Marco. Már nyilván alkalmasnak találsz a kereskedésre, ha egyszer te magad akartál eladni nekem valamit. Hallottam, hogy az állkapcsa őröl és kattan, miközben szoros fekete kabátjából előhúzta és a kezembe nyomta a dokumentumot. – Sose bánd, Marco, öregfiú, én az ilyen helyekre születtem. Ösztönös érzékem van hozzájuk, érted. Egy hónap múlva enyém lesz az egész épület. – A vállára csaptam, inkább csak azért, hogy felbosszantsam vele, és a kezemet rázogatva távoztam. Akármilyen a külseje, ennek a fickónak kősziklából van a teste.

Aznap éjjel a szobámban Joelli asszonyságnál Hennanról álmodtam; valami sötét, köves mezőn rohant kétségbeesetten. Úgy tűnt, én magam kergetem, egyre közeledtem hozzá, a végén már hallottam is ziháló lélegzetvételét, láttam csupasz talpa villogását a holdfényben: sötétlett a vértől. Kergettem, a nyomában voltam, de sohasem értem utol – aztán mégis utolértem, és utánakaptam. A kezek, amikkel megmarkoltam, kampók voltak, fekete fémkampók, belemélyedtek a vállába. Ő elordította magát, én felriadtam, aztán csak izzadtam ott szobám fekete éjében, ráébredve, hogy én ordítok helyette.

Több napig figyeltem a dolgok hullámzását az Aranyház tőzsdeparkettjén, csináltam is néhány üzletet, kis fogadásokat kötve az olajbogyó meg a só árára. A sóval nagy tételekben kereskednek, a gazdagoknak ízesítő, mindenki másnak nélkülözhetetlen tartósítószer, és noha Umbertidének saját sóbányája van kinn a hegyekben, a falakról rá lehet látni, azért a város jelentős mennyiséget importál Afrique-ból. Amint rákaptam a dolog mechanikájára, máshol is próbát tettem. Végül a Tengeri Kereskedőháznál kötöttem ki, ennél a nagy homokkő építménynél, amely kupolával borított amfiteátrumra emlékeztet, és egy elképesztően zöld park szélén áll, majdnem a város üzletnegyedének közepén. Negyednek mondom, bár inkább kétharmad. Mindennap, pitymallattól éjfélig, a Széthullott Birodalom leggazdagabb emberei gyűlnek össze a Tengeri Ház szellős csarnokában, és rekedtre kiabálják magukat, miközben küldöncök – nagyrészt fürge eszű és még fürgébb lábú fiatalemberek, akik abban reménykednek, egy nap majd ők lesznek a kiabálók – hozzák-viszik köztük az ajánlatokat. Mindez alig különbözik a viadaloktól a cinóberi Vérlyukaknál, csak a viadalok itt merő nézetkülönbségek a rakományok értékét illetően, amikkel olyan hajók futnak be különböző kikötőkbe, amelyeket az üzletkötők többsége sohasem fog és nem is akar látni. Hajók, amelyeknek a legtávolabbi volt az úti céljuk, s amelyeket a leghosszabb ideje nem láttak már – ezek vonzzák a legnagyobb téteket. Lehet, hogy azt a hajót soha többé nem látja senki, de az is lehet, hogy három hét múlva nyers aranyrögökkel, meg sok hordó fűszerrel megrakva bukkan fel, amely annyira egzotikus, hogy nevünk sincs rá, csak étvágyunk. Hajók, amelyekről rendelkezésre áll bizonyos információ – talán egy hónapja látta egy másik kapitány, vagy az a hír járja, hogy borostyánnal és gyantával volt megterhelve, amikor az indusi partoknál leltározták tavasszal –, ezekre biztosabb fogadni, tehát kisebb oddsot kapnak. És meg se kell várnod a hajód befutását, hogy besöpörd a profitot vagy lenyeld a veszteséget – bármilyen fogadást el lehet adni, vagy tekintélyes nyereséggel, vagy éppen sokkal kevesebbért, mint amennyiért vetted,

attól függ, hogy milyen új információ érkezett közben, és mennyire megbízható ez az információ.

Az első két hétben éppen csak elbukdácsoltam, folyton nullszaldóra jöttem ki. Hiába van természetes érzékem a szerencsejátékhoz, hiába tudom fejben tartani a számokat, hiába értek az emberekhez, hiába volt mögöttem a nagy-nagybátyám hajói által képviselt hatalmas pénzügyi háttér, egyszerűen nem bírtam kisajtolni a profitot. Egyesek szerint persze a piacok manipulálása kész tudomány, olyan szakma, amelyet éveken át kell tanulni, hálózatokat kell kiépíteni hozzá, meg kell ismerni a különféle kereskedelmi területeket. Szerintem azonban egyszerű fogadásról volt szó, habár a Széthullott Birodalom legnagyobb kaszinójában, és nekem szisztémára volt szükségem. Meg több alvásra. A sok ébren töltött óra, és a visszatérő álmok, amelyekben Hennan rendre borzalmas véget ért, mindez szép lassan kikészített. A harmadik héten viszont már majdnem kétezer forintra rúgott a nyereségem, és elmentem az Aranyházba, hogy letétbe helyezzem a vételi elismervényeimet. Még mindig sorba kellett állnom, ami két szempontból is felháborító volt, először is mert egy hercegnek nem kellene egy másik ember izzadó tarkóját bámulnia, míg várakozik, hacsak persze nem király az illető, másodszor pedig mert akik előttem voltak, aligha hoztak akkora vagyont a pulthoz, mint én, és egy normális bank igenis biztosítson elsőbbséget a gazdagoknak. Nyereségem nagy része egy megegyezésből származott, miszerint dokkteret vásárolok egy goghani kikötőben. Szisztémám komplex mágiája értelmében a vásárlást magát majd csak jóval később kell eszközölnöm. Vagyis soha, amennyiben jól időzítem a városból való eltűnésemet. Merengésemből egy köhintés zökkentett ki a hátam mögül. – Jalan herceg, nos, hogy érzed magad Umbertidében? – A számmágus, akivel az első napon találkoztam. Valami fantasztikus köntösben volt, egymásba fonódó fekete és fehér alakzatok díszítették, ami megbűvölte a szemet, és egyben azt jelezte, hogy az illető hazája igen messze esik innen.

– Én… – Nem jutott eszembe a fickó neve, de ezt elég ügyesen lepleztem. – Köszönöm, jól. Eddig szépen jövedelmez, és az mindig élvezetes. – Juszuf Malendra – mondta kasztja fekete mosolyával, meghajtva a fejét. – Látom, bőrt váltasz. – Mulatva mérte végig öltözékemet. Összeráncoltam a szemöldököm. Kara is valami ilyesmit mondott. A helyi divatnak engedve ötven forintot költöttem finom selyemingekre, brokátnadrágra, magas szárú borjúbőr csizmára meg egy jó nemezkalapra, amelyen strucctoll lengedezett. – Az elegancia sohasem megy ki a divatból, Juszuf. – Gazdagember-mosolyt villantottam rá. A magamfajta jóképű fickóhoz szinte minden illik, s noha egy herceg mindig divatos, azért nem árt, ha megfelelően öltözködik. – Meggazdagodtál? – Gazdagabb lettem – feleltem, mert nem tetszett a célzás, hogy netán koldusként csöppentem ide. – Talán védelmet is vásárolsz magadnak most, hogy meggazdagodtál… hm? Egy gazdag ember nem lehet eléggé óvatos, és aki ilyen gyorsan szerzi a pénzt, nyilván sokat kockáztat. Van nekünk egy mondásunk odahaza. Kockáztatni kockázatos. – Bocsánatkérően megvonta a vállát. – Fordításban nem igazán jön át. – Lehet, hogy igazad van. – Nekem is megfordult már a fejemben a gondolat. Hiányzott mellőlem az a kétméteres északi gyilkológép. Elég, ha egy rosszabbfélébe ütközöm bele az utcán, nincs az a pénz a bankban, amely a civakodás hegyesebbik végétől megmentsen. Azonkívül Juszuf bosszantó módon fején találta a szöget: a szisztémám nem pont az a fajta volt, ami tetszik a hatóságoknak, ha netán lelepleződik, s ha ilyen esetben van mellettem egy izompacsirta, azzal időt nyerhetek a menekülésre, ha úgy hozza a sora. – Gépkatonánál hozzáértőbb védelmet nem találsz. – Juszuf kérdéssé formálta a mondatot, és félrebiccentette a fejét. – Ha egy efféle kísérget, máris igazi firenzei vagy. Hat lépéssel előbb egy igen magas külső-keleti kereskedő végzett az ügyintézéssel, és mindnyájan közelebb csoszogtunk a pulthoz. – Ez az én fejemben is megfordult már – mondtam. Holott nem. Ezek a lények nem tetszettek nekem, és annak ellenére, hogy egy ilyen

katona valószínűleg a státuszomat jelezné a többi kereskedőnek, meg általában a mosdatlan tömegnek, semmi kedvem sem volt hozzá, hogy egy efféle lény kövessen mindenhová. – Csakhogy felmerül a hűség kérdése. Hogyan bízhat meg az ember egy… gépezetben? – Hogyan bízhat meg bárkiben? Főleg ha pénzen veszi a hűségét? – A számmágus összehúzta magán a köntöst, mintha fázna, pedig az Aranyház falain kívül szinte sistergett Umbertide, és a benti viszonylagos hűvösséget is fülledtnek találta volna minden normális ember. – A Szerelők automatáit eladáskor „utánállítják”. Van egy szerkezet, amelyből ma már csak két működő példány létezik, ez kvázi lenyomatot vesz az új tulajdonosról, majd elkészít egy vékony rézpálcát, nem hosszabbat, mint az ujjam, amelyen barázdák láthatók, vélhetőleg ezekbe kódolódnak az új tulajdonos adatai. A pálcát beleillesztik egy kis lyukba a katona fejburkolatában, és már kész is a tulajdonjog átruházása. – Lenyűgöző. – Vagy legalábbis valamivel kevésbé unalmas, mint az előttem álló, ismeretlen fűszerektől bűzlő kövér núbai tarkóját bámulni. – Azért én mégis inkább egy hús-vér testőrt szeretnék. – Kardfi, Jalan herceg. Akkor szerződtess le egy kardfit. Náluk jobb védelmezőt nem találsz. Legalábbis olyat, aki vérezni tud. Megjegyeztem magamban, hogy ki kell bérelnem egy kardfit. Mivel a teljes nyereségem azon a „szisztémán” alapult, hogy az adók és tranzakciós illetékek megfizetését halogatni kell egy üzletkötőkből és alüzletkötőkből álló bonyolult hálózaton keresztül, ezek pedig csak a tervhez szükséges űrlapokon léteztek, valószínűnek tűnt, hogy papirosokon levő pénzemet hamarosan aranyra kell váltanom, és észrevétlenül el kell hagynom a várost. Ha az időzítés rossznak bizonyul, tényleg szükségem lehet valakire, aki majd vérzik helyettem – mert hogy én vérezzek, arról szó sem lehet.

HUSZONÖT Umbertide háztetőin ül a nyár, a terrakottán sistereg, fehérre meszelt falakon szikrázik, ahol gyíkok kapaszkodnak mozdulatlanul, várva, akárcsak az egész város, hogy lemenjen a nap.

Három éjjel egyvégtében ugyanaz az álom kísértett, ami mellett elhalványultak azok, amelyek az előző három héten tértek vissza újra és újra. Napközben tessék-lássék aggódtam Hennanért – kedveltem a fiút, nem akartam neki rosszat, de nem voltam a gyámja, és a Kendeth családba sem fogadtam be. A kölyök annyi más gyerekhez hasonlóan megszökött, nem az én dolgom, hogy az egész Széthullott Birodalmat végigkutassam utána. A lelkiismeretem azonban nem értett egyet – legalábbis éjfél múltán. Három reggel egyvégtében kimerülten, nyúzottan ébredtem, a szenvedő Hennan látomásai gyötörtek. Többnyire rabságban láttam, számtalan kéz ragadta meg, és vonszolta be valami sötét helyre. Láttam, ahogy a nyomorúsága köré gömbölyödik egy koszos padlón, rongyosan, csupa csont és fakó bőr, hajából kiveszett a tűz, szeme tompa, semmit sem látó. Az első reggel felbéreltem egy nyomozót, hogy keresse meg a fiút. Pénzem volt rá, annyi, mint a pelyva. A második reggel fizettem egy papnak, hogy imádkozzon és gyújtson gyertyát érte, bár nem igazán hittem, hogy az Úr pár szál gyertya fejében gondját viselné egy pogánynak. A harmadik reggel úgy döntöttem, a lelkiismeret túlértékelt valami, és feltettem magamban, hogy keresek egy orvost, hátha van gyógyszere a nyavalyámra. Mások miatt, főleg egy bugris kölyök miatt aggódni – nem, ez nem én vagyok.

Umbertide szűk sikátorok városa, amelyeknek kockaköveit csak futólag, a zenitről világítja meg a nap, akkor nyúl le sugaraival réseik és repedéseik közé. Ezekben a homályos átjárókban emberek jönnekmennek a dolguk után – a dolguk pedig rendszerint más emberek dolgainak intézése. Ezek a megbízásokat teljesítő, hitelleveleket, számlákat, írásba foglalt és hitelesített tranzakciókat kézbesítő küldöncök információk, pletykák, botrányok és intrikák csöppjeit hordozzák, amelyek folyóvá duzzadnak, egyik levéltárból a másikba folynak, páncéltermeket töltenek meg és ürítenek ki. Azt hihetnénk, Umbertidének aranyból van a vére, de nem, inkább tintából: az információnak nagyobb az értéke, és könnyebben is szállítható. És ma ezeknek az embereknek az egyike az én dolgom után járt, és mint reméltem, némi értékkel bíró tényeket hoz majd tudomásomra. Az étterem ajtaja kinyílt, és a pincérek gyűrűjéből a főpincér odavezetett az asztalomhoz egy magas, vékony embert, aki fekete utcai köpenyébe burkolózott. – Ülj le. – A szemközti székre mutattam. Verejték- és fűszerszagtól bűzlött. – Kóstold meg a fürjtojást, csodálatosan… drága. – Én már egy ideje ínycsiklandó ételeket tologattam ide-oda három díszesen dekorált lingi tányéron. Sztyeppei tokhalkaviár, apró szardellák szilvaszószban, amely művészien szanaszét volt spriccelve a porcelánon, fokhagymával és snidlinggel töltött gomba, vékony füstöltsonka-szeletek… egyik sem ízlett, pedig legalább egy aranykoronámba fog kerülni az egész. Az ember leült, felém fordította az arcát, amely éppen olyan hosszú és szögletes volt, mint a teste, és ügyet sem vetett a tojásokra. – Megtaláltam. A Központi adóscellái, odaát a Piatzón. – Kitűnő. – A bosszúság kelt bennem birokra a megkönnyebbüléssel. Mi a fenének vesztegetem a pénzem nyomozóra – magamtól is tudhattam volna, hogy előbb-utóbb rács mögé kerül. Na de adósok börtöne? – Biztos, hogy ő az? – Umbertidében nem sok északi fordul meg – főleg nem olyan tejfehér, istentelen pogány északi, mint amilyen ő. – Áttolt az asztalon egy kis tekercset. – A cím és az ügyszáma. Tudasd, ha szükséged lesz

még a szolgálataimra. – Azzal felállt, s egy pincér máris odarohant, hogy kitessékelje. Kisimítottam a tekercset, és úgy néztem a számot, mintha elárulhatná, hogyan jutott egy nincstelen gyerek az adósok börtönébe, vagy választ adhatna egy még dühítőbb kérdésre – miért pocsékoltam időt és pénzt a felkutatására. De legalább meglepően hamar és könnyen ment. Most már csak az a teendő, hogy berakjam valami biztonságos helyre, ahonnan nem tud megszökni. Akkor talán én is felépülök ebből a kellemetlen, habár szerencsére ritka lelkifurdalásrohamból. Az év, amit a Mathémában töltöttem, megtanított arra, hogy a számok titkokat rejtenek, csak éppen a kulcsukat nem adta a kezembe. Rossz tanuló voltam, azok a jelentéktelenebb számmágusok, akikre az okításomat bízták, hamar letettek rólam. A számok egyetlen aspektusa, amit úgy-ahogy fölfogtam, a véletlenek voltak – ezt is csak a szerencsejátékok iránti rajongásomból kifolyólag. A líbaiak valószínűségszámításnak nevezik, és ezzel máris megfosztják minden élvezettől. 98-3-8-3-6-6-81632. Egyszerűen csak számok. A Központi Bank? Azt hittem, halva találom Hennant valami árokban, vagy munkapadhoz láncolva egy fészerben… de hogy éppen a Firenzei Központi Bank vendége legyen! Maradtam még egy darabig, néztem az étkezőket, amint egy kisebb vagyont falnak fel, és fogalmam sem volt, hányan élvezik közülük igazán a tányérjaikon ritkásan széthelyezett, túlsózott finomságokat. Elfordultam, és intettem, hogy hozzanak még egy pohár ancrathi vöröset. Van egy bizonyos hang, amit a pénzérmék adnak ki, ha egymáson csúszkálnak, nem egészen csörgés, nem is zörgés. Az aranyérmék halkabb zajt ütnek, mint a réz vagy az ezüst. Firenzében forintot vernek, ez nehezebb, mint a vöröshatári dukát vagy aranykorona, Umbertidében pedig dupla forintot is, amire nem királyfőt préselnek, még csak nem is Ádámot, e néven a harmadikat, egyben az utolsó császárt, sem semmilyen birodalmi szimbólumot – csupán a Központi Bank szignóját. Ez az aranynak aranyon való súrlódása, dupla forintokon megcsúszó dupla forintoké kísérte mozdulatomat, amikor borért intettem, és noha éppen csak susogás

volt a beszélgetés lármájában, azért több szempár is felém fordult. Az arany mindig hangosan beszél, és erre hegyezett fülek fölös számban éppen Umbertidében akadnak. Az ebédelők legtöbbje a modernek közül került ki, akiket, mint Umbertidében mindenkit, szintén megbolondított a zavarba ejtő gyorsasággal változó divat. A ruhadivat terén Umbertidében egyetlen szabály volt állandó: az, hogy kényelmetlen legyen, drága, és egyáltalán ne hasonlítson ruhára. Újból lenéztem a számsorra. Hagynom kéne, hadd főjön a saját levében, legalább amíg az ebédemet elköltöm. Ideális körülmények között hagynom kéne, hadd raboskodjon a hálátlan kölyök még egy hónapig kenyéren és vízen. Elmajszoltam egy fürjtojást, és néztem a sokrétegű kalpagok kis tengerét, amint a tányérok fölé hajolnak. Úgy látszott, az a divat, hogy nem kell levenni őket az ebédnél – legalábbis ezen a héten. Csakhogy nem volt egy hónapom. Eljött a távozás ideje, és még egy napig halogatni is kockázatos lehet. Sóhajtva eltoltam magam az asztaltól, odatettem egy körülnyírt forintot a nagytányér mellé, és kimentem. Az itt is, ott is a ruhámba rejtett aranyak halkan surrogtak, a többi meg, a táskámba dugva, majd leszakította a karomat. A modernek figyelték, ahogy kimegyek, szemüket a rengeteg távozó tőke felé vonzotta az ösztönük.

Ta-Nam a Hizlalt Lúd előtt várt, nyugodtan, de nem szunyókálva az árnyékban. Hat őrt is bérelhettem volna abból, amit a kardfiért fizettem, de őt sokkal halálosabbnak gondoltam, és kétségkívül hűségesebbnek is a pénzéért, mert a hűség ennek a kasztnak a hitvallása. A Ta-Namhoz hasonló férfiakat kizárólag erre az egy célra nevelték valami pokoli szigeten Afrique partjai mentén, lenn délen. Megfogadtam a számmágus tanácsát, és megszereztem egy kardfi szolgálatait, amint az első ezresemet letétbe helyeztem. Szerződésének ára nagyban csökkentette az őriznivalót, ennek ellenére úgy éreztem, Juszuf jó tanácsot adott – egy herceghez csakis a legjobb illik, azonkívül a védelme hangsúlyozza azt, hogy mit ér, amit meg kell védenie. Egyébként is Umbertide szépségeihez tartozik, hogy, amint a

piac mágiái lehetővé teszik, egy pénzdarab megsokasodjon, hitel, ígéretek meg „pénzeszközöknek” nevezett kis piti kalkulációk hálózatán lebegve. Talán életemben először volt hitelem, és megengedhettem magamnak a legjobbat. – Gyere – mondtam. – Börtönbe megyünk. Ta-Nam nem válaszolt, csak követett. Nem volt könnyű ezt az embert válaszra bírni. Amit a képzés hozzáadott egy kardfihoz, annyit ki is vett belőle, mert úgy hozzá volt kötve a feladatához, hogy nem vesztegethette az időt társasági finomságokra meg fecsegésre. Most már felcserélhettem volna Ta-Namot a város legfontosabb kiegészítőjével – ha akartam volna. Közepes méretű vagyont szereztem azzal, hogy sorhajókat tettem fel bonyolult határidős rakományopciókra. A vagyonból, amihez hozzájutottam, a legtöbb dolgot megengedhettem volna magamnak. De, habár a kardfi nem egy nagy társalgó, a környék híres gépkatonái ebben aligha múlnák felül. Azonkívül, noha valószínűleg nincs náluk kompetensebb testőr, a Szerelők játékszerei engem idegesítettek. Már attól borsózott a hátam, ha a közelemben volt egy ilyen alak. Az az állandó berregése a páncélja alatti fogaskerekeknek, az a csikorgás minden mozdulatára, az a sok apró fog, amely egymásba kapcsolódik, és hogy minden mozog benne… a frászt hozta rám, és a szemük rezes csillogása sem ígért semmi jót. Ta-Nam mögöttem lépkedett, ahogy a védelemre és nem fitogtatásra szerződtetett testőrnek kötelessége is: minden pillanatban látnia kell védencét. Néha azért hátrapillantottam, hogy ott van-e még ez az én néma árnyékom. Akcióban még nem láttam, de a külseje biztató volt, a kardfiak hozzáértése pedig századok óta legendás. Izomzata erőkifejtésre való, nem mutogatásra, hogy aztán a gyorsasága lássa kárát, ő maga egykedvű és komoly, olyan ember, aki tárgyilagosan szemléli a világot. Bőre sötétebb még a núbaiakénál is, koponyája borotváltan csillogott. – Tulajdonképpen nem is tudom, minek megyünk oda – vetettem hátra a vállam fölött. – Nem tartozom neki semmivel. Azonkívül ő hagyott faképnél engem! A hálátlan kis… Lassan, de kitartóan haladtunk. Az itt töltött hetek alatt kiismertem a várost – ha mégannyi órát kellett is a tőzsde félhomályában

töltenem, üzletkötőket rászedve, százalékokkal zsonglőrködve, csípőből hazudozva. Umbertide szűk utcáin és grandiózus, nap perzselte terein ugyanolyan különös emberegyveleg nyüzsög, mint legelőkelőbb éttermeiben. Elmaradhatatlan, fekete kabátos küldöncök furakodnak át a kozmopolita tömegen. A város gazdagsága az ismert világ minden részéből odavonzza a látogatókat, noha a legtöbbjük már eleve vagyonos. Talán sehol másutt nem látni olyat, hogy egy KülsőKeletről jött lingi kalmár egy asztalnál kávézik egy líbai számmágussal, és köztük egy aranyláncokkal borított núbai ügynök üldögél. Egyszer még egy olyan embert is megpillantottam az utcán, aki a Nagy Földekről, az Atlantis-óceánon túlról érkezett, a bőre világosabb barna volt, mint az észak-afrique-i törzseké, a szeme kék, tolldíszes köntöse pedig mozaikszerű mintákban malachitgyöngyökkel volt kihányva. Milyen hajó hozhatta át azon a roppant vízen, ezt sosem sikerült kiderítenem. A sikátor majdnem utcává szélesedett, kétoldalt gipszvakolatú, öthat szintes, kopott és bezsaluzott, repedezett és elszíntelenedett ingatlanok szegélyezték, amelyek azonban belül olyan mérvű luxust rejtettek, amely nem egy palotát megszégyenítene, s egy-egy ilyen lakhely ára koldusbotra juttatta volna a legtöbb vidéki nemesurat. Elöl, egy utcakereszteződésnél szökőkút csilingelt, bár látni még nem lehetett, csak a zenéjét hallottam, és a hűvösét éreztem. – Jalan herceg. – Körülöttem hirtelen megritkult a tömeg. – Corpus Armand. – Szertartásosan a „Vasházi” melléknevet is hozzá kellett volna tennem, de ő hányt fittyet először a protokollra azzal, hogy nem sorolta el családnevemet és uradalmainkat. Hátrapillantottam Ta-Namra. Ha egy modern felrúgja az etikettet, az csak bajt jelenthet. Egy modern úgy szegi meg a protokollt, ahogyan egy Ancrath öldösi le a családodat, vagyis nem éppen hallatlan a dolog, de nyilvánvaló, hogy a fickó haragszik rád. Corpus kihúzta nem valami sudár termetét, és elállta az utamat. Mögötte berregve elfoglalta pozícióját a katonája, messze ura fölé magasodva. Furcsa párt alkottak, a modern szoros fekete ruhába öltözve, ami egyáltalán nem illett a hőséghez, bőre, ahol kilátszott, hullafehér, nem északi halvány, hanem albínó színezetű, amit

fehérítőszerrel, és ha a hírek igazak, nem kevés boszorkánysággal értek el. Mögötte a katona szinte trollméretű, magasabb bármely embernél, karcsú, hosszú végtagú, mindenféle mechanizmusok villantak ki a páncéllemezei közül, acélkarmai kerekeken megfeszített kábelekként hajladoztak, vagy éppen eltűntek a csuklóvédő alatt. – Hitelleveled a Goghan-üzletre semmis, herceg. Sem a Waylan, sem a Butarni nem hajlandó elfogadni. – Hm. – Éppen elég baj, ha egy bank elutasítja az embert. De ha a hitelét a két legrégibb firenzei bank vonja vissza, azzal gyakorlatilag kizárták a legjobb umbertidei pénzügyi játszmákból. – Ez felháborító! Hogy merészelik csip-csup bankok besározni a Kendeth nevet? Még jó, hogy nem titulálják szajhának a vörös királynőt! Ta-Nam mellém lépett. Umbertidében törvény tiltotta, hogy valaki késnél nagyobb fegyvert hordjon az óvárosban, de a borotvaéles krómacél pengékkel az övén a kardfi két lábon járó tömeggyilkosnak számított. Sajnos a Corpus mögött álló automata hírek szerint immúnis volt a döfésekre. Corpus kis, sötét szemét összehúzva sandított rám. – Országok állnak vagy buknak a pénzügyeken, Jalan herceg. Ezzel a ténnyel bizonyára nagyanyád is tisztában van. A pénzügyek alapja pedig a bizalom, az adók és szerződések tiszteletben tartásával megszilárdított bizalom. – Felém nyújtotta a szóban forgó kötelezvényeket, a lehető legvastagabb pergamenre rótt, csigavonaldíszes és a saját aláírásommal ellátott, valamint három köztiszteletben álló tanúval hitelesített dokumentumokat. – Állítsd helyre a bizalmamat, Jalan herceg. – A lisztes képű kis nyomoroncnak sikerült nem akármilyen fenyegetést csempésznie a szertartásosságába. – Ez az egész csupa sületlenség, kedves Corpus barátom. Én igenis hitelképes vagyok. – Aminthogy az is voltam. Amikor nagy gonddal üregesre vájtam pénzeszközeimet, ügyeltem rá, hogy az aktíváknak maradjon legalább akkora váza, amely az egész építményt fenntartja még egy vagy két napig a távozásom után. Már csak az volt hátra, hogy túlságosan nehéz aranyhalmomat valami hordozhatóbb vagyonra váltsam át. Olyasmire, amihez nincs szükség páncéltermekre, bizalomra, meg más hasonló marhaságra, és vágtatok is a leggyorsabb

lovon, amit lopott pénzen csak szerezni lehet. Ami azt illeti, ha a nyomozóm nem talál rám az ebédnél, már rég egy bizonyos gyémántkereskedő ajtajában állnék, s a legnagyobb drágaköveket vásárolnám fel a kollekciójából. – Éppoly hitelképes, mint… – Adóügyi problémák miatt felfüggesztve. – Corpus halványan rám mosolygott. – A Központinak be kell tudnia hajtani a követelését. – Hm. – Újabb hosszú hallgatás, kibúvókeresés. A minden üzletkötés után fizetendő banki adó igen megnehezítette, hogy tisztességes profitot tudjon összekaparni az ember az umbertidei piacokon. Én már korán felfedeztem, hogy a siker záloga az, ha nem fizetjük meg ezeket az adókat. Ehhez persze bonyolultan felépített terv kellett kifizetés-elhalasztásból, részlettörlesztésből, feltételes törlesztésből, hazugságokból és még nagyobb hazugságokból. Úgy kalkuláltam, a hét végénél előbb nem fog beütni a mennykő. – Nézd, Corpus, öreg cimbora, Vasházi és a többi. – Előreléptem, és a válla köré fűztem volna a karomat, csakhogy ő is hátralépett, a katonája pedig úgy festett, mint aki kész megragadni bármilyen kart, amely a gazdájához ér, és áthajítani a háztetők felett, akár a hozzá erősített tulajdonosával együtt, akár anélkül. – A bevett módon fogjuk rendezni ezt a dolgot. Holnap első harangszókor találkozzunk Yoolani Kávéházában, és aranyban kapod meg a törlesztést. – Megpaskoltam a bordáimat, hogy a zekém alá varrt érmék megcsörrenjenek. – Elvégre Vöröshatár trónjának várományosa volnék, az én szavam szentírás. – Rápecsételtem mosolyomat az ajánlatra, és csak úgy sugárzott belőlem a becsületesség. Corpus olyan undorodó képet vágott, mint minden umbertidei pénzember, ha a közönséges és piszkos „arany” szót meghallotta. Egész életüket erre az anyagra építik, mégis méltóságukon alulinak tartják, jobb szeretik a papirosaikat meg az ígérvényeiket, mint a pénz súlyát a kézben. Az én szememben viszont egy újabb nulla egy kötelezvényen sokkal kevésbé izgalmas, mint egy erszény, amely a kelleténél tízszer többet nyom. Bár abban a pillanatban, amikor javaim nagy része egy táskába volt pakolva, amely a nehézkedési erővel összefogva majdnem kificamította a vállamat, tulajdonképpen rokonszenveztem az attitűdjükkel.

– Tehát első harangszókor… herceg. A teljes összeget. Különben szankciókat fogunk életbe léptetni. – Sarkon fordult, szeme a katonára villant, szemernyi kételyt sem hagyva afelől, hogy a szankciók szigorúbbak lesznek a kereskedői engedélyem bevonásánál. Elhúztam Corpus mellett, egy pillantást sem vetve se rá, se a szörnyetegére, hogy leplezzem megkönnyebbülésemet. Egy kis nagyképűsködéssel meg sok hazudozással majdnem huszonnégy óra haladékot vásároltam magamnak. Kétszer annyit is megadtam volna érte! A füllentés az egyetlen pénznem, amiből szívesen költök. – Két ügynök követ bennünket – mondta mögöttem Ta-Nam. – Mi? Hol? – Megpördültem. Semmi szembeszökő nem volt a fejek tengerén, csak Corpus gépkatonája, de az is kisebbedett távolodtában, habár még mindig egy fejjel magasabb volt mindenkinél. – Nehezebb lesz leráznunk őket, ha tudtukra adod, hogy észleltük a jelenlétüket. – Ta-Nam minden megrovás nélkül mondta ezt, nem szolgalelkűségből, hanem abból a talán ésszerű meggyőződéséből kiindulva, hogy ebben a játszmában rajta kívül mindenki amatőr. Visszafordultam, és a hőség ellenére belegyorsítottam. – Ketten vannak? – Lehetnek többen is, hozzáértőbbek – engedte meg Ta-Nam. – A kettő, akit észrevettem, magánszimat… a banki ügynökök nem ilyen ügyetlenek. – Hacsak nem jelzés ez a részükről. – Magánszimatok? Nyomozók, mint az, aki híreket hozott nekem ebédnél? Lehet, hogy én vagyok a következő célpontja, és most is követ. A jelzés mindenesetre egyértelmű volt: nem csak Vasházi Corpus gyanakszik. Addig semmit sem tehetnek, míg késedelembe nem esem, figyeltetni viszont figyeltethetnek. Mindez megnehezítette a városból való szökésemet. A félelem kinyúlt onnan, ahol mindig is ólálkodik, és marokra szorította a heréimet. – A fene essen a fajtájukba.

HUSZONHAT

Ha kilyukadunk a Piatzo térre, rögtön eszünkbe jut, milyen is itt, az igazi délen a nyár. Az árnyékos és zegzugos sikátorok csatornába fogják a szellőt, azokba csak egy forró lehelet jut be a leselkedő erőszakból, de nyár közepén a Piatzóra kilépve ökölcsapásként éri az embert. Hirtelen megkívántam egy kalapot, még egy olyan nevetséges konstrukciót is, amilyeneket a modernek viselnek. A fentről jövő támadás ellen leszegett fejjel, a széles, fakó kőlapokról visszatükröződő fény ellen összehúzott szemmel siettem a Központi Bank adósbörtöne felé, amely a tér túloldalán állt. Homlokzatát tekintve előkelő rezidencia is lehetne, építészetileg is illik a környezetbe, megérdemli, hogy Umbertide egyik leghíresebb terére nézzen. Úgy hallom, télen ide járnak korzózni az előkelő polgárok, árusok kínálgatnak mindenféle finomságokat, neves zenekarok adnak elő. Nem csoda hát, hogy a nagylelkű barátokkal és megfelelő családi háttérrel rendelkező adósok a börtön elülső traktusában bérelnek lakást, ott húzva ki a heteket, hónapokat vagy akár évtizedeket, míg a vagyonuk újra meg nem hízik, hogy kifizethessék a tartozásukat meg persze a kamatokat, vagy pedig a tartalékuk végleg el nem apad, amely esetben megkezdik lassú és elkerülhetetlen vándorlásukat az épület rejtett hátulja felé. Odaértünk a palotaszerű, aranyozott, díszes főbejárathoz. Először a kapusnak kell fizetni. Az adóscellákban minden pénzbe kerül, és csak a lakbér megy hitelbe. Aki ágyat akar, enni akar, tiszta vizet akar, az fizet. Ha nem tud fizetni, eladja, amije van. Az elülső lakások cselédei a szolgálatukat adják el. A beljebb levők eladják a ruhájukat, a testüket, a hajukat, aztán a gyerekeiket. Leghátulról, az apró, zsúfolt cellákból pedig a hullák kerülnek elő, csontsoványan, meztelenül, ezeket disznóetetésre adják el, levonva a hitelt adósságuk végösszegéből. Azért tudtam mindezt, mert a sok umbertidei adósbörtön egyike várt énrám is, ha kalandjaim az árutőzsdén netán befuccsolnak. Nem

szokásom tüzetesen megvizsgálni bűneim fonákját, a szerencsejáték meg úgyis mindig a gyengém volt. A menekülési útvonalak feltérképezése azonban érdekel, ezért is igyekeztem mindent kideríteni az olyan intézményekről, mint amilyet például a Firenzei Központi Bank tart fenn. Kutatásaim eredménye ez lett: ne bukj le. Ezért is toporogtam most a lépcsőn, miközben a nap a fejemet püfölte, árnyékom pocsolyaként terült el a lábam körül, Ta-Nam pedig közönyösen álldogált mögöttem. Azért jöttem, hogy szabadságot vásároljak – de mi vezetett ide? Egy pergamenfecni. Egy feljegyzés egy olyan embertől, akinek a szolgálataira bárki igényt formálhatott, akinek volt pénze vagy hitele. Amely feljegyzést aznap kaptam kézhez, hogy a bankok visszadobták az irataimat. – Vicces lenne, ha idejövök, hogy segítsek egy rabon, és ehelyett magamat adnám a kezükre. – Elég hangosan mondtam, hogy Ta-Nam meghallja, de nem szólt semmit. Hirtelen kiszáradt a szám, úgy nyúlt föl körülöttem a város, mint egy ragadozó kéz. Mást sem akartam, mint elfutni. Elfelejteni a tervet. Elfelejteni a gyémántokat. Eldobni a nyüves aranyat is, ha muszáj. És futni. A rémlátások, amik három éjjel kísértettek, megint beúsztak a szemem elé: Hennan, amint odabenn sorvad, rothad, mint a napon hagyott gyümölcs. Szembefordultam Ta-Nammal. Mozdulatlanul állt, verejték csillogott ébenfekete karján, figyelt mindent, még engem is. – Van odabenn egy… egy gyerek, akit a gondjaimra bíztak. – Csend. – Be kellene mennem, hogy kiszabadítsam. – Csend. – Lehet… lehet, hogy veszélyes lesz. – Ez nem én voltam. Nekem a barátok ballasztok, amiket ki kell hajítani, ha a hajó túl mélyen ül a vízen. Nem rólad van szó, mondtam Hennannak, hanem más barátokról, de persze őrá is értettem. És mégsem voltam képes elfordulni. Talán megijesztettek azok az álmok. Ta-Nam ugyanazzal a beszédes csenddel nézett, nem ítélt meg, úgy festett, mint aki a karjában is elvinne a város határáig, ha azt parancsolnám, és feltenne egy gyors lóra, méghozzá minden szemrehányás nélkül. Fene a pofáját. Igyekeztem arra összpontosítani, mit művelne velem Snorri, ha rájönne, hogy sorsára hagytam Hennant. Bemenni ide árnyalatnyival értelmesebb választásnak tűnt, ha azzal vetettem össze, hogy az északi kitépi a karomat.

A börtön előcsarnokában három kifogástalanul öltözött ügyeletes átvette Ta-Namtól a krómacél tőröket, tőlem meg a stilettómat, amelynek markolatát ízléses vérrubintok díszítették Afrique belsejéből. Aztán odajött hozzánk a legnagyobbik valamilyen plasztik eszközzel, ami úgy nézett ki, mint egy rakett, csak éppen bélhúrok nem voltak benne. – Mi ez? – Gyorsan Ta-Nam háta mögé léptem, hadd dolgozzon meg végre a fizetéséért. A modernek imádják ezeket az Építőtermékeket, amelyeket a pincékből ástak elő Birodalom-szerte: a tehetősebbek között alig akad egy is, akinek ne volna valamilyen eszköze még az Ezernyi Napvillanás Napja előttről, például egy tellója, hogy beszélhessen Istennel – leginkább panaszkodhasson neki –, vagy valami névtelen izéje drótokból, különféle alkatrészekből meg üvegből. Corpus például egy furcsa masinát őrzött, rozsdamentes ezüst-acélból készült, és két egymásba illesztett, könnycsepp alakú kalickából állt, amelyek pörögtek egymásban, ha legfelül megtekertek egy fogantyút. Magasba emelte a tőzsdeparketten, és megpörgette a kalickákat, amikor üzleti ajánlatot akart tenni. Rásandítottam a közeledő szolgára. – Nem akarom, hogy… az az izé… hozzám érjen! – Rejtett fegyvereket keresünk vele, uram. – A briganti biztatóan rám mosolygott, mintha bugris vidéki uraság volnék. Meglengette a szerszámot Ta-Nam vaskos karja és egész törzse előtt. – Nekem akkor se tetszik! – Tényleg nem tetszett, de alighogy végzett a kardfinál, már jött is felém azt az ütőt lóbálva. Amint a közelembe ért, az eszköz visítani kezdett, valami embertelenül tiszta hangon, a heréltekénél is élesebben. Erre mindhárman odanyomultak, készen rá, hogy megragadjanak, akármi is a társadalmi állásom. Hamarosan kiderült, hogy ez az Építő-játékszer az aranyat is fegyvernek tekinti – az is, sok szempontból –, ezért, a személyzet mulatságára, le kellett szaggatnom a testemről háromszáznyolcvan dupla forintot, és hagynom, hogy mohó ujjak turkáljanak a táskámban levő háromezer-huszonhat darab között is. – Biztos, hogy nem akarod itt hagyni a látogatás idejére, uram? – A briganti készségesen átvette volna megőrzésre a vagyonomat. – Volt

itt már lázadás egy elejtett ezüstpénz miatt is. Ennyi pénzt bevinni oda… nem értelmes dolog. – Nem biztonságos. – A második, fiatalabb briganti, aki le se tudta venni a szemét a táskámról. – Nem normális. – Az utolsó és a legkisebb, bár ez is egy izompacsirta, akit szemlátomást dühített, hogy ekkora vagyon kerül hirtelen egy ilyen adóshelyre. – Jól el van rejtve. – Homlokomat ráncolva nézegettem a szalagok halmát, amelyeknek kettős rétege közé voltak bevarrva a forintok. – Vagyis volt, amíg tapogatni nem kezdtetek. – Felvettem egyet, és nagy zörgéssel a derekam köré tekertem. – Ta-Nam bőségesen elég, hogy megvédje az érdekeimet, akár késekkel, akár kések nélkül. – Ezt az utolsó mondatot lassan mondtam, hogy a fejükbe verjem: a kardfi bármelyik pillanatban végezhetne velük. Méghozzá tiszta lelkiismerettel, mert az umbertidei törvény arra hárítja át a bűnt, aki az ilyeneket felfogadja. A szerződés aláírásával a kardfi előre mentesül minden vád alól, ugyanolyan eszközzé válik, mint egy kard vagy egy gépkatona, és ugyanolyan ártatlanná is. Mohóságuk ellenére az őrök meg sem próbálták elvenni az aranyamat. A tulajdon és az adósság jóformán vallás Umbertidében, és sehol sem szentebb, mint éppen az adósok börtönében. Az egész börtön eszköz arra, hogy kivéreztesse, aki a karmai közé kerül – méghozzá igen szabályozott és teljességgel törvényes módon. Az ilyen nagybani, intézményes lopás az egyéni tolvajlást semmilyen formában nem tűrhette meg. Csakis a lopás szabályainak szigorú érvényesítésével lehetett fenntartani az illúziót, hogy az egész ügy törvényes és civilizált. Manikűrözött brigantink végigvezetett bennünket a börtön higiénikusabb részlegén, az út további részére pedig mellénk rendelt egy foglárt. Ennek is fizetnem kellett. – 98-3-8… hogy van tovább? – Előttünk lépkedett, egy meggyújtatlan lámpát lóbálva. – 98-3-8-3-6 – mondtam a papírra sandítva. Elmentünk a magas ablakok mellett, el a lámpafénnyel megvilágított folyosók mellett, a falakat lyuggató faajtókat rácsozott kapuk váltották fel, és az olajlámpások füstje megköhögtette az embert. – Mit jelent ez?

– Azt, hogy idén, vagyis 98-ban hozták be, nem is olyan régen, kevesebb mint egy hónapja, és hogy kódisszegény, mert annyira hátul van, amennyire csak lehet. A következő rácson bekukkantottam egy üres cellába, amelynek kőpadlóját mocsok borította, volt benne egy csupasz lóca, meg egy rongycsomó ágynak. A rongycsomóból kivillant egy szem, ekkor jöttem rá, hogy mégsem ágy. Ahogy mentünk tovább, egyre erősödött a bűz, emésztőgödörre és rothadásra emlékeztetett. A járat már inkább alagút volt, mint folyosó, meg kellett görnyednem, nehogy beverjem a fejemet. Viasztócsában egyensúlyozó magányos gyertyacsonkok törték meg itt-ott a sötétséget. Másutt nyöszörgés, zizegés hallatszott a rácsok mögötti vak és bűzös lyukakból, örültem is, hogy nem látok. Vezetőnk végül meggyújtott egy kanócot az egyik utolsó gyertyánál, és ezt az izzó fényt követtük be a pokolba. – Itt is vagyunk, 3-6. – Az ember meggyújtotta a lámpát, újra bemutatva nekünk meztelen felsőtestének izzadt, formátlan topológiáját. Négyzet alakú, alacsony teremben álltunk, amelyről nyolc boltív nyílt nagyobbacska cellákra, mindegyiket szurtos, rozsdás rács zárta le. Az odabenti teremtmények elfordultak a fénytől, mintha bántaná a szemüket. Legtöbben csupaszok voltak, de hogy férfiak-e vagy nők, azt nem lehetett megállapítani, mert egyformán szürkének tetszettek, kosz borította őket, és olyan soványak voltak, hogy már alig éltek. És az a szag… itt már kevésbé az emésztőgödöré, inkább a rothadásé… az a fajta bűz, amely napokig nem tisztul ki az ember orrából. A halál szaga – a reménytelen halálé. – Mi az utolsó rész? – Hogy? – pillantottam vissza a foglárra. – Az utolsó rész. Az ügyszám. – Ja. – Szemem elé emeltem a tekercset, és felolvastam. Odamentünk ahhoz a boltívhez, amelynek záróköve a „VI” feliratot viselte. – Hátrább! – A foglár végighúzta pálcáját a rácson, és az adósok hátrább iszkolva összekuporodtak, mint a veréshez szokott kutya. – Az újat! Mutassátok az újat!

A szürke tömeg szétvált, a cella széleihez araszolt, csupasz lábak csoszogtak nyirkos mocsokban. Velük együtt vonultak vissza az árnyékok is, és a lámpa megvilágította a szeméttel teliszórt kőpadlót. – Hol… – És akkor megláttam. Az oldalán feküdt, háttal felénk, kidudorodó csigolyáin fájdalmasan feszült meg a halvány bőr. Láttam én már halott koldusokat is a cinóberi csatornákban, akiken ennél több hús volt, pedig egy éjszakán át rágták őket a kóbor kutyák. – Nyolc-egy-hat-három-kettő! – bömbölte az őr, mintha az alakulótéren lennénk. – Talpra! A nyers hangra még én is összerezzentem, pedig én arannyal megrakva fogok kisétálni innen, és a hasamban egyszeriben megsavanyodott az ebéd, aminek az árából e lelkek valamelyikének szabadságát is meg lehetne vásárolni. A férfi bicepszéhez kaptam. – Elég. Nyisd ki. – Összecsikordítottam a fogam. – A Söpredékkvártélyban rácsot nyitni két hatos – mondta az minden neheztelés nélkül. Halászni kezdtem a zsebemben apró után, végül sikerült három hatszegélyű rézpénzt előkaparnom. – Rajta. – Remegett a kezem, bár nem voltam biztos benne, miért haragszom. A foglár tüntető lassúsággal válogatott a kulcsai közt, végül a legnagyobb vasdarabot a karikán beleillesztette a zárba. Még egyszer rávert a rácsra, hogy belesajdult a fogam, és elhúzta a kaput. – Biztos, hogy ő az? – Az alakban nem volt semmi ismerős. A gerince felé ívelő bordák kiálltak a testéből, a haja ragacsos a szutyoktól. Karomba kaphatnám ezt a csont- és bőrcsomót, és könnyűszerrel fel tudnék egyenesedni vele. Az a sok kilométer, miközben dél felé gyalogoltunk… azért vezette ki a sivár északi pusztaságból, hogy itt végezze? Átadtam a táskám Ta-Namnak, és beléptem, magamon érezve az adósok tekintetét kétfelől, kezük szinte karmokká görbült. Bűzük könnyet fakasztott a szememből, megakadt a torkomon. Öt lépés, és már ott is voltam mellette. Tisztára rugdostam egy kockakövet, és fél térdre ereszkedtem. – Én vagyok az… a herc… Jalan.

Egy kis rángás, összehúzódás, mintha a csontok összébb tömörültek volna a bőr alatt. – Nincs semmi… – Nem tudtam, mit mondjak. Hogy nincs semmi baja? Hogyne lett volna? Kinyújtottam a kezem, és magam felé fordítottam. Fényes szempár figyelt a gubancos haj alól. – Hennan. – Alácsúsztattam a karjaimat, és a piszokkal nem törődve magamhoz húztam. Még annál is könnyebb volt, mint ahogy kinézett. Könnyedén felálltam vele, és a kapu felé fordultam, amely éppen akkor csukódott be. – Hé! – Előrelódultam, karomban a fiúval, a lábam megcsúszott a szennyben, de még a fele utat sem tettem meg, amikor a foglár elfordította a kulcsot. Rám vigyorgott a rácson keresztül. Kardfim mozdulatlanul állt a terem közepén. Döbbenten néztem egy darabig, aztán ráébredtem, hogy a foglár a szó szoros értelmében nem veszélyeztette testi épségemet. – Ta-Nam! Vigyél ki innen! A kardfi maradt, ahol volt. A másodperc a végtelenségig nyúlt, a gyomrom feszes, nehéz gömbbé csomósodott. Hennan nehéz lett, mint a só. – Ta-Nam! Egy kardfi nem bonthatja fel a szerződését! – Nincs sok igazság a világban, még kevesebb a bizonyosság. A halál, az adók, nagyjából ennyi. De a kardfiak hűsége legendás… – Te bontottad fel a szerződést, hercegem. – Ta-Nam úgy hajtotta meg a fejét, mintha a dolog szomorúsággal töltené el. – Papírral vásároltál meg. Egy napja odajött hozzám egy ember, és megfizette a következő szerződésemet, noha közöltem vele, hogy nem tudom, mikor fogsz elbocsátani a szolgálatodból. Azt is közöltem vele, hogy uramnak be kell majd számolnom a beszélgetésünkről és az egyezségről. Ő azonban elmagyarázta, hogy nincs uram, mert a Butarni Bank nem fogja elfogadni a csekkedet, lévén hogy a Központi Bank felfüggesztette a hiteledet adóelkerülés vádjával. Mivel pedig nem volt uram, az új szerződés automatikusan életbe lépett. – Minek a vádjával? – Corpus is ezt mondta. – Nincsenek semmilyen nyüves vádak! És melyik rohadéknak dolgozol most? Ta-Nam felemelte a fejét, és szembenézett velem.

– Corpus Armandnak a Vasháztól. – Belenyúlt kis oldaltáskájába, és előhúzott két fa tekercstokot. – A vádakat ma reggel terjesztették elő. A nevedben átvettem, de Corpus parancsára visszatartottam őket. – Az az én pénzem! – A kezében lógó táskára mutattam. Az ő karját nem húzta le annyira, mint az enyémet. – Megmondtam Corpusnak, hogy van egy táska ara… – Nem mondhattad meg! A kardfiak nem árulkodnak! – Körülöttem fejek emelkedtek fel, fordultak a táska felé Ta-Nam kezében. Fakó, piszkos kezek markolták a rácsot a hét másik ív torkában, fénylő szemek bámultak. – Nem volt szerződésünk, hercegem. – Ta-Nam még egyszer meghajtotta a fejét, és menni készült. Még feneketlen kétségbeesésemben is belém hasított, hogy nem vonszolt ki onnan, nem szaggatta le a dupla forintokat a testemről. Corpus azokról nem tudott, a kardfiban pedig nem volt több rosszindulat, mint egy kétélű pengében. – Hülyeség – mondtam. Ta-Nam és a foglár elindult, még sötétebb homályban hagyva bennünket. Lépésről lépésre távolodott tőlünk a fény, sötétség nyomult elő mindenfelől, és jöttek vele az adósok is. – Hülyeség. – Muszáj volt megismételnem. Hennan, aki olyan könnyűnek látszott, még nehezebb lett a karomban. Átjárt az elárultatás érzése, és hirtelen, a semmiből, rám tört Snorri elvesztésének fájdalma. A barátság most értékesebbnek tetszett, mint a felbonthatatlan szerződések. Bármennyi hibája van is, az északi nem állt volna ott tétlenül, nem hagyta volna, hogy ez bekövetkezzék.

HUSZONHÉT

A Központi Bank börtönének egyetlen pozitívuma, hogy nem bűnözők lakják. Nem gyilkosok, nem szenvedélybetegek, nem tolvajok, hanem olyan emberek, akik elég komoly adósságot tudnak felhalmozni, hogy eljárjanak velük szemben, és elég tisztes forrásaik vannak, hogy börtönbe kerüljenek, és ne kés végezzen velük. Ha ehhez még hozzávesszük, hogy a rabok abban a sötét és bűzös cellában háromnegyedrészt már éhen haltak, gyengébbek, mint egy egészséges gyerek, a rémisztő kilátások akkor is legföljebb nagyon rosszakká minősülnek vissza. A körülöttem csoportosuló adósokat annyira lenyűgözte az a marék apró a zsebemben, hogy pár fél rézpénz ígéretével sikerült rendet teremtenem közöttük. Ha tudták volna, hogy annyi aranyat viselek a testemen, amivel mind a nyolc cella összes rabját ki lehetne váltani, talán alantasabb ösztönök léptek volna működésbe, és a tömeg szörnyeteggé vált volna. Hennan némán feküdt mellettem, miközben én ígéretekkel és taszigálással igyekeztem sakkban tartani a legpimaszabbakat. Figyeltem a sötétséget, és aggódtam. Legégetőbb félelmem persze az volt, hogy az őrök odajönnek, és megfosztanak a maradék vagyonomtól is, de Umbertide nem olyan, mint más helyek, adósbörtönei bizarr intézmények, szigorú szabályok irányítják őket. Egy adós, miután belépett a börtönbe, bármikor kiválthatta magát, ha módjában állt, de ez nem volt kötelező. Az adós továbbra is birtokolhatta mindazt a tulajdonát, amit sikerült megőriznie, sőt azt remélték, hogy a börtön kényelmes első traktusából folytathatja a vállalkozását, és eleget kereshet ahhoz, hogy egyenesbe jöjjön. A börtönben a megélhetésre költött minden egyes pénzdarabjának egy része a hitelezőjének jutott, vagyis minden nappal, amíg élek, én is a hatalmas tartozásomat farigcsálhatom majd. Egy örökkévalóságnak tűnt, de egy óra sem telhetett még el, amikor visszatért a foglár. Késlekedése, nyugodt testtartása arról árulkodott, hogy a kapunál őrködő fiúkkal még nem beszélt. Talán azt sem tudták még, hogy lefüleltek, de a nálam levő vagyon híre hamar el fog terjedni. A foglárt az apró csalta vissza, amit akkor látott, amikor fizettem neki a cella kinyitásáért. Tudta, hogy maradt még

hatosom, meg egy marék félpénzem is, és nem lopni jött, hanem eladni. Így működnek a dolgok Umbertidében. Letette a lámpáját a padlóra, és felém nyújtott egy gyertyát: olyan vastag volt, mint az alkarja, és feleolyan hosszú, olcsó sárga faggyú, füstölni és kormozni fog, de eltart egy ideig. – Egy kis világosság, nagyuram? – Ugyanúgy vigyorgott rám, mint amikor bezárta a kaput. Fogazatának ritkásnak és szürkének kellett volna lennie, ehhez képest meglepően fehér, egyenletes kis fogak sorakoztak a szájában. – Mi a neved, foglár? – A személyes kapcsolat megteremtése mindig hasznos. – Racsónak hívnak. – Kihívó tekintettel mérte végig a rácsokhoz préselődő halvány arcokat. – Ezt, ajánlom, senki se felejtse el. – Szóval Racso. – Tudtam, hogy pénz nélkül én sem jelentenék neki többet csontokra tapadó, rothadó húsnál. – Mennyibe kerül a gyertya? – Két félpénzbe. Vagy egyért megkaphatod a harmadát. A meggyújtás ingyen van. – Elmosolyodott. – Először. Noha Umbertide civilizáltságának köszönhettem, hogy nem rabolnak ki és döfnek le a cellámban, a „civilizáltság” szó mégsem illik ide. Nevezzük inkább a halál szabályzatának. Pennynként és félpénzenként kapaszkodni az életbe, míg el nem fogy a vagyonod. Ott ülve és az élet alapszükségleteire alkudozva valahogy tisztességesebbnek tűntek az egyéb börtönök szokásai: a verés meg az őrök és rabok által eszkábált és továbbadott kések. – Mennyiért válthatnám ki a fiút? Mivel tartozik? – Nem lehetett valami sok. Már az is megdöbbentett, hogy egyáltalán hivatalos adósságot tudott felhalmozni. – Hm. – Ráeső aggodalmas képpel vakargatta a hasát. – Fogas kérdés. – Fogas kérdés? Az adósok börtönében van. Adós. Mennyivel? – Hát… – Csak egy számot kell kiböknöd. – Hatvannégyezer. – Sustorgás a cellákban. – Penny?

– Mit számít? – kérdezte Racso. – Hát… semmit. Hatvannégyezer? Ekkora szám nincs is. – Ez a… – Senkinek sincs hatvannégyezre! – Talán még nagyanya sem tudná rátenni a kezét hatvannégyezer aranykoronára anélkül, hogy el ne adna valami szent dolgot, vagy vért ne ontana érte. – Ki adott neki ennyi pénzt kölcsön? – Ez amolyan kódféle. – További vakarózás, aztán Racso lehajtotta kopaszodó fejét, mintha ezt a beismerést szégyellnie kellene egy olyan embernek, akit azért fizetnek, hogy nézze, amint a rabok éheznek. – Azt jelenti, hogy a banknak különleges oka van rá, hogy itt tartsa. Ez visszaélés a rendszerrel. Kínos helyzetbe hozza a becsületes embereket, és megkérdőjelezi a törvényt. – A fejét rázva, bánatosan kiköpött. Visszatértem a konkrét valósághoz. – Szóval egy penny a gyertyáért. És étel, nekem meg a fiúnak, kenyér, vaj, alma? – Egy hatos. – Megint a vigyor: örült, hogy újra ismerős terepen járhat. – Remélem, tudtok gyorsan enni. – A mögöttem levőkre pillantott, akik beleborzongtak a várakozásba. – Mennyibe kerülne kijutni innen, privát cellába, előrébb a folyosón? – Hm. – Lassú, szinte szomorú fejrázás. – Ahhoz ezüst kéne, nagyuram. Itt, a sötét cellasoron még színét se láttam olyannak. Neked talán van? Van ezüstöd, nagyuram? – Látszott, hogy nem tartja valószínűnek. – Egyelőre maradjunk az ételnél – mondtam. – Meg persze a gyertyánál. – Előhalásztam a zsebemből egy hatost meg egy pennyt. Racso egy kis falapáttal vette el a pénzt, ami az övére volt akasztva. Ez biztosította, hogy sose kelljen kézközelbe jönnie a rácshoz. – Megegyeztünk. – Eltette a pénzt, bólintott, és odanyújtotta a gyertya hidegebbik végét. Azután beletörölte a kezét a nadrágja oldalába, és elballagott, valami tavaszi dallamot fütyörészve, amely virágokat és jókedvet idézett.

Amikor visszajött, egy fonott kosárban három ropogós héjú cipót, egy darab kék sajtot meg fél tucat jókora, nyártól duzzadó almát hozott. Odagurított egy kerekes hordót is, amelyből vizet mert azoknak, akik meg tudták fizetni. Víz cserélt gazdát rézpénznyiradékért, bal cipőért, bádogpohárért – tulajdonosa a tenyerébe kapta a vízadagot –, meg találkák ígéretéért a fiatalabb nőktől. Nekem egy pennyt kellett fizetnem két pohárért meg a tartalmukért, mert az előző rendelésemben vízről nem esett szó. – Először két almát adj – mondtam. Racso odagurította őket a rácshoz. A két legnagyobb és legkevésbé halottnak látszó férfinak, Artemisnek és Antoniónak adtam őket, akikkel már előzőleg tárgyalásokat folytattam. Helyet csináltak, hátrább szorították a rabokat, míg átvettem a többi ételt is. – Ha jól viselkedtek, osztozkodhattok majd egy kis ropogós héjon. Ha pimaszkodtok, állkapcsok fognak törni. – Könnyű a kemény embert játszani, ha mi magunk fittek, jól tápláltak és egészségesek vagyunk, az ellenség pedig csupa csont és bőr. Hátunkat a falnak vetettük, a kenyér közöttünk, a poharak a padlón, az égő gyertya a lábunknál, és enni kezdtünk. A fiú vízbe mártogatta a kenyerét, hogy fájó ínyével meg tudja rágni. Még mindig nem tudtam megsaccolni a korát, neki pedig elképzelése sem volt róla. Ma úgy tippeltem, tizenkét éves. Kiéhezettnek látszott. Mind annak látszottak. Aggastyánok fiatalos étvággyal. Vénasszonyok apró, öregemberforma gyerekekkel. Egy anya vén hárpiamellekkel, karjában kosztól fekete, mozdulatlan gyermek. Leerőltettem a torkomon, amit tudtam, a többit hozzájuk vágtam, elhordva őket mindenféle koldusnak meg tolvajnak. A félelem vette el az étvágyamat. Hennan hamarabb magához tért, mint vártam, arca ráncokba ugrott a sajt láttán, aztán magába tömte. – Óvatosan… még rosszul leszel nekem. – Magához tért, mondom… továbbra is bőrrel bevont csontváz volt, de a fény visszaköltözött a szemébe, és a szó is a nyelvére. – Miért jöttél ide? – kérdezte. Én is ugyanezt kérdeztem magamtól. – Mert hülye vagyok.

– És miért zártak be? Van pénzed. – Többel tartozom, mint amennyim van. – Ez felnőtt életem története. Rövid történet, de eddig még sohasem zárt a pokol fenekére. – Az adósok börtönében amit behozol, az a tiéd. Ezt hívják csődnek. – Hogyan fogunk kijutni innen? – Megtörölte a száját a keze fejével, és a vízéért nyúlt. A cella túlsó végében összeverekedtek a cipón, amit közéjük hajítottam. – Nem tudom. – Számomra az igazmondás mindig fájdalmas. Ha pedig egy gyereknek mondok igazat, aki hősnek tart, minden szavam megtelik tüskékkel, és nagyon nehéz kiköpni őket. – Nem kellett volna megszöknöd. – A vádaskodás haszontalan dolog, de csak a nálam jobb ember nem rúg bele a földön heverőbe, ha már ott van előtte. – A cinóberi palotában voltál, az ég szerelmére! Most meg… – A többiekkel akartam lenni… – A kezében levő almát nézegette, amely véres lett, ahol beleharapott. – De nem találtad meg őket, igaz? – Snorri és a többiek Cinóberben élvezték nagyanyám vendégszeretetét. Snorri immár másodszor. Ki van zárva, hogy előbb értek oda a határhoz, mint a lovasok, a lovasokat pedig láttam visszatérni, úgyhogy nyilván elfogták őket. – De megtaláltam. – Olyan halkan, hogy alig hallottam. – Mi? Hol? Én már egy hete itt vagyok, és nyomukat se lelem sehol. – Kara itt van. Ebben a börtönben. – Ne már! – Ezt nem tudtam elhinni. Hogy bír egy ilyen hely benn marasztani egy völvát? Elképzeltem, amint a szemben levő cella rácsa mögül figyel, egy szürke arc a többi között, de erre gondolni sem akartam. – Hol? – Elöl szolgál. – Hennan letette a kenyeret, és fájdalomtól felpüffedt hasára szorította a kezét. – Nem tudja, hogy én is itt vagyok. – De te tudod, hogy ő itt van? – Kétkedve vontam fel a szemöldököm. – A hír elölről hátra terjed, visszafelé nem. Mondják, hogy Lady Connagiónak van egy pogány cselédje, fehér hajú, fehér bőrű, aki a bűbájolásával meg tudja gyógyítani a szemölcsöt. Akkor hozták be, amikor engem.

– Az ég szerelmére! – Ezer kérdés akart kiszökni a számon, de a legnagyobbik lett az első. – Hol a kulcs? Hennan közelebb csúszott, és halkabban mondta, mert a cipóháború a végéhez közeledett, a győztesek meglazult fogakkal estek neki a gyürkének, a vesztesek sebeiket nyalogatták. – Erről nem beszélhetek. Ezért vagyunk benn.

HUSZONNYOLC

Hennan szavának állt, nem volt hajlandó beszélni a kulcsról. Minden elsziszegett kérdésemre hallgatás volt a válasz. Kimerített a faggatózás, de a gyerek összeszorította a száját, úgyhogy végül elbóbiskoltam, pedig azt sem tudtam, süt-e még odakinn a nap, vagy nem. Egy könyvről álmodtam, fix, hogy életemben először. Régóta az a véleményem, hogy egy könyv két borítója között semmi érdekes nincs, kivéve a bíboros whiskyjét meg a pornográfiát természetesen, most viszont lázasan lapoztam álmomban. Még álmomban sem akartam olvasni azt a holmit, de valami kényszer hatására mintha egy bizonyos lap után kutattam volna. Igyekeztem az írásra összpontosítani, de a betűknek nem volt értelmük, erre-arra csúszkáltak, mint amikor egy pók elfelejti, hogyan kell használni azt a rengeteg lábát. Még egy oldal, még egy, aztán még egy, és akkor megláttam, egy közönséges szó a többi közé rejtve, de megakadt rajta a szemem. Sageous. És amint kimondtam, az álomboszorkány arca fölemelkedett a lapról, hozta magával a szöveget is, úgyhogy a szavak a bőrén feküdtek, úgy süllyedtek bele, akár a tetoválás. És a neve – az meg

eltűnt szája fekete nyílásában, amely egyre szélesebbre tárult, és kimondta az enyémet. – Jalan herceg. – Te! – Felugrottam, a könyv leesett a padlóra. Ott álltam abban a szobában, ahol először találkoztunk, a Magasvár egyik vendéghálójában, Crath-városban, Ancrathban. – Mi az ördög? – Álmodsz, Jalan herceg. – Azt… azt én is tudom. – Leveregettem magam, és körülnéztem. Nem álomnak tűnt. – Miért vagy itt? Azt akarod, hogy Barakiel megint keresztüldöfjön? – Egyáltalán nem kedveltem ezt az embert, minél előbb ki akartam verni a fejemből. – Szerintem ma éjjel egyik barátod sem fog megzavarni bennünket, Jalan herceg, sem a fény, sem a sötét. – Megérintett egy szót a bal karján, egyet a jobbon, amint a fényről és a sötétségről beszélt. – Azért vagyok itt, hogy mentsem, ami menthető. Ki kellett volna szabadítanod a fiút, és elvinned az északiakhoz. Ennyi arannyal őket se lett volna nehéz kiszabadítanod. Egy egész hadsereget bérelhettél volna ennyi pénzért. Ehelyett itt talállak bezárva a gyerekkel az adósok börtönébe. – Kellett… volna? – A pogányra meredve próbáltam kihüvelyezni, mit zagyvál. – Te küldted az álmokat. Már azt hittem, megőrülök! – Az a sok éjszaka, amikor Hennan arca kísértett. Tudtam, hogy az nem én vagyok. – Te rohadék! – Tettem feléje egy lépést, de mivel onnantól nem engedelmeskedett a lábam, megálltam. – Úgy látszik, túlbecsültelek, Jalan herceg. – Sageous visszahessegetett, és áruló lábam engedelmeskedett neki. – Egy ember, aki önként bemegy a börtönbe, ritkán jön ki a maga erejéből. Attól tartok, megbízóm kénytelen lesz elkönyvelni kudarcodat s az ebből eredő veszteségét. – Megbízód? – Kelem azt kívánja, szabadítsd ki társaidat az Aranyház fogságából, hogy folytathassák útjukat, és elvigyék hozzá Loki kulcsát. De azt hiszem, ebből most már semmi sem lesz. – De hiszen a bankárklánok Kelem tulajdonai… – Ám alig mondtam ki, eszembe jutott, hogy volt szó valami viszályról is közöttük.

– Az Aranyháznak saját ambíciói vannak, és az utóbbi években más érdekekhez közeledtek. – A Holt Király! – Összeállt a kép. Vagyis kezdett összeállni. – A gépkatonák meg a hullahús… – Úgy bizony – bólintott Sageous. – Szóval a bank elfogta Snorrit, azt remélve, hogy megtalálja Loki kulcsát? És amikor megszerzik, átadják a Holt Királynak. – Nem hangzott valami jól. – Talán igen, talán nem. Ahogy mondtam, saját ambícióik vannak. De a kulcsot még nem találták meg. Északi barátaid biztosan tudják, hol rejtőzik, ezért akarta Kelem, hogy szabadítsd ki őket. – Meg is kérhetett volna! Sageous úgy mosolygott, mintha mindketten tisztában lennénk vele, hogy mit válaszoltam volna rá. Ezért Hennan után küldött, szelíd nyomását a rossz lelkiismeret szavának is lehetett értelmezni. Kelem fontosnak tartotta, hogy Snorri ne érezze úgy, mintha a találkozás felé noszogatnák, mert esetleg még meggondolná magát. Némi elégedettséggel töltött el az a tény, hogy sem az álomboszorkány, sem pedig az ajtómágus nem ismerte ki egyikünket sem. Engem a lelkiismeret soha nem sodorna bajba, Snorrit pedig semmi sem térítheti le útjáról, a legkevésbé az, hogy Kelem azt akarja, menjen végig rajta. Sageous mosolya kitartott még egy darabig, aztán úgy tűnt el, mintha ott sem lett volna. – No és látogatásom célja, ugye. – Elindult felém; elég ijesztő volt, de nálam egy fejjel alacsonyabb. – Hol van Loki kulcsa? – Szeme feneketlen pocsolyává vált, és rajtam végigsöpört a rettenet. Úgy zuhantam bele a sötétbe, hogy az igazat ordítoztam. Nem tudom. Nem tudom. Nem tudom! Átizzadva ébredtem, még mindig ezeket a szavakat ordítoztam, Hennan meg rázott, és azt kiabálta, hogy ébredjek fel. Az álomboszorkány látogatása után megfogadtam, hogy soha többé nem fogok aludni.

***

Egynapi nyaggatás és egy újabb étellázadás biztosította elkülönülés kellett hozzá, hogy Hennan végre hajlandó legyen beszélni a kulcsról. Amint az élelem bekerült a szervezetébe, és egy kicsit erőre kapott, a fiú az égvilágon mindenről beszélni akart, Karáról, arról, hogy hogyan kapták el Snorrit, arról, hogy mi történt Tuttuguval. Nem figyeltem rá. Engem csak egy kérdés érdekelt – hol a kulcs? Végül az ingatta meg elhatározásában, hogy muszáj volt beszélnie valamiről, még ha arról is, amiről, megígérte, nem fog. – Kara eldugta – mondta. – Snorri sose bízná rá a kulcsot. – Végignézte, ahogy eldugja. – Elásták valahol? – Nem tudom, mire számítottam, de a gondolat, hogy a kulcs másfél méter mélyen fekszik valami dobozban, vagy egy repedésbe van beszuszakolva egy sziklafalon, nem sok reménnyel kecsegtetett. Egy ilyen holmi nem marad rejtve. A nemszületettek is megérezték a vonzását, sőt mintha a nekromanták is követni tudták volna a nyomát. Ha az az egyetlen holmi, amit a Központi Bank akar tőlünk, nem lesz a helyén, amikor sikerül kialkudnom érte a szabadon bocsátásunkat, akkor mindnyájan ugyanúgy fogjuk elhagyni a börtönt, és senki sem jár jól vele, csak a disznók. Azonkívül ha rájövök, hol van, Sageous a legelső alkalommal kipiszkálja az agyamból, amint elalszom. Két rossz közül talán az lenne a kisebbik, ha Kelem kapná meg a kulcsot, és nem a Holt Király tenné rá a mancsát, habár egyik rosszabb, mint a másik. Az egyetlen remény az, ha kiderítem, hol van, és a magam javára fordítom az információt, mielőtt legközelebb elalszom. – Mondd, hogy átadták valakinek megőrzésre, valakinek, akiben megbízhatunk. – Senki sem jutott eszembe, akiben én megbíznék, de Snorrinak talán több barátja van, vagy kevésbé izgatja ez a probléma. – Snorri nem adta oda senkinek – felelte Hennan. – Hát akkor hol van? – súgtam, odébb lökve egy vénséget, akinek sikerült elbotladoznia az őreink mellett, miután egy almamag fölötti marakodásban az arcába könyököltek. A fiú megvakarta a fejét, mintha a kérdésen rágódna. – Hennan! – Próbáltam kirekeszteni a hangomból a kétségbeesést.

Visszahúzta és kinyitotta a kezét. Egy kis vaslapocska feküdt a tenyerén, akkora, mint a kisujjam körme, egyetlen rúna volt belevésve. Kara is ilyeneket hordott a hajában, míg el nem hintette velük a hardassák pusztulását az Osheimi Keréknél. Hennan a kosztól összecsomósodott hajában rejtegethette. – És ez mit segít rajtunk? – Nem azt mondtam, hogy nem fog. Láttam én már csodákat sarjadni efféle rúnák után. Hennan a homlokát ráncolva igyekezett felidézni a pontos szavakat. – Hulljon rá egy kulcs árnyéka, akkor kinyitja az igazságot, és felfedi a hazugságot. – Hogy mit csinál? – Úgy látszik, elfelejtette a ráolvasást. Csak valami zavaros értelmetlenség maradt meg belőle. Egy apró remény halála jobban tud fájni, mint egy egész korszaknyi elkeseredés. Ez az állandó félelem újra a gyomromba szúrt, és könnyek szöktek a szemembe. – Ez a kulcs. – Hennan egyre a rúnát nézte. – Csak éppen nem látjuk, és nem tudjuk használni, amíg a varázslat alól fel nem oldják. Képtelenségnek hangzott. – Mivel, egy árnyékkal? – Igen. – Egy kulcséval? – Igen. – Krisztusom. – Nekidőltem a durva falnak. – Szerinted ezeknek itt van kulcsuk? – Félrehajoltam, és elkaptam a vénség bokáját, aki végül csak kinyúlt a padlón. – Hé! Van egy kulcsod? – Hangosan felröhögtem, azzal a fajta röhögéssel, amelytől megfájdul az ember melle, és amely csak egy hajszálnyira van a sírástól.

Abban is van valami jó, ha az ember egy cellában üldögél, és semmi dolga azon kívül, hogy vigyázzon arra, ami az övé, meg hogy az éhségét pátyolgassa – ilyenkor sok a szabad ideje. Gondolkodhat, tervezgethet. Ahhoz, hogy megcáfoljuk azt az ostobaságot, amit Kara adott be Hennannak, nyilvánvalóan olyasvalakire volt szükségünk, akinek van kulcsa. Az egyetlen ember, aki lejön ide a börtön

bendőjébe, az a barátunk, Racso. Szóval csak annyit kellett tennünk, hogy ráhullajtjuk Racso kulcsának árnyékát erre az izére, erre pedig akkor lesz lehetőségünk, amikor Racso legközelebb kinyitja a cella ajtaját. Racso akkor jön vissza, amikor megint kedve szottyan élelmet és vizet árulni az adósoknak, vagyis úgy jó tizenkét óra múlva. Nekidőltem a falnak, és felszólítottam Hennant, mesélje el, hogyan sikerült Snorrinak mindnyájukat bekasztliztatnia. – Egyáltalán hogy a fenébe találtál rájuk?

És Hennan elmesélte. Az élelem, amit a Róma Csarnok konyhájáról lopott, két napig tartott ki. Éhes volt és fáradt, amikor végre sikerült felkéredzkednie egy öreg házaspár szekerére, akik rokonlátogatóban voltak Hemeróban. A két vénség mintha mindenét felpakolta volna arra a szekérre, mégis találtak helyet a fiúnak a rakás tetején. Ennek fejében Hennan vizet hordott nekik, tűzrevalót gyűjtött, legeltette a lovaikat. Nekem ez az egész úgy hangzott, hogy az öregek megsajnáltak egy furcsán fakó bőrű koldusfiút. Mindenesetre így jutott el Hennan a firenzei határ közelébe, attól tizenöt kilométerre tehették le. Mindenféle dűlőutakra térve kelt át végül a két királyság határán, egy olyan ponton, ahol nem voltak őrök, hogy elkergessék. Naptól leégve, éhesen érkezett meg Umbertidébe, már az utolsó morzsa is elfogyott abból, amivel koros jótevői búcsúzáskor megajándékozták. Magába a városba szennyvízcsatornákon át és falakat megmászva lopózott be; mivel Umbertidében amúgy is sok az utcagyerek, a kapukon nem eresztenek be ilyeneket az őrök. Csak akkor döbbentem rá, mi is az igazi probléma, amikor Hennan már majdnem végzett beszámolójával. Összeszorult a gyomrom, és semmi kedvem sem volt feltenni a kérdéseket, amiket pedig muszáj volt feltennem. Kipréseltem magamból a szavakat. – Mikor kaptak el? Hennan összeráncolta a homlokát a gyertyafényben.

– Nem tudom. Itt lenn minden egybemosódik, nincsenek nappalok meg éjszakák. – Saccold meg. – Két nappal azelőtt, hogy idejöttél? A gyomorszorító érzés még vadabb lett, mintha valami nagy kéz akart volna lerántani a cellapadló alá. Azt hittem, Hennan mindvégig itt volt a börtönben, amióta én Umbertidében időztem. – De hát olyan sovány vagy… – Szeméten éltem, utcán háltam… hetekig. Snorri nem az úton jött. Legalábbis az elején. Hajóra szálltak a folyón… – A Seleenen? – A ravasz csibészek. Nem bíztak benne, hogy nem kotyogom ki a kulcsot, és tudták, hogy a vörös királynő utánuk küldet. Azt csinálták, amit az északiak szoktak. Nekivágtak a víznek. – Igen, megkértek egy kereskedőt, hogy vigye le őket a hajóján a tengerig. Valami firenzei kikötőben szálltak partra, és onnan gyalogoltak el Umbertidébe. Láttam, amint belépnek a Visszhangkapun. Ott szoktam aludni, egy háztetőn. – Szóval találkoztatok, és… – Néhány óra múlva elvittek bennünket a katonák. – Katonák? – Hát, egyenruhájuk volt meg kardjuk. – Miért, mit műveltetek? – Semmit. Kara kivett nekünk egy szobát, elmentünk egy fogadóba, és Snorri megetetett. Arról beszélgettek, hogyan fogják megkeresni Kelemet, amikor odaérnek a bányáihoz… Kara azt mondta, nincsenek messze. Aztán bejöttek a katonák. Snorri leütött néhányat, és elbarikádoztuk magunkat a szobában. Akkor beszélte rá Kara Snorrit, hadd rejtse el a kulcsot. Snorri azt mondta… – Hennan megint összeráncolta a homlokát, igyekezett pontosan idézni a szavakat. – „A fiún rejtsd el. Hogy adhasson nekik valamit.” – A francba. – Rossz hír. Nagyon rossz. – Miért? Mi a baj? – kérdezte Hennan, mintha nem lett volna elég bajunk eddig is, hogy szentségeljek, valahányszor csak kinyitom a szám. – Ha a kulcs kell nekik, akkor hamarosan itt lesznek.

Hennan persze kérdezősködni kezdett, de ez egyszer semmi hihető hazugság nem jutott eszembe, az igazság pedig túl ronda volt, hogy megosszam vele. Amikor azt hittem, hogy az Aranyház hetek óta fogva tartja Snorrit, mégsem jöttek el az adósok börtönébe, hogy a többi foglyukat kivallassák, a dolgok nem tűntek olyan sürgősnek. Ha három hetet vártak, valószínű, hogy várnak még egyet vagy kettőt. Saját kérdéseim ide-oda pattogtak a fejemben, és csupa kellemetlen választ kergettek. Miért fogták el Snorrit, ha nem a kulcsért? Mi lehetne veszélyesebb egy olyan városban, amely tele van lezárt páncéltermekkel, ha nem egy kulcs, amely mindent nyit? Miért egy gyereknek adta oda a kulcsot Snorri? Azért, hogy amikor eljönnek kivallatni Hennant, a gyereknek legyen mit átadnia ahelyett, hogy olyan információért kínoznák meg, amivel nem rendelkezik. És a legnagyobb kérdés – meddig tartanak ki az északiak, mielőtt a bankárok abbahagyják a szép beszédet, és előszedik a tüzes vasakat? Ha rólam volna szó, én minden titkomat elköpném, mielőtt még akár a csúnya beszédre rátérnének. Három napja vannak fogságban. Ha kínozzák őket, ennél sokkal tovább senki se tart ki, még Snorri sem. A józan ész azt súgta, a banknak a kulcs kell, és amint megtörik Snorrit, idejönnek a cellámba. Vagy, és erre aztán tényleg elfogott a pánik, amint megtörik Tuttugut, ami biztosan jóval kevesebb időbe fog telni. A kulcs nélkül sohasem szabadulok innen, legföljebb csontkollekcióként, a hátsó ajtón. Minél előbb el kell tűnnünk – most, ebben a pillanatban. De amíg nincs kulcsárnyékunk, nincs kulcsunk sem, kulcs nélkül pedig semmit sem tehetünk. Egy egész nap telt el, mire Racso visszajött – egy nappal, meg egy álmatlan éjszaka, amelynek lassan vánszorogtak az órái, és amelynek minden percét átizzadtam. El nem tudtam képzelni, hogyan bírja ilyen sokáig a vallatást bármelyik északi, és minden egyes fémcsörrenésre azt képzeltem, jönnek Hennanért. Végül mégis a foglárunk jött, egy új adóssal, új hússal a cellába. Vagy inkább egy hosszú lejáratú adóssal, akinek annyira kimerültek a pénzeszközei, hogy megérett a törlesztési ütemterv végállomására. A kaput egyébként már korábban ki kellett volna nyitniuk, amikor az Artos Mantona nevű csontkollekció pár órája szép csendben kimúlt a padló közepén, ahhoz sem maradt ereje, hogy visszamásszon a zugába. Kiabáltunk, de ha Racso meghallotta,

akkor sem adta jelét, hogy el akarná távolítani a hullát; valószínűleg úgy okoskodott, előbb-utóbb úgyis hoznak valakit helyette, és egy füst alatt intézheti el a dolgot. Ahogy pislákoló gyertyám fényénél végignéztem a nyúzott arcokon, úgy láttam, nem Artos lesz itt az egyetlen disznóeledel, mire Racso nagy kegyesen kinyit. Az egyik „nehézfiúnak”, akinek almával fizettem, hogy távol tartsa tőlem az éhező tömeget, és aki a valószínűden Artemis Canoni névre hallgatott, rosszabbra fordult az állapota, hiába állt be jöttömre javulás az étrendjében. Én még embert ilyen gyorsan hanyatlani nem láttam. Mintha valami rejtett fájdalom köré gömbölyödött volna, óráról órára kisebb lett. Egy másik fickó nedvesen köhögött, de nem a megszokott köpködős módon, hanem szaggatott hangok törtek fel a tüdejéből, hogy szinte hallani lehetett erőlködő mellében a romlás bugyborékolását. A lehető legmesszebb húzódtam tőle. – Hátrább, szerződésszegő férgek! – Racso bömbölésére mindig összerezzentem, minden alkalommal még jobban elmélyítette bennem az iránta érzett gyűlöletet. Az adósok elhátráltak a rácstól, ahogy Racso botja végigcsattogott rajta, de a valódi férgek maradtak, ahol voltak, Artos Mantona szemének maradékát rágták apró szájukkal. – Vissza! Hennan és én a helyünkön maradtunk, a gyertyánk körül ültünk, a legújabb körül, amelynek már csak néhány centi maradt a csonkjából. A lehető legközelebb telepedtünk a rácshoz, amit még Racso eltűrhet. A foglár mögött egy középkorú nő ácsorgott szürke rongyokban, és borzadva meredt ránk. Inkább soványnak látszott, mint kiéhezettnek; a többi rab között kifejezetten egészségesen fog mutatni. – Toljátok ide azt az adóst a kapu mellől – biccentett Racso Artos hullája felé. – Hé, te, maradj ott, és gurítsd ki. – Végigpörgette a kulcscsomóját, és a legvalószínűbb vasdarabbal közelített a kapuhoz. Másik kezében a lámpát tartotta, amely hol ide, hol oda vetett árnyakat, és előre-hátra lengette a rács mintázatát a padlón. Kinyitottam a kezem, tenyeremen ott feküdt a kis rúna, hidegebb volt és nehezebb, mint lennie kellett volna. – Gyerünk már, a szentségit! – motyogtam magamban az árnyékokat kergetve, próbálva befogni őket a kezemmel. Egyik sem

hasonlított kulcsra, csak homályos foltok voltak, meg a rácsárnyék ingázása. – Mi az a kezedben, méltóságos úr? – Racso egy segítőkész mozdulattal belökte az asszonyt. – Valami csereáru talán? – A vén roncs, akinek megparancsolta, hogy gurítsa ki Artost, küszködve próbált engedelmeskedni. A hullából felcsapó rothadásszagtól öklendezni kezdett. – Valami értékes holmi? Felálltam, és kinyújtottam a tenyerem. Túl gyors volt a mozdulat, az örökké gyanakvó Racso becsapta a kaput, és elfordította a kulcsot a zárban. Ha pár pillanattal korábban teszi, Artos halott lába nem engedte volna becsukódni a kaput, de az öregnek végül sikerült kigördítenie rajta. Nem tudom, mit csináltam volna akkor. Az, hogy beüssem a fejem Racso botjába, nem vonzott. Baljósan erősnek látszott, mint sok kövér, vaskos karú ember. Nem látványosan, izmosan, csak gyilkosan erősnek. – Nyugalom, császár! Nem kapkodunk. Nem kapkodunk! – A tenyeremre sandított, miközben kihúzta a kulcsot a zárból. – Elég vacaknak nézem. – Nézd meg jobban! – Közelebb léptem, mire ő hátralépett, a lámpa meglódult, a kulcs felém mutatott, mintha támadást akarna elhárítani. De túl mohó voltam, megijesztettem, elárultam magam. – Higgadj le, császár, csak nyugalom. Ne hagyd, hogy megőrjítsen a cella. Egy kis koplalástól majd magadhoz térsz. – Elfordult, ma láthatólag nem akart ételrendeléseket felvenni. Dühödten beleöklöztem a rácsba. Nem segített. Még egy éjszaka, és elalszom, bevallom Sageousnak az új titkomat. – Várj! – Hennan éles hangja. – Egy ezüstkorona. Vöröshatári ezüst! – Keményen oldalba bökött. Racso meglepő kecsességgel pördült vissza. – Ezüst? Hiszi a piszi. Azt már kiszagoltam volna. Hennan újra oldalba bökött, és én vonakodva előhúztam a zsebem mélyéről a három ezüstöm egyikét; nem vöröshatári volt ugyan, hanem ezüstforintos, a Központi Bank saját pénzverdéjéből. Mohó sziszegés hallatszott mindenfelől. – Pofa be! – Racso rávágott a rácsra, és mérges tekintetet vetett a bennlakókra, mielőtt újra szemügyre vette volna a forintot. – Tényleg

ezüst? – Arcára kiült a mohóság, mintha a pénzdarab puding volna, amit be akar falni. – És mit kér érte lordságod? Húst? Egy szép szelet pecsenyét? Marhából? Egy köcsög mártással? – Csak tartsd a lámpádat így. – Hennan mutatta. – A kulcsot meg így. – Egyik kezét a másik elé tolta. – Hogy az árnyéka Jalan tenyerére essen. Racso a homlokát ráncolta, a kezei már mozdultak is, miközben az ellenvetéseit mérlegelte. – Ez valami boszorkányság? Valami pogány praktika, te kölyök? – Leakasztotta a kulcskarikát az övéről, és kiszabadította a legnagyobbat. – Azt mondja, szerencsét hoz – kapcsolódtam be a vállamat vonogatva. – Unom már ezt a helyet, úgyhogy elkelne egy kevés. A kulcs a szabadság szimbóluma. – Az északi isteneket imádja lordságod? – Racso szórakozottan piszkálta az orrát a kulcsot tartó kezével. – Nem valami keresztényi dolog. – Próba szerencse, Racso, próba szerencse. Azóta imádkozom Jézushoz meg az Atyához, amióta idekerültem, de eddig nem sokra mentem vele. Pedig bíborosfi vagyok! Gondoltam, ideje másra is fogadni. Racso pedig előrenyújtotta a kulcsot, mögéje emelte a lámpát, túl közel, de ez is elég volt ahhoz, hogy az árnyék a padlóra essen. Hennan jól sejtette, mindennek megvan az ára, és egy árnyékért nem sűrűn lehet ezüstforintot kapni. Előretartottam a tenyerem, közepén a rúnával, elkaptam az árnyékot a levegőben, és rázártam a kezem. Az egyik pillanatban még a semmi köré zárultak az ujjaim, a másikban Loki kulcsát szorították: hideg volt, nehéz és tömör, mint egy hazugság. Ezzel egyidejűleg kidobtam a forintot a rácson, száz szempár követte pengő röptét. Racso utánaugrott, leejtve az ajtókulcsot a padlóra, kartávolságon kívül ugyan, de ez nem akadályozott meg vagy fél tucat cellatársat, hogy utána ne nyúlkáljon. Utolérte a pénzdarabot, és rálépett, hogy ne pörögjön tovább. – Ez nem volt szép, adós. – Mindenkit adósnak hívott, aki közel állt a halálhoz, mintha ez mentség lenne mindarra, ami történik velük.

– Nem szép, hogy az embernek futnia kelljen a pénz után, mint valami utcai koldusnak. Még akkor sem, ha ezüstről van szó. – Felegyenesedett, ráharapott az érmére, és visszajött hozzánk, húsos markában a forinttal. Röhögve nézett a rácson át gyorsan visszahúzódó karokra. – Ahhoz, hogy a Központi Börtönből kiszökjetek, nem elég egy kulcs. Mind a nyolc kaput kinyithatnám itt, mégse jutnátok el félútig se, férgek. Ahhoz az összesre szükségetek lenne. – Megpaskolta a karikát az övén, mire megzördült a sok kulcs. – Meg egy kardfira is, hogy az őrökön átjussatok. Majdnem egy tucat áll köztetek meg a szabadság között. – Homlokát ráncolva számolgatott magában. – De hat vagy hét biztosan. Racso lepillantott a tenyerén heverő pénzdarabra, az arca szinte kigyúlt a fényétől. – Könnyen jött pénz. – Nevetve a hasára csapott, meglódultak az árnyékok. – Az adósért majd visszajövök. – Megpiszkálta a lábával Artos hulláját. – De előbb költekezni fogok. – Azzal elment, a hűvös szellőkről és végtelen mezőkről szóló nótáját fütyörészve. Én meg ültem a fényszigetemen, a gyertya kanóca sercegett, kezemben Loki kulcsa, körös-körül a sűrű árnyékban pedig elkeseredett férfiak mormolásztak ezüstpénzekről.

HUSZONKILENC

Vártuk,

hogy Racso visszajöjjön. Nem volt szükségünk a kulcsára, de a tervemhez fény kellett, előtte pedig sötétség. Kénytelenkelletlen vártunk. Nem akartam várni. Nem kívántam sem az unalmat,

sem a nyomorúságot, sem a bizonytalanságot, és főleg elaludni nem kívántam, hogy Sageous meglepjen álmomban. Hosszú és gyászos állhatatosságpróba volt ez a cellák véghetetlen éjszakájában. Panaszkodtam, sóhajtoztam, míg eszembe nem jutott, hogy Hennannak az érkezésem előtt is ki kellett bírnia, többnyire éhezve és kiszáradva. Akkor aztán csendben maradtam, bár az is eszembe jutott, hogy neki valószínűleg könnyebb dolga volt, hiszen eleve a paraszti élet megpróbáltatásai közt nevelkedett. Artemis Canoni már ügyet sem vetett a felszólításomra, hogy tartsa távol tőlem a bennlakókat és a nyúlkáló kezeket, bebújt egy sarokba, és ott nyöszörgött – bármi rágta is a belsejét, mostanára elhatalmasodott rajta. Másik testőröm, Antonio Gretchi, azelőtt Umbertide pénzes osztályainak susztere, egymagában nem győzte, ezért felfogadtam egy másik szolgát is egy fonnyadt alma fejében – az volt a dolga, hogy minden olyan kézre rátaposson, amely felém találna araszolni a sötétben. Üres órák során át üldögéltünk a kemény földön, izzadva, szomjazva, és fülelve, mindig fülelve a közeledő neszekre. Fejem lelekókadt, fantáziám lopva képeket festett a sötétre, álomba csábítgatva. Káromkodva kaptam föl a fejem, minden alkalommal egyre ingerültebben. Néha valaki beszélni kezdett, motyogás egy meghitt ismerőssel, vagy egy hosszú, lassú litánia a sötétben. A vakság nyújtotta névtelenségben az emberek megvallották bűneiket, szavakba öntötték vágyaikat, megbékéltek Teremtőjükkel, vagy, egyes esetekben, halálra untattak mindenkit kétségbeejtően unalmas életük érdektelen elregélésével. Eltűnődtem, vajon meddig kellene ülnünk itt, hogy a társaság mindent megtudjon az Aral-hágói eseményekről, hogy utána rátérjek a cinóberi bordélyok átfogó ismertetésére is. Lehet, hogy csak egy napba telne. A halk, motyogó beszélgetés ciklikusan emelkedett-süllyedt, hosszú hallgatásokba veszett, majd újrakezdődött, egy emlékszikra felidézett egy mozzanatot, és fél tucat külön szállá bomlott. Természetes ritmusa volt a dolognak, és amikor a ritmus megszakadt, kibillentett ábrándozásomból. Négy-öt ember motyogása maradt abba egyszerre. Még a köhécselő halálhörgése is elnémult.

– Mi az? – kérdeztem. Láthatólag királyi vérre volt szükség, hogy a fontos kérdések elhangozzanak. Csend, csak valami kaparászás, mint amikor valami nehezet húznak kőlapokon. – Azt kérdeztem… – Megint a kaparászás, és rádöbbentem, bármi adja is ki ezt a hangot, az a rácson kívül van. Visszafojtottam a lélegzetem. Csend. A félelemtől ki sem fújtam a levegőt, csak akkor tört fel belőlem egy visítással, amikor a köhécselő hirtelen fuldokolni kezdett a maga visszatartott levegőjétől, és olyan hangosan harákolt, mintha vérrel telt volna meg a tüdeje. Amikor végre elhallgatott, néhányan újra motyogni kezdtek, és a feszültség kiengedett. Akkor valami tompa puffanással nekivágódott a rácsnak, és mindenki elnyelte a szavát, a lélegzet újra bennakadt. A rabok beljebb kúsztak a cellában, és szentségelve, rémülten kiáltoztak. – Mi az isten? – Hogy lehet… – Nincs ott senki… Aztán valaki azt mondta: – Artos? – A hulla, akit ott hagytak a kapun kívül. – Lehet, hogy nem halt meg. – De meghalt. Ellenőriztem. A barátom volt. – Férgek rágták a szemét. – Hát persze hogy megh… – Újabb tompa puffanás vágta el a beszélgetést. – A francba. – Édes Jézus! – Artos? Te vagy az? A sötétben nyüzsögtek a lehetőségek – egyik rosszabb volt, mint a másik. – Artos az, ugye? – Hennan hangja, közelebbről, mint gondoltam volna. Összerezzentem. – De meghalt, nem? – Kis keze az enyémet kereste. – Igen. – Bal kezemben ott volt a kulcs, elővettem rejtekhelyéről; a boszorkányvarázs feloldva… Loki kulcsa, használatra készen újra, és újra felkeltheti bármilyen ocsmányság figyelmét, amely ezt keresi.

Test puffanása vason, megint. Elképzeltem, amit nem láthattam. Artos hátratántorog, holt lábakon, az arcán férgek, és felkészül, hogy ismét előrevesse magát, engedve a holmi hívásának, amit a kezemben tartottam. – Ne aggódj. – Mély, hágóhőse-hangomat vettem elő, akár a többiek is hallhatták, bár csak egy pár fülnek szántam. – Ne aggódj. Ő odakinn van, mi meg idebenn. Hónapokig nem tudott kijutni ezen a rácson, be sem fog, mielőtt Racso visszajön, nem igaz? Alig mondtam ki, köhécselőnk megint vett egy hörgő lélegzetet, mintha fuldokolna a mocsokban, ami a tüdejét megtöltötte. Ezzel a hideglelős lélegzetvétellel összhangban korábbi testőröm, Artemis Canoni halk fájdalomkiáltást hallatott a zugából. Se Hennan nem mondta ki, sem én, de a keze szorításából tudtam, hogy ugyanazt gondoljuk ugyanabban a pillanatban. Artos ki van zárva a cellából – de ha a köhécselő vagy Artemis Canoni megtér teremtőjéhez az elkövetkező tíz óra során, amíg Racso vissza nem jön… akkor a Holt Király újabb hullával játszadozhat, és mi csapdába esünk itt a cellában azzal, amit kedve szottyan talpra állítani. Hirtelen felcsapott bennem a cellatársaim iránt érzett aggodalom. – Csináljatok egy kis helyet annak a köhécselőnek, a fenébe is! Ne tolongjatok körülötte. Valaki itassa meg, egy rézpénz lesz a jutalma. És Artemis, hová lett az én hűséges Artemisem? Neki is adjatok vizet. Itt van, ni, mártogassátok bele ezt a gyürkét. Kellett hozzá némi szervezés, de én mindent hajlandó voltam elkövetni értük. Nem mintha hittem volna a poshadt víz és a száraz kenyér gyógyító erejében. Barátunk továbbra is a rácsot püfölte a testével, barátaink továbbra is motyogtak, hogy vajon miért csinálja, de végül, mivel nem láttunk és nem tehettünk semmit, nyugtalan hallgatásba süppedtünk. A páni rettegéssel az a helyzet, hogy még egy magamfajta világklasszis gyáva se bírja sokáig fenntartani. Amikor a várt borzalom órákon át nem következik be, akkor olyasmivé válik, ami, bár továbbra is iszonyatos, hagy egy kis helyet a szélén, ahol más gondolatok is becsusszanhatnak. Gondolatok jöttek. Gondolatok, amelyek gyanakvásokat hintettek a cella sötétjébe. Gyanakvásokat, amelyek a sötétségtől megöntözve lassan, de kíméletlenül növekedtek.

Bajaimnak nagyrészt a vörös királynő háborújához volt köze. Nővére a messzi északra küldött a kulcsért, amelyet most a kezemben szorongattam. És mit keresek Umbertidében? A Néma Nővér ikertestvére küldött ide. Akkoriban ez mentsvárnak tűnt, menekülési lehetőségnek a hazai veszélyek elől… de az volt-e? Vöröshatár elzálogosítva a firenzei bankoknál, hatalmi harc az Aranyház és mások meg Kelem, a Széthullott Birodalom nemhivatalos pénztárnoka között, a Holt Király, aki csontkezével a zavarosban halászik… az utolsó megálló Snorri számára, mielőtt Loki kulcsával nekivágna a domboknak, hogy megkeresse az ajtómágust… és az ifjú Jalan herceg belekeverve mindebbe egy olyan ember által, akit jobban kiismertem itt Umbertidében, mint a palotában valaha is – egy olyan ember által, akit errefelé a kereskedők Vöröshatár nemhivatalos pénztárnokának tekintenek. Garyusra gondoltam, amint ott hevert az ágyán, alig két lépésre a haláltól, az egyetlen emberre, akitől kedves szavakat kaptam visszatértemkor, és aki aztán utamra bocsátott. Őrá gondoltam, amint ott fekszik, és próbáltam összeegyeztetni ezt a képet azokkal az újabbakkal, amelyek a szemem mögött formálódtak. Meglepve vettem észre, hogy a mellemhez szorítom Loki kulcsát. Leengedtem a kezem, azon tépelődve, vajon most is szivárognak-e belém a hazugságai. Ültem és töprengtem, Loki kulcsát markolva, párpercenként helyzetet változtatva, hogy ne nyomjon annyira a padlókő, míg már mindenem sajgott, úgyhogy mindegy is volt. Inkább zsebre tettem volna a kulcsot, de nem akartam elveszíteni, ezért csak markoltam erősen, és az a síkos, álnok felület olvadó jégként próbált kisiklani az ujjaim közül. Az elején úgy szorongattam, mintha belém marhatna, emlékezve, hogy az első érintésre hogyan lüktettek át rajtam az emlékek, a képek arról a napról, amikor Edris Dean megölte az anyámat. De a kulcs éppúgy nem harapott, ahogy az öreg Artos sem jutott át a cellarácson. Vagy egy óráig ültem, a hűvös vassal a markomban, hallgatva a tömlöc neszeit. Egy ponton mintha kopogást hallottam volna, mintha valaki egy közeli ajtón kopogott volna – holott tudtam, hogy itt csak rács van meg kapu, faajtó nincs. A kopogás egyre erősödött, egyre kitartóbb lett, bár körülöttem senki sem hozta szóba, és a sötétség a

fülemnél mintha suttogással telt volna meg, alig valamivel a hallás peremén túl. Eltartott egy percig, még egyig, aztán semmi. A félelem nyugtalansággá halványult, a nyugtalanság unalommá erjedt, és csak az elalvás elleni hosszú küzdelem maradt, ahogy teltek a világtalan órák. Ekkor csapott le a kulcs. Mintha oldalvást húzott volna valamerre. Vagy eleresztem, vagy hagyom, hogy maga után vonszoljon. A sötétség látásba olvadt, bár én küzdöttem, ahogy csak tudtam, hogy a helyemen maradjak, és csak azt lássam, ami körülöttem van. Hideg szél fújta szét erőfeszítésemet. Megint ott álltam az Osheimi Kerék közelében. A boltív, az az üres ív, amelyen át elmenekültünk Edris és a hardassa vikingek elől, megint ott állt előttem, bajmágusok magányos műve a bizarr pusztában, amelyen Kara vezetett át bennünket. A völvának, Snorrinak és Tuttugunak semmi nyoma. Nekem magamnak sem, csak testetlen nézőpontom figyelt meredten, várva a hazugságot, a kulcs csalárdságát. És nem jött semmi. Csak halványan voltam tudatában a testemnek, valahol másutt, más helyen, más időben, a kulcs hideg, nehéz vas a markomban. „Furcsa látás az, amely nem tár fel semmit…” Csak a fejemben hangzottak el a szavak. Osheimben a szél beszélt, minden egyéb csendben hevert. Bámultam a boltívet, meg a fura formájú, kidudorodó, fekete és üveges köveket, amelyek a környező tájat pettyezték. Felnéztem az ég mályvaszín sebére. – Mi? Az egyik közeli sziklán fény csillant, odakaptam a szemem. Obszidián, így hívják ezt az anyagot. Nem a tanítómtól tudtam, hanem mert Cinóberben valamikor divat volt ékszereket készíteni belőle. Egy őszön hónapokig mindenki, aki számított, ilyesmit viselt, és amikor Lisa DeVeer célzásokkal kezdett bombázni, kölcsönt vettem fel, hogy vásárolhassak neki egy nyakláncot csiszolt obszidiángyöngyökből és – korongokból. Úgy rémlik, összesen egyszer tette fel… A kulcs hidegen égett a kezemben, és hirtelen tudtam, miből készítették, és honnan származik. – A fenébe. – „Nem messze az Osheimi Keréktől” – ha egy történet így kezdődik, annak sosincs jó vége. Lenéztem, és láttam, hogy testben is megérkeztem, nemcsak lélekben. A kezemben, ahol a kulcsnak kellett volna lennie, nem volt semmi, csak Hennan vas rúnalapocskája. Egy pillanat, és kulcsárnyékká változott. Aztán

kulccsá. „Kara árnyékba rejtett…” Szemem végigvándorolt a boltív oldalán, tekintetem kelletlenül siklott át a kőbe ágyazott szimbólumokon. – Kara sötétségesküdött? – Eszembe jutott, milyen könnyedén vetette ki Aslaugot a hajóból. Nem fény vagy tűz segítségével szállt szembe vele, egyszerűen leparancsolta onnan… és Loki lánya menekült. Néztem az ívet, és eszembe jutott, hogyan vetette rá Kara a varázsát, mielőtt felszólította volna Snorrit, hogy használja a kulcsot. Az ív a sötétre nyílt, előlépett belőle Aslaug, majd Barakiel is átrontott rajta, azzal a sötétség és a fény birokra kelt az átjáróban, valamiképp újjáteremtve a Néma Nővér varázsának erejét. Csak ekkor sürgetett bennünket a völva, hogy menjünk át rajta, és az élünkre állt. És attól a pillanattól fogva egy szót sem hallottam Aslaugtól, és Snorri sem említette többé Barakielt. A hangjuk hirtelen elnémult, befolyásuk semmivé lett egy hét leforgása alatt. Ez egészen mostanáig nem is tűnt furcsának. A mágia amúgy is fura és megbízhatatlan… de… Kara odavezetett bennünket ahhoz az ívhez, megbűvölte, és nemcsak kijuttatott bennünket a veszélyből, hanem a patrónusainkat is elvette tőlünk, megfosztott bennünket a nagy-nagynéném által ránk ruházott erőtől. Jó, fura szellemeket hordoztunk kétségtelenül, nem lehetett bízni bennük, és a nagy-nagynénémnél őrültebb boszorkány nem létezik a Széthullott Birodalomban, de akkor is a hatalom forrásai voltak, az egyetlen védelmünk a legrosszabb ellen, amit ellenségeink ránk hozhatnak… és Kara elvette őket. Átmentem az ív alatt, és a túloldalon ugyanaz a felperzselt puszta fogadott. Amikor Kara aktiválta, az ív a Halradra alatti sötétbe vitt bennünket… de most a sötétből jöttem, fényre volt szükségem. Sokáig néztem vissza a boltívre, emlékezve cellám sötétjére meg a vulkán alatti barlangok sötétjére. Fény. Ezért vártunk. Fényre volt szükségünk. Aztán, mintha csak elfordult volna egy kulcs, az emlékdarabkák összeálltak, és megvolt a válasz. Behunytam, majd újra kinyitottam a szemem, és sötét volt, mint mindig. Majdnem csend – két ember motyogása a cella túlsó végében, egy haldokló hörgő lélegzetvétele, egy halott csoszogása a rácson kívül. Megtapogattam a zsebeimet, és szidtam az ostobaságomat.

Vakon dolgoztam, dupla forintokat téptem ki a vászoncsíkok közül, ahová bevarrtam őket, széttekertem a csíkokat, az érméket pedig feltornyoztam a térdem között. Nagyon vigyáztam, nehogy megcsendüljenek. – Mit csinálsz? – Hennan, közelről. – Semmit. – Fene a jó fülét. – De valamit csinálsz. – Te csak állj készen. A gyereknek volt annyi esze, hogy ne kérdezze, mire; a legtöbb felnőtt megkérdezte volna. Még nagyobb óvatossággal ráborítottam egy óntányért a felpúpozott aranyakra. – Fényt fogok gyújtani – mondtam, hogy mindenki hallja. – Takarjátok el a szemeteket. Loki kulcsa sok mindent nyitott, nem utolsósorban az emlékeket. Belenyúltam a farzsebembe, le a szösz közé, egy koszos zsebkendő, régi pergamenfecnik, a Lisa DeVeer képmását rejtő medalion közé, és megtaláltam a kemény kis tárgyat, amit kerestem, egy vászondarabba csomagolva. Bedugtam az ujjam, megérintettem a hideg fémet. Az izzás abban a pillanatban áttört a zsebkendőn, kutató ujjaimon, és keresztülfénylett a nadrágom szövetén. Ha van közöttünk okostojás, megjegyezhette volna, hogy a nap ez egyszer tényleg a seggem lyukából süt. Elővettem Garyus orichalcumkúpját, amely a markomba rejtve is úgy világlott, hogy vérem rózsás színárnyalatába vonta a helyiséget; a fény pulzált, és szabálytalan volt, akár a szívverés. Döbbent szisszenések mindenfelől. Bármennyire tompította is a fényt a kezem, mindenki befogta a szemét, magamat is beleértve. A megdöbbenés pillanatok múlva iszonyattá vált. Adóstársaim ordítva hátráltak el a rácstól. Mivel én voltam a legközelebb a forrásához, a fény engem vakított meg a legjobban, úgyhogy amikor óvatosan kinyitottam a szemem, csak pislogva bírtam körülnézni, mi okozza a pánikot. Amikor végül sikerült a rácson túli lényre fókuszálnom, minden önuralmamra szükségem volt, nehogy hátraugorjak, és a tömegben keressek menedéket. Artos már majdnem a teljes, féreg rágta húsát lekaparta magáról, a nyers és csillogó arcból ránk meredő szeme éjsötét-árnyékosan

szivárgott ki az üregéből. Még így is az éhség bámult azoknak a szemgödröknek a sötétjéből, a rémisztően ismerős éhség. Holt kezek szorongatták a rácsot, törött fogakkal tele száj őrölt további csontdarabkákat, miközben kivehetetlen fenyegetéseket hörgött felénk. – Egy perc, és kinyitom a kaput – mondtam. Kollektív felszisszenés – „ne!” – kórusban. – Én akkor se mennék ki oda, ha tényleg ki tudnád nyitni! – Antonio, leghosszabb ideje szolgáló testőröm úgy nézett rám a halottról, mintha őrült volnék, szeme nedvedzett az orichalcum ragyogásától. – A francba, akkor se mennék ki, ha nem állna ott az a lény! Az őrök már a következő folyosón elkapnának, és jöhetnék vissza, az adósságom megtoldva egy bírsággal, és még jól össze is vernének. Várjuk ki, amíg Racso visszatér. Ő majd idehívja az őröket, hogy elbánjanak ezzel a… nem is tudom, micsodával. – Elhallgatott, és a kezemből áradó izzásra sandított. – Hogy a fenébe csinálod ezt? – Egy perc, és kinyitom a kaput – ismételtem meg még hangosabban, magam elé tartva a fekete kulcsot. – A következő, aki meghal, pont úgy fogja végezni, mint Artos… csakhogy idebenn, közénk zárva. – Célzatos pillantást vetettem a köhécselőre, aki félájultan hevert a hátán, melle rángva emelkedett, zihálva süllyedt, rángva emelkedett. – Gondolkodjatok. Odamentem a kapuhoz, és a lény, amely valaha Artos volt, mozdult, hogy szembeforduljon velem. Belökte a karját a rácson, arca maradványa úgy feszült neki, mintha át akarná préselni a koponyáját a rudak közt. Majdnem hátraugrottam. De ezeknek az embereknek bátorságra lesz szükségük, hogy kijuttassanak engem innen. Példát kell mutatnom nekik, merészséget kell tanúsítanom. Erre persze képtelen lennék, de valami elfogadható utánzat csak összejön. – Nem vagy valami okos, mi? – Vigyáztam, hogy a nyúlkáló ujjak el ne érjenek. Értelem sugárzott azokból a sötét, véres szemgödrökből, ugyanaz a szörnyű értelem, amely a holtak szeméből bámult rám és Snorrira a hegyen, de a lény tetteit leginkább mégis az éhség vezérelte, az éhség, hogy elpusztítson, bármi áron. Egy örökkévalóságig álltam ott, tudván, hogy nem hátrálhatok meg, de fogalmam sem volt, mihez kezdjek. Végigtapogattam a zsebeimet valami ötletért. Végül is

Garyus orichalcuma azóta rejtőzött ott elfeledve, amióta visszatértem a palotába, hátha bujkál még valami hasznavehető egy másik zseb mélyén… Lepillantottam, és rájöttem, hogy a hasznavehető valami éppen legfölül van. Előhúztam egy vászoncsíkot, amelybe nemrég még dupla forintok voltak belevarrva. Csináltam belőle egy széles hurkot – nem volt könnyű feladat, mert egyik kezemmel még mindig az orichalcumot markoltam. A hurokkal elindultam Artos felé, és néhány próbálkozás után rácsúsztattam a jobb csuklójára. Aztán nekifeküdtem, és oldalt rántottam a karját. A könyöke émelyítő reccsenéssel eltört, karja lehetetlen szögbe hajlott; odakötöztem az egyik rácsrúdhoz úgy, hogy a bal kezével ne érje el. Előhúztam még egy csíkot, és megismételtem az eljárást a másik karjával. – Így ni. – Artos két törött karral a kapura kötve meredt ránk, nyelve töredezett fogait súrolva lógott ki, mintha azzal is megpróbálna elérni. Bedugtam Loki kulcsát a zárba. Tökéletesen illett bele, és minden ellenállás nélkül elfordult. Csatt. Megfogtam a kapu külső szélét, és kilöktem, teljes súlyommal ránehezedve, hogy Artos felém vetődését semlegesíteni tudjam. Egyik karommal a kaput tartottam, másik kezemmel, amelyben az orichalcumot szorongattam, integettem az adósoknak, hogy kifelé. A másik hét cella rácsán keresztül arcok tucatjai lestek döbbenten. A rémült és összezavarodott adósok a helyükön maradtak, sőt néhányan még hátrább csoszogtak, habár a köhécselőt nagy ívben elkerülték. Sóhajtva visszaléptem, beledugtam a kezem a zsebembe, és előhúztam az összes aprómat, két ezüstforintot, három hatost meg egy tucat félpénzt. Karomat meglendítve kidobtam őket a kapun túli terembe. A cella populációjának fele úgy rontott előre, mint akit forró vízzel öntöttek nyakon, a másik fele meg talpra ugrott. Beszorultak a kapunyílásba, tülekedtek, szinte Artos orra előtt, akinek a kezei hasztalan rángatóztak feléjük. Gyorsan Hennanhoz léptem, és a kezébe nyomtam az orichalcumot. – Fogd. A beálló sötétben felmarkoltam a tányér alól a duplaforint-halmot, valami ötvenet, az ingem elejébe szórtam, és rájuk hajtottam az alját.

– Add ide. – Meg kellett emelnem a hangom, hogy túlkiabáljam a kapun túli kakofóniát. Némi ügyetlenkedés után megkaparintottam az orichalcumot, és a hely újra kivilágosodott, a kezem izzott, fény sugarazott az ujjaim közül. – Gyerünk. – Azzal elindultam kifelé, Hennan a sarkamban, a többiek utánunk, félve, hogy a fény távoztával egyedül maradnak a sötétben egy-két haldoklóval, akik esetleg nem halnak meg rendesen. Odaadtam volna a kulcsot Hennannak, hogy nyissa ki a többi cellát, de kegyetlenségnek éreztem, hogy ő is hozzáérjen. Főbe kólintott ez a felismerés. Egy éve még a magam kényelme fontosabb lett volna bármilyen kegyetlenségnél egy gyerekkel szemben – sőt, a kegyetlenség akár bonusznak számított volna… Átléptem három emberen, akik egy hatoson marakodtak, és kinyitottam az első kaput. Az egészségesebb és termetesebb férfiak közül páran kisiettek, hogy megverekedjenek az apróért, de a legtöbb benn maradt, majdnem annyira féltek izzó kezemtől és fekete kulcsomtól, mint az előbb Artostól a félig szétrágott arcával. Mire az ötödik cellához értem, az emberek lassan kióvakodtak az elsőkből. Kinyitottam ennek a kapuját is, és azonnal kirontott rajta egy nagydarab fickó. Nem az utolsó pénzdarabért folyó küzdelembe vetette bele magát, hanem szembefordult velem. Hátra kellett hajtanom a fejem, hogy a szemébe nézhessek. Sötét, harcias tekintet meredt rám bozontos fekete haja alól. Ő is éhezett már jó ideje a többi végstádiumú adóssal együtt, de hajdanában vagány volt, és egyáltalán nem nyűgöztem le úgy, mint a cimboráit. – Figyeltelek, te akkor is ettél, amikor nekünk semmi se jutott. Figyeltelek, te pénzt dobáltál, északi. – Az arca még jobban elkomorult, és úgy várt, mint aki kérdést tett fel. – Északi? Én? – Ez új volt, bár gondolom, gyakorlatilag igaz. Végigmértem, hogy el tudnék-e bánni vele, de semmi kedvem sem volt megpróbálni. – Mi lenne, ha felém is dobnál… sőt, ideadnád az egészet, fiú? A cellák elcsendesedtek mögöttem, az előttem levő rabok mind engem bámultak. A kezemben nem volt más, amivel védekezhetnék, csak a kulcs, azt is ügyetlenül szorongattam, mert egy dupla forintot még mindig a tenyeremben rejtegettem. Másik kezem az orichalcumot

markolta a hasamhoz szorítva, ahol az ingem eleje volt fölhajtva, benne egy kisebb vagyon arannyal. – Izé. – Pánikba estem, a lábam szaladni szeretett volna. A bugris a nyakam felé nyúlt csontos kezével. – Üsd le, Jal! – cincogott mögöttem idegesítően Hennan. Átvette Snorritól ezt a rémes becézést. Megszállt az ihlet, mielőtt a bumburnyák elkaphatott volna. – Idenézz! – mondtam kinyitva a kezemet, és felfedve szurtos tenyeremben a csillogó aranykorongot. Kigyúlt az arca, döbbent és ostoba vigyor ömlött el rajta. – Kapd el! – Azzal behajítottam a mögötte levő cellába. Húsz mocskosszürke alak vetette rá magát a forintra, mire kínzóm bömbölve hátat fordított, és szörnyű fenyegetéseket ordítva belegázolt a tülekedésbe. – Jó egészséget hozzá! – Rácsuktam és bezártam a kaput, a kulcsot pedig zsebre vágtam. Visszafordultam, arra számítva, hogy nézőközönségem legalább egy kicsit le lesz nyűgözve, de kiderült, hogy nem az ötös kapunál lejátszódó kis dráma miatt hallgattak el. Racso állt a folyosó torkolatában, mögötte három őr, megtermett alakok páncélingben, kezükben csupasz vassal. – Vissza. A. Cellákba. – Racso úgy potyogtatta el mindegyik szót, mint egy követ. Szokásos pálcáját ronda vasalt végű bunkóra cserélte. A testek szürke tengere visszalódult a cellák felé, a sok árnyék a falakon hajlongott, duzzadt, amint a kezemben pulzálni kezdett az orichalcum. Még néhány pillanat, és vége minden reménynek. – Nézzétek! – kiáltottam, előásva egy marék aranyat az ingem hajlatából, és feltartva a plafon felé. Erre felfigyeltek. Fejek tucatjai fordultak vékony nyakakon. Rabságunk sajátos természete azt jelentette, hogy a kezemben van a szabadságuk. Fenyegetés, éles vas, bunkó ide vagy oda, kevesen akadtak köztük, aki ne válthatta volna ki magát akár tíz dupla forinttal. Sokan egy vagy két pénzdarab árán is szabadulhattak volna, de egy érme is felért volna egyévi élelemmel és itallal, egy évig nem kellett volna attól félniük, hogy disznóeledellé válnak.

Hagytam, hogy a pénz beszéljen. A teljes maroknyit áthajítottam Racso meg az őrök feje felett; mögöttük toppantak sorra a folyosó túlsó részén. A hatás nem maradt el. Az adósok pillanatnyi habozás nélkül előrezúdultak. Még Racso és az őrök is az elszállt forintok felé kandikáltak. Az adósok nem rátámadtak az előttük álló férfiakra, hanem egyszerűen átcsaptak fölöttük meg egymás fölött, mint valami szökőár. Megragadtam Hennant, és az áradat után siettem, csizmás lábammal Racso kövér nyakára lépve, ahogy megpróbált feltápászkodni. Mindig akkor rúgj bele valakibe, amikor a földön van, ez az elvem. Ennél jobb lehetőséget sosem kapsz. Azok az adósok, akik a legtöbb aranyat szedték össze, vakon kapkodva őket az őrült forgatagban, mert fény szinte semmi sem volt ott, most továbbszaladtak a börtön eleje felé, hogy törleszthessék adósságukat, mielőtt nehezen szerzett forintjaikat elrabolják tőlük. Akik rosszabbul jártak a gyűjtögetésben, utánuk eredtek, a javak igazságos elosztását követelve. Sajnos néhányan megálltak, és eltöprengtek, honnan is származik a pénz, és még akkor is álltak, amikor Hennannal odaértem hozzájuk. Egy toprongyos, középkorú férfi elém lépett, mellette egy vénasszony talpig koszba öltözve, semmi másba; odább egy zilált szőke, testes és vad tekintetű fiatalasszony várakozott valami zsákvászon-félében. Az árnyékok közül előjött három idősebb, alacsony, testvérnek látszó ember is. – Köhögd ki a dohányt. – A fiatal nő előrenyújtotta a kezét. – Az én bajomat három dupla orvosolja. Úgy hallom, herceg vagy. Három dupla olcsó ár, hogy elengedjelek, cimbora. A többiek is zajongani kezdtek, közölték, hogy mennyire van szükségük, és egyetlen mocskos csőcselékként előrenyomultak. – Vissza! – ordítottam, mire megtorpantak. Ennyit számít a királyi neveltetés. A kiejtés, a póz, az alsóbb osztályok engedelmességre szoktatása századokon át, mindez lehetővé teszi, hogy egy herceg felháborodása sokkal hatásosabb legyen, mint a közemberé. – Hogy merészeltek! – Kihúztam magam, felfújtam a mellkasomat, és felemeltem a kezemet, hogy megüssem, aki a közelembe ér. A

fenyegetésnek némileg élét vehette, hogy bal karommal a hasamhoz szorítottam harminc vagy negyven további dupla forintot. – Na, mi lesz? – bömböltem. Az adósok mintha megdermedtek volna a szemrehányásomtól, leesett állal bámultak rám. Előreléptem, mire eliramodtak, legalább féltucatnyian iszkoltak tova a sötét folyosón. – Na! – vigyorogtam le Hennanra, magam is meglepődve a sikeremen. – Azt hiszem… – Két hatalmas kéz fonódott a torkomra, és elvágta a hangomat. Rémülten pördültem hátra, aranyakat szórva szanaszét, aztán a szorítás erősödött, és végre szembe találtam magam azzal, ami elől az adósok elfutottak. Tekintetem egy őr halott tekintetével találkozott, akinek furán félrebillent a feje. Alighanem eltört a nyaka, amikor az adósok exodusa fekvő helyzetében átlábalt rajta. Csodálatos dolog a félelem. Nemcsak gyorsabban tud tőle futni az ember, mint hitte volna, hanem a várhatónál sokkal nagyobb erővel is felruházza. Annyival sajnos nem, hogy ki tudjon szabadulni a nyakát szorongató halott kezei közül, mert némely halott is képes nagyobb erőre kapni, de annyival igen, hogy én például át tudtam tolni támadómat a termen. Nekivágtam az egyik cella rácsának. Azt hiszem, menet közben a nyögve feltápászkodó Racsót is sikerült képen rúgnom a térdemmel… A roham mindent kivett belőlem, és csak álltam ott a halott mancsai közt, szemem előtt fekete pontok villogtak, és valami messzeségérzet telepedett rám. A nyakamban és a tüdőmben érzett fájdalom egyre enyhült, végül egyetlen fénylő folttá zsugorodott. Ebben a lágyan körülölelő sötétségben két dologra gondoltam. Először: úgy látszik, kezd szokásommá válni, hogy hullák fojtogatnak, másodszor: egyetlen esélyem a túlélésre sokak mohóságától és egy gyermek gyors eszétől függ. Mielőtt teljesen elhomályosult előttem a világ, még láttam, hogy kezek tucatjai nyúlnak ki, és a rácshoz feszítik a halottat. És mielőtt a szívem verése minden más hangot kirekesztett volna, még hallottam, hogy valaki egy kardot vonszol végig a kövön.

Dideregve, átázva ébredtem.

– Nyugi! – Hennan hangja a sötétben. – Mm… – Úgy fájt a torkom, hogy több nem jött ki rajta. – Fogd. – Valami keményet nyomott a kezembe, és hirtelen fény támadt, borotvaéles fehér ragyogás töltötte be a teret. Rácsuktam a tenyerem az orichalcumra, és behunytam a szemem. A fiú leöntött vízzel… legalábbis reméltem, hogy vízzel. Ekkor döbbentem rá, hogy sokkal meztelenebb vagyok, mint voltam. Következő kérdésem ez lett volna: „Hol a ruhám?” – de megelőzte ez: – Hol a francban van a pénzem? – Elvették. – Hennan a folyosóra mutatott, ahol az utolsó szürke hátak tűntek el éppen, nyomukban a nagyon megtiport Racsóval. Az őr, aki fojtogatott, a közelben rángott, őrjöngő szeme rám meredt, de végtagok híján nem tudta beváltani a fenyegetést. – Beadtam nekik a kardot a rácson, ők meg darabokra vagdalták. – Hennan megborzongott az emléktől. Feltámaszkodtam. A vászoncsíkok, amikbe az aranyaim voltak bevarrva, véresen hevertek szanaszét. Kinyitottam a kezem, és benne találtam Loki kulcsát: olyan erővel markolhattam, hogy lenyomatot hagyott a bőrömön. – Hogyan… – megdörgöltem sérült torkomat –… jutottak ki? – Megszereztem Racso kulcsait – mondta Hennan. – Hagytad, hogy kiraboljanak! – Elkaptak a lábadnál fogva, úgyis elvették volna a pénzedet. Az a nagydarab megígérte, ha kiengedem őket, békén hagynak. – Uh. – Mentségnek elfogadható. Felültem, felrángattam tépett nadrágomat (igen alaposan átkutattak a forintokért), és nagy nehezen talpra álltam. – Gyerünk. A meglógott adósok után siettünk.

Mint reméltem is, kétszáz igencsak motivált adós jó nagy lyukat ütött a börtön védelmi rendszerén. Ahelyett, hogy követtem volna őket a bejárathoz, ahol vagy nagyban forrongtak, vagy éppen a kiváltásukat intézték, kerestem egy még beljebb vezető járatot. Átmentünk három lezárt kapun, el egy üres őrállás mellett, és ki egy vaskos ajtón egy

bűzlő, magas falakkal körbevett udvarra. A telihold ezüstös fénye nem megvilágított, hanem inkább árnyékba borított mindent. Belecsavartam az orichalcumot egy rongydarabba, és zsebre dugtam. – Gyere. – Elindultam a meszesgödrök között, ahová azoknak az adósoknak a porhüvelyét dobták, akiknek a rokonai leszurkolták a hullapénzt. A fal mellett két rozoga kordé állt, rajtuk csont-bőr tetemekkel, amelyeket a disznóknak szántak. – De… – Hennan megmarkolta a kezemet, húzni kezdett visszafelé. – Mi van? – A vagyonom elvesztése fölötti harag dühössé színezte a hangomat. – Ezek halottak – súgta Hennan. – Remélem is… – Értetlen arccal meredtem rá. Jó, kisgyerek, de hát látott elég hullát életében. Aztán derengeni kezdett, hogy miért lett volna okosabb követni a forrongó tömeget, és megkockáztatni a visszahurcolást a börtönbe. – A franc. Száraz kaparászás hallatszott mögülünk a meszesgödrökből, és az egyik kordén mozgolódni kezdett három aszott tetem. – Futás! Egy kicsit szégyellem bevallani, de lehagytam a kölyköt. Az jó, ha gyorsabb vagy annál, ami üldöz, de a menekülésben az a legfontosabb, hogy a leghátul futónál legyél gyorsabb. Egyes számú szabály: hagyd le az utolsót. Még ha gyerek is. Feltoronylott előttem a külvilágra nyíló, vastag, száraz deszkákból készült, vasszegecsekkel kivert kapu, közepén egy hatalmas zárszerkezettel. Szilajon belelöktem a kulcsot, és a kétségbeesés adta erővel kinyitottam. Hennan is kiszökkent a résen, sarkában egy mészportól füstölgő fehér figurával. Egyesült erővel rávágtuk a kaput, és Loki kulcsa éppen elfordult benne, mire az első tetem nekivetette magát a szárnynak.

HARMINC

F

– utás! – Megragadtam Hennan kezét, és átvonszoltam az utca túloldalára, amely a börtön mögött vezetett. Beugrottunk az első sikátorba. Az ilyen sötét közök veszedelmesek ugyan, de ha az ember adósok börtönéből menekül egy bankárvárosban, és halott bennlakók akarják kiharapdálni belőle a puhább részeket, a keresztény világ legszörnyűbb sikátora is inkább tizenkilenc, mint egy híján húsz. A szűk átjárók éppúgy kirekesztették a hold fényét, mint a napét, és mi vakon rohantunk, csak itt-ott szüremlett ki némi lámpafény az épületekből. Minden fordulónál arra számítottam, hogy valami koldushulla vár kitárt karokkal és mohó vigyorral. De szerencsére minden fordulónál tévedtem; a végén Hennan állított meg, nem egy halott, aki a kulcsomra áhítozott. A fiúnak pár perc alatt elfogyott az ereje; előbb csak megmegtorpant, hogy lélegzethez jusson, aztán a szünetek egyre hosszabbra nyúltak, úgyhogy választhattam: cipelem, vonszolom, faképnél hagyom, vagy ott maradok vele. Én is eléggé kimerültem, ezért megálltunk és összebújtunk egy kapu előtt, amely valakinek a fallal övezett kertjére nyílt. Csak remélhettem, hogy a sötétben a holtak se látnak jobban az élőknél, és a kapu a hátunk mögött legalább abból az irányból lehetetlenné teszi a támadást. – Csak a városkapun kell átslisszolnunk, aztán irány észak. Lehet, hogy lovasokat küldenek utánunk a Római útra, úgyhogy más útvonalat kell keresnünk. A határ okozhat problémát… de az még napokra van innen. – Elhallgattam, hogy levegőt töltsék sajgó tüdőmbe. – Persze könnyebb lenne a dolgunk, ha volna pénzünk. – Egyperces némasággal emlékeztem meg pompás vagyonomról, amit szétszórtak-hajigáltak-loptak abban a nyüves börtönben. Könny szökött a szemembe a dolog mélységes igazságtalansága miatt. Egy király váltságdíjára is telt volna abból a táskából, s amikor azt elvették, a testemre kötözött arannyal akkor is kiválthattam volna minimum a király kutyáját… Talán még egy férfias könnyet is elmorzsoltam ott a sötétben. – Előbb ki kell szabadítanunk Snorrit meg a többieket – mondta Hennan.

– Karának kutya baja; biztosan meglógott a forrongás alatt. Azonkívül ő boszorkány, meglep, hogy nem szökött ki eleve a mágiája segítségével. Ami azt illeti… – Ami azt illeti, hirtelen igen furcsának találtam, hogy egyáltalán az adósok börtönébe dugták. Őt talán nem akarják kivallatni? – Ki kell szabadítanunk őket – állhatatoskodott Hennan a sötétben. – Nem hagyhatjuk, hogy meghaljanak! – Nézd, Hennan, persze hogy én is szeretném kiszabadítani Snorrit és Tuttugut, csak hát… – Csak hát egyáltalán nem akarom kiszabadítani őket, mert akkor minket is elfognak vagy megölnek. – A dolog lehetetlen. Egyetlen férfi nem tudja végbevinni. Még ha az a férfi herceg is. Nem, minél előbb vissza kell térnünk Cinóberbe, és segítséget küldenünk. – Küldenünk…? – Lehet, hogy gyerek volt, de nem vette be. – Igen, majd szólok a vörös királynőnek, és… – De addig nem várhatnak! Most kell kiszabadítanunk őket! – Muszáj várniuk. Még azt se tudom, hol vannak, az ég szerelmére! – Holott tudtam. A Csalók Tornyában. Umbertide legzordonabb tömlöcében, egy zömök, szürke toronyban, ahol a banktörvényekkel összhangban nem álló pénzszerzési ármányokat és összeesküvéseket leplezik le és hiúsítják meg, mégpedig a legváltozatosabb, hegyes, forró vagy zúzó alkalmatosságok igénybevételével, amelyek a tökéletes megoldást biztosítják. Azokat, akik a banktörvényekkel összhangban loptak, természetesen megjutalmazták, és bankárnak nevezték. Umbertidében a csalóval csúnyábban bántak, mint a gyilkossal, márpedig a gyilkosokat egy széles deszka alá fektették, amire addig rakosgatták egyenként a köveket, míg a bűnöst holttá nem lehetett nyilvánítani. Szerencsém volt, hogy én nem azonnal a Toronyba kerültem, de valószínűleg ott kötöttem volna ki, amint adó- és illetékcsalásom mértékére fény derül. Persze az is lehet, hogy a családi kapcsolataimnak köszönhetően úsztam meg a dolgot. Mindenesetre most odaindulni a lehető legrosszabb ötlet volt. – Nélkülük nem megyek sehová. – Hennan, a hangja acélosan elszánt.

– A világ nem így működik, Hennan. – Próbát tettem a határozott, de józan atyai tónussal. Nem mintha nagy gyakorlatom lett volna benne. – Az ember nem mindig teheti azt, amit helyesnek tart. Ésszel kell élni. Alaposan át kell gondolni. – Nálad van a kulcs. Egy börtönből kihozott bennünket. Egy másikba is bevihet. Ebben volt valami. Amit sürgősen meg kellett cáfolnom. Persze leüthettem volna, és elszelelhettem volna egyedül. Hiszen nyilvánvaló, hogy egy vöröshatári hercegnek nem diktálhat egy gyerek, aki ráadásul közrendű is… közrendű, és ráadásul külföldi is! Csak éppen az a helyzet, hogy egy ponton valami megváltozott bennem, lehet, hogy Barakiel műve volt… egyszóval, a mindenségit, nem hagyhattam csak úgy magára, mert később furdalt volna a lelkiismeret, és a végén még az életet se tudtam volna rendesen élvezni. Vagyis érdekemben állt rábírni a kis nyavalyást, hogy jöjjön velem. – Ez nem csak kulcs kérdése, Hennan – kezdtem békítőleg. – Más szempontok is vannak itt. Először is a Holt Király meg akarja szerezni a kulcsot. Nem lazsálhatunk, túl sok errefelé a hulla, bőven van anyag, amiből dolgozzon… a városok maguk is hullák rétegeire épülnek… azok tartják meg őket. És még ha odatalálnánk is a börtönükhöz… – Tele lesz őrökkel. A foglárok mellett nem lehet ellopózni a kulccsal. – A beszélő levette a sipkát a lámpájáról, és én majdnem megvakultam a hirtelen fénytől. Nekihátráltam a kapunak. Kitapogattam Hennant, és magam elé toltam, akárcsak valami apró és vacak pajzsot. – Öö… izé… nincs szerencsém ismerni téged, hölgyem. – Pislogva fordítottam el a tekintetemet, hogy kitisztuljon a szemem. – Fuss, Jalan. Add ide a kulcsot, és a Holt Király azt fogja követni, nem téged. – A hang ismerősnek rémlett. – Kara? – Feléje sandítottam. De az előttem álló alak kicsi volt, egy Hennan korú lányka, szőke és halvány, a lámpát maga elé emelte, ruhája egyszerű fehér vászon, cselédrongy. – Add ide a kulcsot, és fuss. El akarnak kapni, Jalan. Cinóberben keress menedéket. – A kislány kinyújtotta a tenyerét.

Kipislogtam a szememből a könnyet, hogy hozzászokhassak a lámpavilághoz. – Mi? – Az egésznek nem volt semmi értelme. – Hennan velem jöhet. – Az alak körvonalai foszladozni kezdtek, mintha az árnyékok rágcsálnák. Foszladozott… és megnőtt. – Nem. – Belemarkoltam a fiú vállába, és ő felszisszent, próbált kiszabadulni. Valamiért nem akartam elengedni. – Ugyan már, Jalan, neked semmi keresnivalód itt. Menekülj. Fussál. – Szavainak ritmusa az idegeimre ment. Pedig tényleg menekülnöm kellett volna. Tényleg futnom kellett volna. Ez nem vitás. A kislány már inkább csak emlék volt – még oda tudtam képzelni, láttam a szeme kékjét, de amint pislantottam egyet, már Kara fogta a lámpát, rongyokba öltözve, koszosan. – Ez csak bűbáj, igézet, hogy megcsalja a szemet, rázd le, és nézz meg jobban – mondta, és máris ott állt Kara, mintha sohasem festett volna másképp. – Szerepváltás, hogy ne hurcoljanak el a Csalók Tornyába. Gyorsan. Nincs sok időnk, már mozgolódnak a holtak. – És még mindig felém nyújtotta a tenyerét. Hennan kitépte magát a szorításomból. Azt hittem, Kara karjai közé veti magát. A fenébe, én is oda vetettem volna magam, ha biztos lehetek egy meleg, védelmező ölelésben. De nem, Hennan eltűnt az éjszakában – a hálátlan kis nyavalyás. Kara utánapillantott, és ingerülten megrázta a fejét. – Majd utolér bennünket. Mennünk kell, mégpedig azonnal! Kérem a kulcsot. – Nem tudnád egyszerűen eldugni megint? – Nem akartam lemondani róla, már csak ez az egy értékem maradt. Talán nagyanyó megbocsátja, hogy Garyus hajói a hitelezőim karmai közé kerültek. Azonkívül Kara túlságosan is akarta. A pókerjátékos megtanul olvasni a jelekből, bármiket mondott is, csak az számított neki, hogy megkaparinthassa a kulcsot. – Változtasd megint rúnává, hogy a holtak ne tudják kiszagolni. Kara megrázta a fejét.

– Túl régóta használom azt a varázslatot, azonkívül a mozgástól megkopik. Statikus bűbáj. Ráadásul az igézet, amellyel álcáztam magam, túlságosan megcsapolta az erőmet. Gyanakodva pillantottam rá. – Honnan tudjam, hogy egyáltalán Kara vagy? Az előbb úgy néztél ki, mint egy gyerek… – Hogy fog kinézni egy óra múlva? Jéghideg gondolat ragadott torkon. – Akár Skilfar is lehetsz! Talán Kara nem is létezik. Felnevetett; nem mondhatnám, hogy kellemes hang volt. – Skilfar már egy hónapja megfojtott volna álmodban. A mi családunk rosszul tűri a bolondokat. – Családotok? – Nem te vagy az egyetlen, akiben csalódott a nagyanyja, Jalan. Elkerekedett a szemem. Nehezemre esett felfogni, hogy az a jeges boszorkány ivadékokat hozott a világra. – Én… – Elég ebből. Vége a játszadozásnak. – Hátrapillantott, mintha üldözőktől tartana. – A kulcsot, Jalan, vagy elveszem. Megütöttem. Nem szívesen ütök meg nőket… sőt senkit, ami azt illeti. Egyáltalán nem ütök meg semmit, ami visszaüthet, de ha egy megtermett férfi és egy vékony nő között kell választani, akkor bizony a nőt terítem le. Nem igazán tudom, miért ütöttem meg. Kétségkívül meg akartam tartani a kulcsot, azt viszont nem akartam, hogy a Holt Király hazáig a nyomomban járjon, kiegészítve Umbertide katonaságának felével. Tehát Kara ajánlata ésszerű volt. Ami viszont nem volt ésszerű, sőt várható sem, az az, hogy Kara talpon maradt, és visszaütött, olyan keményen, hogy betörte az orromat, én meg seggre estem, és a fejem nagyot koppant a kapun. Ő még a lámpáját sem ejtette el. – Utolsó lehetőség, hogy barátságosan intézzük el ezt a dolgot, Jalan. – Letörölte a vért felhasadt ajkáról a keze fejével. Azon tűnődtem, nem zápult-e meg az agya a börtönben. Alig emlékeztetett arra a Karára, akit a hajón ismertem meg… kivéve persze, hogy állandóan azonnali erőszakos megtorlással fenyegetett, ha a privát szférájába behatolnak… Különben sem akartam elhinni, hogy a sok

együtt töltött hónap során a híres Jalan-féle sárm egyetlen szikrát sem csiholt benne. – Ugyan már, drága Kara – mondtam némileg nazálisan, miközben fintorogva megtapogattam az orromat. Hirtelen megjelent a kezében az a hosszú, vékony kés. – Jobb lett volna, ha… – Azzal összeesett, kecses és gazdaságos mozdulatokkal terülve el számtalan szoknyájában, még a lámpát is sikerült finoman maga mellé helyeznie, kése viszont puffant az utca porában. Hennan állt mögötte kifürkészhetetlen arccal, egyik kezében egy harisnyával, amely mintha homokkal lett volna megtöltve. – Húsz dupla forintért megmentenéd Snorrit? – Lepillantott Karára, aki azonban semmi jelét nem mutatta, hogy fel akarna kelni. – Nincs is húsz dupla forintod. – Abban a pillanatban bármit megígértem volna húsz dupla forintért. Meg is esküdtem volna rá. – De megtennéd? – erősködött a fiú. – Hogy a fenébe ne. Hennan hátralépett, letérdelt, és felém fordította a harisnya száját. Nehéz aranypénz csúszott ki belőle a porba, mögötte csillogott a következő. A harisnya tele volt arannyal! – Honnan a nyavalyából szerezted? – Eszembe jutott, hogy pénzeket ejtettem el, amikor a halott megmarkolta a nyakamat a börtönben. – Mindig a pénzt válaszd – vigyorgott rám Hennan.

HARMINCEGY

Kara öntudatlanul hevert a sötét sikátorban. Öntudatlanul vagy holtan. Hányszor hallottam Snorritól, hogy akit fejbe vágnak, az meghal, de legalábbis élete végéig gyagyás marad. A legrosszabb

verzió persze az, hogy Alain DeVeer módjára – mint azon a reggelen, amely ezt a hosszú lidércnyomást oly sok hónappal ezelőtt előidézte – feléd fordul, és meg akar ölni. – Nem halt meg – mondta Hennan. – Honnan tudod? – Felemeltem a lámpát, és figyeltem, nem lélegzik-e a lány. – Onnan, hogy nem állt fel, és nem próbálta leenni az arcodat. – Á. Igaz. – Balra, majd jobbra néztem a sikátorban. – Gyerünk innét. Elindultam, Hennan követett. Ha volt is egy kis lelkifurdalásom, amiért ott hagyjuk Karát ájultan a csatornában, elfújta a gondolat, hogy amennyiben holt lények cserkésznek a sötétben, legalább elcsaljuk őket tőle. A vér az államra csöpögött az orromból, és nyomokat hagyott mögöttünk. Éreztem, ahogy belefolyik a torkomba, forrón, rézízűen. Gondolkodás nélkül lenyeltem. A vér működésbe hozza a varázslatot – épp csak ennyi fordult meg a fejemben, mielőtt belezuhantam privát sötétségembe.

*** Elnyel az éj, és én rohanok benne, vakon, fejvesztve, a szél a ruhámat cibálja. Nagyon sokáig semmi, se hang, se fény, se föld a talpam alatt, bár úgy rohanok, ahogy csak bírok, sokkal gyorsabban, mint ahogy biztonságos lenne. Tűhegynyi fényesség szúr belém, olyan vékony és hegyes, hogy nem is értem, miért nem fáj. Rohanok feléje – nincs más irány –, és egyre növekszik, egyre nagyobb és fényesebb, fényesebb és nagyobb, míg végül betölti a látóteremet, és már nincs rohanás, nincs futás, se mozgás, állok egy ablakban, kihajolok, kinézek, le a mélyen alattam fekvő, napsütötte városra. – Cinóber olyan kicsinek látszik innen. Mellettem szól valaki, egy fiú, bár mutáló hangja már a férfit sejteti. Odafordulok, és összerezzenek. A gyerek nyomorék. Tizennégy éves lehet, két karja természetellenesen kicsavarodva, mereven simul a testéhez, csuklói borzalmas szögekben megtekeredve, kezei görcsösen összehúzódva. Koponyája kidudorodik

a homloka fölött, mintha túl sok agyvelő nyomná… éppen olyan, mint… – Mit mondtál, Garyus? – Egy kislány hangja a jobb oldalamról. – A város olyan kicsinek látszik innen, hogy a tenyeremben is elférne – válaszolja a fiú. – Én akkor is ilyennek látom, ha lenn vagyok, benne. Odafordulok, hát a vörös királynő az, csak éppen kislány, alig tizenegy éves. Előreszegett állal kémlel a napfényes messzeségbe. Garyus közönyös marad. – De a világ, húgocskám… az aztán jó nagy, akárhonnan is nézed. – Én meg tudnám hódítani – mondja Alica, még mindig a cinóberi utcákra meredve a palota falai fölött. – Egyik végétől a másikig elmasíroznék a hadaimmal. – Ha majd nagyobb leszel – mondja Garyus a báty fensőbbségével –, megérted, hogyan működik a világ. Nem karddal kell meghódítani. A hadakat fölösleges bevetni, ha a végeredmény úgysem kétséges. A pénz a Birodalom éltető eleme… – A Birodalom széthullott. Még azelőtt, hogy megszülettünk. És a kereskedők csak az arany után kapkodnak, a háborúkat katonák nyerik meg. Te csak azért foglalkozol ennyit a pénzzel, mert apánk adott neked száz koronát, és megfialtattad őket. Téged csak azért érdekel az egész, mert… – Mert torznak születtem, igen. – Garyus mosolya valódinak látszik. – Széttörve, mint amilyen a Birodalom. De akkor is igazam van. A pénz élteti a Birodalmat, minden egyes részét, minden királyságot, minden népet, amely elég szorgos ahhoz, hogy számba vehető hadat állítson és szereljen fel. A pénz élteti a népeket, és aki ezt megérti, és manipulálni tudja, az manipulálja a jövőt is. Ha ez az éltető elem kiveszik egy országból, az pillanatokon belül összeomlik. Mindketten megfordulnak, és befelé néznek, a szobába. Én is megfordulok, és egy másodpercre megvakít a váltás fényről sötétre. – Nekem van igazam. Mondd meg, hogy nekem van igazam… – Garyus kiejt egy nevet, de elszáll a fülem mellett, mintha szándékosan kerülné. Válaszolni azonban Alica válaszol.

– Nincs igaza. Mindent a háborúk döntenek el, és amikor királynő leszek, bevonulok hadaimmal Vyene-be, és újjáépítem a Birodalmat. – Komor tekintete arra az arckifejezésre emlékeztet, amellyel Keljon cár seregét méregeti majd Ameroth faláról, alig tíz esztendő múlva. Most már látom, kihez beszél nagyanya és Garyus nagy-nagybácsi. Halvány bőrű, csontsovány leány, haja egyenes szálú, színtelen, annyi idős lehet, mint Garyus. De nem őket nézi – engem néz. A szemei meghökkentőek, egyik zöld, másik kék, és egészen valószínűtlen árnyalatúak, mintha valami földönkívüli helyről kapta volna őket. – Ne vedd biztosra, hogy királynő leszel, húgocskám – mondja Garyus, a hangja könnyed, de a mosolyában fájdalom bujkál. – Ha apánk meglátja, mire jutottam azzal, amit belém fektetett… – Azért adott pénzt, hogy legyen mivel elfoglalnod magadat idefönn – mondja Alica, és komor tekintete egy pillanatra elbizonytalanodik, mintha a kemény igazságnak nem is lenne olyan jó az íze, mint gondolta. – Apánk tudja, hogy egy királynak éppúgy uralnia kell a gazdaságot, mint a népét… – Garyus elhallgat, és ikertestvérére néz. – Lehet belőlem király… A Néma Nővér megfejthetetlen tekintetet vet rá, azok a különös szemek hosszú ideig nem mozdulnak el róla. Végül alig észrevehetően megrázza a fejét, és elfordul. Garyus arca kővé válik a csalódottságtól. Majdnem jóképű a deformált homloka alatt. – Igenis király leszek. – Visszafordul az ablak és a város felé. – Te sem láthatsz előre mindent! Némán állnak, hárman a toronyszoba homályában, ahol mintha csak az ablaknak a padlóra vetülő napfényes formája volna eleven. Engem pedig valami nyugtalanít, valahol máshol kellene lennem, csinálnom kellene valamit. – Ébredj fel. Körülnézek, hogy melyikük mondta, de mindhárman saját gondolataikba merülnek. – Ébredj fel. Eszembe jut a sötét utca, a lopakodó holt lények, az úton heverő boszorkány. – Ébredj. FEL!

Próbáltam felébredni, kinyitni a szemem, minden elszántságommal próbáltam kiköpni a számból a vért, és lerázni magamról nagyanyó emlékeinek láncát. – Ébredj. – Kinyitottam a szemem, és felnéztem Hennanra. – Fel. – Mindketten rácsuktuk a szánkat a szóra. Rémülten talpra ugrottam, és a sikátor egyik oldalától a másikig tántorodva megkapaszkodtam egy ház falában. Lényem egy része még mindig a toronyszobában lehetett. – Meddig? – Rettentő sokáig! – Hennan felpillantott rám, az arca piszkos volt és ijedt. A lámpát megmentette, amikor összeestem, de azért eléggé ütött-kopottnak látszott. Az égre sandítottam – még mindig bársonyos, csillagporos. – Egy óráig, legföljebb. – Kara igézete egy teljes hétre kinyújtóztatott volna. Lehet, hogy azt úgy tervezte? Vagy talán már nincs akkora befolyása rám? – Na jó, kettőig. Hennan a vállát vonogatta. – Gyerünk. – Felkaptam a lámpát, és elindultam. Garyus és a vörös királynő hangja követett, valahonnan a képzeletem mélyéről. Siettem, erre-arra fordultam, csak akkor vettem le a sipkát a lámpáról, amikor valami akadály közelgett – megrongálódott sipka amúgy elég fényt vetett előre, hogy falaknak ne menjek neki. A fényfoltra szegeztem a tekintetemet – ahányszor csak oldalt pillantottam, mintha Garyus szobájának körvonalai rajzolódtak volna a sötétségre. Akkor még nem látszott annyira torznak, de nyilván tudta, hogy egy magafajta nyomorék sosem ülhet trónra. Persze a gyermeki reményeket a felnőttek nem tudják elképzelni. A két karjukban hordják törékeny álmaikat, várva, hogy a világ elgáncsolja őket. Rohantam, mások életét, álmait vonszolva magam után, és ahányszor csak lassítottam, utolértek, körülfogtak, megtöltötték az éjszakát, úgyhogy képek, illatok, egy érintés emlékei között kellett gázolnom, vigyázva, hogy le ne rántsanak maguk alá, bele ne vessenek a végtelen álmokba, amelyek délre vezető utamat keserítették. Idővel aztán ritkultak a látomások, szélesebb utcákra értünk, ahol még ilyenkor is feltünedezett egy-egy ember. Már nem lehetett messze

a reggel, és úgy éreztem, távol tudom tartani magamtól az emlékeket, amelyeket a vérem íze idézett fel, legalábbis amíg el nem kell aludnom – mert hogy akkor milyen álmok jönnek, azt nem tudhattam; Sageousnak Kara mágiájával kell birokra kelnie, ha helyet akar magának a színpadon. Félrehúztam Hennant az út szélére, és leültem, kimerülten egy falnak támaszkodva. – Itt kivárjuk a hajnalt. – Azt nem részleteztem, hogy hajnalban mit fogunk csinálni. Valószínűleg elszaladunk. De legalább valami tervfélének hangzott ez is. Elvehettem volna Hennantól a húsz aranyát. A tény, hogy eleve az enyém volt, csak még jogosabbá tette volna a dolgot. Elvehettem volna a fiú pénzét, és ott hagyva az ájult Karát a sikátorban, lovat vásárolhattam volna, és nekieredhettem volna a domboknak. Ezt kellett volna csinálnom. Meg kellett volna ragadnom a kölyköt a bokájánál fogva, és kirázni belőle a forintjaimat. Ehelyett a Patrícius utcán talált a hajnal, amint a túloldalon levő Csalók Tornya magas bronzajtaját bámulom, meg az előtte őrködő gépkatona ezüstözött acél tömegét. A reggel lassan araszolt végig az utcán. Biztosra veszem, hogy valamelyik tanítóm egyszer azt mondta, a nap óránként ezerötszáz kilométeres sebességgel kel fel, de az én szememben mindig csak mászni látszott. A katona páncélján megcsillantak az első sugarak, és szinte lángra gyúlt tőlük. – Látod, megmondtam. Semmit sem tehetünk. – Behúztam Hennant egy mellékutca árnyékába. Savanyú pillantást vetett rám. Még mindig nem bocsátotta meg, hogy a bokájánál fogva akartam kirázni belőle a forintjaimat. Két okból vallottam kudarcot. Egyrészt a kölyök nehezebbnek bizonyult, mint hittem, igen kevéssé tudtam megrázni, akkor is csak úgy, hogy a földhöz ért a feje. Másrészt volt annyi esze, hogy valahová eldugja az aranyat. Valószínűleg akkor, amikor álomlátomásba merültem. Elmagyaráztam neki, milyen gyalázatos az efféle bizalmatlanság, és nem is csak királyi személyemre nézve sértés, hanem egész Vöröshatárra nézve is. A kis nyavalyás egyszerűen összeszorította a száját, és fütyült az érvelésemre. Egyesek azt mondhatnák, csak magamat okolhatom, hiszen én tanítottam ki hamiskártyásnak, én tanácsoltam neki, hogy

mindig a pénzt válassza, én mutattam neki példát abból, hogy az ember eldobhatónak tekintse a barátait. Nem az a fajta nevelés ez, amely bizalmat ébreszt a tanító iránt. Én persze azt válaszolnám az ilyesmikre, hogy pofa be, meg hogy Snorri a hibás, ő töltötte meg a gyerek fejét olyasfajta szamárságokkal, hogy a bajtársunkat sosem hagyjuk cserben, ő szállt síkra olyan nevetséges módon Osheimben, Hennan nagyapjával vállvetve. Mindegy, a fiú eldugta a pénzt, és én aligha csavargathatom a karját, amíg csak meg nem mondja, hol van. Vagyis… csavargattam egy kicsit, de ahhoz nem eléggé, hogy az arany rejtekhelyét elárulja. Kiderült, hogy Hennan keményebb, mint hittem, és hiába csavargatom a karját, eltörni mégsem törhetem el. Hacsak nem veszem biztosra, hogy az meghozná az eredményt. Nem vettem biztosra. Végül kompromisszumot kötöttünk. Beleegyeztem, hogy odaviszem a Csalók Tornyához, és megmutatom neki, mennyire lehetetlen, amit kér. Cserébe, amennyiben meggyőzöm, ő előszedi a pénzt, veszünk belőle egy lovat, és elrobogunk Cinóberbe, remélve, hogy a vörös királynő segít majd kiszabadítanunk Snorrit és Tuttugut. – Lehet, hogy van hátsó bejárata is – sziszegte Hennan. – Ha van, akkor tudod, mi vár ránk ott. – Én is suttogtam, fogalmam sincs, miért, valahogy illett a hangulathoz. – Őrök. A börtönöknek ez a lényege. Őrök meg ajtók. – Nézzük meg – mondta ő. Már órák óta figyeltük, ahogy jöttekmentek az őrök, lámpával a kezükben, karddal az oldalukon. Se napvilágnál, se más szögből nézve nem lehet jobb a helyzet. Megszorítottam a vállát. – Figyelj, Hennan. Én is segíteni akarok, de tényleg. – Egyáltalán nem akartam. – Szeretném, ha Snorri meg Tuttugu kijutna onnan. De ötven fegyveressel se tudnánk megcsinálni. Még kardom sincs. Éreztem, hogy a fiú válla megroskad a kezem alatt. Talán napvilágnál végre belenyugodott abba, amit a sötétben annyiszor elmagyaráztam neki. Sajnáltam őt. Sajnáltam magamat is. Meg Snorrit és Tuttugut is, akiket talán éppen most vallatnak egy fáklyák megvilágította kamrában, de tényleg nem tehettünk értük semmit. Snorri már akkor megpecsételte a sorsát, amikor úgy döntött, megtartja a kulcsot, és nekivág ennek az őrült kalandnak. Az a

helyzet, hogy attól a naptól fogva, amikor Törtevezőjű Sven közölte Snorrival, hogy a családjának vége, Snorrit többé nem érdekelte, él-e, hal-e. És akiket többé nem érdekel, élnek-e, halnak-e… azok meghalnak. – Nem maradhatunk sokáig – mondtam. – Ha nem indulunk tovább, a boszorkány ránk fog találni. – Ne nevezd boszorkánynak. – Hennan csúnya képet vágott. Megérintettem feldagadt orromat. – Átkozott boszorkány, igenis. – Biztos voltam benne, hogy betörte. – Csak biztonságos helyre akarja juttatni a kulcsot – mondta Hennan. – Semmivel se rosszabb nálad. Ő legalább segített volna Snorrin, amíg lehetett… – Nem rosszabb nálam? Boszorkány, és egy még nála is rosszabb boszorkánynak akarja adni a kulcsot! – Kezdtem arra gondolni, csakis azért ütötte fejbe a lányt, mert engem megvesztegethetőnek tartott. – Nagypapa sokat mesélt Skilfarról. Sose nevezte rossznak. Legalább annyi emberen segített, mint ahányon nem. – Hennan vállat vont. – És te kinek akarod adni a kulcsot? – Vöröshatár királynőjének! Remélem, a nagyanyámat nem akarod sértegetni! A fiú sötét pillantást vetett rám. – Mert a nagyanyádnál biztonságban lesz a boszorkányoktól, mi? Kinyitottam a számat, aztán becsuktam. Úgy látszik, Kara mindenféléket mesélt a fiúnak a Néma Nővérről. Hátrapillantottam. Még bármi bujkálhatott a sűrű árnyékok közt – akárhányféle boszorkány és holt lény lopakodhatott felénk, miközben mi azzal vesztegettük az időt, hogy a börtönt figyeltük. Mindenesetre a tény, hogy az éj leple alatt nem gyűlt körénk a város összes száraz csontja, azt jelezte, hogy a Holt Király nem tudja precízen követni a kulcsot. Talán csak akkor tudja, hol van, ha egy hulla közelébe kerül. A legtöbb városban annyi a friss hulla a csatornákban reggelre virradóra, hogy igencsak problémát okozna, ha elkezdenének kimászni onnan. Umbertidében viszont meglepően kevés az erőszakos bűntény – gondolom, a polgárok a jövedelmezőbb fajtákkal vannak elfoglalva. Azt reméltem, hacsak nem rogy össze

valaki holtan a lábunk előtt, biztonságban leszünk – főleg persze nappal –, mindössze nyitva kell tartanunk a szemünket. Kara viszont könnyedén ránk talált, amikor kiszöktünk a börtönből. Megigézte a kulcsot, hogy elrejtse – lehet, hogy egy másik igézet pedig segített meglelnie. De a mágiája mégsem lehet ilyen erős, hiszen akkor bejuthatott volna Hennanhoz, az adósok börtönébe… hacsak persze az igézet nem rejtette el a kulcsot még előle is… Zúgott a fejem a lehetőségektől, úgyhogy inkább az ajka ívét képzeltem magam elé, és rögtön elöntött az igazságtalanság, a cserbenhagyottság érzése. Egyetlen történet sem így végződött, amit Karáról szőttem magamban… Megdörgöltem sajgó szememet, és visszaereszkedtem az ülepemre. Erőt vett rajtam az ásíthatnék. Fáradtabb és álmosabb voltam, mint valaha. Le akartam feküdni, behunyni a szememet… – Muszáj csinálnunk valamit! – Hennan cibálni kezdte az ingem ujját. – Snorri sohasem hagyna téged odabenn! – Én sohasem kerülnék be oda! – Egészen felháborított a célzás. – Én nem vagyok csal… – Elharaptam a szót, mert rádöbbentem, hogy Umbertide hivatalnokai szerint pontosan az vagyok. Könnyen lehet, hogy csak a családnevem mentett meg a Torony borzalmaitól, vagy az akták nem mentek át időben Tekintetbe véve az umbertidei bürokráciát, meg a gleccserszerű tempót, ahogy az ügyeket intézték, a második verzió valószínűbb. Borzongva néztem fel a Csalók Tornya gránitfalaira. Magasan a fejünk felett a nap első sugarai már a kúpszerű tető terrakotta cserepeit melengették. Snorri napok óta állja a vallatást. Négy napja, öt? És ugyan miért? Előbb-utóbb úgyis megtörik, és akkor ráteszik a kezüket a kulcsra, ő legalábbis így sejtheti. Fájdalmai éppolyan értelmetlenek, mint vállalt küldetése. Tényleg azt hiszi, hogy megmenti valaki? Ki a nyavalya? Kit ismer egyáltalán? Olyasvalakit semmiképp, aki hajlandó megrohamozni a börtönt, és kihozni őt onnan… – Felmászhatnánk a… – Hennan hangja elhalt, nem kellett a szájába rágnom, hogy nem, nem mászhatnánk fel. – A fene egye meg, csak nem képzeli ez a hülye óriás, hogy… én? Ennek semmi értelme! Én még a… – Pszt! – Hennan felém fordult, és hátralökött.

Két ember haladt el a mellékutcánk előtt, beszélgetésbe merülve. Behúzódtunk egy lépcső mögé, és azonnal rám jött a tüsszöghetnék. – …a másik. De ezek az előírások! Ezt tedd, azt tedd, itt írd alá… Jézusom! Tíz űrlap, két bíróság, öt nap csak azért, hogy forró vassal sütögethessük! – Zömök, vastag nyakú férfi sziluettje rajzolódott ki a világosodó Patrícius utcán. Volt benne valami ismerős. – Mindent a maga idejében, szakértő, és a maga helyén. A kényszerítés egyébként eddig sem volt valami… finom. A törvény előírja, hogy a verésnek, vagyis a botozásnak és a korbácsolásnak meg kell előznie a vasat. Mindegyiket külön meg kell indokolni, a megfelelő… – A második hangja is elhalt, ahogy távolodtak az utcán. Egy ló dobogott el az ellenkező irányba fekete ruhás lovasával. Nemsokára megtelnek az utcák dolgukra siető emberekkel, ahogy eljön a banki nyitás ideje. Felemelkedtem a lépcső mögül, és lenéztem Hennanra. – Volt valami… – A második ember is ismerősnek rémlett, bár csak a sziluettjét láttam, ő alacsonyabb volt, a hülye kalapjából ítélve modern. Volt valami a járásában, valami precíz, kiszámított. És az elsőnek a hangja… akcentussal beszélt. – Gyerünk! Kivonszoltam Hennant a sarokra, és a pár után leskelődtünk. Átkeltek az úttesten a toronyajtó előtt posztoló gépkatonához, és háttal álltak felénk. Eltörpültek a katona mellett, aki meglepően kecses, csipeszszerű fogással átvett a magasabbiktól egy tekercset. A modern egy hajszálnyit elfordult, és ekkor megpillantottam a profilját. Fehér arca volt, mint a fajtájabelieknek általában, akik megszállottan kerülik a napot, de ez a savós árnyalat még az északiak téli halványságát is túlszárnyalta. – Marco! – Ki az a… – Befogtam a száját, és visszarántottam. – Marco? – kérdeztem. – Bankár. A legkevésbé emberi figura, akit valaha is láttam, pedig találkoztam pár szörnyeteggel életemben. – És soha többé nem is akartam látni, mert többel tartoztam a bankjának, mint Maeres Allusnak. De mit kereshet itt? Az Aranyház terhelt volna rá hatvannégyezer forintot egy koldusgyerekre, s hagyta volna éhen halni az adósok börtönében? Az Aranyház hozta volna mozgásba az

umbertidei igazságszolgáltatás csavarjait és fogaskerekeit annak érdekében, hogy tüzes vassal oldják meg Snorri nyelvét? Még egyszer kikukucskáltam a sarok mögül. Marco már ment is tovább az utcán. A katona kinyitotta a Csalók Tornyának ajtaját a szakértő előtt, és amint az illető besurrant a résen, vethettem rá egy pillantást. Épp csak egy pillantást: sötét zeke, szürke nadrág, poros csizma, a haja – mert azt is láttam – rövidre vágott, vasszürke, de egy csíkot még nem érintett meg benne az idő, elölről hátrafelé futott, és olyan fekete volt, hogy szinte kéknek tűnt. – Aú! – Hennan kitépte a karját belévájó ujjaim közül. – Ezt miért csináltad? – Edris Dean – mondtam. – A kurva Edris Dean – Azzal felegyenesedtem, és kiléptem az új nap világára.

HARMINCKETTŐ

Berserkervérrel

vagyok megverve. Lehet, hogy a vörös királynőtől örököltem, az ő erőszakossága tör ki belőlem ritka, de vad robbanásokban. Tudtommal eddig kétszer esett meg, és semmire sem emlékszem belőlük, csak az utánuk következő időtöredékekre, vér és haldoklás szétszórt képeire, arra, hogy pengém vörös utat vág mások testében. Erre, meg az üvöltözésre. Leginkább az enyémre. Nem emlékszem az érzésre, se haragra, se gyűlöletre, csak ezekre a képekre, mintha valaki más rémálmának darabkáit látnám. Miközben kiléptem a Patrícius utcára, minden bizonnyal életem utolsó napjának első fényébe, még mindig féltem, de úgy tetszett, egy kis dobozban valahová az agyam hátuljába rekkentettem a félelmemet. Hallottam rettegő visítozását, követelőzését, próbálkozását, hogy észre térítsen… de ez csak merő lárma volt, mint a fiú kiabálása a hátam

mögött. Lehet, hogy az alváshiány miatt ébren álmodtam. Semmi sem érződött valóságosnak. Nem tudtam, mit fogok csinálni, csak azt tudtam, hogy a végén Edris Dean halott lesz. A gépkatonához közeledve nyugodtan, határozottan, minden reszketés nélkül magam elé emeltem nyitott tenyeremet. A szerkezet felém lépett, és végigmért lángoló rézszemével. Minden mozdulatára ezer fogaskerék zümmögött, millió fog akaszkodott egymásba, az aprótól a kicsin át a nagyig és az állkapocs méretűig, akkoráig, hogy felfalhatott volna velük. – Igen? – Igazi gépi hang ezúttal, fémes reszelés, aminek valahogy mégis volt értelme. A fiú már mellettem állt. Láttam a katona ezüst-acél mellvértjén tükröződni, torz volt és hullámzó, de azért Hennan volt. Vissza akart rángatni, meg akart állítani, de hiába. Furcsa, hiszen mindeddig éppen ezt követelte tőlem. Ilyenek vagyunk. Adjanak meg mindent, amit kérünk, és rögtön rájövünk, hogy az túl sok. A katona páncélja ragyogott, régisége ellenére alig volt rajta karcolás, de egy helyen, az oldala alján szúrásnyom éktelenkedett, sötét, szögletes lyuk, seb, amit ember nem üthetett, fém, amit kovács nem kalapálhatott ki. Szóval te is sebezhető vagy… Megmarkoltam a fiú vállát. – Menj oda az ajtóhoz, Hennan! – Elfordítottam, majd arrafelé löktem. – Fejtsd ki kérésedet – A katona begörbítette ujjait: sokízületűek voltak, és olyan hosszúak, mint az alkarom. Az a nemszületett szörny jutott róla eszembe, amely Karógyökér táborhelyén rakódott össze a sírokból. Egy elefánt kellett hozzá, hogy legázolja, de ez a katona úgy nézett ki, mint akiről egy elefánt is lepattanna. – Csak azért jöttem, hogy megnézzem, mit csinál az a kölyök – mondtam. – Ha jól látom, éppen be akar törni hozzátok. A katona megpördítette a gerincét, felsőteste az ajtó felé tekeredett. Egy gépkatona nem fél hátat fordítani a potenciális ellenségnek. Ha csatabárdot vágnának a lapockái közé, azzal csak azt érnék el, hogy egy jó fegyver tönkremegy, a barát vagy ellenség kérdése pedig egyszer s mindenkorra választ nyer.

Egyik kezem a zsebemben volt. Rácsuktam a kulcsra. Loki kulcsára. Hidegnek érződött a markomban, és síkosnak, mintha a hitszegés első jelére kicsúszhatna belőle. Elővettem, és sötét öröm nyilallt végig a karomon. Magasan fölöttem, az ezüst váll-lapok között, apró fogacskákkal szegélyezett, kör alakú bemélyedés csillogott a napfényben. Közelebbről megnézve nemcsak egy fogazott kör volt ott, hanem beljebb egy másik, kisebb is, aztán egy harmadik, negyedik, és még több, kör alakú, ötcentis horpadást képezve. A kulcs olyan formájú volt, amilyennek az árnyékát Racso ráejtette, kezdetleges, nehéz holmi, rovátkolt lemezből, tizenöt centi hosszú, vastag nyéllel. Snorri előtt Olaaf Rikeson tartotta a kezében ezt a kulcsot. Megfagyott hulláján találták, s mielőtt meghalt, egy egész hadsereget toborzott vele. Egy hadsereget, amely azt hitte, egészen Jotenheim kapujáig masírozhat, és ott farkasszemet nézhet az óriásokkal, akiktől még az istenek is féltek. Olaaf nem csak ajtókat nyitott ki ezzel a kulccsal – szíveket, elméket is. Olyan magasra nyúlva, amilyenre csak tudtam, előrelendültem, és belöktem a kulcsot a katona felhúzószerkezetébe. Az obszidián szinte áramlott a szorításomban, hidegebb volt a jégnél is, lemarta a bőrömet, de nem eresztettem, és amint benne volt a zárban, vastag fekete rúddá változott, a végén kúppal, amelybe számtalan rovátka volt metszve. Van egy szabály javításra és rongálásra, ősibb még a birodalmaknál is, a neve pedig ez: az óramutató járásának megfelelően, illetve az óramutató járásával ellentétesen. Egyik irány a felhúzás, másik a leállítás. A pillanat hevében, a pillanat jéghideg rémületében csak tippelni tudtam. Minden erőmet beleadtam. Három szívdobbanásnyi ideig, melyeknek mindegyike lassabban zúgott el, mint a legünnepélyesebb gyászinduló akkordja, nem mozdult a rohadék. Megalvadt körülöttem az idő. A katona nagy kattanással abbahagyta a tekerődzést, és kezdett visszafordulni felém, kezdte kifacsarni a kezemből a kulcsot. Egyik karjával értem nyúlt, könyökízülete olyan utat írt le, amely végképp rácáfolt ember voltára. Hosszú fémujjak tárultak szét, hogy átfogják a derekamat, a végükön olyan borotvaéles karmok, amelyek a húst is lehámozzák a csontról.

Lehet, hogy a félelem plusz erőt adott, lehet, hogy Loki unta el a szórakozást, mindenesetre a zár hirtelen engedett, és a kulcs elfordult, nagy rándulással, olyan hangot adva, mint amikor valami nagyon értékes törik össze. Fémes pendülés következett, azután többhangú surrogás, amint ezernyi kerék, lendkerék, fogaskerék és gátszerkezet kapcsolt ki egyszerre. A katona zökkenve megállt, épp amikor a kulcs kiszakadt a kezemből, és a fémarc szembefordult velem. Az egész holmi megroskadt, a különös fény kihalt azokból a rézszemekből, és egyetlen másodperc alatt az egész acélbehemót megbénult előttem, egyetlen nyikkanás, egyetlen mozdulat nélkül. A katona ujjai majdnem összecsukódtak a mellkasom körül, leghosszabb ujjának hegye tízcentis rést hasított az ingembe, és kis vörös folt kezdett terjedezni a szakadás szélénél. – A francba! – Megmarkoltam az ujjat, és próbáltam hátrafeszíteni. Hennan odafutott, hogy segítsen, közben idegesen pislogott a katonára. Hiába ernyedt el a szerkezet, egyetlen porcikája sem engedett; mintha vasrudak közé lettem volna zárva. – Csússz át köztük – mondta Hennán. – Mi? – Az adósok börtönének leggirhesebb hullája sem tudott volna átcsúszni az ujjak közti résen. Hennan a feje fölé emelte a karjait, és kígyózó mozgással leereszkedett a fenekére. – Á. – Nevetséges, de mit lehet tenni? Követtem a példáját, s egy pillanat múlva már ki is másztam a katona keze alól, minden további sérülés nélkül, csak a vállamról szakadt le egy brokátból szőtt bojt. – Leállítottad! – Hennan most, hogy közel volt hozzá, félelemmel vegyes tisztelettel bámult fel a katonára, amit egyáltalán nem tanúsított akkor, amikor a sarok mögül leskelődve noszogatott, hogy rohamozzam meg a börtönt, és a puszta öklömmel győzzem le az őröket. – Ha csak ennyi telik tőlem, akkor bajban vagyunk. – Lényem túlnyomó része harsogva követelte, hogy iszkoljak onnan. Csakhogy e lárma fölött ott lebegett Edris Dean arca, nem az, amit a Beerentoppenen láttam tavasszal, hanem az, amely végignézte, hogy anyám vérezve lecsúszik a kardjáról. A gépkatona karma nyomán keletkezett vörös folt azt a sebet juttatta eszembe, amelyet Edris

pengéje ütött rajtam aznap. A régi seb helyétől terjedt-virágzott, amely majdnem kioltotta az életemet. Megbűvölve néztem. – Jal! – Hennan idegesen rángatta az ingem ujját. – Jalan herceg – mondtam. – Eressz. – Leráztam a kezét, kihúztam a kulcsot, és a katona elejéhez kerültem. Az utca üres volt jobbra is, balra is. Egy küldönc ügetett át a keresztutcán, vagy ötven méterre tőlünk, a dolgára sietve. Belekapaszkodtam a katona vállába, felléptem a térdére, és felhúzódzkodtam rá. – Jal… herceg… mennünk kéne… – Hennan az ajtó felé mutogatott. – Be van zárva, odabenn meg fegyveresek vannak – mondtam a katona fénylő fémfejét bámulva. Sima homlokán, amelyen szörnyen eltorzulva tükröződött az arcom, egy kis fémkorong emelkedett ki hajszálnyira. Megütöttem az oldalát a kulcs tövével, a korong elfordult, és egy kis, kör alakú lyukat fedett fel, nem volt nagyobb egy pupillánál. Odanyomtam a kulcs kúp alakú végét, és fohászkodtam, hogy Loki trükkje ezúttal is működjön. Percnyi összpontosítás után az obszidián újra áramlani kezdett, folyékony éjszaka váltott alakot az ujjaim közt lehetőségektől hidegen, ürült bele a keskeny lyukba, végül már csak egy vékony fekete pálcát tartottam a kezemben. – Az enyém vagy – súgtam neki, mert eszembe jutott Juszuf, amint velem együtt várakozott az Aranyházban, meg a fekete mosolya, amikor elmondta, hogyan kódol a Szerelők gépe minden új tulajdonos számára egy pálcát, s az a pálca, ha a megfelelő gépkatona fejébe helyezik, átruházza annak lojalitását új tulajdonosára. Éreztem, ahogy a pálca változik, éreztem, hogy rögzül, s akkor egy csavarintással lassan kihúztam mind a tizenöt centi obszidiánt. – Az enyém! – Most hangosabban. – De… – Hennan, a homlokát ráncolva, ahogy leugrottam melléje. – Hiszen tönkretetted… – Leállítottam – feleltem. – Nagy különbség. És amúgy is majdnem lejárt már. – Hátramentem a felhúzónyíláshoz. Amint e bemélyedés felé közelítettem, a kulcs alakot váltott. – Lássuk… – Fordítani kezdtem a kulcsot az ellenkező irányba, mint az imént. – Hogy… –

Nekifeküdtem. – Mire… – A katona torzójában fogaskerekek kezdtek zümmögni. – Megyünk… – Forgattam tovább. – Vele. Nem vagyok se tudós, se feltaláló, de rémlik, hogy a dolgok fizikája nem különbözik nagyban az élet fizikájától. A semmiért semmit se kapunk, s ha sokat akarunk kivenni, sokat is kell betennünk. Én sokat akartam új tulajdonomtól, de nem akartam sokat betenni. Elvileg egy órán át kellett volna tekernem ahhoz, hogy lépni tudjon egyet, de a kulcsnak megvoltak a maga külön szabályai. A kulcsot arra készítették, hogy kinyisson, akadályokat távolítson el, lehetővé tegye, hogy használója eljusson oda, ahová akar. Én egy teljesen felhúzott katonához akartam eljutni, az akadály pedig az volt, hogy a katona nem működött. Felidéztem, hogy kellő akarattal és összpontosítással egyetlen vakító sugárrá tudtam alakítani az orichalcum vad pulzálását, és mindaddig előrevetítettem, amíg a koncentrálásom szét nem esett. Fókuszáltam hát, és próbáltam a bennem rejlő potenciált egyetlen sugárként átküldeni a fekete pálcán a katona fémtömegébe. A kulcs minden egyes fordulásával erősödött a zaj a katonában, kerekek forogtak, fogaskerekek zúgtak a mozgás szenvedélyétől, nyikorgások és kattanások hallatszottak, ahogy odabenn egyre jobban és jobban megfeszültek a dolgok. Edris Deanre gondoltam, és tovább forgattam a kulcsot, noha már ellenállt, és azzal fenyegetett, hogy lenyúzza a bőrt a kezemről. A katona nyögött, páncélja hajladozott, ahogy belső erőtartalékai csomókba sűrűsödtek, amelyek újabb hét évszázadon át hajtani fogják. A nagy fej elfordult fölöttem az ezüstacél gallérokból álló nyakon, fogaskerekek kapaszkodtak egymásba, merev részek mozdultak meg pattogva. Szeme, amikor rám talált, még a nap világánál is lángolni látszott. – Jalan Kendeth – mondta szögletesen hegyes hangján, pengve, mint a túlságosan meghúzott lanthúrok. – Jalan herceg – javítottam ki. – Nézd meg ezt a gyermeket. – Mutattam, és vártam, hogy a feje Hennan felé forduljon. – Hennan Vale. Most bemegyünk ebbe a börtönbe, és kihozunk két rabot. Te előttünk jársz, és megvédesz minket azoktól, akik meg akarnak állítani.

A katona feje sima mozdulattal felém lendült, sokkal gyorsabban, mint mielőtt felkurbliztam volna. – Ez számos umbertidei törvénnyel ellenkezik. – Tudomásul vettem. Gyerünk. – Hessegetni kezdtem a félelmetes ajtó felé, amely a Csalók Tornyára szolgált. A katona odamasírozott, és négyet koppantott az ajtón. Reteszzörgést, motyogást hallottam, és az ajtó kezdett kinyílni. A katona felrántotta, és a mögötte levő őr a kilinccsel a kezében kirepült az utcára. Előttem landolt, arccal a porban. Amint négykézlábra tápászkodott, fejbe rúgtam. – A kurva életbe! – Eredetileg mentegetőzni akartam, amiért belerúgtam a földön heverőbe, de nekem jobban fájt, mint neki. Féllábon ugráltam körbe ájult testét, és még kifejezőbben szentségeltem, de közben azért kihúztam rövid kardját a hüvelyéből. A gépkatona már eltűnt odabenn, mire én a bejárathoz értem. Sikerült elkapnom Hennan vállát, és visszarántottam. – Csak a bolondok ugranak fejest az ismeretlenbe. Tudom, hogy ez az egész hülyeség, de ne rontsuk el még jobban. – A hátam mögé toltam, és belestem az előcsarnokba. Ott állt a katona, egyik kezében egy őrrel, másikban egy írnokkal, akit a pult mögül csípett fel. Talán túl erősen szorította őket, hogy ordítani tudjanak, talán attól féltek, hogy péppé veri őket, mindenesetre csendben maradtak. – Szép munka, izé… van neved? – Felnéztem a katonára. – Őrző. – Szép munka, Őrző. De inkább ne ölj meg senkit, ha nem muszáj. Ezt a kettőt bedugjuk egy cellába, ha jól viselkednek. – Rettegnem kellene. Máris négy sarokkal odább kellene lennem, és iszkolnom, mint az eszeveszett, de amikor a félelmemet kutattam, csak Edris arcát találtam, amilyen tizenöt évvel ezelőtt volt, meg anyámat, amint ezredszer is lecsúszik a kardjáról, ugyanazzal a meglepett tekintettel. – Hé, írnok! – Teljesen szükségtelenül a kopaszodó emberre mutattam, akinek a potroha hurkákat vetett Őrző sokbütykű ujjai között, s az arca már egészen szederjes volt. – Melyik cellában vannak az északiak, és hogy jutunk oda?

Az ember zihált valamit, szeme kidülledt, elpattant vérerek vöröslöttek benne. – Tedd le, hogy válaszolhasson a kérdésemre, Őrző. A katona kinyitotta a markát, és az ember egy gabonászsák kecsességével lehullott. Odamentem hozzá. Már jó messziről éreztem, hogy összeszarta magát. – Mondd el még egyszer. De ne hazudj, különben Őrző kitépi a karodat. – Tízes és tizennégyes cella, negyedik szint. – Az írnok levegő után kapkodott. – Könyörgök, ne bántsato… – A katona újra felkapta. – Akkor gyerünk! – intettem a katonának. – Állj! – Lépés közben, rándulva megtorpant. – Hozd be a másik őrt. – Még ha nem egyhamar tér is magához, feltűnő lenne, ahogy ott hever az utcán. Őrző engedelmesen kidobogott, és hamarosan vállán hozta az eszméletlen őrt. Becsuktam és bereteszeltem mögöttük az ajtót. – A lépcsőhöz! – Intettem a gépezetnek, és ő elment mellettem, át az előcsarnokon, nagy lábai pufogtak a kövön, végül odaért a középső csigalépcsőhöz. Nagy kapu zárta le a lépcsőt, s ahol a rács vasrudai keresztezték egymást, egy-egy rózsát ábrázoló vasdudor díszelgett. A lépcsőház körül ajtók nyíltak mindenfelé, és egy alapos vagy legalábbis hozzám hasonlóan óvatos embernek ellenőriznie kellett volna a teljes földszintet, hogy menekülési útvonalat keressen, továbbá meggyőződjön róla, hogy nem lopakodhatnak mögéje támadók. Viszont Edris Dean majdnem biztosan felment Snorri cellájába a kínzási engedélyével. Beledugtam Loki kulcsát a zárba, és kitártam a kaput. – Negyedik szint! Azt mondta ez az írnok. Az első szinten egy őr majdnem leesett a székéről, amint felriadt szendergéséből. Sikerült egy kurta kiáltást hallatnia, mielőtt Őrző kupán vágta az írnokkal. Az ismerős emberi bűz azt jelezte, hogy rabokat tartanak itt, és néhány ajtót kinyitva rátaláltunk a foglár hálóhelyére, egy raktárra, egy takarítófülkére, és egy folyosóra, ennek végén meg egy járatra, amely párhuzamosan futott a Torony kerületével, két koncentrikus cellasor között. Kis rácsos ablakokkal ellátott, súlyos ajtók szegélyezték a járat két falát. Őrző az első cellába

bedugta az ajtóőrt, a földszinti őrt, a foglárt meg az írnokot, alaposan meglepve a benn tartózkodó egyetlen, rongyos vénembert. Őrző mögött haladva visszamentünk a lépcsőhöz, s közben figyelmeztető kiáltásokat hallottunk a fenti szintekről. Úgy látszik, a foglár fojtott sipákolása, majd pedig tompa tárggyal való fejbe csapása nem maradt észrevétlen. – Fel! Fel! – vertem össze a kezemet. – Te pedig maradj mellettem. – Odaintettem Hennant, és megmarkoltam a rövid kardot. Most már belém-belém szúrt a félelem. Őrző rendületlenül haladt előre. A második szint foglára nem tágított a helyéről, rezes fejű bunkót szorongatott a kezében, mellette kétoldalt egy-egy őr kivont vassal. Döbbenten nézték, ahogy Őrző szélesre tárt karokkal elindult feléjük. A foglár elejtette a bunkóját, az egyik őr tétován előredöfött, de a kard hegye lesiklott a páncélról, s aztán mindhármukat felkapta a fémes ölelés. – Bezárjuk őket. – Előresiettem, kinyitottam a folyosót, majd pedig az első cellaajtót. Őrző behajította foglyait az ezúttal üresnek bizonyuló cellába. – Siessünk! – Nem tudtam, mennyi időnk van még, de azt tudtam, hogy vészesen fogy. Őrző ment tovább fel a lépcsőn, én mögötte. De alig tette meg az első lépést, amikor egy börtönőr rontott le a csigatekervényen, olyan csatakiáltást hallatva, ami inkább rémült visításnak hangzott, rövid kardját a feje fölé emelve. Még fel sem foghatta, mivel van dolga, amikor visszakézből nekivágták a falnak. Amint lepattant róla, Őrző elkapta a két kezével. – A francba. – A vörös paca a kőfalon kellemetlen hírről árulkodott. – Csak óvatosan! Nem kell bántani őket! – Általában véve nem vagyok egy nagylelkű ember, de a gyilkosság nem kenyerem. Nem annyira lelkiismeret kérdése ez, inkább finnyásságé, meg persze a következményektől való félelemé. Edris Dean esetében viszont kivételt fogok tenni, és igazságtételnek nevezem. Őrző hármat lépett az őrrel, mindegyik lépésével öt fokot szelve át, miközben vér fröcskölt rájuk. Az őr feje egyszer csak felrándult, és látni lehetett a szilánkosra tört fehér koponyát a vérvörös masszában, ahol eredetileg a fejének a bal fele volt. Szeme rám talált, és olyan

éhség fénylett benne, ami rögtön elvette a kedvemet a lépcsőmászástól. Hennan nekem ütközött. – Ez meghalt! – A félelem sipítássá torzította a hangomat. Az őr küszködni kezdett Őrző szorításában. – Gyorsan! Végezz vele! – Ezt már ordítottam. Őrző ocsmány hatékonysággal teljesítette a feladatot, acéltenyerével hozzákente az őr fejét a falhoz, és addig nyomta, míg véres hús- és csontzabkása nem csordogált lefelé a falról. Savas sárga nyálat okádtam az előttem levő fokra. – Menj tovább, de ne engedd el a hullát! – Megtöröltem a számat a kezem fejével, aztán körülnéztem, mibe törölhetném a kezem fejét. Ellépkedtem a saját mocskom meg a falon levő mellett, és az orromat markolásztam, ami az okádástól iszonyúan lüktetni kezdett, s közben a szememet is próbáltam befogni, hogy ne lássam az Őrző markában még mindig vergődő testet. – Ha van segítség, könnyebb elbánni velük. – Hennan a hátam mögött jelentékenyen kevésbé tűnt rémültnek, mint én. – Nem ez az egy szem halott a probléma – mondtam nazálisan. – Most már tudják, hol vagyunk. – Ha a Holt Király nézett ki azokból a szemekből, akkor mostanára már a város minden holttestét felénk terelgeti. Arra gondoltam, vajon mi vár majd ránk odakinn, ha újra lejövünk a lépcsőkön. Eddig a legrosszabb, amit a képzeletem elém vetített, őrök sokaságának sorfala volt. A lépcső tetején, a boltív alatt beléptünk a harmadik szint folyosójára, szorosan Őrző nyomában. Ugyanolyannak látszott, mint az alattunk levő, csak itt nem voltak őrök, se foglár. A rövid folyosó végéről beláttam a Tornyot körbefutó járatba – valami nem stimmelt, de nem tudtam, hogy mi. – Ellenőriznünk kell, nincsenek-e őrök – mondtam. – Nehogy kiszökjenek, és riadót fújjanak. – Vagy mögénk lopózzanak. Őrző tett három nehézkes lépést a folyosón. Újabb nehézkes lépés hallatszott, és a lépcsőoszlop mögül, amely eddig eltakarta, egy óriás rémség rontott elő. Lóbált valamit – egy nagy vasajtót, és én abban a pillanatban rájöttem, mi volt a bibi: a cellákhoz vezető folyosót ajtónak kellett volna lezárnia.

Az ütés ereje leverte a lábáról Őrzőt, mire nekitántorodott a falnak, ripityára törve közben a foglár asztalát. Hennan és én elborzadva néztünk fel az Őrzőnél is magasabb és szélesebb gépkatona villogó vörösréz szemébe. A lény lassan a feje fölé emelte a behorpadt vasajtót, hogy szétzúzzon bennünket, akárcsak egy legyet. A legyekkel ellentétben mi képtelenek voltunk szétrebbenni, amikor az ajtó felénk zúdult. Fogaskerekek zümmögtek, vas- és acélizmok dudorodtak, a vasajtó pedig egyre közeledett felénk, hogy pacát csináljon belőlünk. Őrző, mint akit egyetlen hatalmas rugó lök, beugrott a csapás alá, közben majdnem levitte a fejemet, és belerobbant ellenfele mellkasába. Végiggurultak a kőpadlón, és nagyot puffantak a szemközti falon. Felálltak, megmarkolták egymás kezét, és nekifeszültek, hogy széttépjenek a másikban valami létfontosságú alkatrészt. – Segítenünk kellene Őrzőnek. – Hennan nagy meggyőződéssel mondta ezt, de mozdulni nem mozdult. – Snorrihoz és Tuttuguhoz kellene eljutnunk, amíg még lehet – mondtam, bár majdnem az jött ki helyette, hogy „futnunk kellene, ahogy csak tudunk”. Visszalöktem a fiút a lépcsőhöz. Mögöttünk a két fémharcos birkózott, mások testi épségével fikarcnyit sem törődve. Őrző egy akkora kődarabot rúgott ki a cellajárat sarkából, mint a fejem, s az faltól falig pattogott. Nem tudtam megtippelni, ki áll nyerésre. A toronykatona volt a nagyobb, Őrzőt viszont, évszázadok óta először, frissen húzták fel, és ez a többleterő kezdett megmutatkozni. Fém feszült fémnek, ízületek recsegtek, erősítőrudak csattantak, fogaskerekek kapcsoltak magasabb fokozatra. – Jal! – cibált Hennan. Egy szegecs kirepült a toronykatona páncéljából, és porrá zúzta fölöttem a fal egy részét. Behúztam a nyakam, és loholtam, el a kölyök mellett, fel a lépcsőn. A negyedik szintnek más szaga volt, vér- és hányadékbűze. Még törött orral se lehetett eltéveszteni. A földszinten a foglárállásban bunkó meg lámpa lógott, itt viszont béklyók, kötelek, szájpeckek és egyéb szakmai eszközök. Ezen a szinten nem sorvasztottak emberéleteket kis kőkamrákban. Itt fájdalmat okoztak. Minden

porcikám pucolni akart onnan – tisztára olyan érzés volt, mintha önként adnám magam Szabász John kezére. Éles fémreccsenés visszhangzott fel a lépcsőn, mintha valamelyik katona éppen most mondott volna le egy létfontosságú alkatrészéről, amely nem bírta a ránehezedő nyomást. – Nézzük meg a cellákat. – Hennan előrelépett. – Keressük meg Snorrit és Tuttot. – Ő nem látott még olyan szörnyűségeket, mint én, nem volt asztalra kötözve, amikor Maeres Allus beugrott egy kis villámlátogatásra. Ja, és nem volt gyáva sem. A rövid kard remegett a kezemben, nehéz volt, ügyetlen. Minden porcikám menekülni akart, de együtt bizonytalan lábakon előreindultak, mögém tolva Hennant. A szemem mögött egy aprócska hang süvített át az üvöltő pánikon – Snorri nélkül nem jutok messzire a városból, talán még a Torony árnyékából sem. Logikusabb, előrelátóbb formában, a menekülés szempontjából szemlélve a dolgot, a lábam máris kész volt eljátszani a szerepét. Odamentem a foglárálláshoz, és leakasztottam a lámpát. A foglárok eltűntek, talán a legfelső szinten gyülekeztek a végső összecsapásra. Reméltem, hogy ott is maradnak. Ha összeszedik a bátorságukat, és csoportosan lejönnek, végem. Gyorsan körülnéztem, nem látok-e foglárokat vagy őröket, aztán kinyitottam a cellafolyosó ajtaját. Itt sűrűbb volt a bűz, valami új és kellemetlenül szúrós… égett szag terjengett. Hennan előre akart rohanni. Visszafogtam. – Ne. – És benyomultam, a rövid kard kinyújtva, másik kezemben a lámpa, fényénél a kard árnyéka a falakon ugrált. – Tizenöt, tizennégy, tizenhárom. – Hennan a számokat sorolta az ajtók fölött. Nem tudtam, tud-e olvasni, de a nagyapja ezek szerint a római számrúnákra megtanította. – Te figyeld a folyosót – mondtam. Nem tudtam, mi vár ránk az ajtó mögött, de valószínűleg olyasmi, amit jobb, ha ő nem lát. – De hiszen ott sötét van! – intett Hennan karjával a homály felé. – Akkor azt figyeld, nem jön-e lámpa! – Elfordultam, magasra emeltem a lámpát, hogy ne a szemembe világítson, és bedugtam a kulcsot a zárba. Tökéletesen illett bele, alig várta, hogy elfordulhasson. Amikor az ajtó kitárult, visszatettem a kulcsot a

zsebembe, és előhúztam lopott kardomat. Lehet, hogy Edris várakozik az ajtón túl. Nyikorgott, ahogy beljebb löktem, és az orromat azonnal megütötte a bűz, valami csatornaszag hányadékkal és romlással, meg füsttel és az égett hús szörnyű aromájával keverve. Tuttugu kisebbnek látszott a halálban, mint életében. A súly, amit fagyott tundrákon és hánykódó óceánokon át cipelt a vacak fejadagok ellenére, egyheti Torony-fogság alatt levedlett róla. Kitépdesték a szakállát, csak itt-ott maradt meg egy csomó a nyers húsban. Az asztalon feküdt, ahol kínozták, keze-lába még mindig lebéklyózva, izzó vas nyomai a karján, hasán, combján. A parázsserpenyő még mindig füstölgött, három vas meredt ki vászonba tekert nyéllel a kis szénkosárból. Készenlétben tartották őket, várva az engedélyt, hogy azonnal munkához láthassanak. Csak álltam ott, értetlenül nézegetve körbe, nem tudván, mit tehetnék. A kamra egyebekben üres volt, egy vizeskorsó hevert a padlón, meghasadva, egy vödör a sarokban. És, a környezethez egyáltalán nem illően, egy fakeretes tükör lógott kampós láncon az asztal fölé, olcsó, fényét vesztett holmi. Tuttugu átmetszett torkából a feje köré gyűlt a vér, átáztatta vörös fürtjeit, lecsöpögött a deszkaszálak közt a kőlapokkal kirakott padlóra. Még élhetett, amikor beléptünk a Toronyba… – Hennan! – Megperdültem. De Edris már elkapta a fiút, kardját a nyakához illesztette, másik kezével a hajába markolt. Az ajtóval szemben álltak, a folyosó falánál. – Elbújtál egy másik cellában… – Rettegnem kellett volna önmagamért, őrjöngenem Tuttuguért vagy aggódnom a gyerekért, de ezek az érzelmek valahogy nem bukkantak elő, mintha lényemnek az a része, amely ilyesmikkel foglalkozik, elunva magát hazament volna. – Úgy bizony – bólintott Edris. Egyetlen barátomat sem láttam még holtan. Halottat láttam bőven, egyik-másikukat kedveltem is. Kedveltem Sasszemű Arnét meg az ötös ikreket. De Tuttugu, hiába hogy alacsony származású volt meg külföldi, a barátom lett. Ezt, most, hogy elment, már bevallhattam magamnak. – Ereszd el a fiút. – Megemelintettem a rövid kardot. A penge, amit Edris Hennan nyakához szorított, rúnákkal volt teleróva,

nekromanciával szennyezve, és lényegesen hosszabb volt az enyémnél, bár hogy ez előny lesz-e a szűk folyosón, azt nem tudtam volna megmondani. – Ereszd el. – Persze hogy eleresztem – bólintott Edris, vékony ajkán görbe mosollyal. – Csak előbb add ide azt a híres-nevezetes kulcsot, rendben? Figyeltem az arcát, amelyen árnyékok vibráltak. A félfény felfedte a korát, régi, szürke sebhelyek barázdálták, de az évek inkább megkeményítették, mintsem gyengítették. Letettem a lámpát, vigyázva, hogy addig se juthasson a közelembe, és a kulcs után kutattam a zsebemben. Amint az ujjaim megérintették, egy fiatalabb arc suhant át Edrisén, az, amelyet akkor viselt, amikor megölte anyámat, a hasában a húgomat, és ugyanezzel a pengével a mellembe döfött. Épp csak egy szempillantásra. De a szeme nem változott. Előhúztam a kulcsot, a kulcsforma feketeségdarabot, amely a világot áthasító éjszakává vált. Az északiak Loki kulcsának nevezték, a kereszténység az Ördög kulcsának hívná, de egyik cím se kínált egyebet, csak trükköket, hazugságokat, kárhozatot. A Hazug kulcsa. Edris mosolya szélesebb lett, kivillantotta a fogait. – Add oda a fiúnak. Amint biztonságban túljutok azon a lenti zenebonán, elveszem tőle, és szabadon engedem. Egyesekben olyan vadul lobog a bosszúvágy, hogy egyik veszélyből a másikba sodorja, jóformán elégeti őket ez a mindent túlragyogó fény, vakká teszi őket a veszélyre, süketté az óvatosságra. Van, aki bátraknak nevezi az ilyeneket. Én bolondnak nevezem őket. Tudtam, hogy jómagam meg a bolondok hercege vagyok, amiért hagytam, hogy haragom a Toronyba vezessen, a józan észre fittyet hányva. Most, hiába hogy Tuttugu holtan feküdt mögöttem, gyilkosa pedig előttem állt, mintha elfújták volna a haragomat. Az éles penge Hennan nyakánál elkapta a fényt, és magára vonta figyelmemet. Árnyékok rajzolták ki a bőre alatt megfeszülő inakat, az ereket, a nyaka hajlatát. Tudtam, micsoda pusztítást vinne végbe benne annak a pengének egyeden, gyors rántása. Edris ugyanolyan gazdaságos mozdulattal hasította fel anyám torkát, ahogyan a hentes vágja le a disznót. Ugyanolyan közönyösen. Ugyanezzel a karddal.

– Na, mi legyen, Jalan herceg? – Edris még jobban nekinyomta a pengét, másik keze a fiú tarkójánál, hogy beletolhassa a metszésbe. Részemről kilométerekre szerettem volna lenni onnan, egy jó ló hátán, hazafelé vágtatva. – Nesze. – Feléjük indultam, és odanyújtottam a kulcsot. – Vedd el. Hennan dühös szemeket meresztett rám, ugyanolyan őrült volt a tekintete, mint Snorrié a legrosszabb pillanatokban. – Vedd el! – acsarogtam a parancsot, miközben kiléptem az ajtón. Edris még szorosabban markolta a fiú haját, ennek ellenére nem bíztam benne, hogy Hennan el fogja fogadni. Aztán mégis elfogadta. Kirántotta a kezemből a kulcsot, én pedig megkönnyebbülten elernyedtem. És akkor megláttam a fiú arcát, szeme elkerekedett, ahogy az a holmi beleszivárogtatta a mérgét, ajtókat nyitott az elméjében, megtöltötte azokkal a látomásokkal és hazugságokkal, amiket Hennan Vale számára tartogatott. – Ne! – Hennan egyetlen villámgyors mozdulattal elhajította mellettem a kulcsot, be Tuttugu cellájába. Azon kaptam magam, hogy Edris felé lódulok, pengém hegye oda süvít, ahol az előbb a mosolya volt. Gyorsnak bizonyult, iszonyú gyorsnak, félrecsapta döfésemet a kardjával. A fülcimpáját lehet, hogy megkaristoltam egy kicsit, miközben a döfés elzúgott mellette. Hennan kitépte magát, hajából egy csomó Edris kezében maradt, de aztán megcsúszott, beverte a fejét a falba, botorkált még egy keveset, és elterült a folyosó sötétjében. – Izé. – Visszahátráltam az ajtóhoz. Körülöttem mindenfelé mozgolódás támadt a cellákban, lakóik felriadtak az acél csattanására, valamelyik elbömbölte magát a közelben. – Bocsá… Edris a kardjával vágta el mentegetőzésemet, úgyhogy kénytelen voltam a védekezésre tartalékolni a szuszt. A vívás a gyakorlóporondon egy dolog, de amikor holmi gonosz rohadék darabokat akar kimetszeni belőled, az egész mehet a levesbe. Az ember agya, legalábbis az enyém, szinte semmire sem emlékszik, ha annak nyers rettenetébe áztatják bele, hogy valaki meg akarja gyilkolni. Ilyenkor az izmok veszik át az emlékezést, amelyek, ha évről évre trenírozták őket, akár lelkesedtél az ilyesmiért, akár nem, mindent el fognak követni, hogy életben tartsanak.

Zárt helyen a kardcsattogás fülsiketítő, iszonytató. Egyik döfést a másik után hárítottam, lassan hátrálva, fel-felkiáltva, ha valamelyik túl közel jött. – Vedd el azt a rohadt kulcsot – ziháltam bele a viadalba. Az elmúlt tizenöt év nem viselte meg különösebben Edrist, ugyanolyan fürge volt és hozzáértő, mint amikor anyám testőrén, Robbinon kerekedett felül, a Csillagszobában. Éppen hogy csak védekezni tudtam ellene. Hosszú pengéje eleve lehetetlenné tette, hogy hozzáférjek, még ha lett is volna merszem a támadáshoz. – Nekem nem kell az a rohadt kulcs! – Behátráltam a cellaajtón, és Edris utánam lépett, a lámpa a folyosón kirajzolta alakját. Őrült gondolatok csaholtak rám, az agyamban kavargó rémületből törve elő, eszelős vágy fogott el, hogy rávessem magam, és kitépjem a belét. Pont az ilyen gondolatok okozzák az ember vesztét. Ha valaki állandóan elfojtja azokat az értelmetlen ösztönöket, amelyek arra indítják, hogy vakmerően veszélynek tegye ki magát, az előbb-utóbb problémát okozhat. Még a legjózanabb és legkiegyensúlyozottabb embernek is csak korlátozott tere van az ilyen nemszeretem érzelmek tárolására. Ha folyton elpakolod őket, betömöd az agyad hátuljába, eljön az a pont, amikor még egyet be akarnál szuszakolni, de a szekrény tele, a zár hirtelen eltörik, az ajtó felpattan, és minden rád ömlik belőle. – Csak hagyj élni! – De alighogy kimondtam, a vörös fátyol, amit vissza akartam tartani, már le is ereszkedett. Folyékony, tüzes öröm járt át, és hiába jajdult fel bennem egy picike hang, hogy „ne”, rávetettem magam arra az emberre, aki megölte az anyámat. Köztünk a bejárattal Edris hosszú kardja inkább kölönc lett a két ajtófélfa által képezett szűk helyen. Félresöpörtem a következő szúrását, odapréseltem a pengéjét az enyémmel az ajtó oldalához, és alkarommal az arcába csaptam. Éreztem, hogy törik az orra. Befordultam, miközben a pengéjét továbbra is leszorítva tartottam, és háttal feléje teljes erőből az arcába könyököltem kardtartó karommal. Ebben a helyzetben maradva két kézre kaptam a kardomat, és hónom alatt a mellébe döftem; nagyot reccsent a bordái között. Edris fájdalmas ordítására előrelódultam, és bebotorkáltam a cellába, a csontok közé akadt kard kicsúszott a markomból. Az ő

pengéje a kőlapokon csattant mögöttem. Nagy nehezen lefékeztem, az elülső lábamon egyensúlyozva, az elvágódás határán, mielőtt ráborultam volna Tuttugu maradványaira az asztalon. Edris Dean az ajtóban állt, az egyik félfának dőlve, mindkét keze a rövid kardon, amelyet a mellkasa aljába nyomtam. Vörös vér patakzott a pengén. – Halj meg, rohadék. – Csak suttogás telt tőlem. Éppolyan gyorsan szállt el belőlem a harci őrület, ahogy jött. Köhögtem, megtaláltam a hangomat, és igyekeztem királyi tekintélyt csempészni belé. – Meggyilkoltál egy vöröshatári hercegnőt, rosszabbat érdemelsz, mint amit Tuttugu kapott. – Túl jó volt neki, hogy simán hal meg ott. – Örülj, hogy civilizált ember vagyok… – Rideg szavak ugyan nem sokat számítottak azután, hogy beledöftem egy kardot, de csak efféle sót dörgölhettem a sebébe. Edris sorsa fordultától döbbenten nézte a padlóra csöpögő vérét Felemelte iszamós kezét, rám pillantott, sötét karmazsin bugyogott a szájából. Az, hogy utána véres fogait kimutatva elmosolyodott, kissé kifogta a szelet a vitorlámból, de azért folytattam, vigyázva, hogy a hangomból ki ne hallatsszák a bizonytalanság. Eleget tudtam a sebekről ahhoz, hogy tudjam, az övé halálos. – A nekromanta, akitől a parancsaidat kapod… nem fog örülni. Nem hinném, hogy tisztes temetésben lesz részed. – Megpróbáltam visszamosolyogni rá. – Ez. – Edris reszelős lélegzetet vett, egy részét a pengém körül szívta be fekete bugyborékolással. – Hiba volt. – De még mennyire! A legelső hibád pedig az volt, hogy az én… – Borzasztó gondolatom támadt. – Abban reménykedsz, ha meghalsz, a nekromantád talpra állít majd, hogy bevégezhesd a műved! – Minden királyi sarj ilyen ostoba? Vagy az a szuka anyád a fivérével hált, hogy téged a világra hozzon? – Edris elengedte az ajtófélfát, és kiegyenesedett, aztán a fájdalomtól a fogát csikorgatva megmarkolta a kardomat, ahol kiállt a testéből. – Semmiféle nekromanta nem figyel a dombokról, te hülye. – Kihúzta a pengét, fekete vér tódult utána. – Én vagyok a nekromanta! – Nevetés vagy köhögés tört fel belőle, vért fröcskölve közénk. Néhány csepp felemelt kezemet érte; úgy égetett, mint olvasztótégelyből öntött forró fém.

Egyetlen esélyem a gyorsaság és a mozgékonyság volt. Lehet, hogy Edris erőre kap, de még mereven mozgott, gátolta a sebe. Hátraléptem egyet, majd még egyet, és készültem az ugrásra, amikor belép az ajtón. Valamibe beleakadt a zekém hátulja. Rángattam, de hiába. Edris belépett a cellába, feketén csöpögő rövid kardommal a markában. – Minket annál nehezebb megölni, minél közelebb vagyunk a halálhoz. – Megint elmosolyodott, az arca árnyékban volt, de a szeme gyilkosán villogott. – Várj… viselkedjünk civi… Nem várt, hanem komótosan jött tovább, a kard meg sem rezzent a kezében, hegyét az arcomnak irányozta. Kétségbeesetten pillantottam hátra, hogy lássam, mibe akadtam bele. Tuttugu meredt rám az asztalról, szemében a holtak ismerős éhsége lobogott. Hozzám közelebbi keze elfordult az acélpántban, amely az asztalhoz rögzítette, ujjai összezárultak a zekém anyagán. Rángattam, de jó árat fizettem azért a ruhadarabért, a vászon nem akart hasadni. Visszanézve az ajtó felé felfedeztem, hogy Edris már előttem áll, kardtartó keze hátrahúzva, hogy saját rövid kardommal lyukassza ki a fejemet. – Ne! – Reménytelen jajkiáltás, miközben térdre estem, és könyörögve lehajtottam a fejem. Talán nem a legméltóságteljesebb módja annak, hogy egy vöröshatári herceg meghaljon, de hát a nézőközönség úgyis halott volt vagy félhalott. – Kérlek… Az egyetlen válasz egy nedves puffanás volt, mint amikor acél hasít húsba; vér fröcskölt szanaszét a vállam körül. Éles, maró fájdalom öntötte el a nyakamat és a hátamat, vér folyt mindenfelé, az ájulás kerülgetett, valami mély fáradtság húzott le, hogy elborítson. Maradtam, ahová estem, vártam, hogy fakuljon vagy integessen a fény, vagy mit is csinál az ember utolsó pillanataiban. – Szuka. – Edris, de fuldokló hangon. Ezt a „szukát” nem értettem ugyan, de tudtam, hogy itt már nincs helye kérdéseknek, itt már mindennek vége… Előttem odább léptek a lábak, talán hogy hagyjanak elvágódni, de mögöttük egy másik pár láb bukkant elő… formásabb… egy piszkos szoknya széle alól. Felnéztem. Edris az ajtó felé távolodott, a nyaka kényelmetlen szögbe ferdült, és vér lövellt belőle egy olyan vágás nyomán, amely majdnem

a gerincéig hatolt. Kara körbetáncolta, szeme alatt fenséges fekete monokli, kezében saját lopott rövid kardja, éppolyan fekete a vértől, akár a nekromantáé. A vér, amely elborított, Edrisé volt; mart, égetett a nekromanciája. Maradtam térden, vér csurgott a hajamból és a kezemről, és Tuttugu továbbra sem eresztett. Második halálos sebe ellenére Edris egy gyors lépést tett Kara felé, kardja előrenyújtva. – Jobb, ha elpucolsz innen, Edris Dean, különben befejezem a munkát. Skilfar mindig is szeretett volna inni a koponyádból a Kék Hölgy egészségére. – Kara félreütötte a pengét, a kardok egymáson csattantak. Edris válaszolt valamit, de a torkából bugyborékoló szavakat nem lehetett érteni. Kara felnevetett. Hideg hang volt. – Azt hiszed, félek a holt lényektől, Dean? – A lámpák fénye hirtelen megfakult, minden árnyék megsűrűsödött, megnyúlt, a sötétség úgy tekergőzött a sarkokban, mintha a legfeketébb szörnyek ébredeznének álmukból. Edris jobbra cselezett, hozzávágta a rövid kardot Karához, aztán suta mozgással az ajtónyílás felé támolygott. Kara követte volna, pengéje készen állt, hogy Edris hátába fúródjon, de megtorpant, tekintete a szemközti falra szegeződött. Egy másik tükör, ugyanolyan, mint az első. El nem tudtam képzelni, hogyhogy nem vettem észre. Karát mintha lenyűgözte volna a tükörképe. Edris felé pillantva láttam, hogy lassít, megfordul. Az ajtó fölött egy harmadik tükör lógott. Valami kék villant benne, sötét tükörkép, köntös lebbenése? – Jalan. – Kara összeszorított fogai közül nem hangzott el más, csak a nevem. – Igen? – Balra tekintve két újabb tükröt láttam. Edris már Karával szemben állt. Vagyis szemben állt volna, ha Kara nem azt a tükröt bámulja, amire először figyelt fel. Edris elvigyorodott, fekete vér bugyogott végig az állán. A késéért nyúlt az övében, gonosz turkomán vas volt, huszonöt centi hosszú, vékony, fűrészes élű. – Törd. Össze. A tükröt. – Kara úgy préselte ki a szavakat a fogai között, mintha alig volna képes ekkora erőfeszítésre.

– Melyiket? – Legalább egy tucat lehetett, teljesen érthetetlenül. Ki van zárva, hogy eddig nem vettem észre őket. – És mivel? – Újra megpillantottam a kék köntöst, cikkanó tükörképek, itt, aztán ott, és egy szempár a tükör mögötti árnyékos végtelenben, épp csak egy villanás, de figyelt. – Rajta! – Kara csak ennyit tudott kinyögni. Edris már előhúzta a pengéjét, karja sután mozgott a jókora lyuktól, amit a mellizmába ütöttem. Noha Tuttugu halott keze még mindig a zekémet szorongatta, előrevetődtem, felkaptam a padlón heverő repedt korsót, és megperdültem, hogy az először észlelt tükör felé hajítsam. Most legalább hat tükör függött ott egy csomóban. Nem a cellát verték vissza, valami más sötét helyet fedtek fel, ahol gyertyák égtek, mintha mindegyik tükör egy kis ablak volna egy mögötte levő kamrára. A félig látott szempár rám talált, én lettem a fókusza, kivette az erőt a karomból, elhomályosította az agyamat tengernél is mélyebb, égnél is fénylőbb kékségével. Mégis elhajítottam a korsót, vakon, találomra. A tükör akkora reccsenéssel tört szét, hogy levert volna a lábamról, ha nem térdelek már úgyis. Felrántottam a karomat, arra számítva, hogy szilánkok zápora fog elborítani. De nem jött semmi. Körülnéztem. Kara még mindig a cella közepén állt kábán. Edris kibotladozott az ajtónyíláson. – Hennan odakinn van! – kiáltottam, Karának szánva, de alighogy kimondtam, rájöttem, hogy egyúttal a nekromantát is emlékeztetem rá. Kara gondolkodás nélkül utánaindult. Szép volt tőle, hiszen a fiú csak nemrég vágta kupán hátulról egy forintokkal tele harisnyával. Ott maradtam kétségbeesésem tócsájában térdelve, pucér hassal, mert a zekém hónaljig felhúzódott annak a holt lénynek a markában. Ide-oda pillantva keresgéltem Loki kulcsának fekete formáját a mély árnyékba borult padló mocskában. Szerencsére, vagy az éles szememnek, vagy Loki trükkjének köszönhetően megpillantottam: gyötrelmesen közel volt, mégis elérhetetlen. Nyújtogattam a karom, az ízületek majd szétszakadtak, billegtettem az ujjaimat, de a kulcs még mindig tizenöt centire volt tőlük. – Eressz, a rosseb beléd!

Lehetett véletlen is, de abban a pillanatban, hogy kimondtam, valami engedett, és én előrevetődtem, majdnem szétzúzva betört orromat a kőlapokon. A kulccsal a kezemben felemelkedtem, s alig rejtettem el a nadrágom derekában, amikor visszajött Kara, kezében lámpával, Hennant támogatva. – Edris? – kérdeztem. – Meglógott – szólt. – Két szinttel lejjebb két gépkatona verekszik. Nem tűnt elég gyorsnak, hogy el tudjon húzni mellettük. – Vállat vont. – Miért nem mentél utána? Nem a koponyájából szeretne itókázni a nagyanyád? Bősz mosoly. – Füllentettem. Leültette Hennant a fal mellé. – Maradj itt. – Odament az asztalhoz. Sikerült felállnom, éppen mire odaért. Kinyújtotta a karját Tuttugu arca fölé, az meg küszködött, hogy beleharaphasson. – Ne… Kara felém perdült. – Mit ne? – Én csak… – Nem voltam benne biztos. Csak annyit tudtam, hogy a barátom volt, és nem mentettem meg. – Te sötétségesküdött vagy! – Jobb vádat nem találtam. – Mindnyájan fel vagyunk esketve valamire. – Nagy gonddal Tuttugu homlokára illesztette a mutatóujját. A hulla elernyedt, s amikor Kara visszahúzta az ujját, egy apró vas rúnalap maradt ott, ahol megérintette. – Többé nem tudják felhasználni. – Kiegyenesedett, a szeme fénylett. – Tuttugu jó ember volt. Jobbat érdemelt. – A Valhallába jut? – kérdezte Hennan, még mindig a földön kuporogva. Úgy nézett ki, még nem tért egészen magához a falnak ütközésből. – Igen – mondta Kara. – Ellenségeivel harcolva halt meg, és nem adta oda nekik, amit akartak. Lenéztem az agyonkínzott testre. Érthetetlenül csípett a szemem. Mindennap verhették. A talpai nyersek voltak, lábujjai töröttek. – De miért? – Nem tudtam felfogni. – Miért nem árulta el nekik, hol van a kulcs? – A banknak nem állt érdekében megölni az

északiakat. Ha Tuttugu már az elején felfedi a kulcs rejtekhelyét, lehet, hogy száműztek volna, északra küldték volna őket, mielőtt Edris Dean egyáltalán értesül róla, hogy fogságba estek. – Snorri – válaszolta Kara. – Ha elárulja a kulcs rejtekhelyét, azzal Snorri gyermekeit árulta volna el. Legalábbis tudta, hogy Snorri így látná a dolgot. – Az ég szerelmére! Ennyire nem félhetett Snorritól. – Nem félt. – Kara megrázta a fejét. – Hű maradt. Nem tehetett ilyet a barátjával. Tenyerem tövét a szememhez nyomva próbáltam rendet tenni a gondolataim között. Amint elvettem onnan, tudatára ébredtem a lenti, fojtott bömbölésnek. Nem szűnt meg eddig sem, csak nem foglalkoztam vele. – Snorri! Nyomomban a többiekkel a tízes cellához rohantam, és kinyitottam az ajtaját. Snorri súlyos vaskarikákhoz volt láncolva a falnál, szája bőrpecekkel bekötve. Kínzásnak nem látszottak jelei, de a seb, amit északról hozott, az orgyilkos pengéjének vágása három centi széles, fél méter hosszú nyers hús lett rajta, amit sókéreg borított; a tű alakú kristályok egyik-másika olyan hosszú volt, mint egy köröm. Snorri a béklyóit rángatta, amelyek véresre horzsolták a csuklóit. Kara odasietett hozzá, kis kést vett elő az övéből, és felnyúlt a pecekhez. – Várj! – Odarohantam, és elkaptam a karját. – Majd én. Dühös szemmel meredt rám. – Attól félsz, hogy elvágom a torkát? – Itt akartad hagyni! – kiabáltam, és kicsavartam a kezéből a kést. – Te is! – köpte vissza. – Én nem… én csak… Különben is, el akartad vinni a kulcsot annak a boszorkánynak, északra! – Te is. Csak egy másik boszorkánynak, és nem annyira északra. Erre nem tudtam mit felelni, így hát fűrészelni kezdtem Snorri peckének szíját. A kemény bőr hamar engedett az éles penge alatt. Tuttugunak is így kellett volna engednie. A hülye megmenthette volna az életét. Elrántottam a pecket, és Snorri fuldokolva előrebukott.

Kara odalépett, és megfogta a fejét. Miközben néztem, rájöttem, hogy ez az egész sehogy se stimmel. – Ha Skilfarnak kellett a kulcs, miért nem vette el Snorritól, amikor ott volt a szeme előtt? Nem… nem te akarod ezt a kulcsot? – De akár Kara mohóságáról van szó, akár arról, hogy Skilfar őt használja fel az ellopására, mert így kikerülheti az átkot… nem mindegy végül is? – Szedd le róla a béklyókat – biccentett Kara. – Nem tudom, szegecsek tartják őket. Kovács kellene hozzá. – Nem vettem le róla a szemem, az álnokság jelét kerestem rajta. Elfordult Snorritól, gondoskodó arckifejezése valami másba váltott. – Még most sem fogod fel, mi van a kezedben? Használd! Meg a fejedet is! Elharaptam a csípős visszavágást, nem emlékeztettem rá, ki is a herceg itt. Lábujjhegyre kellett állnom, hogy elérjem Snorri csuklóját. Nem sok eredményre számítva fogtam a kulcsot, amely még mindig a cellaajtóhoz volt formázva, és odanyomtam a végét az első vasszegecshez, amely lezárta a béklyót. A szegecs nem mozdult. Még erősebben nyomtam, mire csikorogva kicsúszott, és lepottyant a padlóra. Megismételtem a műveletet, és a béklyó szétnyílt. Snorri előrebukott. – Hol van Tutt? – A fejét sikerült felemelnie, de az erő, amivel eddig a láncokat rángatta, kiveszett belőle. Karára bíztam a választ, és a másik béklyót is eltávolítottam róla. – A Valhallában. – Kara elfordult, odament Hennanhoz, és a vállára tette a kezét. A fiú megrándult, de nem rázta le magáról. A második béklyótól is megszabadulva Snorri térdre esett, és a padlón nyugvó karjaira hajtotta a fejét. A bokáiról is leszedtem a béklyókat, és a hátára akartam tenni a tenyeremet, de meggondoltam magam. Valami azt súgta, egy ketrecnyi vadmacska között is biztonságosabb helyen lenne. – Tudsz járni? – kérdeztem. – El kell tűnnünk innen. – Nem! – Snorri bömbölve lökte fel magát a padlóról. – Nem megyünk el, amíg mind meg nem halnak! Az utolsó szálig! Kara odalépett hozzá.

– És hol a vége? Melyik lesz az utolsó? Egy földszinti foglár? Aki ételt szállít a Toronynak? A bankár, aki aláírta a letartóztatási parancsot? Az asszisztense? Snorri káromkodva eltaszította magától. – Mind. – Kirántotta az övemből a rövid kardot, olyan gyors mozdulattal, hogy nem tudtam megakadályozni. Feléje nyújtottam a kulcsot. – Tuttugu azért halt meg, hogy használhasd ezt. Azért kellett elviselnie az izzó vasat, mert azt hitték, ő a gyengébb, őt tudják a legkönnyebben letéríteni az útjáról. – Snorri tenyerébe nyomtam, de vissza is húztam azonnal. Elvégre ez volt a legnagyobb kincsem. – Ha itt maradsz, gépkatonák jönnek… meg fogsz halni… és Tuttugu fájdalma hiábavaló volt. – A fájdalom sosem hiábavaló. – Lehajtott fejjel morogta, piszkos, gubancos fekete haja az arcába hullt, csak lángoló kék szeme villant ki mögüle. Indulni készült. – Tuttugu nem felejtette el a gyerekeidet – mondtam. – Jó lenne, ha te sem felejtenéd el őket. Olyan villámgyorsan ragadott torkon, hogy észre se vettem. Csak annyit tudtam, hogy a falhoz vagyok szegezve, és a lélegzés lehetősége megszűnt. – Soha… – a kard hegye hajszálnyira volt az arcomtól, a két szemem között – …ne beszélj róluk. – Azt hittem, megöl, és a meglepetéstől nem maradt időm a félelemre. De a szavaimat felfoghatta, mert megroskadó vállal hirtelen elengedett. Ekkor jöttem rá, hogy a lábaim időközben elhagyták a földet: összekoccant a fogam, amint visszapottyantam. – Befejeztétek? – Kara a homlokát ráncolva pillantott ránk, majd kiindult a cellából. Hennan követte, aztán Snorri is, én zártam a sort. Odaértünk Tuttugu cellájához. Edris hosszú kardja még mindig a padlón hevert, a bejárathoz közel. Felvettem, félig-meddig attól félve, hogy megharap. Nem először történt volna. – Máglya. – Snorri Tuttugu hullájára mutatott. – Halotti máglyát rakunk. Akkorát, hogy a füstje Asgardig érjen. – Honnan a fenéből…

– Ajtók – vágott a szavamba Snorri. – Nyisd ki a cellákat. A kulccsal szedd le a zsanérokat. Hordjátok ide őket. Odahordtuk. Egymás után nyitottam ki és szedtük le az ajtókat. A kulcs egy koppintására repültek a zsanérszegek. Kara minden bennlakót felszólított, hogy keressenek kulcsokat a halott foglároknál, azután szabadítsák ki a rabokat a felső szinteken. Beleegyeztek, de végül is csalásért voltak bebörtönözve, így aztán fogalmam sincs, hogy tényleg a saját menekülésüket sorolták-e hátra, és a rabok kiszabadítását előre. Tuttugu tíz percen belül ajtók tengerétől körülvéve feküdt az asztalon. Snorri rongyot, szalmát gyűjtött, leöntötte lámpaolajjal, és meggyújtotta. Amint a tűz elharapózott, és füst tekergett a fejünk fölé, sötéten, fekete takaróként libegve a plafon alatt, Snorri beszélni kezdett. – Vagyunk undorethek. Magasba a kalapácsot, magasba a bárdot, harci kiáltásunktól reszketnek istenek. – Nagy levegőt vett, és mondta tovább az észak ősi nyelvén, a sirám refrénjét Kara együtt ismételte vele. Táncolt rajtuk a lángnyelvek fénye. Snorri sorra megérintette a vaskos karizmaira feketével és kékkel tetovált rúnákat, amelyek még láthatók voltak a koszréteg alatt. Mintha a búcsúját betűzte volna Tuttugutól, sőt talán az undorethektől is, lévén hogy már csak ő maradt a klánjából. Végül, amikor a plafon alatti sűrű füstréteg már Snorri fejéig ért, és a lángoktól hólyagozni kezdett az arcunk, befejezte. – Isten veled, Tuttugu. – És elfordult. Én még maradtam egy pillanatig, néztem Tuttugut a lángok imbolygó fátylán át; ruhája már kigyulladt, bőre ráncokat vetett a hőségtől. – Isten veled, Tuttugu. – A füst fojtogatott, ezért elcsuklott a hangom, a szememet marta, ezért könnyeztem. Elfordultam, és a többiek után siettem. Őrző diadalmasan várt ránk, de annyira megrongálódott, hogy feltűnés nélkül nem kísérhetett volna be bennünket a városba. Addig azonban magam mellett tartottam, míg a börtönből ki nem lépünk.

A földszinten a rabok mindent kifosztottak, de egy vastag ajtó ellenállt nekik. Odamentem, hogy kinyissam. Minden anyagi forrásra szükségünk lesz, amit csak össze tudunk szedni. – Gyerünk! – Snorri a kijárat felé indult. Kara vállon ragadott, aztán döbbenten megállt. – Hát ez meg… Az ajtó mögötti szoba tele volt polcokkal, azok pedig megrakva minden elképzelhető holmival, papíroktól vázákig, ezüsttálaktól párjuk nincs cipőkig. – Áldja meg az Isten Umbertide könyvelőit! – Egy aranyozott urnáért nyúltam, amely a közelben ragyogott. Miközben a csalókat a fenti cellákban gyötörték, összes földi javaik itt sorakoztak rendben, katalogizálva, érintetlenül, várva, hogy a törvény szabta eljárás lefolytatódjék. Snorri elhúzott mellettem, félreütve mohó kezemet. Kara követte. Noha fegyver kevés volt az összezsúfolt tárgyak közt, a két északi egyenesen feléjük indult. Kara lekapott egy lándzsát a túlsó falról: a Gungnir volt, az ő keze műve. – Csak nem hiszed azt még mindig, hogy megijesztheted vele Kelemet? A városi őrséget sem tudtad megakadályozni, hogy elvegye tőled! Kara félrehajtott fejjel rám nézett, majd az ajtóban álló Őrzőre pillantott. Ellépett Snorri mellett, és bedugta a lándzsa hegyét a gépkatona páncélján levő egyetlen lyukba. Tökéletesen passzolt bele. – Két katona volt velük. Az, amelyik Snorrit kapta el, hátulról jött, a falon keresztül, és köréje fonta a karjait. Snorri közben a Hél pengéjét vizsgálgatta. Apja csatabárdja is ott lógott a többi fegyver között. Elégedetten tekintett fel, arcán, először, mióta rátaláltam, bősz mosoly játszott. – Most már mehetünk.

HARMINCHÁROM

Mire a Torony ajtaján kiléptünk, már egész tömeg verődött össze. A Csalók Tornyának felső része füstöt okádott az ablakokból. Mielőtt távoztunk, utasítottam Őrzőt, hogy kutassa át az épületet Edris Dean után, precízen elmagyarázva azt is, hány darabra tépje a hulláját. – Ja, és engedj ki mindenkit – tettem hozzá. Nem tetszett a gondolat, hogy valaki megsülhet odabenn, de főleg rengeteg csalót akartam rászabadítani Umbertidére. Így a hatóságoknak lesz elég dolguk, nem fektetnek fölös energiát abba, hogy engem újra elkapjanak. Senki sem állt utunkba, hiszen rabokkal voltunk körülvéve, akik kiözönlöttek az utcára, és eltűntek az umbertidei sikátorok labirintusában. Ha Edris Dean kijutott is az épületből, fontosabb dolga lehetett, mint hogy riadót fújjon, mert mindössze két városi őr lézengett az úttesten, ők is igyekeztek a lehető legészrevehetetlenebbek maradni, nehogy valaki felszólítsa őket, állítsák már meg a szökdöső rabok áradatát. Őszintén reméltem, hogy Edris Dean elmászott valahová meghalni, de a sebei a legrosszabb esetben is olyanok voltak, hogy azokat még egy nekromantának is sok idejébe és fáradságába kerül rendbe hozni.

*** A reggeli nap már a háztetők fölé kapaszkodott, amint a szűk utcákon loholtunk Hennan nyomában, aki olyan be- és kivezető utakat is ismert, amikről a tisztességes umbertideiek még csak nem is hallottak. Kiderült, hogy Umbertidéből távozni legkönnyebben a falakon át lehet, nem pedig a csatornacsöveken, ahogyan Hennan jött. Utóbbi szoros és bűzös menekülési mód lett volna Kara számára – Snorri meg én pedig be se fértünk volna. Azonkívül békeidőben nem szokás nagyon figyelni a városfalakat, ráadásul a Csalók Tornyából felszálló füstoszlop minden, esetleg éber őr kíváncsiságát felkeltette, úgyhogy egyszerű volt olyan falrészt találnunk, amelyen át megszökhetünk.

Az egyetlen probléma a kötél és csáklya beszerzése volt. Pokoli nehéz jó okot kiötleni arra, hogy minek neked a csáklya egyáltalán, és még nehezebb olyan kovácsot találni, aki nem azt mondja, hogy fizess most, és gyere vissza három nap múlva.

– Magasabbra dobd – biztatott Kara, amikor a vashorog másodszor is majdnem a fejemen landolt alászálltában. Összehúzott szemmel néztem rá, mert még nem felejtettem el neki, hogy betörte az orromat. – Magasabbra dobjam? Most a völvák bölcsessége szólt belőled? Évek óta tanulmányozod a misztikus tanokat, és ennyi? Magasabbra dobtam, és harmadjára fenn is akadt a falon. Egy vékony és csomózatlan kötélen fölmászni nehezebbnek bizonyult, mint gondoltam; majd öt percig ugráltam, kapkodtam, erőlködtem, de nem jutottam egy méternél följebb. Aztán belejöttem, legalábbis részben. Leginkább a szégyen hajtott, de sikerült fölkepesztetnem a fal tetejére, miközben két fogatlan vénség meg egy kisebb tömegnyi utcakölyök leste érdeklődve erőfeszítéseimet. Kara és a fiú minden látható nehézség nélkül követett, Kara a lándzsával, Gungnirral a hátán. Snorri jött utolsónak, a sebe miatt nehézkesen mozgott, de csak egyetlenegyszer, amikor megcsúszott, jajdult fel szentségelve. Kiderült, hogy a túloldalon, lefelé, sokkal könnyebb és gyorsabb az út. De a földet érés is fájdalmasabb. Amint a fal tövében összegyűltünk, máris iszkoltunk a poros és keményre száradt földön a legközelebbi olajfaliget felé, és eltűntünk a fák közt. – Na? – Kara szólalt meg elsőnek. Leereszkedtünk a foltos árnyékok közt, és hamarosan megpillantottuk az Umbert, a folyót, amely nélkül a város aligha volna több terméketlen eróziós vidéknél, ahol csak pár tüskebokor nő, és sovány kecskék legelésznek. – Mi van? – kérdeztem verejtékezve és a legyeket csapkodva. – Ismered az utat? – Hennan ismeri a mellékösvényeket. Én a Római úton jöttem. – Nemsokára umbertidei őrök fogják ellepni a Római út északi szakaszát. Snorrinak ez persze nem számít. Ő délre tart, a savanyú

földek felé, ahol Kelem lakik valami sós gödörben, amit úgy hívnak, hogy a Crptipa-bányák. – Ismered az utat a bányához? – Kelem bányájához? Honnan a fenéből ismerném? Engem a nagynagybátyám küldött Umbertidébe, hogy intézzek el neki néhány banki ügyletet, szóval egyáltalán nem azért jöttem, hogy megkeressek valami fonnyadt mágust, és… és az engedélyét kérjem egy óriási hülyeséghez. – Valójában tudtam, merre vezet az út, legalábbis nagyjából, de mivel eszem ágában sem volt odamenni, megtartottam magamnak. – Snorri? – Hennan felnézett saját nyomorúságából az északiéba. Egy ilyen fiatal kölyök komor arcát látva eszembe jutott, hogy Tuttugu meghalt. Azóta is próbáltam az agyam hátuljába gyömöszölni ezt a tényt, oda, ahol a dolgok elfelejtődnek. – Ismerem az utat. – Snorri felnézett, a szeme vöröslött, állkapcsa megfeszült: pokolian ijesztő volt. – És most ide a kulccsal! Te meg mehetsz, ahová akarsz. Szemügyre vettem kinyújtott, széles tenyerét, és összepréseltem a számat. – Nem azért szöktettem ki Hennant az egyik börtönből, és nem azért rohamoztam meg egy szál egyedül egy másikat, hogy egyszerűen odaadjam neked azt a kulcsot, amelyet hárman szereztünk meg, én, te és Tuttugu. Azért mentem be oda, hogy megmentsem az életeteket. És mivel el is sétálhattam volna ezzel a kulccsal, véleményem szerint jogosan birtoklom most. Szóval követelőzés helyett akár kérhetnéd is, sőt némi kurva hálát is tanúsíthatnál. – Abban a pillanatban megbántam a trágárságot, amint elhagyta a számat. Részben mert egy birodalmi herceg ne süllyedjen le a közrendűek csatornaszintjére, de főleg mert a napfény éppen megcsillant a csatabárdja élén abban a bőrhámban, amit nemrég vásároltam neki. Veszedelmes csönd szállt le közénk, és lassan minden izmom megfeszült, várva, hogy bármelyik pillanatban megüssenek. Snorri megint kinyújtotta a tenyerét, és én olyan vadul összerezzentem, hogy kis híján félrecsaptam a kezét. Megfogta a vállamat, mélykék szemével az enyémbe nézett, és felsóhajtott.

– Ne haragudj, Jal. Nem tudom, hogyan jutottál be a börtönbe, de bátorságra és ügyességre volt szükséged hozzá. Köszönöm neked. Tuttugu mesélni fog róla a valhallai asztalok körül. Az észak sohasem fogja elfelejteni. Igaz barát vagy, helytelen volt így beszélnem veled. Csak álltunk egy percig, ő lehajtott fejjel, fölém magasodva, súlyos kezével a vállamon, én a büszkeségtől dagadozva. Vannak, akik képesek pár szóval fellelkesíteni az embert. Snorri is közéjük tartozott, s noha tudtam, hogyan működik ez a dolog, láttam nemegyszer, mégis működött. Beletettem a kulcsot nyitott tenyerébe, s az összezárult körülötte. Máris átéreztem a veszteséget, hiába tudtam, hogy a kulcs tízféle mérget bocsát ki magából. – Muszáj végigcsinálnom ezt – mondta Snorri olyan hangon, mintha tényleg muszáj volna. Én viszont továbbra sem értettem. Muszáj elvinnie a kulcsot ahhoz az emberhez, aki orgyilkosokat küldött rá? Muszáj elvinnie a kulcsot ahhoz az emberhez, aki annyira szeremé megkaparintani, hogy ezerötszáz kilométeren átnyúlt érte? Muszáj belépnie egy életveszélyes mágus barlangjába, muszáj nevetséges esélyekkel szembenéznie… ahol a „díj” a halálra szolgáló ajtó kinyitása, egy újabb öngyilkos küldetés, amely sohasem érhet célt? – Egyáltalán nem muszáj. – De igen. És nincs férfi, akit ehhez társul választanék, csakis te, Jalan, Vöröshatár hercege. De ez az én utam, és senkit sem kérhetek arra, hogy osztozzon velem a veszélyben. Felvittelek északra az ellenségeimhez. A Hélbe nem foglak levinni. Csapjon belém a mennykő, ha máris nem nyitottam a számat, hogy ellentmondjak neki. Sikerült visszafojtanom dacos esküdözésemet, hogy az alvilág minden hordájával szemben is ki fogok állni mellette. – Nézd. Kelem akarja azt, hogy odamenj. Ő cibált délre azzal a sebbel az oldaladban. Elzárta előled Eridruin Barlangját, ahogy minden mást is elzárt volna. Te is tudod, hogy ő vonz magához. Krisztusom, hiszen a börtönből is az álmok miatt jutottál ki! – Miféle álmok miatt? – Kara felvont szemöldökkel közelebb lépett. Elernyedtem.

– Kelem felbérelt egy álomboszorkányt, Sageoust, akivel Snorri meg én Ancrathban találkoztunk. Rémálmokkal gyötört Hennannal kapcsolatban, míg meg nem találtam. Aztán Hennan elvezetett Snorrihoz. Tessék, nem hősiességből mentem utánatok. Hanem azért, mert nem tudtam aludni. Ha az ember hetekig nem tud aludni, mindenre képes egy kis nyugalomért. – Hetekig? – Kara mosolyogva elfordult. – Hetekig! – De hiszen csak öt napja fogtak el bennünket – mondta ő. Néztem távolodó hátát, próbálva újraértékelni önmagamat. Még a végén kiderül, hogy van lelkiismeretem… Snorri levette a kezét a vállamról, és hátralépett. – Mindketten tudjuk, hogy ez a kulcs átok, Jal. Semmi boldogság nincs benne, csak trükkök. Sok bánattól kímélnéd meg magad, ha letennél róla. Részvevő tekintettel felém nyújtotta Loki kulcsát. – De igazad van, megszolgáltad. Nem volt jogom magamnak követelni. – Kara olyan villámló szemekkel fordult meg, hogy azt hittem, mindjárt ráveti magát, és kikapja a kezéből. Lényem egy része gyanította, hogy Snorrinak igaza van – vissza kellene utasítanom. De ha van egyáltalán jövőm Cinóberben, az valószínűleg azzal kezdődik, hogy nagyanyám gondjára bízom Loki kulcsát. S ami ennél is fontosabb: egyszerűen nem akartam letenni róla. Elvettem a kulcsot. – Nem megyek be veled az ajtón, ha megtaláljuk, de veled tartok, és cipelem ezt a terhet a végsőkig. S ha ott állsz majd az előtt az ajtó előtt, és arra kérsz, hogy nyissam ki… kinyitom. – Merész, férfias beszédet kanyarítottam, egyenesen a szemébe nézve. – Egy barátnak ezt kell tennie. – Azonkívül ha váratlan irányba indulok a társaságában, nagy eséllyel megúszhatom, hogy az umbertidei hatóságok lefüleljenek, és visszazsuppoljanak a börtönbe. Kara gyanakvó pillantást vetett rám, mintha csak olvasna a gondolataimban, de ha tényleg tud olvasni bennük, akkor a sok heti gerjedelmem után a hajójában már aligha lehet rosszabb véleménnyel rólam. Megnyerő mosolyt villantottam rá, hátba vágtam Hennant, és zsebemben a kulccsal elindultam.

– Hová, hová? – kérdezte Kara, ahogy elhúztam mellette. – Azt hittem, nem ismered az utat. Ez kínos volt, úgyhogy gyorsan elkanyarodtam a folyó felé, és letérdeltem, hogy megmossam a kezemet. – A tisztaság fél egészség, drága hölgy, és mivel pogányok társaságában utazom, legalább a szennyét hadd mossam le magamról.

A folyó lassú kanyarulatában vertünk tábort, ott, ahol az Umber átkígyózik a hullámterén. Mindnyájan megragadtuk az alkalmat, hogy lemossuk magunkról az egyheti börtönpiszok nagyját. Többször is emlékeztetnem kellett magamat, hogy Kara egy álnok, sötétségesküdött pogány boszorkány, mert különben fene jól nézett ki szárazon és koszosan, de kétszer olyan jól tisztán és nedvesen. Túl régóta nem volt már dolgom nővel. Ez az ára, ha az ember csak a szerencsejátékra koncentrál. Ez az egyetlen hátránya. Na meg az, ha veszít, persze. Azt mondom, „tábort vertünk”, de pontosabb fogalmazás, hogy „leheveredtünk egy szőlőben”. Szerencsére az ég felhőtlen volt, a levegő még őrizte a nap melegét. Kara Snorri mellett ült, a sebeit tisztogatta, és bekente őket valamilyen péppel, amit a folyóparton talált gyógyfüvekből vagy mikből készített. A béklyók okozta vágások mélyek voltak és csúnyák, elfertőződhettek volna, ha nem kezelik ki őket. De még a kirurgus is hiába, ha a sebek a hőségben megromlanak, és kártékony testnedvek kerülnek bele a vérbe – az ilyesmi hamar sírba visz, legyél akárki. A legnagyobb sebet, amit Kelem orgyilkosa ejtett Snorrin, Kara nem tudta kikezelni. Láttam, hogy gyötri Snorrit, s abból, hogy folyton délkelet felé nézegetett, tudtam, merre hívja. Vajon mennyire ura még a gondolatainak, tűnődtem magamban. Ha Kara tényleg elzárta tőle Barakielt, hogy könnyebben megbűvölhesse, és ellophassa a kulcsot, akkor kétszeresen is rossz szolgálatot tett neki. Amíg Snorri fényesküdött volt, saját mágiája is a sebe ellen dolgozott. Mivel azonban most védtelen, a sziklaesküdött fertőzés csak terjedni fog, s a végén vagy megöli, vagy átveszi fölötte az uralmat.

Amikor Kara végzett Snorrival, megpróbáltam rábeszélni, hogy vegye kezelésbe az orromat, elvégre ő törte be, de közölte, hogy nincs is betörve, amúgy meg inkább nekem kellene ápolnom az ő szemét. – Ezt Jaltól kaptad? – Snorri felnézett a szőlőfürtről, amit fintorogva eszegetett, mert ilyen korán még éretlen volt. – Hosszú történet. – Hanyatt feküdtem, és néztem a csillagokat, amelyek kezdtek előbújni az ég vörösesbarnája mögül. A vállam égett, ahol Edris vére ráfröcskölt, és már hólyagosodott is a bőröm, mintha túl sokáig maradtam volna a napon. Fájt, de azzal vigasztaltam magam, hogy a nekromantának még jobban fájhat. Ha tudnám, hogy meghalt, szívesen magamra csorgatnék még belőle pár litert. Azon tűnődtem, vajon a Néma Nővér előre látta-e mindezt, amikor a jövőbe nézett, amely olyan fényes volt, hogy megvakította. Lehet, hogy nem látott tovább a nemszületett pusztulásánál, aki a kulcsot kereste a Metsző Jég alatt. Vajon csak azért akarta megakadályozni, hogy a Holt Király kezébe kerüljön a kulcs, hogy aztán két pusztító ügynöke, az egyik saját húsa és vére, eljuttassa Kelemhez? Nagyanyámtól úgy tudtam, Kelemet szoros kapcsolat fűzi a Kék Hölgyhöz, márpedig a Kék Hölgy az a kéz, amely a Holt Királyt próbálja manipulálni. Több mint ezerötszáz kilométeren át hurcoltuk ezt a holmit a fagyott pusztaságoktól a száraz és nap perzselte firenzei dombokig, s már majdnem annál az ajtónál jártunk, amelyet a Néma Nővér sohasem akart kinyitni… Nagyon úgy látszott, hogy Loki kulcsa még a nagy-nagynénémet is becsapta, évekkel visszanyúlva tette bolonddá. Amint a nap lenyugodott, kopogást hallottam. Körülnéztem, de a többiek éppen elhelyezkedni készültek, Hennan már le is fektette a fejét a karjára. Megint hallatszott, mintha mindenfelől jött volna. Hallottam már egyszer, az adósok börtönében, egy vagy két percig… Az est megtelt suttogással, ahogy az ég vörösbe fordult, és a nap lehanyatlott a hegyek mögé. A kopogás felerősödött, aztán elhalkult. Aslaugra gondoltam, sötét vágyaira és hosszú lábú szépségére. Felötlött bennem – túl későn ahhoz, hogy tegyek ellene, ha egyáltalán akarnék –, hogy csak azóta hallom ezt a kopogást, amióta nálam van a kulcs. Kara valahogyan elzárta előlem Aslaugot – lehet, hogy én most utat nyithatnék neki?

Észrevettem, hogy Kara figyel, ezért úgy döntöttem, szíjra fűzöm a kulcsot, és a nyakamba akasztom. Zsebből könnyű lopni, és én nem bíztam benne. Alig fejeztem be a bogra kötést, amikor a fáradtság rám vetette magát az árnyak közül. Úgy tetszett, napok óta nem aludtam, sose voltam még ilyen kimerült. Sageousra gondoltam, amint várja, hogy megint az álmaimban kóboroljon, és borzongva húztam elő a kulcsot az ingem alól. – Zárd ki őt. – Suttogás, de szívből jövő. Érdemes volt megpróbálni. Visszadugtam a kulcsot, és akkorát ásítottam, hogy belereccsent az állkapcsom. Lefeküdtem, hagytam, hogy rám boruljon az álom, miközben egyre több csillag ragyogott az égen, és a dombok visszhangoztak a tücskök szerenádjától. Elsodort bennünket nagyanyám háborúja, engem, Snorrit, Karát, a fiút, Tuttugut, mindnyájunkat – nővére felállítgatott bennünket a táblájára, és ők ketten játszottak velünk. A vörös királynő a trónról lépegetett, amely körül én keringtem, hol északra vetettek, hol délre, de én mindig vissza akartam térni, a Kék Hölgy pedig a tükrökből figyelt; az ő bábui is fenn voltak a játékasztalon. Vajon Kelem is az övé, tűnődtem, vagy Kelem külön játékos? Mióta Kara megütött, és az orromból a torkomba szivárgó vértől fuldokoltam, az álom, amit megúsztam, egész nap pergett, susogott a hallásom peremén, ráfestődött a szemhéjam belsejére, ha akár csak egyet pislantottam. Most lehunytam a szemem, és erősen füleltem. Voltam én már játékos is, bábu is. Tudom, melyiket szerettem jobban, azt is tudtam, ha le akarok kerülni a tábláról, először is meg kell tanulnom a szabályokat. Még egy ásítás, és elnyelt az álom.

Alattam a cinóberi palota nagyterme, fényesebb, zsúfoltabb és vidámabb, mint amilyennek valaha is láttam. A zenészek galériáján állok, akkor is fel-felszöktem ide, hogy meglessem a lakomákat, amikor még túl fiatal voltam, hogy részt vehessek rajtuk – nem mintha nagyanya gyakran rendezne ilyesmit, eltekintve a nagy télközépi Szaturnália ünneptől, amivel leginkább a pápát akarja bosszantani. Hertet nagybácsi ellenben minden ünnepet megül, pogányt és nempogányt egyaránt, csak hogy csapra verethesse a boroshordókat,

összetrombitálhassa árnyékudvarát, és mindenki úgy tehessen, mintha a királynő meghalt volna, és ők végre eljátszhatják szerepüket, mielőtt az idő még jobban elnyűné őket. Most viszont több nemes szorong odalenn, mint amennyit Hertet bácsi valaha is vendégül látott, a falak tele vannak aggatva magyal- és borostyánkoszorúkkal, vörös bogyók csillognak a smaragdzöld levelek között, ezüstcsengettyűk függnek láncokon, kardok és alabárdok legyezőszerűen felerősítve, annyi éles és hegyes vas, hogy egy hadsereget fel lehetne szerelni vele. Egyik oldalamon Alica áll, tizenegy-tizenkét éves lehet, másikon Garyus és a nővére, én pedig azt a helyet foglalom el, amit az ikrek szabadon hagytak maguk és a nagyanyám között. A lányok állnak, a faragott mahagónikorlátot szorongatják, Garyus ül, torz lábát pihenteti. Lebilincsel a csillogó-villogó tömeg, egy letűnt kor cicomája, kész vagyon selyemből és tafotából, a lordok mind a gazdagságukat fitogtatják ékes öltözékükkel. Mire felébredek, százból egy ha életben lesz még, s a mellettem álló gyerekek is megöregszenek. Sokáig azt hittem, nagyanyám ráncosan jött a világra, a méhből hozta magával arca redőit, vörös fürtjeiben a vasszürke csíkok olyan ősrégiek, mint a szobrokat benövő zuzmó. Megmagyarázhatatlanul feldúl, hogy ilyen fiatalon látom. Azt juttatja eszembe, hogy egy nap majd én is megöregszem. A lakomának majdnem vége, bár a tálcák még púpozva étellel, és szolgák szaladgálnak fel-alá, újratöltenek, újabb adagokat raknak ki. Itt-ott már üresek a székek, egy lord dülöngélve feláll, meghajol a házigazda felé, és a részegek eltúlzott óvatosságával indul a kijárathoz. Másutt darvadozó vendégek tolják félre a tányért. Még a terem szélén hasaló kutyák sem kapkodnak már a csontok után, és csak halkan morogva védik, amit megszereztek. A húszméteres fényezett tölgyasztal végén, amely alig látszik ki az ezüsttálcák, kupák, gyertyatartók, levesestálak, boros- és vizeskancsók alól, egy férfi ül, akit én csak festményekről ismerek. Nem sok portré maradt fenn róla, lehet, hogy a vörös királynő eltüzelte őket. Gholloth, e néven második, egy szőke óriás ül ott, arca vörös az italtól, zekéje díszesen hímzett, a Határ vörös lobogói díszítik, de borpecsétes, és túlságosan is feszül rajta. A vásznakon mindig fiatal és diadalmas,

mint az adorai partnál, vagy ahogyan odaképzelték. Az invázió elején ábrázolják, amellyel a hercegséget Vöröshatárhoz csatolták. A Bárkák Háborúja, így nevezték, mert folyami bárkákkal szállította át seregét a húsz kilométernyi tengerszakaszon a Taelen-fokhoz. Most ötvennek vagy még többnek látszik, és megviselték az évek, éppen annyi idős volt, amikor nagyanyámat nemzette, mint az apja, amikor az őt. Hogy idősb Gholloth hol van most, nem tudom, lehet, hogy meghalt már, vagy talán fogatlan vénségként kuporog a trónján egy tálka levessel. Az ikrek azonban nem az apjukat nézik; a Néma Nővér még tőle is szokatlan intenzitással bámul valakit, és Garyus a homlokát ráncolva követi tekintetét. Alica és én is odapillantunk. Egy nőt figyelünk az asztal közepe táján, nekem eddig fel se tűnt, se nem öreg, se nem fiatal, nem szép, inkább anyás, szerényen van öltözve, köntöse kopott fekete és krémszínű, csak hollófekete haja csillog egy ezüstszálakkal összefűzött zafírokból álló háló alatt. – Ki ez? – kérdezi Alica. – Lady Shival, jelentéktelen főnemesi család sarja, valahonnan a Kikötőkirályságokból, talán Lisszabonból. – Garyus az emlékeiben kutat. – Othello király nemhivatalos tanácsadója, valami ilyesmi. – Elias is őt nézi – mondja Alica, és Garyus pislogva a terem túlsó vége felé fordul, ahol egy férfi áll a falnál, árnyékok között, a vacsorázóktól távol, és úgy tesz, mintha a pipáját tömködné. Van valami ismerős ebben az alakban. Főleg a gyors, ideges kézmozdulatai. Felnyúl egy falilámpához a pipagyújtóval, s az arcára esik a fény. – Karógyökér! A kutyafáját! – Persze nem hallanak. Én nem vagyok itt, csak az emlékeken lebegek álmodva, amiket a vérem hordoz. De nem lehet Karógyökér. Ez az ember negyvenvalahány éves, az a dr. Karógyökér pedig, akit én ismerek, alig múlt ötven. Azonkívül miért járná dédapám udvaronca a Széthullott Birodalmat holmi cirkusszal? Nyilván valamelyik felmenője. De abból, ahogy madárszerűen ide-oda forgó fejével az asztalt fürkészi, s a tekintete újra meg újra visszatér a zafírhálós hölgyhöz, tudom, hogy mégis ő az. Tudom, hogy amint kinyitja a száját, azt fogom hallani: „engem figyeljetek”, és szüntelen gesztikulálás fogja kísérni a beszédét. – Elias majd el…

– Ez a nő kifog rajta. …szerint azért jött, hogy megöljön valakit – vág közbe Garyus, merev karjának bosszús mozdulataival hessegetve el Alicát. Nővérük nevét most sem tudom elkapni, csak csend van ott, ahol elhangzik. – Nekem nem szólt erről – mondja Alica a nővérére pillantva, aki továbbra is a lenti nőt lesi rezzenetlen tekintettel. – Kit akar megölni? – Nagyapát – súgja Garyus. – Meg akarja változtatni a dinasztiánk sorsát. – Miért? – Én bezzeg nem ezt kérdezném tizenegy évesen. Azt kérdezném, hová bújjunk. – Ezt… nem árulta el – feleli Garyus. A Néma Nővér elfordítja tekintetét a lenti nőről, és felém néz. Egy pillanatig biztosra veszem, hogy meglátott; szinte átdöfnek azok az össze nem illő szemek, a kék meg a szürke. Aztán tovább tanulmányozza a nőt. – Nem tudja? – kérdezi Alica. – Hallgass, gyermek – mondja Garyus, holott ő is gyerek még. Most komoly az arca, öregebb a koránál, és szomorú, mintha nagy súly nyomasztaná. – Lehettem volna király – mondja. – Jó király lettem volna. Nagyanyám a homlokát ráncolja. Nem tud hazudni neki, még ilyen fiatalon sem, amikor a világ csak félig látszik valóságosnak. – Miért jössz folyton ezzel? Garyus sóhajtva hátradől. – …nak szüksége van az erőmre. Látnia kell, különben ez a nő mindnyájunkat megöl. Alica homlokán elmélyülnek a ráncok. – …máskor is csinált már ilyet, ugye? Garyus alig észrevehetően bólint. – Már a megszületésünk előtt is. – Hagyjátok abba – fordul feléjük Alica. – Szóljatok inkább apának. Küldjétek rá az őröket. Zárják… – …nak muszáj látnia. – Garyus feje lecsügged. – Ez a nő több, mint aminek mutatja magát. Sokkal több. Ha nem ismerjük ki, mielőtt cselekednénk, kudarcot vallunk.

A Néma Nővér áthajol a korláton, és olyan merően nézi a nőt, hogy vékony testének minden vonala beleremeg, olyan intenzitással bámul, hogy félig-meddig arra számítok, a kibocsátott energiáktól mindjárt felszikrázik a kettejük közti útvonal. Garyus összekuporodik, halk zihálás tör fel a torkából. Láthatatlan erők növekednek. Bizsereg tőlük a bőröm, pedig nem is vagyok ott. A nő zafírjai mintha többet vernének vissza a lámpák fényénél, mintha belső tűztől izzanának, valami kékség táncol haja feketéjén. Leteszi a kupáját, és felnéz, borvörös ajkán félmosoly játszadozik, ahogy tekintete találkozik a Néma Nővérével. – Áá! – Garyus fájdalmasan felkiált, tagjai még inkább a testéhez feszülnek. A Néma Nővér kinyitja a száját, mintha visítani készülne, de, noha a levegő is beleremeg, nem jön hang. Nézem az arcát, ahogy ott áll, és pillantása még mindig a nőébe fúródik. Egy pillanatig, megesküdnék, mintha gőz gomolyogna a Néma Nővér szeméből… és még mindig nem fordítja el a tekintetét. Körmei a sötét fába vájnak, mintha láthatatlan nyomás kényszerítené hátrafelé, végül, mint amikor egy ág visszacsapódik, rángva hátrarepül, és csak a fal állítja meg. Áll kétrét görnyedve, keze a combján, világos haja az arcába hull, és hangosan zihál. – Mit… – Garyus hangja gyenge, károgó… majdnem olyan, amilyennek én ismerem. – Mit láttál? Nincs válasz. Elnyúlik a csend. Éppen fordulnék vissza, hogy lássam, mit csinál a nő, amikor a Néma Nővér hirtelen felegyenesedik. Haja szétválik, és látom, hogy egyik szeme gyöngyházszürke és vak, a másik a kék égre távolról sem emlékeztetően elsötétült. – Mindent. – A Néma Nővér úgy szólal meg, mintha ez volna az utolsó szó, amit életében ki fog ejteni. – Csinálnunk kell valamit. – Alica most először látszik gyereknek: kimondja a nyilvánvalót. – Juttass a közelébe, és beledöfök egy kést. – Az illúzió nyomban szertefoszlik. – Nem lesz könnyű. – Garyus nem emeli fel a fejét. – …már eddig is eleget látott ahhoz, hogy megmérgezze az italát. – És? – Alica visszafordul a lakoma felé. – Az asztalra boruló férfi mellette. Halott. A nő kicserélte a kupákat.

Nem kérdezem magamtól, honnan tudta a Néma Nővér órákkal ezelőtt, melyik kupát kell bevonni belül méreggel, vagy hogy honnan szerzett mérget egy ilyen néma és fiatal teremtés. Onnan tudta, ahonnan a nő azt, hogy ki kell cserélnie a kupáját a szomszédjáéval. Mindketten ugyanazt a bélyeget hordozzák. – Jézus. – Alica a korlátnak dől, tekintete kemény. A nő nem mozdult el a helyéről: felveszi az utolsó süteményt a tányérjáról, és mond valamit a mellette ülő férfinak, annak, aki nem halott. Aztán nevet a férfi válaszán. – Ha a méreg nem vált be, akkor mi legyen? Garyus mérhetetlenül fáradtan felsóhajt, és úgy emelinti meg a fejét, mintha embernyi volna a súlya. – Az emberek, akik itt vannak velem, az enyémek. Apánk testőrei helyett fogadtam fel őket, sokba kerülnek, de a legjobb minőségű zsoldosok, a hűségük pontosan olyan mély, mint a zsebem. A Kardgalériában fogunk várni a hölgyre… nem menekülhet. Alica felvonja szemöldökét az információ hallatán. Odasiet az ajtóhoz, és koppant egyet. Libériás férfi lép be, kerekesszéket tol. Tagbaszakadt, éber tekintetű, jobb szeme alatt vékony fehér forradás. Szeretném azt mondani, hogy kiszúrtam volna: ez nem lakáj, de nem tudom, hogy így van-e. A Néma Nővér belesegíti Garyust a tolókocsiba, és Garyus int, hogy mehetnek. Gyengébb most, még inkább kifacsarodott. Több ez egyszerű kimerültségnél – a nővére az ő erejéből vásárolta, amire szüksége volt. A szomszédos helyiségben egy másik kemény férfi várakozik a hangszerek között, amelyek túl nehezek ahhoz, hogy a zenészek magukkal vigyék őket: egy hárfa, dobok, nagy csőharangok. Segít lecipelni a széket a lépcsőn. A király arisztokrata vendégei a vendégszárnyban szállnak meg, oda pedig a nagycsarnokból a Kardgalérián át vezet az út. Ha a nő gyilkosságra készül, akkor valószínűleg meghívták éjszakára – vagy pedig a legutolsó pillanatban akar cselekedni. Futólag elcsodálkozom rajta, hogy Garyus testőrei nem viselnek fegyvert, de persze aligha kapott rá engedélyt, hogy a maga által bérelt embereket karddal lássa el a király palotájában, főleg ha azt is hozzávesszük, hogy ki van zárva az öröklésből. Vélhetőleg elég jól megfizeti a zsoldosokat a kockázatért, hogy rejtett késeket hordjanak,

de azoknak nagyon kicsiknek kell lenniük, hogy észrevétlenek maradjanak. Valószínűtlen, hogy dédapám vagy az apja ne motoztatna rendszeresen – nagyanyámnak élete második részében valósággal a mániája lett ez. Mindenesetre ez a két férfi zsinórral is meg tudja fojtani azt a nőt, pillanatok alatt. Megyünk át a palotán, Garyust tolják elöl, zötyög a székében, ismerős járatokon haladunk, amelyek hatvan év alatt szinte semmit sem változtak. Épp mielőtt a galériához érnénk, Alica megáll, aztán a többiek is, meg én is. A Néma Nővér torpant meg mögöttünk, egy fekete tölgyajtó mellett. Rámutat. – Mit mond? – kérdi Alica a fivérétől. – Már… – Elveszettnek tűnik. – Már nem hallom őt. De az üzenet szavak nélkül is világos. Belépünk, és egy magas, keskeny szobában találjuk magunkat, két oldalán szekrények sorakoznak, ajtajuk vékony Építő-üveg, és mindegyikben két tucatnál is több pillangó van tűkre szúrva. Poros rajként kísértik a helyiséget, ragyogó szárnyuk megkopott az elhanyagoltságtól, tucatnyi régi nyár, üveg mögé zárva. Nem jártam még itt, vagy ha igen, akkor a rovarokat időközben eltávolították. – Lekéstük? – kérdi Alica, és krémszínű szoknyája fodrai közül egy gonosz kinézetű, kurta kést húz elő. A Néma Nővér megrázza a fejét. – Gwen? Ő biztonságban van? – Garyus próbál megfordulni a székében, amint eszébe jut a legkisebb húguk. Az, akit Alica hat év múlva keresztül fog lőni egy nyílvesszővel az amerothi torony faláról. A Néma Nővér bólint; bánat van a mozdulatában, mintha máris osztozna velem a tudásban. Garyus kínlódva a mellette álló férfira emeli tekintetét. – Grant, meg kell ölnötök egy nőt. Nemsokára erre jön a Kardgalérián. Veszélyt jelent rám és a családomra. Amint végeztek, azonnal távozzatok a palotából. Háromszáz aranykoronát kaptok érte. Grant a Garyus mögött álló férfira pillant. – Egyedül lesz? – Lehet, hogy mások is jönnek vele, de őrök nem, fegyveresek semmiképp. Egyedül Lady Shivalnak kell meghalnia. Akinek zafírok vannak a hajában.

– A Kék Hölgy. Rendben. – Grant az állához emeli a kezét, ujjai tömpék, sebhelyesek. – Háromszáz? És biztos vagy ebben, uram? A palotában gyilkolni nem semmiség. Teljes bizonyosság nélkül nem szabad belevágni. Hacsak a nővéreid nem tudnak elrejteni, téged is a bűntény helyszínén találnak majd. Garyus tűri a faggatózást, elvégre jó szándékú, még ha szemtelen is. – Biztos vagyok benne, Grant. Johan, méltányos az ár? – Méltányos, uram. – A másik, sötétebb, idősebb férfi meghajtja a fejét. Halk, vékony hangja meglep. – Hol vehetjük fel a pénzt? – Port Ismuthban. Az ottani megbízottamnál, Carlsnál. Két hét múlva. Csendben várunk a döglött pillangók között, száraz szárnyuk mozdulatlan a szekrényekben. Eltelik öt perc, tíz… egy óra? A Néma Nővér felemeli a kezét. Grant és Johan az ajtóhoz megy, mi követjük őket, Alica tolja Garyust. Kétszárnyú ajtó nyílik a Kardgalériára, és itt már látok különbséget a mai meg a hatvan évvel későbbi galéria között. Nagyanya olajfestményekkel aggatta tele, amelyeken kardmesterek gyakorolják művészetüket. Apja viszont vasban szerette a művészetet, nem olajban, kardok százai függnek a falakon, hegyük a plafon felé mutat, mindegyik másféle. Grant leránt egy szép példányt, egy fekete turkomán pengéjű hosszú kardot, és odaadja Johannak. Magának egy másikat vesz le, egy rövidebb, de nehezebb teuton acélt, és elindul a túlsó ajtószárnyak felé. Az ajtó egy pillanattal előbb tárul fel, mint hogy a két zsoldos odaérne. És ott áll Lady Shival, mögötte egy komorna királyi színekben, hogy lakosztályába kísérje. A hölgyet egyáltalán nem lepi meg, hogy két férfi közeledik feléje kivont karddal. Arca néhány év múlva éltes lesz, most inkább anyás még, mosolya szemrehányó, mégis elnéző. – Nézzétek meg magatokat! – mondja rosszallóan, és felemeli a kezét, amelyben egy kis ezüsttükröt tart. Johan úgy torpan meg, mint aki valami keménybe ütközött. Felemeli szabad kezét, mintha viaskodna valamivel, amit én nem látok. Nyakizmai kidudorodnak. Tőlem balra Grant ugyanilyen

csapdába került, rémület ömlik el az arcán, miközben küszködik, kardfogó keze béna, a másik meg akar markolni valamit. Lady Shival elsétál köztük, a döbbent komorna lemarad. – Szabad ilyen későn fenn lennetek, gyerekek? – Enyhén előrehajol, miközben a hármashoz szól. Alica nem vesztegeti az időt fecsegésre vagy fenyegetőzésre, kezében a késsel, amely egyelőre az oldala mellett van elrejtve, előreugrik. – Nem. – A hölgy gyorsabb, megbillenti a kezét, a tükör a gyermek felé fordul, s az éppúgy megtorpan, mint a zsoldosok. – És már csak Gholloth ikrei vannak hátra… – Szembenéz velük: Garyus a székében kuporog, a Néma Nővér mellette áll. A fiúra ügyet se vet, a testvére szemébe néz. – Mi már találkoztunk, édes. – Megint az anyás mosoly, de most valami keménységet is látok benne. – Micsoda nézésed van, ifjú hölgy! De ha oda nézel, ahová nem szabad… hát, mondjuk úgy, hogy a jövő túlságosan fényes. A Néma Nővér nem felel, csak lesi, egyik szeme gyöngyházfehéren vak, másik sötét és kifürkészhetetlen. – Ez az egész – Lady Shival a zsoldosok felé int a karjával, akik még mindig küszködnek, nyögdécselnek, csoszognak – nagyon kellemetlen. Sietős a dolgom, úgyhogy ne haragudjatok, de nincs időm beszélgetni. – Felemeli a tükröt a vonalba, amely összeköti a szemét a Néma Nővérével. – Ez egy lyuk – mondja. És tényleg az. A foncsor meg a tükörkép helyén nincs más, csak egy sötét, mindent elnyelő lyuk, amely magába szívja a fényt, a hangot, a levegőt. Érzem, ahogy vonz maga felé, mintha egész lényem kivérezne a bőrömön át, és a rettenetes űrbe húzná valami. A Néma Nővér a tükör felé tartja nyitott tenyerét, eltakarja maga elől, és lassan, céltudatosan összezárja az ujjait. Egy méterre van a tükörtől, nem tudna hozzáérni, mégis széttörő üveg fényes reccsenését hallom, és vér csorog a markából. A lyuk szűkül, bezáródik, nyoma vész. – Kiváló – mondja a hölgy. Egyet lép előre. A szeme kék. Eddig még nem láttam. A legmélyebb kék. Annyira kék, hogy belevérzik a fehérjébe, és valahogy embertelenné változtatja. Még egyet lép, és a Néma Nővér felé nyúl karmos kezével. Kékség önti el körülötte a

fényt. – Egy ilyen fiatal teremtéstől egészen lenyűgöző, de sajnos nincs időm megcsodálni, gyermek. – Ajka vicsorba rándul. – Ideje meghalnod. – És valami, ami eddig feszesre volt tekercselve benne, hirtelen kienged, de olyan erővel, hogy szinte sokkhullámokat kelt a levegőben, jóformán látható hullám gyanánt pulzál előre. A Néma Nővér hátratántorodik, mintha megütötték volna. Csakis azért marad talpon, mert Garyus székét markolja. Küszködve kiegyenesedik, mint aki vad szélbe dől bele, szája komor vonallá keskenyedik. A Kék Hölgy a másik kezét is felemeli, és beleönti mérgét a lányba, aki nesztelen zihálással fél térdre esik. A Kék Hölgy előreindul, nagy-nagynéném meggörnyed, tehetetlen. – Vissza! – Nem hallják a kiáltásomat, és csak állok gyámoltalanul, szeretnék elszaladni, de ezekben a véremlékekben nincs hová bújni. Amint a Kék Hölgy fölébe magasodik, a Néma Nővér felnyúl egyik kezével, és belekapaszkodik fivére karjába, a könyöke fölött. Garyus feje feléje billen. – Csináld. – Károgó szó, bánattal terhes. A Kék Hölgy lehajol, karmos kezei a Néma Nővér fejéhez közelítenek, hogy megadja a kegyelemdöfést, de valami megállítja, mintha a levegő megsűrűsödött volna körülötte. Garyus nyöszörög és tekereg a székben, teste görcsösen rángatózik, miközben ikertestvére erőt csapol belőle. Összeforrva születtek, s noha éles vassal szétvágták őket, maradt közöttük egy kötelék. Úgy látszik, ami a Néma Nővért erősebbé teszi, az Garyust legyengíti, még jobban megtöri, s ha felidézem, ez az előttem levő fiú később, öregen hogyan fest majd, arra kell következtetnem, hogy amit kivesznek belőle, azt nem lehet visszatenni. – Halj meg. – A Kék Hölgy a fogai közt acsarog, de a Néma Nővér, noha meggörnyed, továbbra is ellenáll, amint Garyus feláldozza az erejét. – Ez csak tükörkép – zihál Alica a Kék Hölgy mögött. – Énrajtam nem fog ki. Akármivel viaskodik is a gyermek, az mintha gyengülne. A zsoldosok azonban egész másféle élményben részesülnek, már

mindkettő nekihátrált a falnak, kardjuk éle könyörtelenül araszol a torkuk felé, pedig senki sincs ott, aki a pengéket markolná, csak ők. Valahonnan a távolból kiabálás hallatszik. Elfordítom a tekintetem az akaratok egymásnak feszülésétől, és látom, hogy a komorna kiszaladt. Pillanatok múlva palotaőrök fogják ellepni a csatateret. A Néma Nővér a lassúnál is lassabban felemeli a fejét, haját átáztatta a verejték, nyaka remeg az erőlködéstől, arcán, amint a Kék Hölgy szemébe néz, ismerős vigyor. Alica már felemelte a kis kést, csuklója fehér, mintha egy kéz szorongatná, szabad keze az üres levegőben nyílik-csukódik. Apró, keservesen kiküzdött lépésekkel közeledik a Kék Hölgy háta mögé. Hangosabb kiáltások harsannak, közelebbről, valahol a palota belsejében vészharang kongat. A Kék Hölgy ismeretlen nyelven átkozódva végigiramodik a Kardgalérián, elsuhan a zsoldosok mellett, és a kétszárnyú ajtón túl balra kanyarodik. Ahogy elhúz előttük, Grant és Johan végleg elveszti a csatát, lecsúsznak a fal tövébe, és a torkukat kaparásszák, amelyből dől a vér a mellükre. Csak állok, elönt a megkönnyebbülés, bár egyáltalán nem forogtam veszélyben. Alica már rohan is, csakhogy rossz irányba: a hölgyet kergeti. A Néma Nővér négykézláb, feje lecsüng, teljesen kimerült. Garyus félrenyaklik a székben, össze van törve, úgy, ahogy majd később ismerem, egészsége utolját is feláldozta, hogy ikertestvére erőre kapjon azon a láthatatlan repedésen át, amely még mindig összeköti őket. A rettenetes homlok alatti árnyékban rejtőző szeme megtalál, legalábbis úgy tűnik. Egy pillanatra ránézek, és érthetetlen bánat szorítja hideg markába a bensőmet. Tudom, hogy én férfiként is képtelen lennék arra a gesztusra, amit ez a fiú tett. Testvéreim, apám, egész Vöröshatár elmehetne a fenébe, én ugyan fel nem fognám a nekik szánt csapást. Futok, de nem tudom, hogy Garyus vizsga tekintetét kerülöm-e, vagy Alicát követem.

A palota a Kék Hölgy nyomán tele őrökkel, akik olyan tükörképek ellen hadakoznak, amelyeket csak ők látnak. Késő este van, az őröktől

eltekintve üres a palota. Igaz, ami igaz, a palota a legtöbb napszakban üres. A paloták többnyire látványosságként szolgálnak – túl sok terem, túl kevés ember, hogy használja őket. Egy király nem engedheti meg magának, hogy a rokonai túl közel kerüljenek hozzá, ezért a Belső Palota nem más, mint luxusszobák sora, amelyeket senki sem használ, senki sem lát, csak a takarítók, akik a port törölgetik, meg az irattárosok, akik ügyelnek, hogy a poron kívül semmi másnak ne keljen lába. Még több küszködő őr mellett haladok el. A legveszedelmesebb férfiak ott lesznek, ahol a király van. Nem a trónteremben, ilyen kései órán már nem, de nem is a folyosókon mászkálnak, nem a szőnyegeket meg a vázákat őrzik, hanem a fontos ember köré csoportosulnak. Utolérem Alicát, pedig nem könnyű. Rohangáltam én már ezeken a folyosókon – persze inkább a távolabbiakon, a vörös királynő annyira azért nem szereti az unokáit, de egyszer-kétszer ezeken is végigiramodtam. De hiába, hogy idegen itt, a Kék Hölgy előttünk jár. Szerencsére lesz szüksége, nem is kevésre. Nem ez volt a terve, ez a fejvesztett menekülés, vagy harag, vagy akármi; az újat menet közben találja ki. Miközben Alica mellett futok, próbálom felidézni, mit is hallottam ükapám haláláról. Se kép, se hang. A halottakkal sose törődtem, legföljebb csak egy-egy hatásos tényt raktároztam el magamban, hogy majd nagyképűsködhessek vele valami látogatóba jövő notabilitás előtt. De arra azért emlékeznék, ha egy őrült boszorkány mészárolta volna le brutálisan a palotában, nem? Egyik ősöm vadászat közben lelte halálát… ebben majdnem biztos vagyok. Egy másikat meg a „mértéktelen sörfogyasztás” vitt el. Ezen mindig jót röhögtem. Alica komornak látszik, és akárhogy is, de gyilkosságról van szó, én mégis úgy érzem, a legrosszabbon már túl vagyunk. Végül is nem ismertem az idősb Ghollothokat, Elsőt és Másodikat, ahogy a történészek nevezik őket, és már egy egész életen át hozzászokhattam a gondolathoz, hogy halottak. És őszintén szólva erre – öt perc is elegendő volt. Akár megölte a Kék Hölgy, akár nem, most mindenesetre menekül, és én sokkal nyugodtabb vagyok, mint az előbb, amikor szembe kellett néznem vele a Kardgalérián. Nem

mintha ott veszélyben forogtam volna… Mindegy, szépen megnyugszom az emlékek között – egyszer csak hátranézek. Majdnem biztos, hogy kutyaugatást hallottam. Vállat vonva megyek Alica után, amint befordul egy sarkon, és felfelé indul egy lépcsőn. Már megint. Valami véreb üvölt. A nagyteremből nem engedhették ki azokat a korcsokat a folyosókra. Megint, és még közelebbről! Ez tűrhetetlen. Korcsok róják a hatalom folyosóit! Hirtelen valami rendülés billent ki az egyensúlyomból. Csak nem földrengés? Mintha az egész hely rázkódna. – Üsd pofon! – Női hang. – Állítsd föl! – Egy fiúé. Zavarodottan kinyitom a szemem, még mindig dühít az a kutya, mire egy jókora tenyér pofon csap. – Mi a…! – Az arcomhoz kapok. – Vérebek, Jal! – Snorri elengedett, és én térdre estem. A föld poros, az éjszaka sötét, rengeteg a csillag, szinte tejes csíkot húznak az égen. – Kutyák? – Már hallottam is őket, a távolban üvöltöttek, de nem elég messze. – Követik a nyomainkat. Még mindig a kulcsot keresik. – Snorri újra felsegített. – Biztos, hogy meg akarod tartani? – Naná. – Feltápászkodtam, és kihúztam magam. – Nem ijedek meg én olyan könnyen, öreg barátom. – Amennyire csak telt tőlem, férfiasan a vállára csaptam. – Már elfelejtetted, ki rohamozta meg egy szál fegyver nélkül a Csalók Tornyát? Snorri elvigyorodott. – Gyere, felvezetjük őket magasabbra, hátha oda nem tudnak utánunk jönni. – Azzal elindult. Követtem, mielőtt még elnyelte volna a sötétség, mellettem balról és jobbról Kara és Hennan. Csapjon belém a mennykő, ha most leteszek a kulcsról! Kell hogy legyen valamim, amit nekik adhatok, ha fülön csípnek. Azonkívül ha odaadom a kulcsot Snorrinak, és másfelé futok, akkor is elkapnak. Ezek bankárok, és én tartozom nekik az adóval. A világ végéig üldöznének!

HARMINCNÉGY

S

norri a folyóhoz vezetett bennünket. Ezt akkor fedeztem fel, amikor a sár egyszer csak lehúzta a lábamról a cipőt. – A fene enné meg az északiakat meg a hajóikat! – Snorri ellépett előlem, és már láttam is a vizet, fodrozódása visszaverte a csillagok fényét. – Hajó, az nincs. – Snorri lesietett az enyhe lejtőn. Kirángattam a cipőmet a sárból. Valami mellékfolyóba léphettem bele. – Úszni nem fogok! – Akkor csald el tőlünk a kutyákat! – szólt hátra Snorri a válla fölött. Kara és Hennan már az áramlatban gázolt. Honnan a nyavalyából tanult meg úszni ez a gyerek az Osheimi Keréknél? Szentségelve követtem őket, miközben ugrándozva próbáltam felhúzni a cipőmet. A vérebek csaholása hol közelinek, hol távolinak hallatszott. – Tényleg elmossa a víz a szagot? – Nem tudom. – Snorri begázolt, s amikor már a derekáig ért a víz, egy pillanatra megállt. – Én abban bízom, hogy nem tudnak vagy nem akarnak átkelni rajta. Én még sose láttam kutyát, amelyik ne élvezte volna, ha beledobták egy folyóba. Lehet, hogy az északi kutyák mások. Elvégre az év felében bevernék a fejüket. – De rohadt hideg! – Meleg folyót még sose láttam, bárhogy sütött is a nap. Úszni kezdtünk, illetve jómagam vergődni, és igyekezve előre, nem pedig lefelé haladni. Edris hosszú kardja, amely hüvelyestül a derekamon lógott, mindenáron vízbe akart fojtani, hegyével a folyamágy felé mutatott, és úgy húzott le, mintha ólomból volna.

Fogalmam sincs, miért nem vásároltam új pengét Umbertidében, hacsak nem azért, mert ez a fegyver egyszer már bemocskolódott a családom vérétől meg az enyémtől, így ez volt az egyetlen kapocs köztem meg a között a rohadék között, aki meggyilkolta őket, és talán egy nap majd elvezet hozzá. Mindenesetre karddal úszni még kevésbé vonzó, mint anélkül. Hogy Snorri miképp maradt fönn a vízen a hátára kötött csatabárddal meg a derekán lógó rövid karddal, fogalmam sincs. Kara is igencsak küszködhetett a Gungnir súlya alatt. Volt már a kezemben az a lándzsa, olyan nehezet még sosem láttam. Az Umber széles és jámbor folyó ezen a szakaszán, de az áramlat azért hatott, és minden méteren, amit a túlsó part felé megtettem, tízzel lejjebb vitt a tengerhez. Valahol a sötétben a többiek gyorsabban és halkabban haladtak. Egy darabig még láttam a csillagok fényében a fehérséget, ahol habot túrtak, aztán már egyedül viaskodtam, nem láttam egyik partot sem, és azt hittem, a folyó olyan széles torkolattá dagadt, hogy kisodor a tengerre, mielőtt még földet foghatnék. Amikor szilárdat érzett a kezem, úgy pánikba estem, hogy lenyeltem egy kellemetlenül nagy adag folyót, a többit meg éppen készültem beszívni. Szerencsére kiderült, hogy körülöttem a víz alig fél méter mély, úgyhogy kipocskoltam belőle, és elterültem az iszapon. – Gyerünk, talpra! – Kara cibálta az ingemet. – Mi? – Négykézlábra vergődtem. – Hogy találtatok meg ilyen hamar? – Jöttünk a parton a lárma után. – Hennan, valahonnan a sötétből. – Egy kilométert kellett gyalogolnunk. – Snorri, közelebbről. Felrántott. – Kara nem hitte, hogy valaha is átérsz.

*** Egész éjszaka mentünk, próbálva eligazodni a csillagok által megvilágított magas kontúrok között, és ahol csak lehetett, kerülni a tintafekete völgyeket. A meleg levegő meg a testmozgás hamar megszárított, a félelemtől az álmatlanságot sem éreztem, hegyeztem a fülem az éji neszekre, és rettegtem a távoli vonításoktól.

Fogalmam sincs, hányszor botlottam el a homályban, a bokám mindenesetre már tiltakozott. Többször is felbukfenceztem, a kezem tele lett vágásokkal meg nyúzásokkal, apró kavicsok ágyazódtak a tenyerembe. A többieket csak sötét alakokként érzékeltem, de annyit azért láttam, hogy Snorri a sebe köré görnyed, és az oldalát fogja. A pirkadat előbb szürkén, aztán rózsásan tűnt fel a Romerodombok fölött; ezek közt fészkelt valahol a Crptipa-bánya. Mielőtt a nap előbújt volna a horizonton, újra hallottam a vérebeket. Először azt hittem, a képzelet játszik velem, de Snorri megtorpant és hátranézett. Nehézkesen kiegyenesedett, és átkarolta Hennan vállát. – Küzdöttünk mi már Fenris farkassal is. Pár firenzei kutyával könnyen elbánunk. – Az árnyék elrejtette az arcát. – Gyerünk. – Továbbindultam. A vadászkutyák falkában dolgoznak; fél tucat belőlük bármilyen ellenfelet leránt. Mögöttük meg emberek jönnek. – Már nem lehet messze. – Szerettem volna, ha nincs messze, de amit én szeretnék, és amit a világtól kapok, az ritkán van összhangban. – Szét kellene válnunk. – A csaholás egyre közelebbről hallatszott, és ha a dolgok rosszul állnak, én többnyire azon töröm a fejem, hogyan lóghatnék meg. Hennan lelassít bennünket, ez nem kérdés. Annyira még nem féltem, hogy magára hagyjam a fiút, de szétválni akkor is jó ötletnek tűnt. Így nem hagynám sorsára, hiszen ugyanakkora vagy akár nagyobb az esélye annak, hogy az üldözők engem fognak követni, ez meg egy kis jóakarattal úgy is felfogható, hogy egyenesen megmentem Hennan életét! – Ha szétválunk, nem követhetnek mindenkit… – Mi az? – Kara ügyet se vetett rám; előremutatott. A talaj emelkedett alattunk, egyre szárazabb és terméketlenebb lett, ahogy kapaszkodtunk fel a dombok közé. Mivel csak nagy általánosságban tudtuk, merre kell mennünk, és csak halvány emlékeim voltak azokról a térképekről, amelyeket az Aranyház levéltárában átböngésztem, a legjobb esély arra, hogy megtaláljuk azt a lyukat, amit kerestünk, az lett volna, ha felfogadunk pár helyi vezetőt. Sajnos a Romero-dombok közt egyáltalán nem voltak

helybeliek, valószínűleg azért, mert kevésbé látszott lakhatónak, mint a hold felszíne. – Ösvény. – Snorri leeresztette a kezét, amellyel az imént a szemét ernyőzte el, és az arca egy pillanatra mintha vesztett volna komorságából. – Márpedig errefelé kizárólag egy helyre érdemes menni! – Friss energiával rontottam előre, repedezett ajkamat nyalogatva, és azt kívánva, bárcsak többet ittam volna az Umberből, amikor benne evickéltem. A völgy sajátos akusztikája azt sejtette, mintha a vérebek mindig a sarkunkban csaholnának, pedig amikor az ösvény túlsó végére értünk, még színüket sem láttuk a lejtőkön, amiken korábban leereszkedtünk. – Nem egy kitaposott ösvény. – Snorri nyögve tolta fel Hennant az emelkedőn. – Nem kéne szembejönnie valami forgalomnak? – Umbertide többnyire a folyón hozatja a sót, kikötnek a Trestónál, és az Umber partját követve szállítják tovább a városba. Kara megfordult. – Úgy hallottam, a Crptipa az egyik legnagyobb bánya… – Hatalmas, csakhogy jóformán nem termel sót – feleltem. – Mert ott lakik Kelem. Nem szereti a társaságot, és mivel a hely tartósítja, aligha fog valaha is elmenni onnan. Tettünk néhány lépést, aztán megszólalt Snorri. – De ez az ösvény pár év alatt eltűnne, ha egyáltalán nem használnák. – Van egy kis fejtés a bejárati tárnákban. – Felnéztem, és már mutattam is. – Nézzétek! – Az emelkedőn előbukkant pár vityilló, raktár, istálló és kordé, egy ásító fekete lyuk körül csoportosultak egy sziklafal tövében, ahol a völgy hirtelen meredekebbé vált. Belegyorsítottunk, talpaltunk a poros úton, pedig már ki voltunk merülve. Én baktattam a sor végén, amikor hátranézve azt láttam, hogy a völgy túlsó szélén, a kiszáradt vízmosásokból előbukkan az első véreb; még apró volt a messzeségben, de rémisztőnek rémisztő. Utolsóból első lettem, mire zihálva felbotladoztunk a bányabejárat előtti tisztásra, amelyet az épületek szegélyeztek. Kétrét görnyedve álltam és lihegtem, átizzadt ingem a bordáimhoz tapadt. Inkább csak hallottam, mint láttam, hogy Snorri leoldozza mögöttem a bárdját.

Aztán éktelen csörömpölést hallottunk: botot rázogattak egy olyan háromszögletűvé görbített vasrúd belsejében, amivel vacsorára szólítják a munkásokat. – Nyugalom. – Felegyenesedtem, és Snorri vaskos karjára tettem a kezem. Különben sem igen látszott hadra foghatónak, szeme körül sötét karikák, arca csupa verejték; só kiverte sebe köré görnyedt. Bányászok támolyogtak elő az egyik hálókalyibából, a szemüket dörgölték, ásítoztak. Néhányan az éberebbek közül kezdték fölszedegetni az ajtó mellé állított hosszú nyelű kalapácsokat. Kara előrelépett. – Kelemhez jöttünk. Nem akarunk bajt. Úgy bámultak rá, mintha valami idegen teremtmény volna, akit a sóból ástak ki. A bányászok fakóbbak voltak az átlag firenzeieknél, hiszen egész nap a sóbarlangokban dolgoztak, de Kara bőre úgy fehérlett, akár a hó; valamilyen boszorkánykenőccsel óvta a naptól. Már éppen rájuk förmedtem volna, amikor a művezető felocsúdott. Még néhány perc, a vérebek utolérnek bennünket, és az ugatásból harapások lesznek. – Az ki van zárva, hölgyem. Kelem maga intézi az ilyesmit. Csak az mehet le hozzá, akiért fölküldi a szolgáját. – Összehúzott szemmel méregetett bennünket, sovány arcán úgy megfeszült a bőr, mintha a só az utolsó cseppig kiszívta volna belőle a nedvet. – Megfizetnénk. – Kara fáradtan, a lándzsájára támaszkodva felém pillantott. – Nincs az a pénz. – A művezető megrázta őszülő fejét. – Kelem szabályait nem lehet fölrúgni. Ha betartják őket, semmi gond. Ha megszegik, az inkvizíció ahhoz képest egy barátságos intézmény. – Ti fogtok az utunkba állni? – morcolta rá a szemöldökét Snorri. Tudtam, hogy arról van szó: nem akar nekik fájdalmat okozni; a számuk egyáltalán nem aggasztotta. A bányászok megmerevedtek a kihívó hangra, kiegyenesedtek, egyesek bontóvasat ragadtak; az utolsók éppen akkor léptek ki a hosszú kalyibából, így voltak már vagy tizenöten. A számuk nyugtalanított, mert Snorri elég kimerültnek látszott. – Várjatok! Várjatok… – A fejem fölé emeltem a kezem, és igyekeztem hercegi tekintélyt csempészni a hangomba. – Szabályokat

említettél? – Belenyúltam a kabátomba, és végigpörgettem a belső zsebeimben maradt papirosokat, a különféle szerződéseket és okiratokat azokról az apróbb szerzeményeimről, amelyeket nem volt időm vagy kedvem pénzzé tenni, miközben az aranyat halmoztam fel, amit aztán Ta-Nam elvett tőlem. Ezek utóbb azzal tettek jó szolgálatot, hogy bélésként melegítettek a börtöncella éjszakai hidegében. Megtaláltam, amit kerestem, és óvatosan lefejtettem a többiről. Szerencsére nem teljesen ázott le róla a tinta az Umberben. – Parancsolj! – mutattam fel nagyívű mozdulattal. – Az Aranyház által hitelesítve. – Végigfuttattam az ujjamat a viaszpecsétes tekercsen. – Tizenhárom darab huszonnegyedes részvényt birtoklok a Crptipa Bányászati Vállalatból. Micsoda fellengzős név erre a pár isten háta mögötti kalyibára, meg arra a néhány deka sóra, amit a városba küldtök. Szóval miközben… – átböngésztem a dokumentumot – Antonio Garraro… igen, ő az… folyósítja a fizetéseteket, és irányítja a munkálatokat a városi íróasztala mögül, valójában én, Jalan Kendeth herceg, Vöröshatár trónjának és protektorátusainak rangsorban tizedik várományosa birtoklom ennek a földbe vájt lyuknak a meghatározó hányadát. – Kivártam, amíg felfogja a dolgot. – Szóval szeretném szemrevételezni a tulajdonomat, és el sem tudom képzelni, hogy ezzel Kelem bármilyen szabályát megszegném. Főleg mivel ugyanezen szabályok az alkalmazottaim számára a hét minden napján lehetővé teszik ugyanezt. A művezető odajött, közben ideges pillantást vetett a Snorri kezében levő csatabárdra. Ránézett a kissé szétfolyó irományra, és megkocogtatta körmével a viaszpecsétet. Tekintete a rongyaimra vándorolt. – Nem nézel ki bányatulajdonosnak, herceg… – Jalan Kendeth herceg, a Vörös Királynő örököse, és ne is próbálj úgy tenni, mintha őróla sem hallottál volna. – Megemeltem a hangom, ahogy cselédekkel szokás beszélni. – És pontosan úgy nézek ki, mint egy haszontalan, vacak lyuk tulajdonosa, amely hat év óta nem termel nyereséget. A művezető elgondolkodva harapdálta aszott alsó ajkát. Láttam, hogy a lehetőségeket mérlegeli, és a végeredmény máris kiült összeráncolt homlokára.

– Jól van, felséges úr. Mindjárt leviszlek benneteket. Az éjszakai műszak egy órán belül feljön, és… – Most megyünk le, és nem kell vezető. – Elindultam a barlang szája felé. A többiek jöttek utánam. A távoli csaholás egyre erősödött. – De… el fogtok tévedni! – kiáltotta a művezető. – Aligha! Elvégre az én bányám, és az ember ismerje ki magát a saját bányájában! – A vezető nyilván megpróbált volna a társaság által birtokolt részlegben tartani bennünket, Kelem barlangjaiban pedig éppúgy nem tudott volna tájékozódni, mint mi. – Lámpát se visztek? – De… – Az embernek mindig nehéz lenyelnie a büszkeségét, főleg ha olyan emészthetetlen, mint az enyém, de győzött a félelem a sötétségtől; hátraarcot csinálva visszamasíroztam három üvegburkolatú lámpáért, amelyek a kalyiba eresze alatt lógtak kampókon. Méltóságteljes léptekkel indultam vissza a többiekhez, de ekkor felvonított egy szagot fogó kutya, úgyhogy méltóságomat feladva rohanni kezdtem a bánya bejárata felé, kezemben a csörömpölő lámpákkal.

Só borította kötelekkel megerősített rozoga falétrák vezettek le a sziklagaratba, amely a bejárattól ötven méterre volt a barlang padlójába vágva. Közvetlenül az akna fölött ugyanolyan átmérőjű ősi lyuk ütötte át a plafont, vakítóan kék kört formázva. Snorri és Kara kezébe nyomtam egy-egy lámpát. – Nincs időnk meggyújtani őket! Nyomás! – Annyira féltem a kutyáktól, hogy én mentem előre, magam után vonszolva Hennant. Még a létra baljós recsegése sem szegte kedvemet. Lázasan másztam lefelé, tűrve, hogy elnyeljen a sötétség. Fentről morgást hallottam, körmök csikorgását kövön, aztán Snorri elbömbölte magát, akár egy fenevad. Valami elzúgott mellettem. Reméltem, hogy kutya az illető. Szinte éreztem a szelét. Egy hajszálnyival közelebb már lesodort volna a létráról. Végtelenül hosszú idő múlva, a sókérges fokoktól kisebesedett és elviselhetetlenül sajgó kézzel, szilárd talajt értem. – Jöttök? – Hangom beleveszett a fenti űrbe; a sötétséget csak egy miniatűr égfolt lyukasztotta át, lehetetlenül magasan.

– Igen. – Hennan, messze fölöttem. – Igen. – Kara hangja, közelebbről. – Megvan az orichalcum? Hátraléptem a létrától, hogy helyet csináljak Karának, és keresni kezdtem a fémkúpot. Valami irgalmatlanul büdös iszapban tapicskoltam, olyan csúszós volt, hogy majdnem elvesztettem az egyensúlyomat. Sehol sem találtam az orichalcumot, és már kezdtem azt hinni, hogy a folyóba veszett, amikor az ujjaim hozzáértek; olyan szikrázás támadt, hogy majd megvakultam. A lüktető fény több mindent felfedett: először is Kara formás hátsóját a létra alsó fokain, másodszor egy jókora, sötét irhájú véreb szétloccsant maradványait, harmadszor meg, hogy amit iszapnak véltem, az a fent említett véreb belseje volt, merthogy a becsapódáskor egyszerűen kettérepedt. A negyedik és legkevésbé tetszetős tény az volt, hogy még egyáltalán nem értünk le a bánya aljára, ez csak egy keskeny párkány volt, ahonnan újabb létrák vezettek lefelé; a párkány nem lehetett nagyobb hat négyzetméternél, és jórészt kutyapép borította. Cipőm sarka pár centire volt a végtelen mélység szélétől, és a felfedezés okozta döbbenetemben megint megcsúsztam. Mindkét lábam kirepült alólam, és lelógott a párkány széle alá. Az orichalcumot elejtettem. Mellkasom bordatörő reccsenéssel puffant a kövön, karjaim ösztönösen előrelendültek, ujjaim fogásért kaparásztak, és egy nadrágba vizelő pillanatig csak függtem ott, a párkány széle a hónom alatt, testem a sziklához simulva, lábaim kapaszkodót kerestek odalenn. – Megvagy! – Kara előrevetette magát, és megmarkolta a jobb csuklómat, mielőtt az orichalcum fénye végleg kihunyt volna. Ott lógtunk egy örökkévalóságig, annyi szusz se maradt bennem, hogy férfiatlanul segítségért kiabáljak, vagy valami esetlegesen éppen rám figyelő istenhez fohászkodjak. Végül csak beszivárgott egy kis levegő zúzott bordáim mellett, ugyanakkor kova csattanását hallottam acélon, és bizonytalan lánggal kigyúlt egy lámpa. Snorri meg Hennan a létra mellett állt, Kara a kutya roncsaiban hasalt, egyik lábát a legalsó fokba akasztva: ez volt az egyetlen kapocs, amely a végzetes zuhanástól megóvott bennünket. Beletelt némi időbe, mire Snorri fölhúzott – mintha kiveszett volna belőle az erő, nagyokat nyögött, inge sötétre színeződött a sebe fölött.

Kara még mindig a nagyobb kutyadarabokat tisztogatta magáról, amikor végre felértem. Kiderült, hogy rólam is van mit leveregetni. Hennan megtalálta az orichalcumot, zsebre vágtam. Az én lámpám meg Karáé lepottyant a mélybe; hamarosan szükségem lesz saját fényforrásra. Bármire készültek is a kutyások, a fenti fényfoltnál nyomukat se láttam. Megtöröltem a számat: véres lett a kezem. Elharaphattam a nyelvemet, amikor a csúszástól előrevágódtam. – Menjünk. – Most Snorri indult elsőnek. Én Kara után lépkedtem, óvakodva, a cipőm talpa még mindig csúszott, mellkasom tetejétől az aljáig egyetlen lüktető fájdalom volt. A mászás második szakasza hosszabbnak bizonyult az elsőnél, fent az ég köre éppen olyan kicsi és távoli lett, akár a hold. Súly telepedett rám, a körülöttünk levő elképzelhetetlen tonnányi szikla mása. Észak fagyos hegyeiről jöttem ide a nap perzselte firenzei dombok alá, és bármi vár is ránk odalenn, utunk a végéhez közeledik. Sok-sok kilométer, sok-sok hónap, meg Loki kulcsa, hosszú vándorlásunk egyedüli okozója. Eltűnődtem, vajon figyel-e bennünket a csalfa isten az asgardi pusztából, és nevet-e a viccen, amit csak ő ért. A látomások a lehető legrosszabb pillanatban jöttek, amikor a karom sajgott az isten tudja, hány ölnyi mászástól, kezem csúszkált az izzadságtól, és sötétség vett körül mindenfelől. Iszonyú vastag szikla nyúlt magasan a fejem fölé, ismeretlen mélység tátongott alattam. A vérem ízére tódulni kezdtek az emlékek. Nem kellett volna csodálkoznom. Kara varázsának maradványa még most sem hagyott békén, forrt a véremben csörgedező, ki tudja, milyen mágiától, amely az ő egyszerű igézetét olyasmivé erősítette fel, ami azzal fenyegetett, hogy dinasztiám egész történetét átgombolyítja az álmaimba. Még élt bennem a gyanú, hogy a völva tervezte el ezt a végkifejletet. Azzal, hogy hetekre álom-alvásba vetett, sokkal több alkalma nyílt, hogy megdolgozza Snorrit, vagy ellopja tőle a kulcsot, ha szépszerével nem adja. A látomás a jelenbeli gyanúkról múlt kalandok felé terelte gondolataimat. A Kék Hölgyet kergettük Alicával, végig a palotán, egészen az idősebbik Gholloth magánlakosztályáig, aki a legenda szerint az utolsó császár, Harmadik Ádám igazi örököse volt, még ha csak fattyú unokaöcs is. Nem terjesztettük ezt a történetet, nekem is

csak a huszonegyedik születésnapomon árulták el, alig több mint egy éve. Nincs, ami hatékonyabban egyesítené egy királyság ellenségeit, mint a jogos igény a császári trónra. Az emlékezet a sötétségre festette nagyanyám hajszáját, miközben ereszkedtem lefelé, méghozzá olyan elevenen, hogy a látásomat is felülírta, úgyhogy teljesen vakon tapogatóztam a fokok után, míg folyosók, leterített őrök, betört ajtók suhantak át az agyamon, Alica Kendeth pedig előttem nyargalt, villámgyorsan, félelmet nem ismerve. Kerülgettük a holttesteket, csak a sebesség számított, de így is elkéstünk, Első Gholloth elit testőrsége az öreg hálószobájának ajtaja előtt hevert. A Kék Hölgy leterített három páncélos férfit. Isten tudja, milyen mágiát használt, és mibe került neki. Ezek fürge harcosok lehettek, tapasztaltak, feltétel nélkül hűségesek, karddal és késsel egyaránt halálosak. Úgy hevertek ott, mintha üveggé váltak volna, s aztán kalapáccsal széttörték volna őket; sebeik éles szegélyét csak az tompította, ami szivárgott belőlük. Az öreg hálószobájában, amelynek falai tele voltak aggatva tengeri tájképekkel, ott találtuk a királyt, aki császár lehetett volna, ha nincsenek a hazugságok, az árulás, a háború. Békésen feküdt lepedőin, melléhez szorítva élete vérének vörös virágát. Ha az ember olyan helyen élt, ahol minden sarkon császárok szobraiba botlott, egyetlen pillantásból tudhatta: a vérük tőle ered. Láttam az álla vonalán, az orra szögén, széles vállán, még így, a halálba roskadva is. Alica kiáltásában több volt a düh, mint a gyász, de mindkettő benne volt. Aztán megpillantotta, és én követtem a tekintetét. A szoba sarkában magas tükör állt. Foncsorozott tükör ébenkeretben. Egy ilyen holmi ma száz aranykoronába kerülne, ha Cinóberben akarná beszerezni az ember. De nem a szobát verte vissza, hanem keskeny ablakként szolgált valami más helyre. Egy helyre, ahol egy alak rohant, hajában zafírok csillogtak, amint valamiféle álomvidéken vágott át, ahol lándzsánál magasabb, embernél szélesebb kristályszilánkok meredtek ki a fekükőzetből, mint egy sündisznó tüskéi. Nagyanyám odaért a tükörhöz, és esküszöm, fejjel előre nekirohant volna, de a tükör széttört előtte, ezernyi csillogó darabkája betöltötte a

levegőt, egymáson csúszkálva pörögtek lefelé a mögötte levő ébendeszkázat előterén. Alica Kendeth akkor térdre esett, nem törődve az üveggel, és homlokát az ébendeszkákhoz szorította. Esküt tett. Láttam az ajkán, de a szavait nem hallottam, miközben lefelé lépkedtem, lábam a következő fokot kereste, aztán nagyot döccenve megálltam a bánya alján.

HARMINCÖT

A sóbánya meglepett. Mocskos üregekre számítottam, ahol az emberek a szikláról kapirgálják az anyagot. Ehelyett egy katedrális méretű roppant térben találtuk magunkat, amelyet teljes egészében egy kristályfehér sórétegbe vágtak, és sötétebb erek hálózták, márványos hatást keltve, mintha magába az Yggdrasilba hasítottak volna bele, amely az északiak szerint a teremtés üres szívében nő, és világok lógnak az ágain. Közvetlenül előttünk egy kör alakú ezüst-acél lemez hevert, embermagasságnyi vastag, tíz méter átmérőjű, és rozsdafoltos, pedig én még sohasem láttam romlást az efféle acélban azon a kevés helyen, ahol találkoztam vele. – Nagyon régi lehet. – Kara körbejárta. – Az Építők ismerték ezt a helyet, még Kelem előtt – mondta Snorri. A padló a talpunk alatt sózúzalék volt, de itt-ott kilátszott alóla az Építők öntött köve, nagy, töredezett lapokban. – Nézzük meg jobban. – Elővettem az orichalcumot, és hagytam, hadd pulzáljon a fénye. Hatalmas oszlopok álltak ott, ahol a só

érintetlen maradt, ezek tartották a tetőt, mind csigavonalban körbefaragva, úgyhogy úgy festettek, mint nagy, vastag kötelek. – Egy egész tenger pusztult el itt – lehelte bele a szavakat Kara a körülöttünk levő űrbe. – Óceán. – Snorri előrement a barlangban. Furcsa íze volt a levegőnek, nem sós, inkább olyan, mint az alkimisták gőzei. És száraz volt, kiette a nedvet az ember szeméből. Száraz, mint a halál. – Hogyan jutunk el Kelem bányarészébe? – Kara szétnézett, és homlokát ráncolva bámulta a távoli túlsó fal fülkéiben égő lámpákat. – Ott vagyunk – mondtam, eltéve az orichalcumot. – A bányászok nyilván egyenesen továbbmennek oda, ahol fejtenek. Nem hagynának itt ennyi sót közvetlenül a bejáratnál, ha nem lenne tilos belépniük ide… különben még profitot is termelnének. És ez a sok lámpa… ki pocsékol ennyi olajat? – Figyelnek bennünket. – Hennan a tucatnyi folyosó egyikére mutatott, amelyek a nagy teremből ágaztak szét. Arrafelé hunyorítottam. Valami csillogott az árnyékok között. Snorri elindult, de abban a pillanatban előlépett a fénybe a lény, amely figyelt bennünket. Pók volt, de irdatlan méretű, és fénylő ezüstből való. Lábai kétméteresek lehettek, csillogó teste nagyobb, mint egy ember feje, galambtojásnyi rubinokkal kirakva, fürtökben, mint a pókfélék szemei. Gyorsan közeledett, lábai bonyolult balettléptekkel mozogtak, szilánkokban verték vissza a fényt. – Odinra! – Snorri hátrálni kezdett. Most először láttam elbizonytalanodni. – Vajon miért ezüstből van? – Kara maga elé tartotta a pengéjét. – És miért pont egy kurva pók? Ez is jó kérdés. – Snorri mögé léptem. Nem félek a pókoktól, de csak akkor, ha beférnek a cipőm sarka alá. – A vas megrozsdásodik. – Kara nem vette le a szemét a lényről. – A gépkatonák idelenn nem sokáig bírnák. Hacsak nem ezüst-acélból készítenék őket, mint a barátunkat. – Barátunk? – Snorri még egyet lépett hátra, és én is vele együtt, hogy el ne taposson. A pók nem sokkal előttünk megállt, majd visszaindult a sötétség felé, ahonnan jött, eltúlzottan lassú mozgással.

– Kísérő – mondta Kara. – Hová akar kísérni? – Snorri egy tapodtat sem mozdult. – A hálójába? – Kicsit késő már azon aggódni, hogy csapdába esünk, nem? – Kara körülnézett, arcán egyszerre látszott harag és bosszúság. – Ezerötszáz kilométeren át gyalogoltattál bennünket ezért, ver Snagason, minden tiltakozásunk ellenére. Ez az egész mindvégig csapda volt. Abban a pillanatban beleestél a hálóba, amint a kulcsot a kezedbe vetted. Ott kellett volna maradnia a jégen. Kelem orgyilkosokat küldött, hogy elvegyék tőled, erre te személyesen hoztad ide neki. Rajtad van a bélyege, magához vonzott. – Snorri vérmocskos ingére mutatott, amelyet átdöftek a sebe köré nőtt kristályok. Kara a fejét rázva elindult a pók után, feljebb csavarva utolsó lámpánk kanócát. Utunk sokáig semmi másból nem állt, mint a pók szerkezetének zümmögéséből és kattogásából, fémlábai kopogásából a kövön, és a hosszú végtagok fel-felvillanó mozgásából a lámpa fénykörében. Sófalú folyosókon vezetett bennünket, amelyekről időnként sötét, üreges galériák nyíltak, hogy mekkorák, azt a fényünknél nem láttuk. Lépcsőkön és lejtőkön mentünk lefelé, minden forduló még lejjebbre vezetett. Kétszer széles termen haladtunk át, a magas mennyezetek homályba vesztek, meghagyott kősó oszlopok tartották őket. A többi sót már rég táblákra vágták, és felhordták a kellemetlenül messze fölöttünk levő felszínre. Az egyik ilyen oszlopos terembe rég halott bányászok templomot faragtak, és szentekkel rakták tele. Pál apostol állt az ívelt bejárat előtt, egyik fehér, szikrázó karját maga elé emelte, ujjai félig nyitva, mintha fontos igazságot akarna kimondani, a Biblia a melléhez szorítva, arckifejezését – fehér fehéren – nemigen lehetett kivenni. Egyszer egy Építő-kőből készült folyosón vonultunk, vagy száz méteren át sima volt és tökéletes, aztán szétomlott, és megint barlangokban találtuk magunkat. Úgy festett, mintha valami komplexumot terveztek volna ide, fütyülve a körülöttük levő ásványi gazdagságra; azért ástak, hogy elrejtőzhessenek, és csak jóval későbbi emberek tárták fel körülöttük a helyet.

Minél mélyebbre hatoltak a folyosók, annál erősebb lett a levegő alkímiája, csípte a szemet, marta a tüdőt. Talán két kilométernyi folyosó és galéria után ajtónyílásokat pillantottunk meg, amiket a sóba vágtak; a boltívek részletesen ki voltak dolgozva, de ajtó nem volt bennük, csak a kristályos sófal, mintha új üregeket akartak volna feltárni, de meggondolták magukat. A levegő egyre sűrűbb, egyre melegebb lett, akár a Pokol ígérete, hiszen az alvilági tüzek sem lehettek már sokkal mélyebben. A só minősége is megváltozott: nem olyan volt az íze, mint a tengersóé, hanem keserű, égette a nyelvünket. Váltottak a színek is, a fehér átment sötétkékbe, ami minden felületnek mélységet kölcsönzött. A levegőből kiveszett a szárazság, nyirkos lett, ahogy egyre mélyebbre értünk; míg korábban a verejték leszívódott a bőrömről, mielőtt kiütközhetett volna, most nem vette fel a levegő, hagyta végigcsorogni a tagjaimon, anélkül, hogy akár egy cseppet is hűtött volna. Végül a pók lekalauzolt bennünket egy hosszú lépcsősoron, majd végig egy rövid folyosón egy természetes barlangba, ahol a szikla időnként kilátszott a sóval borított falakon, és mindennek legömbölyített, darabos formája volt. Egy újabb forduló szikkadt fahidat fedett fel egy gyors folyású ér felett, amely lefelé kanyargott a sóban; forrónak látszott, vize gőzölgött. A hídon túl a csodák terme várt bennünket. – Szentséges Hél! – fohászkodott Kara a pogány istennőhöz, aki azok fölött az északiak fölött uralkodik a túlvilágon, akik nem jutnak el a Valhallába. Gonosz szuka, úgy hírlik, orrától az ágyékáig ketté van osztva, bal fele szurokfekete, a jobb alabástromfehér. – Beszarás. – Szerintem a keresztény világ szókészlete jobban reagál az ilyen helyzetekre. A barlang széles, tekergőző alagútként tárult fel előttünk, mintha valami nagy sárkány vackolt volna be ide, és a só hatalmas kristályokban, kristályok valóságos erdejében állt mindenfelől, egyik-másik méternyi hosszú, hatszögű, és olyan vastag, hogy a két kezemmel nem tudtam volna átfogni. Voltak tízméteresek is, vastagabbak a magasságomnál, mindegyik lapjuk simább, mint amit ember alkotni tud, a szögek élesek, tökéletesek. Ismertem ezt a helyet. Láttam a Kara mágiája teremtette látomásokban. Láttam egy tükörben, nagyanyám emlékei közt. A Kék

Hölgy ezekbe a barlangokba menekült, miután meggyilkolta idősb Ghollothot, dinasztiánk alapítóját. És ez összekapcsolta őket, Kelemet és a Kék Hölgyet. De hogy melyikük a mozgató kéz, azt nem tudtam – csak annyit tudtam, hogy mindegyikük játszotta már a játszmát, méghozzá a családom ellen. Akárhogy is forgattam magamban, ez Edris Dean vállára helyezte Kelem kezét, amikor Cinóberbe jött. A pók megállás nélkül haladt előre a kristályok között, alatt és fölött, zümmögő lábakkal folyta körül az akadályokat. Mi lassabban haladtunk, küszködve próbáltunk minden szippantásnyit hasznosítani a forró, nagyon nyirkos levegőből, gyorsabban izzadva ki a folyadékot, mint ahogy az ember kipisálná. Letargia borult rám, mint valami forró, nedves takaró, megálltam félúton egy masszív kristályszilánk tetején, amelyen Snorri az imént vergődött át. Az alattam levő kristálylap indigókéken verte vissza Kara lámpájának fényét. Mintha az egész szilánk valamilyen belső tűzzel izzott volna, égett a magva, messze lenn alattam. Egy pillanatra olyannak érződött az egész, mintha valami nyugodt tenger színén ülnék, amelynek irdatlan mélységét csak egy vékony, törékeny lemez vonja be, ez tart meg engem, hogy le ne süllyedjek oda, ahol a tűz ég… Meggörnyesztett a kimerültség, fejem lekókadt a kristályfelület felé. Loki kulcsa kicsúszott nedves ingem alól, a szíján himbálózott, feketébb volt, mint valaha, a hegye épp csak egy ujjnyira az engem megtartó felszíntől… – Jal! – Kara vakkantotta a nevemet a hátam mögül, hangja csikorgott, mint köröm a palán, és bosszúsággal töltött el. – Jal! Kelletlenül feléje fordítottam a fejem. – Ne csináld – mondta. – Itt szét van hullva a világ. – Összeráncolta a homlokát, szakadt róla a verejték, megcsomósodott tőle a haja. Szeme elmeredt… boszorkányszem, csakis így tudom jellemezni. Belekóstolt a levegőbe. – Ez az ajtók helye. – Hát… úgy mondják. – Körbelendítettem a karomat. – Én egyetlen nyavalyás ajtót nem láttam, mióta lejöttünk. Ránézett az alattam levő kristályra. – Itt bejárat van. Egy majdnem-ajtó… Hiba lenne hozzáérinteni a kulcsot. Nem tudom, hová vinne el, vagy mikor. – Mikor?

De nem válaszolt, összefűzte a tenyerét, hogy Hennan is át tudjon mászni a kristályon. A fiú rongyokkal bugyolálta be a kezét. Nem rossz ötlet. Az én kezemet összevagdosták az élek, és már csípte is a só. A pók továbbvezetett bennünket a kristálygalériából, és egy kobaltkék vízzel teli gőzölgő medence mellett elmenve egy nagy csarnokba jutottunk, amelyet a fekükőzetből hasítottak ki. Mindegyik oldalán masszív sókristályok álltak, hatalmas, nyolcszögű oszlopok olyan mélységből felhozva, hogy annak művészetét ember nem ismerheti, legalábbis az Építők ideje óta. Be se fértek volna az idevezető járatba, száz elefánt kellett volna a vontatásukhoz. Miféle sóból keletkeztek ezek az oszlopok, nem tudom, de mindegyik áttetsző fényt rejtett magába, amelynek nem láttam a forrását, egész tiszta mélységüket megvilágította, ahol kísértetiesen fehér törésvonalak hálói és fátylai sejtettek formákat, borzalmakét és angyalokét, melyek örökre be voltak zárva a kristály szívébe. – Hallgassátok. – Kara felemelte a kezét, és még a pók is megdermedt lépés közben. – Én semmi… – Énekelnek. – Hennan körbenézett. Hogy énekelnek, az túlzás volt. Mindegyik kristály egyetlen tiszta hangot bocsátott ki magából, épp csak a hallás peremén. Ahogy egyiktől a másikhoz közeledtem, a hangmagasság finoman változott, mintha hangvillák volnának, amiket a zenészek használnak a húrok beszabályozásához. – Ezek tényleg ajtók. – Megálltam az egyik előtt, ráfektettem tenyeremet a felszínére, és a kulcs a nyakamban ugyanazon a hangon szólt, még a bőröm is belebizsergett. Tizenhármat számoltam meg, mind áttetsző volt, kivéve a bal felőli sorban a középsőt. Az olyan fekete volt, mint a hazugság maga. Snorri odajött mellém. Kisebbnek látszott ezen a helyen, ahol a lépték mindnyájunkból bolhát csinált. Maga elé tartotta csatabárdját, a béklyók vágásai a csuklóin vörös-haragosan égtek. Egész teste az orgyilkos metszette seb köré görbedt, és nagy kristálykinövés borította az egyik oldalát, csípőtől hónaljig, tüskés, hegyes szálakkal. – Melyik az enyém? A fekete?

– Egyik sem a tiéd, északi. – A hang mögülünk szólt, csikorgó volt és atonális, a gépkatonákéra emlékeztetett. Hátrafordulva először egy sótrónust pillantottunk meg, faragott oszlopokkal és korongokkal, olyan fenséges volt, mint bármelyik királyé. A tölgydeszkák, amelyeken állt, több ezüst-acél pók hátán nyugodtak, amelyeknek láberdeje olyan gyorsan mozgott, akár a dalnok ujjai a lanton, simán, egyenletesen hajtva előre az emelvényt és a trónt. A sószéken, mint valami szennyfolt, egy aszott figura kuporgott, először hullának hittem, szürke, meztelen és girhes, bőrét sok helyen hegyes fehér sókristályok bökték át, fürtökben nőttek rajta, mint dér a fagyott ágon. – Ezek az én termeim. – A hullaszerű test feje fölemelkedett, a sötét üregek mélyén mintha szempár pislákolt volna. A csont-bőr nyakon valami ezüst-acél szerkezet a szürke húsba mélyedve perforált rácsot fordított felénk. Ilyen masinéria volt a gépkatonák nyakán is, ez generálta a hangjukat. – Kelem… – Nem volt bölcs dolog idejönnöd, boszorkány – vágott Kara szavába a gépi hang. – Skilfar fészekaljából, ugye? Azelőtt több esze volt. – Miközben beszélt, újabb pókok tűntek fel, kisebbek, fölmásztak a trón támláján, egyik-másiknak tenyér méretű volt a teste, vagy épp nem nagyobb egy pénzérménél. Bonyolult áradatként lepték el a mágust, mozgatták a testét, változtatták a karja helyzetét, és Kelem az élet borzalmas imitációjaként, mint valami marionettbábu, megelevenedett. Ha az ember olyan sokat invesztál az önámításba, mint én, időről időre rákényszerül, hogy a valósággal is szembenézzen, és tanúsíthatom, a hirtelen ráébredés, hogy mekkora marhák is voltunk, legalább annyira kegyetlen tud lenni ilyenkor, mint egy késszúrás. Úgy képzeltem, belopózunk a bányába, és megtaláljuk Snorri ajtaját, miközben Kelem álmodik. Amikor megjelent a pók, hogy Kelemhez vezessen bennünket, még mindig bíztam benne, hogy menet közben ráakadunk. Most azonban úgy látszott, Snorrinak be kell cserélnie a megváltáshoz fűzött utolsó reményemet is, csak azért, hogy felkeressen egy olyan helyet, ahová egyetlen késszúrás eljuttathatná.

És ha Kelem úgy dönt, hogy nem csereberél, hanem egyszerűen mind a négyünket sóbálvánnyá változtat… akkor nincs más reményünk, mint Kara lándzsája. – Orgyilkosokat küldtél rám. – Snorri összeszorította a fogait fájdalmában. Szinte láttam, ahogy lassan terjed a só a testén. – Ha így gondolod, ostobaság volt idejönnöd, Snorri ver Snagason. – Eridruin Barlangjában a kislányom alakját öltő démonnal gyötörtél. – Snorri megemelintette a bárdját. – Az nem én voltam, északi. Talán egy szellem a múltamból, amely megérezte, hogy azt akarom, gyere ide az otthonomba. De a múlt idegen ország, már nem felelek azért, ami ott történik. A kor feloldozza az embert a bűnei alól. Közbeszólt Kara, talán attól tartva, hogy Snorri támadásra lendül, és ellopja az esélyt tőle meg a lándzsájától. – De több orgyilkost, több árnyat nem küldtél. Meg akartál alkudni? – Igazad van… szeretek alkudozni. – Rozsdás hang, nevetésféle szökött elő a hangrácsból. – És úgy tűnik, te is akarsz tőlem valamit, Snagason. Segíthetnék ezzel a kis problémáddal… – Egy nagy pók az oldalához húzta a kezét, jelezve, hogy hol emészti Snorrit a sebe. – Én egy ajtót keresek. Más nem kell. – És Snorri kiegyenesedett, száját feszesre rántotta a fájdalom, az oldalát borító kristályok megrepedeztek, sólemezek potyogtak le róla. Kelem egyenként végigmért bennünket, besüppedt szeme megállapodott rajtam, aztán Hennanon; a pók lábai, amely először emelte meg a fejét, láthatóvá váltak ritkás hajában. – Nem hiszem el, hogy nálad van a kulcs, Snagason. Bár rejtély, hogy egy férfi miért mond le egy ilyen kincsről, ha nem muszáj. – Karára vándorolt a tekintete, előbb a kezében levő fekete-ezüst lándzsára, aztán az arcára. – Add ide Loki ajándékát, kis völva. Kara villámsebesen mozdult. Gyorsabban, mint amikor megütöttem, ő pedig leterített engem. Két kurta lépés után reccsenő karral elhajította a Gungnirt. A lándzsa belefúródott Kelem mellébe, és a trónhoz szegezte; Snorri is büszke lehetett volna a dobásra.

Egyikünk sem mozdult. Senki sem szólt. Egy pók megdöntötte Kelem fejét, hogy lenézhessen a lándzsára. Egy másik fölemelte a karját, hogy megpihenhessen a lándzsa nyelén. – Rossz ajtót választottál, völva. Engem az „utak urának” neveznek. Csak nem képzelted, hogy nem veszem észre, amikor átléptél olyan bejáratokon, mint ami például az Osheimi Kerék közelében található? Ezt tőlem kaptad. – Sókérges ujjával megkocogtatta a Gungnir sötét fáját. – Azért adtam, hogy légy bátor… – Sageous segített neked. – Rácsuktam a számat a szavakra; igazán nem akartam felkelteni a figyelmét. Kelem rám pillantott, és helybenhagyólag biccentett. – Téged is észrevettelek. Én irányítottam az álomboszorkányt, hogy szője ezt bele a látomásaidba. Jól megfizettem. Csupán a bérencem ő, semmi több. Nem is hinnétek, milyen nehéz volt ráállítani lassú és nehézkes agyatokat erre a tervre, elterelgetni benneteket az eszközökhöz, a kezetekbe adni őket… – Újból Karára nézett. – És most, hogy rám támadtál, Loki nem fogja bánni, ha egyszerűen megöllek, és elveszem tőled a kulcsot. De nagyanyád iránti tiszteletem jeléül kapsz tőlem egy utolsó esélyt, hogy önként add át. – Nincs nálam. – Kara csüggedten leeresztette a karját. Kelem hangrácsából olyan nesz hallatszott, mint amikor köröm csikordul a palán; talán ennek az összeaszott embernek a dühét akarta jelezni. Feje élesen Snorri felé fordult. – Hogy… hogy lehetséges, hogy nem a legnagyobb erejű ember hordozza a legnagyobb fegyvert? Odaadtad Odin lándzsáját ennek a boszorkánynak, amikor még a kulcsot sem birtokolja. Elment az eszed? – Ez nem Odin lándzsája – mondta Snorri. – És amikor majd szembenézek azzal, ami a halál ajtaján túl vár, a saját csatabárdomat fogom hordozni, azt a csatabárdot, amit atyáim hordoztak, nem valaki más lándzsáját. – Öntsd csak ki a szívedet, Snagason. Elég nagy utat tettél meg, hogy kiönthesd. – Kelem gépi hangjában mintha derű rezgett volna. Snorri rám nézett, a szeme sötét volt, a kristályok különös izzásában nyoma se látszott kéknek.

– Jalan Kendeth herceggel, Vöröshatár trónjának várományosával kell beszélned. A barátommal. Övé a kulcs. Kelem ingerült hangot hallatott, megvetően felénk rántotta karját. – A kulcs, amit hordoztok, nyomot hagy a világban. Minél tovább áll, annál mélyebb a nyom. Minél többet használják, annál mélyebb a nyom. Amikor útnak indultatok, nem volt világos számomra, hol keressem. De most, hogy előttem álltok… látom, hogy igaz. A hercegecskéé a díj. – Szeme szikrázott kiszáradt üregében, amikor rám pillantott. – Megveszem tőled a kulcsot. Kufárkodjunk? Kelem azt akarta, hogy a kulcshordozó rátámadjon. A lándzsát is azért vetette elénk, hogy felbátorodjunk. Ha a terve beválik, megölhetett volna bennünket, és elkerülte volna Loki átkát, ahogyan Snorri is elkerülte, amikor a Nemszületett Kapitány rátámadt. Most, hogy a terve megbukott, a mágusnak arra volt szüksége, hogy önként adjam át neki, vagy pedig ellopja, kicsalja tőlem. Zsebmetszőnek aligha tehetséges, viszont a zsebe tele lehet… Kérdés, milyen mélyen hajlandó belenyúlni, hogy megkapja a kulcsot. – Biztosra veszem, hogy meg tudunk egyezni. – Szorosan markoltam a kulcsot, nehogy valami tolvaj mechanikus pókféle elcsenje. Amint megszorítottam, hirtelen felvillant előttem egy másik hely, egy sokajtós szoba, az ajtók fából voltak, Kelem pedig előttem állt, még az árnyánál is fiatalabb volt, amelyet Eridruin Barlangjánál láttunk. – Mi az ajánlatod? Kelem nem szólt semmit, miközben a póklábak úgy fordították el sókérges koponyáját, hogy egyenesen a szemembe nézhessen. De még fordult a feje, amikor újra megpillantottam azt a kis négyzet alakú szobát, és hallottam a fiatalabb Kelem hangját. „Isten vagy, Loki?” Szeme rám meredt, keményen, mint a kő. – Mm… – nyitottam volna megint a szám, de újra jött a látomás, elvágta a szavamat. „E másik ajtók egyike mögött a halálod rejlik, Kelem.” Mintha én mondanám ezeket a szavakat abban a szobában, annyi évszázaddal ezelőtt, hogy Kelem nem látszik öregebbnek Snorrinál. Az a fiatalabb Kelem gúnyosan elmosolyodott. „Trükkök istene, így nevez…”

„Ne aggódj.” Az én hangom, de nem én vagyok. „Azt sohasem fogod tudni kinyitni.” A látomás elröppent, és én tudatára ébredtem, hogy az ősöreg, aszott Kelem szól hozzám a trónjáról. – A vörös királynő gyereke? – Unokája, uram. Apám a bíboros… – Skilfar és Alica ivadékai várják ítéletemet, itt vannak a sós föld mélyén, az öreg Kelemnél. Milyen furcsa fordulatokat vesz a világ, és milyen gyorsan. Mintha csak tegnap lett volna, hogy Skilfar fiatal volt és szép, az észak virága. És Alica Kendeth, ő még szinte gyermek, nem? Hát muszáj mindenkinek megöregednie, ha csak egyet pislantok is? A lándzsa kipottyant belőle, több pók dolgozott rajta, hogy kiszabadítsa. A fegyver a földre csúszott. Megemeltem a kulcsot, hideg volt, kemény és síkos, mégis mintha féregként tekergett volna a kezemben. – Van ajánlatod a számomra? – Sziklából kinövő kristályok látomása villant fel előttem. Egy tükör, fehér kristályok, a Kék Hölgy menekül, családom vére a kezén. Rohadt jó ajánlatnak kell lennie. – Mielőtt az ajtók ura lettem, a pénz ura voltam. Az aranykulcs majdnem annyi ajtót megnyit, mint a fekete. És szíveket is. Az üreges szemgödrök rám meredtek. – Mindenkinek megvan az ára, fiú. A tiédet könnyű kitalálni. Fizetek azért is, hogy „fiúnak” neveztelek, bár nem sokat. Gazdag vagyok, fiú, tudtad ezt? Olyan gazdag, hogy ahhoz képest Krőzus egy koldus, és Midász vagyona is szegényes. A pénz a birodalmak éltető vére. – Pókok emelték fonnyadt kezét, rángatták az inakat, mozgatták a csontokat, fontak ezüsthálót aszott húsára. – És ezen a kézen folyik át. Mondj egy árat. – Én… – Megbénított a bizonytalanság, a mohóság szavamat vette. Mi van, ha túl keveset kérek? De ha valami nevetségesen túlzó összeget jelölök meg, a végén dühbe gurul. – Nagy dolog, ha az ember tudja, mit ér, Jalan Kendeth. Ismerd meg önmagad, mondta a filozófus. Ez a bölcsesség még az Ezernyi Napvillanás Napját is túlélte. Persze mondani könnyű. Ha tudjuk,

hogy mit érünk, szinte már azt is tudjuk, kik vagyunk, ezt pedig egy ilyen fiatal embertől nem lehet elvárni. Tízezer aranykorona. – T-tíz… – Próbáltam odaképzelni, csillogó halomban, amint átömlik a kezeim közt. Több, mint amennyit vesztettem, több, mint amennyit elloptak tőlem, több, mint amennyivel tartozom. Kifizethetem belőle a mohó umbertidei kezeket, megtéríthetem Maeres Allusnak a kölcsönt, és még mindig marad több mint ezer arany. – Tízezer sértés lenne egy ilyen előkelő embernek, Jalan herceg. – A gépi hang elszakított a látomástól. – Hatvannégyezer. Egy árva petákkal se több, se kevesebb. Megegyeztünk. Mindig a pénzt válaszd. Hatvannégyezer. Nevetségesen nagy, röhejesen nagy összeg. Visszavásárolhatnám Garyus hajóit, örökre berendezkedhetnék a kicsapongó életre a cinóberi elit társaságban, elcsábíthatnám férjeiktől a DeVeer lányokat… Egy egész csapat kardfit vásárolhatnék a nagyanyámnak, vagy egy hadihajót, vagy valami hasonlóan vad dolgot, hogy ne mérgelődjön egy kulcs elvesztése miatt, amely sohasem volt az övé… – A pénz egy számlán lesz az Aranyháznál. Intézkedni fogok, hogy ejtsék a vádakat, és ha minden adósságodat törlesztetted, elhagyhatod a várost – mondta Kelem. – Nem itt van? – Nagy csalódás. Azt a halom aranyat akartam, amit magam elé képzeltem. – Nem vagyok sárkány, Jalan herceg. Én nem kincsen hálok. – Hatvannégyezer… aranykoronában… és meggyógyítod Snorrit. – Töprengtem egy kicsit, majd felsóhajtottam. – És kinyithatja a halál ajtaját, mielőtt megkapod a kulcsot. – Az északira pillantottam, aki görnyedten állt, kezét atyásan Hennan vállán nyugtatva. – Bár remélem, lesz annyi esze, hogy mégsem teszi meg. – Nem. – Csak ennyi hagyta el az ezüstrácsot Kelem aszott nyakán, és csend lett. Nagyot szusszantottam, és megtörölgettem a homlokomat. – Hatvanháromezer, rendbe hozod Snorrit, és kinyithatja az ajtót. – Van valami rafinált fájdalom abban, ha az ember elveszít ezer aranyat. Én mindenesetre sohasem fogom megszokni. – Nem.

– Ugyan már. – Belebokszoltam az öklömmel a homlokomba. – Az agyamra mégy. Hatvankétezer, gyógyítás, ajtó. – Nem. Nem tudtam, meddig feszíthetem a húrt. Kelem láthatólag jobban félt Loki átkától, mint hatvannégyezer arany elvesztésétől. De talán attól sem félt annyira, mint a halál ajtajának kinyitásától. Felemeltem a kezem, és odaléptem Karához, egészen közel hajolva, hogy a fülébe súghassak. A fenébe, még akkor is, még ott is kívántam, pedig csorgott róla a verejték, és gyanú fészkelt a szemében. – Kara… mennyire veszedelmes ez az átok? Hátralépett, és a mellemnek feszítette az ujjait. – Szerinted miért nem vette el Skilfar a kulcsot Snorritól? – Hm… – Próbáltam felidézni. – A szabadság jobban formálja a világot. Még akkor is, ha ez azzal jár, hogy engedünk a bolondoknak. Ezt mondtad? – Snorrira néztem. – Azért hagyta nála a kulcsot, mert… bölcs. Vagy valami ilyesmi. Kara felvonta a szemöldökét. – Ez nem nagyon valószínű, nem gondolod? – Skilfar is félt? – Ez Loki kulcsa. A trükkök istenéé. Puszta erővel nem lehet eldönteni, kié legyen. Különben már rég Thoré lenne! – A kulcsot adni kell – mondta Snorri. – Olaaf Rikeson erővel vette el, és Loki átka megfagyasztotta a hadseregét, mind a tízezer katonát. – Szóval… amikor visszaadtad a kulcsot az olajfaligetben… – Megbíztam egy barátomban, igen. – A francba. – Snorri a kezembe tette a jövőjét. Ekkora bizalmat én nem bírok el. Mintha kutyával őriztetnének egy szelet sült húst. Micsoda hülyeség. – Egyáltalán nem ismersz engem, Snorri. – Még hatvannégyezer csillogó aranykoronával a közvetlen jövőmben is pocsékul éreztem magam. Lehet, hogy belázasodtam, vagy megmérgezett az alsó bánya romlott sója. De okozhatta az is, hogy Snorri egyáltalán nem vitatkozott, csak állt ott a hatalmas termetű, hűséges idióta, és volt képe ugyanilyen marhaságot várni el éntőlem is. – Harminckétezer, gyógyítás, és ez a hülye kinyithatja az ajtót.

– Nem. – Az ég szerelmére! Mibe kerül hát annak a rohadt ajtónak a kinyitása? – Azt az ajtót sohasem szabad kinyitni. Még ha aranyat nem kérnél, ha pusztán azért ideadnád a kulcsot, hogy megmutassam neked a halál ajtaját, akkor is haboznék. Oka van annak, hogy ifjúkorom szellemei szanaszét vannak szóródva a Pokolban. Nem véletlenül állt elétek az egyik, amikor oda akartatok menni Eridruin ajtajához. Azt az ajtót kinyitni veszélyes. Belépni rajta még veszélyesebb. – Kelem állkapcsa mozgott, amint a hang kijött a nyakán. Szájában megvillant valami, valami ezüstös azon a feketeségen, ami valaha a nyelve volt. – Miért? Miért törődik ezzel egy ilyen holt lény, mint te? – Én még csak ki sem akartam nyitni azt az ajtót. Mi a fenének vitatkoztam hát, ahelyett hogy azon törtem volna a fejem, hogyan szállítom haza az aranyamat Vöröshatárba? – Nem vagyok halott. – Kelem félrebillentette a fejét. – Csak… jól tartósított. Álltam a kulccsal a markomban, miközben engem nézett a boszorkány, a harcos, a fiú, meg a vén csontkollekció a székben. Valami megváltozott a kristályok fényének tónusában, épp csak annyira érzékelhetően, mint amikor enyhén irányt vált a szellő, de én észrevettem. – Te mihez kezdenél ezzel a kulccsal, Kelem mester? – kérdeztem, és járkálni kezdtem, egyik oszloptól a másikig. – Van egy palotám, tele ajtóval. Természetes, hogy szeretnék egy kulcsot, amely mindegyiket nyitja. – Kelem trónja forogni kezdett utánam. – Kulcs nélkül az ilyen ajtók nyitása-csukása bonyolult és fáradságos művelet, sőt veszélyes is, és kimeríti a magamfajta öregembert. Ez a tizenhárom itt előttem. Nehezek, de az évek során hármat kivéve megbirkóztam velük. A sötétség ajtajával meg a fényével azonban még mindig nem bírok. De azok, akik mögöttük vannak, hallják, amint próbálkozom, úgy bizony. – Kaparászó hang, ami akár nevetés is lehetett. – Félnek tőlem, gyűlölnek, nekifeszülnek az ajtóknak. A sötétség tudja, hogy ha uralnám az ajtót, uralnám őket is. A fény is tudja. Valamikor réges-régen azt mondták nekem, ezek közül az ajtók közül egy sohasem fog megnyílni előttem, és mögötte a

végzetem bujkál. Maga Loki mondta ezt, a hazugságok atyja. És én hittem neki, mert ő mindig őszinte. Büszke is erre. Tudja, hogy a részleges igazság mélyebbre vág, mint a hazugság. – Kelem felém intett aszott karjával. – A kulcs kinyitja az ajtókat, de az utolsót, azt zárva hagyom. Újra bezárom, méghozzá olyan jól, hogy soha nem nyílik ki, soha az emberek életében. Csüggesztő, ha valaki, akivel alkudozol, értésedre adja, mekkora értéket képvisel számára az, amid van. A piacon mindig úgy teszünk, mintha fütyülnénk rá, becsméreljük, ócsároljuk, amit kívánunk. Kelem őszintesége két dolgot árult el. Azt, hogy bízhatom az ajánlatában, és azt, hogy ostobaság lenne elutasítani, mert így vagy úgy, de feltétlenül megszerzi a kulcsot. – Az a fekete – mutattam. – Az a halál ajtaja? A Pokolra nyíló? – Nem, az a három egyike, amelyek még mindig kifognak rajtam. A Pokol kapuját könnyű kinyitni, az Ezernyi Napvillanás Napja meglazította a zsanérjait. A tizenhárommal kapcsolatban ezt tudtam meg először. A fekete kristályra meredtem. – Akkor az éjszaka kapuja. – Alighogy kimondtam, éreztem, hogy nem stimmel. – Gondolod, Jalan herceg? Ennyire meggyengült volna, ami a sötéthez fűz? – Nem. – Megráztam a fejem. – Nem az… – Elmentem egy másik oszlop mellett, végighúztam rajta az ujjaimat. – Az az ajtó az Osheim, Jalan herceg. Az ajtó a Kerék, és a Kerék ajtó. Ez az ajtó kell nekem. – A Kék Hölgy mindet kinyitná – mondtam. – Az a véleménye, hogy az ajtók ideje lejárt, és nemsokára minden világ átvérzik egymásba. Meg akarja nyitni az utakat, csatasorba állítani a pusztítást, hogy biztosítsa helyét abban a pokolban, ami következik. – Úgy látszik, rosszul tájékoztattak a vöröshatári közoktatás színvonaláról – mondta Kelem, miközben két ezüst szemgolyónyi pók mosolyra húzta szája két száraz szögletét. – Jó tanítóid voltak, Jalan herceg. De a Kék Hölgy valójában csak a Kereket akarja elfordítani. Megtehetné úgy is, hogy kinyitja a fekete ajtót, de hát a fekete ajtó magától nyílik. Már évszázadok óta. Lassan nyílik, de mostanában

felgyorsult. Mindegyik ajtó, amit kinyitnak, minden, ami átmegy rajtuk egyik világból a másikba… meggyengítí a falakat ezek között a helyek között, és amint a falak megrepedeznek, kinyílik Osheim ajtaja, és elfordul a Kerék. Loki kulcsával a Kék Hölgy akár már ma véget vethetne a világnak, úgy, hogy kinyitja azt az ajtót. Kulcs nélkül viszont a Holt Királyra kell hagyatkoznia, hogy elég szélesre tárja a halál ajtaját, és körülötte megrepedezzenek a falak… mert akkor elfordul a Kerék, és beköszönt a vég. – És te hol állsz ebben az egészben, Kelem mester? – Kezdett túl fennkölt lenni nekem a beszélgetés. Én csak azt akartam, hogy elmenekülhessek a pénzemmel, és legyen elég időm, hogy elkölthessem. – Én pénzember vagyok, kereskedő, Jalan herceg. Mindennek megvan az ára. Adok, veszek. Ez csak nem baj? Veszem, amit lehet, eladom azoknak, akiknek szükségük van rá, és meg tudják fizetni. Hadd kapják meg a gazdagok, amire vágynak. Ugye egyetértesz? Ebben a mostani helyzetben az álláspontom világos. Még rövid időre sem vagyok hajlandó kinyitni egy bizonyos ajtót, hiába takarítanék meg vele több tízezer aranyat. Ebből ugye nem az világlik ki, hogy mindet szélesre akarom tárni? Szeretném birtokolni a sötétséget és a fényt meg az ottani lényeket, na de véget vetni a teremtésnek? Mit érnék akkor a vagyonommal? Igen, a Kék Hölgynek és nekem vannak közös érdekeink, de ebben az ambíciójában nem vagyok a szövetségese. De a szövetségese voltál egy másik, ugyanilyen véres ambíciójában, valamikor régen. A szám mögött rángatóztak ezek a szavak. Részese volt annak az összeesküvésnek, amikor meggyilkolták az első Ghollothot. Lehet, hogy a második is az ő utasítására halt meg. Ő irányította a Kék Hölgyet, vagy az őt? Akár így, akár úgy, mindketten bemocskolták a kezüket a Kendethek vérével. Snorri családja is rajta van a bűnlajstromukon, az egész klánja, az undorethek, mind oda van, már csak egy maradt belőlük azután, hogy Edris Dean pengéje végzett Tuttuguval. Edris Dean pedig a Kék Hölgy kreatúrája, anyám halálát a Kék Hölgy tervelte ki, meg sem született kishúgom csupán a folyamat járulékos áldozata. Újra láttam a tükörben eltűnő hölgyet, a vörös királynőt, amint a

szilánkok közt térdel, nagyapja lemészárolva, lepedői vérvörösek. Lehet, hogy Alica Kendeth legendás haragja fertőzte meg a véremet, lehet, hogy az enyém, ami halvány láng ugyan, de az ilyen szikrának csak tüzelőanyag kell, és máris fellobban. Újra hallottam a kopogást, ami az adósok börtöne óta hébe-hóba megütötte a fülemet. Itt hangosabb volt, visszhangzott az oszlopok között. A többiek nem néztek fel. – Ti nem… – Elhallgattam: a kopogás balról jött. Megfordultam, és visszaindultam Kelem meg a többiek felé. Kelem, ajtók ura. Kelem, orgyilkosok kiküldője. Kopp. Kopp. Kopp. Kitartó, ritmikus, egyre hangosabb. Mostanában mindennap hallottam. Vajon napnyugta lehet egy kilométerrel a fejünk fölött… minden napnyugtakor hallottam ezt a hangot, mióta elvettem a kulcsot? Snorri is hallotta, amikor nála volt, megszólalt minden hajnalban, mióta a bajmágusok ajtaja elzárta tőlünk Aslaugot és Barakielt? Kopp. Kopp. Azon a tavaszi reggelen is kopogás ébresztett fel álmomból Trondban. Kopp. Vannak ajtók, amiket jobb nem kinyitni. Kelem figyelte közeledésemet. Láttam, hogy száraz kezéről anyám vére csöpög. Láttam a vörös királynőt, a gyermeket, amint nagyapja maradványai előtt térdel. Éreztem a lényem legmélyéig hatoló fájdalmat, amikor felébredtem a vérálomból, amely megmutatta, hogyan halt meg az anyám, és visszaküldtem őt az emlékeim közé. – Van nálad valami, amit egyszer én is megvettem és eladtam, Jalan herceg. – Lehet, hogy Kelem látta az agyamban forgó kerekeket. De az is lehet, hogy tudta: kezd elveszíteni. – Valóban? – Tovább vadásztam a hangra, járkáltam az oszlopok között. – Az a kard az oldaladon. Megismerem a foltjáról. Egy Chella nevű nekromantától vásároltam évtizedekkel ezelőtt. Nem volt olcsó, de a Kék Hölgy a tízszeresét adta érte, sőt még többet. Kezemmel a fegyver markolatán megálltam, és hátranéztem Kelemre. – Ez? A tiéd volt? – A Kék Hölgynek rengeteg szövetségese volt a nekromanták között, már jóval azelőtt, hogy a Holt Királyról bárki is hallott volna.

Éveken át növelte az erejüket, ilyen játékszerekkel szaporítva a nemszületetteket, mint amit te hordasz. – Ha én is olyan ember vagyok, Kelem, akinek megvan az ára, ettől nem lesz alacsonyabb. – Körbenézegettem, kerestem az irányt, vártam, hogy újra halljam azt a hangot. – Edris Dean ezzel a pengével akart megölni. – De nem te voltál a célpontja – szólt Kelem. – És nem is az anyád. Megálltam, szembefordultam vele. – Hanem a húgod. – A pókok mozgatták az állkapcsát. – A bolygók sorba álltak érte. A csillagok visszafojtott lélegzettel várták, hogy megszülessen. A Néma Nővér úgy gondolta, ez a gyermek veszi majd át a helyét, sőt túlszárnyalja őt, összekovácsolja a Birodalmat. Sőt… – Meggyógyítja a világot – suttogtam. Nagyanyám azt hitte, én lehetek az, aki visszafordítja az Építők által ránk szabadított végzetet, pedig nem én voltam: a megváltásunk nem született meg. – A kard, amit viselsz, a Pokolba küldte a húgodat. Nemszületetten. Add el nekem a kulcsot, és annak, aki a halálát okozta, meghiúsul az ambíciója. Loki kulcsával enyém lesz a teremtés is, és ami az enyém, azt nem hagyom elpusztítani. Ujjaim úgy röppentek el a kard markolatáról, mintha felforrósodott volna. Edris pengéje nem csak Snorri fiát átkozta meg, amikor megölte az anyaméhben, és ezzel nemszületett létre ítélte… ugyanezt tette a húgommal is. – Mit gondolsz, mit kerestek a nemszületettek Cinóberben, Jalan herceg? – kérdezte Kelem, miközben ezüstlábak húzták vigyorgásra kiszáradt koponyáját. – A Holt Király kapitánya és a Nemszületett Herceg, ugyanazon a helyen, jóformán a palota falainak árnyékában? Dacolva a Néma Nővér mágiájával… – Egy nemszületettet akartak áthozni a világba… – Még most is beleborzongtam a Nemszületett Herceg emlékébe, ahogy a szeme rám meredt a maszk résén. – Mindez egyetlen nemszületettért? – Kelem feje félrebiccent a kérdéssel. – Hát nem hoztak át nemszületetteket a Holt Király szolgái a legkülönfélébb helyeken, amelyek félig sem olyan veszélyesek, mint Cinóber?

Felidéződött előttem a temetőből kikelő síri rém, ahol Karógyökér cirkusza táborozott. Újra megszólalt Kelem. – Minél idősebb a nemszületett, minél több időt töltött a Pokolban, annál nagyobb az ereje… annál nehezebb visszaküldeni. De ehhez… ehhez lyukat kellett volna szakítani a világon, akkorát, amelyben egy egész város eltűnhetne. Ennek… ennek egy vérrokon halálára lett volna szüksége, hogy megnyissa előtte az utat. Lehetőleg közeli rokonéra. Talán egy testvérére… – A… a húg… – Torkon ragadott a borzalom, lábam földbe gyökerezett. – A húgodat a vörös királynő bajnokául szánták. De a Kék Hölgy elvette, a sajátjává tette a bábut. A Nemszületett Királynő, mint jegyese, ökle lehetne a Holt Királynak az élők világában, egyben tudtán kívül a Kék Hölgy szolgája is, aki a minden dolgok végét vetíti előre. Hát ez az, ami arra vár, hogy kinyíljon a halál ajtaja. Ezért kell eladnod nekem a kulcsot, hogy zárva maradjon. A húgodnak a te életedre van szüksége, Jalan herceg. Ha elpusztít a holt földeken, azzal lyukat szakít, amelyen át végre beleszülethet ebbe a világba. Ha más úton jön át, akkor a halálod megszilárdítja a helyét itt, és nem vetheti vissza többé semmilyen varázslat, amely más körülmények között száműzni tudná. – Kelem széke közeledett, kattogtak alatta a lábak. – Nincs választásod, Jalan. Egy ilyen értelmes embernek. Egy ilyen pragmatistának. Fogadd el az aranyat. – Én… – Volt értelme annak, amit Kelem mondott. Volt értelme, azonkívül akkora halom aranyat kínált, amiben hemperegni lehetne. Szinte láttam magam előtt, felpúpozva, csillogva. De… az anyám vére csöpögött a vén rohadék kezéről. Megint hallatszott a kopogás, most közelebbről. Egyikük sem hallotta, csak én. Közelebb mentem a zaj forrásához. PUFF. PUFF. PUFF. Majd megsüketültem. Kara mondott valamit, de nem hallottam. Valami moccant a szemem sarkában, egy fekete ököl verte a legközelebbi kristályoszlop felszínét, belülről, maga a kar beleveszett a sötétségbe, amely úgy szennyezte most az oszlopot, mint vízbe csöpögtetett tinta.

– Mindenkinek megvan az ára. – Kelem hangját valahogy meghallottam a lármában. Vajon mi lehet Snorri ára, mi lenne a nagyanyám ára? Még Garyus, a harmadik Gholloth, aki annyira szereti az aranyat, annyira ért a kereskedelemhez… még ő sem adná el a barátját merő pénzért. Nem feltételeztem ezt Garyusról, magamról pedig akartam is feltételezni, meg nem is. Hatvannégyezer… Kelem akkor sem mutatja meg Snorrinak az ajtót, ha ezt a sok ezret feláldozom. És ha megmutatná, Snorri egyszerűen bemasírozna – és borzalmak ömlenének ki a világba, köztük az én nemszületett húgom. Snorri meghalna, nekem meg nem lenne semmim, csak a rongyaim, egy sóbánya apró, értéktelen csücske, meg pár apróság, amiért ötven forintot ha kapnék. Itt nincs igazi választási lehetőség. Mindig a pénzt… Vér. Mintha az egész padló abban úszott volna, bokáig ért, és egyre emelkedett. Láttam Gholloth ágyáról csöpögni. Láttam Garyust a karmazsinvörös örvényben tekeregni, amint a Néma Nővér elvette az erejét. Tuttugu felhasított nyakából folyt pirosan. Láttam Edris pengéjéről csöpögni, amint anyám lecsúszott az acélról. És láttam a kezeket mindeme tettek mögött, a kéket meg a szürkét, azzal bemocskolva, amit drágának, szentnek tartottam. PUFF. PUFF. PUFF.

Ez az egész lidércnyomás akkor kezdődött, amikor Astrid dörömbölése felvert legszebb álmomból. Visszatérésem minden egyes része arról szólt, hogy ki kellett nyitni egy ilyen vagy olyan ajtót. Hiba volt azt az elsőt kinyitni. Ágyban kellett volna maradnom. És mégis… a kezem egyszer csak kinyúlt a fölibénk toronyló kristályoszlop felé. Egyszer csak előhúztam Loki kulcsát. – Ne! – kiáltotta Kelem. Fém végtagok csattogása, ahogy a pókjai felém rohantak. Bömbölés, ahogy Snorri eléjük ugrott, fütyülve a sebére és a fájdalmára, apja csatabárdját lóbálva. Azon kaptam magam, hogy a józan észnek fittyet hányva ahhoz a lehetetlenül lapos felülethez préselem a szurokfekete kulcsot, belenyomom az alatta megjelenő fekete kulcslyukba… és elfordítom, miközben mögöttem hangok kiabálnak a csatazajban.

Az ajtó akkora erővel vágódott ki, hogy hátraszánkáztam a padlón. Az éjfél fortyogott elő, ébenfekete kisördögök szarvakkal, patákkal, kunkori farokkal, mögöttük nagyobb és rettentőbb alakok emelkedtek sátorszerű szárnyakkal, denevérforma teremtmények, kígyók, emberárnyak, és közülük kirobbant Aslaug, éjfoltos csontokkal, gördülőszerkezete póklábak erdeje, amikhez képest Kelem játékszerei finomnak és gusztusosnak tűntek. – Vigyétek be! – ordítottam Kelemre mutatva, kényszerítve az éj erőit mindazzal a mágiával és erővel, ami csak bennem volt, ahhoz a kötelékhez folyamodva, amelyre feleskettek. Kínzójukat, a fölöttük uralomra ácsingózót megpillantva a horda kizúdult a keskeny bejáraton, a folyékony éj hullámán lovagolva. Aslaug egy szempillantás alatt rávetette magát Kelemre, mint valami üvöltő, őrjöngő fúria: lehet, hogy az én dühöm fertőzte meg. Utána jöttek a többiek, a sötétség teremtményei elárasztották a vén mágust, fekete kisördögök mélyesztették bele agyaraikat az aszott végtagokba, tintasötét csápok nyúltak ki a bejáratból, és tekeredtek rá. Gyűlölték, mert uralkodni akart rajtuk, mert folyton ki akarta nyitni, birtokolni akarta az ajtót, és mert hajszál híján sikerült neki. A sötétségraj, a borzalom hullámtaraja elvonszolta Kelemet, trónja és emelvénye csikorogva csusszant át az oszlop felületén, nyomukban piszkos, kicsavarodott ezüst-acél lábak zűrzavara rángatózott. A rá következő csendes pillanatban halk nevetés visszhangzott, nem a fülemben, hanem a csontjaimon át – egyszerre vidám és gonosz nevetés, az a fajta, amely megfertőzi és mosolyra készteti hallgatóját. A kulcstól jött. Egy isten, amint a saját tréfáján nevet. Snorri és én ott hevertünk, ahová a pillanat hevében vetettük magunkat, az áradat két oldalán. – Halj meg, rohadék! – kiáltottam az ajtómágus után, és talpra kecmeregtem. Reméltem, hogy Kelem szenvedni fog a végtelen sötétben, és a Kendethekre gondol közben, meg arra, mivel tartozik nekünk. Aslaug kinn maradt, egy géppók összezúzott testét tartotta a kezében, aminek ezüstlábai időnként megrándultak. Őrjöngő arccal Kara fölé magasodott. Snorri térdre állt, és belökte Hennant a következő oszlop mögé.

– Bújj el! – Egy maroknyi éjördög továbbra is a bejárat körül füstölgő sötétség peremét járta, mögöttük még visszataszítóbb lények tekeregtek félig láthatóan. – Küldd vissza őket! – ordítottam. Lehet, hogy Kara csúnyán elbánt korábban Aslauggal, de a völva sötétségesküdött volt, s mint ilyen, parancsolhatott az éj erőinek, ha megvolt hozzá az akaratereje. Szövetségük nem bomlott fel csak azért, mert egyiküknek egyszer keresztbe tett. Nem kellett sürgetnem Karát – egész testén látszott az erőfeszítés, amint elutasítóan felemelte a két karját. – Kifelé, éj ivadéka. Kifelé, hazugság szülötte. Kifelé, Loki lánya! Kifelé, Arrakni gyermeke! – ismételte el a kántálást, amellyel kiűzte Aslaugot a hajójából, kezét begörbített ujjakkal, fenyegetően előrelökve. Körös-körül visszahúzódott a sötétség, mintha szalmaszállal szippantották volna be az ajtón az éj birodalmába. – Nem, kis boszorkány. – Aslaug két fekete lábával felnyársalta Karát, odaszögezte a következő oszlophoz; a völva ruhája feldomborodott a végtagok körül. Kara felemelte a fejét, a szája csupa vér volt. – Vissza! – acsargott. – Menj vissza, Aslaug! – kiáltottam, mire felém fordította gyönyörű, rémisztő arcát. – Nem használhatsz engem kedvedre, Jalan. Én nem olyasmi vagyok, amit csak úgy el lehet dobni, miután megkaptad, amit akartál. – Esküszöm, hogy sértődöttséget láttam arca szennyezett alabástromán. Bocsánatkérően felemeltem a kezem. – Én már csak ilyen vagyok… Snorri rövid kardja pörögve elzúgott, és befúródott Aslaug lapockái közé. – Vissza! – sivította Kara. – Vissza! – kiáltottam én. És egyáltalán nem szégyelltem magam. És, miközben feketeség bugyborékolt a melléből kiálló kardpenge körül, miközben két kezével az oszlopba kapaszkodott, miközben két fekete lábát megvetve küzdött a visszavonuló árral, Aslaug rikoltva hátrazuhant, be az éjszakába, ahonnan jött.

Előrerontottam, megcsúsztam egy póklábon, és kis híján beröpültem a démon után. Szerencsére sikerült megkapaszkodnom a láthatatlanul vékony ajtóban, és becsaptam magam előtt; egy töredékmásodperccel később az arcom csattant rajta. Az eszméletvesztéssel küzdve előkapartam a kulcsot, és bezártam az ajtót. – Azt a motorbiciklis Jézusát! – Azzal visszazuhantam a magam sötétjébe, azt már nem is éreztem, hogy a fejem a padlón koppan.

HARMINCHAT

Elég kellemes álmot láttam, azok a mámorító napok idéződtek elém, amikor a Tengeri Kereskedőházban adtam-vettem, azok a korai napok, amikor még úgy látszott, minden sikerül. Az első lecke bizonyult a legfontosabbnak, amit ott tanultam. Az információ értékével volt kapcsolatos. Umbertidében nincs, ami többet érne ennél. Egy gazdag ember egész vagyona függhet egyetlen releváns ténytől. Nem holmi nosztalgikus szeszélyből vásároltam többségi részesedést a veszteséges Crptipa-bányában. Nem arra gondolva vásároltam, hogy egy nap majd sürgősen le kell mennem oda. Azért vásároltam, mert rendelkezésemre állt egy releváns tény. Mert volt némi esélye annak, hogy jelentős változás következhet be. Tudtam valamit. Valami fontosat. Tudtam, hogy Snorri ver Snagason odatart.

Arra ébredtem, hogy Hennan túlzó lelkesedéssel pofozgat, mire az álmom maradéka is elillant. – Kara? – Ülő helyzetbe tornáztam magam.

Snorri a völva mellett térdelt. Kara annak az oszlopnak dőlt, amelyhez Aslaug hozzászegezte. Snorri lehámozta róla a ruharétegeket, és felhúzta az alsóingét, miáltal ronda vörös hurkák váltak láthatóvá a két oldalán, a bordái fölött. Valami bűbáj vagy varázslat eltéríthette Aslaugot a testétől, hiszen a lábak egyenesen belé akartak döfni. Ehelyett csak felsértették a bőrét, amikor megcsúsztak rajta, és a ruhájánál fogva szegezték oda. – A legrosszabb, ami történt vele, hogy elharapta a nyelvét. – Snorri felém nézett, és otthagyta Karát. Megfogta a karomat, és felrántott. – Jal. – Leveregetett és hátralépett, az arca komoly volt. – Tudtam, hogy téged nem lehet megvásárolni. – Hah! – Megdörgöltem a homlokomat, arra számítva, hogy véres lesz a kezem. – Hiszen tudod, hogy becsületes ember vagyok! – Rávigyorogtam. Snorri harcosok módjára megmarkolta az alkaromat, én pedig visszamarkoltam. Megható pillanat volt. – Mi lett a… – Az oldalára mutattam: zekéje több helyen kilyukadt, fölhasadt és beszennyeződött, a kristálykinövések meg eltűntek. Fintorogva paskolta meg az oldalát. – Nem tudom. Amikor elhajítottam a kardot, egy csomó megrepedt és leesett. A többit én pucoltam le. Az egész… kilazult. – Kelem varázsa megtört. – Kara odasántikált, Hennan támogatta. – Mehetünk? Snorri a völvára nézett, meg a fiúra, akinek éppolyan vörös volt a haja, mint az ő középső gyerekének. Szerettem volna, ha leendő feleséget és gyermeket lát bennük, az életet látja, ami várhat rá, még ha mindez nem helyettesítheti is azt, ami volt, de legalább… valami jó. A Pokolnál mindenképpen jobb. Snorri lecsüggesztette a fejét. – Én nem mehetek el innen. – Lenézett a kezére, mintha arra emlékezne, hogy valaha a gyerekeit dajkálta vele. – Mutasd meg az ajtót. Túl hosszú utat tettem meg ahhoz, hogy most visszaforduljak. – Nem tudom, melyik az. – Kara az oszlopok felé intett, amelyek tőlünk távolodva egyre sűrűsödni látszottak, míg végül már nem is lehetett kivenni őket. – Ez Kelem specialitása volt. Azért jöttünk ide,

hogy Kelemet keressük meg, emlékszel? Nem az ajtót. Az mindenhol ott van. Szükségünk volt valakire, aki meglátja. És most Jal átadta őt a sötétségnek. – Sohasem árulta volna el neked, Snorri – mondtam. – És el sem engedett volna bennünket ezzel. – Felmutattam a kulcsot. – Hála istennek, hogy odafönn éppen napnyugta volt. Kara furcsálkodó tekintetet vetett rám. – Még több mint két óra van hátra a napnyugtáig. Kinevettem. – Ugyan már. – Én sem hiszem, Jal. – Snorri megrázta a fejét. – Az idő ugyan megfordul idelenn, ez igaz. De Karának adok igazat. Ekkorát aligha tévedhetek. – Te voltál az, Jal. – Kara bólintott. – Még mindig nem tudod, milyen erő rejlik benned. Mindenféle elképzelésekkel kötöd gúzsba magad, hazugságokat találsz ki, hogy kibújhass a felelősség alól. De te kényszerítetted Aslaugot, hogy előjöjjön. Te találtad meg a hozzá vezető ajtót. Te idézted elő az egészet. – Én… – Becsuktam a szám. Lehet, hogy Karának igaza volt. Ha jobban meggondoltam, magam is csodálkoztam volna, ha máris sötét lett volna odafenn. – De Snorriban is van erő, potenciál. Te magad mondtad. Őnála jóval fényesebben világít az orichalcum, mint tenálad. – Ez igaz – mondta Kara minden neheztelés nélkül. Felnéztem Snorrira, nem tudtam, kimondjam-e vagy ne. – Ha nagyon akarod a halál ajtaját, ezen a helyen megtalálod. – Megráztam a fejem. – Ne keresd, Snorri. De ha mégis keresed, és megtalálod, én kinyitom neked. – Aztán elhatalmasodott rajtam az őrület. – És veled megyek. – Szerintem ez egy betegség. Bátornak és becsületesnek képzelnek, erre te függővé válsz. Olyan ez, mint az ópium, mindig több kell, és egyre több. Bezsebeltem az éljenzést, ami az Aral-hágó hősét fogadta, de az a lárma, az a virágdobálás elhalványult amellett, hogy az északi önmagával egyenlőnek tekintett. Van valami befogadásféle abban a harcoskar-szorításban. A családhoz tartozás érzése. Most értettem csak meg, hogy az egyébként nyámnyila Tuttugut mi vitte a többiek közé. És a kutyafáját, engem is elkapott.

– Gyere velem, testvér! – Snorri elszántan előreindult a csarnokban. – Kinyitjuk a halál ajtaját, és elvisszük nekik a poklot. Sagákat dalolnak majd róla. A holtak feltámadtak az élők ellen, de két férfi visszaűzte őket a kardok folyóján túlra. Beowulf sagája gyerekmese lesz a mi legendánkhoz képest! Követtem, szedtem a lábam, nehogy utolérjen a sarkamat máris harapdáló bizonytalanság. Kara és Hennan utánunk sietett. A húgom várt az ajtón túl, nemszületetten, elváltoztatva, a halálomra éhezve. De Snorri megszabadította ettől a sorstól a gyermekét… egy Kendeth ne lenne képes rá? Máris káprázott a szemem a látomásoktól, micsoda ünneplés fogad majd, ha visszatérek Cinóberbe, micsoda kitüntetésekkel halmoz el a nagyanyám. Jalan, aki legyőzte a halált!

Nem telt sok időbe, hogy ez az ostobaság szétoszoljon. Csak fel kellett idéznem a Fekete Erődöt, hogy rájöjjek, mennyire nincs kedvem az ilyen marhaságokhoz. Hosszan reméltem, hogy lelkes hetvenkedésemet nem teszik próbára, hogy Snorri keresése eredménytelen marad, de egyszer csak megállt, és rátette a kezét egy oszlopra, amely éppen olyannak látszott, mint az összes többi. – Ez az. – Biztos vagy benne? – Bekukucskáltam a mélyébe, hátha megpillantok valamit az egymásra rétegződő törésvonalak között, amelyek elhomályosították belső tisztaságát. – Biztos. Sokszor álltam már épp csak egy pillanatnyira a haláltól. Felismerem a küszöbét. – Ne csináld. – Kara közibénk nyomakodott. – Könyörgök. – Fejét hátrahajtva felnézett Snorrira. – Lehet, hogy a nemszületettek várnak a túlsó oldalon. Tényleg rá akarsz szabadítani ilyen lényeket a világra? Nincs más fegyvered, hogy megállítsd őket, csak az acél. És ha egyszer nyitva tartják… mennyi időbe telik, hogy itt teremjen a Holt Király? – Felém fordult. – És te, Jal. Hallottad, mit mondott Kelem. A húgod alig várja, hogy levadászhasson, és kiehesse a szívedet. Ha átmégy ezen az ajtón, mit gondolsz, mennyi időbe telik, hogy megtaláljon? Snorri mindkét kezét nekinyomta a kristálynak.

– Érzem. – Várni fognak rád! – Kara megmarkolta a karját, mintha bizony vissza tudná tartani. Snorri megrázta a fejét. – Ha a holt földeken volnánk, és megkérdezném tőled, hol az élet ajtaja… mit válaszolnál? – Én… – Kara összepréselte a száját, előbb vette észre a csapdát, mint én. – Épp annyira nincs értelme, hogy egy helyen legyen ott, mint hogy csak egy helyen legyen itt. Mert mindenhol van. – Vagyis a nemszületettek… mindenhol várakoznak? – Snorri bőszen elmosolyodott. – Semmi sem vár ránk odabenn. Jaltól megkapod a kulcsot. Zárd be utánunk az ajtót. Láttam a számítást Kara arcán. Kész-passz. Hiszen éppen ezért küldte Skilfar – a kulcs szabadon felkínálva, nem tapad hozzá Loki átka. – Ne menjetek be. – De a meggyőződés kiveszett a hangjából. Ez elszomorított, de hát végül is az ambíciónk rabja vagyunk valahányan. – Maradjatok. – Hennannak ez volt az első szava a tárgyról; alsó ajkát előretolta, mintegy megtartani a felsőt, a szeme fénylett, de nem mondott többet, túlságosan hozzászokott már a csalódáshoz. Túl keveset élt még, hogy kivesszen belőle az önzés, és lám csak, mégis. Snorri meghajtotta a fejét. – Jalan? Volnál szíves? – A kristálysíkra mutatott. Mindig túlzónak találtam azt a kifejezést, hogy „a vér is megfagyott az ereiben”, de az enyémekben most jéghidegre hűlt. Ha a félelem és a büszkeség között ingadozik az ember, hiába tudja, hogy a félelem fog győzni, azért a büszkeségét sem ereszti. Csak álltam dermedten, arcomra rákövült a vigyor, a kulcs mintha türelmetlenül remegett volna a kezemben. – Kara, Hennan. – Snorri két gyors lépéssel felnyalábolta és a melléhez szorította őket. – Itt maradnék veletek, ha azt hihetném, olyan barátotok lehetek, akire szükségetek van. – Megölelte őket, minden esetleges kérdést kipréselve belőlük. Azután elengedte mindkettőjüket. – Csak hát itt van ez. – A kulcsra mutatott meg az ajtóra. Széttárta a karját a körülöttünk levő világ felé. – Addig marcangolna, míg semmi más nem maradna belőlem, csak egy

megkeseredett öreg viking, klán nélkül, aki gyűlöli önmagát, és gyűlöl mindenkit, aki megakadályozta feladata teljesítésében. Lehet, hogy ostobaság, de akkor is meg kell tennem. Ez az én végem. Egyeseknek a horizontig kell vitorlázniuk, s aztán menni tovább, míg az óceán el nem nyeli a történetüket… nekem ezt a tengert kell bejárnom. – Minden férfi ostoba. – Kara a padló felé köpte szavait, miközben a szemét törölgette. Ez egyszer egyetértettem vele. Mérgesen szipogott, és odaadta Snorrinak az utolsó rúnáját. – Nesze! Hennan Snorrit nézte, egyetlen könnycsepp szántotta végig a koszt az arcán. – Vagyunk undorethek. Magasba a kalapácsot, magasba a bárdot, harci kiáltásunktól reszketnek istenek. – Vékonyka hangon, de határozottan mondta végig, minden megingás nélkül, és esküszöm, ez volt az egyetlen pillanat, amikor azt hittem, Snorri meg fog törni. De csak rábökött a kulcsra, és előrehessegetett; nem bírt megszólalni. Odamentem az ajtóhoz, miközben az agyam azt ordította, rohanjak, és gondolatok ütköztek össze a fejemben, amint ki akartak tódulni belőle. Karának és Hennannak kísérőre van szüksége, egyedül nem lesznek biztonságban. Akik Umbertidétől idáig üldöztek bennünket, biztos, hogy most is az alagutakat járják, minket keresnek. Ráillesztettem ujjaimat a kristályra, hátha érzek valamit, hátha hallok egy hangot, és megértem, mi vonzotta Snorrit éppen ehhez az oszlophoz. Semmi. Vagy legalábbis ezt hittem, míg el nem akartam venni az ujjaimat, mert abban a pillanatban már éreztem is, láttam, valami szárazságot, szomjúságot, ürességet. Nem azt éreztem, hogy valami várakozik, hanem az éhséget, amit oly sokszor láttam már holt tekintetekben. – Az Isten irgalmazzon nekünk. – Odanyomtam a kulcsot a kristályhoz, és már ott is volt a kulcslyuk, mintha mindig ott lett volna, mintha az idő kezdete óta ránk várna. A többiek engem figyeltek. – Nem kéne odább mennetek a fiúval, Kara? – Be kell zárnom az ajtót – felelte. Beledugtam a kulcsot a lyukba. Elfordítottam. És éreztem, hogy életem egy éve elszökik tőlem. A kulcsot magam felé húzva résnyire nyitottam az ajtót, épp csak annyira, hogy kilátsszék egy narancsvörös fénycsík A csarnok levegője besurrant a résen, mintha a Pokol venne

lélegzetet, és erőlködnöm kellett, hogy nyitva tartsam az ajtót, bele kellett kapaszkodnom a szélébe. Ahol az ujjaim átértek, éreztem a szárazságot, mintha hámlana a bőröm, mintha a húsom elfonnyadna a csontokon. Kivettem a kulcsot, és olyan vonakodással, mintha melaszba nyúlnék, Kara kinyújtott tenyerébe tettem. Kis híján visszarántottam. Túlságosan véglegesnek érződött. Talán ő is észrevette ezt, mert gyorsan a zsebébe gyömöszölte. Elmúlt a pillanat – a pillanat, amire Kara ezerötszáz kilométeren át várt. Tényleg azért küldött el bennünket Skilfar a világ végére, hogy Karának legyen ideje működésbe hozni a mágiáját, vagy ha azzal kudarcot vall, bölcs tanáccsal vegye rá a harcost, hogy saját szabad akaratából adja át Loki kulcsát? Nem mutathatta volna meg Snorrinak Skilfar az ajtót akkor és ott, a barlangjában, a Beerentoppenen? Hiszen az a jéghideg boszorkány ismerhette a hozzá vezető utat, nem? – Az istenek látnak bennünket – mondta Snorri. – Nem kérünk segítséget, csak arra kérünk, tegyetek tanúságot. – Hagyd már ezt az ökörséget! Egy pogány akkor csinál magának utat, amikor csak akar! Snorri rám vigyorgott, megfogta az ajtót, és feltépte. A fény mintha a testén világított volna át, csak a csontjait, koponyája szélesebb vigyorát mutatva nekünk. Egy pillanat, és már át is ment. Az ajtó kicsusszant a kezemből, és becsapódott mögötte. Izzadt ujjaimat okoltam volna, ha nem lettek volna szárazabbak, mint valaha. Oda kellett volna kapnom, hogy újra kinyissam, de karjaim az oldalam mellett maradtak. – Úristen, képtelen vagyok rá. – Megtört a hangom. – Nincs mit szégyellned. – Kara megérintette a vállamat, és én nekidőltem, átnyaláboltam a két karommal, és rázott a zokogás, részben a szégyen miatt, részben mert egy újabb barátomat gyászoltam, talán az egyetlent, akit most már nyugodtan halottnak tekinthetek. Nem vagyok büszke rá, amit ekkor a kezem tett. Vagyis egy kicsit igen, mert ügyes munka volt kétségtelenül. Tudtam, hogy Loki trükkös és lopós fickó, ha egyáltalán létezik – és nem létezik, mert egy az Isten, bár ő is olyan csöndes, hogy néha még őbenne sem vagyok

biztos –, de mindegy, tudtam, az átka tiltja, hogy az erősek erővel vegyék el a kulcsot, viszont Kara már bebizonyította, hogy egy kis kreatív tolvajlás benne van a pakliban. Szipogva hátraléptem, egyik kezemmel a szememet törölgettem, másikban Loki kulcsát rejtegettem, amely mostanára megint kicsivé zsugorodott, mintha áldását adná a csalásra. Nem is tudom, mire számítottam, mikor veszi észre Kara, hogy nincs meg – hacsak el nem felejti, hogy be kell zárnia az ajtót, pillanatok alatt rájön. Őszintén szólva nem gondolkodtam világosan. Csak annyit tudtam, a pokolba is, hogy eszem ágában sincs besétálni a Pokolba, és hogy most már nálam van az, amivel nagyanyám kegyeibe férkőzhetek, még akár a trónjára is felléphetek, ha egyszer kiüríti nekem. Mi több, egy bánya tulajdonosa voltam, amely mostantól szabadon kiaknázható, és amely az afrique-i Szahától észaltra a legnagyobb és legjövedelmezőbb sólelőhelyet rejti, és amely nagyon gazdaggá fog tenni. Nem is sóbánya már, hanem aranybánya! Ha ezt a kettőt hozzácsaptam ahhoz az ezer és egy okhoz, amiért nem szabad Snorrival tartanom, úgy éreztem, a személyes szégyenem csekély ár érte. Végül is… mindig a pénzt válaszd! Igen, én is olyan ember vagyok, akinek megvan az ára, de ez az ár a minden. A szégyenemnek meg csak két tanúja van, mindkettő pogány. Ha nem tetszik nekik, hát futásnak eredek, és meg sem állok hazáig.

Haza – mágikus szó. Első visszatérésem alkalmával nem becsültem meg eléggé, de most gazdagon, hősként fogok hazamenni, és a fenébe is, élvezni fogom. Hiszen mit is mondtam egyszer? Hazug vagyok, csaló vagyok, gyáva vagyok, de soha nem hagynám cserben a barátomat. Már ha ahhoz, hogy kitartsak mellette, nincs szükség őszinteségre, tisztességre és bátorságra. Következetesség! Ez az ember legnagyobb erénye. Ezt valami híres ember mondta. Híres és bölcs. És ha nem mondta, nyugodtan mondhatta volna. Ennyi gondolatnak sikerült bepréselődnie az agyamba abban a pár pillanatnyi csöndben köztem, Kara meg Hennan között. Az otthon emlékétől melengetve még az is megfordult a fejemben, hogy minden

rendben lesz. Kara megenyhül irántam a visszaúton… bemutatót tart a híres északi gyönyörökből… Amikor az ajtó kivágódott, egy vaskos kar galléron ragadott, és berántott rajta, arra sem maradt időm, hogy felordítsak.

KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS

Hálás köszönet a Voyager tündéri személyzetének, akik mindezt lehetővé tették, és a könyvet az önök kezébe adták. Külön köszönet Jane Johnsonnak kitartó és szerteágazó támogatásáért és értékes szerkesztőmunkájáért. Ezer hála Sarah Chornnak, aki elolvasta a könyv egy korai változatát, és értékes tanácsokkal szolgált. És végül ismét tapsvihar illeti ügynökömet, Ian Druryt, meg a Sheil Land csapatát kiváló munkájukért.