Mario Puzo - Omerta

Mario Puzo Omertà

Fordította: Lad|nyi Katalin A fordít|s az al|bbi kiad|s alapj|n készült: Mario Puzo: Omert{ Random House, 2000 © 2000 by Mario Puzo

Evelyn Murphynek

Omert{: a szicíliai becsületkódex szerint a hallgat|s törvénye, amely megtiltja, hogy b|rki inform|cióval szolg|ljon m|s |ltal elkövetett b|rmely bűncselekményről, mert az az érintett mag|nügye. World Book Dictionary

ELŐSZÓ 1967

A Szicília partjait nyaldosó mélykék Földközi-tengerre néző szikl|s faluban, Castellammare del Golfóban a hal|los |gy|n feküdt egy nagy maffiavezér. Don Vincenzo Zeno nagyra becsült, köztiszteletben |lló férfi volt, akit egész életében szeretet övezett, mert mindig igazs|gosan, p|rtatlanul ítélkezett, segítette a szükséget szenvedőket, s könyörtelenül megbüntette mindazokat, akik szembe mertek sz|llni az akarat|val. Ágya körül most h|rom hűséges híve |llt; kor|bban az al|rendeltjei voltak, |m az évek sor|n nagy hatalmat, tekintélyt, magas rangot vívtak ki maguknak. A szicíliai Raymonde Aprile New Yorkból, Octavius Bianco Palermóból, Benito Craxxi pedig Chicagóból érkezett. Mindh|rom egy utolsó szívességgel tartozott a haldoklónak. Don Zeno az utolsó igazi maffiavezér volt, aki egész életében megőrizte és megtartotta az ősi hagyom|nyokat. Minden üzletből, minden v|llalkoz|sból s|pot szedett, de sosem foglalkozott k|bítószerrel, prostitúcióval vagy m|s bűncselekménnyel. Ha szegény ember kopogtatott be hozz| pénzért, sosem kellett üres kézzel t|voznia. Don Zeno helyreigazította a törvény igazs|gtalans|gait: hozhatott Szicília legfőbb bír|ja b|rmilyen döntést, Don Zeno azonnal megvétózta saj|t akarat|val és hatalm|val, ha úgy vélte, hogy a bíró jogtalanul j|rt el. Ha egy meggondolatlan nőcs|b|sz bajba sodorta egy szegény paraszt l|ny|t, nem hagyhatta cserben, mert a Don r|beszélte a h|zass|gra. Egyetlen bank sem utasíthatta el a szegény embert, mert Don Zeno közbelépett és igazs|got tett. Olyan fiatalember sem akadt, aki hi|ba kív|nkozott egyetemre a pénz vagy a megfelelő képzettség hi|nya miatt. Ha a Don csal|dj|hoz, nemzetségéhez tartozott, |lmai valóra v|ltak. A római jog sosem ítélkezhetett a szicíliai hagyom|nyok felett, mert ott nem volt hatalma; Don Zeno hat|lyon kívül helyezte szab|lyait – sosem sz|mított, mekkora |rat kell fizetnie érte. A Don azonban most m|r a nyolcvanas éveiben j|rt, s az elmúlt néh|ny év sor|n ereje, hatalma hanyatlani kezdett. Egy gyönge pillanat|ban gyönyörű, fiatal l|nyt vett feleségül, aki pomp|s fiú utóddal aj|ndékozta meg. A fiatalasszony belehalt a szülésbe. A kisfiú most töltötte be a m|sodik életévét. Az idős apa tudta, hogy közel a vég, s azzal is tiszt|ban volt, hogy nélküle széthullik a csal|d, mert bekebelezik az erősebbek: a Corleonék meg a Clericuziók. Épp ezért sokat töprengett fia jövőjén. Köszönetet mondott h|rom bar|tj|nak, amiért megtisztelték azzal, hogy kérésére ilyen nagy útra v|llalkoztak, azt|n közölte velük a kív|ns|g|t: azt akarja, hogy kisfi|t, Astorrét biztons|gos helyre vigyék, s m|s körülmények között, de az ősi hagyom|nyok szerint köztiszteletben |lló, becsületes férfiv| neveljék, olyann|, amilyen ő maga. – Tiszta lelkiismerettel halok meg – jelentette ki, b|r bar|tai tudt|k, hogy hosszú élete sor|n több sz|z embert öltek meg a parancs|ra. – Igen, tiszta lelkiismerettel – folytatta –, de csak akkor, ha tudom, hogy a fiam biztons|gban van. Mindössze kétéves, de l|tom, hogy egy vérbeli maffiózó szíve és lelke rejtőzik benne, pedig ez ma m|r ritka tulajdons|g, szinte nem is létezik. Közölte a férfiakkal, hogy h|rmuk közül az egyiket fogja a rendkívüli gyermek gy|mj|ul, mentor|ul v|lasztani. Ez óri|si felelősség, de nem marad el a jutalma.

– Milyen különös – tűnődött elhom|lyosult tekintettel. – A hagyom|ny szerint mindig az elsőszülött fiú a vérbeli maffiózó. Nekem azonban meg kellett érnem a nyolcvanadik évemet, hogy valóra v|lthassam az |lmomat. Nem vagyok babon|s, de ha az volnék, ak|r elhihetném, hogy ez a gyermek Szicília földjéből sarjadt. A szeme olyan zöld, mint a legszebb f|imon termő olajbogyó. És a jellegzetes szicíliai érzékenység is megvan a fiúban – romantikus, muzik|lis, csupa életöröm. De ha valaki megsérti, azt zsenge kora ellenére sem felejti el. Egyszóval kord|ban kell tartani. – Teh|t mit kív|nsz tőlünk, Don Zeno? – kérdezte Craxxi. – Mert én boldogan magamhoz veszem a fiadat, s úgy fogom fölnevelni, mint a saj|t gyermekemet. Bianco m|r-m|r neheztelve nézett Craxxira. – De hiszen én születése óta jól ismerem Astorrét! Úgy szeretem, mintha a saj|t fiam lenne! – És te, Raymonde? – kérdezte Don Zeno. – Ha engem v|lasztasz, a fiad a saj|t fiamként fog felnőni. A Don mindh|rmukat alaposan szemügyre vette. Egytől egyig derék embernek tartotta őket. Úgy vélte, Craxxi a legintelligensebb, Bianco viszont a legbecsv|gyóbb és a legerélyesebb. Aprile sokkal z|rkózottabb, visszahúzódóbb; mértékletes és erényes, olyan, mint ő maga – de kemény és könyörtelen. Don Zeno még így, a hal|los |gy|n is vil|gosan l|tta, hogy Raymonde Aprile az, akinek a legnagyobb szüksége van a gyermekre, mert a jav|ra v|lik Astorre szeretete, s viszonz|sul gondoskodik majd róla, hogy a fiú megtanulja, miként kell életben maradni ebben a hazug, |lnok vil|gban. Don Zeno egy hosszú pillanatig hallgatott, majd így szólt: – Raymonde, te leszel a gyermekem apja. Akkor békében nyugodhatok. A Don temetése cs|sz|rhoz méltó volt. Valamennyi szicíliai maffiacsal|d feje megjelent, hogy megadja az elhunytnak a végtisztességet, de eljöttek a római korm|ny miniszterei, a hatalmas földbirtokok tulajdonosai, és sz|zsz|mra érkeztek a Don alattvalói, az egész kiterjedt csal|d tagjai is. A fekete ló vontatta fekete halottaskocsi bakj|n a tüzes tekintetű kétéves Astorre Zeno feszített fekete ruh|csk|ban és karima nélküli kalapban – oly fenségesen, ak|r egy római cs|sz|r. A gy|szszertart|st a palermói bíboros végezte, aki a Don emberi nagys|g|t méltatva kijelentette: – Betegségben és egészségben, boldogtalans|gban és kétségbeesésben Don Zeno mindig hűséges, igaz bar|t maradt. – Azt|n a Don utolsó szavait idézte: – Isten kezébe aj|nlom lelkemet. Meg fogja bocs|tani bűneimet, mert egész életemben arra törekedtem, hogy igazs|gos legyek. Így történt, hogy Raymonde Aprile mag|val vitte Amerik|ba Astorre Zénót, és saj|t csal|dj|ban, a saj|t fiaként nevelte.

1. FEJEZET Amikor a Sturzo ikrek, Franky és Stace begördültek Heskow kocsifelhajtój|ra, négy nyakigl|b, kos|rlabd|zó kamaszt pillantottak meg a kis h|zi p|ly|n. Amint kisz|lltak a hatalmas Buickból, John Heskow kiszaladt a h|zból, és eléjük sietett. A jól megtermett férfi alakja körtére emlékeztetett; gyérülő haja gondosan megfésülve keretezte tar feje

búbj|t. Apró, kék szeme vid|man csillogott. – A legjobbkor jöttetek! – mondta. – Szeretnék bemutatni nektek valakit! A kos|rlabd|zók abbahagyt|k a j|tékot. Heskow büszkén mutatott az egyik kamaszra. – Ez a fiam, Jocko. – A legmagasabb fiú Franky felé nyújtotta nagy lap|tkezét. – Hello! – üdvözölte Franky. – Mit szóln|tok hozz|, ha mi is besz|lln|nk? Jocko a két vendégre nézett. Mindkettő körülbelül sz|znyolcvan centi magas volt. L|tszott rajtuk, hogy jó form|ban vannak. Ralph Lauren-pólót viseltek, az egyik pirosat, a m|sik feketét, hozz| khakiszínű nadr|got és edzőcipőt. A bar|ts|gos, jóképű férfiak mark|ns von|sai könnyed magabiztoss|got sug|roztak. Jocko rögtön l|tta rajtuk, hogy csak testvérek lehetnek, de azt nem tudhatta, hogy ikrek. Úgy vélte, a negyyenes éveik elején j|rhatnak. – Oké, semmi akad|lya – felelte udvariasan és jól nevelten. Stace elmosolyodott. – Remek! Ötezer kilométert vezettünk, r|nk fér egy kis lazít|s. Jocko intett a t|rsainak, akik valamennyien magasabbak voltak a vendégeknél, és így szólt: – Én j|tszom Frankyvel és Stace-szel, ti h|rman pedig ellenünk. – Mivel sokkal jobban kosarazott a többieknél, úgy gondolta, így apja bar|tai sem lesznek teljesen esélytelenek. – Kesztyűs kézzel b|njatok velük! – figyelmeztette Heskow a gyerekeket. – Öregfiúk ezek, csak szórakozni akarnak egy kicsit. A decemberi késő délut|n csípős levegője felpezsdítette a j|tékosok vérét. A hideg, halv|nys|rga Long Island-i napfény megcsillant Heskow üvegh|zain. A h|zigazda hivatalosan bejegyzett foglalkoz|sa vir|gkertész volt – ezzel fedezte egyéb v|llalkoz|sait. Jocko haverjai vették a lapot, s úgy j|tszottak, hogy kedvében j|rjanak a két férfinak, Franky és Stace azonban hirtelen r|kapcsoltak, vill|mgyorsan elhúztak mellettük, s a labda m|ris a kos|rban volt. Jocko elképedve b|multa őket; úgy futottak, hogy alig akart hinni a szemének, r|ad|sul mintha csak ketten lettek volna a többiek ellen, nem passzolt|k le neki a labd|t. L|tszott rajtuk, hogy becsületbeli ügynek tekintik a j|tékot. Az ellenfelek ekkor a magass|gukat akart|k kihaszn|lni a két férfival szemben, de döbbenten kellett tapasztalniuk, hogy még a lepattanó labd|kat sem tudj|k megkaparintani tőlük. Az egyik fiú végül türelmét vesztve Franky arc|ba v|gott a könyökével – és azon nyomban a földön tal|lta mag|t. Jocko mindent l|tott, mégsem tudta pontosan, hogyan történhetett a dolog. De nem volt ideje töprengeni, mert Stace a fivére fejéhez v|gta a labd|t, és r|förmedt: – Gyerünk, seggfej! Ne lazs|lj! – Franky talpra segítette a fiút, a fenekére ütött és r|mosolygott. – Ne haragudj, öregem! – Még körülbelül öt percig j|tszottak, a két férfi azonban szemmel l|thatólag kezdett kifulladni, és végül föladta, mert a sr|cok m|r azt csin|ltak a p|ly|n, amit akartak. Heskow üdítővel kín|lta őket, a kamaszok pedig a karizmatikus Frankyt rajzottak körül, aki j|ték|val bebizonyította, hogy vérbeli profi. Bar|ts|gosan megölelte azt a fiút, akit leütött, majd úgy mosolygott r|, mint egy igazi vil|gfi. – Fiúk, én vagyok az idősebb, úgyhogy fogadjatok el tőlem néh|ny jó tan|csot – mondta. – Sose cselezgessetek, ha passzolni is tudtok. Akkor se adj|tok fel a j|tszm|t, ha az ellenfél az utolsó negyedben húsz ponttal vezet. És sose j|rjatok olyan nővel, akinek egynél több macsk|ja van… A langaléta kamaszok jót nevettek. Franky és Stace kezet fogtak velük, megköszönték a j|tékot, azt|n bementek Heskow ut|n a takaros, zöld zsalug|teres h|zba. Jocko ut|nuk ki|ltott: – Hé, öregfiúk! Vérbeli profik vagytok!

Odabent John Heskow fölkísérte a fivéreket az emeletre, és megmutatta nekik a szob|jukat. Franky és Stace nyomban észrevették a masszív tölgyfa ajtót s azt is, hogy amint beléptek, Heskow elfordította a kulcsot a z|rban. A lakoszt|lynak is beillő, t|gas szob|hoz természetesen fürdőszoba is tartozott. A két, egyszemélyes |gy arról |rulkodott, hogy Heskow tudja: az ikrek szeretnek egy szob|ban aludni. A sarokban behemót, acélp|ntos l|da |llt, rajta erős lakat. Heskow a saj|t kulcs|val nyitotta ki, majd felhajtotta a fedelet. A l|d|ban sz|mos revolver, automata fegyver és jó néh|ny doboz sorakozott, amelyek a mértani alakzatokba rendezett lőszereket rejtették. – Megfelel? – kérdezte Heskow. – Nincs hangtompító – jegyezte meg Franky. – Ehhez a munk|hoz nem lesz szükségetek r|. – Remek! – lelkendezett Stace. – Gyűlölöm a hangtompítót! Egy elef|ntot se tudok eltal|lni vele. – Oké! – bólintott Heskow. – Akkor most nyugodtan zuhanyozzatok le, helyezkedjetek el, én pedig megszabadulok a sr|coktól, azt|n megfőzöm a vacsor|t. Mit szóltok a fiamhoz? – Helyes kölyök. Rokonszenves – felelte Franky. – És ahhoz mit szóltok, milyen remek kosaras? – faggatta őket büszkén Heskow. Kissé el is pirult, s így még jobban hasonlított egy érett körtéhez. – Rendkívüli tehetség – mondta Franky. – Szerinted is, Stace? – kérdezte Heskow. – P|rj|t ritkítja! – v|gta r| Stace. – Sportösztöndíjat kapott! – dicsekedett Heskow. – Nyitva |ll előtte az út az NBA-be! Az egész orsz|g rajongani fog érte! Amikor az ikrek nem sokkal később lementek a nappaliba, Heskow m|r v|rta őket. Borjúsültet készített nekik gomb|val és sal|t|val. A h|rom személyre megterített asztalon egy üveg vörösbor |llt. Mindannyian leültek. Jó bar|tok voltak, régóta ismerték egym|st, és mindent tudtak egym|sról. Heskow tizenh|rom éve v|lt el a feleségétől. Jocko az anyj|n|l lakott a néh|ny kilométernyire lévő Babylonban, de az apj|t is sokszor megl|togatta, így Heskow aktívan részt vett a nevelésében. Jól el is kényeztette. – Csak holnap reggelre v|rtalak benneteket – mondta az ikreknek. – Ha tudtam volna, hogy m|r ma megérkeztek, időben hazaküldöm a fiamat, de amikor telefon|ltatok, m|r nem tehettem ki a szűrét, és a haverjait se dobhattam ki. – Nem baj – nyugtatta meg Franky. – Ne is törődj vele! – Remekül j|tszottatok – jegyezte meg Heskow elismerően. – Sosem gondoltatok r|, hogy ak|r a profik közé is bekerülhettetek volna? – Nem – felelte Stace. – Ahhoz túl alacsonyak vagyunk. A profi lig|ban kevés a sz|znyolcvan centi. A legutolsó mazsola is magasabb és gyorsabb n|lunk. – Szűzany|m! Ezt meg ne mondj|tok a fiamnak! – szörnyűködött Heskow. – Hiszen ilyenekkel kell majd j|tszania! – Dehogy mondjuk! – nyugtatta meg Stace. – Hallgatunk, mint a sír! Heskow megkönnyebbült. Belekortyolt a bor|ba. Mindig szívesen dolgozott a Sturzo fivérekkel. Hiszen olyan derűsek, olyan bar|ts|gosak voltak! Sosem toltak ki vele aljasul, mint a többi szemét alak, aki az útj|ba akadt. Franky és Stace jóban voltak a vil|ggal –

tal|n azért, mert jóban voltak egym|ssal. Ez a nyugalom, ez az elégedettség sug|rzott róluk. A h|rom férfi lassan, komótosan evett. Heskow a tepsiből adott repet|t az ikreknek, nem kellett az illemszab|lyokkal törődnie. – M|r régóta fúrja az oldalamat a kív|ncsis|g, hogy miért v|ltoztatt|l nevet – szólalt meg Franky. – Szak|llas történet – felelte Heskow. – Rég volt. De nem azért tettem, mert szégyelltem, hogy olasz vagyok. Csak h|t, ti is tudj|tok, kiköpött németnek l|tszom. Szőke a hajam, kék a szemem, pisze az orrom. Gyanúsnak hatott az olasz nevem. Az ikrek könnyedén, megértően nevettek. Pontosan tudt|k, hogy a h|zigazd|nak vaj van a fején, de nem törődtek vele. Amint az utolsó falat sal|t|t is bekebelezték, Heskow k|véval és pomp|s olasz süteményekkel kín|lta őket, sőt szivarral is, Franky és Stace azonban ink|bb a saj|t Marlborójukat szívt|k. Ez jobban illett mark|ns vadnyugati |br|zatukhoz. – Most pedig térjünk a t|rgyra! – javasolta Stace. – Nagy balhé lehet. M|skülönben mi a b|natért akartad volna, hogy ötezer kilométeren |t a vol|nn|l meresszük a seggünket? Hiszen repülővel is jöhettünk volna! – Nem is volt olyan vészes – dünnyögte Franky. – Én kifejezetten élveztem. Legal|bb megismertük szép haz|nkat, Amerik|t. A kisv|rosokban nagyszerű emberek élnek. – Ez igaz – helyeselt Stace. – De nekem azért bőrkeményedés nőtt a fenekemen… – Nem akartam, hogy nyomot hagyjatok a repülőtereken – magyar|zta Heskow. – A rendőrség mindig ott kezdi az ellenőrzést. És ebből az ügyből nagy felhajt|s lesz, mindenhol szagl|szni fognak. De ha jól tudom, ti im|dj|tok a felhajt|st! – Mi az hogy! – v|gta r| Stace. – Élni sem tudunk nélküle! De |ruld m|r el, ki lesz a célpont! – Don Raymonde Aprile – nyögte ki Heskow, aki kis híj|n megfulladt a félrenyelt k|vétól. Néma csend borult a szob|ra. Percekig senki sem szólalt meg. Heskow most először érezte meg a hal|l dermesztő leheletét, ahogy a Sturzo ikrek megkeményedett arc|ra pillantott. – Azért kellett ötezer kilométert vezetnünk, hogy ezt a munk|t aj|nld föl nekünk? – kérdezte Franky csöndesen. Stace r|mosolygott Heskow-ra. – Örültünk a szerencsének, John. Most pedig fizesd ki szépen a költségeinket, és m|r itt se vagyunk! – közölte kedélyesen. A fivérek jót nevettek ezen a kis tréf|n, de Heskow-nak fogalma sem volt róla, mi olyan mulats|gos. Nem magyar|zt|k meg neki, amit Franky egyik Los Angeles-i újs|gíró bar|tj|tól tudtak meg: gyakran előfordul, hogy valamelyik képeslap megrendel egy cikket, de nem feltétlenül azért, hogy a végén meg is vegye és közölje. Ilyenkor kifizeti az újs|gíró költségeit és a szerződésben rögzített honor|rium csekély sz|zalék|t, azt|n egyszerűen elsüllyeszti az ír|st. Az ikrek ezt a módszert vették |t. A megrendelőnek m|r azért is fizetnie kellett, hogy minden kötelezettség nélkül meghallgass|k az aj|nlat|t. Ebben az esetben húszezer doll|rt kértek, hiszen több ezer kilométert utaztak, r|ad|sul mindkettőjüket iderendelték. Heskow-nak azonban az volt a feladata, hogy r|beszélje őket: v|llalj|k a megbíz|st. – A Don h|rom éve visszavonult – mondta. – Valamennyi régi kapcsolata r|cs mögé került. A hatalma rég szertefoszlott. Timmona Portella az egyetlen, aki beleköphetne a levesbe, de nem fogja megtenni. És egymillió doll|r üti a markotokat, ha végeztek a Donnal. A felét akkor kapj|tok meg, ha befejeztétek a munk|t, a m|sik felét pedig egy év múlva. De

egy évre el kell tűnnötök, hogy a híreteket se hallja senki. Minden készen |ll. Nincs m|s dolgotok, csak meg kell húznotok a ravaszt. – Egymillió doll|r – ismételte Stace. – Az rengeteg pénz. – Az ügyfelem teljesen tiszt|ban van vele, hogy Don Aprilét nem csekélység eltenni l|b alól – folytatta Heskow. – A profik közül is a legjobbakat akarja. Olyan emberek kellenek neki, akik vérbeli, hidegvérű mesterlövészek, azonkívül be tudj|k fogni a sz|jukat, és nem vesztik el a fejüket. Nem vit|s, fiúk, hogy ti vagytok a legjobbak. – És az sem vit|s, hogy rajtunk kívül kevesen v|llaln|nak ekkora kock|zatot – tette hozz| Franky. – H|t persze – bólintott Stace. – Mert azt|n egész életünkben cipelhetjük ezt a terhet a v|llunkon. Nem könnyű együtt élni az ilyesmivel. Valaki esetleg a nyomunkra akad, és m|r ut|nunk is veti mag|t a rendőrség meg az FBI. – A szavamat adom r|, hogy a New York-i rendőrség a kisujj|t se fogja megmozdítani – esküdözött Heskow. – És az FBI sem fog fülest kapni. – És a Don régi bar|tai? – kérdezte Stace. – A halottaknak nincsenek bar|taik – jelentette ki Heskow, majd pillanatnyi hallgat|s ut|n hozz|tette: – Amikor a Don visszavonult, mindenkivel megszakította a kapcsolatot. Szóval aggodalomra semmi ok. – H|t nem vicces, hogy valah|nyszor megbíznak bennünket valamivel, mindig azt mondj|k, hogy aggodalomra semmi ok? – kérdezte Franky Stace-től. Stace nagyot nevetett. – Ezt csak azért mondj|k, mert nem nekik kell meghúzniuk a ravaszt. – Heskow-hoz fordult. – John, te a bar|tunk vagy. Régóta ismerünk, bízunk benned. De mi van akkor, ha tévedsz? Elvégre tévedni emberi dolog… Mi lesz, ha a Donnak mégis vannak régi bar|tai? Hiszen te is jól ismered a módszereit. Nincs kegyelem. Ha elkapnak bennünket, nem fognak rögtön megölni. Előbb a poklok minden kínj|t ki kell majd |llnunk. Azonkívül a Don j|tékszab|lyai szerint a csal|dunk élete is kock|n forog. Gondolj bele! A te esetedben a fiadról van szó. A sírból m|r nem kerülhet be az NBA-be. Nem éri meg, hogy profi kosaras v|ljék belőle… Tal|n mégis jobb lenne, ha el|ruln|d, ki a megbízó. Heskow közelebb hajolt hozz|juk. Fehér bőre skarl|tvörösre pirult az izgalomtól. – Nagyon jól tudj|tok, hogy nem |rulhatom el. Én csak a közvetítő vagyok, mindössze annyi a dolgom, hogy tető al| hozzam az üzletet. És mindent alaposan végiggondoltam. Vagy tal|n hülyének néztek? Mindenki tudja, ki az a Don Raymonde Aprile. De higgyétek el, hogy teljesen védtelen. A legfelső szinten garant|lj|k. A rendőrség csak a szok|sos rutinvizsg|latokat fogja elvégezni. Az FBI nem engedheti meg mag|nak, hogy bekapcsolódjon a nyomoz|sba. És a nagy maffiafőnökök sem fognak beleavatkozni. Teljes biztons|gban vagytok. – Álmomban sem jutott volna eszembe, hogy egyszer a nagy Don Aprile lesz a célpontom – jegyezte meg Franky. A feladat hízelgett a hiús|g|nak. Elvégre nem mindennap lőhet az ember ilyen nagy vadra, egy ilyen rettegett, ugyanakkor köztiszteletben |lló férfiúra! – Ez nem kos|rmeccs, Franky! – figyelmeztette Stace. – Ha veszítünk, nem lehet egyszerűen kezet r|zni az ellenféllel és levonulni a p|ly|ról! – De egymillió doll|rt kín|lnak érte! – mondta Franky. – És azt se felejtsd el, hogy John sose v|gott |t bennünket. V|llaljuk el! Heskow érezte, hogy az ikrekben egyre nő az izgalom. A fenébe is! Hiszen nem kezdők, tudnak vigy|zni magukra! És valóban egymillió doll|r a tét! Ha igaz, amit hallott róluk, akkor kettőjük közül Stace-be több v|llalkozó szellem szorult, mint Frankybe. M|ris megl|tszott rajta, hogy nagyon cs|bítja az egymillió doll|r.

– Oké – mondta végül Stace. – Benne vagyunk. De Isten irgalmazzon nekünk, John, ha net|n mégis tévedsz. – Gyerekkor|ban ministr|ns volt, kedvelte az efféle fordulatokat. – És ha a Dont figyeli az FBI? – kérdezte Franky. – Vagy ettől tényleg nem kell tartanunk? – Nem – nyugtatta meg Heskow. – Amikor a régi bar|tait sittre v|gt|k, a Don igazi úriemberhez méltóan visszavonult, és ezt a gesztust az FBI is mélt|nyolta. Azóta békén hagyj|k. Kezeskedem róla. Most pedig l|ssuk a részleteket. Heskow jó félór|n |t magyar|zta a gondosan kidolgozott tervet. – Mikor? – kérdezte végül Franky. – Vas|rnap reggel – felelte Heskow. – Két napig itt maradtok, azt|n egy mag|nrepülőgépen elhagyj|tok Newarkot. – Jó sofőrre lesz szükségünk – közölte Stace. – Olyan fickóra, aki nagyon tud vezetni. – Én leszek az – közölte Heskow, majd szinte mentegetőzve hozz|tette: – Nagy buli, nagyot lehet kasz|lni… A hétvége h|tralevő részében Heskow úgy gondoskodott az ikrekről, mint apa a saj|t fiairól. Főzött r|juk, minden kív|ns|gukat teljesítette, kényeztette őket. Kevesen impon|ltak neki ennyire, mint a Sturzo fivérek, de néha úgy érezte, meghűl benne a vér, ha r|juk néz. Olyanok voltak, mint a viper|k. Mindig éberen figyeltek, mindig készenlétben |lltak. Ugyanakkor elbűvölően kedvesek is tudtak lenni, még az üvegh|zban is segítettek neki a vir|gokat öntözni. Vacsora előtt kettesben kosaraztak a p|ly|n. Heskow |mulva nézte, ahogy a labd|t kergetik, vill|mgyorsan szökellnek, ak|r a kecses gazella, m|skor meg siklanak, ak|r a kígyó. Franky futott sebesebben, és mindig hajsz|lpontosan célzott, majd lőtt. Stace nem volt ilyen jó j|tékos, de a fejet ő hordta a nyak|n. Heskow arra gondolt, hogy Franky tal|n még az NBA-be is bejuthatott volna, de azt is tudta, hogy ezúttal nem kos|rlabd|ról van szó. Érezte, hogy valódi v|ls|ghelyzetben Stace az, akire sz|mítani lehet. Stace fogja meghúzni a ravaszt, mert ő az igazi mesterlövész.

2. FEJEZET Az FBI a kilencvenes években többször is lecsapott a New York-i maffiacsal|dokra, és a sikeres t|mad|ssorozatot csak ketten úszt|k meg ép bőrrel. Az egyik a legnagyobb és legrettegettebb Don Raymonde Aprile volt, akinek a haja sz|la se görbült meg, a m|sik pedig Don Timmona Portella, a szintén nagy hatalmú, |m Don Aprilén|l sokkal jelentéktelenebb, kisebb kaliberű csal|dfő, aki valószínűleg csak a szerencséjének köszönhette, hogy nem bukott le a többiekkel együtt. Mindenesetre kétség sem férhetett hozz|, milyen jövő v|r a maffiózókra. Don Raymonde pontosan tudta, hogy elérkezett az idő, amikor eleg|nsan t|voznia kell a színről, hiszen az 1970-es, szervezett alvil|g elleni törvényeket véleménye szerint rendkívül antidemokratikus módon fogalmazt|k meg, r|ad|sul az FBI ügynökei egyre lelkesebben, egyre nagyobb hévvel üldözték a még szabadl|bon lévőket, és azt is be kellett l|tnia, hogy az amerikai maffia közkaton|i m|r nem hisznek az omert{ban – a hallgat|s törvénye meghalt, érvényét vesztette.

A Don harminc éven |t |llt a Csal|d élén. Úgy uralkodott, ak|r egy cs|sz|r, s épp ezért legend|v| v|lt. Mivel Szicíli|ban nevelkedett, nem az Amerik|ban született maffiafőnökök téveszméi vezérelték, s kevélységük, öntelt gőgjük is hi|nyzott belőle. Valój|ban egész lénye a tizenkilencedik sz|zadi szicíliai maffiózókat idézte, akik karizmatikus személyiségükkel uralt|k a v|rosokat és falvakat. Ők még tudt|k, mi a tisztesség, a becsület, s a gyanúss| v|lt ellenségek fölött könyörtelenül kimondt|k a megm|síthatatlan hal|los ítéletet. Don Raymonde Aprile is ezt tette, amellett éppolyan zseni|lis stratég|nak bizonyult, mint a régi idők hősei. Most, hatvankét éves kor|ban elmondhatta, hogy rendet teremtett az életében. Megszabadult az ellenségeitől, s bar|tként és apaként egyar|nt teljesítette a kötelességét. Tiszta lelkiismerettel tekinthetett a jövőbe. Nyugodt, békés öregség v|rt r|, mert visszavonult abból a vil|gból, amelyben a diszharmónia az úr, s elj|tszhatta az önmag|nak sz|nt, testre szabott szerepet – a bank|rét, akit a t|rsadalom oszlopos tagjaként tisztelnek. H|rom gyermeke sorsa nem adott okot az aggodalomra; mindegyik becsületes foglalkoz|st v|lasztott. Legidősebb fia, a harminchét éves Valerius fiatalon nősült, h|rom gyermeke született, s az Egyesült Államok hadseregében ezredesi rangig vitte, sőt a West Point-i katonai akadémia tan|ra volt. P|lyav|laszt|s|t gyermekkori félénksége hat|rozta meg: a Don azért küldte tiszti iskol|ba, hogy a seregben kiirts|k belőle ezt a jellemhib|t. Középső fia, Marcantonio – nyilv|n valamilyen rejtélyes génkombin|ció parancs|ra – harmincöt éves kor|ra az egyik orsz|gos televíziós csatorna vezetőjeként v|lt közismert és elismert médiamogull|. Hóbortos, szeszélyes kamasz volt, a saj|t |lomvil|g|ban élt, és a Don úgy vélte, semmiféle komoly v|llalkoz|sban nem fogja meg|llni a helyét, de mostan|ban szinte nem múlt el úgy egy hét, hogy ne írtak volna róla az újs|gok, amelyek l|tnoki képességekkel meg|ldott l|ngelmeként ünnepelték. A Don örült az elismerésnek, de tov|bbra is kételkedett, elvégre Marcantonio az ő fia volt. Úgy vélte, n|la jobban senki sem ismerheti. L|ny|t, Nicole-t kicsi kor|ban Nikkinek becézte, egészen addig, amíg a hatéves kisl|ny komolyan és hat|rozottan ki nem jelentette, hogy nem tűri az efféle gügyögést. Felnőve ő lett a Don |llandó vitapartnere. Huszonkilenc éves kor|ra kiv|ló v|llalati jog|sz v|lt belőle. Szenvedélyes feminista volt, azonkívül a nincstelen bűnözők önkéntes védőügyvédje. Különös érzékkel v|lasztotta ki azokat, akik egyébként nem engedhették meg maguknak, hogy ügyvédet fogadjanak. Jó néh|ny elvetemült gyilkost mentett meg a villamosszéktől, segítségével sz|mos olyan asszony úszta meg a börtönbüntetést, aki végső elkeseredésében eltette l|b alól brut|lis férjét, és a nemi erőszakért életfogytiglani fegyh|zra ítélt bűnözők is bizton sz|míthattak r|, hogy Nicole Aprile mindent elkövet büntetésük enyhítéséért. Mindenki tudta róla, hogy a hal|lbüntetés esküdt ellensége, és szent meggyőződése, hogy minden bűnözőnek joga van a rehabilit|cióhoz. Szenvedélyesen és keményen bír|lta az Egyesült Államok gazdas|gi struktúr|j|t. Úgy vélte, egy olyan gazdag orsz|gnak, mint Amerika, törődnie kell a szegényekkel, még akkor is, ha súlyos bűncselekményeket követtek el. Mindezek ellenére a feltűnően szép, erélyes asszony v|llalati jog|szként a legkiv|lóbbak közé tartozott, s valamennyi t|rgyal|sa sor|n keményen megizzasztotta ellenfeleit. A Don soha, semmiben nem értett egyet vele. Ami pedig Astorrét illeti, őt mindenki csal|dtagnak tekintette, a Don unokaöccsének, akiről köztudott volt, hogy „nagyb|tyja” kedvence. Csak úgy |radt belőle a végtelen életkedv. Mindenkit elbűvölt. A Don gyermekei úgy fogadt|k be, mintha a vérrokonuk lenne. H|roméves kor|tól tizenhat éves kor|ig saj|t kistestvérükként szerették –

egészen addig, amíg a Don el nem küldte Szicíli|ba. Ez tizenegy éve történt. Don Aprile csak akkor hívta vissza Astorrét, amikor végleg visszavonult. A Don alaposan, aprólékos műgonddal előkészítette a visszavonul|s|t. Felosztotta hatalmas birodalm|t, hogy megbékítse potenci|lis ellenségeit, de hűséges bar|tairól sem feledkezett meg, mert tudta, hogy az emberi erények közül a h|la a legmulandóbb; csak |llandó aj|ndék|radattal lehet életben tartani. Elsősorban és mindenekelőtt arra ügyelt, hogy Timmona Portell|t megnyugtassa és a maga oldal|ra |llítsa. A különc Portell|t heves, vérengző természete miatt tartotta veszélyesnek, mert a nagy hatalmú maffiózó néha olyankor is gyilkolt, ha semmi szükség nem volt r|. Mindenki sz|m|ra örök rejtély maradt, miként úszhatta meg ez az ember a kilencvenes években az FBI szervezett alvil|g elleni tisztogató akciój|t, hiszen az amerikai születésű, féktelen, g|tl|stalan Don nem az éles elméje, hanem robbanékony természete miatt v|lt híressé és hírhedtté. Az óri|s termetű, hatalmas pocakú maffiózó még mindig úgy öltözködött, mint egy palermói picciotto, egy zöldfülű, kezdő kis bérgyilkos: selyemöltönyökben, színes ingekben, csirics|ré nyakkendőkben p|v|skodott. Tiltott k|bítószerek kereskedelmével és terjesztésével szerezte hatalm|t. Sosem nősült meg. B|r elmúlt ötvenéves, egyfolyt|ban a nőket hajkur|szta, képtelen volt lecsillapodni. Csak szellemileg kissé visszamaradott, hozz| hasonlóan goromba, brut|lisan kegyetlen öccsét, Brunót szerette igaz|n. Don Aprile soha nem bízott Portell|ban, épp ezért a lehető legritk|bban kötött üzletet vele. Gyarlós|gai miatt veszélyes fickónak tartotta, akit nem lehet féken tartani. Most mégis meghívta a h|z|ba, mert megbeszélnivalója volt vele. Portella az öccsével, Brunóval együtt érkezett. Don Aprile a tőle megszokott finom udvariass|ggal fogadta őket, de nem kertelt sok|ig, hamarosan a t|rgyra tért. – Dr|ga bar|tom – mondta. – Úgy döntöttem, valamennyi üzleti v|llalkoz|somból visszavonulok, s egyszerű bank|rként tevékenykedem tov|bb. Ez azt jelenti, hogy mostantól még ink|bb szem előtt leszel, reflektorfényben fogsz |llni, teh|t nagyon óvatosnak kell lenned. Ha b|rmikor jó tan|csra lesz szükséged, csak szólj. Mindig bizalommal fordulhatsz hozz|m, hiszen a szükséges eszközök akkor is a rendelkezésemre |llnak, ha nyugalomba vonulok. Brunót, behemót fivére kicsinyített m|s|t, félelemmel vegyes tisztelettel töltötte el a Don hírneve, így boldogan elmosolyodott. Elégedetten nyugt|zta, hogy a rettegett Don Aprile ilyen nagyra becsüli Timmon|t. Timmona Portella azonban pontosan megértette, hova akar a Don kilyukadni. Felfogta a szavaiból kicsendülő burkolt fenyegetést. Tisztelettel fejet hajtott a Don előtt. – Mindny|jan tudjuk, hogy mindig te volt|l köztünk a legjózanabb. A te ítélőképességedben soha nem kellett csalódnunk, mert tévedhetetlen vagy – mondta. – Őszintén becsülöm az elhat|roz|sodat. Sz|míthatsz r|m. A bar|tod vagyok. – Ennek szívből örülök – felelte a Don. – Azzal szeretnélek megaj|ndékozni hűségedért, hogy figyelmeztetlek valamire. Cilke, az FBI ügynöke ravasz, veszélyes fickó. Soha, semmilyen körülmények között ne bízz benne, mert a fejébe sz|llt a dicsőség, és te leszel a következő célpontja. – De hiszen mi ketten m|r kicsúsztunk a karmai közül – jegyezte meg Timmona. – B|r az is igaz, hogy valamennyi bar|tunkat lebuktatta és r|cs mögé juttatta. Én ugyan nem félek tőle, de azért köszönöm a figyelmeztetést. A h|rom férfi |ldom|st ivott, majd a Portella fivérek t|voztak. A kocsiban Bruno elismerően nyilatkozott Don Apriléról. – Nagyszerű ember – mondta.

– Igen – bólintott Timmona. – Nagyszerű ember volt. Ami a Dont illeti, ő elégedetten dőlt h|tra karosszékében a vendégek t|voz|sa ut|n. Jól l|tta a riadalmat Timmona szemében, s pontosan tudta, hogy soha többé nem kell tartania tőle. Don Aprile közölte óhaj|t, hogy négyszemközt kív|n beszélni Kurt Cilke-kel, a New York-i FBI főnökével. Legnagyobb meglepetésére Cilke olyan embernek bizonyult, aki eddigi tevékenységével ki tudta vívni a csod|lat|t, hiszen a keleti part szinte valamennyi maffiavezérét börtönbe juttatta, s csaknem sikerült megtörnie a hatalmukat. Don Raymonde Aprilét azért nem tudta elkapni, mert ő kiderítette, hogy ki is valój|ban Cilke titkos inform|tora, aki ezt a fantasztikus sikersorozatot lehetővé tette. Ám a Don Cilke ir|nti tiszteletét és csod|lat|t csak fokozta az a tény, hogy a fickó mindig betartotta a j|tékszab|lyokat, sosem prób|lta a Dont tőrbe csalni, sosem élt vissza hatalm|val, sosem zaklatta ellenfelét, és sosem adott tippeket a sajtónak, hogy mit írjanak a Don gyermekeiről. Don Aprile teh|t úgy érezte, akkor j|r el tisztességesen, ha Cilke-et is figyelmezteti. Kettőjük tal|lkozój|ra a Don montauki birtok|n került sor. A Don kív|ns|ga az volt, hogy Cilke egyedül jöjjön. Az FBI szab|lyzata ezt nem tette volna lehetővé, így maga az FBI igazgatója adta meg az engedélyt, ahhoz azonban ragaszkodott, hogy Cilke egy különleges hangrögzítő berendezést vigyen mag|val. Illetve ne vigye, hanem a par|nyi szerkezetet ültessék be a felsőtestébe, a bord|i al|, ahol akkor sem veszi észre senki, ha net|n meztelenre kell vetkőznie. Ezt az apró magnetofont a közvélemény előtt titokban tartott|k, s gy|rtója szigorú ellenőrzés alatt |llt, nehogy b|rmi is kisziv|rogjon róla. Cilke persze r|jött, hogy a kis ketyerének valój|ban azt kell hangszalagra rögzítenie, amit ő fog mondani a Donnak. Aranyló, napsütéses októberi délut|non tal|lkoztak a Don kastély|nak terasz|n. Ebbe a pomp|s h|zba Cilke sosem tudott polosk|kat telepíteni, s a bírós|g azt is megtiltotta, hogy az FBI ügynökei |llandó megfigyelés alatt tarts|k Don Aprilét. Amikor Cilke megérkezett, nagyon meglepődött, mert a h|zigazda emberei egy|ltal|n nem motozt|k meg. Ebből csak arra következtethetett, hogy Don Raymonde Aprile nem sz|ndékozik neki törvénybe ütköző aj|nlatot tenni. Mint mindig, Cilke-et ezúttal is megdöbbentette, milyen nagy hat|ssal van r| a Don személyisége. Kissé zavarba is hozta. Pontosan tudta, hogy a Don parancs|ra több sz|z embert gyilkoltak meg. Azzal is tiszt|ban volt, hogy h|zigazd|ja sorozatosan szegte meg a t|rsadalom |ltal tiszteletben tartott törvényeket. Mégsem volt képes gyűlölni, pedig szentül hitte, hogy az efféle emberek gonoszak, és meg kell vetnie őket, mert al||ss|k a t|rsadalom szerkezetét. Don Aprile sötét öltönyben, nyakkendőben, fehér ingben fogadta vendégét. Higgadtan, komolyan, mégis megértően nézett r|, s arcvon|sai jóindulatot tükröztek, mint b|rmely becsületes, tiszta erkölcsű polg|réi. Cilke azon tűnődött, hogyan lehet egy ilyen könyörtelen férfinak ilyen emberséges |br|zata. A Don nem akarta zavarba hozni az ügynököt, ezért nem nyújtott kezet. Udvarias főhajt|ssal üdvözölte vendégét, majd hellyel kín|lta. – Úgy döntöttem, hogy csal|dommal együtt az ön védősz|rnyai al| helyezkedem, vagyis a tov|bbiakban a t|rsadalom oltalma alatt kív|nok élni – mondta. Cilke elképedve meredt r|. Sejtelme sem volt róla, hova akar a Don kilyukadni.

– Az utóbbi húsz évben ön mindent elkövetett, hogy az ellenségemmé v|ljon – folytatta Don Aprile. – Egy pillanatra sem hagyott békén, üldözött engem. De mindig h|l|s voltam önnek, amiért betartotta a j|tékszab|lyokat. Sosem prób|lkozott tisztességtelen eszközökkel. Nem csempészett úgynevezett bizonyítékokat a h|zamba, hogy koholt v|dak alapj|n r|cs mögé juttathasson. Senkit nem bujtott fel, hogy hamis tanúvallom|st tegyen ellenem. De a bar|taim zömét lecsukatta, és nagyon igyekezett, hogy én is börtönbe kerüljek. – Még most is azon igyekszem – jegyezte meg Cilke mosolyogva. A Don elismerően bólintott. – Minden kétes v|llalkoz|somtól megszabadultam, csak néh|ny bankot tartottam meg. Tudom|som szerint ez megbecsült, köztiszteletben |lló foglalkoz|s. Annak a t|rsadalomnak a védősz|rnyai al| helyezkedtem, amelyet ön képvisel, és feltett sz|ndékom, hogy teljesítsem a kötelességemet ezzel a t|rsadalommal szemben. Igencsak megkönnyítené a dolgomat, ha a tov|bbiakban nem üldözne, mert m|r semmi szükség r|. Cilke v|llat vont. – Ezt nem én döntöm el, hanem az Iroda. De oly sok|ig voltam a nyom|ban. Miért éppen most sz|llnék le önről? H|tha szerencsém lesz, és sikerül elkapnom. A Don arca egyre komolyabbnak, egyre f|radtabbnak l|tszott. – El kell |rulnom valamit önnek. Az elmúlt néh|ny év sor|n elért óri|si sikerei nagymértékben befoly|solt|k a döntésemet. Ezek hat|s|ra hat|roztam el, hogy visszavonulok. De a helyzet az, hogy ismerem az inform|tor|t. Tudom, kitől kapta a legjobb tippeket. A nevét azonban senki előtt sem fedtem fel. Cilke csak egy-két m|sodpercig tétov|zott, mielőtt egykedvűen, rezzenéstelen arccal közölte: – Nincs ilyen inform|torom. Senkitől sem kaptam tippeket. És ismétlem, nem én döntök, hanem az Iroda. Egyszóval hi|ba kéretett ide, semmit sem tehetek az ön érdekében. – Félreértett – mondta a Don. – Szó sincs ilyesmiről. Nem előnyt akarok kicsikarni magamnak. Mindössze kiegyezésre törekszem, mert nyugodtan akarok élni. Engedje meg, hogy az idősebb jog|n megosszam önnel, amit hosszú életem folyam|n megtanultam. Az ember soha ne éljen vissza a hatalm|val puszt|n azért, mert teheti. És soha ne sz|lljon a fejébe a siker, ha az esze azt súgja, hogy tetteivel tragédi|t idézhet elő. Bevallom, én önt most m|r nem az ellenségemnek, hanem a bar|tomnak tekintem. Arra kérem, jól gondolja végig, mit nyerhet, vagy mit veszíthet azzal, ha visszautasítja az aj|nlatomat. – És ha valóban nyugalomba vonul, Don Aprile, akkor mi hasznom lehet a bar|ts|g|ból? – kérdezte Cilke mosolyogva. – Az, hogy becsben tartom, és élvezni fogja a jóindulatomat – felelte a Don. – Ezt az aj|nlatot n|lam jelentéktelenebb személyiségtől is érdemes lenne elfogadnia. Cilke később lej|tszotta a szalagot helyettesének, Bill Boxtonnak, aki megkérdezte: – Mi a fenét akart ezzel mondani az öreg? – Meg kell tanulnod, hogy a cikorny|s fogalmaz|s mögött fölfedezd a szavak valódi értelmét – magyar|zta neki Cilke. – Don Aprile sztaniolba csomagolva azt akarta a tudtomra adni, hogy akkor sem teljesen védtelen, ha történetesen visszavonult, és tov|bbra is rajtam tartja a szemét. – Hülyeség! – hőbörgött Boxton. – Ezek a gazemberek egyetlen ujjal se nyúlhatnak hozz| egy szövetségi ügynökhöz!

– Ez igaz – felelte Cilke. – Épp ezért nem sz|llok le róla, ak|r visszavonult, ak|r nem. De azt hiszem, nem |rt az óvatoss|g. Elvégre sosem lehet tudni… Don Aprile behatóan tanulm|nyozta a legelőkelőbb, legtekintélyesebb amerikai csal|dok történetét, s megismerkedett azoknak a rablólovagoknak az életével, akik a t|rsadalom törvényeinek és etikai szab|lyainak megszegésével, irgalmat nem ismerve szerezték hatalmas vagyonukat, majd pontosan azt tette, amit ők: mindenki jótevőjévé v|lt. Hozz|juk hasonlóan ő is óri|si birodalmat épített fel – tíz mag|nbank tulajdonosa volt a vil|g legnagyobb v|rosaiban –, így megengedhette mag|nak, hogy kórh|zat építtessen a szegényeknek. Bőkezű mecén|sként a művészetet is t|mogatta. Tanszéket alapított a Columbia Egyetemen, ahol a renesz|nsz festészetet és szobr|szatot oktatt|k. Igaz ugyan, hogy a Yale és a Harvard nem fogadta el azt a húszmillió doll|rt, amelyet a Kolumbusz Kristófról elnevezendő új di|ksz|lló építésére sz|nt, de csak azért, mert akkoriban a nagy felfedezőt értelmiségi körökben rejtélyes okokból éppen mellőzték. A Yale hajlott a kompromisszumra: elfogadja a nemes felaj|nl|st, ha a kollégiumot Saccóról és Vanzettiról nevezheti el, |m ez az ötlet nem nyerte meg Don Aprile tetszését. Saccót és Vanzettit kifejezetten ellenszenvesnek tal|lta, ugyanis mélységesen megvetette a m|rtírokat. N|la jelentéktelenebb ember bizony|ra megsértődött volna, s a sebeit nyalogatva, duzzogva félrevonul, |m Raymonde Aprilét nem ilyen f|ból faragt|k. A pénzt a katolikus egyh|znak adom|nyozta, azzal a kikötéssel, hogy minden |ldott nap misét mondjanak huszonöt éve elhunyt felesége lelki üdvéért. Egymillió doll|rt juttatott a New York-i rendőrség Jótékonys|gi Egyesületének, s szintén egymilliót kapott tőle az illeg|lis bev|ndorlók t|mogat|s|ra létrejött szervezet. A visszavonul|s|t követő h|rom évben valós|ggal el|rasztotta jótéteményeivel az egész vil|got. Erszénye nyitva |llt, b|rmit kérhettek tőle, szívesen adott. Mindössze egyetlen kérést utasított el: Nicole hi|ba könyörgött neki, egy |rva centet sem tudott kicsikarni tőle arra a kamp|nyra, amit a hal|lbüntetés ellen indított. Megdöbbentő, hogy mindössze h|rom év jótéteményeivel és bőkezű adom|nyaival szinte teljesen el lehet feledtetni harminc év kegyetlenkedéseit. A Don azonban pontosan tudta, hogy a legkiv|lóbbak ugyanezzel a módszerrel v|s|rolj|k meg saj|t jó hírüket és el|rult bar|taik megbocs|t|s|t, még akkor is, ha kor|bban seregnyi |ldozat hal|la sz|radt a lelkükön. A Don sem volt mentes ettől az |ltal|nos emberi gyarlós|gtól. Don Raymonde Aprile ugyanis mindig a saj|t erkölcsi felfog|sa szigorú szab|lyai szerint élt. Ezzel vívta ki mag|nak harminc éven |t a feltétlen tiszteletet, s ezzel ébresztette azt az iszonyú rettegést és félelmet, amelyre korl|tlan hatalm|t alapozta. E szigorú szab|lyok között is a könyörtelenség |llt az első helyen. Ez a könyörtelenség nem valamiféle belső kegyetlenségből fakadt. A Don sosem volt beteges hajlamokkal megvert pszichopata, aki öncélúan akart b|rkinek is f|jdalmat okozni. Nem. Ő azért nem ismert irgalmat, mert szent meggyőződése volt, hogy az emberek a saj|t jósz|ntukból sosem engedelmeskednek. Hiszen még Lucifer, az angyal is szembesz|llt Istennel. Ki is űzték a mennyorsz|gból… A Don mindebből arra a következtetésre jutott, hogy a hatalomért harcoló, becsv|gyó embernek a könyörtelenségen kívül nincs m|s eszköze. Persze meg lehet prób|lkozni a meggyőzéssel, a r|beszéléssel, sőt bizonyos mértékig figyelembe lehet venni az ellenfél érdekeit is. Ez elfogadható, sőt természetes. Ám ha minden kötél szakad, nem marad m|s büntetés, csak a hal|l. M|sfajta megtorl|ssal nem is szabad

fenyegetőzni, mert azt esetleg megbosszulj|k. Az ellenséget egyszerűen el kell t|volítani ebből az |rnyékvil|gból, hogy soha többé ne kelljen sz|molni vele. A legnagyobb sértés az |rul|s volt. Ilyenkor az |ruló csal|dj|nak és bar|ti körének is lakolnia kellett; egész életét, egész vil|g|t le kellett rombolni, mert sok b|tor, büszke férfi hajlandó kock|ra tenni a saj|t életét, ha ebből hasznot remél, de köztudott, hogy kétszer is meggondolja, mire vetemedik, ha tudja: a szeretteit sodorja veszélybe. Don Aprile ezzel a módszerrel v|ltotta ki m|sokból az iszonyú rettegést – és hatalmas vagyon|val vívta ki azt a szeretetet, amelyre valój|ban nem is volt szüksége. A teljes igazs|ghoz azonban az is hozz|tartozik, hogy önmag|val szemben sem ismert irgalmat. Korl|tlan hatalma, óri|si vagyona sem volt elég ahhoz, hogy megakad|lyozza fiatal felesége hal|l|t. Elveszítette azt az asszonyt, aki h|rom gyermekkel aj|ndékozta meg. A r|k végzett szegénnyel, ő, a nagy Don Aprile pedig hat hosszú hónapon |t kénytelen volt tehetetlenül nézni az im|dott teremtés szörnyű szenvedését. Ekkor alakult ki benne az a meggyőződés, hogy bizony|ra feleségét bünteti az Isten azokért a hal|los bűnökért, amelyeket ő követett el. Úgy érezte, bűnhődnie kell, s az önmag|ra kirótt büntetés könyörtelen volt: soha többé nem nősülhet meg, gyermekeit pedig elküldi mag|tól, hogy a törvénytisztelő t|rsadalom legjobb iskol|iban tanulhassanak, s ne apjuk gyűlölettel és veszélyekkel teli vil|g|ban nőjenek fel. Elhat|rozta, hogy mindenben segíteni fogja őket, de egyiküket se vonja be saj|t üzelmeibe. Szomorúan beletörődött, hogy sosem fogja megismerni az igazi apas|g örömét. Azonnal intézkedett, hogy Nicole, Valerius és Marcantonio a legjobb bennlak|sos mag|niskol|kban folytathassa tanulm|nyait. Sosem engedte be őket a mag|néletébe. Szünidőre persze mindh|rman hazautaztak, s a Don ilyenkor elj|tszotta a gondos, szerető, |m kimért és tartózkodó apa szerepét, de saj|t vil|ga kapuit nem nyitotta meg előttük. B|r gyermekei minden óvintézkedés ellenére tudom|st szereztek apjuk hírnevéről, mégsem fordultak el tőle, sőt szerették. Maguk között sosem beszéltek a dologról. Olyan csal|di titok volt ez, amit mindenki ismert. A Dont még tévedésből sem lehetett szentiment|lisnak nevezni. Mindössze néh|ny bar|tja volt, se kuty|t, se macsk|t nem tűrt meg a közelében, és amennyire csak lehetett, kerülte a t|rsadalmi eseményeket és egyéb ünnepi összejöveteleket. Csak egyetlenegyszer, hosszú évekkel ezelőtt fordult elő, hogy megsz|nt valakit. A maga nemében p|ratlan, kivételes eset őszinte meglepetéssel töltötte el amerikai ismerőseit. Amikor annak idején Don Aprile a kis Astorréval hazaérkezett Szicíli|ból, felesége m|r a hal|l|n volt, gyermekei pedig vigasztalanul |lltak anyjuk beteg|gya körül. A Don nem akarta kitenni a fogékony Astorrét a f|jdalom, a gy|sz okozta megr|zkódtat|snak, mert attól félt, hogy |rtana neki, ezért úgy döntött, legbizalmasabb tan|csadója, Frank Viola és felesége gondjaira bízza a kétéves kisfiút. Ez azonban nem bizonyult bölcs döntésnek, akkoriban ugyanis Frank Viola leghőbb v|gya az volt, hogy a Don örökébe lépjen. Ám nem sokkal a Don feleségének hal|la ut|n az imm|r h|roméves Astorre Viola az Aprile csal|d tagja lett. „Apja”, Frank Viola ugyanis rejtélyes körülmények között öngyilkoss|got követett el, a kocsija csomagtartój|ban tal|ltak r| a holttestére, „anyja” pedig agyvérzés következtében hunyt el egyik pillanatról a m|sikra. A Don, mint szerető „nagyb|csi”, ekkor fogadta h|z|ba a gyermeket. Amikor Astorre elég idős volt m|r ahhoz, hogy a szüleiről kezdjen kérdezősködni, Don Raymonde elmesélte neki, hogy apja is, anyja is fiatalon meghalt. Astorre azonban makacsul tov|bb faggatta, így a Don elhat|rozta, hogy egyszer s mindenkorra lez|rja a

kellemetlen tém|t. Azt mondta a fiúnak, hogy szülei szegényparasztok voltak, akiknek arra sem futotta, hogy őt eltarts|k, és m|r különben is meghaltak egy isten h|ta mögötti kis, szicíliai faluban. Persze tudta, hogy ezt a magyar|zatot Astorre t|volról sem tartja kielégítőnek. Időnként lelkiismeret-furdal|s gyötörte, amiért becsapta a gyereket, de teljesen tiszt|ban volt vele, hogy a fiú elől, míg fel nem nő, el kell titkolnia sz|rmaz|s|t. Astorre a saj|t biztons|ga – és az Aprile gyerekek biztons|ga – érdekében még jó ideig nem tudhatja meg, milyen szoros sz|lak fűzik a maffi|hoz. Don Raymonde okos, előrel|tó férfiú volt. Pontosan tudta, hogy nem lehet örökké sikeres – hiszen semmi sem tart örökké ebben az |lnok, egyre veszélyesebbé v|ló vil|gban. Épp ezért m|r a kezdet kezdetétől tervezgette, miként |llhat majd |t a m|sik oldalra, hogy a szervezett t|rsadalom biztons|g|t élvezhesse. Ez a folyamat nem volt igaz|n tudatos, a Don szeme előtt nem vil|gos, hat|rozott cél lebegett, |m a nagy emberek mindig ösztönösen érzik, mit kell tenniük, hogy a t|voli jövő követelményeinek is megfeleljenek. És ebben az esetben valóban a sz|nalom, az őszinte együttérzés vezérelte, hiszen a h|roméves Astorre Viol|ról még sejteni sem lehetett, miféle ember v|lik belőle, ha felnő, s azt sem lehetett tudni, milyen fontos szerepet fog j|tszani a Csal|dban. A Don megértette, hogy Amerik|t a híres, kiv|ló csal|dok tették naggy| és dicsővé, s az sem volt titok előtte, hogy a legelőkelőbb t|rsadalmi oszt|lyokat azok teremtették meg, akik főbenj|ró bűnök elkövetésével kezdték ragyogó p|lyafut|sukat. Ezek az emberek a vagyon ut|ni hajsza sor|n ugyanis, mintegy mellékesen, felépítették Amerik|t, s gaztetteik az idők folyam|n feledésbe merültek. Nem is történhetett volna m|sképp. Tal|n hagyt|k volna, hogy a végtelen amerikai préri azoknak az indi|noknak a kezében maradjon, akik azt sem tudt|k, mi f|n terem egy emeletes h|z? Tűrték volna tétlenül, hogy Kaliforni|ban tov|bbra is a mexikóiak gar|zd|lkodjanak, akiknek fogalmuk sem volt róla, hogyan kell csatorn|t, vízvezetéket építeni, s az éltető víz jóvolt|ból bőségben, gazdags|gban élni? Az amerikai géniusz a vil|g minden t|j|ról mag|hoz vonzotta a szorgalmas, munk|ra v|gyó szegények millióit, s r|vette őket, hogy véres verejtékkel felépítsék a nélkülözhetetlen vasutakat, g|takat és felhőkarcolókat. Igen, a Szabads|g-szobor az emberi l|ngelme megtestesítője, a fejlődés elősegítője volt. Tény és való, hogy minden a lehető legjobban alakult, még akkor is, ha a halad|s útja tragédi|kkal volt kikövezve. Hi|ba, ilyen az élet; a siker bizony |ldozatokat követel. De a végeredmény a fontos. Amerika olyan bőségszaruv| v|lt, amilyet még nem l|tott a vil|g. Ki merné azt |llítani, hogy ezért a gazdags|gért egy kis igazs|gtalans|g túl nagy |r? Hiszen a civiliz|ció, a t|rsadalom fejlődése sor|n mindig, mindenütt az egyénnek kell az életével fizetnie. A nagy ember azonban sok mindenben különbözik az |tlagembertől. Elsősorban és mindenekelőtt abban, hogy ő nem v|llalja a mindennapi élet súlyos terheit. Úgy lovagolja meg az emberi fejlődés magasra csapó hull|m|t, hogy neki ne kelljen |ldozatot hoznia, még akkor sem, ha ezt a célt csak bűncselekmények elkövetésével vagy m|sok kij|tsz|s|val érheti el. Nos, Don Raymonde Aprile ilyen ember volt. Óri|si hatalm|t eszével, tehetségével és könyörtelenségével szerezte. Mindenki rettegett tőle, ezért személye legend|v| v|lt. Gyermekei azonban még felnőtt fejjel sem hitték el a róla szóló szörnyű meséket. A legend|k között a legelső arról sz|molt be, hogyan kezdte uralkod|s|t a Don a Csal|d fejeként. A tulajdon|ban lévő építési v|llalkoz|s vezetését egyik al|rendeltjére, Tommy Liottira bízta, akit fiatalon tett dúsgazdagg| azokkal a megbíz|sokkal,

amelyeket a v|rosi önkorm|nyzattól szerzett a cég sz|m|ra. A szellemes, jóképű, észbontóan vonzó Tommy Liotti mindenkit elbűvölt, még a Don is szívesen töltötte az időt a t|rsas|g|ban. Csak egy nagy hib|ja volt: ivott, mint a gödény. A fickó a Don feleségének legjobb bar|tnőjét, Liz|t vette feleségül. A régimódi elvek szerint nevelt, csípős nyelvű szépasszony legszentebb kötelességének tartotta, hogy önelégült férjét megzabol|zza. E dicséretes törekvése sz|mos kínos incidens forr|sa lett. Ha éppen józan volt, Tommy viszonylag jól tűrte felesége szidalmait, |m ha berúgott, nem sokat teketóri|zott, úgy sz|jon v|gta a szép Liz|t, hogy az elharapta a nyelvét. Az sem tekinthető szerencsés körülménynek, hogy a férj iszonyúan erős volt, ifjúkor|ban ugyanis nehéz fizikai munk|t végzett. Mielőtt felvitte az isten a dolg|t, maga is a tégl|t rakta, a maltert keverte a különböző építkezéseken. Meg is l|tszott rajta. Mindig rövid ujjú ingben par|dézott, s büszkén tette közszemlére fatörzs vastags|gú alkarj|t, félelmetes bicepszét. A kínos incidensek alig két év alatt sajn|latos módon elfajultak. Egy szörnyű éjszak|n a részeg Tommy betörte Liza orr|t, sőt néh|ny fog|t is kiverte. A gondos sebészi beavatkoz|s rengeteg pénzbe került. Az asszony ennek ellenére sem mert segítséget és menedéket kérni Don Aprile feleségétől, mert egyrészt pontosan tudta, hogy e végzetes meggondolatlans|g következtében idő előtt megözvegyülne, m|srészt még mindig szerette brut|lis férjét. Maga Don Aprile sem kív|nt beavatkozni az efféle csal|di perpatvarokba. Tiszt|ban volt vele, hogy az ilyesmit úgysem lehet megoldani. A felbőszült férj tőle ak|r meg is ölhette volna a feleségét. Csakhogy a sorozatos verések m|s elbír|l|s al| estek, mert az üzleti kapcsolatait sodort|k veszélybe. Vil|gosan l|tta, hogy egy dühbe gurult asszony elvakult haragj|ban ak|r olyan tanúvallom|st is tehet, ami súlyos k|rokat okozhat a v|llalkoz|snak, Tommy ugyanis mindig rengeteg készpénzt tartott otthon arra az esetre, ha net|n egy-egy zsíros megbíz|s érdekében meg kell vesztegetnie valamelyik v|rosh|zi tisztviselőt. Don Aprile teh|t kénytelen-kelletlen mag|hoz hívatta a goromba férjet. A lehető legudvariasabb hangnemben vil|gosan értésére adta, hogy csak azért avatkozik bele a mag|néletébe, mert túlkap|sai m|r az üzletmenetet befoly|solj|k. Azt tan|csolta Tommynak, hogy vagy ölje meg a szép Liz|t, vagy v|ljon el tőle, vagy ha egyik megold|s sincs ínyére, soha többet ne merészeljen kezet emelni r|. Tommy Liotti megígérte, hogy ilyesmi nem fog még egyszer előfordulni. A Don azonban nem bízott benne, mert észrevette a fickó szemében felvillanó konoks|got, amit a szabad akarat megnyilv|nul|s|nak tekintett. Az élet egyik megmagyar|zhatatlan rejtélyének tartotta, hogy a Tommyhoz hasonló férfiak akkor is azt teszik, amit akarnak, ha azt|n nagy |rat kell fizetniük érte. Úgy vélte, az igaz|n nagy emberek csak akkor fizetnek valamiért nagy |rat, ha cserébe angyalokkal szövetkezhetnek, a kisstílű gazemberek azonban akkor sem tagadj|k meg maguktól a pillanat örömeit, ha később a pokolra jutnak miatta. Tommy Liottira is ez a sors v|rt. Nem egészen egy év leforg|sa alatt a helyzet annyira elmérgesedett, hogy nem bírta tov|bb cérn|val Liza szidalmait. A Donnak tett ígérete és a csal|dja ir|nt érzett szeretete ellenére úgy megverte feleségét, mint szód|s a lov|t. Liza sorozatos bordatöréssel és súlyos tüdősérüléssel került kórh|zba. Hatalmas vagyon|t és politikai kapcsolatait felhaszn|lva Tommynak sikerült megvesztegetnie egy korrupt bírót, aki m|r sokszor tett jó szolg|latot a Donnak. Nem került börtönbe, sőt a feleségét is r| tudta beszélni, hogy a történtek ellenére visszatérjen hozz|. Don Aprile egyre dühösebben szemlélte az eseményeket, majd jobb meggyőződése ellenére döntő lépésre sz|nta el mag|t, és közbelépett. Először az ügy gyakorlati

oldal|val foglalkozott. Megszerezte a gar|zda férj végrendeletének m|solat|t, amelyből megtudta, hogy jó férjhez és jó csal|dap|hoz illően Tommy Liotti minden földi vagyon|t a feleségére és gyermekeire hagyta, Liza teh|t gazdag lesz, ha megözvegyül. Az értékes inform|ció birtok|ban a Don a legügyesebb embereiből különleges egységet szervezett, amelynek hat|rozott, hajsz|lpontos utasít|sokat adott. Egy hét sem telt el, s a korrupt bíró takaros, selyemszalagokkal díszített dobozt kapott aj|ndékba. A brut|lis férj két izmos alkarja úgy hevert benne, ak|r egy p|r méregdr|ga, hosszú sz|rú kesztyű. Az egyiken még az a gyönyörű Rolex aranyóra is rajta volt, amivel néh|ny évvel kor|bban a Don nagyrabecsülése jeléül lepte meg Tommyt. A holttestet egyébként m|snap tal|lt|k meg. A Verrazano híd közelében lebegett a folyó felszínén. A Donról keringő m|sodik legenda azért volt vérfagyasztó, mert mesekönyvekben olvasható kísértethistóri|kra emlékeztetett, és sosem derült ki pontosan, mi történt tulajdonképpen. Don Aprile h|rom gyermeke még jav|ban a bennlak|sos mag|niskol|ban tanult, amikor egy v|llalkozó szellemű, tehetséges újs|gíró, aki a híres emberek gyarlós|gait leleplező szellemes cikkeiről volt híres, kinyomozta, hol tartózkodnak a gyerekek, majd ékesszól|s|val |rtatlannak és |rtalmatlannak l|tszó csevegésre vette r| őket. Jót mulatott naivs|gukon, iskolai egyenruh|jukon s főleg ifjonti idealizmusukon, amellyel egy jobb vil|gról szőtt |lmaikról nyilatkoztak. Mindezt részletesen megírta, majd a gyermekek |br|ndjait szembe|llította apjuk rettegett hírével, b|r elismerte, hogy Don Aprilét sosem ítélték el semmiféle bűncselekményért. A cikk híre futótűzként terjedt el. Még meg sem jelent, m|ris kézről kézre j|rt az orsz|g valamennyi szerkesztőségében. Mindenki el volt ragadtatva tőle. Vérbeli újs|gíró egész életében ilyen sikerről |br|ndozik. A szerző – Rousseau lelkes híveként – nagy természetbar|t hírében |llt. Minden évben New York |llam északi részében, egy kis fah|zban töltötte a szabads|g|t feleségével és két gyermekével. Hal|sztak, vad|sztak, nom|d életet éltek. A h|laad|s ünnepére is oda utaztak. A legközelebbi v|rostól húsz kilométernyire lévő kunyhó szombaton v|ratlanul kigyulladt, s két teljes ór|n |t égett. Mire a segítség megérkezett, m|r csak füstölő gerend|k maradtak belőle, amelyek alatt négy elszenesedett holttestet tal|ltak. Az újs|gíró és csal|dja erre a szomorít sorsra jutott. Az eset óri|si felh|borod|st keltett. Alapos, mindenre kiterjedő nyomoz|s kezdődött, de a rendőrség nem tal|lt bűncselekményre utaló nyomokat, így arra a következtetésre jutott, hogy a csal|d valamennyi tagja füstmérgezés |ldozata lett, ezért nem élte túl egyikük sem a tragédi|t. Azt|n különös dolog történt. Egy-két hónappal később suttog|sok kaptak sz|rnyra, mindenfelé furcsa pletyk|k kezdtek keringeni. Az FBI, a rendőrség és a sajtó névtelen feljelentőktől egyik fülest kapta a m|sik ut|n, s ezek kivétel nélkül arra utaltak, hogy a rejtélyes tűz a hírhedt Don Aprile bosszúja volt. A lapok persze lecsaptak a sztorira, és a nyomoz|s újraindít|s|t követelték. El is érték a céljukat, |m a v|demelés ezúttal is elmaradt. Ennek ellenére a Don személye körül újabb legenda szövődött; senkit nem zavart, hogy bűnösségét ezúttal sem sikerült bebizonyítani. Mindez persze csak a közvéleményre vonatkozott. A hatós|gok beletörődtek, hogy Don Raymonde Aprile ebben az esetben |rtatlan, semmilyen v|d alapj|n nem vonható felelősségre, elvégre mindenki tudja, hogy újs|gírókon nem szoktak bosszút |llni. Nincs értelme, mert ezrével kéne eltenni őket l|b alól, a Don pedig túls|gosan intelligens ahhoz, hogy ekkora kock|zatot v|llaljon egy jelentéktelen firk|sz miatt. A legenda azonban tov|bb élt, sőt az idő múl|s|val egyre szélesebb körben elterjedt. Az FBI ügynökei úgy vélték, maga a Don terjeszti a szóbeszédet.

A Donnak azonban volt egy m|sik, nagyon is jellemző tulajdons|ga: a bőkezűség. Aki hűségesen szolg|lta, meggazdagodott, és ha bajba került, bizton sz|míthatott hatalmas, félelmetes ember hírében |lló p|rtfogój|ra. Mesébe illő jutalmakat osztogatott, de a hűtlenséget hal|llal büntette. Egész életét ez a legenda lengte körül. A Portell|val és Cilke-kel folytatott megbeszélései ut|n Don Aprile hozz|l|tott a legapróbb részletekig kidolgozott terve megvalósít|s|hoz. Megtette a szükséges lépéseket, hogy a tizenegy évi sz|műzetés ut|n hazahozassa Szicíli|ból Astorre Viol|t. Szüksége volt a fiatalemberre, és m|r jó előre föl is készítette erre a pillanatra. Mindenki tudta, hogy Astorre a kedvence; nem titkolta, hogy még a saj|t gyerekeinél is jobban szereti. Astorre m|r kisfiúként is vezéregyéniség volt; úgy b|nt az emberekkel, ak|r egy felnőtt, de ny|jas, bar|ts|gos természetével valós|ggal elbűvölte környezetét. Szerette a Dont, |m az Aprile gyerekekkel ellentétben ő nem félt tőle. Mindössze tízéves volt, amikor Valerius m|r betöltötte a húszat, Marcantonio pedig a tizennyolcat, |m ő mégis független, ön|lló személyiségként élt közöttük. Csak egyszer fordult elő, hogy a tiszti iskol|s Valerius megprób|lt kezet emelni r|, Astorre azonban rögtön visszaütött. Marcantonio sosem vetemedett ilyesmire. Szerette a gyereket, s az első bendzsót is ő vette neki, hogy éneklésre buzdítsa. Astorre úgy fogadta ezt a gesztust, mint egy felnőtt férfi, akit egy m|sik figyelmes felnőtt megaj|ndékoz. Csak Nicole-nak engedelmeskedett, senki m|snak. B|r a l|ny két évvel idősebb volt n|la, mégis úgy b|nt Astorréval, ak|r egy igazi gavallérral, aki udvarol neki. A kisfiú ezt egyébként meg is követelte. Nicole apró megbíz|sokat adott neki, és elandalodva hallgatta bendzsókísérettel énekelt érzelmes olasz ballad|it – majd adott neki egy pofont, amikor Astorre meg akarta csókolni. A kis lovag még ki sem l|tszott a földből, a női szépség azonban m|ris levette a l|b|ról. M|rpedig Nicole gyönyörű volt nagy, barna szemével és érzéki mosoly|val. Arca mindig el|rulta érzelmeit. Mindenkivel keményen szembesz|llt, aki azzal prób|lta megsérteni, hogy csak azért, mert nőnek született, nem lehet egyenrangú b|rmelyik férfival. Mélységesen felh|borította az a tény, hogy nem olyan erős, mint a fivérei vagy Astorre, így csak szépségével tud érvényt szerezni akarat|nak. Nem félt senkitől és semmitől. Mindenkit az ujja köré csavart, még rettegett édesapj|t is. Az Aprile gyerekek még iskol|ba j|rtak, amikor felesége hal|la ut|n a Don úgy döntött, minden évben egy-egy ny|ri hónapot Szicíli|ban fog tölteni, méghozz| a Montelepre v|roska közelében lévő szülőfaluj|ban, ahol mindig szívesen időzött saj|t h|z|ban, a Villa Grazi|ban, amely valaha egy grófi csal|d vidéki kastélya volt. A m|sodik ny|ron felvett egy Caterina nevű szicíliai özvegyet h|zvezetőnőnek. A buja paraszti szépséggel meg|ldott erélyes asszony kitűnő érzékkel igazgatta a birtokot, s tiszteletet parancsoló egyénisége előtt a falu lakói is fejet hajtottak. Hamarosan gazd|ja szeretője lett. Don Aprile ezt titokban tartotta csal|dja és bar|tai előtt, b|r semmi szükség nem volt r|, hiszen negyvenéves kor|ra úgy uralkodott alattvalói fölött, ak|r egy kir|ly. Mindent megengedhetett mag|nak, tettei ellen senki nem mert kifog|st emelni. Astorre Viola alig töltötte be tizedik életévét, amikor első ízben kísérte el Don Raymonde Aprilét Szicíli|ba. A Dont felkérték, hogy közvetítőként simítsa el a Corleone és a Clericuzio csal|d közt dúló visz|lyt. Örömmel tett eleget a kérésnek, ann|l is ink|bb, mivel így eltölthetett egy nyugodt hónapot a Villa Grazi|ban.

A kis Astorrétól mindenki el volt ragadtatva. Jókedve egész környezetére |tragadt. Olajbarna bőrű, szép arc|ról csak úgy sug|rzott a szeretet. Kellemesen csengő tenor hangj|n |llandóan énekelt, vagy ha mégsem, akkor élénken csevegett. De a vérbeli l|zadó hevessége, akaratoss|ga sem hi|nyzott belőle; valós|gos zsarnokként uralkodott a vele egykorú fiúk fölött. A Don azért vitte mag|val Szicíli|ba, mert úgy vélte, a magafajta javakorabeli férfi jobb útit|rsat nem is tal|lhatna. Ez sok mindent el|rult kettőjük kapcsolat|ról, no meg arról is, hogyan nevelte a Don a saj|t gyermekeit. Miut|n elintézte üzleti ügyeit, nekil|tott, hogy elsimítsa a két csal|d közt t|madt ellentétet. Sikerrel j|rt, a visz|lykodók – b|r valószínűleg csak |tmeneti időre – kibékültek. Nem maradt m|s h|tra, mint élvezni szülőfaluja szépségét és újra felidézni boldog gyermekkor|t. Saj|t termésű citromot, narancsot, olajbogyót evett, s hosszú sét|kat tett Astorréval a könyörtelenül perzselő szicíliai napfényben, amelyet úgy vertek vissza a szikl|k és a kőből épült h|zak falai, hogy a fullasztó hőség m|r-m|r elviselhetetlenné v|lt. A Don Szicília Robin Hoodjairól mesélt a kisfiúnak, akik derekasan harcoltak a mórok, a franci|k, a spanyolok, sőt még a p|pa ellen is – de a legtöbb mese főszereplője a vidék legvitézebb hőse, a nagy Don Zeno volt. Esténként együtt üldögéltek a Villa Grazia terasz|n, s Szicília azúrkék égboltj|t, a tengernyi ragyogó hullócsillagot b|mult|k, no meg a kőhajít|snyira lévő hegyek fölött cik|zó vill|mokat. Astorre hamar megtanulta a nyelvet, valós|ggal ragadt r| a falusi t|jszól|s, és úgy ette az olajbogyót a kis hordóból, mint valami különleges édességet. Néh|ny nap leforg|sa alatt ő lett a falubeli fiúkból verbuv|lódott banda vezére. A Don meglepődött, hiszen tudta, hogy a szicíliai gyerekek büszkék, és nem ismernek félelmet. M|r az |rtatlannak l|tszó tízévesek zöme előtt sem volt ismeretlen a lupara, a rövidre fűrészelt csövű szicíliai puska, ami bizony gyakran elsült ezen a vidéken. Don Aprile, Astorre és Caterina a hosszú ny|ri estéken a gyönyörű, buja kertben, a szabad ég alatt vacsor|ztak, s beszívt|k a narancs- és citromf|kból |radó bódító citrusillatot. Hébe-hóba meghívt|k a Don gyerekkori bar|tait is egy-egy k|rtyapartira. Astorre ilyenkor Caterin|nak segített felszolg|lni az italt. Caterina és a Don m|sok előtt sosem mutatt|k ki érzelmeiket, de a falu mégis tudott kapcsolatukról, így egyetlen férfi sem mert r|nézni az asszonyra. Udvarl|sról, bókokról szó sem lehetett. Caterin|nak mindenki megadta a h|z asszony|nak kij|ró legmélyebb tiszteletet. A Don úgy érezte, ez élete legszebb időszaka. M|r éppen hazafelé készülődött, h|rom nap múlva akart visszatérni Amerik|ba, amikor olyasmi történt, amit elképzelni se mert volna senki: a Dont szok|sos sét|ja közben elrabolt|k. A szomszédos Cinesi megyében, Szicília egyik isten h|ta mögötti, elmaradott vidékén egy Fissolini nevű kegyetlen, félelmet nem ismerő bandita volt a helybeli cosca vezére. Saj|t területén teljhatalommal uralkodott, így szinte egy|ltal|n nem érintkezett a szigeten élő többi cosca vezetőivel. Sejtelme sem volt Don Aprile óri|si tekintélyéről és korl|tlan hatalm|ról, teh|t eszébe sem juthatott, hogy mindentől elz|rt biztons|gos kis vil|ga veszélybe kerülhet, ha ujjat mer húzni a Donnal. Kiz|rólag azért rabolta el, mert v|lts|gdíjat akart követelni érte. Legjobb tudom|sa szerint mindössze egyetlen szab|lyt szegett meg: jogtalanul hatolt be a szomszédos cosca területére. Ám úgy vélte, megéri kock|ztatni, mert az amerikai dúsgazdag embernek l|tszik. A cosca a maffi|nak nevezett szervezet alapegysége volt, s |ltal|ban vérrokonokból |llt. A törvénytisztelő polg|rok, köztük orvosok és ügyvédek is gyakran kötődtek egy-

egy coscához, s az megvédte érdekeiket. Minden egyes cosca önmag|ban is ön|lló szervezetként működött, de erősebb, befoly|sosabb coscákkal is szövetségre léphetett. Ezek az összefonódott egységek alkott|k a maffi|t, |m az egész szervezetnek nem volt egyetlen teljhatalmú főnöke vagy parancsnoka. A cosca rendszerint egy meghat|rozott területen egy bizonyos szakterületet, ipar|gat tartott a mark|ban. Akadt olyan cosca, amelyik a víz |r|t szabta meg, így megakad|lyozta, hogy a korm|nyzat g|tépítéssel csökkentse az |rakat, és monopóliumot hozzon létre. A m|sik cosca a mezőgazdas|gi termékekre, köztük az élelmiszerekre tenyerelt r|. Ebben az időben Szicíli|t két hatalmas cosca uralta: az egyik a palermói Clericuzio csal|d volt, amelyik megkaparintotta az orsz|g valamennyi új építkezését, a m|sik pedig a vil|g minden t|j|ra k|bítószert sz|llító Corleone csal|d, amelyik befoly|sos római politikai kapcsolatokkal rendelkezett. Persze jó néh|ny kisebb, jelentéktelenebb cosca is létezett. Közös jellemzőjük az volt, hogy a maguk területén szigorúan szab|lyozt|k a bűnözést. Nem tűrték meg azokat a lusta semmirekellőket, akik a coscának védelmi pénzt fizető |rtatlan polg|rokat prób|lt|k kizsebelni. Rövid úton, hal|llal büntettek mindenkit, aki egy-egy vastagabb pénzt|rc|ért gyilkolt vagy |rtatlan nőket erőszakolt meg. A coscán belül a h|zass|gtörésért is a legsúlyosabb megtorl|s j|rt. Nem sz|mított, férfi vétkezett-e vagy nő. Mindkettőnek az életével kellett fizetnie. Mindenki tudta, hogy nincs kegyelem. Fissolini coscája szegénysorban tengődött. A szentképek |rusít|s|t tartotta kézben, a gazd|lkodók |llatait őrizte, és elővigy|zatlan gazdag urak elrabl|s|val egészítette ki jövedelmét. Így történhetett meg, hogy a falu utc|in sét|lgató Don Aprilét és Astorrét a t|jékozatlan Fissolini emberei egyszer csak betuszkolt|k egy régi, rozoga katonai teherautóba. A paraszti ruh|t viselő, pusk|kkal felfegyverzett tíz bandita két teherautóval érkezett. Don Aprilét úgy kapt|k föl, mint a pelyhet, és az elsőbe r|ntott|k be. Astorre pillanatnyi tétov|z|s nélkül pattant föl a nyitott platóra, hogy a Don mellett maradhasson. Az emberrablók megprób|lt|k lelökni, ő azonban két kézzel kapaszkodott a ponyvatartó rudakba. Egy ór|n |t meg|ll|s nélkül sz|guldottak, míg meg nem érkeztek a Montelepre v|ros|t körülvevő hegyek l|b|hoz. Itt mindenki lóra pattant, vagy öszvérh|ton folytatta az utat, egyre följebb kapaszkodva a szikl|s teraszokon, a horizont felé. Astorre t|gra nyílt, zöld szemével mindent megfigyelt, de egy |rva szót se szólt. M|r alkonyodott, amikor végre eljutottak a mélyen a hegyek gyomr|ban rejtőző barlanghoz. A foglyok roston sült b|r|nyt, h|zi sütésű kenyeret és bort kaptak vacsor|ra. A t|borhely közelében Szűz M|ria f|ból faragott, hatalmas szobra |llt, egy szintén f|ból |csolt szentélyben. Fissolini vads|ga és kegyetlensége ellenére is mélyen hívő, vall|sos ember volt. A szicíliai parasztokra jellemző udvariass|ggal mutatkozott be a Donnak és a fiúnak. Kétség sem férhetett hozz|, hogy ő a bandavezér. Alacsony, erős testalkat|val gorill|ra emlékeztetett. A kezében szorongatott pusk|n kívül két pisztoly kandik|lt ki a derékszíja alól. Kemény, rezzenéstelen arca a szicíliai szikl|kat idézte, szeme azonban derűsen csillogott. Élvezte az életet, kedvelte a jó tréf|kat, s főleg annak örült, hogy sikerült foglyul ejtenie egy dúsgazdag amerikait, aki aranyat ér – legal|bb annyit, amennyit a testsúlya nyom. Gyűlöletnek, rosszindulatnak a nyoma sem l|tszott rajta. – Kegyelmes uram – mondta a Donnak. – Nem venném a lelkemre, ha egy pillanatig is aggasztan| ennek a kis legénynek a sorsa, teh|t megnyugtatom, hogy holnap reggel ő

fogja bevinni a v|rosba azt a levelet, amelyben közlöm, mennyi v|lts|gdíjat követelek önért. Astorre eközben mohón, jó étv|ggyal falatozott. Még sosem evett olyan finomat, mint ez a roston sült b|r|ny. De azért éberen figyelt, és végül jókedvűen, merészen megszólalt: – Nem megyek sehova! A b|csik|m mellett maradok! Fissolini nagyot nevetett. – Hi|ba, a finom falatok b|tors|got öntenek az ember fi|ba! Magam készítettem a vacsor|t, hogy kimutassam legmélyebb tiszteletemet a kegyelmes úr ir|nt. Az édesany|m fűszereivel bolondítottam meg a pecsenyét! – A b|csik|m mellett maradok! – ismételte Astorre hat|rozottan, s hangja tiszt|n, vakmerően csengett. Don Aprile Fissolinihoz fordult. – Csod|latos este volt. Ízlett a pomp|s vacsora, s módfelett élvezem a hegyi levegőt, no meg persze az ön t|rsas|g|t. Alig v|rom a friss hajnali harmatot. De azért azt tan|csolom, hogy most rögtön vigyen vissza a falumba – közölte kedvesen, de mégis szigorúan. Fissolini tisztelettel meghajolt előtte. – Tudom, hogy ön nagyon gazdag – felelte. – De vajon tényleg ekkora hatalma van? Hiszen nem kérek m|st, csak sz|zezer amerikai doll|rt. – Ez sértés, uram! – v|gta r| a Don. – Árt a jó híremnek! Dupl|zza meg az összeget, és követeljen még ötvenezret a fiúért. Biztosíthatom, hogy meg fogja kapni. De figyelmeztetem, hogy attól a pillanattól kezdve élete végéig b|nni fogja, hogy megszületett! – Egy m|sodpercre elhallgatott, majd hozz|tette: – Ön elképesztően meggondolatlan. Meg vagyok döbbenve. Fissolini felsóhajtott. – Értse meg, kegyelmes uram! Én szegény ember vagyok. A saj|t területemen persze meg tudom szerezni, amire szükségem van, de Szicília el|tkozott orsz|g. Itt a gazdagok túls|gosan szegények ahhoz, hogy a magamfajta megéljen belőlük. Ön az egyetlen esélyem, hogy vagyont szerezzek. Csak így csin|lhatom meg a szerencsémet! – Ha így |ll a dolog, hozz|m kellett volna fordulnia, és fel kellett volna aj|nlania a szolg|latait – v|laszolta a Don. – Mindig jó haszn|t vettem az ügyes fickóknak. Soha nem maradt el a jutalmuk. – Ezt csak azért mondja, mert most gyenge és tehetetlen – jelentette ki Fissolini. – A gyengék mindig nagylelkűek. De azért megfogadom a tan|cs|t, és megdupl|zom a v|lts|gdíjat. Persze furdal egy kicsit a lelkiismeret, hiszen egyetlen ember sem ér ennyit. A fiút azonban szabadon engedem. Szeretem a gyerekeket, ez az egyetlen gyenge pontom. Magam is apa vagyok, négy éhes sz|jat kell etetnem. Don Aprile Astorréra nézett. – Elmész, ha elengednek? – kérdezte. – Nem! – felelte Astorre lehajtott fejjel. – Veled akarok maradni – mondta elsz|ntan, és csillogó szemmel tekintett föl a nagyb|tyj|ra. – Akkor engedje meg, hogy maradjon – fordult a Don ismét a bandit|hoz. Fissolini megr|zta a fejét. – Nem lehet. Vissza kell mennie. Gondolnom kell a jó híremre. Szó sem lehet róla, hogy azt terjesszék rólam, gyermekrabl|sra vetemedtem! És különben is, kegyelmes uram, a legmélyebb tiszteletem ellenére is apró darabokban kell önt visszaküldenem, ha nem fizetik ki önért a v|lts|gdíjat. Viszont ha kifizetik, Pietro Fissolini a becsületszav|t adja önnek, hogy egy haja sz|la sem fog meggörbülni! – Ki fogj|k fizetni – v|laszolta a Don higgadtan. – Emiatt ne nyugtalankodjon. De most, ha m|r ilyen szépen összejöttünk, haszn|ljuk ki az időt, s addig élvezzük egym|s t|rsas|g|t, amíg lehet. Kedves öcsém, énekelj valamit az uraknak! Astorre elénekelt egy gyönyörű dalt a bandit|knak, akik el voltak ragadtatva tőle. Agyba-főbe dicsérték, még a fejét is szeretettel megsimogatt|k. Mindny|juk sz|m|ra

var|zslatos volt ez a pillanat. A környező hegyek visszaverték a kisfiú l|gyan csengő hangj|n megszólaló szerelmes ballad|t. A marcona férfiak takarókat és h|lózs|kokat hoztak elő az egyik közeli barlangból. – Kegyelmes uram – szólalt meg Fissolini –, mondja meg, mit óhajt holnap reggelire. Tal|n frissen fogott halat a folyóból? És ebédre megfelelne egy kis borjúpörkölt spagettival? Csak |rulja el, mit kív|n, nekünk az ön szava parancs! – Köszönöm – felelte a Don. – Egy darab sajt és némi gyümölcs bőven elég lesz. – Aludjanak jól – búcsúzott Fissolini. – Szép |lmokat. – A kisfiú b|natos arca l|tt|n ell|gyult. Megsimogatta Astorre fejét. – Holnap este m|r a saj|t |gyadban alszol! – vigasztalta a gyereket. Astorre nyomban elaludt, amint lehunyta a szemét, pedig a földön feküdt a Don mellett, a szabad ég alatt. – Mindig maradj a közelemben! Ne mozdulj mellőlem! – súgta oda neki Don Aprile, miközben gyöngéden mag|hoz ölelte. Astorre oly mélyen aludt, hogy m|r a has|ra sütött a vöröslő nap, amikor valami szokatlan zajra fölriadt. Felült, és meglepetten l|tta, hogy legal|bb ötven, |llig felfegyverzett férfi veszi körül. Don Aprile nyugodtan, méltós|gteljesen, rezzenéstelen arccal üldögélt egy nagy, lapos kövön, s mintha mi sem történt volna, k|vét kortyolgatott. Észrevette, hogy a fiú közben talpra ugrott, s mag|hoz intette. – Kérsz egy csésze k|vét, Astorre? – kérdezte, s mutatóujj|val az előtte |lló férfira bökött. – Ez az úr régi jó bar|tom, Octavius Bianco. Ő szabadított ki bennünket. Astorre a nagydarab, kövér férfira meredt, aki öltönyt és nyakkendőt viselt, r|ad|sul teljesen fegyvertelen volt, |m mégis sokkal félelmetesebbnek l|tszott Fissolinin|l. Kerek fejét hófehér, göndör haj keretezte. Nagy, vil|gos szeméből iszonyú erő sug|rzott, ennek ellenére halk, rekedtes hangon szólalt meg, amikor szinte al|zatosan a Donhoz fordult. – Bocs|ss meg, Don Aprile, amiért ilyen sok|ig késlekedtünk, s emiatt a puszta földön fekve kellett eltöltenetek az éjszak|t, mint a parasztoknak. De amint meghallottam, mi történt, nyomban útnak indultam az embereimmel. Mindig tudtam, hogy ez a Fissolini ostoba tökfilkó, de ezt azért nem v|rtam tőle. A közelből kalap|l|s hallatszott. Astorre a fegyveresek mögött két suhancot l|tott, akik épp egy fakeresztet szögeltek össze. A kisfiú a barlangnyíl|s mellett hirtelen észrevette Fissolinit és tíz emberét. Némelyek gúzsba kötve hevertek a földön, m|sokat jó erősen a f|khoz és egym|shoz kötöztek, hogy moccanni se tudjanak. – Melyik aljas gazember fölött kív|nsz elsőként ítélkezni? – kérdezte Bianco Don Aprilétől. – Fissolini fölött – felelte a Don. – Ő a bandavezér. Bianco a Don elé vonszolta a még mindig megkötözött, múmi|ra emlékeztető' Fissolinit, majd egyik emberével fölr|ntotta a földről, így kényszerítve, hogy egyenesen |lljon a Don előtt, azt|n vill|mló szemmel r|förmedt a fickóra: – Te buta paraszt! Hogy lehettél ilyen ostoba? H|t nem tudtad, hogy a Don az én védelmem alatt |ll? Ha nem így volna, magam raboltam volna el! Vagy tal|n azt hitted, csak egy korsó olajat vagy egy üveg ecetet emelsz el a szomszédból? Előfordult valaha is, hogy bepof|tlankodtam a te felségterületedre? De te mindig konok volt|l, mint egy öszvér! Esküdni mertem volna r|, hogy egyszer rossz véged lesz! H|t most megeheted, amit főztél! Jézust is keresztre feszítették, r|d is ez a sors v|r! Kérj bocs|natot Don Aprilétól és a kisfiútól! Ha megteszed, megkegyelmezek, és főbe lőlek, mielőtt az embereim odaszegeznek. – Nos, Fissolini – szólalt meg a Don –, halljam, mivel magyar|zza ezt a megdöbbentő tiszteletlenséget!

Fissolini egyenes derékkal, büszkén |llt előtte. – De kegyelmes uram, hiszen a tiszteletlenség nem az ön személyének szólt! Nem is tudtam, milyen nagy becsben |ll a bar|taim előtt! Sejtelmem se volt róla, hogy ön kicsoda! Ez a hülye Bianco a hib|s, mert nem t|jékoztatott. Tudom, hogy megbocs|thatatlan bűnt követtem el, kegyelmes uram, és meg kell fizetnem érte. – Egy pillanatra elhallgatott, majd dühösen és megvetően r|ordított Biancóra: – Parancsold meg az embereidnek, hogy azonnal hagyj|k abba ezt a kalap|l|st! Megsüketülök! És nehogy azt hidd, hogy r|m ijeszthetsz! Meg is ölhetsz, akkor se félek tőled! Fissolini ismét hallgatott egy sort, azt|n újra a Donhoz fordult. – Csak engem büntessen, kegyelmes uram, az embereim életét kímélje meg! Ők nem vétkesek, mindössze a parancsaimat teljesítették, és mindegyiknek csal|dja van. Ha megöli őket, az egész falu kipusztul! – Valamennyien felnőtt emberek, akik felelősek a tetteikért – jegyezte meg maró gúnnyal Don Aprile. – Megsérteném őket, ha nem osztozhatn|nak a vezérük sors|ban. Ez volt az a pillanat, amikor Astorre még gyermekésszel is felfogta, hogy itt életről és hal|lról van szó. – Ne b|ntsd, b|csik|m! – súgta oda a Donnak, ő azonban úgy tett, mintha meg se hallotta volna. – Folytassa! – mondta Fissolininak. Fissolini kérdő pillant|st vetett r|; arckifejezése egyszerre |rult el büszkeséget és bizalmatlans|got. – A saj|t életemért nem fogok könyörögni. De az a tíz férfi, aki ott fekszik, egytől egyig a vérrokonom. Ha megöli őket, mindny|juk feleségét és gyermekeit tönkreteszi. Ha a csal|dfő meghal, az egész csal|dnak vége. H|rom vőm is van közöttük. Mindig tökéletesen bíztak bennem, szó nélkül elfogadt|k a döntéseimet. Ha szabadon engedi őket, akkor a hal|lom előtt mindny|jan meg fognak esküdni, hogy életük végéig az ön hűséges szolg|i lesznek. Megparancsolom nekik, és ők engedelmeskedni fognak. Gondoljon bele, kegyelmes uram! Tíz, sírig hű ember nem csekélység! Úgy hallom, ön kiv|ló férfiú, de ha nincs önben irgalom, mégsem lehet igaz|n az. Persze nem arra akarom r|venni, hogy b|rkinek megkegyelmezzen. Csak most az egyszer tegyen kivételt – kérlelte a Dont a bandita, és r|mosolygott Astorréra. Don Raymonde Aprile m|r sokszor |télte ezt a pillanatot. Kétsége sem volt afelől, miként fog dönteni. Sosem bízott azokban, akik h|l|val tartoztak neki, s szent meggyőződése volt, hogy az emberi akaratot a hal|lon kívül senki és semmi nem befoly|solhatja. Egykedvűen mérte végig Fissolinit, majd megr|zta a fejét. Bianco előrelépett. Astorre odaugrott a nagyb|tyj|hoz, és egyenesen a szemébe nézett. Pontosan tudta, mi folyik körülötte. Kit|rt karral védelmezte Fissolinit. – B|csik|m, ez az ember nem b|ntott minket! – ki|ltotta. – Csak a pénzünket akarta! – És szerinted az semmi? – kérdezte a Don mosolyogva. – Hiszen megmondta, mire kell neki! – v|gta r| Astorre. – A csal|dj|nak akart ennivalót venni! És én szeretem Pietrót! Kérlek szépen, b|csik|m, ne b|ntsd! A Don r|mosolygott a fiúra. – H|t ez remek! – mondta, majd sok|ig hallgatott. R| se hederített Astorréra, aki egyfolyt|ban a kezét r|ncig|lta. Don Raymonde Aprile ezúttal csak a saj|t érzéseivel volt elfoglalva. Hosszú évek óta először ellen|llhatatlan v|gyat érzett, hogy megkegyelmezzen valakinek. Bianco emberei erős, rövid szivarra gyújtottak. A csípős füst gomolyogva sz|llt fel a friss levegőben, s az enyhe szellő a hegyek felé sodorta. Az egyik férfi előrelépett. Vad|szkab|tja zsebéből előhúzott egy szivart, és udvariasan a Don felé nyújtotta. Astorre rögtön r|jött, hogy ez nem puszta udvariass|g, hanem a legmélyebb tisztelet jele. A Don elfogadta a szivart, a férfi pedig tüzet adott neki.

Don Aprile lassan, komótosan pöfékelt, hogy éreztesse: neki nem sürgős a döntés. Végül így szólt Fissolinihoz: – Nem sértem meg azzal, hogy megkegyelmezek. Ehelyett egyezséget aj|nlok. Mivel tudom, hogy nem akart |rtani nekünk, sőt a legmélyebb tiszteletet tanúsította ir|ntam és az unokaöcsém ir|nt, úgy döntöttem, megkímélem az életét. A t|rsait is szabadon engedem. De ettől a perctől életük végéig csak nekem tartoznak engedelmességgel, senki m|snak. Astorre szívéről nagy kő esett le. R|mosolygott Fissolinira. Figyelte, ahogy a bandita letérdel a puszta földre, és kezet csókol a Donnak. Azt is észrevette, hogy a körülöttük |lló férfiak megkönnyebbülve, bőszen fújj|k a füstöt, s még a behemót Bianco is szinte reszket örömében. – Isten |ldja meg, kegyelmes uram! – mormolta Fissolini. A Don letette a szivart az egyik szikl|ra. – Köszönöm a jókív|ns|got – jelentette ki méltós|gteljesen. – De jól jegyezze meg, amit most mondok. A saj|t szemével l|thatta, hogy Bianco rögtön idejött, és a segítségemre sietett. Mag|tól is ugyanezt v|rom el. Biancónak minden évben fizetek a szolg|lataiért. Maga is meg fogja kapni a j|randós|g|t. De ha egyetlenegyszer rajtakapom, hogy hűtlenül cserbenhagy, elpusztítom a csal|dj|val együtt. Mag|nak is, a feleségének is, sőt egész rokons|g|nak is az életével kell fizetnie. Fissolini föl|llt. Megölelte a Dont, majd sírva fakadt. Így történt, hogy Don Raymonde Aprile még közelebb került Astorréhoz. Minden eddiginél jobban szerette a fiút, mert az r| tudta beszélni, hogy megkegyelmezzen, Astorre pedig örökre szívébe z|rta nagyb|tyj|t, amiért az megaj|ndékozta Fissolini és tíz embere életével. Ez az eltéphetetlen kötelék egész életükben megmaradt. A Villa Grazi|ban eltöltött utolsó estén Don Aprile a kertben k|vézott, Astorre pedig olajbogyót majszolt a kis hordóból. A fiú feltűnően csendes volt, szok|s|val ellentétben nem csevegett. – Sajn|lod, hogy itt kell hagynod Szicíli|t? – kérdezte a Don. – Legszívesebben örökre itt maradnék – felelte Astorre, miközben néh|ny magot a zsebébe rejtett. – Majd minden ny|ron visszajövünk – vigasztalta a Don. Astorre úgy nézett r|, mint egy bölcs idősebb bar|t. Komoly gyermekarca zavartnak l|tszott. – Caterina a szeretőd? – bökte ki végül. A Don felnevetett. – Mondjuk ink|bb úgy, hogy nagyon jó bar|tnőm – felelte. Astorre elgondolkozott a v|laszon. – Az unokatestvéreim tudnak róla? – Nem, a gyermekeim nem tudnak róla. – A Don mag|ban jót mulatott a fiú kérdésein, s kív|ncsian v|rta, mi lesz a következő. Astorre komolyan nézett r|. – És azt tudj|k az unokatestvéreim, hogy neked itt olyan erős, hatalmas bar|taid vannak, mint Bianco, akik minden parancsodat szó nélkül teljesítik? – Nem. Ezt sem tudj|k – felelte a Don. – Akkor én sem mondom meg nekik – ígérte Astorre. – Azt sem fogom elmesélni, hogy elraboltak bennünket. A Dont elöntötte a büszkeség. Érezte, hogy az omertà a fiú vérében van. A génjeivel együtt örökölte. Késő este Astorre kilopózott a kert legt|volabbi sark|ba. Puszta kézzel kis gödröt |sott, és beleszórta az olajbogyó magvait, amelyeket kor|bban a zsebébe dugott. Föltekintett a halv|nykék szicíliai égre. Arról |br|ndozott, hogy majd egyszer, ha ő is olyan idős lesz, mint a nagyb|tyja, itt fog ülni ebben a kertben egy ugyanilyen éjszak|n, s nézi, hogyan növekednek az olajf|i.

A Don meg volt győződve róla, hogy a tov|bbiakban mindent az elkerülhetetlen végzet ir|nyított. Astorréval együtt évről évre ell|togatott Szicíli|ba, egészen addig, amíg a fiú be nem töltötte a tizenhatodik évét. Don Aprile agy|ban, b|r csak tudat alatt, egy l|tom|s kezdett form|lódni. Lelki szemei előtt hom|lyosan m|r l|tni vélte, milyen sors v|r a jövőben a fiatalemberre. Valój|ban a Don l|nya, Nicole miatt alakult ki az a v|ls|ghelyzet, amely miatt Astorrénak el kellett indulnia a sors |ltal sz|m|ra kijelölt úton. A fiún|l két évvel idősebb, tizennyolc esztendős Nicole ugyanis szenvedélyesen beleszeretett Astorréba, és érzelmeit esze |g|ban sem volt véka al| rejteni. Teljesen megszédítette a fogékony fiatalembert, s az ifjús|g féktelen v|gyainak engedve egym|séi lettek. A Don ezt persze nem tűrhette tétlenül, de jó hadvezérhez illően a terepviszonyokhoz igazította a taktik|t. Egyetlen apró célz|ssal sem |rulta el, hogy tud a fiatalok kapcsolat|ról. Egyik este azonban behívta a dolgozószob|j|ba Astorrét, és közölte vele: Angli|ba küldi, hogy ott folytassa tov|bb tanulm|nyait, azonkívül egy bizonyos Mr. Pryor mellett, Londonban ismerje meg gyakornokként a bankszakma minden csínj|t-bínj|t. Nem indokolta meg bővebben a döntését, mert tudta, a fiú mag|tól is r|jön, hogy a Nicole-lal folytatott viszonya miatt kell külföldre mennie. A l|nya reakciój|val azonban nem sz|molt a Don. Nicole ugyanis az ajtó előtt hallgatózott, s a hír hallat|ra forgószélként rontott be a szob|ba. Gyönyörű szeme szikr|zott a felh|borod|stól. Szebb volt, mint valaha. – Nem fogod elküldeni! – sikoltotta, miközben úgy meredt az apj|ra, ak|r egy gyilkosra. – Ink|bb mindketten megszökünk innen! A Don kedvesen r|mosolygott, hogy lecsillapítsa. – Ugyan m|r, kisl|nyom, mi jut eszedbe! Hiszen még a középiskol|t se j|rt|tok ki! Nicole Astorréhoz fordult, aki zavar|ban fülig pirult. – Ugye nem mész el? – kérdezte tőle. – Ugye nem hagysz itt? Astorre nem felelt. Nicole sírva fakadt. Nincs olyan kőszívű apa, aki meg ne hatódna egy ilyen jelenet l|tt|n, a Don azonban mag|ban jót mulatott rajta. L|nya úgy viselkedett, mint egy vérbeli maffiózó, a szó hagyom|nyos értelmében. Végtelenül büszke volt r|. Csakhogy Nicole a történtek ut|n hetekig szóba sem |llt vele, bez|rkózott előle a szob|j|ba. A Don azonban nem vesztette el a türelmét. Pontosan tudta, hogy a szerelmi b|nat nem tart örökké. Még jobban mulattatta Astorre vergődése a felnőtté v|l|s csapd|j|ban. Tiszt|ban volt vele, hogy a fiú szerelmes Nicole-ba, s azt is l|tta, hogy a l|ny szenvedélyes odaad|sa miatt úgy érzi, ő a vil|g közepe. Ilyen kitüntető figyelem minden fiatalembert levett volna a l|b|ról. Ám a Don kitűnő érzékkel azt is felfogta, hogy Astorrénak valój|ban mentőövre van szüksége, mert szabad akar lenni, hiszen tudja, hogy a nagybetűs Élet kapui még csak most fognak megnyílni előtte. Don Aprile mosolyogva figyelte a fejleményeket. Bízott a fiú egészséges ösztöneiben. Elérkezettnek l|tta az időt arra, hogy olyan iskol|ba küldje, ahol felkészülhet valódi hivat|s|ra. Most teh|t, h|rom évvel visszavonul|sa ut|n, Don Raymonde Aprilét annak a férfinak az önbizalma és elégedettsége töltötte el, aki élete folyam|n mindig helyesen döntött. Úgy érezte, teljes biztons|gban van, így azt a fényűzést is megengedte mag|nak, hogy

szorosabb kapcsolatot alakítson ki a gyermekeivel, s végre – legal|bb élete alkony|n – az apas|g örömeit élvezze. Mivel Valerius az elmúlt húsz év túlnyomó részében külföldi katonai t|maszpontokon szolg|lt, ő sosem került igaz|n bizalmas viszonyba az apj|val. Viszont mióta a West Point-i akadémi|ra vezényelték, a két férfi gyakrabban tal|lkozott és őszintébben beszélgetett egym|ssal. Ez persze nem ment könnyen. Marcantonióval m|s volt a helyzet. A Don és m|sodszülött fia között bensőségesebb kapcsolat jött létre. Marcantonio elmagyar|zta az apj|nak, mivel foglalkozik tulajdonképpen a televízión|l, elmesélte, mennyi izgalommal j|r egy-egy új produkció megszületése, kifejtette, hogy úgy érzi, kötelességei vannak a nézőkkel szemben, s bevallotta, hogy leghőbb v|gya valami maradandó nyomot hagyni a vil|gban. A Don mindezt úgy hallgatta, ak|r a tündérmesét. A tévések, a művészek élete idegen volt a sz|m|ra, de teljesen elbűvölte. Csal|di vacsor|kon a többiek szórakoztat|s|ra szívesen ugratt|k egym|st Marcantonióval. Mindketten élvezték ezeket a bar|ts|gos pengev|lt|sokat. A Don egy alkalommal azt mondta a fi|nak: – Az életben nem is léteznek olyan végtelenül jó és olyan ördögien gonosz emberek, mint a ti sorozataitokban! – De a nézők mégis értük rajonganak! – v|gott vissza Marcantonio. – Nem tehetünk m|st, ki kell szolg|lnunk őket. Elvégre ők fizetnek. Egy csal|di összejövetelen Valerius megprób|lta elmagyar|zni, mi értelme volt az Öböl-h|borúnak, amely egyrészt fontos gazdas|gi érdekek és az emberi jogok védelmében indult, m|srészt Marcantonio tévécsatorn|j|nak nézettségi indexét is soha nem l|tott magass|gokba emelte. A Dont azonban ez a téma nem érdekelte. Egy v|llr|ndít|ssal intézte el az egészet. Az efféle nagyhatalmi konfliktusok hidegen hagyt|k, sosem foglalkozott velük. – Azt |ruld el nekem, hogyan nyerik meg valój|ban a győztes orsz|gok a h|borúkat! – fordult Valeriushoz. – Arra vagyok kív|ncsi, mi a döntő tényező. Valerius néh|ny m|sodpercig töprengve mérlegelte a kérdést, csak azut|n v|laszolt: – Nagyon fontos a jól képzett hadsereg, a kitűnő vezérkar. Jelentős szerepet j|tszanak a megnyert vagy elvesztett nagy csat|k. De amikor a hírszerzésnél dolgoztam, és a döntő tényezőket elemeztük, arra a végkövetkeztetésre jutottunk, hogy az az orsz|g nyeri meg a h|borút, amelyik a legtöbb acélt termeli. Ilyen egyszerű a dolog. A Don pontosan azt hallotta, amit akart. Elégedetten bólintott. A legmelegebb, legmélyebb kapcsolat Nicole-hoz fűzte. Büszke volt l|nya figyelemre méltó eredményeire, feltűnő szépségére, heves vérmérsékletére, éles eszére. Nem ok nélkül. Nicole harminckét éves kor|ra befoly|sos, ragyogó p|lyafut|s előtt |lló, elismert ügyvédnek sz|mított. Kitűnő politikai kapcsolatokkal rendelkezett, és nem félt senkitől. Soha nem rettentették el az öltönyös, nyakkendős, erejüket fitogtató férfiak. A Don titokban t|mogatta l|nya karrierjét; Nicole ügyvédi irod|ja csillag|szati összegekkel tartozott neki. Valerius és Marcantonio azonban nem bíztak sz|z sz|zalékig a húgukban, méghozz| két okból: Nicole még nem ment férjhez, r|ad|sul túl sokat jótékonykodott. B|r a Don rajongott a l|ny|ért, ő sem tudta igaz|n komolyan venni, hiszen csak nő volt, akinek r|ad|sul mindig az apai szívet aggodalommal eltöltő férfiak tetszettek. Csal|di vacsor|k közben apa és l|nya |llandóan vitatkozott, mint két, egym|st ingerlő macska. Néha veszélyessé v|lt, sőt vérre ment a j|ték. Pedig mindössze egyetlen olyan tém|juk volt, amelyen mindig hajba kaptak, s amellyel a Dont ki lehetett hozni a sodr|ból. Nicole ugyanis hitt benne, hogy az emberi élet szent és sérthetetlen, teh|t a

hal|lbüntetés elfogadhatatlan és tűrhetetlen. Szervezetet hozott létre a hal|lbüntetés eltörlésére, s a küzdelem élére |llt. – Miért? – kérdezte a Don. Nicole-nak több se kellett, m|ris dühbe gurult. Sz|zadszor is indulatosan magyar|zta az apj|nak, hogy azért, mert szerinte a hal|lbüntetés végül ki fogja pusztítani az emberiséget. Ha az emberölés b|rmilyen körülmények között megengedhető, sőt megbocs|tható, akkor m|s körülmények között is létjogosults|ga lesz, s végül nem a civiliz|ció fejlődését, hanem épp az ellenkezőjét fogja szolg|lni. A l|ny meggyőződése Valeriust is |llandó ellentmond|sra késztette. Ez érthető volt, hiszen a hadsereg is embert ölt, ha h|borúba keveredett. Nicole-t azonban az érvek nem érdekelték. Egyre csak azt ismételgette, hogy az emberölés az emberölés, nincs mentség r|, és az lesz a vége, hogy valamennyien újra kannib|lokk| v|lunk. Minden alkalmat megragadott, hogy bírós|gi t|rgyal|sai sor|n is megmentse a hal|lra ítélt gyilkosok életét. B|r a Don mindezt teljes képtelenségnek, sőt őrültségnek tartotta, mégis poh|rköszöntőt mondott a l|nya tiszteletére egy csal|di vacsor|n, miut|n Nicole fényes győzelmet aratott egyik híressé v|lt perében, amelyben szok|sa szerint nem kért honor|riumot védencétől. Sikerült elérnie, hogy az évtized leghírhedtebb bűnözőjének hal|los ítéletét életfogytiglani börtönbüntetésre v|ltoztass|k. Az elvetemült gazember előbb megölte a legjobb bar|tj|t, majd megerőszakolta annak özvegyét. Menekülés közben kirabolt egy benzinkutat, sőt a szolg|latban lévő két alkalmazottal is végzett. Ezenkívül megerőszakolt, azt|n meggyilkolt egy tízéves kisl|nyt. Ámokfut|sa akkor ért véget, amikor két rendőr életére tört, nekik azonban sikerült elfogniuk. Nicole arra alapozta a védelmet, hogy a férfi elmebeteg, teh|t tettei elkövetése közben nem volt besz|mítható, és azzal győzte meg az esküdtszéket, hogy a gyilkos élete h|tralévő részét a bűnözőknek fenntartott elmegyógyintézetben fogja tölteni, a szabadul|s leghalv|nyabb reménye nélkül. A következő csal|di vacsor|t kifejezetten Nicole tiszteletére rendezték, aki ismét megnyert egy pert – ezúttal a saj|tj|t. Azért kellett bírós|g elé |llnia, mert valamelyik kor|bbi t|rgyal|s|n óri|si személyes kock|zatot v|llalva érvényt szerzett a törvény egyik bonyolult alapelvének. Az ügy od|ig fajult, hogy az ügyvédi kamara etikai vétség gyanúja miatt felelősségre vonta, |m végül felmentette a v|d alól. A sikertől megm|morosodva boldogan koccintott az apj|val, aki az ő egészségére emelte pohar|t. A Don kitűnő hangulatban volt, s szok|s|tól eltérően élénk érdeklődést tanúsított az ügy ir|nt. Gratul|lt l|nya felmentéséhez, de nem értette – vagy úgy tett, mintha nem értené –, mi történt valój|ban. Nicole-nak részletesen el kellett magyar|znia az esetet. Egy harmincéves férfit védett, aki megerőszakolt, majd megölt egy tizenkét éves kisl|nyt, azt|n elrejtette a holttestét, nehogy a rendőrség megtal|lja. Sz|mos közvetett bizonyíték szólt ellene, |m a holttest nem került elő, így az esküdtszék nem szívesen ítélte volna hal|lra a tettest. Az |ldozat szülei csaknem beleőrültek a f|jdalomba, főleg azért, mert el sem tudt|k temetni a l|nyukat. A gyilkos a védőügyvédjének, Nicole-nak őszintén bevallotta, hol |sta el a holttestet, s felhatalmazta, hogy kössön egyezséget: hajlandó el|rulni, hova rejtette a kisl|ny tetemét, ha cserébe hal|los ítéletét életfogytiglani börtönbüntetésre v|ltoztatj|k. Nicole meg is tette a szükséges lépéseket, |m amikor t|rgyal|sokat kezdett az ügyésszel, megfenyegették, hogy őt is bírós|g elé |llítj|k, ha nem |rulja el azonnal, hol tal|lható a holttest. Nicole nem ijedt meg. Úgy vélte, a t|rsadalom sz|m|ra fontos az ügyvédi titoktart|s, amit semmilyen körülmények között sem lehet megszegni. Épp ezért nem volt hajlandó kiadni ügyfele titk|t, s jól tette, mert egy híres, feddhetetlennek ismert bíró nyilv|nosan is igazat adott neki.

Az ügyész konzult|lt az |ldozat szüleivel, majd közölte, hogy hajlandó egyezséget kötni. A gyilkos ekkor bevallotta, hogy megcsonkította a holttestet, egy jéggel teli l|d|ba helyezte, és a közeli mocs|rvidéken |sta el New Jerseyben. Igazat mondott. A tetemet megtal|lt|k, a gyilkos hal|los ítéletét pedig életfogytiglani börtönbüntetésre v|ltoztatt|k. Nicole ellen azonban az ügyvédi kamara etikai vizsg|latot indított, s az elj|r|s csak most ért véget. A csal|d a felmentő ítélet megünneplésére gyűlt össze. A Don előbb gyermekei egészségére ürítette pohar|t, azt|n megkérdezte Nicole-tól: – Mondd, kisl|nyom, ugye ebben az ügyben mindvégig úgy viselkedtél, ahogyan tisztességes, feddhetetlen ügyvédhez illik? Nicole elkomolyodott. – Itt elvi kérdésről volt szó, apa! Megengedhetetlen, hogy az |llam b|rmilyen ügyben b|rkit a titoktart|s megszegésére kényszerítsen, még akkor sem, ha életről-hal|lról van szó! A titoktart|si kötelezettség szent és sérthetetlen! – És semmit nem éreztél az |ldozat szülei ir|nt? – faggatta tov|bb a Don. – Dehogynem! – v|gta r| Nicole bosszúsan. – De nem engedhettem meg, hogy az érzelmeim a törvény alapelveit befoly|solj|k! Hogy is kérdezhetsz ilyet? Épp eleget kínlódtam miatta. Ne hidd, hogy hidegen hagyott a szülők f|jdalma! De sajnos precedenst kellett teremtenem, nehogy ilyesmi még egyszer előfordulhasson, és ez |ldozattal j|r. – Mégis felelősségre vont miatta az ügyvédi kamara – jegyezte meg a Don. – Csak azért, hogy megőrizze a tekintélyét – felelte Nicole. – A l|tszat kedvéért. Politikai sakkhúz|s volt az egész. A jogrend útvesztőiben bolyongó egyszerű |tlagemberek nem értik ezeket az alapelveket, ezért tört ki akkora felh|borod|s az alku miatt, és ezért kellett az etikai bizotts|g elé |llnom. De l|tod, mi lett a vége. Az egyik legismertebb, köztiszteletben |lló bíró a nyilv|noss|g előtt volt kénytelen elismerni, hogy az alkotm|ny rendelkezése értelmében jogom volt megőrizni a r|m bízott titkot. – Nagyszerű! – ki|ltott fel a Don jókedvűen. – A jog tele van kellemes meglepetésekkel. Persze csak az ügyvédek sz|m|ra… Nicole tudta, hogy az apja ugratja. – Egyetlen civiliz|ció sem létezhet törvények nélkül! – v|gott vissza élesen. – Így igaz – bólogatott a Don, mintha meg akarn| békíteni a l|ny|t. – Csakhogy szerintem igazs|gtalan, ha egy elvetemült gyilkos ilyen szörnyű bűncselekmények elkövetése ut|n életben maradhat. – Így igaz – visszhangozta Nicole. – Csakhogy a mi jogrendünk a v|dalkura épül. Tény és való, hogy minden bűnöző kisebb büntetést kap, mint amekkor|t megérdemel. De ez bizonyos értelemben jó dolog. A megbocs|t|s begyógyítja a sebeket. És hosszú t|von könnyebb lesz rehabilit|lni mindazokat, akik bűncselekményt követnek el a t|rsadalom ellen. A Don ezek ut|n derűsen gunyoros poh|rköszöntőt mondott a l|nya tiszteletére, majd megkérdezte tőle: – Arra egy pillanatig se gondolt|l, hogy az a fickó esetleg elmebeteg, és épp ezért |rtatlan lehet? Elvégre szabad akarat|ból cselekedett. Valerius rezzenéstelen arccal, hűvös pillant|ssal nézett a húg|ra. Magas, egyenes tart|sú, negyvenéves férfi volt. Rövidre nyírt bajusza és haja m|r erősen őszült. A hírszerzés magas rangú tisztjeként neki is gyakran kellett olyan döntéseket hoznia, amelyek nem vették figyelembe az erkölcsi követelményeket. Épp ezért kív|ncsian v|rta Nicole v|lasz|t. Marcantonio megértette, hogy húga norm|lis életre v|gyik, méghozz| nem utolsósorban azért, mert szégyelli apjuk sötét múltj|t. Ő ink|bb attól félt, hogy Nicole

mérgében valami elhamarkodott, meggondolatlan megjegyzést tesz, amit apjuk sosem fog megbocs|tani neki. Astorre szótlanul, t|gra nyílt szemmel figyelte a fejleményeket. Elk|pr|ztatta Nicole csillogó szeme és hihetetlen energi|ja, amellyel a Don gunyoros ugrat|s|t h|rította. Jól emlékezett kamaszkori szerelmükre, és még mindig szerette a l|nyt, de azt is tudta, hogy ő időközben megv|ltozott, m|r nem azonos azzal a zöldfülű, éretlen kisfiúval, aki annak idején volt. Azon tűnődött, vajon Nicole fivérei tudnak-e erről a régi szerelemről. Nagyon aggasztotta ez a beszélgetés, mert attól félt, elfajul a dolog, és megszakadnak a jó kapcsolatok abban a szeretett csal|dban, amely gyerekkora óta az egyetlen menedéke volt. Reménykedett, hogy Nicole nem megy túl messzire. Nem értett egyet a l|nnyal, nem tetszett neki mindaz, amit hallott tőle. A Szicíli|ban eltöltött évek nem múltak el nyomtalanul. Ott szerzett tapasztalatai egészen m|sra tanított|k, s most nem győzött csod|lkozni azon, hogy az a két ember, akit a legjobban szeret a vil|gon, ennyire különbözhet. Azt is felfogta, hogy akkor sem |llhatna Nicole p|rtj|ra a Donnal szemben, ha történetesen a l|nynak adna igazat. Nicole b|tran az apja szemébe nézett. – Nem hiszem, hogy az a fickó szabad akarat|ból cselekedett – jelentette ki hat|rozottan. – Az életkörülményei, a saj|t torz vil|gképe, az öröklött génjei, az orvostudom|ny tehetetlensége kényszerítették a bűn elkövetésére. Elmebeteg volt. Hogyan is feltételezheted, hogy erre nem gondoltam? A Don egy pillanatig l|nya v|lasz|t fontolgatta, azt|n föltette a következő kérdést: – Mondd, ha ez az ember bevallotta volna neked, hogy hazudott, és egyetlen mentsége sem igaz, akkor is megprób|ltad volna megmenteni az életét? – H|t persze! – v|gta r| haboz|s nélkül Nicole. – Az emberi élet szent és sérthetetlen! Minden egyes emberé! Az |llamnak nincs joga elvenni! A Don csúfond|ros mosollyal nézett a l|ny|ra. – L|tszik, hogy olasz vér csörgedezik az ereidben. Tudsz róla, hogy a mai Olaszorsz|gban nem létezik hal|lbüntetés? Képzeld csak el, h|ny dr|ga emberi életet óvnak így meg! – mondta maró gúnnyal. Két fia és Astorre összerezzent, Nicole-nak azonban arcizma se r|ndult. – Barb|rs|g az |llam részéről, hogy az igazs|gszolg|ltat|s égisze alatt előre megfontolt sz|ndékkal gyilkol – jelentette ki szigorúan. – Azt gondoltam volna, hogy te ezzel mindenképpen egyetértesz – tette hozz|, s a többiek dermedten hallgatt|k, hiszen tudt|k, hogy nyíltan provok|lja az apj|t, amikor a múltj|ra céloz. De azt|n felkacagott, és higgadtabban folytatta: – Persze van m|s megold|s is. Az életfogytiglani börtönbüntetésre ítélt bűnözőt elmegyógyintézetbe z|rj|k, és reménye sincs sem a szabadul|sra, sem a feltételes szabadl|bra helyezésre. Ebben az esetben m|r nem jelent veszélyt a t|rsadalom sz|m|ra. A Don rezzenéstelen tekintettel nézett a l|ny|ra. – Haladjunk szépen sorj|ban – mondta. – Helyeslem, hogy az |llam hal|llal bünteti azt, aki megérdemli. Ami pedig az életfogytiglani börtönbüntetést illeti a szabadul|s reménye nélkül, ez szerintem kész kabaré, mert majd húsz év múlva elő|llnak valami |llítólagos új bizonyítékkal, vagy azt mondj|k, hogy a bűnöző megb|nta szörnyű tettét, teljesen megv|ltozott, és a t|rsadalom értékes tagj|v| v|lhat. Az |ldozatokkal azonban a kutya se törődik. A tettes kiszabadul. De nem is ez a legfontosabb, hanem… Nicole ingerülten közbev|gott. – Apa, én egyetlen szóval sem |llítottam, hogy az |ldozat nem fontos, de azzal senki nem adhatja vissza az életét, hogy a gyilkosa hal|llal bűnhődik. És minél hosszabb ideig nézzük el a törvény |ltal szentesített emberölést, ann|l később tudunk majd véget vetni ennek a szörnyűségnek. A Don hallgatott. Ivott egy poh|r bort, azt|n két fi|ra és Astorréra nézett. – Akkor most engedjétek meg, hogy néh|ny szóban összefoglaljam, mi a helyzet a valós|gban –

mondta, és a l|ny|hoz fordulva, tőle szokatlan szenvedéllyel beszélni kezdett. – Szóval te azt |llítod, hogy az emberi élet szent és sérthetetlen? Mivel tudod ezt bizonyítani? Tudsz ak|r egyetlen történelmi péld|t is említeni? Hiszen az emberéletek millióit követelő h|borúkat mindig az |llamok és az egyh|zak szentesítik! A krónik|k feljegyzései tanúsítj|k, hogy politikai ellentétek vagy gazdas|gi érdekek miatt sz|zezreket, milliókat mész|roltak le! Se szeri, se sz|ma azoknak az eseteknek, amikor a vagyonszerzés, a har|csol|s fontosabb volt, mint az emberi élet szentsége! Vagy tal|n tévedek? Te vagy az, édes l|nyom, aki elnézed az emberölést, amikor ki|llsz a gyilkos mellett, és kicsikarod az enyhébb ítéletet! – Dehogy nézem el! – csattant fel Nicole vill|mló szemmel. – Eszemben sincs! Még a feltételezést is kikérem magamnak! Megbocs|thatatlan barb|rs|gnak tartom! Csak azért harcoltam ki az életfogytiglani, hogy a jövőben minél nehezebb legyen b|rkit is hal|lra ítélni. – R|ad|sul – folytatta a Don most m|r sokkal higgadtabban – a szerencsétlen |ldozat, akinek a sorsa |llítólag téged sem hagy hidegen, m|r rég a sírban fekszik. A gyilkos örökre sz|műzte ebből a vil|gból. Soha többé nem l|thatjuk az arc|t, nem hallhatjuk a hangj|t, nem érinthetjük meg, nem hozhatjuk vissza a sötétségből, egyszóval végérvényesen elvesztettük. A szob|ban néma csönd volt, senki sem mert megszólalni. A Don ismét ivott egy korty bort, azt|n tov|bb beszélt. – Ide hallgass, kisl|nyom. Védencedet, a gyilkost, életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték. Élete h|tralévő részét r|cs mögött vagy elmegyógyintézetben fogja tölteni. Ha te mondod, elhiszem. Csakhogy ettől még minden reggel l|thatja a felkelő napot, meleg ételt ehet, zenét hallgathat, mert vér folyik az ereiben, itt él, ebben a vil|gban. Szerettei megl|togathatj|k, megölelhetik. Sőt, ha jól tudom, könyveket is kaphat, olvashat, szakm|t tanulhat, képezheti mag|t. Röviden: élhet. És ez az, ami igazs|gtalan. Nicole szemrebbenés nélkül hallgatta az apj|t. Kitartóan védte saj|t igaz|t. – Ha az ember meg akar szelídíteni egy |llatot, nem ad neki nyers húst, nehogy r|kapjon és ragadozóv| v|ljon. Minél többször gyilkolunk, ann|l könnyebb lesz ölni! H|t nem érted? – Mivel a Don nem v|laszolt, Nicole újabb kérdést tett föl. – És különben is, hogyan döntőd el, mi igazs|gos, mi igazs|gtalan? Hol húzod meg a hat|rvonalat? – Ezt dacos kihív|snak sz|nta, de ink|bb mentegetőzésnek hangzott, hogy apja végre megértse, miért kételkedett benne oly sok éven |t. A többiek arra sz|mítottak, hogy a Don dühbe gurul ekkora szemtelenség hallat|n, ő azonban hirtelen jókedvre derült. – Hi|ba, nekem is vannak gyenge pillanataim – mondta mosolyogva –, de azt nem tűröm, hogy egy gyermek ítélkezzék a szülei fölött. A gyerekek haszontalanok, a szülőnek türelmesnek, elnézőnek kell lennie. És úgy érzem, jó apa voltam, nem érhet semmiféle szemreh|ny|s. H|rom gyermeket neveltem föl. Mindegyik sikeres, tehetséges, befutott ember, a t|rsadalom megbecsült tagja, aki b|tran szembe mer nézni a nehézségekkel, ha úgy hozza a sors. Vagy tévedek? Szemreh|ny|st tehettek nekem b|rmiért is? Most m|r Nicole sem haragudott. – Nem – felelte sokkal szelídebben. – Apaként valóban nem érhet szemreh|ny|s. De az előbb megfeledkeztél valamiről. Egy szóval sem említetted, hogy mindig csak az elnyomottakat kötik fel. A gazdagok |ltal|ban megússz|k a hal|lbüntetést. A Don most nagyon komolyan nézett a l|ny|ra. – Ha ez valóban így van, akkor miért nem a törvények megv|ltoztat|s|ért harcolsz, hogy a gazdagokat is felkössék, ne csak a szegényeket? Ennek legal|bb volna értelme.

– Elég kevesen maradn|nk életben – dünnyögte Astorre széles mosollyal, s megjegyzése nyomban feloldotta a m|r-m|r elviselhetetlen feszültséget. – A legnagyobb emberi erény a kegyelem – jelentette ki Nicole. – A felvil|gosult t|rsadalmak senkit sem végeznek ki, és nem szabnak ki szigorúbb büntetést, mint amilyet a józan ész és az igazs|gszolg|ltat|s megenged. A Don arca elkomorult, iménti jókedve egy pillanat alatt elillant. – Honnan veszed ezt a sületlenséget? – kérdezte ingerülten. – Hiszen ezek puh|ny, gy|va, sőt istenk|romló eszmék! Ki az, aki kegyetlenebb Istennél? Ő sosem bocs|t meg, sosem engedi el a büntetést. Ő döntött úgy, hogy létezzen menny és pokol! Ő nem sz|műzi a vil|gból a b|natot, a szomorús|got! A Mindenható dolga, hogy kegyelmet gyakoroljon, de csak annyira, amennyire szükséges! H|t ki vagy te, hogy azt hiszed, b|rkinek megkegyelmezhetsz? Hiszen ez önteltség! Merő arrogancia! Vagy azt hiszed, ha olyan kegyes vagy, mint egy szent, akkor megjavul a vil|g? Ne felejtsd el, hogy a szentek csak im|kat suttoghatnak Isten fülébe, de előbb ezt is saj|t vértanús|gukkal kell kiérdemelniük! Nem, édes l|nyom! Ostobas|gokat hordasz össze! Nekünk az a kötelességünk, hogy üldözzük embert|rsunkat vagy azokat a főbenj|ró bűnöket, amelyeket elkövetett, különben az ördög kezére juttatn|nk a vil|got! Nicole-t elöntötte a pulykaméreg, egy pillanatra a lélegzete is elakadt. Valerius és Marcantonio csak mosolygott, Astorre pedig lehajtotta a fejét, mintha mag|ban im|dkozna. Nicole végül r|tal|lt a hangj|ra. – Még te moraliz|lsz, papa? Hiszen ez egyszerűen vérl|zító! Hiszen te azt|n egy|ltal|n nem vagy követendő példakép! Olyan csend t|madt, hogy a légy zümmögését is meg lehetett volna hallani. Az asztaln|l ülők emlékeiben felrémlett, milyen saj|tos kapcsolatban voltak egész életükben a Donnal. Nicole sosem hitte el teljesen az apj|ról keringő meséket, amelyek a fülébe jutottak, de mégis mindig attól félt, hogy igaznak bizonyulnak. Marcantoniónak eszébe jutott, hogy valamelyik tévés kollég|ja egyszer félénken megkérdezte: – Mondd, az ap|d hogy b|nik veled meg a testvéreiddel? Ő pedig alaposan megfontolta a v|laszt, mert tudta, hogy az illető apjuk rettegett hírnevére utal, ezért azt felelte: – Mindig szívélyes és jóindulatú. Nincs okunk panaszra. Valerius azon tűnődött, mennyire hasonlít az apja némelyik feletteséhez, azokhoz a t|bornokokhoz, akik erkölcsi kételyek nélkül végzik a dolgukat, szemernyi lelkiismeretfurdal|suk sincs a kötelességüket illetően. Olyanok, ak|r a vill|mgyors nyílvessző, amelyik hal|los pontoss|ggal tal|l a célt|bla közepébe. Astorre emlékezetében nem ilyen képek éltek, hiszen ő csak szeretetet és bizalmat kapott a Dontól. Viszont az asztaln|l ülők között ő volt az egyetlen, aki tudta, hogy a Donról szóló híresztelések igazak. És azt sem felejtette el, milyen utasít|sokat adott neki a nagyb|tyja h|rom éve, amikor visszatért Szicíli|ból. A Don akkor így szólt a fiatalemberhez: – Az én koromban az ember b|rmelyik pillanatban meghalhat. Rosszindulatú szemölcs nőhet a h|t|n, meg|llhat a szíve, mit tudom én. B|rmi megtörténhet. Furcsa, hogy nem vagyunk tudat|ban életünk minden m|sodpercében a saj|t halandós|gunknak. Véget érhet az életünk, arra sincs szükség, hogy ellenségeink legyenek, akik |tsegítenek a túlvil|gra. Épp ezért előrel|tónak kell lennünk, hogy a hal|l ne érjen készületlenül. Én mindenről gondoskodtam. Úgy rendelkeztem, hogy hal|lom ut|n a bankjaimban te örököld a tulajdonosi részvénytöbbséget. A te kezedben lesz az ir|nyít|s, és a bevételen egyenlő ar|nyban osztozol a gyermekeimmel. Azért döntöttem így, mert a perui főkonzul |ltal vezetett bizonyos érdekcsoportok meg akarj|k v|s|rolni a bankjaimat. A szövetségi korm|nyzat a szervezett bűnözés elleni törvények alapj|n tov|bbra is nyomoz ut|nam, így a bankokat esetleg el is kobozhatj|k. Szép nagy szelet torta, igencsak f|j r| a foguk. De

semmit sem fognak tal|lni, amibe beleköthetnének. Épp ezért megparancsolom neked, hogy soha, semmilyen körülmények között ne add el a bankokat, ak|rmennyit ígérnek értük. Az idő múl|s|val egyre erősebbek lesznek, egyre több hasznot hoznak, a múlt pedig majd lassan feledésbe merül. Ha olyasmi történne, amire nem sz|mított|l, és egyedül nem boldogulsz, hívd ide Mr. Pryort, hogy segítsen. Jól ismered Londonból. Nagyon érti a dolg|t, r|ad|sul ő is tulajdonos, és hűséggel tartozik nekem. Benito Craxxinak is bemutatlak. Chicagóban él, korl|tlan anyagi eszközökkel rendelkezik, és neki is érdekeltsége van a bankjaimban. Szintén hűséges, megbízható emberem. De addig is, míg el nem jön az idő, hogy |tvedd a bankok vezetését, gondoskodom a kényelmes, biztos megélhetésedről. Jól működő v|llalkoz|st aj|ndékozok neked; makarónit fogsz import|lni Olaszorsz|gból. Cserébe téged teszlek felelőssé a gyermekeim biztons|g|ért és jólétéért, mert te tudod, hogy kegyetlen vil|gban élünk, amelytől igyekeztem t|vol tartani őket. H|rom évvel később Astorre ezeken a szavakon tűnődött. Az idő múl|s|val egyre ink|bb úgy érezte, nem lesz szükség a szolg|lataira, hiszen a Don jól berendezett vil|g|t semmi sem fenyegeti. Nicole azonban még nem z|rta le a vit|t. – Térjünk csak vissza a kegyelemre – mondta az apj|nak. – Tudod, mit hirdetnek a keresztények? A Don pillanatnyi haboz|s nélkül v|gta r|: – Hogyne tudn|m! Azt, hogy a kegyelem vétek, mert aki kegyelmet gyakorol, olyan hatalomra form|l jogot, amellyel nem rendelkezik, teh|t megbocs|thatatlan bűnt követ el az |ldozat ellen. Nem a mi dolgunk megkegyelmezni ezen a vil|gon. – Szóval te nem is tartan|l igényt kegyelemre? – kérdezte Nicole. – Soha! – jelentette ki a Don. – Nem is kérek kegyelmet, és nem is v|gyom r|. Ha kell, minden bűnömért v|llalom a büntetést. Vacsora ut|n Valerius Aprile ezredes az egész csal|dot meghívta tizenkét éves fia bérm|l|s|ra, amelyre két hónap múlva, New York Cityben fog sor kerülni. Valerius felesége ragaszkodott hozz|, hogy az eseményt a Szent Patrick-székesegyh|zban ünnepeljék meg. A Don az elmúlt évek sor|n olyannyira megv|ltozott, hogy örömmel elfogadta a meghív|st. Így történt, hogy egy hideg, de verőfényes decemberi vas|rnapon az Aprile csal|d apraja-nagyja megjelent a Fifth Avenue-n lévő Szent Patrick-székesegyh|zban, amely a ragyogó napsütésben fenségesen tört az ég felé, és |rnyékot vetett a környező épületekre. Don Raymonde, Valerius és a felesége, Marcantonio és a feketébe öltözött, gyönyörű Nicole meghatottan nézte a szertart|st. A bérm|l|st maga a bíboros végezte. Szívmelengető, felemelő l|tv|nyt nyújtottak a serdülőkorba lépett fiúk és l|nyok, amint a m|rv|nyból faragott angyalok és szentek pillant|s|tól kísérve végigvonultak a főhajón az olt|r elé, megerősítették fogadalmukat, hogy egész életükben Istent fogj|k szolg|lni, majd felvették a m|sodik szentséget, amellyel mintegy felnőtté v|ltak. Nicole a bíboros egyetlen szav|t se hitte el, mégis könnyek szöktek a szemébe. Mag|ban jót mulatott, amiért így elérzékenyült. A szertart|s ut|n a gyerekek a templom lépcsőjén büszkén feszítettek szebbnél szebb ünneplőruh|ikban. A l|nyok a nagy alkalomra leheletfinom, hófehér csipkeruh|t viseltek, a fiúk pedig sötét öltönyt, makul|tlan fehér inget és hagyom|nyos vörös nyakkendőt, amelynek az Ördögöt kellett t|vol tartania. Don Aprile egyik oldal|n Astorréval, m|sik oldal|n Marcantonióval lépett ki a székesegyh|zból. A gyerekek nevetgélve, jókedvűen csevegve tolongtak a felnőttek

körül. Valerius és felesége büszkén fogt|k kézen a fiukat, miközben egy fényképész megörökítette az ünnepélyes pillanatot. Don Aprile egyedül indult el a lépcsőn. Beszívta a friss levegőt. Rég érezte mag|t olyan erősnek és egészségesnek, mint ezen a csod|latos napon. Frissen bérm|lt unok|ja odaszaladt hozz|, megölelte, ő pedig szeretettel simogatta meg a kisfiú fejét, és egy nagy, fényesen csillogó aranyérmét nyomott a kezébe. Azt|n a zsebébe nyúlt, elővett egy marék kisebb aranyérmét, és a többi gyereket is megaj|ndékozta. A nemes gesztusért hangos örömrivalg|s volt a jutalma, s maga az élmény, hogy itt lehet ebben a gyönyörű v|rosban, ezen a meghitt ünnepen. Astorre és Marcantonio kissé lemaradt mögötte, miközben ő, szemét a kőlépcsőre szegezve, tov|bb ballagott lefelé. Egy pillanatra megtorpant és fölnézett. Hatalmas fekete kocsi gördült a j|rda mellé, mintha csak érte jött volna. Brightwatersban ezen a vas|rnap reggelen Heskow nagyon kor|n kelt. Elszaladt friss péksüteményért és újs|gért, azt|n bez|rkózott a gar|zsba, ahol a fegyverekkel, lőszerrel megrakott hatalmas, lopott fekete szed|nt rejtegette. Ellenőrizte a gumikat, a benzint, az olajat, a fékl|mp|kat. Mindent a legnagyobb rendben tal|lt. Visszament a h|zba, hogy fölkeltse Frankyt és Stace-t, de az ikrek természetesen m|r ébren voltak, sőt Stace a k|vét is megfőzte. Szó nélkül megreggeliztek, közben |tlapozt|k a vas|rnapi újs|gokat. Franky a sportrovatot böngészte; a szombati kos|rlabda-mérkőzések eredményei érdekelték. Tíz órakor Stace megkérdezte Heskow-tól: – A kocsi rendben van? – Heskow pedig r|v|gta: – Útra készen |ll. Mehetünk. Mindh|rman besz|lltak, és elindultak. Franky elöl ült, Heskow mellett, Stace meg h|tul. Tudt|k, hogy egy óra alatt beérnek a v|rosba, teh|t nem kell sietniük. Az a lényeg, hogy hajsz|lpontosan érkezzenek. Útközben Franky gondosan ellenőrizte a fegyvereket meg az apró, fehér kagylókból készült, nyakba akasztható |larcokat, amelyeket csak az utolsó pillanatban kellett fölvenniük. A r|dióban éppen opera|ri|k szóltak, amikor behajtottak a v|rosba. Heskow remekül, egyenletes tempóban, higgadtan vezetett. Nem gyorsított, nem lassított fölöslegesen, ügyelt r|, hogy mindig betartsa a kötelező fékt|vols|got. Stace néh|ny elismerő szót dünnyögött, hogy valamelyest oldja a kocsiban érzékelhető feszültséget. Persze nem idegeskedtek, csak a feladattal j|ró izgalom fűtötte őket. Tudt|k, hogy tökéletes munk|t kell végezniük, nem téveszthetnek célt. Itt csak a telital|lat érvényes. A v|rosban kanyarogva Heskow lassított, mintha sz|ndékosan akarn| kifogni az összes piros l|mp|t. Azt|n befordult a Fifth Avenue-ra, és a Szent Patrick-székesegyh|z hatalmas kapuj|tól fél h|ztömbnyire meg|llt. Megkondultak a templom harangjai. A szomszédos felhőkarcolók visszaverték a csengő-bongó harangzúg|st. Heskow ismét begyújtotta a motort. A h|rom férfi az utc|ra kiözönlő gyereksereget nézte. A l|tv|ny kissé aggasztotta őket. – Fejlövés – szólt oda Stace Frankynek. – Nincs m|s megold|s. Ekkor megpillantott|k a templomból kilépő Dont, aki az őt kísérő két férfit megelőzve egyedül indult lefelé a lépcsőn, s mintha egyenesen a kocsiban v|rakozókra nézett volna. – Az |larcokat! – suttogta Heskow, majd l|b|t a g|zped|lra helyezte. Franky a jobb kezével a kilincset fogta, balj|val az Uzit markolta, s felkészült, hogy a megfelelő pillanatban kiugorjon a j|rd|ra.

A kocsi felgyorsult, és abban a m|sodpercben |llt meg, amikor a Don az utolsó lépcsőfokra lépett. Stace a h|tsó ülésről az úttestre pattant. Csak az autó v|lasztotta el a célponttól. Vill|mgyorsan a szed|n tetejére t|masztotta a fegyvert, és m|ris tüzelt. Mindössze két lövés dördült el. Az első golyó pontosan a Don homlok|nak közepébe fúródott, a m|sik a nyak|ba, az |d|mcsutk|ja mellett. Vére széles sug|rban fröccsent a j|rd|ra, rózsaszínre festve a vakító, halv|nys|rga napfény p|szm|it. Ezzel egy időben Franky a j|rd|n |llva, a tömeg feje fölé célozva hosszú sorozatot adott le az Uziból. Azt|n a két férfi gyorsan, de kapkod|s nélkül visszaült a kocsiba, Heskow pedig beletaposott a g|zba, s csikorgó gumikkal végigsz|guldott a sug|rúton. Néh|ny perc múlva m|r az alagúton hajtottak |t, és hamarosan megérkeztek a kis repülőtérre, ahol a mag|ngép útra készen v|rta őket. Amint az első lövés eldördült, Valerius nyomban a földre r|ntotta feleségét és fi|t, hogy a saj|t testével védelmezze őket. Valój|ban nem is l|tta, mi történt. Nicole sem; mozdulatlann| dermedve, döbbenten meredt az apj|ra. Marcantonio is úgy b|mult a Donra, mint aki nem hisz a szemének. Most ébredt r|, hogy a valós|g egészen m|s, mint a tévéfilmek megrendezett jelenetei. A fejlövés úgy loccsantotta szét a Don kopony|j|t, ak|r egy dinnyét. Jól l|tszott véres agyveleje. A m|sodik lövés a nyak|ból tépett ki egy darabot. Úgy nézett ki, mintha húsv|gó b|rddal marcangolt|k volna szét. A j|rd|n hatalmas vértócsa t|madt körülötte. Szinte hihetetlen, hogy az ember testében ennyi vér lehet, gondolta Marcantonio, aki a két |larcos, fegyveres férfit is l|tta, de az egész olyan irre|lisnak hatott, hogy azt sem tudta volna megmondani, milyen ruh|t viseltek a gyilkosok vagy milyen színű volt a hajuk. Teljesen megbénította a döbbenet, sokkos |llapotba került. Képtelen lett volna személyleír|st adni a t|madókról. Sejtelme sem volt róla, fehérek-e vagy feketék. Tőle ak|r meztelenek vagy h|rom méter magas óri|sok is lehettek. Astorre érzékszervei azonban abban a pillanatban riadót fújtak, amint a fekete szed|n meg|llt a j|rda mellett. L|tta, ahogy Stace tüzel, s az volt a benyom|sa, hogy bal kézzel húzta meg a ravaszt. Azt is l|tta, ahogy Franky leadja a sorozatot az Uziból. Esküdni mert volna r|, hogy a gyilkos balkezes. A sofőrre vetett egyetlen futó pillant|s elég volt ahhoz, hogy emlékezetébe vésse a testes, golyófejű fickót. A mesterlövészek olyan könnyedén, kecsesen mozogtak, ak|r a csúcsform|ban lévő atlét|k. Astorre a m|sodperc törtrésze alatt felmérte a helyzetet, s a földre vetette mag|t. Megprób|lta megragadni a Don karj|t, hogy mag|val r|ntsa, de m|r késő volt, s most őt is nagyb|tyja vére borította. Amikor fölnézett, észrevette a rettegő, félelmükben sikoltozó gyerekeket, akik forgószélként keringtek a középpont, az iszonyú, vörös vértócsa körül. A Don kit|rt karokkal, szétvetett l|bakkal, furcsa, torz pózban, elnyúlva hevert a lépcsőn, mintha a hal|l a csontv|z|t is ízekre szedte volna. Astorrét jeges rémület kerítette hatalm|ba. Egyelőre végig se merte gondolni, milyen hat|ssal lesz ez a szörnyűség saj|t életére és azok sors|ra, akiket a legjobban szeret a vil|gon. Nicole szinte önkívületben lépett oda a Don holttestéhez. L|bai felmondt|k a szolg|latot. Térdre rogyott, ném|n kinyújtotta a kezét, megérintette apja véres, szétmarcangolt nyak|t, azt|n sírva fakadt. Úgy zokogott, mintha soha többé nem tudn| abbahagyni.

3. FEJEZET Don Raymonde Aprile meggyilkol|sa mélységesen megdöbbentette a régi bar|tokat és ismerősöket. El sem tudt|k képzelni, ki lehetett az a vakmerő, aki meg mert ölni egy ilyen kiv|ló férfiút, és azt sem tudta senki, mi volt a szörnyű gaztett célja. Hiszen a Don feloszlatta birodalm|t, semmije sem maradt, amit érdemes lett volna elrabolni tőle. Holt|ban m|r nem adhatott hatalmas összegeket jótékony célra, s nem haszn|lhatta fel befoly|sos kapcsolatait, hogy azok segítségére siessen, akiket üldözött a sors vagy a törvény. Tal|lgat|sok kaptak sz|rnyra. Lehetséges, hogy titkos, régóta jegelt bosszú |ldozata lett? Esetleg nyereségv|gyból végeztek vele, s csak később fog kiderülni, kinek |llt érdekében eltenni l|b alól? Persze az is előfordulhat, hogy valami nőügy rejtőzik a h|ttérben, de ezt senki sem tartotta valószínűnek, hiszen a Don, b|r majd harminc éve özvegy volt, sosem bolondult a szebbik nemért, szeretőt sem tartott. Gyermekei gyanú fölött |lltak, m|r csak azért is, mert apjukkal profi bérgyilkosok végeztek, Valerius, Marcantonio és Nicole pedig nem rendelkeztek olyan alvil|gi kapcsolatokkal, hogy efféle akciót megszervezzenek. Don Aprile meggyilkol|s|t teh|t nemcsak rejtélynek, hanem egyenesen szentségtörésnek tekintették. El sem tudt|k képzelni, miként juthatott oszt|lyrészül ilyen szörnyű hal|l annak a férfinak, aki annyi embert tartott rettegésben, akinek sem a törvény őrei, sem a hozz| hasonló sak|lok nem tudtak |rtani, s aki harminc éven |t sértetlenül uralkodott hatalmas birodalma fölött. Mindenki úgy vélte, a sors iróni|ja, sőt kegyetlen tréf|ja, hogy Don Aprile mindössze h|rom nyúlfarknyi esztendőt élhetett, miut|n végre jó útra tért, és a t|rsadalom védősz|rnyai al| helyezkedett. Ismerősei még jobban furcs|llott|k, hogy a Don hal|l|t kísérő hírverés nem tartott sok|ig, hull|mai hamar elcsendesedtek. A média csak néh|ny napig foglalkozott a sztorival, a rendőrség titkolózott, az FBI pedig közbe se lépett, úgy tett, mintha egyszerű, hétköznapi emberölés történt volna, ami kiz|rólag a New York-i rendőrség hat|skörébe tartozik. Joggal gondolhatta b|rki, hogy Don Aprile rettegett híre és hatalma a visszavonul|s h|rom esztendeje alatt teljesen szertefoszlott. Az alvil|g se mutatott érdeklődést az ügy ir|nt. M|r nem voltak véres megtorl|sok, bosszúból elkövetett gyilkoss|gok. Mintha a Dont valamennyi régi bar|tja és hajdani hűséges vazallusa elfelejtette volna, sőt úgy tetszett, gyermekei is beletörődtek apjuk iszonyú hal|l|ba. Az esettel a kutya se törődött. Csak Kurt Cilke. Kurt Cilke ügynök, a New York-i FBI-kirendeltség főnöke úgy döntött, közelebbről is szemügyre veszi az Aprile-gyilkoss|got, még akkor is, ha az hivatalosan kiz|rólag a New York-i rendőrség hat|skörébe tartozik. Elhat|rozta, hogy elbeszélget a Don gyermekeivel. A temetés ut|n egy hónappal helyettese, Bill Boxton t|rsas|g|ban megprób|lta becserkészni Marcantonio Aprilét. Mindketten tudt|k, hogy kesztyűs kézzel kell b|nniuk a nagy orsz|gos tévécsatorna vezetőjével, akinek sz|mos befoly|sos washingtoni ismerőse van, így azt|n felhívt|k a titk|rnőjét, és udvariasan bejelentkeztek a híres médiamogulhoz.

Marcantonio a tévécsatorna belv|rosi székh|z|ban lévő eleg|ns, fényűzően berendezett irod|j|ban fogadta az ügynököket. Leereszkedő jóindulattal üdvözölte őket, majd megkérdezte, kérnek-e k|vét. Nem kértek. Ink|bb jól megnézték a magas, jóképű, olajbarna bőrű hírességet/aki kifog|stalanul szabott öltönyéhez különleges, rózsaszínvörös csíkos, valamelyik neves divatdikt|tor |ltal tervezett nyakkendőt viselt, amilyet csak nagymenő műsorvezetők és riporterek szoktak hordani. Cilke rögtön a t|rgyra tért. – Az édesapja meggyilkol|s|nak körülményeit felt|ró nyomoz|shoz nyújtunk segítséget, Mr. Aprile. Arra vagyunk kív|ncsiak, vajon ismer-e b|rkit, aki a Don ellensége vagy haragosa volt. – Nem, uraim, nem ismerek – felelte mosolyogva Marcantonio. – Ap|m z|rkózott, t|vols|gtartó ember volt. Nemcsak bennünket nem engedett közel mag|hoz, hanem még az unok|it sem. Úgy nőttünk fel, hogy semmit sem tudtunk az üzleti ügyeiről. – Szétt|rta a karj|t, mintha mentegetőzne. Cilke-nek nem tetszett ez a gesztus. – Mit gondol, vajon mi lehetett ennek az oka? – kérdezte. – Önök, uraim, mindent tudnak ap|m múltj|ról – mondta komolyan Marcantonio. – Nem akarta, hogy a gyermekeinek b|rmi köze legyen a tevékenységéhez. Azért küldött mindh|rmunkat bennlak|sos iskol|kba, s később azért j|ratott egyetemre, hogy megtal|ljuk a helyünket a vil|gban. Hi|ba hívtuk meg az otthonunkba, sosem jött el hozz|nk, még egy-egy vacsor|ra sem. Csak a diplomaoszt|son jelent meg, m|s alkalmakkor nem mutatkozott. Mi pedig, amikor megértettük, hogy miért nem, h|l|sak voltunk neki érte. – Ön nagyon fiatalon csin|lt karriert. Vill|mgyorsan jutott fel a csúcsra. Tal|n az édesapja is besegített egy kicsit? – érdeklődött tov|bb Cilke. Marcantonio a beszélgetés folyam|n most először zökkent ki a ny|jas h|zigazda szerepéből. – Nem! – v|gta r| azonnal. – Soha nem segített. Az én szakm|mban egyébként sem szokatlan, ha valaki fiatalon karriert csin|l. Ap|m annyit tett az érdekemben, hogy a legjobb iskol|kban taníttatott, és annyi pénzt adott, amennyiből gondtalanul élhettem. Én ebből az összegből forgatókönyveket v|s|roltam, és úgy l|tszik, a legjobbakat sikerült kiv|lasztanom. – Az édesapja elégedett volt az ön p|lyav|laszt|s|val? – kérdezte Cilke, miközben |rgus szemekkel figyelte Marcantonio minden rezdülését, mintha a legtitkosabb gondolatait prób|ln| kifürkészni. – Nem hiszem, hogy ap|m pontosan tudta, mivel foglalkozom, de azt hiszem, meg volt elégedve velem – hangzott a kissé kényszeredett v|lasz. – Tudja, Mr. Aprile – folytatta Cilke –, én húsz évig üldöztem az édesapj|t, és soha nem tudtam elkapni. Okos, agyafúrt ember volt. – Mi is hi|ba prób|lkoztunk – közölte Marcantonio. – Sem a b|ty|mnak, sem a húgomnak nem sikerült túlj|rnia az eszén. Rólam nem is beszélve… Cilke nevetett, mintha remek viccet hallott volna, amit hasonlóval illik viszonozni. – És sosem kerekedett kedvük kiprób|lni, mi f|n terem a szicíliai vérbosszú? Nem v|gyódnak ilyesmire? – Nem. Meg se fordult a fejünkben – jelentette ki Marcantonio. – Ap|m nem ilyen szellemben nevelt bennünket. De azért remélem, hogy elfogj|k a gyilkos|t. – És mi a helyzet Don Aprile végrendeletével? – faggatózott tov|bb Cilke. – Az édesapjuk dúsgazdag ember volt. – Ezt ink|bb a húgomtól, Nicole-tól kéne megkérdeznie – v|laszolta Marcantonio. – Ő a végrendelet végrehajtója.

– De azért ön is tudja, mi |ll benne? – Természetesen – vetette oda Marcantonio kimérten. – És halv|ny sejtelme sincs róla, ki akarhatott |rtani az édesapj|nak? – szólalt meg Boxton. – Halv|ny sejtelmem sincs róla – visszhangozta Marcantonio. – Ha volna, megmondan|m. – Oké – |llt fel Cilke. – Azért itt hagyom önnek a névjegyemet. H|tha mégis eszébe jut valami. Sosem lehet tudni. Cilke úgy döntött, mielőtt a Don m|sik két gyermekével is elbeszélget, fölkeresi a New York-i rendőrség főfelügyelőjét. Mivel nem akarta, hogy a tal|lkoz|sról hivatalos feljegyzés készüljön, az East Side egyik legfelkapottabb olasz éttermébe hívta meg Paul Di Benedettót, aki köztudottan szívesen j|rt efféle eleg|ns helyekre – ha nem neki kellett kifizetnie a sz|ml|t. A két férfi az évek sor|n sz|mtalan bűnügyet oldott meg közös erővel, s Cilke megkedvelte a főfelügyelőt. Derűs mosollyal figyelte, ahogy Paul minden ínyencséget végigkóstol. – Ha nem csal az emlékezetem – szólalt meg Di Benedetto –, az FBI elég ritk|n invit|lja a magamfajt|t ilyen flancos helyekre. Úgyhogy ki vele, öregem! Hol szorít a cipő? – Nem fog leesni a korona a fejedről, ha elismered, hogy a kaja oszt|lyon felüli volt. Igazam van? – kérdezte Cilke. Di Benedetto v|llat vont. Kidolgozott izmai kis híj|n szétfeszítették zakója ujj|t. Kaj|nul elmosolyodott, s ez a mosoly teljesen megv|ltoztatta marcona arckifejezését. Senki meg nem mondta volna róla, hogy rendőr; ink|bb b|jos Walt Disney-figur|ra emlékeztetett. – Ha minden|ron tudni akarod, Kurt – felelte vigyorogva –, szerintem itt pocsékul főznek. A kaja csak úgy néz ki, mintha olasz volna, de se íze, se bűze. Mintha Mars-lakók kotyvasztott|k volna. Esküdni mernék r|, hogy ezek soha életükben nem j|rtak Olaszorsz|gban. Cilke nevetett. – De azért a borukat csak meg lehet inni, nem? – H|t… nagy nehezen. Olyan, mint a köhögés elleni szirup, egy kis csukam|jolajjal keverve. – Neked azt|n nehéz a kedvedben j|rni! – jegyezte meg Cilke. – Épp ellenkezőleg! – v|gta r| Di Benedetto. – Túl könnyen hagyom palira venni magam. Épp ez a baj. Ha nem így volna, m|r a tulaj fejére borítottam volna az asztalt. Cilke felsóhajtott. – Rémes! Kétsz|z doll|rt adtam ki az |llam pénzéből erre az ehetetlen moslékra! – Azért ne vedd úgy a szívedre, pajt|s – nyugtatta meg Di Benedetto. – Nem az ablakon dobtad ki. Díjazom a nemes gesztust. Szóval? Mire vagy kív|ncsi? Cilke mindkettőjüknek k|vét rendelt, azt|n a t|rgyra tért. – Az Aprile-gyilkoss|g ügyében nyomozok. Tudom, hogy ez a te asztalod, Paul, de mi is évekig figyeltük a Dont, és nem tudtuk elkapni. Sehol semmi. Visszavonult, jó útra tért, mindenét elaj|ndékozta. Semmije sem maradt, amire b|rkinek f|jhatott volna a foga. De akkor miért ölték meg? Miért v|llalt b|rki is ekkora kock|zatot? – Az biztos, hogy vérbeli profik végeztek vele – dünnyögte Di Benedetto. – Szép munka volt. Kifog|stalan. – De miért? – ismételte Cilke.

– Fogalmam sincs. L|tszólag semmi értelme az egésznek – felelte Di Benedetto. – Hiszen köztudott, hogy az egész maffi|t r|cs mögé juttattad. Egyébként ez is szép munka volt, le a kalappal előtted. Az is lehet, hogy a Don miattad vonult vissza. Akik megmaradtak a band|ból, azoknak semmi okuk nem volt eltenni l|b alól. – És mi a helyzet a bankjaival? – kérdezte Cilke. Di Benedetto szivarra gyújtott. – Ez nem r|nk tartozik, öregem, hanem r|tok. Mi csak a gyilkoss|g ügyében nyomozunk. – A csal|dja sem s|ros? K|bítószer? Nőügyek? Vagy b|rmi m|s… Di Benedetto megr|zta a fejét. – Az égvil|gon semmi. Köztiszteletben |lló polg|rok, szép karrier, magas |ll|s. Makul|tlan az egész família. A Don azt akarta, hogy a gyerekeinek ne legyen semmi közük a maffi|hoz. Nincs is. – Néh|ny m|sodpercre elhallgatott. Amikor folytatta, l|tszott rajta, hogy komolyan beszél. – Holtbiztos, hogy nem bosszúból ölték meg, hiszen minden sz|ml|t kiegyenlített, mielőtt t|vozott a színről. De arra is fogadni mernék, hogy nem valami eltévedt golyó terítette le. Valakinek jó oka volt r|, hogy kivonja a forgalomból. Ezt az okot keressük. Nagyot kell kasz|lnia annak, aki a gyilkoss|got megrendelte. Arra vagyunk kív|ncsiak, ki húzhat hasznot Don Aprile hal|l|ból. – Mi van a végrendeletével? – kérdezte Cilke. – A l|nya holnap indítja meg a hagyatéki elj|r|st. Megérdeklődtem. Azt mondta, legyek türelemmel. Cilke nem akart hinni a fülének. – És te ölbe tett kézzel, türelmesen v|rakozol? – H|t persze – felelte Di Benedetto. – Majd bolond leszek ugr|lni! Nicole Aprile nagymenő ügyvéd, befoly|sos bar|tai vannak, az irod|ja komoly politikai erőt képvisel. Miért akarnék ujjat húzni vele? Szépen fejet hajtottam előtte, és a tenyeréből ettem. – Gratul|lok, öregem! Akkor nincs m|s h|tra, el kell beszélgetnem vele. H|tha én jobban boldogulok – mondta Cilke. – Ebben biztos vagyok, pajt|s. Kurt Cilke több mint tíz éve ismerte a New York-i rendőrség helyettes főfelügyelőjét, Aspinella Washingtont, ezt a sz|znyolcvan centi magas, finom von|sú, rövidre nyírt hajú afro-amerikai asszonyt, akitől nemcsak a bűnözők rettegtek, hanem saj|t beosztottai is. Sz|ndékosan volt goromba, mint a pokróc, r|ad|sul sem Cilke-et, sem az FBI-t nem kedvelte különösebben. Az irod|j|ban fogadta az ügynököt. Köszönés helyett rögtön t|madott. – M|r megint azért jött ide, Kurt, hogy gazdagg| tegye valamelyik fekete testvéremet? – kérdezte maró gúnnyal. Cilke nevetett. – Nem, Aspinella – felelte. – Ezúttal inform|cióra van szükségem. – Igaz|n? És ingyen akarja megkapni? Azok ut|n, hogy a v|rosnak ötmilliót kellett leperk|lnia maga miatt? Aspinella őzbarna antilopdzsekit viselt drapp nadr|ggal. A dzseki alatt Cilke rögtön kiszúrta a v|llhevedert, s benne a fegyvert, az asszony jobb kezének gyűrűsujj|n pedig feltűnt neki a hatalmas, szögletesre csiszolt brili|ns. Nem irigyelte, akit képen tal|l v|gni vele. Aspinella Washington azért volt dühös Cilke-re, mert az FBI két New York-i nyomozóra r|bizonyította, hogy vallat|s közben brut|lisan megvertek egy gyanúsítottat. A fickónak ötmillió doll|r k|rtérítést ítélt meg a bírós|g, r|ad|sul a két rendőr börtönbe került. Aspinella pontosan tudta, hogy az FBI révén csinos vagyonhoz jutott szegény fekete bőrű |ldozat közismert strici és drogkereskedő, akit egyszer maga

is cakkosra kaszabolt a brili|nsgyűrűvel. Épp ezért majd szétvetette a méreg, amikor meghallotta az ítéletet. B|r azért nevezték ki helyettes főfelügyelőnek, hogy a v|ros így szerezzen minél több szavazatot a színes bőrű lakosoktól, Aspinella velük mindig keményebben b|nt, mint a fehér bűnözőkkel. – Ha az emberei nem vernek meg több |rtatlan embert – mondta Cilke –, akkor én is lesz|llok róluk. – Ártatlanokat nem szoktam bevarrni – v|gta r| mosolyogva Aspinella. – Arra még nem volt példa! – Jó, jó, hagyjuk ezt. Most nem ilyen ügyben jöttem – z|rta le a tém|t Cilke. – Az Aprile-gyilkoss|g érdekel. – Mi köze hozz|? Ez a mi asztalunk! A gyilkoss|gi csoportra tartozik! Vagy ebbe is bele akar magyar|zni valamit? – Az is lehet, hogy pénzmos|s vagy k|bítószer van a h|ttérben – jegyezte meg Cilke. – És azt maga honnan tudja? – kérdezte Aspinella. – Ha még nem tűnt volna fel, jó inform|toraink vannak. Aspinella dührohamot kapott. – Maga olyan szemtelen, mint a légy! Van képe idejönni inform|cióért, de ha én kérdezek valamit, nem v|laszol?! Hi|ba, minden FBIügynök egyforma! Egyik sem őszinte a jó zsarukhoz. Maguk csak a nagymenőkre utaznak, a piszkos munk|t meg a mi nyakunkba varrj|k! Isten ments, hogy bemocskolj|k a kezüket! Na, addig tűnjön el a szemem elől, amíg szépen van! Ki innen! Hordja el mag|t! Cilke meg volt elégedve a két beszélgetés eredményével. Most m|r tudta, mihez tartsa mag|t. Napn|l vil|gosabban l|tta, hogy sem Di Benedetto, sem Aspinella nem akar együttműködni a szövetségiekkel az Aprile-gyilkoss|g ügyében. Csak a szok|sos rutinvizsg|latokra fognak szorítkozni. Egyszóval megvesztegették őket. Cilke-nek jó oka volt r|, hogy ezt mindkettőjükről elhiggye, mert azt is nagyon jól tudta, hogy a k|bítószer-kereskedelem csak akkor vir|gozhat, ha a zsarukat lepénzelik. Az egyik inform|tora megsúgta, hogy Di Benedetto és Aspinella rendszeresen fizetést kap a helybeli drogb|rótól. Mielőtt fölkereste volna a Don l|ny|t, Cilke úgy döntött, megprób|l kiszedni valami haszn|lható inform|ciót az idősebb fivérből, Valerius Apriléból. Ehhez Boxtonnal együtt el kellett mennie West Pointba, ahol Valerius, az Egyesült Államok hadseregének ezredese, stratégi|t és taktik|t oktatott a katonai akadémi|n. Valerius a gyakorlótérre néző t|gas irod|j|ban fogadta a két ügynököt, miközben odalent a tisztjelöltek a menetelést gyakorolt|k. Az ezredes kor|ntsem volt olyan ny|jas és bar|ts|gos, mint az öccse, de azért udvariatlannak sem lehetett nevezni. Cilke megkérdezte tőle, nem tudja-e, kik voltak az apja ellenségei. – Nem tudom – felelte Valerius. – Én az elmúlt húsz év túlnyomó részében külföldi t|maszpontokon szolg|ltam. A csal|di összejöveteleken persze részt vettem, ha tudtam, de ez elég ritk|n fordult elő. Ap|mat csak az érdekelte, hogy t|bornokk| léptessenek elő. L|tni akarta az egyenruh|mon azt a csillagot. Annak is örült volna, ha dand|rt|bornoki rangig viszem. – Szóval az édesapja ilyen nagy hazafi volt? – érdeklődött Cilke. – Szerette ezt az orsz|got – v|laszolta kurt|n Valerius.

– Annak idején a jó kapcsolatait is igénybe vette, hogy önt fölvegyék a tiszti iskol|ba? – faggatta tov|bb Cilke. – Azt hiszem, igen – felelte Valerius. – De azt nem tudta elérni, hogy t|bornokk| léptessenek elő. Lehet, hogy a Pentagonn|l nem volt akkora befoly|sa. Vagy tal|n én nem ütöttem meg a mértéket. De azért szeretem a munk|mat. Megtal|ltam a helyemet a seregben. – Biztos, hogy nem tud semmiféle felvil|gosít|st adni nekünk az édesapja ellenségeiről? – kérdezte ismét Cilke. – Biztos, ugyanis nem voltak ellenségei – mondta Valerius. – Ap|mból kiv|ló t|bornok v|lhatott volna. Hadvezérnek született. Amikor nyugalomba vonult, minden régi kapcsolat|t úgy sz|molta fel, hogy senkinek ne legyen oka |rtani neki. Viszont annak idején, ha erőszakot alkalmazott, pontosan felmérte, mekkora sereget, mennyi fegyvert kell bevetnie a győzelem érdekében. – Önt szemmel l|thatólag nem izgatja fel túls|gosan, hogy valaki meggyilkolta az édesapj|t. Nem akar bosszút |llni a hal|l|ért? – Nem v|gyom r| jobban, mint abban az esetben, ha egy bajt|rsam esik el a csat|ban – jelentette ki Valerius. – Természetesen érdekel, ki volt a tettes. Senki nem nézi végig szívesen, hogy az apj|t a szeme l|tt|ra ölik meg. – Tud valamit az édesapja végrendeletéről? – Ezzel a kérdéssel ink|bb a húgomhoz kéne fordulnia – mondta Valerius. Késő délut|n Cilke és Boxton megjelentek Nicole Aprile irod|j|ban, ahol egészen m|s fogadtat|sban volt részük, mint kor|bban Marcantonión|l vagy néh|ny ór|ja Valeriusn|l. Nicole-hoz nem lehetett csak úgy besét|lni; h|rom titk|rnő őrizte a bej|ratot, s rajtuk kívül még egy hölgy, akiben Cilke nyomban felismerte a biztons|gi őrt, mert úgy mozgott, ak|r egy |llandó edzésben lévő atléta. Duzzadó izmai arról |rulkodtak, hogy pillanatok alatt ízekre tudn| szedni a két ügynököt. Testalkata, magass|ga alapj|n ak|r férfi is lehetett volna. Öltözködésével sem nőiességét akarta hangsúlyozni; vil|gos blézert, pulóvert és fekete nadr|got viselt. Nicole nem üdvözölte szívélyesen a két ügynököt, b|r eleg|ns sötétlila kosztümjében nagyon vonzónak és nőiesnek l|tszott. Hosszú, fényes fekete haja alól kivillant a fülében lévő két nagy aranykarika. Finom von|sú, komoly arc|ban csak gyönyörű, csillogó barna szeme |rulta el, hogy adott esetben ak|r el is tud érzékenyülni. Ez nem az az eset volt. – Uraim, húsz percem van az önök sz|m|ra – közölte hat|rozottan. A lila kosztümkab|t alatt leheletfinom, fehér, zsabós blúzt hordott. A széles mandzsetta csaknem teljesen eltakarta a kézfejét, ahogy Cilke igazolv|nya ut|n nyúlt. Alaposan |ttanulm|nyozta az iratot, majd megjegyezte: – Különleges ügynök? A New York-i iroda vezetője? Ilyen magas beoszt|sú tisztviselő nem szokott leereszkedni egyszerű földi halandókhoz puszt|n azért, hogy néh|ny kérdést föltegyen… Cilke jól ismerte ezt a hanghordoz|st, és módfelett ut|lta. A szövetségi ügyészek szokt|k ebben a stílusban pirongatni a felügyeletük al| tartozó nyomozókat. – Az ön édesapja rendkívül fontos személyiség volt – felelte magyar|zkod|s helyett. – Valóban, amíg vissza nem vonult, és a jogrend védősz|rnyai al| nem helyezkedett – mondta Nicole komoran. – Ez a dicséretes lépése csak még rejtélyesebbé teszi a meggyilkol|s|t – jelentette ki Cilke. – Abban reménykedünk, hogy ön tal|n tud némi felvil|gosít|st adni arról, vajon kik lehettek az édesapja haragosai.

– Nem is olyan rejtélyes ez az ügy – közölte Nicole. – Ön jóval többet tud az ap|m életéről, mint én. Rengeteg ellensége volt. Többek között ön is. – Még a legszigorúbb bír|lóink se v|dolnak bennünket azzal, hogy az FBI egy székesegyh|z lépcsőjén lövet agyon b|rkit is – mondta Cilke kimérten. – Azonkívül én nem voltam az édesapja ellensége. Nekem az a dolgom, hogy érvényt szerezzek a törvénynek. Miut|n visszavonult, Don Aprilénak nem voltak ellenségei. Ugyanis megv|s|rolta őket. – Egy pillanatig hallgatott, azt|n hozz|tette: – Furcs|nak tal|lom, hogy sem ön, sem a fivérei nem kív|ncsiak r|, ki ölte meg az édesapjukat. Azt a benyom|st keltik, mintha nem is érdekelné önöket. – Mert nem vagyunk képmutatók – v|gta r| Nicole. – Ap|m nem volt szent. Haz|rdj|tékot j|tszott, és megfizette az |r|t. – Elhallgatott, majd hat|rozottan kijelentette: – És nagyon téved, ha azt hiszi, hogy engem nem érdekel, ki volt a gyilkos. A t|jékoztat|shoz való jogról szóló törvény alapj|n kérvényezni fogom, hogy betekinthessek ap|m FBI-dossziéj|ba. Remélem, haladéktalanul kiadj|k az iratokat, különben nem leszünk jóban. – Természetesen jog|ban |ll betekinteni az édesapja dossziéj|ba – mondta Cilke. – Intézkedem, hogy mielőbb megkapja. De tal|n ön is segíthet nekem, ha el|rulja, mi |ll az édesapja végrendeletében. – Nem velem készíttette el a végrendeletét – felelte Nicole. – De úgy tudom, önt jelölte ki végrehajtónak. Ismernie kell a tartalm|t. – Holnap indítjuk meg a hagyatéki elj|r|st. Amint a bírós|g kitűzi a t|rgyal|s időpontj|t, b|rki betekinthet az okiratba. – Értem, asszonyom. És most nem tudna mondani valamit, amivel a segítségünkre lehet? – kérdezte Cilke. – Mindössze annyit, hogy nekem nem fog módomban |llni idő előtt nyugalomba vonulni. – Ha ez a helyzet, miért nem |rul el semmit? – Azért, mert nem musz|j – v|laszolta Nicole kurt|n. Cilke nem hagyta annyiban. – Tudja, én elég jól ismertem az édesapj|t. Ő mélt|nyosabb lett volna. Nicole első ízben tekintett tisztelettel az ügynökre. – Ez igaz – mondta. – Oké. Ap|m rengeteg pénzt osztogatott el a hal|la előtt. Csak a bankjait hagyta r|nk, semmi m|st. A fivéreim és én negyvenkilenc sz|zalékot kapunk, a fennmaradó ötvenegy sz|zalékot az unokatestvérünk, Astorre Viola örökli. – Mondana róla valamit? – kérdezte Cilke. – Astorre fiatalabb n|lam. Soha nem vett részt ap|m üzleti ügyeiben. Mindny|jan szeretjük, mert kedves, elbűvölő fiú. Persze a végrendelet ismeretében én m|r nem vagyok annyira elragadtatva tőle. Cilke az emlékezetében kutatott. Nem tudott róla, hogy Astorre Viol|ról FBI-dosszié készült volna, pedig valaminek csak kell lennie. Nicole-hoz fordult. – Meg tudn| adni Astorre Viola címét és telefonsz|m|t? – Igen – felelte Nicole. – De higgye el, hogy csak az idejét fecsérli. – A legapróbb részleteknek is ut|na kell néznem – mondta Cilke mentegetőzve. – Megtudhatn|m, mi az oka ennek a kitüntető érdeklődésnek az FBI részéről? – kérdezte Nicole. – Hiszen az ügy a New York-i rendőrség hat|skörébe tartozik. – Az édesapja tíz bankja nemzetközi h|lózatot alkotott – jelentette ki Cilke megfontoltan, gondosan megv|logatva a szavait. – Bizonyos tranzakciókkal kapcsolatban bonyodalmak merülhetnek fel.

– Nah|t! Igaz|n? – ki|ltott fel meglepetést színlelve Nicole. – Ha így |ll a dolog, azt hiszem, az lesz a legjobb, ha még ma kérvényezem az FBI-tól ap|m dossziéj|t, hiszen most m|r magam is a bankok tulajdonosa vagyok. – Gyanakvó pillant|st vetett vendégére. Cilke tudta, hogy ez az asszony veszélyes, rajta kell tartania a szemét. M|snap Cilke és Boxton kocsiba ült, és meg sem |llt Astorre Viola westchesteri birtok|ig. A kastélynak is beillő hatalmas h|z meg a h|rom gazdas|gi épület sűrű erdő közepén rejtőzött. A derékig érő kov|csoltvas kerítéssel körülvett mezőn hat gyönyörű ló legelészett. A h|z előtt, a parkolóban négy kocsi és egy teherautó v|rakozott. Cilke gondosan megjegyezte a rendsz|mukat. Hetven körüli idős asszony nyitott ajtót a két ügynöknek, s bevezette őket a stúdiónak berendezett, hangfalakkal, mikrofonokkal, hangszerekkel telezsúfolt, fényűző nappaliba, ahol négy fiatalember prób|lt. H|rom a pódiumon |llt a kotta|llv|nyok előtt, a negyedik a zongor|n|l ült. Kétség sem férhetett hozz|, hogy itt egy profi együttes dolgozik. Astorre mikrofonnal a kezében, rekedtes hangon énekelt. Még a botfülű Cilke is meg tudta |llapítani, hogy ez a zene a kuty|nak se fog kelleni. A h|zigazda abbahagyta az éneklést, és vendégeihez fordult. – Megkérhetem önöket, hogy legyenek türelemmel öt percig, amíg befejezzük a felvételt? Ha végeztünk, a bar|taim összecsomagolnak, én pedig szívesen |llok a rendelkezésükre. – Szívesen v|runk, ne zavartass|k magukat – nyugtatta meg Cilke. – Hozzon k|vét az uraknak! – szólt oda Astorre az öregasszonynak. Cilke elégedetten hallgatta. Ez a fickó nemcsak udvariasan kín|lgatja őket, hanem intézkedik is, hogy legal|bb egy csésze k|vét kapjanak. Természetesen nem öt percig kellett v|rakozniuk; a felvétel igencsak elhúzódott. Astorre – saj|t bendzsókíséretével – egy olasz népdalt énekelt lemezre, olyan t|jszól|sban, amelyből Cilke egy |rva szót sem értett. Ennek ellenére szívesen hallgatta. Pontosan úgy hangzott, mint amikor az ember mag|ban dudor|szik a fürdőszob|ban. Végre magukra maradtak. Astorre az arc|t törölgette. – Ugye nem is volt olyan rossz? – kérdezte nevetve. Cilke azon kapta rajta mag|t, hogy rokonszenvesnek tal|lja a harminc körüli fiatalembert, aki tele van fiatalos életkedvvel, és l|tszik rajta, hogy nemigen veszi komolyan önmag|t. Magas volt, erős testalkatú, s egy bokszoló könnyedségével mozgott. Sötét bőrű, mark|ns arca a tizenötödik sz|zadi olasz festményeken megörökített renesz|nsz fejedelmeket idézte. Nem hatott hiúnak, nyaka körül mégis majd két hüvelyk széles aranyp|ntot viselt, amelyen a Szűzanya képével díszített aranymed|l lógott. – Remek volt! – felelte Cilke a h|zigazda kérdésére. – Forgalmazni is fogja a lemezt? Astorre széles, derűs mosollyal v|laszolt: – B|rcsak megtehetném! De ahhoz nem vagyok elég jó énekes. Azért veszem fel ezeket a dalokat, mert szeretem őket, és a lemezekkel szívesen aj|ndékozom meg a bar|taimat. Cilke úgy döntött, elég a b|jcsevegésből, ideje munk|hoz l|tni. – Mindössze néh|ny kérdést szeretnénk föltenni önnek, Mr. Viola – mondta. – Arra vagyunk kív|ncsiak, ismer-e b|rkit, aki |rtani akart a nagyb|tyj|nak. – Az égvil|gon senkit! – v|gta r| Astorre, s arc|ról csak úgy sug|rzott az őszinteség. Cilke m|r nagyon unta ezt az egyhangú v|laszt. Pontosan tudta, hogy mindenkinek vannak haragosai, Don Raymonde Aprilénak pedig sz|mtalan ellensége volt. – Ön örökli a bankok többségi tulajdon|t – mondta. – Ilyen közel |llt a Donhoz?

– Magam sem értem az egészet – v|laszolta Astorre. – Csak annyit tudok, hogy gyerekkoromban én voltam a nagyb|ty|m kedvence. Ő indított el az üzleti életben, tőle kaptam a cégemet, de azt|n mintha megfeledkezett volna rólam. – Miféle cégről van szó? – érdeklődött Cilke. – Én import|lom Olaszorsz|gból a legjobb minőségű makarónit. Cilke nem akart hinni a fülének. Elképedve meredt a fiatalemberre. – Makarónit? – visszhangozta meglepetten. Astorre elmosolyodott; megszokta, hogy mindenki így b|mul r|, hiszen ezt a v|llalkoz|st nemigen lehetett fényes üzletnek nevezni. – Bizony|ra ön is tudja, hogy Lee Iacocca sosem gépkocsikról beszél, hanem mindig azt mondja, autókat gy|rt. Nos, az én szakterületemen ugyanez a helyzet. Sosem emlegetünk tészt|t vagy spagettit; egyszerűen makarónit import|lunk. – És mostantól bank|rként fog tevékenykedni? – kérdezte Cilke. – Mindenesetre megprób|lkozom vele – felelte Astorre. Az ügynökök t|voztak. A kocsiban Cilke megkérdezte Bill Boxtontól: – Na, öregem, mi a véleményed róluk? – Nagyon szerette Boxtont, mert az ugyanolyan lelkesen hitt az Irod|ban, mint ő – vagyis szent meggyőződése volt, hogy az FBI tisztességes, megvesztegethetetlen, s oly hatékonyan őrködik a törvény és rend felett, hogy vil|gviszonylatban is p|rj|t ritkítja. Cilke azért vitte mag|val Bill Boxtont az Aprile csal|ddal folytatott beszélgetésekre, hogy kollég|ja tanuljon belőlük. – Szerintem mindny|jan őszinték voltak, legal|bbis úgy hangzott – felelte Boxton. – De h|t mindig úgy hangzik, nem igaz? De igaz, gondolta Cilke. Azt|n hirtelen eszébe jutott valami. Az Astorre Viola nyak|ban csillogó aranyp|nton lógó med|l egész idő alatt egyetlenegyszer se mozdult meg. Cilke a soron következő, egyben utolsó, beszélgetésnek |lc|zott kihallgat|st tartotta a legfontosabbnak. Timmona Portell|t, a New York-i maffia főnökét kereste fel Boxton kíséretében – azt az embert, aki a Donnal együtt annak idején megúszta a letartóztat|st. Portella a tulajdon|ban lévő egyik eleg|ns West Side-i épület legfelső emeletét teljesen elfoglaló luxuslakoszt|lyból ir|nyította birodalm|t. A többi emeleten is cége le|nyv|llalatainak irod|i működtek. A székh|zban szigorúbb volt a biztons|gi rendszer, mint Fort Knoxban; b|rmelyik katonai t|maszpont megirigyelhette volna. Maga Portella csak helikopterrel közlekedett New Jerseyben lévő birtoka és New York-i irod|ja között. Cipője talpa a legritk|bb esetben érintette a j|rd|t, viszont ann|l többször a tetőn kiépített lesz|llóp|ly|t. Az óri|s termetű, kifog|stalan sötét öltönyt és vakító fehér inget viselő maffiafőnök fényűzően berendezett irod|j|ban fogadta Cilke-et és Boxtont. A golyó|lló üvegfalak mögül lélegzetel|llító kil|t|s nyílt a v|ros felhőkarcolóira. Cilke kezet fogott Portell|val, miközben megcsod|lta a h|zigazda pomp|s selyem nyakkendőjét. – Örülök, hogy újra l|tom, Kurt. Miben segíthetek? – kérdezte a h|zigazda csengő tenorhangon, amit visszavertek a falak. Bill Boxtonra r| se hederített. – Az Aprile-ügyben vizsg|lódom – felelte Cilke. – Arra gondoltam, hogy megkérdezem, nem tudna-e némi inform|cióval kisegíteni.

– Micsoda szégyen, hogy egy ilyen nagyszerű embernek így kellett meghalnia! – ki|ltott fel Portella. – Raymonde Aprilét mindenki szerette. Egyszerűen nem fér a fejembe, ki tehette vele ezt a szörnyűséget. Rejtély, bar|tom. Rejtély! Hiszen élete utolsó éveiben a Don annyi jót tett! Valós|gos szent volt! Úgy osztogatta el a vagyon|t, ak|r egy Rockefeller. Amikor Isten mag|hoz szólította, olyan tiszta volt a lelke, mint a frissen hullott hó! – Nem Isten szólította mag|hoz – jegyezte meg Cilke epésen. – Vérbeli profik segítették |t a m|svil|gra. Nyilv|n nem ok nélkül. – Portella szempill|ja megrebbent, de egy |rva szót se szólt, így azt|n Cilke folytatta: – Ön évtizedeken |t az üzlett|rsa volt. Bizony|ra tud valamit. Péld|ul a Don unoka-öccséről, aki a bankjait örökölte. – Nem mondhatn|m, hogy Don Aprile üzlett|rsa voltam, b|r hosszú évekkel ezelőtt néh|nyszor valóban együttműködtem vele – felelte Portella. – Amikor visszavonult, könnyűszerrel megölhetett volna, de mint l|tja, élek, s ez is ékesen bizonyítja, hogy sosem voltunk ellenségek. Az unokaöccséről pedig jóform|n semmit sem tudok, mindössze annyit, hogy amolyan művészféle. Esküvőkön, kisebb összejöveteleken és néh|ny éjszakai mulatóban szokott énekelni. A magamfajta vénember kedveli a hozz| hasonló fiatalok t|rsas|g|t. Egyébként remek olasz makarónit import|l, az én éttermeimbe is az ő cége sz|llítja a tésztafélét. – Elhallgatott, és nagyot sóhajtott. – Mindig rejtélyes eset egy ilyen kiv|ló férfiú meggyilkol|sa. – Tudnia kell, hogy a segítségét a megfelelő helyen nagyra értékelik – prób|lta szóra bírni Cilke. – Tiszt|ban vagyok vele – felelte Portella. – Az FBI mindig betartja a j|tékszab|lyokat, és mélt|nyolja a segítségemet. Bar|ts|gos, széles mosollyal nézett Cilke-re és Boxtonra, kivillant erős, szinte hib|tlan fogsora. Úton az iroda felé Boxton Cilke-hez fordult a kocsiban. – Olvastam ennek a fickónak a dossziéj|t. Pornóban és narkóban utazik, méghozz| nagyban, azonkívül többszörös gyilkos. Hogy lehet az, hogy még nem kaptuk el? – Nem olyan elvetemült gazember, mint a többiek – v|laszolta Cilke. – És ne izgulj, egy szép napon ő is r|cs mögé kerül. Kurt Cilke elrendelte Nicole Aprile és Astorre Viola lak|s|nak |llandó elektronikus megfigyelését. Az egyik, gondosan idomított szövetségi bíró adta ki a szükséges engedélyt. Nem mintha Cilke valóban gyanakodott volna – csak biztos akart lenni a dolg|ban. A beszélgetések alapj|n rögtön felmérte, hogy Nicole született bajkeverő, Astorre pedig olyan jó fiúnak l|tszik, hogy az m|r nem is lehet igaz. Arról persze nem is |br|ndozhatott, hogy Valerius lak|s|ba polosk|t telepítsen; a West Point-i katonai akadémia területére még az FBI sem tudott észrevétlenül bejutni. Cilke időközben megtudta, hogy Astorre im|dja a lovakat. Ez nem lepte meg, hiszen maga is l|tta a birtok|n legelésző hat gyönyörű parip|t. Az is kiderült, hogy a fiatalember reggelenként saj|t kezűleg csutakolja le azt a csődört, amelyiken kilovagol, ami persze nem baj, de az m|r kissé meglepő, hogy mindig teljes díszben, vörös kab|tban, fehér nadr|gban, fekete antilopsapk|ban pattan lóra, ak|r egy angol lord. Az egyik rendőrségi jelentés arról sz|molt be, hogy Astorrét nemrégiben h|rom zsebes t|madta meg a Central Parkban, de szerencsésen megúszta az esetet. Cilke gondolkodóba esett, mert egyrészt nehezen tudta elképzelni, hogy Astorrét csak úgy meg lehet t|madni, m|srészt arról nem szólt a f|ma, vajon milyen körülmények között veszett nyoma a h|rom tolvajnak.

Két héttel később Cilke és Boxton meghallgathatta az Astorre Viola h|z|ban készült felvételt. A polosk|k Nicole, Marcantonio, Valerius és Astorre hangj|t rögzítették. Miközben a szalag pörgött, Cilke végre megtudta, hogy ügyfelei miféle emberek a valós|gban, ha leveszik az |larcukat. – Miért kellett megölniük? – kérdezte Nicole szomorús|gtól f|tyolos, megtört hangon, amelyben nyoma sem volt annak a ridegségnek, amit Cilke tapasztalt. – Nyilv|n jó okuk volt r| – mondta csendesen Valerius. Az ő hangja is sokkal l|gyabban csengett, amikor a csal|dj|hoz beszélt. – Nekem sose volt közöm az öreg üzleti ügyeihez, úgyhogy magamat nem féltem. De mi a helyzet n|latok? Marcantonio gúnyosan v|laszolt; kétség sem férhetett hozz|, hogy nem szereti, sőt lenézi a b|tyj|t. – Ugyan, Val, bennünket etetsz ilyen mesékkel? Hiszen az öreg azért juttatott be West Pointra, mert gy|va, ny|mnyila alak volt|l! Azt akarta, hogy megedződj a seregben. Azt is ő intézte el, hogy a tengerentúlra vezényeljenek a hírszerzéshez! Szóval nyakig benne vagy! Minden v|gya az volt, hogy a vezérkarhoz kerülj, t|bornokk| léptessenek elő. Arról |br|ndozott, hogy megéri azt a napot, amikor a fi|t Aprile t|bornoknak fogj|k szólítani. Ki tudja, miféle összeköttetéseket vett igénybe az ügy érdekében… Marcantonio hangja a szalagon sokkal erélyesebbnek, szenvedélyesebbnek hatott, mint élőben. Sok|ig hallgatott, azt|n kissé kényszeredetten hozz|tette: – Persze tartozom az igazs|gnak azzal, hogy nekem is segített az indul|sn|l. Ő finanszírozta a cégemet, ő tette lehetővé, hogy rögtön producerként mutatkozhassam be a tévénél. M|sképp a közelébe se férkőzhettem volna a legnagyobb ügynökségek szt|rjainak. Jobb, ha szembenézünk a tényekkel. Mi soha nem vettünk részt az öreg életében, ő viszont mindig jelen volt a mienkben. Te sem vagy kivétel, Nicole. Téged is ő protezs|lt be ehhez a nagymenő ügyvédi irod|hoz. És mit gondolsz, Astorre, vajon ki egyengette az utadat, hogy annyi makarónit adhass el a legnagyobb |ruh|zl|ncoknak, amennyit csak akarsz? Nicole dühbe gurult. – Az lehet, hogy a papa segítségével kerültem be az irod|ba, de a sikereimet, a karrieremet kiz|rólag magamnak köszönhetem! – csattant fel mag|ból kikelve. – Egyedül kellett megküzdenem az összes c|p|val, hogy előbbre jussak! Én gürcöltem l|t|stól vakul|sig, én r|gtam |t magam minden rohadt perirat, minden istenverte szerződés dögunalmas apró betűs szövegén, azért nem tudtak kifogni rajtam! – Elhallgatott. Nyilv|n Astorréhoz fordult, mert fagyoss| v|lt hangon azt kérdezte: – És nagyon szeretném megtudni végre, hogy a papa miért éppen r|d bízta a bankokat. Mi közöd neked ehhez az egészhez? – Halv|ny fogalmam sincs, Nicole – felelte Astorre szinte kétségbeesetten mentegetőzve. – Hidd el, hogy nem hi|nyzott ez a felelősség. Jól menő cégem van, im|dok énekelni és lovagolni. R|ad|sul ti j|rtok jobban, mert az én nyakamba szakad a munka, a profiton pedig egyenlő ar|nyban osztozunk. – De a tied a többségi tulajdon, pedig csak az unokatestvérünk vagy! – hőbörgött Nicole, majd gúnyosan hozz|tette: – Nyilv|n az érzelmes dalaiddal vetted le a l|b|ról a pap|t. – Mondd, egyedül akarod igazgatni a bankokat? – érdeklődött Valerius. – Jaj, dehogy, a vil|gért se! – v|gta r| Astorre színlelt rémülettel, mintha a puszta gondolattól is kilelné a hideg. – Nicole majd össze|llít egy névsort, hogy megfelelő vezérigazgatót tudjak kinevezni erre a feladatra. – Még mindig nem értem, hogy a papa miért nem engem v|lasztott! Miért? – kérdezte Nicole csalódottan, és kis híj|n sírva fakadt.

– Azért, mért nyilv|n nem akarta az egyik gyermekét előnyben részesíteni a m|sik kettővel szemben – magyar|zta Marcantonio. – És tal|n azért, hogy minden veszélytől megkíméljen benneteket – jegyezte meg halkan Astorre. – Mit szóltok hozz|, hogy ez az FBI-ügynök úgy j|rk|l hozz|nk, mintha a legjobb bar|tunk lenne? – kérdezte Nicole. – Pedig hosszú éveken |t vad|szott a pap|ra! Úgy l|tszik, azt hiszi, szépen kiteregetjük előtte a csal|di titkokat. A mocsok! Cilke érezte, hogy elpirul. Ezt azért nem érdemelte meg. – Csak a kötelességét teljesíti, és nincs könnyű dolga – mondta Valerius. – Nyilv|n nagyon intelligens fickó. Ő juttatta börtönbe az öreg bar|tait, méghozz| jó hosszú időre. – Aljas spiclik, szemét besúgók gyülekezete! – jelentette ki Nicole maró gúnnyal. – Ezek a híres FBI-ügynökök nem egyenlő mércével mérnek, ha a szervezett bűnözés elleni törvényeket alkalmazz|k, mert ha betű szerint betartan|k a törvényt, akkor m|r a politikusok zöme r|cs mögött lenne, a Fortune magazinban felsorolt ötsz|z leggazdagabb gazemberről nem is beszélve! – Nicole, te |llítólag v|llalati jog|sz vagy, és ezekből a gazemberekből élsz, úgyhogy hagyd ezt a süket dum|t – torkolta le Marcantonio. – Vajon hol veszik az FBI-ügynökök ezeket a förtelmes öltönyöket? Tal|n az Iroda saj|t szabója varrja nekik? – kérdezte tűnődve Astorre. – Nem az öltönnyel van baj, hanem azzal, hogy nem tudj|k hordani. Úgy |ll rajtuk, mint a tehénen a gatya – felelte Marcantonio. – De a tévében sosem tudunk valós|ghűen |br|zolni egy olyan alakot, mint Cilke, aki teljesen őszinte, talpig becsületes, minden tekintetben meggyőző, és az ember mégse hiszi el egy szav|t sem. – Ne trakt|lj most bennünket a hülye sorozataiddal, Marc! – v|gott közbe ingerülten Valerius. – Ha nem vetted volna észre, vészhelyzet van! Majdnem azt mondtam, hadi|llapot! Ilyen esetben a hírszerzés két tényezőre koncentr|l. Mindenekelőtt azt kell felderíteni, miért történt, ami történt, és ki volt a tettes. Teh|t miért ölték meg ap|nkat, és ki a potenci|lis gyilkos. Egyelőre egyik kérdésre sincs v|lasz, mert mindenki azt mondja, nem voltak ellenségei, és nem volt semmije, amit b|rki meg akart kaparintani tőle. – Kérvényt nyújtottam be az FBI-hoz, hogy betekinthessek a papa dossziéj|ba – közölte Nicole. – Tal|n akad benne valami, ami nyomra vezet. – Mire jó ez? – kérdezte Marcantonio. – Úgysem tehetünk semmit. A papa azt akarn|, hogy felejtsük el az egészet, a nyomoz|st pedig hagyjuk a hatós|gokra. – Szóval fütyüljünk r|, hogy ki ölte meg az ap|nkat? – kérdezte Nicole megvetően. – Te mit szólsz ehhez, Astorre? Tal|n neked is ez a véleményed? Astorre halkan beszélt, mintha meg akarn| győzni Nicole-t. – Mit tehetünk, ha b|rmi kiderül? Tudod jól, mennyire szerettem az édesap|dat. H|l|s vagyok neki, amiért ilyen bőkezűen gondoskodott rólam a végrendeletében. De szerintem egyelőre v|rjunk. Majd megl|tjuk, mi lesz. Nekem rokonszenves ez a Cilke. Ha egy|ltal|n ki lehet deríteni valamit, ő biztosan kideríti. Mindny|jan jól élünk, mi értelme volna mindent a feje tetejére |llítani? – Néh|ny m|sodpercig hallgatott, azt|n így szólt a többiekhez: – Ne haragudjatok, de sajnos mennem kell. Az egyik besz|llítóval tal|lkozom a v|rosban. Ha akartok, nyugodtan maradjatok, ameddig jólesik, és beszélgessetek. A szalagon hosszú üresj|rat következett, jó ideig senki sem szólalt meg. Cilke végiggondolta az eddig hallottakat. Astorrét önkéntelenül is rokonszenvesnek tal|lta, a többiekre viszont neheztelt. Mindent összevetve, elégedett volt az eredménnyel. Arra a következtetésre jutott, hogy ezek az emberek nem veszélyesek, nem lesz sok baja velük. Hirtelen felkapta a fejét, mert a beszélgetés folytatódott.

– Én szeretem Astorrét – mondta Nicole. – Közelebb |llt ap|nkhoz, mint b|rmelyikünk. De olyan komolytalan! Marc, mi a véleményed, viheti valamire, ha folytatja az éneklést? Marcantonio jót nevetett a kérdésen. – Több ezer hozz| hasonló dalos pacsirta prób|lkozik a szakm|ban. Astorre pontosan olyan, mint egy kis középiskolai focicsapat szt|rja. Jópofa, szórakoztató, de az igazi tehetség hi|nyzik belőle. Nem baj. Jól megy a cége, és szereti a munk|j|t, úgyhogy r| kell hagyni, énekeljen, ha kedve tartja. – Azért ez nem ilyen egyszerű. A papa több milli|rd doll|rt érő bankokat bízott r|. Gyakorlatilag az egész vagyonunkat! Őt meg csak az éneklés és a lovagl|s érdekli igaz|n! – csattant fel Nicole. – Egyszóval a szobor úgyszólv|n tökéletes, mindössze egy apró szépséghib|ja van: lehet, hogy agyagl|bakon |ll – élcelődött Valerius kissé kesernyésen. – Hogy tehette ezt velünk a papa? – kérdezte Nicole. – Tal|n túl sötéten l|tod a helyzetet. Elvégre Astorre nagyszerűen vezeti a cégét. Szemmel l|thatólag érti a dolg|t – mondta Valerius v|lasz helyett. – Vigy|znunk kell r| – mondta Nicole. – Túls|gosan rendes fiú ahhoz, hogy bankokat igazgasson, és túls|gosan bízik az emberekben ahhoz, hogy el tudjon b|nni Cilke-kel. Végigpörgött a szalag. Cilke Boxtonhoz fordult. – Mi a véleményed? – kérdezte tőle. – Természetesen egyetértek Astorréval. Remek fickó vagy! – v|gta r| Boxton. Cilke nevetett. – H|t persze. De ezt eddig is tudtam. Ink|bb azt mondd meg, hogy szerinted lehet-e ezeket gyilkoss|ggal gyanúsítani. – Nem – felelte komolyan Boxton. – Először is a Don gyermekei, m|sodszor pedig nem értenek az ilyesmihez. – De megvan a magukhoz való eszük – mondta Cilke. – R|tapintottak a lényegre. Pontosan tudj|k, hogy a legfontosabb kérdés az, miért ölték meg az apjukat. – Csakhogy erre a kérdésre nem nekünk kell v|laszolnunk – jegyezte meg Boxton. – A New York-i rendőrségre tartozik, nem r|nk. Vagy szerinted szerepel az ügyben olyan tényező, ami az FBI figyelmére is érdemes? – Igen. A nemzetközi bankok – morogta Cilke. – De nincs értelme tov|bb pazarolni az Iroda pénzét. Szólj a fiúknak, hogy fejezzék be a telefonos lehallgat|st. Kurt Cilke azért szerette a kuty|kat, mert képtelenek voltak b|rmiféle |rm|nykod|sra. Nem tudt|k eltitkolni, ha nem kedveltek valakit, és sosem viselkedtek alattomosan. Éjszak|nként nem hevertek |lmatlanul a vackukon, s nem szőttek fondorlatos terveket a többi kutya kirabl|s|ra vagy meggyilkol|s|ra. A hűtlenség ismeretlen fogalom volt a sz|mukra. Cilke két német juh|szt tartott h|zőrzőnek, és esténként a kölcsönös bizalom, a tökéletes összhang jóleső érzésével szívesen sét|lt velük a közeli erdőben. Ezen a napon elégedetten tért haza, mert a magnószalagok meghallgat|sa ut|n biztos lehetett benne, hogy a Don csal|dja részéről nem fenyeget semmiféle veszély, vagyis nem lesz véres Vendetta. New Jerseyben élt feleségével és kamaszkorú l|ny|val, akiket im|dott és kényeztetett. H|z|t a létező legkorszerűbb riasztórendszer védte, no meg a két kutya. Az |llam nem sajn|lta a pénzt, ha az ügynökök biztons|g|ról volt szó. Mivel a felesége nem akarta megtanulni a fegyverforgat|st, Cilke úgy döntött, a környékbeliek előtt nem fedi fel kilétét. A szomszédoknak azt mondta, ügyvédként keresi a kenyerét (egyébként valóban jogot végzett), sőt a l|nya is azt hitte, hogy apja egy New York-i ügyvédi iroda munkat|rsa. Otthon mindig gondosan elz|rta szolg|lati pisztoly|t és FBI-igazolv|ny|t.

Sose ment kocsival a vasút|llom|sra, ha a v|rosba készült, nehogy valaki ellopja az autór|diót. Amikor visszaérkezett New Jerseybe, mobiltelefonj|n felhívta a feleségét, ő pedig érte ment a vonathoz. Kocsival öt percig se tartott az út haz|ig. Ezen az estén Georgette mosolyogva megölelte, megcsókolta, a l|nya, Vanessa pedig boldogan ugrott a nyak|ba. A két kutya a pór|zt r|ngatva szökdécselt körülötte. Mind az öten kényelmesen elfértek a hatalmas Buickban. Cilke nagy becsben tartotta a mag|néletét. Csal|dja körében teljes biztons|gban érezte mag|t, otthon mindig nyugalom, békesség v|rta. Tudta, hogy a felesége szereti, sőt őszintén csod|lja, amiért munk|ja sor|n sosem alkalmaz aljas trükköket, sosem veri |t embert|rsait, és b|rmit követtek is el, mindenkivel egyform|n igazs|gos. Ő viszont tisztelte Georgette intelligenci|j|t, s bízott benne annyira, hogy a munk|j|ról is meséljen neki. Persze nem sz|molhatott be mindenről; eszébe sem jutott, hogy kifecsegje a szakmai titkokat. Georgette ezt nem is kív|nta tőle. Sosem faggatta, lekötötte a saj|t munk|ja: a történelem leghíresebb asszonyairól írt könyveket, etik|t tanított az egyik helybeli főiskol|n, és lelkesen küzdött különféle t|rsadalmi célokért. Lesz|llt az este. Cilke a tűzhely körül tüsténkedő feleségét nézte, aki a vacsor|t készítette. Az asszony szépsége mindig elbűvölte. Elégedetten figyelte, ahogy Vanessa terítés közben még a legapróbb mozdulataival is az anyj|t ut|nozza, s m|ris olyan könnyed léptekkel j|r fel-al|, ak|r egy kecses balerina. Georgette sem takarítónőt, sem bej|rónőt nem engedett be a h|zba. Úgy vélte, egy asszonynak kötelessége ell|tni a csal|dj|t. L|nyukat is ön|llós|gra nevelte. Vanessa m|r hatéves kor|ban bevetette az |gy|t, kitakarította a szob|j|t, sőt a főzésben is segített az édesanyj|nak. Mint mindig, Cilke most is azon tűnődött, vajon miért szereti ennyire a felesége. Úgy érezte, ő a vil|g legboldogabb embere. Később, miut|n Vanessa lefeküdt, és Cilke gondosan ellenőrizte, jól működik-e a csengő, hogy a kisl|ny jelezni tudjon, ha szüksége van r|juk, a h|zasp|r visszavonult a h|lószob|ba. Cilke még ennyi év ut|n is izgatottan, az örömtől szinte reszketve v|rta, hogy felesége levetkőzzön. Georgette nagy, okos, szürke szeme f|tyoloss| v|lt, amikor v|gyakozva a férjére pillantott. Akkor sem engedte el a kezét, amikor mély |lomba merült. Cilke abban az időben ismerkedett meg vele, amikor a kisebb terrorcselekmények elkövetésével gyanúsított radik|lis egyetemi szervezetek ügyében nyomozott. Georgette politikai aktivista volt, s történelmet tanított egy kis New Jersey-i főiskol|n. Hamarosan kiderült, hogy a liber|lis gondolkod|sú ifjú tan|rnőnek semmi köze a szélsőségesen radik|lis csoportokhoz. Cilke ezt bele is írta a jelentésébe. Amikor a nyomoz|s sor|n kihallgatta Georgette-et, nagyon meglepődött, a l|nyban ugyanis nem volt semmiféle előítélet vagy gyűlölet vele, az FBI-ügynökkel szemben. Épp ellenkezőleg. Kifejezetten érdekelte Cilke munk|ja és az Iroda |ltal r|bízott feladatokhoz való viszonya, ő pedig, önmaga sz|m|ra is megdöbbentő módon, őszintén v|laszolt a v|ratlan kérdésekre: úgy érzi, meg kell védenie a t|rsadalmat, amely nem tud rendszab|lyok nélkül élni. Félig-meddig tréf|san azt is hozz|tette, hogy ő afféle védőpajzs a Georgette-hez hasonló jó sz|ndékú |llampolg|rok és azok között, akik a saj|t céljaik érdekében akarj|k ki- és felhaszn|lni őket. Nem sok|ig j|rtak együtt; hamarosan összeh|zasodtak. Valószínűleg azért döntöttek mindketten a gyors esküvő mellett, mert nem akart|k, hogy a józan ész, az alapos megfontol|s közbelépjen, és tönkretegye szerelmüket, arra ugyanis m|r néh|ny hét ut|n r|jöttek, hogy |ltal|ban mindenről homlokegyenest ellenkező a véleményük. Cilke nem osztotta Georgette nézeteit, a l|ny viszont semmit sem tudott arról a vil|gról, amelyben a fiatal ügynök a mindennapjait élte. Az Irod|tól pedig, amelyről Cilke mindig

tisztelettel, sőt hódolattal nyilatkozott, végképp nem volt elragadtatva. Persze azért türelmesen végighallgatta, amikor Cilke arról panaszkodott, milyen undorítónak tal|lja azt a r|galomhadj|ratot, amit az FBI szentként im|dott hajdani igazgatója, J. Edg|r Hoover ellen indítottak. – Most azt mondj|k róla, hogy titokban homoszexu|lis volt, azonkívül vakbuzgó reakciós. Pedig ez nem igaz. Valój|ban fejlett hivat|studattal rendelkezett, csak a liber|lis szellem hi|nyzott belőle – magyar|zta szenvedélyesen. – Az ostoba firk|szok gyakran v|dolj|k az FBI-t azzal, hogy olyan, mint a Gestapo vagy a KGB. De ez szemenszedett hazugs|g. Mi soha senkit nem kínzunk meg és nem tartóztatunk le alaptalanul, hamis bizonyítékokra t|maszkodva, mint péld|ul a New York-i rendőrség. És nem rejtünk el |ltalunk gy|rtott bűnjeleket |rtatlan emberek lak|s|ban. Nem mi tehetünk róla, ha ezeket az egyetemista sr|cokat r|cs mögé dugj|k. A jobboldal teszi tönkre őket, mert fogalma sincs, hogyan kell bölcsen politiz|lni. Georgette mosolyogva hallgatta ezt a védőbeszédet, és meghatotta Cilke lelkesedése. – Ne v|rd el tőlem, hogy megv|ltozzam – mondta a férfinak. – De ha mindez igaz, akkor nincs köztünk vita. – Nem v|rom el, hogy megv|ltozz – felelte Cilke. – És ha az FBI b|rmikor közénk akarna |llni, akkor m|s munk|t keresek magamnak. – Nem kellett megmagyar|znia, hogy ez sz|m|ra mekkora |ldozatot jelentene. De erre az |ldozatra is képes lett volna Georgette-ért, hiszen h|nyan mondhatj|k el magukról, hogy maradéktalanul boldogok, és van egy olyan ember a vil|gon, akiben tökéletesen megbíznak? A vil|g minden kincséért sem adta volna oda azt a jóleső érzést, hogy oltalmazhatja az asszonyt, és testben-lélekben hűséges lehet hozz|. Georgette is minden pillanatban érezte, hogy férje éberen őrködik élete és biztons|ga fölött. Cilke-et gyakran vezényelték tov|bbképzésre. Ilyenkor szinte elviselhetetlenül hi|nyzott neki a felesége. M|s nőre r| se nézett; esze |g|ban se volt megcsalni Georgette-et. Alig v|rta, hogy hazatérhessen hozz|, újra l|ssa kedves mosoly|t és éjjel |tölelhesse meghitten ismerős, meztelen testét. Tudta, hogy az asszony mindig megbocs|t neki, ha a munka elszólítja mellőle, s ez a mindent elnéző szeretet valós|gos |ld|s volt sz|m|ra. Boldogs|g|t azonban néha megzavart|k azok a titkok, amelyeket el kellett hallgatnia a felesége elől. Nem mesélhetett neki a szolg|lat közben gyakran felmerülő súlyos problém|król, sem arról a bűnökkel teli, aljas vil|gról, amelyben önmagukat szentnek |lc|zó, valój|ban azonban romlott, képmutató gazemberek élnek. Pedig munk|ja sor|n napról napra szembesülnie kellett velük, s érezte, hogy megmérgezik az életét. Georgette-hez menekült előlük, de nem beszélhetett róluk, s ez a tudat igencsak megviselte. Még h|zass|guk elején, amikor reszketett a félelemtől, nehogy elveszítse épphogy megtal|lt boldogs|g|t, olyasmit tett, amit azóta is szégyellt. Polosk|kat telepített a saj|t h|z|ba, s felesége minden szav|t magnószalagra rögzítette, amit azt|n a pincében hallgatott meg a legnagyobb titokban. Egy teljes éven |t a fülét hegyezve figyelt a legapróbb hangsúlyokra is. Georgette ki|llta a prób|t; sosem volt rosszindulatú vagy kicsinyes, és a hűtlenség gyanúj|nak még az |rnyéka sem vetődhetett r|. Cilke valós|gos csod|nak tekintette, hogy sz|mtalan hib|ja ellenére az asszony még mindig szereti, s elviseli, hogy ő merő kötelességtudatból vad|szik embert|rsaira, miközben a cselszövéstől sem riad vissza. De egyfolyt|ban kínozta a félelem, nehogy Georgette egy szép napon r|jön, kivel is él együtt valój|ban, s megundorodjon tőle. Ez volt az oka, hogy munk|j|ban egyre nagyobb követelményeket |llított maga elé, egyre magasabbra rakta a lécet, s kínosan ügyelt a j|tékszab|lyok betart|s|ra. Ennek köszönhette jó hírét mind a szakm|ban, mind az alvil|gban.

Georgette sosem kételkedett benne. Feltétlen bizalm|ról tanús|got is tett, amikor huszadmagukkal vendégségbe hívt|k őket az igazgató h|z|ba, amolyan félhivatalos összejövetelre, ami óri|si megtiszteltetésnek sz|mított. Az est folyam|n az igazgató szerét ejtette, hogy néh|ny percig négyszemközt beszélgethessen Cilke-kel és feleségével. Georgette-hez fordulva így szólt: – Úgy tudom, ön sz|mos liber|lis szellemű ügyben vesz részt. Természetesen tiszteletben tartom az ehhez való jog|t. De tal|n nincs teljesen tiszt|ban vele, hogy ezzel tönkreteheti Kurt karrierjét az Irod|n|l. Georgette r|mosolygott az igazgatóra. – Teljesen tiszt|ban vagyok vele, uram, sőt azzal is, hogy az Iroda megbocs|thatatlan hib|t követne el, ha emiatt Kurtnak t|voznia kellene. Persze ha a tevékenységem túl nagy problém|t okozna, a férjem haladéktalanul felmondana – mondta komolyan. Az igazgató egy pillanatig szóhoz sem jutott. Meglepetten meredt Cilke-re. – Ez igaz? – kérdezte tőle. – Valóban felmondana? – Igaz, uram – v|gta r| Cilke haboz|s nélkül. – Ha óhajtja, m|r ma este megírom a felmondólevelemet, és holnap reggel eljuttatom önhöz. – Eszébe ne jusson! – nevetett az igazgató. – A mag|hoz hasonló tehetséges ügynök ritka, mint a fehér holló. – Azt|n szigorús|got színlelve Georgette-re nézett. – Hi|ba, a jóravaló, becsületes férfiak kivétel nélkül papucsférjek – mondta. A szellemes megjegyzésnek sz|nt gyöngécske tréf|n mindh|rman nevettek, mintha így akarn|k kifejezni egym|s ir|nti kölcsönös bizalmukat.

4. FEJEZET Öt hónap telt el a Don hal|la óta. Astorre nem fecsérelte az időt. Kiterjedt megbeszéléseket folytatott a Don nyugalomba vonult régi bar|taival, lépéseket tett annak érdekében, hogy minden bajtól megóvja a Don gyermekeit, és megprób|lta felderíteni a gyilkoss|g körülményeit. Tudta, hogy mindenekelőtt a vakmerő és felh|borító tett ok|t kell kinyomoznia, s persze azt is, ki adhatott parancsot a nagy Don Aprile megölésére. Tiszt|ban volt vele, hogy rendkívül óvatosnak kell lennie. Elsőként Benito Craxxival tal|lkozott Chicagóban. Craxxi tíz évvel kor|bban hagyott fel minden illeg|lis üzleti tevékenységgel, mint a Don, s azóta az orsz|gos maffiabizotts|gban j|tszott vezető szerepet: ő volt a korl|tlan hatalmú, köztiszteletben |lló consiglieri, aki mindent tudott az Egyesült Államokban élő maffiacsal|dok felépítéséről. Ő vette észre először, hogy lassan csökken a nagy csal|dok hatalma, s előre l|tta az elkerülhetetlen hanyatl|st. Ezért döntött úgy, hogy bölcsen visszavonul, és a tov|bbiakban ink|bb a tőzsdén j|tszik. Sz|m|ra is kellemes meglepetés volt, hogy ezzel legal|bb annyi pénzt lophat össze, mint kor|bban, r|ad|sul nem kell v|llalnia a büntetés kock|zat|t. A Don annak idején azt javasolta Astorrénak, hogy Craxxihoz forduljon, ha tan|csra van szüksége. A hetvenéves Craxxi biztons|g|ra két testőr vigy|zott, azonkívül egy sofőrt tartott meg egy fiatal olasz szobal|nyt, aki főzött r|, s a rossz nyelvek szerint a szeretője volt. Az öregúr kitűnő egészségnek örvendett, mert mértékletesen élt; diét|s|n étkezett, s csak hébe-hóba engedett meg mag|nak egy-egy poh|r bort. Rendszerint gyümölcsöt és sajtot reggelizett, omlettet vagy zöldséglevest ebédelt, s mindössze egy szelet borjúvagy marhahúst vacsor|zott vegyes sal|t|val. Naponta csak egy szivart szívott el, azt is

vacsora ut|n, a szacharinnal édesített k|véhoz vagy a kis poh|r |nizslikőrhöz. Okosan b|nt a pénzzel, de ha jónak l|tta, bőkezűen költekezett. Gondosan megv|logatta, kinek ad tan|csot. Tudta, hogy a rossz tan|csadót úgy gyűlölik, ak|r az ellenséget. Astorre kérése elől azonban nem z|rkózott el; nem is tehette volna, hiszen tudta, mivel tartozik Don Aprilénak, aki annak idején készséggel t|mogatta visszavonul|s|t, s az ezzel j|ró veszélyektől sem riadt vissza. Reggelire hívta meg a fiatalembert. Az asztalon két üvegt|lban csillogó s|rga körték, piros alm|k kellették magukat, de a figyelmes h|zigazda friss földieperről, nagy szemű szőlőről és cseresznyéről is gondoskodott, azonkívül többféle ínycsiklandó sajttal kín|lta vendégét. A szobal|ny felszolg|lta a k|vét meg az |nizslikőrt, majd észrevétlenül t|vozott a szob|ból. – Örülök, hogy l|tlak, fiam – fordult Craxxi Astorréhoz. – Szóval Don Aprile úgy rendelkezett, hogy te lépj az örökébe. – Igen – felelte Astorre. – Tudom, hogy alaposan felkészített erre a feladatra – folytatta Craxxi. – Az én kedves öreg bar|tom vil|géletében előrel|tó volt, semmit sem bízott a véletlenre. Sokszor beszélgettünk rólad. Nincs kétségem afelől, hogy helyesen döntött. Erre a feladatra valóban te vagy a legalkalmasabb. Puszt|n az a kérdés, hogy v|llalod-e az ezzel j|ró óri|si felelősséget. – A Don megmentette az életemet, és mindenemet neki köszönhetem – felelte Astorre megnyerő mosollyal. – Ő tett azz|, aki vagyok. Megesküdtem, hogy megoltalmazom a gyermekeit. Ha Nicole net|n nem lesz az ügyvédi iroda t|rstulajdonosa, ha Marcantonio tévécsatorn|ja megbukik, vagy Valeriusszal, isten ments, történik valami, a bankok akkor is biztosítj|k a kényelmes megélhetésüket. Én eddig gondtalanul éltem, és őszintén f|jlalom, hogy ilyen szörnyű körülmények kényszerítenek ennek a nehéz feladatnak az elv|llal|s|ra. De nem szeghetem meg a Donnak adott szavamat, mert ha ilyesmire vetemednék, örökre elveszíteném a hitemet és az önbecsülésemet. Miközben ezt mondta, lelki szemei előtt végigperegtek a boldog gyermekkor legszebb pillanatai, és szíve forró h|l|val telt meg. L|tta mag|t kisfiúként Szicíli|ban, amint a nagyb|tyj|val sét|l a hatalmas hegyek között, s hallgatja a Don letűnt idők hőseiről szóló csod|latos meséit. Akkoriban egy jobb korról |lmodozott, amelyben győz az igazs|g, a hűségeseket megjutalmazz|k, a bűnösök elnyerik méltó büntetésüket, s az erősek, a hatalmasok dicső tetteket visznek véghez. Hirtelen nagyon hi|nyozni kezdett neki a Don és Szicília. – Jól van – szakította félbe Craxxi az |br|ndoz|st, hogy visszazökkentse Astorrét a jelenbe. – Te ott volt|l a tetthelyen. Mondd el, mi történt. A legapróbb részleteket is tudni akarom. Astorre mindent elmesélt. – És biztos vagy benne, hogy mindkét fickó balkezes volt? – kérdezte Craxxi. – Az egyik mindenképpen, de valószínűleg a m|sik is – felelte Astorre. Craxxi bólintott, majd mélyen elgondolkozva mérlegelte a hallottakat. Hosszú percekig szótlanul töprengett, azt|n a fiatalember szemébe nézett. – Azt hiszem, tudom, kik voltak a gyilkosok. De ne hamarkodjuk el a dolgot. Mindenekelőtt azt kell kiderítenünk, ki bérelte fel őket és miért. Nagyon óvatosnak kell lenned, fiam. Jómagam szinte egyfolyt|ban ezen a kérdésen töröm a fejemet, és arra a következtetésre jutottam, hogy valószínűleg Timmona Portella az első sz|mú gyanúsított. De vajon miért ölette meg a nagyb|ty|dat, és kinek akart a kedvében j|rni? Hiszen bizony|ra tiszt|ban volt vele, hogy Don Aprile meggyilkol|sa kock|zatos v|llalkoz|s. Még Timmona is félt a

Dontól. Tudnia kellett, hogy a nagyb|ty|d akkor is végezhet vele, ha visszavonult… Ami a gyilkosokat illeti, szerintem két fivér volt a tettes. Los Angelesben élnek, és az orsz|g legjobb mesterlövészei. Sosem fecsegnek, még a bar|taik közül is kevesen tudj|k róluk, hogy ikrek. Mindketten balkezesek. Egyform|n b|trak, semmitől sem riadnak vissza, és szeretik a kihív|sokat, a veszélyes helyzeteket. Nyilv|n jól megfizették őket. De ez nem elég. Bizony|ra garant|lt|k nekik, hogy a hatós|gok nem fognak teljes gőzzel nyomozni az ügyben. Mindenesetre módfelett furcs|llom, hogy sem a rendőrség, sem az FBI nem tartotta szemmel a székesegyh|zat a bérm|l|s napj|n, elvégre hi|ba vonult vissza Don Aprile, a szövetségiek tov|bbra is vad|sztak r|. Persze mindaz, amit most elmondtam, csak elmélet, semmi több. Neked kell kinyomoznod, mi történt, hogy tényekkel t|maszd al| az elméletemet. És ha kiderül, hogy igazam van, a te dolgod teljes erővel lesújtani a nagyb|ty|d gyilkosaira. – Köszönöm a tan|csot – mondta Astorre. – Most m|r csak egyetlen kérdéssel zaklatn|m, ha megengedi. Ön szerint veszélyben vannak a Don gyermekei? Craxxi v|llat vont. Éppen egy aranys|rga körtét h|mozott. – Nem tudom – felelte. – De ne légy büszke, fiam, ne szégyellj tőlük segítséget kérni, mert nem kétséges, hogy te sem vagy biztons|gban. És fogadj el tőlem még egy jó tan|csot. Kérd meg Mr. Pryort, hogy jöjjön |t Londonból, és bízd r| a bankok vezetését. Igazi szakember, minden tekintetben. – És Bianco? – kérdezte Astorre. – Ő egyelőre maradjon Szicíli|ban – javasolta Craxxi. – Majd ha előbbre jutott|l, újra tal|lkozunk, és megbeszéljük a tov|bbi teendőket. Az öregúr még egy csésze k|vét töltött Astorrénak. A fiatalember felsóhajtott. – Olyan furcsa ez az egész – dünnyögte. – Álmomban sem jutott volna eszembe, hogy egy napon nekem kell megbosszulnom a nagy Don Aprile hal|l|t. – Megértelek, fiam, súlyos terhet veszel a v|lladra – bólogatott Craxxi. – Hi|ba, ilyen könyörtelen az élet, és fiatalon még nehezebb elviselni a sorscsap|sokat. Valerius húsz éve élt a katonai hírszerzés vil|g|ban, amely csöppet se hasonlított ahhoz a mesevil|ghoz, amelyben az öccse töltötte mindennapjait. Szemmel l|thatólag nem lepte meg mindaz, amit Astorrétól hallott. Mintha sz|mított volna r|. – A segítségedre van szükségem – közölte Astorre. – Lehet, hogy a szigorú illemszab|lyaidat is meg kell szegned az ügy érdekében. – Végre kimutattad a fogad fehérjét – jegyezte meg Valerius kimérten. – Kív|ncsi voltam, mikor sz|nod r| magad. – Fogalmam sincs, mire célzol – mondta Astorre kissé meglepetten. – Azt hiszem, nem alkalmas a pillanat, hogy ezt megbeszéljük. Szerintem ugyanis az édesap|tok összeesküvés |ldozata lett, amelyben a New York-i rendőrség és az FBI is részt vett. Tal|n úgy gondolod, hogy csak képzelődöm, de ezt hallottam. – Nem lehetetlen – jelentette ki Valerius. – Azt viszont nem tudom, hogyan segíthetnék, mert az itteni pozíciómban nem jutok hozz| titkos dokumentumokhoz. – De biztosan vannak bar|taid a különböző nyomozóirod|kn|l, ügynökségeknél, akiktől megkérdezhetsz ezt-azt – mondta Astorre. – Erre semmi szükség – felelte Valerius mosolyogva. – Olyan pletyk|sak, ak|r a vénasszonyok. Csak a megfelelő ir|nyba kell terelni a beszélgetést, azt|n m|r megy minden mag|tól. Tudod, hogy körülbelül mire vagy kív|ncsi? – Mindenre, ami az édesap|tok gyilkosaira vonatkozik – v|gta r| Astorre.

Valerius h|tradőlt a karosszékében, és szivarra gyújtott. Ez volt az egyetlen bűne. – Ne szórakozz velem, Astorre – mondta kissé ingerülten. – El|rulok neked valamit. Én is végeztem egy kis helyzetelemzést. Ap|nk vagy alvil|gi lesz|mol|s |ldozata lett, vagy bosszúból ölték meg. Azon is elgondolkoztam, vajon miért bízta r|d a bankok vezetését. Érdekes következtetésre jutottam. Az öreg mindig előrel|tó volt, gondosan megtervezte a jövőt, teh|t nyilv|n ebben az esetben is így j|rt el. Ha téged |llított a csal|d élére, akkor ki is képeztetett erre a feladatra, hogy a megfelelő pillanatban a helyébe léphess. Ez a pillanat most érkezett el. Arról sem feledkeztem meg, hogy tizenegy évig, amíg t|vol volt|l, úgyszólv|n semmit sem tudtunk rólad, az |lc|d pedig túl szép ahhoz, hogy igaz legyen. Velem akarod elhitetni, hogy csak az éneklés meg a lovagl|s érdekel? És ez a széles aranyp|nt, amit |llandóan hordasz, szintén gyanús. – Elhallgatott, mély lélegzetet vett, azt|n megkérdezte: – No, öcskös, mit szólsz az elemzésemhez? – Kitűnő – felelte Astorre. – Remélem, megtartottad magadnak. – Természetesen – nyugtatta meg Valerius kaj|n mosollyal. – De ha telibe tal|ltam, abból egyenesen következik, hogy veszélyes fickó vagy, teh|t olyan lépésektől sem fogsz visszariadni, amelyek adott esetben ak|r végzetesek is lehetnek. Szóval jól jegyezd meg, amit mondok: az |lc|d |tl|tszó, sok|ig nem rejtőzhetsz mögötte. Hamarosan le fognak leplezni. Ami pedig a segítségemet illeti, egyelőre megtagadom. Jól élek, senkivel semmi bajom, és mindazt, amit megtestesítesz, végtelenül ellenszenvesnek tal|lom. Pillanatnyilag ne sz|míts r|m. Ha megv|ltoznak a körülmények, majd jelentkezem. Astorrét egy atlétatermetű nő fogadta a recepción|l, majd bevezette Nicole irod|j|ba. Nicole megölelte és megcsókolta a fiatalembert. Még most is kedvelte; a kamaszkori rom|nc úgy múlt el, hogy nem hagyott sajgó sebeket. – Négyszemközt szeretnék beszélni veled – mondta Astorre. Nicole a testőrhöz fordult. – Magunkra hagyhat bennünket, Helene. Mr. Viol|val biztons|gban vagyok. Helene tetőtől talpig végigmérte Astorrét. Úgy nézett r|, mintha azt akarn|, hogy a vendég akkor se feledkezzen meg a jelenlétéről, ha az ajtó becsukódik mögötte. Elérte a célj|t. Cilke-hez hasonlóan Astorre is rögtön észrevette a belőle sug|rzó mérhetetlen önbizalmat – annak a k|rty|snak az önbizalm|t, akinek adu |sz van a kezében. Tudta, hogy az efféle magabiztoss|g azokra jellemző, akik fegyvert rejtegetnek. Ő is végigmérte Helene-t, mert kív|ncsi volt, hova dughatta el a revolvert. A szűk nadr|g és a testhez |lló blézer alatt csak a nő duzzadó izmainak körvonal|t l|tta, de azt|n észrevette a felsliccelt nadr|gsz|rat. Aha, gondolta, szóval bokahevedert hord a bestia, ott a stukker. Legelbűvölőbb mosoly|val nézett Helene-re, de az rezzenéstelen arccal, kifejezéstelen tekintettel b|mult vissza r|, majd kiment az irod|ból. – Ki vette föl ide ezt a spinét? – kérdezte Astorre Nicole-hoz fordulva, amikor kettesben maradtak. – A papa – felelte Nicole. – Remekül bev|lt. Elképesztő ügyességgel hajítja ki mindazokat, akik tolakodóv| v|lnak. – Elhiszem – mondta Astorre. – Sikerült megszerezned az FBI-tól ap|d dossziéj|t? – Igen – dünnyögte Nicole komoran. – Még soha életemben nem olvastam ennyi szörnyűséget. Egyszerűen el se tudom hinni. Szerintem üres feltételezések, amelyekre nincs bizonyíték. Nem is lehet. Képtelenség! Astorre tudta, hogy a Don azt akarn|, a vil|gért se mondja meg Nicole-nak az igazat, ezért csak annyit kérdezett: – Megkaphatn|m néh|ny napra azt a dossziét?

Nicole az ügyvédekre jellemző pókerarccal nézett r|. – Nem hiszem, hogy sokra mennél vele. Arra gondoltam, hogy előbb elemzést készítek róla, al|húzom benne a lényeget, és csak azut|n adom a kezedbe. Tulajdonképpen nincs benne olyasmi, ami a segítségedre lehetne. Tal|n az lenne a legjobb, ha nem olvasn|d el, és a fivéreim se néznének bele. Astorre elgondolkodva pillantott r|. – Miért? Olyan rémes? – kérdezte mosolyogva. – Adj egy-két napot, hogy alaposan tanulm|nyozhassam – tért ki az egyenes v|lasz elől Nicole. – Ezek a szövetségiek egytől egyig szar alakok. – Szólj, ha végeztél. Nekem később is r|ér. De egy pillanatig se feledkezz meg róla, hogy veszélyes ügybe keveredtél. Vigy|zz magadra. – Vigy|zok – ígérte Nicole. – Helene mellettem van. – És én is, ha szükséged van r|m – mondta Astorre, közben megsimogatta Nicole karj|t, hogy megnyugtassa. Az asszony olyan v|gyakozó pillant|ssal nézett föl r|, hogy kezdte kissé kényelmetlenül érezni mag|t. – Csak hívj fel, és jövök. Nicole elmosolyodott. – Majd jelentkezem. De jól vagyok. Sőt remekül. Nem kell aggódnod értem. – Ez volt az igazs|g. Alig v|rta az estét. Egy hihetetlenül vonzó, elbűvölő diplomat|val beszélt meg tal|lkozót. Fényűzően berendezett, hat monitorral felszerelt eleg|ns irod|j|ban Marcantonio Aprile a legnagyobb New York-i rekl|mügynökség vezetőjével, Richard Harrisonnal t|rgyalt. A magas, arisztokratikus külsejű, kifog|stalanul öltözött férfi úgy nézett ki, mint aki fiatalabb kor|ban fotómodellként kereste a kenyerét, üzletemberként azonban a legr|menősebb c|p|k közé tartozott. Az ölében lévő aktat|sk|ban videokazett|k sorakoztak. Elővette az egyiket, majd irigylésre méltó magabiztoss|ggal, Marcantoniótól engedélyt se kérve föl|llt, az egyik monitorhoz lépett, és beillesztette a kazett|t a lej|tszóba. – Ezt nézd meg! – mondta. – Az illető nem az én ügyfelem, de szerintem az ötlet egyszerűen fantasztikus. A videoszalag az amerikai pizz|t rekl|mozta, amit az unalomig ismert szt|rok helyett ezúttal Mihail Gorbacsov, a hajdani Szovjetunió utolsó elnöke aj|nlott a nézők figyelmébe. Méltós|gteljesen, egyetlen szó nélkül etette az unok|it, miközben óri|si tömeg éljenezte. Marcantonio r|mosolygott Harrisonra. – A szabad vil|g újabb diadala – jegyezte meg kissé epésen. – De miért olyan nagy sz|m ez? – Azért, mert a Szovjetunió egykori elnöke most itt bohóckodik egy rekl|mfilmben, és amerikai pizz|t |rul. Amerikai pizz|t! H|t nem elképesztő'? És úgy tudom, mindössze félmilliót kapott érte! – Oké, ezt értem – mondta Marcantonio. – De miért csin|lja ezt? – H|t miért v|llalkozik valaki ilyen megal|zó produkcióra? – kérdezett vissza Harrison. – Azért, öregem, mert égető szüksége van a pénzre! Marcantoniónak hirtelen az apja jutott eszébe. A Don vetette meg ennyire az olyan embert, aki hi|ba uralkodott egy egész vil|gbirodalom fölött, mégsem tudott anyagi jólétet biztosítani a csal|dj|nak. Don Aprile nyilv|n hülyének nézte volna Gorbacsovot. – Tanuls|gos történelmi lecke, és sok mindent el|rul az emberi lélekről – mondta Marcantonio. – De még mindig nem értem, miért olyan nagy sz|m. Harrison az aktat|sk|ra mutatott. – Nem ez az egyetlen ebben a műfajban. Többet is hoztam. Igaz, hogy azok valamivel meredekebbek, és lehet, hogy nagyobb ellen|ll|sba fognak ütközni. De téged jól ismerlek, sok közös v|llalkoz|sunk volt. Tudom, hogy

szereted a merész dolgokat, ezért fordulok hozz|d. Ezeket a rekl|mokat az isten is a te tévécsatorn|dnak teremtette. Ha bemutatod őket, te kapod meg az egész sorozatot. – El sem tudom képzelni, hogy ezek n|lam kerüljenek képernyőre – közölte Marcantonio. Harrison kazett|t cserélt. – Ne hamarkodd el a döntést, előbb nézd meg a többit is. Megszereztük a jogot, hogy elhunyt hírességeket szerepeltethessünk a rekl|mjainkban. Gondolj csak bele, micsoda veszteség lenne, ha ezek a halott nagys|gok örökre eltűnnének az életünkből! Csakhogy mi nem engedjük! A régi dicsőségükben t|masztjuk fel őket! Peregni kezdett a film. Az egym|st követő kock|kon Teréz anya |polta a kalkuttai szegényeket és betegeket. Gyöngéd szeretettel hajolt a szenvedők és a haldoklók fölé. Egy újabb snitten ragyogó arccal, mégis megindító, j|mbor al|zattal éppen a Nobelbékedíjat vette |t. Vill|mgyors v|g|s következett, s az operatőr ismét a kalkuttai utc|n kapta lencsevégre, amint hatalmas kondorból levest osztott az éhezőknek. Az eddigi fekete-fehér felvételek ut|n valós|gos színorgia k|pr|ztatta el a nézőt. Üres t|nyérral a kezében eleg|ns férfi lépett az imm|r csillogóra suvikszolt kondérhoz, s így szólt a levest osztó gyönyörű fiatal nőhöz: – Én is megkóstolhatom? Azt mondj|k, nagyon finom! – A fiatal nő sug|rzó mosollyal merte a férfi t|nyérj|ba a levest, az pedig elragadtatott |br|zattal kanalazni kezdte. Ismét v|ltott a kép. A szupermarket polcain hosszú sorokban |lltak a konzervek. Valamennyin jól l|tszott a „Kalkutta” m|rkanév, közben a következő rekl|mszöveg hallatszott: „A t|pl|ló és ízletes Kalkutta leves ut|n gazdag és szegény egyar|nt megnyalja mind a tíz ujj|t! Kóstolja meg Ön is a Teréz anya receptjei szerint készült Kalkutta levest!” – Mit szólsz hozz|? – kérdezte Harrison. – Szerintem nagyon ízléses! A nézők el lesznek ragadtatva tőle. Marcantonio v|lasz helyett felhúzta a szemöldökét. Harrison ismét kazett|t cserélt. Diana hercegnő jelent meg a képen gyönyörű hófehér menyasszonyi ruh|j|ban, h|ttérben a Buckingham-palot|val. Azt|n K|roly herceggel t|ncolt, majd a kir|lyi csal|d tagjaival együtt az ünneplő tömeg hódolat|t fogadta. A vill|mgyorsan pergő snittekhez kísérőszöveg is tartozott: „Minden hercegnő r|tal|l a maga hercegére. Ennek a hercegnőnek azonban volt egy féltve őrzött titka.” Szép, fiatal modell eleg|ns parfümös krist|lyüveget emelt a magasba, hogy jól l|tsszon a m|rkanév, majd így szólt: – A Princess intimspray Önnek sem fog csalód|st okozni. Nincs az a herceg, akit illata el ne bódítana! Marcantonio megelégelte a dolgot. Megnyomott egy gombot az íróasztal|n, és a képernyő nyomban elsötétült. – V|rj, ne kapcsold ki! – mondta Harrison. – Nézd meg a többit is! Marcantonio megr|zta a fejét. – Hagyjuk ezt, Richard. Nem vagyok kív|ncsi r|juk. Tudod, hogy b|mulom a jobbn|l jobb ötleteidet, de most elképesztő érzéketlenségről tettél tanúbizonys|got. Ne is |br|ndozz róla, hogy r|m sózhatod ezeket a rekl|mokat! – De a nyereség bizonyos sz|zalék|t jótékony célra aj|nlan|nk fel! – hőbörgött Harrison. – És egyik ízlésesebb, mint a m|sik! Azt hittem, kapva kapsz ezen a p|ratlan lehetőségen! Elvégre bar|tok vagyunk! – Sosem tagadtam – mondta Marcantonio. – Ennek ellenére nem veszem meg őket. Harrison fejcsóv|lva rakta vissza a kazett|kat az aktat|sk|j|ba. Marcantonio egy ideig szótlanul nézte, azt|n megkérdezte: – Mondd, a többieknek hogy tetszett a Gorbacsov-rekl|m?

Harrison v|llat vont. – Sehogy. Ez a szerencsétlen flót|s m|r arra se jó, hogy pizz|t |ruljon. Marcantonio napi munk|ja végeztével a napt|rra nézett és felsóhajtott. Este is dolga volt, az Emmy-díj |tad|s|n kellett részt vennie. A tévécsatorna h|rom asztalt foglalt a vezetőségnek meg a szt|roknak, hiszen több művészt jelöltek a szakmai elismerésre. Marcantonio bar|tnőjével, a híres komment|torral, Mathilde Johnsonnal készült megjelenni a g|l|n. Irod|j|hoz kényelmes h|lószoba és fürdőszoba is tartozott, sőt ruh|i jó részét is itt tartotta. Gyakran dolgozott késő éjszak|ig, s olyankor m|r nem volt kedve hazamenni. Most f|radtan lezuhanyozott, mag|ra kapta a szmokingj|t, azt|n elindult. Az ünnepségen jó néh|ny díjnyertes művész a színpadról mondott köszönetet neki, a siker kov|cs|nak. Ez persze jólesett, de amíg lelkesen tapsolt és gratul|lt, arra gondolt, hogy az év folyam|n h|ny hasonló eseményen kell feltétlenül ott lennie. Oscar-díj, közönségdíj, az Amerikai Filmintézet különdíja, az idős művészeknek odaítélt életműdíj és így tov|bb… Úgy érezte mag|t, mint az a tan|r, aki jutalmat osztogat a jó tanulóknak, hogy azok hazaszaladhassanak és büszkén megmutathass|k szüleiknek a dicsérő oklevelet. Hirtelen elszégyellte mag|t – hiszen nagyon jól tudta, hogy ezek a művészek megérdemlik a kitüntetést, s az elismerésre éppolyan szükségük van, mint a vele j|ró pénzre. A g|la ut|n azzal szórakozott, hogy azokat a színészeket figyelte, akik még nem futottak be, s ezért egym|st taposva prób|ltak a magafajta befoly|sos tévések meg a neves magazinok szerkesztői közelébe férkőzni. L|tta, hogy egy közismert lap híres riporternőjét valós|ggal körülzsongj|k a szabadúszók, a hölgy pedig gyanakodva, bizalmatlanul, de azért kényszeredetten szívélyes mosollyal |llja a rohamot, mint Pénelopé, aki a jelenlévőknél azért hangy|nyival nagyobb kaliberű udvarlóra v|r. És ott voltak persze a nagymenők is, a kiküldött tudósítók, ezek az intelligens, karizmatikus, tehetséges nők és férfiak, akik nem tudt|k eldönteni, mihez kezdjenek: azokat a szt|rokat udvarolj|k-e körül, akiket mikrofonvégre akarnak kapni, vagy azokat prób|lj|k-e ler|zni, akik minden|ron interjút akarnak adni nekik, b|r a kutya se kív|ncsi r|juk. A híres színészek, a tévésorozatok szt|rjai reménykedve és v|gyakozva sürögtekforogtak a filmesek körül. M|r elég sikeresek voltak ahhoz, hogy a televízióról a filmre nyergeljenek |t, persze abban bízva, hogy soha többé nem kell visszatérniük a szappanoper|k vil|g|ba. Marcantonio tudta, hogy sokakat keserű csalód|s fog érni, s a végén két szék között a pad al| esnek. De most m|r az egész g|la nem érdekelte. Belef|radt az |llandó mosolyg|sba, a vesztesek jókedvű vigasztal|s|ba és biztat|s|ba, a győztesek tömjénezésébe. Mindez teljesen kimerítette. Mathilde odasúgta neki: – Feljössz hozz|m, ha megszabadulunk innen? – Nem hiszem – felelte Marcantonio. – F|rasztó napom volt, és ez az ünnepség végképp kikészített. – Megértem – mondta Mathilde őszinte együttérzéssel. Ő is éjt nappall| téve dolgozott. – Majd m|skor tal|lkozunk. Egész héten a v|rosban leszek. Jó bar|tok voltak, mert egyiküknek sem kellett a saj|t karrierje érdekében kihaszn|lnia a m|sikat. Mathildénak, a befutott komment|tornak nem volt szüksége se mentorra, se p|rtfogóra, Marcantonio pedig egyébként sem foglalkozott a hírműsorokkal; az új szt|rok felfedezését az egyik jó szemű beosztottj|ra bízta. Kettőjük

kapcsolata az adott körülmények között nemigen végződhetett h|zass|ggal. Mathilde rengeteget utazott; Marcantonio minimum napi tizenöt ór|t dolgozott. De jó haverok módj|ra, ha alkalmuk adódott, együtt töltötték az éjszak|t. Ilyenkor szeretkeztek, elmesélték egym|snak a legfrissebb szakmai pletyk|kat, és együtt jelentek meg olyan t|rsadalmi eseményeken, mint péld|ul ez a díj|tadó ünnepség. Egyikük életében sem ez a kapcsolat volt a legfontosabb. Tiszteletben tartott|k egym|s szabads|g|t. Ha Mathilde hébe-hóba beleszeretett valakibe, akkor az éjszakai randevúkat egyszerűen kihagyt|k a programból. Mivel Marcantonio sose szeretett bele senkibe, sz|m|ra ez nem jelentett problém|t. Ezen az estén úgy érezte, elege van az egész vil|gból. Még fel is derült, amikor hazatérve Astorre v|rt r| a hallban. – Örülök, hogy l|tlak! – üdvözölte mosolyogva a fiatalembert. – Hol j|rt|l, hogy ennyi ideig ide se toltad a képedet? M|r azt hittem, elvesztél valahol! – Sok dolgom volt – felelte Astorre. – Fölugorhatok hozz|d egy italra? – H|t persze, gyere csak – biztatta Marcantonio. – De mi ez a titkolóz|s? Miért az éj leple alatt jössz el hozz|m? Fel is hívhatt|l volna. Ha elmegyek arra az estélyre, amelyre meghívtak, ak|r hajnalig is itt dekkolhatt|l volna. – Nem baj – mondta Astorre. Azt elfelejtette közölni, hogy egész este figyeltette az unokab|tyj|t, teh|t pontosan tudta, mikor ér haza. A lak|sban Marcantonio mindkettőjüknek italt töltött. Astorre kissé zavartnak l|tszott. – Ugye te javaslatot tehetsz a tévénél, hogy milyen műsorokat készítsetek? – kérdezte. – M|st se teszek, csak javaslatokat! – felelte nevetve Marcantonio. – Remek! Akkor van egy ötletem a sz|modra – közölte Astorre. – A téma az édesap|d meggyilkol|s|val függ össze. – Nem! – v|gta r| haboz|s nélkül Marcantonio. A szakm|ban m|r híres volt ez a nem; mindenki tudta, hogy végleges és megm|síthatatlan, s ha egyszer kimondta, nem érdemes tov|bb vitatkozni vele. Astorre azonban nem ijedt meg tőle. – Ne utasítsd vissza a javaslatomat anélkül, hogy meghallgattad volna – mondta az unokab|tyj|nak. – Nem bóvlival h|zalok. A b|ty|d és a húgod biztons|g|ról van szó, sőt a tiédről is. – Egy pillanatig hallgatott, majd széles mosollyal hozz|tette: – Meg persze az enyémről. – Oké, hallgatlak. – Marcantonio fürkésző pillant|ssal méregette az unokaöccsét. Hirtelen úgy érezte, eddig félreismerte, és tal|n mégsem olyan könnyelmű, felelőtlen kölyök, amilyennek l|tszik. – Azt akarom, hogy forgass egy dokumentumfilmet az FBI-ról – jelentette ki Astorre. – Elsősorban és mindenekelőtt arról, hogyan sikerült Kurt Cilke-nek tönkretennie a maffiacsal|dok zömét. Óri|si közönségsiker lesz. Majd megl|tod. Marcantonio bólintott. – Mi a célod vele? – Az, hogy kiderítsem, ki ez a Cilke valój|ban, mert m|sképp nem tudok inform|ciót szerezni róla – felelte Astorre. – Túl veszélyes lenne szimatolni ut|na. De ha dokumentumfilmet készítesz róla, egyetlen korm|nyhivatal se mer majd akadékoskodni. A forgat|s ürügyén megtudhatod, hol lakik, milyen módszerekkel dolgozik, hol helyezkedik el az FBI hatalmi struktúr|j|ban, van-e valami rejtegetnivalója és így tov|bb. Minden adatra szükségem van. – Sem az FBI, sem Cilke nem lesz hajlandó együttműködni – mondta Marcantonio. – Így nehéz lesz dokumentumfilmet csin|lni. – Töprengve nézett maga elé. – Ma m|r nem úgy mennek a dolgok, mint Hoover idejében. Ezek az új fiúk nem teregetik ki a k|rty|ikat.

– Te r| tudod venni őket az együttműködésre – győzködte Astorre. – Biztos vagyok benne. Szükségem van a segítségedre. Seregnyi producer és oknyomozó riporter |ll a rendelkezésedre. Értsd meg, hogy mindent tudnom kell a fickóról. Mindent! Azt hiszem, benne volt az ap|d és a csal|dunk elleni összeesküvésben. – Ez őrültség! – hördült fel Marcantonio. – Lehet – bólintott Astorre. – Tal|n nem is igaz. De biztosan tudom, hogy a Don nem egyszerű alvil|gi lesz|mol|s |ldozata lett. És ennek a Cilke-nek igencsak furcs|k a módszerei. Az a benyom|som, mintha ink|bb eltüntetné a nyomokat, ahelyett hogy napvil|gra hozn| őket. – Oké, tegyük fel, hogy segítek neked, és megszerzem a szükséges inform|ciót. De mit tehetsz, ha megtudod, amit akarsz? Astorre mosolyogva t|rta szét a karj|t. – Hogy mit tehetek, Marc? Az attól függ. Ahhoz előbb mindent tudnom kell Cilke-ről, azt|n majd megl|tjuk. Tal|n egyezséget köthetek vele, hogy sz|lljon le a csal|dról. De mindenképpen l|tnom kell a dokumentumokat. Megígérem, hogy nem készítek róluk m|solatot, teh|t nem lesz semmi bajod belőle. Marcantonio úgy b|mult r|, mintha először l|tn| ezt a rokonszenves, megnyerő fiatal arcot. – Kív|ncsi vagyok, ki vagy te valój|ban, Astorre – mondta elgondolkozva. – Az öreg r|d bízta a bankok vezetését. Miért? Hiszen te |llítólag csak makarónit import|lsz. Én mindig azt hittem, afféle aranyos, hóbortos kölyök vagy, aki im|d vörös kab|tban lovagolni és olasz dalokat énekelni. De ap|m szóba se |llt volna egy olyan alakkal, amilyennek l|tszol. Astorre elmosolyodott. – Felhagytam az énekléssel, és egyre ritk|bban lovagolok. Tudod, öregem, a Donnak mindig jó szeme volt, és ő bízott bennem. Jól tennéd, ha követnéd a péld|j|t. – Egy pillanatra elhallgatott, azt|n komolyan hozz|tette: – Azért v|lasztott engem, hogy ne a gyermekeit érje t|mad|s. Nemcsak kiszemelt, hanem fel is készített a feladatra. Nagyon szeretett, de mindig tudtam, hogy engem szívesebben |ldozna fel, mint benneteket. Ilyen egyszerű. – Szóval te szembe tudsz sz|llni azokkal, akik esetleg az életünkre törnek? – kérdezte Marcantonio. – De még mennyire! – v|gta r| Astorre. Kényelmesen h|tradőlt a fotelban, és olyan vészjósló mosollyal nézett az unokab|tyj|ra, mint egy filmszínész, aki az elvetemült maffiózót alakítja valamelyik szappanoper|ban. Remekül csin|lta. Marcantonio a gyakorlott szakember szemével nézte, majd elismerően csettintett. – Őstehetség vagy, öcskös! – mondta nevetve, azt|n komolyra fordította a szót. – Teh|t nekem csak az inform|ciót kell megszereznem? Biztos, hogy nem fogok belekeveredni az ügybe? – kérdezte. – Biztos – nyugtatta meg Astorre. – Téged nem képeztek ki ilyesmire. – Adsz néh|ny nap gondolkod|si időt? – Nem – közölte kertelés nélkül Astorre. – Ha nem v|llalod, egyedül kell szembesz|llnom velük. Marcantonio bólintott. – B|rmennyire kedvellek, nem segíthetek. Túl kock|zatos. Astorrét meglepte, hogy Cilke Nicole irod|j|ba hívta tal|lkozóra. Az ügynök a helyettesét, Bill Boxtont is mag|val hozta, azonkívül ragaszkodott hozz|, hogy Nicole is jelen legyen a megbeszélésen. Nem köntörfalazott, rögtön a t|rgyra tért. – Tudom|somra jutott, hogy Timmona Portella egymilli|rd doll|rt kív|n elhelyezni az önök bankjaiban. Így van?

– Ez titkos inform|ció – közölte Nicole. – Miért kellene v|laszolnunk erre a kérdésre? – Azt is tudom, asszonyom, hogy ezzel az aj|nlattal m|r az ön édesapj|t is megkörnyékezte – folytatta Cilke, mintha meg se hallotta volna a kérdést. – Don Aprile azonban visszautasította az aj|nlatot. – Vajon mi köze mindehhez az FBI-nak? – faggatta Nicole az ügynököt, de olyan hangnemben, mintha azt mondan|: „Kösd fel magad, te szemét!” Cilke-et azonban nem tudta kihozni a sodr|ból. – Azért érdeklődünk az ügy ir|nt, mert véleményünk szerint Portella a k|bítószer-kereskedelemből sz|rmazó pénzét akarja ezzel a módszerrel tiszt|ra mosni – magyar|zta Astorréhoz fordulva. – Szeretnénk, ha önök együttműködnének vele, hogy minden lépését figyelemmel kísérhessük. Az a kív|ns|gunk, hogy alkalmazz|k a bankban az egyik könyvelőnket. – Kinyitotta az aktat|sk|j|t. – Ezeket az iratokat kell al|írniuk, hogy mindkettőjük védelmét biztosítani tudjuk. Nicole elvette tőle a dokumentumot, és vill|mgyorsan elolvasta a kétoldalas szöveget. – Ne írd al|! – figyelmeztette Astorrét. – A bank ügyfeleit megilleti az adatvédelem, a bank pedig nem adhat ki titkos inform|ciót. Ha az urak be akarnak tekinteni Portella sz|ml|j|ba, akkor előbb kérjenek bírói meghatalmaz|st. Astorre is figyelmesen végigolvasta az iratot, azt|n r|mosolygott Cilke-re. – Én bízom önben – mondta, majd al|írta a dokumentumot, és visszaadta az ügynöknek. – És az együttműködésünkért cserébe mit tud felaj|nlani? – kérdezte Nicole. – Miért jó az nekünk, ha segítjük az FBI munk|j|t? – Azért, mert így teljesíthetik |llampolg|ri kötelességüket – felelte Cilke. – Esetleg elnöki dicséretben részesülnek, s egyúttal megakad|lyozhatj|k, hogy a bankfelügyelet alaposan |tvil|gítsa a bankjaikat. Mint tudj|k, az ilyesmi sok bajt okozhat, ha nem teljesen tiszt|k. – Ha megengedi, kérdeznék valamit a nagyb|ty|m meggyilkol|s|val kapcsolatban – szólalt meg Astorre. – Megengedem – közölte Cilke. – Ki vele! – A rendőrség miért nem tartotta szemmel a székesegyh|zat a bérm|l|s idején? – Azért, mert Paul Di Benedetto főfelügyelő úgy döntött, nem szükséges – felelte Cilke. – A helyettese, egy Aspinella Washington nevű hölgy is egyetértett vele. – És hogyan lehetséges az, hogy az FBI emberei sem voltak jelen? – kérdezte Astorre. – Úgy, hogy ezt meg én tal|ltam fölöslegesnek – v|laszolta Cilke. – Mivel a Don visszavonult, azt hittem, m|r nincs szükség efféle óvintézkedésre. Astorre megr|zta a fejét. – Én meg azt hiszem, sajnos nem tudom elfogadni az iménti aj|nlat|t. Szükségem van néh|ny hétre, hogy alaposan |tgondoljam. – Ne feledkezzék meg róla, hogy m|r al|írta a dokumentumokat – figyelmeztette Cilke. – Az inform|ció szigorúan titkos, teh|t ha b|rki tudom|st szerez öntől erről a megbeszélésről, akkor önt bírós|g elé |llíthatj|k. – Miért fecsegnék róla b|rkinek? – kérdezte Astorre. – Mindössze arról van szó, hogy sem az FBI-jal, sem Portell|val nem akarok bankügyletekbe bonyolódni. – Jól gondolja |t, mit csin|l – tan|csolta Cilke. Amint a két ügynök kitette a l|b|t az irod|ból, Nicole mag|ból kikelve t|madt r| Astorréra. – Hogy merted megvétózni a döntésemet és al|írni azokat az iratokat? Teljesen elment az eszed? – Azért írtam al|, mert Cilke ettől megnyugodott. Azt hiszi, most m|r biztons|gban van. És pontosan ez volt a célom ezzel a komédi|val – felelte Astorre, miközben haragtól

vill|mló szemmel meredt Nicole-ra, aki nagyon meglepődött, mert mióta ismerte, nemhogy dühösnek, de még ingerültnek se l|tta soha.

5. FEJEZET Marriano Rubio sok mindennel foglalkozott, s amihez csak hozz|nyúlt, az aranny| v|ltozott a kezei között. O volt a perui főkonzul, b|r ideje túlnyomó részét ink|bb New Yorkban töltötte. Ezenkívül sz|mos dél-amerikai orsz|g nagyv|llalatainak nemzetközi képviseletét l|tta el a kommunista Kín|ban, és meleg bar|ti viszonyt |polt Inzio Tulipp|val, a legnagyobb kolumbiai drogkartell vezetőjével. Rubio a mag|néletében éppolyan szerencsés volt, mint üzleti kapcsolataiban. A negyvenöt éves agglegény nagy nőcs|b|sz hírében |llt. Egyszerre mindig csak egy szeretőt tartott, |m a megunt bar|tnőit mindig bőségesen megjutalmazta, ha szebbet és fiatalabbat tal|lt helyettük, sőt később is nagylelkűen t|mogatta őket. Jóképű, vonzó férfi volt, r|ad|sul szellemes t|rsalgó és remek t|ncos. Fejedelmi borospincéjének ismerősei a csod|j|ra j|rtak, csakúgy, mint h|za messze földön híres konyh|j|nak, ahol francia séf főzte az ínyencségeket. Ám oly sok szerencse fi|hoz hasonlóan Rubio is szerette kihívni maga ellen a sorsot. Élvezettel j|rt túl rettegett, veszélyes emberek eszén. Im|dta a kock|zatot; ezzel fűszerezte meg azt az egzotikus ételkülönlegességet, amely az élete volt. Péld|ul a hat|lyos törvényeket megszegve |llami korl|toz|s al| tartozó csúcstechnológi|t adott el és sz|llított Kín|nak; forródrótot létesített a legnagyobb drogb|rók között; ő pénzelte azokat a tudósokat, akik az Egyesült Államokból emigr|ltak Dél-Amerik|ba. Még Timmona Portell|val is kapcsolatban |llt, pedig tudta róla, hogy legal|bb olyan veszélyes, mint Inzio Tulippa. A nagyban j|tszó, mindent kock|ztató haz|rdj|tékosokhoz hasonlóan Rubio is azzal büszkélkedett, hogy őt nem lehet |tverni, mert mindig van a kezében egy titkos adu |sz. Mivel főkonzulként diplom|ciai mentességet élvezett, a törvény nem üldözhette, |m azzal is tiszt|ban volt, hogy az életben egyéb veszélyek is leselkedhetnek r|, s ezeken a területeken vigy|zott, nehogy vékony jégre tévedjen és a nyak|t szegje. Óri|si jövedelemmel rendelkezett, s két kézzel szórta a pénzt. Élvezte a vagyonból fakadó hatalmat, a lehetőséget, hogy mindent megv|s|rolhat, amit csak akar, többek között a legszebb asszonyok szerelmét. Örömmel töltötte el, hogy később is bőkezűen t|mogatja megunt bar|tnőit, akik kivétel nélkül a legjobb bar|tai maradtak. Valamennyi alkalmazottj|nak szép fizetést adott, s intelligens ember lévén, kincsként becsülte meg azok jóindulat|t, akiket ő tartott el. Ezen az estén a perui konzul|tus épületében lévő luxuslak|s|ban Rubio a Nicole Apriléval megbeszélt randevúj|ra készült. Szok|s|hoz híven üzleti szempontok is vezérelték, amikor az asszonyt tal|lkozóra hívta, de a v|rható örömök is sokat nyomtak a latban. Washingtonban ismerkedtek meg egy vacsor|n, amit Nicole egyik nagymenő ügyfele adott. Rubiót rögtön felizgatta ez a kissé szab|lytalan szépség, a hat|rozott von|sú, karakteres arc, az okos szemp|r, az érzéki sz|j, a szerelemre termett test – s nem utolsósorban az a tény, hogy Nicole a híres és rettegett maffiavezér, Don Raymonde Aprile l|nya. Rubio tudta, hogy vonzerejével elbűvölte Nicole-t, de azzal is tiszt|ban volt, hogy nem sikerült teljesen levennie a l|b|ról. Ezért kifejezetten büszke volt r|, ugyanis

mindennél többre értékelte, ha egy gyönyörű nő még okos is, teh|t nem szép szavakkal, üres bókokkal, hanem tettekkel kell kivívnia a megbecsülését. Nyomban a tettek mezejére lépett. Fölkérte, hogy csillag|szati összegű honor|riumért képviselje egyik dúsgazdag ügyfelét. M|r hallott róla, hogy Nicole mennyi mindent v|llal tiszteletdíj nélkül, ha a hal|lbüntetés ellen harcolhat, és közreműködésével h|ny hal|lra ítélt, visszaeső gyilkos úszta meg életfogytiglani börtönbüntetéssel. Rubio a modern nő megtestesítőjét l|tta benne, aki szép, okos, ragyogó p|lyafut|s előtt |ll, ugyanakkor jószívű és nagylelkű is tud lenni, ha alkura kerül sor. Úgy vélte, egy-két évre kellemes partnerre tal|lt benne. Mindez még Don Aprile hal|la előtt történt. Most azonban Rubio m|r elsősorban azért udvarolt Nicolenak, hogy megtudja, vajon a fivéreivel együtt hajlandó-e a bankokat Portella és Tulippa rendelkezésére bocs|tani, mert ha igen, akkor semmi értelme megölni Astorre Viol|t. Inzio Tulippa úgy érezte, elég sok|ig v|rt. Több mint kilenc hónap telt el Raymonde Aprile meggyilkol|sa óta, és még mindig nem sikerült meg|llapodnia a Don bankjainak örököseivel Pedig m|r egy vagyont költött erre az ügyre: milliókat adott Timmona Portell|nak, hogy megvesztegesse az FBI-t meg a New York-i rendőrséget, és felbérelje a Sturzo fivéreket. Mégis egy helyben topogott. Tulippa t|volról sem hasonlított az otromba, közönséges drogb|rókhoz. Tiszteletre méltó, gazdag csal|dból sz|rmazott, s ifjúkor|ban még szülőhaz|ja, Argentína lovaspólócsapat|ban is j|tszott. Jelenleg Costa Ric|ban élt, sőt Costa Rica-i diplomataútlevéllel rendelkezett, teh|t külföldi hatós|gok nem vonhatt|k felelősségre tetteiért. Pedig lett volna miért. Ő volt az összekötő a kolumbiai drogkartellek között, s ő tartotta a kapcsolatot a török termesztőkkel meg az olasz finomítókkal. Ő szervezte meg a sz|llít|st, s ő vesztegette meg a csempészetben részt vevő minden rendű és rangú tisztviselőket. Ő tervelte ki, hogyan juttass|k be a tonn|kban mérhető hatalmas sz|llítm|nyokat az Egyesült Államokba. Ő cs|bította az USA atomtudósait a latinamerikai orsz|gokba, és kutat|saikat is ő finanszírozta. Minden tekintetben megfontolt, körültekintő, r|termett üzletember volt, így nem meglepő, hogy óri|si vagyont halmozott fel. Egy vérbeli forradalm|r veszett el benne, ugyanis szenvedélyesen védelmezte a k|bítószer-kereskedelmet és – fogyaszt|st. Lelkesen hirdette, hogy a drog az emberi lélek megv|ltója, mindazok végső menedéke, akiket a szegénység vagy a depresszió reménytelenségbe taszított és kétségbeesésre k|rhoztatott. Úgy vélte, a k|bítószer valós|gos gyógyír a csalódott szerelmeseknek, s balzsam a szerencsétlen, kallódó embereknek, akik nem lelik helyüket ebben a siv|r vil|gban. Hiszen mihez kezdjen az a nyomorult, aki nem tud m|r hinni sem Istenben, sem a t|rsadalomban, sem önmag|ban? Tal|n legyen öngyilkos? Dobja el az életét, amikor a drog életben tarthatja, és megnyithatja előtte az |lmok, a remények birodalm|nak kapuj|t? Tulipp|t a puszta gondolat is mélységesen felh|borította. Szentül hitte, hogy csak egy kis önmérsékletre van szükség, semmi m|sra, elvégre a k|bítószer kor|ntsem szed annyi |ldozatot, mint az alkohol, a cigaretta, a szegénység vagy a kétségbeesés, teh|t őt erkölcsi téren nem érheti szemreh|ny|s. Inzio Tulipp|t vil|gszerte úgy ismerték, mint a nagy „Vakcin|tor”-t. Nem véletlenül. A hatalmas dél-amerikai tulajdonnal – olajmezőkkel, autógy|rakkal, földbirtokokkal – rendelkező külföldi nagyiparosoknak és befektetőknek értelemszerűen vezető beoszt|sú tisztviselőket kellett a helyszínre küldeniük, hogy |llandóan szemmel

tarthass|k vagyont érő v|llalataikat. E tisztviselők zöme az Egyesült Államokból érkezett, s a tulajdonosok legnagyobb problém|ja az volt, hogy az idegen orsz|gban gyakran elrabolt|k legjobb embereiket, ők meg több millió doll|r v|lts|gdíjat fizethettek, ha élve akart|k viszontl|tni őket. Inzio Tulippa olyan céget alapított, amelyik e vezető tisztviselőknek kín|lt biztosít|st – emberrabl|s ellen. Minden évben ell|togatott az Egyesült Államokba, hogy megkösse a szerződéseket a nagyv|llalatok tulajdonosaival. Ezt nemcsak a pénzért tette, hanem elsősorban azért, mert szüksége volt e v|llalatok ipari és tudom|nyos erőforr|saira. Vagyis elvégezte a „vakcin|ciót” – beadta a sz|m|ra is hasznot hajtó, emberrabl|s elleni „védőolt|s”-t. De akadt ennél jóval veszedelmesebb hóbortja is. A tiltott k|bítószerek kereskedelmét és terjesztését vil|gszerte üldöző hatós|gokat személyes ellenségeinek tekintette, akik szent h|borúra szövetkeztek, hogy őt elpusztíts|k, ezért úgy döntött, minden|ron megvédi birodalm|t. Képtelen célt tűzött maga elé: saj|t atomfegyvert akart, hogy b|rkire nyom|st tudjon gyakorolni, ha net|n becsap a mennykő. Persze csak végszükség esetén vetette volna be, de úgy vélte, nem |rt, ha van, mert jobb alkupozícióba kerülhet |ltala. Óhaj|t mindenki nevetségesnek tartotta. Csak a New York-i FBI főnöke, Kurt Cilke vette komolyan. Eredményekben gazdag p|lyafut|sa sor|n Kurt Cilke-et az FBI abba a speci|lis kiképzőközpontba is elküldte, ahol a legmagasabb szinten oktatt|k a terrorizmussal szembeni fellépést. Cilke azért vehetett részt a hat hónapos tanfolyamon, mert az igazgató így akarta kifejezésre juttatni elégedettségét és nagyrabecsülését. A kurzus ideje alatt betekinthetett azokba a szigorúan titkos feljegyzésekbe és jelentésekbe, amelyek azt taglalt|k, miként vethetik be a kis orsz|gok terrorist|i az atomfegyvert. A dossziék részletes t|jékoztat|st adtak arról is, mely orsz|gok rendelkeznek ilyen fegyverrel. A közvélemény persze csak Oroszorsz|gról, Franciaorsz|gról és Angli|ról tudott, no meg esetleg Indi|ról és Pakiszt|nról. Az FBI feltételezte, hogy Izraelnek is van atomfegyvere. Kurt döbbenten és elbűvölve olvasta azt a forgatókönyvet, amelyik felv|zolta, hogyan vetné be Izrael az atomarzen|lt, ha az arab blokk net|n le akarn| rohanni. Az Egyesült Államok sz|m|ra két lehetséges megold|s kín|lkozott a probléma megold|s|ra. Az első az volt, hogy amennyiben Izraelt t|mad|s éri, az USA azonnal ki|ll mellette, még mielőtt az atomfegyver bevetésére kényszerül. A m|sodik megold|s vészhelyzetre készült: ha Izraelt nem lehet megmenteni, az Egyesült Államoknak meg kell semmisítenie az izraeli atomütőerőt. A dossziéból kiderült, hogy Angli|t és Franciaorsz|got a szakértők nem tartj|k veszélyesnek, mert ezek az orsz|gok nem kock|ztathatnak meg egy esetleges atomh|borút. India nem dédelget efféle ambíciókat, Pakiszt|nt pedig pillanatok alatt el lehet törölni a föld színéről. Marad esetleg Kína, de a kommunista ősbölény nem mer ilyesmire vetemedni, mert hi|nyzik a szükséges ipari kapacit|sa, és bel|tható időn belül ezt nem is tudja megszerezni. Közvetlen veszély teh|t csup|n az olyan kis orsz|gok részéről fenyeget, mint Irak, Ir|n és Líbia, amelyek élén meggondolatlan, vakmerő vezetők |llnak. Legal|bbis a forgatókönyvek ezt |llított|k, s a szakértők csaknem egyhangúlag arra a következtetésre jutottak, hogy adott estben nincs m|s megold|s: ha bevetik az atomfegyvert, atomfegyverrel kell megsemmisíteni őket.

Cilke megtudta, hogy pillanatnyilag azok a terrorista szervezetek a legveszélyesebbek, amelyek valamely külföldi hatalom anyagi t|mogat|s|val atombomb|t csempészhetnek az Egyesült Államokba, s felrobbanthatj|k az egyik nagyv|rosban, péld|ul Washingtonban vagy New Yorkban. Ez ellen nincs orvoss|g. A szakértők egyetlen lehetséges megold|st javasoltak: speci|lisan kiképzett kémelh|rító alakulatokat kell létrehozni és bevetni, emellett a legsúlyosabb büntetőintézkedésekkel kell fellépni e terrorist|k és megbízóik ellen, b|rki |lljon is a h|tuk mögött. Mindehhez persze az amerikai polg|rok jogait korl|tozó rendkívüli törvényeket kell életbe léptetni, ami a különböző forgatókönyvek szerzői szerint is teljesen lehetetlen – egészen addig, amíg valakinek nem sikerül levegőbe repítenie valamelyik amerikai metropolist. Ebben az esetben persze rögtön elfogadn|k az efféle törvényeket – utólag, ha m|r úgyis mindegy. Cilke-et nem lepte meg a dosszié tal|ló címe: „Veszett fejsze nyele”. A forgatókönyvek közül alig egy-kettő foglalkozott az atomfegyver bűncselekmény elkövetéséhez való esetleges felhaszn|l|s|val, mert a szakértők ezt a lehetőséget gyakorlatilag képtelenségnek tartott|k. Azzal érveltek, hogy a fegyver elő|llít|s|hoz óri|si technikai kapacit|s szükséges, a hasadóanyag beszerzése szinte leküzdhetetlen akad|lyokba ütközik, s mire net|n mégis minden összejön, m|r annyian tudnak majd a dologról, hogy bizony|ra akad köztük néh|ny inform|tor. Erre a problém|ra a dosszié egyetlen megold|st kín|lt: a Legfelsőbb Bírós|gnak soron kívül, t|rgyal|s nélkül kell kimondania a hal|los ítéletet az ilyesmire vetemedő zseni|lis bűnöző fölött. Kurt Cilke akkoriban úgy vélte, mindez csup|n a képzelet szüleménye. Egyszerű tal|lgat|s, semmi több. Ilyesmi nem történhet meg az Egyesült Államokban. Most azonban, jó néh|ny esztendővel később, döbbenten észlelte, hogy tévedett: igenis megtörténhet. Inform|toraitól értesült róla, hogy Inzio Tulipp|nak saj|t atombomb|csk|ra f|j a foga, s a szent cél érdekében ő cs|bítja Dél-Amerik|ba az atomtudósokat, sőt laboratóriumokat is épít nekik, hogy gondtalanul folytathass|k kutatómunk|jukat. Cilke m|r azt is tudta, hogy Tulippa akarja megszerezni Don Aprile bankjait, mert azokban sz|ndékozik tiszt|ra mosni az atomfegyver elő|llít|s|hoz szükséges felszerelés meg a nyersanyag megv|s|rl|s|ra sz|nt több milli|rd doll|rt. Az ügynök tiszt|ban volt vele, hogy r| kell vetnie mag|t erre az ügyre, |m arról csak halv|ny elképzelései voltak, miként l|sson hozz|. Úgy vélte, az lesz a legjobb, ha mindent megbeszél az FBI igazgatój|val, amikor legközelebb Washingtonba megy. Persze sejtette, hogy nem tudj|k majd megoldani a problém|t. Csak abban volt biztos, hogy Inzio Tulipp|nak esze |g|ban sem lesz lemondani dédelgetett tervéről. Inzio Tulippa ezúttal azért utazott az Egyesült Államokba, hogy Timmona Portell|val tal|lkozzon, és dűlőre vigye Don Aprile bankjainak megv|s|rl|s|t. Vele egy időben érkezett meg New Yorkba a szicíliai Corleone-cosca feje, Michael Graziella is, aki a tiltott k|bítószerek terjesztésének részletes tervét akarta megbeszélni Tulipp|val és Portell|val, hiszen az egész vil|gra kiterjedő akció pontos egyeztetést kív|nt. A két férfi érkezésének körülményeit össze sem lehetett hasonlítani. Tulipp|t a saj|t mag|ngépe röpítette New Yorkba, s ötven embere, köztük a testőrsége is elkísérte. Valamennyien saj|tos egyenruh|t viseltek: fehér öltönyt, vil|goskék inget, rózsaszín nyakkendőt és széles karim|jú panamakalapot. Felületes szemlélő ak|r egy dél-amerikai rumbazenekar tagjainak is nézhette őket. Tulipp|hoz hasonlóan nekik is Costa Rica-i útlevelük volt. Főnökük természetesen diplom|ciai védettséget élvezett.

A népes t|rsas|g a perui konzul|tus tulajdon|ban lévő kis mag|nhotelban sz|llt meg, ahol maga a főkonzul l|tta vendégül őket. Tulipp|nak persze nem olyan fogadtat|s j|rt, mint valami gyanús drogkereskedőnek, elvégre ő volt a nagy Vakcin|tor, akit az amerikai óri|skonszernek vezetői valós|ggal a tenyerükön hordoztak, s mindent elkövettek, hogy jól érezze mag|t. Elvitték a Broadway legújabb bemutatóira, a Lincoln Center szenz|ciós balettelőad|saira, sőt a New York-i Metropolitanbe is. A dús programból az éppen a v|rosban turnézó dél-amerikai zenekar koncertje sem maradhatott ki. Tulippa még egy televíziós talk show-ban is szerepelt, mint a Délamerikai Farmerszövetség elnöke, s nyomban meg is ragadta az alkalmat, hogy a tiltott k|bítószerek haszn|lat|t népszerűsítse. Sz|mos interjút adott, amelyek közül az egyik óri|si vihart kavart. A PBS Televízió riporterével, Charlie Rose-zal beszélgetve kijelentette, hogy az Egyesült Államok vil|graszóló harca a kokain, a heroin és a marihu|na ellen nem m|s, mint a gyarmatosít|s szégyenteljes form|ja, mégpedig azért, mert a dél-amerikai parasztok megélhetése a k|bítószernövények termésétől függ. Vajon ki merné elítélni azt a szerencsétlent, aki néh|ny gramm kokain segítségével akar p|r ór|ra megszabadulni a szegénység nyomasztó gondjaitól? Embertelenség megvonni tőle a reményt, az |lmokat. Ink|bb a doh|nyz|s, az alkoholizmus ellen kéne fellépni, mert azok jóval több k|rt okoznak… Amint az utolsó mondat elhangzott, Tulippa ötven embere tapsolni és éljenezni kezdett a stúdióban. Némelyek a panamakalapjukat lengették. Amikor végre lecsillapodtak, Charlie Rose a k|bítószerek |ltal okozott k|rokról kezdte faggatni Tulipp|t. A Vakcin|tor v|lasza őszintén csengett. Elmondta, hogy v|llalata hatalmas összegeket fordít azokra a kutat|sokra, amelyek a drogok k|ros hat|sainak kiküszöbölésére ir|nyulnak, vagyis arra, hogy módosíts|k a jelenleg ismert k|bítószereket, s az új készítményeket a jövőben csak receptre lehessen kapni. Közölte, hogy a jó ügy érdekében nagyszab|sú programot akar indítani, méghozz| elismert orvosok vezetésével, ugyanis az Amerikai Orvosi Kamara hatós|goktól rettegő b|bjai szerinte teljesen alkalmatlanok erre a feladatra. Képtelenek felfogni, hogy a k|bítószer valós|gos |ld|s az emberiség sz|m|ra. Az ötven s|rga panamakalap ismét a levegőbe repült. A Corleone-cosca feje, Michael Graziella egészen m|sképp lépte |t az Egyesült Államok hat|r|t. Észrevétlenül lopózott be, mindössze két testőr kíséretében. Vékonydong|jú, ösztövér férfi volt, faunszerű fejjel; sz|ja mellett hosszú, feltűnő sebhely, egy hajdani késelés nyoma éktelenkedett. Bottal j|rt, mert ifjú palermói picciotto kor|ban egy pisztolygolyó szétroncsolta a l|b|t. Ördögien ravasz ember hírében |llt – azt beszélték róla, hogy ő tervelte ki a maffia ellen harcoló két legnevesebb szicíliai vizsg|lóbíró meggyilkol|s|t. Graziella Portella birtok|n sz|llt meg, a h|zigazda vendégeként. Tudta, hogy teljes biztons|gban van, hiszen tőle függ Portella egész drogüzlete. Az értekezletet azért hívt|k össze, hogy kidolgozz|k az Aprile-bankok megszerzésének stratégi|j|t. Ez létfontoss|gú volt, mert tiszt|ra kellett mosniuk a drogkereskedelemből sz|rmazó piszkos milli|rdokat, amellett hatalmi pozíciót kellett szerezniük a New York-i pénzvil|gban. Inzio Tulippa szeme előtt persze nemcsak a pénzmos|s lehetősége lebegett, hanem a saj|t atomarzen|l finanszíroz|sa is, arról nem beszélve, hogy a bankokkal a h|ta mögött a Vakcin|tor szerepében is nagyobb biztons|gban érezte volna mag|t. Valamennyien a perui konzul|tus szigorúan őrzött, diplom|ciai védettséget nyújtó épületében tal|lkoztak, ahol a bőkezű h|zigazda, Marriano Rubio l|tta vendégül őket.

Tele volt jó sz|ndékkal, hiszen minden jelenlévő jövedelméből sz|zalékot kapott, s őt szemelték ki, hogy az Egyesült Államokban törvényes érdekeiket képviselje. Érdekes l|tv|nyt nyújtottak a kis ov|lis asztal körül. Graziella úgy nézett ki fekete alpakaöltönyében, fehér ingében és fekete nyakkendőjével, mint egy temetkezési v|llalkozó, ugyanis hat hónapja elhunyt anyj|t gy|szolta. Halk, panaszos hangon, erős akcentussal beszélt, de azért minden szav|t meg lehetett érteni. Tartózkodó, sőt félénk, udvarias férfinak l|tszott, akiből senki emberfia nem nézte volna ki, hogy két szicíliai vizsg|lóbíró és több sz|z rendőr hal|la sz|rad a lelkén. Timmona Portella, négyük közül az egyetlen, akinek angol volt az anyanyelve, olyan hangosan bömbölt, mintha a többiek süketek lennének. Rikító, csirics|ré öltözékben, szürke öltönyben, kan|ris|rga ingben, vil|goskék nyakkendőben terpeszkedett az asztaln|l. Tökéletesen szabott zakója eltakarta volna hatalmas pocakj|t, de kigombolta, hogy a többiek sötétkék nadr|gtartój|t is megcsod|lhass|k. Inzio Tulippa tőrőlmetszett dél-amerikainak hatott bő fehér selyemingével és hanyag eleganci|val megkötött tűzvörös selyems|lj|val. S|rga panamakalapj|t a többiek ir|nti tisztelet jeléül levette, és az egyik székre dobta. O is erős akcentussal beszélt, de Portell|val ellentétben olyan elbűvölően dalolt, ak|r egy pacsirta. Hangja és arckifejezése nem volt összhangban. Vészjóslóan vonta össze a szemöldökét; mark|ns indi|n |br|zata arról |rulkodott, hogy haragszik az egész vil|gra. Csak Marriano Rubio l|tszott elégedettnek. Szívélyessége mindenkit elbűvölt. Jobban tudott angolul, mint a szigetorsz|g polg|rai. O volt az egyetlen, aki a h|zigazda jog|n megengedte mag|nak, hogy neglizsében jelenjen meg: vil|goszöld pizsam|ban, sötétzöld fürdőköpenyben, papucsban foglalt helyet a t|rgyalóasztaln|l. Elsőként Tulippa szólalt meg. – Timmona, dr|ga bar|tom – mondta h|tborzongató udvariass|ggal Portell|nak –, úgy vélem, nem lehet okod panaszra. Gavallérosan fizettem Don Aprile meggyilkol|s|ért, és mégis azt kell l|tnom, hogy nem jutunk előbbre. A bankjait még mindig nem sikerült megszereznünk, pedig m|r egy éve prób|lkozunk! Portella helyett a főkonzul v|laszolt, hogy oldja a feszültséget. – Tudod jól, Inzio, hogy jómagam is megkíséreltem megv|s|rolni a bankokat, és Portella sem tétlenkedett. De olyan akad|lyba ütköztünk, amire – helyesebben: akire – nem sz|mítottunk. Ez a bizonyos Astorre Viola, a Don unokaöccse hiúsította meg a terveinket. Ő a többségi tulajdonos, és nem hajlandó az elad|sról t|rgyalni. – H|t azt|n! – csattant föl Tulippa. – Ha így |ll a dolog, miért van még mindig az élők sor|ban? Portella hars|nyan hahot|zott. – Azért, mert nem olyan könnyű eltenni l|b alól! – felelte. – Négy emberemet |llítottam r|, hogy éjjel-nappal figyeljék a h|z|t. Mind a négynek nyoma veszett. Pillanatnyilag azt se tudom, hol a pokolban van Astorre Viola, de ha tudn|m, azzal se mennék sokra, mert mindenhova testőrök hada kíséri. Szinte megközelíthetetlen. – Ha a sz|ndék megvan, nem olyan nehéz megölni valakit – jegyezte meg elbűvölően dallamos hangon Tulippa, mintha egy népszerű sl|gert dúdolna. Graziella is szót kért. – Évekkel ezelőtt jól ismertük Astorrét Szicíli|ban. M|r akkor is szerencsés flót|s volt, b|r az is igaz, hogy alapos kiképzést kapott. Egyszer r| is lőttünk, és azt hittük, meghalt. Sajnos tévedtünk. Ha még egyszer lecsapunk r|, biztosra kell mennünk, mert életveszélyes fickóval |llunk szemben. – Ha jól emlékszem, azt mondtad, megkented az FBI egyik ügynökét – fordult Tulippa Portell|hoz. – Mire v|rsz, az isten szerelmére? Vesd m|r be Astorre ellen!

– Annyira azért nem korrupt az illető, hogy ilyesmire is v|llalkozzon – magyar|zta Portella. – Az FBI sokkal finny|sabb, mint a New York-i rendőrség. Ezek a fiúk adnak magukra, senkit nem tesznek el l|b alól. – Oké – bólintott Tulippa. – Akkor raboljuk el a Don egyik gyermekét, és haszn|ljuk fel az Astorréval folytatott alkudoz|sban. Marriano, te jól ismered a Don l|ny|t – kacsintott r| Rubióra. – Nem lesz nehéz tőrbe csalnod. Rubio nem volt elragadtatva az ötlettől. Éppen reggeli ut|ni szivarj|t szívta. Néh|ny pillanatig ném|n pöfékelt, azt|n hevesen, minden udvariass|gi formul|t sutba dobva közölte: – Nem! – Ismét hallgatott egy sort, majd hozz|tette: – Kedvelem azt a l|nyt. Nem vagyok hajlandó kitenni ennek a tortúr|nak. Vétót emelek minden ilyen javaslat ellen! A többiek meglepetten húzt|k fel a szemöldöküket. A főkonzul hatalma egyikükével sem ért fel. Rubio l|tta rajtuk, hogy nem tetszik nekik, amit mondott, így azt|n szívélyesen elmosolyodott, mintha mi sem történt volna. – Tiszt|ban vagyok a saj|t gyengeségemmel. Gyakran előfordul, hogy beleszeretek valakibe. Nézzétek el nekem, hiszen ez az egyetlen hib|m – mentegetőzött tréf|lkozva, majd komolyra fordította a szót. – Tudom, Inzio, hogy az emberrabl|s a szakterületed, de Amerik|ban ez nem olyan egyszerű, mint n|latok, főleg akkor, ha nő az |ldozat. Amennyiben ragaszkodsz hozz|, ink|bb az egyik fivért rabold el, így tal|n van r| esélyed, hogy gyorsan meg|llapodj Astorréval. – Valerius szóba se jöhet – szólt közbe Portella. – Egyrészt a katonai hírszerzésnél dolgozik, m|srészt befoly|sos bar|tai vannak a CIA-n|l. Azt hiszem, egyikünknek sem hi|nyzik, hogy ez a csürhe szagl|szni kezdjen ut|nunk. – Akkor Marcantoniót kell elkapni – jelentette ki a főkonzul. – Én pedig v|llalom, hogy megprób|lok zöld |gra vergődni Astorréval. – Aj|nlj föl nagyobb összeget a bankokért – tan|csolta halkan Graziella. – Kerüld az erőszakot. Higgy nekem, mert én m|r részt vettem ilyesmiben. Valah|nyszor fegyvert haszn|ltam pénz helyett, mindig rosszabbul j|rtam. Sokkal többe került a cécó, mint amennyit eredetileg sz|ntam r|. A többiek döbbenten kapt|k fel a fejüket, hiszen Graziella köztudottan az erőszak és nem a békés meggyőzés híve volt. – De Michael! – hördült fel a főkonzul. – Ne feledkezz meg róla, hogy m|r így is több milli|rd doll|r a tét! És Astorre mégsem hajlandó megv|lni a bankoktól! Graziella v|llat vont. – Ha erőszakkal kell föllépnünk, |m legyen! De nagyon óvatosnak kell lennetek! Azt|n ha a t|rgyal|sok sor|n úgy adódik, megszabadulhatunk ettől az öntelt kölyöktől. Tulippa széles mosollyal nézett r|juk. – Ez az, dr|ga bar|taim! Pontosan ezt akartam hallani! – mondta elégedetten, majd Rubióhoz fordult. – Te meg, Marriano, fogd vissza magad. Nem musz|j mindenkibe beleszeretni. A szerelem sötét verem… Marriano Rubiónak végül mégis sikerült r|beszélnie Nicole-t meg a fivéreit, hogy üljenek t|rgyalóasztalhoz a potenci|lis vevőkkel, és legal|bb hallgass|k meg a bankokra vonatkozó aj|nlatot. Persze az volt a kív|ns|ga, hogy Astorre Viola is jelen legyen, |m ezt Nicole nem tudta garant|lni. A megbeszélés előtt Astorre gondosan kioktatta Nicole-t, Valeriust és Marcantoniót, hogy mit mondjanak és hogyan viselkedjenek. Mindh|rman megértették a stratégi|t: a szindik|tusnak azt kell hinnie, hogy kiz|rólag Astorre ellenzi a bankok elad|s|t, teh|t ő az egyedüli ellenfél.

A perui konzul|tus t|rgyalótermében gyűltek össze, ahol v|logatott ínyencfalatokkal megrakott büféasztal v|rta őket. Rubio nem szerződtetett felszolg|lókat, maga töltött bort a vendégeinek. A jelenlévők zsúfolt programja miatt a t|rgyal|st este tíz ór|ra tűzték ki; kor|bban egyikük sem ért r|. Rubio bemutatta egym|snak a feleket, majd |tadott Nicole-nak egy dossziét. – Ez az aj|nlatunk részletes dokument|ciója. Ha megengedik, röviden összefoglaln|m a lényeget: a piaci |rn|l ötven sz|zalékkal többet kín|lunk. B|r a bankok felügyelete teljes egészében minket illetne, az Aprile-érdekeltségek húsz éven keresztül megkapn|k a profit tíz sz|zalék|t, vagyis önök valamennyien jólétben, kényelemben élhetnének, anélkül hogy el kellene viselniük az üzleti élettel j|ró izgalmakat. Megv|rt|k, míg Nicole gyorsan |tolvassa az iratokat. Amikor végzett, fölnézett, és így szólt: – Mindez nagyon tetszetős, uraim. De kív|ncsi vagyok, mi indította önöket arra, hogy ilyen nagylelkű aj|nlatot tegyenek. – A szinergia – felelte Rubio szívélyes mosollyal. – Manaps|g minden v|llalkoz|s lényege a szinergia, vagyis a kölcsönhat|son alapuló együttműködés. Nincs olyan ipar|g, amelyik kivétel lenne, beszéljünk ak|r a sz|mítógépekről, a repülőgépgy|rt|sról, a könyvkiad|sról, a gyógyszergy|rt|sról, a sportról vagy a televízióz|sról. Erről szól az egész üzleti élet. Az Aprile-bankok megv|s|rl|s|val mi is szinergi|ra törekszünk a nemzetközi pénzvil|gban. Mi fogjuk kézben tartani a nagyv|rosok építkezési projektjeit, és mi befoly|soljuk majd a v|laszt|sokat. Mivel ez glob|lis szindik|tus, feltétlenül szüksége van az önök bankjaira. Ez a nagylelkű aj|nlat magyar|zata. Nicole a többiekhez fordult. – És önök, uraim, egyenrangú t|rsak ebben a szindik|tusban? Tulipp|t teljesen elbűvölte Nicole szépsége és intelligenci|ja, ezért minden vonzerejét bevetette. – Jogilag egyenrangú partnerek vagyunk, de biztosíthatom, asszonyom, hogy sz|momra megtiszteltetés kapcsolatba kerülni az Aprile névvel. N|lam jobban senki sem csod|lta az édesapj|t. Valerius rezzenéstelen tekintettel nézett Tulipp|ra. – Félre ne értsen, uram, én az elad|s mellett vagyok – közölte higgadtan –, de jobban örülnék, ha nem sz|zalékot kapn|nk, hanem egy összegben fizetnék ki a teljes vétel|rat. Ami engem illet, szeretném egyszer s mindenkorra lez|rni ezt az ügyet. – Szóval ön hajlandó eladni a bankokat? – kérdezte Tulippa. – H|t persze – nyugtatta meg Valerius. – De végleg meg akarok szabadulni tőlük. Portella m|r szóra nyitotta a sz|j|t, |m Rubio megelőzte. Marcantonióhoz fordult. – Önnek mi a véleménye az aj|nlatunkról, Mr. Aprile? Meg van elégedve vele? – Egyetértek Vallal – felelte rezign|ltan Marcantonio. – Kössük meg az üzletet, de a sz|zalékok nélkül, hogy kezet foghassunk és végleg elköszönhessünk egym|stól. – Rendben van, nekünk így is megfelel – jelentette ki készségesen Rubio. – De ebben az esetben természetesen magasabb vétel|rat kell fizetniük – szólt közbe Nicole. – Meg tudj|k oldani? – Semmi akad|lya! – v|gta r| Tulippa ragyogó mosollyal. Graziella aggodalmas arccal hajolt előre. – És mit szól mindehhez a mi kedves bar|tunk, Astorre Viola? Vajon ő is egyetért a javaslattal? Astorre zavartan nevetett. – Az a helyzet, uraim, hogy megkedveltem a bankszakm|t, azonkívül a szavamat adtam Don Aprilénak, hogy soha, semmilyen körülmények között nem v|lok meg a bankoktól. Nem szívesen sz|llok szembe a csal|dommal, de sajnos vissza kell utasítanom az aj|nlatukat. Mint tudj|k, én vagyok a többségi tulajdonos, teh|t az én szavazatom dönti el a kérdést.

– De a Don gyermekei is jelentős érdekeltséggel rendelkeznek – figyelmeztette a főkonzul. – Ak|r pert is indíthatnak ön ellen! Astorre hangosan fölnevetett. Nicole v|laszolt helyette. – Eszünkbe sem jutna ilyesmi. Valerius kényszeredetten mosolygott, közben olyan képet v|gott, mint aki citromba harapott. Marcantonio úgy tett, mintha nevetségesnek tal|ln| az ötletet. – Megette a fene az egészet! – morogta Portella, és indulni készült. Astorre azonban még nem fejezte be. – Legyenek türelemmel, uraim – mondta, hogy lecsillapítsa a felborzolt kedélyeket. – Lehet, hogy hamarosan megunom a bank|rkod|st. Néh|ny hónap múlva ismét elbeszélgethetünk. – Semmi akad|lya – felelte Rubio –, de előfordulhat, hogy akkor m|r nem tudunk ilyen előnyös aj|nlatot tenni, és alacsonyabb összeggel kell beérniük. Úgy v|ltak el, hogy nem fogtak kezet. Az Aprile testvérek és Astorre t|voz|sa ut|n Michael Graziella így szólt a többiekhez: – Csak időt akar nyerni a kölyök. Esze |g|ban sincs eladni a bankokat. Tulippa felsóhajtott. – K|r érte! Pedig milyen rokonszenves fiatalember! Ak|r jó bar|tok is lehettünk volna. Tal|n meg kéne hívnom a Costa Rica-i ültetvényemre. Olyan élményekben lenne része, mint még soha életében… Mindenki nevetett. – Ne is |br|ndozz róla, Inzio! – hördült fel Portella. – Nem megy sehova a gazember! Itt akarom ell|tni a baj|t! – Remélem, ezúttal nem félmunk|t fogsz végezni – jegyezte meg Tulippa kaj|n mosollyal. – Al|becsültem a kölyköt – magyar|zkodott Portella. – Honnan tudtam volna, kicsoda valój|ban? Mihaszna alaknak l|tszott, aki nem |tall esküvőkön énekelni! De a Dont úgy intéztem el, ahogy a nagy könyvben meg van írva! Nem szólhattok egy szót se! A főkonzul megnyerő arc|t elismerő mosoly ragyogta be. – Remekül csin|ltad, Timmona! Ez az igazs|g. Biztosíthatlak, hogy sz|z sz|zalékig megbízunk benned. De ettől a taknyostól mielőbb meg kell szabadulnunk. Tegnapra is késő! A megbeszélés ut|n Astorre és az Aprile testvérek még elmentek vacsor|zni a Partinico étterembe, amelynek a Don egyik régi jó bar|tja volt a tulajdonosa. Az eleg|ns különteremben ültette le a kedves vendégeket. – Mind a h|rman Oscar-díjat érdemeltek! – dicsérte unokatestvéreit Astorre. – Sikerült meggyőznötök őket, hogy ellenem vagytok. – Mert tényleg ellened vagyunk – mondta Valerius. – Mire való ez a színj|ték? – kérdezte Nicole. – Nekem egy|ltal|n nem tetszik! – Lehet, hogy ennek a díszes t|rsas|gnak benne volt a keze az édesap|tok meggyilkol|s|ban, és nem akarom, hogy b|rmelyikük azt higgye, eléri a célj|t, ha megprób|l |rtani nektek – magyar|zta Astorre. – Szóval te azt hiszed, egyedül is el tudsz b|nni velük – morogta Marcantonio. – Jaj, dehogy! Nem erről van szó! – tiltakozott Astorre. – De én el tudok rejtőzni előlük, anélkül hogy ezzel tönkretenném az életemet, a karrieremet. Ha nincs m|s megold|s, beveszem magam a Dakota-hegységbe, ott azt|n kereshetnek! Sose tal|lnak meg! – Széles, meggyőző mosoly|val b|rkit becsapott volna. Kivéve Don Aprile gyermekeit. – Most pedig – mondta – szeretném tudni, vajon megprób|lt-e valaki megkörnyékezni benneteket.

– Engem Di Benedetto főfelügyelő többször is felhívott – felelte Valerius. – Di Benedetto? – kérdezte meglepetten Astorre. – És mi a fenéért telefon|lgat neked? Valerius elmosolyodott. – Amikor a harctéri felderítőkhöz voltam beosztva, gyakran futottak be hozz|nk úgynevezett „Ki mit tud?” hív|sok. Ez azt jelenti, hogy valaki l|tszólag azért telefon|l, mert inform|lni akar valamiről, vagy felaj|nlja a segítségét egy adott ügy megold|s|hoz. Valój|ban azonban azért hívja föl az embert az illető, mert ő akar inform|cióhoz jutni a szóban forgó akcióról. Vagyis ebben az esetben Di Benedetto úgy tesz, mintha puszt|n udvariass|gból jelentkezne, hogy t|jékoztasson a nyomoz|s legfrissebb fejleményeiről. Egyúttal persze megragadja az alkalmat, és megprób|l kiszedni belőlem valamit, méghozz| rólad, Astorre. Igen élénken érdeklődik ir|ntad. – Nah|t, milyen hízelgő! – ki|ltott fel nevetve Astorre. – Biztosan hallott valahol énekelni! – Biztos, hogy nem – közölte kimérten Marcantonio. – Di Benedetto engem is rendszeresen hívogat. Azzal keresett meg, hogy isteni ötlete van egy zsarukról szóló új sorozathoz. A nézők mindig vevők az ilyesmire, úgyhogy azt tan|csoltam, írja meg a szinopszist, azt|n küldje el nekem. El is olvastam. Úgy szar, ahogy van. A fickó nem gondolta komolyan. Arra volt jó az egész, hogy szemmel tarthasson bennünket. – Remek! – bólintott Astorre. Nicole elképedve meredt r|. – Te azt akarod, hogy helyettünk ink|bb téged vegyenek célba? Nem túl veszélyes ez? Engem attól a Graziella nevű szörnyetegtől kir|zott a hideg! – Ó, őt nagyon jól ismerem – nyugtatta meg Astorre. – Rendkívül értelmes ember, helyén van az esze. Sosem hoz elhamarkodott döntéseket. És a te kedves főkonzulod vérbeli diplomata, aki féken tudja tartani Tulipp|t. Pillanatnyilag csak Portella miatt kell aggódnom, mert buta, mint a sötét éjszaka, és ha nem vigy|zok, nagy bajt okozhat – mondta olyan könnyedén, mintha a leghétköznapibb üzleti ügyekről csevegne. – De h|t az isten szerelmére, meddig fog ez tartani? – kérdezte Nicole. – M|r csak néh|ny hónapra van szükségem – felelte Astorre. – Megígérem, hogy z|ros hat|ridőn belül megegyezünk velük. Valerius lekicsinylő pillant|st vetett r|. – Ugyan, Astorre! Te mindig túlzottan optimista volt|l. Ha n|lam szolg|ln|l a hírszerzésnél, azonnal |tvezényelnélek a gyalogs|ghoz, hogy fölébredj! Nyomott hangulatban, kedvetlenül vacsor|ztak meg. Nicole egyfolyt|ban Astorrét figyelte, mintha a titk|t akarta volna kifürkészni. Valerius nem rejtette véka al|, hogy nem bízik az unokaöccsében, Marcantonio pedig tartózkodóan hallgatott. Végül Astorre fölkapta a borospohar|t, és vid|man így szólt hozz|juk: – Búval bélelt banda! Olyan savanyúak vagytok, mint az ecet! De nem érdekeltek! Remek móka lesz, majd megl|tj|tok! Igyunk az édesap|tok emlékére! – A nagy Don Aprile emlékére – mondta Nicole fanyar mosollyal. Astorre r|nevetett. – Igen. A nagy Don emlékére! Astorre mindig késő délut|n szeretett kilovagolni, mert egyrészt megnyugtatta, m|srészt farkasétv|gya t|madt tőle a vacsor|hoz. Ha udvarolt valakinek, a hölgyet is mag|val vitte, és ha az illető nem tudott lovagolni, megtanította. Viszont ha r|jött, hogy egy nő nem szereti a lovakat, nyomban faképnél hagyta. Birtok|n olyan lovaglóutat építtetett, amelyik az erdőn vezetett |t. Élvezettel hallgatta a mad|rcsicsergést, az apró |llatok neszeit, és boldog volt, ha nagy ritk|n egy-

egy szarvast vagy őzet pillanthatott meg. De akkor örült a legjobban, amikor indul|s előtt felöltözött. Fehér nadr|got, barna csizm|t húzott, majd belebújt a vörös lovaglókab|tba, végül a fejére tette a fekete antilopsapk|t, s kézbe vette az ostort, amit egyébként sose haszn|lt. Mosolyogva kacsintott bele a tükörbe. Ilyenkor igazi angol földesúrnak képzelte mag|t. Leszaladt az ist|llóba, ahol hat pomp|s parip|t tartott. Elégedetten l|tta, hogy Aldo Monza, a tréner m|r fölnyergelte a kedvenc csődörét. Lóra pattant, és lépésben haladt az erdei ösvényig, majd v|gt|zni kezdett. A lemenő nap fényében hol aranys|rg|n csillogó, hol vörösen izzó lombs|tor finom csipkefüggönyként vette körül. Az ösvényt csak vékony aranyp|szm|k vil|gított|k meg. Az erdei út el|gaz|s|n|l úgy döntött, kerülővel tér vissza a h|zhoz. Lassan besötétedett. Astorre lépésre fogta a csődört. Ebben a pillanatban két férfi toppant elé kopott, piszkos ruh|ban. Parasztoknak l|tszottak, de |larcot viseltek, s mindkettőjük kezében ezüstösen csillant meg valami. Astorre megsarkantyúzta a lov|t, és a nyeregben előredőlve az |llat nyak|ra hajtotta fejét. Hirtelen fények villantak, lövések dördültek. A t|madók közelről céloztak. Astorre érezte az oldal|hoz és h|t|hoz csapódó golyókat. A megrémült ló szélsebes v|gt|ba kezdett, Astorrénak minden erejét össze kellett szednie, hogy nyeregben tudjon maradni. Ismét két férfi bukkant fel az ösvényen, de ezeken nem volt |larc és fegyvert sem viseltek. Astorre eszméletét vesztve csúszott le a ló h|t|ról, s egyenesen a karjaikba zuhant. Egy óra sem telt el, és Kurt Cilke-nek m|r a kezében volt annak a két ügynöknek a jelentése, akik az ő utasít|s|ra figyelték Astorre Viol|t, s éberségüknek köszönhetően megmentették az életét. Cilke-et az lepte meg a legjobban, hogy a fiatalember a flancos lovaglókab|t alatt az egész felsőtestét védő golyó|lló mellényt viselt, méghozz| nem ak|rmilyen, b|rhol kapható vacakot, hanem egy mérték ut|n készült, pomp|s darabot, amit b|rmelyik kommandós megirigyelhetett volna. Cilke-ben felmerült a kérdés, vajon miért hord golyó|lló mellényt egy olasz makarónit import|ló kereskedő, aki úri passzióból mulatókban énekelget, és angol lordnak |lc|zva a saj|t erdejében lovagol… A becsapódó golyók persze tisztességesen kiütötték, még az eszméletét is elvesztette, de a vértnek is beillő mellény jóvolt|ból karcol|s nélkül megúszta az esetet. A jelentés tanús|ga szerint m|r haza is engedték a kórh|zból. Cilke nekil|tott, hogy körlevélben utasítsa az embereit: a legapróbb részletekig derítsenek ki mindent Astorre Viol|ról, a gyermek- és ifjúkor|t is beleértve. Úgy vélte, tal|n az összes rejtély megfejtését ennél az |rtatlannak l|tszó fiatalembernél kell keresnie. Arra azonban m|r most is meg mert volna esküdni, hogy tudja, ki akarta megölni Astorre Viol|t. Astorre Valerius h|z|ban tal|lkozott az unokatestvéreivel. Elmesélte nekik, hogy megt|madt|k, és kétszer r|lőttek. – A múltkor segítséget kértem tőletek, de hi|ba – mondta. – Megértettem, miért nem akarj|tok bele|rtani magatokat ebbe az ügybe. Most azonban azt tan|csolom, gondolj|tok |t még egyszer a dolgot, mert ti is veszélyben vagytok. Azt hiszem, a bankok elad|s|val mindent meg lehetne oldani, mert ezzel mindkét fél csak nyerhet. Mindenki megkapja, amit akar. De arra is j|tszhatunk, hogy mi nyerjünk, és ők veszítsenek. Ebben az esetben megtartjuk a bankokat, és szembesz|llunk az ellenségeinkkel, b|rkit is tisztelhetünk bennük. Viszont ha ezt a megold|st v|lasztjuk, el is kell pusztítanunk őket. A harmadik lehetőségről jobb nem is

beszélni, és vigy|znunk kell, nehogy véletlenül bekövetkezzen, mert akkor mindenki csak vesztes lehet. Könnyen előfordulhat ugyanis, hogy megszabadulunk az ellenségeinktől, meg tudjuk tartani a bankokat, de a korm|nyzat lecsap r|nk, és akkor minden hi|ba volt. – Nem nehéz v|lasztani – jegyezte meg Valerius. – Add el a bankokat, és akkor mi is nyerünk, meg ők is. – Elvégre nem vagyunk szicíliaiak – tette hozz| Marcantonio. – Nem akarunk mindenről lemondani, csak azért, hogy bosszút |lljunk. – Ha eladjuk a bankokat, akkor nem kevesebbről mondunk le, mint a jövőnkről – jelentette ki józanul Nicole. – Marc, te egy szép napon majd saj|t tévécsatorn|t akarsz. Te pedig, Val, tekintélyes politikusok t|mogat|s|val nagykövet vagy ak|r védelmi miniszter is lehetsz. És te, Astorre, még a Rolling Stonesszal is felléphetsz. – R|mosolygott az unokaöccsére. – Oké, bel|tom, ez tal|n enyhe túlz|s – ismerte el, amikor megl|tta, hogy a többiek milyen képet v|gnak, azt|n ismét komolyra fordította a szót. – Félre a tréf|val, fiúk! Vagy tal|n egy csöppet sem érdekel bennünket, hogy megölték az ap|nkat? Még meg is jutalmazzuk a gyilkosait? Szerintem mindent el kell követnünk, hogy segíthessünk Astorrénak. – Mondd, tudod te, mit beszélsz? – kérdezte ingerülten Valerius. – Tudom – felelte Nicole halkan és nyugodtan. Astorre szeretettel nézett r|juk. – Engem az édesap|tok arra tanított, hogy az ember ne tűrje el, ha b|rki r| akarja kényszeríteni az akarat|t, mert akkor hajítóf|t sem ér az élet. A h|ború is ilyesmiről szól, ugye, Val? – A h|borúból mindenki csak vesztesen kerülhet ki! – csattant fel Nicole. Valerius most m|r dühbe gurult, s ez meg is l|tszott rajta. – A h|borút az egyik fél megnyeri, a m|sik elveszíti. Persze sokkal jobban j|r, aki legyőzi a m|sikat, mert a vereség olyan szörnyű, hogy azt ép ésszel el sem lehet képzelni. – Az édesap|tok múltja nem volt teljesen tiszta – közölte Astorre. – Nekünk most ezzel a múlttal kell szembenéznünk és lesz|molnunk. Teh|t újra a segítségeteket kérem. Ne feledkezzetek meg róla, hogy én a Don parancsait teljesítem, és az a feladatom, hogy megvédjem a csal|dot. Ez egyet jelent azzal, hogy semmiképpen sem adhatom el a bankokat. – Egy hónapon belül megkapod tőlem az inform|ciót, amit kértél – ígérte Valerius. – És te, Marc? – kérdezte Astorre. – Haladéktalanul hozz|l|tok ahhoz a dokumentumfilmhez – mondta Marcantonio. – Két-h|rom hónap múlva kész lesz. Astorre Nicole-ra nézett. – Befejezted az édesap|d FBI-dossziéj|nak elemzését? – Nem! Még nem – felelte Nicole. Feldúltnak l|tszott. – Nem kérhetnénk meg ink|bb Cilke-et, hogy segítsen megoldani ezt az ügyet? Astorre elmosolyodott. – Nem, szívem, mert szerintem ő is gyanúsítható az édesap|tok meggyilkol|s|val. Ha minden szükséges inform|ció a rendelkezésünkre |ll, majd eldöntjük, mit kell tennünk. Valerius, ígéretéhez híven, egy hónapon belül valóban megszerezte az inform|ciót, és közölte Astorréval a kellemetlen hírt, amire egyikük se sz|mított. A CIA-n|l dolgozó ismerősei vil|gosított|k fel Inzio Tulippa kilétéről. Megtudta, hogy Tulipp|nak nemcsak Szicíli|ban, Törökorsz|gban, Indi|ban, Pakiszt|nban, Kolumbi|ban és m|s latin-

amerikai orsz|gokban vannak kapcsolatai, hanem a Corleone-coscában is, sőt úgy tekintik, mint elsőt az egyenlők között. Valerius kijelentette, hogy szerinte az atomkutat|ssal foglalkozó és az atomfegyver elő|llít|s|val kísérletező dél-amerikai laboratóriumok jó részét is Tulippa finanszírozza, és minden|ron arra törekszik, hogy olyan bankot tal|ljon az Egyesült Államokban, ahol tiszt|ra moshatja a pénzét, mert felszerelést és nyersanyagot akar v|s|rolni. Azért kell neki az atomfegyver, hogy megvédhesse mag|t a hatós|gokkal szemben, ha minden kötél szakad. Ebből következik, hogy az adott konstell|cióban Timmona Portella nem m|s, mint Tulippa összekötője, akit amolyan fedőszervnek haszn|l. Astorre nem örült a hírnek, ez ugyanis azt jelentette, hogy újabb j|tékos sz|llt ringbe, teh|t vele is fel kell venniük a harcot. – Mi a véleményed Tulippa tervéről? – kérdezte Valeriustól. – Szerinted kivitelezhető? – Ő biztosan azt hiszi – felelte Valerius. – R|ad|sul azokban az orsz|gokban, ahol a laboratóriumait fölépítette, még a korm|ny is t|mogatja. – Köszönöm, Val – mondta Astorre, és szeretettel megveregette unokab|tyja v|ll|t. – Szívesen – dünnyögte Valerius. – De r|m ne sz|míts a tov|bbiakban. Ennél többet nem segíthetek. Marcantonio hat héten |t éjt nappall| téve búv|rkodott, mire sikerült végigböngésznie mindent, ami Kurt Cilke-ről a tévécsatorna archívum|ban összegyűlt. A vaskos dossziét |tadta Astorrénak, ő pedig, ígéretéhez híven, huszonnégy ór|n belül elolvasta, majd visszaadta az anyagot. A két Aprile fivér teljesítményével meg volt elégedve. Csak Nicole aggasztotta, aki ugyan eljuttatta hozz| a Don Apriléról készült FBI-dosszié m|solat|t, |m Astorre döbbenten l|tta, hogy valaki jó néh|ny dokumentumot fekete filctollal kihúzott, s így azok olvashatatlann| v|ltak. Kérdésére Nicole mindössze annyit v|laszolt, hogy ő is így kapta. Astorre gondosan tanulm|nyozta ezeket a furcsa dokumentumokat, s annyit azért sikerült meg|llapítania, hogy valamennyi akkoriban keletkezett, amikor ő kétéves volt. – Oké – mondta Nicole-nak –, ez van, ezt kell szeretni. Különben is régi feljegyzések, ma m|r nyilv|n nem olyan fontos, mi |llt bennük. Tudta, hogy nincs több haladék, nincs több időhúz|s. Elegendő inform|ció gyűlt össze ahhoz, hogy megindítsa a h|borút. Nicole-t elk|pr|ztatta Marriano Rubio heves udvarl|sa. Soha nem heverte ki teljesen azt a kamaszkori megr|zkódtat|st, ami Astorre miatt érte. Még mindig nem tudta elfelejteni, hogy unokaöccse annak idején nem őt v|lasztotta, hanem az apj|nak engedelmeskedett. B|r volt néh|ny rövid viszonya nagy hatalmú, befoly|sos férfiakkal, meggyőződésévé v|lt, hogy a férfiak alattomosak, és összeesküvésre is képesek, ha ki akarj|k j|tszani a nőket. Most azonban úgy vélte, Rubio a kivétel, aki erősíti a szab|lyt. A férfi sosem haragudott meg r|, ha zsúfolt programja miatt le kellett mondania a randevút. Megértette, hogy a karrierje az első. És nem j|tszotta el a féltékeny szerető nevetséges szerepét, hogy ezzel hat|rtalan szerelmét bizonyítsa. Nicole hízelgőnek tal|lta Rubio gavalléros aj|ndékait, de még fontosabb volt sz|m|ra, hogy érdekesnek, szellemesnek tal|lta a férfit, és szívesen hallgatta, ha az irodalomról, szính|zról, művészetről beszélt. Legfőbb erényének azonban

szenvedélyességét tartotta. Marriano fantasztikus szeretőnek bizonyult, az |gyban p|rj|t ritkította – r|ad|sul napközben nem kellett túl sok időt pazarolni r|. Rubio egyik este a Le Cirque-be vitte vacsor|zni Nicole-t, és néh|ny jó bar|tj|t is meghívta, köztük a vil|ghírű dél-amerikai regényírót, aki remek humor|val, bizarr rémtörténeteivel bűvölte el az asszonyt. Jelen volt a híres operaénekes is, aki minden fog|shoz egy |ri|t dúdolt, és úgy evett, mintha ki tudja, mióta koplalt volna. Az illusztris t|rsas|got a The New York Times külpolitikai rovat|nak or|kulumként tisztelt vezetője egészítette ki, aki arra volt a legbüszkébb, hogy egyform|n ut|lj|k mind a konzervatívok, mind a liber|lisok. Vacsora ut|n Rubio a perui konzul|tus épületében lévő, fényűzően berendezett lak|s|ra vitte Nicole-t, ahol előbb az |gyban tett tanúbizonys|got olthatatlan szerelméről, majd fölkapta az asszonyt, és meztelenül t|ncot lejtett vele, miközben a spanyol költészet remekeit suttogta a fülébe. Nicole remekül érezte mag|t. Különösen azt a pillanatot élvezte, amikor a férfi mindkettőjüknek pezsgőt töltött, és meleg baritonj|n szerelmet vallott neki. Szép arc|n l|tszott, hogy komolyan gondolja. Nicole közben azon merengett, milyen pof|tlanok a férfiak, s elégedetten nyugt|zta, hogy sikerült |tvernie a gal|d Marrianót. Tudta, hogy az apja most büszke lenne r|, mert úgy viselkedett, mint egy vérbeli maffiózó. Kurt Cilke-nek, a New York-i FBI-iroda vezetőjének sokkal jelentősebb ügyei is voltak, mint Don Raymonde Aprile meggyilkol|sa. Péld|ul munkat|rsaival együtt széles körű nyomoz|st folytatott hat mamutv|llalat ellen, amelyek valós|gos bűnszövetkezetet alkotva exportkorl|toz|s al| eső csúcstechnológi|t, többek között sz|mítógépes szoftvert és hardvert adtak el a kommunista Kín|nak. Ezenkívül ki kellett derítenie, mit rejtegetnek a legnagyobb doh|nygy|rak, amelyeknek a vezetői hamis tanúvallom|st tettek egy kongresszusi vizsg|lóbizotts|g előtt, és v|laszt kellett adnia arra a kérdésre is, hogy miért v|ndorol ki egyre több atomtudós Dél-Amerik|ba, elsősorban Brazíli|ba, Peruba és Kolumbi|ba. Az FBI igazgatója mindh|rom esetről azonnali t|jékoztat|st kért. Miközben Washington felé repültek, Boxton besz|molt Cilke-nek a nyomoz|sok eredményéről. – A doh|nygy|rosok a markunkban vannak. A kínai sz|llítm|nyok h|tterét is felderítettük. Dokumentumokkal tudjuk igazolni a törvénysértést, mert az inform|torok mindent kit|laltak, hogy mentsék a bőrüket. A tudósok ügyében viszont egyelőre sötétben tapogatózunk. De ne izgulj, szerintem így is kineveznek igazgatóhelyettesnek. El kell ismerniük az érdemeidet. – Ez az igazgatón múlik – mondta Cilke. Ő persze tudta, miért emigr|lnak az atomtudósok Dél-Amerik|ba, de az értékes inform|ciót nem osztotta meg Boxtonnal. Az FBI Hooverről elnevezett központj|ban az igazgató csak Cilke-et fogadta. Boxton nem vehetett részt a megbeszélésen. Cilke alaposan felkészült. Közölte az igazgatóval, hogy Don Aprile meggyilkol|sa ut|n tizenegy hónappal sajnos még mindig nincs újabb fejlemény az ügyben, de a m|sik két esettel kapcsolatban jó hírekkel szolg|lhat. Úgy érezte, ezúttal valóban komoly esélye van r|, hogy megkapja az igazgatóhelyettesi kinevezést, mert jó munk|j|val jelentős eredményeket ért el.

Az igazgató magas, eleg|ns férfi volt, akinek az ősei a Mayflower fedélzetén érkeztek Amerik|ba. Hatalmas vagyona lehetővé tette, hogy t|rsadalmi munk|ban, tiszteletdíj nélkül v|llaljon közszolg|latot. Amint kinevezték az FBI élére, első dolga az volt, hogy közölje a szigorú j|tékszab|lyokat. – Nem tűrök semmiféle gyanús trükköt, ponyvaregénybe illő kétes megold|st – jelentette ki mosolyogva, de ellentmond|st nem tűrő hangon. – Mindennek úgy kell történnie, ahogy a nagy könyvben meg van írva. Senki nem szegheti meg az előír|sokat. Az alkotm|ny megszabja, mit lehet, és mit nem. Elv|rom és megkövetelem, hogy betű szerint ragaszkodjanak hozz|. Egy FBI-ügynök mindig udvarias, mindig tisztességes, a mag|nélete pedig feddhetetlen! Mindenki tudta, hogy a legkisebb botr|ny is súlyos retorzióval j|r. Akiről kiderült, hogy részegen randalírozott, megverte a feleségét, túl szoros bar|ts|got kötött egy rendőrtiszttel, vagy vallat|s közben erőszakos módszereket alkalmazott, azt azonnal kirúgt|k, még akkor is, ha történetesen szen|tor volt a b|csik|ja. És ha valakivel túl sokat foglalkoztak a médiumok, akkor is |thelyezték az isten h|ta mögé, mondjuk Alaszk|ba, ha a sajtó ód|kat zengett róla. Az elmúlt tíz évben minden ügynök jobban j|rt, ha ehhez tartotta mag|t. Az igazgató intett Cilke-nek, hogy foglaljon helyet a nagy tölgyfa íróasztal előtt |lló rendkívül kényelmetlen széken. – Üdvözlöm, Cilke ügynök – mondta, majd rögtön a t|rgyra tért. – Több okból kérettem ide. Először is közlöm önnel, hogy dicséretben részesítem a New York-i maffia felsz|mol|sa érdekében végzett munk|j|ért. Önnek köszönhetjük, hogy sikerült végzetes csap|st mérnünk a szervezetre. Fogadja elismerésemet. – Az íróasztalon |thajolva kezet fogott Cilke-kel. – A dicsérő oklevelet csatoltam a dossziéj|hoz, de nem hozzuk nyilv|noss|gra, mert a közvélemény előtt nem szerepelhetnek név szerint az Iroda munkat|rsai. Minden egyéni teljesítmény az egész FBI érdeme. Amellett a hírverés önt veszélybe sodorhatn|. – Csak valami elmebetegnek jutna eszébe megt|madni egy FBI-ügynököt – jegyezte meg Cilke. – A bűnszövetkezetek tudj|k, hogy egy ujjal se nyúlhatnak hozz|nk. – Net|n arra céloz, hogy az Iroda bosszút |llna? – kérdezte összevont szemöldökkel az igazgató. – A vil|gért sem, uram – felelte Cilke. – Csup|n arról van szó, hogy a munkat|rsak fokozott érdeklődést tanúsítan|nak a t|madó ir|nt. Az igazgató ezt elengedte a füle mellett. Tiszt|ban volt vele, hogy vannak bizonyos hat|rok, amelyeket nem tan|csos |tlépni, és az erénynek igencsak szűk mezsgye |ll a rendelkezésére. – Nem volna sportszerű, ha tov|bbra is bizonytalans|gban tartan|m – folytatta –, teh|t közlöm, hogy úgy döntöttem, nem nevezem ki igazgatóhelyettesnek. Egyelőre semmiképpen. Indokaim a következők. Először: önre New Yorkban van szükségem, mert az adott terepet ön ismeri a legjobban, és akad még tennivaló a maffia h|za t|j|n. M|sodszor: önnek van egy inform|tora, akinek a nevét hivatalosan még az Iroda legmagasabb rangú vezetőinek sem hajlandó el|rulni. Ez akkor is megkerülhetetlen tény, ha nem hivatalosan megmondta, ki az illető. Csakhogy az inform|ció szigorúan titkos, nem hozható nyilv|noss|gra. Harmadszor: ön olyan kapcsolatban |ll egy bizonyos New York-i főfelügyelővel, ami m|r-m|r bar|tinak nevezhető. Az igazgató és Cilke napirendjén egyéb ügyek is szerepeltek. – Mondja, hogy |ll az Omertà hadművelet? – kérdezte az igazgató. – Nagyon óvatosan kell elj|rnunk, hogy jogi szempontból minden akciónk t|madhatatlan legyen. Bírói engedély nélkül egyetlen lépést sem tehetünk!

– Ez természetes, uram – v|gta r| szemrebbenés nélkül Cilke. Nem magyar|zkodott, hiszen az igazgató is pontosan tudta, hogy a nyomoz|s érdekében sokszor igenis meg kell szegni a szab|lyokat. – Ami az Omertà hadműveletet illeti, bizonyos akad|lyokba ütköztünk, Raymonde Aprile ugyanis nem volt hajlandó együttműködni velünk. Persze ezek az akad|lyok a Don hal|l|val elh|rultak. – Igen, mert Aprilét a lehető legalkalmasabb pillanatban tették el l|b alól – jegyezte meg gúnyosan az igazgató. – Mivel a vil|gért sem akarom megsérteni, nem kérdezem meg, volt-e tudom|sa róla, hogy ez a sajn|latos esemény be fog következni. Merő véletlenségből nem a bar|tja, Portella keze volt a dologban? – Nem tudjuk, ki tette – felelte Cilke. – Az olaszok nem szaladg|lnak a hatós|gokhoz, hogy feljelentsék egym|st. Mi csak akkor értesülünk az ilyesmiről, ha a holttest az utunkba akad. Astorre Viol|t azonban megkörnyékeztem, ahogy megbeszéltük. A titkos dokumentumokat ugyan al|írta, de kereken megmondta, hogy nem hajlandó együttműködni velünk. Sem Portell|val nem akar üzletet kötni, sem a bankokat nem akarja eladni. – Akkor most mit csin|ljunk? – kérdezte az igazgató. – Ön is tudja, hogy ez milyen fontos. Ha a szervezett bűnözés elleni törvények alapj|n sikerül v|dat emelnünk a bank|r ellen, akkor az |llam r|teheti a kezét a bankjaira. Adott esetben ez tízmilli|rd doll|rt jelent, amit bűnüldözésre fordíthatn|nk. Óri|si fog|s lenne az Iroda sz|m|ra. Ha ez bejön, ön is véget vethet a Portell|val való kapcsolat|nak. M|r nemigen vesszük haszn|t a fickónak, Cilke, és igen kényes helyzetbe kerültünk miatta. A helyetteseimen és rajtam kívül senki sem tud róla, hogy ön együttműködik vele, rendszeresen pénzt fogad el tőle, sőt Portella a cinkos|nak tekinti. Ez életveszélyes lehet! – Még ő se merne hozz|nyúlni egy szövetségi ügynökhöz. Egy ujjal sem! – jelentette ki Cilke. – Portella őrült, de ennyire azért nem ment el az esze. – Lehet. De ebben a hadműveletben neki is r|cs mögé kell kerülnie – közölte az igazgató. – Mi a terve, Kurt? – Ez az Astorre Viola kor|ntsem olyan |rtatlan, amilyennek első r|nézésre l|tszik – felelte Cilke. – Az embereim épp most ellenőrzik a múltj|t. Minden részletre kiterjedő jelentést kértem tőlük. Én addig is meg fogom kérni az Aprile testvéreket, hogy ne hagyj|k a bankok élén gar|zd|lkodni, hanem ragaszkodjanak a jogaikhoz. Csak azt nem tudom, hogy a tíz évvel ezelőtti szervezett bűnözés elleni törvényeket r| tudjuk-e húzni olyan bűncselekményre, amelyeket még csak ezut|n fognak elkövetni. – Ezen ne r|gódjon, ez az igazs|gügy-miniszter dolga – mondta az igazgató. – Nekünk csak arról kell gondoskodnunk, hogy a könyvelőink bejussanak a bankokba, és az Aprilék ne akadékoskodjanak. Az ügyvédeink majd tal|lnak valamit, amit a bírós|g is elfogad. Cilke bólintott. – Meg szeretném kérni valamire, uram. Azt hiszem, jó lenne, ha intézkedne, hogy a titkos kajm|n-szigeteki banksz|ml|mról, amelyre Portella a pénzt utalja, fölvegyünk egy nagyobb összeget. Nem |rt, ha azt hiszi, hogy időnként megengedek magamnak egy kis költekezést. – Jól van, majd intézkedem – felelte az igazgató. – Ami azt illeti, Kurt, ez a maga Portell|ja a legrosszabb indulattal sem nevezhető szűkmarkúnak… Cilke elmosolyodott. – Valóban azt hiszi, hogy sikerült megv|s|rolnia. – Legyen óvatos! – figyelmeztette az igazgató. – Semmilyen körülmények között sem hiheti azt önről, hogy valóban a cinkosa, sőt a bűnt|rsa. – Értettem, uram – v|laszolta Cilke, mag|ban pedig arra gondolt, hogy ilyesmit sokkal könnyebb megígérni, mint teljesíteni.

– És fölöslegesen ne v|llaljon kock|zatot – folytatta az igazgató. – Ne felejtse el, hogy mind a dél-amerikai, mind a szicíliai drogb|rók szoros kapcsolatban |llnak Portell|val, és nem teketóri|znak, ha útban van nekik valaki. – Naponta óhajt szóbeli vagy ír|sbeli t|jékoztat|st, uram? – kérdezte Cilke. – Nem – felelte az igazgató. – Maradéktalanul megbízom az őszinteségében. Meg vagyok győződve róla, hogy tisztességesen fog elj|rni. Amellett nem akarok olyan helyzetbe kerülni, hogy hazudnom kelljen valamelyik kongresszusi bizotts|gnak. De ahhoz, hogy a helyettesem lehessen, Cilke, fel kell sz|molnia ezt a kínos kapcsolatot, és fel kell göngyölítenie ezt az ügyet. – Úgy nézett az ügynökre, mint aki v|laszra v|r. Cilke jól ismerte ezt a fürkésző pillant|st, és gondolatban sem merte megfogalmazni, mi j|r az eszében, mert úgy érezte, az igazgató a veséjébe l|t. De hi|ba prób|lt uralkodni mag|n, egész lénye fell|zadt. H|t mit képzel mag|ról ez a hólyag? Tal|n azt hiszi, ő az Amerikai Polg|rjogi Unió? Ez meri őt kioktatni, amikor minden feljegyzésében azt hangsúlyozza, hogy a maffia nem olasz, a muzulm|nok nem terrorist|k, és a feketék körében csökken a bűncselekmények sz|ma? Akkor úgy mégis kik t|madj|k meg, kik rabolj|k ki, kik ölik meg az |rtatlan embereket? Nagy nehezen összeszedte mag|t, és csak annyit mondott: – Ha az a kív|ns|ga, uram, hogy benyújtsam a lemond|somat, semmi akad|lya. A szolg|latban töltött időm alapj|n b|rmikor visszavonulhatok. – Ilyesmiről szó sincs – nyugtatta meg az igazgató. – De még nem v|laszolt a kérdésemre. Fel tudja sz|molni a maffiakapcsolatait? – Valamennyi inform|torom nevét közöltem az Irod|val – felelte Cilke. – Az pedig értelmezés kérdése, hogy megszegjük-e az előír|sokat. És a New York-i rendőrség vezetőjével fenntartott bar|ti viszonyom jó rekl|m az Irod|nak. – Nos, az elért eredményei valóban önt igazolj|k – ismerte el az igazgató. – Rendben van. Folytassa a munk|t. Kap r| még egy évet. – Néh|ny m|sodpercig hallgatott, azt|n csaknem türelmetlenül megkérdezte: – Mi a véleménye, van elég bizonyítékunk a hamisan tanúskodó doh|nygy|rosok ellen? – B|rmikor bírós|g elé |llíthatjuk őket, uram! – v|gta r| Cilke, mag|ban pedig azon tűnődött, vajon miért tesz úgy az igazgató, mintha nem tudn|. Hiszen időben megkapta a jelentést. – De lehetséges, hogy tévedünk, és nem sz|ndékosan tettek hamis tanúvallom|st. A közvélemény-kutat|s eredménye azt mutatja, hogy a megkérdezettek ötven sz|zaléka hisz nekik. – Az ügy szempontj|ból ennek nincs jelentősége, uram. A megkérdezettek zömének még sosem kellett kongresszusi bizotts|g elé |llnia, és ha mégis, akkor nem szokott hamisan tanúskodni. Mi viszont magnószalagokkal és dokumentumokkal tudjuk bizonyítani, hogy a doh|nygy|rosok bűncselekményt követtek el, méghozz| előre megfontolt sz|ndékkal. Az igazgató felsóhajtott. – Igaza van. De tudnia kell, hogy az igazs|gügy-miniszter úgy döntött, egyezséget köt velük. Nem lesz v|demelés, nem lesz bírós|gi elj|r|s, nem lesz börtönbüntetés. Ink|bb pénzbírs|ggal sújtja őket. Több milli|rd doll|rt kell befizetniük az |llamkassz|ba. Úgyhogy fejezze be a nyomoz|st, Cilke. Az ügyet kivették a kezünkből. – Értettem, uram – felelte Cilke, és nagyot nyelt. – Nem is baj, legal|bb felszabadul néh|ny emberem. Van egy-két ötletem, hogy hol vessem be őket. – Nagyszerű! – lelkendezett az igazgató. – Nekem meg van még egy jó hírem, aminek biztosan örülni fog. De előbb mondjon valamit az illeg|lisan Kín|ba csempészett csúcstechnológia ügyében folytatott nyomoz|sról.

– Ez tiszta ügy, uram – felelte Cilke. – Azok a v|llalatok haszonszerzés célj|ból sz|ndékosan és tudatosan szegték meg a törvényt, s ezzel az Egyesült Államok biztons|g|t veszélyeztették. Bizonyíthatóan bűncselekményt követtek el. – Persze, persze – bólogatott az igazgató. – De h|t így van ez, Cilke. Senki sem |rtatlan… Egyébként ezt az ügyet is lez|rhatja. Legal|bb felszabadul még néh|ny embere. Cilke nem hitt a fülének. Elképedve meredt az igazgatóra. – Csak nem azt akarja mondani, uram, hogy a korm|nyzat ezekkel is egyezséget kötött? Az igazgató h|tradőlt a karosszékében. Összevont szemöldökkel, szigorúan nézett az ügynökre, mintha az valami szemtelen megjegyzést tett volna, de azt|n megenyhült. – Kétség se férhet hozz|, hogy ön az Iroda egyik legjobb ügynöke, Cilke, de szemernyi politikai érzéke sincs. Jól jegyezze meg, amit mondok: hat milli|rdost nem lehet csak úgy börtönbe z|rni. Egy demokratikus |llamban ez képtelenség. – És ezzel az ügy el van intézve? – hördült fel Cilke. – Súlyos pénzbüntetésre fogj|k ítélni őket – felelte az igazgató, azt|n tém|t v|ltott. – Tudnia kell még egy szigorúan titkos akcióról. Fogolycserére készülünk. Egy szövetségi börtönben fogva tartott elítéltet adunk ki Kolumbi|nak, hogy visszakapjuk a n|luk bebörtönzött inform|torunkat. Ha nem tévedek, ön jól ismeri az ügy h|tterét. – Arra a négy évvel kor|bbi tragikus esetre utalt, amikor egy drogkereskedő túszul ejtett egy nőt és négy gyermeket. Nemcsak őket ölte meg, hanem egy FBI-ügynököt is. Életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték, azzal a megszorít|ssal, hogy feltételesen sem bocs|tható szabadl|bra. – Emlékszem, hogy akkoriban ön a hal|lbüntetés mellett kardoskodott – folytatta az igazgató. – Tudom, hogy nem örül neki, de most kiengedjük a fickót. Ezért hangsúlyozom, hogy ez titok. A sajtó persze ki fogja deríteni, és óri|si felhajt|s lesz belőle. Önt is meg fogj|k környékezni. Nem nyilatkozhat, és az emberei sem |llhatnak szóba a médi|val. Megértette? – Nem tűrhetjük, hogy az egyik ügynökünk gyilkosa megússza a büntetést! – csattant fel Cilke. – A szövetségi hivatalokban az efféle felfog|s teljesen elfogadhatatlan – közölte az igazgató hat|rozottan. Cilke leplezni prób|lta felh|borod|s|t. – Akkor valamennyi ügynökünk veszélyben forog, uram – mondta összeszorított foggal. – Odakint, az utc|n farkastörvények uralkodnak. Azt az ügynököt azért ölték meg, mert a túszok életét akarta megmenteni. A gyilkos hidegvérrel kivégezte. Ha most szabadon bocs|tj|k, azzal holt|ban sértik meg az emberünk becsületét. – Az Irod|n|l nincs létjogosults|ga a vendett|nak, és nincs helye az efféle mentalit|snak – jelentette ki az igazgató. – Ha ez a felfog|s eluralkodik, akkor mi sem vagyunk különbek a gyilkosokn|l. Ink|bb arra v|laszoljon, mit tudott kideríteni az emigr|ns tudósokról. Cilke ebben a pillanatban r|jött, hogy m|r nem bízik az igazgatóban. – Nincs újabb inform|cióm róluk, uram – hazudta szemrebbenés nélkül. Úgy döntött, mostantól nem vesz részt az Iroda politikai kompromisszumaiban, ink|bb mag|nyos farkasként, egyedül dolgozik tov|bb. – Akkor csipkedje mag|t! Most m|r rengeteg szabad ember |ll a rendelkezésére, úgyhogy l|ssanak munk|hoz – utasította az igazgató hat|rozottan, majd valamivel szelídebben hozz|tette: – És ha elkapja Timmona Portell|t, itt szeretném l|tni Washingtonban, a helyettesemként. – Köszönöm, uram – v|laszolta Cilke –, de úgy döntöttem, ha r|cs mögé juttattam Portell|t, kilépek a szolg|latból és visszavonulok.

Az igazgató felsóhajtott. – Ne hamarkodja el a dolgot. Jól gondolja |t. Tudom, mennyire a szívére veszi ezt az alkudoz|st, de ne felejtse el, amit most mondok: az Irod|nak nemcsak az a kötelessége, hogy megvédje a t|rsadalmat a törvénysértőktől, hanem az is, hogy mindig megtegye azokat a lépéseket, amelyek hosszú t|von az egész t|rsadalom jav|ra v|lnak. – Ezt m|r az iskol|ban is pontosan így tanultuk – jegyezte meg Cilke. – Azt jelenti, hogy a cél szentesíti az eszközt. Az igazgató v|llat vont. – Néha igen. Mindenesetre alaposan fontolja meg ezt a visszavonul|st. A dicséret mellett kitüntetésre is felterjesztem. Ak|r kilép, ak|r marad, kiv|ló szolg|lat|ért érdemrendet fog kapni az Egyesült Államok elnökétől. – Köszönöm, uram – mondta Cilke. Az igazgató föl|llt, kezet nyújtott neki és az ajtóig kísérte, de mielőtt útj|ra engedte volna, még megkérdezte: – Mi újs|g az Aprile-gyilkoss|g ügyében? Hónapok teltek el, és nem l|tok semmilyen előrelépést. – Nem r|nk tartozik, uram, hanem a New York-i rendőrségre – felelte Cilke. – Természetesen én is kivizsg|ltam. Egyelőre nincs indíték, nincsenek nyomok. Szerintem sosem fog kiderülni, ki ölte meg a Dont és miért. Aznap este Cilke Bill Boxtonnal vacsor|zott. – Jó hírem van, kapaszkodj! – mondta a helyettesének. – A doh|nygy|rosok és a Kín|ba csempészett csúcstechnológia ügyét lez|rhatjuk. Az igazs|gügy-miniszter úgy döntött, nem lesz bűnv|di elj|r|s, ink|bb pénzbüntetéssel sújtja őket. Kész haszon! Rengeteg emberünk felszabadul. – Nem semmi! – ki|ltott fel meglepetten Boxton. – Én mindig becsületes embernek tartottam az igazgatót, aki csak egyenes úton hajlandó j|rni… Ezek ut|n mi a sz|ndéka? Lemond? – Némelyek valóban talpig becsületesek, m|soknak akad néh|ny apró szépséghib|juk – felelte Cilke. – M|s újs|g nincs? – érdeklődött Boxton, de l|tszott rajta, hogy egyelőre az eddigieket sem tudta megemészteni. – Ha lebuktatom Portell|t, az öreg kinevez igazgatóhelyettesnek. Megígérte. Csakhogy hi|ba, mert amint Portella r|cs mögé kerül, felmondok. – Értem – dünnyögte Boxton, azt|n vigyorogva hozz|tette: – Ha neked nem kell az |ll|s, szólhatn|l egy jó szót az érdekemben… – Ne is |br|ndozz róla – mosolyodott el Cilke. – Az igazgató tudja, hogy alkalmatlan vagy a megtisztelő feladatra, mert nyomdafestéket nem tűrő kifejezéseket haszn|lsz. – A francba! – rikkantotta Boxton olyan képet v|gva, mintha súlyos csalód|s érte volna. – Bocs|nat, helyesbítek. A kurva életbe! M|snap este Cilke gyalog ballagott haza az |llom|sról. Georgette és Vanessa egy hétre Florid|ba utazott Georgette anyj|hoz, ő pedig nem akart taxiba ülni. Meglepte, hogy a kapuhoz közeledve nem hallja a kuty|k csahol|s|t. Hi|ba hívta őket, nem rohantak elé. Arra gondolt, tal|n elkósz|ltak a közeli erdőbe. Hi|nyzott neki a csal|dja, főleg ha asztalhoz ült. Többnyire egyedül vacsor|zott, vagy a v|rosban kapott be valamit a kollég|kkal, akik az orsz|g oly sok ügynökéhez hasonlóan éjt nappall| téve éberen őrködtek a polg|rok élete és biztons|ga fölött. Mag|nyos estéin valami egyszerű főzeléket vagy sal|t|t készített mag|nak, és kisütött

egy szelet húst, ahogy a feleségétől tanulta. K|vét nem ivott, ink|bb egy kupica konyakot hajtott fel. Most is igyekezett minél előbb túlesni a vacsor|n, azt|n fölment az emeletre, hogy lezuhanyozzon, fölhívja Georgette-et, és olvasson néh|ny oldalt elalv|s előtt. Szerette a jó könyveket, s mindig felh|borodott, ha a detektívregények szerzői ostoba fajankóként |br|zoltak egy FBI-ügynököt. Amint kinyitotta a h|lószoba ajtaj|t, nyomban megérezte a vérszagot. Tót|gast |llt vele a vil|g. Hirtelen megrohant|k azok az elfojtott félelmek, amelyeket önmaga elől is eltitkolt. A két német juh|sz az |gyon hevert. Szőrük ragacsos volt a vértől. L|bukat összekötözték, és kiv|gt|k a szívüket. Cilke néh|ny percig sób|lv|nny| v|lva b|multa őket, azt|n iszonyú erőfeszítéssel összeszedte mag|t. Ösztönös mozdulattal a telefon ut|n nyúlt, és fölhívta Georgette-et. Kissé megnyugodott, amikor az asszony hangj|t meghallotta. Nem mondta el neki, mi történt. Amint elköszönt a feleségétől, beszólt az FBI ügyeletes tisztjének, és utasította, hogy azonnal küldje ki a különleges nyomkereső csoportot meg a takarítóbrig|dot. Mielőbb meg akart szabadulni a véres |gyneműtől, matractól, szőnyegtől. A rendőrséget nem értesítette. Hat ór|val később az FBI emberi t|voztak, Cilke pedig jelentést írt a történtekről az igazgatónak. Ezúttal nagy poh|r konyakot töltött mag|nak, és megprób|lta elemezni a helyzetet. Egy pillanatra az is fölmerült benne, hogy kital|l valami mesét Georgette-nek, azt hazudja, hogy a kuty|k elkóboroltak. De rögtön r|jött, hogy ez nem fog menni, mert azt is meg kell magyar|znia, hova lett az |gynemű meg a szőnyeg. Különben sem lenne tisztességes elj|r|s a feleségével szemben. Tudta, hogy az asszony sosem bocs|tan| meg neki, ha eltitkoln| előle az igazs|got. M|snap Cilke előbb Washingtonba repült, hogy megbeszélje a teendőket az igazgatóval, azt|n tov|bbutazott Florid|ba a feleségéhez és a l|ny|hoz. A csal|di körben elköltött ebéd ut|n sét|lni indult Georgette-tel a tengerpartra. Miközben a kéken csillogó végtelen víztükörben gyönyörködtek, elmesélte az asszonynak, hogyan mész|rolt|k le a kuty|kat, s azt sem titkolta el, hogy a szicíliai maffia így szokta figyelmeztetni azokat, akiket meg akar félemlíteni. Georgette tűnődve, figyelmesen nézett r|, azt|n csak annyit mondott: – Különös. Pedig az újs|gok azt írt|k, az egész orsz|gban felsz|moltad a maffi|t. – Többé-kevésbé – morogta Cilke. – M|r csak néh|ny drogkereskedő van szabadl|bon, és szinte biztosan tudom, ki volt a tettes. – Mit vétettek neki ezek a szegény |llatok? – kérdezte keserűen Georgette. – Hogy lehet valaki ilyen kegyetlen? Beszéltél m|r az igazgatóval? Maga sem tudta, miért, Cilke-et m|r-m|r kihozta a sodr|ból, hogy a felesége a kuty|kat sajn|lja a legjobban. – Az igazgató azt mondta, h|rom lehetőség közül v|laszthatok – felelte ingerülten. – Az egyik az, hogy kilépek az FBI-tól, és elköltözünk. Ezt visszautasítottam. A m|sik az, hogy amíg ez az ügy le nem z|rul, az Iroda téged költöztet m|sik |llamba Vaness|val együtt, és gondoskodik a biztons|gotokról. A harmadik pedig az, hogy itthon maradtok, mintha mi sem történt volna. Természetesen éjjel-nappal őrizni fognak bennünket. Az egyik kolléganő beköltözik a h|zba, és téged is meg Vaness|t is testőrök kísérnek el, b|rhov| mentek. A biztons|giak a legmodernebb riasztóberendezéssel fölszerelt leshelyeket építenek ki az egész környéken. Mi a

véleményed? Szerintem hat hónapig kibírjuk. Addigra biztosan r|cs mögé juttatom azokat a gazembereket. – Szóval azt hiszed, hogy csak blöffölnek – mondta Georgette. – Igen. Egy ujjal se mernek hozz|nyúlni egy szövetségi ügynökhöz vagy a csal|dj|hoz. Ők is tudj|k, hogy ez kész öngyilkoss|g lenne. Georgette az öböl nyugodt, kék vizét b|multa. Megszorította a férje kezét. – Maradok – közölte végül. – Ha elköltöznék Vaness|val, nagyon hi|nyozn|l, abban pedig biztos vagyok, hogy te nem jönnél velünk, mert nem tudsz lemondani erről az ügyről. De honnan veszed, hogy hat hónap múlva vége lesz? – Azt nem mondhatom meg. De ak|r meg is esküszöm r| – felelte Cilke. Georgette megr|zta a fejét. – Nem szeretem, ha ilyen magabiztos vagy. Nagyon szépen kérlek, ne csin|lj semmiféle szörnyűséget. És ígérd meg, hogy amint ezt a nyomoz|st befejezed, kilépsz az FBI-tól. Elvégre ügyvédként is dolgozhatsz, vagy taníthatsz, ha ink|bb ahhoz van kedved. Én nem tudok így élni tov|bb. Cilke érezte, hogy a felesége komolyan beszél, |m mindabból, amit mondott, egyetlen kifejezés ragadt meg az emlékezetében: „nagyon hi|nyozn|l”. Mint oly sokszor, most is azon tűnődött, vajon ez a nagyszerű teremtés hogyan szerethet egy ilyen alakot, mint ő. Persze mindig tudta, hogy Georgette-nek egy szép napon elege lesz az Irod|ból, és ezzel a követeléssel fog elő|llni. Nagyot sóhajtott, azt|n kinyögte: – Megígérem. Végigsét|ltak a tengerparton, majd leültek egy kis parkban, ahol a f|k alatt menedéket tal|ltak a tűző nap elől. Az öböl felől érkező hűs fuvallat felborzolta az asszony haj|t. Georgette most nagyon fiatalnak és nagyon boldognak l|tszott. Cilke tudta, hogy képtelen lenne megszegni iménti ígéretét, sőt kifejezetten büszke volt a feleségére, amiért az ilyen remekül v|lasztotta ki a legmegfelelőbb pillanatot. Akkor |llt elő az ultim|tummal, amikor az életét készült kock|ra tenni a férjéért. Cilke-nek hízott a m|ja, hogy ilyen okos nőt vett feleségül, ugyanakkor azzal is tiszt|ban volt, hogy ha Georgette tudn|, miket gondol róla, elszörnyedne, sőt szégyellné mag|t. Nyilv|n esze |g|ban sem volt ravaszkodni, hiszen soha, senkiről nem feltételezett ilyesmit, még saj|t élete p|rj|ról sem.

6. FEJEZET A Sturzo fivéreknek jól ment a soruk. Volt egy nagy sport|ruh|zuk Los Angelesben meg egy vill|juk Santa Monic|ban, alig öt percre Malibu Beachtől, a tengerparttól. Mindketten fiatalon nősültek, |m egyikük h|zass|ga sem sikerült, így összeköltöztek, s egy fedél alatt éltek. Még a bar|taiknak sem mondt|k meg, hogy ikrek, sőt azt is kevesen tudt|k róluk, hogy testvérek, b|r a figyelmes szemlélő sz|m|ra ezt el|rulta könnyed magabiztoss|guk és feltűnően hasonló izmos, hajlékony, kisportolt testük. Franky volt a vonzóbb, temperamentumosabb egyéniség; Stace-t ink|bb a józan megfontolts|g jellemezte. Ismerőseik mindkettőjüket bar|ts|gos, szeretetre méltó fickónak tartott|k. Rendszeresen j|rtak az egyik jól felszerelt, eleg|ns Los Angeles-i fitneszklubba, ahol digit|lis testépítő gépek |lltak a tagok rendelkezésére, sőt különleges szolg|ltat|sként edzés közben tévét is nézhettek; a tulajdonos minden teremben óri|s képernyős készülékeket szereltetett a falra. A klubhoz természetesen kos|rlabdap|lya, úszómedence és a bokszolni v|gyók sz|m|ra ring is tartozott. Az edzők egytől egyig jó

megjelenésű, izmos, megnyerő modorú férfiak és nők voltak. A Sturzo fivérek egyrészt azért l|togatt|k szívesen ezt a klubot, mert létszükségletük volt a mozg|s, a sport, a kitűnő kondíció, m|srészt azért, mert itt szebbnél szebb nőkkel köthettek ismeretséget. A hozz|juk hasonló férfiak nem is kív|nhattak jobb vad|szterületet. A gyönyörű, fiatal szt|rjelöltek mellett a nagymenő filmrendezők, producerek unatkozó feleségei, bar|tnői is itt kerestek felüdülést. Franky és Stace az alkalmi kos|rmeccseket élvezték a legjobban. Élvonalbeli sportolókkal mérhették össze erejüket és tehetségüket – még a Los Angeles Lakers egyik tartalék j|tékos|val is kosarazhattak. Úgy érezték, nem kell szégyenkezniük, egy ilyen illusztris ellenféllel szemben is meg|llj|k a helyüket. Szívesen emlékeztek vissza a középiskol|s bajnokcsapatra, amelyben ők voltak a legjobbak. Persze tudt|k, hogy az igazi szt|rok között esélyük se lenne, mert miközben ők teljes erőbedob|ssal, apaitanyait beleadva kergették a labd|t, a Lakers kosarasa csak pihenésképpen szórakozott velük. A klub kitűnő éttermében üldögélve arra is volt alkalmuk, hogy bar|tokat szerezzenek. Új ismerőseik között még vil|ghírű hollywoodi szt|rok is akadtak. Az edzőteremben mindig jól érezték magukat, de azért nem itt töltötték az életüket. Franky péld|ul a helybeli |ltal|nos iskola kos|rlabdacsapat|t edzette, és nagyon komolyan vette a munk|j|t. Mindig abban reménykedett, hogy egy leendő vil|gbajnokot fedezhet fel. Szigorú volt, sokat követelt, de a gyerekek érezték, hogy szereti őket, s valós|ggal rajongtak érte. – Oké – mondogatta nekik, ha taktikai megbeszélést tartott –, jól jegyezzétek meg, mi a legfontosabb, ha győzni akartok. Nem sz|mít, hogy az ellenfél húsz ponttal vezet az utolsó negyedben. Ne adj|tok fel, t|madjatok, és behozz|tok a lemarad|st! Mindig az nyeri meg a meccset, aki az utolsó pillanatig bírja idegekkel és önbizalommal. Aki nem csügged, az akkor is győzni tud, ha |tmenetileg vesztésre |ll. Előbb ledolgoz tíz pontot, majd még ötöt, végül egyenlít, és azt|n hajr|! Ez a taktika persze sosem v|lt be, mert a sr|cok sem fizikailag, sem lelkileg nem voltak elég erősek hozz|. De Franky nem b|nta, mert tudta, hogy az igaz|n tehetségesek nem fogj|k elfelejteni, mit sulykolt beléjük, s később haszn|t veszik mindannak, amire tanította őket. A közös tulajdonban lévő sport|ruh|zat Stace vezette, s azt is ő döntötte el, hogy a sz|mos felkérés közül melyik bérgyilkoss|got v|llalj|k és melyiket ne. Csak akkor mondott igent, ha minim|lis kock|zathoz maxim|lis honor|rium t|rsult. Gondosan latolgatta az esélyeket, s egy matematikust megszégyenítő pontoss|ggal sz|mította ki a sz|zalékokat. Sosem dőlt be cs|bító, |m veszélyes aj|nlatoknak. A fivérek szinte mindenben egyetértettek, csak a legritk|bb esetben t|madt köztük nézeteltérés. Azonos volt az ízlésük, r|ad|sul testi erő és ügyesség tekintetében is egyform|n magas színvonalon |lltak. Ha egym|s ellen bokszoltak vagy kosaraztak, a mérkőzés |ltal|ban döntetlennel végződött. Negyvenh|rom éves korukra elmondhatt|k: mindenük megvan, jómódban, kényelemben élnek. Ennek ellenére gyakran beszélgettek róla, hogy újra meg kéne nősülni, jó lenne csal|dot alapítani. Franky bar|tnője San Franciscóban lakott, Stace pedig egy Las Vegas-i t|ncosnővel j|rt. Mivel egyik l|ny sem akart férjhez menni, a fivérek abban reménykedtek, hogy előbb-utóbb majdcsak tal|lnak helyettük alkalmasabb partnereket. Nyílt, közvetlen természetük sok bar|tot vonzott, sz|mtalan meghív|st kaptak. Minden buliban, t|rsas|gi eseményen szívesen l|tt|k őket. A Don meggyilkol|s|t követő egy évet azonban meglehetős izgalmak és nem csekély aggodalmak közepette vészelték |t. Pontosan tudt|k, hogy Don Aprile megölése életük legveszélyesebb v|llalkoz|sa volt.

November közepén Stace fölhívta Heskow-t, hogy megbeszélje vele a hamarosan esedékes m|sodik részlet, az egy év elteltével j|ró félmillió doll|r |tvételét. Minden szót gondosan megr|gott, h|tha lehallgatj|k a telefont. Úgy vélte, jobb az óvatoss|g, elvégre sosem lehet tudni. – Körülbelül egy hónap múlva érkezünk – mondta Heskow-nak. – Minden rendben van? – A legnagyobb rendben! – v|gta r| Heskow haboz|s nélkül. – Nyugodtan jöhettek, semmi akad|lya! Tudod m|r, hogy pontosan h|nyadik|n értek ide? Csak azért kérdezem, nehogy épp aznapra csin|ljak m|s programot magamnak. – Ne félj, megtal|lunk! – felelte Stace nevetve. – Legfeljebb megv|runk a kapuban. Egyébként úgy saccolom, hogy m|hoz egy hónapra m|r ott leszünk. Az utólag fizetendő tiszteletdíj |tvétele mindig bizonyos veszélyeket rejtett, még akkor is, ha a felek minden részletben jó előre meg|llapodtak. Néha előfordult, hogy a megbízó a m|r elvégzett munk|ért nem szívesen perk|lta le a kialkudott összeget. Az is megtörtént, hogy némelyek azt hitték, ők sem al|bbvalók a profikn|l, és néh|ny golyóval kín|lt|k meg a j|randós|g|ért érkező üzletfelet. Heskow persze nem ezek közé tartozott, r| mindig lehetett sz|mítani. A Sturzo fivérek azonban tudt|k, hogy a Don megölése rendkívüli eset volt, s az érte j|ró tiszteletdíjat sem lehetett |tlagosnak nevezni, ezért fokozott óvatoss|ggal j|rtak el, nehogy Heskow keresztülhúzza a sz|mít|sukat. Egy éve kezdtek teniszezni, |m hamarosan be kellett l|tniuk, hogy ez a sport|g kifog rajtuk. Mivel minden egyébhez remekül értettek, nem tudtak beletörődni a vereségbe. Hi|ba magyar|zt|k el nekik, hogy a teniszt gyermekkorban, szakavatott mesterektől kell megtanulni, mert csak így saj|títható el a jó j|tékhoz nélkülözhetetlen technikai tud|s. Úgy döntöttek, beiratkoznak egy h|romhetes tanfolyamra az arizonai Scottsdaleben, majd onnan indulnak tov|bb New Yorkba, hogy |tvegyék Heskow-tól a félmillió doll|rjukat. A program kellemes kikapcsolód|snak ígérkezett, ugyanis tudt|k, hogy repülővel alig egy óra alatt ak|r Vegasba is |truccanhatnak, ha kedvük szottyan. A teniszklub hatalmas farmon, gyönyörű környezetben helyezkedett el, és fényűzésével minden igényt kielégített. Franky és Stace luxusbungalója két légkondicion|lt h|lószob|ból, egy erkélyes nappaliból és egy indi|n motívumokkal díszített ebédlőből |llt, amelyhez kis konyha is tartozott. Az ablakokból pomp|s kil|t|s nyílt a környező hegyekre. A vendégek kényelmét és szórakoz|s|t hatalmas mélyhűtő, beépített b|rszekrény és nagy képernyős tévékészülék szolg|lta. A lazít|sra sz|nt h|romhetes program rosszul indult. Az egyik teniszoktató m|r a kezdet kezdetén megkeserítette Franky életét, pedig a kezdők csoportj|ban minden bizonnyal ő volt a legtehetségesebb. Szokatlan stílusú, visszaüthetetlen szerv|ival rögtön kitűnt a többiek közül, |m ez Leslie-t, az oktatót szemmel l|thatólag módfelett bosszantotta. Egyik reggel Franky úgy adogatott, hogy partnerének egyszer sem sikerült utolérnie a labd|t. – Istenien csin|lom, ugye? – kérdezte büszkén Leslie-től. – Nem – felelte flegm|n Leslie. – Belépett, Mr. Sturzo, pedig felhívtam a figyelmét az alapvonalra. Prób|lja meg újra, ezúttal úgy, ahogy az előbb megmutattam. Franky megeresztett egy vill|mgyors szerv|t. – Tökéletes volt, ugye? – kérdezte elégedetten. – M|r megint belépett! – közölte egykedvűen Leslie. – És a szerva sem sikerült. Pedig ha egy kicsit odafigyelne, a zöldfülű kezdők között maga lehetne a legtehetségesebb.

Franky dühbe gurult, de uralkodott mag|n. – Keressen nekem olyan partnert, aki m|r nem zöldfülű kezdő! – mondta. – L|ssuk, hogy boldogulok! – Egy pillanatig hallgatott, azt|n megkérdezte: – Mag|nak nincs kedve be|llni? Leslie ut|lkozva mérte végig. – Én nem szoktam zöldfülű kezdőkkel j|tszani – v|laszolta méltatlankodva, majd odaki|ltott egy fiatal nőnek: – Rosie! Légy szíves, j|tssz egy szettet Mr. Sturzóval! A húszas évei vége felé j|ró, feltűnően csinos l|ny beszaladt a p|ly|ra. Gyönyörű, lesült l|b|t nem rejtegette a b|mész férfiszemek elől. Rövid fehér sortot, rózsaszín blúzt és a teniszklub emblém|j|val díszített kék sapk|t viselt. Haj|t lófarokba kötötte, szép szeme pajkosan csillogott. – Messziről l|tszik rajtad, hogy remekül j|tszol, úgyhogy csak akkor |llok kötélnek, ha előnyt adsz – szólította meg Franky lefegyverzően kedves mosollyal. – Te is oktató vagy? – Nem – felelte Rosie. – Azért jöttem ide, hogy a szerv|mat tökéletesítsem. Leslie-nél jobb tan|rt keresve sem tal|lhatnék. – Adj neki előnyt – mondta a l|nynak Leslie. – Csapnivaló a szerv|ja. A nyomodba se léphet. – Mit szóln|l két gémhez minden négygémes szettben? – kérdezte Franky, de l|tszott rajta, hogy ha kell, kevesebbel is beéri. Rosie úgy mosolygott r|, hogy kivillant hófehér, hib|tlan fogsora. – Nem, nem! – v|gta r| fejcsóv|lva. – Jobban j|rsz, ha gémenként két pont előnyt adok. Így van esélyed a győzelemre, mert ha döntetlenre |llunk, nem két poénnal kell nyernem, hanem néggyel. – Oké, |ll az alku! Kezdhetjük! – Franky nevetve kezet nyújtott a l|nynak, miközben beszívta édes illat|t. Rosie odasúgta neki: – Hagyjalak nyerni? – Eszedbe ne jusson! – felelte Franky felvillanyozva. – Ki van z|rva, hogy ekkora előnnyel kikapjak tőled! J|tszani kezdtek. Leslie figyelte őket, de nem szólt r| Frankyre, ha belépett. Az első két gémet Franky nyerte, de később Rosie valós|ggal lehengerelte. Nem keltette azt a benyom|st, mintha tökéletesítenie kéne a szerv|j|t. Mindig pontosan ott |llt, ahov| Franky labd|ja érkezett, és végül 6:2-re győzött. – Ahhoz képest, hogy kezdő vagy, remekül j|tszol! – mondta elismerően. – De az biztos, hogy húszéves korodig nem volt ütő a kezedben. Igaz? – Igaz – dünnyögte Franky, és egyre jobban ut|lta, ha kezdőnek nevezik. – Rögtön kiszúrtam! Az ütésfajt|kat és az adogat|st gyerekkorban kell megtanulni – oktatta ki Rosie. – M|r mit nem mondasz! – ki|ltott fel gunyoros mosollyal Franky. – De majd megl|tjuk, ki nevet a végén! Mielőtt elutazunk innen, laposra verlek! – H|t persze! – v|gta r| Rosie fülig érő sz|jjal. – De csak akkor, ha te csúcsform|ban leszel, én meg a béka feneke alatt! Mindketten jót nevettek. Stace közben odalépett hozz|juk, bemutatkozott a l|nynak, és megkérdezte: – Nincs kedved velünk vacsor|zni ma este? Ez a neveletlen Franky persze nem hívna meg, mert kikapott tőled, és nem tud veszíteni, de azért ne izgulj, ő is el fog jönni. – Rút r|galom! – ki|ltott fel Rosie. – Dehogy neveletlen! Épp most akart meghívni. Nyolc óra megfelel? – Remek! – mondta Stace, és r|sózott Franky fenekére a teniszütőjével. A teniszklub t|gas, boltozatos éttermében vacsor|ztak. Az üvegfalakon |t karnyújt|snyi t|vols|gból néztek le r|juk a hegyek. Franky később lelkendezve közölte

Stace-szel, hogy szerinte Rosie maga a főnyeremény, különbet keresve se tal|lhattak volna. A l|ny mindkettőjükkel flörtölt. Főleg a sportról csevegett, s hamarosan kiderült, hogy otthon van ebben a tém|ban. Minden bajnoks|gra emlékezett, név szerint ismerte a hírességeket, r|ad|sul nemcsak a jelen nagyjait, hanem a múlt szt|rjait is. Emellett megvolt az a jó szok|sa, hogy a férfiakat is hagyta szóhoz jutni, a fivérek pedig szívesen meséltek neki. Franky még azt is elmondta, hogy otthon ő az iskolai kos|rlabdacsapat edzője, és az |ruh|zból mindig a legjobb felszerelést adja a sr|coknak. – Ez remek! – dicsérte Rosie meleg mosollyal. – Milyen jó, hogy így a szíveden viseled a sorsukat! – Végül m|r azt is bevallott|k neki, hogy annak idején mindketten kosaraztak, sőt a középiskol|s bajnokcsapat legjobbjai voltak. Rosie jó étv|ggyal, lassan, élvezettel evett, amit a fivérek külön mélt|nyoltak; nem szerették azokat a nőket, akik |llandóan fogyókúr|znak, és csak finny|s|n csipegetnek. A l|ny közben, kissé félrehajtott fejjel, b|josan színlelt szerénységgel beszélt önmag|ról. Elmondta, hogy pszichológi|t tanult a New York-i egyetemen, és most a doktori disszert|ciój|n dolgozik. Egyébként viszonylag jómódú csal|dból sz|rmazik, m|r beutazta egész Európ|t. Középiskol|s kor|ban pedig orsz|gos teniszbajnok volt, tette hozz| olyan mosollyal, mintha ez valój|ban nem is sz|mítana. Mindkét férfit levette a l|b|ról, főleg azzal, hogy beszéd közben hol Franky, hol Stace kezét érintette meg egyegy röpke pillanatra. – De még mindig nem tudom, mihez kezdek, ha megkapom a diplom|mat – mondta elgondolkozva. – A könyvekből bemagolt tudom|nyommal nem megyek sokra, ha valóban meg akarom ismerni az embereket. Veletek is így vagyok. Elmeséltétek, hogyan éltek, mivel foglalkoztok, de csak két aranyos, jópofa fickót l|tok. Fogalmam sincs, kikkel ülök szemben valój|ban. – Emiatt ne f|jjon a fejed – nyugtatta meg Stace. – Ezúttal nem csal a l|tszat! Valóban aranyos, jópofa fickók vagyunk! – Engem ne is kérdezz – fordult a l|nyhoz Franky –, mert ebben a pillanatban semmi m|s nem érdekel, csak az, hogyan tudn|lak 6:2-re elkalap|lni. Vacsora ut|n a fivérek elkísérték a l|nyt a saj|t bungalój|hoz. Rosie futó csókot nyomott mindkettőjük arc|ra, majd magukra hagyta őket az enyhe sivatagi levegőben, a csillagos ég alatt. A holdfényben egy pillanatig még l|tt|k jókedvű, huncut mosoly|t, ahogy búcsút intett nekik az ajtóból. – Azt hiszem, ez a l|ny kivételes – jegyezte meg Stace. – Több ann|l. Igazi kincs – dünnyögte Franky. Rosie még két hetet töltött a klubban, s ezalatt jó bar|ts|got kötött a Sturzo fivérekkel. Elv|laszthatatlanok voltak. Amint letették a teniszütőket, késő délut|n h|rmasban indultak golfozni. Rosie jól j|tszott, de nem annyira, mint Franky és Stace, akik hajsz|lpontos szemmértékről, tökéletes technikai tud|sról tettek tanúbizonys|got, s kiderült, hogy kötélből vannak az idegeik. Egy középkorú fickó is csatlakozott hozz|juk, hogy négyesben golfozhassanak. A teniszklubból ismerték. Ragaszkodott hozz|, hogy Rosie legyen a partnere. Lyukanként tízdoll|ros tétet aj|nlott, de hi|ba j|tszott jól, a fivérek mindig elnyerték a pénzét. Azt|n megprób|lta r|juk tukm|lni mag|t vacsor|ra, |m Franky és Stace legnagyobb örömére Rosie vill|mgyorsan lekoptatta. – Tudod – mondta neki bizalmasan –, arra hajtok, hogy a két fiú közül legal|bb az egyik megkérje a kezemet. A l|ny kegyeiért folytatott versengésből az első hét végére Stace került ki győztesen; először ő bújhatott |gyba Rosie-val. Franky |truccant Las Vegasba, hogy ne legyen

útban. Éjfél körül tért vissza, |m Stace-nek még híre-hamva se volt. Csak m|snap reggel került elő. – Milyen volt? – kérdezte tőle Franky. – Oszt|lyon felüli – felelte Stace. – Mit szóln|l hozz|, ha én is tennék egy kísérletet? – érdeklődött Franky. Stace kissé meglepődött, mert még sosem volt közös bar|tnőjük; ezen az egy ponton különbözött az ízlésük. Alaposan |tgondolta a dolgot, s r|jött, hogy Rosie mindkettőjüknek tökéletesen megfelel, de nem lóghatnak tov|bb h|rmasban, ha csak ő fekhet le a l|nnyal, Franky pedig nem, és az sem vezetne jóra, ha Franky valaki m|st keresne mag|nak, mert négyesben m|r nem az igazi. – Oké – mondta a fivérének. – Részemről semmi akad|lya, így azt|n legközelebb ő töltötte az éjszak|t Vegasban, és Franky hajtott r| Rosie-ra. A l|ny nem tiltakozott. Csod|latos volt az |gyban, pedig nem vetett be különleges trükköket, egyszerűen csak élvezte a szex örömeit. A szokatlan helyzet egy|ltal|n nem feszélyezte. Viszont m|snap, amikor ismét h|rmasban reggeliztek, a fivérek nem tudt|k pontosan, hogyan viselkedjenek. Túlzottan udvariasak, tisztelettudóak voltak, szertefoszlott az a tökéletes összhang, ami eddig oly vonzóv| tette őket. Rosie persze rögtön észrevette a v|ltoz|st. Előbb bekebelezett egy nagy adag szalonn|s toj|st pirítóssal, azt|n h|tradőlt, r|juk mosolygott és megkérdezte: – Csak nincs valami baj, fiúk? Azt hittem, haverok vagyunk… – Bajról szó sincs, csak mindketten beléd habarodtunk, és fogalmunk sincs, hogy kell az ilyesmit elintézni – felelte Stace kertelés nélkül. – Emiatt ne f|jjon a fejetek! – nevetett Rosie. – Bízz|tok r|m, majd én elintézem. Mind a ketten jók vagytok n|lam. Szerintem remekül szórakozunk így h|rmasban. Azt hiszem, egyikünk sem |br|ndozik h|zass|gról, és ha vége a tanfolyamnak, valószínűleg soha többé nem l|tjuk egym|st. Én visszamegyek New Yorkba, ti pedig szépen hazautaztok Los Angelesbe, és kész. Ne rontsuk el ezt a jó kapcsolatot. De ha féltékenyek vagytok, most szóljatok, mert akkor kiiktatjuk a szexet. Nem akarok semmiféle marakod|st! Az ikrek megkönnyebbültek. – Nem kell kiiktatni! – mondta Stace. – Nem vagyunk féltékenyek! – tette hozz| Franky. – Minden úgy a legjobb, ahogy van. És mielőtt hazamegyünk, 6:2-re elp|hollak! Majd megl|tod! – Hiszen még mindig nem tanult|l meg szerv|lni! – ugratta Rosie, miközben mindkettőjük kezét megszorította. – Ak|r ma is lej|tszhatjuk a döntőt! – aj|nlotta Franky. – Állok elébe! – v|gta r| a l|ny, majd mosolyogva hozz|tette: – Gémenként h|rom pont előnyt adok, de csak egy feltétellel: ha te vesztesz, szó nélkül tudom|sul veszed a vereséget, és nem szekírozol tov|bb! – Sz|z doll|rban fogadok, hogy Rosie győz – közölte Stace. Franky magabiztosan nevetett r|juk. Elképzelhetetlennek tartotta, hogy gémenként h|rom pont előnnyel kikapjon a l|nytól. – Legyen ink|bb ötsz|z a tét – aj|nlotta Stace-nek. – Ez m|r döfi! – lelkendezett Rosie. – És ha én nyerek, r|ad|sul Stace-szel töltöm az éjszak|t! – Benne vagyunk! – bólintottak elégedetten a fivérek, s mindketten örültek, hogy Rosie mégsem olyan tökéletes, amilyennek l|tszik, hiszen szavai némi rosszm|jús|gról |rulkodtak. A teniszp|ly|n Frankyt semmi sem menthette meg a csúfos kudarctól. Hi|ba szerv|lt úgy, mint a forgószél, hi|ba sz|guldott a labda ut|n, ak|r egy futóbajnok, nem tudta kihaszn|lni a h|rom pont előnyét. Rosie olyan pörgetett labd|kkal lepte meg, hogy

beleszédült, s a végén 6:0-ra kikapott. A szett ut|n a l|ny odament hozz|, megcsókolta, és a fülébe súgta: – Majd holnap éjjel mindenért k|rpótollak! Vacsora ut|n, ígéretéhez híven, Stace-szel feküdt le, a hét h|tralevő részében pedig felv|ltva bújt |gyba a két férfival. Az ikrek kocsival vitték ki a repülőtérre, amikor elutazott. – Feltétlenül keressetek meg, ha New Yorkba jöttök! – mondta nekik, miut|n ők m|r kor|bban meghívt|k magukhoz Los Angelesbe. Mielőtt felsz|llt a gépre, az utolsó pillanatban |tadott a fivéreknek egy-egy kis dobozt. – Meglepetés! Hogy akkor is gondoljatok r|m, ha m|r nem leszünk együtt – mosolygott r|juk boldogan. Franky és Stace kibontott|k az aj|ndékot. Mindketten kék köves navajo gyűrűt kaptak, amit a környékbeli indi|nok |rultak. Később döbbenten l|tt|k a v|rosban, hogy ezek a gyűrűk h|romsz|z doll|rba kerülnek. – Fantasztikus ez a l|ny! – ki|ltott fel Franky. – Hiszen nyakkendőt is vehetett volna nekünk vagy cowboykalapot! Ötven doll|rból megúszta volna! Büszkén és elégedetten tértek vissza a klubba, de az utolsó héten m|r alig teniszeztek. Szívesebben időztek a golfp|ly|n, esténként pedig |truccantak Vegasba, de sosem töltötték ott az éjszak|t. Tudt|k, hogy nem érdemes, mert hajnalt|jban, f|radtan úgysem lehet koncentr|lni, és nem szívesen hagyt|k a pénzüket a kaszinóban. Ebéd közben sűrűn emlegették Rosie-t. B|r soha, egyetlen szóval sem bír|lt|k, magukban kissé lenézték, amiért mindkettőjükkel lefeküdt. – Szerintem kifejezetten élvezte a j|tékot – mondta Franky. – És ut|na sem nyafogott, mint valami elkényeztetett, hülye liba. Stace bólintott. – Oszt|lyon felüli csaj. P|rj|t ritkítja. Úgyszólv|n tökéletes. – Igen, de a nők idővel megv|ltoznak – jegyezte meg Franky. – Fölhívjuk, ha New Yorkba megyünk? – kérdezte Stace. – Nan|! – v|gta r| haboz|s nélkül Franky. Egy héttel azut|n, hogy elutaztak Scottsdale-ből, a Sturzo fivérek bejelentkeztek a manhattani Sherry-Netherland Hotelba. M|snap reggel kocsit béreltek, és meg sem |lltak John Heskow Long Island-i h|z|ig. Amint begördültek a kocsifelhajtóra, megpillantott|k Heskow-t; éppen a kos|rlabdap|ly|ról söpörte le az éjszaka r|hullott havat. Mosolyogva integetett vendégeinek, majd a gar|zsra mutatott, hogy oda |lljanak be. Saj|t kocsija a h|z előtt parkolt. Stace a gar|zs felé kanyarodott, Franky azonban kisz|llt, egyrészt azért, hogy kezet fogjon a h|zigazd|val, m|srészt azért, hogy közvetlen közelről szemügyre vegye, elvégre sosem lehet tudni… Heskow kinyitotta az ajtót, és bekísérte a h|zba a fivéreket. – Mindent előkészítettem, vihetitek – mondta, azt|n az emeleti h|lószob|ba vezette vendégeit, a hatalmas l|d|hoz, amelyben ezúttal nem fegyverek, hanem gumival |tkötött, tizenöt centi vastag pénzkötegek sorakoztak, mellettük pedig egy nagy, összehajtott, bőrönd nagys|gú bőrt|ska hevert. Stace az |gyra dob|lta a pénzkötegeket, majd Frankyvel együtt valamennyit végigpörgette, hogy meggyőződjön róla: valóban sz|zdoll|rosokat kaptak, és nincs köztük hamisítv|ny. A fivérek csak az egyik kötegben sz|molt|k meg a pénzt, azt|n az összeget beszorozt|k sz|zzal. Amikor végeztek, berakt|k a félmilliót a bőrt|sk|ba, és fölnéztek a derűsen mosolygó Heskow-ra, aki megkérdezte tőlük: – Ne főzzek nektek egy k|vét? Nem kértek valami harapnivalót? – Köszönjük, egy k|vé jólesne – felelte Stace. – De előbb azt mondd meg, nem történt-e olyasmi, amiről feltétlenül tudnunk kell. Nincs semmi g|z?

– Nincs – nyugtatta meg Heskow. – Minden a legnagyobb rendben van. De azért a zsozsóval vigy|zzatok, ne nagyon v|gjatok fel vele, és ne szórj|tok feltűnően! Akkor nem lesz semmi baj. – Ne izgulj, félretesszük öreg napjainkra – felelte Franky nevetve. – Mi a helyzet a Don bar|taival? – kérdezte Stace. – A halottaknak nincsenek bar|taik – v|gta r| Heskow. – És a gyerekei? – érdeklődött Franky. – Ők se balhéznak? – Mindh|rman tisztességes, becsületes emberek – magyar|zta Heskow. – Ezek nem szicíliaiak, hanem törvénytisztelő polg|rok. Csak a karrierjük érdekli őket, azonkívül örülnek, hogy ilyen szerencséjük van, és senki nem gyanúsítja őket az apjuk meggyilkol|s|val. Az ikrek jót nevettek. – Azért ez elképesztő – jegyezte meg Stace. – Meghal egy ilyen nagy ember, és sehol egy kis felhajt|s… – Eltelt egy év, és az ügy szépen elaludt. Minden úgy történt, ahogy megbeszéltük – v|laszolta mosolyogva Heskow. Az ikrek megitt|k a k|véjukat, azt|n kezet r|ztak a h|zigazd|val. – Vigy|zzatok magatokra! – mondta nekik Heskow. – Lehet, hogy hamarosan újra jelentkezem. – Tedd azt! – biztatta Franky. Manhattanbe visszatérve a fivérek betértek egy bankba, p|ncélkazett|t béreltek, és a félmillió doll|rt úgy, ahogy volt, egyszerűen beleöntötték. Még egy kis költőpénzt se vettek el belőle. Azt|n visszamentek a hotelba, és fölhívt|k Rosie-t. A l|ny meglepődött, de hangja el|rulta, mennyire örül, hogy ilyen hamar viszontl|thatja őket. Azonnal meghívta a lak|s|ra a fivéreket, s megígérte, hogy megmutatja nekik New Yorkot. Franky és Stace teh|t este becsöngetett Rosie-hoz, aki itallal kín|lta őket, majd h|rmasban előbb vacsor|zni indultak, azt|n szính|zba mentek. Rosie a Le Cirque-be, a legeleg|nsabb, legfelkapottabb New York-i étterembe vitte az ikreket, ahol remekül főztek. B|r spagetti nem szerepelt az étlapon, Franky kérésére a séf perceken belül elkészítette. A fivérek nem győztek csod|lkozni, s egyre csak azt ismételgették, hogy ilyen jót még soha életükben nem ettek. Azt is észrevették, hogy a főpincér a törzsvendégnek kij|ró megkülönböztetett tisztelettel b|nik Rosie-val, s ez nagyon impon|lt nekik. Nagyszerűen érezték magukat. A l|ny biztatta őket, meséljék el, mi történt velük, mióta nem tal|lkoztak. Ezen az estén olyan szép volt, mint még soha. Franky és Stace most l|tta először estélyi ruh|ban. Vacsora ut|n, amikor felszolg|lt|k a k|vét, |tadt|k az aj|ndékot, amit aznap délut|n Tiffanyn|l vettek a l|nynak. A b|rsonytokban lapuló egyszerű aranyl|nc a brili|nsokkal kirakott platinafüggővel ötezer doll|rba került, amit fele-fele alapon fizettek. – Fogadd el tőlünk ezt a csekélységet – mondta Franky. Rosie-nak el|llt a lélegzete. Könnybe l|badt szemmel, boldogan akasztotta a nyak|ba a l|ncot, majd |thajolt az asztalon, és mindkettőjüket megcsókolta. A fivérek még a teniszklubban megemlítették Rosie-nak, hogy még sosem l|ttak igazi Broadway-musicalt. A l|ny nem felejtette el, és m|snap estére jegyet szerzett A nyomorultak előad|s|ra. Megígérte, hogy remekül fognak szórakozni. Frankynek és

Stace-nek valóban nagyon tetszett a darab, de a cselekményben tal|ltak némi kivetnivalót. – Egyszerűen nem hiszem el, hogy Jean Valjean nem ölte meg Javert főfelügyelőt, amikor eljött a megfelelő alkalom – jegyezte meg Franky. – Ugyan m|r, hiszen ez csak musical! – torkolta le Stace. – Ne t|massz túlzott követelményeket vele szemben. Nem az a célja, hogy mélyensz|ntó eszmei mondanivalója legyen. – Szerintem igenis van eszmei mondanivalója! – szólt közbe Rosie. – Arról szól, hogy Jean Valjean megv|ltozik, és jó ember lesz belőle. Az a lényeg, hogy egy bűnöző, aki tolvaj volt, megb|nja bűneit, és kibékül a vil|ggal. – V|rjunk csak! – ki|ltott fel bosszúsan Stace. – Ilyesmi nem létezik! Aki tolvaj volt, tolvaj is marad! Az ember nem bújhat ki a bőréből. Igaz, Franky? Most Rosie-t öntötte el a pulykaméreg. – Hülyeség! Mit tudtok ti egy olyan fickóról, mint Jean Valjean? – kérdezte szikr|zó szemmel. A fivérek egy pillanatig elképedve b|multak r|, azt|n kitört belőlük a nevetés. A l|ny is r|jött, hogy túl hevesen reag|lt, és derűs mosollyal megkérdezte: – Eldöntöttetek m|r, hogy ki marad itt éjszak|ra? – Mivel hi|ba v|rta a v|laszt, ellentmond|st nem tűrő hangon kijelentette: – H|rmasban nem kefélek! Húzzatok sorsot, ha m|sképp nem megy! – Te kire szavazol kettőnk közül? – kérdezte Franky. – Ne kezdd m|r megint! – förmedt r| Rosie ingerülten. – Ha nem tudtok dönteni, úgy folytatjuk, ahogy a filmekben lenni szokott. A szex egyszerűen kimarad. Csakhogy én nem csípem a pl|tói szerelmet! – Elmosolyodott, hogy oldja a feszültséget. – Én mindkettőtöket szeretlek! – Oké, ma én megyek vissza a sz|llod|ba – közölte Franky, mert azt akarta, hogy a l|ny tudja: nincs hatalma fölötte. Rosie kikísérte, az ajtóban megcsókolta, és a fülébe súgta: – Ne izgulj, holnap éjjel is csúcsform|ban leszek! Hat napot töltöttek együtt. Rosie reggeltől délut|nig a disszert|ciój|n dolgozott, de esténként mindig r|ért. Az ikrek egyszer elvitték egy kos|rmeccsre a Madison Square Gardenba, amikor a Los Angeles Lakers csapata New Yorkba l|togatott, s örültek, hogy a l|ny szemmel l|thatólag élvezi a j|tékot. A mérkőzés ut|n a közeli eleg|ns étteremben vacsor|ztak. Rosie csak m|snap közölte velük, hogy közvetlenül kar|csony előtt egy hétre el kell utaznia. A fivérek azt hitték, a csal|dj|val tölti az ünnepeket, de megismerkedésük óta először szokatlanul rosszkedvűnek tal|lt|k, és faggatni kezdték. – Nem a szüleimhez megyek – vallotta be végül a l|ny –, hanem egyedül töltöm a kar|csonyt az |llam északi részén lévő h|zunkban. Meg akarom úszni ezt az egész hamis ünnepi cécót. Különben is tanulnom kell, és megprób|lom végre eldönteni, mihez kezdjek, ha megkapom a diplom|mat. – Halaszd el az utaz|st, és kar|csonyozz velünk! – javasolta Franky. – Ha itt maradsz, mi sem repülünk vissza Los Angelesbe. – Nem lehet – r|zta meg a fejét Rosie. – Sose lesz kész a disszert|cióm. Csak ott tudom befejezni. – Mag|nyosan, mint egy remete? A vil|gtól elvonulva? – kérdezte Stace. Rosie lehajtotta a fejét. – Mit csin|ljak, ha ilyen hülye vagyok? Franky újabb ötlettel |llt elő. – Nem mehetnénk veled néh|ny napra? Megígérjük, hogy kar|csony ut|n azonnal elutazunk, és békén hagyunk.

– Így lesz – fogadkozott Stace. – Egyébként nekünk sem fog |rtani p|r nap nyugalom. Rosie szeme felcsillant. – Tényleg velem jönnétek? – kérdezte boldog mosollyal. – Isteni lenne! Kar|csonykor elmehetnénk síelni! Van egy klassz panzió a h|ztól félór|nyira. És este én főzném az ünnepi vacsor|t! – Egy pillanatig hallgatott, majd nem túl meggyőzően hozz|tette: – De ígérjétek meg, hogy legkésőbb huszonhetedikén elutaztok, mert tényleg tanulnom kell! – Ne izgulj, nem maradunk a nyakadon. Nekünk is vissza kell mennünk Los Angelesbe – nyugtatta meg Stace. – Senki nem bajlódik helyettünk az |ruh|zzal. – Istenem, mennyire szeretlek benneteket! – lelkendezett Rosie, s az örömtől még a szeme is könnybe l|badt. – Tudod, a múltkor elbeszélgettünk Frankyvel – jegyezte meg Stace csak úgy mellékesen, mintha puszt|n csevegni akarna. – Mi még sosem j|rtunk Európ|ban, és arra gondoltunk, ha ny|ron befejezed az egyetemet, néh|ny hétre |truccanhatn|nk h|rmasban. Te lennél az idegenvezetőnk. A legjobb sz|llod|kban lakn|nk, a legeleg|nsabb éttermekben ennénk, és mindent megnéznénk, amit érdemes. Remekül éreznénk magunkat, persze csak akkor, ha te is velünk tartasz. – Igen! Feltétlenül velünk kell jönnöd. Nélküled elvesznénk, mint két |rva gyerek – tett r| egy lap|ttal Franky. – Fantasztikus ötlet! – ki|ltott fel Rosie. – Megmutatom nektek Londont, P|rizst és Róm|t! És persze Velencét. Bele fogtok szeretni. Az lesz a vége, hogy haza sem akartok jönni. Majd megl|tj|tok! De ne |br|ndozzunk, fiúk! Hol van még a ny|r! Ahogy én ismerlek benneteket, addigra nem is fogtok emlékezni r|m… M|s nők ut|n fogtok m|szk|lni… – Hogy mondhatsz ilyet? – csattant föl Franky m|r-m|r dühösen. – Nekünk rajtad kívül nem kell senki m|s! – Oké – mosolygott r| Rosie. – Szóljatok, ha indulhatunk. Rajtam nem fog múlni. December 23-|n reggel Rosie a hotel bej|rata elé gördült, hogy fölvegye a fivéreket. A hatalmas Cadillac csomagtartója úgyszólv|n tele volt a bőröndjeivel meg a díszcsomagol|sban pomp|zó aj|ndékokkal, de azért az ikrek sportt|sk|inak is sikerült helyet szorítani. Stace a h|tsó ülést v|lasztotta; hagyta, hogy Franky üljön előre, a l|ny mellé. Egy óra hosszat utaztak szótlanul; beszélgetés helyett ink|bb a r|dió kellemes kar|csonyi sl|gerkoktélj|t hallgatt|k. Rosie-nak sem volt kedve csevegni. Amíg a l|nyra v|rtak, az ikrek között érdekes p|rbeszéd zajlott le a sz|lloda éttermében. Stace m|r a reggelinél észrevette, hogy Franky mondani akar valamit, de szemmel l|thatólag zavarban van, nem tudja, hogy fogjon hozz|. – Rajta, öregem, bökd m|r ki! – biztatta. Franky nekidur|lta mag|t. – Félre ne értsd a helyzetet, és nehogy azt hidd, hogy féltékeny vagyok vagy ilyesmi – nyögte ki nagy nehezen –, de nem tudn|l lesz|llni Rosieról erre a p|r napra? – Dehogynem – felelte Stace. – Majd azt mondom neki, hogy összeszedtem a trippert Vegasban. – Azért ne ess túlz|sba! – vigyorgott Franky. – Csak az ünnepekre szeretném kisaj|títani, ennyi az egész. Azt|n eltakarodom az utadból. – Hogy te milyen lökött vagy! – csóv|lta a fejét Stace. – Még a végén mindent elrontasz! Elvégre nem erőszakkal vettük r|, hogy mindkettőnkkel lefeküdjön, és egy pillanatig se csaptuk be. Ő akarta. És szerintem így a legjobb.

– Igazad van, de mégis szeretném kiprób|lni, milyen lehet, ha legal|bb erre a rövid időre csak az enyém – kötötte az ebet a karóhoz Franky. – Rendben van – bólintott Stace. – Én vagyok az öregebb, nekem kell engednem. – Jót nevettek, hiszen Stace mindössze tíz m|sodperccel előbb jött vil|gra, |m mégis jó p|r évvel idősebbnek l|tszott Frankynél. – De ne felejtsd el, hogy Rosie-nak úgy v|g az esze, mint a borotva. Fogadni mernék, hogy rögtön r|jön, mire megy ki a j|ték. Úgysem tudod eltitkolni előle, hogy beleszerettél. Franky színlelt döbbenettel meredt a fivérére. – Szóval azt mondod, beleszerettem? Nah|t! Ez magamtól sose jutott volna eszembe! Stace csak legyintett. Úgy ismerte a testvérét, mint a tenyerét. Végre kijutottak a v|rosból. Westchesteren hajtottak |t, amikor Franky megszólalt: – Még soha életemben nem l|ttam ennyi havat! Hogy lehet itt élni? – Egész jól – felelte Rosie. – Vidéken minden sokkal olcsóbb, mint New Yorkban. – Mikor érünk oda? – kérdezte Stace. – Körülbelül m|sfél óra múlva – felelte a l|ny. – De ha le akarj|tok dobni a vizet, meg|llhatunk egy pillanatra. – Ink|bb menjünk tov|bb. Kibírjuk – mondta Franky. – Hacsak neked nem sürgős – tette hozz| Stace. A l|ny megr|zta a fejét. Két kézzel markolta a vol|nt, és elsz|nt arccal, fürkésző pillant|ssal kémlelte az utat, miközben hatalmas hópelyhek hullottak a szélvédőre. Több mint egy óra múlva egy kisv|rosba értek. – M|r csak tizenöt perc – biztatta a fivéreket Rosie. A kocsi meredek domboldalon kapaszkodott föl, s egyszer csak felbukkant a h|z, amely úgy nézett ki, mint egy eltévedt szürke elef|nt a végtelen hómezőben. Amerre elhaladtak, egyetlen l|bnyom, egyetlen keréknyom se l|tszott. Rosie a kapu elé gördült, és meg|llt a fedett torn|c előtt. Mindh|rman kisz|lltak. A l|ny fölpakolta a fivéreket a csomagtartóból kiszedett bőröndökkel, aj|ndékokkal. – Menjetek be – mondta nekik. – Nyitva van az ajtó. Idefönt sose szoktuk bez|rni. Franky és Stace talpa alatt csak úgy csikorgott a hó a torn|cra vezető lépcsőn. Kinyitott|k az ajtót, és beléptek az agancsokkal díszített hatalmas nappaliba, ahol úgy ropogott a tűz a kandallóban, mint valami barlangban. Odakint hirtelen felbőgött a Cadillac motorja. A fivérek meglepetten kapt|k fel a fejüket, de nemigen volt idejük csod|lkozni, mert ebben a pillanatban hat felfegyverzett férfi rontott be a h|zba, h|rom a főkapun, h|rom pedig a h|tsó bej|rat felől. Jól megtermett, nagy bajszú vezérük enyhe akcentussal r|ki|ltott az ikrekre: – Állj! Ne mozduljatok! Ne dobj|tok el a csomagokat! Stace rögtön fölfogta, miről van szó, Franky azonban egyelőre csak Rosie-t féltette. Beletelt néh|ny m|sodperc, mire ő is megértette, miért húzott el a Cadillac, és miért nem jött be velük a h|zba a l|ny. Még soha nem élt |t olyan szörnyű pillanatot, mint akkor, amikor végre r|jött: Rosie csalétek volt, ők pedig r|haraptak.

7. FEJEZET December 23-|n Astorre azon az estélyen vett részt, amit Nicole rendezett a lak|s|n. A meghívottak list|j|n főleg nagymenő ügyvédek és a jótékony célú munk|t végző csoportok tagjai szerepeltek, elsősorban Nicole kedvencei, a hal|lbüntetés ellen indított kamp|ny aktivist|i. Astorre szeretett estélyekre j|rni. Szívesen csevegett olyan emberekkel, akiket azt|n soha többé nem l|tott, s akik annyi mindenben különböztek tőle. Néha érdekes, vonzó nőkkel is megismerkedett, akikkel futó kalandokba bocs|tkozott. Mindig abban reménykedett, hogy beleszeret valakibe; hi|nyzott neki a felkavaró érzés. Ezen az estén Nicole eszébe juttatta kamaszkori rom|ncukat. – Összetörted a szívemet, amikor nem engem v|lasztott|l, hanem ap|mnak engedelmeskedtél, és elutazt|l Európ|ba – mondta kedvesen, a legcsekélyebb szemreh|ny|s nélkül. – Tudom – felelte mosolyogva Astorre –, de az összetört szíved nem akad|lyozott meg benne, hogy m|s férfiakkal tal|lkozgass. Nem tudni, miért, Nicole még a szok|sosn|l is kedvesebb volt a fiatalemberhez. Úgy fogta a kezét, mint egy kamasz l|ny, többször megcsókolta, és úgy bújt hozz|, mintha érezné, hogy Astorre hamarosan újra megszökik előle. Astorre kissé zavarba jött. Érezte, hogy ismét fölébred benne a régi gyöngédség, de azt is tudta, hogy súlyos hib|t követne el, ha élete e jelentős fordulópontj|n megprób|ln| felmelegíteni a kapcsolatukat, hiszen tiszt|ban volt vele, hogy m|sok életét is befoly|soló döntéseket kell hoznia. Megkönnyebbült, amikor Nicole odavezette egy kisebb csoporthoz, és bemutatta vendégeinek. Ezen az estén nem gépzene szólt, hanem igazi zenekar j|tszott. Nicole megkérte Astorrét, hogy énekeljen valamit. A fiatalember engedett az unszol|snak, s kissé rekedtes, de kellemesén csengő hangj|n r|zendített egy régi olasz ballad|ra, amit Nicole is vele dúdolt, miközben szorosan hozz|simult, és úgy nézett a szemébe, mintha a szívébe akarna l|tni. Az utolsó akkord ut|n szomorú mosollyal ismét megcsókolta. Meglepetést is tartogatott unokaöccse sz|m|ra. Odakísérte egyik vendégéhez, s a finom szépségű, szürke szemű, intelligens tekintetű asszonyra mutatva így szólt: – Astorre, ez a hölgy Georgette Cilke, a hal|lbüntetés eltörléséért indított kamp|ny vezetője. Gyakran dolgozunk együtt. Georgette kezet nyújtott a fiatalembernek. – Gyönyörűen énekel. A fiatal Sinatr|ra emlékeztet – mondta elismerően. – Köszönöm! – felelte Astorre boldog mosollyal. – Nem is tudja, milyen örömet szerzett! Sinatra a példaképem. Minden sz|m|t kívülről tudom! – A férjem is rajong érte – jegyezte meg Georgette. – Jómagam is kedvelem a dalait, attól viszont m|r kor|ntsem vagyok elragadtatva, ahogyan az emberekkel b|nik. Astorre felsóhajtott. Tudta, hogy az asszonynak igaza van, teh|t nemigen sz|llhat vit|ba vele, de úgy érezte, meg kell védenie eszményképét. – Azt hiszem, külön kell v|lasztanunk a halhatatlan művészt és a gyarló embert – jelentette ki hat|rozottan. – Kell? – kérdezte Georgette derűsen csillogó szemmel. Tetszett neki ez a szenvedélyes ki|ll|s, de azért ragaszkodott az |ll|spontj|hoz. – Én meg azt hiszem, még

egy ilyen nagy művésznek sem bocs|thatjuk meg az érzéketlenséget és a faragatlans|got, a durva erőszakról nem is beszélve. Astorre l|tta, hogy ezt a nőt sose fogja meggyőzni, így ink|bb eldúdolt néh|ny taktust Sinatra egyik legszebb, szerelmes sz|m|ból. Mélyen Georgette szemébe nézett, s az asszony elmosolyodott. – Oké – mondta a fiatalembernek –, elismerem, hogy a dalai szinte ellen|llhatatlanok, de a tettei méltatlanok a művészetéhez. – Mielőtt tov|bbment, hogy m|sokkal is v|ltson néh|ny szót, gyöngéden megsimogatta Astorre karj|t. Astorre egész este őt figyelte. Elbűvölte Georgette természetes kecsessége, szívből jövő kedvessége, finom szépsége, amit sem sminkkel, sem egyéb női praktik|kkal nem prób|lt fokozni. Mint minden jelenlévő, ő is egy kicsit beleszeretett, pedig az asszonyon l|tszott, hogy sejtelme sincs róla, milyen hat|ssal van a férfiakra, s mi sem |ll t|volabb tőle, mint hogy b|rkivel kikezdjen. Astorre m|r olvasta azokat a dokumentumokat, amelyeket Marcantonio Cilke-ről gyűjtött össze a tévécsatorna archívum|ból, s tudta, hogy az ügynök vad|szgörény módj|ra lohol az emberi bűnök nyom|ban, r|ad|sul fényes eredménnyel. Az iratokból az is kiderült, hogy ezt a görényt szereti a felesége. A rejtélyt képtelen volt megfejteni. Miközben ezen merengett, Nicole odalépett hozz|, s a fülébe súgta, hogy Aldo Monza megérkezett, a hallban v|rakozik. Astorre elkomorult. – Ne haragudj – mondta Nicole-nak –, de mennem kell. – Nem haragszom, csak sajn|lom, hogy nem volt alkalmad közelebbről megismerni Georgette-et. Még soha életemben nem tal|lkoztam ilyen intelligens, jószívű teremtéssel. – Én is nagyon sajn|lom, mert ritk|n tal|lkozom ilyen gyönyörű nővel – dünnyögte Astorre, miközben arra gondolt, hogy sosem fog benőni a feje l|gya, hiszen elég egy szép arcot l|tnia, s m|ris képtelen |br|ndokat kerget. Elköszönt Nicole-tól, azt|n kisietett a hallba. Aldo Monza valóban ott üldögélt Nicole egyik pomp|s rokokó fotelj|ban, s szemmel l|thatólag feszengett. Nyilv|n attól félt, hogy a pomp|s bútor összeroppan a súlya alatt. Megkönnyebbülve pattant föl, amikor Astorrét megl|tta. – Elkaptuk az ikreket – morogta halkan. – Arra v|rnak, hogy kedvedre ítélkezz fölöttük. Astorre szíve elszorult. Kezdődik, gondolta szomorúan, itt az idő, hogy bebizonyítsa: méltó volt a Don bizalm|ra. – Mennyi idő alatt érünk oda? – kérdezte leverten. – Körülbelül h|rom óra alatt. Hófúv|s van, lassan kell mennünk – felelte Monza. Astorre az ór|j|ra pillantott. Fél tizenegy volt. – Induljunk – mondta, és belebújt a kab|tj|ba. Kiléptek az utc|ra. A sűrű pelyhekben hulló hó m|r belepte a h|zak előtt parkoló autókat. Monza egy behemót Buickkal érkezett. Ő vezetett, Astorre mellette ült, és kib|mult az ablakon. Farkasordító hideg volt. Monza bekapcsolta a fűtést, s a kocsi lassan doh|nytól és italtól bűzlő kemencévé v|ltozott. – Aludj egyet – tan|csolta Monza Astorrénak. – Hosszú az út, és ha odaérünk, nem lesz időd pihenni. Kemény munka v|r r|d. Astorre h|tradőlt, lazítani prób|lt. Úgy zuhogott a hó, hogy m|r nem l|tta az utat. Gondolatai hamarosan elkalandoztak. Eszébe jutott a perzselő szicíliai hőség és az a tizenegy év, amíg a Don útmutat|sa alapj|n felkészült arra a feladatra, amit most végre kell hajtania. Tudta, hogy sors|t nem kerülheti el.

Astorre Viola tizenhat éves volt, amikor Don Aprile Londonba küldte tanulni. Nem lepte meg nagyb|tyja parancsa, hiszen a Don mindh|rom gyermeke mag|niskol|ba, később pedig egyetemre j|rt, és kollégiumban lakott. Apjukat persze nem a tud|s hatalm|ba vetett hit vezérelte, hanem az a cél, hogy gyermekeit t|vol tartsa saj|t üzelmeitől. Astorrét Londonban egy gazdag, gyermektelen, középkorú h|zasp|r l|tta vendégül. Évtizedekkel kor|bban v|ndoroltak ki Szicíli|ból, s Angli|ban kényelemben és jómódban éltek. Nevüket Priol|ról Pryorra v|ltoztatt|k. Mindketten tőrőlmetszett angolnak l|tszottak, még hajdan sötét bőrük is kifakult a szigetorsz|gban. Sem öltözködésük, sem viselkedésük nem |rulta el, hogy honnan sz|rmaznak valój|ban. Mr. Pryor mindennap keménykalapban, összesodort fekete ernyővel a kezében indult dolgozni, Mrs. Pryor pedig ugyanolyan kalapokat és vir|gmint|s ruh|kat hordott, mint az eleg|ns angol d|m|k. Otthon azonban visszavedlettek tősgyökeres szicíliaiv|. Mr. Pryor foltos, bő sz|rú nadr|got húzott, hozz| gallér nélküli fekete inget, Mrs. Pryor meg laza, kényelmes fekete ruh|ba bújt, és kiz|rólag olasz ételeket főzött. Mr. Pryor egy nagy palermói mag|nbank londoni fiókj|nak vezérigazgatója volt. Astorrét saj|t unokaöccseként szerette, de azért mindig megtartotta a h|rom lépés t|vols|got. Mrs. Pryor viszont valós|ggal rajongott a fiúért, s úgy kényeztette, mintha az unok|ja lenne. Astorre bőséges zsebpénzt, sőt kocsit is kapott Mr. Pryor-tól, aki a Don parancs|ra elintézte, hogy védencét fölvegyék egy London közelében lévő, főleg üzleti ismereteket és bankszakm|t oktató egyetemre. Astorre a beiratkoz|skor tudta meg, hogy bölcsészkar is van, sőt művészeti t|rgyakat lehet tanulni. Azonnal fölvette a tanrendjébe az éneket, a színészmesterséget és a történelmet. Az Angli|ban töltött hónapok sor|n szeretett bele a rókavad|szatot |br|zoló festményekbe. Persze nem a hajsza és a vad leterítése ragadta meg a képzeletét, hanem a pomp|s külsőségek – a vörös vad|szkab|tok, az aranybarna kuty|k, a fekete parip|k. Az egyetemen ismerkedett meg a vele egykorú, észbontóan csinos, hamvasan |rtatlannak l|tszó Rosie Connerrel, aki szintén színészmesterséget tanult, s var|zs|nak egyetlen férfi sem tudott ellen|llni. Tehetséges színésznőnek bizonyult, sorra j|tszotta a szemin|riumokon műsorra tűzött darabok főszerepeit. Astorre viszont csak epizódszerepeket kapott. Hi|ba volt jóképű fiú, nem tudta mag|val ragadni a közönséget; nyilv|n az ehhez szükséges plusz hi|nyzott a személyiségéből. Rosie-nak nem kellett ilyen gondokkal küszködnie. Úgy kellette mag|t a színpadon, mintha az egész nézősereget el akarn| cs|bítani. Énekór|ra is együtt j|rtak. Rosie csod|latosnak tal|lta Astorre hangj|t, |m hamarosan kiderült, hogy az énektan|rnak egészen m|s a véleménye. Kereken meg is mondta a fiatalembernek, hogy okosabban tenné, ha egy|ltal|n nem foglalkozna zenével, mert se hangja, se hall|sa. Alig két hét ut|n Rosie Astorre szeretője lett. A viszonyt a l|ny kezdeményezte, b|r Astorre, tizenhat éve minden l|ngoló szenvedélyével m|r első l|t|sra beleszeretett, olyannyira, hogy Nicole-t szinte teljesen elfelejtette. Rosie nem volt ilyen heves, ink|bb mulattatta a kapcsolat, de bugyborékoló életkedve elbűvölte Astorrét, akitől semmit nem tagadott meg az |gyban, sőt néh|ny nap elteltével dr|ga aj|ndékkal lepte meg: vörös vad|szkab|tot, fekete antilopsapk|t és remek lovaglóostort vett neki, s mindezt úgy adta |t, mintha csak meg akarn| tréf|lni rókavad|szatért rajongó bar|tj|t. A fiatal szerelmesek szok|sa szerint elmondt|k egym|snak élettörténetüket. Rosie elmesélte, hogy szüleinek hatalmas farmja van Dél-Dakot|ban, s ő egy siv|r, unalmas kisv|rosban töltötte a gyermekkor|t, de azt|n fell|zadt, és megszökött otthonról, mert

Angli|ban akart színészmesterséget tanulni. A farmon eltöltött éveknek persze haszn|t is l|tta, mert ennek köszönhette, hogy remekül lovagolt, síelt és teniszezett, sőt a középiskola színj|tszó szakkörében is kiprób|lhatta tehetségét. Viszonz|sul Astorre is kiöntötte a szívét a l|nynak, Bevallotta, hogy egész életében énekes akart lenni, itt, a szigetorsz|gban pedig valós|ggal beleszeretett az angol életstílusba, az elbűvölő középkori hagyom|nyokba, a lovaspóló és a rókavad|szat pomp|s külsőségeibe. Ám egyetlen szóval sem említette nagyb|tyj|t, Don Raymonde Aprilét és a közös szicíliai nyaral|sokat. Rosie előbb r|beszélte, hogy vegye föl a remek lovaglóruh|t, azt|n levetkőztette. – Istenien nézel ki – duruzsolta közben a fülébe. – Lehet, hogy előző életedben angol lord volt|l! Az efféle megjegyzések feszélyezték Astorrét. Furcs|llotta, hogy egy ilyen életrevaló, talpraesett teremtés hisz a reinkarn|cióban. De azt|n Rosie megölelte, megcsókolta, ő pedig az |gyban mindenről megfeledkezett. Úgy érezte, még sosem volt ilyen boldog, tal|n csak gyerekkor|ban, Szicíli|ban. Egy év elteltével Mr. Pryor behívta a dolgozószob|j|ba. Szok|sos otthoni viseletében, bő parasztnadr|gban, fekete ingben, kock|s zsokésapk|ban ült kedvenc karosszékében. A sapka ellenzője |rnyékot vetett a szemére. – Örülünk, hogy megismerhettünk, fiam, és n|lunk töltötted ezeket a hónapokat. A feleségem rajong érted, legszívesebben itt tartana, hogy naphosszat hallgathassa a dalaidat. De sajnos el kell v|lnunk egym|stól. Don Raymonde üzenetet küldött, és megparancsolta, hogy azonnal utazz Szicíli|ba, jó bar|tj|hoz, Octavius Biancóhoz. Azt akarja, hogy igazi szicíliai v|ljék belőled, és mindent megtanulj, amit kell. Azt hiszem, nem kell megmagyar|znom, hogy ez mit jelent. Astorrét lesújtotta a v|ratlan hír, de egy pillanatig se kételkedett benne, hogy engedelmeskednie kell. B|r a lelke mélyén mindig visszav|gyott Szicíli|ba, most mégis szinte elviselhetetlennek tal|lta a gondolatot, hogy el kell v|lnia Rosie-tól. – Ha havonta egyszer el tudok jönni Londonba, megengedi, hogy itt sz|lljak meg? – kérdezte. – Sose bocs|tan|m meg, fiam, ha m|shova mennél – felelte Mr. Prior. – De miért akarsz visszajönni? Astorre pirulva bevallotta, hogy beleszeretett Rosie-ba. – Aha! H|t így vagyunk! – bólintott Mr. Pryor mosolyogva, és felsóhajtott. – Szerencsés fickó vagy, fiam, hogy el kell v|lnod attól a nőtől, akit szeretsz! M|morító, felkavaró érzés! Majd megl|tod! És az a szegény kisl|ny! Hogy fog sírni ut|nad! De nem kell aggódnod, nyugodtan elutazhatsz. Add meg nekem annak a l|nynak a címét, a többit bízd r|m. Majd rajta tartom a szememet. Astorre könnyek között búcsúzott el Rosie-tól, és a szav|t adta neki, hogy minden hónapban megl|togatja, a l|ny pedig megesküdött, hogy r| se néz m|s férfira, de Astorrét ez nem nyugtatta meg, hiszen tudta, hogy Rosie szépsége, b|jos mosolya, bugyborékoló jókedve ellen|llhatatlan. Meg volt győződve róla, hogy ezek a tulajdons|gok a többi férfit se hagyj|k hidegen, és ha kiteszi a l|b|t Londonból, valaki biztosan megprób|lja elhódítani tőle szerelmét. De nem tehetett semmit, m|snap el kellett utaznia. A palermói repülőtéren Bianco v|rta, aki úgy megv|ltozott, hogy alig ismert r|. A nagydarab férfi mérték ut|n készült, eleg|ns öltönyben, széles karim|jú fehér kalapban feszített, hogy öltözködésével is hangsúlyozza: felvitte az isten a dolg|t. Minden oka megvolt a büszkeségre, hiszen a palermói építkezéseket az ő coscája tartotta kézben. A jómód persze rengeteg gonddalbajjal j|rt, mert nemcsak a v|rosi hivatalnokokat és a római minisztériumi tisztviselőket

kellett megvesztegetni, hanem az a feladat is Biancóra h|rult, hogy megvédje területét vetélyt|rsaitól, péld|ul a tekintélyes Corleonéktól. Octavius Bianco elérzékenyülve ölelte meg a repülőgépből kisz|lló Astorrét, és mosolyogva idézte föl azt a régi epizódot, amikor a könnyelmű Fissolini elrabolta a Dont meg a kisfiút. Azt|n közölte, hogy Don Raymonde parancs|ra Astorre mostantól az ő testőrségének tagja lesz, emellett a cosca üzleti ügyeiről is mindent meg kell tanulnia. A kiképzés legal|bb öt évig fog tartani, |m a végére Astorréból vérbeli szicíliai v|lik, aki minden tekintetben méltó nagyb|tyja bizalm|ra. Megnyugtatta a fiatalembert, hogy nem lesz nehéz beilleszkednie az új környezetbe, hiszen gyerekkor|ban úgy megtanulta a helyi t|jszól|st, mintha Szicíli|ban született volna. Bianco egy Palermo környékén lévő, kastélynak is beillő pomp|s vill|ban lakott. Parancsait szolg|k hada leste, és éjjelnappal egy szakasznyi testőr vigy|zott testi épségére. Vagyon|val szerzett tekintélye révén bejutott a legjobb t|rsas|gba, s szorgalmasan |polta a kapcsolatokat a felső tízezer prominens képviselőivel. Emberei napközben kemény munk|ra fogt|k Astorrét: fegyverforgat|sra tanított|k, sőt azt is el kellett saj|títania, miként kell b|nni az egyes robbanószerekkel. Esténként azonban Bianco szórakozni vitte a fiút. Gyakran hívt|k őket vendégségbe, sűrűn j|rtak mulatóba, s néha a jó t|rsas|g t|ncestélyein is megjelentek. Biancót valós|ggal körülrajongt|k a gazdag özvegyek, miközben l|nyaik szívét Astorre ejtette rabul édes-bús szerelmes dalaival. A fiatalembert a magas rangú római tisztviselők megvesztegethetősége lepte meg a legjobban. Egy alkalommal maga az építésügyi és területfejlesztési miniszter l|togatott el Palermóba, aki a legcsekélyebb szégyenkezés nélkül, nevetve vette |t Biancótól „j|randós|g|t”, a kenőpénzzel teli bőröndöt. Áradozva mondott köszönetet érte, majd sűrű mentegetőzések közepette elmagyar|zta, hogy az összeg felét mag|nak a miniszterelnöknek kell tov|bbadnia. Később, amikor kettesben maradtak, Astorre megkérdezte Biancótól, vajon lehetséges-e, hogy a miniszter igazat mondott. Bianco v|llat vont. – Nem hiszem, hogy a felét odaadja, de remélem, nem lesz szűkmarkú. Óri|si megtiszteltetés, ha az ember egy kis zsebpénzzel örvendeztetheti meg a miniszterelnök urat. A m|sodik évben Astorre többször is megl|togathatta Rosie-t Londonban. Által|ban egy napot és egy éjszak|t tölthettek együtt a legtökéletesebb boldogs|gban. Ugyanebben az évben a fiatalember a tűzkeresztségen is |tesett. Az eset úgy történt, hogy a Bianco- és a Corleone-cosca fegyverszünetet akart kötni. A Corleonékat egy sasorrú, szúrós szemű, alacsony kis ember, a rettegett Tosci Limona képviselte, akitől még maga Bianco is tartott. A két főnök ragaszkodott hozz|, hogy a megbeszélésre semleges területen kerüljön sor, az egyik legmagasabb rangú szicíliai vizsg|lóbíró jelenlétében. A „Palermói Oroszl|n”-nak nevezett bíró módfelett büszke volt r|, hogy őt csak az nem tudja megvesztegetni, aki nem akarja. Sz|mtalan gyilkoss|gért hal|lra ítélt maffiózót mentett meg a villamosszéktől, és arra is kapható volt, hogy jó pénzért megakad|lyozza, sőt megszüntesse a bűnözők ellen indított elj|r|sokat. Sosem titkolta, hogy bar|ti viszonyban van a Corleone- és a Bianco-cosca vezetőivel, akik épp ezért v|lasztott|k t|rgyal|suk helyszínéül a bíró Palermótól tizenöt kilométerre fekvő birtok|t. Úgy vélték, a h|zigazda személye lehetővé teszi, hogy véront|s nélkül, nyugodt körülmények között kössék meg a fegyverszünetet.

Mindketten négy-négy testőrt vihettek magukkal. Közösen fizették a Palermói Oroszl|n tiszteletdíj|t is, amit a t|rgyal|s megrendezéséért és levezetéséért kért, no meg azért, hogy h|z|t a felek rendelkezésére bocs|totta. Homlok|ba hulló dús, hófehér sörényével a bíró a jog és az igazs|g tiszteletre méltó, feddhetetlen megtestesítőjének l|tszott. Bianco testőrségének Astorre volt a parancsnoka. Úgy vélte, könnyű dolga lesz, hiszen a két vezér valós|ggal elhalmozta egym|st a szeretet és kölcsönös megbecsülés jeleivel. Bar|ts|gosan kezet fogtak, összeölelkeztek, v|llon veregették egym|st, majd a legjobb hangulatban ültek asztalhoz, hogy nekil|ssanak a pomp|s vacsor|nak, amit a Palermói Oroszl|n adott a tiszteletükre. Evés közben is olyan bizalmasan suttogtak, nevetgéltek, mint két elv|laszthatatlan jó bar|t. A fiatalember igencsak meglepődött, amikor vacsora ut|n néh|ny percre kettesben maradt Biancóval, s főnöke komoran figyelmeztette: – Résen kell lennünk, fiam! Szólj az embereknek, hogy tarts|k nyitva a szemüket, mert ez a gazember Limona ki akar nyírni bennünket! Bianco gyanúja beigazolódott. A fegyverszünet megkötése ut|n egy héttel megölték az |ltala lepénzelt egyik rendőrfelügyelőt, amint az kilépett az utc|ra a szeretője h|z|ból. Két hét sem telt el, és gyilkoss|g |ldozata lett Bianco üzlett|rsa, Palermo egyik leggazdagabb embere, akit |larcos fegyveresek lőttek szit|v| a saj|t otthon|ban. Bianco megtette a szükséges óvintézkedéseket. Növelte testőrsége létsz|m|t, azonkívül minden eddiginél nagyobb gondot fordított r|, hogy csak többszörösen |tvizsg|lt, biztons|gos gépkocsival utazzon, mert a Corleonék ördögi ügyességgel b|ntak a robbanószerekkel. A lehető legritk|bban hagyta el erődnek is beillő vill|j|t, |m egy napon mégis be kellett mennie Palermóba, hogy megvesztegessen egy magas rangú v|rosh|zi tisztviselőt. Úgy döntött, ha m|r így alakult, a kedvenc éttermében fog vacsor|zni. A p|ncélozott Mercedesszel kelt útra, amit a legjobb sofőrje vezetett. Astorre mellette ült, a h|tsó ülésen, s előttük is, ut|nuk is egy-egy kocsi haladt, természetesen felfegyverzett testőrökkel. Éppen a legforgalmasabb sug|rúton hajtottak végig, amikor az egyik mellékutc|ból kisz|guldott egy motorkerékp|r. Ketten ültek rajta. Az utas azonnal célzott, s gépfegyveréből leadott egy sorozatot a Mercedesre. Astorre a pillanat törtrésze alatt fölmérte a helyzetet. Biancót a kocsi padlój|ra lökte, majd viszonozta a tüzet, de a motorkerékp|r elzúgott mellettük, és eltűnt egy m|sik mellékutc|ban. Két hét múlva Bianco emberei az éj leple alatt öt férfit ejtettek foglyul, s megbilincselve, gúzsba kötve a villa pincéjébe sz|llított|k őket. – Ezek a Corleone-cosca tagjai – mondta Bianco Astorrénak. – Gyere le velem, nézd meg, hogyan kell elb|nni az efféle söpredékkel. Az öt férfit a Bianco-cosca jól bev|lt módszerével kötözték egym|shoz, hogy moccanni se tudjanak, és fegyveres őrök vigy|ztak r|juk. Bianco elvette az egyik őr pisztoly|t, majd szó nélkül tarkón lőtte a foglyokat. – Vigyétek vissza őket Palermóba, és hajíts|tok ki a holttestüket az utc|ra – parancsolta, azt|n Astorréhoz fordult. – Jól jegyezd meg, fiam, amit most mondok. Ha egyszer eldöntötted, hogy megölsz valakit, többé ne szólj hozz| egy szót se. A fölösleges fecsegés mindkét fél sz|m|ra kínos, nem kell erőltetni. – A motorosok is köztük voltak? – kérdezte Astorre. – Nem – felelte Bianco. – De a célnak ezek is megfelelnek. Igaza volt. Attól kezdve helyre|llt a béke a két cosca között.

Astorre csaknem két hónapig nem j|rt Londonban. Rosie egyik reggel fölhívta telefonon, pedig azzal a feltétellel adta meg a l|nynak a sz|m|t, hogy csak vészhelyzetben keresheti Bianco h|z|ban. – Astorre – mondta Rosie nyugodt, fegyelmezett hangon –, légy szíves, azonnal gyere ide. Iszonyú bajban vagyok. – Miért? Mi történt? – kérdezte Astorre. – Ez nem telefontéma – felelte Rosie. – De ha tényleg szeretsz, nem faggatsz, hanem felülsz az első gépre. Amikor Astorre engedélyt kért Biancótól, hogy elutazhasson, főnöke csak annyit mondott: – Biztosan pénz kell a kicsikének – és egy köteg angol fontot nyomott a fiú mark|ba. Amint Astorre becsöngetett Rosie lak|s|ba, a l|ny nyomban beengedte, majd gondosan bez|rta az ajtót. Halotts|padt volt az arca, s egy olyan ormótlan frottírköpenyben |llt az előszoba közepén, amit a fiatalember még sose l|tott rajta. H|l|san megcsókolta Astorrét. – Nagyon dühös leszel r|m – suttogta szomorúan. – Ugyan, dr|g|m, én sosem tudnék haragudni r|d – nyugtatta meg Astorre, mert azt hitte, Rosie tal|n teherbe esett. A l|ny szorosan mag|hoz ölelte. – M|r egy éve nem vagy mellettem. Alig l|tlak! Úgy igyekeztem, hogy hű maradjak hozz|d, de ilyen hosszú időt nem bírok ki egyedül… Astorre hirtelen mindent megértett. Rögtön r|jött, hogy Rosie megcsalta, csak azt nem tudta, miért hívta ide ilyen sürgősen. – Oké – mondta higgadtan. – De akkor mi keresnivalóm van itt? – Segítened kell rajtam – felelte a l|ny, és bevezette a h|lószob|ba. Valami volt az |gyban. Astorre fölhajtotta a takarót, s egy anyaszült meztelen, szőrös mellű, sov|ny, középkorú férfit tal|lt alatta, aki hanyatt feküdt a lepedőn. Gondosan |polt, ezüstösen csillogó kecskeszak|ll|val, finom von|saival, aranykeretes szemüvegével méltós|gteljes, tiszteletet parancsoló úriembernek hatott. Merev, rezzenéstelen tekintettel meredt a plafonra. Astorre rögtön tudta, hogy halott, b|r egyetlen karcol|st se l|tott rajta. Önkéntelen mozdulattal kinyújtotta a kezét, és megigazította a férfi kissé cs|lén |lló szemüvegét. – Éppen szeretkeztünk, amikor hirtelen r|ngatózni kezdett – suttogta Rosie. – Biztosan szívrohamot kapott szegény. – Mikor történt ez? – kérdezte Astorre. – Tegnap éjjel – felelte Rosie. – Miért nem hívtad ki rögtön a mentőket? – faggatta Astorre. – Hiszen nem tehetsz róla, hogy meghalt! – Azért, mert nős ember, és lehet, hogy én is hib|s vagyok. Ajzószert haszn|ltunk. Amil-nitr|tot. M|sképp nem tudott elélvezni – magyar|zta a l|ny fesztelenül. Astorrét megdöbbentette ez az önfegyelem. A holttestre nézett, s hirtelen különös érzése t|madt: fel kéne öltöztetnie ezt az embert, és le kellene vennie a szemüvegét, elvégre mégsem heverhet itt meztelenül, ahhoz túl öreg… Nem illik így hagyni. – Mondd, mit tal|lt|l ebben a pasasban? – kérdezte Rosie-tól még mindig elképedten, de a legcsekélyebb rosszindulat nélkül. – ő volt a történelemtan|rom – felelte a l|ny. – Nagyon kedveltem. És egyszer csak megtörtént a dolog. De mindössze kétszer feküdtem le vele. Olyan mag|nyos voltam. – Egy pillanatra elhallgatott, majd egyenesen Astorre szemébe nézett. – Segítened kell rajtam! – mondta esdeklő pillant|ssal.

– Tud róla valaki, hogy viszonyod volt vele? – kérdezte Astorre. – Nem. – Szerintem akkor is ki kéne hívnunk a rendőrséget. – Nem! – jelentette ki Rosie hat|rozottan. – Ha félsz, majd elintézem egyedül. Astorre metsző pillant|st vetett r|, és csak annyit mondott: – Azonnal öltözz fel! – Azt|n h|tat fordított a l|nynak, és letakarta a halottat. Egy óra múlva becsöngettek Mr. Pryor h|z|ba. A bank|r maga nyitott ajtót, és szó nélkül bevezette őket a dolgozószob|ba. Megjegyzés nélkül hallgatta végig a történetet. L|tszott rajta, hogy mélyen együtt érez Rosie-val. Még a kezét is megsimogatta, hogy megvigasztalja. – Adja ide szépen a lak|skulcs|t, kisl|nyom, maga pedig maradjon itt éjszak|ra – mondta végül. – Mire holnap hazamegy, minden rendben lesz. A bar|tja eltűnik, mint a k|mfor. Azt|n mag|cska visszajön hozz|nk, eltölt n|lunk egy hetet, ut|na pedig visszatér Amerik|ba. Mr. Pryor úgy kísérte föl a fiatalokat az egyik vendégszob|ba, mintha föl se tételezné, hogy a történtek |rnyékot vethetnének a kapcsolatukra. Mosolyogva elköszönt tőlük, és m|r indult is, hogy rendet teremtsen Rosie lak|s|ban. Astorre sosem felejtette el azt az éjszak|t. Az |gyon fekve vigasztalta a zokogó Rosiet, zsebkendőjével törölgetve patakzó könnyeit. – Csak kétszer feküdtem le vele – hajtogatta sírva a l|ny. – Nem voltam szerelmes belé, csak jó bar|tok voltunk. Úgy hi|nyozt|l, hogy azt hittem, belehalok. ő mindig mellettem |llt. Csod|ltam az eszét, a tud|s|t. És egyszer csak megtörtént. De nem tudott elélvezni szegény. ő kérte, hogy haszn|ljunk ajzószert. Astorre l|tta rajta, mennyire megviseli a tragédia. Meg se fordult a fejében, hogy szemreh|ny|st tegyen neki. De azt|n eszébe jutott, hogy Rosie több mint huszonnégy ór|t töltött el a holttesttel összez|rva, és ez a gondolat nem hagyta nyugodni. Nem is értette, hogy lehet ép ésszel kibírni ilyen szörnyű megr|zkódtat|st. Úgy vélte, ahol egy rejtély van, ott esetleg több is akad, de nem kív|ncsiskodott. – Ugye nem hagysz el? Ugye m|skor is eljössz hozz|m? – kérdezte sírva a l|ny, és szorosan Astorréhoz simult. – H|t persze hogy eljövök – nyugtatta meg a fiatalember, b|r még maga sem tudta biztosan, akar-e tal|lkozni Rosie-val a történtek ut|n. M|snap reggel Mr. Pryor közölte, hogy mindent elintézett, a l|ny nyugodtan hazamehet, a kocsi a kapuban v|rja. Rosie boldogan ugrott a nyak|ba. Miut|n elment, Mr. Pryor kivitte Astorrét a repülőtérre. Búcsúzóul kezet fogott vele, és csak annyit mondott: – Ne f|jjon a fejed a kisl|ny miatt, fiam. Gondoskodunk róla, hogy a haja sz|la se görbüljön meg. – Köszönöm – felelte Astorre. – De azért szeretném tudni, mi lesz vele. – H|t persze. Majd értesítelek. Nagyszerű teremtés, vérbeli maffiózó, pedig nem is Szicíli|ban született. Nézd el neki, ha néha félrelép.

8. FEJEZET A Szicíli|ban töltött évek alatt Astorre alapos kiképzést kapott. Egy alkalommal még annak a Bianco-cosca embereiből össze|llított hatfős szakasznak a vezetését is r|bízt|k, amelynek a Corleonék legkiv|lóbb robbant|si szakértőjét kellett kivégeznie, azt a fickót,

aki sorra repítette a levegőbe a maffia esküdt ellenségeit, köztük egy olasz hadseregt|bornokot és két szicíliai vizsg|lóbírót. A vakmerő rajtaütés tökéletesen sikerült, s Astorre ezzel megalapozta hírnevét a Bianco |ltal ir|nyított Palermo-cosca legfelső köreiben. A fiatalember szerette a jó t|rsas|got, a szórakoz|st, így gyakran megfordult a legjobb palermói k|véh|zakban, éjszakai mulatókban – főleg a szép nők miatt. Palermóban akkoriban valós|ggal hemzsegtek a különböző coscák fiatal maffiózói, az úgynevezett talpasok vagy gyalogosok, akik valamennyien büszkék voltak férfiass|gukra, eleganci|jukra. Csak mérték ut|n készült öltönyben j|rtak, manikűröztették a körmüket, s fekete hajukat méregdr|ga zselével nyalt|k sim|ra. Kivétel nélkül arra v|gytak, hogy rettegjenek tőlük, és a nők rajongjanak értük. A legfiatalabbak még jóform|n kamaszok voltak, de korallpiros ajkuk fölött m|r gondosan |polt kis bajuszt viseltek. Senkitől és semmitől nem riadtak vissza. Astorre gondosan kerülte őket, mert tudta róluk, hogy vakmerők és meggondolatlanok, n|luk jóval magasabb rangú t|rsaikat is haboz|s nélkül ölik meg, azt|n csod|lkoznak, ha korai véget érnek. Pedig ezen nem volt mit csod|lkozni. Ha valaki kezet emelt a Csal|d b|rmelyik tagj|ra, s könnyelműen végzett vele, azt ugyanúgy hal|llal büntették, mintha egy maffiózó feleségét cs|bította volna el. Astorre azzal hízelgett a léha ifjoncok hiús|g|nak, hogy bar|ts|gosan, sőt némi tisztelettel b|nt velük, s el is érte, hogy megkedveljék. Szívügyekben egyébként sem kellett vetélyt|rsnak tekinteniük, ugyanis félig-meddig beleszeretett az egyik mulató t|ncosnőjébe, Bujiba. Astorre éveken |t Bianco jobbkeze volt a Corleone-cosca elleni akciókban. Eközben rendszeresen kapta az utasít|sokat Don Aprilétól, aki nyaranta m|r nem l|togatott el Szicíli|ba. A Bianco- és a Corleone-cosca sehogy sem tudott megegyezni a hosszú t|vú stratégi|ban. A Corleonék úgy döntöttek, a terror uralm|t vezetik be a hatós|gokkal szemben. Sorra gyilkolt|k meg a vizsg|lóbírókat, s egym|s ut|n robbantott|k fel az Olaszorsz|gból Palermóba vezényelt, a maffia visszaszorít|s|ra törekvő t|bornokokat. Bianco viszont úgy vélte, ez a stratégia csak pillanatnyi haszonnal j|rhat, |m a jövőre nézve súlyos k|rokat okozhat. Tiltakoz|s|val azonban mindössze annyit sikerült elérnie, hogy a Corleonék a bar|taival is végeztek. Ő persze azonnal bosszút |llt, csakhogy a véront|s időközben m|r olyan méreteket öltött, hogy a szemben |lló felek bel|tt|k: ismét fegyverszünetet kéne kötniük. Astorre Szicíli|ban bar|ts|got kötött a n|la öt évvel idősebb Nello Sparr|val, aki egy olyan éjszakai mulató zenekar|ban j|tszott, ahol híresen szép l|nyok voltak a felszolg|lók, s természetesen megfelelő ellenszolg|ltat|sért a vendégek egyéb igényeit is kielégítették. Nellónak mindig bőven volt pénze – szemmel l|thatólag nemcsak abból élt, amit zenészként keresett, hanem egyéb forr|sokból is ki tudta egészíteni jövedelmét. Eleg|nsan öltözködött, remek öltönyeinek a palermói maffiózók is a csod|j|ra j|rtak. A jókedvű, minden kalandra kész fickót a mulatóban dolgozó l|nyok valós|ggal b|lv|nyozt|k, egyrészt azért, mert sz|mon tartotta a születésnapjukat, s apró aj|ndékokkal lepte meg őket, m|srészt pedig azért, mert gyanított|k, hogy titokban ő a mulató egyik tulajdonosa. Úgy vélték, ha jóban vannak Nellóval, nem fenyegeti veszély a megélhetésüket, mert a mulató biztons|g|t az egész szórakoztatóipart kézben tartó

Palermo-cosca szavatolja. Természetesen boldogok voltak, ha elkísérhették Nellót és Astorrét egy-egy z|rtkörű rendezvényre vagy vidéki kiruccan|sra. A sud|r termetű, feltűnően szép Buji is Nello Sparra mulatój|ban t|ncolt. Nemcsak érzékiségéről és heves vérmérsékletéről volt híres, hanem arról is, hogy mindig gondosan megv|logatja a szeretőit. Csak a gazdag, befoly|sos férfiakat kedvelte; egyetlen jelentéktelen kis picciotto sem |br|ndozhatott róla, hogy valaha is a kegyeibe férkőzhet. Sosem titkolta, mennyire szereti a pénzt, s azt sem, hogy szolg|latai megv|s|rolhatók. Nyílts|ga és őszintesége miatt vérbeli maffiózónak tartott|k. B|r hódolóitól dr|ga aj|ndékokat követelt, a palermói férfiak szívesen teljesítették minden kív|ns|g|t. Az évek sor|n Buji és Astorre között oly szoross| v|lt a kapcsolat, hogy azt m|r-m|r szerelemnek lehetett nevezni. A gyönyörű barna l|nynak kétségtelenül Astorre volt a kedvence, de pillanatnyi haboz|s nélkül hagyta faképnél egy-egy gazdag palermói üzletember kedvéért. Amikor először maradt hoppon, Astorre szemreh|ny|st tett Bujinak, de hi|ba; bar|tnője lehengerlő érvei előtt fejet kellett hajtania. – Huszonegy éves vagyok – mondta Buji. – Egyetlen tőkém a szépségem. Ha nem haszn|lom ki, amíg lehet, harmincéves koromra ugyanolyan elnyűtt csal|danya leszek, mint a többiek, és egy rak|s kölyköt ajn|rozhatok. Csakhogy én gazdag, független nő akarok lenni, és saj|t kis üzletet szeretnék. Abban persze igazad van, hogy remekül mulatunk, ha együtt vagyunk, de te egy szép napon visszamész Amerik|ba, és eszed |g|ban sem lesz engem is magaddal vinni. Egyszóval azt aj|nlom, ne szekírozz, hanem prób|lj felnőtt, értelmes emberként viselkedni. Úgyis mindent megkapsz tőlem, amíg meg nem unlak. De vedd tudom|sul, hogy gondolnom kell a jövőmre, mert m|s nem teszi meg helyettem. – Egy pillanatra elhallgatott, azt|n óvatosan hozz|tette: – Egyébként is olyan veszélyes foglalkoz|st űzöl, hogy nemigen sz|míthatok r|d. Nellónak hatalmas, kastélynak is beillő vill|ja volt Palermótól nem messze, a tengerparton. A h|zhoz természetesen fedett úszómedence meg két teniszp|lya is tartozott, és tíz szoba |llt a vendégek rendelkezésére. Hétvégeken a villa zsúfol|sig megtelt Nello vidéki rokonaival. A gyerekek vagy a medencében pancsoltak, vagy a teniszp|ly|n j|tszottak. A csal|d úgy fogadta be Astorrét, mint egy kedves unokatestvért, Nello pedig az öccseként szerette. Esténként gyakran vitte mag|val a mulatóba, sőt a színpadra is felhívta, azt|n kettesben énekelték hajnalig a legszebb szerelmes ballad|kat a közönség és a személyzet legnagyobb örömére. A megvesztegethető bíró, a híres és hírhedt Palermói Oroszl|n ismét lehetővé tette, hogy a két visz|lykodó cosca vezérei, Bianco és Limona az ő h|z|ban, az ő jelenlétében üljenek t|rgyalóasztalhoz. Ezúttal is fejenként négy-négy testőrt vihettek magukkal. Bianco arra is hajlandónak mutatkozott, hogy birodalomnak is beillő építési v|llalkoz|sa egy részét fel|ldozza a békesség olt|r|n. Astorre a kor|bbi tapasztalatokból okulva semmit sem bízott a véletlenre. H|rom emberével együtt |llig felfegyverezve érkezett a megbeszélésre. Limona és kísérete m|r a vizsg|lóbíró h|z|ban v|rta Biancót. A Palermói Oroszl|n többfog|sos, pomp|s vacsor|val fogadta vendégeit, s hófehér sörényét rózsaszín szalaggal h|trakötve asztalhoz is ült a két vezérrel, miközben a testőrök egym|ssal farkasszemet nézve körül|llt|k őket. Limona keveset evett, de rendkívül ny|jasan fogadta és viszonozta Bianco szeretetről, őszinte nagyrabecsülésről tanúskodó

gesztusait. Készséggel megígérte, hogy nem lesz több véront|s, a jövőben megkíméli a magas rangú tisztviselőket, főleg azokat, akiket Bianco pénzel. Vacsora ut|n éppen |t akartak menni a szalonba, hogy egy csésze k|vé mellett folytass|k a t|rgyal|st, amikor a Palermói Oroszl|n föl|llt, s bocs|natkérő mosollyal közölte: sürgős dolga akadt, de hamarosan visszajön. Arckifejezése arról |rulkodott, hogy a mellékhelyiségben van halaszthatatlan elintéznivalója. Limona kinyitott egy üveg bort, s teletöltötte Bianco pohar|t. Astorre eközben az ablakhoz lépett, és lepillantott a kocsifelhajtóra, ahol egyetlen autó v|rakozott. Hirtelen felbukkant a Palermói Oroszl|n. Öles léptekkel sz|guldott a kocsi felé, vill|mgyorsan besz|llt, s a sofőr azonnal elindult. Astorre egy pillanat alatt |tl|tta a helyzetet; haboz|s nélkül, ösztönösen fegyvert r|ntott. Limona és Bianco kart karba öltve éppen egym|s egészségére ürítette pohar|t. Astorre közelebb ment hozz|juk, fölemelte a pisztoly|t, célzott, és egyenesen Limona arc|ba lőtt. A golyó előbb a poharat tal|lta el, csak azt|n loccsantotta szét Limona kopony|j|t. Az üvegszil|nkok úgy hullottak az asztalra, mint megannyi apró gyém|nt. A vezér ut|n a testőrök következtek. Ekkor m|r Astorre emberei is tüzet nyitottak, s a holttestek egym|s ut|n terültek el a szalon padlój|n. Bianco a döbbenettől sób|lv|nny| v|lva nézte, mi folyik körülötte. – A bíró az előbb t|vozott – mondta neki Astorre, ő pedig nyomban megértette, hogy kelepcébe csalt|k őket. – Mostantól nagyon óvatosnak kell lenned – figyelmeztette a fiatalembert Limona holttestére mutatva. – Az emberei |llandóan a nyomodban lesznek, és nem nyugszanak, míg bosszút nem |llnak. Önfejű ember is lehet hűséges, de könnyen sodorhatja bajba önmag|t. Pietro Fissolini is így j|rt. Miut|n Don Raymonde megkegyelmezett neki, sosem |rulta el jótevőjét, saj|t csal|dj|t azonban hűtlenül cserbenhagyta. Hosszú évekkel a Donnak tett fogadalma ut|n, hatvanéves kor|ban gal|dul elcs|bította unokaöccse, Aldo Monza feleségét. Meggondolatlans|g|ra ép ésszel magyar|zatot sem lehetett tal|lni, hiszen tudhatta, hogy aki m|s asszony|ra vet szemet, többé nem lehet a cosca vezére, mert a maffi|ban csak az őrizheti meg a hatalm|t, aki szentségként tiszteli a csal|dot. Fissolininak r|ad|sul azzal is tiszt|ban kellett lennie, hogy az elcs|bított nő nem m|s, mint Octavius Bianco unokahúga, m|rpedig Bianco nem fogja eltűrni, hogy a felszarvazott férj, Aldo Monza a csalfa asszonyon töltse ki bosszúj|t, teh|t nem lesz m|s v|laszt|sa, Fissolinit, a saj|t nagyb|tyj|t, a cosca vezérét kell megölnie. Astorre r|jött, hogy az iszonyú vendetta valós|ggal megtizedelheti a környék lakoss|g|t, ezért Don Aprile tan|cs|t kérte. Szűkszavú v|laszt kapott: „Egyszer m|r megmentetted Fissolini életét. Döntsd el, hogy megteszed-e m|sodszor is.” Aldo Monza a cosca és az egész csal|d egyik legmegbecsültebb tagja volt. Ő is azok közé tartozott, akiknek annak idején a Don megkegyelmezett, így érthető, hogy azonnal útnak indult, amikor Astorre hívatta. Bianco nem vehetett részt a megbeszélésen, de Astorre megígérte neki, hogy megvédi az unokahúg|t a felbőszült Monza bosszúj|tól. Monza jóval magasabb volt, mint a szicíliai férfiak |ltal|ban. Pomp|s izomzat|t főleg annak köszönhette, hogy kora gyermekkor|tól nehéz fizikai munk|t végzett. Mélyen ülő szeme, sov|ny, beesett arca azonban mindenkit elriasztott. Fissolini coscáj|ból egyedül ő j|rt egyetemre; Palermóban szerzett |llatorvosi diplom|t, s orvosi t|sk|j|t mindenhova mag|val vitte. Szerette az |llatokat, értett a nyelvükön, ezért minden környékbeli gazda őt hívta, ha baj volt. Magas végzettsége ellenére ugyanúgy betartotta

a szicíliai becsületkódex törvényeit, mint b|rmelyik tanulatlan paraszt. Tekintélye és hatalma m|r-m|r Fissoliniéval vetekedett. Mire Monza megérkezett a Don faluj|ba, Astorre eldöntötte, mit kell tennie. – Nem azért hívtalak ide, hogy arra kérjelek, kíméld meg Fissolini életét – közölte vendégével. – Tudom, hogy a cosca jóv|hagyta a bosszút, és megértem a f|jdalmadat. Épp ezért csup|n az a kív|ns|gom, hogy a gyermekeid anyj|t kíméld meg a megtorl|stól. Monza döbbenten meredt r|. – De h|t megcsalt az a céda, s ezzel a gyermekeimet is el|rulta! Nem hagyhatom életben! – Ide hallgass! – folytatta Astorre. – Fissolini hal|l|ért senki sem fog bosszút |llni rajtad, a feleséged azonban Bianco unokahúga, és Bianco nem fogja tétlenül nézni, ha végzel az asszonnyal. M|rpedig az ő coscája erősebb, mint a tiéd. Iszonyú véront|s lesz, ha kitör köztetek a h|ború. Gondolj a gyermekeidre! Monza megvetően legyintett. – Ki tudja, vajon valóban az én gyermekeim-e? Hiszen az anyjuk egy ócska kurva! – Egy pillanatig hallgatott, azt|n eltökélten hozz|tette: – És úgy is fog meghalni! – Sov|ny arca elsötétült a haragtól. L|tszott rajta, hogy az egész vil|got el tudn| pusztítani. Astorre megprób|lta elképzelni, milyen sors jut oszt|lyrészül egy kis faluban annak a férfinak, akit a felesége a saj|t nagyb|tyj|val csalt meg. Ha nem |ll bosszút, nyilv|n oda a méltós|ga. – Jól figyelj r|m – mondta Monz|nak. – Évekkel ezelőtt Don Aprile megkegyelmezett neked, s most cserébe egy szívességet kér tőled. Állj bosszút Fissolinin, hiszen ez a kötelességed, de a feleséged életét kíméld meg. Bianco majd elintézi, hogy a gyerekekkel együtt elmehessen a rokonaihoz Brazíli|ba. Ami pedig téged illet, a Don hozz|j|rul|s|val a következőt tudom felaj|nlani: magammal viszlek innen, és te leszel a jobbkezem. Színes, v|ltozatos életed lesz, jól megfizetlek. Elkerülsz a faludból, nem kell elviselned a szégyent, nem v|lsz nevetségessé, és Fissolini bosszúszomjas bar|tai sem fognak megtal|lni. Astorre elégedetten l|tta, hogy Aldo Monza nem pattan fel dühösen, hanem nyugodtan ülve marad, és alaposan |tgondolja az aj|nlatot. Hosszú percek teltek el néma csöndben, végül Monza megkérdezte: – A cosca tov|bbra is megkapja a j|randós|g|t? Akkor is, ha a tov|bbiakban a fivérem lesz a főnök? – Természetesen – felelte Astorre. – Nem szoktuk cserbenhagyni a leghűségesebb embereinket. – Rendben van. Amint megölöm Fissolinit, veled megyek. De nem szabhatod meg, hogyan |llok bosszút, és Bianco sem ütheti bele az orr|t. Ez az én dolgom. A feleségem pedig addig nem mehet Brazíli|ba, amíg nem l|tta a nagyb|ty|m holttestét. – Megegyeztünk – bólintott Astorre. Kissé összeszorult a szíve, amikor eszébe jutott Fissolini derűs |br|zata, hamisk|s mosolya. – Mikor végzel vele? – Vas|rnap – felelte Monza. – Hétfőtől sz|míthatsz r|m. És egész Szicília égjen el a pokol kénköves tüzében a feleségemmel együtt! – Visszakísérlek a faludba – jelentette ki ellentmond|st nem tűrő hangon Astorre. – Azt hiszem, jobb lesz, ha vigy|zok a feleségedre, nehogy hirtelen felindul|sból valami jóv|tehetetlen ostobas|gra ragadtasd magad. Monza v|llat vont. – Gyere, ha akarsz, b|r fölösleges. Nem hagyom, hogy egy ilyen rosszéletű céda derékba törje az életemet. A Fissolini-cosca vas|rnap kora reggel gyűlt össze. A közeli rokons|ghoz tartozó férfiaknak azt kellett eldönteniük, végezzenek-e Fissolini öccsével is, hogy ne |llhasson

bosszút fivére hal|l|ért, vagy életben hagyj|k. Kétség sem fért hozz|, hogy tudott róla, mit művel a b|tyja Aldo Monza feleségével, de hallgatott, teh|t falazott a bűnösöknek. Astorre nem vett részt a vit|ban, csak annyit közölt vil|gosan és hat|rozottan, hogy Monza feleségének és gyermekeinek a hajuk sz|la sem görbülhet meg. Miközben a felbőszült csal|dtagokat hallgatta, meghűlt a vér az ereiben. Ő kor|ntsem tartotta olyan megbocs|thatatlan bűnnek a történteket. Most értette meg, hogy itt nem a hűtlenség a lényeg, hanem jóval többről van szó. A szicíliai felfog|s szerint az a nő, aki megcsalja a férjét, nemcsak félrelép, hanem a coscát is el|rulja, mert olyan titkokat is kifecseghet a szeretőjének, amelyekkel férje egész csal|dj|t veszélybe sodorhatja. Kémnek tekintik, aki a trójai falovat csempészi be a t|borba, és erre a legnagyobb szerelem sem lehet mentség. A cosca tagjai teh|t vas|rnap Aldo Monza h|z|ban reggeliztek, azt|n a nők meg a gyerekek misére mentek a templomba. H|rom férfi kivitte Fissolini öccsét a mezőre, hogy végezzen vele, a többiek pedig az embereivel tréf|lkozó Fissolinit hallgatt|k. Astorre, mint díszvendég, mellette ült az asztaln|l. Csak Monza nem nevetett nagyb|tyja bemond|sain. – Ejnye, Aldo! – fordult hozz| csúfond|ros mosollyal Fissolini. – Olyan savanyú vagy, mint az |br|zatod! Monza komoran meredt r|. – Mitől lenne jókedvem, b|csik|m? Elvégre én nem keféltem meg a feleségedet! Fissolini föl akart |llni, de ebben a pillanatban a cosca h|rom tagja h|tulról lefogta, Monza pedig kiment a konyh|ba, és az orvosi t|sk|j|val jött vissza. – No, b|csik|m! – mondta vill|mló szemmel. – Most móresre tanítalak! Astorre elfordította a fejét. A ragyogó vas|rnap délelőtti napsütésben hatalmas fehér csődör poroszk|lt a Szűz M|ri|ról elnevezett templom felé. Fissolini a nyereghez kötözve ült rajta, h|t|t f|ból |csolt kereszt t|masztotta meg, nehogy lezuhanjon. Úgy nézett ki, mintha élne. Fején azonban apró gallyakból font töviskorona volt, amit fűvel béleltek ki, mint valami mad|rfészket, |m toj|sok helyett gondos kezek a meggyilkolt vezér nemi szerveit tették bele, amelyekből vékony patakokban csurgott a vér Fissolini élettelen arc|ra. Aldo Monza és szép, fiatal felesége a templom lépcsőjéről figyelte a lovat és a nyeregben zötyögő halottat. Az asszony keresztet akart vetni, Monza azonban durv|n h|tracsavarta a karj|t, így kényszerítve a szerencsétlen teremtést, hogy egyenesen |lljon, és a holttestre nézzen. Azt|n goromb|n kilökte az útra. Astorre ekkor odalépett az asszonyhoz, karon fogta, s a v|rakozó kocsihoz kísérte, hogy nyomban mag|val vigye Palermóba. Monza gyűlölettől eltorzult arccal néh|ny lépést tett feléjük, |m Astorre fenyegető pillant|s|t l|tva megtorpant, s hagyta, hogy elinduljanak. Hat hónappal Limona meggyilkol|sa ut|n Nello meghívta tengerparti vill|j|ba Astorrét hétvégére. Kellemes szórakoz|snak ígérkezett az úsz|s, a teniszezés, no meg a két legszebb, mulatóbeli t|ncosnő, Buji és Stella t|rsas|ga. Ez alkalommal Nello népes rokons|ga sem zavarta őket; az egész csal|d vidékre utazott, esküvőre. Gyönyörű idő volt. Forrón tűzött a perzselő szicíliai nap, de az |rnyékban el lehetett viselni a hőséget. Astorre és Nello teniszezni tanította a l|nyokat, akiknek még sosem

volt ütő a kezükben, de azért mindketten lelkesen futottak a labda ut|n. Végül Nello azt javasolta, sét|ljanak le a partra, és ússzanak egyet a tengerben. A testőrök az |rnyékos teraszon hűsöltek, s remekül érezték magukat. Nello gondoskodott róla, hogy a személyzet bőven ell|ssa őket ennivalóval és üdítővel. Figyelmük azonban egy pillanatra se lankadt, hiszen a két gyönyörű, fürdőruh|s l|nyon legeltethették a szemüket. Azon vitatkoztak, melyik lehet jobb az |gyban. A mindig jókedvű, nagyokat nevető, temperamentumos Bujira szavaztak. Amikor l|tt|k, hogy Nello és Astorre a nőkkel a tengerpart felé indul, ők is felcihelődtek, még a nadr|gjuk sz|r|t is felhajtott|k. Astorre intett nekik, hogy maradjanak. – Nem megyünk messzire – nyugtatta meg őket. Nello remekül úszott, s nyomban a langyos, fodrozódó hull|mokba vetette mag|t, majd eltűnt a víz alatt, s egyszer csak Stella combjai között bukkant elő. Nevetve kapta a nyak|ba a sikoltozó l|nyt, azt|n odaki|ltott Astorrénak, aki még mindig a parton |llt: – Gyere beljebb! Mire v|rsz? Astorre beleg|zolt a tengerbe, és erőteljes tempókkal úszott Nello felé. Buji h|tulról kapaszkodott a v|ll|ba, ő pedig lenyomta a l|nyt a víz al|. Buji nem ijedt meg; azon mesterkedett, hogy ler|ngassa Astorre fürdőnadr|gj|t. Astorre füle hirtelen zúgni kezdett. A mélyben nem l|tott m|st, csak Buji meztelen mellét és mosolygó arc|t. A zúg|s egyre erősödött, m|r-m|r elviselhetetlen berregéssé v|ltozott, s Astorre kidugta a fejét a hull|mok közül. Ekkor pillantotta meg a feléje sz|guldó motorcsónakot, amely mennydörgésszerű robajjal szelte a vizet. Döbbenten l|tta, hogy Nello és Stella m|r a parton |ll. Nem értette, hogyan úszhattak ki ilyen gyorsan. A négy testőr felgyűrt nadr|gban, fegyverrel a kézben rohant le a vill|ból a tengerhez. Astorre ismét a víz al| nyomta Bujit, s megprób|lta minél messzebbre lökni mag|tól. Előbb úszva, azt|n a hull|mokban g|zolva igyekezett a part felé. Későn vette észre a veszélyt. A motorcsónak m|r nagyon közel volt hozz|. Egy férfi gondosan célzott, és lőtt. A motorzúg|stól alig hallatszottak a dörrenések. Az első golyó úgy tal|lta el Astorrét, hogy pontosan szembefordította a bérgyilkossal. A becsapód|s ereje előbb a víz felszíne fölé repítette, majd teste tehetetlenül merült al|. Fél|jultan még hallotta a t|volodó motorcsónak robaj|t, s érezte, hogy Buji a part felé vonszolja. Mire a testőrök odaértek, golyóval a nyak|ban m|r hason feküdt a forró homokban. Buji kétségbeesetten, zokogva térdelt mellette. Négy hónap telt el, mire Astorre felépült. Bianco egy kis palermói mag|nklinik|n rejtette el, ahol a legjobb orvosokkal gyógyíttatta, szob|j|t éjjel-nappal a leghűségesebb embereivel őriztette, ő maga pedig mindennap megl|togatta a beteget. Buji a szabadnapjait töltötte Astorre mellett, s mielőtt a fiatalembert kiengedték a kórh|zból, széles aranyp|nttal aj|ndékozta meg, amit a Szűzany|t |br|zoló aranymed|l díszített. A p|nt gallérként fonta körül Astorre nyak|t, az ezüstdoll|r nagys|gú med|l pedig teljesen eltakarta a sebet. A h|tlapj|n lévő speci|lis tapadókorong úgy rögzítette a bőrhöz, hogy ne tudjon elmozdulni. A pomp|s darab nem hatott női ékszernek; ink|bb nyakban hordott érdemrendnek l|tszott. – Remekül |ll! És tökéletesen fedi ezt a csúnya sebet! – lelkendezett Buji, miközben gyöngéden megcsókolta Astorrét. – A tapadókorong pedig cserélhető – magyar|zta elégedetten Bianco.

– És olyan feltűnő az egész, hogy egy gengszter majd elv|gja miatta a torkomat – jegyezte meg fanyar mosollyal Astorre. – Tényleg olyan ronda ez a sebhely? Musz|j eltakarni? – Musz|j – jelentette ki Bianco. – Egy tiszteletre méltó férfi nem hivalkodhat olyan sebbel, amit az ellenség ejtett rajta. Amellett Bujinak igaza van. Ut|lat r|nézni, édes fiam. Astorre csak annyit hallott az egészből, hogy Octavius Bianco, a vérbeli maffiózó tiszteletre méltó férfinak nevezte. Meglepte ez a rendkívüli elismerés, és módfelett hízelgett a hiús|g|nak. Miut|n Buji elment – hogy a leggazdagabb palermói borkereskedővel töltse a hétvégét –, Bianco tükröt tartott Astorre elé, így végre ő is megnézhette a nyakéket. Arra gondolt, hogy egész Szicíli|ban mindenütt csak a Madonna l|tható, az ő szobra |ll az út menti k|poln|kban, az ő képe díszíti a h|zakat, az autókat, sőt még a gyermekj|tékokat is. – A szicíliaiak miért a Szűzany|t im|dj|k? Miért nem Krisztushoz foh|szkodnak? – kérdezte Biancótól. Bianco v|llat vont. – Tal|n azért, mert végső soron Jézus is csak férfi volt, teh|t nem lehet teljesen megbízni benne… De ne törd a fejed ilyesmin, ink|bb felejtsd el ezt az egész szörnyűséget. A nagyb|ty|d azt parancsolta, hogy mielőtt hazamész Amerik|ba, egy évet Londonban, Mr. Pryorn|l kell töltened, és meg kell tanulnod a bankszakma minden csínj|t-bínj|t. De előbb Nellóval kell végezned. Astorre m|r sz|mtalanszor végiggondolta a történteket, és tudta, hogy Nello szabadította r| a bérgyilkost, csak azt nem értette, miért, hiszen hosszú éveken |t a legjobb bar|tok voltak. Egészen addig, amíg ő meg nem ölte a Corleone-cosca embereit. Nello nyilv|n rokons|gban |llt velük, így nem volt m|s v|laszt|sa, bosszút kellett |llnia. Mindezt figyelembe véve nem lepte meg túls|gosan, hogy Nello egyszer sem l|togatta meg a kórh|zban, sőt eltűnt Palermóból. M|r a mulatóban sem lépett fel. Astorre ennek ellenére még mindig abban reménykedett, hogy téved. – Biztos vagy benne, hogy Nello akart eltenni l|b alól? – kérdezte Biancótól. – Ő volt a legjobb bar|tom! – Ki m|sra bízt|k volna? Tal|n a leg|d|zabb ellenségedre? Természetes, hogy a legjobb bar|todat v|lasztott|k! És az is egyértelmű, hogy személyesen kell megbüntetned. Egy tiszteletre méltó férfi nem bízhatja m|sra az ilyesmit. Szóval mielőbb gyógyulj meg, fiam! Dolgod van! Amikor Bianco legközelebb megl|togatta, Astorre így szólt hozz|: – Mivel nincs bizonyítékunk Nello ellen, egyelőre ne foglalkozzunk ezzel az üggyel. Köss békét a Corleonékkal, és terjeszd el a v|rosban, hogy belehaltam a sérüléseimbe. Bianco eleinte hevesen tiltakozott, de azt|n bel|tta, hogy Astorrénak igaza van, s ettől kezdve bölcs, előrel|tó férfinak tartotta a fiatalembert. R|jött, hogy ha megfogadja a tan|cs|t, eléri a célj|t, békét köthet ellenségeivel. Ami pedig Nellót illeti, ő csak eszköz volt, semmi több, s az efféle senkih|zi arra sem méltó, hogy végezzenek vele. Legal|bbis egyelőre. Biancónak egy hét kellett hozz|, hogy megtegye a szükséges óvintézkedéseket és útnak indítsa Astorrét Londonba, Mr. Pryorhoz. Közölte védencével, hogy Aldo Monza nem tart vele, hanem egyenesen New Yorkba utazik, Don Apriléhoz. Astorre egy évet töltött Londonban Mr. Pryor védősz|rnyai alatt, és rengeteg értékes tapasztalattal gazdagodott.

Amint megérkezett, Mr. Pryor a dolgozószob|j|ba kísérte, s egy kancsó szicíliai bor mellett elmagyar|zta a fiatalembernek, hogy a Donnak nagy tervei vannak vele. A Szicíli|ban töltött évek is azt a célt szolg|lt|k, hogy fölkészüljön arra a rendkívüli szerepre, amit nagyb|tyja sz|n neki. Astorre megkérdezte, mi történt Rosie-val. Nem tudta elfelejteni a l|ny szépségét, jókedvét, életörömét. Jól emlékezett az együtt töltött boldog hónapokra. Mr. Pryor elmosolyodott. – Szóval hi|nyzik neked az a kisl|ny. Gondoltam, hogy így lesz. – És azt is tudja, hol van? – faggatta Astorre. – Hogyne tudn|m! – nevetett Mr. Pryor. – New Yorkban! – Sokat gondolkoztam a dolgon – dünnyögte tétov|n Astorre. – Azt hiszem, meg kell értenem a viselkedését, hiszen oly sok|ig voltam t|vol, ő pedig olyan fiatal volt. Remélem, még tal|lkozom vele. – Miért ne? Semmi akad|lya! Majd vacsora ut|n mindent elmondok róla, amit tudnod kell – ígérte Mr. Pryor. Állta a szav|t. Aznap éjjel elmesélte Astorrénak Rosie teljes élettörténetét. Lej|tszotta azokat a magnószalagokat, amelyek a l|ny lak|s|n készültek. Ezekből napn|l vil|gosabban kiderült, hogy Rosie-nak sz|mos férfival volt viszonya, akiktől pénzt és dr|ga aj|ndékokat kapott szolg|lataiért. Astorre döbbenten hallgatta a jól ismert nevetést, a szellemes megjegyzéseket, a derűs csevegést. Eddig azt hitte, mindez csak őt illeti, s most r| kellett ébrednie, hogy tévedett. Rosie egyszer sem volt közönséges vagy durva. Mindenkivel úgy beszélt, mint egy iskol|s l|ny az első randevún. Zseni|lisan j|tszotta az |rtatlan vir|gsz|lat. Mr. Pryor a kock|s zsokésapka ellenzője alól sandított Astorréra. – Remekül csin|lja, ugye? – kérdezte a fiatalember. – Fantasztikusan – bólintott Mr. Pryor. – Igazi őstehetség! – Ezek a felvételek még akkor készültek, amikor vele j|rtam? Mr. Pryor mentegetőzve t|rta szét a karj|t. – Igen. Musz|j volt lehallgatnom, fiam. Vigy|znom kellett r|d, nehogy belekeveredj valamibe. – És nekem egy szóval sem említette! – ki|ltott fel Astorre. – K|r lett volna, hiszen őrülten szerelmes volt|l ebbe a kisl|nyba – magyar|zkodott Mr. Pryor. – Nem akartam elrontani az örömödet. L|ttam, hogy Rosie nem a pénzedre vad|szik, és jól b|nik veled. Én is voltam fiatal, édes fiam. Hidd el nekem, hogy a szerelemben nem az igazs|g a legfontosabb. És a történtek ellenére ez a l|ny csod|latos teremtés. – Az. Prostitu|lt, luxuskivitelben – felelte Astorre kissé keserűen. – Nem egészen – mondta Mr. Pryor fejcsóv|lva. – Mióta tizennégy éves kor|ban megszökött otthonról, mindig az eszéből kellett megélnie. Mivel rendkívül értelmes volt, iskol|ba akart j|rni és boldog akart lenni. Azt hiszem, ez természetes. Felismerte, hogy képes boldogg| tenni a férfiakat. Mag|tól értetődő, hogy ennek a rendkívüli képességnek jól megkérte az |r|t. – Nah|t, b|ty|m, hogy maga szicíliai létére milyen felvil|gosult! – nevetett Astorre. – És ahhoz mit szól, hogy ez a csod|latos teremtés minden különösebb megr|zkódtat|s nélkül bírt ki huszonnégy ór|t a szeretője holttestével összez|rva? – Hiszen ez a legnagyszerűbb benne! – kuncogott Mr. Pryor. – Ebből l|tszik, hogy vérbeli maffiózó! Melegszívű, jólelkű, de ha baj van, nem veszti el a fejét, úgy v|g az esze, mint a borotva. Micsoda kombin|ció! P|rj|t ritkítja! De épp ezért kell vigy|znod vele. Az ilyen ember mindig veszélyes! – És az amil-nitr|t? – kérdezte Astorre.

– Arról nem ő tehet. Te még nem is ismerted, amikor a professzor m|r a bar|tja volt. Ő akart minden|ron ajzószert haszn|lni. L|sd be, fiam, hogy egyenes, becsületes teremtéssel |llunk szemben, aki nem titkolja, hogy kiz|rólag a saj|t boldogs|g|t és boldogul|s|t tartja szem előtt, és nincsenek g|tl|sai. Fogadj el tőlem egy jó tan|csot: ne téveszd szem elől. Még hasznodra lehet. – Igaza van, b|ty|m. Megfogadom a tan|cs|t – mondta Astorre. Őt mag|t is meglepte, hogy egy|ltal|n nem haragszik Rosie-ra, és úgy érzi, nincs is mit megbocs|tania. – Jól van – bólintott Mr. Pryor elégedetten. – Most eltöltesz itt egy évet, mindent megtanulsz, amit csak lehet, azt|n hazautazol Don Apriléhoz. – És mi lesz Biancóval? – kérdezte Astorre. Mr. Pryor megr|zta a fejét, azt|n szomorúan felsóhajtott. – Kénytelen lesz behódolni a Corleone-coscának. Ők az erősebbek. De te biztons|gban vagy, nem kell tartanod tőlük. A nagyb|ty|d békét kötött velük. Sajnos az az igazs|g, hogy Biancónak meg|rtott a siker. Civiliz|lt úriember lett belőle, és most ennek fizeti meg az |r|t. Astorre valóban nem tévesztette szem elől Rosie-t. Egyrészt óvatoss|gból, m|srészt a hajdani nagy szerelem emlékére minden aprós|got kinyomozott róla. Tudta, hogy a l|ny a New York-i egyetemen pszichológi|t tanul, a doktori disszert|ciój|t írja, és az egyetem közelében bérel lak|st, ahol kiz|rólag idősebb, jómódú férfiakat fogad. Astorre azt is kiderítette, hogy Rosie okosan űzi az ősi mesterséget: egyszerre mindig csak h|rom férfival van viszonya, akiktől kiz|rólag pénzt és ékszert fogad el aj|ndékba, azonkívül kegyesen megengedi nekik, hogy elvigyék a legfelkapottabb üdülőhelyekre, s az eleg|ns sz|llod|kban újabb ismeretségeket köt. Gondosan ügyel r|, hogy senki ne tarthassa prostitu|ltnak. Nem követelőzik, de egyetlen aj|ndékot sem utasít vissza. A szerelmes férfiak h|zass|gi aj|nlat|t azonban sosem fogadja el. Mindig meggyőzi őket, hogy puszt|n jó bar|tok, a kapcsolatuk úgy tökéletes, ahogy van, és a h|zass|g csak elrontan| a harmonikus viszonyt. A férfiak persze h|l|san beletörődnek a helyzetbe, örülnek, hogy Rosie ilyen okos, ugyanakkor nem pénzsóv|r, nem akarja őket megkopasztani. Astorre mindebből vil|gosan l|tta, hogy a l|ny mindössze anyagi gondoktól mentes, fényűző életre v|gyik, de nem szórja könnyelműen a pénzt, hanem a jövőre is gondol, és öt banksz|ml|j|n m|r egész kis vagyont gyűjtött össze, hogy mindig legyen mit a tejbe aprítania. Meg volt elégedve Rosie-val. A Don hal|la ut|n néh|ny hónappal úgy döntött, fölkeresi, persze csak azért, hogy tervei megvalósít|s|hoz segítséget kérjen tőle. Bebeszélte mag|nak, hogy a l|ny soha többé nem tudja elk|pr|ztatni, hiszen minden titk|t ismeri. Azt is tudta róla, hogy bizonyos értelemben erkölcstelen, mégpedig azért, mert önmag|t és saj|t örömeit mindenek fölé helyezi, s szent meggyőződése, hogy ehhez joga van, csakúgy, mint a felhőtlen boldogs|ghoz, aminek senki és semmi nem |llhat útj|ba. Astorre, b|r ezt önmag|nak se vallotta be, elsősorban újra l|tni akarta Rosie-t. Mint minden férfi, az idő múl|s|val ő is úgy érezte, nem is volt olyan nagy dolog az a hajdani félrelépés. Ábr|ndjaiban vonzóbbnak l|tta a l|nyt, mint valaha. Vétkeit fiatalos könnyelműségnek tekintette, de biztosra vette, hogy Rosie szerette őt. Jól emlékezett minden mozdulat|ra, minden szav|ra, s szinte hallotta jókedvű nevetését, szellemes megjegyzéseit. Eszébe jutottak könnyed léptei, s érezte forró leheletét az ajk|n. Ennek

ellenére úgy indult el hozz|, hogy meg volt győződve róla: l|togat|sa szigorúan üzleti jellegű, puszt|n meg akarja bízni valamivel a l|nyt, s ehhez feltétlenül tal|lkoznia kell vele. Rosie éppen be akart lépni annak a h|znak a kapuj|n, ahol lak|st bérelt, amikor Astorre elébe toppant, és mosolyogva r|köszönt. A l|ny könyveket cipelt, s amint megismerte Astorrét, az egész csomagot leejtette, majd örömében fülig pirulva, csillogó szemmel ölelte |t a fiatalember nyak|t, és szenvedélyesen sz|jon csókolta. – Tudtam, hogy még tal|lkozunk! Tudtam, hogy megbocs|tasz! – ki|ltott fel lelkendezve, azt|n betuszkolta Astorrét a kapun, s el sem engedte a kezét, míg föl nem értek az első emeletre. A pomp|san berendezett, kényelmes lak|sban Rosie mindkettőjüknek italt töltött; mag|nak bort, Astorrénak konyakot, azt|n leült a rég nem l|tott, kedves vendég mellé a kanapéra. – Miért v|rt|l ilyen sok|ig? Miért nem jöttél hamarabb? – kérdezte, miközben levette gyűrűit, karkötőit és fülbevalój|t. Valamennyi remek darab aranyból készült, tüzesen csillogó dr|gakövekkel. Astorre tudta, hogyan jutott Rosie a gyönyörű ékszerekhez. – Sok dolgom volt – felelte a l|nynak. – És sok|ig tartott, míg megtal|ltalak. Rosie gyöngéd szeretettel nézett r|. – Szokt|l még énekelni? És még mindig abban a vörös maskar|ban lovagolsz? – Ismét megcsókolta Astorrét, aki érezte, hogy elönti a forrós|g. Megprób|lt erőt venni mag|n, de hi|ba. – Ne – dünnyögte rekedten. – Nem térhetünk vissza a múltba. A l|ny fölpattant, s Astorrét is mag|val húzta. – Sose voltam olyan boldog, mint azokban a hónapokban! – mondta. Pillanatokon belül meztelenül |lltak egym|ssal szemben a h|lószob|ban. Rosie fölkapott egy üveg parfümöt a toalettasztalról, s előbb önmag|t fújta be, majd Astorrét, közben nevetve megjegyezte: – Most nincs időnk fürdeni! Gyorsan |gyba bújtak. Astorrénak különös élményben volt része. A szeretkezést élvezte, de úgy érezte, Rosie lénye fényévnyi t|vols|gra van tőle. Lelki szemei előtt minduntalan a halott professzor mellett virrasztó l|ny képe jelent meg. Azon tűnődött, vajon mi j|tszódott le Rosie-ban, amíg huszonnégy ór|n |t kettesben volt a hal|llal és a holttesttel. Nem tudott szabadulni a gyötrő l|tom|stól. Hanyatt feküdt, a l|ny pedig fölé hajolt, és gyöngéden megsimogatta az arc|t. – Úgy l|tszik, m|r nem hat r|d a régi fekete m|gia – suttogta halkan, miközben az Astorre nyak|ban lévő, széles aranyp|nton lógó med|llal j|tszadozott. Megl|tta a csúf vörös sebhelyet, és megcsókolta. – Dehogynem – felelte Astorre. – Csod|latos volt. Rosie felült az |gyban, s h|t|t a p|rn|nak t|masztva nézett le a fiatalemberre. – Ezt csak úgy mondod. Pedig nem tudod megbocs|tani nekem sem a professzort, sem azt, hogy hagytam meghalni és meg se prób|ltam segíteni rajta. Igaz? Astorre nem v|laszolt. Nem akarta megmondani a l|nynak, hogy mindent tud róla. Rosie fölkelt és öltözködni kezdett. Astorrénak sem volt kedve tov|bb heverészni. – Sokkal félelmetesebb vagy, mint volt|l – jegyezte meg a l|ny. – No persze. Milyen is lehetne a nagy Don Aprile unokaöccse? De az a londoni bar|tod se ak|rki. Angol bank|r létére profi módon tüntette el a professzort a lak|somból. Csakhogy azóta r|jöttem, hogy Olaszorsz|gból emigr|lt. Nem volt nehéz kideríteni. Átmentek a nappaliba. Rosie ismét italt töltött mindkettőjüknek. – Tudom, ki vagy – mondta komolyan, Astorre szemébe nézve. – És hidd el, hogy nem b|nom. Egy|ltal|n nem zavar. Mi tulajdonképpen rokon lelkek vagyunk. Szerintem ez fantasztikus!

Astorre nevetett. – Nekem m|r csak egy rokon lélek hi|nyzott, semmi m|s! De térjünk a t|rgyra. Üzleti ügyben kerestelek meg. A l|ny rezzenéstelen arccal hallgatta, mintha nem is érdekelné az aj|nlat, közben újra fölhúzta a gyűrűit. – Egy gyors numer|ért ötsz|z doll|rt szoktam kapni. Csekket is elfogadok – közölte kimérten, azt|n kaj|nul elmosolyodott. Astorre tudta, hogy csak viccel. Rosie sosem szabta meg a tarif|t; a kuncsaftjai nem alkalmanként fizettek, hanem dr|ga aj|ndékokkal honor|lt|k szolg|latait. A lak|s|t is a születésnapj|ra kapta egyik hódolój|tól. – Ne hülyéskedj! Tényleg üzleti ügyben jöttem – mondta a l|nynak, majd elmesélte, kik azok a Sturzo fivérek, milyen sorsot sz|n nekik, és mit kéne tennie Rosie-nak. – Húszezer doll|rt adok a költségeidre, és sz|zezret kapsz, ha sikerrel j|rsz. A l|ny alaposan |tgondolta a dolgot. – És azt|n mi lesz velem? – kérdezte. – Emiatt ne f|jjon a fejed. Nem eshet bajod – felelte Astorre. – Értem – dünnyögte Rosie. – És ha nem v|llalom? Astorre v|llat vont. Nem akart foglalkozni ezzel a lehetőséggel. – Akkor se történik semmi. Ne aggódj. – Nem jelentesz föl az angol hatós|gokn|l a professzor miatt? – Eszem |g|ban sincs! – v|gta r| Astorre haboz|s nélkül. A l|ny egy pillanatig se kételkedett az őszinteségében. – Oké, benne vagyok – mondta végül. – Hi|ba, im|dom a kalandokat! – tette hozz| csillogó szemmel. Amikor elhagyt|k Westchestert, Aldo Monza kissé megr|zta Astorre v|ll|t, hogy visszazökkentse a jelenbe. – Félóra múlva ott leszünk – mondta. – Készülj fel. V|rnak a Sturzo fivérek! Astorre kinézett a kocsi ablak|n. A kietlen t|jat fehér hótakaró borította, a csupasz f|k |gai megannyi var|zsp|lcaként meredtek az égnek. Astorre úgy érezte, jéggé dermed a szíve. Tudta, hogy mostantól minden egészen m|s lesz, mint eddig; ő is megv|ltozik, mert sz|m|ra most kezdődik az igazi élet. Hajnali h|rom órakor érkeztek meg a dombtetőn mag|nyosan |lló, hófödte h|zhoz. A Sturzo fivérek az egyik h|lószoba padlój|n feküdtek kényszerzubbonyban, gúzsba kötve, megbilincselve. Két fegyveres őrizte őket. Astorre részvéttel nézett r|juk. – Őszinte nagyrabecsülésünk jeléül kötöztünk meg benneteket, mert tudjuk, milyen veszélyes fickók vagytok – mondta nekik. Stace nyugodtnak l|tszott, mintha beletörődött volna a helyzetbe, Frankynek azonban eltorzult az arca, és vill|mlott a szeme a gyűlölettől. Astorre leült az |gyra. – Azt hiszem, m|r mindenre r|jöttetek. – Igen – felelte Stace higgadtan. – Rosie volt a csali. Remekül csin|lta. Ugye, Franky? – Nagyszerűen! – kukorékolta Franky magas fejhangon, pedig emberfeletti erőfeszítéssel igyekezett uralkodni mag|n. – Igen, mert el volt ragadtatva tőletek, fiúk – mondta Astorre. – Valós|ggal bolondult értetek, főleg Frankyért. Nagyon nehezére esett elj|tszani ezt a szerepet. Majd belepusztult szegény. – Akkor miért v|llalta el? – kérdezte Franky megvetően. – Azért, mert rengeteg pénzt fizettem neki érte – felelte Astorre. – Tényleg rengeteget. Te csak tudod, hogy van ez, Franky. – Nem. Nem tudom – morogta Franky.

– Pedig szerintem két ilyen okos fiúnak biztosan nagyon sok pénzt kellett kapnia azért, hogy meggyilkolja Don Aprilét – mondta Astorre. – Mennyit v|gtatok zsebre? Egymilliót? Vagy kettőt? – Téged félrevezettek – közölte Stace. – Semmi közünk a Don hal|l|hoz. Nem vagyunk hülyék, hogy ilyesmire v|llalkozzunk. – Tudom, hogy ti lőttétek le – jelentette ki hat|rozottan Astorre. – Híres mesterlövészek vagytok. Ut|nanéztem. Most pedig hallani akarom, ki volt a közvetítő, akitől a megbíz|st kapt|tok. – Mondom, hogy tévedsz – erősködött Stace. – Ezt a balhét nem tudod a nyakunkba varrni. Egyébként is, ki a fene vagy te? – Don Aprile unokaöccse – v|laszolta Astorre. – Engem bízott meg, hogy lépjek a helyébe, ha vele net|n történne valami. És ne prób|lj |tverni, mert csaknem hat hónapig nyomoztam ut|natok. A Don meggyilkol|sa napj|n nem voltatok Los Angelesben. Több mint egy hétig a színeteket se l|tt|k a v|rosban. Franky, te nem tartott|l meg két edzést a sr|coknak. Te pedig, Stace, egyszer se néztél be az |ruh|zba. Még telefonon sem érdeklődtél, hogy jól megy-e a bolt. Halljam, hol j|rtatok! – Én Vegasban j|tszottam, a kaszinóban – felelte Franky. – És sokkal kellemesebben tudn|nk beszélgetni, ha szóln|l az embereidnek, hogy legal|bb ezt a kényszerzubbonyt szedjék le rólunk! – Rögtön – mosolygott r| mélységes együttérzéssel Astorre. – Egy kis türelmet kérek! Stace, te hol volt|l egy hétig? – A bar|tnőmnél, Tahoe-ban – v|gta r| Stace haboz|s nélkül. – Különben is, ki emlékszik m|r r| ennyi idő ut|n? – Tal|n többre megyek, ha külön-külön, négyszemközt beszélgetek el veletek – tűnődött fennhangon Astorre. Magukra hagyta az ikreket, és lement a konyh|ba Aldo Monz|hoz, aki k|véval v|rta. Megparancsolta neki, hogy az egyik fivért vigyék |t egy m|sik szob|ba, de mindkettőjüket |llandóan két-két ember őrizze. – Biztos vagy benne, hogy valóban a gyilkosokat kaptuk el? – kérdezte Monza. – Azt hiszem, igen – felelte Astorre. – Ha mégsem ők voltak, akkor pechjük van. Nem szívesen kérlek ilyesmire, Aldo, de valószínűleg segítened kell, hogy szóra tudjam bírni őket. Egyelőre nem hajlandók beszélni. – Előfordul az ilyesmi – jegyezte meg Monza. – Szinte hihetetlen, de az emberek néha olyan önfejűek. Ez a kettő különösen nehéz esetnek l|tszik. – Pedig nem szeretnék olyan mélyre süllyedni, hogy erőszakot kelljen alkalmaznom – mondta Astorre. Egy teljes ór|t v|rt, mielőtt ismét fölment az emeletre, abba a szob|ba, ahol Frankyt tartott|k fogva. – Olyan egyszerűen megoldhatn|nk ezt az egészet – mondta neki. – Csak a közvetítő nevét kell el|rulnod, és m|ris elmehetsz. Franky gyűlölködve nézett föl r| a padlóról. – Egy kurva szót se húzol ki belőlem, te seggfej! – sziszegte. – Fogd m|r föl, hogy nem mi öltük meg a Dont! És vedd tudom|sul, hogy jól megjegyeztem a képedet! Nem fogom elfelejteni. Rosie is megkapja a mag|ét! – Én a helyedben nem fenyegetőznék. Nem alkalmas a pillanat – jegyezte meg szelíden Astorre. – Te is megkefélted azt a kis ribancot? – kérdezte fogcsikorgatva Franky. – Tal|n te vagy a stricije? Astorre megértette Franky lelki|llapot|t. Tudta, hogy sosem fogja megbocs|tani Rosie |rul|s|t, de azért meglepte, hogy ilyen súlyos helyzetben ez a legnagyobb

problém|ja. – Hülye vagy – mondta neki. – Pedig mindenki olyan okosnak tart benneteket… – Szarok r|! Nem érdekel a véleményed! – közölte Franky dühösen. – Nem tehetsz semmit, ha nincs bizonyítékod! – Igaz|n? – kérdezte Astorre. – Ha így |llunk, akkor csak az időmet vesztegetem itt veled. Megyek is. Elbeszélgetek Stace-szel, h|tha neki több sütnivalója van. Ismét leszaladt a konyh|ba, és ivott még egy csésze k|vét. Azon tűnődött, hogy Franky milyen magabiztos, milyen szemtelen volt még így, gúzsba kötve is. Tudta, hogy nincs m|s v|laszt|sa, Stace-szel kell zöld |gra vergődnie. Amikor fölment hozz|, az |gyon tal|lta. Őrei úgy t|masztott|k a falhoz, mint egy krumpliszs|kot. – Vegyétek le róla a kényszerzubbonyt! – utasította az őröket Astorre. – De a bilincset hagyj|tok rajta, és ellenőrizzétek, hogy nem lazult-e meg a kötél a l|b|n! – Alaposan |tgondoltam a dolgot – szólalt meg Stace higgadtan. – Nyilv|n tudod, mennyi pénzünk van. Ha akarod, intézkedem, hogy az egészet |tutalj|k a banksz|ml|dra, és akkor véget vethetünk ennek az őrületnek. – Az előbb elbeszélgettem Frankyvel – mondta Astorre. – Bevallom, csalódtam benne. Nem is értem, miért terjesztik rólatok, hogy olyan okosak vagytok, hiszen te is a pénzről hordasz össze hetet-havat, pedig pontosan tudod, hogy nem erről van szó, hanem a Don meggyilkol|s|ról. – M|r megmondtam, hogy semmi közünk hozz| – jelentette ki Stace. Astorre bar|ts|gosan r|mosolygott. – H|t persze. Csakhogy én mindennek ut|nanéztem, és pontosan tudom, hogy a gyilkoss|g idején Franky nem j|rt Las Vegasban, és te sem San Franciscóban. R|ad|sul rajtatok kívül senkinek sem lett volna b|tors|ga megölni Don Aprilét. Azt is tudom, hogy mindkét mesterlövész balkezes volt. Hi|ba prób|ln|d letagadni, a saj|t szememmel l|ttam. Szóval a közvetítő nevét akarom hallani, semmi m|st. – Miért mondan|m meg? – kérdezte Stace. – Semmi értelme. Nincs rajtatok |larc, az is kiderült, hogy Rosie-t ti béreltétek fel, teh|t b|rmit is ígérsz, mindennek vége. Élve nem jutunk ki innen. Astorre felsóhajtott. – Valóban nem. Meg se prób|llak |tverni. Az viszont még nem dőlt el, hogy szép sim|n végzünk-e veletek, vagy kínok közt kell-e meghalnotok. Az egyik emberem igazi profi, és mindj|rt felküldöm Frankyhez, hogy dolgozza meg egy kicsit. – Miközben ezt kimondta, émelyegni kezdett a gyomra, mert eszébe jutott, mit művelt Aldo Monza Fissolinival. – Csak az idődet fecséreled – közölte Stace. – Franky nem fog beszélni. – Lehet – felelte Astorre –, de akkor ízekre szedjük, te meg végignézed. K|r volna szegényért. Viszont ha v|laszolsz a kérdésemre, megkímélheted a testvéredet a kínhal|ltól. És különben is, miért véded még most is a közvetítőt? Az lett volna a dolga, hogy fedezzen benneteket, és amint l|tod, nem tette meg. Stace sok|ig gondolkozott, azt|n megkérdezte: – Miért nem éred be velem? Miért nem engeded szabadon Frankyt? – Magad is tudod – felelte Astorre. – És honnan tudod, hogy nem fogok hazudni neked? – Miért hazudn|l? Mire mennél vele? Térj m|r észhez, Stace! Ha beszélsz, olyan szörnyűségtől kíméled meg Frankyt, amit az ellenségemnek se kív|nok. L|sd be, hogy nincs m|s megold|s! – Minket csak felbéreltek erre a munk|ra, és elvégeztük, amit v|llaltunk – makacskodott Stace. – Nem mi kellünk neked, hanem a megbízónk. Miért nem hagysz futni bennünket?

– Azért, mert arra v|llalkoztatok, hogy meggyilkoljatok egy nagyszerű embert, és meg is tettétek – magyar|zta Astorre türelmesen. – Tudom, hogy egy vagyont kaptatok érte, és nyilv|n hízelgett a hiús|gotoknak, hogy benneteket bíztak meg a feladattal. Csakhogy valahol hiba csúszott a sz|mít|sba, és rajtavesztettetek. Az életetekkel kell fizetnetek a vakmerőségetekért. Ha nem így volna, nem lenne igazs|g a földön. Ilyen az élet, Stace. Most m|r csak azt döntheted el, milyen hal|llal haltok meg. Túl sok|ig ezen se gondolkozhatsz, mert egy ór|n belül leteszem eléd erre az asztalra Franky legnemesebb testrészét. Pedig hidd el, hogy nem szeretném, ha ilyen drasztikus lépésre kényszerítenek – Honnan tudjam, hogy nem versz |t? – kérdezte Stace. – Gondolkozz egy kicsit, és magadtól is r|jössz – felelte Astorre. – Bel|thatod, mennyi időt, türelmét és pénzt |ldoztam r|, hogy Rosie segítségével csapd|t |llítsak nektek és idecsaljalak benneteket. Az ilyesmi rengeteg vesződséggel j|r, főleg így, egy nappal kar|csony előtt. Én mindig komolyan veszem, amit csin|lok. Egy óra gondolkod|si időt adok. Ha beszélsz, a szavamat adom r|, hogy Frankynek könnyű hal|la lesz. Észre se fogja venni. Astorre ismét lement a konyh|ba, hogy kissé kipihenje mag|t, és erőt gyűjtsön a tov|bbi megprób|ltat|sokhoz. – Mi újs|g? – kérdezte tőle Monza. – Egyelőre semmi – felelte Astorre. – De megígértem Nicole-nak, hogy a kar|csony estét n|la töltöm, úgyhogy nincs sok időnk. Még ma éjjel végeznünk kell. – Nekem elég egy óra – nyugtatta meg Monza. – Vagy beszél a nyavaly|s, vagy kezelésbe veszem a műszereimmel. Astorre egy ideig a tűz mellett üldögélve lazított, azt|n visszament az emeletre. Stace levertnek l|tszott, mint aki beletörődött a sors|ba. Mindent |tgondolt. Tudta, hogy Franky nem fog beszélni, mert még mindig azt hiszi, van remény. Ő azonban érezte, hogy mindennek vége, hiszen Astorre kiteregette a k|rty|it, meg se prób|lta |tverni. Most fogta föl, mit élhettek |t mindazok, akiket megölt. R|jött, hogy az utolsó pillanatig kétségbeesetten reménykedtek, h|tha csoda történik, és megmenekülnek. Persze hi|ba. Nem akarta, hogy Franky lassú kínhal|llal, ízekre szedve pusztuljon el. Figyelmesen tanulm|nyozta Astorre arc|t, s l|tta rajta a könyörtelenséget. Tudta, hogy ez a fiatalember olyan rideg és hajthatatlan, mint egy javakorabeli ítélőbíró, aki nem ismer kegyelmet. Az |gyon fekve kinézett az ablakon. Vastagon |llt a hó a p|rk|nyon. Stace Frankyre gondolt, aki a m|sik szob|ban nyilv|n arról |br|ndozik, milyen jó lenne Rosie-val Európ|ban. Aggódott Frankyért, mert tudta: vége a meccsnek, vesztettek. M|r csak annyit tehet a testvéréért, hogy elhiteti vele: mindössze húsz pont a h|tr|nyuk, amit még be lehet hozni, ha igyekeznek. – Hajlandó vagyok beszélni – mondta Astorrénak. – De gondoskodj róla, hogy Franky ne tudjon semmiről. Oké? – Oké. Megígérem – felelte Astorre. – De ne prób|lj hazudni. Úgyis r|jövök. – Mi értelme lenne hazudni? – kérdezte Stace. – Úgyis mindegy. Essünk túl rajta. A közvetítő neve John Heskow. Brightwatersban lakik, Babylontól nem messze. Elv|lt, egyedül él. Van egy tizenhat éves fia, aki fantasztikusan kos|rlabd|zik. Hosszú évek óta

Heskow-tól kaptuk a megbíz|sokat. Gyerekkorunk óta ismerjük. Ezért a melóért egymillió doll|rt aj|nlott, eleinte mégsem akartuk v|llalni. Túl veszélyesnek l|tszott. Végül azért mentünk bele, mert Heskow meggyőzött, hogy sem az FBI, sem a rendőrség miatt nem kell aggódnunk. Azt mondta, mindenkit megkentek, senki sem fog szagl|szni, és a Donnak sincsenek m|r maffiakapcsolatai. Ezt a jelek szerint rosszul tudta. De nem sz|mít. Ennyi pénzt egyszerűen nem lehetett visszautasítani. – Kor|bban azt mondtad, attól félsz, hogy |tverlek, most mégis mindent kipakolt|l. Miért? – kérdezte Astorre. – Azért, mert meg akarlak győzni, hogy nem hazudok – felelte Sface. – Én m|r r|jöttem, hogy vége a dalnak, de nem akarom, hogy Franky is megtudja. – Ne izgulj – nyugtatta meg Astorre. – Hiszek neked. Visszament a konyh|ba Monz|hoz, és megparancsolta neki, hogy szedjen el a fivérektől minden iratot, igazolv|nyt, jogosítv|nyt és hitelk|rty|t, azt|n a lehető legkíméletesebben lője tarkón őket. Nem v|rta meg a kivégzést. Kocsiba ült, és elindult New Yorkba. M|r nem havazott. Megenyhült az idő, eső mosta az utakat. Aldo Monz|val ritk|n fordult elő, hogy nem teljesítette a parancsot, most azonban úgy döntött, joga van hozz|, hogy megvédje önmag|t és az embereit, teh|t a golyó helyett a kötelet v|lasztotta. Négy embere segítségével először Stace-t fojtotta meg, aki nem tanúsított ellen|ll|st. Frankyvel m|s volt a helyzet. Húsz percig viaskodtak vele, mire a nyak|ra tudt|k hurkolni a kötelet, így Franky Sturzo húsz iszonyú percen |t retteghetett a hal|ltól. A gyilkosok pokrócokba csavart|k a holttesteket, majd a hófödte tiszt|son |tg|zolva kicipelték őket a közeli erdőbe, a h|z mögé. Monza úgy vélte, a sűrű cserjésben |sott gödör megfelelő rejtekhely lesz tavaszig. Remélte, hogy addigra a természet megteszi a mag|ét, a tetemek felismerhetetlenné v|lnak, és a hal|l ok|t sem lehet meg|llapítani. De elsősorban nem a józan megfontol|s vezette, amikor nem engedelmeskedett Astorrénak. Don Apriléhoz hasonlóan ő is meg volt győződve róla, hogy Istennél a kegyelem, teh|t két ilyen al|való bérgyilkosnak nem j|r semmiféle irgalom. Különben se bocs|that meg egyik ember a m|siknak, mert a megbocs|t|s kiz|rólag az Isten dolga, és súlyos bűnt követ el, aki azt hiszi, mag|ra v|llalhatja ezt a felelősséget.

9. FEJEZET Kurt Cilke hitt a törvényben. Szent meggyőződése volt, hogy be kell tartani azokat a jogszab|lyokat, amelyek a békés, nyugodt emberi élet védelmében születtek. Mindig arra törekedett, hogy ne kelljen a tisztességes t|rsadalmat al||só kompromisszumokat kötnie, és könyörtelenül harcolt az |llam ellenségei ellen. Csakhogy húsz évet |ldozott erre a küzdelemre, és kezdte elveszíteni a törvénybe vetett hitét. A felesége volt az egyetlen, akiben soha nem csalódott. A politikusok úgy hazudtak, mintha könyvből olvasn|k, a gazdagok könyörtelen mohós|ggal prób|ltak minél nagyobb befoly|st szerezni, a szegények pedig egyre erkölcstelenebbé v|ltak. Napi munk|ja sor|n lépten-nyomon csalókba, szélh|mosokba, rablógyilkosokba ütközött, s minduntalan szembesülnie kellett azzal a ténnyel, hogy a törvény őrei sem sokkal

különbek azokn|l, akiket hivatalból üldözniük kellene. Ennek ellenére biztos volt benne, hogy a bűnüldözésben az Iroda vil|gviszonylatban is p|rj|t ritkítja. Egy vissza-visszatérő |lom m|r hónapok óta nem hagyta nyugodni. Tizenkét éves kamasz volt, aki egész napos, döntő fontoss|gú vizsg|ra készült. Amikor elindult otthonról, édesanyja sírva búcsúzott el tőle. Alm|ban pontosan tudta, mitől olyan szomorú az anyja: ha nem sikerül a vizsga, soha többé nem l|tj|k egym|st. Ezen a vizsg|n ugyanis pszichi|terek |ltal össze|llított, különleges feladatsort kellett megoldani, amellyel a tizenkét éves fiúk lelki- és elme|llapot|t mérték fel, hogy kiszűrjék közülük a leendő gyilkosokat. Aki megbukott a vizsg|n, az egyszerűen eltűnt a föld színéről. Minderre azért volt szükség, mert az emberölés soha nem l|tott méreteket öltött, s az orvostudom|ny bebizonyította, hogy a gyilkosok élvezetből ölnek, teh|t m|r kamaszkorban ki kell gyoml|lni a t|rsadalomból a hib|s géneket hordozó egyedeket. Az |lom azzal folytatódott, hogy a sikeres vizsga ut|n Cilke hazament, s édesanyja boldogan ölelte mag|hoz. Az egész csal|d összegyűlt a nagy esemény megünneplésére, ő azonban, amikor egyedül maradt a szob|j|ban, reszketni kezdett a félelemtől, mert tudta, hogy tévedés történt, őt valój|ban nem is lett volna szabad |tengedniük a vizsg|n, s most úgy fog felnőni, hogy elvetemült gyilkos lesz belőle. A feleségének nem mert besz|molni a kínzó rém|lomról, mert megértette a jelentését. Legal|bbis azt hitte, hogy érti. M|r több mint hat éve |llt kapcsolatban Timmona Portell|val. Akkor ismerkedtek meg, amikor Portella dühében megölte az egyik emberét. Cilke nyomban megl|tta az esetben rejlő fantasztikus lehetőséget, s megtette a szükséges lépéseket: Portella az FBI inform|tora lett, folyamatosan t|jékoztatta az Irod|t a maffia ügyeiről, s szolg|latai fejében a szövetségiek eltussolt|k a gyilkoss|got, elintézték, hogy ne kelljen bírós|g elé |llnia. Az FBI igazgatója |ld|s|t adta a tervre. Cilke Portella segítségével sz|molt le a New York-i maffi|val, viszonz|sul azonban szemet kellett hunynia Portella üzelmei fölött, természetesen a drogkereskedelmet is beleértve. Cilke azonban, szintén az igazgató jóv|hagy|s|val, újabb tervet eszelt ki Portella lebuktat|s|ra. Tudta, hogy Portell|nak azért f|j annyira a foga az Aprile-bankokra, mert így akarja tiszt|ra mosni a drogkereskedelemből sz|rmazó pénzét. Csakhogy Don Aprile nem kért az üzletből, esze |g|ban sem volt eladni a bankjait. Portella végül elvesztette a türelmét, és legközelebbi titkos tal|lkozójukon megkérdezte Cilke-tól: – Mondja, figyelni fogj|k az FBI ügynökei Don Aprilét, amikor részt vesz az unok|ja bérm|l|s|n? – Cilke rögtön megértette, miről van szó, de sok|ig töprengett a v|laszon. – Garant|lom, hogy a mi embereink nagy ívben elkerülik a székesegyh|zat, a New York-i zsarukért azonban nem kezeskedem. – Nem is kell – felelte Portella. – Velük m|r mindent elintéztem. Cilke tudta, hogy ezzel ő is bűnrészessé v|lik, de úgy vélte, a Don megérdemli a sors|t, hiszen egész életében megrögzött bűnöző volt, könyörtelen gyilkos, aki nem ismert irgalmat, mégis úgy vonulhatott vissza, hogy a törvény nem sújtott le r|. Azt sem hagyhatta figyelmen kívül, milyen előnyökkel j|r a Don meggyilkol|sa. Ha Portella terve sikerül, és megkaparintja az Aprile-bankokat, akkor egyenesen belesét|l az FBI csapd|j|ba, sőt a h|ttérben rejtőző, saj|t atomarzen|lról |br|ndozó Inzio Tulippa is horogra akadhat. Cilke szimata azt súgta, hogy egy kis szerencsével az egész ügyet felgöngyölítheti, az |llam pedig a szervezett bűnözés elleni törvények alapj|n elkobozhatja a tízmilli|rd doll|rt érő bankokat, amelyeket a Don örökösei nyilv|n eladnak, ha meg tudnak egyezni Portella megbízottaival.

Azon tűnődött, milyen jól jön majd az a tízmilli|rd a bűnüldözésnek, de azzal is tiszt|ban volt, hogy Georgette mennyire megvetné, amiért ilyen mocskos ügybe keveredett. Úgy döntött, a felesége sosem tudhatja meg. Most azonban ismét tal|lkoznia kellett Portell|val, hogy kiderítse, ki ölte meg a kuty|it, s főleg kinek a parancs|ra. Timmona Portella fehér hollónak sz|mított a sikeres olasz férfiak között: b|r elmúlt ötvenéves, még mindig az agglegények gondtalan életét élte. Természetesen nem vonult kolostorba, és nem fogadott szüzességet. A péntek éjszak|t minden héten egy-egy gyönyörű nővel töltötte, akit az emberei |ltal vezetett partnerközvetítő szolg|lat bocs|tott a rendelkezésére. Megkövetelte, hogy finom arcú, szép, fiatal l|nyt küldjenek, aki még nem f|sult bele a szakm|ba, s aki jó kedélyű, értelmes, de semmiképpen sem kékharisnya. Timmona a hagyom|nyos, egészséges szexet kedvelte, az |gyban nem tűrte a ferde hajlamokat. A szadizmust és a mazochizmust egyar|nt megvetette. Persze neki is volt néh|ny |rtalmatlan hóbortja, péld|ul ragaszkodott hozz|, hogy a l|nynak egyszerű angolsz|sz neve legyen, mondjuk Jane, Susan vagy Mary. Sötét bőrű bev|ndorlók szóba sem jöhettek n|la, s azt is elv|rta, hogy minden alkalomra új nőt kapjon, mert szerette a v|ltozatoss|got. Ezeket a péntek esti randevúkat mindig abban a kis East Side-i hotelban bonyolította le, amelynek az egyik v|llalata volt a tulajdonosa. Ilyenkor az első emelet egym|sba nyíló két lakoszt|ly|ban rajta kívül senki m|s nem tartózkodhatott. Az egyik lakoszt|ly konyh|j|ban minden földi jóval megrakott hűtőszekrény v|rta, Portella ugyanis im|dott főzni. B|r szülei Szicíli|ban születtek, ő furcsa módon ink|bb az északolasz ételkülönlegességeket kedvelte. Az erre az estére kiv|lasztott l|nyt a partnerközvetítő szolg|lat vezetője kísérte fel hozz|. Portella megkín|lta egy poh|r itallal a fickót, azt|n kitette a szűrét. Miközben ismerkedésképpen elcsevegett a Janet nevű l|nnyal, gyorsan összeütötte a vacsor|t. A specialit|s|t főzte: mil|nói borjúszeletet spagettival, töltött padlizs|nnal és sal|t|val. A süteményt a szomszédos francia cukr|szd|ból hozatta. Marcona külsejét meghazudtoló udvariass|ggal szolg|lta fel a vacsor|t Janetnek. B|r hatalmas termetű, szőrös, cserzett bőrű férfi volt, mindig frissen vasalt ingben, zakóban, nyakkendőben ült asztalhoz. Evés közben a l|ny életkörülményei felől kérdezősködött, s feszült figyelemmel, őszinte érdeklődéssel hallgatta a v|laszokat. Janet elmesélte, mennyi baj, szerencsétlenség, csalód|s érte rövid élete sor|n: apja elhagyta a csal|dot, fivérei csak magukkal törődtek, ő pedig r|kényszerült, hogy rút anyagi okokból egyetlen vagyon|t, a testét bocs|ssa |ruba. Ha nem akart éhen halni, nem volt m|s v|laszt|sa. Portella döbbenten hallgatta, milyen otromb|n viselkednek férfit|rsai a gyönge, védtelen nőkkel, s nagyon büszke volt saj|t jós|g|ra és végtelen nagylelkűségére, hiszen ő nemcsak pénzt adott a l|nyoknak, hanem m|ssal is megaj|ndékozta őket. Vacsora ut|n |tkísérte a szalonba Janetet, bort töltött neki, és kirakott elé hat ékszeres dobozt. A l|ny v|laszthatott, hogy aranyór|t, rubinköves gyűrűt, brili|ns fülbevalót, gyöngysort, karkötőt vagy aranyl|ncot kér-e aj|ndékba. Mindegyik ékszer néh|ny ezer doll|rt ért. Portella tudta, hogy a nők az első ékszerészig meg sem |llnak a zs|km|nnyal; nem bírj|k ki, hogy föl ne becsültessék. Neki persze mindez egyetlen centjébe sem került. Néh|ny éve az emberei elraboltak egy ékszersz|llító p|ncélautót, ő pedig nem passzolta tov|bb orgazd|knak a szajrét, hanem a széfjébe rejtette.

Miközben Janet azon töprengett, mit v|lasszon, s végül az óra mellett döntött, Portella elkészítette neki a legfinomabb keleti olajokkal illatosított fürdővizet. Gondosan ellenőrizte a hőmérsékletet, kikészítette a törülközőket, a test|polót és a legjobb francia parfümöket. Bőven hagyott időt a l|nynak a lazít|sra, csak azt|n bújt |gyba vele. Ha különösen szerelmes hangulatban volt, ak|r hajnali négyig vagy ötig is elszórakozott a nőkkel, de arra gondosan ügyelt, hogy el ne aludjon, amíg a sz|llod|ban vannak. Ezen az estén azonban kor|n elküldte Janetet. A szexszel tulajdonképpen az egészségét óvta, Tudta, hogy heves vérmérséklete bajba sodorhatja, s r|jött, hogy ezek a pénteki randevúk lecsillapítj|k. A nők egyébként is mindig úgy hatottak r|, mint valami kellemes, enyhe nyugtató. Stratégi|ja rendkívül eredményesnek bizonyült, s ezt orvosa véleménye is igazolta. Által|ban szombaton mérette meg a vérnyom|s|t, s elégedetten hallotta, hogy minden a legnagyobb rendben van, b|r amikor besz|molt róla, milyen saj|tos ter|pi|val kúr|lja mag|t, a doktor mindössze annyit dünnyögött: – Nagyon érdekes. – Portella mélységesen csalódott benne. A sz|llod|ban lebonyolított tal|lk|knak egyéb előnyük is volt. Portella testőrei a lakoszt|ly z|rt ajtaja előtt t|boroztak, a h|tsó ajtó azonban a szomszédos lakoszt|lyba vezetett, amit egy m|sik folyosóról lehetett megközelíteni. Portella így zavartalanul, titokban tal|lkozhatott mindazokkal, akiket még a leghűségesebb embereinek sem akart bemutatni, nehogy furcsa gondolatok zavarj|k meg a fejüket. Pontosan tudta, milyen veszélyes, ha egy maffiafőnök négyszemközti megbeszélést tart az FBI különleges ügynökével. Még azt hinné róla valaki, hogy besúgó, Cilke-et pedig azzal gyanúsítan| az Iroda, hogy kenőpénzt fogad el a maffi|tól. Portella adta meg azokat a telefonsz|mokat, amelyeket le kell hallgatni; ő nevezte meg azokat a gerinctelen alakokat, akik kényszer hat|s|ra készséggel vallom|st tesznek; ő volt a nyomravezető, ha alvil|gi lesz|mol|s történt, s ő magyar|zta el, milyen módszerekkel dolgoznak a különböző bűnszövetkezetek. És azokat a piszkos munk|kat is Portella végezte el, amelyekre az FBI törvényes keretek között nem v|llalkozhatott. Cilke-nek saj|t kulcsa volt a kisebb lakoszt|ly ajtaj|hoz, így a m|sik folyosóról észrevétlenül juthatott be. Portella testőrei nem is gyanított|k, hogy ott van. Mindig türelmesen megv|rta, míg Portella megszabadul a l|nyoktól, azt|n feltűnés nélkül |tmegy hozz|. Ezen az estén azonban ő érkezett később. Mielőtt besurrant a hotelba, gondosan ellenőrizte, hogy tiszta-e a levegő. B|r tudta, hogy még Portella se merne kezet emelni egy FBI-ügynökre, mégis ideges volt, mert Portella dührohamai olykor m|r az elmebaj hat|r|t súrolt|k. Cilke-nél volt ugyan fegyver, de testőröket nem hozhatott mag|val. Nem fedhette fel inform|tora kilétét. Portella pizsam|ban, eleg|ns kínai selyemköntösben, borospoh|rral a kezében nyitott ajtót. – H|t maga mi a fenét akar m|r megint? – kérdezte köszönés helyett, de bar|ts|gosan r|mosolygott az ügynökre, |tölelte, megveregette a v|ll|t, és itallal kín|lta. Cilke egy kortyot sem ivott. Leült a kanapéra, azt|n kertelés nélkül a t|rgyra tért. – Néh|ny héttel ezelőtt valaki megölte a kuty|imat. Amikor hazaértem, mindkettőt az |gyamon tal|ltam. A tettes kiv|gta a szívüket. Nem tudja véletlenül, ki volt az? – kérdezte, s közben feszülten figyelte Portella minden rezdülését. Portella meglepődött. Úgy pattant föl a fotelból, mintha |ramütés érte volna. Arca eltorzult a haragtól. Cilke-et hidegen hagyta a produkció; sz|mtalanszor tapasztalta, hogy a legelvetemültebb bűnöző is el tudja j|tszani az |rtatlant. Egy pillanatig hallgatott, azt|n megjegyezte: – Ha r|m akar ijeszteni, jobban tenné, ha egyenesen megmondan|, mitől akar t|vol tartani.

– Ugyan m|r, Kurt! Mi jut eszébe? – ki|ltott fel Portella sértődötten. – Maga felfegyverezve jön ide, én viszont fegyvertelen vagyok. B|rmikor megölhet, és azt mondhatja, ellen|lltam, amikor le akart tartóztatni. Én bízom mag|ban, de maga nem bízik bennem! Pedig több mint egymillió doll|rt utaltattam |t a kajm|n-szigeteki banksz|ml|j|ra! Elvégre üzlett|rsak vagyunk! Miért folyamodnék ilyen régi szicíliai trükkökhöz, ha figyelmeztetni akarn|m valamire? Higgye el, hogy csak össze akarnak ugrasztani bennünket! – Ki prób|lkozna ilyesmivel? – kérdezte Cilke. Portella elgondolkozott. – Az a szemtelen kölyök! Astorre Viola – felelte. – A fejébe sz|llt a dicsőség, mert egyszer sikerült kicsúsznia a kezeim közül. Azt hiszi, neki most m|r mindent szabad! Sz|lljon r| a gazemberre, Kurt, én meg utasítom az embereimet, hogy tegyék el l|b alól. – Oké – bólintott Cilke. – De azt hiszem, nem |rt az óvatoss|g. Veszélyes fickó, hiba volna al|becsülni. – Ne aggódjon, tudom, kivel |llunk szemben – nyugtatta meg Portella, azt|n elmosolyodott és megkérdezte: – Mondja, vacsor|zott m|r? Borjúsültet főztem spagettival és sal|t|val, szívesen megkín|lom. Ilyen jót még soha életében nem evett! – Elhiszem – nevetett Cilke –, de sajnos mennem kell. Dolgom van. Azért köszönöm a meghív|st. Valój|ban nem volt semmi dolga, csak úgy érezte, nem cseresznyézhet egy t|lból egy olyan emberrel, akit r|cs mögé akar juttatni. Astorre most m|r elegendő inform|ciót gyűjtött össze ahhoz, hogy haditervet készíthessen. Biztosra vette, hogy az FBI keze benne volt a Don meggyilkol|s|ban, és arról is meg volt győződve, hogy a h|ttérből Cilke ir|nyította az akciót. Tudta, ki bérelte fel a gyilkosokat, és azt is, hogy a Don megölésére Timmona Portella adott parancsot. Persze maradt néh|ny megoldatlan rejtély. Péld|ul a főkonzul Nicole közvetítésével felaj|nlotta, hogy külföldi befektetőkkel együtt megv|s|rolja a bankokat, Cilke pedig egyezséget aj|nlott Portella lebuktat|s|ra, szintén a bankok közreműködésével. Astorre mindezt rendkívül veszélyesnek tal|lta. Úgy döntött, Mr. Pryorral együtt Chicagóba utazik Craxxihoz, és tan|csot kér tőle. Astorre felkérésére Mr. Pryor m|r egy ideje Amerik|ban tartózkodott, és |tvette az Aprile-bankok vezetését. Haboz|s nélkül fogadta el a megbíz|st, s b|mulatos gyorsas|ggal vedlett |t finom angol úrból befoly|sos amerikai bank|rr|. A keménykalapot puhakalapra, az esernyőt a Wall Street Journalra cserélte, és felesége meg két unokaöccse t|rsas|g|ban érkezett meg New Yorkba. Mrs. Pryor sem hatott konzervatív angol d|m|nak; most m|r eleg|ns, divatos ruh|kat, kosztümöket hordott. A két unokaöcs Szicíli|ban született, de tökéletesen beszélt angolul, és könyvelői diplom|val rendelkezett. Mindketten im|dtak vad|szni, s a felszerelést meg a fegyvereket mindenhova magukkal vitték a kocsijuk csomagtartój|ban. Valój|ban Mr. Pryor testőrei voltak. A Pryor h|zasp|r az Upper West Side egyik fényűző h|z|ba költözött, s biztons|gukról egy mag|nnyomozó iroda emberei gondoskodtak. Nicole eleinte ellenezte Mr. Pryor kinevezését, de a bank|r személyisége őt is elbűvölte, különösen akkor, amikor megtudta, hogy t|voli rokonok. Kétségtelen, hogy Mr. Pryor minden nőt le tudott venni a l|b|ról. Úgy tekintették, mint egy kedves nagyb|csit. Még Rosie is rajongott érte. És az is nyilv|nvaló volt, hogy kitűnően ismeri a bankszakma minden csínj|t-bínj|t. Nicole el volt ragadtatva tőle, Mr. Pryor ugyanis néh|ny jól sikerült

tranzakcióval hamarosan megdupl|zta a profitot, Astorre pedig tudta róla, hogy bizalmas bar|ti viszony fűzte Don Apriléhoz, sőt annak idején, amikor egy olasz bankh|lózat londoni le|nyv|llalat|t vezette, ő beszélte r| | Dont a bankok megv|s|rl|s|ra. – Megmagyar|ztam a nagyb|ty|dnak – mesélte Astorrénak –, hogy a bankok sokkal kevesebb kock|zattal sokkal több hasznot hoznak, mint az az üzlet|g, amelyben ő tevékenykedik. Megmondtam neki, hogy a régi típusú v|llalkoz|soknak befellegzett, mert a korm|nyzat nagyon megerősödött, és minden energi|j|val arra törekszik, hogy kiszorítson bennünket az üzleti életből. Nem akarok dicsekedni, de nekem akkoriban az olasz politikusok között sz|mos befoly|sos bar|tom volt, s ezek r|m bízt|k a pénzüket. Nem b|nt|k meg. A bankokban elhelyezett vagyon szépen gyarapodott, de úgy, hogy senki sem került börtönbe miatta. Ak|r egyetemen is taníthatn|m, hogyan kell törvényes keretek között meggazdagodni, anélkül hogy az ember erőszakos megold|sokra kényszerülne. Mindössze arra kell ügyelni, hogy a parlament a megfelelő törvényeket fogadja el. A nagyb|ty|d eszét és rendkívüli intelligenci|j|t dicséri, hogy ezt rögtön megértette. Nyomban megtette a szükséges lépéseket, és hamarosan megv|s|rolta a bankokat. Astorre úgy érezte, ha a Don ilyen jó viszonyban volt Mr. Pryorral, akkor ő is feltétel nélkül megbízhat benne. Tudta, hogy sz|míthat r|, csakúgy, mint Don Craxxira, és nem csak a bar|ti kapcsolat miatt, hiszen az Aprile-bankok révén mindkét öregúr egy vagyont keresett. Amikor Astorre megérkezett Mr. Pryorral Don Craxxi chicagói h|z|ba, meglepetten l|tta, hogy a két idős úr régi jó bar|tként, meleg szeretettel üdvözli egym|st. Még össze is ölelkeztek. Craxxi gyümölccsel és sajttal kín|lta vendégeit, s evés közben kedélyesen elcsevegett Mr. Pryorral. Astorre feszült figyelemmel, kív|ncsian hallgatta őket; mindig szerette a nagy öregek anekdot|it, amelyek a letűnt időket idézték. Craxxi és Mr. Pryor egyetértett abban, hogy a régimódi v|llalkoz|sok életveszélyessé v|ltak. – Mindenkinek magas volt a vérnyom|sa, vagy a szíve sínylette meg az |llandó feszültséget – mondta Craxxi. – Elviselhetetlenné v|lt az élet. Az új gener|cióból pedig hi|nyzik a tisztesség, a becsület. Örülök, hogy sorra r|cs mögé kerülnek. – No igen, igen – bólogatott Mr. Pryor. – De ne feledkezz meg róla, dr|ga bar|tom, hogy mindny|junknak el kellett kezdenünk valahol a p|ly|t, különben nem vittük volna semmire. Astorre elképedt. Hirtelen nem is tudta, elő merjen-e hozakodni azzal a problém|val, amelynek a megold|s|hoz a két öregúr tan|cs|t akarta kérni. Mr. Pryor jót mulatott a fiatalember meglepett |br|zat|n. – Ne izgulj, fiam, nem bolondultunk meg. Nem p|ly|zunk r|, hogy szentté avassanak bennünket. És a helyzeted fölkeltette az érdeklődésünket. Úgyhogy halljuk, mit kív|nsz tőlünk. Készséggel segítünk. – Csak tan|csot szeretnék kérni – mondta Astorre. – Minden egyéb az én dolgom. – Ha puszt|n a nagyb|ty|d hal|l|ért akarsz bosszút |llni, akkor ink|bb énekelgess, és felejtsd el az egészet – tan|csolta Craxxi. – De úgy vélem, és remélem, te is egyetértesz, hogy itt jóval többről van szó: a csal|dodat kell megvédened a veszélytől. – Mindkettő egyform|n fontos – felelte Astorre. – A nagyb|ty|m azért küldött Angli|ba és Szicíli|ba, hogy fölkészítsenek erre a helyzetre. Alapos kiképzést kaptam, teh|t nem hagyhatom cserben.

– Jól van – bólintott Mr. Pryor. – De soha ne feledkezz meg róla, hogy óvatosnak kell lenned. Ne v|llalj fölösleges kock|zatot, és ne hagyd, hogy az indulataid elragadjanak. – Mit segíthetek? – kérdezte mosolyogva Don Craxxi. . – A Sturzo fivérekkel kapcsolatban teljesen igaza volt, b|ty|m – mondta Astorre. – Bevallott|k, hogy ők ölték meg a Dont, és azt is kiszedtem belőlük, hogy egy John Heskow nevű fickó volt a közvetítő, akiről sose hallottam. Most őt kell elkapnom. – És mi van a Sturzo fivérekkel? – kérdezte Craxxi. – Ők m|r eltűntek a színről. A két öregúr sok|ig hallgatott, végül Craxxi szólalt meg. – Ismerem Heskow-t. Húsz éve van a p|ly|n. Azt mondj|k, néh|ny politikai gyilkoss|gban is benne volt a keze, de ezt nem hiszem. Mindenesetre tudnod kell, hogy őt nem lehet szóra bírni azzal a módszerrel, amit a Sturzo ikreknél alkalmazt|l. Heskow úgy alkudozik, ahogy senki m|s, és pillanatok alatt r| fog jönni, hogy ezúttal a saj|t élete a tét. Azzal is tiszt|ban lesz, hogy olyan inform|ció van a birtok|ban, amit csak tőle kaphatsz meg, senki m|stól. – Úgy hallom, im|dja a fi|t. Mindenre képes lenne érte – jegyezte meg Astorre. – A kölyökkel ne is prób|lkozz! – figyelmeztette Mr. Pryor. – Ha b|rmi történik vele, Heskow csak lényegtelen inform|cióval fog etetni, de amire igaz|n kív|ncsi vagy, azt sose tudod meg tőle. Meg kell értened, hogy ez a fickó évtizedek óta élettel és hal|llal üzletel. Minden régi trükköt ismer. M|s taktik|t kell v|lasztanod. – Mielőtt tov|bb lépek, sok mindent ki kell derítenem – mondta Astorre. – Először is azt, hogy ki |ll a gyilkoss|g h|tterében, és miért kellett meghalnia a nagyb|ty|mnak. Szerintem a bankok miatt. Valakinek nyilv|n azokra f|j a foga. – Tal|n Heskow tud erről valamit – tűnődött fennhangon Craxxi. – Azt is furcs|llom – folytatta Astorre –, hogy a bérm|l|s napj|n sem a rendőrség, sem az FBI nem figyeltette a székesegyh|zat. A Sturzo fivérek azt mondt|k, Heskow garant|lta, hogy nem lesz semmiféle ellenőrzés. Vajon valóban lehetséges, hogy a rendőrség és az FBI előre tudta, mi készül? – Igen – felelte Craxxi. – És ha így |ll a helyzet, akkor nagyon óvatosnak kell lenned. Különösen Heskow-val. – Ide hallgass, fiam – szólalt meg Mr. Pryor komolyan. – A legfőbb célod az legyen, hogy megmentsd a bankokat, és megvédd Don Aprile gyermekeit. A bosszú nem olyan fontos, úgyhogy mondj le róla. – Nem is tudom – dünnyögte Astorre. – Ezen még gondolkoznom kell. – Kedvesen r|mosolygott a két férfira. – Majd megl|tjuk, hogy alakulnak a dolgok. Sem Don Craxxi, sem Mr. Pryor nem hitt neki. Hosszú életük sor|n l|ttak m|r Astorréhoz hasonló fiatalembereket, így benne is felismerték a vérbeli maffiózót. A rég letűnt idők hőseire emlékeztette őket, azokra a karizmatikus, erős akaratú, tiszteletre méltó férfiakra, akik hajdan egész tartom|nyok fölött uralkodtak, b|tran szembesz|lltak az |llammal, a törvényekkel, és mindig ők kerültek ki győztesen az összecsap|sból. Ők sosem v|lhattak ilyen vezéregyéniséggé, de tudt|k, hogy Astorréban megvan a nagy maffiózók valamennyi kiv|ló tulajdons|ga, még akkor is, ha neki erről esetleg sejtelme sincs. Sem az éneklés, sem a lovagl|s, sem a többi kisebb-nagyobb gyarlós|ga nem |rthatott neki. A két öregúr tiszt|ban volt vele, hogy nyílegyenesen halad a sors |ltal sz|m|ra kijelölt úton, és semmi sem akad|lyozhatja meg, hogy beteljesítse végzetét. Astorre arról is besz|molt nekik, hogy a főkonzul, Marriano Rubio és Inzio Tulippa minden|ron meg akarja v|s|rolni a bankokat, Cilke pedig arra akarja fölhaszn|lni, hogy tőrbe csalja Portell|t. Craxxi és Mr. Pryor figyelmesen hallgatta.

– Ha legközelebb prób|lkoznak, egyenesen hozz|m küldd őket, majd én elbeszélgetek velük – mondta Mr. Pryor. – Legjobb tudom|som szerint ez a Rubio tartja kézben a vil|g drogkereskedelmének pénzügyeit. Lesz miről t|rsalognom vele. – De a bankokat nem adom el! – jelentette ki hat|rozottan Astorre. – A Don megparancsolta, hogy semmi szín alatt ne v|ljak meg tőlük! – H|t persze, fiam. Ilyesmiről szó sem lehet – nyugtatta meg Craxxi. – A bankok jelentik a jövőt és a biztons|got. – Egy pillanatig hallgatott, azt|n folytatta: – Elmesélek neked egy tanuls|gos történetet. Mielőtt visszavonultam, volt egy üzlett|rsam. Afféle korrekt, becsületes ember, akit mintapolg|rnak szoktak nevezni. Egyszer meghívott ebédre abba az épületbe, amelyben a v|llalata működött, és ebéd ut|n körülvezetett a h|zban. A hatalmas, t|gas termekben több ezer sz|mítógépet l|ttam, s mindegyik előtt fiatal férfiak és nők ültek. Az üzlett|rsam azt mondta: „Ezek a termek és ezek a gépek egyetlen év leforg|sa alatt egymilli|rd doll|rt keresnek nekem. Ebben az orsz|gban csaknem h|romsz|zmillió ember él, s mi minden erőnkkel arra törekszünk, hogy megv|s|rolj|k a termékeinket. Különleges sorsj|tékokkal, nyereményekkel, cs|bító aj|nlatokkal kecsegtetjük őket, persze szigorúan törvényes keretek között, és így vesszük r| a potenci|lis vevőket, hogy n|lunk költsék el a pénzüket. És tudja, mi a legfontosabb az egészben? Az, hogy olyan bankjaink legyenek, amelyek hiteleket adnak ennek a h|romsz|zmillió embernek, különben nem lenne miből költekezniük.” Egy szó, mint sz|z, édes fiam, a bankok körül forog a vil|g, teh|t minden|ron meg kell tartanod őket. – Így igaz – helyeselt Mr. Pryor. – Egyébként a bankok ügyleteiből mindkét fél profit|l. B|r a kamatok magasak, az adóss|gok mindig arra ösztönzik az embereket, hogy újabb hiteleket vegyenek fel. – Örülök, hogy okos dolog megtartani a bankokat – nevetett Astorre. – De nem ez a fontos, hanem az, hogy a Don megparancsolta: ne adjam el őket. Nekem ennyi elég. Sz|momra az a lényeg, hogy azok a gazemberek meggyilkolt|k. Craxxi szigorúan nézett Astorréra. – Nyomatékosan figyelmeztetlek, hogy egy ujjal se nyúlhatsz Cilke-hez. A korm|nyzat most m|r olyan erős, hogy nem fogja tűrni az ilyesmit. Abban viszont egyetértünk, hogy Cilke veszélyes fickó, teh|t észnél kell lenned. – A következő lépés Heskow – mondta Mr. Pryor. – Tény és való, hogy ő az ügy egyik főszereplője, de vele is óvatosan kell b|nnod. Ne felejtsd el, hogy Don Craxxitól b|rmikor kérhetsz segítséget, és nekem is vannak bizonyos lehetőségeim. Egyikünk sem vonult vissza teljesen, azonkívül abban is érdekeltek vagyunk, hogy a bankok nekünk hozzanak hasznot, ne m|snak. Persze a Don Aprile ir|nti szeretetünk is arra kötelez bennünket, hogy mindenben t|mogassunk. – Köszönöm – mosolyodott el Astorre elégedetten. – Ha beszéltem Heskow-val, újra tal|lkozunk. Astorre pontosan tudta, milyen veszélyes helyzetben van. Azzal is tiszt|ban volt, hogy a bérgyilkosok megbüntetésével alig jutott előbbre, hiszen a Don hal|l|t körülölelő rejtély megfejtéséhez nemigen férkőzött közelebb. A Sturzo ikrekből kiszedett inform|ció segítségével mindössze az első lépést tehette meg azon az úton, amelyről maga sem tudta, hov| vezet. Abban azonban biztos volt, hogy nagyon óvatosnak kell lennie. Nemhi|ba töltött hosszú éveket Szicíli|ban; egy életre belesulykolt|k, hogy nem lankadhat az ébersége, mert mindig, mindenfelől veszélyek leselkedhetnek r|. B|r Heskow könnyű célpontnak l|tszott, Astorre nem dőlt be. Sz|mított r|, hogy csapd|ba eshet, ha nem vigy|z.

Egyvalami nagyon meglepte. Eddig azt hitte, teljesen elégedett az életével, s üzletemberként, amatőr énekesként jól érzi mag|t a bőrében, nem is v|gyik többre. Most azonban minden megv|ltozott. Mintha hirtelen olyan vil|gba csöppent volna, amit régóta ismert, ahov| mindig is tartozott. Ujjongva fedezte föl mag|ban a hivat|studatot. Felismerte, hogy feladata, sőt küldetése van: meg kell védenie Don Aprile gyermekeit, és bosszút kell |llnia szeretett nagyb|tyja hal|l|ért. Tudta, hogy ezt csak úgy érheti el, ha megtöri ellenségei akarat|t. Megparancsolta Aldo Monz|nak, hogy hozasson tíz jól képzett embert Szicíli|ból, és arról is gondoskodott, hogy az otthon maradt csal|dtagok akkor se szenvedjenek hi|nyt, ha a férfiakkal net|n történne valami. Jól emlékezett a Don tanít|s|ra: „Sose v|rj h|l|t az embereidtől azért, amit a múltban tettél értük. Azért legyenek h|l|sak, amit a jövőben v|rhatnak tőled.” Meg volt győződve róla, hogy a jövőt a bankok jelentik, teh|t harcolnia kell értük, még akkor is, ha ez a harc súlyos |ldozatokat követel. Don Craxxitól is kapott hat megbízható embert, akikért az öregúr kezességet v|llalt. Astorre az ő segítségükkel valós|gos erőddé alakította |t a h|z|t, amit a fegyveres őrségen kívül a legkorszerűbb riasztórendszer védett, sőt titokban még egy h|zat v|s|rolt, hogy legyen hov| elrejtőznie, ha a hatós|gok b|rmilyen okból le akarn|k tartóztatni. Személyi testőröket azonban nem alkalmazott, ink|bb a saj|t gyorsas|g|ra, ügyességére hagyatkozott. Ha mennie kellett valahova, előreküldte az embereit, hogy becserkésszék az útvonalat. Heskow-t egyelőre békén hagyta; úgy vélte, még nem jött el a megfelelő pillanat. Viszont sokat tűnődött azon, vajon miért tartja mindenki tiszteletre méltó férfinak Cilkeet, akiről még a Don is elismerően nyilatkozott. – Vannak olyan tiszteletre méltó férfiak, akik egész életükben egyetlen nagy |rul|sra készülnek – magyar|zta Mr. Pryor, de Astorre úgy érezte, akkor is meg tud birkózni az ügynökkel, ha Mr. Pryor fején tal|lta a szöget. Nincs m|s dolga, mint életben maradni, amíg a kirakój|ték minden apró darabja a helyére kerül. Tudta, hogy egész eddigi élete csup|n felkészülés volt arra a nagy próbatételre, amit a Heskow-val, Portell|val, Tulipp|val és Cilke-kel való lesz|mol|s jelent. Tiszt|ban volt vele, hogy az ellenük vívott harcban ismét vérrel kell beszennyeznie a kezét. Egy hónapig tartott, mire Astorre kitervelte, miként b|njon el a félelmetes ellenfélnek ígérkező, minden h|jjal megkent John Heskow-val, akit megölni könnyebb lenne, mint szóra bírni. R|jött, hogy a fickó fi|t nem haszn|lhatja fel, mert ha a kölyökkel prób|ln| sakkban tartani, Heskow együttműködést színlelve esetleg az életére törne. Minden adatot összegyűjtött Heskow életmódj|ról, szok|sairól. Kiderült, hogy józan, megfontolt emberrel |ll szemben, aki szinte kiz|rólag a vir|gkertészetnek él. Napjai túlnyomó részét az üvegh|zakban tölti, és a vir|gok zömét nagykereskedőknek adja el, de kicsiben maga is foglalkozik |rusít|ssal; egy kis út menti pavilonban kín|lja a porték|j|t a h|za közelében. Ezenkívül mindössze egyetlen szenvedélye van: ha a fia csapata j|tszik, minden meccsen részt vesz. Semmi pénzért ki nem hagyn| a Villanova mérkőzéseit. Ezen a janu|ri szombat estén Heskow a New York-i Madison Square Gardenba készült, ahol a Villanova kos|rcsapata a Temple ellen lépett p|ly|ra. Mielőtt elindult, gondosan bekapcsolta a h|z|t védő riasztóberendezést. Sosem feledkezett meg a szükséges

óvintézkedésekről. Meg volt győződve róla, hogy minden eshetőségre felkészült, s ez önbizalommal töltötte el. Astorre éppen ezt az önbizalmat akarta megtörni, hogy ellenfele m|r az első pillanatban úgy érezze, kicsúszott a l|ba alól a talaj. John Heskow kocsiba ült, s kényelmesen behajtott New Yorkba, hogy a meccs előtt megvacsor|zzon egy kínai étteremben. Ha nem otthon evett, mindig kínai vendéglőt v|lasztott, mert szerette az ezüstfedővel letakart t|lakban rejtőző különleges ínyencfalatokat, amelyeket mag|nak nem tudott elkészíteni. A kínaiakat is kedvelte. Rokonszenvesnek tal|lta, hogy a felszolg|lók csak a saj|t dolgukkal törődnek, nem fecsegnek fölöslegesen, nem bizalmaskodnak a vendéggel, és a sz|ml|ban soha nincs hiba. A kedvenc ételeit rendelte: pekingi kacs|t, tengeri r|kot, kantoni hom|rsal|t|t és sertésszeletet fűszeres m|rt|ssal, desszertnek pedig zöld te|ból készült fagylaltot, az étterem specialit|s|t. Jóval a mérkőzés kezdete előtt érkezett meg a Madison Square Gardenba. Nem volt telt h|z, pedig a Temple csapata az első oszt|lyban j|tszott. Heskow a legjobb helyen ült, a harmadik sor közepén, a p|lya közelében. Büszke volt a fi|ra, akitől a tiszteletjegyet kapta. A meccs nem volt izgalmas; a Temple fölényes győzelmet aratott a Villanova fölött, viszont a legtöbb kosarat Jocko dobta. Heskow h|trament az öltözőbe gratul|lni. Fia meleg öleléssel fogadta. – Klassz vagy, papa! Örülök, hogy el tudt|l jönni! Nincs kedved velünk vacsor|zni? Heskow örült a meghív|snak, de tudta, hogy a sr|coknak nem hi|nyzik egy ilyen magafajta vén szivar, hiszen alig van szabad estéjük. Nyilv|n le akarj|k inni magukat valahol, azt|n valószínűleg nőket hajkur|sznak. – Köszönöm – mondta a fi|nak –, de m|r vacsor|ztam, és különben is hosszú az út haz|ig. Remekül j|tszott|l, öregem, büszke vagyok r|d. Menj csak a többiekkel, és érezd jól magad. – Búcsúzóul megölelte Jockót, s közben úgy érezte, ő a legszerencsésebb fickó a vil|gon. Alig egy óra alatt ért haza Brightwatersba – későre j|rt, Long Island útjain alig volt forgalom. B|r eléggé kimerítette a New York-i kir|ndul|s, mielőtt bement a h|zba, gondosan ellenőrizte, hogy az üvegh|zakban megfelelő-e a hőmérséklet és a p|ratartalom. A hold úgy sütött be az üvegtetőn, hogy a vir|gok szinte kísérteties élőlényeknek l|tszottak. Heskow esténként, lefekvés előtt szívesen gyönyörködött bennük. A sóderral felszórt kocsifelhajtón fölballagott a h|zhoz, és kinyitotta az ajtót. Amint belépett, vill|mgyorsan kikapcsolta a riasztót, csak azt|n ment tov|bb a nappaliba. Hirtelen nagyot dobbant a szíve. Két férfi v|rt r|, s rögtön r|jött, hogy az egyik nem m|s, mint Astorre Viola. Eleget tudott a hal|lról. Első l|t|sra felismerte. Azt is tudta, hogy ezek a férfiak a hal|l hírnökei. Védekezési mechanizmusa azonnal működésbe lépett. – Maguk hogy jutottak be a h|zamba, és mi a fenét akarnak tőlem? – kérdezte felh|borodva. – Nyugalom. Ne essen p|nikba – mondta Astorre, majd bemutatkozott és közölte, hogy ő a néhai Don Aprile unokaöccse. Heskow nyugalmat erőltetett mag|ra. Jó néh|nyszor került m|r kutyaszorítóba, s tudta, ha visszanyeri az önuralm|t, nem lesz semmi baj. Leült a kanapéra, és kezét a karf|ra téve elrejtett revolveréért nyúlt. – Szóval? Mit akarnak? – kérdezte ismét. Astorre derűs |br|zat|n l|tszott, hogy jót mulat rajta. Heskow-t bosszantotta a csúfond|ros mosoly, mert ki akarta v|rni a legmegfelelőbb pillanatot. Most megnyomta

a karf|n lévő gombot, hogy a kinyíló rekeszből előkapja a fegyverét. Döbbenten l|tta, hogy a rekesz üres. Ebben a pillanatban h|rom kocsi gördült a kocsifelhajtóra. Fényszórójuk bevil|gított a szob|ba. Hamarosan még két férfi sietett be a h|zba. – Eszembe sem jutott, hogy al|becsüljem, John – szólalt meg Astorre kedves, bar|ts|gos hangon. – Természetesen |tkutattuk a h|zat. Több fegyvert is tal|ltunk. Egyet a k|véskann|ban, egyet az |gy alatt, egyet a levélszekrényben és egyet a kagyló mögött, a fürdőszob|ban. Akad még olyan rejtekhely, ami esetleg elkerülte a figyelmünket? Heskow nem v|laszolt. Ismét hevesebben kezdett verni a szíve. Erezte, hogy a tork|ban dobog. – Mondja, mi az ördögöt dugdos abban a melegh|zban? – kérdezte Astorre nevetve. – Tal|n gyém|ntokat? Vagy vadkendert termeszt? M|r azt hittem, sose jön be! Erről jut eszembe… Minek ennyi fegyver egy |rtatlan vir|gkertésznek? Mindig úgy tudtam, hogy aki a vir|got szereti, rossz ember nem lehet… – Ne szórakozzon velem! – figyelmeztette Heskow higgadtan. Astorre leült vele szembe, az egyik fotelba, s két iratt|rc|t hajított a kis zsúrasztalra. – Két finom darab Guccitól – mondta mosolyogva. – Egyik szebb, mint a m|sik. Vessen egy pillant|st r|juk, John! Heskow fogta a t|rc|kat, és mindkettőt kinyitotta. Első pillant|sa a Sturzo fivérek fényképes jogosítv|ny|ra esett. Hirtelen émelyegni kezdett a gyomra. Úgy érezte, rögtön h|nyni fog. – Ezek a kedves fickók beköpték, John – közölte Astorre. – Elmesélték, hogy mag|tól kapt|k a megbíz|st Don Aprile meggyilkol|s|ra, sőt azt is megmondt|k, hogy garant|lta nekik: sem a New York-i rendőrség, sem az FBI emberei nem fogj|k szemmel tartani a székesegyh|zat az unokaöcsém bérm|l|sakor. Heskow vill|mgyorsan feldolgozta a történteket. Agya úgy dolgozott, ak|r egy nagy teljesítményű sz|mítógép. Ezek nem ölték meg, pedig a Sturzo ikreket nyilv|n eltették l|b alól. Kissé f|jlalta, hogy csalódnia kellett bennük. De arra a következtetésre jutott, hogy Astorre nem tudja, ki vezette azt a kocsit, amellyel a fivérek a tetthelyre érkeztek. Úgy vélte, ahhoz, hogy életben maradhasson, ez a legfontosabb. – Fogalmam sincs, miről beszél – mondta Astorrénak, és v|llat vont. Aldo Monza éberen figyelte minden rezdülését. Amikor l|tta, hogy nincs közvetlen veszély, kiment a konyh|ba, s hamarosan két csésze k|véval jött vissza. Az egyiket Astorrénak adta, a m|sikat Heskow felé nyújtotta, közben elismerően megjegyezte: – L|tom, szereti az olasz k|vét. Jó ízlése van! Heskow v|lasz helyett megvetően végigmérte, azt|n elfordította a fejét. Astorre belekortyolt a k|véj|ba, majd lassan, tagoltan, hogy egyetlen szava se tévesszen célt, így szólt Heskow-hoz: – Úgy hallom, maga rendkívül értelmes ember, akivel érdemes t|rgyalni. Ezért van még mindig életben. Úgyhogy nagyon figyeljen, és jól gondolja meg, mit csin|l. Don Aprile engem bízott meg, hogy a helyébe lépjek, ha vele történne valami, és mindazok az eszközök a rendelkezésemre |llnak, amelyek visszavonul|sa előtt az ő kezében voltak. Maga ismerte őt, teh|t nem kell megmagyar|znom, hogy ez mit jelent. Abban is biztos vagyok, hogy ha nem vonult volna vissza, maga nem mert volna közvetítői szerepet v|llalni az ellene szőtt összeesküvésben, így van? Heskow egy szót se szólt, csak mereven nézte Astorrét, mintha megprób|ln| felmérni, kivel |ll szemben.

– A Sturzo fivérek halottak – folytatta Astorre. – Ha nem vigy|z, mag|ra is ez a sors v|r, de bízom benne, hogy okosabb lesz, mint ők, úgyhogy van egy aj|nlatom. Ha a következő harminc percben meg tud győzni, hogy az én oldalamon |ll, és végrehajtja, amivel megbízom, akkor futni hagyom. Ha nem hajlandó együttműködni, holnap reggel m|r alulról szagolgathatja a vir|gait. Mielőtt eldönti, mit akar, azt is tudnia kell, hogy a fi|t nem |ll sz|ndékomban belekeverni ebbe az ügybe. Egyrészt azért nem, mert még gyerek, és nem tehet semmiről, m|srészt azért nem, mert tiszt|ban vagyok vele, hogy ha vele prób|ln|m zsarolni, maga az ellenségemmé v|lna és el|rulna. Viszont egy pillanatig se feledkezzen meg róla, hogy a fia élete azon múlik, életben maradok-e vagy sem, mert csak élve tudom megvédeni. Az ellenségeim persze a hal|lomat akarj|k, és ha sikerül megölniük, a bar|taim bosszúból a maga fi|val is végezni fognak. Egyszóval a fia sorsa attól függ, mi lesz velem. – Értem – morogta Heskow. – Mondja meg, mit akar tőlem. – Inform|ciót – felelte Astorre. – Mindent tudnom kell, úgyhogy beszéljen. Ha meg leszek elégedve mag|val, akkor |ll az alku, megkímélem az életét. Ha nem, megölöm. Teh|t mindenekelőtt ezt az éjszak|t kell túlélnie. Kezdheti. Hallgatom. Heskow körülbelül öt percig szótlanul töprengett. Azon tűnődött, ki ez az Astorre Viola valój|ban. A fiatalember rokonszenvesnek l|tszott, akitől t|vol |ll minden erőszak és durvas|g. Viszont a Sturzo fivéreket megölette, és az embereivel együtt úgy tört be a h|zba, mintha a riasztó nem is létezne. Az elrejtett fegyvereket is megtal|lta, azt|n kaj|n vigyorral v|rta, hogy ő hi|ba kotor|sszon a kanapé üres rekeszében. Teh|t biztosan nem blöfföl, be fogja v|ltani, amivel fenyegetőzik. Heskow megitta a k|véj|t. Úgy döntött, nincs m|s v|laszt|sa, beszélnie kell. – Azt hiszem, kénytelen vagyok elfogadni az aj|nlat|t, és bíznom kell benne, hogy helyesen fog cselekedni – mondta Astorrénak. – Timmona Portella bízott meg a Don elleni merénylet megszervezésével. Tőle kaptam a pénzt is, amivel megvesztegettem a New York-i rendőrséget. Ötvenezret adtam Di Benedetto főfelügyelőnek, és huszonötöt a helyettesének, Aspinella Washingtonnak. Az FBI-jal nem én t|rgyaltam, hanem Portella. Azt mondta, kezeskedik érte, hogy a szövetségiek nem fogj|k figyelni a székesegyh|zat, és később sem fognak szagl|szni. Persze garanci|t kértem, erre közölte, hogy a New York-i iroda vezetője, Kurt Cilke az ő embere, nem kell tartani tőle, mert jól megkente, Cilke pedig hozz|j|rult a Don meggyilkol|s|hoz. – Kor|bban is dolgozott Portell|nak? – H|t persze – felelte Heskow. – Ő a New York-i drogmaffia főnöke, és mindig sok ellensége volt. Jó néh|ny megbíz|st kaptam, hogy szabadítsam meg tőlük. Persze egyiket sem lehetett egy napon emlegetni a Donnal. Sejtelmem sincs, hogy neki miért kellett meghalnia. Ennyi. – Jól van – bólintott komolyan Astorre. – Most pedig nagyon figyeljen r|m. A saj|t érdekében. Van még valami, amit nem mondott el nekem? Heskow hirtelen r|jött, hogy csak egy hajsz|l v|lasztja el a hal|ltól, mert nem sikerült meggyőznie Astorrét. A fickó érzi, hogy valamit elhallgatott. Halv|nyan elmosolyodott, azt|n nagy nehezen kinyögte: – Portella épp most bízott meg, hogy félmillió doll|rért béreljek fel két nyomozót, akik elteszik mag|t l|b alól. Az egyik Di Benedetto főfelügyelő, a m|sik Aspinella Washington. Az a feladatuk, hogy tartóztass|k le mag|t, és ha ellenszegül, lőjék agyon. – Mért kell ilyen nyakatekert megold|st v|lasztani? – kérdezte mosolyogva Astorre. – Miért nem felel meg egy ügyes bérgyilkos? Heskow megr|zta a fejét. – Egyrészt azért, mert tudj|k, hogy mag|t nem szabad al|becsülni, m|srészt azért, mert a Don hal|la ut|n feltűnő lenne egy újabb merénylet.

Maga a Don unokaöccse, teh|t a média r|sz|llna az ügyre, és mindent kiteregetne. A két magas rangú zsaru viszont gyanú fölött |ll. Senki el nem hinné róluk, hogy ilyesmire vetemednek. – Kifizette m|r nekik a félmilliót? – kérdezte Astorre. – Még nem – felelte Heskow. – A napokban tal|lkozom velük. – Remek – bólintott Astorre. – Keressen valami elhagyatott helyet, ahol a mad|r se j|r, és csalja oda őket. Persze jó előre t|jékoztasson a részletekről. És ügyeljen r|, hogy a megbeszélés ut|n ne velük együtt t|vozzon a helyszínről. – A francba! – hördült fel Heskow. – H|t erre megy ki a j|ték? Iszonyú botr|ny lesz, ha b|rmibe beler|ngatja őket! Astorre h|tradőlt a fotelban. – Nyert. Erre megy ki a j|ték – mondta mosolyogva, majd föl|llt, és bar|ts|gosan megveregette Heskow v|ll|t. – És egy pillanatra se feledkezzen meg róla, hogy mindkettőnknek élve kell megúsznunk a balhét. Szóval észnél legyen, John, nehogy elszúrja! – Megtarthatok valamennyit a pénzből? – kérdezte Heskow. – Nem! – v|gta r| nevetve Astorre. – Hiszen ez a legszebb az egészben! Kív|ncsi vagyok, hogyan magyar|zza meg a két zsaru, ha elkapj|k őket a félmillióval. – Húszezret se csíphetek le belőle? – Húszezret? Na jó, nem b|nom, annyit zsebre v|ghat – egyezett bele Astorre. – De egy centtel se többet! Zsebpénznek ez is bőven elég. Astorre úgy érezte, ismét tal|lkoznia kell Don Craxxival és Mr. Pryorral, hogy részletesen megbeszélje velük a haditervet, és tan|csot kérjen tőlük, miként hajthatn| végre a legeredményesebben. Csakhogy időközben megv|ltoztak a körülmények. Mr. Pryor péld|ul ragaszkodott hozz|, hogy mindkét unokaöccsét mag|val vigye Chicagóba. Közölte, hogy testőrök nélkül nem hajlandó kitenni a l|b|t New Yorkból. Amikor megérkeztek Craxxi h|z|hoz, Astorrét újabb meglepetés érte: mióta utolj|ra itt j|rt, a birtokot valós|gos erőddé alakított|k |t. M|r a kocsifelhajtó mentén is őrbódék |lltak, és felfegyverzett, marcona fickók z|rt|k le az utat. A kerítés mögött, a gyümölcsösben, monitorokkal és speci|lis megfigyelőrendszerrel felszerelt furgon parkolt. A kaput h|rom jól megtermett, izmos fiatal férfi őrizte, s csak az léphetett be, aki igazolni tudta a személyazonoss|g|t. Mr. Pryor kisportolt, jóképű unokaöccsei, Erice és Roberto, mesterlövészeket megszégyenítő ügyességgel b|ntak a fegyverekkel, s rajong|sig szerették nagyb|tyjukat. Az is kiderült, hogy mindent tudnak Astorre szicíliai hőstetteiről, mert a legmélyebb tisztelettel b|ntak vele, és a legapróbb kív|ns|gait is azonnal teljesítették. Szolg|latkészen cipelték a bőröndjét a repülőtéren. Ha vacsora közben kiürült a pohara, azonnal tele-töltötték. Ha morzsa hullott az ölébe, m|r ugrottak is a szalvét|val. Ha étteremből vagy hotelból t|vozott, ők adtak borravalót helyette a személyzetnek. Sz|mtalan apró gesztussal jelezték, hogy tiszteletre méltó, kiv|ló férfinak tartj|k. Astorre mindezt rendkívül hízelgőnek tal|lta, b|r kissé feszélyezte a túlzott figyelmesség. De hi|ba prób|lta r|venni a fiúkat, hogy ne a gazd|juknak, hanem a bar|tjuknak tekintsék; eszükbe sem jutott, hogy ak|r a legcsekélyebb bizalmaskod|sra vetemedjenek. A Don Craxxi birtok|t őrző fegyveresek m|r kor|ntsem voltak ilyen előzékenyek. Udvariasan, de ellentmond|st nem tűrő hangon kérték el a vendégek igazolv|ny|t, sőt meg is motozt|k az újonnan jötteket, majd telefonon érdeklődték meg a h|z ur|tól, hogy beengedhetik-e őket.

Don Craxxi vacsor|t adott Mr. Pryor és Astorre tiszteletére. Amikor felszolg|lt|k a desszertet és a gyümölcsöt, Astorre megkérdezte a h|zigazd|tól: – Mondja, b|ty|m, minek ez a hadsereg? M|r azt hittem, élve nem jutunk be mag|hoz! – Egyszerű óvintézkedés, fiam – felelte Don Craxxi komolyan. – Aggasztó híreket kaptam. Esküdt ellenségem, Inzio Tulippa nemrég érkezett meg Amerik|ba. Jól ismerem a gazembert. Kapzsi és megbízhatatlan, sosem lehet tudni, mire készül. Jobb, ha az ember időben megteszi a szükséges ellenlépéseket. Most azért jött, hogy Timmona Portell|val tal|lkozzon. Nyilv|n megosztoznak a drogkereskedelemből sz|rmazó profiton, és egy füst alatt kifőzik, hogyan tegyék el l|b alól az ellenségeiket. Mivel nem szeretem a kellemetlen meglepetéseket, mindenre felkészültem. De ne velem foglalkozzunk. Ink|bb azt mondd el, édes fiam, mi szél hozott ide. Mit forgatsz a fejedben? Astorre elmesélte, mit szedett ki Heskow-ból, és hogyan vette r| a fickót, hogy v|llalja a feladatot, amivel megbízta. Arról is besz|molt, amit Portell|ról, Cilke-ről meg a két New York-i nyomozóról megtudott. – Nem halogathatom tov|bb a dolgot, cselekednem kell – közölte hat|rozottan. – Szükségem van egy kitűnő szakemberre, aki mindent tud a robbanószerekről, és a meglévők mellé még tíz ügyes embert kérek. Tudom, hogy mindkettőjükhöz b|tran fordulhatok, hiszen a Don bar|tai voltak. – Ügyesen megh|mozott egy érett, aranys|rga körtét, beleharapott a gyümölcsbe, azt|n minden szót gondosan megv|logatva megjegyezte: – Tiszt|ban vagyok vele, hogy veszélyes v|llalkoz|sra készülök, és egyikük se venné jó néven, ha túlzottan belekeverném az ügybe. – Ugyan, fiam, mi jut eszedbe! Ostobas|gokat beszélsz! – csattant föl Mr. Pryor ingerülten. – Hiszen mindketten Don Aprilénak köszönhetjük, hogy vittük valamire! Természetes, hogy segítünk neked. De ne feledkezz meg róla, hogy nem bosszúról van szó, hanem önvédelemről, teh|t egy ujjal se nyúlhatsz Cilke-hez! Ha b|rmi történne vele, a szövetségi korm|ny pokoll| tenné az életünket. – Így van – helyeselt Don Craxxi, majd elgondolkodva hozz|tette: – Viszont az is igaz, hogy feltétlenül semlegesíteni kell a fickót, mert mindny|junkat veszélybe sodorhat. De mit szóln|l hozz|, ha azt javasoln|m, hogy add el a bankokat? Ezzel a megold|ssal mindenki meg lenne elégedve. – Hogyne, b|ty|m, az égvil|gon mindenki. Kivéve persze engem és az unokatestvéreimet – v|gta r| Astorre. – Pedig érdemes lenne megfontolni a dolgot – morfondírozott Mr. Pryor. – Én péld|ul hajlandó vagyok fel|ldozni a tulajdonrészemet, és Don Craxxi is készséggel megtenné az ügy érdekében, még akkor is, ha tudjuk, hogy ez|ltal egy vagyont dobunk ki az ablakon. De a békesség tal|n megér ennyit. Gondold meg, fiam! – Nem adom el a bankokat! – közölte hat|rozottan Astorre. – Eszem |g|ban sincs! Ezek a gazemberek megölték a nagyb|ty|mat, és meg kell fizetniük érte! M|r csak az hi|nyzik, hogy mindennek a tetejébe még a céljukat is elérjék! Szó sem lehet róla! Egyetlen pillanatig sem tudnék úgy élni, hogy ki legyek szolg|ltatva a Don gyilkosainak! Nem tehetem ki magam annak, hogy a sorsom attól függjön, megkegyelmeznek-e nekem vagy sem! A nagyb|ty|m arra tanított, hogy az ilyesmi megal|zó és tűrhetetlen. Meglepődött, amikor l|tta, hogy indulatos szavai hallat|n Don Craxxi és Mr. Pryor megkönnyebbülve elmosolyodik. Most ébredt r|, hogy ez a két tekintélyes, befoly|sos öregúr őszintén tiszteli, s úgy érzi, ő testesíti meg mindazt, amit egyiküknek sem sikerült elérnie az életben. – Tudjuk, mivel tartozunk Don Aprilénak, nyugodjék békében – mondta Craxxi. – És azt is tudjuk, mi a kötelességünk veled szemben. De engedd meg, fiam, hogy ismét

óvatoss|gra intselek. Ha meggondolatlanul cselekszel, és ne adj' isten, történik veled valami, akkor kénytelenek leszünk eladni a bankokat, mert nem lesz m|s v|laszt|sunk. – Igen – bólintott Mr. Pryor. – Légy óvatos! – Ne aggódjanak – nevetett Astorre. – Ha velem történik valami, itt kő kövön nem marad! Hosszú percekig szótlanul ették a körtét meg az őszibarackot. Don Craxxi mélyen elgondolkozva nézett maga elé, azt|n hirtelen megszólalt: – Tulippa a vil|g leghatalmasabb drogb|rója, Portella pedig Tulippa amerikai üzlett|rsa. Nyilv|n azért akarj|k minden|ron megkaparintani a bankokat, hogy legyen hol tiszt|ra mosniuk a k|bítószer-kereskedelemből sz|rmazó piszkos pénzüket. – És hogyan illik bele a képbe Cilke? – kérdezte Astorre. – Mi köze ehhez a két gazemberhez? – Fogalmam sincs – felelte Craxxi. – De nyomatékosan hangsúlyozom, fiam, hogy b|rmi legyen is a szerepe, egyetlen ujjal se nyúlhatsz hozz|! – Mindny|junk vesztét okozn|d vele! – tette hozz| Mr. Pryor. – Észben tartom a tan|csukat – ígérte Astorre. Csak azt nem tudta, mitévő legyen, ha minden kétséget kiz|róan bebizonyosodik, hogy Cilke valóban bűnös. Aspinella Washington nyomozó meggyőződött róla, hogy nyolcéves kisl|nya megette-e a vacsor|j|t, megírta-e a leckéjét, és im|dkozott-e, mielőtt lefeküdt aludni. Im|dta a gyereket, az apj|t azonban réges-rég sz|műzte az életéből. Este nyolckor érkezett meg annak a közlekedési rendőrnek a l|nya, aki olyankor szokott vigy|zni Aspinella gyermekére, amikor ő éjszaka is szolg|latban volt. Mielőtt elindult, megmagyar|zta a l|nynak, mi a teendője, és közölte, hogy legkésőbb éjfélre hazaér. Hamarosan felberregett a kaputelefon. Aspinella leszaladt a lépcsőn, és kisietett az utc|ra, ahol Paul Di Benedetto főfelügyelő v|rta egy megkülönböztető jelzések nélküli Chevroletban. Beugrott a kocsiba, és azonnal bekapcsolta a biztons|gi övet. Tudta, hogy Paul éjszaka úgy vezet a kihalt utc|kon, mint az őrült. Di Benedetto hosszú kubai szivart szívott. Aspinella nem bírta a füstöt, letekerte az ablakot. A férfi elhúzta a sz|j|t, azt|n megszólalt: – Körülbelül egy óra alatt érünk oda. Van időnk még egyszer alaposan |tgondolni a dolgot. – Tudta, hogy mindketten sorsdöntő lépésre készülnek, amit nem lesz könnyű megtenni, hiszen egészen m|s kenőpénzt elfogadni a drogkereskedőktől, mint eltenni valakit l|b alól. – Mit kell még ezen |tgondolni? – kérdezte Aspinella. – Félmilliót kapunk azért, hogy kinyírjunk egy olyan alakot, akinek m|r rég a siralomh|zban lenne a helye. Van fogalmad róla, mit tudnék kezdeni negyedmillióval? – Nincs – morogta Di Benedetto. – Csak azt tudom, hogy én mihez kezdek vele. Ha nyugdíjba megyek, veszek egy csinos kis h|zat Miamiban, és örökre eltűnök innen. Ne felejtsd el, hogy életünk végéig cipelnünk kell annak a terhét, amire most készülünk. – M|r azzal is megszegjük a törvényt, hogy elfogadjuk a drogb|rók kenőpénzét – vont v|llat Aspinella. – Úgyhogy mindenki elmehet a jó büdös francba. Most m|r tökmindegy. – Ez igaz – bólintott Di Benedetto. – Mindenesetre az lesz a legjobb, ha rögtön meggyőződünk róla, elhozta-e ez a Heskow a pénzt, nehogy |t akarjon v|gni bennünket. – Mindig megbízható fickó volt – mondta Aspinella. – Nekem az idén ő a Télapó. És ha nincs tele a puttonya, garant|lom, hogy nem éri meg a reggelt.

– Ez a beszéd! – nevetett Di Benedetto. – Szemmel tartod Astorre Viol|t, hogy mielőbb hidegre tehessük? – Igen. Az embereim |llandóan figyelik. Pontosan tudom, hol lehet elkapni. A rakt|rban, ahol az import|lt makarónit tartja. Szinte mindig késő éjszak|ig dolgozik. Most is ott dekkol. – Megszerezted a stukkert, amit majd a mocskos mancs|ba nyomunk? – kérdezte Di Benedetto. – Nan|! – v|gta r| Aspinella. – B|r nem hiszem, hogy szükség lesz r|. Fogadni mernék, hogy van saj|t fegyvere, és haszn|lni is fogja. Legal|bbis megprób|lja. Tíz percig egyikük sem szólalt meg. Végül Di Benedetto törte meg a csendet. – Ki fog r|lőni? – kérdezte sz|ndékosan nyugodt hangon, közönyt színlelve. Aspinella |tl|tott rajta, és csúfond|ros mosollyal nézett r|. – Rossz színész vagy, Paul, úgyhogy ne j|tszd meg magad – mondta. – Mindenki tudja, hogy az elmúlt tíz évben az íróasztaln|l meresztetted a seggedet, és több paradicsomm|rt|st l|tt|l, mint vért, fegyver pedig csak a lőgyakorlatokon volt a kezedben. Nem kell beszarnod. Természetesen én lövök. – L|tta, hogy Paul megkönnyebbül. Mihaszna férfiak, nem jók ezek semmire, gondolta dühösen. Ismét hallgattak egy sort. Mindketten azon tűnődtek, milyen okok és események j|tszottak közre abban, hogy id|ig jutottak. Di Benedetto fiatalon, több mint harminc éve lépett be a rendőrség kötelékébe, s lassan, fokozatosan, de elkerülhetetlenül v|lt megvesztegethetővé. Eleinte abban a tévhitben élt, hogy tisztelni és csod|lni fogj|k, ha m|sok védelmében kock|ra teszi az életét. A szolg|latban eltöltött hosszú évek sor|n azonban kinyílt a szeme, s egyre kevésbé v|gyott r|, hogy az igazs|g bajnokaként hősi hal|lt haljon. Kezdetben csak az utcai |rusoktól meg a kis boltok tulajdonosaitól fogadott el kenőpénzt. Azt|n hamis tanúvallom|st tett, hogy az egyik gazdag „ügyfele” megússza a v|rható börtönbüntetést. Most m|r csak egyetlen apró lépés v|lasztotta el attól, hogy a nagymenő drogkereskedők bérlist|j|ra kerüljön, s ő minden különösebb lelkiismeret-furdal|s nélkül megtette ezt a lépést. Végül megjelent a színen John Heskow, aki köztudottan Timmona Portell|t, az utolsó nagy New York-i maffiavezért képviselte. Di Benedetto készséggel tűrte, hogy Heskow megkörnyékezze. Persze mindig akadt valami jó ürügy, amivel meg tudta magyar|zni önmag|nak, miért is fogadja el a nyilv|nvalóan törvénytelenül szerzett pénzeket. L|tta, miként gazdagodnak meg a drogb|rók |ltal megvesztegetett magasabb rangú tisztek, és tudta, hogy az alacsonyabb rangú kollég|k még n|luk is korruptabbak. Úgy vélte, ha ezeknek lehet, akkor miért éppen ő maradjon hülye és tisztességes. Azzal érvelt, hogy h|rom gyereke van, akiket iskol|ztatnia kell. De elsősorban az |ltala védelmezett t|rsadalom h|l|tlans|ga miatt |llt |t a m|sik oldalra. Lépten-nyomon ellenséges indulatokat, sőt gyűlölködést tapasztalt. Ha a zsaruk fölpofoztak egy fekete bőrű tolvajt, a polg|rjogi csoportok m|ris tiltakozó felvonul|sokat szerveztek a rendőri erőszak ellen. A média is minden alkalmat megragadott, hogy a rendőrséget t|madja. A polg|rok pedig nem |tallott|k pert indítani a legjobb nyomozók ellen, akiket azt|n több évtizedes szolg|lattal a h|tuk mögött az utc|ra tettek, megfosztott|k őket jól megérdemelt nyugdíjuktól, sőt némelyeket le is csuktak. Egy ízben még ellene is fegyelmit indítottak, s elfogults|ggal v|dolt|k a fekete bőrű bűnözőkkel szemben, pedig ha valaki, h|t ő pontosan tudta, hogy nincsenek faji előítéletei, és nem ő tehet róla, hogy a New York-i bűnözők zöme a feketék közül kerül ki. Nem is értette, mit akarnak tőle. Tal|n azt, hogy hagyja őket szabadon gar|zd|lkodni, rabolni, fosztogatni, nehogy beleg|zoljon az érzékeny sötét lelkükbe? Föl nem foghatta, miért éppen őt piszk|lj|k, aki minden

alkalmat megragadott, hogy a fekete zsarukat előléptesse. A kapit|nys|gon ő volt Aspinella Washington mentora, s ő nevezte ki helyettes főfelügyelővé, amiért mindig könyörtelenül lépett fel a fekete bőrű gengszterekkel szemben. M|rpedig Aspinell|t aligha lehetett fajgyűlölettel v|dolni… Egyszóval r| kellett ébrednie, hogy a t|rsadalom magasról leszarja a jogait védelmező zsarukat. Kivéve persze azt az esetet, ha a nyomorult zsarut szolg|latteljesítés közben megölik, mert akkor azt|n jön a hősiességről, az |llhatatoss|gról szóló süket duma meg a hősnek kij|ró temetés. Az igazs|g pedig az, hogy nem kifizetődő becsületes zsarunak lenni. Egyszerűen nem éri meg. Azt azonban még ő, a megvesztegethető Di Benedetto főfelügyelő se gondolta volna, hogy egy szép napon jó pénzért gyilkoss|gra vetemedik. Persze tudta, hogy semmit sem kock|ztat, mert a gyanú |rnyéka sem vetődhet r|, és félmillióért az ember sok mindenre kapható… Különben is, a kiszemelt |ldozat maga is gyilkos… De azért mégis… Aspinella is azon r|gódott, mikor és hogyan tévedt erre a veszélyes ösvényre. Isten a tudója, mekkora hévvel és milyen könyörtelenül harcolt az alvil|g ellen. Neve a kollég|k és a bűnözők között egyar|nt legend|v| v|lt. Persze ő is elfogadta a kenőpénzt, és ha kellett, ő sem riadt vissza a hamis tanúz|stól. Elég későn sz|llt be a buliba. Maga Di Benedetto beszélte r|, hogy nyugodtan v|gja zsebre, amit a drogb|rók juttatnak neki, ő pedig engedett a cs|bít|snak, hiszen Paul évekig a mentora, sőt néh|ny hónapig a szeretője is volt, b|r elég hamar megunta a nagydarab, kétbalkezes medvét, akinek csak akkor t|madt kedve a szexre, ha téli |lm|ból nagy ritk|n fölébredt. Természetesen tudta, hogy valój|ban m|r azon a napon korruptt| v|lt, amikor előléptették nyomozóv|. Éppen az őrszoba edzőtermében lazított a kimerítő szolg|lat ut|n, amikor egy Gangee nevű nagypof|jú, fehér bőrű zsaru kedélyesen ugratni kezdte. – Hé, Aspinella! – szólította meg vigyorogva. – A fejemet r|, hogy a te muffoddal meg az én muszklimmal kiirtjuk a bűnözőket a civiliz|lt vil|gból! Majd megl|tod! A többi zsaru, köztük néh|ny fekete is, nyerítve röhögött. Aspinella dermesztő pillant|st vetett Gangee-re, és megvetően csak annyit mondott: – Te a büdös életben nem leszel a t|rsam! Töketlen, gy|va kutya az a férfi, aki egy nőn köszörüli a mocskos nyelvét! Gangee elengedte a füle mellett a sértést, és tov|bb tréf|lkozott. – B|rmikor kiprób|lhatod, vajon tényleg olyan töketlen vagyok-e, mint képzeled! Szívesen kezelésbe veszem a muffodat, ha akarod. Garant|lom, hogy nem marad sz|razon! – Egy feketével akarsz kikezdeni, te s|pkóros disznó? – v|gta a képébe Aspinella rezzenéstelen arccal. – Kopj le rólam, ha jót akarsz, ócska szarh|zi! Az edzőterem elcsendesedett, mindenki mozdulatlann| dermedt a döbbenettől. Gangee elvörösödött. Ennyi gúnyt és megvetést m|r nem bírt lenyelni. Fenyegetően indult el Aspinella felé, s a többiek félre|lltak az útj|ból. Aspinella előr|ntotta a fegyverét, de még nem fogta Gangee-re. – Meg ne prób|lj kezet emelni r|m, mert szétlövöm a töködet! – mondta vészjósló hangon. A kollég|k egy pillanatig sem kételkedtek benne, hogy képes lenne meghúzni a ravaszt. Gangee megtorpant. Mélységes undorral megr|zta a fejét, azt|n elfordult. Az esetet persze jelentették az elölj|róknak, hiszen Aspinella súlyos fegyelemsértést követett el, még akkor is, ha Gangee az ő rov|s|ra idétlenkedett. Di Benedetto azonban észnél volt. Ravasz róka lévén tudta, hogy ha belső t|rgyal|sra kerülne sor, annak az egész New York-i rendőrkapit|nys|g inn| meg a levét, és az ügy politikai botr|nny| duzzadna. Minden diplom|ciai érzékét bevetve elsimította az ellentéteket, nehogy b|rmi kisziv|rogjon, és a sajtó vil|gg| kürtölje a rendőrségen belül fell|ngolt fajgyűlölet hírét.

Aspinella fellépése azonban olyannyira impon|lt neki, hogy |tvezényelte a saj|t személyi |llom|ny|ba, és a mentor|ul szegődött. Aspinell|t az eset kapcs|n az borította ki a legjobban, hogy legal|bb négy fekete zsaru lézengett az edzőteremben, de egyik se védte meg, sőt kórusban röhögtek a fehér zsaru otromba viccem. A saj|t bőrén kellett megtapasztalnia, hogy a szemét kandúrok hűségesebbek a nemükhöz, mint a saj|t fekete bőrű testvérükhöz, ha történetesen nő az illető. Aljass|guk mélységesen felh|borította. A kínos incidens ut|n egyre magasabbra ívelt a p|ly|ja. Úgy ismerték, mint a legjobb zsarut a részlegben. Brut|lis kegyetlenséggel sz|molt le a drogkereskedőkkel, tolvajokkal, fegyveres rablókkal. Sem fehérnek, sem feketének nem irgalmazott. Agyonlőtte, véresre verte, megal|zta őket. Sz|mtalanszor feljelentették, de a bírós|g mindig elejtette a v|dat, mert eredményei mellette szóltak. De ezek a feljelentések éktelen haragra gerjesztették az egész t|rsadalom ellen. Mit képzelnek ezek? Hogy merészelik erőszakkal v|dolni, amikor a söpredéktől, a gonosztevőktől prób|lja megoltalmazni őket? Di Benedetto mindig következetesen ki|llt mellette, és kitartóan t|mogatta a v|daskodókkal szemben. Egy alkalommal kényes helyzetbe került. Két fiatalkorú tolvajt lőtt agyon, amikor azok Harlem egyik fényesen kivil|gított utc|j|n, a lak|sa előtt prób|lt|k kirabolni. Az egyik kölyök ököllel az arc|ba v|gott, a m|sik pedig kitépte a kezéből a retiküljét. Aspinella fegyvert r|ntott. B|r a fiúk nyomban mozdulatlann| dermedtek és megadt|k magukat, ő mindkettőt sz|ndékosan főbe lőtte. Persze nemcsak azért, mert kezet mertek emelni r|, hanem azért is, hogy minden környékbeli zsebesnek megmutassa, mi v|r r|, ha az ő lak|sa közelében jut eszébe b|rkire r|t|madni. A polg|rjogi szervezetek persze azonnal tüntetéssel tiltakoztak a rendőri erőszak ellen, és a főkapit|ny kénytelen volt vizsg|latot indítani, de végül felmentő ítélet született, azzal az indokl|ssal, hogy Aspinella jogosan haszn|lta a fegyverét. Ő persze nagyon jól tudta, ez nem felel meg a valós|gnak. Di Benedetto győzte meg, hogy hunyjon szemet egy óri|si drogüzlet fölött, és fogadja el a kenőpénzt, amit életében először felaj|nlottak neki. Paul úgy duruzsolt a fülébe, ak|r egy szerető nagyb|csi, aki csak a jav|t akarja. – Nézd, Aspinella – magyar|zta, mintha a legjobb tanítv|ny|t oktatn| –, manaps|g egy zsaru nem azért izgul, mert esetleg le tal|l lőni valakit. Ez benne van a kalapban. Ink|bb a polg|rjogi szervezetek, a túlbuzgó polg|rok meg a meg|talkodott bűnözők okozhatnak fejf|j|st neki, akiknek van képük k|rtérítési pert indítani ellene, no és persze az egész testület ellen. A főnököktől kell tartania, akik politikai megfontol|sból csukj|k le, hogy így szerezzenek újabb szavazatokat. Főleg a magadfajta van veszélyben. Könnyen az utc|ra kerülhetsz, ha kinyírsz valakit, még akkor is, ha jogosan haszn|lod a fegyveredet. Ezt akarod? Áldozatt| akarsz v|lni? Úgy akarod végezni, mint azok az utc|n csellengő szerencsétlenek, akiket megerőszakolnak, kirabolnak vagy megölnek? Ugye nem? Hiszen lehetőséged van r|, hogy megvédd magad! Sz|llj be a buliba, és megl|tod, hogy azok a fejesek, akiket m|r megvesztegettek, téged se hagynak szarban, ha net|n bajba kerülsz. Öt-hat év alatt úgy megszeded magad, hogy ak|r vissza is vonulhatsz. És nem kell aggódnod, hogy börtönbe kerülsz, ha összeborzolod egy csóró kis tolvaj üstökét. Aspinella hagyta mag|t meggyőzni, és besz|llt a buliba, sőt egyre jobban élvezte, hogy titkos banksz|ml|in szép summa gyűlik össze a kenőpénzből. A közönséges bűnözőkkel szemben persze tov|bbra is keményen fellépett. Tudta, hogy nincs mitől tartania. Ez a mostani ügy azonban egészen m|s volt, mint a többi, hiszen olyan összeesküvésbe keveredett, amelyben gyilkoss|g elkövetésére v|llalkozott, r|ad|sul

örült a megbíz|snak; a puszta gondolatot is élvezte, hogy ő teheti el l|b alól a hírhedt maffiózót, Astorre Viol|t. Kifejezetten mulats|gosnak tal|lta, hogy tulajdonképpen a kötelességét teljesíti, amikor meghúzza a ravaszt. A döntő érv azonban az volt, hogy minim|lis kock|zat mellett nagyot kasz|lhat: negyedmillió doll|r üti a mark|t, ha végez a pimasz taknyossal. Di Benedetto hirtelen bekanyarodott a Southern State Parkway egyik mellékutc|j|ba, majd néh|ny perc múlva meg|llt egy kis |ruh|z parkolój|ban. Minden környékbeli bolt z|rva volt, még a pizzeria is; csak a vörös neonrekl|m vil|gított az egyik ablak|ban. A két nyomozó egy |rva lelket se l|tott. – El sem tudtam volna képzelni, hogy egy pizzeria ilyen kor|n bez|rhat – jegyezte meg Di Benedetto, amikor kisz|lltak a kocsiból. Hitetlenkedve nézett az ór|j|ra. – Pedig csak tíz múlt két perccel! Megkerülték az üzletet, beléptek a nyitott mellékajtón, és halk macskaléptekkel fölsiettek az emeletre. Az előtérben meg|lltak. Bal kéz felől két, egym|sba nyíló szob|t l|ttak, jobb kéz felől egyet. Di Benedetto intésére Aspinella ellenőrizte, nem rejtőzik-e valaki a két szob|ban, azt|n mindketten bementek a jobbra lévő szob|ba, ahol Heskow v|rta őket. Egy hosszú asztal mellett üldögélt, amely körül négy rozoga szék |llt. Az asztalon bokszzs|k méretű, degeszre tömött sportt|ska hevert. Heskow föl|llt, kezet fogott Di Benedettó-val, Aspinell|nak pedig biccentett. Aspinella arra gondolt, hogy még soha életében nem tal|lkozott ilyen betegesen fehér bőrű fehér emberrel. A szob|nak nem volt ablaka, s mindössze egyetlen gyenge villanykörte égett a plafonról lógó foglalatban. Mindny|jan leültek. Di Benedetto a sportt|ska felé nyúlt és megtapogatta. – Az egész szajré benne van? – kérdezte. – Benne – dünnyögte Heskow alig hallhatón. Kissé reszketett a sz|ja széle, amit persze meg lehetett érteni. Aki félmillió doll|rt hurcol egy vacak szatyorban, az joggal lehet ideges, gondolta Aspinella, de azért fürkésző pillant|ssal körülkémlelt, nincs-e rejtett kamera vagy poloska a szob|ban. – Azért kukkantsunk bele – mondta Di Benedetto. Heskow kinyitotta a cipz|rt, és a t|ska tartalm|nak legal|bb a felét kiborította. Körülbelül húsz vastag pénzköteg került az asztalra. A kötegek zöme sz|zdoll|rosokból |llt, de két csomag húszdoll|ros is akadt köztük. – Oké – bólintott Di Benedetto, és nagyot fújt. – Visszarakhatja. Heskow beszuszakolta a pénzt a t|sk|ba, majd gondosan behúzta a cipz|rt. – Az ügyfeleimnek az a kív|ns|ga, hogy olyan gyorsan teljesítsék a megbíz|st, amilyen gyorsan csak lehet. – Két héten belül elintézzük a dolgot – ígérte Di Benedetto. Aspinella a v|ll|ra akasztotta a sportt|sk|t. Nem is olyan nehéz ez a félmillió, gondolta. L|tta, hogy Di Benedetto kezet fog Heskow-val. Hirtelen úgy érezte, nem bírja tov|bb cérn|val. El akart tűnni innen. Elindult lefelé a lépcsőn. Bal kezével a t|ska fülét fogta, hogy le ne csússzon a v|ll|ról, jobbj|t pedig a fegyvere markolat|n tartotta. Végre meghallotta a h|ta mögött Di Benedetto dübörgő lépteit. Kiléptek a pizzéri|ból a hűvös éjszak|ba. Mindkettőjükről csurgott a verejték. – Rakd be a t|sk|t a csomagtartóba – mondta Di Benedetto, majd beült a vol|n mögé, és szivarra gyújtott. Hamarosan Aspinella is besz|llt a kocsiba. – Hova menjünk, hogy el tudjuk felezni a pénzt? – kérdezte Di Benedetto. – Hozz|m nem mehetünk – közölte Aspinella. – Ott van a l|ny, aki vigy|z a gyerekre. – Hozz|m se – mondta Di Benedetto. – Otthon van a feleségem. Mit szóln|l, ha kivennénk egy motelszob|t?

Aspinella v|lasz helyett elhúzta a sz|j|t, Di Benedetto pedig mosolyogva kijelentette: – Jó, akkor az irod|mba megyünk. Majd bez|rjuk az ajtót, mint a régi szép időkben. – Mindketten nevettek. – A biztons|g kedvéért nézd meg még egyszer a szajrét, és ellenőrizd, hogy jól z|r-e a csomagtartó. Aspinella nem vitatkozott. Kisz|llt, fölnyitotta a csomagtartót, kivette a sportt|sk|t, és megtapogatta a behúzott cipz|rt. Paul ebben a pillanatban fordította el a slusszkulcsot. Az iszonyú robban|stól az |ruh|z összes ablaka betört, a szil|nkok csak úgy z|poroztak a parkolóra. A kocsi a levegőbe emelkedett, szinte lebegve úszott néh|ny métert, majd óri|si robajjal a földre zuhant, és az égő roncs a felismerhetetlenségig összezúzta Paul Di Benedetto testét. Aspinella Washington legal|bb négy méterre repült tőle, majd törött karral és l|bbal ért földet, de addigra m|r a f|jdalomtól elvesztette az eszméletét. Eltévedt üvegszil|nk fúródott az egyik szemébe. B|r Heskow a pizzéria h|tsó kij|rat|n t|vozott, a légnyom|s még őt is a falhoz préselte. Amint mozdulni tudott, vill|mgyorsan beugrott a kocsij|ba, és beletaposott a g|zba. Húsz perc alatt ért haza Brightwatersba. Italt töltött mag|nak, azt|n elővette a két köteg sz|zdoll|rost, amit a sportt|sk|ból elemelt. Negyven grand – zsebpénznek igaz|n nem rossz, gondolta elégedetten. Úgy döntött, ad belőle a fi|nak néh|ny ezret. Nem, annyi sok lesz; ink|bb csak ezret. A többinek a bankban a helye. Bekapcsolta a televíziót. A késő esti híradó szenz|cióként t|lalta a hatalmas robban|st. Az egyik nyomozó a helyszínen életét vesztette, a m|sikat súlyos sérülésekkel sz|llított|k kórh|zba. És a rendőrség egy pénzzel teli sportt|sk|t is tal|lt. A kiküldött tudósító nem tudott felvil|gosít|st adni az összeg nagys|g|ról. Aspinella Washington két nap múlva tért mag|hoz a kórh|zban. Nem lepte meg, hogy azonnal nyomozók veszik körül az |gy|t, és percnyi késedelem nélkül megkezdik a kihallgat|s|t. Elsősorban a pénzről faggatt|k. Főleg az érdekelte őket, miért hi|nyzik negyvenezer doll|r a félmillióból. A leghat|rozottabban tagadta, hogy b|rmit tud a pénzről; sem a negyvenezerről, sem a félmillióról. Azt is megkérdezték tőle, mit keresett a főfelügyelő meg a helyettese éjnek évadj|n, édes kettesben azon az isten h|ta mögötti helyen. Nem volt hajlandó v|laszolni, közölte, hogy ez mag|nügy. Mire id|ig eljutottak, iszonyú dühbe gurult. Felh|borította a kollég|k hajthatatlans|ga és könyörtelensége. Elv|rta volna tőlük, hogy tekintettel legyenek súlyos |llapot|ra. Úgy érezte, le se szarj|k, sőt sem a rangj|t, sem az önmagukért beszélő eredményeit nem tartj|k tiszteletben. De minden jól végződött. Nem indítottak belső vizsg|latot ellene, és úgy intézték, hogy a nyomoz|s sor|n a pénzről mindenki szép lassan megfeledkezzen. Eltűnt, mint a k|mfor. Mintha nem is létezett volna. A l|badoz|s következő hetét Aspinella arra haszn|lta, hogy a legapróbb részletekig végiggondolja a történteket. Alapos elemzés ut|n arra a következtetésre jutott, hogy tőrbe csalt|k őket, és erre az aljass|gra csak egyvalaki volt képes: John Heskow. Az a tény pedig, hogy negyven grand hi|nyzott a félmillióból, napn|l vil|gosabban bizonyítja, hogy a mocskos disznó nem tudott ellen|llni a kísértésnek. Azt hitte, nyugodtan zsebre v|ghatja, mert úgyis mindketten odavesznek. Aspinella elhat|rozta, hogy amint jobban lesz, ismét elbeszélget Heskow-val, és megtanítja kesztyűbe dud|lni.

10. FEJEZET Astorre most m|r minden lépését alaposan megfontolta. Tudta, hogy óvatosnak kell lennie, s nemcsak azért, hogy orvul meg ne gyilkolj|k, hanem azért is, nehogy b|rmilyen mondvacsin|lt ürüggyel letartóztass|k. Alig mozdult ki erőddé |talakított h|z|ból, amit éjjel-nappal öt hűséges embere őrzött. A környező f|kra kamer|kat szereltek, mindenhova szenzorokat telepítettek, éjszak|ra pedig bekapcsolt|k az infravörös l|mp|kat, hogy észrevétlenül egyetlen v|ratlan vendég se juthasson be a birtokra. Ha Astorrénak mégis dolga akadt a v|rosban, mindenhova hat fegyveres testőr kísérte, h|rom kocsival. Néha persze egyedül utazott, mert bízott saj|t erejében és ügyességében, s úgy érezte, a szicíliai kiképzés sor|n megtanulta, hogyan védje meg mag|t. A két New York-i nyomozó felrobbant|sa ut|n azonban valós|gos hajtóvad|szat indult ellene. Azzal is tiszt|ban volt, hogy amint Aspinella Washington felépül, le fog csapni Heskow-ra, hiszen nem lesz nehéz kiderítenie, ki |rulta el. És ha Heskow nem tartja a sz|j|t, Aspinella nem nyugszik, amíg őt, Astorrét, el nem kapja. Érezte a v|ll|ra nehezedő nyomasztó gondok súly|t, és felmérte a megoldandó probléma nagys|g|t. Most m|r ismerte mindazokat, akik vétkesek voltak a Don hal|l|ban: a gyakorlatilag érinthetetlen Kurt Cilke-et, a gyilkoss|got megrendelő Timmona Portell|t, no meg a t|rsait, Inzio Tulipp|t, Michael Graziell|t és a perui főkonzult, Marriano Rubiót. Kudarcként élte meg, hogy a főbűnösökkel szemben egyelőre nem tudott fellépni, mindössze a Sturzo fivéreket sikerült eltennie l|b alól, akik a nagy sakkj|tszm|ban csak jelentéktelen figur|k voltak. Valamennyi inform|ciója John Heskow-tól, Mr. Pryortól, Don Craxxitól és a szicíliai Octavius Biancótól sz|rmazott. Alapos megfontol|s ut|n úgy vélte, ha egy mód van r|, egyazon helyszínen, egyszerre kell végeznie a Don gyilkosaival, mert külön-külön szinte lehetetlen elintézni őket. R|ad|sul Mr. Pryor és Craxxi nyomatékosan figyelmeztette, hogy egy ujjal se nyúljon Cilke-hez, ha nem akarja a nyakukra hozni az egész FBI-t. Nicole bar|tj|val, Marriano Rubióval sem tudott mit kezdeni. Fogalma sem volt róla, milyen mélyek Nicole érzései a férfi ir|nt, s hogyan reag|lna, ha a fickót net|n sajn|latos baleset érné. Arra sem kapott v|laszt, vajon mit húzott ki az asszony a Don dossziéj|ból, mi lehet az, amit minden|ron el akar titkolni előle. Szabad pillanataiban Astorre azokról a nőkről |br|ndozott, akiket rövid élete sor|n szeretett. A fiatal, akaratos, szenvedélyes Nicole volt az első, akinek egyszerűen nem tudott ellen|llni. Megdöbbentő, mennyire megv|ltozott; mostan|ban m|r minden energi|j|t a karrierjének és a politik|nak szentelte. Jól emlékezett azokra a boldog évekre is, amelyeket Bujival töltött el Szicíli|ban. Fölidézte a l|ny ösztönös, belülről fakadó jós|g|t, szeretkezéseiket a hatalmas francia|gyban, tengerparti kir|ndul|saikat, a hódítóan langyos, illatos, édes szicíliai éjszak|kat. Legkedvesebb emléke az volt, hogy Buji soha nem hazudott neki; mindig őszintén megmondta, hogy m|s férfiak is vannak az életében, s eszébe sem jutott eltitkolni, miféle mesterséget űz valój|ban. De amikor szükség volt r|, úgy viselkedett, mint a leghűségesebb szerető: ő vonszolta ki a vízből a csaknem végzetes merénylet ut|n, s tőle kapta az aranyp|ntot a med|llal, hogy elrejthesse a nyak|n éktelenkedő ocsm|ny sebhelyet.

Persze a hűtlen Rosie is eszébe jutott, az édes, okos, gyönyörű, szentiment|lis Rosie, aki megesküdött, hogy szereti, s közben gal|dul megcsalta. De ha együtt voltak, mindig boldogg| tette. Mindent megprób|lt, hogy kiirtsa mag|ból a l|ny ir|nti érzéseit. Ezért haszn|lta csalinak a Sturzo fivérek ellen. Meglepetten tapasztalta, hogy Rosie élvezi a testre szabott szerepet, s valós|ggal lubickol benne, mint egy vérbeli színésznő. Hirtelen felvillant előtte még egy gyönyörű asszony képe, s nem tudta elhessegetni a különös l|tom|st, pedig maga is érezte, hogy gondolnia sem volna szabad Georgette Cilke-re, akivel mindössze egyszer tal|lkozott, s aki arról beszélt neki, milyen felbecsülhetetlen értéket képvisel az emberi élet. Egyetlen szav|t se hitte el, mégsem tudta elfelejteni, s képtelen volt felfogni, hogyan mehetett hozz| ez a nagyszerű teremtés egy olyan al|való gazemberhez, mint Kurt Cilke. Astorre éjszaka néha behajtott New Yorkba, meg|llt valahol Rosie lak|sa közelében, és a kocsiból fölhívta a l|nyt, akit legnagyobb meglepetésére mindig otthon tal|lt. Meg is kérdezte tőle, hogy lehet ez, s Rosie azt felelte, sokat kell tanulnia, nincs ideje szórakozóhelyekre j|rni. Astorre örült, hogy nem kell étterembe, moziba vagy szính|zba vinnie, mert nem szívesen mutatkozott volna nyilv|nos helyen, ahol egy óvatlan pillanatban b|rmi megtörténhet. Mielőtt fölment a l|nyhoz, beugrott az East Side legjobb csemegeüzletébe, és összev|s|rolta a legfinomabb ínyencfalatokat. Rosie boldog mosollyal kapta ki a kezéből a degeszre tömött barna papírzacskókat, s nyomban a konyh|ba sietett. Aldo Monza ezalatt odalent, a kocsiban v|rakozott. Astorre elnyúlt egy kényelmes fotelban, Rosie pedig hamarosan t|lc|n hozta a vacsor|t, felbontott egy üveg bort, azt|n leült a szemközti fotelba, és evés közben föltette a l|b|t Astorre ölébe. Összeszokott, régi szeretők voltak, m|r nem kellett mereven ragaszkodnia az illemszab|lyokhoz. Arca csak úgy ragyogott az örömtől, hogy együtt lehet Astorréval. Kív|ncsian hallgatta minden szav|t, s a legcsekélyebb aprós|g is érdekelte, mintha csak néh|ny ór|ja ismernék egym|st. Astorre tudta, hogy a többi férfit is így veszi le a l|b|ról, de nem érdekelte. Amikor |gyba bújtak, éppolyan szenvedéllyel szeretkeztek, mint annak idején, a londoni hónapokban, azt|n Rosie hozz|simult Astorréhoz, megcirógatta az arc|t, gyöngéden megcsókolta, és a fülébe súgta: – Rokon lelkek vagyunk. Astorre h|t|n végigfutott a hideg. Nem akarta, hogy a l|ny egy olyan férfival érezzen lelki rokons|got, mint ő. Mostan|ban ink|bb ódivatú erényekre, erkölcsi tisztas|gra v|gyott, mégsem tudott lemondani róla, hogy hébe-hóba fölkeresse Rosie-t. Által|ban öt-hat ór|t töltött n|la, de legkésőbb hajnali h|romkor t|vozott, hogy még pirkadat előtt hazaérjen. Néha elnézte az alvó l|ny elernyedt arc|t, s l|tta rajta a küszködést, a sebezhetőséget, mintha |lm|ban a lelke legmélyén rejtőző démonokkal viaskodna, amelyek ki akarnak szabadulni börtönükből. Egyik éjjel a szok|sosn|l kor|bban surrant ki Rosie lak|s|ból, Monza mégis türelmetlenül v|rta a kocsiban, s közölte: sürgős üzenet érkezett egy bizonyos Mr. Bloomtól, aki arra kéri, hogy azonnal hívja vissza. Mivel Astorre tudta, hogy ezt a tal|ló „Vir|g” |lnevet Heskow akkor haszn|lja, ha nem mer bemutatkozni, rögtön a mobiltelefon ut|n nyúlt. Még ki sem ment az első csöngetés, Heskow m|ris jelentkezett. – Telefonon nem beszélhetek – hadarta izgatottan. – Sürgősen tal|lkoznunk kell! Még ma éjjel! – Hol? – kérdezte Astorre. – A Madison Square Garden előtt – felelte Heskow. – Ott fogom v|rni egy óra múlva.

Amikor Astorre odaért, Heskow m|r a j|rda szélén topogott, és az utat kémlelte. Monza kivette a fegyverét a kesztyűtartóból, az ölébe tette, azt|n pontosan Heskow előtt fékezett. Astorre kinyitotta az ajtót, Heskow pedig beugrott mellé a h|tsó ülésre, és köszönés helyett csak annyit mondott: – Nagy g|z van! Astorre torka összeszorult. – A Don gyermekeivel történt valami? – kérdezte, és megborzongott. Heskow bólintott. – Portella elraboltatta Marcantoniót, és ismeretlen helyre vitette. Fogalmam sincs, hova. Csak annyit tudok, hogy holnap tal|lkozóra hívja mag|t. Nyilv|n ott fogja közölni, mit akar a túszért cserébe. Ha elmegy hozz|, nagyon vigy|zzon. Négy mesterlövész |ll készenlétben, hogy b|rmelyik pillanatban megölje. Mindny|jan Portella emberei. Engem akart megbízni a melóval, de nem v|llaltam. Egy sötét mellékutc|n hajtottak végig. – Köszönöm – mondta Astorre. – Hol tegyem ki? – Itt is jó lesz – felelte Heskow. – Alig egysaroknyira parkoltam. Astorre pontosan tudta, miért akar a fickó gyalog menni. Attól fél, hogy valaki megl|tja vele. – Még valami – mondta Heskow. – Nyilv|n tud róla, hogy Portella gyakran szórakozik a saj|t sz|llod|ja egyik lakoszt|ly|ban. Ma éjjel az öccse, Bruno hetyeg ott valami kurv|val. Testőrök nélkül. – Ezt is köszönöm – mosolyodott el Astorre. Kinyitotta a kocsiajtót, Heskow vill|mgyorsan kisz|llt, és eltűnt a sötétben. Marcantonio Aprile igyekezett rövidre fogni az erre a napra beütemezett utolsó megbeszélést. M|r este hét óra volt, s kilencre vacsor|ra hívt|k. Nem akart elkésni. Kedvenc producere, Steve Brody kereste fel az irod|j|ban. Régi jó bar|tok voltak, amellett szoros szakmai kapcsolat fűzte össze őket. Marcantonio szerette és nagyra becsülte Steve-et, aki sosem lépte túl a költségvetési keretet, kitűnő szimattal v|lasztotta ki a legjobb sztorikat, forgatókönyveket, r|ad|sul sok tehetséges, fiatal színésznőt ismert, sőt készséggel be is mutatta őket. Most azonban Marcantonio tudta, hogy bar|tja olyan üzletet aj|nl, amihez neki nem fűlik a foga, Brody ugyanis a szakma egyik legbefoly|sosabb ügynökével, az ügyfelei érdekeit tűzön-vízen |t hűségesen képviselő Matt Glazierrel érkezett, és a fickó egy olyan író h|rom kor|bbi regényét prób|lta r|sózni, akinek a legújabb művéből nemrégiben nyolcrészes tévésorozat készült. – Esküszöm, hogy az a h|rom könyv is remekmű – búgta behízelgő hangon Glazier. – Csak azok a tehetségtelen kiadók nem tudt|k eladni őket. Hiszen tudja, milyenek! Ha ingyen adn|k a kavi|rt, akkor se vennék meg tőlük. Nem értenek ezek a rekl|mhoz! Pedig Brody bar|tunk örömmel v|llaln|, hogy ezúttal is ő legyen a producer. Gondoljon bele, Marcantonio, mennyit keresett az új könyvből forgatott sorozaton, és legyen nagylelkű. Kössük meg a szerződést erre a h|rom regényre is! – Nem l|tok üzletet bennük – közölte Marcantonio. – Régi művekről van szó, r|ad|sul egyik sem volt bestseller. A könyvesboltokban sem kaphatók. – Az nem sz|mít! – v|gta r| az ügynökökre jellemző végtelen önbizalommal Glazier. – Amint kiderül, hogy a tévé megvette őket, a kiadó hanyatt-homlok rohan a nyomd|ba. Marcantoniónak mindez m|r a könyökén jött ki, annyiszor hallotta. Pontosan tudta, hogy hi|ba adj|k ki újra a könyveket, attól a tévéfilmnek nem lesz több nézője. Rendszerint nem a kiadó segít a televíziónak, hanem a televízió a kiadónak, mert a film

bemutat|sa ut|n |ltal|ban nő az eladott péld|nyok sz|ma. Egy szó, mint sz|z, őt efféle érvekkel nem lehet megetetni. – Különben is, olvastam azokat a könyveket – mondta most m|r kissé türelmetlenül. – Sz|munkra teljesen érdektelenek. Túl sok bennük az irodalom, és túl kevés a cselekmény. A nyelvi szépségük a legnagyobb erényük, de ezzel a televízióban nem tudunk mit kezdeni. Tulajdonképpen sajn|lom, mert élveztem őket. Nem |llítom, hogy nem lenne sikerük, csak az a véleményem, hogy nem érik meg azt a rengeteg munk|t, amit beléjük kéne fektetni. K|r kock|ztatni. – Ugyan, Marcantonio, ne akarjon |tverni! – ki|ltott fel Glazier. – Úgyis tudom, hogy csak a könyvekről készült rövid ismertetőket olvasta! Egy programigazgatónak nincs ideje regényeket bújni! Marcantonio nevetett. – Téved, bar|tom! Im|dok olvasni, és azok a könyvek valóban nagyon tetszettek, de megfilmesítésre teljesen alkalmatlanok – magyar|zta bar|ts|gos hangon. – Sajn|lom, de ez a helyzet. Nem |ll módunkban megvenni a televíziós jogokat. Persze nem szeretném, ha a jövőben megfeledkezne rólunk. Örülnék, ha hamarosan ismét együtt dolgozhatn|nk. Amikor végre megszabadult a két férfitól, gyorsan lezuhanyozott, |töltözött, elköszönt a titk|rnőjétől, aki mindig utolsónak t|vozott az irod|ból, és leliftezett az előcsarnokba. A mindössze néh|ny saroknyira lévő Négy Évszakba v|rt|k vacsor|ra. Úgy döntött, gyalog sét|l az étteremig. A vezető beoszt|sú munkat|rsakkal ellentétben ő nem tartott saj|t szolg|lati kocsit sofőrrel; csak akkor rendelt v|llalati limuzint, ha feltétlenül szüksége volt r|. Büszkeséggel töltötte el, hogy ilyen takarékos. Tudta, hogy ezt a tulajdons|g|t az apj|tól örökölte, aki egész életében a leghat|rozottabban ellenezte a fölösleges pazarl|st. Az utc|ra kilépve hideg szél csapta meg. Fölhajtotta a gallérj|t. Ebben a pillanatban eleg|ns fekete limuzin fékezett mellette. A sofőr kisz|llt, udvariasan kinyitotta a h|tsó ajtót, és előzékeny gesztussal intett neki, hogy sz|lljon be. Nem értette a dolgot. Azon tűnődött, vajon a titk|rnője rendelte-e a kocsit. A magas, jól megtermett sofőrre nézett, akinek a fején furcs|n |llt a sapka, mintha a kelleténél egy sz|mmal kisebb volna. A fickó meghajolt, és megkérdezte: – Elnézést, uram, ön Mr. Aprile? – Igen – bólintott Marcantonio. – Köszönöm, elmehet. Ma este nincs szükségem mag|ra. – M|r hogyne lenne, uram! – v|gta r| a sofőr fülig érő sz|jjal. – Sz|lljon be, vagy szit|v| lőjük! Marcantonio most vette észre, hogy h|rom férfi |ll a h|ta mögött. – Ne izguljon – szólalt meg ismét a sofőr –, csak egy jó bar|tja szeretne elbeszélgetni önnel. Marcantonio érezte, hogy nincs mit tenni. Besz|llt a limuzin h|tsó ülésére. A h|rom férfi is bepréselődött mellé. A sofőr nyomban beletaposott a g|zba. Alig egy-két saroknyit mehettek, amikor az egyik férfi sötét szemüveget nyomott Marcantonio kezébe, és r|szólt, hogy tegye föl. Engedelmeskedett neki, s attól a pillanattól kezdve nem l|tott semmit, még egy halv|ny fénysugarat sem. Ügyes fog|s, gondolta. Mag|ban rögtön el is hat|rozta, hogy valami jó krimiben alkalomadt|n fölhaszn|lja. Biztató jelnek tartotta, hogy r|adt|k ezt a p|paszemet. Úgy vélte, ha nem akarj|k, hogy l|ssa, hov| viszik, akkor nyilv|n nem akarj|k megölni. Olyan irre|lisnak tal|lta az egész jelenetet, mintha a televízióban l|tn|. Eleinte el sem akarta hinni, hogy mindez vele történik, de azt|n hirtelen eszébe jutott az apja, és végigfutott a h|t|n a hideg. Tudta, hogy most abba a vil|gba csöppent, amelyben a Don élt, s amelynek a létezésében ő sosem hitt igaz|n.

Körülbelül egy óra múlva a kocsi meg|llt. A h|rom férfi közül kettő karon ragadta Marcantoniót, és kisegítette a h|tsó ülésről. Kikövezett utat érzett a talpa alatt, azt|n fölvezették néh|ny lépcsőfokon, és bekísérték egy h|zba. Odabent újabb lépcső következett, majd becsukódott a h|ta mögött a szobaajtó. Végre levették róla a szemüveget, és körülnézhetett. Egy kis h|lószob|ban volt. A behúzott vastag sötétítő függöny teljesen eltakarta az ablakot. Az egyik férfi az |gy mellett lévő fotelban üldögélt. – Heveredjen le, és szundítson egyet – tan|csolta. – Nem |rt, ha kipiheni mag|t, mert holnap nehéz napja lesz. Marcantonio az ór|j|ra pillantott. Éjfélre j|rt. Nem sokkal hajnali négy ut|n, amikor a felhőkarcolók még égbe nyúló, sötétszürke lepelbe burkolózó kísérteteknek l|tszottak, Astorre és Aldo Monza kisz|llt a kocsiból a Lyceum Hotel előtt. A sofőr nem tartott velük; a kapu előtt v|rakozott. Monza kezében megcsörrent a hatalmas kulcscsomó, miközben kettesével szedve a fokokat fölrohantak az emeletre, s meg sem |lltak Portella lakoszt|ly|ig. Monza egy pillanat alatt kinyitotta az ajtót, s Astorréval együtt beosont a szalonba. Az asztalon a közeli kínai étteremből rendelt ételek kartondobozai hevertek néh|ny üres poh|r, egy üveg bor meg egy üveg whisky üdítő t|rsas|g|ban, sőt középen, mint valami becses díszt|rgy, malomkeréknyi tejszínhabos csokol|détorta terpeszkedett, amelyből mindössze néh|ny szelet hi|nyzott, s a tetején gyertyaként meredezett egy félig elszívott cigaretta. A két férfi nem gyönyörködött sok|ig a pomp|s l|tv|nyban, hanem a h|lószoba felé indult. Astorre nesztelenül belépett, tapogatózva megkereste az ajtó mellett a kapcsolót, és villanyt gyújtott. Bruno Portella hanyatt fekve, egy sz|l alsógaty|ban horkolt az |gyon. A szob|ban nehéz, bódító parfümillat terjengett, de Bruno egyedül hevert az |gyban. Nem volt szép l|tv|ny. Széles, elernyedt arca verejtéktől csillogott, t|tott sz|ja mély, sötét üregre emlékeztetett. Szőrös mellét ak|r egy jól megtermett hím gorilla is megirigyelhette volna. Valóban van benne valami majomszerű, gondolta Astorre kaj|n mosollyal. Az |gy l|b|n|l nyitott vörösboros üveg |llt, s a pomp|s nedű illata saj|tosan keveredett a parféméval. Astorre legszívesebben kit|rta volna az ablakot, de tudta, hogy veszélyes, így ismét az alvó Bruno fölé hajolt. B|r érezte, hogy nem illik a legszebb |lm|ból fölverni valakit, nem halogathatta tov|bb a dolgot. Gyöngéden megr|zta Bruno v|ll|t. Bruno előbb az egyik, majd a m|sik szemét nyitotta ki. Nem l|tszott se rémültnek, se meglepettnek. – Mi a fenét keresnek maguk itt? – kérdezte f|tyolos hangon, mint aki még nem ébredt föl teljesen. – Nyugalom, Bruno, aggodalomra semmi ok – mondta Astorre ny|jasan. – Hol van a l|ny? Bruno nevetve ült fel az |gyban. – Kor|n haza kellett mennie, hogy otthon legyen, mire a fia elindul az iskol|ba. De nem b|nom, mert h|romszor jó alaposan megkeféltem – közölte elégedetten, s l|tszott rajta, hogy a férfiass|g|ra legal|bb olyan büszke, mint arra, hogy nem hagyj|k hidegen egy szegény dolgozó nő gondjai. Miközben beszélt, jobb kezével az éjjeliszekrény felé nyúlt. Astorre gyöngéden megragadta a csuklój|t, Monza pedig kihúzta a fiókot, és kivette belőle a pisztolyt. – Ide hallgasson, Bruno – szólalt meg Astorre megnyugtató mosollyal. – Nincs mitől tartania, nem akarjuk b|ntani. Tudom, hogy a b|tyja nem mesélte el mag|nak, mire készül, de az éjjel elrabolta Marcot, az unokatestvéremet, teh|t cserébe most mag|t kell

fölaj|nlanom érte, hogy visszakapjam. Úgy hallom, mag|t nagyon szereti a b|tyja, így a dolognak nyilv|n nem lesz semmi akad|lya. Ugye egyetértünk? – H|t persze! Nem lesz semmi akad|lya – visszhangozta Bruno megkönnyebbülten. – Na l|tja! Az a lényeg, hogy ne csin|ljon semmi ostobas|got. Most pedig öltözzön fel szépen. Bruno engedelmesen mag|ra r|ngatta a ruh|j|t, de a cipőfűzővel nem boldogult. Mereven b|multa a l|bait. – Mi a baj? – kérdezte Astorre. – Először van rajtam ilyen cipő – dünnyögte Bruno. – Mindig mokaszint hordok. – Nem tudja, hogyan kell megkötni a cipőfűzőt? – kérdezte csod|lkozva Astorre. – Nem. Mondom, hogy még sose volt fűzős cipőm! – Jézusom! – nevetett Astorre. – Sebaj, majd én megkötöm! Tegye föl a l|b|t az ölembe! Bruno elbűvölve nézte a takaros masnira kötött pertliket, de Astorre nem hagyta sok|ig gyönyörködni. A kezébe nyomta a telefont. – Hívja föl a b|tyj|t! – mondta. – Hajnali ötkor? – szörnyülködött Bruno. – De h|t ez lehetetlen! Timmona megöl, ha fölébresztem! Astorre r|jött, hogy szegény Brunónak nem az alv|stól tompult így el az agya, hanem valóban nincs ki mind a négy kereke. – Csak annyit mondjon neki, hogy itt vagyok mag|n|l, és nem akarom elereszteni. Azt|n |tveszem a kagylót, és beszélek vele. Bruno t|rcs|zott, majd panaszos hangon, szinte sírva hebegte: – Jaj, Timmona, ne haragudj, hogy zavarlak, de nagy bajban vagyok miattad, ezért hívlak ilyen kor|n. Astorre jól hallotta Portella bömbölését a vonal túlsó végén. Bruno hal|lra rémülve elhadarta az üzenetet: – Astorre Viola itt van n|lam, a hotelban, és mondani akar neked valamit! Astorre gyorsan kivette a kezéből a kagylót. – Jó reggelt, kedves Timmona! Sajn|lom, hogy föl kellett ébresztenem, de kénytelen voltam elfogni Brunót, mert maga elrabolta az unokatestvéremet. – Fogalmam sincs, miről beszél! – üvöltötte mag|ból kikelve Portella. – Mi a francot akar tőlem? Bruno meghallotta, mit ordított a b|tyja. – Te disznó! – ki|ltotta. – Mindennek te vagy az oka! Miattad ülök nyakig a szarban! Azonnal szabadíts ki! Astorre megőrizte a nyugalm|t. – Javasolnék valamit, Timmona – folytatta. – Előbb cseréljük ki a túszokat, azt|n a múltkori aj|nlat|ról is elbeszélgethetünk. Tudom, hogy makacs, önfejű fickónak tart, de ha tal|lkozunk, megmagyar|zom az ok|t, és azonnal r| fog jönni, hogy valój|ban szívességet teszek mag|nak. Portella végre lecsillapodott. – Oké – mondta jóval halkabban, majd megkérdezte: – Hol tal|lkozzunk? – A Paladin étteremben v|rom, pontosan délben – felelte Astorre. – A különteremben. Én magammal viszem Brunót, maga pedig elhozza Marcot. Ha net|n fél tőlem, a testőrei is elkísérhetik, de azt hiszem, nyilv|nos helyen egyikünk sem akar vérfürdőt rendezni. Szépen megbeszéljük a dolgokat, és kicseréljük a túszokat. Portella hosszasan hallgatott. – Rendben van – közölte végül –, de meg ne prób|ljon |tverni vagy tőrbe csalni! – Emiatt ne f|jjon a feje! – v|gta r| Astorre nevetve. – Ha mindent sikerül tiszt|znunk, a legjobb bar|tok leszünk. Majd megl|tja! Letette a kagylót, azt|n Monz|val kétfelől bar|ts|gosan karon fogt|k Brunót, és lekísérték az utc|ra. Időközben még két kocsi érkezett a hotel elé, amelyekben fegyveres

őrök v|rakoztak. – Vidd magaddal Brunót az egyik kocsival – mondta Astorre Monz|nak. – Pontosan délre legyetek a Paladinban. Ott tal|lkozunk. – És addig mi a b|natot csin|ljak vele? – kérdezte Monza ingerülten. – Nem vagyok én sz|razdajka, hogy ór|kig p|tyolgassam! – Vidd el valahova reggelizni – tan|csolta Astorre. – Szeret enni, úgyhogy nyilv|n elcs|mcsog egy-két óra hosszat. Azt|n sét|ljatok egyet a Central Parkban. Nézzetek be az |llatkertbe. Mit tudom én! Tal|lj ki valamit! Én elviszem az egyik kocsit meg a sofőrt. Ha Bruno bar|tunk net|n meg akar szökni, eszedbe ne jusson megölni! Ha fut|snak ered, kapd el. Mindenképpen élve akarom viszontl|tni! – Oké – bólintott Monza, mint aki beletörődött a sors|ba. – De te most teljesen egyedül leszel. Nem biztons|gos! – Miattam ne aggódj. Brunóra vigy|zz! – mondta Astorre, azt|n búcsút intett, és beült a kocsiba. A mobiltelefonj|ról felhívta Nicole-t a lak|s|n. Reggel hat óra volt. Nicole |lmosan szólt bele a kagylóba. Astorre még jól emlékezett r|, hogy ilyenkor eltart egy ideig, míg mag|hoz tér. – Ébredj, Nicole! Ébredj! – szólongatta mosolyogva. – Tudod, ki beszél? Az idétlen kérdés úgy felbosszantotta az asszonyt, hogy nyomban r|tal|lt a hangj|ra. – Nan|, hogy tudom, te tökkelütött! – csattant fel ingerülten. – Ki m|snak jutna eszébe hajnalban telefon|lni! – Prób|lj lecsillapodni, és nagyon figyelj r|m – mondta Astorre. – Ne kérdezz semmit, ne húzd az időt. Arról a dokumentumról van szó, amit Cilke kérésére al|írtam, pedig te nem akartad. Emlékszel r|? – Igen – felelte Nicole. – Hogyne emlékeznék! – A lak|sodon őrzöd, vagy az irod|d széfjében? – kérdezte Astorre. – Természetesen az irod|mban – v|laszolta Nicole. – Oké – mondta Astorre –, akkor félór|n belül érted megyek és fölcsöngetek. Addigra öltözz fel, és azonnal gyere le. Legyenek n|lad az iroda kulcsai! Amint fölberregett a kaputelefon, Nicole lesietett az utc|ra. Sötétkék bőrkab|t volt rajta, és a hóna alatt nagy fekete retikült szorongatott. Megcsókolta Astorrét, de csak a kocsiban mert megszólalni, amikor utasítania kellett a sofőrt, hogy hol forduljon be, azt|n ismét hallgat|sba merült. Végre becsukódott mögöttük az iroda ajtaja. Nicole nem bírta tov|bb. – Most pedig azonnal mondd meg, minek kell neked az a dokumentum! – fordult vill|mló szemmel Astorréhoz. – Ne akard megtudni – felelte Astorre. L|tta, hogy az asszony dühbe gurul a rejtélyes v|lasztól, de azért odalép az íróasztal|ba beépített széfhez, és elővesz egy dossziét. – Ne z|rd be! – szólt r|, amikor Nicole a kulcs ut|n nyúlt. – Az a kazetta is kell, amire fölvetted a Cilke-kel folytatott beszélgetésünket. – A dokumentumokhoz jogod van – közölte Nicole, és |tadta a dossziét. – A kazett|hoz azonban akkor se lenne, ha net|n létezne ilyesmi. – Ugyan, szívem, ne etess ilyen süket dum|val! – kacsintott r| Astorre. – Hiszen magad mesélted egyszer, hogy minden szót fölveszel, ami az irod|dban elhangzik. Különben is figyeltelek, amíg Cilke-kel t|rgyaltunk. L|ttam, hogy nagyon meg vagy elégedve magaddal. Nicole nagyot nevetett. – Mondhatom, nagyon megv|ltozt|l! Nem ismerek r|d! Sose hittem volna rólad, hogy te is gondolatolvasónak képzeled magad!

Astorre szomork|s mosollyal nézett r|, azt|n szinte mentegetőzve megjegyezte: – Azt hittem, még mindig szeretsz egy kicsit. Ezért nem kérdeztem meg, mit húzt|l ki az édesap|d FBI-dossziéj|ból, mielőtt nekem is megmutattad. – Semmit nem húztam ki belőle! – jelentette ki Nicole rezzenéstelen arccal. – A kazett|t pedig nem adom oda, amíg meg nem mondod, mit akarsz vele, és mi ez az egész! Astorre néh|ny m|sodpercig hallgatott, mintha azon tűnődne, v|laszoljon-e vagy sem, azt|n megszólalt: – Ha ennyire ragaszkodsz hozz|, nem b|nom… Elvégre nagy kisl|ny vagy… – Jót nevetett, amikor l|tta, hogy Nicole vill|mló szemmel, dühösen mered r|, s arc|ról csak úgy sug|rzik a férfinemmel szembeni megvetés. Eszébe jutott, hogy annak idején pontosan így nézett az apj|ra is, amikor a Don elszakította őket egym|stól. – Ne is tagadd, mindig a nagy fiúkkal akart|l j|tszani – folytatta. – És ügyvédként pontosan ezt teszed. Majdnem annyira rettegnek tőled, mint az édesap|dtól. – Ő azért kor|ntsem volt olyan szörnyeteg, amilyennek a sajtó meg az FBI lefestette! – csattant fel Nicole mérgesen. – Jó, jó, nem akartalak megb|ntani – visszakozott Astorre, hogy lecsillapítsa. – A helyzet a következő: Timmona Portella az éjjel elrabolta Marcot. De ne izgulj, nem lesz semmi baj, mert én meg elraboltam Portella öccsét, Brunót, úgyhogy szépen meg fogunk egyezni. – Te emberrabl|sra vetemedtél? – kérdezte döbbenten Nicole. Nem akart hinni a fülének. – Ne b|mulj így r|m, elvégre ők kezdték! – felelte Astorre. – Úgy l|tszik, minden|ron meg akarj|k szerezni a bankokat. – H|t akkor add el nekik valamennyit! – sikoltotta Nicole mag|ból kikelve. – Te ezt nem érted, úgyhogy ne szólj bele! – torkolta le Astorre. – Semmit nem adunk el nekik. Túszul ejtettük Brunót, teh|t jó alkupozícióban vagyunk. Ha Marcnak egyetlen haja sz|la is meggörbül, megnézhetik, mit művelek Portella dr|gal|tos öcsikéjével! Nicole szörnyülködve b|mult r|, mintha félne tőle. Astorre rezzenéstelen arccal, nyugodtan nézett az asszony szemébe, majd fölemelte a kezét, és megtapogatta a nyak|ban lévő aranymed|lt. – Igen – jelentette ki hat|rozottan. – Ha Marcnak baja esik, kénytelen leszek megölni Brunót. Ez van. – Nem, Astorre, nem! Te nem tehetsz ilyet! – suttogta Nicole rémülten. Szép arc|t valós|ggal eltorzította a f|jdalom és a szomorús|g. – Most m|r tudod, kivel |llsz szemben – folytatta Astorre. – Eszem |g|ban sincs eladni a bankokat azoknak a gazembereknek, akik megölték az édesap|dat és a nagyb|ty|mat. De feltétlenül szükségem van a kazett|ra, hogy meg tudjak egyezni Portell|val, és véront|s nélkül kiszabadíthassam Marcot. – Add el nekik azokat az istenverte bankokat! – könyörgött Nicole csaknem sírva. – Hiszen nélkülük is gazdagok vagyunk! Kit érdekel, hogy megtartjuk-e őket vagy sem? – Engem! – v|gta r| Astorre. – Engem igenis érdekel! És a Dont is érdekelte. Nicole szó nélkül benyúlt a széfbe, elővett egy kis csomagot, és a dossziéra tette. – Szeretném meghallgatni – mondta Astorre. – Légy szíves, j|tszd le. Nicole az íróasztala fiókj|ból kivette a magnetofont, és berakta a kazett|t. Együtt hallgatt|k végig, amint Cilke részletesen ismerteti a Portella csapd|ba ejtésére szőtt tervét, azt|n Astorre zsebre v|gta az iratokat meg a kazett|t. – Még a mai nap folyam|n mindent visszakapsz, és Marcot is hazahozom – ígérte. – Ne izgulj, nem lesz semmi baj. Ha net|n mégis, ők fognak rosszabbul j|rni.

Néh|ny perccel tizenkét óra ut|n Astorre, Aldo Monza és Brunó Portella asztalhoz ült a Paladin étterem különtermében. Brunót szemmel l|thatólag csöppet sem izgatta, hogy túszként tartj|k fogva. Jókedvűen csevegett Astorréval. – Tudja, én születésem óta New Yorkban élek, és képzelje, mégsem tudtam róla, hogy a Central Parkban |llatkert is van! Pedig csod|latos! Mindenkinek meg kéne nézni! – Örülök, hogy jól érezte mag|t – mondta Astorre bar|ts|gos mosollyal, közben arra gondolt, hogy szegény Bruno legal|bb egy kellemes emlékkel t|vozik az élők sor|ból, ha net|n mégsem úgy alakulnak a dolgok, ahogy tervezte. Ebben a pillanatban kinyílt az ajtó, s az étterem tulajdonosa udvariasan bevezette az eleg|ns öltönyben feszítő, nagydarab Timmona Portell|t, aki csaknem teljesen eltakarta a mögötte lépkedő Marcantoniót. Bruno nyomban fölpattant, odasietett a b|tyj|hoz, boldogan megölelte, és cuppanós csókot nyomott mindkét orc|j|ra. Astorrét meglepte Timmona szeretettől és örömtől sug|rzó arckifejezése. – B|ty|m! Édes b|ty|m! – rikkantotta Bruno lelkendezve. – Te vagy a legjobb testvér a vil|gon! Astorrét és Marcantoniót kissé feszélyezte ez a l|tv|nyos, zajos érzelemnyilv|nít|s. Ők csak bar|ti kézfog|ssal üdvözölték egym|st, majd Astorre megveregette unokatestvére v|ll|t, és mindössze annyit mondott neki: – Minden rendben van, Marc. Marcantonio zavartan elfordult és leült. Hirtelen reszketni kezdett a l|ba, de nemcsak a megkönnyebbüléstől, hogy végre biztons|gban van, hanem attól is, amit Astorre arc|n l|tott. Az a gondtalan, melegszívű, mindig jókedvű fiú, aki úgy szeretett énekelni, most valódi alakj|ban, a Hal|l Angyalaként |llt előtte, és egész lényéből olyan erő sug|rzott, hogy a behemót Portella szinte eltörpült mellette. Astorre Marcantonio mellett foglalt helyet, és megsimogatta unokafivére karj|t, azt|n szívélyes mosollyal, mintha csak bar|ti t|rsas|gban ebédelnének, megkérdezte tőle: – Jól vagy, öregem? Marcantonio egyenesen a szemébe nézett. Még sosem vette észre, milyen tiszta és milyen könyörtelen Astorre tekintete. Brunóra pillantott, hogy l|ssa, miféle ember az, aki az életével fizetett volna, ha neki baja esik. A fickó nevetgélve duruzsolt Portella fülébe; a Central Parkban lévő |llatkertről fecsegett összevissza. – Meg kell beszélnünk egyet s m|st – mondta Astorre Portell|nak. – Oké – bólintott Portella, és r|förmedt az öccsére: – Bruno, takarodj a francba innen! A kocsi odakint v|r. Majd otthon sz|molunk! Monza, mintegy végszóra, belépett a terembe. – Vidd haza Marcantoniót – utasította Astorre. – Marc, nemsok|ra fölugrom hozz|d, úgyhogy ne menj sehova. Portella és Astorre végre kettesben maradtak az asztaln|l. Egy ideig szótlanul farkasszemet néztek, azt|n Portella kinyitott egy üveg bort, és töltött mag|nak. Eszébe sem jutott, hogy Astorrét is megkín|lja. Astorre a zsebébe nyúlt, előhúzott egy barna borítékot, és a terítékét félretolva előbb kirakta maga elé azt a dokumentumot, amit Cilke kérésére írt al|, majd elővette a kis magnetofont is, benne a kazett|val. Amint Portella megl|tta az FBI fejlécét, nyomban fölkapta az iratot, és elolvasta. Összevont szemöldökkel böngészte Cilke ellene szőtt tervét, azt|n dühösen félrelökte a dokumentumot. – Ez ak|r hamisítv|ny is lehet! – morogta megvetően. – És különben is, minek írta al|?

Astorre v|lasz helyett bekapcsolta a magnetofont. Cilke hangja hallatszott, amint éppen arra kérte Astorrét, hogy segítsen neki tőrbe csalni Portell|t. Portella arca elkomorult. Előbb els|padt, azt|n elvörösödött. Alig tudott uralkodni mag|n, mérgében |tkozódni kezdett. Astorre elégedetten szemlélte a hat|st, majd kikapcsolta a magnetofont, és kényelmesen h|tradőlt. – Tudom, hogy az elmúlt hat évben együttműködött Kurt Cilke-kel – közölte Portell|val. – A maga segítségével leplezte le és juttatta börtönbe a New York-i csal|dfőket. Azt is tudom, hogy az inform|ciókért cserébe Cilke mindig kihúzta a p|cból, de most m|r mag|t is el akarja kapni. Tudja, hogy van ez. Az FBI sosem éri be részeredményekkel; az ügynök urak mindent akarnak. Maga azt hitte, hogy ez a féreg a bar|tja, még az omertàt is megszegte miatta. Híressé tette a gazembert, és h|l|ból le akarja csukatni mag|t, mert úgy érzi, m|r nincs szüksége a szolg|lataira. Amint megv|s|rolja a bankokat, le fog csapni mag|ra. Ezért nem voltam hajlandó elfogadni a szindik|tus aj|nlat|t. A hallgat|s törvénye sz|momra szent és sérthetetlen. Portella hosszasan hallgatott. L|tszott rajta, hogy azt fontolgatja, mitévő legyen, végül megkérdezte: – Ha gondoskodom róla, hogy Cilke eltakarodjon az útból, milyen egyezséget aj|nl a bankokkal kapcsolatban? Astorre gondosan visszarakta a dokumentumot meg a kazett|t a borítékba, majd a magnetofonnal együtt zsebre v|gta. – Ebben az esetben hajlandó vagyok eladni őket, ha az unokatestvéreim egy összegben megkapj|k a kialkudott vétel|rat – felelte. – Én viszont öt sz|zalékot meg akarok tartani. Portella szemmel l|thatólag kezdte kiheverni az iménti megr|zkódtat|st. – Oké – bólintott komolyan. – Ha megoldottam a problém|t, újra leülünk, és kidolgozzuk a végleges meg|llapod|st. Kezet fogtak, azt|n Portella t|vozott. Astorre időközben nagyon megéhezett. Bélszínt rendelt, és farkasétv|ggyal nekil|tott. Egy gonddal kevesebb, gondolta elégedetten. Portella éjfélkor tal|lkozott Marriano Rubióval, Inzio Tulipp|val és Michael Graziell|val a perui konzul|tus épületében. Rubio fejedelmi vendégl|t|ssal kényeztette Tulipp|t és Graziell|t. Minden este szính|zba, oper|ba, balettelőad|sokra vitte őket, sőt arról is gondoskodott, hogy a művészvil|g szépségükről híres hölgyei szórakoztass|k bar|tait. Tulippa és Graziella oly jól érezték magukat, hogy egyelőre haza sem akartak menni. A fantasztikus New York-i élmények ut|n nem vonzotta őket a jóval ingerszegényebb otthoni környezet, hiszen Rubio úgy szórakoztatta őket, mint egy cs|sz|r, aki minden tőle telhetőt megtesz, hogy a l|togatóba érkezett vazallus kir|lyok jól mulassanak. Ezen az éjszak|n a főkonzul felülmúlta önmag|t. A hosszú t|rgyalóasztal egzotikus ételektől, gyümölcsöktől, francia sajtoktól, édességektől roskadozott. Minden szék mellett ezüstvödörben egy-egy üveg jégbe hűtött pezsgő |llt. A fal mellett lévő zsúrasztalon a k|véfőző csak arra v|rt, hogy bekapcsolj|k, s a figyelmes h|zigazda többféle szivarról is gondoskodott. Amint a vendégek helyet foglaltak, Rubio Portell|hoz fordult: – El|ruln|d, dr|ga bar|tom, mi az a halaszthatatlan ügy, amely miatt mindny|junknak le kellett mondanunk a ma esti programunkat? – kérdezte udvariasan, |m a hangj|ból kicsendülő kissé leereszkedő szívélyesség iszonyúan felbosszantotta Portell|t, aki eleve dühösen érkezett, hiszen tudta, hogy kénytelen lesz besz|molni Cilke kétszínűségéről, és a többiek nem az ügynököt fogj|k elítélni, hanem őt fogj|k hülyének nézni, amiért bedőlt

neki. Mivel nem tehetett m|st, elmesélte, milyen körülmények között tal|lkozott Astorre Viol|val. Tulippa éppen bonbont majszolt, és tele sz|jjal, megvetően csak annyit mondott: – Szóval hi|ba volt a markodban Marcantonio Aprile, te mégis kiadtad Astorrénak, hogy visszakapd az öcsédet. R|ad|sul meg sem beszélted velünk a dolgot! – Nem hagyhattam a sors|ra Brunót! – mentegetőzött Portella. – Különben is, ha nem kötök egyezséget Astorréval, akkor mindny|jan besét|lunk Cilke csapd|j|ba! – Ez igaz – felelte Tulippa –, de nem volt jogod egyedül dönteni! – Nem? – hördült fel Portella mag|ból kikelve. – És szerinted kitől kellett volna engedélyt kérnem? – Mindny|junktól! – v|gta r| haboz|s nélkül Tulippa. – Elvégre üzlett|rsak vagyunk! Portella vérben forgó szemekkel meredt r|, s m|r mozdult is, hogy összelapítsa ezt a beképzelt, piperkőc majmot, de azt|n eszébe jutott a levegőbe repülő ötven panamakalap, és jobb bel|t|sra tért. A főkonzul, mintha gondolatolvasó volna, nyomban megprób|lta lecsillapítani a két felpaprik|zott férfit. – Valamennyien m|s-m|s kultúr|ból sz|rmazunk, teh|t az értékrendünk is különbözik – mondta. – Timmona bar|tunk péld|ul szentiment|lis, mint minden amerikai. – H|t persze! Fejjel megy a falnak a félnót|s öccse miatt! – csattant fel Tulippa. Rubio az ujj|t csóv|lva megpirongatta. – Ejnye, Inzio, hagyd m|r abba! Fölösleges a k|k|n is csomót keresni. Elvégre mindny|junknak jogunk van hozz|, hogy a mag|nügyeinkben a többiek megkérdezése nélkül döntsünk! – Így igaz – bólintott Graziella halv|ny mosollyal, és Tulipp|hoz fordult. – Te sem érezted szükségét, hogy a titkos laboratóriumaidról mesélj nekünk, és egyetlen szóval sem említetted, hogy saj|t atomfegyverre |hítozol. Micsoda képtelen ötlet! Csak nem gondolod, hogy a korm|ny ölbe tett kézzel fogja tűrni az efféle fenyegetést? Ne is |br|ndozz róla! Majd szépen megv|ltoztatja a törvényeket, amelyek jelenleg a javunkat szolg|lj|k, és lehetővé teszik, hogy a v|llalkoz|saink prosper|ljanak! Tulippa hangosan felnevetett, mint aki egyre jobban élvezi a helyzetet. – Én igazi hazafi vagyok – jelentette ki hat|rozottan. – Azt akarom, hogy Dél-Amerika meg tudja védeni mag|t, ha net|n Izrael, India vagy Irak részéről t|mad|s éri! – Nah|t! Erről az oldaladról nem is ismertelek! – jegyezte meg Rubio ny|jasan. Portella egyre komorabban hallgatta őket, azt|n türelmét vesztve elbődült: – Ha nem vettétek volna észre, nyakig ülök a p|cban! Azt hittem, Cilke a bar|tom. Rengeteg pénzt fektettem bele, és most kiderült, hogy teljesen hi|ba! Fogja mag|t a gazember, ellenem fordul, és benneteket is ki akar készíteni! H|l|tlan disznó! Úgy l|tszik, a pof|tlans|gnak nincs hat|ra! – Le kell mondanunk az egész tervről – közölte keményen és hat|rozottan Graziella. – Kénytelenek leszünk kevesebbel is beérni. M|s megold|st kell keresnünk a problém|nkra. Azt aj|nlom, sürgősen felejtsétek el Kurt Cilke-et és Astorre Viol|t. Veszélyes ellenfelek, nem szabad ujjat húzni velük. Nem haladhatunk tov|bb egy olyan úton, amelyik mindny|junk roml|s|hoz vezet! A többiek meglepetten hallgatt|k a mindeddig szelídnek, halk szavúnak ismert cing|r kis embert. Elsőként Portella tért mag|hoz. – Ez mind nagyon szép, csakhogy sz|momra nem jelent megold|st! – mondta ingerülten. – Cilke akkor se fog lesz|llni rólam, ha most visszavonulót fújunk! Tulipp|ról is lehullott a mosolygós |larc. – Te prédik|lsz békés megold|sról? Éppen te? – t|madt r| Graziell|ra. – Hiszen mindny|jan tudjuk, h|ny rendőrt és vizsg|lóbírót nyírt|l ki Szicíli|ban! A korm|nyzót meg a feleségét is megölted! A Corleone-coscával

együtt te tetted el l|b alól azt a t|bornokot, akit azért vezényeltek Palermóba, hogy fölsz|molja a maffi|t! Most mégis azt aj|nlod, mondjunk le arról a tervről, amellyel több milli|rd doll|rt kereshetünk, és hagyjuk cserben Portella bar|tunkat! Úgy l|tszik, elment az eszed! – Ha a fene fenét eszik, akkor is megszabadulok ettől a szemét Cilke-től! Fütyülök a bölcs tan|csaitokra! – De h|t ez életveszélyes! – ki|ltott fel a főkonzul. – Az FBI vendett|t fog hirdetni, és minden erejét beveti, hogy megtal|lja a gyilkost! – Én egyetértek Timmon|val – jelentette ki Tulippa. – Az FBI működését szigorú jogszab|lyok korl|tozz|k, teh|t ha résen leszünk, hi|ba esküszik bosszút az egész csürhe, a hajunk sz|la sem fog meggörbülni. Biztosítok egy rohamosztagot az akcióhoz. A fiúk elintézik Cilke-et, és egy ór|n belül hazarepülnek Dél-Amerik|ba, mintha itt se lettek volna. – Tiszt|ban vagyok a veszéllyel, de ez az egyetlen megold|s – helyeselt Portella. – Nincs m|s lehetőségünk – bizonygatta Tulippa. – Több milli|rd doll|rért érdemes kock|ztatni. Ha nem v|llaljuk, minek hoztuk létre ezt a szindik|tust? – Mi ketten keveset kock|ztatunk, mert diplom|ciai védettséget élvezünk – fordult hozz| Rubio, azt|n Graziell|ra nézett. – Michael, te menj haza Szicíli|ba, és jó ideig ne is mozdulj ki otthonról. Neked azonban sajnos itt kell maradnod, Timmona, és viselned kell a következményeket. – Ha minden kötél szakad, el tudlak rejteni Dél-Amerik|ban – aj|nlotta nagylelkűen Tulippa. Portella tehetetlenül t|rta szét a karj|t. – Nincs m|s v|laszt|som – mondta rezign|ltan, mint aki beletörődött a sors|ba. – De szükségem van a segítségetekre. Egyetértesz, Michael? – Igen – felelte Graziella rezzenéstelen arccal. – De ha a helyedben volnék, én elsősorban nem Kurt Cilke-től tartanék, hanem Astorre Viol|tól. Kettőjük közül ő a veszélyesebb.

11. FEJEZET Amikor „Mr. Bloom” azt üzente Astorrénak, hogy sürgősen tal|lkozni akar vele, Astorre rögtön megtette a szükséges óvintézkedéseket, mert nem bízott Heskow-ban. Tudta, hogy a fickó b|rmikor szembefordulhat vele. Nem v|laszolt az üzenetre, hanem éjfélkor v|ratlanul megjelent Heskow brightwatersi h|z|ban. Aldo Monz|t is mag|val vitte, sőt a m|sodik kocsival még négy ember követte, és biztons|g kedvéért a golyó|lló mellényét is fölvette. Csak a kertkapuból hívta föl Heskow-t, hogy jöjjön, és engedje be őket. Heskow nem lepődött meg, sőt viselkedése arra utalt, hogy sz|mított a l|togat|sra. K|vét főzött, udvariasan töltött Astorrénak, azt|n mosolyogva így szólt hozz|: – Van egy jó és egy rossz hírem. Melyikkel kezdjem? – Nekem mindegy – felelte Astorre. – A rossz hír az, hogy örökre le kell lépnem az orsz|gból, méghozz| éppen a jó hír miatt. Arra akarom megkérni, hogy |llja a szav|t, és gondoskodjon róla, hogy akkor se érje b|ntód|s a fiamat, ha m|r nem tudok mag|nak dolgozni.

– Sz|míthat r|m, |llom a szavamat – ígérte Astorre. – És most halljuk, miért kell elhagynia az orsz|got. Heskow úgy tett, mintha mélyen lesújtan| a dolog; még a fejét is b|natosan csóv|lta. – Azért, mert az a seggfej Portella teljesen begolyózott. Élete legnagyobb őrültségére készül. Képzelje, ki akarja nyírni Cilke-et! Egy FBI-ügynököt! És azt akarja, hogy én szervezzem meg, sőt én ir|nyítsam az akciót! – Mondja meg neki, hogy nem v|llalja – tan|csolta Astorre. Heskow megr|zta a fejét. – Sajnos nem tehetem. A merényletet az egész szindik|tus egyetértésével rendelte meg, és ha nem v|llalom, ezek nemcsak engem tesznek el l|b alól, hanem tal|n még a fiamat is. Nincs m|s v|laszt|som, meg kell szerveznem az akciót, de a végrehajt|s|ra kijelölt csoportban m|r nem leszek benne. Addigra lelépek innen. Ann|l is ink|bb, mert ha Cilke-et megölik, az FBI legal|bb sz|z embert |llít r| az ügyre. Mozdulni sem lehet majd tőlük a v|rosban. Portell|t meg a band|j|t persze hi|ba figyelmeztettem, fütyülnek r|. Cilke nyilv|n kettős j|tékot űzött, ők meg r|jöttek, hogy mindny|jukat az orrukn|l fogva vezette, úgyhogy minden|ron végezni akarnak vele. Azt hiszik, ha mindent kit|lalnak róla, és befeketítik, akkor nem lesz akkora balhé, és megússz|k valahogy. Astorrénak uralkodnia kellett mag|n, hogy ne l|tsszon rajta, mennyire meg van elégedve a fejleményekkel. Örömmel nyugt|zta, hogy sikerült a terve: Cilke-et az ő közreműködése nélkül is kivonj|k a forgalomból, és egy kis szerencsével az FBI úgy kapja el Portell|t, hogy neki a kisujj|t se kell megmozdítania. – Megmondja, hova megy? – kérdezte Heskow-tól. Heskow gúnyosan elmosolyodott. – Nem hiszem, hogy szerencsés ötlet lenne – felelte. – Félre ne értsen, nem azért, mert nem bízom mag|ban, de jobb az ilyesmit titokban tartani. Különben is, b|rhov| megyek, kapcsolatba tudok lépni mag|val, ha szükséges. – Ahogy gondolja. Mindenesetre köszönöm a t|jékoztat|st – mondta Astorre. – De annyit még |ruljon el, hogy ki tervelte ki a Cilke elleni merényletet. – Timmona Portella! – v|gta r| Heskow. – De Inzio Tulippa és a főkonzul is helyeselte. Meg vannak győződve róla, hogy nincs m|s megold|s. Az a Graziella nevű fickó a Corleone-coscából viszont ellenezte. Nem is akar részt venni az akcióban. Ha jól tudom, hamarosan hazautazik Szicíli|ba. Kész röhej! Nem is értem, miért olyan finny|s, amikor mindenki tudja róla, h|ny embert nyírt ki Palermóban. Szerintem ezek a szicíliaiak nem értik igaz|n, hogy megy az ilyesmi Amerik|ban, Portella pedig olyan hülye, hogy az m|r tragikus. Azt mondja, azt hitte, hogy Cilke tényleg a bar|tja! – És maga fogja ir|nyítani a Cilke elleni akciót? – kérdezte Astorre, mintha nem emlékezne pontosan Heskow szavaira. – Nem hiszem, hogy okosan teszi. – Nem, nem! Mondom, hogy én csak megszervezem a merényletet, és mire lecsapnak Cilke h|z|ra, m|r |rkon-bokron túl leszek – magyar|zta Heskow. – Cilke h|z|ra? – ismételte Astorre, és végigfutott a h|t|n a hideg. Előre rettegett attól, amit még hallani fog. – Igen – bólintott Heskow. – Tulippa idehozat egy rohamosztagot Dél-Amerik|ból, a fiúk elintézik Cilke-et, és amint végeznek vele, nyomban haza is repülnek. – Profi megold|s, meg kell hagyni – dünnyögte elismerően Astorre. – És mikor lesz a t|mad|s? – Holnaput|n. Mag|nak nincs m|s dolga, mint félre|llni, és hagyni, hogy ezek egym|s közt minden problém|t megoldjanak, a mag|ét is beleértve. Igaz|n kényelmes, nem gondolja? H|t ez volt a jó hírem. Mit szól hozz|? – El vagyok bűvölve – felelte Astorre rezzenéstelen arccal, lelki szemei előtt azonban megjelent Georgette Cilke, és elszorult a szíve.

– Úgy gondoltam, nem |rt, ha tud róla, mi készül, hogy megfelelő alibiről tudjon gondoskodni – folytatta Heskow. – Szóval tartozik nekem egy szívességgel, és meg kell védenie a fiamat. – Igaza van – mondta Astorre. – Tudom, mi a kötelességem. Nem kell aggódnia, vigy|zok a gyerekre. – Mielőtt t|vozott, kezet fogott Heskow-val. – Azt hiszem, nagyon okosan teszi, hogy elhagyja az orsz|got. Itt hamarosan elszabadul a pokol. – Magam is úgy vélem. Astorre egy pillanatig azon tűnődött, mit kezdjen Heskow-val, ha eljön a megfelelő pillanat, elvégre a Don gyilkosait ő sz|llította a tetthelyre, s ezért mindenképpen meg kell fizetnie, még akkor is, ha most hajlandó volt segíteni. De egyelőre semmi nem jutott eszébe. Amikor megtudta, hogy Cilke feleségének és l|ny|nak is meg kell halnia, úgy érezte, elhagyja az ereje. Elhat|rozta, hogy futni hagyja Heskow-t, mert tal|n később még haszn|t veheti, s ha úgy alakul, bőven lesz ideje megölni. R|nézett a fickó mosolygós |br|zat|ra, és ő is elmosolyodott. – Maga nagyon okos fiú, John – mondta elismerően. Heskow belepirult a dicséretbe. – Tudom! – v|gta r| büszkén. – M|sképp m|r nem lennék életben. Astorre m|snap délelőtt tizenegy órakor lépett be az FBI New York-i irod|j|ba Nicole Aprile t|rsas|g|ban, aki elintézte, hogy soron kívül fogadj|k őket. F|radt volt, egész éjjel le sem hunyta a szemét. Azon töprengett, hogy a Heskow-tól kapott inform|ció birtok|ban mitévő legyen. B|r ő tervelte ki, mivel vegye r| Portell|t Cilke meggyilkol|s|ra, tudta, hogy nem bírn| elviselni, ha az ügynök felesége és l|nya is |ldozatul esne. Úgy érezte, ezt akkor is meg kell akad|lyoznia, ha Don Aprile arra tanította, hogy ilyen ügyekben mindent r| kell bízni a sorsra, mert ha Isten úgy akarja, emberi beavatkoz|s nélkül is megóvja az |rtatlanok életét. Miközben ezen törte a fejét, hirtelen eszébe jutott egy régi történet a Donról, és kissé megnyugodott. R|jött, hogy hébe-hóba a nagyb|tyja is közbelépett, ha a sors keze nem az ő sz|ja íze szerint rendezte el a dolgokat… Astorre mindössze tizenkét éves volt akkoriban, és éppen Szicíli|ban nyaralt a Donnal. A kerti pavilonban üldögéltek, s arra v|rtak, hogy Caterina felszolg|lja a vacsor|t. Evés közben a kisfiú egyszer csak a felnőttekhez fordult, és gyerekes |rtatlans|ggal megkérdezte: – Hogyan ismerkedtetek meg egym|ssal? Tal|n együtt nőttetek fel? A Don és Caterina összenézett, azt|n nagyot nevetett. A Don mutatóujj|t a sz|j|hoz emelve, mosolyogva súgta oda Astorrénak: – Pszt! Ez titok! Omertà! Caterina a merőkan|llal r|koppintott a fiú kezére. – Semmi közöd hozz|, te kis ördögfióka! Aki kív|ncsi, hamar megöregszik! – mondta méltatlankodva. – Különben sincs mivel dicsekednem. Ez a mese nem gyereknek való! Don Aprile szeretettel nézett az unokaöccsére, azt|n az asszonyhoz fordult. – Miért ne tudhatn| meg? Hiszen vérbeli szicíliai! Nyugodtan mondd el neki! – Dehogy mondom! Ink|bb leharapom a nyelvemet! – tiltakozott l|ngoló arccal Caterina. – De te elmondhatod, ha akarod. Vacsora ut|n Don Aprile szivarra gyújtott, töltött mag|nak egy poh|r bort, azt|n mesélni kezdett. – Tíz évvel ezelőtt egy bizonyos Sigusmundo atya volt a v|ros legtekintélyesebb embere. Mindenki tudta róla, hogy veszélyes fickó, akivel nem tan|csos ujjat húzni, de ha megadj|k neki a kellő tiszteletet, akkor bar|ts|gos és jóindulatú. Valah|nyszor Szicíli|ba l|togattam, gyakran megfordult n|lam, és jókat k|rty|zott a bar|taimmal.

Akkoriban még egy m|sik asszony volt a h|zvezetőnőm. Sigusmundo atya nem vetette meg az élet apró örömeit, de nem lehetett azzal v|dolni, hogy hitetlen. Épp ellenkezőleg. Keményen dolgozott, és maradéktalanul teljesítette a papi hivat|ssal j|ró kötelességét. Szigorúan megszidta azokat, akik nem j|rtak misére, sőt egyszer meg is vert egy meg|talkodott ateist|t. Arról volt a leghíresebb, hogy mindig ő adta fel az utolsó kenetet a haldokló maffiózóknak. Meggyóntatta és feloldozta őket, hogy bűntelenül léphessenek be a mennyek orsz|g|ba. Mindenki tisztelte érte, de oly gyakran fordult elő, hogy a vendetta ut|n nyomban a helyszínen termett, hogy az emberek suttogni kezdtek. Azt mondt|k, azért van mindig kéznél, mert ő a maffia egyik ítélet-végrehajtója, r|ad|sul nem őrzi meg a gyón|si titkot, hanem gal|dul el|rulja azoknak, akiktől cserébe hasznot remélhet. Caterina férje akkoriban rendőr volt, és erélyesen föllépett a maffia ellen. Hi|ba prób|lt r|ijeszteni a környéket uraló csal|d feje, nem t|gított, kitartóan nyomozott egy bosszúból elkövetett gyilkoss|g ügyében. Ilyen vakmerőségre emberemlékezet óta nem volt példa. Egy héttel a figyelmeztető fenyegetés ut|n Caterina férjét tőrbe csalt|k, és megkéselték Palermo egyik sötét sik|tor|ban. Haldokolva feküdt a földön, amikor hirtelen megjelent Sigusmundo atya, és föladta neki az utolsó kenetet. A bűnügyet sosem sikerült felderíteni, a gyilkos nem került rendőrkézre. Caterina, a b|natos özvegy egy évig gy|szolta a férjét, és naponta im|dkozott a templomban a lelki üdvéért, azt|n egy verőfényes szombati napon Sigusmundo aty|hoz ment gyónni. Amint az atya kilépett a gyóntató-fülkéből, Caterina mindenki szeme l|tt|ra szíven szúrta a férje tőrével. A rendőrség persze azonnal elfogta és börtönbe vetette, de ez volt a legkevesebb. A helybeli maffiavezér ugyanis nem érte be ennyivel; kimondta r| a hal|los ítéletet. Astorre t|gra nyílt szemmel nézett föl az asszonyra. – Ez igaz, Caterina? – kérdezte |lmélkodva. – Tényleg leszúrtad Sigusmundo aty|t? Caterina derűsen r|mosolygott a kisfiúra, akin szemernyi félelem se l|tszott, de tov|bbi magyar|zatra v|rt. – Tényleg leszúrtam az aty|t, de azt is tudnod kell, hogy miért – mondta komolyan. – Nem azért tettem, mert megölte a férjemet, hiszen itt, Szicíli|ban a férfiak folyton gyilkolj|k egym|st. Sigusmundo aty|nak azért kellett meghalnia, mert hamis pap volt, r|ad|sul meg|talkodott gyilkos. Hogyan adhatn| föl az ilyen gazember b|rkinek is az utolsó kenetet? Hiszen Isten meg sem hallgatja! Szegény jó férjemet teh|t nemcsak megölték, hanem attól is megfosztott|k, hogy bűnei alól feloldozva, megtisztulva léphessen be a mennyek orsz|g|ba, így nyilv|n a pokolra jutott. Ilyenek a férfiak, fiam! Egyik sem tudja, hol a hat|r. Mind azt hiszi, hogy neki mindent szabad. H|t ezért öltem meg a papot! – És hogy lehet az, hogy most itt vagy? – kérdezte csod|lkozva Astorre. – Úgy, hogy az ügy fölkeltette Don Aprile érdeklődését – felelte Caterina –, teh|t minden szépen elrendeződött. – Abban az időben m|r volt némi tekintélyem a v|rosban, és tiszteltek az emberek – magyar|zta a Don a fiúnak. – A hatós|gokkal nem is volt semmi probléma, könnyen szót értettem velük, így Caterin|t szabadon engedték. Az egyh|z sem akadékoskodott, mert nem akarta, hogy nyilv|noss|gra kerüljön a korrupt pap története. A helybeli maffiavezér m|r kor|ntsem volt ilyen bel|tó, nem vonta vissza a Caterin|ra kimondott hal|los ítéletet. De el is nyerte méltó büntetését. Hamarosan |tv|gott torokkal tal|lt|k meg abban a temetőben, ahol Caterina férje nyugszik, r|ad|sul az |ltala vezetett cosca is teljesen tönkrement, az egész csal|dja földönfutóv| v|lt. Én pedig időközben nagyon megkedveltem Caterin|t, és idehoztam a vill|ba h|zvezetőnőnek. B|tran |llíthatom, hogy soha nem voltam olyan boldog, mint azokon a nyarakon, amelyeket vele töltöttem, és ez így megy m|r kilenc éve.

Astorre sz|m|ra mindez maga volt a csoda. Még sosem hallott ilyen mesébe illő, mégis igaz történetet. – Mondd, b|csik|m, Caterina a bar|tnőd? – kérdezte. – H|t persze! – felelte a Don helyett Caterina. – Nagy fiú vagy, elmúlt|l tizenkét éves, most m|r megérted az ilyesmit. Úgy élek itt Don Aprile oltalma alatt, mintha a felesége lennék, és nem lehet r|m panasza, minden kötelességemet teljesítem. A Don kissé zavarban volt, s Astorre ezen még jobban elcsod|lkozott. Még sose l|tta ilyennek. – De h|t akkor miért nem h|zasodtok össze? – faggatta tov|bb a felnőtteket. – Azért, mert én képtelen lennék elhagyni Szicíli|t – felelte Caterina. – Úgy élek itt, mint egy kir|lynő, a nagyb|ty|d nagylelkűen gondoskodik rólam. No és persze itt vannak a bar|taim, a nővéreim, a fivéreim, az unokatestvéreim. Egyszóval minden sz|l ideköt. A nagyb|ty|d viszont nem tudn| végleg elhagyni Amerik|t, hiszen ott élnek a gyermekei, így azt|n nyaranta tal|lkozunk, és ez mindkettőnknek tökéletesen megfelel. – De b|csik|m, ha feleségül vennéd Caterin|t, miért ne költözhetnél ide? Én is örömmel veled jönnék! Legszívesebben örökre itt maradnék Szicíli|ban! – győzködte lelkendezve a Dont Astorre, s a felnőttek jót nevettek. – Ide hallgass, fiam – szólalt meg komolyan Don Aprile. – Rengeteg erőfeszítésembe került, mire sikerült elérnem, hogy visszavonj|k a Caterin|ra kimondott hal|los ítéletet. Rossz vért szülne, ha összeh|zasodn|nk. Újra elkezdődne a cselszövés, a rosszindulatú |sk|lód|s. Azt még valahogy le tudj|k nyelni az emberek, hogy Caterina a szeretőm, de az m|r sok lenne nekik, ha feleségül venném. Így viszont mindketten boldogok és szabadok vagyunk, senkinek nem tartozunk sz|mad|ssal. És az sem utolsó szempont, hogy eszem |g|ban sincs olyan asszonyt hozni a h|zhoz, aki nem fogadja el feltétel nélkül a döntéseimet, m|rpedig ha Caterina nem volna hajlandó elhagyni a kedvemért Szicíli|t, akkor oda lenne a tekintélyem. – És az bizony nagy szégyen lenne! – tette hozz| csöndesen Caterina. Arc|ról hirtelen lehervadt a mosoly. Fölnézett a koromfekete szicíliai égboltra, és sírva fakadt. Astorre el sem tudta képzelni, mi baja lehet. Rémülten nézett r|. – De h|t miért? Miért? – kérdezte. Don Aprile felsóhajtott. Néh|ny percig szótlanul szívta a szivarj|t, azt|n ivott egy korty bort, végül a fiúhoz fordult. – Azért kell mindennek úgy maradnia, ahogy van, mert Sigusmundo atya a fivérem volt. Most m|r érted, miért nem szabad bolygatnunk ezt az ügyet? Astorre még most, hosszú évekkel később is jól emlékezett r|, hogy a felnőttek magyar|zata nem győzte meg. Mint minden romantikus, önfejű kiskamasz, ő is azt hitte, hogyha két ember szereti egym|st, akkor semmi sem lehetetlen. Csak felnőtt fejjel értette meg a Don és Caterina döntését. Meg kellett ismernie Szicília kérlelhetetlen törvényeit ahhoz, hogy fölfogja: ha a nagyb|tyja feleségül veszi Caterin|t, akkor valamennyi vérrokona szembefordul vele, és bosszút esküszik ellene. Persze mindny|jan nagyon jól tudt|k, hogy Sigusmundo atya közönséges bűnöző volt, de a rokoni kapcsolat miatt megbocs|tott|k vétkeit. Viszont egy olyan tiszteletre méltó férfinak, mint a Don, sosem bocs|tott|k volna meg, hogy feleségül veszi a fivére gyilkos|t. Caterina nem kív|nhatott tőle ekkora |ldozatot. Még az a szörnyűség is megtörténhetett volna, hogy valaki esetleg a Dont gyanúsítja Caterina férjének meggyilkol|s|val. Astorre bel|tta, hogy az efféle híresztelések előbb-utóbb megmérgezték volna a kapcsolatukat.

Csakhogy Amerik|ban m|sképp gondolkoznak az emberek, mint Szicíli|ban, s ezt Astorre is nagyon jól tudta. Az ébren töltött hosszú éjszak|n mindent alaposan megfontolt, és reggelre eldöntötte, mit kell tennie. Először is fölhívta Nicole-t. – Félóra múlva érted megyek, együtt reggelizünk a v|rosban – közölte az asszonnyal. – Azt|n megl|togatjuk Cilke-et az irod|j|ban. – Biztosan nyomós okod van r| – jegyezte meg Nicole. – Igen. Majd az étteremben elmesélem – felelte Astorre. – Bejelentkeztél hozz|? – kérdezte Nicole. – Az FBI-hoz nem lehet csak úgy be|llítani! – Majd te bejelentkezel. Neked nem merik azt mondani, hogy nem fogadnak. Szóval készülj, m|ris indulok. Egy ór|val később az unokatestvérek megrendelték a reggelit egy eleg|ns luxussz|lloda fényűzően berendezett éttermében, ahol az asztalok jókora t|vols|gra |lltak egym|stól, hogy ne hallatsszon |t, miről beszélgetnek a szomszédban, ugyanis rendszeresen itt szoktak tal|lkozni a legbefoly|sosabb New York-i brókerek. Nicole a kiadós reggeli híve volt; úgy vélte, az ember csak tele gyomorral v|ghat neki egy tizenkét ór|s, kimerítő munkanapnak. Astorre beérte egy poh|r narancslével és k|véval, ami a két vajas zsömlével együtt húsz doll|rj|ba került. – Aljas rablók! – mondta Nicole-nak kaj|n vigyorral. – így megv|gj|k a kedves vendéget! – Mindig tudtam, hogy tököt hordasz a nyakadon! – förmedt r| Nicole ingerülten. – Úgy teszel, mintha nem tudn|d, hogy itt az atmoszfér|t is meg kell fizetni! Az ezüst evőeszközről, a kínai porcel|nról, a kézzel hímzett damasztabroszról nem is beszélve! De ahelyett, hogy ilyen hülyeségeket beszélsz, ink|bb |ruld el végre, mi a fene történt m|r megint! Miért megyünk az FBI-hoz? – Azért, mert sürgősen teljesítenem kell |llampolg|ri kötelességemet – jelentette ki Astorre. – Hiteles forr|sból tudom, hogy holnap éjjel meg akarj|k ölni Kurt Cilke ügynököt és csal|dj|t. Feltétlenül figyelmeztetni akarom, és elismerést v|rok érte. Persze nyilv|n kív|ncsi lesz r|, kitől sz|rmazik az értesülés, de nem nevezhetem meg az illetőt. Nicole-nak hirtelen elment az étv|gya. Görcsbe r|ndult a gyomra, s úgy érezte, egyetlen falat se menne le a tork|n. Félretolta a t|nyérj|t, és h|tradőlt. – Ki az az őrült, aki meg akar ölni egy szövetségi ügynököt? – kérdezte döbbenten. – Jézusom, micsoda ötlet! Remélem, nem keveredtél bele! – Miből gondolod, hogy b|rmi közöm lehetne hozz|? – kérdezte Astorre. – Nem is tudom – felelte Nicole. – Csak úgy eszembe jutott. De miért nem lehet Cilkeet névtelenül figyelmeztetni? – Még h|nyszor mondjam? Azért, mert a nemes cselekedetért elismerésre v|gyom! Mostan|ban úgy érzem, senki sem szeret – v|gta r| Astorre fülig érő sz|jjal. – Hülye vagy, öcsi! Hiszen én szeretlek – dünnyögte Nicole, és közelebb hajolt hozz|. – Oké, nézzük, mit tehetünk! Meséljük be az FBI-nak, hogy éppen békésen reggeliztünk, amikor egy vadidegen pasas az asztalhoz lépett, és a füledbe súgta, mi készül Cilke ellen. Mondom a személyleír|s|t: szürke öltönyt viselt fehér inggel és fekete nyakkendővel. Középtermetű volt, sötét bőrű, tal|n olasz vagy spanyol, ezt nem tudtuk meg|llapítani. Te beszélsz, én pedig tanúsítom, hogy minden szavad megfelel a valós|gnak. Cilke kénytelen lesz elfogadni, mert tudja, hogy velem nem tan|csos ujjat húzni. Astorre úgy nevetett, mint egy kisgyerek, akit megcsiklandoztak. – Szóval a rettegett ügynök jobban fél tőled, mint tőlem! – nyögte ki nagy nehezen, a könnyeit törölgetve. „

Nicole mosolyogva nézett r|. Ez az önfeledt nevetés mindig levette a l|b|ról. – Bizony |m! – bólogatott jókedvűen, de azt|n komolyra fordította a szót. – Mindenki tudja, hogy jól ismerem az FBI igazgatój|t. Ravasz politikus, de mi m|s lehetne ebben a pozícióban… Most pedig fölhívom Cilke-et, és közlöm vele, hogy indulunk, sz|mítson r|nk. – Elővette a mobiltelefonj|t, és bepötyögte az FBI sz|m|t. – Üdvözlöm, Mr. Cilke – mondta, amikor kapcsolt|k az ügynököt. – Itt Nicole Aprile beszél. Az unokatestvérem, Astorre Viola fontos inform|cióhoz jutott, amit haladéktalanul közölni óhajt önnel. Meghallgatta az ügynök v|lasz|t, majd hat|rozottan kijelentette: – Az túl késő. Egy ór|n belül ott leszünk. – Gyorsan kikapcsolta a mobilt, nehogy Cilke-nek ideje legyen akadékoskodni. Egy óra múlva Astorrét és Nicole-t bevezették Cilke irod|j|ba, ahonnan nem nyílt semmiféle kil|t|s, mert az ablakok golyó|lló Polaroid üvegből készültek, és nem lehetett |tl|tni rajtuk. Cilke a hatalmas, sötétbarna íróasztal mögött |llt, amely elé két fekete bőrfotelt készítettek a l|togatóknak. A falon fekete t|bla lógott, mint az iskolai tantermekben. Az egyik karosszékben Bill Boxton terpeszkedett, és esze |g|ban sem volt megmozdulni, hogy kezet fogjon a belépőkkel. – Fölveszi a beszélgetést? – kérdezte Nicole Cilke-től. – Természetesen! – Minden beszélgetést fölveszünk – szólalt meg Boxton, mintha csak meg akarn| nyugtatni az asszonyt. – Még azt is, ha k|vét vagy szendvicset rendelünk magunknak. Persze akkor is be van kapcsolva a magnó, ha olyasvalaki beszél, akiről úgy véljük, börtönben lenne a helye. Sűrűn előfordul az ilyesmi… – Nah|t, hogy maga milyen vicces! Isteni humora van! – ki|ltott fel Nicole nevetve, de vill|mló szemmel. – Csakhogy engem akkor se tudnak sittre v|gni, ha megfeszülnek! Ne is prób|lkozzanak, uraim, reménytelen! Most pedig térjünk a t|rgyra! Ügyfelem, Mr. Astorre Viola azért f|radt ide, hogy önként és saj|t jósz|nt|ból közölje önökkel azt a fontos inform|ciót, ami ma reggel a tudom|s|ra jutott, én pedig azért kísértem el, hogy megvédjem, ha ennek következtében net|n valami sérelem érné. Kurt Cilke most kor|ntsem volt olyan udvarias és elbűvölő, amilyennek kor|bban megismerték. R|mutatott a két bőrfotelra, azt|n leült az íróasztal|hoz, a saj|t karosszékébe. – Oké – mondta. – Halljuk! Kezdheti! Astorre érezte a fickóból |radó gyűlöletet. Cilke úgy viselkedett, mintha ki akarn| élvezni a hazai p|lya összes előnyét, és tudn|, hogy itt nem kell megj|tszania a mindig figyelmes, mindig előzékeny FBI-ügynököt. Astorre nem tudta kisz|mítani, hogyan fog reag|lni, ha elmondja neki, amit Heskow-tól hallott. Egyenesen Cilke szemébe nézett, mély lélegzetet vett, és belev|gott. – Az imént tudtam meg, hogy holnap késő éjjel fegyveresek fognak r|t|madni az ön h|z|ra, azzal a céllal, hogy önt megöljék. Cilke nem v|laszolt. Mozdulatlanul ült a karosszékében, Boxton azonban fölpattant, és mögéje ugrott. – Nyugalom, Kurt! – mondta halkan. Cilke föl|llt. L|tszott rajta, hogy kis híj|n szétveti a méreg. – Ez régi, szak|llas trükk – sziszegte Boxtonhoz fordulva. – A maffia szokta bevetni, ha jobb nem jut eszébe. Ez az alak megszervezte az akciót, és most szabot|lja. R|ad|sul azt hiszi, h|l|s leszek érte! – Megvető pillant|ssal végigmérte Astorrét. – És vajon kitől kapta ezt az értékes inform|ciót? – kérdezte gúnyosan. Astorre előadta neki azt a mesét, amit Nicole-lal tal|ltak ki az étteremben. Cilke most Nicole-ra nézett. – Ön szemtanúja volt az esetnek? – Igen – felelte Nicole –, de azt nem hallottam, mit mondott az illető.

– Letartóztatom, Mr. Viola – közölte Cilke Astorréval. – Miért? – kérdezte Nicole. – Azért, mert Mr. Viola mindny|junk füle hallat|ra épp most fenyegetett meg egy szövetségi ügynököt! – v|gta r| Cilke. – Azt hiszem, jobban tenné, ha előbb felhívn| a főnökét – tan|csolta Nicole. – Semmi szükség r| – jelentette ki Cilke. – A döntés az én hat|skörömbe tartozik. Nicole nem v|laszolt. Az ór|j|ra pillantott. – A jelenleg hat|lyos törvényerejű elnöki rendelet értelmében jogomban |ll negyvennyolc ór|n |t fogva tartani önt is meg az ügyfelét is a nemzetbiztons|g veszélyeztetésének alapos gyanúj|val, anélkül hogy erre b|rkitől engedélyt kellene kérnem, vagy b|rmelyiküknek jogi képviseletet kellene biztosítanom – mondta Cilke lassan, tagoltan, minden szót gondosan hangsúlyozva. Astorre t|gra nyílt szemmel, gyerekes riadalommal felki|ltott: – Nah|t! Csakugyan megteheti? Sose hittem volna! – Szemmel l|thatólag rettentően impon|lt neki ez a m|rm|r korl|tlan hatalom. Lelkendezve Nicole-hoz fordult. – Ez fantasztikus! Egyre ink|bb úgy érzem magam, mintha Szicíli|ban volnék! Nicole-nak nem volt kedve viccelődni. Farkasszemet nézett Cilke-kel, és közölte vele: – Figyelmeztetem, hogy amennyiben ezt megteszi, pert indítok az FBI ellen, és az elkövetkező tíz évben nemigen lesz idejük bűnüldözéssel foglalkozni. – Néh|ny m|sodpercnyi hat|sszünetet tartott, azt|n folytatta: – Önnek, Mr. Cilke, most még van ideje biztons|gba helyezni a csal|dj|t és rajtaütni a t|madókon. Sejtelmük sem lesz róla, hogy tudom|st szerzett az ön ellen készülő merényletről. Ha sikerül elkapnia valakit közülük, kihallgathatja az illetőt. Mi nem fogunk beszélni, és nem is figyelmeztetjük őket. Cilke-en l|tszott, hogy mérlegeli az elhangzottakat. Astorréra nézett. – A nagyb|tyj|t legal|bb tisztelni tudtam. Eszébe sem jutott volna idejönni és besúgni valakit. Astorre zavartan elmosolyodott. – Azok m|s idők voltak. Azóta nagyot v|ltozott a vil|g, s benne ez az orsz|g is. Amellett maguk sem sokkal különbek n|lunk ezekkel a titkos, törvényerejű elnöki rendeleteikkel – mondta, s közben azon tűnődött, vajon mit szólna Cilke, ha el|ruln| neki jövetele valódi ok|t, ha bevallan|, hogy puszt|n azért menti meg az életét, mert egy estét a felesége t|rsas|g|ban töltött, és őrülten, reménytelenül beleszeretett abba az eszményképbe, amit az asszony megtestesített. – Egyetlen szav|t se hiszem el, de ha holnap este valóban r|t|madnak a h|zamra, akkor a végére j|runk a kis meséjének – jelentette ki Cilke fenyegetően. – Ha b|rmi történik, lecsukatom. Lehet, hogy önt is, ügyvédnő – folytatta Nicole-hoz fordulva, majd ismét Astorréra pillantott, és megkérdezte: – Tulajdonképpen miért mondta el nekem mindezt? – Azért, mert rokonszenvesnek tal|lom önt – felelte Astorre megnyerő mosollyal. – Na tűnjenek el innen! Kifelé! – förmedt r|juk Cilke, és kiadta a parancsot Boxtonnak: – Azonnal kerítsd elő a különleges taktikai egység parancsnok|t, és mondd meg neki, hogy jöjjön ide, azt|n szólj a titk|rnőmnek, hogy most rögtön hívja föl az igazgatót. Sürgősen beszélnem kell vele. Astorrét és Nicole-t még két ór|n keresztül faggatt|k Cilke emberei, miközben az ügynök az irod|j|ból, a közvetlen vonalon sz|molt be az igazgatónak a történtekről. – Semmilyen körülmények között ne tartóztassa le őket! – utasította az igazgató. – Eszébe ne jusson ilyen őrültség! A média r|sz|ll az ügyre, és mindent kit|lal. Az egész orsz|g rajtunk fog röhögni! Nicole Apriléval pedig csak akkor húzzon ujjat, ha c|folhatatlan bizonyítékai vannak ellene, különben olyan pert zúdít a nyakunkba, hogy valamennyien belerokkanunk! A legszigorúbb titoktart|ssal kezelje az ügyet, azt|n majd

megl|tjuk, mi lesz holnap éjjel. A h|z|hoz kivezényelt őrséget m|r riasztottam, és a csal|dj|t éppen most költöztetik biztons|gos helyre, úgyhogy maradjon nyugton, és azonnal adja |t a kagylót Billnek. Ő ir|nyítja a rajtaütést. – De uram, ez az én feladatom lenne! – tiltakozott Cilke. – Norm|lis esetben igen, a személyét közvetlenül érintő ügyben azonban nem – közölte ellentmond|st nem tűrő hangon az igazgató. – Az akcióterv elkészítésében természetesen segíthet, de mag|ban az akcióban semmi szín alatt nem vehet részt! Az Iroda a lehető legszigorúbb szolg|lati szab|lyzat betart|s|val működik, hogy elkerüljük a fölösleges erőszakot, és az adott körülmények között önre mindez fokozottan vonatkozik. Ha a h|z|n|l a holnap éjszakai rajtaütés közben valami net|n nem a terveink szerint sikerül, akkor önt gyanúsítottként fogj|k kihallgatni. Remélem, elég vil|gosan fejeztem ki magam, Cilke ügynök. Megértette? – Igen, uram – felelte Cilke. Tökéletesen megértette.

12. FEJEZET Aspinella Washington egy hónapig feküdt a kórh|zban, azt|n kiengedték, b|r még nem gyógyult meg annyira, hogy műszemet kaphasson. Belenyugodott, hogy erre a műtétre v|rnia kell, b|r egyre jobban érezte mag|t. Mivel egész életében sportolt, atlét|kat is megszégyenítő alaposs|ggal edzett teste gyorsan legyűrte a robban|s sor|n szerzett sérüléseket. Igaz, hogy még húzta egy kicsit a bal l|b|t, és arra az üres kr|terhoz hasonló szemüregre, mi tagad|s, ut|lat volt r|nézni. Aspinella leleményessége azonban nem ismert hat|rt. A hagyom|nyos fekete szemkötő helyett ink|bb zöldet viselt, s elégedetten nyugt|zta, hogy a remek darab milyen jól illik szép csokol|débarna bőréhez. Persze nem tudott sok|ig otthon ülni. Fekete nadr|gban, zöld pulóverben és zöld bőrkab|tban jelentkezett munk|ra. Amikor indul|s előtt belepillantott a tükörbe, örömmel |llapította meg, hogy istenien néz ki, tal|n jobban, mint valaha. Úgy vélte, a zöld szemkötő kifejezetten megdobja. B|r még betegszabads|gon volt, gyakran benézett a kapit|nys|gra. Főleg a kihallgat|sokn|l segített szívesen kollég|inak. A súlyos sérülés a felszabadults|g m|morító érzésével töltötte el. Szent meggyőződésévé v|lt, hogy neki mindent szabad, és jócsk|n túl is lépte egyébként sem szűk korl|tok közé szorított hat|skörét. Az első kihallgat|son két gyanúsítottat kellett szóra bírnia. A furcsa p|ros egyik tagja fehér volt, a m|sik fekete. A harminc év körüli fehér bőrű gyanúsítottat rögtön kitörte a fr|sz, amikor Aspinell|t megl|tta, fekete t|rsa azonban el volt ragadtatva a magas, gyönyörű, zöld szemkötős asszonytól, aki ép szemével ridegen, rezzenéstelenül mérte végig őket. – Azannya! Ez m|r döfi! – rikkantotta boldogan a fickó. Először varrt|k be, nem volt priusza, így halv|ny sejtelme sem volt róla, mekkora p|cban van és mi v|r r|. T|rs|val egy csal|di h|zba törtek be, megkötözték a férjet és a feleséget, azt|n minden mozdítható értékt|rgyat összeszedtek, és leléptek a szajréval. Csakhogy egy spicli beköpte őket. A fekete kölyök még most is a kifosztott férfi arany Rolex karór|j|ban par|dézott. – Hé, kapit|ny! Most úgy elintéz bennünket, hogy jobban j|rn|nk, ha felkötnénk magunkat? – kérdezte Aspinell|tól, b|r esze |g|ban sem volt gúnyolódni, sőt hangja őszinte csod|latról |rulkodott.

A helyiségben tartózkodó nyomozók vigyorogva v|rt|k a fejleményeket, Aspinella azonban egy szót se szólt. A sr|c megbilincselt kézzel |llt előtte, így nem tudta kivédeni az iszonyú ütést, amit gumibotj|val vill|mgyorsan az arc|ra mért, de olyan erővel, hogy a fiúnak betört az orra, és megrepedt a j|romcsontja. Nem esett össze, csak a térde roggyant meg. Véres arccal, szemreh|nyó pillant|ssal, értetlenül b|mult Aspinell|ra, azt|n hirtelen lerogyott a padlóra, s elterült, ak|r egy zs|k krumpli. Aspinella tíz percig könyörtelenül verte, s mire befejezte, m|r a kölyök füléből is ömlött a vér. – Jézusom! – hördült fel az egyik nyomozó. – Nem mondan|d meg, hogy fogjuk ilyen |llapotban kihallgatni? – Ezt a taknyost eszem |g|ban sem volt kihallgatni. Én a m|sikkal akarok elbeszélgetni – jelentette ki Aspinella, és gumibotj|val a fehér bőrű gyanúsítottra bökött. – Chuck a neve, ugye? Mag|val akarok csevegni, Chuck! Majd megl|tja, milyen kellemes lesz! – A v|ll|n|l fogva goromb|n megragadta a fickót, és az íróasztallal szemben lévő székre lökte. Chuck rémülten meredt r|, mintha iszonyodna tőle. Aspinella r|jött, hogy amíg a fekete fiút verte, a szemkötő félrecsúszott, és Chuck a visszataszító, üres szemgödör l|tv|ny|tól rettent meg ennyire. Fesztelenül megigazította a zöld szemkötőt, azt|n a gyanúsítotthoz fordult. – Ide hallgasson, Chuck – mondta csaknem szelíden. – Szedje össze mag|t, és nagyon figyeljen, mert nem akarok erre az ügyre túl sok időt vesztegetni. Arra vagyok kív|ncsi, hogyan r|ngatta bele ezt a kölyköt ebbe a disznós|gba. Megértette? Hajlandó elmesélni, hogyan r|ngatta bele? V|laszoljon! Chuck els|padt, csurgott róla a verejték. – Igen, asszonyom! – v|gta r| pillanatnyi haboz|s nélkül. – Mindent elmondok! – Oké – bólintott Aspinella, és odaszólt az egyik nyomozónak: – A m|sikat vidd föl az orvoshoz, azt|n küldd le a videósokat. Mint hallottad, Chuck önként, szabad akarat|ból óhajt beismerő vallom|st tenni. Amíg föl|llított|k a kamer|kat, kérdésekkel bomb|zta Chuckot. – Melyik orgazd|nak passzolt|k tov|bb a szajrét? Kitől kapt|k a fülest, hogy hova érdemes betörni? Ismertesse részletesen a rabl|s körülményeit! A t|rsa rendes kölyöknek l|tszik, priusza sincs, és nem úgy néz ki, mint aki mag|tól betörésre vetemedik. Ezért b|ntam kesztyűs kézzel vele. Mag|nak viszont jókora priusza van, Chuck. Tudom, hogy többszörösen büntetett előéletű, teh|t nyilv|n maga szervezte be szegény fiút a buliba! Ne is tagadja! Ink|bb készüljön! Felvétel indul! A fényes eredménnyel z|rult kihallgat|s ut|n Aspinella kocsiba ült, és a v|rosból kivezető úton a Long Island-i Brightwaters felé indult. Mindig szeretett vezetni, de őt is meglepte, hogy fél szemmel jobban élvezi a szélsebes sz|guld|st, mint valaha. Sokkal érdekesebbnek tal|lta a futurista festményre emlékeztető, egyetlen fókuszba összefutó t|jat, amelynek a pereme |lomszerűén elmosódott. Úgy érezte, kettév|gt|k a glóbuszt, és az a fele, amit l|t, több figyelmet érdemel, mint eddig gondolta. Megérkezett Brightwatersba, és lassú tempóban elgördült John Heskow h|za előtt. Heskow kocsija a kapu előtt |llt. Egy férfi éppen egy hatalmas cserép az|le|val lépett ki az üvegh|zból, s a kocsi felé cipelte. Azt|n fölbukkant a t|rsa, aki majd megszakadt egy s|rga vir|gokkal teli l|da alatt. Nah|t, milyen érdekes, gondolta Aspinella, ezek úgy néznek ki, mintha kiürítenék az üvegh|zat! Vajon miért? Amint fölkelhetett a beteg|gyból, m|r a kórh|zban nekil|tott, hogy mindent kiderítsen John Heskow-ról. Hordozható sz|mítógépe segítségével belépett a New York-

i gépj|rműnyilv|ntartóba, s pillanatok alatt kikereste Heskow rendsz|m|t, a rendsz|m alapj|n pedig gyerekj|ték volt megszereznie a fickó címét. De nem érte be ennyivel. R|kattintott a bűnügyi nyilv|ntartó adatb|zis|ra, s hamarosan megtudta, hogy John Heskow valódi neve Louis Ricci. Kissé meglepte, hogy olasz a gazember, pedig kiköpött németnek l|tszik azzal a tejfölös képével. Hi|ba keresgélt tov|bb, Heskow-nak nem volt priusza. Igaz, hogy zsarol|s és testi sértés gyanúj|val többször is letartóztatt|k, de egyszer sem ítélték el. Pedig nyilv|nvaló volt, hogy nem a vir|gaiból élt, méghozz| igen jól. Aspinella azért érdeklődött ilyen behatóan Heskow ir|nt, mert amint mag|hoz tért és gondolkozni tudott, rögtön r|jött, hogy senki m|s nem köphette be őt és Di Benedettót. Csak azt furcs|llotta, hogy a fickó odaadta nekik a pénzt. Azt a pénzt, amit a robban|s ut|n a kollég|k megtal|ltak n|la, s ami a belső vizsg|lat sor|n valahogy feledésbe merült. Nan|, gondolta dühösen. Nyilv|n riszteltek a disznók, azért nem feszegették, honnan sz|rmazik a félmillió! Elhat|rozta, hogy ha törik, ha szakad, lesz|mol John Heskow-val. Huszonnégy ór|val a Cilke elleni merénylet előtt Heskow a New York-i Kennedy repülőtérre hajtott, hogy felsz|lljon a Mexikóba induló gépre, s évekkel ezelőtt beszerzett hamis útleveleivel örökre eltűnjön a civiliz|lt vil|gból. Természetesen mindent jó előre kitervelt. Kiürítette az üvegh|zakat. Volt feleségét megkérte, hogy adja el a h|zat, a vétel|rat pedig tegye be a bankba, és abból fedezze fiuk egyetemi tanulm|nyait. Azt mondta az asszonynak, hogy két évre utazik el. A fi|nak is ugyanezt a mesét adta be a kedvenc kínai éttermében rendezett búcsúvacsor|n. B|r nem szívesen hazudott a gyereknek, nagyon jól tudta, hogy nincs m|s megold|s. Kor|n ért ki a repülőtérre. Két bőröndjét föladta a mexikói j|ratra. Úgy érezte, mindent becsomagolt, amire szüksége lehet. Kis tasakokban, sz|zas címletekben sz|zezer doll|rt ragasztott a testére, hogy ki legyen tapét|zva némi költőpénzzel, ha net|n v|ratlan kiad|sai akadn|nak. Ezenkívül csaknem ötmillió doll|rja volt a kajm|nszigeteki titkos banksz|ml|j|n. Megnyugtatta a biztos tudat, hogy h|l' istennek van mit a tejbe aprítania, hiszen élete h|tralévő részében aligha folyamodhat szoci|lis segélyért, b|rhov| veti is a sors… Büszkeséggel töltötte el, hogy mindig józan életet élt, és nem verte el a vagyon|t szerencsej|tékra, nőkre vagy m|s ostobas|gokra. A pultn|l megkapta a besz|llók|rty|j|t. Most m|r csak az aktat|sk|ja volt n|la, amelyben a hamis útlevelei lapultak. Kocsij|t a reptéri parkolóban hagyta, ahonnan majd a volt felesége fogja elvinni. Még legal|bb egy ór|t kellett agyonütnie az indul|sig. Kissé idegesítette, hogy hosszú idő óta először nincs n|la fegyver, de tudta, hogy mielőtt fölengedik a repülőgépre, |t kell mennie a fémdetektorral fölszerelt kapun. Azzal hessegette el a szorong|st, hogy Mexikóv|rosban élő ismerősei segítségével annyi revolvert v|s|rolhat, amennyit csak akar. Lassan múltak a percek. Újs|gokat vett a könyvesboltban, azt|n bement a termin|l presszój|ba. Megrakta a t|lc|j|t süteményekkel, rendelt egy csésze k|vét, és leült az egyik asztalk|hoz. Miközben a tejszínes epertort|t majszolta, |tlapozta az újs|gokat, b|r nemigen tudott odafigyelni arra, amit olvasott. Hirtelen észrevette, hogy valaki leült az asztal|hoz. Fölnézett, és Aspinella Washington nyomozót l|tta maga előtt. Mint mindenki, ő is szinte hipnózishoz hasonló, önkívületi |llapotban b|multa a fantasztikus, méregzöld szemkötőt. Egyszerűen nem tudta levenni róla a szemét. Érezte, hogy kihagy

a szívverése, és lassan úrr| lesz rajta a p|nik. Nem is emlékezett r|, hogy ez a veszélyes, kegyetlenségéről híres asszony ilyen lélegzetel|llítóan gyönyörű. – Hello, John! – üdvözölte mosolyogva Aspinella. – Egyszer sem l|togatott meg a kórh|zban, maga rossz fiú! Heskow a félelemtől m|r azt se tudta, fiú-e vagy l|ny, és komolyan vette a pirongat|st. – Tudja, nyomozó, hogy nem l|togathattam meg, de biztosíthatom, mélyen megrendített az önt ért szörnyű szerencsétlenség híre. – Ugyan, John, csak vicceltem! – nevetett Aspinella fülig érő sz|jjal. – De arra gondoltam, milyen jó lenne még egyszer elbeszélgetni mag|val, mielőtt fölsz|ll a repülőre. – Állok rendelkezésére – felelte készségesen Heskow. Sz|mított r|, hogy esetleg meg kell kennie valakit, és felkészült az efféle meglepetésekre. Tízezer doll|r lapult az aktat|sk|j|ban erre a célra. – Szívből örülök, hogy meggyógyult. Remekül néz ki! Nagyon aggódtam mag|ért! – Képzelem! – v|gta r| Aspinella kaj|nul. Ép szeme úgy csillogott, ak|r a préd|ra leső vad|szsólyomé. – Nagy k|r, hogy szegény Paul m|r nem lehet köztünk! Tudja, John, ő nemcsak a főnököm volt, hanem a legjobb bar|tom is. Heskow sajn|lkozva csóv|lta a fejét. – Szégyen, hogy egy ilyen kiv|ló nyomozónak így kellett meghalnia. Isten nyugosztalja! – mondta, s úgy tett, mintha égnek emelt tekintettel im|t rebegne az elhunyt lelki üdvéért. Aspinella mag|ban jót mulatott rajta, azt|n megkérdezte: – Ugye mag|nak nem kell megmutatnom az aranyjelvényemet? Igazolv|ny nélkül is tudja, ki vagyok, igaz? – Néh|ny m|sodperc hat|sszünet ut|n folytatta: – Szeretném, ha velem jönne abba a kis szob|ba, ahol a reptéri kihallgat|sokat szoktuk megejteni. Ne izguljon, mindössze néh|ny kérdést akarok föltenni mag|nak. Gyorsan v|laszol r|juk, és bőven eléri a mexikói j|ratot. – Ahogy óhajtja – mondta Heskow, és aktat|sk|j|t a hóna al| csapva föl|llt. – Meg ne prób|ljon lelépni, mert agyonlövöm! Furcsa módon fél szemmel sokkal jobban célzok, mint azelőtt! – figyelmeztette Aspinella, majd karon ragadta |ldozat|t, és fölkísérte a lépcsőn az emeletre, ahol a különböző légit|rsas|gok irod|i sorakoztak. Végigmentek a hosszú folyosón, s az asszony a saj|t kulcs|val kinyitotta az egyik ajtót. Heskow meglepetten torpant meg a hatalmas terem küszöbén. A fal mellett körös-körül legal|bb húsz monitort l|tott, amelyeket két egyenruh|s férfi figyelt. Szendvicset ettek és k|vét ittak, de egy pillanatra se vették le a szemüket a képernyőkről. Az ajtónyit|sra az egyik föl|llt. – Hello, Aspinella – mondta. – Mi újs|g? – Van egy kis mag|njellegű megbeszélnivalóm ezzel az úriemberrel. Jöjjön, z|rja r|nk a szoba ajtaj|t! – M|ris! – felelte a fickó készségesen. – Nem akarja, hogy egyikünk bemenjen mag|val? – Á, nem! Semmi szükség r|. Bar|ti csevegés lesz, semmi több – felelte mosolyogva Aspinella. – H|t persze! Ismerem én a maga bar|ti csevegéseit! – mondta a férfi nevetve, majd fürkésző pillant|ssal tetőtől talpig végigmérte Heskow-t. – L|ttam mag|t az egyik monitoron. A presszóban ült, a termin|lban. Tejszínhabos epertort|t evett. Igaz? – V|laszra sem v|rva a terem túlsó végében lévő ajtóhoz sietett, kinyitotta, azt|n amint Aspinella belépett a kis szob|ba Heskow-val, kívülről r|fordította a kulcsot. Heskow valamelyest megnyugodott. Úgy vélte, ha m|sok is tudnak a beszélgetésről, nem eshet baja, ez a két egyenruh|s nyilv|n közbelép, ha Aspinella net|n elragadtatja mag|t. Gyorsan körülnézett a szűk helyiségben, amelyben mindössze egy íróasztal, egy

kanapé és h|rom, kényelmesnek l|tszó karosszék |llt, a sarokban pedig hűtől|da, néh|ny papírpoh|rral. A rózsaszínre festett falat különféle típusú repülőgépek fotói díszítették. Aspinella intett Heskow-nak, hogy üljön le, ő pedig az íróasztal sark|ra telepedett, és onnan nézett le r|. – Ha lehet, minél előbb essünk túl rajta – szólalt meg kissé feszengve Heskow. – Musz|j elérnem a mexikói gépet. Aspinella nem v|laszolt. Előrehajolva kinyújtotta a kezét, kikapta az aktat|sk|t Heskow öléből, kinyitotta, és figyelmesen megvizsg|lta a tartalm|t, persze a bankóköteget is. Heskow arca megvonaglott. Az asszony éppen a hamis útleveleit lapozgatta, de azt|n mindent a helyére tett, és visszaadta neki a t|sk|t. – Maga nagyon okos fiú – mondta. – Tudta, hogy legfőbb ideje lelécelni. Kitől hallotta, hogy el akarom kapni? – Miért akarna elkapni? – kérdezett vissza Heskow most m|r jóval magabiztosabban, hiszen visszakapta a t|sk|j|t. Aspinella félrehúzta a szemkötőt, hogy jól l|tsszon a förtelmes, visszataszító kr|ter, de Heskow m|r annyi ocsm|nys|got l|tott életében, hogy arcizma se r|ndult. – Maga miatt vesztettem el a fél szememet! – sziszegte Aspinella gyilkos haraggal. – Csak maga köphetett be és csalhatott tőrbe minket, senki m|s! – Téved, nyomozó! Ön valami végzetes félreértés |ldozata! – mondta Heskow őszintén csengő hangon. Különös képessége volt a meggyőzéshez, és mindig ezt a hat|sos fegyvert vetette be, ha szorult a hurok. Mivel eddigi p|lyafut|sa sor|n sz|mtalanszor m|szott ki így a cs|v|ból, magabiztosan folytatta: – Gondoljon csak bele! Ha ilyesmire vetemedtem volna, akkor megtartom magamnak a pénzt. L|ssa be, hogy fölöslegesen fecsérli r|m a dr|ga idejét, nekem meg mindenképpen el kell érnem azt a gépet. – Kigombolta az ingét, letépte a mellére ragasztott egyik műanyag zacskót, és két köteg pénzt tett az íróasztalra. – Ez a mag|é, az aktat|sk|mban lévő tíz granddal együtt. Az összesen harmincezer. – Nah|t! – rikkantotta Aspinella. – Harminc grand! Nem mondom, szép pénz a fél szememért! Rendben van. De annak a gazembernek a nevét is tudni akarom, aki fölbérelte mag|t, hogy csapd|t |llítson nekünk. Heskow döntött. Tiszt|ban volt vele, hogy az az egyetlen esélye, ha eléri a mexikói gépet, azonkívül l|tta Aspinell|n, hogy nem blöfföl. Jó néh|ny megsz|llottat ismert a gyilkoss|gi csoportból, s érezte: ezt az asszonyt nem szabad al|becsülnie. – Higgye el, |lmomban sem jutott volna eszembe, hogy ez a fickó két ilyen magas rangú zsarut akar eltenni l|b alól – mondta. – Úgy tudtam, Astorre Viola azért küldte velem azt a pénzt, hogy azt|n elrejtőzhessen valahol, és ne szimatoljanak ut|na. Ez az igazs|g! – Jól van, tegyük fel – morogta Aspinella. – És az Astorre Viola elleni merényletre ki bérelte föl mag|t? – Paul nem mondta el? – kérdezte Heskow meglepetten. – Pedig ő tudta! Timmona Portella! Aspinella iszonyú dühbe gurult. Mélységesen felh|borította, hogy Paul nemcsak az |gyban volt haszn|lhatatlan, hanem r|ad|sul hazudott is. – Álljon fel! – förmedt r| Heskow-ra, és Heskow hirtelen megpillantotta a fegyvert az asszony kezében. Elfogta a rémület. Érezte, hogy kiveri a hideg veríték. Sok elvetemült gyilkos szemében l|tta m|r ezt a kérlelhetetlen elsz|nts|got, csakhogy azokban az esetekben nem ő volt az |ldozat. Eszébe jutott a titkos banksz|ml|n lévő ötmillió doll|rja. Úgy

gondolt r|, mint valami élőlényre, aki vagy ami vele együtt fog meghalni, hiszen rajta kívül senki nem tud róla, senki sem fog igényt tartani r|. – Ne! – ki|ltott fel rettegve, s igyekezett minél kisebbre összehúzni mag|t a karosszékben, de hi|ba. Aspinella a bal kezével durv|n megragadta, és a haj|n|l fogva fölr|ntotta. Jobbj|val Heskow nyak|hoz szorította a fegyvert, s m|sodpercnyi tétov|z|s nélkül meghúzta a ravaszt. A becsapódó lövedék előbb a levegőbe röpítette, azt|n a padlóhoz kente Heskow-t. Aspinella letérdelt a holttest mellé. Elégedetten szemlélte |ldozata tork|n a borzalmas, t|tongó sebet, de nem sok|ig gyönyörködött benne. Bokahevederéből előkapta a tartalék pisztoly|t, vill|mgyorsan Heskow kezébe nyomta és föl|llt. Hallotta, hogy kívülről fordul a kulcs a z|rban. A két egyenruh|s férfi fegyverrel a kézben berohant a szob|ba. – Le kellett lőnöm, nem volt m|s v|laszt|som – mondta nekik. – Előbb megprób|lt megvesztegetni, azt|n előr|ntotta a revolverét, és életveszélyesen megfenyegetett. Maguk hívj|k a mentőket, én meg beszólok a kapit|nys|gra, hogy küldjék ki a gyilkoss|gi csoportot. Ne nyúljanak semmihez, és egy pillanatra se tévesszenek szem elől! Timmona Portella m|snap éjjel megindította a t|mad|st Cilke h|za ellen. Georgette-et és Vaness|t az FBI a legnagyobb titokban m|r |tköltöztette egy szigorúan őrzött kaliforniai h|zba, amit az Iroda kifejezetten ilyen esetekre tartott fenn. Az igazgató utasít|s|ra Cilke a New York-i irod|ban tartózkodott. Az egész személyzet szolg|latban volt. Bill Boxtont kinevezték a különleges taktikai egység teljhatalmú parancsnok|v|, azzal a megbíz|ssal, hogy haladéktalanul |llítson csapd|t a t|madóknak Cilke h|za körül. Az igazgató nyomatékosan felhívta a figyelmét a szolg|lati szab|lyzat betart|s|ra. Közölte vele, hogy az Iroda semmilyen körülmények között nem rendezhet vérfürdőt, és nem adhat okot a polg|rjogi szervezeteknek egy újabb tiltakozó felvonul|sra, teh|t az FBI emberei csak akkor nyithatnak tüzet, ha fegyveres t|mad|s éri őket, és minden lehetőséget meg kell adni a t|madóknak, hogy megadhass|k magukat. Kurt Cilke az igazgató kor|bbi utasít|sa értelmében csak az akció megtervezésében vehetett részt. Irod|j|ban tal|lkozott Boxtonnal meg a különleges taktikai egység időközben befutott parancsnok|val. A viszonylag fiatal, harmincöt év körüli, mark|ns arcú alezredest Stesaknak hívt|k. Kemény von|sain l|tszott, hogy szigorúan kord|ban tartja az embereit, s a legkisebb kih|g|st sem tűri el. Kiejtése el|rulta, hogy a Harvardon végzett. – Mindkettőtöktől elv|rom és megkövetelem, hogy az akció folyam|n az első perctől az utolsóig tarts|tok velem a kapcsolatot, és a legapróbb részletekről is t|jékoztassatok – közölte Cilke. – A szolg|lati szab|lyzatot pedig mindenki köteles szó szerint betartani! – Ne izgulj – nyugtatta meg Boxton. – Sz|z emberünk van a terepen, akkora tűzerővel, hogy az messze felülmúlja az övékét. Meg fogj|k adni magukat. – Nekem is van sz|z emberem, akik azt a parancsot kapt|k, hogy építsék ki az előretolt |ll|sokat a h|z környékén – jegyezte meg halkan Stesak. – A fiúk beengedik a gazembereket, de visszaút m|r nem lesz. Minden négyzetcentimétert ellenőrzünk. – Jól van – bólintott Cilke. – Amint elfogj|tok a disznókat, azonnal sz|llíts|tok őket New Yorkba. Itt, a központban lesz a kihallgat|s. Az igazgató nem engedélyezte, hogy én is jelen legyek, de mindenről tudni akarok, amilyen gyorsan csak lehet. – És mi lesz, ha net|n hiba csúszik a sz|mít|sunkba? – kérdezte Stesak. – Előfordulhat, hogy meg kell ölnünk őket. – Akkor belső vizsg|lat indul az ügyben, és az igazgató nagyon elégedetlen lesz – felelte Cilke, majd némi töprengés ut|n hozz|tette: – Szerintem sokkal valószínűbb,

hogy élve kapj|tok el, és gyilkoss|gi kísérlet alapos gyanúj|val letartóztatj|tok őket, de azt|n óvadék ellenében szabadl|bra kerülnek, és meg se |llnak Dél-Amerik|ig, úgyhogy bottal üthetjük a nyomukat. Teh|t mindössze néh|ny napunk van a kihallgat|sra. Boxton tudta, miféle kihallgat|s v|r azokra, akik egy FBI-ügynök életére törnek, és elmosolyodott. Stesak Cilke-hez fordulva megjegyezte: – Azt hiszem, nem örülnél, ha lelécelnének. – Nem h|t! R|cs mögött akarom l|tni a mocskokat! – v|gta r| Cilke. – Csakhogy az igazgatónak a politikai bonyodalmak miatt f|j a feje. Mindig kínos, ha gyilkoss|gi kísérletben való közreműködés miatt kell b|rkinek a kiadat|s|t kérni. – Értem – mondta Stesak. – Szóval meg van kötve a kezed. – Igen – felelte Cilke. – Micsoda szégyen, hogy merényletet kísérelhetnek meg egy szövetségi ügynök ellen, és ha szerencséjük van, a hajuk sz|la se görbül meg érte – jegyezte meg halkan Bill Boxton, mintha csak mag|ban morfondírozna. Stesak mosolyogva, kaj|nul csillogó szemmel nézett a két ügynökre, mintha a gondolataikban olvasna. – A tisztelt kolléga urak nyitott kapukat döngetnek – közölte. – Egyébként az efféle akciók sor|n mindig hiba szokott csúszni a sz|mít|sba. Akinek fegyver van a kezében, rendszerint azt hiszi, hogy őt nem fogja a golyó. Hi|ba, az emberi természet m|r csak ilyen. Sosem fogom megérteni. Aznap éjjel Boxton elkísérte Stesakot New Jerseybe, s együtt mentek ki a Cilke h|za körül kijelölt hadműveleti területre. A h|zban égve hagyt|k a villanyt, mintha otthon lenne valaki. A kapu előtt parkoló h|rom kocsival megprób|lt|k azt a l|tszatot kelteni, hogy a Cilke és csal|dja védelmére kivezényelt őrök is a közelben vannak. A kocsik alv|z|ra bomb|t szereltek, amelyek abban a pillanatban robbantak, amint valaki elfordította a slusszkulcsot. Boxton hi|ba meresztette a szemét, senkit sem l|tott. – Hol a fenében van az a sz|z ember, akikről az irod|ban beszéltél? – kérdezte Stesaktól. Stesak elégedetten elmosolyodott. – Ugye, milyen remekül |lc|zz|k magukat a fiúk? Pedig mind itt vannak, mégis hi|ba keresed őket! M|r elfoglalt|k a helyüket, ahonnan szükség esetén tüzelni fognak. Ha a t|madók befutnak, a sr|cok hermetikusan lez|rj|k mögöttük az utat. Nem menekülhetnek a patk|nyok! Boxton a h|ztól körülbelül ötvenméternyire kiépített parancsnoki poszton is Stesak mellett maradt. Velük volt a terepszínű egyenruh|t viselő, sötétbarn|ra és sötétzöldre sminkelt, négy főből |lló kommunik|ciós egység is. Boxton csak a szolg|lati revolverét hozta mag|val, s döbbenten meredt a többiek gépfegyvereire. – Téged nem akarlak tűzközelben l|tni – jelentette ki ellentmond|st nem tűrő hangon Stesak. – Az ócska kis szolg|lati pisztolyoddal ilyen helyzetben úgysem mész semmire. – Miért? – kérdezte Boxton. – Egész életemben arra v|rtam, hogy rosszfiúkra lövöldözhessek! Stesak nagyot nevetett. – Ne is |br|ndozz róla, hogy ma éjjel meghúzhatod a ravaszt! Az én egységemet törvényerejű elnöki rendelet védi mindenfajta bírós|gi felelősségre von|ssal és bűnv|di elj|r|ssal szemben, r|d azonban ez nem vonatkozik. – De én vagyok a parancsnok! – hőbörgött Boxton. – Az akció megkezdésének pillanat|tól m|r nem! – v|gta r| pimasz mosollyal Stesak. – Amint beindul a hadművelet, én veszem |t a teljhatalmú parancsnoks|got, és én mondom meg, mi történjék a terepen. Még az igazgató se bír|lhatja felül a döntéseimet.

Jó ideig szótlanul v|rakoztak a sötétben. Boxton az ór|j|ra pillantott. Az egyik híradós hirtelen odasúgta Stesaknak: – Öt kocsi tart a h|z felé. Mindegyikben négy fegyveres ül. A fiúk lez|rt|k mögöttük az utat. Körülbelül öt perc múlva érnek ide. Stesak föltette infravörös szemüvegét, hogy a sötétben is l|sson. – Oké – mondta halkan. – Add le a drótot a többieknek. Készüljenek! De csak akkor nyissanak tüzet, ha r|juk lőnek, vagy ha tűzparancsot adok. Tov|bb v|rakoztak. Hirtelen öt kocsi sz|guldott be a kocsifelhajtóra, és csikorogva fékezett. A fegyveresek vill|mgyorsan kiugr|ltak. Egyikük azonnal gyújtóbomb|t dobott Cilke h|z|ra. Betört egy ablak, s a szob|ban fellobbant a tűz. V|ratlanul éles, vakítóan fehér reflektorfény vil|gította meg az egész területet. A húsz t|madó mozdulatlann| dermedt. Ugyanebben a pillanatban felberregett a magasban egy helikopter, és bömbölni kezdtek a hangszórók az éjszak|ban: – Figyelem! Itt az FBI! Adj|k meg magukat! Azonnal dobj|k el a fegyvert, és hasaljanak a földre! A csapd|ba esett t|madók k|pr|zó szemmel, bénultan |lltak a fény|rban. Boxton megkönnyebbülve l|tta, hogy eszük |g|ban sincs ellen|llni. Azt hitte, vége az akciónak. Megdöbbent, amikor Stesak fölemelte a géppusk|j|t, célzott, és megeresztett egy hosszú sorozatot. A t|madók azonnal viszonozt|k a tüzet. Boxton dermedten hallgatta a fülsiketítő fegyverropog|st, amely végigsöpört a kocsifelhajtón, és valós|ggal lekasz|lta az ellenfelet. Az egyik kocsi, amelyre bomb|t szereltek, iszonyú robajjal repült a levegőbe. A h|z és környéke úgy nézett ki, mintha mindent ólomhurrik|n pusztított volna el. A többi kocsi kilyukadt gumikkal, szit|v| lőve, az alv|z|n hasalt a puszta földön. A golyóz|portól még a dukkó is lepattogzott róluk. Mindenütt vértócs|k éktelenkedtek, s a t|madók úgy hevertek szanaszét, ak|r a degeszre tömött szennyeszs|kok. Boxtont megrendítette a szörnyű l|tv|ny. – Meg se v|rtad, hogy megadj|k magukat! Esélyük se volt r|, mert rögtön tüzet nyitott|l! – förmedt r| felh|borodva Stesakra. – Ezt beleírom a jelentésembe! – Nekem m|s a véleményem – közölte Stesak fölényes, tenyérbe m|szó mosollyal. – Amint eldobt|k a gyújtóbomb|t, kimerítették a gyilkoss|gi kísérlet valamennyi kritérium|t. Nem tehettem kock|ra az embereim életét. Az én jelentésemben ez fog szerepelni. És külön hangsúlyozom, hogy először ők nyitottak tüzet. – Én meg azt fogom hangsúlyozni, hogy nem! – v|gta r| Boxton. – Nah|t! Igaz|n? – kérdezte gúnyos vigyorral Stesak. – Te tényleg azt hiszed, hogy az igazgató kív|ncsi lesz a jelentésedre? Hiszen örökre el|stad magad n|la! – De téged is úgy seggbe fog rúgni, hogy elsz|llsz, mert nem teljesítetted a parancs|t! – felelte felpaprik|zva Boxton. – Együtt repülünk! – Nem hiszem – csóv|lta a fejét Stesak. – Én vagyok a különleges taktikai egység parancsnoka, és akció közben senki sem bír|lhatja felül a döntéseimet. Ha bevetnek, a bűnözőknek annyi. Nem akarom, hogy azt higgyék, élve megússz|k, ha meg mernek t|madni egy szövetségi ügynököt. Ez az igazs|g. Ha nem tetszik, elmehetsz a francba az igazgatóval együtt! – Húsz ember halt meg! – szörnyülködött Boxton, aki még mindig nem tudta feldolgozni a történteket. – Örüljenek neki, hogy nem maradtak életben! – jelentette ki Stesak. – Te meg Cilke úgyis azt akart|tok, hogy kinyírjam őket, csak nem mertetek nyíltan előhozakodni vele, mert nincs vér a puc|tokban! Ink|bb a nyakamba varrn|tok a balhét! Boxton nem v|laszolt. Tudta, hogy Stesaknak igaza van.

Kurt Cilke-nek ismét tal|lkoznia kellett az igazgatóval. Mielőtt elutazott Washingtonba, gondosan |tnézte a jegyzeteit, és rövid v|zlatot készített mag|nak mindarról, amit feltétlenül el akar mondani. A h|za ellen indított t|mad|s körülményeiről szóló részletes jelentését is mag|val vitte. Mint mindig, Bill Boxton most is elkísérte, |m ezúttal az igazgató kifejezett kív|ns|g|ra. Az igazgatói irod|ban elhelyezett sz|mtalan monitoron a különböző helyi FBIkirendeltségek jelentései futottak az éppen aktu|lis ügyekről, akciókról. Amikor a két ügynök belépett, az igazgató föl|llt, a tőle megszokott udvariass|ggal kezet fogott velük, és hellyel kín|lta őket, b|r Boxtont hűvös, tartózkodó pillant|ssal mérte végig. A megbeszélésre két helyettesét is meghívta. – Üdvözlöm az urakat – mondta, s rögtön a t|rgyra tért. – Azért kérettem ide önöket, mert tiszt|znunk kell ezt az ügyet, és egyszer s mindenkorra rendet kell teremtenünk. Nem tűrhetjük, hogy egy ilyen szörnyűség megfelelő v|lasz nélkül maradjon. Minden erőforr|sunkat be kell vetnünk, hogy soha többé ne fordulhasson elő ehhez hasonló gyal|zat. Cilke ügynök, először is meg kell kérdeznem, hogy hivatalban marad-e vagy visszavonul. – Maradok – felelte Cilke. Az igazgató most Boxtonhoz fordult. Sov|ny, arisztokratikus arc|ról sug|rzott a kérlelhetetlen szigorús|g. – Boxton ügynök, ön volt a teljhatalmú parancsnok. Magyar|zatot kérek, hogyan történhetett meg, hogy valamennyi t|madó a helyszínen életét vesztette, és ennek következtében nincs kit kihallgatnunk. Ki adott tűzparancsot? Ön? És ha igen, milyen meggondol|sból? Boxton kihúzta mag|t a karosszékében. – Uram, a t|madók gyújtóbomb|t dobtak a h|zra, teh|t tüzet nyitottak – mondta. – Nem volt m|s v|laszt|sunk. Az igazgató felsóhajtott. Egyik helyettese gúnyosan felmordult. – Stesak alezredes az egyik legtehetségesebb emberünk, de hajlamos r|, hogy túlz|sokba essen – jelentette ki az igazgató. – Megprób|lt legal|bb egyetlen embert élve elfogni? – Uram, az egész mindössze két percig tartott – magyar|zta Boxton. – Stesak ügyes taktikus, és a terepen azt tette, amit az adott helyzetben jónak l|tott. – Értem – bólintott az igazgató. – Nos, a média és a közvélemény egyelőre nem fújta föl az ügyet, de meg kell mondanom, hogy önök szerintem vérfürdőt rendeztek. – Azt bizony! – helyeselt az egyik helyettese. – De most m|r mindegy, tudom|sul kell vennünk – folytatta az igazgató. – Cilke ügynök, van valami terve arra nézve, hogy most mitévők legyünk? Cilke-et kis híj|n kihozta a sodr|ból a fejesek bír|lata, de összeszedte mag|t, és nyugodtan v|laszolt. – Vezényeljen |t sz|z embert a New York-i irod|hoz, uram. Ezenkívül haladéktalanul kérvényezze az Aprile-bankok teljes |tvil|gít|s|t. Minden apró részletet ki akarok deríteni mindazoknak a múltj|ról és jelenlegi tevékenységéről, akiknek közük lehet ehhez az ügyhöz. – Nem érzi úgy, hogy h|l|val tartozik Astorre Viol|nak, amiért megmentette az ön és a csal|dja életét? – kérdezte az igazgató. – Nem! – v|gta r| pillanatnyi haboz|s nélkül Cilke. – Ahhoz, hogy hiteles képet alkothasson ezekről az emberekről, ismernie kell őket, uram. Jól bev|lt módszerük, hogy előbb bajba kevernek valakit, azt|n jönnek és felaj|nlj|k a segítségüket, hogy az illető úgy érezze, h|l|val tartozik nekik. Szak|llas trükk. – Ne felejtse el, hogy az egyik legfontosabb célunk az Aprile-bankok |llami kisaj|tít|sa – figyelmeztette az igazgató. – Nemcsak azért kell megszereznünk őket, mert

így több milli|rdot fordíthatunk a bűnüldözésre, hanem azért is, mert Portella és a t|rsai a bankokban akarj|k tiszt|ra mosni a drogkereskedelemből sz|rmazó piszkos pénzüket. Ha le tudjuk leplezni őket, az egész band|t r|cs mögé juttathatjuk. Egyszóval glob|lisan kell szemlélnünk ezt a problém|t, és körültekintően kell elj|rnunk. Jelenleg az a helyzet, hogy Astorre Viola nem hajlandó eladni a bankokat, és emiatt a szindik|tus megprób|lja eltenni l|b alól, |m ez mindeddig nem sikerült. Tudom|sunkra jutott, hogy nyomtalanul eltűnt az a két bérgyilkos, aki Don Aprilét megölte, a New York-i rendőrség két nyomozój|nak a kocsij|ban pedig bomba robbant. Di Benedetto főfelügyelő meghalt, a helyettese súlyos sérüléseket szenvedett. – Astorre ravasz, mint a róka, és nagyon vigy|z, hogy ne lehessen elkapni – mondta Cilke. – Nem vesz részt sötét üzletekben, teh|t semmit sem varrhatunk a nyak|ba. Viszont lehetséges, hogy a szindik|tus meg tud szabadulni tőle, és ha m|r nem lesz útban, a Don gyermekei nyilv|n eladj|k a bankokat Portell|nak meg a t|rsainak. Biztos vagyok benne, hogy egy-két éven belül sikerül lelepleznünk őket. A korm|nyzati bűnüldöző szervek sz|m|ra nem voltak szokatlanok a hosszúra nyúló meccsek, különösen akkor, ha a drogb|rók ellen j|tszottak, de minden ilyen esetben hagyniuk kellett, hogy az ellenfél elkövesse azokat a bűncselekményeket, amelyek alapj|n azt|n lecsaphattak r|. – Jól van, prób|ljuk meg – egyezett bele az igazgató. – M|skor is előfordult m|r, hogy évekig v|rtunk a megfelelő pillanatra. De ez semmiképpen sem jelenti azt, Cilke ügynök, hogy szabad kezet adhat Portell|nak. – Természetesen, uram. Magam is így gondoltam – mondta Cilke. A többi jelenlévőhöz hasonlóan ő is nagyon jól tudta, hogy a megbeszélésről hangfelvétel készül, és minden elhangzott szó jegyzőkönyvbe kerül. – Sz|z embert nem vezényelhetek |t New Yorkba, de ötvenet szívesen adok – közölte az igazgató. – És haladéktalanul kérvényezem a bankok teljes |tvil|gít|s|t. Remélem, sikerül kimozdítanunk az ügyet a holtpontról. – M|r jó néh|nyszor |tvil|gítottuk őket, de hi|ba. A könyvvizsg|lók semmit sem tal|ltak – jegyezte meg az egyik igazgatóhelyettes. – Jó esélyünk van r|, hogy ezúttal sikerrel j|runk – mondta Cilke. – Astorre nem bank|r, teh|t b|rmikor hib|zhat. – Igen – bólintott az igazgató. – Az ügyészségnek egyetlen apró botl|s is elég. Bolh|ból is lehet elef|ntot csin|lni. New Yorkba visszatérve Cilke leült Boxtonnal és Stesakkal, hogy megbeszélje velük a tov|bbi teendőket. – A washingtoni központtól ötven embert kapunk a h|zam elleni t|mad|s kivizsg|l|s|ra – mondta. – Nagyon óvatosnak kell lennünk. Mindent nyomozzatok ki Astorre Viol|ról. A legapróbb részlet is fontos lehet. Föl akarom deríteni a két nyomozó elleni merénylet körülményeit. Ha musz|j, nyakig belem|szom az ügybe. Tudnom kell, pontosan hogyan tűntek el a Sturzo fivérek, és mit művel a szindik|tus a h|tunk mögött. Elsősorban Astorre Viol|ra és Aspinella Washingtonra koncentr|ljatok. Köztudott, hogy a nyomozó szívesen fogad el kenőpénzt, azonkívül brut|lis, mint egy vad|llat. Azt mondj|k, kifejezetten élvezi a kényszervallat|st. A robbant|sról meg a helyszínen tal|lt félmillió doll|rról előadott meséje pedig több ponton is gyanús, szerintem mindenképpen érdemes megpiszk|lni. – És mi legyen Tulipp|val? – kérdezte Boxton. – B|rmikor elhagyhatja az orsz|got, azt|n bottal üthetjük a nyom|t.

– Tulippa pillanatnyilag a vidéki v|rosokat j|rja, mindenütt a k|bítószerek legaliz|l|sa mellett agit|l, és persze egy füst alatt begyűjti a j|randós|g|t a nagyv|llalatoktól is – v|laszolta Cilke. – Ennek alapj|n nem tudjuk letartóztatni? – kérdezte Stesak. – Sajnos nem – felelte Cilke. – Törvényesen bejegyzett biztosítót|rsas|ga van, és emberrabl|s elleni biztosít|st köt a dél-amerikai le|nyv|llalatokkal rendelkező cégekkel. Elképzelhető, hogy össze tudn|nk kaparni valami bizonyítékot ellene, de az érintett üzletemberek tiltakozn|nak, ha beperelnénk, elvégre Tulippa szavatolja a külföldön dolgozó vezető beoszt|sú tisztviselőik biztons|g|t. Szóval őt egyelőre hagyjuk békén. Portella viszont itt van, és nincs hov| mennie. Stesak kezdte érteni, mire megy ki a j|ték. – Vagyis hogy szól az adott esetre vonatkozó szolg|lati szab|lyzat? – kérdezte kaj|n mosollyal. Cilke úgy tett, mintha a gunyoros felhang elkerülte volna a figyelmét. – Az igazgató a következőképpen rendelkezett: nem lehet több mész|rl|s, de mindenki fokozottan ügyeljen a saj|t biztons|g|ra, és ha kell, védje meg mag|t. Különösen Astorréval szemben – felelte szemrebbenés nélkül. – Ha nem tévedek, kevésbé finoman fogalmazva ez azt jelenti, hogy tőlünk ki is nyírhatj|k Astorrét, a kisujjunkat se fogjuk megmozdítani érte, sőt ha úgy alakul, ak|r mi is végezhetünk vele – mondta Stesak. Cilke elj|tszotta, hogy gondolkodóba ejti ez a lehetőség. – Ha szükséges, akkor igen – felelte végül. Mindössze egy hét telt el, és a szövetségi könyvvizsg|lók elözönlötték az Aprilebankokat. Amint megkezdődött a teljes |tvil|gít|s, Cilke személyesen kereste föl Mr. Pryort az irod|j|ban. Udvariasan kezet nyújtott, majd ny|jas mosollyal közölte: – Mindig szívesen tal|lkozom olyan úriemberekkel, akiket feltehetőleg börtönbe kell küldenem. Azért b|torkodom zavarni, hogy megérdeklődjem, vajon hajlandó-e nekünk segíteni. Amennyiben igen, még időben |t|llíthatja a v|ltót, és lesz|llhat a vonatról. Mr. Pryor bar|ts|gosan mosolygott vissza a n|la jóval fiatalabb ügynökre. – Valóban így gondolja? – kérdezte, majd úgy tett, mintha alaposan megfontoln| az aj|nlatot, végül kijelentette: – Csak az a helyzet, hogy sajnos rossz v|g|nyra tévedt, uram. Én ugyanis az Egyesült Államokban és a nemzetközi viszonylatban hat|lyos törvényeket szigorúan betartva, kifog|stalanul vezetem ezeket a bankokat. Efelől biztosíthatom. – Ezt örömmel hallom – mondta Cilke. – Mindenesetre nem |rt, ha tudja, hogy éppen a múltbeli tevékenységét vizsg|lom, csakúgy, mint a többiekét. És szívből remélem, hogy valamennyien teljesen tiszt|k. Különösen a Sturzo fivérek keltették fel az érdeklődésemet. – Mindny|jan makul|tlanok vagyunk – v|gta r| haboz|s nélkül Mr. Pryor. Amint Cilke kitette a l|b|t, a bank|r nagyot fújva h|tradőlt a karosszékében, és gondolkodóba esett. Úgy érezte, riasztóv| v|lt a helyzet, hiszen bel|thatatlan következményei lesznek, ha a szövetségiek net|n Rosie nyom|ra akadnak. Milyen k|r a kicsikéért, merengett, és szomorúan felsóhajtott. Tudta, hogy kénytelen lesz haladéktalanul a tettek mezejére lépni, nehogy szegény kisl|ny meggondolatlanul kifecsegjen valamit. Amikor Cilke értesítette Nicole-t, hogy m|snap Astorréval együtt v|rja az irod|j|ban,

még mindig nem értette igaz|n Astorre jellemét, de nem is akarta. Beérte annyival, hogy mélységesen megvetette, mint mindazokat, akik megszegik a törvényt. Fogalma sem volt róla, mi vezérel egy vérbeli maffiózót. Astorre a régi tradíció odaadó híve volt. Hűséges emberei nemcsak karizmatikus személyiségéért szerették, hanem azért is, mert mindennél többre becsülte a tisztességet, a becsületet. Tudta, hogy a vérbeli maffiózó erős akaratú, és nem nyugszik, amíg bosszút nem |ll a személyét vagy az |ltala vezetett cosc|t ért sérelemért. Ereje, hatalma abban rejlik, hogy nem veti al| mag|t sem egy m|sik ember, sem egy korm|nyzati ügynökség akarat|nak. Úgy érezte, az ő akarata mindenekfölött való; az igazs|g az, amit ő annak tart. Cilke és csal|dja életét megmentette ugyan, de ezt jellemhib|nak tekintette. Mégis elment Nicole-lal az ügynök irod|j|ba, mert valami köszönetfélére sz|mított, s azt hitte, valamelyest enyhült Cilke gyűlölete. M|r az ajtóban kiderült, hogy az FBI alaposan felkészült a fogad|sukra. Mielőtt beléptek Cilke irod|j|ba, két fegyveres biztons|gi őr mindkettőjüket megmotozta. Cilke az íróasztala mögött |llva, rideg, ellenséges pillant|ssal mérte végig őket. Az udvariass|g legcsekélyebb jele nélkül intett, hogy üljenek le. Az egyik őr kívülről r|juk z|rta az ajtót, és az ügynök utasít|s|ra a közelben maradt. – Felveszi a beszélgetést? – kérdezte Nicole. – Igen – felelte Cilke. – Nemcsak hangszalagra, hanem videóra is. Nem akarom, hogy félreértsék a helyzetet. – Egy pillanatra elhallgatott, azt|n folytatta: – Tudniuk kell, hogy semmi sem v|ltozott. Tov|bbra is al|való söpredéknek tartom magukat, és nem fogom eltűrni, hogy szabadon éljenek ebben az orsz|gban. Nem veszem be sem a Donról szóló meséket, sem azt a sztorit, amit az ismeretlen inform|torról adtak elő. Szerintem maguk főzték ki az egészet, azt|n el|rult|k a saj|t bűnt|rsukat, hogy kesztyűs kézzel b|njak magukkal, és enyhébb elbír|l|sban részesüljenek. Csakhogy én megvetem az efféle trükköket. Astorrét megdöbbentette, milyen közel j|r az ügynök az igazs|ghoz. Életében először tisztelettel nézett r|, ugyanakkor úgy érezte, Cilke mélyen megsértette. Nem is értette, miféle ember az olyan, aki szemernyi tiszteletet sem tanúsít élete és csal|dja megmentője ir|nt. Különös ellentmond|s, gondolta, és elmosolyodott. – Nyilv|n jót mulat a dolgon! – förmedt r| Cilke. – Örül, hogy remekül sikerült a tréfa. De garant|lom, hogy hamarosan nem lesz kedve örülni! Pillanatokon belül letörlöm azt a pimasz mosolyt a képéről! Nicole-hoz fordult. – Az Iroda a leghat|rozottabban megköveteli, hogy haladéktalanul közölje, valój|ban milyen körülmények között szerezték a h|zam elleni t|mad|sról szóló inform|ciót. Nem arra a dajkamesére vagyok kív|ncsi, amit az unokaöccsétől m|r hallottam. Egyébként meglep az ügyben tanúsított viselkedése, ügyvédnő. Komolyan fontolgatom, hogy bűnsegédi bűnrészesség miatt fogok v|dat emeltetni ön ellen. Nicole nem ijedt meg a fenyegetéstől; megszokta az ilyesmit. – Megprób|lhatja, de azt tan|csolom, hogy előbb beszélje meg a főnökével – v|laszolta higgadtan. – Kitől tudt|k meg, hogy t|mad|st terveznek a h|zam ellen? – kérdezte ismét Cilke. – A valódi inform|tor nevét akarom hallani! Astorre v|llat vont. – M|r mindent elmondtunk, amit az illetőről tudunk. Eszi, nem eszi, nem kap m|st. – Dehogynem! – v|gta r| Cilke. – Tiszt|zzunk valamit! Sz|momra maga is ugyanolyan szemét alak, mint a többi. Közönséges gyilkos, semmi m|s. Tudom, hogy maga robbantotta föl Di Benedettót és Aspinella Washingtont. A Los Angeles-i Sturzo

fivérek rejtélyes eltűnése ügyében most folytatjuk a nyomoz|st. Minden arra utal, hogy a maga keze volt a dologban. Portella h|rom emberét is maga ölte meg, és maga rabolta el Portella öccsét is. Nem sz|llunk le mag|ról, előbb-utóbb úgyis elkapjuk, és azt a pillanatot megemlegeti! Astorre most először kezdte elveszteni az önuralm|t, s egy pillanatra félrecsúszott a ny|jas, bar|ts|gos fiatalember |larca, amely mögé eddig nem lehetett bel|tni. Észrevette, hogy Nicole a szeme sark|ból elszörnyedve, ugyanakkor sajn|lkozva sandít r|. Úgy érezte, legfőbb ideje kifújni a mérgét, nehogy felrobbanjon. – Sem szívességet, sem jóindulatot, sem kivételes elb|n|st nem v|rok öntől – mondta metsző hangon Cilke-nek. – Hiszen ön azt sem tudja, mi f|n terem a tisztesség, a becsület! Megmentettem a felesége meg a l|nya életét. Nélkülem m|r a temetőben lennének. Ön pedig mit tesz? Idehívat, és egyfolyt|ban sérteget. A felesége és a l|nya azért van még életben, mert időben figyelmeztettem önt a veszélyre. Legal|bb ezért tanúsíthatna némi tiszteletet ir|ntam! Cilke vill|mló szemmel meredt r|. – Még hogy tiszteletet! Eszemben sincs! – hördült fel, és l|tszott rajta, hogy iszonyúan dühös, amiért h|l|val tartozik Astorrénak. Astorre föl|llt, és t|vozni akart az irod|ból, de az egyik biztons|gi őr rögtön megragadta, és goromb|n visszalökte a karosszékbe. – Ha nem beszél, elviselhetetlenné teszem az életét! – fenyegetőzött Cilke. Astorre ismét v|llat vont. – Tegyen, amit akar. De mondok önnek valamit. Tudom, hogy segített eltenni l|b alól Don Aprilét, méghozz| azért, mert az FBI meg akarja kaparintani a bankokat. A nagyb|ty|mnak puszt|n ezért kellett meghalnia! Az irod|ban tartózkodó két biztons|gi ember egyszerre indult Astorre felé, de Cilke egyetlen intéssel meg|lljt parancsolt nekik. – Azt is tudom – folytatta Astorre –, hogy ön véget vethet a csal|dom elleni t|mad|soknak. Önt teszem felelőssé, ha b|rmelyik rokonommal történik valami. A szoba túlsó végében üldögélő Bill Boxton fölnézett, és lassan, vontatottan megkérdezte: – Ön fenyegetni merészel egy szövetségi ügynököt? Nicole gyorsan közbev|gott: – Nem, dehogy, szó sincs róla! Az unokaöcsém mindössze Mr. Cilke segítségét kéri! Cilke valamelyest lehiggadt. – Aha! Most m|r értem! Szóval mindez az im|dott Don Aprile miatt történt – jegyezte meg gúnyosan. – Úgy l|tszik, nem olvasta a dossziét, amit elküldtem Nicole-nak. Pedig jól tette volna, mert akkor tudn|, hogy az édesapj|t ez a kiv|ló, rajong|sig szeretett Don Aprile ölte meg, amikor maga mindössze h|roméves volt. Astorre arca megvonaglott. Nicole-ra nézett, és megkérdezte: – Ez volt az a rész, amit kihúzt|l a szövegből? Nicole bólintott. – Nem hittem el, hogy igaz, ezért húztam ki. Úgy gondoltam, jobb, ha nem tudsz róla. Ha igaz lett volna, akkor is ugyanezt teszem. Csak f|jdalmat okozott volna neked. Astorréval tót|gast |llt a szoba. Szédülni kezdett, de óri|si erőfeszítéssel megprób|lt uralkodni mag|n. – Most m|r mindegy. Úgysem v|ltoztat semmin – mondta. Nicole Cilke-hez fordult. – Most, hogy m|r minden vil|gos, elmehetünk végre? Az erős testalkatú, jól megtermett ügynök kilépett az íróasztal mögül, odament Astorréhoz, és j|tékosan képen legyintette. Legal|bb annyira meglepődött, mint maga Astorre, mert ilyesmi még sosem fordult elő vele. A nyaklevessel a megvetését akarta kifejezésre juttatni, amely mögött feneketlen gyűlölet rejtőzött. R|jött, hogy Astorre nélkül m|r valóban nem élne a csal|dja, és ezt soha nem fogja elfelejteni ennek a

gazembernek. Ami Astorrét illeti, ő meg se moccant. Mereven Cilke szemébe nézett, és pontosan tudta, mit érez az ügynök. A kellemetlen kihallgat|s ut|n Astorre hazavitte Nicole-t, és ő is fölment az asszony lak|s|ra. Nicole sz|mtalan apró gesztussal prób|lta kifejezésre juttatni, mennyire együtt érez vele ebben a megal|zó helyzetben, |m a részvét csak olaj volt | tűzre, Astorre még jobban dühbe gurult tőle. Nicole könnyű ebédet készített, azt|n sikerült r|beszélnie unokaöccsét, hogy dőljön le a h|lószob|ban, és szundítson egyet. Astorre egyszer csak arra riadt, hogy az asszony mellé fekszik és hozz|simul. Eltolta mag|tól, majd kisv|rtatva megszólalt: – Hallottad, mit mondott rólam Cilke. Mit akarsz egy ilyen alaktól, mint én? – Egyetlen szav|t se hiszem el, és az sem lehet igaz, amit abban az |tkozott dossziéban olvastam – felelte Nicole. – Különben is úgy érzem, még mindig szeretlek. – Nem mehetünk vissza a múltba, szívem – mondta gyöngéden Astorre. – M|r nem vagyunk gyerekek. Mindketten nagyon megv|ltoztunk. Hosszasan hallgattak, majd Astorre |lmosan megkérdezte: – Mit gondolsz, igaz lehet, amit Cilke a fejemhez v|gott? El tudod képzelni, hogy tényleg a Don ölte meg az ap|mat? M|snap Astorre Mr. Pryorral Chicagóba utazott, hogy megbeszélje a tov|bbi teendőket Benito Craxxival. Előbb besz|molt Craxxinak a New Yorkban történtekről, azt|n megkérdezte tőle: – Igaz, hogy Don Aprile ölte meg az édesap|mat? Craxxi elengedte a füle mellett a kérdést. – Volt valami közöd a Cilke elleni merénylethez? Te sugalmaztad, hogy tegyék el l|b alól az egész csal|dot? – faggatta a fiatalembert. – Nem – hazudta Astorre szemrebbenés nélkül. Nem akarta, hogy b|rki belel|sson a k|rty|iba, és azt is tudta, hogy a két öregúr nem helyeselné a dolgot. – De megmentetted az életüket – jelentette ki Craxxi. – Vajon miért? Astorre újabb hazugs|gra kényszerült, nehogy kiderüljön, milyen szentiment|lis. Képtelen volt bevallani, hogy nem bírta volna elviselni, ha Cilke felesége és l|nya |ldozatul esik; ink|bb kital|lt valami sületlen mesét. – Végeredményben mindegy, mi okod volt r|. Jól tetted – mondta Craxxi. – Még nem v|laszolt a kérdésemre, kedves b|ty|m – jegyezte meg Astorre. – Nem, fiam, mert bonyolult dolog ez – felelte Craxxi. – A te édesap|d nagy szicíliai maffiavezér volt, Don Vincenzo Zeno, az egyik legerősebb cosca főnöke. Szép, fiatal édesany|d még azon a napon meghalt, amikor megszülettél, ap|d pedig akkoriban m|r elmúlt nyolcvanéves, nem sok ideje volt h|tra. Mielőtt mag|hoz szólította az Úr, h|rom jó bar|tj|t hívatta: Don Aprilét, Octavius Biancót és engem. Aggódott, hogy a hal|la ut|n a cosca felbomlik, az emberek szétszóródnak, és nem lesz, aki gondodat viselje. Hal|los |gy|n a szavunkat vette, hogy vigy|zunk r|d és törődünk veled, hiszen mindössze kétéves volt|l. Édesap|d Don Aprilét v|lasztotta gy|modul, és megkérte, hogy vigyen mag|val Amerik|ba. Amikor megérkeztetek, kiderült, hogy a Don felesége is hal|los beteg. Raymonde bar|tunk meg akart kímélni az újabb megr|zkódtat|stól, ezért a Viola csal|dn|l helyezett el. Ez sajnos hiba volt, nevelőap|dról ugyanis hamarosan kiderült, hogy |ruló, teh|t végezni kellett vele. Holtan tal|lt|k a kocsija csomagtartój|ban, s a Don morbid humor|ra jellemző, hogy azt terjesztette: Viola öngyilkos lett. Amint a problém|i megoldódtak, nagyb|ty|d mag|hoz vett, s attól kezdve a h|z|ban nevelkedtél. Magad is tudod, hogy a saj|t fiaként szeretett. Lassan fölcseperedtél, s

egyre jobban hasonlított|l édesap|dhoz, a nagy Don Zenóhoz. A Don felismerte benned a vérbeli maffiózót, és úgy döntött, te leszel a csal|dja védelmezője. Azért küldött Szicíli|ba, hogy fölkészítsenek erre a feladatra, s mindenre megtanítsanak, amit egy nagy maffiavezérnek tudnia kell. Astorrét tulajdonképpen nem lepte meg a történet. Emlékeiben hom|lyos kép élt egy öregemberről, aki ezek szerint az édesapja volt, s önmag|t is l|tta kisfiúként, a fekete halottaskocsi bakj|n. – Igen. Valóban mindent megtanultam – mondta megfontoltan. – Tudom, hogyan kell t|mad|st indítani az ellenségeim ellen. De Portell|t és Tulipp|t egész hadsereg őrzi, mindketten szinte megközelíthetetlenek, és Graziella is életveszélyes. Csak a főkonzult, Marriano Rubiót intézhetném el gond nélkül. R|ad|sul Cilke hajtóvad|szatot indított ellenem, minden lépésemet figyeli, s csak a megfelelő pillanatra v|r, hogy lecsapjon r|m. Azt se tudom, melyikkel kezdjem. – Cilke-et hagyd békén! – figyelmeztette Don Craxxi. – M|r megmondtam, hogy egy ujjal se nyúlhatsz hozz|! – De nem |m! – helyeselt Mr. Pryor. – Az végzetes lenne! – Egyetértek – bólogatott mosolyogva Astorre, hogy megnyugtassa őket. – Ennek szívből örülök, fiam – mondta Craxxi. – Egyébként jó hírem van a sz|modra. Graziella hazatért Corleonéba, és megüzente Biancónak Palermóba, hogy beszélni szeretne veled, sőt megkérte Octavius bar|tunkat, hogy egy hónapon belül szervezze meg a tal|lkozót, teh|t hamarosan el kell utaznod Szicíli|ba. Lehet, hogy Graziella fogja megoldani a problém|dat. Tulippa, Portella és Rubio a perui konzul|tus t|rgyalótermében tal|lkozott. Graziella azt üzente Szicíli|ból, hogy legmélyebb sajn|lat|ra nem tud részt venni a megbeszélésen. Elsőként Inzio Tulippa kért szót, s ezúttal kor|ntsem volt olyan derűs és elbűvölő, mint m|skor. L|tszott rajta, hogy elvesztette a türelmét. – Végre v|laszt kell kapnunk arra a kérdésre, hogy meg tudjuk-e szerezni a bankokat vagy sem! – mondta ingerülten. – M|r több millió doll|rom ment r| erre a huzavon|ra, egyelőre teljesen hi|ba! Egyszerűen nem értem, mi tart ilyen sok|ig! – Astorre olyan, mint egy kísértet – magyar|zta Portella. – Nem tudunk a közelébe férkőzni. Hi|ba környékeztük meg, nem kell neki a pénz. Kénytelenek leszünk eltenni l|b alól, és akkor a többiek el fogj|k adni a bankokat. Tulippa Rubióhoz fordult. – Biztos, hogy a kis bar|tnőd beleegyezik? – Majd r|beszélem – ígérte Rubio öntelt mosollyal. – És az Aprile fivérek? – faggatta tov|bb Tulippa. – Nyugodt lehetsz, ők sem akarnak bosszút |llni a Don hal|l|ért – felelte Rubio. – Nicole-tól tudom, hogy még a vendetta gondolata is t|vol |ll tőlük. – Egyetlen megold|s létezik – jelentette ki Portella. – El kell rabolni Nicole-t, és r| kell venni Astorrét, hogy szabadítsa ki. – Miért nem az egyik fivérét raboljuk el? – tiltakozott Rubio. – Azért, mert Marcantoniót mostan|ban testőrök tömege őrzi, Valeriusszal pedig nem is prób|lkozhatunk. Ha elraboljuk, rögtön r|nk sz|ll az egész katonai hírszerzés. Azt hiszem, ez egyikünknek sem hi|nyzik. Tulippa Rubióhoz fordult. – Akkor Nicole-t kapjuk el, és kész! Hi|ba is nyavalyogsz! Nem tehetünk kock|ra több milli|rd doll|rt puszt|n azért, mert a bar|tnődről van szó! – Nem nyavalygok! – csattant fel a főkonzul. – De ezt a trükköt egyszer m|r bevetettük, és emlékezzetek vissza, milyen csúfos kudarcot vallott Portella

Marcantonióval. – Egy pillanatra elhallgatott. Érezte, hogy végzetes lenne, ha Tulippa megharagudna r|, ezért jóval szelídebben folytatta: – Egyébként Nicole-nak is van testőre, róla se tan|csos megfeledkezni. – A testőr nem probléma! – mondta magabiztosan Portella. – Ha garant|lj|tok, hogy Nicole-nak a haja sz|la sem görbül meg, akkor benne vagyok – dünnyögte kényszeredett mosollyal Rubio. Marriano Rubio kapta a feladatot, hogy csapd|t |llítson Nicole-nak. A perui konzul|tuson minden évben megrendezett nagyszab|sú b|lba hívta meg az asszonyt, akihez Astorre délut|n ugrott fel, hogy közölje vele: néh|ny napra elutazik Szicíli|ba. V|rnia kellett, mert Nicole éppen fürdött, így azt|n fölkapta a git|rt, amit a h|lószob|ban tartott, és kellemes, rekedtes hangj|n eldúdolt egy-két szerelmes olasz ballad|t. Nicole fehér fürdőköpennyel a karj|n, anyaszült meztelenül lépett ki a fürdőszob|ból. Szépsége, amit m|skor eleg|ns kosztümjeivel leplezett, csaknem levette a l|b|ról Astorrét, de nagy nehezen sikerült erőt vennie mag|n. Elvette az asszonytól a fürdőköpenyt, és udvariasan fölsegítette r|. Nicole hozz|simult. – M|r nem szeretsz – suttogta panaszos sóhajjal. – Azt sem tudod, ki vagyok valój|ban – nevetett Astorre. – És a gyerekkor örökre elmúlt, nem lehet visszahozni. – De azt tudom, hogy a jós|g nem veszett ki belőled – mondta Nicole. – Hiszen megmentetted Cilke és csal|dja életét. Ki volt az inform|torod? Astorre ismét felnevetett. – Nem kötöm az orrodra! Semmi közöd hozz|! – felelte, majd gyorsan |tment a nappaliba, hogy kitérjen a tov|bbi faggat|s elől. Az esti b|lban Helene, a testőr sokkal jobban érezte mag|t, mint Nicole. Az asszony persze megértette, hogy Rubiónak, a h|zigazd|nak a többi vendéggel is foglalkoznia kell, és nincs ideje kiz|rólag körülötte legyeskedni. Mindenesetre figyelmes gesztusként értékelte, hogy a főkonzul eleg|ns limuzint küldött érte. A b|l ut|n a kocsi természetesen haza is vitte. A h|z előtt a biztons|g kedvéért elsőként Helene sz|llt ki, majd Nicole is követte, de mielőtt beléphettek volna a kapun, négy férfi vette körül őket. Helene lehajolt, hogy bokahevederéből előr|ntsa a revolverét, |m sajnos elkésett. Az egyik fickó azonnal főbe lőtte, s vére nyomban vörösre festette a haj|t díszítő pomp|s fehér vir|gkoszorút. Ebben a pillanatban egy m|sik csoport bukkant elő a sötétből. A t|madók közül h|rom fut|snak eredt, Astorre pedig, aki diszkréten követte Nicole-t a perui követségre, az asszony elé ugrott. Emberei egy pillanat alatt elkapt|k és lefegyverezték Helene gyilkos|t. – Vigyétek innen a hölgyet! – szólt oda egyiküknek Astorre, majd a fegyvert a gyilkosra fogva megkérdezte: – Most pedig halljam, ki küldött benneteket! A fickó szemmel l|thatólag nem ijedt meg tőle. – Dögölj meg, te szemét! – mondta v|lasz helyett, és kiköpött Astorre l|ba elé. Nicole a kapuból l|tta, hogy Astorre a gyilkos mellére céloz, majd jegesen vill|mló szemmel, rezzenéstelen arccal meghúzza a ravaszt, azt|n közelebb lép, a haj|n|l fogva megragadja az összecsukló férfit, és golyót ereszt a fejébe. Az asszony ebben a pillanatban jött r|, hogy az apja pontosan ilyen lehetett fénykor|ban. Nem tudott

uralkodni mag|n, h|nynia kellett. Astorre sajn|lkozó mosollyal fordult felé, mintha elnézést kérne a kínos incidensért, ő azonban r| se bírt nézni. Azt se tudta pontosan, hogyan jutott föl a lak|s|ba. Astorre a sz|j|ba r|gta, mit mondjon a rendőrségnek: hazudja azt, hogy nem l|tott semmit, mert abban a pillanatban el|jult, amikor Helene-t lelőtték. Astorre m|snap intézkedett, hogy Nicole-ra éjjel-nappal testőrök vigy|zzanak, azt|n elutazott Szicíli|ba, ahol Michael Graziell|val és Octavius Biancóval kellett tal|lkoznia. Ezúttal is a jól bev|lt módszert v|lasztotta: a menetrendszerű j|rattal elrepült Mexikóba, ahol |tsz|llt egy mag|ngépre, hogy ne lehessen kinyomozni, hova készül. A palermói repülőtéren Octavius Bianco v|rta, aki most m|r olyan eleg|ns, jól |polt úriembernek l|tszott, hogy nem is emlékeztetett a hajdani szak|llas, marcona külsejű bandit|ra. Örült, hogy újra l|tja Astorrét, és szeretettel megölelte, azt|n kocsiba ültek, s meg sem |lltak Bianco tengerparti vill|j|ig. – Szóval komoly bajba kerültél Amerik|ban – mondta Bianco a római cs|sz|rok szobraival díszített udvaron. – De ne csüggedj, mert nekem viszont jó hírem van a sz|modra. – Egy pillanatra elhallgatott, majd a t|rgytól elkalandozva megkérdezte: – Teljesen meggyógyult a sebed? Nem f|j? Astorre megsimogatta az aranymed|lt. – Nem – felelte mosolyogva. – Csak az énekhangom ment tönkre miatta. M|r nem tenor csalog|ny vagyok, hanem baritonban brekegő béka. – A bariton még mindig jobb, mint a szopr|n! – vigasztalta nevetve Bianco. – Olaszorsz|gban egyébként is hemzsegnek a tenorok. Kit érdekel, hogy eggyel több van vagy eggyel kevesebb… Viszont hozz|d hasonló vérbeli maffiózó nem terem minden bokorban, és ez a lényeg! Astorrénak jólesett a dicséret. Hirtelen eszébe jutott az a nap, amikor úszni indult, és kis híj|n odaveszett, de most m|r nem az |rul|s miatti keserűségre emlékezett, hanem arra, hogy mit érzett, amikor mag|hoz tért. Ismét megsimogatta a med|lt, azt|n megkérdezte: – Mi az a jó hír, kedves b|ty|m? – Képzeld, fiam, békét kötöttem a Corleone-coscával és Graziell|val – felelte Bianco. – Michael nem vett részt Don Aprile meggyilkol|s|ban. Semmi köze az egészhez, csak később lépett be a szindik|tusba. De azt mondja, nincs megelégedve Portell|val és Tulipp|val. Szerinte túls|gosan meggondolatlanok, r|ad|sul mindent elfuser|lnak. A szövetségi ügynök elleni merényletet is ellenezte, és ami a legfontosabb, nagyon tisztel téged. Még abból az időből ismer, amikor n|lam nevelkedtél. Úgy véli, téged szinte lehetetlen megölni. F|tylat akar borítani minden kor|bbi vendett|ra, és segíteni szeretne neked. Astorrénak nagy kő esett le a szívéről. Tudta, hogy sokkal könnyebb dolga lesz, ha Graziella miatt nem kell többé nyugtalankodnia. – Holnap idejön a vill|ba. Mindkettőnkkel beszélni akar – folytatta Bianco. – Ennyire bízik benned? – kérdezte Astorre. – Nincs m|s v|laszt|sa – mosolyodott el Bianco. – Ha én nem t|mogatom itt Palermóban, akkor nem tudja kézben tartani egész Szicíli|t. Manaps|g m|r egyébként is sokkal civiliz|ltabbak vagyunk, mint akkoriban, amikor utolj|ra n|lunk j|rt|l. M|snap délut|n Michael Graziella valóban megjelent a vill|ban. Astorre nyomban észrevette, hogy úgy öltözködik, mint egy köztiszteletben |lló római politikus: mérték

ut|n készült sötét öltönyéhez fehér inget és diszkrét, sötét selyem nyakkendőt visel. Arra gondolt, hogy ez az alacsony, udvarias, halk szavú férfi nyilv|n az |lc|z|s nagymestere. Senki sem hinné el róla, hogy magas rangú vizsg|lóbírók és katonatisztek hal|la sz|rad a lelkén. Graziella kezet fogott Astorréval, és így szólt hozz|: – Azért jöttem ide, hogy Bianco bar|tunk ir|nti legmélyebb nagyrabecsülésem jeléül felaj|nljam önnek a segítségemet. Kérem, felejtse el a múltat. Mindent újra kell kezdenünk, méghozz| tiszta lappal. – Köszönöm – mondta Astorre. – Megtisztel a bizalm|val. Graziella intett a testőreinek, hogy tisztes t|volból kövessék, azt|n Biancóval és Astorréval lesét|lt a tengerpartra. – Miben tudn|l segíteni, Michael? – kérdezte tőle Bianco. Graziella Astorréhoz fordult. – Tudja, bar|tom, én Portell|t és Tulipp|t túls|gosan vakmerőnek és felelőtlennek tal|lom, Marriano Rubio pedig becstelen és megbízhatatlan. Önről viszont az a benyom|som, hogy okos és jól képzett férfi, sőt arról is értesültem, hogy nagylelkű, hiszen megkímélte az unokaöcsém, Nello életét, s ez nem csekélység. Teh|t jó okom van r|, hogy segítsek önnek. Astorre bólintott. Graziella h|ta mögött a szicíliai tenger sötétzöld hull|mait és a róluk visszaverődő perzselő szicíliai napfényt l|tta. Hirtelen r|tört a nosztalgia, és belehasított a f|jdalom, mert tudta, hamarosan el kell utaznia. Amerika sosem v|lt sz|m|ra olyan meghitt ismerőssé, mint ez a t|j. Arra v|gyott, hogy Palermo utc|in sét|lgathasson és olasz beszédet halljon, hiszen ez volt az anyanyelve, hi|ba tudott tökéletesen angolul. Ismét Graziell|ra nézett, és megkérdezte: – Mit tud nekem mondani? – A szindik|tus tagjai azt akarj|k, hogy térjek vissza Amerik|ba – felelte Graziella. – Nem szívesen teljesíteném a kérésüket, de így is t|jékoztatni tudom, hol tartózkodnak, és miféle óvintézkedéseket tesznek. Ha drasztikus lépésre sz|nja el mag|t, menedéket tudok nyújtani önnek Szicíli|ban, és ha a hatós|gok ki akarn|k adni az Egyesült Államoknak, római bar|taim segítségével ezt is meg tudom akad|lyozni. – Ekkora hatalma és befoly|sa van? – kérdezte elismerően Astorre. Graziella v|llat vont. – Természetesen. M|sképp hogyan maradhatn|nk életben ebben az orsz|gban? Ennek ellenére azt aj|nlom, ne legyen túlzottan vakmerő. Astorre tudta, hogy Cilke-re céloz. – Sosem követnék el semmiféle meggondolatlans|got – mondta mosolyogva. Graziella is elmosolyodott. – Akkor megegyeztünk. Mostantól az ön ellenségeit a saj|t ellenségeimnek tekintem, és a szavamat adom, hogy amiben csak tudok, a segítségére leszek. – Ha jól értettem, nem |ll sz|ndék|ban megjelenni a szindik|tus következő megbeszélésén – mondta Astorre. Graziella r|kacsintott. – Jól értette, valóban nem leszek ott. Majd az utolsó pillanatban közbejön valami… – És mikor lesz a megbeszélés? – kérdezte Astorre. – Egy hónapon belül – felelte Graziella. A Corleone-cosca feje elt|vozott, Astorre pedig Biancóhoz fordult. – Mondd m|r meg, b|ty|m, hogy valój|ban miért akar segíteni nekem ez a Graziella. Bianco úgy mosolygott r|, mint a tan|r a legjobb tanítv|ny|ra. – Te azt|n alaposan ismered Szicíli|t, fiam! – jegyezte meg őszinte elismeréssel. – Tudnod kell, hogy Michael nem hazudott, az |ltala felsorolt indokok egytől egyig igazak. De a legfontosabbat nem

említette. – Egy pillanatig tétov|zott, azt|n mély lélegzetet vett, mint aki tudja, hogy veszélyes vizekre tévedt, és tov|bb magyar|zott: – Tulippa meg Portella gal|dul becsapt|k, nem kapta meg tőlük a drogkereskedelemből neki j|ró teljes összeget. Ezt nem tűrheti tétlenül, teh|t előbb-utóbb úgyis kénytelen lenne fellépni ellenük. Mivel nagyra becsül téged, nyilv|n úgy véli, tökéletes megold|s sz|m|ra, ha elteszed l|b alól az ellenségeit, és szövetséget kötsz vele. Meg kell hagyni, okos ember ez a Graziella. Astorre este lesét|lt a tengerpartra, és végiggondolta, mitévő legyen. Úgy érezte, lassan közeledik a h|ború vége. Mr. Pryor eddig nem nyugtalankodott. Meg volt győződve róla, hogy kifog|stalanul vezeti az Aprile-bankokat, és meg tudja védeni őket a hatós|goktól, |m amikor az FBI emberei a Cilke ellen megkísérelt merénylet ut|n valós|ggal elözönlötték New Yorkot, kissé aggódni kezdett, hogy mit fognak kideríteni. Különösen Cilke l|togat|sa nem volt ínyére. Nem szerette az efféle meglepetéseket. Ifjúkor|ban ő volt a palermói maffia egyik legkeresettebb bérgyilkosa, aki arról v|lt hírhedtté, hogy minden megbíz|st tökéletesen teljesít, és sosem bukik le. De időben r|jött, hogy a régi módszerek m|r nem célravezetők, és |tnyergelt a bankszakm|ra. Vonzó egyénisége, intelligenci|ja és alvil|gi kapcsolatai miatt gyors sikereket ért el. Hamarosan az egész vil|gon ő lett a maffia bank|ra. Alaposan kitanulta a valuta|tv|lt|s minden csínj|t-bínj|t, szakértelemmel bonyolította le a leghajmeresztőbb tranzakciókat, és ügyfelei nyugodtan fordulhattak hozz| jó tan|csért, ha feketén szerzett pénzüket előnyösen akart|k befektetni vagy tiszt|ra mosni. A törvényes v|llalkoz|sok jó |ron való felv|s|rl|s|hoz is rendkívüli tehetsége volt. Nemsok|ra elérkezettnek l|tta az időt, hogy Angli|ba emigr|ljon. Úgy érezte, a tisztességéről és feddhetetlenségéről híres angol bankrendszerben jobb helyen lesz a vagyona, mint a korrupt Olaszorsz|gban. Új haz|j|ban is óri|si befoly|sra tett szert, s ezt Palermótól az Egyesült Államokig mindenütt érvényesíteni tudta, anélkül hogy kimozdult volna Londonból. Ő tartotta kézben a Bianco-cosca szicíliai építési v|llalkoz|s|nak pénzügyeit, és ő volt az összekötő kapocs az Aprile-bankok meg az európai pénzintézetek között. Most, amikor az FBI megsz|llta a bankokat, és megkezdődött a teljes |tvil|gít|s, Mr. Pryornak eszébe jutott, hogy a b|jos kis Rosie veszélyes lehet, ha egy óvatlan pillanatban elkotyogja, mi köze Astorrénak a Sturzo fivérekhez. Mr. Pryor azt is tudta, hogy Astorre a történtek ellenére még mindig gyakran j|r a l|nyhoz, képtelen szakítani vele. E gyöngeségért persze semmivel sem tisztelte kevésbé a fiatalembert, mint kor|bban, hiszen mióta vil|g a vil|g, a női szépség a legerősebb férfiakat is rabul ejti. Különben is, ki tudna ellen|llni Rosie-nak, aki r|ad|sul vérbeli maffiózó… Maga Mr. Pryor is rajongott érte, mégis úgy vélte, nem lenne bölcs dolog, ha nem lépne közbe, amíg nem késő. Elhat|rozta, hogy ugyanazzal a módszerrel avatkozik be ebbe a könnyen kínoss| v|ló kapcsolatba, amit annak idején Londonban is sikerrel alkalmazott. Tiszt|ban volt vele, hogy Astorre nem helyeselné a dolgot, hiszen jól ismerte a fiatalembert, és esze |g|ban sem volt al|becsülni. Tudta, milyen veszélyes fickó, de azt is tudta, hogy mindig lehet vele értelmesen beszélni. Úgy döntött, előbb elintézi Rosie-t, azt|n meggyőzi Astorrét, hogy ennek így kellett történnie. Azt ugyanis eltökélte, hogy így kell történnie. Egyik este fölhívta a l|nyt, aki örült, hogy ismét hall felőle, különösen akkor, amikor közölte vele, hogy jó híre van a sz|m|ra.

Mr. Pryor letette a kagylót, azt|n sajn|lkozva felsóhajtott. Két unokaöccsét is mag|val vitte Rosie-hoz. Az egyik vezetett, és kint maradt a h|z előtt, a kocsiban, a m|sik pedig fölkísérte nagyb|tyj|t a lak|sba. A l|ny kitörő örömmel, boldogan ugrott Mr. Pryor nyak|ba. A testőr szerepét j|tszó unokaöcs kissé megrémült, és m|r-m|r revolvert r|ntott, de szerencsére még időben meggondolta mag|t. Rosie k|véval és olyan süteménnyel kín|lta őket, amit |llít|sa szerint egyenesen N|polyból import|lnak. Mr. Pryor, az olasz ínyencségek szakértője megkóstolt egy szeletet, s rögtön r|jött, hogy a cukr|sz hazudott, de a véleményét megtartotta mag|nak. – Nah|t, hogy mag|cska milyen aranyos kisl|ny! Jólesik a figyelmessége – mondta Rosie-nak, majd az unokaöccséhez fordult. – Vegyél, fiam, ez tényleg remek! – A fiatalember azonban ink|bb félrehúzódott a szoba egyik sark|ba, leült, s szótlanul nézte a nagyb|tyja |ltal rendezett komédi|t. Rosie fölkapta Mr. Pryor finom puhakalapj|t, nevetve megpörgette az ujj|n, majd pajkosan megjegyezte: – Nekem az angol keménykalapja jobban tetszett. Sokkal eleg|nsabb volt, mint ez! – Ó, kisl|nyom! – kacagott fel kedélyesen Mr. Pryor. – Ha az ember m|sik orsz|gba költözik, olyan kalapot kell vennie, amilyet ott hordanak, hogy ne lógjon ki a sorból. De tal|n térjünk a t|rgyra! Azért jöttem, hogy nagy szívességet kérjek mag|tól. Rosie egy pillanatra elbizonytalanodott, de azt|n összecsapta a kezét örömében. – Tudja, hogy b|rmit szívesen megteszek! – mondta lelkendezve. – Hiszen oly sokat köszönhetek önnek! Mr. Pryor kissé ell|gyult, de nem hagyta, hogy gyöngéd érzései eluralkodjanak rajta, mert tudta: amit meg kell tenni, azt meg kell tenni, jobb túlesni rajta. – Rosie – mondta behízelgő hangon a l|nynak –, szeretném, ha úgy intézné a dolgait, hogy holnap rövid időre el tudjon utazni Szicíli|ba. Astorre m|r v|rja mag|t. Néh|ny iratot akarok küldeni neki, amit a legnagyobb titokban kell |tadnia. Egyébként is nagyon hi|nyzik szegény fiúnak. Szeretné megmutatni mag|nak Szicíli|t. Rosie elpirult. – Tényleg l|tni akar? – H|t persze! – v|gta r| haboz|s nélkül Mr. Pryor. Pedig az igazs|g az volt, hogy Astorre m|r hazafelé tartott Szicíli|ból, és m|snap éjjel kellett megérkeznie. Mr. Pryor rendezte úgy, hogy az Atlanti-óce|n fölött kerüljék el egym|st Rosie-val. A l|ny szerényen lesütötte a szemét. Hirtelen elkomolyodott. – Nem tudok csak úgy, egyik napról a m|sikra elutazni – mondta. – Meg kell rendelnem a repülőjegyet, be kell ugranom a bankba, és egy csomó aprós|got kell elintéznem. – Ne tartson elbizakodottnak – mosolygott Mr. Pryor –, de tudtam, hogy szívesen menne, úgyhogy mindent elintéztem, és mindenről gondoskodtam. Hosszúk|s fehér borítékot vett elő a zakója zsebéből. – Itt a repülőjegye – mondta. – Első oszt|ly. És tízezer amerikai doll|r útiköltségre meg költőpénznek, ha net|n az utolsó pillanatban még v|s|rolni akar valamit. Az unokaöcsém, akit l|tom, teljesen elbűvölt, holnap reggel mag|ért jön, és kiviszi a repülőtérre. Palermóban vagy Astorre, vagy valamelyik bar|tja fogja v|rni. – De egy hét múlva musz|j hazajönnöm! – jelentette ki Rosie. – Még le kell tennem egy-két vizsg|t, különben nem doktor|lhatok! – Emiatt ne f|jjon az a szép, okos feje! Majd elintézzük, hogy soron kívül vizsg|zhasson. Megígérem. Hiszen tudja, hogy sosem szoktam cserbenhagyni – nyugtatta meg Mr. Pryor. Úgy beszélt, mint egy jós|gos nagyb|csi, de mag|ban arra gondolt, milyen k|r, hogy szegény kis Rosie soha többé nem l|tja viszont Amerik|t.

Ittak még egy csésze k|vét, és ettek még egy kis süteményt. Az unokaöcs ismét nem kért semmit, Rosie hi|ba kín|lgatta. A beszélgetést telefoncsörgés szakította félbe. A l|ny fölkapta a kagylót. – Nah|t! Te vagy az, Astorre? – ki|ltott fel lelkendezve. – Honnan hívsz? Szicíli|ból? Mr. Pryor mesélte, hogy ott vagy. Nemrég ugrott föl hozz|m, éppen k|vézunk. Mr. Pryor tov|bbra is nyugodtan kortyolgatta a k|véj|t, unokaöccse azonban fölpattant a karosszékéből, és csak akkor ült vissza, amikor nagyb|tyja szigorú pillant|st vetett r|. Rosie meghallgatta Astorre v|lasz|t, közben kérdő pillant|ssal nézett Mr. Pryorra, aki bólint|ssal jelezte, hogy nyugodtan mondjon el mindent Astorrénak. – Igen, m|r mindent elintézett, hogy egy hetet veled tölthessek Szicíli|ban – folytatta a l|ny, majd ismét elhallgatott. – Jaj, h|t ezt igaz|n sajn|lom! K|r, hogy hamarabb haza kellett jönnöd! Nem akarsz beszélni vele? Értem. Jó, majd megmondom neki. Rosie letette a kagylót, és csalódottan Mr. Pryorhoz fordult. – Képzelje, Astorrénak hamarabb haza kellett jönnie! Ez az én form|m! Arra kéri, hogy itt, n|lam v|rja meg. Azt ígérte, félór|n belül ideér. Mr. Pryor még egy sütemény ut|n nyúlt. – Jól van, szívesen megv|rom, ha ez a kív|ns|ga. – Azt mondta, hogy majd mindent megmagyar|z – folytatta Rosie. – Tölthetek még egy csésze k|vét? – Köszönöm – bólintott Mr. Pryor, és felsóhajtott. – Én is szívből sajn|lom, kisl|nyom. Pedig milyen jól érezték volna magukat Szicíli|ban! – dünnyögte, közben elképzelte Rosie temetését egy szép kis szicíliai temetőben, s valóban nagyon sajn|lta, hogy erre nem fog sor kerülni. – Menj le, fiam, és v|rj meg a kocsiban! – szólt r| az unokaöccsére. A fiatalember lassan, vonakodva |llt fel. Mr. Pryor kissé ingerülten intett neki, hogy hordja el mag|t. Rosie kikísérte a fiút, s amikor visszatért a szalonba, Mr. Pryor szeretettel mosolygott r|, azt|n megkérdezte: – Mondja, kicsikém, boldogan él mostan|ban? Meséljen, hiszen oly ritk|n tal|lkoztunk az utóbbi időben! Astorre a tervezettnél egy nappal kor|bban érkezett haza. New Jersey kis repülőterén Aldo Monza v|rta. Mint mindig, most is mag|ngéppel utazott, természetesen hamis útlevéllel. Hirtelen ötlettel, a kocsiból hívta fel Rosie-t, mert l|tni akarta, s abban reménykedett, hogy n|la tölthet néh|ny kellemes ór|t. Amikor a l|ny elmesélte neki, hogy éppen Mr. Pryorral k|vézik, valamennyi érzékszerve veszélyt jelzett. Rögtön r|jött, miért akarja Mr. Pryor Szicíli|ba küldeni Rosie-t. Iszonyú dühbe gurult, de igyekezett elfojtani haragj|t. Tudta, hogy Mr. Pryor csak azt akarja tenni, amit eddigi élettapasztalata alapj|n a legjobbnak l|t, ő azonban úgy vélte, nem lehet ekkora |ra a biztons|g|nak. Rosie ajtót nyitott, és boldogan repült Astorre karj|ba. Mr. Pryor a szalonban udvariasan föl|llt, Astorre pedig odasietett hozz|, és megölelte. Mr. Pryort kissé meglepte ez a szokatlanul meleg, bar|ti gesztus. Még jobban elképedt, amikor Astorre így szólt Rosie-hoz: – Utazz csak el holnap Szicíli|ba, ahogy terveztük, én pedig néh|ny hét múlva ut|nad megyek. Remekül fogjuk érezni magunkat. Majd megl|tod! – Jaj de jó! – ki|ltott fel boldogan Rosie. – Még sosem j|rtam Szicíli|ban! – Köszönöm, hogy mindent elintézett, kedves b|ty|m – mondta Astorre Mr. Pryornak, azt|n ismét a l|nyhoz fordult. – Most sajnos nem maradhatok, mert sürgős

elintéznivalóm van Mr. Pryorral, de megígérem, hogy Szicíli|ban mindent bepótolunk. Csomagolj és készülj, de ne vigyél túl sok ruh|t. Majd Palermóban bev|s|rolunk. – Oké – bólintott Rosie. Ő is megölelte Mr. Pryort, Astorrét pedig forrón, h|l|san megcsókolta, azt|n kiengedte őket a lak|sból. Amikor a két férfi leért az utc|ra, Astorre belekarolt Mr. Pryorba. – Jöjjön velem, b|ty|m. Itt a kocsim, szívesen elviszem. Szóljon a fiúknak, hogy hazamehetnek, ma m|r nem lesz szüksége r|juk. Mr. Pryor kissé ideges lett. – Kiz|rólag a te érdekedben tettem, fiam – magyar|zta Astorrénak, azt|n intett az unoka-öccseinek, hogy elmehetnek. Aldo Monza g|zt adott, Astorre pedig a h|tsó ülésen Mr. Pryorhoz fordult: – Tudja, b|ty|m, milyen nagyra becsülöm. De én vagyok a főnök vagy nem? – Te, fiam. Kétség sem férhet hozz| – felelte Mr. Pryor. – Nekem is sz|ndékomban |llt ezzel a problém|val foglalkozni – folytatta Astorre. – Tiszt|ban vagyok a veszéllyel, és örülök, hogy cselekvésre késztetett. De szükségem van Rosie-ra. Azt hiszem, nyugodtan v|llalhatunk némi kock|zatot, teh|t az utasít|som a következő: gondoskodjon róla, hogy Szicíli|ban mindene meglegyen. Szerezzen neki egy luxusvill|t, személyzettel. Ha be akar iratkozni a palermói egyetemre, intézkedjen, hogy fölvegyék. Minden hónapban bőségesen l|ssa el pénzzel az én költségemre. Bianco majd bevezeti a legjobb t|rsas|gba. Azt akarom, hogy boldog legyen. Az esetleg felmerülő problém|kat pedig majd Bianco megoldja. Tudom, kedves b|ty|m, hogy nem helyesli a Rosie-val való kapcsolatomat, de képtelen vagyok szakítani vele. Arra sz|mítok, hogy épp a hib|i révén fogja jól érezni mag|t az ottani viszonyok között. Rosie szereti a pénzt, a kényelmet, a fényűzést, ezt pedig könnyűszerrel megadhatjuk neki. Teh|t mostantól mag|t teszem felelőssé a biztons|g|ért. Nem érheti baleset. Vil|gos? – Mint a nap, édes fiam. Hiszen magam is nagyon megkedveltem ezt a kisl|nyt. Vérbeli maffiózó! – mondta Mr. Pryor. – Visszamész Szicíli|ba? – Nem – felelte Astorre. – Fontosabb dolgunk van.

13. FEJEZET Nicole megrendelte az ebédet, azt|n fürkésző pillant|ssal Marriano Rubióra nézett. Tudta, hogy észnél kell lennie, ha azt akarja, hogy fontos mondanivalója elérje a kív|nt hat|st. Az eleg|ns francia gyorséttermet, ahol a pincérek szolg|latkészen szaladg|ltak felal| a t|lc|kkal meg a takaros, fonott kenyérkosarakkal, Rubio v|lasztotta. Az étel ugyan nem felelt meg kényes ízlésének, de jól ismerte a főpincért, így mindig a kedvenc asztal|t rezerv|lt|k a legcsöndesebb sarokban. Gyakran j|rt ide a bar|tnőivel. – Nagyon hallgatag vagy ma délben – mondta, és megfogta Nicole kezét. Az asszony m|r a puszta érintésétől is kellemesen megborzongott. Hirtelen r|ébredt, mennyire gyűlöli ezt a fickót, amiért ekkora hatalma van fölötte, és ingerülten elhúzta a kezét. – Valami baj van? – kérdezte Rubio. – Á, semmi különös – legyintett Nicole. – Kora reggel óta hajtok, egyetlen szabad percem se volt. Rubio felsóhajtott. – H|t igen, dr|g|m, így j|r, aki c|p|k közt dolgozik – jegyezte meg gúnyosan. Mélységesen lenézte Nicole irod|j|nak nagymenő ügyfeleit. – Nem is értem,

miért tűröd, hogy kiszipolyozzanak! Miért nem engeded meg, hogy ink|bb én gondoskodjam rólad? Az asszony azon tűnődött, vajon h|ny nő dőlt m|r be ennek a süket dum|nak, és h|nyan adt|k fel a karrierjüket a vonzó főkonzul kedvéért. – Ne kísérts, mert még a végén szavadon foglak! – mondta kacéran. Rubio meglepődött, hiszen tudta, mennyire szereti Nicole a hivat|s|t, de mindig abban reménykedett, hogy egy szép napon feladja miatta a p|ly|j|t. – Engedd meg, hogy gondoskodjam rólad – ismételte búgó hangon. – Különben sincs m|r olyan nagyv|llalat, amellyel szemben még nem nyertél pert. Az összes valamirevaló skalpot begyűjtötted! Az egyik pincér az asztaln|l termett, kinyitott egy üveg fehérbort, s a dugót udvariasan a főkonzul orra elé tartotta, majd töltött egy kortyot a metszett, finom krist|lypoh|rba. Rubio megkóstolta az italt, bólintott, azt|n ismét Nicole-hoz fordult. – Legszívesebben most rögtön faképnél hagyn|m őket – mondta az asszony –, de van néh|ny ügyem, amit tiszteletdíj nélkül v|llaltam. Ezeket még szeretném végigcsin|lni. – Ivott egy korty bort, s némi töprengés ut|n közölte: – Mostan|ban egyre jobban vonz a bankszakma. Rubio összehúzott szemmel, figyelmesen nézett r|. – Még szerencse, hogy akad néh|ny bank a csal|dban. – Igen – bólintott Nicole lehajtott fejjel –, de sajnos az ap|m nem hitt benne, hogy nők is lehetnek jó bankigazgatók, így azt|n a p|lya széléről nézhetem, ahogy az unokaöcsém mindent tönkretesz. – Egy pillanatig hallgatott, majd a főkonzul szemébe nézve hozz|tette: – Egyébként Astorre meg van győződve róla, hogy el akarod tenni l|b alól. – Tényleg? – kérdezte Rubio, s igyekezett olyan képet v|gni, mintha jót mulatna az abszurd ötleten. – És ha szabad érdeklődnöm, szerinte milyen módszerrel akarok végezni vele? – Jaj, ne gyötörj ilyen hülyeségekkel! Fogalmam sincs! – csattant fel Nicole bosszúsan. – Nagyon jól tudod, hogy Astorre makarónit import|l. Ebből él, h|t nem csoda, hogy ész helyett tészta van a fejében! Azt mondja, pénzmos|sra meg még isten tudja, mire akarod haszn|lni a bankokat. Képzeld, azt is megprób|lta bebeszélni nekem, hogy el akarsz rabolni! – Az asszony érezte a Rubióból sug|rzó feszültséget. Minden szót gondosan megr|gva folytatta: – Persze nem hiszek neki. Szerintem ő |ll a dolgok h|tterében. Tudja, hogy a fivéreimmel együtt |t akarom venni a bankok ir|nyít|s|t, és így prób|l r|nk ijeszteni. De elegünk van belőle. A főkonzul Nicole arc|t tanulm|nyozta. Vil|géletében büszke volt r|, hogy rögtön r|jön, ha valaki hazudik neki. Hosszú diplom|ciai p|lyafut|sa sor|n sz|mos köztiszteletben |lló |llamférfi prób|lta |tverni, de ő veséjükbe l|tott. Most mélyen az asszony szemébe nézett, és érezte, hogy Nicole igazat mondott. – Mennyire van elegetek belőle? – kérdezte. – Torkig vagyunk vele! – v|gta r| Nicole. Legal|bb öt pincér vonult az asztalhoz, hogy óri|si felhajt|ssal fölszolg|lja a főételt. Amikor végre eltűntek, az asszony Rubióhoz hajolt, és a fülébe súgta: – Az unokaöcsém |ltal|ban késő éjszak|ig dolgozik. Folyton a makarónirakt|rban dekkol, alig lehet kicsalogatni. – Mit akarsz ezzel mondani? – kérdezte a főkonzul. Nicole kézbe vette a kést meg a vill|t, és hozz|l|tott a pomp|s kacsapecsenyéhez. – Semmi különöset – felelte, miut|n lenyelte az első falatot. – De nem fér a fejembe, mit keres egy nemzetközi bankh|lózat többségi tulajdonosa éjjel-nappal abban az ócska rakt|rban. Én a helyében reggeltől estig a bankban ülnék, és csak arra ügyelnék, hogy az

ügyfelek pénzét minél nagyobb haszonnal forgassam. – Evett még egy falatot, azt|n r|mosolygott Rubióra. – Isteni ez a kacsa! – mondta elbűvölve. Georgette Cilke-nek sz|mos jó tulajdons|ga volt; a pontoss|g és a megbízhatós|g is ezek közé tartozott. B|rki mérget vehetett r|, hogy csütörtök délut|nonként megjelenik a hal|lbüntetés elleni kamp|ny New York-i székh|z|ban, és h|romtól ötig készségesen segít az ügyintézésben. Ha kell, telefonon t|rgyal, ha kell, a hal|lraítéltek ügyvédei |ltal benyújtott kegyelmi kérvényeket böngészi |t, és jobbn|l jobb ötletekkel |ll elő. Nicole teh|t pontosan tudta, hol tal|lja meg, ha beszélni akar vele. A főkonzullal elköltött ebéd ut|n egyenesen a kamp|nyirod|ba sietett, ugyanis Georgette sz|m|ra is fontos mondanivalója volt. Amint belépett, Georgette arca felderült. Fölpattant az iratokkal megrakott íróasztal mellől, és kitörő örömmel ölelte meg bar|tnőjét. – Csakhogy itt vagy! – ki|ltott fel lelkendezve. – M|r épp kezdtek összecsapni a hull|mok a fejem fölött. Kész bolondokh|za! R|m fér egy kis segítség! – Nem hiszem, hogy hasznomat veszed – mondta Nicole. – Mostan|ban nyugtalanít valami, azt szeretném megbeszélni veled. B|r évek óta dolgoztak együtt, kitűnő szakmai kapcsolatuk nem fejlődött bizalmas bar|ts|gg|. Georgette soha senkinek nem mesélt a férje munk|j|ról, Nicole viszont nem l|tta értelmét, hogy a szeretőiről férjes asszonyokkal fecsegjen, mert ezek mindig azt hitték, tan|csot v|r tőlük, miként vonszolja olt|r elé a kiszemelt |ldozatot, pedig esze |g|ban sem volt férjhez menni, és tan|csra sem volt szüksége. R|ad|sul ő szívesen beszélt a szexről, de észrevette, hogy a férjes asszonyok zömét feszélyezi a téma. Tal|n azért, gondolta rosszm|júan, mert nem szívesen hallanak arról, ami hi|nyzik az életükből. Georgette megkérdezte, négyszemközt akar-e beszélni vele, s amikor Nicole bólintott, bez|rkóztak a folyosó végén lévő kis irod|ba. – Ezt a tém|t |ltal|ban kerülni szoktam – kezdte Nicole –, de bizony|ra tudod, hogy az én ap|m Raymonde Aprile volt, akit Don Aprile néven ismertek. Ugye hallott|l m|r róla? Georgette föl|llt. – Azt hiszem, jobb lenne, ha erről nem beszélgetnénk – mondta halkan. – Légy szíves, ne menj el – kérte Nicole. – Ezt feltétlenül meg kell hallgatnod! Georgette-en l|tszott, milyen kínos neki ez az egész, de azért ismét leült. Valój|ban mindig is kív|ncsi volt Nicole csal|dj|ra, csak sosem mert kérdezősködni. Mint szinte mindenki, ő is meg volt győződve róla, hogy Nicole ezzel a rengeteg jótékony célú munk|val az apja bűneit prób|lja jóv|tenni. El sem tudta képzelni, miféle gyermekkora lehetett ennek a nagyszerű asszonynak annyi elvetemült bűnöző között. A saj|t l|ny|ra gondolt, akinek nincs semmi szégyellnivalója, mégis majd elsüllyed, ha az oszt|lyt|rsai előtt a szüleivel kell mutatkoznia. Sejtelme sem volt róla, hogyan vészelhette |t Nicole azokat az éveket. Nicole tudta, hogy Georgette semmilyen körülmények között sem |ruln| el a férjét, de azt is tudta, milyen jószívű teremtés, hiszen a szabadidejét is képes föl|ldozni a hal|lra ítélt gyilkosokért. Most egyenesen a szemébe nézett, és kertelés nélkül közölte vele: – Tudom|somra jutott, hogy az ap|m gyilkosai szoros kapcsolatban |llnak a férjeddel. Bizonyítékunk van r|, hogy a férjed kenőpénzt fogadott el ezektől a gazemberektől, méghozz| nem is keveset.

Georgette döbbenten meredt r|, mint aki nem akar hinni a fülének. M|sodpercekig szóhoz sem jutott, de azt|n elöntötte a méreg. – Hogy mered ilyesmivel r|galmazni? – suttogta vill|mló szemmel. – A férjem ink|bb meghalna, de a vil|g minden kincséért se szegné meg a törvényt! Nicole-t meglepte ez a heves dühkitörés. Most m|r l|tta, hogy Georgette feltétel nélkül bízik Cilke-ben, és minden szav|t elhiszi. – A férjed nem olyan ember, amilyennek l|tszik – mondta. – Tudom, mit érzel. Most olvastam az ap|m FBI-dossziéj|t. De b|rmennyire szeretem, tiszt|ban vagyok vele, hogy sok mindent eltitkolt előlem, éppúgy, ahogy nyilv|n Kurtnak is vannak titkai. Arról az egymillió doll|rról is besz|molt Georgette-nek, amit Timmona Portella utalt |t Cilke titkos banksz|ml|j|ra, majd kijelentette, hogy Portella csak úgy üzletelhet a drogb|rókkal és m|s bűnözőkkel, ha Cilke erre |ld|s|t adja. – Természetesen nem kív|nom tőled, hogy higgy nekem. Csak reménykedem, hogy megkérdezed a férjedtől, mi az igazs|g. Ha valóban olyan jellemes ember, amilyennek ismered, akkor bizony|ra nem fog hazudni neked. Georgette minden erejét összeszedve uralkodott mag|n, nehogy megl|tsszon rajta, mennyire felkavarta az a szörnyűség, amit végig kellett hallgatnia. – Miért mesélted el nekem mindezt? – kérdezte. – Azért, mert a férjed bosszút akar |llni a csal|domon – felelte Nicole. – Hagyni fogja, hogy a bűnt|rsai megöljék az unokaöcsémet, Astorrét, és megszerezzék a bankjainkat. Holnap fogj|k megt|madni, a makarónirakt|rban. A makaróni említésekor Georgette hangosan fölnevetett. – Nem hiszek neked – mondta, és föl|llt. – Szívből sajn|llak, Nicole. Tudom, milyen zaklatott lehetsz, de most megyek. Egyszer s mindenkorra fejezzük be ezt a beszélgetést. A gyéren bútorozott, fehér falú kis tanyah|zban, ahov| a csal|dj|t költöztették, Cilke ezen az estén a kínok kínj|t |llta ki. Eljött az idő, amikor szembe kellett néznie élete hazaj|ró kísérteteivel. M|r megvacsor|ztak, Vanessa lefeküdt, Georgette meg ő a nappaliban üldögéltek és olvastak. Georgette azonban egyszer csak letette a könyvét, és megszólalt: – Beszélnem kell veled Nicole Apriléról. Az együtt töltött évek sor|n Georgette még sosem faggatta a férjét a munk|j|ról. Eszébe sem jutott ilyesmi. Nem v|gyott r|, hogy |llamtitkok tudója és őrzője legyen; nem v|llalta az ezzel j|ró felelősséget. Tiszt|ban volt vele, hogy Cilke nem akar ezekről a dolgokról beszélni. Éjjel, az |gyban, a férje mellett fekve gyakran tűnődött azon, vajon milyen módszereket alkalmaz Kurt, ha valakitől inform|ciót kell szereznie, s miféle eszközökkel bírja szóra a gyanúsítottakat. De mag|ban mindig tökéletesnek képzelte, az eszményi szövetségi ügynöknek, aki csak frissen vasalt öltönyben j|r, s zsebében ott lapul az alkotm|ny egyik sokat forgatott, elnyűtt péld|nya, amelynek |llandóan kéznél kell lennie. Georgette persze a lelke mélyén érezte, hogy ez a kép nem felel meg a valós|gnak, hiszen a férje hat|rozott, céltudatos fickó, aki semmitől sem riad vissza, ha az ellenségeit kell legyőznie. Mindenesetre úgy döntött, jobban j|r, ha nem feszegeti, mi az igazs|g. Cilke krimit olvasott. A szerző m|r a harmadik regénye főszereplőjéül v|lasztotta ugyanazt a sorozatgyilkost, aki papot nevel a fi|ból, hogy így vezekeljen bűneiért. Amint a felesége megszólalt, Cilke becsukta a könyvet, és fölnézett. – Hallgatlak – mondta. – Nicole ma megkeresett, és rólad beszélt, meg arról a nyomoz|sról, amit éppen folytatsz – kezdte Georgette. – Tudom, hogy nem szereted, ha a munk|dról kérdezősködöm, de olyan dolgokkal v|dolt, amit nem hagyhatok szó nélkül.

Cilke érezte, hogy elönti a méreg. M|r-m|r attól félt, elveszti az önuralm|t. Ezek az aljas gazemberek előbb a kuty|it ölték meg, azt|n lerombolt|k az otthon|t, most pedig élete egyetlen tiszta kapcsolat|t akarj|k bemocskolni. Amint kissé lecsillapodott, s m|r nem vert olyan hevesen a szíve, a tőle telhető legnyugodtabb hangon megkérte Georgette-et, hogy mesélje el részletesen, mi történt délut|n. Georgette besz|molt a Nicole-lal folytatott beszélgetésről, s közben |rgus szemekkel figyelte a férjét. Cilke rezzenéstelen arccal hallgatta végig, meglepetésnek vagy felh|borod|snak a legcsekélyebb jele sem l|tszott rajta. Végül mindössze annyit mondott: – Köszönöm, szívem. Biztosan nehezedre esett mindezt elmesélni. Nagyon sajn|lom, hogy r|kényszerültél. – Föl|llt a karosszékéből, és az ajtó felé indult. – Hova mész? – kérdezte Georgette. – Szívok egy kis friss levegőt – felelte Cilke. – Át kell gondolnom a dolgot. – De dr|g|m, h|t nem…? – Georgette nem fejezte be a mondatot, de a félbemaradt kérdés el|rulta, hogy biztat|sra, megnyugtat|sra v|gyik. Cilke m|r h|zass|guk elején megfogadta, hogy soha nem fog hazudni a feleségének. Ha Georgette az igazs|got akarja hallani, megmondja neki, még akkor is, ha el kell viselnie a keserű következményeket. Persze mindig abban reménykedett, hogy az asszony megérti: jobb úgy tenni, mintha ezek a titkok nem is léteznének. – Nem mondhatsz nekem semmit? – kérdezte Georgette. Cilke megr|zta a fejét. – Nem, szívem – dünnyögte. – De ugye tudod, hogy b|rmit megtennék érted? – Igen. De ez most m|r nem elég. Tudnom kell az igazat. Nemcsak miattunk, hanem Vanessa miatt is. Cilke l|tta, hogy nincs menekvés. R|jött, hogy a felesége soha többé nem néz majd úgy r|, mint eddig, ha most nem beszél. Ez volt élete legszörnyűbb pillanata. Legszívesebben agyonverte volna Astorre Viol|t. Végiggondolta, mit is mondhatna Georgette-nek. Tal|n azt, hogy csak azért fogadta el a kenőpénzt, mert az FBI-nak ez volt a kív|ns|ga? Magyar|zza el, hogy a kisebb bűnök fölött szemet hunytak, mert csak a nagyokra akartak koncentr|lni, és a jelentéktelenebb törvényeket azért szegték meg, hogy a jelentősebbeknek érvényt szerezhessenek? Tudta, hogy az efféle v|laszok mennyire felbőszítenék Georgette-et. Túls|gosan szerette és tisztelte ahhoz, hogy ilyesmivel terhelje. Szó nélkül sietett ki a h|zból. Mire visszamerészkedett, a felesége úgy tett, mintha m|r aludna. Cilke döntő elhat|roz|sra jutott: m|snap éjjel rajtaüt Astorre Viol|n, és móresre tanítja a gazembert. Aspinella Washington nem gyűlölt minden férfit, de újra meg újra meglepte, h|ny férfi hagyja cserben. Mihaszna alakok, gondolta megvetően. Miut|n Heskow-t elintézte, a repülőtér két biztons|gi tisztje természetesen kihallgatta, de ezek vagy teljesen hülyék voltak, vagy féltek tőle, mindenesetre ellenvetés nélkül tudom|sul vették, amit bemesélt nekik. Amikor a zsaruk megtal|lt|k a Heskow testére ragasztott sz|zezer doll|rt, úgy vélték, minden vil|gos, megvan a magyar|zat a fickó viselkedésére, s le is csípték a pénzből jogosnak vélt jutalmukat, amit igaz|n megérdemeltek, hiszen szépen kitakarítottak és rendet teremtettek, mire a mentők megérkeztek. Aspinell|nak is a mark|ba nyomtak egy vérfoltos bankóköteget, amit ő azonnal hozz|csapott a Heskow-tól kapott harminc lepedőhöz. A pénz túlnyomó részét nem költötte el. H|romezer doll|r híj|n az egészet betette a bankban őrzött p|ncélkazett|j|ba. Anyj|nak elmagyar|zta, hogy a kazett|ban

összegyűlt teljes összeget – több mint h|romsz|zezer doll|rt – a kisl|nya nevére helyezze letétbe, ha vele net|n történne valami. A h|romezer doll|rral pedig taxiba ült, és a Fifth Avenue egyik eleg|ns luxussz|llod|j|hoz hajtatott. A hallban besz|llt a liftbe, és fölment a harmadik emeletre. A fényűző mag|nlakoszt|ly ajtaj|t csinos, sötétkék kosztümös, szemüveges nő nyitotta ki. Szó nélkül |tvette a belépti díjat, majd a folyosó végében lévő, teremnek is beillő gyönyörű fürdőszob|ba kísérte Aspinell|t, aki körülbelül húsz percig |ztatta mag|t a kínai olajokkal illatosított kellemes fürdővízben. Lazít|s közben CD-ről gregori|n énekeket hallgatott, s v|rta Rudolfot, a szexmassz|zs okleveles nagymesterét. Rudolfo tiszteletdíja két ór|ra h|romezer doll|r volt. Elégedett ügyfeleinek szívesen dicsekedett vele, hogy ez jóval több, mint a leghíresebb ügyvédek ór|nkénti honor|riuma. – Az a különbség közöttünk – magyar|zta csalafinta mosollyal és erős bajor akcentussal –, hogy ők kibasznak a kuncsafttal, én viszont úgy megbaszom, hogy elsz|ll a hetedik mennyorsz|gba. Aspinella akkor hallott először Rudolfóról, amikor titkos nyomoz|st folytatott az elit New York-i sz|llod|kban zajló prostitúció ügyében. Az egyik port|s úgy félt a l|nyokat futtató striciktől, hogy semmiképpen sem akart tanúskodni. Ő köpte be Aspinell|nak Rudolfot meg a massz|zsszalont, azzal a feltétellel, hogy nem idézik be a rendőrségre. Aspinella arra gondolt, hogy bevarrja az egész band|t, de miut|n megismerkedett Rudolfóval, és kiprób|lta a szexmassz|zst, úgy érezte, megbocs|thatatlan bűnt követne el a nőkkel szemben, ha megfosztan| őket ettől a különleges élvezettől. Rudolfo néh|ny perc múlva bekopogott. – Bejöhetek? – kérdezte. – M|r alig v|rlak, aranyom! – rikkantotta Aspinella. A masszőr belépett, az asszonyra nézett, és elismerően csettintett. – Isteni ez a szemkötő! Amikor először j|rt itt, Aspinell|t meglepte, hogy Rudolfo anyaszült meztelenül sét|l be a fürdőszob|ba, de a fickó rögtön megmagyar|zta: semmi értelme felöltözni, hiszen úgyis rögtön le kell vetkőznie. Rendkívüli férfipéld|ny volt, p|rj|t ritkította. Nyúl|nk, izmos teste az ókori v|z|kon l|tható atlét|kat idézte, duzzadó bicepszére tigrist tetov|ltatott, mellkas|t pedig selymes, szőke szőrzet borította, ami Aspinell|nak különösen tetszett, mert ut|lta a képeslapokban l|tható leborotv|lt, szőrtelenítővel lecsupaszított, agyon|polt, meztelen csig|hoz hasonló, férfiatlan modelleket. – Hogy vagy, szépségem? – kérdezte Rudolfo. – Ne tudd meg – felelte Aspinella. – Elég, ha annyit mondok, hogy rajtam m|r csak a te csodatevő kezed segíthet. Rudolfo munk|hoz l|tott. Először az asszony h|t|t kezdte masszírozni. Ügyesen fellazította az izmokat, jól megnyomkodta a tarkój|t, azt|n megfordította Aspinell|t, és gyöngéd, simogató mozdulatokkal a mellét meg a has|t vette kezelésbe. Mire az |gyék|hoz ért, Aspinella kéjesen nyögdécselve, zih|lva kapkodta a levegőt, s érezte, hogy a lepedő is |tnedvesedett alatta. – M|s férfi miért nem képes erre? – kérdezte elragadtatott sóhajjal. Rudolfo éppen a szolg|ltat|s fénypontj|t jelentő nyelvmassz|zsra készült, amit f|radhatatlanul és a napkeleti mestereket is megszégyenítő szakértelemmel végzett, de Aspinella kérdése kizökkentette a megszokott kerékv|g|sból. Oly sokszor hallotta m|r, mégis mindig meglepte. Az volt a benyom|sa, hogy az egész v|ros tele van kielégítetlen, szex ut|n sóv|rgó nőkkel, akik valós|ggal kiéhezve rohannak hozz|. – Rejtély, hogy m|s férfi miért nem tudja ugyanezt nyújtani – mondta elgondolkozva. – Szerinted mi lehet az oka?

Aspinella ut|lta, ha ilyenkor megzavarj|k, de tudta, hogy Rudolfónak szüksége van egy kis csevegésre a nagy fin|lé előtt. – A férfiak gyöngesége – felelte haboz|s nélkül a férfi kérdésére. – A fontos döntéseket mindig mi, nők hozzuk. Mi szabjuk meg, mikor megyünk férjhez, mikor szülünk gyereket. Megzabol|zzuk a férfiakat, és felelősségre vonjuk őket, ha hülyeséget csin|lnak. Rudolfo udvariasan elmosolyodott. – Igen, de mi köze ennek a szexhez? Aspinell|nak nem volt kedve részletekbe bocs|tkozni. Azt akarta, hogy a masszőr folytassa a munk|t. – Fogalmam sincs – mondta. – Ez csak afféle elmélet. Filozófia. Rudolfo lassan, egyenletesen, ritmikusan ismét masszírozni kezdte. Nyelve és keze egy pillanatra se lankadt. Aspinella eközben a gyönyör újabb és újabb csúcsaira jutva azon merengett, hogyan fogja m|snap éjjel hal|lra kínozni Astorre Viol|t és bűnt|rsait. Astorre v|llalata, a Viola Makaróni az East Side egyik tégl|ból épült, hatalmas rakt|r|ban működött. A cég több mint sz|z embert foglalkoztatott. A behemót jutazs|kokból kirakott, Olaszorsz|gból import|lt makaróni rögtön a futószalagra került, amely automatikusan szortírozta és dobozolta az |rut. Astorre egy éve érdekes újs|gcikket olvasott a kisv|llalkoz|sok technológiai fejlesztésének fontoss|g|ról, s az ír|s úgy fellelkesítette, hogy nyomban tudom|nyos szaktan|csadót szerződtetett a Harvardról. Amikor megkérdezte a friss diplom|s fiatalembertől, milyen v|ltoztat|sokat javasol, az rögtön r|v|gta, hogy emelje a dupl|j|ra az |rakat, keresztelje |t a makarónit „Vito b|csi h|zi tészt|ja”-ra, tov|bb| ötven sz|zalékkal csökkentse a létsz|mot, azt|n a jól bev|lt emberei helyett feleannyiért vegyen föl alkalmi munk|sokat. Astorre ezt hallva pillanatnyi haboz|s nélkül kirúgta a szaktan|csadót. Irod|j|t a futballp|lya nagys|gú földszinti területen rendezte be, amelynek két oldal|n csillogó, rozsdamentes acélból készült gépek sorakoztak. A rakt|répület h|tsó kapuja a rakodótérre nyílt. A bej|ratok fölé és az üzem minden helyiségébe videokamer|kat szereltek, így Astorre az irod|j|ból is szemmel tudta tartani a l|togatókat meg a különböző munkafolyamatokat. Által|ban este hatkor szokott bez|rni, ezen az estén azonban mag|hoz intette öt legügyesebb emberét meg Aldo Monz|t, s velük együtt v|rta a t|madókat. Előző éjjel fölugrott Nicole-hoz, és besz|molt neki a tervéről. Az asszony hevesen ellenezte az ötletet. – Egyrészt úgysem fog sikerülni, m|srészt nem akarok sem bűnsegédként, sem bűnt|rsként gyilkoss|gi ügybe keveredni! – jelentette ki hat|rozottan, és megr|zta a fejét. – Ezek a disznók megölték a testőrödet, téged pedig megprób|ltak elrabolni – magyar|zta higgadtan Astorre. – Ha nem lépek föl ellenük, valamennyien veszélybe kerülünk. Nicole Helene-re gondolt, azt|n eszébe jutott, h|ny késhegyig menő vit|t folytatott az apj|val, s pontosan tudta, hogy a Don bosszút akarna |llni. Bizony|ra azt mondan|, hogy ő, Nicole, tartozik ennyivel Helene emlékének, s arra is felhívn| a figyelmét, hogy mindenképpen ésszerű, sőt feltétlenül szükséges óvintézkedéseket tenni a csal|d védelmében. – Miért nem fordulsz a rendőrséghez? – kérdezte unokaöccsétől. – Késő. Erre m|r nincs idő – v|gta r| Astorre. Most élő csalétekként üldögélt az irod|j|ban. Graziella jóvolt|ból tudta, hogy Portella és Tulippa a v|rosban tartózkodik, mindkettő a szindik|tus küszöbön|lló ülésére érkezett. Persze nem lehetett biztos benne, hogy r|haraptak-e arra az

inform|cióra, amit Nicole gondosan kisziv|rogtatott Rubió-nak. Csak remélhette, hogy még egyszer, utolj|ra fölkeresik, és megprób|lj|k r|venni a bankok elad|s|ra, mielőtt erőszakhoz folyamodnak. Sz|mított r|, hogy megmotozz|k, ezért revolvert nem vett mag|hoz, csak az inge ujj|ra varrt zsebbe csúsztatott be egy vékony pengéjű, tűhegyes tőrt. Árgus szemekkel figyelte a monitorokat, s hamarosan megpillantotta azt a hat férfit, aki a rakodótér felől, a h|tsó bej|raton lépett be az épületbe. Azonnal megparancsolta a saj|t embereinek, hogy rejtőzzenek el, és csak az ő jelad|s|ra t|madjanak. A képernyőt tanulm|nyozva a hat férfi között fölismerte Portell|t és Tulipp|t. M|sodperceken belül m|r az iroda felé közeledő lépteiket is hallotta. Tudta, hogy Aldo Monza és emberei készenlétben |llnak, és megvédik, ha ezek úgy döntöttek, hogy itt, helyben megölik. Ekkor Portella a nevét ki|ltotta. Nem v|laszolt neki. Még néh|ny pillanat, s Portella és Tulippa meg|llt az ajtó előtt. – F|radjanak be, uraim – szólította meg őket ny|jas mosollyal Astorre, majd föl|llt, hogy kezet fogjon velük. – Nah|t, milyen kedves meglepetés! Ilyen későn ritk|n j|r erre vendég. Miben |llhatok a rendelkezésükre? – Tudja, bar|tom, éppen vacsor|zni készülünk, de most jöttem r|, hogy egy sz|l makaróni sincs a h|zn|l! – tréf|lkozott Portella. – Ki tudna segíteni? Astorre széles mozdulattal a polcok felé intett. – Vigyen, amennyit csak akar, kedves Timmona! Ak|r az egész készletet! Mindenemet odaadom, ha kell! – mondta készségesen. – A bankokat is? – kérdezte Tulippa vészjósló mosollyal. Astorre csak erre v|rt. – Beszéljünk komolyan, uraim. Legfőbb ideje, hogy meg|llapodjunk. De előbb engedjék meg, hogy megmutassam önöknek az üzemet. Nagyon büszke vagyok r|! Tulippa és Portella zavartan, gyanakodva összenézett. – Egye fene, de fogja rövidre! Nem érünk r|! – morogta Tulippa, miközben azon tűnődött, hogyan maradhatott életben ilyen sok|ig ez a paprikajancsi. Astorre kikísérte a két férfit a földszinti üzemcsarnokba. A közelben |lldog|ló négy fegyveres testőrüket is szívélyesen üdvözölte, sőt mindegyikkel bar|ts|gosan kezet r|zott, és megdicsérte kifog|stalan eleganci|jukat. Saj|t emberei a rejtekhelyükről minden mozdulat|t figyelték; a megbeszélt jelre v|rtak. Monza h|rom kitűnő lövészt a félemeleti galéri|ra vezényelt, a többiek pedig szétszóródtak az épületben, hogy az ellenség egyik oldalról se lephesse meg őket. Astorre hosszú percekig mutogatta vendégeinek az üzemet, és lelkesen magyar|zta a gépek működését. Portella végül megunta a nézelődést. – L|tszik, hogy a szívén viseli ennek a kis cégnek a sors|t – szólalt meg türelmét vesztve. – Miért nem adja el nekünk a bankokat? Szívesen levennénk ezt a terhet a v|ll|ról, hogy a makaróninak szentelhesse az életét. Azért jöttünk, hogy megismételjük az aj|nlatunkat. Az ötsz|zalékos részesedését is biztosítjuk. Astorre m|r éppen jelt akart adni az embereinek, de hirtelen fegyverropog|st hallott, s döbbenten l|tta, hogy a galéri|n rejtőző h|rom embere a csarnok betonj|ra zuhan, és hason fekve elterül a l|ba előtt. Tekintete végigp|szt|zta a rakt|rt. Aldo Monz|t kereste, közben vill|mgyorsan besurrant az egyik behemót csomagológép mögé. A gép mögül kilesve egy fekete bőrű, zöld szemkötős nőt pillantott meg, aki szélsebesen előreiramodott, s a nyak|n|l fogva megragadta Portell|t. Gépfegyvere

csövét beledöfte a fickó hatalmas pocakj|ba, majd előr|ntotta a revolverét, a gépfegyvert pedig a betonra hajította. – Senki ne mozduljon! – ki|ltotta Aspinella Washington. – Mindenki dobja el a fegyverét! Most rögtön! – Amikor l|tta, hogy nem engedelmeskednek neki, pillanatnyi tétov|z|s nélkül nyakon ragadta Portell|t, megfordította, és két golyót eresztett a pocakj|ba. Amint Portella előregörnyedt, revolvere agy|val fejbe v|gta, s ahogy |ldozata elterült a betonon, az arc|ba rúgott. Azt|n Tulipp|t vette kezelésbe. – Ha a gorill|ik nem teszik azt, amit mondok, maga lesz a következő! Szemet szemért, utolsó gazember! Portella tudta, hogy a percei meg vannak sz|ml|lva, ha sürgősen nem kap segítséget. Tekintete elhom|lyosult, m|r alig l|tott. Zih|lva, tehetetlenül feküdt a földön, kan|ris|rga ingén vérfoltok vöröslöttek. Sz|ja elzsibbadt, a nyelve se forgott. – Engedelmeskedjetek neki! – nyögte elhaló hangon. Emberei nyomban eldobt|k a fegyverüket. Portella m|r hallott róla, hogy akit gyomron lőnek, embertelen kínok között hal meg. Most m|r azt is tudta, miért. Valah|nyszor mély lélegzetet vett, úgy érezte, mintha tőrt döfnének a szívébe. Húgyhólyagj|nak sem tudott parancsolni, vizelete sötét foltot hagyott vadonatúj vil|goskék nadr|gj|n. Iszonyú erőfeszítéssel megmozdította a fejét, és az ismeretlen, sötét bőrű nőre nézett. Meg akarta kérdezni tőle, hogy kicsoda és mit akar, de nem jött ki hang a tork|n. Mielőtt elvesztette az eszméletét, furcsa, szentiment|lis gondolat futott |t az agy|n: vajon ki fogja közölni Brunóval a hal|lhírét? Astorre egy pillanat alatt r|jött, mi történhetett. B|r személyesen soha nem tal|lkozott Aspinella Washingtonnal, az újs|gokban és tévéhíradókban l|tott fotói alapj|n rögtön fölismerte, s azt is tudta, ha a nyomozó idejött, akkor előbb Heskow-t kellett elkapnia, Heskow teh|t halott. Astorre nem sajn|lta a minden h|jjal megkent gazembert, akinek az volt a legnagyobb hib|ja, hogy minden aljass|gra v|llalkozott, ha ezzel megmenthette a nyomorult életét. Tulipp|nak fogalma sem volt róla, miért nyom fegyvert a nyak|hoz ez a dühöngő néger szuka. Most ébredt r|, mekkora hib|t követett el, amikor Portell|ra bízta a testőrök kiv|laszt|s|t, a saj|t embereinek pedig erre az estére kimenőt adott. Amerika tele van szabadon gar|zd|lkodó őrültekkel, gondolta dühösen. Sosem lehet tudni, mikor t|mad r| az emberre valami futóbolond… Amikor Aspinella durv|n belenyomta a nyak|ba a revolvere csövét, Tulippa megfogadta: ha ezt élve megússza, és hazavergődik valahogy Dél-Amerik|ba, a lehető legrövidebb időn belül megszerzi az atomfegyvert, s minden tőle telhetőt elkövet, hogy az Egyesült Államok minél nagyobb részét eltüntesse a föld színéről. Különösen Washingtonra, az öntelt, felfuvalkodott főv|rosra f|jt a foga, ahol a fotelban elnyúló, lusta sz|jhősök semmit sem képesek elintézni, no meg persze New Yorkra, ahol még egy ilyen félszemű, tébolyult ribanc is fegyvert foghat az emberre. – Oké – mondta neki Aspinella. – Maga félmilliót aj|nlott nekünk, ha elintézzük ezt a gazembert. – Astorréra mutatott, aki időközben kilépett a csomagológép mögül. – Örömmel v|llalom a megbíz|st, de a balesetem miatt meg kell dupl|znom az összeget. Fél szemmel ugyanis kétszeres figyelemmel kell céloznom, hogy telibe tal|ljam. Kurt Cilke egész |lló nap a rakt|répületet figyelte. Csak egy csomag r|gógumit meg egy Newsweeket hozott mag|val, de kék Chevroletjében üldögélve az újs|got m|r rég kiolvasta. Arra v|rt, hogy Astorre végre a tettek mezejére lépjen.

Egyedül jött. Egyik munkat|rs|t sem akarta belekeverni ebbe a mocskos ügybe, ami valószínűleg véget vet egész eddigi ragyogó p|lyafut|s|nak. Elöntötte a keserűség, amikor megpillantotta a rakt|rba belépő Portell|t és Tulipp|t. Most jött r|, milyen agyafúrt ellenfél ez a gazember Astorre Viola, hiszen ha Portell|ék megt|madj|k, akkor neki, a helyszínen tartózkodó FBI-ügynöknek, törvényes kötelessége megvédeni. Nyilv|n megrendezte az egész színj|tékot, s a többieket is ugyanúgy csalta ide, ahogyan őt. M|rpedig ha minden a tervei szerint alakul, akkor ép bőrrel megússza, s úgy mossa tiszt|ra a nevét, hogy nem kell megszegnie a hallgat|s törvényét. Cilke éppen azon dühöngött, hogy ezzel hosszú évek kemény munk|ja vész k|rba, amikor megpillantotta az épületbe beviharzó, géppisztollyal felfegyverzett Aspinella Washingtont. Hirtelen elsz|llt a mérge, és r|tört a jeges félelem. Hallotta, milyen szerepet j|tszott Aspinella a repülőtéri lövöldözésben, és gyanúsnak tal|lta az esetet. Az egész valahogy nem stimmelt. Ellenőrizte a töltényt|rat a revolverében. Jobb meggyőződése ellenére abban reménykedett, hogy szükség esetén sz|míthat ennek a könyörtelen asszonynak a segítségére. Mielőtt kisz|llt a kocsiból, úgy döntött, ideje értesíteni az FBI-t. Mobiltelefonj|n fölhívta Bill Boxtont. – Itt vagyok Astorre Viola rakt|ra előtt – közölte éppen helyettesével, amikor meghallotta a fegyverropog|st. – Most bemegyek. Ha valami történne velem, mondd meg az igazgatónak, hogy mindent a saj|t szak|llamra tettem, senki nem tudott az akcióról. Fölveszed ezt a beszélgetést? Boston néh|ny m|sodpercig hallgatott. Nem tudta biztosan, mit szól hozz| Cilke, hogy rögzítik a hív|s|t, b|r tudnia kell, hogy mióta ő is célpontnak sz|mít, az Iroda a saj|t érdekében folyamatosan lehallgatja. – Igen – nyögte ki végül. – Jól van – felelte Cilke. – Akkor tekintsétek hivatalos közleménynek a következőt: az FBI egyetlen munkat|rs|t sem terheli felelősség azért, amire most készülök. Astorre Viola üzemében pillanatnyilag a szervezett bűnözés h|rom hírhedt alakja tartózkodik, valamint egy géppisztollyal felfegyverzett reneg|t zsaru a New York-i rendőrkapit|nys|gtól. A fentiek ismeretében törvényes kötelességem beavatkozni. – V|rj, Kurt! – v|gott közbe Boxton. – M|ris küldöm a segítséget! – Nincs időm v|rakozni! – közölte Cilke. – Ezt a szart különben is én kevertem, nekem kell eltakarítani! – Egy pillanatig arra gondolt, hogy üzenetet küld Georgette-nek, de azt|n elvetette a morbid ötletet. Úgy döntött, jobb, ha a férfiatlan nyavalyg|s és önsajn|lat helyett ink|bb a tettei beszélnek. Szó nélkül kikapcsolta a telefont, és kisz|llt a kocsiból. Csak most vette észre, hogy tilosban parkol, de r| se hederített. A rakt|rba belépve elsőként Aspinella Washingtont l|tta meg, aki fegyvere csövét Tulippa nyak|hoz szorította. A többiek néma csöndben |lltak, senki sem mozdult. – Szövetségi ügynök vagyok! – ki|ltotta Cilke szolg|lati pisztoly|t a magasba emelve. – Mindenki dobja el a fegyvert! Aspinella feléje fordult. – M|r mit nem mond, faszik|m! – vetette oda maró gúnnyal. – Nagyon jól tudom, kicsoda maga! Csakhogy ez az én balhém, úgyhogy addig kopjon le, amíg szépen van! Menjen, kapjon el egy-két brókert vagy könyvelőt, ha nincs jobb dolga. Ez az ügy a New York-i rendőrség hat|skörébe tartozik! – Washington nyomozó – szólt r| higgadtan Cilke –, azonnal dobja el a fegyverét, ellenkező esetben kénytelen leszek erőszakot alkalmazni. Ne kényszerítsen r|. Jó okom van arra gyanakodni, hogy maga bűnszövetkezetben elkövetett súlyos bűncselekménnyel v|dolható. Aspinella erre nem sz|mított. Cilke elsz|nt tekintetéből és hat|rozott hangj|ból arra következtetett, hogy ez a fickó nem t|gít. De úgy döntött, amíg fegyver van a kezében, ő

sem adja fel. Ez a Cilke nyilv|n évek óta nem lőtt élő emberre, csak a gyakorlótér célt|bl|ira, gondolta megvetően. – Szóval azt hiszi, hogy egy bűnszövetkezet tagja vagyok? – üvöltötte. – Szerintem ink|bb maga a bűnöző! Úgy tudom, maga fogad el évek óta kenőpénzt ettől a szarh|zitól! – Fegyvere csövével megbökte Tulipp|t. – Nem igaz, szép latin dalia? Tulippa nem v|laszolt, de amikor Aspinella fölhúzott térddel, teljes erőből |gyékon rúgta, kétrét görnyedve bólintott. – Mennyit fizetett neki? – kérdezte Aspinella. – Több mint egymilliót – nyüszítette Tulippa. Cilke érezte, hogy elönti a méreg, de uralkodott mag|n. – Az FBI minden egyes doll|rról tud, amit a sz|ml|mra |tutalt – mondta higgadtan. – Felhívom a figyelmét, Washington nyomozó, hogy ebben az ügyben az FBI folytat nyomoz|st. – Mély lélegzetet vett, mag|ban tízig sz|molt, azt|n közölte: – Utolj|ra figyelmeztetem. Dobja el a fegyverét, vagy lövök! Astorre a gép mellől figyelte őket. Aldo Monza észrevétlenül |lldog|lt egy m|sik gép mögött. Astorrénak az volt a benyom|sa, hogy lassított felvételt l|t a moziban. Aspinella megvonagló arccal, egyetlen nagy lépéssel Tulippa h|ta mögé került, majd célzott, és r|lőtt Cilke-re, de abban a pillanatban, amikor a fegyver eldördült, Tulippa elhajolt, a földre vetette mag|t, és a hirtelen r|nt|stól Aspinella is elvesztette az egyensúly|t. Cilke-et a mellkas|n tal|lta el a golyó, de ő is r|lőtt Aspinell|ra, és l|tta, hogy a h|trat|ntorodó asszony jobb v|lla alól sug|rban spriccel a vér. Egyikük sem hal|los lövésre törekedett. Mindketten pontosan azt tették, amit a kiképzésen beléjük sulykoltak: a legszélesebb testfelületre céloztak. Aspinella v|ll|ba azonban belehasított a perzselő f|jdalom, s amikor megl|tta a golyó ütötte, vérző sebet, tudta, hogy legfőbb ideje elfelejteni a lőgyakorlaton tanultakat. Pontosan Cilke orrnyergére célzott, a két szem közé, és gyors egym|sut|nban négyszer húzta meg a ravaszt. Minden lövése telibe tal|lt. A lövedékek péppé zúzt|k Cilke orr|t, és szétroncsolt|k a homlok|t, olyannyira, hogy kiloccsant az agyveleje. Tulippa l|tta, hogy Aspinella sebesülten megt|ntorodik. Gyorsan derékon ragadta, majd könyökével arcul csapta az asszonyt, aki eszméletlenül rogyott össze. Fegyvere mellette hevert, de Tulipp|nak m|r nem volt ideje felkapni, mert Astorre előugrott a csomagológép mögül, a terem túlsó végébe rúgta a revolvert, azt|n meg|llt Tulippa mellett, és lovagiasan kinyújtotta a kezét, hogy fölsegítse. Tulippa elfogadta a segítséget, és Astorréba kapaszkodva talpra |llt. Eközben Aldo Monza életben maradt embereivel bekerítette Portella testőreit, majd a rakt|r acéloszlopaihoz kötözte őket. Cilke-et és Portell|t mindenki nagy ívben elkerülte. – Ezzel megvoln|nk – szólalt meg Astorre Tulipp|hoz fordulva. – De azt hiszem, nekünk még elintézetlen ügyeink vannak egym|ssal. Tulippa zavartan b|mult r|. Úgy érezte, ez a fiatalember csupa ellentmond|s: bar|ts|gos ellenfél, pacsirtaként daloló gyilkos. Nem tudta eldönteni, megbízhat-e egy ilyen minden h|jjal megkent, különös fickóban. Astorre a terem közepére sét|lt, és intett Tulipp|nak, hogy kövesse. Az előre kiszemelt helyen meg|llt, megfordult, és a dél-amerikai fickó szemébe nézett. – Maga megölte a nagyb|ty|mat, és megprób|lta megkaparintani a bankjainkat. Arra sem érdemes, hogy szóba |lljak mag|val – mondta megvetően, majd előhúzta a tőrt, s megmutatta az ezüstösen csillogó pengét Tulipp|nak. – Egyszerűen |t kéne v|gnom a tork|t, hogy egyszer s mindenkorra lez|rjam ezt az ügyet. De maga gyenge, alig |ll a l|b|n. Nem lenne tisztességes, ha csak úgy lemész|rolnék egy védtelen öregembert, teh|t úgy döntöttem, adok egy esélyt mag|nak. Verekedjen meg velem!

Miközben beszélt, szinte észrevétlenül bólintott Aldo Monz|nak, majd mindkét kezét fölemelte, mintha megadn| mag|t, azt|n eldobta a tőrt, és néh|ny lépést h|tr|lt. Tulippa jóval idősebb és testesebb volt n|la, s élete folyam|n rengeteg embert ölt meg. A tőrt is mesterien forgatta, |m Astorréval mégsem vehette fel a versenyt. Ezt ő maga is érezte, de azért lehajolt, fölkapta a tőrt, és elindult Astorre felé. – Ostoba, felelőtlen kölyök! – mondta neki. – Pedig hajlandó lettem volna t|rsulni mag|val! – Többször is megprób|lta r|vetni mag|t Astorréra, ő azonban gyorsabb volt n|la, mindig sikerült kitérnie előle, Azt|n amikor Tulippa egy pillanatra meg|llt, hogy levegőt vegyen, Astorre lekapcsolta és ledobta a nyak|ban lógó aranymed|lt, hogy jól l|tsszon a tork|n éktelenkedő bíborvörös sebhely. – Jól nézze meg! – ki|ltotta oda Tulipp|nak. – Azt akarom, hogy a hal|la előtt ezt l|ssa utolj|ra! Tulippa sób|lv|nny| v|lva, döbbenten meredt a sebhelyre. Még sosem l|tott ilyet. Mielőtt felocsúdott volna, Astorre kirúgta a tőrt a közéből, majd vill|mgyors mozdulatokkal, birkózót megszégyenítő ügyességgel Tulippa h|t|hoz nyomta a térdét, megragadta ellenfele fejét, és kitörte a nyak|t. Mindenki hallotta a csigoly|k reccsenését. Astorre egyetlen pillant|st se vetett |ldozat|ra. Fölkapta a med|lt, visszakapcsolta az aranyp|ntra, és t|vozott az épületből. Az FBI autókarav|nja öt perccel később érkezett meg az üzem elé. Aspinella Washington még élt, őt a mentők a kórh|z intenzív oszt|ly|ra sz|llított|k. Aldo Monza lej|tszotta a néma videofelvételt az ügynököknek, akik a szalag alapos tanulm|nyoz|sa és elemzése ut|n arra a következtetésre jutottak, hogy Astorre önvédelemből ölte meg Tulipp|t, ugyanis a filmkock|kon jól l|tszott, hogy előzőleg mindkét kezét fölemelve megadta mag|t, sőt teljesen fegyvertelen volt, hiszen a tőrt is eldobta.

EPILÓGUS Nicole dühösen csapta le a telefonkagylót. – Unom m|r, hogy mindenki azt hajtogatja, milyen gyenge ez az |tkozott euró! – ki|ltotta a szomszéd szob|ban ülő titk|rnőjének. – Nézzen ut|na, el tudja-e érni valahol Mr. Pryort. Nyilv|n valamelyik golfp|ly|n lehet, a kilencedik lyukn|l. Két év telt el, és időközben Nicole |tvette az Aprile-bankok vezetését. Amikor Mr. Pryor úgy döntött, nyugalomba vonul, ragaszkodott hozz|, hogy Nicole legyen az utódja, mert őt tal|lta a legalkalmasabbnak a feladatra. Tudta, hogy az asszony v|llalati jog|szként megedződött, és nem fog behódolni sem a bankfelügyeletnek, sem az erőszakosan követelőző ügyfeleknek. Ezen a napon Nicole l|zas igyekezettel prób|lt rendet teremteni az íróasztal|n. Minden sürgős ügyet el kellett intéznie, mert este fivéreivel együtt Szicíli|ba indult Astorréhoz, amolyan csal|di összejövetelre. Mielőtt elutazott, feltétlenül döntenie kellett, mihez kezdjen Aspinella Washingtonnal, aki a v|lasz|ra v|rt. Hal|lra ítélték, de föllebbezett, és őt kérte fel, hogy képviselje. Nicole a puszta gondolattól is rettegett, s nem csak azért, mert a bankok vezetése annyira lekötötte, hogy egyetlen szabad perce se volt.

Amikor annak idején felaj|nlotta, hogy szívesen követi Mr. Pryort az igazgatói székben, Astorre eleinte tétov|zott, mert jól emlékezett, mi volt a Don kív|ns|ga, Mr. Pryor azonban meggyőzte: Nicole az apja l|nya, nincs oka aggodalomra. Ha esedékessé v|lik egy nagy összegű kölcsön visszafizetése, a bank bizton sz|míthat r|, hogy az asszony a sark|ra |ll, és vagy hízelgéssel, vagy burkolt fenyegetéssel, vagy a kettő keverékével kicsikarja a pénzt az ügyfélből, hiszen ha valaki, akkor Nicole tudja, hogyan kell eredményt elérni. Fölberregett a h|zi telefon, s Mr. Pryor a tőle megszokott udvariass|ggal megkérdezte: – Miben |llhatok a rendelkezésére, dr|g|m? – Ezek a valuta|rfolyamok teljesen kikészítenek bennünket – felelte Nicole. – Mit gondol, nem kéne ink|bb a megbízható német m|rka felé orient|lódnunk? – Azt hiszem, ez kitűnő ötlet – mondta Mr. Pryor. – Tudja – folytatta Nicole –, szerény véleményem szerint ez az egész valutakereskedelem körülbelül annyira logikus, mint a kaszinó. Ugyanezzel az erővel az ember ak|r egész |lló nap k|rty|zhatna vagy rulettezhetne Las Vegasban. Mr. Pryor jót nevetett. – Lehetséges, csak az a baj, hogy a kaszinóbeli veszteségekért nem v|llal garanci|t a Nemzeti Bank. Nicole kissé megnyugodva tette le a kagylót, azt|n néh|ny percig azon tűnődött, mennyit fejlődött a bank az utóbbi időben. Mióta |tvette a vezetést, hat új bankot sikerült megszereznie olyan orsz|gokban, amelyekben a gazdas|g gyors vir|gz|snak indult, és a profitot is megdupl|zta. De ennél is nagyobb elégedettséggel töltötte el, hogy a bank egyre nagyobb kölcsönöket adott a fejlődő orsz|gokban létesülő új v|llalkoz|soknak. Mosolyogva gondolt vissza az első munkanapj|ra. Amint megérkezett eleg|ns, új levélpapírja, megírta a perui pénzügyminiszternek, hogy a bank |ltal a perui korm|nynak nyújtott, rég lej|rt kölcsönök haladéktalan visszafizetését követeli. Mint sz|mított r|, levele gazdas|gi v|ls|got robbantott ki az orsz|gban, ami előbb politikai zavarg|sokhoz, majd korm|nyv|lt|shoz vezetett. A hatalomra került új korm|nyzó p|rt azonnal lev|ltotta a perui ENSZ-nagykövetet, Marriano Rubiót. A következő hónapokban Nicole örömmel olvasta a lapokban, hogy Rubio teljesen tönkrement, és csődöt jelentett. R|ad|sul sz|mos befektető bonyolult perek sorozat|t indította ellene, mert r|beszélte őket egyik nagyszab|sú v|llalkoz|sa finanszíroz|s|ra. Afféle latin Disneylandet akart létrehozni, s megesküdött, hogy dőlni fog a pénz, |m eddig mindössze egy óri|skerék meg egy hull|mvasút üzemeltetőjével sikerült szerződést kötnie. A bulv|rlapok főcímeiben nemes egyszerűséggel csup|n „Makarónimész|rl|s”-ként emlegetett ügy óri|si nemzetközi érdeklődésre sz|mot tartó eseménnyé terebélyesedett. Amint Aspinella Washington felgyógyult – Cilke lövése a tüdejét lyukasztotta |t –, egyik nyilatkozatot a m|sik ut|n adta a sajtónak és a tévécsatorn|knak. Miközben arra v|rt, hogy a bírós|g kitűzze t|rgyal|sa időpontj|t, úgy beszélt mag|ról, mintha m|rtíroms|ga Szent Johann|éval vetekedne. Gyilkoss|gi kísérletért, r|galmaz|sért és személyiségi jogai megsértéséért pert indított az FBI ellen, sőt a New York-i rendőrség ellen is, amelytől az elmaradt munkabérét követelte, b|r a történtek ut|n azonnali hat|llyal felfüggesztették az |ll|s|ból. Hi|ba tiltakozott minden lehetséges fórumon, az esküdtszéknek mindössze h|rom ór|ra volt szüksége ahhoz, hogy meg|llapítsa bűnösségét és hal|lra ítélje. Amint

kimondt|k az ítéletet, Aspinella nyomban kirúgta védőügyvédeit, és kérvényt nyújtott be a hal|lbüntetés elleni kamp|ny irod|j|hoz, hogy v|llalj|k tov|bbi jogi képviseletét, sőt kifejezetten megkövetelte, hogy Nicole Aprile vegye |t az ügyét. Kitűnő érzéke volt a hírveréshez. Börtöncell|j|ban újabb nyilatkozatot adott a sajtónak, s közölte: – Mivel az ügyvédnő unokaöccse sodort bajba, Miss Aprilénak kell kihúznia a p|cból. Nicole eleinte tal|lkozni sem volt hajlandó Aspinell|val, mondv|n hogy b|rmelyik jó ügyvéd elérheti a hal|los ítélet mérséklését, hiszen nyilv|nvaló az érdekellentét a felek között. Aspinella azonban ekkor fajgyűlölettel v|dolta meg, és Nicole végül kénytelenkelletlen beleegyezett, hogy fölkeresi a börtönben, mert nem akart visz|lyt a kisebbségek vezetőivel. A tal|lkozó napj|n negyven percet kellett v|rnia, Aspinella ugyanis éppen külföldi előkelőségeket fogadott, akik hősként éljenezték, amiért b|tran szembesz|llt a barb|r amerikai büntető törvénykönyv elavult paragrafusaival. Végül Aspinella intett neki, hogy lépjen oda az üvegablakhoz. Mostan|ban s|rga szemkötőt hordott, amelyet a SZABADSÁG szó díszített. Nicole valamennyi meggyőző érvét bevetette, hogy megmagyar|zza, miért nem v|llalhatja ezt az ügyet. Hangsúlyozta, hogy Astorrét is ő képviselte, amikor terhelő tanúvallom|st tett Aspinella ellen. Aspinella göndör fürtjeit csavargatva, figyelmesen végighallgatta, azt|n közölte: – Megértem a vonakod|s|t, hiszen a lényeggel nincs tiszt|ban. Astorrénak igaza volt: valóban elkövettem mindazt, amiért elítéltek, és életem h|tralévő részében vezekelni akarok a bűneimért. Most arra kérem, segítsen, hogy legyen időm jóv|tenni a vétkeimet. Nicole eleinte azt hitte, Aspinella ezzel a trükkel akar részvétet ébreszteni önmaga ir|nt, de volt valami ennek a furcsa, könyörtelen teremtésnek a hangj|ban, ami meghatotta. Még mindig szentül hitte, hogy az embernek nincs joga embert|rs|t hal|lra ítélni, és a bűnösnek meg kell kapnia a lehetőséget, hogy jóv|tegye bűneit. Úgy érezte, a többi hal|lraítélthez hasonlóan Aspinella is megérdemli a védelmet, csak attól ódzkodott, hogy éppen neki kelljen képviselnie. Tudta, hogy feltétlenül tal|lkoznia kell még valakivel, mielőtt végleg eldönti, mitévő legyen. Kurt Cilke-et hősnek kij|ró tiszteletad|ssal helyezték örök nyugalomra. A temetés ut|n Georgette kihallgat|st kért az FBI igazgatój|tól. Kocsit küldtek érte a repülőtérre, és egy ügynök kísérte el az Iroda székh|z|ba. Az igazgató melegen mag|hoz ölelte, őszinte részvétét nyilv|nította, és megígérte, hogy az Iroda minden tőle telhetőt megtesz érte meg Vaness|ért, teh|t b|tran forduljon hozz|, ha segítségre van szüksége. – Köszönöm – mondta Georgette. – De nem ezért kerestem fel, hanem azért, mert tudnom kell, miért ölték meg a férjemet. Az igazgató sok|ig hallgatott, alaposan megfontolta, mit v|laszoljon. Tudta, hogy Georgette Cilke is hallotta a v|rosszerte keringő pletyk|kat, amelyek az igazs|gn|l is jobban |rtottak az Iroda hírnevének, teh|t meg kell nyugtatnia ezt az asszonyt, nehogy eszébe jusson kételkedni. – Be kell vallanom, hogy egyelőre mi sem l|tunk tiszt|n – mondta végül. – Jelenleg is folyik a mindenre kiterjedő vizsg|lat. De biztosíthatom, hogy az ön férje ide|lis FBI-ügynök volt, akiről valamennyien péld|t vehetünk. Egész életét a munk|j|nak szentelte, és minden törvényt szó szerint betartott. Szent meggyőződésem, hogy a vil|g minden kincséért sem tett volna olyasmit, amivel az Irod|t vagy a csal|dj|t kompromitt|lhatta volna.

– Akkor miért egyedül ment el Astorre Viola üzemébe? – kérdezte Georgette. – És mi köze volt Timmona Portell|hoz? Az igazgató jó előre felkészült erre a beszélgetésre. Munkat|rsaival v|zlatot készíttetett mindazokról a tém|król, amelyek felmerülhetnek, így ez a kérdés sem érte v|ratlanul. – Az ön férje rendkívüli képességekkel meg|ldott, kitűnő nyomozó volt. Mindny|jan tiszteltük a tehetségét, épp ezért szabad kezet kapott, és a r|bízott ügyekben a saj|t bel|t|sa szerint dönthetett. Nem hisszük, hogy valaha is kenőpénzt fogadott volna el Portell|tól vagy b|rki m|stól. Elképzelhetetlennek tartjuk, hogy kih|g|st követett el. Nagyszerű eredményei önmagukért beszélnek. Hiszen ő sz|molta fel a maffi|t! Georgette úgy t|vozott az irod|ból, hogy tudta: nem hisz ennek az embernek, de r|jött, hogy a saj|t lelki békéje érdekében ragaszkodnia kell ahhoz a képhez, amit a szíve mélyén a férjéről őriz, s egy pillanatig se kételkedhet benne, hogy Kurt volt a legjobb ember a vil|gon, b|rmit tett is a munk|ja sor|n. Férje meggyilkol|sa ut|n Georgette Cilke nem omlott össze. A hal|lbüntetés elleni kamp|ny irod|j|ban végzett |ldozatos munk|j|t is folytatta, de végzetesnek bizonyult legutóbbi beszélgetésük óta Nicole még nem tal|lkozott vele. Azt mondta, annyira leköti a bankok vezetése, hogy a kamp|nyra nem marad ideje. Az igazs|g azonban az volt, hogy úgy érezte, nem tud Georgette szemébe nézni. Most azonban kénytelen volt erőt venni mag|n. Amint belépett az ajtón, Georgette elébe sietett, és szok|sa szerint megölelte. – Hi|nyozt|l – mondta kedvesen. – Ne haragudj, hogy nem jelentkeztem – mentegetőzött Nicole. – Levélben szerettem volna a részvétemet nyilv|nítani, de egyszerűen nem tal|ltam a megfelelő szavakat. – Megértelek – bólintott Georgette. Nicole megr|zta a fejét. – Nem, ezt nem értheted – mondta elszoruló torokkal. – Meggyőződésem, hogy részben én vagyok a hib|s a férjed hal|l|ért. Ha aznap délut|n nem kereslek meg, és… – Akkor is megtörtént volna – v|gott közbe Georgette. – Ha nem az unokatestvéred miatt hal meg, akkor megöli valaki m|s. Ennek előbb-utóbb be kellett következnie. Kurt tudta, hogy ez lesz a vége, és én is tiszt|ban voltam vele. – Egy pillanatig hallgatott, azt|n hozz|tette: – Most az a fontos, hogy csak arra emlékezzünk, milyen jó ember volt. Ne is beszéljünk többet a múltról. Biztos vagyok benne, hogy mindny|jan hib|ztunk, és meg is b|ntuk. Nicole azt kív|nta, b|rcsak ilyen egyszerű lenne a dolog. Mély lélegzetet vett, azt|n kimondta, ami a szívét nyomta: – Nem csak ezért jöttem. Aspinella Washington azt akarja, hogy én legyek az ügyvédje. B|r Georgette megprób|lt uralkodni mag|n, Aspinella nevét hallva megvonaglott az arca. Sosem volt vall|sos, ebben a pillanatban mégis esküdni mert volna r|, hogy Isten így teszi prób|ra a hitét. – Oké – mondta, s az ajk|ba harapott. – Oké? – kérdezte Nicole meglepetten, hiszen abban reménykedett, hogy Georgette ellenezni fogja a dolgot, sőt kifejezetten megtiltja, így a bar|tnője ir|nti lojalit|sból nem kell elv|llalnia Aspinella védelmét. Szinte hallotta, mit mondana az apja: „Az efféle lojalit|s az ember becsületére v|lik.” – Igen – felelte Georgette lehunyt szemmel. – Nyugodtan elv|llalhatod a védelmét. Nicole döbbenten meredt r|. – De h|t nem musz|j v|llalnom! Mindenki megértené! – De képmutatónak tartan|nak! – v|gta r| Georgette. – Nemcsak téged, hanem mindny|junkat, akik a hal|lbüntetés eltörléséért harcolunk. Elvégre vagy szent és

sérthetetlen minden emberi élet, vagy nem. Nem v|logathatunk puszt|n azért, mert ez az ügy mindkettőnknek f|jdalmat okoz. Georgette sok|ig hallgatott, azt|n ném|n kezet nyújtott Nicole-nak. Búcsúzóul m|r nem ölelte meg. Nicole egész nap ezen a beszélgetésen r|gódott, de nem tal|lt kibúvót. Végül föladta a reménytelen küzdelmet, este telefon|lt Aspinell|nak, és vonakodva b|r, de közölte vele, hogy v|llalja a védelmét. Azt|n a fivéreivel együtt elrepült Szicíli|ba. Georgette a következő héten levelet küldött a hal|lbüntetés elleni kamp|ny titk|rs|g|ra, amelyben közölte, hogy l|ny|val együtt elköltözik a v|rosból, mert új életet akar kezdeni. Mindenkinek a legjobbakat kív|nta, új címét azonban nem adta meg. Astorre teljesítette a Donnak tett ígéretét. Megvédte a bankokat, és gondoskodott a csal|d jólétéről. Úgy érezte, minden tehertől megszabadult, nincs több tartoz|sa. Miut|n a rakt|rban elkövetett gyilkoss|gok v|dja alól felmentették, egy hét alatt elintézte New York-i ügyeit, azt|n meghívta az irod|j|ba Don Craxxit és Octavius Biancót. Elmondta nekik, hogy visszav|gyik Szicíli|ba. Bevallotta, mennyire hi|nyzik neki az ősi föld, amely |lmaiban évek óta hívogatja. Elmesélte, mennyi szép gyerekkori emléket őriz Don Aprile nyaralój|ról, a Villa Grazi|ról, és közölte, hogy oda szeretne visszatérni, ahol bizony|ra egyszerűbb, de minden tekintetben sokkal tartalmasabb életet élhet. – Nem musz|j épp a Villa Grazi|ba visszamenned – szólalt meg Octavius Bianco. – Elvégre hatalmas földbirtokod van Szicíli|ban. Egész Castellammare del Golfo a tiéd. Astorre értetlenül meredt r|. – Hogy lehet ez? – kérdezte. Benito Craxxi ekkor közölte vele, hogy a nagy maffiavezér, Don Zeno a hal|los |gy|n, h|rom jó bar|tja jelenlétében minden vagyon|t a kisfi|ra hagyta. – Mivel te vagy Don Zeno egyetlen élő örököse, édesap|d földbirtoka téged illet. Sz|rmaz|sodn|l fogva jogod van hozz|. Mielőtt Don Aprile mag|val vitt Amerik|ba, Don Zeno a végrendeletében a birtok valamennyi lakój|ról gondoskodott, hogy hazatérésedig senki ne szenvedjen szükséget. Aty|d kív|ns|ga szerint mostan|ig mi oltalmaztuk a falut. Ha rossz volt a termés, pénzzel segítettük a gazd|kat, hogy vetőmagot vehessenek, ha elemi csap|s sújtotta őket, újj|építettük a h|zaikat és így tov|bb. Hiszen ez természetes. – És ezt eddig miért nem mondta el nekem, b|ty|m? – kérdezte Astorre. – Azért, mert Don Aprile mindkettőnket megesketett, hogy megőrizzük a titkot – felelte Bianco. – Édesap|d azt akarta, hogy biztons|gban légy, Don Aprile pedig csal|dtagként nevelt. Szüksége is volt r|d, hogy legyen, aki megvédi a gyermekeit. Neked Isten különös kegyelméből két ap|d volt, fiam. Boldog és szerencsés ember vagy, becsüld meg magad. Astorre ragyogó napsütésben érkezett meg Szicíli|ba. A repülőtéren Michael Graziella két testőre v|rta, s a közelben parkoló sötétkék Mercedeshez kísérték. Miközben |thajtottak Palermón, Astorre lenyűgözve b|multa a v|ros szépségét. Némelyik épület görög templomra emlékeztette m|rv|nyoszlopaival és ókori isteneket |br|zoló, díszesen faragott szobraival, m|sok pomp|s spanyol katedr|lisokat idéztek a szürke kőbe vésett szentekkel és angyalokkal. Több mint két óra alatt értek le Castellammare del Golfóba a szikl|kkal szegélyezett keskeny úton. Mint mindig,

Astorrét most is valós|ggal szíven ütötte a szicíliai t|j szépsége és a Földközi-tenger lélegzetel|llító l|tv|nya. A hegyekkel körülvett mély völgyben megbújó falu kőlabirintusnak hatott földszintes vagy egyemeletes apró h|zaival. Astorre észrevette, hogy sokan lesnek ki a perzselő napsütés miatt behúzott zsaluk résein. Amint kisz|llt a kocsiból, az alacsony, egyszerű paraszti ruh|t viselő polg|rmester, Leo DiMarco köszöntötte. – Il Padrone – mondta, és mélyen meghajolt. – Isten hozta! Astorre zavartan elmosolyodott, majd a helyi nyelvj|r|sban udvariasan megkérdezte: – Megtenné nekem azt a szívességet, hogy végigvezet a falun? Fapadokon üldögélő, k|rty|zó öregemberek mellett haladtak el. A főtér túlsó végében méltós|gteljesen magasodott a Szent Sebestyén nevét viselő katolikus templom. A polg|rmester először ide kísérte be Astorrét, aki Don Aprile meggyilkol|sa óta egyetlenegyszer sem im|dkozott. Most letérdelt, fejet hajtott, s a falu papja, Del Vecchio atya meg|ldotta. Később DiMarco polg|rmester elvitte abba a kis h|zba, ahol a sz|ll|s|t készítették el. Astorre útközben sz|mos csendőrt l|tott, aki fegyverrel a kézben, lövésre készen t|masztotta a falat. – Napsz|llta ut|n biztons|gosabb a faluban maradni – magyar|zta a polg|rmester –, de nappal nyugodtan ki lehet menni a mezőre. A következő napokon Astorre hosszú sét|kat tett a narancs- és citromligetektől illatozó vidéken. Meg akart ismerkedni a falu lakóival, és sorra megnézte a római vill|k mint|j|ra épült régi kőh|zakat, abban a reményben, hogy tal|l közöttük egyet, ahol szívesen megtelepedne. A harmadik napon m|r tudta, hogy boldog lesz ezen a vidéken. A kezdetben bizalmatlan, z|rkózott falusiak egyre többször köszöntötték ny|jasan az utc|n vagy a főtéren lévő k|véh|z terasz|n, sőt az öregek meg a gyerekek j|tékosan tréf|lkoztak is vele. Most m|r csak két fontos tennivalója volt. A negyedik reggelen megkérte a polg|rmestert, hogy mutassa meg neki a temetőbe vezető utat. – Óhaja parancs, Don Astorre. De miért akar a temetőbe menni? – kérdezte DiMarco. – Tisztelegni szeretnék aty|m és any|m emléke előtt – felelte Astorre. A polg|rmester bólintott, és azonnal leakasztott egy nagy kov|csoltvas kulcsot az irod|ja fal|ról. – Jól ismerte az édesap|mat? – kérdezte Astorre. DiMarco gyorsan keresztet vetett. – Itt mindenki jól ismerte Don Zenót, uram. Hiszen mindny|jan neki köszönhetjük az életünket! Ha a gyermekeink megbetegedtek, a legdr|g|bb gyógyszert is meghozatta nekik Palermóból. Ha b|rmi bajunk esett, ő segített rajtunk, s ő védte meg a falut a rablóktól és a fosztogatóktól. – De engem az érdekelne, milyen ember volt – mondta Astorre. DiMarco v|llat vont. – Tudja, uram, kevesen élnek m|r azok közül, akik Don Zenót közelebbről ismerték, s még kevesebben, akik mesélnének róla önnek, mert ő az évek sor|n legend|v| v|lt. Ugyan ki lenne kív|ncsi ma m|r arra, hogy milyen ember volt valój|ban? Én! Én nagyon kíváncsi lennék rá, gondolta Astorre. Átv|gtak a mezőn, majd fölkapaszkodtak egy meredek domboldalra. DiMarco hamar kifulladt, sokszor meg kellett |llniuk. Végre Astorre megpillantotta a temetőt, amelyben legnagyobb meglepetésére nem sírokat, hanem kőből épült kript|kat, mauzóleumokat

l|tott. Az egész terület körül magas kov|csoltvas kerítés húzódott. A kapu z|rva volt. Fölötte ez a felirat |llt: E KAPUKON BELÜL MINDENKI ÁRTATLAN. A polg|rmester kinyitotta a kaput, s elvezette Astorrét apja szürke m|rv|nymauzóleum|hoz. A sírfelirat így szólt: ITT NYUGSZIK A JÓSÁGOS ÉS NAGYLELKŰ VINCENZO ZENO. Astorre megilletődve lépett be, s az olt|ron nyomban észrevette apja ezüstkeretes portréj|t. Eddig egyetlen képet se l|tott róla, s most megdöbbent, milyen ismerősnek tal|lja az arc|t. DiMarco egy több sorral t|volabb |lló, fehér m|rv|nyból épült kript|hoz is elkísérte. A kapuboltozatot a Szűzanya halv|nykékre színezett, kőbe vésett alakja díszítette. Astorre bement, és édesanyja képét is megnézte. Az alig huszonkét éves, szép fiatal l|ny gyönyörű zöld szeme és sug|rzó mosolya megmelengette a szívét. Odakint így szólt DiMarcóhoz: – Gyerekkoromban sokszor |lmodtam egy hozz| hasonló b|jos teremtésről, de mindig azt hittem róla, hogy angyal. DiMarco bólintott. – Gyönyörű l|ny volt. Emlékszem r|, sokszor l|ttam a templomban. És igaza van, uram. Valóban úgy énekelt, mint egy angyal. Astorre a szőrén ülte meg a lovat, úgy v|gtatott |t a széles mezőkön. Csak annyi időre |llt meg, amíg megette a friss, ropogós kenyeret meg a kecskesajtot, amit a falujabeli asszonyok csomagoltak neki az útra. Végre megérkezett Corleonéba. Nem halogathatta tov|bb a dolgot, föl kellett keresnie Michael Graziell|t. Tartozott neki ezzel az udvariass|gi l|togat|ssal. Graziella t|rt karokkal, bar|ti öleléssel fogadta a szabadban szépen lebarnult fiatalembert. – L|tom, jót tesz a szicíliai nap, Don Astorre! – mondta elismerően. Astorre mosolyogva bólintott. – Igen, én is úgy érzem. Valós|ggal újj|születtem. Azért jöttem, hogy tisztelettel megköszönjem önnek mindazt, amit értem tett. H|l|s vagyok a segítségéért. E nélkül nem boldogultam volna. Graziella karon fogta és a villa felé kísérte vendégét. – Örülök, hogy haszn|t vette a segítségemnek. De hagyjuk a múltat. Mi szél hozta Corleonéba? – Azt hiszem, pontosan tudja, mi j|ratban vagyok – felelte Astorre. Graziella elmosolyodott. – H|t persze! Mit is kereshetne itt egy ilyen erős, dali|s fiatalember? Nem is v|rakoztatom tov|bb, rögtön elviszem Rosie-hoz. Öröm r|nézni arra a l|nyra! Aki csak megismerte, el van ragadtatva tőle. Astorre tudta, mennyire szereli Rosié a férfiakat, s egy pillanatra |tfutott az agy|n, hogy Graziella tal|n burkoltan céloz valamire, de azt|n elhessegette a képtelen ötletet, hiszen Graziella túls|gosan illemtudó ahhoz, hogy egy hölgyet kibeszéljen, és túls|gosan szicíliai ahhoz, hogy b|rmilyen erkölcstelenséget eltűrjön. Amikor megérkeztek a l|ny alig egy ugr|snyira lévő vill|j|hoz, Graziella elki|ltotta mag|t: – Rosie, dr|g|m, vendéget hoztam! Rosie egyszerű, vil|goskék ny|ri ruh|ban lépett ki az ajtón. Szőke haj|t lófarokba kötötte. Így, smink nélkül, szépen lesülve sokkal fiatalabbnak és |rtatlanabbnak l|tszott, mint ak|r Londonban, ak|r New Yorkban. Meglepetten megtorpant, amikor a vendéget megl|tta, de azt|n boldogan felki|ltott: – Astorre! – majd odaszaladt a fiatalemberhez, a nyak|ba ugrott, megcsókolta, és izgatottan mesélni kezdett. – Képzeld, m|r folyékonyan beszélem a szicíliai dialektust! És a helyi ételek receptjeit is megtanultam! Majd főzök neked valami finomat! Astorre mag|val vitte a l|nyt Castellammare del Golfóba, és a következő napokon megmutatta neki a falut meg az egész gyönyörű vidéket. Reggelenként úszni mentek,

azt|n ór|kig beszélgettek, s olyan meghitten szeretkeztek, ahogyan csak azok tudnak, akik régóta ismerik egym|st. Astorre |rgus szemekkel figyelte Rosie-t. Arra volt kív|ncsi, nem unta-e meg a l|ny, és nincs-e még elege ebből az egyszerű, vidéki életből. Hosszasan tűnődött, vajon valóban bízhat-e benne mindazok ut|n, amit az elmúlt évek sor|n |téltek. Nem tudta eldönteni, bölcs dolog-e annyira szeretni egy nőt, hogy fenntart|s nélkül megaj|ndékozza a bizalm|val. Mindkettőjüknek voltak olyan titkaik, amelyeket meg kellett őrizniük, s amelyeket senkivel sem akartak megosztani. Abban viszont egy pillanatig sem kételkedett, hogy Rosie még mindig szereti, pedig úgy ismeri, mint a tenyerét. Biztos volt benne, hogy kölcsönösen meg fogj|k őrizni egym|s titkait. Csak egyvalami aggasztotta. Tudta, mennyire szereti Rosie a pénzt meg a dr|ga aj|ndékokat, arról viszont fogalma sem volt, beéri-e a l|ny annyival, amennyit egyetlen férfi nyújthat neki. Ezt feltétlenül ki akarta deríteni. A Corleonéban együtt töltött utolsó napon kilovagoltak a környező hegyekbe. Alkonyatig gyönyörködtek a pomp|s t|j szépségében, azt|n megpihentek egy szőlőskertben, és megdézsm|lt|k a mézédes fürtöket. – Magam se hittem volna, hogy ilyen sok|ig itt maradok – szólalt meg Rosie, miközben mindketten f|radtan üldögéltek az |rnyékban. – És nem volna kedved még egy kicsit itt maradni? – kérdezte Astorre csillogó szemmel. Rosie meglepetten nézett r|. – Meddig? Astorre föltérdelt, és kinyújtotta a kezét. – Nem is tudom… Tal|n úgy ötven-hatvan évig – mondta mosolyogva, majd megmutatta a l|nynak a mark|ban szorongatott egyszerű, s|rgaréz karikagyűrűt. – Hozz|m jössz feleségül? – kérdezte komolyan. Tekintete Rosie arc|t fürkészte, hogy l|ssa, nem okoz-e csalód|st a sil|ny kis ékszerrel, amit sz|ndékosan v|lasztott ki erre az alkalomra. A l|ny ki|llta a prób|t. Boldogan |tölelte Astorrét, örömében összevissza csókolta, azt|n egym|sba kapaszkodva, nevetve heveredtek le a fűbe. Egy hónappal később összeh|zasodtak. Del Vecchio atya adta össze őket egy gyönyörű narancsligetben. Mindkét falu apraja-nagyja jelen volt az esküvőn. Az egész hegyoldalt lila vir|gszőnyeggel borította be az ak|c. Astorre egyszerű fehér öltönyben, Rosie rózsaszín selyemruh|ban |llt az olt|r elé. Ny|rson sült disznó volt az ünnepi lakoma friss kenyérrel, h|zilag készített sajttal és a mezőn termett paradicsommal. Patakokban folyt a messze földön híres szicíliai bor. Miut|n örök hűséget esküdtek egym|snak, Astorre szeren|dot adott a feleségének. A legszebb szerelmes ballad|kat énekelte el neki. M|snap hajnalig tartott a dínomd|nom, amit a környékbeliek még hosszú évekig emlegettek. Rosie reggel arra ébredt, hogy Astorre kivezeti az ist|llóból a felnyergelt lovakat, és beki|lt az ablakon: – Velem jössz? Egész |lló nap a környéken barangoltak, mire Astorre estefelé végre megtal|lta, amit keresett – a Villa Grazi|t. – Ez volt a nagyb|ty|m titkos édenkertje – mondta. – Életem legboldogabb hónapjait töltöttem itt gyerekkoromban. Rosie-val a nyom|ban megkerülte a h|zat, és egyenesen a kertbe ment. Egy olajfa előtt |llt meg, ami a hajdan |ltala ültetett magból nőtt ki, s most m|r ugyanolyan magas

volt, mint ő. Megsimogatta a fa erős törzsét, majd megragadott egy |gat, és éles pengéjű zsebkésével lev|gta. – Ezt elültetjük a saj|t kertünkben, hogy a gyerekeinknek is szép emlékeik legyenek – mondta. Egy év múlva megszületett első fiuk, Raymonde Zeno. Astorre az ünnepélyes külsőségek között megrendezett keresztelőre New Yorkban élő unokatestvéreit is meghívta. Valamennyien a Szent Sebestyén-templomban gyűltek össze. A szertart|s ut|n, amit ezúttal is Del Vecchio atya végzett, a legidősebb Aprile fivér, Valerius mondott poh|rköszöntőt. – Szívből kív|nom, hogy legyetek nagyon boldogok! Jólétben, bőségben éljetek, és úgy nőjön fel a fiatok, hogy Szicília szenvedélye és Amerika romantik|ja egyesüljön a lelkében! Isten |ld|sa kísérje! Marcantonio is az újszülött egészségére emelte pohar|t, majd tréf|san megjegyezte: – Ha Raymonde egy szép napon net|n a televízión|l akar elhelyezkedni, tudj|tok, kihez forduljatok! Most, hogy az Aprile-bankok ilyen nyereségesek voltak, Marcantonio húszmillió doll|ros hitelt vett fel, amelyből a saj|t produkcióit finanszírozza. Valeriusszal együtt az apjuk FBI-dossziéj|ból akart dokumentumsorozatot készíteni. Nicole persze szörnyűnek tal|lta az ötletet, és hevesen ellenezte, de a fivérek ragaszkodtak az elképzelésükhöz. Úgy érezték, a Donnak is tetszene, hogy gyermekei egy vagyont keresnek megfilmesített legend|s bűnein. – A dossziéban felsorolt estek közül egyikre sincs bizonyíték! Az FBI csak kital|lta az egészet! – jegyezte meg vill|mló szemmel Nicole, de a többiek r| se hederítettek. Astorre azon tűnődött, vajon érdekli-e még ez a téma a nézőket, hiszen a régi maffia m|r nem létezik, a híres, nagy keresztap|k pedig elérték céljaikat, és a legügyesebb bűnözők szok|s|hoz híven könnyedén, eleg|nsan beilleszkedtek a t|rsadalomba, hogy a megbecsült, törvénytisztelő polg|rok példamutató életét éljék. Mindössze néh|nyan maradtak, akik még ma is a legend|v| v|lt nemzedék dicsőségére |hítoztak, ezek azonban ki|br|ndítóan sil|ny, ostoba, harmadrangú, tehetségtelen alakok voltak. Ma m|r senki nem vesződött azzal, hogy titkos bűnszövetkezetet hozzon létre, amikor törvényes részvényt|rsas|got is alapíthatott, és akkora vagyont lophatott össze, amekkor|t csak akart. Hi|ba, nagyot v|ltozott a vil|g… Astorre el is mondta agg|lyait a többieknek. Figyelmesen végighallgatt|k, azt|n Marcantonio megkérdezte tőle: – Mondd, nincs kedved leszerződni hozz|nk szaktan|csadónak? Azt akarjuk, hogy a filmünkben minden a lehető leghitelesebb legyen! – Ha ragaszkodtok hozz|, t|rgyalhatunk a dologról – felelte mosolyogva Astorre. – Majd felhívom az amerikai ügynökömet, és utasítom, hogy haladéktalanul lépjen kapcsolatba veletek… Aznap éjjel az |gyban Rosie odabújt Astorréhoz. – Gondolkozt|l m|r rajta, hogy valaha is vissza akarsz-e térni? – kérdezte. Astorre értetlenül nézett r|. – Hova? New Yorkba? Vagy Amerik|ba? – Tudod jól, hogy hova – dünnyögte tétov|n Rosie. – A régi életedbe. – Én most m|r hozz|d tartozom. Itt van az életem, itt az otthonom – felelte komolyan Astorre. – Akkor jó – mondta megkönnyebbülve Rosie. – De mi lesz a kisfiúnkkal? Szerinted nem kéne megadnunk neki a lehetőséget, hogy ő is megismerje Amerik|t?

Astorre elképzelte, hogyan szaladg|l, hogyan j|tszik majd a kis Raymonde a napsütötte hegyoldalakon, az illatozó völgyekben, miközben olajbogyót majszol, és a régi Szicília nagyjairól szóló legend|kat hallgatja. Alig v|rta, hogy elmesélhesse neki gyermekkora kedvenc történeteit, de azt is tudta, hogy ezekből a mítoszokból nem tanulhatja meg mindazt, amire az életben szüksége lesz. Egy szép napon a fi|nak el kell mennie a bosszú és az irgalom földjére, a korl|tlan lehetőségek csod|latos haz|j|ba, Amerik|ba.

KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS H|l|s köszönetemet fejezem ki Carlo Ginónak; ügynökeimnek, Candida Donadiónak és Neil Olsonnak; ügyvédeimnek, Bert Fieldsnek és Arthur Altmannak; szerkesztőmnek, Jonathan Karpnak, a Random House munkat|rs|nak, valamint gyermekeimnek és unok|imnak.

Hungarian Translation © Lad|nyi Katalin, 2000 Magyar Könyvklub, Budapest, 2000 Felelős kiadó: Révai G|bor, a Magyar Könyvklub igazgatója Irodalmi vezető: Ambrus Éva Műszaki vezető: Szilassy J|nos A borítót tervezte: Kiss Dezső Szedte az Omigraf Kft. Nyomta: a Sylvester J|nos Nyomda, Szombathely Felelős vezető: Varró Attila igazgató Megjelent 18,9 (A/5) ív terjedelemben ISBN 963 547 273 0