Mario Puzo - A Keresztapa

MARIO PUZO

A Keresztapa

MAGVETŐ KÖNYVKIADÓ BUDAPEST

Mario Puzo The Godfather

Fordította Vándor Vera

©Mario Puzo, 1969 Hungarian translation Vándor Vera, 1989

Anthony Clerinek

I. RÉSZ Minden nagy vagyon mögött bűn rejtőzik. Balzac

1. FEJEZET

Amerigo Bonasera a New York-i 3. számú Bűnügyi Bíróság tárgyalótermében ült, és igazságszolgáltatásra várt: azoknak a fickóknak a megbüntetésére, akik oly kegyetlenül elbántak a lányával, és megpróbálták meggyalázni. Az ijesztően durva arcú bíró felgyűrte fekete talárjának ujját, mintha testi fenyítéssel akarná sújtani a bírói emelvény előtt álló két fiatalembert. Arca hűvös megvetést sugárzott. De az egészben volt valami hamis, amit Amerigo Bonasera érzett ugyan, de még nem értett. – Maguk úgy viselkedtek, mint a legelfajzottabb barbárok – mondta nyersen a bíró. Igen, igen, gondolta Amerigo Bonasera. Állatok. Állatok. A két fiatalember divatosra nyírt sima hajjal, friss, tisztára mosott arccal szerény bűnbánatot mutatott, és alázatosan lehajtotta fejét. A bíró folytatta. – Úgy viselkedtek, mint a vadállatok a dzsungelben, és az a szerencséjük, hogy nem követtek el nemi erőszakot azon a szegény lányon, mert akkor húsz évre rács mögé záratnám magukat. – A bíró szünetet tartott, szeme a hatásosan vastag szemöldök alól lopva Amerigo Bonasera sárgásfakó arcára rebbent, majd belemélyedt az előtte tornyosuló bizonyítási jegyzőkönyvbe. Összeráncolta homlokát, és vállat vont, mint aki saját akarata ellenére dönt. Ismét megszólalt. – De fiatal korukra, büntetlen előéletükre, tisztességes családjukra való tekintettel, és mert a törvény szelleme nem a bosszúállást, hanem az igazságot szolgálja, ezennel háromévi börtönbüntetésre ítélem mindkettőjüket. Az ítéletet felfüggesztem. Amerigo Bonasera csak a negyven éve gyakorolt hivatásos gyász segítségével tudta visszaparancsolni arcáról a mindent elsöprő elkeseredést és gyűlöletet. Szép, fiatal lánya összedrótozott, törött állkapcsával még mindig a kórházban fekszik, s most ez a két állat megússza? Komédia volt az egész. Figyelte, hogyan gyülekeznek a boldog szülők drágalátos fiacskáik köré. Igen, ezek most mind boldogok, most mind mosolyognak.

Sötét, keservesen keserű epe öntötte el Bonasera torkát, s átömlött szorosan összezárt fogain. Fehér vászon zsebkendőjét ajkai elé szorította. Így állt ott, amikor a két fiatalember magabiztosan, közönyös tekintettel, mosolyogva, szabadon kilépett a padsorok közül, s még csak egy pillantást sem vetett rá. Fehér zsebkendőjét a szájára szorítva, szó nélkül hagyta, hogy elmenjenek mellette. Most az állatok szülei következtek. Két férfi és két nő az ő korosztályából, de ruhájuk sokkal inkább amerikai volt, mint az övé. Szégyenkezve néztek rá, de szemükben különös, győztes büszkeség csillogott. Bonasera elvesztette önuralmát, előrehajolt a padsorok között, és rekedten kiáltotta: – Majd sírtok még ti is úgy, ahogy én sírtam. Majd én teszek róla, hogy ti is úgy sírjatok, ahogy én sírtam a ti gyerekeitek bűne miatt! – A zsebkendőt most már a szeméhez emelte. A védőügyvédek, akik a sereghajtók voltak, előreterelték ügyfeleiket, és a zárt kis csoport körülfogta a két fiatalembert is, akik vissza akartak fordulni a padsorok között, hogy megvédjék szüleiket. Egy hatalmas termetű törvényszolga sietett oda, ahol Bonasera állt, hogy elzárja a padsort. De erre már nem volt szükség. Amerigo Bonasera hosszú évek óta élt Amerikában, és mindig bízott a törvényben és a rendben. Ez segítette a jóléthez is. Most, bár gyűlölettel fűtött agyában egymást követték a vad látomások arról, hogy fegyvert vesz és megöli a két fiatalembert, odafordult a még mindig értetlenül álló feleségéhez, és így szólt hozzá: – Bolondot csináltak belőlünk. – Elhallgatott és döntött; már nem fél attól, mekkora árat fog fizetni érte. – Ha igazságszolgáltatást akarunk, Don Corleonéhoz kell mennünk – térden csúszva. Egy Los Angeles-i szálloda fényűzően berendezett lakosztályában Johnny Fontane féltékenységében ugyanolyan részegre itta magát, mint bármelyik közönséges férj. Végignyúlt a vörös pamlagon, s egyenesen a kezében lévő üvegből itta a whiskyt, aztán az ital ízét a kristályvödör jégtartójában lévő vízzel öblítette le. Hajnali négy óra volt, s ő részegen elképzelte, hogyan öli meg csavargó feleségét, ha hazajön. Ha egyáltalán hazajön. Ahhoz már túl késő volt, hogy telefonáljon első

feleségének, és a gyerekek után érdeklődjön, azt meg furcsának találta, hogy most, amikor karrierje lefelé hanyatlik, felhívja valamelyik barátját. Volt idő, amikor el lettek volna ragadtatva ettől, amikor szinte hízelgett volna nekik, hogy hajnali négykor felcsengeti őket álmukból, de most csak az idegeikre menne. Még mosolyogni is tudott egy kicsit önmagán, amikor arra gondolt, hogy felfelé ívelő útján Johnny Fontane gondjait milyen nagy érdeklődéssel hallgatták végig Amerika legkívánatosabb sztárjai. Tovább kortyolgatott az üvegből, majd végre meghallotta felesége kulcsát az ajtóban, de folytatta az ivást, míg az asszony bejött a szobába és megállt előtte. Gyönyörű nő volt – angyali, finom arc, mély, sötétkék szem, törékeny, tökéletes alak. Szépsége a filmvásznon még sugárzóbbá, átszellemültebbé vált. Világszerte sok millió férfi volt szerelmes ebbe az arcba, Margot Ashton arcába. És fizettek, hogy láthassák a filmvásznon. – Hol a pokolban voltál? – kérdezte Johnny Fontane. – Kefélni – felelte az asszony. Túlbecsülte férje részegségét. A férfi átugrott a koktélasztalon, és megragadta az asszony torkát. De amint közel került ehhez az elragadó archoz, a kedves kék szemekhez, haragja elszállt, és ismét elgyengült. Az asszony ekkor elkövette azt a hibát, hogy gúnyosan rámosolygott, mire a férfi felemelte az öklét. – Ne, Johnny, csak az arcomat ne! Filmezek! – kiáltotta. Nevetett. A férfi hasba vágta, a nő a földre esett. Johnny rázuhant. Ahogy az asszony levegő után kapkodott, megérezte illatos leheletét. A karját és napbarnított, selymes combjait ütötte. Úgy verte meg az asszonyt, mint régen, vagány kamasz korában a kis taknyos kölyköket a New York-i Hell's Kitchenben. A fájdalmas ütések nem hagytak tartós nyomokat, nem verték ki a fogakat, s nem törték be az orrot. De nem verte meg eléggé. Nem volt képes rá. És az asszony kinevette. Elterült a padlón, selyemruhája fölcsúszott a combjai fölé, s közben nevetve gúnyolta. – Rajta, döfd belém! Nyomd csak belém, Johnny, úgyis ezt akarod. Johnny Fontane felállt. Gyűlölte a padlón heverő asszonyt, de azt szépsége varázslatos pajzsként védte. Margot továbbgurult,

egy balettugrással ismét talpra szökkent, és farkasszemet nézett a férfival. Mint egy gyerek, gúnyolódva végigtáncolt a szobán, s közben énekelt: – Johnny soha nem bánt engem, Johnny soha nem bánt engem! – Aztán, szinte szomorúan, komoly, szép arccal megszólalt: – Te szegény hülye, összekarmolsz, mint egy kölyök. Ó, Johnny, te mindig is idétlen, romantikus balek leszel, még szeretkezni is úgy szoktál, mint egy gyerek. Még mindig azt hiszed, hogy az ölelkezés tényleg olyan, mint ahogy az ostoba dalaidban énekeltél róla. – Megrázta a fejét. – Szegény Johnny. Isten veled, Johnny. – Bement a hálószobába, és a férfi hallotta, amint megfordult a kulcs a zárban. Johnny arcát a kezébe temetve ült a padlón. Elöntötte a fájó, megalázó kétségbeesés. Aztán azzal a vagány keménységgel, amely eddig is átsegítette Hollywood dzsungelén, fölemelte a telefont, és taxit rendelt, hogy a repülőtérre menjen. Csak egyetlen ember tudná megmenteni. Vissza kell térnie New Yorkba. Vissza kell mennie ahhoz az egyetlen emberhez, akinek a hatalmára és bölcsességére most oly nagy szüksége volt, s akinek a szeretetében még mindig bízott. Vissza kell mennie keresztapjához, Don Corleonéhoz. Nazorine, a lisztporos pék, aki maga is olyan gömbölyű és friss volt, mint nagy olasz cipói, fenyegetően nézett a feleségére, eladó lányára, Katherine-re, és a péksegédre, Enzóra. Enzo már átöltözött zöld betűs karszalagú hadifogolyegyenruhájába, és rettegett, hogy e jelenet miatt késve érkezik vissza Governor's Islandre. Mint az olasz hadsereg sok ezer feltételesen szabadlábra helyezett foglyának egyike, aki engedélyt kapott, hogy napközben amerikai vállalatoknál dolgozzon, állandó félelemben élt, nehogy visszavonják tőle ezt az engedélyt. Ezért ez a kis komédia számára komoly ügy volt. – Megszégyenítetted a családomat? – kérdezte dühösen Nazorine. – Megajándékoztad valamivel a lányomat, hogy emlékezzen rád, mert megtudtad, hogy vége a háborúnak, és Amerika visszarúgja a seggedet a szaros szicíliai faludba? Enzo, ez az alacsony, zömök fiatalember, kezét a szívére téve, szinte könnyek között, de mégis okosan felelt: – Padrone, esküszöm a Szent Szűzre, hogy soha nem éltem vissza a jóságával. Minden megbecsülésemmel szeretem a lányát. Teljes

tisztelettel megkérem a kezét. Tudom, hogy nincs hozzá jogom, de ha hazaküldenek Olaszországba, soha nem tudok visszajönni Amerikába. És akkor soha nem vehetem feleségül Katherine-t. Filomena, Nazorine felesége, a lényegre tért. – Hagyd abba ezt az őrültséget – szólt kövér férjéhez – Te is nagyon jól tudod, mit kell tenned. Intézd el, hogy Enzo itt maradhasson, és küldd el az unokatestvéreinkhez Long Islandre, hogy ott elbújhasson. Katherine sírt. Máris kövérkés, csúnyácska lány volt, s halvány bajusz látszott az orra alatt. Sohasem találna olyan jóképű férjet, mint Enzo, sohasem kapna egy másik férfit, aki olyan tiszteletteljes szerelemmel simogatná meg testének legtitkosabb részeit. – Elmegyek én is Olaszországba, és ott fogok élni – kiáltotta az apjának. – Megszököm, ha nem tartjátok itt Enzót! Nazorine mindentudó pillantást vetett rá. Ez az ő lánya nagyon „szenvedélyes” teremtés. Pontosan látta, hogyan dörzsöli oda duzzadó fenekét Enzo öléhez, amikor a péksegéd a lány mögött elmegy, hogy megtöltse a bolti kosarakat a kemencéből kiszedett forró veknikkel. Ha sürgősen nem teszek valamit, ez a gazember bedugja a saját forró veknijét a lány kemencéjébe – gondolta buján Nazorine. Nem, Enzót itt kell tartani Amerikában, és amerikai állampolgárt kell csinálni belőle. És ilyesmit csak egyetlen ember tud elintézni. A Keresztapa. Don Corleone. Ezek az emberek és rajtuk kívül még sokan mások nyomtatott meghívót kaptak Miss Constanzia Corleone esküvőjére, amelyet 1945 augusztusának utolsó szombatján tartanak meg. A menyasszony apja, Don Vito Corleone, nem feledkezett meg régi barátairól és szomszédairól, bár ő maga most Long Islanden lakott hatalmas házában. A fogadást is ebben a házban rendezik, és az ünnepség reggeltől estig tart majd. Semmi kétség, hogy emlékezetes esemény lesz. A japánok elleni háború nemrég véget ért, s így nem kellett attól tartani, hogy az ünnepséget beárnyékolja a hadseregben harcoló fiúkért érzett aggodalom. Az embereknek éppen egy esküvőre volt szükségük, hogy kimutathassák az örömüket. Így aztán ezen a szombat reggelen Don Corleone barátai egész New York Cityből ide tartottak, hogy leróják

tiszteletüket. Krémszínű borítékokat hoztak magukkal, amelyben nászajándékként készpénz volt, nem csekk. Minden borítékban egy névjegy igazolta az ajándékozó személyét és a Keresztapának lerótt tisztelet mértékét. Valóban megérdemelte ezt a tiszteletet. Don Vito Corleone olyan ember volt, akihez mindenki segítségért fordult, és még soha senki sem csalódott benne. Nem tett üres ígéreteket, és nem hivatkozott arra a gyáva kibúvóra, hogy nála sokkal hatalmasabb erők miatt nem tud cselekedni. Nem volt szükség rá, hogy a barátod legyen, még az sem számított, meg tudod-e hálálni valamivel a fáradozását. Csak egy követelmény volt. Az, hogy te, te magad kinyilvánítsd a barátságodat. És akkor már nem számított, milyen szegény vagy milyen gazdag a kérelmező, Don Corleone a sajátjának tekintette a gondjait. És nem hagyta, hogy bármi is az útjába álljon, ha védencei gondját akarta megoldani. A jutalma? A barátság, a tiszteletteljes „Don” cím és néha a még gyengédebb „Keresztapa” elnevezés. És hébe-hóba, de sohasem a haszonért, hanem kizárólag a tisztelet kifejezéseképpen, talán valamilyen szerény ajándék – egy hordócska otthon sajtolt bor vagy egy kosár borsos taralles, amelyet külön az ő karácsonyi asztala számára sütöttek. Magától értetődő és illendő volt hangoztatni, hogy az adósa vagy, s neki joga van bármikor hozzád fordulni, s adósságod fejében valamilyen kis szívességet kérni. Most, ezen a nagy napon, lánya esküvőjének napján Don Vito Corleone Long Beach-i házának bejáratánál állt, hogy köszöntse vendégeit, akiket mind ismert, akikben megbízott. Sokan életük jó szerencséjét és sikereit a Donnak köszönhették, és ezen a bensőséges ünnepen úgy érezték, szemtől szembe is „Keresztapá”-nak szólíthatják. Még azok is a barátai voltak, akik az ünnepi ellátást biztosították. Régi bajtársa volt az italmérő, aki az esküvői italokat adta ajándékba, és személyesen szolgálta fel az ünnepségén. A pincérek Don Corleone fiainak barátai voltak. A kerti zsúrasztalokon lévő ételeket a Don felesége és barátnői készítették, s a vidáman feldíszített egy hold nagyságú kertet a menyasszony barátnői csinosították. Don Corleone mindenkit – gazdagot és szegényt, fontosat és jelentéktelent – egyforma szívélyességgel fogadott. Nem nézett le senkit. Ilyen volt a természete. És a vendégek úgy

megdicsérték, milyen jól fest szmokingjában, hogy az ismeretlen szemlélő könnyen azt hihette: maga a Don a szerencsés vőlegény. Három fia közül kettő mellette állt az ajtóban. A legidősebbre, akit Santinónak kereszteltek, de apját kivéve mindenki Sonnynak hívott, ferde szemmel néztek az idősebb olasz férfiak és rajongva a fiatalabbak. Sonny Corleone magasabb volt, mint az olasz szülőktől származó első generációs amerikaiak; csaknem egy méter nyolcvan centi, és rövidre vágott, bozontos göndör haja még magasabbnak mutatta. Arca akár egy nagy Cupidóé, vonásai nyugodtak, de ívelt ajka erősen érzéki, állának gödrös hasadéka pedig különös módon közönséges. A teste erőteljes, mint egy bikáé, s köztudott volt az is, hogy a természet rendkívül bőkezűen látta el, ezért sajnálatra méltó felesége úgy rettegett a hitvesi ágytól, mint valaha a hitetlenek a kínpadtól. Azt is suttogták, hogy amikor Sonny legénykorában meglátogatta a rosszhírű házakat, hatalmas nemi szervének ijesztő látványától még a legedzettebb és leggátlástalanabb putain is dupla árat kért. Néhány széles csípőjű, széles szájú ifjú asszony még itt, az esküvői ünnepségen is merész kihívással méregette Sonny Corleonét. De ezen a bizonyos napon hiába vesztegették az idejüket. Mert Sonny Corleonénak, bár itt volt a felesége és három apró gyereke, Lucy Mancinival, húga koszorúslányával voltak tervei. A fiatal lány ennek teljes tudatában ült az egyik kerti asztalnál rózsaszín ruhájában, fényes fekete haján virágkoszorúval. Az elmúlt hetekben a próbák alatt flörtölt Sonnyval, és ma reggel az oltár előtt megszorította a kezét. Egy hajadon nem tehet ennél többet. A lány nem törődött vele, hogy Sonnyból sohasem lesz olyan nagy ember, mint az apja. Sonny Corleone erős, bátor és nagylelkű volt. Azt rebesgették róla, hogy a szíve éppen olyan nagy, mint a nemi szerve. De hiányzott belőle az apja szerénysége; gyors, hirtelen haragú férfi volt, ezért gyakran hibásan ítélt. Bár sokat segített apjának, sokan kételkedtek benne, hogy ő lesz az örököse is. A második fiú, Frederico, akit Frednek vagy Fredónak hívtak, olyan gyerek volt, amilyenért minden olasz a szentekhez imádkozik. Kötelességtudó, kitartó, mindig kész az apja

szolgálatára. Harmincéves korában még a szülei házában élt. Alacsony volt és testes, nem túl csinos, de ő is örökölte az érzéki, ívelt ajkat, a kerek, családi Cupido-arcot, fölötte a göndör hajsisakkal. Csakhogy Fred ajkai nem érzékien puhák, hanem gránitkemények voltak. Hajlamos volt a morcosságra, apja mégis számíthatott rá: soha nem ellenkezett a Donnal, soha nem háborította fel botrányos nőügyeivel. Adottságai ellenére azonban nem volt meg benne az a személyéből sugárzó állati vonzerő, amely annyira kell egy vezetőnek, aki embereket akar irányítani, s róla sem gondolták, hogy örökölni fogja a család üzleti ügyeit. A harmadik fiú, Michael Corleone, nem állt ott apjával és két bátyjával, hanem a kert legfélreesőbb sarkában ült egy asztal mellett. De még itt sem sikerült elmenekülnie a család barátainak kíváncsisága elől. Michael Corleone a Don legfiatalabb fia volt, és gyermekei közül az egyetlen, aki visszautasította a nagy ember irányítását. Nem volt olyan vaskos Cupido-arca, mint a testvéreinek, s koromfekete haja egyenes szálú volt, nem göndör. Világos, olajbarna bőrét egy lány is megirigyelhette volna. Törékeny volt és jóképű. Valóban, régebben a Don aggódott legkisebb fiának férfiassága miatt. De ez a gond elszállt, amint Michael Corleone betöltötte tizenhetedik évét. És ez a legfiatalabb fiú most a kert legtávolabbi zugában ült, hogy így nyilvánítsa ki önként választott különállását a családjától. Mellette ült az amerikai lány, akiről már mindenki hallott, de akit a mai napig még senki sem látott. A fiú természetesen volt olyan udvarias, hogy kellő tisztelettel – a családját is beleértve – minden jelenlévőnek bemutatta a lányt. Nem voltak elragadtatva tőle. Túlságosan sovány volt, túlságosan szőke, vonásai túl élesek, túl értelmesek egy nő számára, s a viselkedése is túlságosan felszabadult egy hajadonhoz. A neve is idegenül csengett fülüknek: Kay Adamsnek hívták. Ha a lány elmondta volna nekik, hogy a családja kétszáz éve telepedett le Amerikában, s a neve teljesen közönséges név, vállat vontak volna. Minden vendég észrevette, hogy a Don nem fordít különös figyelmet a harmadik fiára. A háború előtt Michael volt a kedvence és nyilvánvaló választottja a családi ügyek vitelére, ha

eljön a megfelelő pillanat. Örökölte kiváló apjának nyugodt erejét, intelligenciáját és született ösztönét ahhoz, hogy úgy cselekedjen, hogy az emberek – ha akarják, ha nem – tiszteljék. De amikor kitört a második világháború, Michael Corleone önkéntesnek jelentkezett a tengerészethez, szembeszállva apja határozott utasításával. Don Corleone terveinek nem felelt meg, hogy legkisebb fiát egy számára idegen hatalom szolgálatában hagyja meghalni. Orvosokat vesztegettek meg, titkos megállapodások születtek, nagy pénzösszegeket fordítottak a szükséges óvintézkedésekre. De Michael huszonegy éves volt, és elhatározása ellen semmit sem lehetett tenni. Besorozták, és végigharcolta a csendesóceáni csatákat. Kapitány lett, több kitüntetést is kapott. 1944ben a Life közölte a fényképét és hőstetteinek pontos leírását. Egy barátja megmutatta Don Corleonénak a képeslapot – családja nem merte –, mire a Don megvetően felmordult, és így szólt: – Ezeket a csodákat idegeneknek csinálja. Amikor Michael Corleonét 1945 elején leszerelték, hogy felgyógyuljon sebesüléséből, amely harcképtelenné tette, fogalma sem volt róla, hogy felmentését apja intézte el. Néhány hétig otthon maradt, aztán anélkül, hogy bárkivel megbeszélte volna, beiratkozott a New Hampshire-i Hannoverben a Darmouth Főiskolára, s otthagyta apja házát. Most onnan tért vissza húga esküvőjére, és bemutatta a családnak leendő feleségét, ezt a színtelen amerikai lányt. Michael Corleone azzal szórakoztatta Kay Adamset, hogy kis történeteket mesélt az érdekesebb esküvői vendégekről. Ő meg azon mulatott, hogy a lány különösnek találja ezeket az embereket, és mint mindig, elragadtatta Kay élénk érdeklődése minden új és számára idegen benyomás iránt. Végül a lány figyelmét egy kis csoport keltette fel, mely a hazai sajtolású bort tartalmazó hordó körül gyülekezett. Amerigo Bonasera, Nazorine, a pék, Anthony Coppola és Luca Brasi. Kay szokásos éber figyelmével észrevette és meg is jegyezte, hogy ez a négy férfi nem látszik különösen boldognak. Michael mosolygott. – Nem, nem is azok – mondta. – Arra várnak, hogy négyszemközt beszélhessenek az apámmal; mindannyian szívességet akarnak kérni tőle. – Valóban, könnyű volt észrevenni, hogy ez a négy ember állandóan szemmel tartotta a Dont.

Míg Don Corleone a vendégeit köszöntötte, egy fekete, csukott Chevrolet állt meg a kikövezett út másik oldalán. Az első ülésen két férfi jegyzetfüzetet vett elő a zsebéből, és minden titkolózás nélkül följegyezte a telep körül parkoló kocsik rendszámát. Sonny az apjához fordult: – Ezek a fickók biztos hekusok – mondta. Don Corleone vállat vont. – Az utca nem az enyém. Azt tehetik, amit akarnak. Sonny vaskos Cupido-feje elvörösödött a méregtől. – A nyomorult csibészek, ezek semmit sem tisztelnek. – Leszaladt a lépcsőn, átvágott az úton a fekete kocsihoz. Mérgesen odanyomta az arcát a sofőr ablakához. Az nem húzódott vissza, hanem meglobogtatta nyitott levéltárcáját, hogy megmutassa zöld igazolványát. Sonny szó nélkül visszalépett. Úgy köpte le a kocsit, hogy nyála a hátsó ajtóra csapódott, aztán elment. Remélte, hogy a sofőr kiszáll és utánamegy, de nem történt semmi. Amikor visszaért a lépcsőhöz, így szólt az apjához: – Ezeket a fickókat az FBI küldte. Felírják a rendszámokat. Piszok csibészek. Don Corleone már rég tudta, kik ezek. Legközelebbi, legbensőségesebb barátainak azt tanácsolta, hogy ne saját kocsijukon jöjjenek az esküvőre. Bár nem tetszett neki fia értelmetlen dühkitörése, az mégis jó volt valamire. Így a betolakodók azt hihették, hogy megjelenésükre nem vártak és nem számítottak. Ezért Don Corleone nem is haragudott. Már rég megtanulta, hogy a társadalom bizonyos sértéseit azzal a vigasztaló tudattal kell elviselni, hogy ebben a világban eljön az idő, amikor – ha nyitott szemmel jár – még a legkisebb ember is bosszút tud állni akár a leghatalmasabbakon is. Ez a tudat mentette meg a Dont attól, hogy elveszítse azt a szerénységet, amelyet annyira csodáltak a barátai. De most a ház mögötti kertben játszani kezdett a négytagú zenekar. Minden vendég megérkezett. Don Corleone nem gondolt többé a betolakodókra, és az esküvői ünnepséghez vezette két fiát. A hatalmas kertben vendégek százai szórakoztak; néhányan a virágokkal díszített faemelvényen táncoltak, mások a rengeteg,

erősen fűszerezett étellel megrakott tálak és sötét, hazai borral teli kancsók mellett ültek a hosszú asztaloknál. Connie Corleone, a menyasszony ragyogva trónolt egy külön asztal mellett a vőlegényével, a koszorúslányokkal meg a vőfélyekkel. Régi, olasz stíl, parasztos jelenet volt. Bár nem nagyon felelt meg az ízléséhek, Connie mégis beleegyezett a „makaróni” esküvőbe, hogy apja kedvében járjon, akinek egyáltalán nem tetszett a kiszemelt férjjelölt. Carlo Rizzi, a vőlegény, keverék volt, szicíliai apától és északolasz anyától származott, utóbbitól örökölte szőke haját és kék szemét. Szülei Nevadában éltek, ahonnan Carlónak el kellett tűnnie, mert összeütközésbe került a törvénnyel. New Yorkban megismerkedett Sonny Corleonéval, így találkozott a húgával is. Don Corleone természetesen megbízható barátokat küldött Nevadába, akiktől megtudta, hogy Carlo rendőrségi ügye gyerekes csínytevés volt egy lőfegyverrel. Nem súlyos eset, könnyen kihúzható a könyvekből, hogy a fiatalember büntetlen előéletű maradjon. A Don emberei egyúttal részletes tájékoztatást hoztak a törvényes nevadai szerencsejátékok helyzetéről is, amely rendkívül érdekelte a Dont, s amelyen azóta is töprengett. Nagyságát mutatta, hogy mindenből hasznot tudott húzni. Connie Corleone nem volt különösebben csinos lány; sovány és ideges, az a fajta, aki később bizonyára zsémbessé válik. De ma, fehér esküvői ruhájában, sóvár szüzességével megváltozott, ragyogott a boldogságtól, szinte megszépült. Keze a faasztal lapja alatt vőlegénye férfias combján nyugodott. Összecsücsörítette Cupido-ajkát, hogy könnyed csókot adjon a férfinak. Rendkívül jóképűnek találta. Carlo Rizzi egész fiatal korában a nyílt sivatagi levegőn dolgozott – nehéz testi munkát végzett. Hatalmas karja és válla csaknem szétfeszítette szmokingjának zakóját. Sütkérezett menyasszonya rajongó tekintetében, és bort töltött a poharába. Olyan kimérten udvarias volt hozzá, mintha mindketten egy színdarab szereplői lennének. De szeme állandóan ott vibrált a hatalmas selyemtáska körül, amelyet menyasszonya a jobb vállára akasztott, s amely most ki volt tömve pénzes borítékokkal. Mennyi lehet benne? Tízezer? Húszezer? Carlo Rizzi mosolygott: És ez még csak a kezdet!

Végül is királyi családba nősült. Nekik kell majd gondoskodniuk róla. A vendégek között egy fényes menyétfejű, jól öltözött kis ember ugyancsak a selyemtáskát tanulmányozta. Paulie Gatto puszta megszokásból azon gondolkozott, hogyan tudná megugratni azt a vaskos retikült. Az ötlet elszórakoztatta. Ugyanakkor tudta, hogy ez csak üres, ártatlan ábrándozás, mint amikor a gyerekek arról álmodoznak, hogy játék puskával tankokat lőnek ki. Főnökét, a kövér, középkorú Peter Clemenzát figyelte, hogyan táncoltatja meg a fiatal lányokat a fából ácsolt dobogón egy friss, falusias Tarantella ütemére. A rendkívül magas, erőteljes Clemenza olyan ügyesen és fesztelenül ropta, kemény hasát buján a fiatal, alacsony asszonyok melléhez szorítva, hogy minden vendég megtapsolta. Az idősebb asszonyok megragadták a karját, kérve, hogy őket is forgassa meg. A fiatalabb férfiak tisztelettudóan levonultak a dobogóról, és a mandolin vad hangjaira ütemesen tapsoltak. Mikor Clemenza végül lerogyott egy székbe, Paulie Gatto egy pohár jéghideg vörösbort hozott neki, és selyem zsebkendőjével letörölgette izzadó Jupiter-homlokát. Clemenza úgy fújtatott, mint egy bálna, míg felhajtotta a bort. De ahelyett, hogy megköszönte volna Paulie-nak, röviden ráparancsolt: – Ne akarj te itt táncmester lenni, csináld inkább a dolgodat. Sétálj körbe a környéken, és nézz utána, hogy minden rendben van-e. – Paulie elvegyült a tömegben. A zenekar pihenőt tartott. A félretett mandolint egy Nino Valenti nevű fiatalember vette kézbe, bal lábát egy székre tette, és vaskos, szicíliai szerelmi dalba kezdett. Nino Valenti csinos arca már felpüffedt a szüntelen ivástól, és most is részeg volt egy kicsit. Szemeit forgatva énekelte a sikamlós szöveget. Az asszonyok vidáman sivalkodtak, s a férfiak minden strófa utolsó szavát együtt kiáltották az énekessel. Don Corleone rendkívül szigorú erkölcse nem tűrte az ilyesmit, ezért most taktikusan eltűnt a házban, míg testes felesége vidáman énekelt a többiekkel. Ezt látva, Sonny Corleone a menyasszony asztalához igyekezett, s leült az egyik koszorúslány, Lucy Mancini mellé. Itt biztonságban voltak. Felesége a konyhában volt, utánanézett, hogy minden rendben legyen az esküvői torta felszolgálásánál. Sonny néhány szót

súgott a fiatal lány fülébe, mire az felállt. Sonny még várt néhány percig, aztán feltűnés nélkül követte a házba, közben itt is, ott is megállt beszélgetni a vendégekkel, míg végre keresztül tudott vergődni a tömegen. Minden szem őket követte. Lucyt a hároméves főiskolai tanulmányok alaposan amerikanizálták. Az erős, fejlett lánynak máris „híre” volt. Az esküvői ünnepségek próbái alatt mindvégig tréfálkozva, viccelődve flörtölt Sonny Corleonéval, úgy gondolta, ez megengedhető, hiszen a férfi volt a vőfély, tehát az ő partnere a szertartás alatt. Lucy Mancini most rózsaszín szoknyáját a földről könnyedén fölemelve, hamis ártatlansággal mosolyogva bement a házba, s egyenesen felrohant a lépcsőn a fürdőszobába. Néhány percig várt. Amikor kilépett, Sonny Corleone a felette lévő lépcsőfordulónál állt, és magához hívta. Thomas Hagen Don Corleone „irodájának” zárt ablakai mögül, a kissé magasabban levő sarokszobából a feldíszített kertben zajló esküvői összejövetelt figyelte. Mögötte jogi szakkönyvek borították a falakat. Hagen a Don ügyvédje és ügyvezető Consigliori-ja volt, és ebben a minőségében az övé volt a legfontosabb alárendelt poszt a családi ügyekben. Ő és a Don sok bonyolult problémát oldottak már meg ebben a szobában, ezért Hagen, amikor látta, hogy a Keresztapa otthagyja az ünnepségeket és belép a házba, tudta, hogy esküvő ide vagy oda, ezen a napon még munka vár rájuk. A Don azért jön, hogy vele beszéljen. Azt is látta, hogyan suttog Sonny Corleone Lucy Mancini fülébe, s észrevette Sonny kis játékát is, amelyet azért csinált, hogy feltűnés nélkül követhesse a lányt a házba. Hagen fintorogva azon tűnődött, vajon tájékoztassa-e erről a Dont, de aztán úgy döntött, hogy nem szól. Az íróasztalhoz ment, és fölemelte azoknak az embereknek a névsorát, akik engedélyt kaptak rá, hogy találkozhassanak Don Corleonéval. Amint a Don belépett, Hagen átadta neki a listát. Don Corleone bólintott. – Bonaserát hagyjuk a végére – mondta. Hagen a nyitott erkélyajtón egyenesen kiment a kertbe, ahol a kérelmezők egy boroshordó körül gyülekeztek. A pékre, a kövér Nazorinéra mutatott.

Don Corleone szívélyes öleléssel üdvözölte a péket. Gyerekkorukban együtt játszottak Olaszországban, és jó barátságban nőttek fel. Minden évben húsvétkor frissen sült, tejfölös, búzacsírából készült, aranysárga, ropogós héjú, kocsikerék nagyságú vajas tészta érkezett Don Corleone házába. Karácsonykor és családi ünnepnapokon hatalmas, krémes torták bizonyították Nazorine tiszteletét a Don iránt. És Nazorine az elmúlt évek során – a szűkös és a bőséges időkben egyaránt zokszó nélkül fizette kötelezettségeit a pékszövetségnek, amelyet a Don még pályája kezdetén szervezett. És soha nem kért semmit, csak egyszer, a háború alatt, hogy a feketepiacon cukorjegyeket vehessen. A pék számára most jött el az idő, hogy mint hű barát, érvényesítse a jogait, és Don Corleone örömmel várta, hogy eleget tehessen kérésének. Egy Di Nobili szivarral meg egy pohár aranysárga Stregával kínálta meg a péket, és kezét megnyugtatóan a vállára tette. Ez a Don emberségét mutatta. Saját keserű tapasztalatából tudta, milyen bátorság kell ahhoz, hogy szívességet kérjünk embertársunktól. A pék elmondta lánya és Enzo, a péksegéd történetét. Tisztességes, fiatal olasz fickó Szicíliából, akit az amerikai hadsereg hadifoglyaként az Egyesült Államokba küldtek, majd feltételesen szabadlábra helyeztek, hogy segítse az amerikai hadiipart! A tisztességes Enzo és az ő csendes Katherine lánya között tiszta és becsületes szerelem szövődött, de most, hogy vége a háborúnak, a szegény fiút vissza fogják toloncolni Olaszországba, Nazorine leányának meg bizonyára meghasad a szíve, és belehal. A lesújtott párocskán egyedül Corleone Keresztapa tud segíteni. Ő az utolsó reménységük. A Don, kezét a pék vállán nyugtatva, fel-alá sétált Nazorinéval a szobában, megértően bólogatva, hogy tovább bátorítsa. Amikor a pék befejezte mondókáját, Don Corleone rámosolygott, és így szólt: – Drága barátom, ne legyenek gondjaid. – Gondosan elmagyarázta neki, mit kell tennie. Először forduljanak kérelemmel a kerületi kongresszusi képviselőhöz. Ez a képviselő aztán külön törvényjavaslatot fog előterjeszteni, amely lehetővé teszi majd, hogy Enzo megszerezze az amerikai állampolgárságot. A törvényjavaslat bizonyára a Kongresszus elé kerül. Ez olyan kiváltság, amelyet

ezek a gazemberek megadnak egymásnak. Don Corleone közölte, hogy mindez pénzbe fog kerülni; a jelenlegi ár kétezer dollár. Ő, Don Corleone, biztosítja a lebonyolítást, és elfogadja a fizetséget. Egyetért ezzel a barátja? A pék örömmel bólogatott. Természetesen tudta, hogy ilyen nagy szívességet nem várhat ingyen. Egy kongresszusi külön törvény soha nem volt olcsó. Nazorine csaknem könnyek között hálálkodott. Don Corleone az ajtóig kísérte, és biztosította, hogy megfelelő emberek fogják felkeresni a pékségben, akik elintéznek minden részletet és kitöltik a szükséges iratokat. A pék hálásan átölelte, mielőtt visszament a kertbe. Hagen rámosolygott a Donra. – Ez jó befektetés lesz Nazorine számára. Egy vő és egy életre szóló olcsó munkaerő a pékségébe; s mindez kétezer dollárért. – Szünetet tartott. – Kit bízzak meg az üggyel? Don Corleone homlokráncolva gondolkodott. – Ne a mi emberünket. Add inkább a zsidónak a szomszéd kerületben. Változtasd meg a címeket. Azt hiszem, most, hogy vége a háborúnak, sok ilyen esetünk lesz majd. Külön képviselőkre lesz szükségünk Washingtonban, akik elvégzik a munkát és nem emelik közben az árakat. – Hagen fölírta a blokkjára: „Nem Luteco képviselő. Próbálkozzunk Fischerrel.” A következő ember, akit Hagen bevezetett, gyorsan végzett. Anthony Coppolának hívták, annak a férfinak a fia volt, akivel Don Corleone fiatalkorában a vasútnál dolgozott. Coppolának ötszáz dollárra volt szüksége, hogy pizzasütőt nyisson; ennyit kellett kifizetnie a berendezésért és egy különleges kemencéért. Különböző, közelebbről nem részletezett okok miatt nem tudott kölcsönt szerezni. A Don benyúlt a zsebébe, és kivett egy bankjegyköteget. Nem volt elég. Elfintorította az orrát, és megkérte Hagent: – Adj kölcsön száz dollárt, Tom. Hétfőn, ha elmegyek a bankba, visszaadom. – A kérvényező tiltakozott, hogy négyszáz is elég lesz, de Don Corleone megnyugtatóan megveregette a vállát, és mentegetőzve mondta: – A díszes esküvő miatt kissé kifogytam a készpénzből. – Elvette a pénzt, amit Hagen adott, és a saját pénzkötegével együtt odaadta Anthony Coppolának. Hagen néma csodálattal figyelte. A Don mindig azt tanította, ha valaki nagylelkű akar lenni, akkor meg kell mutatnia, hogy

nagylelkűsége személyes jellegű. Milyen hízelgő Anthony Coppolának, hogy egy olyan ember, mint a Don, az ő számára kér kölcsönt. Nem mintha Coppola nem tudta volna, hogy a Don sokszoros milliomos, de hány milliomos vállalná akár a legcsekélyebb kellemetlenséget is egy szegény barát miatt? A Don kérdő pillantással emelte fel a fejét. – Nincs ugyan a listán, de Luca Brasi szeretne találkozni veled – mondta Hagen. – Tudja, hogy nyilvánosan nem gratulálhat neked, ezért szeretné négyszemközt megtenni. Most először a Don kedvetlennek látszott. Elgondolkozott. – Muszáj? – kérdezte. Hagen vállat vont. – Te jobban ismered, mint én. De nagyon hálás volt, hogy meghívtad az esküvőre. Erre nem is számított. Azt hiszem, a háláját szeretné kinyilvánítani. Don Corleone bólintott, és intett, hogy Luca Brasi bejöhet. Kay Adams a kertben döbbenten fedezte fel Luca Brasi arcán a vad fanatizmust. Kérdezősködött utána. Michael azért hozta magával Kayt az esküvőre, hogy a lány lassan és remélhetőleg túl nagy megrázkódtatás nélkül megismerje az igazságot apjával kapcsolatban. De egészen eddig úgy látszott, hogy csupán kissé erkölcstelen üzletembernek tekinti a Dont. Michael elhatározta, hogy burkoltan elmondja neki az igazság egy részét. Elmagyarázta, hogy Luca Brasi az egyik legrettegettebb ember Amerika keleti részének alvilágában. Mint mondták, rendkívüli adottsága abból áll, hogy teljesen egyedül, társak nélkül is tud gyilkolni, és ez az igazságszolgáltatás számára automatikusan szinte lehetetlenné teszi a leleplezést és a bizonyítást. Michael fintorogva így szólt: – Nem tudom, igaz-e ez az egész mese. De azt tudom, hogy Luca apámnak afféle barátja. Kay most kezdte megérteni. – Csak nem arra célzol, hogy egy ilyen ember dolgozik az apádnak? – kérdezte kissé hitetlenkedve. Az ördögbe is, gondolta a férfi. Egyenesen kimondta: – Közel tizenöt évvel ezelőtt néhány ember ki akarta szorítani apámat az olajimportból. Meg akarták ölni, s ez csaknem sikerült is nekik. Luca Brasi utánuk eredt. Azt mondják, két hét alatt megölt hat embert, s ezzel véget ért a híres olívaolaj-háború. – Úgy mosolygott, mintha egy jó viccet mesélt volna.

– Azt akarod mondani, hogy az apádra rálőttek a gengszterek? – borzongott Kay. – Ez tizenöt évvel ezelőtt történt – felelte Michael. – Azóta minden békés. – Attól félt, hogy máris túl messzire ment. – Meg akarsz rémíteni – mondta Kay. – Egyszerűen nem akarsz feleségül venni. – A férfira mosolygott, és könyökével oldalba bökte. – Nagyon szellemes. Michael is rámosolygott a lányra. – Azt akarom, hogy gondolkozz rajta egy kicsit. – Igazán megölt hat embert? – kérdezte Kay. – Az újságok ezt írták – válaszolta Michael. – Soha senki nem tudta bebizonyítani. De van róla még egy történet, amit soha senki nem akar elmondani. Állítólag olyan szörnyű, hogy még az apám sem akar beszélni róla. Tom Hagen ismeri a történetet, de nem hajlandó elmesélni nekem. Egyszer ugrattam, és megkérdeztem: – Mikor leszek elég öreg ahhoz, hogy megismerjem Luca történetét? – Tom azt felelte: – Majd százéves korodban. – Michael kortyolt egyet borából. – Rendkívüli történet lehet. És ez a Luca rendkívüli ember. Luca Brasi valóban olyan ember volt, hogy még magát az ördögöt is megijesztette volna a pokolban. Alacsony, zömök, nagy fejű; a puszta jelenlététől is megszólalnak a vészcsengők. Az arcára rávésődött a gyűlölet maszkja. Barna szeméből hiányzott a melegség: hideg, halott, cserszínű volt. Keskeny, cserepes, halvány ajka élettelennek látszott, mint a nyers borjúhús. Brasitól rettegtek híres kegyetlensége miatt, és legendákat meséltek hűségéről Don Corleonéhoz. Egyszál magában egyike volt azoknak a nagy tartóoszlopoknak, amelyekre a Don hatalmi rendszere támaszkodott. Rendkívüli egyéniség volt. Luca Brasi nem félt sem a rendőrségtől, sem a társadalomtól, sem Istentől, sem a pokoltól, sem embertársaitól, és nem is szerette őket. Ő volt az, aki kiválasztotta, kikereste magának Don Corleonét, hogy féljen tőle és szeresse. Amikor most a Don elé vezették, a félelmetes Brasi tiszteletteljes testtartásban közeledett. Eldadogott néhány cikornyás gratulációt, és kifejezte udvarias reményét, hogy az első unoka fiú lesz. Aztán átadott a Donnak egy borítékot, amely készpénzzel volt kitömve, nászajándékként az ifjú pár részére.

Szóval ezt akarta. Hagen észrevette, hogyan változik meg Don Corleone. A Don úgy üdvözölte Brasit, mint egy király azt az alattvalóját, aki nagy szívességet tett neki, de ez az üdvözlés nem volt bensőséges, hanem királyi fenséget sugárzott. Don Corleone minden mozdulatával, minden szavával Luca Brasi értésére adta, mennyire megbecsüli. Egy pillanatig sem mutatott meglepetést a személyesen átadott nászajándék miatt. Mindent értett. A borítékban lévő pénz bizonyára több, mint amennyit bárki más adott. Brasi hosszú órákat töltött azzal, hogy eldöntse, mennyi legyen, s ezt összehasonlította azzal, amennyit mások adhatnak. Ő akart a legnagyvonalúbb lenni, hogy ezzel is bizonyítsa: ő tiszteli leginkább a Dont. Ezért is adta át neki személyesen a borítékot. Erről a formai hibáról a Don nem kevésbé cikornyás köszönő szavaiban taktikusan nem tett említést. Hagen észrevette, hogy Luca Brasi arcáról lehullik a gyűlölet maszkja, s elönti a büszkeség és az öröm. Brasi kezet csókolta Donnak, mielőtt kiment az ajtón, melyet Hagen nyitott ki. Barátságosan rámosolygott Brasira, erre a zömök ember udvariasan széthúzta cserepes, borjúhússzínű ajkait. Amikor az ajtó becsukódott, Don Corleone megkönnyebbülten sóhajtott fel. Brasi volt az egyetlen ember a világon, aki fel tudta idegesíteni. Ez a fickó olyan, mint a természeti erő; nem lehet ellenőrizni. Olyan óvatosan kell bánni vele, akár a dinamittal. A Don összehúzta a szemöldökét. Ha a szükség megkívánja, a dinamitot is fel lehet baj nélkül robbantani. – Már csak Bonasera van hátra? – fordult Hagenhoz. Hagen bólintott. Don Corleone töprengve ráncolta a homlokát. – Mielőtt behozod, szólj Santinónak, hogy jöjjön fel. Lassan itt az ideje, hogy tanuljon valamit – mondta. Hagen izgatottan kereste a kertben Sonny Corleonét. Szólt a várakozó Bonaserának, hogy várjon türelemmel, majd átment Michael Corleonéhoz és a lányhoz. – Nem láttátok erre Sonnyt? – kérdezte. Michael megrázta a fejét. Az ördögbe is, gondolta Hagen, ha Sonny egész idő alatt azt a koszorúslányt ölelgeti, abból nagy bajok lehetnek. Sonny felesége, a lány családja; katasztrófa lehet belőle! Nyugtalanul sietett a bejárathoz, ahol több mint félórája Sonnyt eltűnni látta.

Kay Adams, látva, hogy Hagen bemegy a házba, megkérdezte Michael Corleonét: – Ki ez? Úgy mutattad be, mint a bátyádat, de más a neve, és nem is látszik igazán olasznak. – Tom tizenkét éves kora óta nálunk él – felelte Michael – A szülei meghaltak, ő meg csúnya szemfertőzést kapott, és az utcán kóborolt. Egy este Sonny hazahozta, aztán csak úgy itt maradt. Nem volt hova mennie. Nálunk lakott, míg meg nem nősült. Kay Adams el volt ragadtatva. – Ez igazán romantikus – lelkendezett. – Apád melegszívű ember lehet. Csak úgy örökbe fogad valakit, amikor neki is annyi gyereke van! Michael nem bajlódott azzal, hogy elmondja: a bevándorló olaszok szerint négy gyerek nagyon kis családnak számít. – Apám nem fogadta örökbe Tomot. Csak velünk élt – mondta – Ó – sóhajtott Kay, majd kíváncsian megkérdezte: – Miért nem fogadta örökbe? – Mert apám azt mondta, hogy tiszteletlenség lenne Tom részéről, ha megváltoztatná a nevét – nevetett Michael. – Tiszteletlenség a saját szüleivel szemben. Látták, amint Hagen az erkélyajtón gyorsan beengedi Sonnyt a Don irodájába, majd ujjával int Amerigo Bonaserának, hogy bemehet. – Miért zavarják apádat üzleti ügyekkel még ilyen napon is, mint a mai? – kérdezte Kay. Michael ismét nevetett. – Mert mind tudják, hogy a hagyományok szerint egyetlen szicíliai sem utasíthat vissza kérést a lánya esküvőjének napján. És egyetlen szicíliai sem hagyhat ki egy ilyen lehetőséget. Lucy Mancini felemelte rózsaszín szoknyájának szegélyét a földről, és fölrohant a lépcsőn. Sonny Corleone vaskos, vágytól vöröslő Cupido-arca megijesztette ugyan, de az elmúlt héten éppen ezért ugratta a férfit. Két főiskolai szerelmi ügye közben nem érzett semmi különöset, s egyik sem tartott tovább egy hétnél. A második szeretője panaszkodva mormogott valamit arról, hogy a lány „túl nagy ott alul”. Lucy megértette, és a főiskolás évek hátralévő részében visszautasított minden találkát.

A nyáron, mialatt legjobb barátnőjének, Connie Corleonénak az esküvőjére készültek, Lucy sok bizalmasan elsuttogott történetet hallott Sonnyról. És egy vasárnap délután a Corleone ház konyhájában Sandra, Sonny felesége szabadon pletykált. Sandra termetes, jóindulatú asszony volt, Olaszországban született, de már gyerekkorában Amerikába került. Erőteljes teste volt, nagy melle, és ötévi házassága alatt már három gyermeket szült. Sandra meg a többi asszony a hitvesi ágy borzalmaival ugratták Connie-t. – Istenem – kacarászott Sandra amikor először megláttam Sonny póznáját, és rájöttem, hogy belém akarja döfni, azt kiáltottam, hogy ez gyilkosság. Az első év után olyan lettem belülről, mint a makaróni, amit egy óra hosszat főztek. Amikor meghallottam, hogy más lányokat is dönget, elmentem a templomba, és gyertyát gyújtottam. Mindannyian nevettek, csak Lucy érezte, hogy hirtelen megrándul a hús a lábai között. Most, amint felrohant a lépcsőn Sonnyhoz, a vágy hatalmas villáma cikázott át a testén. A lépcsőfordulónál Sonny megragadta a kezét, és a hallon keresztül egy üres hálószobába vonszolta. Ahogy az ajtó becsukódott mögöttük, a lány térde elgyengült. Száján érezte Sonny dohányízű, keserű ajkait. Kinyitotta a száját. Ebben a pillanatban megérezte, hogy a férfi keze hosszú ruhája alatt felfelé csúszik, hallotta az anyag suhogását, amint utat enged, lábai között érezte Sonny nagy, meleg kezét, amely letépi selyembugyiját és megsimogatja szeméremajkait. Karjával átölelte a férfi nyakát, és hozzásimult, amíg az kigombolta a nadrágját. Ekkor Sonny mindkét kezével a lány meztelen feneke alá nyúlt, és felemelte. Lucy felugrott a levegőbe, s mindkét lábával átkulcsolta a férfi combjait. A férfi a lány szájába dugta a nyelvét, Lucy azt szopogatta. Sonny hirtelen olyan vadul meglökte, hogy a lány feje nekivágódott az ajtónak. Égető forróságot érzett a combjai között. Jobb kezével elengedte a férfi nyakát, és lenyúlt, hogy vezesse. Megmarkolta a hatalmas, vértől duzzadó izomnyalábot. Úgy lüktetett kezében, mint egy állat, és ő a hálás izgalomtól szinte sírva a saját nedves, duzzadt húsába irányította. A hatalmas lökéstől és a hihetetlen gyönyörtől zihálva lábait csaknem a férfi nyakáig emelte, majd teste, mint a tegez, befogadta a férfi megszámlálhatatlan, vad, kínzó, villámgyors döféseinek nyilait;

ágyéka egyre feljebb és feljebb ívelt, míg életében először eljutott a mindent elsöprő gyönyörig, aztán érezte, hogy megtörik a férfi keménysége is, végül combjait lassan elöntötte az ondó síkos áradata. Lábai lassan elengedték a férfi testét, lecsúsztak és földet értek. Zihálva dőltek egymásnak. Lehet, hogy már egy ideje halkan kopogtattak az ajtón, de ők csak most hallották meg. Sonny sietve begombolta a nadrágját, s közben úgy állt az ajtó elé, hogy kívülről ne lehessen kinyitni. Lucy gyorsan lesimította rózsaszín ruháját, szeme villogott, de azt, ami annyi élvezetet adott neki, már elrejtette a komoly fekete szövet. Meghallották Tom Hagen csendes hangját: – Sonny, itt vagy? Sonny megkönnyebbülten sóhajtott. Lucyre hunyorított. – Igen, Tom. Mi az? – Gyere a Don irodájába – mondta Hagen ugyanolyan csendesen. – Most rögtön. – Hallották távolodó lépteit. Sonny várt néhány percig, erősen szájon csókolta a lányt, aztán kisurrant az ajtón, és Hagen után ment. Lucy megfésülködött. Rendbe szedte a ruháját, felhúzta a harisnyatartóját. Úgy érezte, teste összetört, szája megduzzadt és fájt. Kilépett az ajtón. Bár érezte combjai között a ragadós nedvességet, nem ment a fürdőszobába mosakodni, hanem egyenesen leszaladt a lépcsőn, ki a kertbe. Visszaült az esküvői asztalhoz Connie mellé, aki ingerülten kérdezte: – Lucy, hol voltál? Úgy nézel ki, mintha berúgtál volna. Maradj most itt mellettem. A szőke vőlegény megértő mosollyal egy pohár bort töltött Lucynek. Lucy nem törődött vele. Perzselő ajkaihoz emelte a sötétvörös bort, és ivott. Combjai között érezte a ragadós nedvességet, és összeszorította a lábait. Reszketett a teste, míg ivott. Szeme a pohár karimája felett vágyakozva kereste Sonny Corleonét. Senki mást nem akart látni. Titokban Connie fülébe suttogott: – Már csak néhány óra, és megtudod, miről is van szó. – Connie vihogott. Lucy illedelmesen összefonta karjait az asztalon, és úgy ült ott titkolt győzelmével, mint az áruló, aki kincset lopott a menyasszonytól. Amerigo Bonasera követte Hagent a ház sarokszobájába, Don Corleonét a hatalmas íróasztal mögött találta. Sonny Corleone

az ablaknál állt, és kinézett a kertbe. A Don ezen a délutánon első ízben észrevehetően hűvösen viselkedett. Nem ölelte át látogatóját, és nem is nyújtott kezet neki. A sápadt, fakó képű temetkezési vállalkozó annak köszönhette a meghívást, hogy felesége a Don feleségének a legjobb barátnője volt. Amerigo Bonasera azonban a legnagyobb mértékben kegyvesztett volt Don Corleonénál. Bonasera kerülő úton, okosan kezdte: – Kérlek, bocsásd meg leányomnak, feleséged keresztlányának, hogy nem tehette tiszteletét családodnál, és nem tudott ma eljönni. Még mindig kórházban fekszik. – Sonny Corleonéra és Tom Hagenra pillantott, hogy jelezze, nem kíván előttük beszélni. De a Don irgalmatlan volt. – Mindannyian hallottunk a lányod sajnálatos szerencsétlenségéről – mondta. – Csak szólj, ha bármiben segíthetek neki. Végül is a feleségem a keresztanyja. Ezt a megtiszteltetést sohasem felejtettem el. Ez rendreutasítás volt. A temetkezési vállalkozó soha nem szólította Don Corleonét „Keresztapá”-nak, ahogy azt a szokás megkövetelte volna. Bonasera, hamuszínűre sápadt arccal, most már egyenesen megkérdezte: – Beszélhetek veled négyszemközt? Don Corleone megrázta a fejét. – Ebben a két emberben úgy bízom, mint az életemben. Ők az én segítőtársaim. Nem sérthetem meg egyiküket sem azzal, hogy elküldöm. A temetkezési vállalkozó egy pillanatra lehunyta a szemét, majd beszélni kezdett. Hangja nyugodt volt; így szokta vigasztalni a gyászoló családokat. – Amerikai módon neveltem fel a lányomat. Én hiszek Amerikában. Amerikának köszönhetem a jólétemet. Minden szabadságot megadtam a lányomnak, de arra tanítottam, hogy soha ne hozza szégyenbe a családját. Talált magának egy fiút, de nem olaszt. Moziba járt vele. Késő éjszakáig kimaradozott. De a fiú soha nem jött el, hogy bemutatkozzon nekünk. Én mindezt tiltakozás nélkül elfogadtam, én vagyok a hibás. Két hónappal ezelőtt a fiú elvitte autózni. Egy barátja is velük ment. Whiskyvel leitatták a lányomat, aztán megpróbálták megerőszakolni. A lányom ellenállt. Megvédte a becsületét. Végül megverték. Mint egy állatot. Mikor bementem hozzá a kórházba, mindkét szeme be volt dagadva. Az orrcsontja betört. Az állát szétzúzták. Dróttal

kellett összeilleszteni. A lányom sírt fájdalmában. – Apám, apám, miért csinálták ezt? Miért tették ezt velem? – És én vele sírtam. – Bonasera nem tudott tovább beszélni. Sírt, bár hangja nem árulta el felindulását. Don Corleone, mintha akarata ellenére cselekedne, együttérző mozdulatot tett. Bonasera folytatta, hangját emberivé tette a bánat és a szenvedés. – Miért sírtam? Ez a lány a szemem fénye, a legdrágább kincsem. Szép lány. Bízott az emberekben, és most már soha többé nem fog bízni bennük. Soha többé nem lesz olyan szép, mint volt. – Reszketett, fakó arcát csúf, sötét pír öntötte el. – Mint jó amerikaihoz illik, elmentem a rendőrségre. A két fiút letartóztatták és bíróság elé állították. A bizonyítékok bőven elegendőek voltak, és beismerték a bűnösségüket. A bíró háromévi börtönre ítélte őket, de felfüggesztette a büntetést. Ugyanazon a napon szabadlábra is kerültek. Úgy álltam a tárgyalóteremben, mint egy bolond, és azok a disznók még nevettek is rajtam. És akkor azt mondtam a feleségemnek: – Az igazságért Don Corleonéhoz kell mennünk. A Don lehajtotta a fejét, hogy mutassa, tiszteli az ember fájdalmát. De amint megszólalt, szavai tele voltak hideg, sértett méltósággal. – Miért mentél a rendőrségre? Miért nem jöttél mindjárt hozzám? Bonasera alig hallhatóan motyogott. – Mit akarsz tőlem? Mondd meg, mit kívánsz. De tedd meg, amit kérek tőled. – Szavai szinte sértőek voltak. – És mi lenne az? – kérdezte komolyan Don Corleone. Bonasera Hagenra és Sonny Corleonéra nézett, és megrázta a fejét. A Don még mindig Hagen íróasztala mögött ülve előrehajolt a temetkezési vállalkozóhoz. Bonasera habozott, aztán olyan közelről suttogott a Don szőrös fülébe, hogy ajka szinte megérintette. Don Corleone mozdulatlanul, komoran, mereven előrenézve úgy hallgatta, mint egy pap a gyóntatószékben. Egy hosszú percig tartott, míg Bonasera befejezte a suttogást és ismét fölegyenesedett. A Don komolyan tekintett Bonaserára. Bonasera elpirult, de mozdulatlanul viszonozta a pillantását. Végül a Don megszólalt. – Ezt nem tehetem. Túl messzire ragadtattad magad.

– Mindent megfizetek, amit csak kérsz – mondta Bonasera hangosan, világosan. Hagen feje idegesen megrándult. Sonny Corleone összefont karral, gúnyosan mosolyogva fordult el az ablaktól, hogy most először megfigyelje a szobában folyó jelenetet. Don Corleone felállt az íróasztal mellől. Arcán továbbra sem látszott indulat; de hangja olyan hidegen csengett, mint a halál. – Mi sok éve ismerjük egymást, te meg én – szólt a temetkezési vállalkozóhoz –, de a mai napig soha nem jöttél hozzám tanácsért vagy segítségért. Nem emlékszem, mikor hívtál meg utoljára a házadba egy csésze kávéra, bár a feleségem az egyetlen gyermeked keresztanyja. Legyünk őszinték. Te elutasítottad a barátságomat. Féltél attól, hogy az adósom legyél. – Nem akartam bajba kerülni – motyogta Bonasera. A Don felemelte a kezét. – Nem. Inkább ne szólj semmit. Te paradicsomnak találtad Amerikát. Virágzó üzleted van, jól megélsz; azt gondoltad, a világ ártalmatlan hely, ahol úgy élhetsz, ahogy akarsz. Elmulasztottad, hogy igaz barátokkal erősítsd magad. Végül is a rendőrség itt van, és vigyáz rád, vannak bíróságok is, téged és a tieidet nem érheti semmi baj. Nem volt szükséged Don Corleonéra. Rendben van. Megbántottad az érzéseimet, de én nem vagyok olyan ember, aki ráerőlteti a barátságát azokra, akik nem becsülik meg – azokra, akik nem sokra tartanak. A Don szünetet tartott, és udvariasan, gúnyosan a temetkezési vállalkozóra mosolygott. – Most idejössz hozzám, és azt mondod: „Don Corleone, szolgáltass igazságot nekem.” És ezt nem is tisztelettel kéred. Nem ajánlod fel a barátságodat. Eljössz a házamba a lányom esküvőjének napján, és azt kéred tőlem, hogy gyilkoljak. – A Don gúnyosan utánozta Bonaserát: – Mindent megfizetek, amit kérsz – ígéred. Nem, nem haragszom rád, de mit tettem én valaha is ellened, amiért ilyen tiszteletlenül bánsz velem? – Amerika jó volt hozzám – kiáltotta gyötrelmében és ijedtében Bonasera. – Jó állampolgár akartam lenni. Azt akartam, hogy a gyermekem amerikai legyen. A Don határozott helyesléssel csapta össze a két tenyerét. – Okos beszéd. Nagyon jó. Akkor meg nincs miért panaszkodnod.

A bíró ítéletet hozott. Amerika ítéletet hozott. Vigyél a lányodnak virágot és egy doboz pralinét, ha meglátogatod a kórházban. Ez majd megvigasztalja. Légy elégedett. Hiszen ez nem komoly ügy, a fiúk fiatalok és vagányok, és egyikük egy befolyásos politikus fia. Nem, drága Amerigóm, te mindig is becsületes voltál. Meg kell mondanom, hogy én jobban bízom Amerigo Bonasera adott szavában, mint egy idegenében, bár te visszautasítottad a barátságomat. Ezért add most a szavadat, hogy leteszel erről az őrültségről. Ez nem volna amerikai. Légy megbocsátó. Felejts. Az élet tele van bajokkal. A szerencsétlen temetkezési vállalkozó reszketett, mint a kocsonya, míg a Don kegyetlen, megvető gúnnyal és visszafojtott dühvel mindezt elmondta, de aztán merészen ismét megszólalt. – Én igazságot kérek tőled. – A bíróság már igazságot szolgáltatott neked – felelte Don Corleone élesen. Bonasera makacsul megrázta a fejét. – Nem. Ők azoknak a fickóknak szolgáltattak igazságot, nem nekem. A Don helyeslő fejbólintással vette tudomásul ezt a finom megkülönböztetést, majd megkérdezte: – És mi a te igazságod? – Szemet szemért – vágta rá Bonasera. – De te többet kértél – mondta a Don. – A lányod életben van. – Szenvedjenek ők is, ahogy a lányom szenved – folytatta Bonasera vonakodva. A Don várt, hogy akar-e tovább beszélni. Bonasera minden bátorságát összeszedte. – Mennyit fizessek neked? – kérdezte kétségbeesett jajgatással. Don Corleone hátat fordított. Ezzel elbocsátotta. Bonasera nem mozdult. Végül az olyan ember jóindulatú sóhajával, aki nem tud haragudni megtévedt barátjára, Don Corleone visszafordult a temetkezési vállalkozóhoz, aki most éppolyan sápadt volt, mint egy hulla. Don Corleone kedvesen, türelmesen kérdezte: – Miért félsz attól, hogy hűséget fogadj? Elmész a bíróságra, és hónapokig vársz. Sok pénzt költesz ügyvédekre, akik pontosan tudják, hogy bolondot fognak csinálni belőled. Elfogadod egy bíró ítéletét, aki úgy árulja magát, mint az utolsó szajha az utcán. Évekkel ezelőtt, amikor pénzre volt szükséged, elmentél a bankba, és hatalmas kamatokat fizettél, közben kalaplevéve

vártál, akár egy koldus, míg ők körülszaglásztak, még a fenekedbe is benéztek, hogy biztosak legyenek benne, vissza tudod fizetni nekik a kölcsönt. – A Don szünetet tartott, aztán a hangja még szigorúbban csengett: – De ha akkor hozzám jössz, az erszényem a tiéd lett volna. Ha hozzám fordultál volna igazságért, az a két szemét, aki tönkretette a lányodat, most keserű könnyeket hullatna. Ha a magadfajta becsületes ember valamilyen szerencsétlenség miatt ellenségeket szerez, azok az én ellenségeim is, és akkor – a Don felemelte a karját, ujjával Bonaserára mutatott –, akkor, hidd el nekem, most ők félnének tőled. Bonasera lehajtott fejjel, fojtott hangon suttogta: – Légy a barátom. Elfogadom. Don Corleone a vállára tette a kezét. – Rendben van – felelte –, legyen meg az igazságod. Majd egy napon, bár lehet, hogy ez a nap soha nem jön el, viszonzásképpen én kérek szívességet tőled. De addig tekintsd ezt az igazságot ajándéknak feleségemtől, a lányod keresztanyjától. Mikor az ajtó becsukódott a hálás temetkezési vállalkozó mögött, Don Corleone Hagenhoz fordult, és így szólt: – Add ki ezt az ügyet Clemenzának, és mondd meg neki, hogy csak nagyon megbízható embereket használjon, olyanokat, akiket nem vadít meg a vérszag. Végül is nem vagyunk gyilkosok, még ha ez a hullarabló így is gondolja a bolond fejével. – Észrevette, hogy elsőszülött fia az ablakból a kerti mulatságot figyeli. Reménytelen, gondolta Don Corleone. Ha Santino nem akar tanulni, soha nem tudja majd vezetni a családi ügyeket, sohasem lehet Don belőle. Valaki mást kell találnia. Méghozzá mielőbb. Hiszen ő sem halhatatlan. A kertből, mindhármuk meglepetésére, örömteli, hangos kiáltozás hallatszott. Sonny Corleone kihajolt az ablakon, aztán boldog mosollyal, gyorsan az ajtó felé indult. – Johnny van itt, eljött az esküvőre. Nem megmondtam? – Hagen is az ablakhoz lépett. – Tényleg a keresztfiad – szólt Don Corleonéhoz. – Idehozzam? – Nem – mondta a Don. – Hadd örüljenek neki először a vendégek. Hozzám jöhet, amikor akar. – Hagenra mosolygott. – Látod? Mégiscsak jó keresztfiú.

Hagenba belehasított a féltékenység. – Két éve volt itt utoljára – jegyezte meg szárazon. – Biztosan megint bajban van, és a segítségedet akarja kérni. – És ugyan kihez menne, ha nem a keresztapjához? – kérdezte Don Corleone. Connie Corleone volt az első, aki meglátta, hogy Johnny Fontane belépett a kertbe. Megfeledkezve fiatalasszonyi méltóságáról, felüvöltött: – Johneee! – Aztán a karjába ugrott. A férfi szorosan magához ölelte, szájon csókolta, és átölelve tartotta, míg a többiek is odasereglettek, hogy köszöntsék. Mindannyian régi barátai voltak, akikkel együtt nőtt fel a West Side-on. Aztán Connie odavonszolta újdonsült férjéhez. Johnny mosolyogva látta, hogy a szőke fiatalember kissé savanyú képet vág, mert most már nem ő volt a nap hőse. Johnny minden kedvességét bedobva szívélyesen megrázta az ifjú férj kezét, és egy pohár borral koccintott a boldogságára. A zenekari emelvényről ismerős hangot hallott: – Nem énekelnénk egyet, Johnny? – Felnézett, és Nino Valenti mosolygó arcát látta. Fölugrott az emelvényre, és átölelte Ninót. Valamikor elválaszthatatlanok voltak, együtt énekeltek, együtt csapták a szelet a lányoknak, míg Johnny híres nem lett, és el nem kezdett a rádióban énekelni. Amikor Johnny Hollywoodba került, néha még fölhívta Ninót, elbeszélgetett vele, és megígérte, hogy szerződést szerez neki valamelyik klubba. De ígéretét soha nem tartotta be. Most azonban, ahogy meglátta Nino kedves, csúfolódó, részeg vigyorát, minden szeretete feléledt iránta. Nino pengetni kezdte a mandolint. Johnny Fontane barátja vállára tette a kezét. – Ez most a fiatalasszonynak szól – mondta, és lábával dobbantva az ütemet, énekelni kezdett egy vaskos szicíliai szerelmi dalt. Míg énekelt, Nino félreérthetetlen, kifejező mozdulatokkal vonaglott. A fiatalasszony büszkén elpirult, a vendégsereg elismerően ordított. A dal végén mindannyian együtt dobbantottak, és kórusban együtt kiáltották minden szakasz vidám, kétértelmű refrénjét. A taps nem akart véget érni, és Johnny megköszörülte a torkát, hogy új dalba kezdjen.

Mindannyian büszkék voltak rá. Közülük való, és híres énekes lett belőle, filmsztár, aki megkaphatja a világ legkívánatosabb asszonyait. Mégis kellő tiszteletet mutatott keresztapja iránt, és háromezer mérföldet utazott, csak hogy részt vehessen ezen az esküvőn. Még mindig szereti a régi barátait, például Nino Valentit. A jelenlévők közül sokan látták együtt énekelni Johnnyt meg Ninót, amikor még fiatalok voltak, és még álmában sem gondolta volna senki, hogy Johnny Fontane felnőtt férfi korára így feltör, és ötvenmillió nő szívét dobogtatja meg. Johnny Fontane lehajolt, és fölemelte a fiatalasszonyt a zenekari emelvényre, úgy, hogy közrefogták Connie-t Ninóval. A két férfi egymással szembefordulva letérdelt. Nino néhány harsány dallamot pengetett a mandolinon. Egyik legrégibb műsorszámuk volt ez a gúnyolódó, ugrató felelgetős, amelyben – hangjukat használva kard helyett – felváltva egy-egy versszakot énekeltek. Johnny gyengéd udvariassággal hagyta, hogy Nino hangja elnyomja az övét, és Nino kivegye karjából a fiatalasszonyt, sőt átengedte barátjának az utolsó, győztes strófát is, míg a saját hangja lassan elhalkult. Az esküvői vendégsereg tapsolni és éljenezni kezdett, míg ők hárman a végén átölelték egymást. A vendégek új dalt kértek. Csak a ház sarokszobájának ablakánál álló Don Corleone érezte, hogy valami nincs rendben. Vidáman, színlelt jókedvvel, de vigyázva, hogy vendégeit meg ne sértse, odakiáltott: – A keresztfiam háromezer mérföldet utazott, hogy megtiszteljen bennünket, és senki sem gondol rá, hogy megkínálja valamivel, hogy megolajozhassa a torkát? – Egyszerre tucatnyi, csordultig töltött borospoharat emeltek Johnny felé. Mindegyikből kortyolt egyet, aztán odasietett keresztapjához, hogy köszöntse. Közben súgott valamit az öreg fülébe. Együtt mentek be a házba. Tom Hagen kezet nyújtott, amikor Johnny a szobába lépett. Johnny megrázta a kezét, és megkérdezte: – Hogy vagy, Tom? – De hiányzott belőle az a szokásos kedvesség, amely az emberekre sugárzó természetes melegségéből fakadt. Hagent kissé bántotta ez a hűvös viselkedés, de elhessegette magától a rossz érzést. Ez éppen az egyik hátránya annak, hogy a Don fő támasza.

– Amikor megkaptam az esküvői meghívót, azt gondoltam magamban: a keresztapám nem haragszik már rám – mondta a Donnak Johnny Fontane. – A válásom után legalább ötször hívtalak föl, és Tom minden alkalommal azt mondta, hogy nem vagy itthon, vagy dolgod van. Tudtam, haragszol rám. Don Corleone megtöltötte a poharakat a sárga Stregával. – Felejtsük el. Mi a helyzet most? Tehetek érted még valamit? Nem vagy már túl híres, túl gazdag az én segítségemhez? Johnny felhajtotta a tüzes italt, és odatartotta a poharát, hogy újból megtöltsék. Könnyedén próbált beszélni. – Én nem vagyok gazdag, keresztapa. Kezdek letörni. Igazad volt. Soha nem lett volna szabad elhagynom a feleségemet és a gyerekeket azért a cafatért, akit elvettem. Meg is értem, hogy haragudtál rám. A Don vállat vont. – Aggódtam miattad; a keresztfiam vagy, ennyi az egész. Johnny fel-alá járkált a szobában. – Teljesen meg voltam őrülve azért a szajháért. A legnagyobb sztár Hollywoodban. Úgy néz ki, mint egy angyal. És tudod, mit csinál, ha egy film elkészült? Ha a sminkmester jól festi ki az arcát, hagyja, hogy rámásszon. Ha az operatőr különösen jó felvételt készít róla, beviszi az öltözőjébe, és lefekszik vele. Bárkivel. Úgy adja oda a testét, mint én a zsebemben lévő aprópénzt borravalóra. Istentelen kurva. – Hogy van a családod? – vágott közbe röviden Don Corleone. – Bőségesen gondoskodom róluk – sóhajtott Johnny. – A válás után többet adtam Ginnynek és a gyerekeknek, mint amennyit a bíróság kimondott. Hetenként egyszer meglátogatom őket. Hiányoznak. Néha már azt hiszem, megbolondulok. – Újra ivott. – És most a második feleségem kinevet. Nem érti, hogyan lehetek féltékeny. Régimódi makaróninak hív, nevet azon, ahogy énekelek. Mielőtt eljöttem, jól megvertem, de nem az arcát, mert filmezik. Fájdalmat akartam okozni neki, a karját és a lábát ütöttem, mint egy gyereknek, de ő csak nevetett rajtam. – Rágyújtott egy cigarettára. – Ezért aztán, Keresztapa, az élet ebben a pillanatban nem sokat ér.

– Ezeket a gondokat nem vehetem magamra – közölte Don Corleone röviden. Egy pillanatig hallgatott, majd megkérdezte: – Mi baj van tulajdonképpen a hangoddal? Johnny Fontane arcáról eltűnt minden magabiztos kedvesség és öngúny. Szinte megtörve mondta: – Keresztapa, nem tudok többé énekelni, történt valami a torkommal, de az orvosok nem tudják, mi. – Hagen és a Don döbbenten néztek rá, hiszen Johnny mindig olyan szívós volt. Fontane folytatta: – A két filmem sok pénzt hozott. Nagy sztár lettem. Most kirúgtak. A stúdió vezetője soha nem bírt elviselni, és most bosszút akar állni. Don Corleone megállt a keresztfia előtt, és komoran kérdezte: – Miért nem szeret téged az az ember? – Régebben néha énekeltem a liberális szervezeteknek, tudod, ez az az ügy, amelyik soha nem tetszett neked. Hát igen, Jack Woltznak sem. Azt állította, kommunista vagyok, de nem tudta bizonyítani. Aztán elkaparintottam előle egy lányt, akit magának tartogatott. Nekem nem ért többet egyetlen éjszakánál, de a lány futni kezdett utánam. Mi az ördögöt tehettem? És most a második feleségem, ez a ringyó, kidob. És Ginny meg a gyerekek nem fogadnak vissza, hacsak négykézláb nem csúszom előttük, ráadásul énekelni sem tudok többé. Keresztapa, mi az ördögöt csináljak? Don Corleone arca hideg feszültséget tükrözött, nem látszott rajta semmi együttérzés. – Végre elkezdhetnél már férfi módjára viselkedni – szólt megvetően. Arcát hirtelen harag torzította el. – FÉRFI MÓDJÁRA! – kiáltotta. Aztán áthajolt az íróasztal fölött, és vadul, szenvedélyes szeretettel Johnny Fontane hajába markolt. – Krisztus az égben, lehetséges, hogy te, aki annyi időt töltöttél el mellettem, csak ennyire jutottál? Egy hollywoodi finocchio, aki siránkozik és irgalomért esedezik? Aki úgy siránkozik, mint egy nő: „Mit csináljak! Ó, Istenem, mit is csináljak?” A Dontól olyan szokatlan és váratlan volt ez az utánzás, hogy Hagen és Johnny hangos nevetésben tört ki. Don Corleone meg volt elégedve. Egy pillanatig elgondolkozott azon, mennyire szereti ezt a keresztfiát. Vajon hogyan viselkedne három fia egy ilyen dühkitörés után? Santino mogorva lenne, és hetekig tombolna, Fredo megjuhászodna, Michael meg hidegen

rámosolyogna, és hónapokra eltűnne. De Johnny rendes fickó, már mosolyog, erőt gyűjt, tudja, hová akar keresztapja kilyukadni. Don Corleone folytatta: – Elvetted a főnököd nőjét, egy olyan emberét, aki sokkal befolyásosabb, mint te, aztán panaszkodsz, hogy nem akar többé segíteni. Micsoda őrültség! Elhagytad a családodat, apa nélkül maradtak a gyermekeid, hogy egy ringyót vehess feleségül, aztán sírsz, mert nem fogadnak vissza tárt karokkal. Annak a ringyónak nem vágsz az arcába, mert filmezik, és ámuldozol, hogy kinevet. Úgy élsz, mint egy bolond. Azt kaptad, amit megérdemeltél. Don Corleone elhallgatott, majd türelmesen megkérdezte: – Hajlandó vagy ezúttal megfogadni a tanácsomat? Johnny Fontane vállat vont. – Nem tudom még egyszer feleségül venni Ginnyt, legalábbis olyan feltételek mellett nem, ahogy ő akarja. Nekem muszáj kártyáznom, innom, muszáj eljárnom a fiúkkal. Szép nők futnak utánam, én pedig soha nem tudtam ellenállni nekik. És amikor hazamentem Ginnyhez, mindig nyomorultul éreztem magam. Úristen, nem bírom újra végigcsinálni ezt a cirkuszt. Szokatlan volt, hogy a Don kimutatja a bosszúságát. – Nem mondtam, hogy nősülj meg ismét. Csinálj, amit akarsz. Az jó, hogy a gyermekeid apja akarsz maradni. Aki nem apja a gyermekeinek, sohasem lehet igazi ember. De akkor el kell érned, hogy az anyjuk elfogadjon. Ki mondja, hogy nem láthatod őket mindennap? Ki mondja, hogy nem lakhatsz ugyanabban a házban? Ki mondja, hogy nem élhetsz pontosan olyan életet, amilyet akarsz? – Keresztapa, nem minden asszony olyan, mint a régi olasz feleségek. Ginny ezt biztos nem vállalná – nevetett. Johnny Fontane. Most a Don gúnyolódott. – Mert úgy viselkedtél, mint egy finocchio. Többet adtál neki, mint amennyit a bíróság megítélt. A másiknak nem vágtál a képébe, mert filmezik. Mindig hagytad, hogy a nők irányítsanak, pedig ebben a világban ők nem alkalmasak erre, még akkor sem, ha szentté avatják őket az égben, míg mi, férfiak a pokolban perzselődünk. Figyeltelek ezekben az években. – A Don hangja elkomolyodott. – Jó keresztfiú vagy, megadsz nekem minden tiszteletet. De mi van a

régi barátaiddal? Ma ezzel szaladgálsz, holnap azzal. Ott az az olasz fiú, aki olyan mulatságos volt a filmekben, aztán valami baj érte, de te soha többé nem kerested meg, mert híresebb voltál, mint ő. És mi van a régi pajtásoddal, akivel együtt jártál iskolába és együtt énekeltél? Mi van Ninóval? Csalódottságában túl sokat iszik, de sohasem panaszkodik. Nehéz munkát végez, kavicsszállító teherautót vezet, és hétvégeken néhány dollárért énekel. Soha nem szól egy szót sem ellened. Nem tudnál segíteni rajta legalább egy kicsit? Miért ne? Jól énekel. – Keresztapa, Nino egyszerűen nem elég tehetséges. Nagyon rendes fickó, de nem tartozik a nagyok közé – felelte Johnny Fontane fáradtan, de türelmesen. Don Corleone összehúzta a szempilláit, csaknem lehunyta a szemét, és így szólt: – És te, keresztfiam, te most éppen szintén nem vagy elég tehetséges. Szerezzek neked állást Nino mellett a kavicsszállításnál? – Johnny nem válaszolt, a Don folytatta. – A barátság mindennél fontosabb. A barátság több, mint a tehetség. Több, mint a kormány. Majdnem ugyanannyi, mint a család. Ezt sose felejtsd el. Ha barátságokból védőfalat építettél volna magad köré, nem kellene tőlem segítséget kérned. És most mondd el, miért nem tudsz énekelni? A kertben jól énekeltél. Ugyanolyan jól, mint Nino. Hagen és Johnny elmosolyodott ezen a finom csipkelődésen. Most Johnnyn volt a sor, hogy atyáskodó türelmet mutasson. – Gyönge a hangom. Elénekelek egy-két dalt, aztán órákig vagy napokig nem tudok újra énekelni. Nem tudom végigcsinálni sem a próbákat, sem az ismétléseket. Gyönge a hangom, valamilyen betegséget kaphattam. – Szóval gondjaid vannak a nőkkel. Beteg a hangod. Úgy. És most mondd el nekem, milyen bajaid vannak azzal a hollywoodi pezzonovanté-val, aki nem hagy dolgozni. – A Don rátért az üzletre. – Ő befolyásosabb, mint a te pezzonovanté-id – magyarázta Johnny. – Övé a stúdió. Ő az Elnök tanácsadója a háborús filmpropagandában. Éppen egy hónapja megvette az év legjobb regényének filmjogát. Egy bestsellert. A főszereplő pontosan olyan fickó, mint én. Játszanom sem kellene, csak olyannak lennem, amilyen vagyok. Énekelnem sem kellene. Még az Oscar-díjat is megnyerhetném. Mindenki tudja, hogy a szerep

épp nekem való, és megint feltörhetnék. Mint színész. De Jack Woltz, ez a disznó, bosszút akar állni rajtam, nem akarja rám osztani. Felajánlottam, hogy megcsinálom gázsi nélkül, minimális pénzért, de ő továbbra is nemet mond. Azt üzente, ha odamegyek és a stúdió irodájában megcsókolom a fenekét, talán hajlandó még egyszer meggondolni. Don Corleone egy legyintéssel elhárította ezt az őrültséget. Értelmes emberek között mindig meg lehet oldani minden üzleti ügyet. Vállon veregette keresztfiát. – Le vagy törve. Azt hiszed, senki nem törődik veled. És nagyon lefogytál. Sokat iszol, mi? Nem alszol, és altatókat szedsz? – Rosszallóan csóválta a fejét. – Most pedig szeretném, ha követnéd az utasításaimat – folytatta a Don. – Azt akarom, hogy egy hónapig itt maradj a házamban, jól egyél, pihend ki magad és aludj. Azt akarom, hogy velem légy, élvezhessem a társaságodat, és talán te is tudsz még olyasmit tanulni keresztapádtól a világról, ami még a nagy Hollywoodban is segítségedre lehet. De semmi éneklés, semmi ivás és semmi nőzés. Egy hónap múlva visszamehetsz Hollywoodba, és ez a 90 kaliberes pezzonovante rád fogja bízni azt a munkát, amit akarsz. Megegyeztünk? Johnny Fontane nem tudta egészen elhinni, hogy a Donnak ekkora hatalma van. De keresztapja még soha nem állította, hogy ez vagy az elintézhető, anélkül hogy tényleg meg ne tette volna. – Ez a fickó személyes barátja J. Edgar Hoovernak – mondta Johnny. – Még bejutni is nehéz hozzá. – Ő is üzletember – szólt a Don szelíden. – Olyan ajánlatot fogok tenni neki, amelyet nem tud visszautasítani. – Már túl késő – mondta Johnny. – Az összes szerződést aláírták, és egy héten belül kezdődik a forgatás. Teljesen lehetetlen. – Menj. Menj vissza a vendégekhez. Várnak a barátaid. Nyugodtan hagyj rám mindent. – A Don kituszkolta Johnnyt a szobából. Hagen az íróasztalnál ülve jegyzeteket készített. A Don mélyet sóhajtott, és megkérdezte: – Mi van ezen kívül? – Sollozzót nem halogathatjuk tovább. Még ezen a héten beszélned kell vele. – Hagen a naptár fölött tartotta a tollát. – Most, hogy lezajlott az esküvő, amikor csak akarod – vont vállat a Don.

Hagen két dolgot értett meg ebből a válaszból. A legfontosabb az volt, hogy Virgil Sollozzo nemleges választ fog kapni. A másik az, hogy Don Corleone azért nem akarta ezt a választ a lánya esküvője előtt megadni, mert arra számít, hogy az a bizonyos „nem” bajt fog okozni. – Szóljak Clemenzának, hogy küldjön néhány embert ide a házba? – kérdezte Hagen óvatosan. – Minek? – felelte türelmetlenül a Don. – Nem válaszoltam az esküvő előtt, mert nem akartam, hogy egy ilyen fontos napot bármi beárnyékoljon, akár csak halványan is. Aztán, előre meg akartam tudni, miről is van szó tulajdonképpen. Most már tudjuk. A javaslata képtelenség. – Tehát vissza fogod utasítani? – kérdezte Hagen. A Don bólintott, Hagen folytatta: – Azt hiszem, mielőtt válaszolsz, mindenkivel meg kellene beszélni. Az egész Családdal. A Don mosolygott. – Úgy gondold? Jó, meg fogjuk beszélni. Majd ha visszajössz Kaliforniából. Azt akarom, hogy holnap repülj oda, és intézd el Johnnynak ezt az ügyet. Beszélj ezzel a filmes pezzonovanté-val. És mondd meg Sollozzónak, amint visszajössz Kaliforniából, találkozom vele. Van még valami? Hagen hivatalos hangon folytatta. – A kórházból telefonáltak. Consigliori Abbandando haldoklik: nem éri meg a reggelt. Értesítették a családját, hogy menjenek be hozzá, és maradjanak vele. Az utóbbi években, mióta a rák a kórházi ágyhoz láncolta Genco Abbandandót, Hagen töltötte be a Consigliori posztját. Most azt várta, hogy Don Corleone kijelentse, ez a tisztség végleg az övé. Az esélyei kedvezőtlenek voltak. Ilyen magas tisztséget hagyományosan csak olyan embernek adtak, akinek mindkét szülője olasz. Már az ideiglenes megbízatása is izgalmat váltott ki. Azonkívül még csak harmincöt éves volt, feltehetően fiatál ahhoz, hogy birtokában lehessen a szükséges tapasztalatnak és jártasságnak, amely elengedhetetlen egy sikeres Consigliori számára. De a Don nem bátorította. – Mikor indul el a lányom a férjével? – kérdezte. Hagen a karórájára nézett. – Néhány perc múlva felvágják az esküvői tortát, azután félóra múlva elmennek. – Erről eszébe

jutott valami. – Az új vőd. Kap valami fontos beosztást a Családban? A Don heves válasza meglepte. – Soha! – Tenyerével az asztalra csapott. – Soha! Nézz utána, hogy lehetősége legyen pénzt szerezni, sokat keresni. De a Család dolgairól soha nem kell tudnia. Mondd meg ezt a többieknek, Sonnynak, Fredónak, Clemenzának is. A Don szünetet tartott. – Szólj a fiaimnak, hogy mind a hárman kísérjenek el a kórházba, meglátogatni szegény Gencót. Azt akarom, hogy utoljára tiszteletüket tegyék nála. Szólj Freddie-nek, hogy ő vezesse a nagy kocsit, és kérdezd meg Johnnytól, nem jönne-e velünk a kedvemért. – Látta, hogy Hagen kérdőn néz rá. – Nem; te még ma este repülj Kaliforniába. Nem lesz rá időd, hogy velünk jöjj Gencóhoz. De ne indulj el, míg vissza nem térek a kórházból, és nem beszélek veled még egyszer. Megértettél? – Igen – felelte Hagen. – Mikor álljon elő Fred a kocsival? – Amint a vendégek elmentek – válaszolta Don Corleone. – Genco várni fog rám. – A szenátor telefonált – folytatta Hagen. – Mentegetőzött, hogy nem jöhetett el személyesen, de te ezt bizonyára megérted. Talán arra a két FBI-emberre gondolt, akik itt szemben az utcán összeírták a kocsik rendszámát. De küldönccel átküldte az ajándékát. A Don bólintott. Nem tartotta szükségesnek megmondani, hogy ő maga tanácsolta a szenátornak, ne jöjjön el. – Szép ajándékot küldött? Hagen elragadtatott képet vágott, és ez különösen olaszossá tette német-ír vonásait. – Rendkívül értékes antik ezüst. A gyerekek minimum egy ezresért eladhatják. A szenátor hosszú időt tölthetett el, míg kiválasztotta a megfelelőt. Az efféle embereknek ez sokkal fontosabb, mint az ajándék ára. Don Corleone nem titkolta elégedettségét, hogy egy olyan nagy ember, mint a szenátor, így megtiszteli. A szenátor csakúgy, mint Luca Brasi, a Don hatalmának épületében az egyik legerősebb tartóoszlop volt, és ajándékával ő is újabb nyilatkozatot tett hűségéről.

Amikor Johnny Fontane megjelent a kertben, Kay Adams rögtön felismerte. Őszintén meglepődött. – Soha nem mesélted, hogy a családod ismeri Johnny Fontanét! – mondta. – Most már biztos, hogy hozzád megyek feleségül. – Akarsz vele találkozni? – kérdezte Michael. – Még nem – Kay felsóhajtott. – Három évig szerelmes voltam belé. Ahányszor a Capitolban énekelt, mindig New Yorkba utaztam, és rekedtre üvöltöttem magam. Olyan csodálatos volt. – Később majd találkozunk vele – szólt Michael. Mikor Johnny abbahagyta az éneklést és Don Corleonéval eltűnt a házban, Kay gúnyosan Michaelhoz fordult. – Csak nem akarod azt mondani, hogy egy olyan híres filmsztár, mint Johnny Fontane, szívességet akar kérni az apádtól? – Ő az apám keresztfia – magyarázta Michael –, és az apám nélkül ma talán nem is lenne nagy sztár. Kay Adams boldogan nevetett. – Ez úgy hangzik, mint egy újabb nagy sztori. Michael a fejét rázta. – Sajnos nem mesélhetem el. – Bízzál bennem – kérte a lány. És Michael elmesélt mindent, viccelődés és büszkeség nélkül. A részleteket mellőzve, csak annyit mondott, hogy nyolc esztendővel ezelőtt apja még hevesebb volt, és mivel az eset a keresztfiát érintette, a Don becsületbeli ügyként fogta fel. A történet rövid volt. Nyolc évvel ezelőtt Johnny Fontane rendkívüli sikert aratott mint az egyik népszerű tánczenekar énekese. Kiemelkedő rádióénekes vált belőle. Sajnálatos módon egy Les Halley nevű jól ismert karmester a show-szakmából öt évre szóló szerződést íratott alá Johnnyval. Ez volt az általános szokás. Ettől kezdve csak Les Halley közvetíthette ki Johnnyt, és a pénz oroszlánrészét is ő vágta zsebre. Don Corleone személyesen kezdett tárgyalni. Húszezer dollárt ígért Les Halleynek, ha felbontja Johnny Fontane szerződését. Halley felajánlotta, hogy Johnny jövedelmének csak az ötven százalékát veszi fel. Don Corleone mulatott rajta. Húszezer dollárról tízezer dollárra csökkentette az ajánlatát. A karmester, aki szeretett szakmáján kívül nyilvánvalóan nem tudott semmit a világ dolgairól, tökéletesen félreértette ennek a csökkentett ajánlatnak a jelentőségét. Visszautasította.

A következő napon Don Corleone személyesen ment el a karmesterhez. Magával vitte két legjobb barátját, Genco Abbandandót, aki a Consigliori-ja volt, és Luca Brasit. Minden további tanú nélkül Don Corleone rávette Les Halleyt, hogy aláírjon egy okmányt, amely szerint a tízezer dolláros hitelesített csekk ellenében lemond minden jogáról Johnny Fontanéval kapcsolatban. Don Corleone ezt úgy érte el, hogy pisztolyt fogott a karmester homlokára, és a legnagyobb komolysággal figyelmeztette: pontosan egy perc múlva vagy az aláírása kerül rá az okmányra, vagy az agyveleje. Les Halley aláírta. Don Corleone zsebre tette a pisztolyt, és átadta a hitelesített csekket. A többi már történelem. Johnny Fontanéból Amerika legnagyobb énekes szenzációja lett. Sok musicalt készített Hollywoodban, amelyek vagyonokat hoztak a filmgyárnak. Lemezeivel milliókat keresett. Ekkor elvált a feleségétől, gyermekkori szerelmétől, elhagyta két gyermekét is, és elvette a filmvilág legragyogóbb szőke sztárját. Hamarosan rájött, hogy a nő ringyó. Elkezdett inni, szerencsejátékokat játszott, más nők után futott. Elvesztette a hangját. Lemezeit nem vették többé. A filmgyár nem akarta megújítani a szerződését. Így most visszajött a keresztapjához. – Biztos, hogy nem vagy féltékeny az apádra? – kérdezte elgondolkodva Kay. – Minden, amit eddig meséltél róla, csak azt mutatja, hogy mindig másokért tesz valamit. Biztosan nagyon jószívű ember. – Szárazon elmosolyodott. – Még ha a módszerei néha nem kifejezetten alkotmányosak is. – Azt hiszem, tényleg ez a látszat. De hadd mondjak neked valamit – sóhajtott Michael. – Hallottál azokról a sarkkutatókról, akik az Északi-sarkra vezető úton elszórva élelmiszertartalékokat helyeznek el? Számolnak azzal, hogy egyszer majd szükségük lehet rá. Ilyenek az apám szívességei is. Egy napon majd elmegy ezeknek az embereknek a házába, és Isten irgalmazzon nekik, ha nem teljesítik a kérését. Csaknem bealkonyodott, mire behozták, megcsodálták és megették az esküvői tortát. Nazorine különös gonddal sütötte, és oly szépen díszítette fel ínycsiklandó, ízletes krémbevonattal, hogy ezt a fiatalasszony mohón lenyalta a tésztáról, mielőtt

szőke férjével elindult, hogy nászútra utazzon. A Don udvariasan siettette vendégei távozását, s közben észrevette, hogy a fekete kocsi az FBI embereivel eltűnt. Végül már csak egyetlen kocsi maradt a bejáratnál, a hosszú, fekete Cadillac Freddie-vel a volánnál. A Don az első ülésre szállt be, mozgása korához és terjedelmes testéhez képest még nagyon fürge volt. Sonny, Michael és Johnny Fontane hátra ültek. – A barátnőd be tud menni egyedül a városba? – fordult Don Corleone Michaelhoz. Michael bólintott. – Tom megígérte, hogy majd gondoskodik róla. – Don Corleone elégedetten vette tudomásul Hagen eredményes működését. A benzinkorlátozás még érvényben volt, ezért a Manhattanbe vezető Belt Parkwayn alig volt forgalom. A Cadillac nem egészen egy óra alatt begördült abba az utcába, ahol a French Kórház állt. Útközben Don Corleone megkérdezte legfiatalabb fiától, hogy haladnak a tanulmányai, rendben megy-e minden. Michael bólintott. Aztán Sonny a hátsó ülésről előreszólt az apjának: – Johnny azt mondja, rendbe akarod hozni a dolgát ebben a hollywoodi ügyben. Akarod, hogy vele menjek és segítsek? Don Corleone röviden válaszolt. – Tom még ma este odarepül. Nem lesz szüksége segítségre, ez sima ügy. Sonny Corleone nevetett: Johnny nem hiszi, hogy el tudod intézni, ezért azt gondoltam, talán szeretnéd, ha vele mennék. Don Corleone hátrafordult. – Miért kételkedsz bennem? – kérdezte Johnny Fontanét. – Nem tett meg mindig mindent a keresztapád, amit megígért? Előfordult már valaha is, hogy engem bolonddá tettek? Johnny idegesen mentegetőzött. – Keresztapa, az a fickó, akitől az egész ügy függ, igazi 90 kaliberes pezzonovante. Őt még pénzzel se lehet kimozdítani a helyéről. Magas összeköttetései vannak. És gyűlöl engem. Egyszerűen nem tudom elképzelni, hogyan tudod ezt elintézni. A Don gyengéd derűvel nyugtatta meg: – Én mondom neked: meg fogod kapni a szerepet. – Könyökével finoman oldalba bökte Michaelt. – Csak nem fogunk csalódást okozni a keresztfiamnak. Ugye, Michael?

Michael, aki soha egy percig sem kételkedett az apjában, megrázta a fejét. A kórház bejárata felé sétálva Don Corleone Michael karjára tette a kezét, és visszatartotta, míg a többiek előresiettek. – Ha befejezted a főiskolát, gyere el hozzám, és beszélgessünk – mondta. – Vannak bizonyos terveim, amelyek tetszeni fognak neked. Michael nem szólt semmit. Don Corleone keserűen sóhajtott. – Tudom, milyen vagy. Nem fogok olyasmit kérni tőled, amivel nem értesz egyet. De itt valami különös dologról lesz szó. Most csak járd a magad útját, végül is felnőtt ember vagy már. De ha befejezted a tanulmányaidat, gyere el hozzám, hiszen ez fiúi kötelességed. Genco Abbandando családja – felesége és három lánya – feketébe öltözve úgy gyülekeztek a kórház fehér folyosóján, mint a kövér varjak csapata. Amint meglátták a liftből kilépő Don Corleonét, izgatottan felrebbentek a fehér kőburkolatról, és ösztönösen felé indultak védelemért. Az anya fenségesen hatott fekete ruhájában, lányai viszont kövérek voltak és szürkék. Mrs. Abbandando sírva, jajgatva csókolta meg Don Corleone arcát. – Ó, milyen szent ember vagy, hogy a lányod esküvőjének napján is eljössz! Don Corleone elhárította a köszönő szavakat. – Talán nem tartozom tisztelettel egy ilyen barátnak, aki húsz évig a jobbkezem volt? – Rögtön megértette: ez az asszony, aki rövidesen megözvegyül, egyáltalán nem fogta föl, hogy a férje még ezen az éjszakán meg fog halni. Genco Abbandando már csaknem egy éve feküdt ebben a kórházban, és olyan hosszú ideje haldoklott a ráktól, hogy felesége ezt a végzetes betegséget már szinte az élet természetes részeként fogta fel. Ma este mindössze újabb krízis lépett fel. Tovább fecsegett. – Menj csak be, és látogasd meg szegény férjemet – mondta. – Látni akar téged. Szegény ember, úgy szeretett volna elmenni az esküvőre, hogy tiszteletét tegye, de az orvos nem engedte. Akkor azt mondta, hogy te ezen a nagy napon biztosan el fogsz jönni, és meglátogatod, de én nem akartam elhinni. Hiába, a férfiak jobban tudják, mi a barátság, mint mi, asszonyok! Menj csak be, boldoggá fogod tenni.

Genco Abbandando különszobájából egy orvos és egy ápolónő lépett ki. Az orvos komoly arcú fiatalember volt, az a fajta, aki arra született, hogy irányítson, akinek egész életében nem voltak gondjai. Az egyik lány félénken megkérdezte: – Dr. Kennedy, bemehetünk most hozzá? Dr. Kennedy kétségbeesve nézett végig a nagy csoporton. Ezek nem értik, hogy az a férfi odabent a szobában haldoklik és irtózatos kínok között fetreng? Sokkal jobb lenne neki, ha hagynák békében meghalni. – De csak a legközvetlenebb családtagok – kérte udvariasan, és meglepetten látta, hogy a beteg felesége és lányai egy alacsony, testes, rosszul szabott szmokingot viselő emberhez fordulnak, mintha a döntését várnák. A testes férfi megszólalt. Hangjában az olaszos kiejtésnek csak halvány árnyalata érződött. – Kedves doktorom – mondta Don Corleone –, igaz, hogy a beteg haldoklik? – Igaz – felelte dr. Kennedy. – Akkor ön már nem tehet érte semmit – jelentette ki a Don. – Mi magunkra vállaljuk a terheket. Majd vigasztaljuk. Lefogjuk a szemét. Eltemetjük, megsiratjuk a temetésén, és gondját viseljük a feleségének meg a lányainak. – A nyersen megfogalmazott mondatokat hallva Mrs. Abbandando végre megértette, mi a helyzet, és sírva fakadt. Dr. Kennedy vállat vont. Lehetetlen ezeknek a parasztoknak bármit is megmagyarázni. Ugyanakkor fölismerte a férfi szavainak rideg igazságát is. Igen, az ő szerepe véget ért. Továbbra is kifogástalan udvariassággal megszólalt: – Kérem, várjanak, míg a nővér beengedi önöket; van még néhány elintéznivalóm a beteg körül. – Elindult a folyosón, fehér köpenye lobogott mögötte. A nővér visszament a szobába, míg ők kint várakoztak. Végre ismét kijött, és nyitva tartotta az ajtót, hogy beléphessenek. – A fájdalomtól és a láztól félrebeszél, lehetőleg ne izgassák fel. És a feleséget kivéve, csak néhány percig maradhatnak. – Felismerte Johnny Fontanét, ahogy elment mellette, tágra nyílt szemmel bámult utána. Johnny halvány mosollyal jelezte, hogy észrevette, s a lány nyílt kihívással nézett rá. Talán később még eljátszadozhat vele, gondolta Johnny, aztán követte a többieket a betegszobába.

Genco Abbandando hosszú ideje futott már versenyt a halállal, és most legyőzve, kimerülten feküdt az ágyon. Csontvázzá soványodott, s hajdan erős szálú fekete hajából csupán undorító, nyúlós csutak maradt. – Genco, drága barátom – szólt kedvesen a Don –, elhoztam a fiaimat, hogy tiszteletüket tegyék, és nézd, még Johnny is itt van, egyenesen Hollywoodból. A haldokló lázas szemét hálásan emelte a Donra. Hagyta, hogy a fiatalemberek erős markukkal megszorítsák csontos kezét. Felesége és lányai az ágy mellett sorakoztak, megcsókolták az arcát, és felváltva fogták a másik kezét. A Don is megszorította régi barátja kezét. – Siess, gyógyulj meg gyorsan, hogy végre elmehessünk együtt Olaszországba, a régi falunkba – mondta megnyugtató hangon. – A borozó előtt boccie-t fogunk majd játszani, mint apáink. A haldokló a fejét rázta. A fiúkat és a családját egy mozdulattal elküldte az ágya mellől, másik csontos kezével pedig megragadta a Dont. Beszélni próbált. A Don lehajtotta a fejét, majd leült az ágy melletti székre. Genco Abbandando a gyermekkorukról motyogott valamit. Majd szénfekete szeme ravaszul megvillant. Suttogni kezdett. A Don közelebb hajolt hozzá. A többiek döbbenten látták, hogy a Don arcán könnyek peregnek, amint tagadólag megrázza a fejét. A reszkető hang felerősödött, betöltötte a Szobát. Abbandando kínlódva, emberfeletti erőfeszítéssel, elhomályosult szemekkel fölemelte fejét a párnáról, és csontos mutatóujjával a Donra bökött. – Keresztapa! Keresztapa! – kiáltotta vadul. – Kérlek, ments meg a haláltól. A húsom leég a csontjaimról, és érzem, ahogy a kukacok felfalják az agyamat. Gyógyíts meg, Keresztapa, neked hatalmadban áll. Szárítsd fel szegény feleségem könnyeit. Mikor gyerekek voltunk, együtt játszottunk Corleonéban, és most mégis hagyod, hogy meghaljak, pedig reszketek a pokoltól a bűneim miatt? A Don nem szólt egy szót sem. – Ez a lányod esküvőjének a napja, nem utasíthatsz vissza – követelte Abbandando. – Öreg barátom – mondta a Don nyugodtan, komolyan, hogy szavai áthatoljanak a szentségtörő félrebeszélésen –, nekem nincs ekkora hatalmam. Ha lenne, hidd el, sokkal könyörületesebb lennék, mint az Isten. De ne félj a haláltól, és

ne félj a pokoltól. Minden este és minden reggel misét mondatok majd a lelkedért. A feleséged és a gyermekeid imádkozni fognak érted. Ha ennyien kérnek irgalmat, Isten nem büntethet meg. A csontvázarc illetlenül ravasszá vált. – Szóval már minden el van intézve? – kérdezte óvatosan Abbandando. A Don most hidegen válaszolt, semmi megnyugtató melegség nem áradt a hangjából. – Ne gyalázkodj. Nyugodj bele a sorsodba. Abbandando visszahanyatlott a párnára. Szemében kihunyt a vadul csillogó remény. A nővér visszajött a szobába, és nagyon határozottan kezdte kifelé terelni őket. A Don fölállt, de Abbandando könyörögve nyújtotta felé a kezét. – Keresztapa – suttogta –, maradj velem, és segíts, amikor találkozom a halállal. Ha meglátja, hogy itt vagy mellettem, talán megijed és békén hagy. Esetleg szólhatsz néhány szót az érdekemben, felhasználhatsz valami jó összeköttetést, nem igaz? – A haldokló intett, hogy csak gúnyolódik a Donnal, nem gondolja komolyan. – Hiszen ti ketten vér szerinti testvérek vagytok. – Aztán, mintha attól félne, hogy megsérti a Dont, megszorította a kezét. – Maradj velem, hadd fogjam a kezedet. Majd túljárunk az eszén ennek a gazembernek, mint ahogy túljártunk annyi másén. Keresztapa, ne hagyj el! A Don kiküldte a többieket a szobából. Elmentek. Két széles tenyerébe fogta Genco Abbandando ernyedt kezeit. Amíg kettesben vártak a halálra, gyengéden, biztató szavakkal vigasztalta barátját, mintha valóban módjában állna visszaragadni Genco Abbandando életét az ember legaljasabb, leggyilkosabb árulójától. Connie Corleone számára jól végződött az esküvő napja. Carlo Rizzi, felesége ajándék erszényének tartalmától ösztönözve, ügyesen és élénken teljesítette ifjú férji kötelezettségeit, hiszen az összeg több mint húszezer dollárt tett ki. Az ifjú feleség azonban mégis sokkal szívesebben adta neki a szüzességét, mint az erszényét. Ez utóbbiért a férj kénytelen volt lila monoklit ütni az asszony szeme alá. Lucy Mancini otthon várta Sonny Corleone hívását: biztos volt benne, hogy a férfi találkozót fog kérni tőle. Végül ő

telefonált, de mikor egy női hang jelentkezett, letette a kagylót. Fogalma sem volt róla, hogy az esküvőn csaknem mindenki észrevette, amikor arra a végzetes félórára mindketten eltűntek, és máris elterjedt a pletyka, hogy Sonny Corleone újabb áldozatot talált. Hogy a saját húgának a koszorúslányával „intézte el a dolgát”. Amerigo Bonaserát szörnyű lidércnyomás gyötörte. Álmában Don Corleonét látta szemellenzős sapkában, overallban, vastag kesztyűvel a kezén, amint golyószaggatta hullákat tesz le temetkezési irodája előtt, és rákiabál: – Emlékezz, Amerigo, senkinek egy szót sem, és gyorsan temesd el őket. – Olyan hangosan és sokat nyögött álmában, hogy a felesége felrázta. – Ugyan miféle ember vagy te? – morogta. – Esküvő után hogy lehet valakinek lidércnyomása? Kay Adamset Paulie Gatto és Clemenza kísérte el New York City-beli szállodájába. A nagy, fényűző kocsit Gatto vezette. Clemenza a hátsó ülésen ült, a vezető melletti első ülést Kaynek ajánlották fel. A lány mindkét férfit rendkívül különösnek találta. Olyan brooklyni szlengben beszéltek, amilyet a filmekben hallani, és túlzott udvariassággal bántak vele. Utazás közben elbeszélgetett velük, és meglepve hallotta, milyen vitathatatlan szeretettel és tisztelettel beszélnek Michaelról. A fiú szavai alapján eddig úgy gondolta, hogy Michael idegen az apja világában. Clemenza most ziháló torokhangján arról biztosította, hogy az „öreg” szerint Mike ér a legtöbbet a fiai közül, s ő az, aki bizonyára örökölni fogja a családi üzletet. – És miféle üzlet az? – kérdezte Kay a legtermészetesebb hangon. Paulie Gatto hirtelen ránézett, amint elfordította a kormányt. Clemenza a lány mögött meglepetten kérdezte: – Mike nem mondta el? Mr. Corleone a legnagyobb olasz olívaolaj-importőr az Államokban. Most, hogy vége a háborúnak, nagyon fellendül az üzlet. Szüksége lesz egy olyan ügyes fiúra, mint Mike. A szállodánál Clemenza ragaszkodott hozzá, hogy egészen a pultig elkísérje. Amikor a lány tiltakozott, egyszerűen így szólt: A főnök azt mondta, győződjek meg róla, hogy maga rendben megérkezik. Ezt meg kell tennem. Amikor a lány megkapta szobája kulcsát, Clemenza a felvonóig kísérte, és megvárta, míg beszállt. A lány mosolyogva

integetett neki, és csodálkozva látta, hogy a férfi milyen őszinte, kedves mosollyal viszonozza ezt. Azt azonban már nem látta, mikor Clemenza visszament a portáshoz, és megkérdezte: – Milyen néven van a hölgy bejelentve? A portás hűvösen nézett Clemenzára, aki odagurította elé azt a kis zöld papírgalacsint, amelyet a kezében tartott. A portás felkapta, és azonnal válaszolt: – Mr. és Mrs. Michael Corleone. A kocsiban Paulie Gatto megszólalt. – Kellemes hölgy. – Mike vele intézi el a dolgát – morgott Clemenza. Hacsak tényleg nem házasodtak össze, gondolta. – Holnap korán reggel gyere értem – mondta Paulie Gattónak. – Hagen valami sürgős feladatot akar ránk bízni. Vasárnap késő este volt már, amikor Tom Hagen elbúcsúzott a feleségétől és kihajtott a repülőtérre. Különleges elsőbbséget biztosító igazolásával, a Pentagon egyik vezérkari tisztjének hálás ajándékával, akadály nélkül helyet kapott a Los Angelesbe induló gépre. Zsúfolt napja volt, de meg volt elégedve. Genco Abbandando hajnali háromkor halt meg, és amikor Don Corleone visszatért a kórházból, közölte Hagennal, hogy mostantól hivatalosan is ő a család új Consigliori-ja. Ez azt jelentette, hogy Hagen biztosan nagyon gazdag ember lesz, a hatalmáról nem is beszélve. A Don régóta fennálló hagyományt tört meg ezzel. A Consigliori mindig csak tősgyökeres szicíliai lehetett, és a hagyomány szempontjából mit sem számított, hogy Hagen mint családtag a Don házában nőtt fel. Itt a vér parancsolt. Csak az omerta, a hallgatás törvénye szerint felnőtt szicíliai lehet elég megbízható ahhoz, hogy a Consigliori kulcspozícióját betöltse. Don Corleone, a politikát irányító családfő, és a Don utasításait esetenként végrehajtó emberek között három ranglépcső vagy ütköző volt. Így a csúcson lévőkről nem lehetett semmit kiszimatolni. Hacsak a Consigliori nem vált árulóvá. Ezen a vasárnap reggelen Don Corleone határozott utasításokat adott azzal a két fiatalemberrel kapcsolatban, akik összeverték Amerigo Bonasera lányát. De ezeket az utasításokat a Don négyszemközt, csak Tom Hagennak adta. Később, ugyanazon a napon Hagen, ugyancsak négyszemközt, tanúk nélkül felkészítette Clemenzát. Clemenza viszont Paulie Gattót

bízta meg, hogy hajtsa vége az utasítást. Paulie Gatto majd összeszedi a szükséges embereket, és elvégzi a munkát. És sem Paulie Gatto, sem az emberei nem fogják tudni az akció okát, sőt azt sem, hogy eredetileg ki adta ki az utasítást. Maga a Don tehát csak akkor keveredne bele személyesen, ha a lánc mindegyik láncszeme árulóvá válna. Bár ilyesmi még soha nem fordult elő, a lehetősége mindig fennállt. De köztudott volt az is, hogyan lehet ezt elkerülni. A láncból mindössze egyetlen szemnek kell eltűnnie. Ezenkívül a Consigliori végezte azt a feladatot is, amelyre a neve utalt: a Don tanácsadója, jobbkeze, segítője, egyben legközelebbi társa és legjobb barátja volt. Fontos utazásoknál vezette a Don kocsiját, tárgyalásoknál ellátta a Dont frissítővel, kávéval, szendvicsekkel és friss szivarral. Mindent, legalábbis majdnem mindent tudnia kellett, amit a Don tudott, ismernie kellett hatalmának minden sejtjét. Ő volt az egyetlen ember a világon, aki meg tudta volna buktatni a Dont. De az Amerikában letelepedett befolyásos szicíliai családok emlékezetében nem akadt még Consigliori, aki valaha is hűtlen lett volna a Donjához. Nem érte meg. Mert minden Consigliori pontosan tudta, ha hűséges marad, gazdag lesz, hatalmat szerezhet és tiszteletet kaphat. Ha baj éri, feleségét és gyermekeit megvédik, és úgy gondoskodnak róluk, mintha ő élne vagy szabad lenne. Ha hűséges marad. Bizonyos ügyekben elkerülhetetlen volt, hogy a Consigliori hivatalosan, a Don képviseletében lépjen fel, de mégsem volt szabad kompromittálnia a főnökét. Hagen éppen ilyen ügyben utazott most Kaliforniába. Pontosan tudta, hogy további működését nagyban befolyásolja majd ennek a küldetésnek a sikere vagy bukása. A családi üzlet szempontjából jelentéktelen ügy volt, hogy Johnny Fontane megkapja-e az áhított szerepet abban a háborús filmben, vagy sem. Ennél sokkal fontosabb az a találkozó, amelyet Hagen következő péntekre beszélt meg Virgil Sollozzóval. De Hagen tudta, hogy a Donnak mindkét ügy egyformán fontos, s ez egy jó Consigliori számára eldöntötte a kérdést. A légcsavaros repülőgép összerázta Tom Hagen amúgy is ideges gyomrát. Rendelt egy martinit a stewardesstől, hogy megnyugodjon. A Don és Johnny mindketten behatóan

tájékoztatták már Jack Woltz filmrendező egyéniségéről. Mindabból, amit Johnny elmondott, Hagen tudta, soha nem lenne képes meggyőzni Woltzot. De afelől sem volt semmi kétsége, hogy a Don meg fogja tartani Johnnynak tett ígéretét. Az ő feladata az, hogy tárgyaljon és kapcsolatot teremtsen vele. Az ülésen hátradőlve Hagen átgondolta azokat az információkat, amelyeket a nap folyamán kapott. Jack Woltz az egyik a három legfontosabb filmrendező közül Hollywoodban; saját filmgyára van, és több tucat sztárt szerződtetett. Elnöke az amerikai Háborús Tájékoztató Szolgálat filmosztályának; ez egyszerűen azt jelenti, hogy segít elkészíteni a propagandafilmeket. Meghívták vacsorára a Fehér Házba. Vendégül látta hollywoodi otthonában J. Edgar Hoovert. De mindez a valóságban nem volt olyan hatásos, mint ahogyan hangzott. Ezek mind hivatalos kapcsolatok. Woltznak nincs semmilyen személyes politikai befolyása, egyrészt azért, mert szélsőségesen reakciós nézeteket vall, másrészt azért, mert hatalmi mámorban szenved; olyan ember, aki mohón vágyik a hatalomra, és nem érdekli, hogy ezzel rengeteg ellenséget szerez. Hagen sóhajtott. Nem látott rá lehetőséget, hogy Jack Woltzot áthangolja. Kinyitotta a táskáját, és megpróbált átnézni néhány iratot, de túlságosan fáradt volt. Még egy martinit rendelt, és elgondolkozott az életén. Nem volt mit sajnálnia, sőt úgy érezte, rendkívül szerencsés. Az az út, amelyet tíz évvel ezelőtt – mindegy, milyen okból – választott, járhatónak bizonyult. Sikerei vannak, olyan boldog, amilyen egy felnőtt ember ésszerűen lehet, és érdekesnek találja az életet. Tom Hagen harmincöt éves, magas, rendkívül karcsú, kefehájú férfi volt, nagyon hétköznapi külsővel. Ügyvéd lett, de a Corleone család üzleti ügyeiben mégsem a mindennapi jogi teendőket végezte, holott az ügyvédi vizsga után még három évig joggyakorlatot folytatott. Tizenegy éves korában összebarátkozott az ugyancsak tizenegy éves Sonny Corleonéval. Hagen anyja egy évvel korábban megvakult, nemsokára meghalt, apja pedig, aki mindig sokat ivott, reménytelenül iszákossá vált. Egész életében keményen dolgozott, ács volt, tetőtől talpig becsületes ember. De iszákossága szétrombolta a családját, és végül őt is megölte.

Tom Hagen árván maradt, az utcákon kóborolt, és többnyire várótermekben aludt. Húga nevelőotthonba került, de akkoriban, az 1920-as években a szociális ügyekkel foglalkozó hatóságok nem sokat törődtek egy tizenegy éves fiúval, aki hálátlanul elmenekült a jótékonyságuk elől. Hagen szemét is fertőzés támadta meg. A szomszédok azt suttogták, hogy az anyjától kapta el, vagy örökölte, és ragályos. Mindenki kerülte. Sonny Corleone, ez a melegszívű, tettre kész tizenegy éves fiú hazavitte a barátját, és megkérte a családját, hogy fogadják be. Tom Hagen kapott egy tál forró spagettit sűrű, olajos paradicsommártással, amelynek az ízét soha nem felejtette el, aztán adtak neki egy összecsukható vaságyat, amelyen alhatott. Don Corleone a legtermészetesebb módon, anélkül hogy egy szót ejtettek volna róla, vagy az ügyet bármilyen formában megtárgyalták volna, megengedte, hogy a fiú a házában maradjon. Maga vitte el a fiút egy szakorvoshoz, és meggyógyíttatta a szemét. Főiskolára és jogi egyetemre küldte. A Don nem mint apa, hanem inkább mint gyám intézkedett. Nem adta jelét, hogy szereti Tomot, de különös módon sokkal udvariasabban kezelte, mint a saját fiait, és soha nem erőltette rá atyai akaratát. A fiú maga döntött úgy, hogy a főiskola után jogot tanul. Hallotta egyszer, amint Don Corleone ezt mondta: – Egy ügyvéd többet tud lopni az aktatáskájával, mint száz ember fegyverrel. – Közben, apjuk nagy bosszúságára, Sonny és Freddie ragaszkodtak hozzá, hogy a középiskola elvégzése után közvetlenül a család dolgával akarnak foglalkozni. Csak Michael ment főiskolára, és a Pearl Harbour utáni napon önként jelentkezett a haditengerészethez. Az ügyvédi vizsga után Hagen megnősült, hogy saját családot alapítson. Menyasszonya fiatal olasz lány volt New Jerseyből, aki főiskolát végzett. Abban az időben ez ritkaságszámba ment. Az esküvő után, amelyet természetesen Don Corleone házában tartottak meg, a Don felajánlotta Tom Hagennak, hogy támogatja üzleti terveit, berendez neki egy irodát, ügyfeleket küld, vagy alapít számára egy ingatlanügynökséget. Tom Hagen lehajtott fejjel így szólt a Donhoz: – Legszívesebben nálad szeretnék dolgozni. A Don meglepődött, de kellemesen érintette a válasz. – Tudod te, ki vagyok én? – kérdezte.

Hagen bólintott. Pedig még nem ismerte a Don hatalmának nagyságát. Akkor még nem. És nem ismerte meg az elkövetkező tíz év alatt sem, egészen addig, amíg Genco Abbandando betegsége miatt ügyvezető Consigliori nem lett. De bólintott, s tekintete állta a Don kutató pillantását. – Úgy dolgoznék neked, mint a saját fiaid – mondotta Hagen, és ezen feltétlen hűséget értett, a Don atyai nagyságának teljes elismerését. A Don ezt azzal a megértéssel fogadta, amely körül már akkor kezdett kialakulni a nagyságáról szóló legenda, és először mutatott apai szeretetet a fiú iránt, mióta az a házába jött. Átölelte Hagent, s ettől kezdve még inkább úgy kezelte, mint a saját fiát, bár néha, mintha önmagát is, Hagent is emlékeztetni akarná, azt mondta neki: – Tom, sose felejtsd el a szüleidet. Nem állt fenn az a veszély, hogy Hagen elfelejti őket. Anyja csaknem teljesen eltompult, elhanyagolta magát, és vörösvérsejtjeinek állandó csökkenése miatt úgy megbetegedett, hogy nem tudta szeretni a gyermekeit, és nem is tartott igényt a szeretetükre. Hagen gyűlölte az apját. Megrémült attól, hogy anyja a halála előtt megvakult, és saját szemfertőzését a sors jelének látta. Akkoriban biztos volt benne, hogy ő is meg fog vakulni. Apja halála után Tom Hagen tizenegy éves kis agyában különös változás ment végbe. A halálra várva kóborolt az utcákon, mint egy állat, egészen addig a sorsdöntő napig, amíg Sonny rá nem talált, amint Tom egy váróteremben aludt, és haza nem vitte magával. Mindaz, ami ezután történt, számára csoda volt. De Hagennak még évekig lidérces álmai voltak; azt álmodta, hogy megvakult, fehér bottal kopogtat, és mögötte az aszfalton tapogatnak kis fehér botjukkal vak gyermekei, akik alamizsnáért koldulnak az utcán. Néha, amikor reggel felébredt, első tudatos pillanatában Don Corleone arcát látta maga előtt, és rögtön biztonságban érezte magát. De a Don ragaszkodott hozzá, hogy a családi ügyekben végzett feladatai mellett még három évig folytasson általános joggyakorlatot. Ez a tapasztalat később felbecsülhetetlen értéknek bizonyult, s egyben megerősítette Hagenban azt a kívánságot, hogy a Donnak dolgozzon tovább. Így két évre beállt gyakornoknak az egyik leghíresebb ügyvédi irodába, ahol a Donnak volt némi befolyása, és védőügyvéddé képezte magát.

A vak is látta, hogy veleszületett hajlama van a jognak ehhez az ágazatához. Jól dolgozott, és amikor már minden idejét a család ügyeivel töltötte, Don Corleone az elkövetkező hat év alatt egyszer sem volt kénytelen szemrehányást tenni neki. Amikor ő lett az ügyvezető Consigliori, a többi hatalmas szicíliai család megvetően az „ír banda” gúnynevet adta a Corleone famíliának. Ez mulattatta Hagent. De ebből azt is megtanulhatta, soha nem remélheti, hogy a Don örökébe léphet mint a családi ügyek fő intézője. De elégedett volt. Ezt soha nem is tűzte ki célul, ilyen törekvés tiszteletlenség lett volna jótevőjével és jótevője vér szerinti rokonaival szemben. Még sötét volt, amikor a repülőgép leszállt Los Angelesben. Hagen a szállodájába ment, lezuhanyozott, megborotválkozott, aztán nézte, hogyan hajnalodik a város felett. Reggelit és újságokat rendelt a szobájába, pihent, míg el nem kellett indulnia Jack Woltzhoz a délelőtt tíz órára megbeszélt találkozóra, amelyet meglepően könnyen létre tudott hozni. Egy nappal előbb Hagen felhívta a filmgyárak szakszervezetének legbefolyásosabb emberét, Billy Goffot. Don Corleone utasításainak megfelelően megkérte, hogy másnapra szervezzen számára találkozót Jack Woltzcal, egyben figyelmeztesse Woltzot, hogyha Hagen nem lesz megelégedve a megbeszélés eredményével, a filmstúdiók munkásai sztrájkba lépnek. Egy óra múlva Goff felhívta Hagent. A megbeszélés délelőtt tíz órakor lesz. Woltz megkapta az üzenetet az esetleges sztrájkról, de nem izgatta túlságosan, mondta Goff. – Ha erre tényleg sor kerül – tette hozzá –, személyesen kell beszélnem a Donnal. – Ha erre sor kerül, majd ő beszél magával – felelte Hagen, de vigyázott, hogy ne tegyen semmiféle ígéretet. Nem lepte meg, hogy Goff ilyen könnyen beleegyezik a Don kívánságaiba. A családi birodalom területe ugyan nem terjedt túl New York határain, de Don Corleone azzal alapozta meg az erejét, hogy támogatta a szakszervezeti vezetőket. Közülük sokan még ma is baráti szívességekkel tartóztak neki. De az időpont, a tíz óra rossz jel, mert így ő lesz az első a listán, és nem fogják meghívni ebédre, tehát Woltz nem tulajdonít nagy jelentőséget neki. Goff nem fenyegette meg

eléggé, talán azért, mert Woltztól kenőpénzt kap. És néha kedvezőtlenül hatott a Család ügyeire, hogy a Donnak sikerült kivonnia magát az érdeklődés reflektorfényéből, így neve saját körein kívül nem volt átütő erejű. Hagen elemzése helyesnek bizonyult. Woltz félórát várakoztatta. Hagen nem törődött vele. Az elegáns fogadószoba rendkívül kényelmes volt, és vele szemben, a szilvakék pamlagon ült a leggyönyörűbb gyermek, akit Hagen valaha is látott. Tizenegy-tizenkét éves lehetett; nagyon drága, de egyszerű ruhájában úgy nézett ki, mint egy felnőtt nő, mesébe illő hihetetlen arany hajjal, hatalmas tengerkék szemekkel és friss, málnapiros szájjal. Egy asszony kísérte, nyilván az anyja, aki olyan hideg közönnyel próbálta lenézni Hagent, hogy az legszívesebben felpofozta volna. Az angyali gyermek és a sárkány anya, gondolta, viszonozva az anya fagyos tekintetét. Végül egy finoman öltözött, gömbölyded, középkorú nő jött Hagenért, s egy sor irodán át a filmrendező lakosztályába vezette. Hagen felfigyelt az irodák és a bennük dolgozó emberek szépségére. Mosolyognia kellett. Ez itt csupa boldogtalan, aki úgy próbálja megvetni a lábát a filmszakmában, hogy irodai munkát vállal, de legtöbbje élete végéig ezekben az irodákban is fog maradni, hacsak tudomásul nem veszi a vereséget, és haza nem megy. Jack Woltz magas, erőteljes férfi volt, komoly pocakját kitűnően szabott öltönye csaknem ellejtette. Hagen ismerte a történetét. Tízéves korában Woltz üres söröshordókkal és targoncákkal kereskedett az East Side-on. Húszéves korában apjának segített, éhbérért dolgoztatták a ruhaipar munkásait. Harmincéves volt, amikor elhagyta New Yorkot, Nyugatra költözött, olcsó mozikba fektette a pénzét, és úttörő szerepet vállalt a filmiparban. Negyvennyolc éves korára Hollywood egyik leghatalmasabb filmmágnása lett, goromba tuskó, telhetetlen szerető, tomboló, vad farkas a gyámoltalan fiatal sztárjelöltek falkájában. ötvenéves korában teljesen átalakult. Beszédleckéket vett, egy angol szobainastól megtanult öltözködni, és egy angol komornyiktól megtanulta, hogyan kell társaságban viselkedni. Mikor első felesége meghalt, egy világhírű, szép színésznőt vett feleségül, aki nem akart többé játszani. Most, hatvanéves korában régi mesterek festményeit

gyűjtötte, tagja volt az Elnöki Tanácsadó Bizottságnak, és az ő nevét viselő, sok millió dolláros alapítványt hozott létre, amely a művészetet támogatta a filmiparban. Lánya angol lordhoz ment feleségül, fia olasz hercegnőt vett el. Legújabb szenvedélye, amelyről minden amerikai újságíró híven beszámolt, saját versenyistállója volt; a múlt évben tízmillió dollárt költött rá. Az újságok hatalmas szalagcímekkel számoltak be róla, hogy hatszázezer dolláros elképesztő áron megvásárolta Khartoumot, a híres angol versenylovat, majd kijelentette, hogy a veretlen paripát nem futtatják többé, hanem tenyészállatnak használják, kizárólag a Woltz-istállók számára. Udvariasan fogadta Hagent, szépen lesült, kínosan simára borotvált arcát fintorba húzta, amely mosoly akart lenni. A hatalmas összegek és a legtapasztaltabb szakemberek fáradozása ellenére meglátszott a kora: arcán olyan volt a hús, mintha összefoltozták volna. De mozdulataiban rendkívüli vitalitás vibrált, és Don Corleonéhoz hasonlóan belőle is áradt annak az embernek a biztonsága, aki teljes mértékben uralja azt a világot, amelyben él. Hagen egyenesen a tárgyra tért. Johnny Fontane egyik barátja küldte. Ez a barát igen befolyásos ember, és hálájáról, múlhatatlan barátságáról biztosítaná Mr. Woltzot, ha Mr. Woltz egy kis szívességet tenne neki. Ez a kis szívesség Johnny Fontane szerepeltetése volna abban az új háborús filmben, amelyet a stúdió a jövő héten kezd el forgatni. Az összefoltozott arc közönyösen udvarias volt. – Miféle szívességet tehet nekem a maga barátja? – kérdezte Woltz. Hangjában árnyalatnyi lenézés bujkált. Hagen nem vett tudomást róla. – önnek bajai lesznek a szakszervezettel. A barátom teljes mértékben biztosíthatja, hogy ezek a bajok megszűnjenek. önnek van egy férfi szupersztárja, aki sok pénzt hoz ugyan a filmgyárnak, de a marihuánáról éppen most kezd áttérni a heroinra. A barátom azt is biztosíthatja, hogy ez a sztár ne tudjon többé heroinhoz jutni. És ha az elkövetkező időben bármilyen más gondja támad, csak hívjon fel, és megoldjuk a problémáit. Jack Woltz úgy hallgatta, mint egy gyerek dicsekvését. Aztán nyersen, szándékosan külvárosi stílusban megkérdezte: – Kényszeríteni akarnak?

– Egyáltalán nem – felelte hűvösen Hagen. – Azért jöttem, hogy szívességet kérjek egy barát számára. Megpróbáltam elmagyarázni, hogy ez semmiféle hátrányt nem jelent. Woltz arca, mintha szándékosan tenné, dühös maszkká torzult. Szája legörbült, vastag, feketére festett szemöldökét széles vonallá húzta össze szikrázó szemei fölött. Az íróasztal mögül Hagen felé hajolt. – Rendben van, maga jól nevelt disznó, most hadd mondjak valamit magának meg a főnökének, akárki is legyen az. Johnny Fontane soha nem fogja megkapni azt a szerepet. És nem érdekel, hány rohadt maffia-majom bújik is elő az őserdőből. – Hátradőlt. – És hadd tanácsoljak magának valamit. J. Edgar Hoover, akiről bizonyára hallott már – mosolygott gúnyosan –, személyes jó barátom. Ha elmondom neki, hogy kényszeríteni akarnak, majd meglátják, mi lesz. Hagen türelmesen végighallgatta. Egy ilyen Woltzformátumú embertől többet várt. Hogy lehet az, hogy egy ilyen ostoba fajankó egy több száz milliós cég elnöke? Ezen érdemes lenne elgondolkozni, mert a Don új befektetési lehetőségeket keres, és ha ennek az iparnak a vezető koponyái ilyen buták, akkor talán éppen a filmszakma lehetne az igazi a számára. A gorombáskodás egyáltalán nem zavarta. Hagen magától a Dontól tanulta meg a tárgyalás művészetét. – Soha ne légy dühös – tanította a Don. – Soha ne fenyegetőzz. Érvelj okosan. – Az „érvelni” szó olaszul sokkal jobban hangzott: rajunah: ismét összejönni. E művészet lényege, hogy nem kell tudomásul venni sem a sértéseket, sem a fenyegetőzést; bírni kell idegekkel. Hagen ott volt, amikor a Don nyolc óra hosszat ült a tárgyalóasztal mellett, és a sértéseket lenyelve próbált meggyőzni egy megrögzött és nagyzási hóbortban szenvedő erőszakos verekedőt, hogy változtasson a módszerein. A nyolcadik óra végén Don Corleone tehetetlen mozdulattal felemelte kezét, s így szólt az asztalnál ülő többi embernek: – Hát ezzel a fiúval nem lehet értelmesen beszélni – ezzel méltóságteljesen kivonult a tárgyalóteremből. A verekedő belesápadt a félelembe. Küldöncöt menesztettek a Don után, hogy jöjjön vissza. Megállapodtak ugyan, de két hónappal később az erőszakos fickót kedvenc borbélyüzletében agyonlőtték.

Hagen a legnyugodtabb hangon ismét beszélni kezdett. – Nézze meg a névjegyemet – mondta. – Ügyvéd vagyok. Miért akarnám kitörni a nyakamat? Kiejtettem én egyetlen fenyegető szót is? Szeretném még egyszer kijelenteni, hogy hajlandó vagyok elfogadni minden feltételét, ha Johnny Fontane megkapja azt a szerepet. Azt hiszem, már eddig is sok mindent ajánlottam fel ezért a kis szívességért. Egy olyan szívességért, amely, ha jól tudom, az ön érdekeit is szolgálja. Johnny elmondta, hogy ön is elismeri: ő kiváló volna arra a szerepre. És hadd mondjam meg, ha nem így volna, soha nem kérnénk ezt a szívességet. Egyébként ha aggódik a pénze miatt, ügyfelem hajlandó finanszírozni ezt a filmet. Engedje meg, hogy világosan beszéljek. Megértjük, hogyha ön nemet mond, az nemet jelent. Önt senki nem kényszerítheti, és senki nem is próbálkozik ilyesmivel. Ismerjük a Mr. Hooverhez fűződő barátságát, és szeretném hozzátenni, hogy főnököm ezért tiszteli is önt. Nagyon is tiszteli ezt a kapcsolatot. Woltz szórakozottan firkálgatott egy nagy piros tollal. A pénz említésére felfigyelt, és abbahagyta a firkálgatást. – Ez a film ötmillió dolláros költségvetéssel indul – közölte leereszkedő hangon. Hagen halkan füttyentett, hogy kifejezze meglepetését. Aztán mellékesen megjegyezte: – A főnökömnek nagyon sok barátja van, akik támogatják a véleményét. Úgy látszott, Woltz most első ízben komolyan veszi az ügyet. Hagen névjegyét vizsgálgatta. – Még soha nem hallottam magáról – mondta. – Ismerem a legtöbb híres nagy New York-i ügyvédet; de ki az ördög maga? – Az egyik igen tekintélyes testületben működöm – felelte Hagen szárazon. – Csak egy ügyfélnek dolgozom. – Fölállt. – Nem akarom tovább rabolni az idejét. – Kezet nyújtott, Woltz megrázta. Hagen néhány lépést tett az ajtó felé, majd ismét szembefordult Woltzcal. – Megértem, hogy önnek számos olyan emberrel kell foglalkoznia, akik sokkal fontosabbnak akarnak látszani, mint amilyenek valójában. Az én esetemben ennek a fordítottja igaz. Miért nem érdeklődik a közös barátunknál? Ha meggondolja magát, hívjon fel a szállodámban. – Szünetet tartott. – Talán szentségtörésnek hangzik az ön számára, de ügyfelem el tud intézni: olyan dolgokat is, amelyek még Mr.

Hoover hatáskörét is túllépik. – Látta, hogy a filmrendező szeme összeszűkül. Woltz végre megértette, miről van szó. – Egyébként őszinte csodálója vagyok a filmjeinek – tette hozzá Hagen legbehízelgőbb hangján. – Remélem, folytatni tudja majd ezt a nagyszerű munkát. Országunknak szüksége van rá. Aznap késő délután a filmrendező titkárnője felhívta Hagent, s közölte vele, hogy egy órán belül érte megy egy kocsi, amely kiviszi Mr. Woltz vidéki otthonába vacsorára. A titkárnő jelezte, hogy körülbelül három óra az út, de a kocsi fel van szerelve bárszekrénnyel és harapnivalóval. Hagen tudta, hogy Woltz magánrepülőgépén teszi meg ezt az utat, s töprengett, hogy őt miért nem viszi magával. A titkárnő udvariasan hozzátette: – Mr. Woltz azt tanácsolja, hogy csomagoljon be éjszakai holmit is, és reggel kijuttatja önt a repülőtérre. – Köszönöm – felelte Hagen. Ezen ismét érdemes volt eltöprengeni. Honnan tudta Woltz, hogy ő a reggeli géppel visszautazik New Yorkba? Egy percig elgondolkozott ezen. A legvalószínűbb magyarázat az volt, hogy Woltz magándetektíveket küldött a nyomába, hogy minden lehetséges információt megszerezzen. Akkor Woltz már bizonyára tud, hogy ő a Dont képviseli, tehát valamit tud is a Donról, ez viszont egyben azt jelenti, hogy most már hajlandó lesz komolyan venni az egész ügyet: Végre tehetünk valamit, gondolta Hagen. És Woltz talán eszesebb, mint amilyennek reggel látszott. Jack Woltz otthona úgy nézett ki, mint egy valószínűtlen filmdíszlet. Gyarmati stílusban épült villa, hatalmas park, amelyet kövér, fekete, laza talajú lovaglóút vett körül, istállók és legelők egy egész ménes számára. A sövénykerítések, virágágyások és a fű olyan ápoltak voltak, mint egy filmsztár körmei. Woltz az üvegfalú verandán köszöntötte Hagent. A filmrendező sportos öltözéket viselt: nyitott nyakú kék selyeminget, mustárszínű nadrágot és puha bőrszandált. Ezzel a sok vidám színnel és finom anyaggal körülvéve foltozott, erőszakos arca riasztó volt. Hatalmas pohár martinit nyújtott át Hagennak, és az előkészített tálcáról magának is fölemelt egy poharat. Barátságosabb volt, mint délelőtt. Karját Hagen vállára

téve így szólt: – Vacsora előtt van még egy kis időnk, addig menjünk, nézzük meg a lovaimat. – Az istállók felé sétálva megszólalt: – Érdeklődtem maga után, Tom: meg kellett volna mondania, hogy Corleone a főnöke. Azt hittem, maga csak valami harmadrangú, rámenős alak, akit Johnny rám uszított, hogy rászedjen. De engem nem lehet rászedni. Nem akarok ellenségeket szerezni, soha nem is akartam. De egyelőre érezzük csak jól magunkat. Vacsora után beszélhetünk majd az üzletről is. Woltz meglepően figyelmes házigazdának bizonyult. Elmagyarázta Hagennak új módszereit, újításait, amelyektől azt remélte, hogy az övé lesz Amerika legsikeresebb istállója. Valamennyi istálló tűzbiztos volt, a legkorszerűbb higiéniai berendezésekkel, és mindet magándetektívek különleges biztonsági csoportjai őrizték. Végül Woltz egy rekeszhez vezette. Külső falán hatalmas bronztábla állt, amelyre a „Khartoum” nevet írták. A rekeszben lévő ló még Hagen tapasztalatlan szemével is gyönyörű állatnak látszott. Khartoum szőre koromfekete volt, kivéve egy gyémánt formájú foltot hatalmas homlokán. A nagy barna szemek úgy ragyogtak, mint az aranyalmák, a fekete szőr selymesen simult a feszes testre. – A világ legjobb versenylova – mondta Woltz gyermekes büszkeséggel. – Hatszázezerért vettem a múlt évben Angliában. Lefogadom, még az orosz cár sem fizetett soha ennyit egyetlen lóért. De nem futtatom többet. Tenyészállatnak akarom használni. Létrehozom az ország legjobb versenyistállóját. – Megveregette a ló sörényét, és gyengéden szólongatta: – Khartoum, Khartoum. – Hangjából igaz szeretet sugárzott, amelyet az állat is viszonzott. – Jó lovas vagyok – szólt Woltz Hagenhoz –, bár ötvenéves koromban lovagoltam először. – Nevetett. – Talán valamelyik nagyanyámat Oroszországban megerőszakolta egy kozák, és én az ő vérét örököltem. Megcsiklandozta Khartoum hasát, és őszinte elragadtatással mondta: – Nézze meg ezt a farkat. Bár nekem lenne hasonló. Visszamentek a házba vacsorázni. Három pincér szolgálta fel egy komornyik vezénylete alatt az aranyszállal átszőtt abroszon, ezüstedényben tálalt ételt, amelyet Hagen egyébként közepesnek talált. Woltz nyilván egyedül élt, és nem érdekelte a

jó étel. Hagen várt, míg mindketten rágyújtottak hatalmas havannaszivarjukra, majd megkérdezte: – Megkapja Johnny a szerepet vagy sem? – Nem megy – közölte Woltz. – Nem vehetem már be Johnnyt ebbe a filmbe, még ha akarnám, akkor sem. Minden szereplő aláírta a szerződéseket, és a forgatás a jövő héten kezdődik. Egyszerűen lehetetlen. Hagen türelmetlenül közbevágott: – Mr. Woltz, ha az ember magas rangú személyiséggel tárgyal, annak az a nagy előnye, hogy az ilyen kifogások nem érnek semmit. Ön mindent meg tud tenni, csak akarnia kell. – Szívott egyet a szivarján. – Talán nem hiszi, hogy az ügyfelem meg tudja tartani az ígéretét? – Elhiszem, hogy lesznek szakszervezeti gondjaim – mondta Woltz szárazon. – Az a nyomorult Goff felhívott ebben az ügyben, és úgy beszéli velem, hogy az ember igazán nem is hinné: évente száz darab ezrest fizetek neki suba alatt. Azt is kész vagyok elhinni, hogy el tudják vonni a heroint ettől az én homokos, falubikája sztáromtól. De ez engem nem érdekel, és a saját filmjeimet magam is tudom finanszírozni. Mert gyűlölöm azt a disznó Fontanét. Mondja meg a főnökének, hogy ezt a szívességet sajnos nem tudom megtenni, de bármikor bármi mást kérhet tőlem. Bármit. Te alattomos disznó, akkor meg mi a fenének hoztál ki ide, gondolta Hagen. A filmrendező forgatott valamit a fejében. – Azt hiszem, nem értette meg a helyzetet – szólt hűvösen Hagen. – Mr. Corleone Johnny Fontane keresztapja. Ez nagyon közeli, szent kapcsolat. – Woltz tisztelettudóan fejet hajtott. Hagen folytatta: – Az olaszoknak van egy tréfás mondásuk. Az élet olyan nehéz, hogy minden embernek két apára van szüksége, akik gondoskodnak róla, ezért kellenek a keresztapák. Mióta Johnny apja meghalt, Mr. Corleone még mélyebben átérzi a felelősségét. És ami azt a javaslatát illeti, hogy kérjen valami mást magától – ebben Mr. Corleone nagyon érzékeny. Ahol először visszautasították, ott soha többé nem kér szívességet. Woltz vállat vont. – Sajnálom. A válasz továbbra is nem. De ha már itt van, mondja meg, mibe kerülne rendbe hozni ezt a szakszervezeti problémát. Készpénzben. Most mindjárt. Ez megoldotta a rejtélyt Hagen számára. Ezért szánt rá Woltz ennyi időt, holott már eldöntötte, hogy nem adja Johnnynak a

szerepet, és ez a találkozó semmin nem változtat. Woltz biztonságban érezte magát; nem félt a Don hatalmától. És valóban, Woltz a maga belpolitikai kapcsolataival, az FBI főnökéhez fűződő ismeretségével, hatalmas magánvagyonával és a filmiparban élvezett teljhatalmával nem is érezhette úgy, hogy Don Corleone részéről veszély fenyegeti. Minden értelmes ember úgy gondolta volna, sőt maga Hagen is úgy vélte, hogy Woltz helyesen ítéli meg a helyzetét. Ha hajlandó vállalni azokat a veszteségeket, amelyeket a szakszervezet okozhat, akkor legyőzhetetlen a Don számára. Mindössze egy hiba csúszott a számításába. Don Corleone megígérte a keresztfiának, hogy megkapja a szerepet, és Hagen tudomása szerint Don Corleone ilyen ügyekben soha nem szegte meg a szavát. – Ön bizonyára félreért engem – mondta csendesen Hagen. – Cinkosává akar tenni a zsaroláshoz. Don Corleone tisztán baráti okokból azt ígérte önnek, hogyha segít a védencén, akkor viszonzásképpen ő is segítségére lesz önnek ebben a szakszervezeti kérdésben. Baráti befolyás-csere, semmi több. De úgy látom, nem vesz engem elég komolyan. Szerintem ez hiba. Woltz, mintha csak erre az alkalomra várt volna, szabadjára engedte a mérgét. – Pontosan értem – pattogott. – Ez a maffiastílus, ugye? Olívaolaj és szép szavak; valójában viszont nem csinálnak mást, csak fenyegetőznek. Hát ide figyeljen! Johnny Fontane sohasem fogja megkapni azt a szerepet, pedig éppen neki való. Nagy sztárt csinálna belőle. De soha nem fogja megkapni, mert én gyűlölöm ezt a balos papagájt, és ki fogom üldözni a filmszakmából. És azt is megmondom magának, miért. Tönkretette az egyik legígéretesebb sztárjelöltemet. Öt éven át taníttattam azt a lányt énekre, táncra, színművészetre, több százezer dollárt költöttem rá. Sztárt akartam csinálni belőle. Sőt még ennél is őszintébb leszek, csak hogy megmutassam, nem vagyok kemény szívű ember, itt nemcsak dollárokról és centekről van szó. Az a lány gyönyörű volt, és a legjobb nő, akivel valaha is dolgom akadt az ágyban, pedig ismertem néhányat világszerte. Úgy ki tudta szipolyozni az embert, mint egy szivattyú. Aztán megjelent Johnny azzal az olívaolaj-hangjával meg a makaróni-bájával, és a lány

megszédült tőle. Mindent otthagyott, csak hogy engem nevetségessé tegyen. Egy ember az én pozíciómban, Mr. Hagen, nem engedheti meg magának, hogy nevetségessé váljon. Ezt vissza kell fizetnem Johnnynak. Woltznak most először sikerült meglepnie Hagent. Egyszerűen elképzelhetetlennek tartotta, hogy egy felnőtt, vagyonos ember üzleti ügyeit ilyen apróságok befolyásolják, különösen ilyen fontos kérdésekben. Hagen világában, a Corleonék világában a testi szépség, a nők szexuális ereje a legkevésbé sem befolyásolhatta az efféle döntéseket. Ezt, hacsak nem házassági vagy családi sérelmekről volt szó, magánügyként kezelték. Hagen elhatározta, hogy tesz egy utolsó kísérletet. – Teljesen igaza van, Mr. Woltz – mondotta. – De valóban ilyen nagyok a sérelmei? Azt hiszem, nem értette meg, menynyire fontos ügyfelemnek ez a kis szívesség. Mr. Corleone a karjaiban tartotta a kis Johnnyt, amikor megkeresztelték. Johnny apjának halála után Mr. Corleone magára vállalta a szülői gondokat, és valóban nagyon sokan keresztapának szólítják: mindazok, akik így akarják leróni tiszteletüket és hálájukat a segítségért. Mr. Corleone soha nem hagyja cserben a barátait. Woltz hirtelen fölállt. – Ebből elég. Gengszterek nem parancsolgathatnak nekem; én parancsolok nekik. Ha most felemelem ezt a telefont, maga börtönben tölti az éjszakát. És ha az a maffiafejes valami disznóságra készül, rá fog jönni, hogy én nem vagyok karmester. Igen, hallottam erről az ügyről is. Ide figyeljen, a maga Don Corleonéja meg fogja kapni a magáét. Még akkor is, ha fel kell használnom a befolyásomat a Fehér Házban. A buta gazember. Hogy az ördögbe lett belőle pezzonovante, csodálkozott Hagen. Az Elnök tanácsadója, a világ legnagyobb filmstúdiójának vezetője. A Donnak valóban be kell lépnie a filmszakmába. Ez a fickó mindent szó szerint ért. Még mindig fogalma sincs, miről is van szó. – Köszönöm a vacsorát és a kellemes estét – mondta Hagen. – Ki tudna küldetni a repülőtérre? Nem hiszem, hogy itt töltöm az éjszakát. – Hidegen mosolygott Woltzra. – Mr. Corleone

olyan ember, aki ragaszkodik hozzá, hogy mielőbb meghallja a rossz híreket. Míg a villa kivilágított oszlopsoránál a kocsira várt, Hagen egy ott várakozó hosszú kocsiba két nőt látott beszállni; azt a gyönyörű tizenkét éves kislányt, akit reggel Woltz irodájában látott, és az anyját. De a kislány finom metszésű szája most mintha vastag, rózsaszín masszává torzult volna. Tengerkék szeme homályos volt, s ahogy lefelé botorkált a nyitott kocsihoz, hosszú lábain olyan bizonytalanul imbolygott, mint egy nyomorék csikó. Anyja támogatta a gyermeket, besegítette a kocsiba, s halk utasításokat suttogott a fülébe. Az anya gyorsan, lopva Hagenra pillantott, s Hagen égő, kapzsi győzelmet látott a szemében. Azután a nő is eltűnt a kocsiban. Szóval ezért nem hozott el repülőgépen Los Angelesből, gondolta Hagen. A kislány meg az anyja utazott a filmrendezővel. Így Woltznak elég ideje maradt, hogy vacsora előtt pihenjen és elszórakozzon a gyerekkel. És Johnny ebben a világban akar élni? Sok szerencsét neki is meg Woltznak is. Paulie Gatto gyűlölte a hirtelen munkát, különösen ha erőszak kapcsolódott hozzá. Jobban szerette előre kitervelni a dolgokat. És az olyan ügy, mint a ma esti, még akkor is, ha nem túl fontos, gyorsan nagyon kellemetlenné válhat, ha valaki hibázik. Sörét kortyolgatva gondosan körülnézett, és figyelte mire jut az a két zöldfülű azzal a két kis tyúkkal a bárpult mellett. Paulie Gatto mindent tudott, amit erről a két suhancról tudnia kellett. Jerry Wagner volt az egyik, Kevin Moonan a másik. Mindkettő húsz év körüli, jóképű, barna hajú, magas, jó felépítésű. Két héten belül vissza kell menniük a város melletti főiskolára, mindkettőjük apja befolyásos politikus, s ez, valamint főiskolás mivoltuk eddig felmentette őket a katonai szolgálat alól. Ezenkívül mindkettőt elítélték Amerigo Bonasera lányának tettleges bántalmazása miatt. Büntetésük végrehajtását azonban felfüggesztették. Rohadt csibészek, gondolta Paulie Gatto. Megússzák a katonaságot, éjfél után söröznek egy bárban, s ezzel megszegik a szabadlábra helyezés feltételeit, ócska kis szajhák után futnak. Fiatal suhancok. Maga Paulie Gatto is felmentést kapott a katonai behívás alól, mert orvosa

olyan bizonyítványokat küldött a sorozóbizottságnak, amelyek egyértelműen igazolták, hogy beteges, fehér bőrű férfi, huszonhat éves, nőtlen, és elmeállapota miatt elektrosokkkezeléseket kapott. A bizonyítványok persze hamisak voltak, Paulie Gatto mégis úgy érezte, megérdemelte a felmentést. Mindezt Clemenza intézte el, miután Gatto „beleugrott” a család ügyeibe. És szintén Clemenza szólt neki, hogy ezt a feladatot gyorsan végre kell hajtani, mielőtt a fiúk visszamennek a főiskolára. Mi a fenének kell ezt feltétlenül itt, New Yorkban megcsinálni, gondolta Gatto. Clemenza mindig külön utasításokat ad, ahelyett, hogy csak rábízná a munkát. Ha az a két kis tyúk most elmegy a suhancokkal, megint elfecséreltek egy éjszakát. Hallotta, amint az egyik lány nevetve megszólal: – Bolond vagy, Jerry? Semmiféle kocsival nem megyek el veled. Nem akarok kórházban kikötni, mint az a szegény másik lány. – Hangjából sugárzott a gonosz elégedettség. Ez elég volt Gattónak. Megitta a sörét, és kisétált a sötét utcára. Remek. Éjfél elmúlt. Csak egy távoli bárból szűrődött ki fény. A többi üzlet zárva volt. A kerületi ügyeletes rendőrkocsira Clemenzának volt gondja. Csak akkor jönnek ki, ha rádióhívást kapnak, és akkor sem kapkodják el. Odahajolt a négyajtós csukott Chevrolethez. A hátsó ülésen, csaknem láthatatlanul, két férfi ült, bár igen magasak voltak. – Ha kijönnek, kapjátok el őket – mondta Paulie. Még mindig az volt a véleménye, hogy elhamarkodták a döntést. Clemenzától megkapta a két suhancról készített rendőrségi fényképet, meg a bizalmas tájékoztatást arról, hova jár esténként a két suhanc inni és nőket felcsípni. Paulie kiválasztott kettőt a család erős emberei közül, és megmutatta nekik a suhancokat. Megadta nekik a pontos utasításokat is. Ne üssenek sem fejtetőre, sem tarkóra, semmiképpen nem okozhatnak halálos sérülést. Egyébként azt csinálhatnak, amit akarnak. Csak egy dologra figyelmeztette őket: – Ha az a két zöldfülű egy hónapnál rövidebb idő alatt kikerül a kórházból, mindketten visszamehettek teherautót vezetni. A két nagydarab férfi kiszállt a kocsiból. Mindketten bokszolók voltak valamikor, de soha nem jutottak túl a kis klubokon. Sonny Corleone kis pénzkölcsönző üzletet szerzett

mindkettőnek, hogy szerényen meg tudjanak élni. Természetesen igyekeztek, hogy kimutassák hálájukat. Jerry Wagner és Kevin Moonan kilépett a bárból. Nagyon könnyű ellenfélnek bizonyultak. A lány gúnyolódása sértette kamaszos hiúságukat. Paulie Gatto, kocsijának lökhárítójához támaszkodva, gúnyos nevetéssel szólította meg őket: – Hé, ti Casanovák, azok a kurvák jól leráztak benneteket! A két fiatalember élvezettel fordult felé. Paulie Gatto kiváló alanynak látszott arra, hogy sértegessék. Menyétpofa, alacsony, apró termet, az a fajta, aki azt hiszi, mindent tud. Mohón ráugrottak, de nyomban leszorította a karjukat két hátulról utánuk nyúló férfi. Ugyanabban a percben Gatto a jobb kezére húzott egy speciális, nagy vasszöges bokszert. A reflexei kitűnően működtek, hetenként háromszor tornateremben edzett. A Wagner nevű suhancot egyenesen orron vágta. Az a férfi, aki Wagnert tartotta, fölemelte a fiút a földről, Paulie előrelendítette a karját, s egy horogütést mért az éppen megfelelő magasságban lévő ágyékára. Wagner elgyengült, a nagydarab fickó hagyta lezuhanni. Mindez nem tartott tovább hat másodpercnél. Most mindketten Kevin Moonan felé fordultak, aki kiáltani próbált. A másik férfi hátulról könnyedén lefogta, és egyik hosszú, izmos karjával magához szorította. Másik kezével torkon ragadta Moonant, és elhallgattatta. Paulie Gatto beugrott a kocsiba, beindította a motort. A két ember kocsonyává verte Moonant. Félelmetes alapossággal csinálták, mintha rengeteg idejük lenne. Nem vagdalkoztak, nem vesztették el a fejüket, hanem időzített, lassú mozdulatokkal ütöttek, beleadták hatalmas testük minden erejét. Az ütések csattanva sújtottak le a felszakadó húsra. Gatto Moonan arcára nézett. Felismerhetetlenné vált. A két férfi ott hagyta Moonant a járdán fekve, és Wagnerhez fordult. Wagner megpróbált talpra állni, és segítségért kezdett kiabálni. Valaki kijött a bárból, így a két fickónak most már gyorsítania kellett a tempót. Térdre kényszerítették Wagnert. Az egyik megragadta a karját, megcsavarta, majd belerúgott a gerincébe. Reccsenés hallatszott, és Wagner üvöltő hörgésére utcahosszat kinyíltak az ablakok. A két férfi szélsebesen dolgozott. Az egyik két kezével satuba fogta Wagner fejét, és fölemelte a földről. A másik hatalmas öklét belevágta a kényelmesen rögzített célba. A

bárból többen is kijöttek, de senki sem avatkozott bele. – Gyerünk, elég volt! – ordította Paulie Gatto. A két hatalmas férfi beugrott a kocsiba, és Paulie elszáguldott velük. Valaki bizonyára elmondja majd, milyen volt a kocsi és mi a rendszáma, de ez nem érdekes. Lopott kaliforniai rendszám volt, és New York Cityben legalább százezer fekete csukott Chevvyt lehetett találni.

2. FEJEZET

Tom Hagen csütörtökön reggel a városban lévő ügyvédi irodájába ment. Úgy tervezte, elvégzi az elmaradt irodai munkát, hogy mindennel készen álljon a pénteki találkozóig Virgil Sollozzóval. Ez olyan fontos találkozó lesz, hogy egy egész estét betöltő külön megbeszélést kért a Dontól, mert fel akart készülni azokra a javaslatokra, amelyeket tudomásuk szerint Sollozzo tesz majd a családi vállalkozásnak. Hagen minden apró részletet fel akart dolgozni, hogy tiszta fejjel mehessen az előkészítő megbeszélésre. A Don nem lepődött meg, amikor Hagen kedden késő este visszaérkezett Kaliforniából, és beszámolt a Woltzcal folytatott tárgyalások eredményeiről. Minden részletet kikérdezett Hagentól, és utálattal fintorgott, amikor Tom a szép kislányról meg az anyjáról beszélt. – Infamita – mormolta. Ez volt a legerősebb kifejezés, amellyel rosszallását kinyilvánította. Végül egy kérdést tett fel Hagennak: – Gerinces ember ez? Hagen pontosan értette, mire gondol a Don. Az évek során megtanulta, hogy a Don értékítéletei annyira különböznek a legtöbb emberétől, hogy szavainak egész más értelmük is lehet. Jellemes ember ez a Woltz? Van akaratereje? Bizonyára van, de a Don nem erre gondolt. Van a filmrendezőnek bátorsága ahhoz, hogy felvegye a kesztyűt? Van elég ereje ahhoz, hogy elszenvedje a filmforgatás elhúzódása miatt támadó súlyos anyagi veszteségeket, és elviselje a botrányt, amikor kiderül, hogy nagy sztárja narkós? A válasz ismét igen volt. De a Don megint csak nem erre gondolt. Végül Hagen gondolatban pontosan lefordította a kérdést. Jack Woltz vajon elég bátor-e ahhoz, hogy mindent egy lapra tegyen fel, vállalja-e a kockázatot, hogy mindent elveszít egy rögeszme miatt; a tisztessége miatt, pusztán bosszúból? Hagen mosolygott: Bár nagyon ritkán tette, de most nem tudott ellenállni, tréfálkozott a Donnal. – Azt kérdezed tőlem, hogy szicíliai-e? – A Don elismerően bólintott, mosolyogva nyugtázta a hízelgő szellemességet és annak igazát. – Nem – mondta Hagen. Ennyi elég is volt. A Don másnapig mérlegelte a kérdést.

Szerdán délután az otthonába hívta Hagent, és kiadta utasításait. Ezeknek a végrehajtása fölemésztette Hagen munkanapjának hátralevő részét, és zavart csodálattal töltötte el. Semmi kétsége nem volt afelől, hogy a Don megoldotta a problémát, és Woltz már reggel azzal a hírrel fogja felhívni, hogy Johnny Fontane megkapja háborús filmjének főszerepét. E percben megszólalt a telefon. Amerigo Bonasera jelentkezett. A temetkezési vállalkozó hangja remegett a hálától. Arra kérte Hagent, biztosítsa múlhatatlan barátságáról a Dont. A Donnak csak szólnia kell. Ő, Amerigo Bonasera az életét is feláldozza az áldott Keresztapáért. Hagen biztosította, hogy tolmácsolja üzenetét a Donnak. A Daily News féloldalas képet közölt Jerry Wagnerról és Kevin Moonanról, amint élettelenül az utcán hevernek. Valóban hátborzongatóan hiteles felvételek voltak; a két fiú felismerhetetlen hústömegnek látszott. Csodával határos – írta a News –, hogy mindketten mégis életben maradtak, de hónapokig kórházban kell feküdniük, és plasztikai műtétre lesz szükségük. Hagen feljegyezte magának, hogy szól Clemenzának: tenni kellene valamit Paulie Gatto érdekében. Úgy látszik, érti a dolgát. Hagen az elkövetkező három órában gyorsan és eredményesen dolgozott; átvizsgálta a Don telekügynökségének, olívaolaj-importjának és építkezési vállalatának jövedelmi beszámolóit. Egyik vállalat sem ment különösebben jól, de most, hogy vége a háborúnak, mindegyik nagyobb bevételt hozhat. Már csaknem elfelejtette a Johnny Fontane-ügyet, amikor a titkárnője jelezte, hogy Kaliforniából keresik telefonon. Feszült izgalmat érzett, amikor felvette a telefont és így szólt: – Itt Hagen. A telefonban hallott hang felismerhetetlenné vált a gyűlölettől és a szenvedélytől. – Maga rohadt csibész! – üvöltötte Woltz. – Száz évre börtönbe vágatom magukat! Minden filléremet arra fogom költeni, hogy elkapjam magukat! Azt a Johnny Fontanét meg kiheréltetem! Hallja, maga rohadt makarónifaló?! Hagen barátságosan válaszolt: – Én német-ír származású vagyok. – Hosszú szünet után kattanást hallott, a telefont

letették. Hagen mosolygott. Woltz egyetlen fenyegető szóval sem illette Don Corleonét. A lángész jutalma. Jack Woltz mindig egyedül aludt. Akkora volt az ágya, hogy elég lett volna tíz embernek is, hálószobájában megrendezhettek volna egy filmbeli báljelenetet, de mióta első felesége tíz éve meghalt, egyedül aludt. Ez azonban nem jelentette azt, hogy nem volt szüksége nőkre. Kora ellenére rendkívül életerős férfi volt, de most már csak nagyon fiatal lányok tudták felizgatni, és arra is rájött, hogy testének fiatalossága csak néhány esti órára elegendő, és türelme is csak ennyit bír ki. Ezen a csütörtök reggelen korán ébredt. A hajnali fény homályba borította hatalmas hálószobáját, mint egy ködös mezőt. Lent, az ágy lábánál Woltz ismerős árnyat látott, és feltornászta magát a könyökére, hogy jobban megnézze. Az árny olyan volt, mint egy ló feje. Woltz még mindig bizonytalanul kinyújtotta a kezét, és felkattintotta az éjjeliszekrény lámpáját. A látvány úgy megrázta, hogy rosszul lett. Úgy érezte, mintha hatalmas pöröllyel mellbe vágták volna, szíve szabálytalanul ugrált, és émelyegni kezdett a gyomra. A vastag szőnyegre hányt. Vastag, alvadt vértócsába fagyva ott hevert előtte a csodálatos ló, Khartoum fekete, selymes, levágott feje. Látszottak az elmetszett fehér inak. Az orrot ellepte a tajték, s az alma nagyságú szemek, melyek mindig úgy ragyogtak, mint az arany, most rothadó, undorító gyümölcsre hasonlítottak, dermedt, kiömlött vér borította be őket. Woltzot állati félelem fogta el, a személyzetért üvöltött, s rémületében hívta fel Hagent eszeveszett fenyegetéseivel. Féktelen őrjöngése nyugtalanította a komornyikot, aki felhívta Woltz orvosát és a rendező helyettesét a stúdióból. De mielőtt megérkeztek, Woltz visszanyerte önuralmát. Mélységesen le volt sújtva. Miféle ember lehet az, aki el tud pusztítani egy hatszázezer dollárt érő állatot? Egy árva szó figyelmeztetés nélkül! Minden tárgyalás nélkül megöleti, kiadja az utasítást, és nem változtat rajta. A könyörtelenség, minden érték tökéletes lenézése olyan emberre utalt, aki csak a saját törvényei, sőt saját istene szerint él, akinek az akarata mögött

olyan hatalom és ügyesség áll, hogy le tudta győzni az istálló biztonsági szervezetét. Mert ekkorra Woltz már tudta, hogy az állatot nyilvánvalóan elkábították, mielőtt valaki teljes nyugalommal egy baltával lehasította hatalmas fejét. Az éjszakai szolgálatot ellátó emberek azt állították, hogy nem hallottak semmit. Woltz ezt lehetetlennek tartotta. Rá lehetne venni őket, hogy beszéljenek. Megvásárolták őket, és kényszeríteni lehetne valamennyiüket, hogy elárulják, ki adta a pénzt. Woltz nem volt buta, csak végtelenül önző. Tévesen azt hitte, hogy hatalma, amelyet saját világában gyakorol, nagyobb, mint Don Corleone hatalma. Csupán egyetlen bizonyítékra volt szüksége, hogy belássa: tévedett. Ezt az üzenetet megértette. Rájött, hogy minden gazdagsága, az Egyesült Államok elnökéhez fűződő kapcsolata, az FBI igazgatójának barátsága ellenére egy sötét olasz olívaolaj-importőr megölheti. Valóban megölheti! Mert nem volt hajlandó megadni Johnny Fontanénak az áhított filmszerepet. Ez hihetetlen! Ehhez senkinek sincs joga. Sehol sem létezhet olyan világ, ahol az emberek így viselkedhetnek. Ez őrültség. Ez azt jelenti, hogy az ember a pénzével, a tulajdonában lévő vállalatokkal, parancsoló hatalmával mégsem teheti azt, amit akar. Ez tízszer rosszabb, mint a kommunizmus. Ezt szét kell zúzni! Ezt sohasem szabad megengedni! Woltz hagyta, hogy az orvos nagyon gyenge nyugtatót adjon be neki. Ez hozzásegítette, hogy lecsillapodjon és értelmesen gondolkozzon. Legjobban az a közöny rázta meg, amellyel ez a Corleone megparancsolta egy hatszázezer dolláros, világhírű ló elpusztítását. Hatszázezer dollár! És ez még csak a kezdet. Woltz összerázkódott. Az életére gondolt, amelyet felépített. Gazdag. Ha csak az ujját mozdítja és szerződést ígér, megkaphatja a világ legszebb asszonyait. Királyok és királynők fogadták. Mindent elért, amit pénzzel és hatalommal csak lehetett. Őrültség volna mindezt egy hóbort miatt kockáztatni. Talán mégis el tudná kapni Corleonét. Mi a törvényes büntetés egy versenyló lemészárlásáért? Vadul felnevetett, orvosa és a személyzet izgatott aggodalommal figyelte. Újabb gondolat jutott eszébe. Egész Kalifornia rajta röhögne, csak azért, mert valaki ilyen gőgösen és felháborítóan szembeszállt a

hatalmával. Döntésre késztette az a gondolat is, hogy őt talán mégsem fogják megölni. Hogy valami sokkal okosabb és fájdalmasabb kínzást tartalékolnak a számára. Woltz kiadta a szükséges intézkedéseket. Személyes bizalmi emberei akcióba léptek. A személyzetet és az orvost titoktartásra kötelezték, s kilátásba helyezték, hogy ellenkező esetben kihívják maguk ellen a filmgyár és Woltz haragját. A sajtóval közölték, hogy Khartoum versenyló belepusztult abba a betegségbe, amelyet Angliából való behajózása során szerzett. Woltz parancsára a tetemet a telek titkos helyén eltemették. Hat órával később Johnny Fontanét felhívta telefonon a filmstúdió helyettes vezetője, és közölte vele, hogy hétfőn reggel jelentkezhet munkára. Ezen az estén Hagen a Don házába ment, hogy felkészítse a másnapi fontos találkozóra Virgil Sollozzóval. A Don behívta legidősebb fiát is, hogy jelen legyen a megbeszélésen, és Sonny Corleone kimerült, nagy Cupido-arccal egy pohár whiskyt kortyolgatott. Úgy látszik, még mindig azt a koszorúslányt hajkurássza, gondolta Hagen. Újabb gond. Don Corleone Di Nobili szivarját szíva karosszékében ült. Hagen mindig tartott egy dobozzal az irodájában. Megpróbálta ugyan rávenni a Dont, hogy térjen át a havannára, de a Don azt mondta, az karcolja a torkát. – Tudunk minden fontosat, amit tudnunk kell? – kérdezte a Don. Hagen kinyitotta a dossziét, amelyben a jegyzeteit tartotta. Ezek nem átfogó, hanem inkább összefüggéstelen feljegyzések voltak, hogy biztos legyen benne: minden fontos részletet érintenek. – Sollozzo segítségért jön hozzánk – kezdte Hagen. – Azt szeretné, hogy a Család bocsásson a rendelkezésére legalább egymillió dollárt, és biztosítson valamiféle törvényes védelmet. Cserébe részt kapunk az akció hasznából, de hogy mennyit, azt nem tudjuk. Sollozzóért jótáll a Tattaglia család, és valószínűleg ők is benne vannak a buliban. Kábítószerről van szó. Sollozzo szerződéseket kötött Törökországban, ahol a mákot termesztik. Onnan Szicíliába szállítja hajón. Itt nincs gond. Szicíliában van az üzeme, ahol a nyers ópiumból heroint készítenek. Biztosítószelepként ezenkívül az is lehetséges, hogy

előbb morfiumot, aztán, ha szükséges, heroint állítsanak elő belőle. De úgy látszik, a szicíliai feldolgozó üzem minden oldalról védett. Az egyetlen gond az, hogyan hozzák be a kábítószert ebbe az országba, és hogyan osszák szét. És a kezdőtőke. Egymillió dollár készpénz nem terem minden bokorban. – Hagen látta, hogy Don Corleone fintorog. Az öreg üzleti ügyekben gyűlölte a felesleges szóvirágokat. Tom gyorsan folytatta. – Sollozzót úgy hívják: a Török. Két okból. Egyrészt sokáig élt Törökországban, és állítólag török felesége és gyerekei vannak. Másrészt állítólag nagyon gyorsan bánik vagy bánt a késsel fiatalkorában. De mindig csak üzleti ügyekben és mindig jogos sérelem esetén. Nagyon ügyes fickó. A maga ura. Priusza van, kétszer ült börtönben, egyszer Olaszországban, egyszer az Egyesült Államokban, és a hatóságok úgy ismerik mint kábítószer-kereskedőt. Ez jól jöhet nekünk, mert azt jelenti, hogy ha vallani akar, sohasem léphet fel mint koronatanú, hiszen úgy tartják nyilván mint nagymenőt, és a priusza miatt se hallgatnák meg. Aztán van egy amerikai felesége is, meg három gyereke, és jó családapa. Amíg tudja, hogy gondoskodnak róluk és van elég pénzük, ellenáll minden csábításnak. A Don megszívta a szivarját, és megszólalt: – Santino, te mit gondolsz? Hagen tudta, mit fog Sonny válaszolni. Sonnyt bántotta, hogy a Don a markában tartja. Egyedül szeretett volna saját, nagy vállalkozásba kezdeni. Valami ilyesmi éppen jó lenne. Sonny nagyot kortyolt a whiskyjéből. – Sok pénz van abban a fehér porban – mondta. – De veszélyes is lehet. Néhányan börtönben találhatják magukat legalább húsz évre. Azt hiszem, jó volna, ha a végrehajtásból kimaradnánk, és csak a védelemhez meg a finanszírozáshoz ragaszkodnánk. Hagen elismerően nézett Sonnyra. Jól játszotta ki a kártyáit. A legjobb érvet választotta, a legjobb formában. A Don a szivarját szívta. – És te mit gondolsz, Tom? Hagen megpróbált teljesen őszintén felelni. Már kitalálta, hogy a Don vissza fogja utasítani Sollozzo javaslatát. De ennél is rosszabb, hogy Hagen meg volt győződve róla: bár tapasztalata szerint nagyon ritkán fordult elő, a Don most nem gondolta végig alaposan a dolgokat. Nem tekintett eléggé előre.

– Rajta, Tom – bátorította a Don. – Még egy szicíliai Consigliori sem ért mindig egyet a főnökével. – Nevettek. – Azt hiszem, igent kellene mondanod – közölte Hagen. – Az összes nyilvánvaló okot ismered. De a legfontosabb a következő: a kábítószerben több a pénz, mint bármilyen más üzletben. Ha mi nem szállunk be, megteszi más, talán a Tattaglia család. A haszonból egyre több és több rendőri és politikai hatalmat tudnak szerezni. Családjuk erősebb lesz, mint a miénk. Talán ellenünk is fordulnak majd, hogy elvegyék mindenünket. Ez olyan, mint az országok viszonya. Ha ők fegyverkeznek, nekünk is fegyverkeznünk kell. Ha ők gazdaságilag erősödnek, fenyegetést jelentenek nekünk, Most a miénk a szerencsejáték, hozzánk tartoznak a szakszervezetek, és pillanatnyilag ez a legjobb. De azt hiszem, a jövő a kábítószeré, tehát részt kell vennünk ebben az akcióban, vagy mindenünket kockára tesszük. Ha most nem is, talán tíz év múlva. A Don mélyen elgondolkodott. Megszívta a szivarját, és halkan megszólalt. – Persze ez a legfontosabb. – Sóhajtott, majd felállt. – Hánykor kell azzal a hitetlennel találkoznom holnap? – Reggel tíz órára itt lesz – felelte Hagen reménykedve. Talán a Don mégis beleegyezik. – Azt akarom, hogy mindketten itt legyetek velem – mondta. Felállt, nyújtózkodott, és megérintette fia karját. – Santino, aludj valamennyit ma éjjel. Úgy nézel ki, mint maga az ördög. Vigyázz magadra, nem maradsz örökké fiatal. Sonny az apai gondoskodás e jelétől felbátorodva feltette azt a kérdést, amelyet Hagen nem mert. – Apa, mit fogsz válaszolni? Don Corleone elmosolyodott. – Honnan tudjam, amíg nem ismerem a százalékokat és a többi részletet? Aztán időre van szükségem, hogy átgondoljam a ma esti tanácsaitokat is. Végül is én nem szoktam elhamarkodottan dönteni. – Az ajtó felé sétálva mellékesen megkérdezte Hagentól: – Szerepel a jegyzeteidben, hogy a Török a háború előtt prostitúcióból élt? Ugyanúgy, mint most a Tattaglia család. Írd fel, mielőtt elfelejted. – A Don hangjában csak cseppnyi gúny csengett, és Hagen elpirult. Szándékosan nem tett erről említést, valóban csak azért, mert nem is volt érdekes, de attól félt, hogy ez

befolyásolhatja a Don döntését. Közismert volt rendkívüli puritánsága a nemiség kérdésében. Virgil Sollozzo, a „Török”, erős, középtermetű ember volt, sötétbarna bőre miatt igazi török is lehetett volna. Orra akár a görbe kard, fekete szeme kegyetlen. Hatásos méltóság áradt belőle. Sonny Corleone a kapuban fogadta, és bevezette az irodába, ahol Hagen meg a Don várták. Hagen arra gondolt, hogy Luca Brasit kivéve soha nem látott még veszélyesebb külsejű embert. Udvarias kézfogások következtek. Ha a Don valaha is megkérdezi tőlem, hogy van-e ennek az embernek tartása, azt kell válaszolnom, hogy igen – gondolta Hagen. Még soha nem látott ennyi erőt egy emberben, még a Donban sem. Valójában a Don ma a legrosszabb formáját mutatta. Az üdvözlésnél kissé túl egyszerű, túl parasztos volt. Sollozzo azonnal a tárgyra tért. Kábítószerről van szó. Mindent előkészítettek. Bizonyos Törökországban lévő mákültetvények évente meghatározott mennyiséget biztosítanak neki. Franciaországban működik egy jól védett üzeme morfium készítésére, Szicíliában pedig egy teljesen biztos üzemben heroint állítanak elő. A csempészés ebbe a két országba olyan biztonságos, amilyen efféle ügyben csak lehet. Az Egyesült Államokba való becsempészésnél mintegy öt százalék veszteséggel kell számolni, mert maga az FBI, mint mindketten tudják, megvesztegethetetlen. De a haszon hatalmas, kockázat nincs. – Akkor miért jöttél hozzám? – kérdezte a Don udvariasan. – Mivel érdemeltem ki a nagylelkűségedet? Sollozzo sötét arca kifejezéstelen maradt. – Kétmillió dollár készpénzre van szükségem – mondta. – És ugyanilyen nagy szükségem van egy olyan emberre, akinek befolyásos barátai vannak fontos helyeken. Néhány küldöncömet az évek során el fogják kapni. Ez elkerülhetetlen. Azt megígérem, hogy mindegyik büntetlen előéletű lesz. Így a bíróság csak enyhe ítéleteket hozhat. Olyan barátot keresek tehát, aki biztosítani tudja, hogy ha az embereim bajba kerülnek, nem fognak egy-két évnél többet börtönben tölteni. Akkor nem árulnak el. De ha tízhúsz évet kapnak, ki tudja? Manapság sok a gyenge ember.

Lehet, hogy beszélni fognak, és veszélybe sodornak sokkal fontosabb embereket is. A törvényes védelem elkerülhetetlenül szükséges. Hallom, Don Corleone, hogy neked annyi bíró van a zsebedben, mint amennyi az aprópénz egy cipőpucoló dobozában. Don Corleone nem vett tudomást a bókról. – Hány százalékot kapna a Családom? – kérdezte. Sollozzo szeme felcsillant. – Ötven százalékot. – Szünetet tartott, majd szinte simogató hangon folytatta: – Az első évben három- vagy négymillió dollár lenne a részesedésed. Utána feljebb menne. – És mennyi a Tattaglia család százaléka? – kérdezte a Don. Sollozzo most először idegesnek látszott. – Ők az én részesedésemből kapnak százalékot. A végrehajtáshoz szükségem van a segítségükre. – Szóval – mondta Don Corleone – én ötven százalékot kapok csak a pénzbefektetésért és a törvényes védelemért. A végrehajtáshoz nincs semmi közöm. Ezt akarod mondani? Sollozzo bólintott. – Ha neked kétmillió dollár „csak pénzbefektetés”, akkor gratulálok, Don Corleone. A Don csendesen megszólalt: – A Tattagliák iránti tiszteletem miatt egyeztem bele, hogy beszéljek veled, no meg azért is, mert hallottam, hogy komoly ember vagy, akit ugyancsak tisztelettel kell kezelni. Nemet kell mondanom, de meg akarom indokolni. Az üzletedben hatalmas a haszon, de ugyanakkora a kockázat is. Ha részt vennék a munkádban, veszélyeztetném más érdekeltségeimet. Bár igaz, hogy nagyon sok barátom van a politikai életben, bizonyára nem lennének már olyan jó szívvel hozzám, ha üzleti tevékenységemben szerencsejáték helyett kábítószerrel foglalkoznék. Ők úgy gondolják, hogy a szerencsejáték olyasmis mint az alkohol; bocsánatos bűn. De a kábítószert piszkos üzletnek tartják. Nem, ne tiltakozz. A barátaim gondolatait mondom el, nem a magaméit. Hogy egy ember miből él, az nem az én dolgom. De azt megmondom, hogy a te üzleted túlságosan kockázatos. Családom minden tagja jól élt az elmúlt tíz évben, veszély és baj nélkül. Kapzsiságból nem veszélyeztethetem sem az életüket, sem a megélhetésüket.

Sollozzo csalódottságának egyetlen jele szemének gyors villanása volt, ahogy körbepásztázta a szobát, mintha Hagentól vagy Sonnytól remélne támogatást. – Nyugtalanít a kétmilliód biztonsága? – kérdezte. A Don hidegen mosolygott. – Nem! Sollozzo ismét próbálkozott: – A Tattaglia család biztosítani fogja a te befektetésed biztonságát is. Ebben a pillanatban Sonny Corleone megbocsáthatatlan hibát követett el az ügy megítélésében és a szükséges eljárásban. Mohón megszólalt: – A Tattaglia család tehát biztosítja a befektetésünk visszafizetését, anélkül hogy százalékot kérne a részesedésünkből? Hagen megrémült ettől a közbeszólástól. Látta, hogy a Don megmerevedik, jéghideg, haragos pillantást vet legidősebb fiára, aki rémületében szinte megdermedt. Sollozzo szeme ismét megcsillant, de most elégtétel fénylett benne. Rést fedezett fel a Don erődítményén. Mikor a Don megszólalt, hangjában végleges elutasítás csengett. – A fiatalemberek túl mohók – mondotta –, és manapság rossza modoruk is. Félbeszakítják az idősebbeket. Mindenbe beleavatkoznak. De én túlságosan elnéző vagyok a gyermekeimhez, és elrontottam őket, mint látod. Signor Sollozzo, a nem, amit kimondtam, végleges. Hadd tegyem még hozzá, hogy én személy szerint sok szerencsét kívánok az üzletedhez. Nem fogja zavarni az ügyeimet. Sajnálom, hogy csalódást kellett okoznom. Sollozzo meghajolt, megrázta a Don kezét, és hagyta, hogy Hagen kikísérje a kocsijához. Kifejezéstelen arccal köszönt el Hagentól. Mikor Hagen visszatért a szobába, Don Corleone megkérdezte tőle: – Mit gondolsz erről az emberről? – Szicíliai – felelte szárazon Hagen. A Don elgondolkodva bólintott. Aztán a fiához fordulva finoman így szólt: – Santino, soha nem szabad megengedned, hogy a család tagjain kívül bárki is észrevegye, mit gondolsz. Soha ne hagyd, hogy bárki belenézhessen a kártyáidba. Azt hiszem, kezd meglágyulni az agyad attól a komédiától, amit azzal a fiatal lánnyal játszol. Hagyd abba, és foglalkozz többet az üzlettel. Most pedig takarodj a szemem elől.

Hagen látta Sonny arcán a meglepetést, majd a haragot apja szemrehányása nyomán. Tényleg azt hitte, hogy a Don nem tud semmit a kalandjáról? – gondolta Hagen. És valóban nem tudja, milyen veszélyes hibát követett el ma délelőtt? Ha ez így van, Hagen soha nem akarna Don Santino Corleone mellett Consigliori lenni. Don Corleone megvárta, míg Sonny kiment a szobából, majd visszasüppedt a nagy bőrfotelba, és nyersen italért intett. Hagen egy pohár ánizslikőrt töltött neki. A Don felnézett rá. – Küldd be hozzám Luca Brasit – mondta. Három hónappal később Hagen sietve átnézte iratait városi irodájában, azt remélve, hogy elég korán elkészül, és el tud menni vásárolni valamit karácsonyra a feleségének és a gyerekeinek. Egy telefonhívás szakította félbe. Johnny Fontane volt, akiben csak úgy pezsgett a jókedv. A filmforgatást befejezték, a vágások – mi az ördög lehet az, gondolta Hagen – remekül sikerültek. Olyan karácsonyi ajándékot küld a Donnak, amelytől nagyot néz majd. Szerette volna személyesen átadni, de a film körül van még egy-két kis tennivaló. Lent kell maradnia a tengerparton. Hagen megpróbálta elrejteni türelmetlenségét. Johnny Fontane mindig hiába pazarolta rá a kedvességét. De feltámadt az érdeklődése. – És mi az az ajándék? – kérdezte. Johnny Fontane kuncogva válaszolt: – Nem mondhatom meg, ez a legjobb a karácsonyi meglepetésben. – Hagent már nem is érdekelte, és végül sikerült udvariasan letennie a kagylót. Tíz perccel később a titkárnője szólt, hogy Connie Corleone van a telefonnál, beszélni akar vele. Hagen sóhajtott. Connie, mint fiatal lány, elragadó volt, de asszonyként már kellemetlenné vált. Sokat panaszkodott a férjére. Két-három napra állandóan hazajárt az anyjához. És Carlo Rizzi kezdett valóban csődöt mondani. Kapott egy szép kis üzletet, amelyet úgy vezetett, hogy lassan a tönk szélére jutott. Aztán ivott is, nőzött, szerencsejátékot játszott, és időnként megverte a feleségét. Connie ezt nem mondta el a családjának, csak Hagennak, aki most azon gondolkozott, vajon milyen újabb siráma lesz ma a számára.

De úgy látszik, a karácsonyi hangulat Connie-t is felvidította. Csak azt akarta megkérdezni Hagentól, mit szeretne karácsonyra az apja, meg Sonny, Fred és Mike. Azt már tudja, mit fog venni az anyjának. Hagen tett néhány javaslatot, de Connie mindet visszautasította, mondván, hogy szamárságok. Végül békén hagyta. A telefon ismét megszólalt, és Hagen bevágta papírjait az iratgyűjtő kosárba. Az ördögbe velük! Most elmegy. De még soha nem fordult elő, hogy egy telefonhívást visszautasított volna. Mikor a titkárnője szólt, hogy Michael Corleone az, örömmel vette föl a kagylót. Mindig szerette Mike-ot. – Tom – mondta Michael Corleone Kayjel holnap bemegyünk a városba. Fontos mondanivalóm van még karácsony előtt az öreg számára. Nem tudod, otthon lesz holnap este? – Biztosan – felelte Hagen. – Karácsony utánig nem megy el a városból. Tehetek érted valamit? Michael ugyanolyan szűkszavú volt, mint az apja. – Nem – mondta. – Azt hiszem, karácsonykor találkozunk. Ugye, mindenki kint lesz Long Beachen? – Igen – válaszolta Hagen. Tetszett neki, hogy Michael minden fölösleges udvariaskodás nélkül letette a kagylót. Megkérte a titkárnőjét, hívja fel a feleségét, és mondja meg neki, hogy kicsit később megy haza, de készítsen vacsorát a számára. Amint kiért az épületből, fürgén elindult a városba, a Macy áruház felé. Valaki az útjába állt. Meglepetten látta, hogy Sollozzo az. Sollozzo megfogta a karját, és csendesen így szólt: – Ne félj, csak beszélni akarok veled. A kanyarban álló kocsi ajtaja hirtelen kinyílt. Sollozzo sürgette: – Szállj be, beszélni akarok veled. Hagen kiszabadította a karját. Még mindig nem félt, inkább csak dühös volt. – Nincs időm – mondta. Ebben a percben két férfi tűnt fel mögötte. Hagen most hirtelen gyengeséget érzett a térdében. Sollozzo csendesen megszólalt: – Szállj be. Ha meg akartalak volna ölni, már rég halott lennél. Bízhatsz bennem. Hagen szemernyi bizalom nélkül beszállt a kocsiba.

Michael Corleone hazudott Hagennak. Már New Yorkban volt, és a Hotel Pennsylvania egyik szobájából telefonált, nem egészen tíz háztömbnyire Hagen irodájától. Amikor letette a hallgatót, Kay Adams kivette a szájából a cigarettát, és így szólt: – Mike, hogy te milyen jól tudsz füllenteni! Michael mellé ült az ágy szélére. – Csak érted, drágám: ha megmondtam volna a családomnak, hogy már a városban vagyunk, máris el kellett volna indulnunk hozzájuk. Akkor nem mehetnénk el vacsorázni, sem a színházba, és nem alhatnánk együtt ma éjjel. Amíg össze nem házasodunk, az apám házában nem lehet. – Átkarolta a lányt, és gyengéden megcsókolta. Ajka édes volt, s ő gyengéden hátradöntötte az ágyra. A lány behunyta szemét, úgy várta, hogy a férfi megölelje, és Michaelt kimondhatatlan boldogság fogta el. A háború éveiben a Csendes-óceánon harcolt, és ott, azokon a véráztatta szigeteken éppen olyan lányról álmodott, mint Kay Adams. Egy lányról, aki olyan szép, mint ő. Szép és törékeny testről, tejfehér bőrről, amelyen átsüt a szenvedély. A lány kinyitotta a szemét, magához húzta a fiú fejét, és megcsókolta. Szeretkeztek, míg idejük engedte a vacsoráig és a színházig. Vacsora után végigsétáltak a fényesen kivilágított üzletek előtt, amelyek zsúfolva voltak ünnepi vásárlókkal, és Michael megkérdezte a lánytól: – Mit kérsz tőlem karácsonyra? A lány hozzásimult. – Csak téged – felelte. – Gondolod. hogy az apád elfogad? – Nem ez a nagy kérdés – mondta gyengéden Michael – hanem az, hogy a te szüleid elfogadnak-e majd engem? Kay vállat vont. – Nem érdekel. – Már arra is gondoltam, hogy törvényesen megváltoztatom a nevemet – közölte Michael –, de ha valami történik, ez úgysem segít igazán. Biztos vagy benne, hogy Mrs. Corleone akarsz lenni? – A kérdés csak félig volt tréfa. – Igen – mondta komolyan a lány. Szorosan egymáshoz simultak. Elhatározták, hogy karácsony hetében összeházasodnak, csendes polgári esküvőt tartanak a városházán, amelyen csak két barát vesz részt mint tanú. De Michael ragaszkodott hozzá, hogy elmondja az apjának. Elmagyarázta, hogy ha nem titkolóznak, az apja semmiképpen nem fogja ellenezni.

Kaynek mégis kétségei voltak. Azt mondta, ő csak a házasságkötés után tudja elmondani szüleinek. – Természetesen azt fogják hinni, hogy állapotos vagyok – magyarázta. Michael elmosolyodott. – Az én szüleim is. Azt egyikük sem említette, hogy Michaelnak lazítania kell majd családjához fűződő szoros kapcsolatait. Mindketten tudták, hogy Michael ezt már bizonyos mértékig megtette, és mindkettőjüket bántotta emiatt a lelkiismeret. Elhatározták, hogy befejezik a főiskolát, hétvégeken találkoznak és a nyári szünetet együtt töltik. Boldog életnek ígérkezett. A színházban a Caroussel című musicalt látták; jókedvűen mosolyogtak a kérkedő tolvajról szóló érzelmes történeten. Mire kijöttek a színházból, lehűlt a levegő. Kay a férfihoz simult, és megkérdezte: – Ha összeházasodtunk, te is előbb megversz, aztán lelopsz nekem egy csillagot ajándékba? Michael nevetett. – Én matematikatanár szeretnék lenni – mondta. Aztán megkérdezte: – Akarsz még enni valamit, mielőtt visszamegyünk a szállodába? Kay megrázta a fejét. Sokatmondóan nézett fel rá. A férfit elbűvölte, milyen mohón szeretkezik a lány. Rámosolygott, és a hideg utcán megcsókolták egymást. Michael éhes volt, és elhatározta, szendvicseket rendel majd a szobába. A hotel előcsarnokában Michael az újságárus felé tolta Kayt, és azt mondta: – Vedd meg a lapokat, míg megkapom a kulcsot. – Várnia kellett, mert – bár a háború már befejeződött – a szállodának nem volt elég alkalmazottja. Végre megkapta szobakulcsát, és türelmetlenül nézett körül Kay után. A lány az újságospult előtt állva a kezében lévő újságot olvasta. A férfi odament hozzá. A lány felnézett rá. Szeme tele volt könnyekkel. – Mike! – zokogta. – Ó, Mike! – A férfi kivette a kezéből az újságot. Első pillantása apja fényképére esett: az utcán feküdt, feje egy sötét vértócsában. A járdaszélen egy férfi ült mellette, és úgy sírt, mint egy gyerek. Freddie, a bátyja. Michael Corleone érezte, hogy a teste jéggé dermed. Nem érzett sem gyászt, sem félelmet, csak hideg gyűlöletet. – Menj fel a szobába – mondta Kaynek. De meg kellett fognia a karját, és oda kellett vezetnie a felvonóhoz. Mindketten csendben mentek fel. Szobájukban Michael leült az ágyra, és kinyitotta az újságot. VITO CORLEONÉT LELŐTTÉK. AZ ÁLLÍTÓLAGOS

GENGSZTERVEZÉR SÚLYOSAN MEGSEBESÜLT. MEGERŐSÍTETT RENDŐRI FELÜGYELET MELETT MEGOPERÁLTÁK. VÉRES ALVILÁGI HÁBORÚTÓL LEHET TARTANI. – harsogták a főcímek.

Michael gyengeséget érzett a lábában. – Nem halt meg, azok a disznók nem ölték meg – mondta Kaynek. Ismét elolvasta a tudósítást. Apját délután öt órakor lőtték le. Ez azt jelentette, hogy míg ő Kayjel szeretkezett, vacsorázott, élvezte a színházat, apja közel volt a halálhoz. Szinte belebetegedett a lelkiismeretfurdalásba. – Bemenjünk most rögtön a kórházba? – kérdezte Kay. Michael megrázta a fejét. – Először hadd telefonáljak haza. Azok, akik ezt tették, őrültek, és most, hogy az öreg mégis életben maradt, bizonyára teljesen meg fognak vadulni. Az ördög tudja, mi lesz a következő húzásuk. De a Long Beach-i ház telefonjai foglaltak voltak, és Michael csaknem húsz percig várta kapcsolásra. Sonny hangját hallotta. – Igen? – Sonny, én vagyok – mondta Michael. Hallotta a megkönnyebbülést Sonny hangjában. – Jesszusom, te gyerek, izgultunk miattad. Hol az ördögben bujkálsz? Már elküldtem az embereimet abba az isten háta mögötti városba, hogy nézzék meg, mi van veled. – Hogy van az öreg? – kérdezte Michael. – Nagyon megsérült? – Eléggé – felelte Sonny. – Ötször lőttek rá. De apánk szívós. – Sonny hangja büszke volt. – Az orvosok azt mondják, túl fogja élni. Ide figyelj, öcskös, dolgom van, nem tudok ennyit beszélni. Hol vagy? – New Yorkban – mondta Michael. – Tom nem szólt, hogy le akartam jönni? Sonny halkabban folytatta. – Tomot elkapták. Ezért izgultam miattad is. A felesége itt van. Sem ő, sem a rendőrök nem tudják még. Nem is akarom, hogy megtudják. Azok a disznók, akik ezt csinálták, biztosan meg vannak őrülve. Kérlek, hogy egyenesen gyere ide, és tartsd a szádat. Oké? – Oké – felelte Mike. – És tudjátok már, ki volt a tettes? – Persze – mondta Sonny. – Amint Luca Brasi előkerül, végük. Még minden ütőkártyánk a kezünkben van.

– Egy órán belül ott leszek – ígérte Mike. – Taxival megyek. – Letette a kagylót. Az újságok több mint három órája az utcán vannak. Bizonyára a rádió is tudósított róla. Szinte lehetetlennek látszott, hogy Luca Brasi nem hallotta volna a hírt. Michael gondterhelten latolgatta magában a kérdést. Hol van Luca Brasi? Ugyanezt a kérdést tette fel magának ugyanebben a percben Hagen. Ugyanez a kérdés nyugtalanította kint Long Beachen Sonny Corleonét is. Ezen a délutánon háromnegyed ötkor Don Corleone végzett azoknak a papíroknak az átnézésével, amelyeket az olívaolajvállalat irodavezetője készített elő a számára. Felvette a zakóját, és körmével rákoppintott Freddie fejére, aki a délutáni újságba temetkezett. – Szólj Gattónak, hozza ide a kocsit a parkolóból – mondta. – Néhány perc múlva készen vagyok, indulhatunk haza. Freddie morgott. – Nekem kell érte mennem. Paulie reggel betelefonált, hogy beteg. Úgy látszik, megint megfázott. Don Corleone egy percig elgondolkozott. – Ez már a harmadik eset ebben a hónapban. Azt hiszem, jobb lenne, ha erre a munkára egészségesebb fickót kerítenél. Szólj Tomnak. Fred tiltakozott. – Paulie rendes srác. Ha azt mondta, beteg, akkor tényleg beteg. Engem nem fáraszt a vezetés. – Kiment az irodából. Don Corleone az ablakból figyelte, amint fia átmegy a Kilencedik sugárúton a parkolóhelyhez. Megállt, hogy felhívja Hagen irodáját, de senki nem jelentkezett. Fölhívta a Long Beach-i házat, de ott sem felelt senki. Ingerülten kinézett az ablakon. Kocsija már a ház előtt állt, a járda mellett. Freddie a sárhányónak támaszkodott, karját összefonva figyelte a karácsonyi bevásárlást végző tömeget. Don Corleone begombolta a zakóját, az igazgató fölsegítette a felöltőjét. A Don köszönetet mormolt, és kilépett az ajtón, majd lefelé indult a két lépcsőfordulón. Az utcán halványan pislogott a tél eleji világítás. Freddie még mindig a nehéz Buick sárhányójának támaszkodott. Amikor látta, hogy az apja kijön az épületből, megkerülte a kocsit, és beült a volán mögé. Don Corleone már éppen be akart szállni a másik oldalon, amikor tétován visszafordult a sarki nagy, nyitott gyümölcsárus standhoz. Újabban ez volt a szokása; nagyon

szerette a nagy üvegházi gyümölcsöket, a sárgabarackokat és narancsokat, amelyek zöld dobozokban ragyogtak. A tulajdonos felugrott, hogy kiszolgálja. Don Corleone nem nyúlt a gyümölcshöz. Rámutatott. A gyümölcsárus csak egyszer szállt vitába vele, megmutatta, hogy az egyik gyümölcs, amelyet választott, alul rothadt. Don Corleone bal kezébe fogta a papírzacskót, és ötdolláros bankjeggyel fizetett. Eltette az aprópénzt, és amint megfordult, hogy visszamenjen a várakozó kocsihoz, két ember lépett elő a sarok mögül. Don Corleone rögtön tudta, hogy ez mit jelent. Mindkét férfi fekete felöltőt és mélyen az arcába húzott fekete kalapot viselt, hogy ne ismerjék fel őket. Nem számítottak Don Corleone éber reagálására. Ledobta a gyümölcsös zacskót, és termetéhez képest meglepő gyorsasággal ugrott a parkoló kocsihoz. – Fredo! Fredo! – kiáltotta. A két férfi csak ekkor vette elő pisztolyát, és lőni kezdett. Az első golyó Don Corleone hátába fúródott. Úgy érezte, pöröly csapott le rá, de tovább vonszolta testét a kocsi felé. A következő két lövés az ülepét érte, és leterítette az utca közepén. Közben a két fegyveres, vigyázva, hogy el ne csússzon a guruló gyümölcsökön, utánafutott, hogy végezzen vele. Ekkor, talán nem több, mint öt másodperccel azután, hogy a Don először szólította, Frederico Corleone kiszállt a kocsijából. A fegyveresek még két gyors lövést adtak le a járda mellett fekvő Donra. Az egyik lövés a karját érte, a másik a jobb vádlijába hatolt be. Bár ezek a sebek nem voltak súlyosak, olyan erősen véreztek, hogy a Don teste mellett kis vértócsák képződtek. Don Corleone azonban már elvesztette az eszméletét. Freddie hallotta apja kiáltását, azt is, hogy gyermekkori becenevén szólítja, s aztán meghallotta az első és a második hangos lövést. Amikor kiszállt a kocsiból, már súlyos sokkos állapotban volt, még a fegyverét sem vette elő. A két gyilkos könnyen lelőhette volna. De azok is pánikba estek. Biztosan tudták, hogy Freddie-nél fegyver van, és különben is, túl sok idő telt el. Eltűntek a sarkon, Freddie-t egyedül hagyták apja vérző testével az utcán. A járókelők közül sokan a kapualjakba menekültek, vagy a földre vetették magukat, mások kis csoportokba verődtek.

Freddie még mindig nem vette elő a pisztolyát. Kábultnak látszott. Mereven nézett apjára, aki a hasán feküdt a sötét aszfalton, amelyet ő most feketéllő vértócsának vélt. Freddie teljesen összeroskadt. Az emberek ismét előmerészkedtek, és valaki, látva, hogy a fiú összecsuklik, a járdaszegélyhez vezette és leültette. Don Corleone teste körül sűrű tömeg gyűlt össze, egy kör, amely rögtön feloszlott, amikor az első rendőrkocsi szirénázva ösvényt vágott magának. Közvetlenül a rendőrség mögött száguldott a Daily News rádióskocsija, amelyből, még mielőtt megállt volna, egy fényképész ugrott ki, és felvételeket készített a vérző Don Corleonéról. Néhány másodperccel később mentőautó érkezett. A riporter most Freddie Corleonéra fordította a figyelmét, aki gátlástalanul sírt, a durva Cupido-arc, a nagy orr és a takonytól maszatos, duzzadt száj furcsa, nevetséges látványt nyújtott. A tömeget detektívek fésülték át, és újabb rendőrkocsik érkeztek. Az egyik nyomozó letérdelt Freddie mellé, hogy kikérdezze, de Freddie túl erős sokkot kapott ahhoz, hogy válaszolni tudjon. A detektív benyúlt Freddie kabátjába, és kiemelte a levéltárcáját. Megnézte a személyazonossági igazolványát, és füttyentett a társának. Alig néhány perc múlva Freddie-t egy csapat detektív elválasztotta a tömegtől. Az első nyomozó megtalálta Freddie fegyverét a vállára akasztott hevederben, és elvette tőle. Ekkor Freddie-t talpra segítették, és egy jelzés nélküli kocsihoz vezették. Amint a kocsi elhúzott, a Daily News rádióskocsija rögtön követte. A fényképész még mindig felvételeket csinált mindenkiről és mindenről. Félórával apja lelövése után Sonny Corleonét gyors egymásutánban öten hívták fel telefonon. Az első John Phillips detektív volt, aki fizetést kapott a Családtól, és a lövöldözés színhelyére érkező első rendőrkocsiban ült. Először megkérdezte Sonnytól: – Megismeri a hangomat? – Igen – felelte Sonny. Friss volt, délutáni álmából hívta a felesége a telefonhoz. – Az apját lelőtték az irodája előtt – mondta Phillips gyorsan, bevezetés nélkül. – Tizenöt perce történt. Életben van, de súlyosan megsebesült. A French Kórházba szállították. Öccsét Freddie-t elvitték a chelsea-i parancsnokságra. Ha kiengedik,

legjobb lenne orvoshoz vinni. Most bemegyek a kórházba, hogy jelen legyek az apja kihallgatásánál, ha tud majd beszélni. Rendszeresen tájékoztatom. Az asztal másik oldalán Sandra, Sonny felesége észrevette, hogy férje arcát vörösre festi a felszaladó vér. Sonny üveges szemmel meredt maga elé. – Mi baj van? – suttogta az asszony. A férfi türelmetlenül leintette, hogy hallgasson, elfordult, és feleségének hátat fordítva megkérdezte a detektívtől. – Biztos, hogy él? – Igen, biztos vagyok benne – felelte Phillips. – Sok vért vesztett, de azt hiszem, nem olyan súlyos az állapota, amilyennek látszik. – Köszönöm – mondta Sonny. – Holnap reggel pontosan nyolckor legyen otthon; kap egy ezrest. Letette a telefont. Erőt vett magán, hogy megőrizze a nyugalmát. Tudta, hogy legnagyobb gyöngesége a dühe, és most a düh végzetes lehet. A legfontosabb teendő: Tom Hagennal beszélni. De mielőtt hívni tudta volna, megcsörrent a telefon. Annak a fogadóirodának az embere hívta, aki a Család engedélyével a Don irodájának környékén dolgozott. Azért telefonált, hogy elmondja, a Dont megölték, agyonlőtték az utcán. Néhány rövid kérdés után kiderült, hogy az informátor nem ment közel az áldozathoz, így Sonny elutasította ezt a pontatlan tájékoztatást. Phillips bizalmas híre sokkal megbízhatóbb volt. A telefon csaknem azonnal ismét csengett. Egy riporter a Daily News-tól. Amint bemutatkozott, Sonny letette a kagylót. Hagen számát tárcsázta, és megkérdezte Hagen feleségét: – Megjött már Tom? – Nem – mondta az asszony, és hozzátette, hogy csak húsz perc múlva kell megérkeznie: vacsorára várja. – Amint megjön, hívjon fel – kérte Sonny. Megpróbálta végiggondolni a helyzetet. Igyekezett elképzelni, hogyan viselkedne a Don ilyen esetben. Rögtön tudta, hogy ez Sollozzo támadása, de Sollozzo soha nem mert volna megöletni egy olyan fontos embert, mint a Don, ha nem állnának mögötte befolyásos emberek. A telefon negyedszer is megszólalt, és félbeszakította a gondolatait. A vonal másik végén nagyon csendes, nyugodt hang kérdezte: – Santino Corleone?

– Igen – felelte Sonny. – Tom Hagen nálunk van – közölte a hang. – Körülbelül három óra múlva szabadon engedjük a javaslatainkkal. Amíg meg nem hallod, mit mond, ne tégy semmiféle elhamarkodott lépést. Csak bajt keverhetsz. Ami történt, megtörtént. Most mindannyiunknak okosan kell cselekednünk. Ne veszítsd el azt a híres hidegvéredet. – A hang kissé gúnyosan csengett. Sonny nem volt teljesen biztos benne, de úgy hallatszott, mintha Sollozzóval beszélne. Ő is suttogóra fogta. – Várni fogok – mondta. Hallotta, hogy a másik oldalon leteszik a hallgatót. Nagy, arany karkötős karórájára nézett, és a hívás pontos idejét ráfirkálta az abroszra. Szemöldökét összeráncolva ült a konyhaasztalnál. Felesége megkérdezte: – Sonny, mi baj van? – Nyugodt hangon válaszolt: – Lelőtték az öreget. – Amikor meglátta a megdöbbenést az asszony arcán, nyersen rászólt. – Ne izgulj, nem halt meg. És semmi más nem fog történni. – Hagenról nem mondott semmit. És a telefon ötödször is megszólalt. Clemenza volt. A kövér ember hangja morgó lihegéssel zihált a telefonban. – Hallottál az apádról? – kérdezte. – Igen – mondta Sonny. – De nem halt meg. – Hosszú szünet következett, majd Clemenza lelkesen folytatta: – Hála istennek, hála istennek! – Aggódva hozzátette: – Egészen biztos vagy benne? Én azt a hírt kaptam, hogy az utcán meghalt. – Életben van – felelte Sonny. Feszülten figyelte Clemenza hangjának minden rezdülését. A felindulást őszintének érezte; de a kövér ember hivatásához tartozott, hogy jó színész legyen. – Most neked kell folytatnod, Sonny – mondta Clemenza. – Mit kívánsz tőlem, mit csináljak? – Gyere át apám házába – utasította Sonny. – És hozd magaddal Paulie Gattót. – Ez minden? – kérdezte Clemenza. – Ne küldjek néhány embert a kórházba és a házadba? – Nem. Csak rád és Paulie Gattóra van szükségem – ismételte Sonny. Hosszú szünet következett. Clemenza megértette. Sonny normálisabb mederbe próbálta terelni a beszélgetést. – Egyébként hol a fenében volt Paulie? Mi az ördögöt csinált? – kérdezte.

A vonal másik végén elhalkult a zihálás. Clemenza uralkodott a hangján. – Paulie beteg volt. Megfázott, ezért otthon maradt. Egész télen gyöngélkedett. Sonny azonnal éberebb lett. – Hányszor maradt otthon az utolsó néhány hónapban? – Talán háromszor-négyszer – felelte Clemenza. – Mindig kérdeztem Freddie-től, hogy nem akar-e egy új fiút, de ő azt mondta, nem. Nem volt rá semmi ok, mert tudod, az utolsó tíz évben nyugodtan mentek a dolgok. – Igen – mondta Sonny. – Apám házában találkozunk. Mindenképpen hozd magaddal Paulie-t. Útközben vedd fel. Nem érdekel, milyen beteg. Érted? – Válaszra se várva lecsapta a hallgatót. Felesége csendesen sírt. Rápillantott, majd nyersen közölte: – Bárki telefonál a mieink közül, mondd meg neki, hívjon fel apám házában, a különvonalon. Ha idegen keres, nem tudsz semmit. Ha Tom felesége hív, mondd azt, hogy Tom egy darabig nem lesz otthon, még dolga van. Gondolkodott egy pillanatig. – Most sokan fognak itt lakni. – Látta az asszony ijedt tekintetét, és türelmetlenül folytatta: – Nem kell félned, csak azt akarom, hogy itt legyenek. Tedd, amit mondanak. Ha beszélni akarsz velem, hívj fel apa különvonalán, de csak akkor, ha tényleg fontos. És ne izgulj. – Kiment a házból. Már besötétedett, a telepen végigsüvített a decemberi szél. Sonnynak nem kellett félnie, amikor kilépett az éjszakába. Mind a nyolc ház Don Corleone tulajdona volt. A telep bejáratának két oldalán álló két házat a család barátai és azok rokonai bérelték. A két földszinti lakásban két egyedülálló férfi élt. A félkör többi részét alkotó hat ház egyikében Tom Hagen lakott a családjával, egy másikban Sonny, a legkisebb és a legkevésbé feltűnő ház pedig a Doné volt. A maradék három házat pedig lakbér nélkül a Don régi barátainak adták, azzal a megállapodással, hogy szükség esetén a házakat ki kell üríteniük. Az ártalmatlan külsejű telep áthatolhatatlan erődítmény volt. Mind a nyolc házat reflektorokkal szerelték fel, amelyek fénnyel árasztották el a körülöttük lévő telket, és lehetetlenné tették, hogy bárki is elrejtőzzön a telepen. Sonny átvágott az

utcán az apja házához, és saját kulcsával bement. – Mama, hol vagy? – kiáltotta, s anyja kijött a konyhából. Zsírban sülő paprika illata szállt mögötte. Mielőtt az asszony bármit mondhatott volna, Sonny megfogta a karját, és leültette. – Éppen most hívtak fel – mondta. – Ne izgulj, papa kórházban van, megsebesült. Öltözz fel, és készülj, hogy bemehess hozzá. Mindjárt itt lesz egy kocsi meg egy sofőr. Oké? Anyja egy másodpercig nyugodtan nézett rá, majd olaszul kérdezte: – Lelőtték? Sonny bólintott. Anyja egy pillanatra lehajtotta a fejét, aztán visszament a konyhába. Sonny követte. Figyelte, ahogy anyja elzárja a paprikás lábas alatt a gázt, aztán felmegy a hálószobába. Sonny kiszedte a paprikát a lábosból, kenyeret vett elő az asztalon lévő kosárból, és lucskos szendvicset csinált magának, közben a forró olívaolaj lecsepegett az ujjairól. Bement a nagy sarokszobába, amely apja irodája volt, és az egyik zárt íróasztalfiókból elővett egy telefont. A készüléket külön vezették be, álnéven, és hamis címen volt nyilvántartva. Először Luca Brasit hívta föl. Nem vette föl a kagylót. Ekkor a brooklyni caporegime helyettesének telefonált, annak az embernek, akit kétségtelen hűség fűzött a Donhoz. Tessiónak hívták. Sonny elmondta neki, mi történt és mit kíván tőle. Tessio szedjen össze ötven teljesen megbízható embert. Küldjön őrséget a kórházba, és embereket Long Beachbe, akik itt dolgoznak majd. Tessio Megkérdezte: – Clemenzát is elkapták? – Most nem akarom Clemenza embereit használni – felelte Sonny. Tessio rögtön megértette. Szünetet tartott, majd folytatta: – Ne haragudj, Sonny, ezt úgy mondom neked, mintha az apád mondaná. Ne hamarkodd el a dolgot. Nem tudom elhinni, hogy Clemenza elárult bennünket. – Kösz. Én sem hiszem, de óvatosnak kell lennem. Igaz? – Igaz – válaszolta Tessio. – Még valami – mondta Sonny. – Mike, az öcsém Hannoverben, New Hampshire-ben jár főiskolára. Küldj oda Bostonból néhány ismerős embert, menjenek el érte, és hozzák haza. Legyen itthon, amíg a zűr el nem múlik. Fel fogom hívni, várni fogja őket. Most újra óvatos vagyok, csak a biztonság kedvéért kérem.

– Oké – mondta Tessio. – Amint elintéztem mindent, átmegyek apád házába. Rendben van? Ismered az embereimet, ugye? – Igen – mondta Sonny. Letette a kagylót. Odament a kis fali széfhez, és kinyitotta. Kék bőrbe kötött névmutatós könyvecskét vett elő. Az „F” betűig nézte át, mire megtalálta azt a bejegyzést, amit keresett: „Ray Farrel, ötszáz dollár. Karácsony este.” És egy telefonszám. Sonny feltárcsázta a számot, és megkérdezte: – Farrel? – A férfi a másik oldalon válaszolt: – Igen. – Itt Santiano Corleone – közölte Sonny. – Egy szívességet szeretnék kérni magától, méghozzá azonnal. Nyomozzon le két telefonszámot, és tájékoztasson, kiket hívtak föl az elmúlt három hónapban, és arról is, hogy kik hívták őket. – Megadta Farrelnek Paulie Gatto és Clemenza lakásának telefonszámát. Majd hozzátette: – Ez fontos. Még éjfél előtt küldje el a listát, és nagyon kellemes karácsonya lesz. Mielőtt ismét leült, hogy végiggondolja a dolgokat, újra tárcsázta Luca Brasi számát. Most sem kapott választ. Ez nyugtalanította, de elhessegette az izgalmat. Luca azonnal idejön, amint meghallja a hírt. Sonny hátradőlt a forgószékben. Egy órán belül a házban nyüzsögni fognak a Család emberei, és neki kell megmondania, mit csináljanak. Most, hogy végre volt ideje gondolkozni, rájött, milyen súlyos is a helyzet. Tíz év óta ez volt az első kihívás a Corleone család és hatalma ellen. Nem fért hozzá kétség, hogy Sollozzo áll mögötte, de ő soha nem merészelt volna ilyen csapást mérni rájuk, ha nem támogatja legalább egy az öt nagy New York-i család közül. Ez a támogatás bizonyára a Tattagliáktól jött. Ez vagy totális háborút jelent, vagy Sollozzo feltételeinek azonnali elfogadását. Sonny komoran elmosolyodott. A minden hájjal megkent Török jól kitervelte a dolgot, de nem volt szerencséje. Az öreg él, tehát háború lesz. Luca Brasival és a Család többi erőforrásával ennek csak egyféle kimenetele lehet. De ismét felbukkant a kínzó gond: hol van Luca Brasi?

3. FEJEZET

A sofőrt is beleszámítva, Hagennal együtt négyen voltak a kocsiban. Hátraültették, középre, két oldalán azzal a két férfival, akik az utcán mögéje léptek. Sollozzo előre ült. A Hagen jobbján lévő férfi előrehajolt, átnyúlt előtte, és lehúzta Hagen kalapját a szemére, hogy ne láthasson. – A kisujjadat se mozdítsd! – mondta neki. Rövid utazás volt, nem tartott tovább húsz percnél, és amikor kiszálltak a kocsiból, Hagen nem ismerte fel a környéket, mert időközben besötétedett. Egy alagsori lakásba vezették, és leültették egy egyenes hátú konyhaszékre. Sollozzo vele szemben ült, a konyhaasztal másik oldalán. Sötét szemébe különös keselyűpillantás költözött. – Nem kell félned – mondta. – Tudom, hogy te nem tartozol a Család erőszakos emberei közé. Azt akarom, hogy segíts a Corleonéknak és nekem is. Hagen keze reszketett, ahogy cigarettára gyújtott. Az egyik ember egy üveg whiskyt tett az asztalra, és egy porcelán kávéscsészében neki is adott egy kortyot. Hagen hálásan hajtotta föl a tüzes italt. Keze megnyugodott tőle, és lábából kiszállt a gyöngeség. – A főnököd meghalt – mondta Sollozzo. Meglepődve látta, hogy Hagen szemét elöntik a könnyek. Elhallgatott, aztán folytatta: – Az irodája előtt csíptük el, kint az utcán. Amint megkaptam az üzenetet, elmentem érted. Neked kell létrehoznod a békét köztem és Sonny között. Hagen nem válaszolt. Megdöbbentette a fájdalom és az elhagyatottság érzése, amely halálfélelemmel keveredett. Sollozzo ismét beszélni kezdett. – Sonnynak tetszett az üzlet. Igaz? És te is tudod, hogy okos ötlet lenne elfogadni. A kábítószeré a jövő. Annyi pénzt hoz, hogy néhány év alatt mindenki meggazdagodhat. A Don vén vaskalapos, az ő ideje már lejárt, csak nem vette észre. De most meghalt, semmi sem hozhatja vissza. Kész vagyok új javaslatot tenni, és azt akarom, beszéld rá Sonnyt, hogy fogadja el. – Nincs semmi, esélyed. Sonny minden erejével ellened fog fordulni – mondta Hagen.

– Igen, először ezt tenné – felelte Sollozzo türelmetlenül. – Neked kell rábeszélned az értelmes lépésre. A Tattaglia család minden emberével mögöttem áll. A többi New York-i család pedig bármit megtesz, hogy elhárítson egy totális háborút. A mi háborúnk zavarná őket meg az üzleteiket. Ha Sonny elfogadja az ajánlatot, az ország többi családja úgy fogja tekinteni, hogy semmi közük hozzá, még a Don legrégibb barátai sem fognak beleavatkozni. Hagen nem válaszolt, a kezére meredt. Sollozzo folytatta a rábeszélést. – A Don hanyatlóban volt. A régi időkben soha nem hagyta volna elkapni magát. A többi Család nem bízik benne, mert belőled csinált Consigliori-t, holott te még csak olasz sem vagy, nemhogy szicíliai. Ha totális háborúra kerül sor, a Corleone családot el fogják pusztítani, mindenki ráfizet, én magam is: Nagyobb szükségem van a Család politikai kapcsolataira, mint magára a pénzre. Ezért beszélj csak Sonnyval, beszélj a caporegimék-kel; sok vérontást fogsz elkerülni vele. Hagen odatartotta a bögréjét újabb adag whiskyért. – Megpróbálom – mondta. – De Sonny keményfejű fickó. És arra még Sonny sem lesz képes, hogy leállítsa Luca Brasit. Luca miatt izgulhatsz. Ha elfogadom az ajánlatodat, nekem is izgulnom kell Luca miatt. – Rá majd gondom lesz – nyugtatta meg Sollozzo. – Te foglalkozz csak Sonnyval meg a másik két fiúval. Nézd, megmondhatod nekik, hogy ma az apjával együtt Freddie-t is elintézhették volna, de az embereim szigorú utasítást kaptak, hogy ne lőjenek rá. Nem akarok több ellenségeskedést, mint amennyi szükséges. Megmondhatod, hogy Freddie csak nekem köszönheti az életét. Hagen agya végre működni kezdett. Most először tényleg elhitte, hogy Sollozzo nem akarja sem megölni, sem túszként fogva tartani. Hirtelen elszállt a bénító félelem, és Tom a megkönnyebbüléstől szégyenében elpirult. Sollozzo csendes, megértő mosollyal figyelte. Hagen megpróbálta végiggondolni a helyzetet. Ha nem ígéri meg, hogy támogatja Sollozzo ügyét, megölhetik. De aztán rájött, hogy Sollozzo csak azt várja tőle, ismertesse a javaslatot, méghozzá olyan pontosan, ahogy azt egy felelős Consigliori-nak tennie kell. És most, mindent

átgondolva, arra is rájött, hogy Sollozzónak igaza van. Bármi áron el kell kerülni egy korlátlan háborút a Tattagliák és a Corleonék között. A Corleonéknak el kell temetniük a halottaikat, felejteniük kell, és meg kell állapodniuk Később, ha eljön a megfelelő idő, felléphetnek majd Sollozzo ellen. De ahogy feltekintett, rájött, Sollozzo pontosan tudja, mire gondol. A Török mosolygott. Ekkor hirtelen belenyilallt Hagenba a kérdés: mi történhetett Luca Brasival, hogy Sollozzo ilyen nyugodt? Megállapodott vele Luca? Tom emlékezett, hogy azon az estén, amikor Don Corleone visszautasította Sollozzót, Lucát külön megbeszélésre az irodájába kérette. De most nem volt rá idő, hogy ilyen részleteken elgondolkozzon. Vissza kell térnie a Corleone család biztonságos Long Beach-i erődítményébe. – Mindent megpróbálok – mondta Sollozzónak. – Azt hiszem, igazad van; maga a Don is ezt tartaná a legjobb megoldásnak. Sollozzo komolyan bólintott. – Nagyszerű – felelte. – Nem szeretem a vérontást. Üzletember vagyok, és a vér túl sok pénzbe kerül. – Ebben a percben megszólalt a telefon. A Hagen mögött ülő egyik férfi odament és fölvette. Figyelt, majd röviden így szólt: – Oké, megmondom neki. – Letette a hallgatót, Sollozzóhoz lépett, és a Török fülébe súgott valamit Hagen látta, hogy Sollozzo elsápad, a szeme dühösen csillog. Őt magát ideges félelem fogta el. Sollozzo elgondolkodva nézett rá, és Hagen azonnal tudta, hogy nem fogják szabadon engedni. Történt valami, ami az ő halálát is jelentheti. – Az öreg életben maradt – közölte Sollozzo. – Öt golyót kapott a szicíliai irhájába, de életben maradt. – Vállat vont. – Nagy baj – mondta Hagennak. – Nagy baj nekem, és nagy baj neked.

4. FEJEZET

Mikor Michael Corleone apja Long Beach-i házához ért, látta, hogy a telep keskeny bejáratát lánckorlát zárja le. Maga a telep fényárban úszott a nyolc ház fényszóróitól, amelyek legalább tíz parkoló kocsit világítottak meg a kanyargós betonút mentén. Két férfi hajolt át a korláton, akiket nem ismert. Az egyik brooklyni kiejtéssel megkérdezte: – Ki maga? Megmondta. A legközelebbi házból kijött egy férfi, és figyelmesen az arcába nézett. – Ez a Don fia – mondta. – Majd én bekísérem. – Mike követte az embert az apja házába, ahol az ajtóban álló két őr beengedte őt és kísérőjét. Mike úgy látta, a ház tele van ismeretlen emberekkel. Aztán belépett a nappali szobába. Itt Michael megpillantotta Tom Hagen feleségét, Theresát, aki mereven ült a pamlagon, és cigarettázott. Előtte a kisasztalon egy üveg whisky állt. A pamlag másik végén terpeszkedett a testes Clemenza. A caporegime arca kifejezéstelen volt, de izzadt, és a kezében lévő szivar feketén csillogott a nyálától. Clemenza felállt, és vigasztaló mozdulattal megszorította Michael kezét. – Anyád a kórházban van apádnál – motyogta. – Biztosan rendbe fog jönni a Don. – Paulie Gatto is felállt, hogy kezet fogjon vele, Michael kíváncsian nézett rá. Tudta, hogy Paulie az apja testőre, de azt nem, hogy ma betegsége miatt otthon maradt. A keskeny, sötét arcban feszültséget érzett. Ismerte Gatto hírnevét, tudta róla, hogy mindenre kapható, fürge fickó, aki ért hozzá, hogyan lehet a kényes munkákat bonyodalmak nélkül elvégezni, és ma belebukott a megbízatásába. Több férfit is felfedezett a szoba különböző sarkaiban, de nem ismerte őket. Nem Clemenza emberei voltak. Michael összerakta magában ezeket a tényeket, és megértette: Clemenza és Gatto gyanúba kerültek. Azt hitte, hogy Paulie is ott volt a helyszínen, ezért megkérdezte a menyétarcú fiatalembertől: – Hogy van Freddie? Jól érzi magát? – Az orvos injekciót adott neki – mondta Clemenza. – Most alszik.

Michael odament Hagen feleségéhez, lehajolt hozzá, és arcon csókolta. Mindig szerették egymást. – Ne izgulj – súgta neki. – Tomnak nem esik baja, Beszéltél már Sonnyval? Theresa egy pillanatra belekapaszkodott, és megrázta a fejét. Finom megjelenésű, rendkívül csinos asszony volt, sokkal inkább amerikai, mint olasz külsővel. Most nagyon félt. Mike megfogta a kezét, és felemelte a pamlagról. Bevezette az apja irodájába, a sarokszobába. Sonny az íróasztal mögötti karosszékben nyúlt el, egyik kezében sárga blokkot, másikban ceruzát tartott. A szobában rajta kívül egyetlen férfi volt, caporegime Tessio, akit Michael megismert, és rögtön megértette, hogy bizonyára az ő emberei tartózkodnak a házban, és ők az új palotaőrök is. Neki is ceruza és blokk volt a kezében. Amikor Sonny meglátta őket, előjött az íróasztal mögül, és átölelte Hagen feleségét. – Ne izgulj, Theresa – mondta. – Tom jól van. Csak közlik vele a javaslatukat, aztán, azt ígérték, szabadon engedik. Ő soha nem vesz részt a végrehajtásban, ő csak az ügyvédünk. Senkinek sincs rá oka, hogy ártson neki. Sonny elengedte Theresát, aztán Michael meglepetésére őt is megölelte és arcon csókolta. Eltolta magától Sonnyt, és mosolyogva mondta. – Miután hozzászoktam ahhoz, hogy összeversz, most ezt kell majd megszoknom? – Gyerekkorukban ugyanis sokat verekedtek. Sonny vállat vont. – Ide figyelj, öcskös, nyugtalankodtam miattad, amikor nem találtunk abban az isten háta mögötti városban. Nem mintha érdekelt volna, ha leütnek, de nekem kellene elmondanom az öregasszonynak. Éppen elég volt bevallani a papát. – Hogy fogadta? – kérdezte Michael. – Jól – felelte Sonny. – Egyszer már átélte ugyanezt. Én is. Te még túl kicsi voltál ahhoz, hogy tudj róla, és később, mire nagyobb lettél, a dolgok mindig rendben mentek. – Szünetet tartott, majd hozzátette: – Bent van a kórházban az öregnél. Át fogja vészelni. – Mi nem megyünk be? – kérdezte Michael. Sonny megrázta a fejét, és szárazon közölte: – Nem hagyhatom el ezt a házat, míg túl nem vagyunk az egészen. – Megszólalt a telefon. Sonny fölemelte a kagylót, és feszülten

figyelt. Michael közben odaőgyelgett az íróasztalhoz, és rápillantott a sárga blokkra, amelyre Sonny írt. Hét névből álló listát látott. Az első három: Sollozzo, Phillip Tattaglia és John Tattaglia volt. Michaelt teljes erővel mellbe vágta, hogy Sonnyt és Tessiót akkor szakította félbe, amikor listát készítettek azokról, akiket meg akartak gyilkoltatni. Sonny letette a telefont, aztán így szólt Theresa Hagenhoz és Michaelhoz: – Nem várnátok odakint? Van még egy kis dolgom Tessióval, amit be kell fejeznünk. – Tom miatt telefonáltak? – kérdezte Hagen felesége szinte erőszakosan, de közben sírt a félelemtől. Sonny átkarolta, és az ajtóhoz kísérte. – Esküszöm, hogy nem lesz semmi baja – ígérte. – Várj a nappali szobában. Amint hallok valamit, rögtön jövök. – Becsukta az asszony mögött az ajtót. Michael leült az egyik nagy bőrfotelba. Sonny gyors éles pillantást vetett rá, majd leült az íróasztal mögé. – Ha itt maradsz, Mike – mondta –, olyan dolgokat hallhatsz, amelyek nem fognak tetszeni neked. Michael rágyújtott. – Segíthetek valamiben? – kérdezte. – Nem. Nem segíthetsz – felelte Sonny. – Az öreg nagyon dühös lenne, ha tudná, hogy hagytalak belekeveredni az ügybe. Michael felugrott, és ordítani kezdett. – Te disznó, az apámról van szó! Én nem segíthetek rajta? Tudok segíteni. Nem kell kirohannom és embereket ölnöm, de azért tudok segíteni. Ne kezelj úgy, mint egy gyereket. Háborúban voltam. Megsebesültem, emlékszel? Megöltem néhány japánt. Mi az ördögöt gondolsz tulajdonképpen rólam, mit fogok csinálni, ha leütsz valakit? Elájulok talán? Sonny rámosolygott. – Nemsokára azt kívánod majd tőlem, hogy szálljak ki a buliból. Rendben van, maradj itt. Kezelheted a telefont. – Tessióhoz fordult. – Ez a hívás megadta a bizalmas információt, amelyre szükségünk volt. – Michaelhoz fordult. – Valakinek el kellett árulnia az öreget. Lehetett Clemenza, lehetett Paulie Gatto, aki éppen a megfelelő időpontban mára megbetegedett. Én már tudom a választ, de lássuk csak, milyen okos vagy te, Mike, te, a tanult fiú. Ki árulta el Sollozzónak? Michael ismét leült, és hátradőlt a fotelban. Nagyon gondosan végiggondolt mindent. Clemenza caporegime volt a Corleone családban. Don Corleone milliomost csinált belőle, és

több mint húsz éve bensőséges barátok voltak. Az övé volt az egyik legbefolyásosabb pozíció a szervezetben. Mit nyerhetett volna Clemenza, ha elárulja a Dont? Több pénzt? Elég gazdag, de az emberek mindig többet akarnak. Több hatalmat? Bosszút állt valamilyen vélt sérelemért vagy apróságért? Mert Hagen lett a Consigliori? Vagy talán felülkerekedett benne az üzletember, aki úgy véli, hogy Sollozzo fog győzni? Nem, az lehetetlen, hogy Clemenza áruló legyen. Ekkor Michael szomorúan arra gondolt, hogy csak azért tartja lehetetlennek, mert nem akarja Clemenza halálát. A kövér ember mindig hozott neki ajándékot gyerekkorában, és néha, amikor a Don nem ért rá, elvitte sétálni. Nem tudta elhinni, hogy Clemenza képes az árulásra. Nagyon gondosan végiggondolt mindent. Másrészt viszont Sollozzónak nagyobb szüksége lenne Clemenzára, mint a Corleone család bármely más tagjára. Michael ezután elgondolkozott Paulie Gattón. Paulie még nem gazdagodott meg. Bár sokra tartották, és a szervezeten belül biztos volt a felemelkedése, ehhez azonban neki is le kellett töltenie az idejét, mint mindenki másnak. Az is lehet, hogy neki is, mint minden fiatalnak, merészebb álmai vannak a hatalomról. Igen, lehetséges, hogy Paulie volt az áruló. Ekkor Michaelnak eszébe jutott, hogy együtt jártak a hatodik osztályba, és azt kívánta, bárcsak ne Paulie lenne az. Megrázta a fejét. – Egyik sem – mondta végül, de csak azért, mert Sonny közölte, ő már tudja a választ. Ha szavaznia kellene, Paulie bűnössége mellett döntene. Sonny rámosolygott. – Ne izgulj – nyugtatta meg. – Clemenza tiszta. Paulie tette. Michael látta, hogy Tessio megkönnyebbülten felsóhajt. Mint caporegime, aggódott társáért, Clemenzáért, és a jelenlegi helyzet sem olyan súlyos, ha az árulás nem jutott el ilyen magas szintig. – Akkor holnap hazaküldhetem az embereimet? – kérdezte óvatosan. – Holnapután – felelte Sonny. – Addig azt akarom, hogy senki ne tudjon róla. Ide figyelj, négyszemközt szeretnék beszélni az öcsémmel a családi ügyekről. Nem várnál kint a nappaliban? A listát befejezhetjük azután is. Te meg Clemenza együtt fogtok dolgozni rajta. – Természetesen – mondta Tessio, és kiment.

– Honnan tudod olyan biztosan, hogy Paulie volt az? – kérdezte Michael. – Van néhány emberünk a telefonközpontban, és lenyomozták Paulie összes beszélgetését. Sőt Clemenzáét is. Ebben a hónapban, azon a három napon, amikor Paulie beteg volt, minden alkalommal felhívták egy utcai fülkéből, amely az öreg irodájával szemben van. Ma is. Figyelték, hogy Paulie szolgálatban van-e, vagy valaki más lépett-e a helyére. Vagy talán valami másért. Nem is érdekes. – Sonny vállat vont. – Hála Istennek, hogy Paulie az áruló. Nagy szükségünk van Clemenzára. – És most háború lesz? – kérdezte Michael tétován. Sonny pillantása megkeményedett. – Ezt akarom megjátszani, amint Tom megjön. Míg az öreg más parancsot nem ad. – Akkor miért nem vársz, amíg az öreg meg nem mondja, mit csinálj? – kérdezte Michael. Sonny kíváncsian nézett rá, – Hogy az ördögbe szerezted te azokat a háborús kitüntetéseket? Fegyverekkel állunk szemben, ember, harcolnunk kell. Csak attól félek, hogy nem fogják elengedni Tomot. – Miért nem? – lepődött meg Michael. Sonny türelmesen magyarázta: – Azért kapták el Tomot, mert azt hitték, az öregnek vége, és meg tudnak egyezni velem. Akkor Tom lehetne az, aki az előkészítő megbeszélésekre előterjeszti a javaslatot. Most, hogy az öreg életben maradt, tudják, hogy én nem egyezkedhetek velük, így Tom már nem kell nekik. Szabadon engedhetik, vagy eltüntethetik. Attól függ, mit akar Sollozzo. Ha eltüntetik, csak azért teszik, hogy megmutassák, hogy ők tényleg üzletet akarnak, és így szeretnének erőszakosan megfélemlíteni bennünket. – Miből gondolta Sollozzo, hogy meg tud egyezni veled? – kérdezte csendesen Michael. Sonny elpirult, és egy percig nem válaszolt. Aztán így szólt: – Néhány nappal ezelőtt találkoztunk vele. Sollozzo egy javaslattal jött hozzánk a kábítószerekkel kapcsolatban. Az öreg elutasította. De nekem a megbeszélésen eljárt egy kicsit a szám, elárultam, hogy nekem tetszik az üzlet. Ez volt a lehető legrosszabb, amit tehettem; ha valamit, hát azt tényleg belém

sulykolta az öreg, hogy ilyesmit soha nem szabad tenni; más nem láthatja, hogy véleménykülönbség van a Családban. Ezért Sollozzo úgy gondolta, ha megszabadul az öregtől, én elfogadom az ajánlatát. Ha az öreg nem élne, a Család befolyása legalább a felére csökkenne. Nekem minden erőmmel azon kellene lennem, hogy összetartsam azokat az üzleteket, amelyeket az öreg létrehozott. A kábítószeré a jövő, nekünk is be kellene szállnunk. Az öreg elleni támadás tisztán üzleti ügy, nem személyes bosszú. Ami az üzletet illeti, én elfogadnám az ajánlatát, Persze Sollozzo soha nem engedne túl közel magához, vigyázna rá, hogy ne jussak a közvetlen közelébe. De azt is tudja, ha egyszer elfogadtam az ajánlatát, a többi Család nem tűrné, hogy pár év múlva, tisztán bosszúból, háborút indítsak. No és a Tattaglia család is mögötte áll. – Mit tettél volna, ha megölik az öreget? – kérdezte Michael. Sonny nagyon egyszerűen válaszolt. – Sollozzónak vége. Nem számít, mibe kerül. Az sem érdekel, ha mind az öt New York-i családdal is harcolnom kell. A Tattaglia családot ki kell pusztítani. Még ha mindnyájan belegebedünk is. – Apa biztosan nem ezt tette volna – jegyezte meg halkan Michael. Sonny erőszakosan legyintett. – Tudom, hogy nem vagyok olyan ember, mint Ő. De egyet mondok neked, és ő is ugyanezt mondaná. Ha tényleg tenni kell valamit, én legalább olyan jól dolgozom, mint bárki más. Sollozzo tudja ezt, sőt Clemenza és Tessio is. Tizenkilenc éves koromban estem át a tűzkeresztségen, amikor a Család utoljára háborúban állt, és sokat segítettem az öregnek. Ezért most sem izgulok. És ami családunknak megvan minden szükséges ütőkártyája. Csak azt szeretném, ha végre megtalálnánk Lucát. – Luca tényleg olyan kemény fickó, amilyennek mondják? – kérdezte Michael kíváncsian. – Valóban olyan sokat ér? Sonny bólintott. – Rendkívüli egyéniség. Őt fogom a három Tattaglia ellen küldeni. Sollozzót magam akarom elkapni. Michael kényelmetlenül mocorgott a fotelban. Bátyjára tekintett. Tudta, hogy Sonny váratlanul szörnyen erőszakos tud lenni, de általában nagyon melegszívű. Rendes fickó. Természetellenes, hogy most így beszél. Ijesztő az a névsor, amelyet összeállított a kivégzendő emberekről, mintha valami

frissen koronázott római császár lenne. Michael örült, hogy valójában nem vesz részt mindebben, s most, hogy apja él, nem kell részt vennie a bosszúállásban sem. Majd segít, fölveszi a telefont, megbízatásokat teljesít és üzeneteket közvetít. Sonny meg az öreg tudnak vigyázni magukra, különösen, ha Luca mögöttük áll. Ebben a percben egy asszony kiáltását hallották a nappali szobából. Ó, Istenem, ez úgy hangzik, mintha Tom felesége lenne, gondolta Michael. Az ajtóhoz rohant, és kinyitotta. A nappali szobában mindenki felugrott. A pamlagnál Tom Hagen zavartan szorította magához Theresát. Theresa sírt, zokogott, és Michael már tudta, hogy őt hallotta kiáltani, amint boldogan a férjét szólította. Tom Hagen közben kibontakozott felesége karjaiból, és visszaültette a pamlagra. Komoran rámosolygott Michaelra: – Örülök, hogy te is itt vagy, Mike, igazán örülök. – Aztán anélkül, hogy még mindig síró feleségére egy pillantást vetett volna, bement az irodába. Nemhiába élt tíz évig a Corleone családban, gondolta különös büszkeséggel Michael. Ragadt rá az öregből, mint ahogy Sonnyra, sőt rám is, fedezte föl meglepetten.

5. FEJEZET

Csaknem hajnali négy óra volt, amikor mindannyian leültek a sarokszobában lévő irodában – Sonny, Michael, Tom Hagen, Clemenza és Tessio. Theresa Hagent rábeszélték, hogy menjen haza a szomszéd házban lévő otthonába. Paulie Gatto még mindig a nappaliban várt, s nem tudta, hogy Tessio emberei szigorú utasítást kaptak: ne hagyják kimenni a házból, és ne tévesszék szem elől. Tom Hagen ismertette Sollozzo javaslatát. Elmondta, hogy miután Sollozzo megtudta: a Don életben maradt, nyilvánvalóan meg akarta ölni. Hagen elmosolyodott: – Ha valaha is védekeznem kellene a Legfelsőbb Bíróság előtt, akkor sem tudnék jobb érveket felhozni, mint ma este az átkozott Töröknek. Azt ígértem neki, hogy rábeszélem a Családot az üzletre, még akkor is, ha a Don életben marad. Azt mondtam neki, Sonny, hogy az ujjam köré tudlak csavarni. Elmeséltem, milyen jó haverok voltunk gyerekkorunkban; és ne haragudj, de arra is céloztam, hogy te talán nem is vagy túl szomorú, hogy át kell venned az öreg munkáját. Isten bocsássa meg nekem. – Mentegetőzve mosolygott Sonnyra, aki egy mozdulattal jelezte, hogy megérti, és ez nem érdekes. Michael, jobbjánál a telefonnal, hátradőlt a fotelban, és a két férfit figyelte. Amikor Hagen belépett a szobába, Sonny odarohant hozzá, és átölelte. Michael halvány féltékenységgel ráébredt, hogy Sonny és Tom Hagen sok tekintetben közelebb állnak egymáshoz, mint amilyen közel kerülhet ő valaha is a saját bátyjához. – Térjünk rá az üzletre – javasolta Sonny. – Terveket kell készítenünk. Nézd át ezt a listát, amelyet Tessióval összeállítottunk. Tessio, add oda Clemenzának a saját példányodat. – Ha terveket készítünk – szólt közbe Michael Freddie-nek is itt kellene lennie. – Freddie nem tud segíteni – felelte komoran Sonny. – Az orvos szerint olyan erős megrázkódtatás érte, hogy teljes nyugalomra van szüksége. Én ezt nem tudom megérteni. Freddie mindig átkozottul bátor fickó volt. Azt hiszem, túl sok

volt neki, hogy látta, hogyan lőtték le az öreget. Ő mindig azt hitte, hogy a Don maga az Isten. Soha nem volt olyan, mint te meg én, Mike. – Oké, hagyjuk ki Freddie-t – mondta gyorsan Hagen. – Hagyjuk ki mindenből; az égvilágon mindenből. Nézd, Sonny, azt hiszem, míg túl nem vagyunk az egészen, itt kellene maradnod a házban. Úgy értem, soha ne menj ki. Itt biztonságban vágy. Ne becsüld le Sollozzót, belőle is pezzonovante lett; valódi 90 kaliberes. A kórházat őrzik? Sonny bólintott. – A rendőrség körülzárta, és ott vannak az embereim, akik egész idő alatt szemmel tartják apát. Mi a véleményed erről a listáról, Tom? Hagen homlokráncolva rámeredt a névsorra. – Úristen, Sonny, te ezt tényleg magánügyként fogod fel. A Don egyszerű üzleti viszálynak tartaná. Sollozzo a kulcsfigura. Szabadulj meg Sollozzótól, és minden magától rendbe jön. Nem kell a Tattagliák ellen fordulnod. Sonny a két caporegimé-re nézett. Tessio vállat vont. – Kockázatos – mondta. Clemenza egyáltalán nem válaszolt. – Egyet azonban vita nélkül el kell intéznünk – fordult Sonny Clemenzához. – Paulie-t nem akarom látni többé. Legyen ő az első a listádon. – A kövér caporegime bólintott. – Mi van Lucával? – kérdezte Hagen. – Sollozzo egyáltalán nem látszott nyugtalannak miatta. Ez engem nyugtalanít. Ha Luca elárult bennünket, akkor tényleg bajban vagyunk. Először ezt kell megtudnunk. Sikerült már kapcsolatba lépni vele? – Nem – felelte Sonny. – Egész éjjel hívtam. Talán egy nőnél van. – Nem – mondta Hagen. – Soha nem marad ott éjszakára egyetlen nőnél sem. Ha végzett, mindig hazamegy. Mike, hívd a számát, míg választ nem kapsz. – Michael kötelességtudóan fölemelte a kagylót, és tárcsázott. Hallotta, hogy kicsöngött a másik oldalon, de senki nem vette fel a hallgatót. Végül letette. – Hívd negyedóránként – kérte Hagen. – Oké, Tom. Te vagy a Consigliori; milyen tanácsot tudsz adni? Mi az ördögöt kellene tennünk? – kérdezte Sonny türelmetlenül. Hagen az asztalon álló üvegből whiskyt töltött magának. – Amíg apád meg nem gyógyul, hogy átvegye a felelősséget,

tárgyaljunk Sollozzóval. Ha kell, akár meg is egyezhetünk vele. Amint apád elhagyja a betegágyat, minden zűr nélkül tisztázhatja az egész ügyet, és a többi család követni fogja. – Azt hiszed, én nem tudok elbánni ezzel a Sollozzóval? – kérdezte dühösen Sonny. Tom Hagen egyenesen a szemébe nézett. – Sonny, te biztosan le tudod győzni. A Corleone családnak elég nagy a hatalma. Itt van neked Clemenza meg Tessio, és ők, ha háborúra kerülne sor, ezer embert is ki tudnak állítani. De a végére az egész Keleti part mészárszékké válna, és az összes többi Család a Corleonékat okolná érte. Rengeteg ellenséget szereznénk. Az ilyesmit apád soha nem tartotta helyesnek. Michael Sonnyt figyelte, s közben arra gondolt, hogy Hagen okosan beszélt. De Sonny így szólt Hagenhoz: – És mi lesz, ha az öreg meghal? Mit tanácsolsz akkor, Consigliori? – Tudom, hogy nem tennéd meg, de azt tanácsolnám, hogy állapodj meg Sollozzóval a kábítószerekről – vágta rá gyorsan Hagen. – Apád politikai kapcsolatai és személyes befolyása nélkül a Corleone család elveszti erejének legalább a felét. Apád nélkül az is előfordulhat, hogy a többi New York-i család átáll, és a Tattagliákat meg Sollozzót támogatja, csak azért, hogy biztosan elkerülje a hosszú, pusztító háborút. Ha apád meghal, állapodj meg. Aztán várj és figyelj. Sonny elsápadt a dühtől. – Te könnyen beszélsz, nem a te apádat támadták meg! Hagen gyorsan és büszkén válaszolt: – Ugyanolyan fia voltam, akár te vagy Mike, sőt talán még jobb is. Én szakmai tanácsot adtam neked. Személy szerint legszívesebben én is megölném azokat a disznókat. – A hangjában izzó szenvedélytől Sonny elszégyellte magát. Mentegetőzött. – Az istenért, Tom, igazán nem így gondoltam. – Valójában azonban mégis ezt tette. A vér nem válik vízzé, ez az igazság. Sonny egy pillanatig tűnődött; a többiek zavart csendben figyelték. Aztán felsóhajtott, és nyugodtan megszólalt: – Oké, nyugodtan kivárjuk, míg az öreg újra vezetni tud bennünket. De azt akarom, hogy te is maradj bent a telepen, Tom. Ne vállaljunk újabb kockázatot. Mike, te pedig vigyázz magadra, bár nem valószínű, hogy Sollozzo a család tagjait is be akarná vonni a háborúba. Akkor mindenki ellene fordulna. De légy

óvatos. Tessio, az embereid maradjanak tartalékban, de legyenek állandóán a városban, és szaglásszanak. Clemenza, ha elintézted ezt a Paulie Gatto-ügyet, hozd be az embereidet a házba meg a telepre, hogy leválthassák Tessio csapatát. Tessio, az őrszemeid mindenesetre továbbra se hagyják el a kórházat. Tom, már holnap reggel kezdj tárgyalni Sollozzóval és a Tattagliákkal telefonon vagy futár útján. Mike, te holnap reggel Clemenza néhány emberével elmész Luca lakására, és megvárod, míg előkerül, vagy megtudod, hol a fenében van. Talán elment az esze, és máris Sollozzo után eredt, amint meghallotta a hírt. Nem tudom elhinni, hogy valaha is a Don ellen fordult volna, bármit is ígért neki a Török. – Talán Mike-ot nem kellene ilyen szorosan belekeverni az ügybe – mondta vonakodva Hagen. – Rendben van – helyeselt Sonny. – Hagyjuk az egészet, Mike. Nekem úgyis szükségem van rád itt a házban a telefonnál; ez sokkal fontosabb. Michael nem szólt semmit. Kínosan érezte magát, csaknem szégyenkezett, mert észrevette Clemenza és Tessio óvatosan közönyös arckifejezését, amely bizonyára a megvetésüket palástolja. Fölvette a telefont. Luca Brasi számát tárcsázta, s a fülén tartotta a kagylót. A vonal másik végén csak csengetést hallott, semmi mást.

6. FEJEZET

Peter Clemenza rosszul aludt ezen az éjszakán. Reggel korán kelt, és megcsinálta a reggelijét, amely egy pohár grappá-ból, egy vastag szelet genovai szalámiból meg egy nagy karéj friss olasz kenyérből állt. Ezeket, mint a régi időkben, most is minden reggel az ajtajához szállították. Utána egyszerű, nagy porcelánbögréjéből ánizspálinkával megvadított forró kávét ivott. De amíg régi fürdőköpenyében és piros filcpapucsában a házban mászkált, már azon a munkán törte a fejét, amely ma még rá várt. Előző éjjel Sonny Corleone nagyon világosan megmondta, hogy Paulie Gattót azonnal el kell intézni. Ennek ma meg kell történnie. Clemenza nyugtalan volt. Nem azért, mert Gatto a védence volt és áruló lett. Ez még nem jelentette azt, hogy a caporegime ítélőképessége helytelen. Végül is Paulie előélete teljesen rendben volt. Szicíliai családból származott, ugyanabban a környezetben nőtt fel, mint a Corleone gyerekek, sőt az egyik fiúval együtt járt iskolába. Annak rendje és módja szerint végigjárt minden lépcsőfokot. Kipróbálták, és nem találtak kivetnivalót benne. Miután átesett a tűzkeresztségen, jó megélhetési lehetőséget kapott a Családtól; százalékot az egyik East Side-i fogadóirodából, sőt rajta volt a neve az egyik szakszervezet fizetési listáján. Clemenza előtt nem maradt titok, hogy Paulie Gatto független kis gengszterkedéssel kiegészítette a bevételét, ami ugyan szigorúan ellenkezett a Család szabályaival, de ez is ennek az embernek az értékét bizonyította. Az ilyen szabálysértést a bátorság jeleként fogták fel, mint amikor egy nagyszerű versenyló a kantár ellen harcol. És Paulie soha nem okozott bonyodalmat a magánakcióival. Ezeket mindig nagyon pontosan kitervelte, és gondosan hajtotta végre, a legkisebb zajjal és bajjal, anélkül hogy bárkinek kárt okozott volna vele. Háromezer dollárt kapott a manhattani ruházati központtól, és sápot szedett egy kisebb porcelángyárból Brooklyn külvárosában. Hiszen egy fiatalembernek mindig szüksége lehet egy kis zsebpénzre. Ez mind beleillett a sablonba. Ki gondolhatta volna, hogy Paulie Gattóból áruló lesz?

Peter Clemenzát ezen a reggelen csak egy adminisztrációs kérdés nyugtalanította. Gatto kivégzése önmagában tiszta rutinmunka. De kit emeljen ki a caporegime a legénységből Gatto helyére a Családban? Bizalmi emberré előléptetni valakit rendkívül fontos ügy, ezt nem lehet csak úgy könnyedén elintézni. Kemény, okos emberre van szükség, olyanra, aki megbízható, nem köp a rendőrségen, ha bajba kerül; tehát olyan ember kell, akit teljesen átitatott az omerta, a hallgatás szicíliai törvénye. És mennyit kaphatna új feladataiért? Clemenza már többször beszélt a Donnal arról, hogy a legfontosabb bizalmi embernek, aki az első vonalban áll, ha bármi történik, magasabb fizetést kell kapnia, de a Don elutasította. Ha Paulie több pénzt kapott volna, talán ellenáll a minden, hájjal megkent Török, Sollozzo csábításának. Clemenza végül három emberre szűkítette le a jelöltek listáját. Az első egy pénzbeszedő volt, aki a színes bőrű fogadóirodásokkal dolgozott Harlemben; nagydarab, izmos, nyers, erős fickó, aki személyes varázsával jól boldogult az emberekkel, de el tudta érni, hogy ha szükséges, féljenek is tőle. Clemenza félórás töprengés után mégis kihúzta a névét a listáról. Ez a férfi jó viszonyban van a feketékkel, ami komoly jellemhiba. Ráadásul nagyon nehéz lenne mással betölteni a jelenlegi helyét. Clemenza második jelöltje, akit már csaknem el is fogadott, egy keményen dolgozó fiú volt. Hűségesen és jól szolgálta a szervezetet. Ez az ember szedte be a Család által fenntartott pénzkölcsönzők járandóságát Manhattanben. Az egyik fogadóiroda felhajtójaként kezdte. De még nem volt elég érett ilyen fontos előléptetéshez. Végül Rocco Lampone mellett döntött. Lampone rövid, de eredményes tanulóidőt töltött el a Családban. A háború alatt Afrikában megsebesült, és 1943-ban leszerelték. Mivel kevés volt a fiatal férfi, Clemenza felvette, bár Lampone sebesülései miatt csaknem cselekvésképtelen volt és feltűnően sántított. Clemenza a feketepiacon használta, ő lett az összekötő a ruházati központban és azoknál az állami alkalmazottaknál, akik az élelmiszerjegyeket ellenőrizték. Ebből a beosztásból nőtt fel Lampone az egész akció számára fontos ügyintézővé. Clemenza különösen jó ítélőképességét becsülte. Lampone tudta, hogy

nincs semmi értelme olyasmihez ragaszkodni, ami súlyos pénzbüntetéssel vagy hathavi börtönbüntetéssel járna – ez jelentéktelen ár a várható hatalmas haszonért. Jó érzéke volt ahhoz, hogy tudja, mikor nincs helye a súlyos fenyegetésnek, mikor kell inkább enyhébben fellépni. Az akciót szelídebb stílusban vezette, és mostanában éppen erre volt szükség. Clemenza olyan megkönnyebbülést érzett, mint egy lelkiismeretes hivatalnok, aki megoldott egy bonyolult személyzeti ügyet. Igen, Rocco Lampone lesz az, aki segít majd neki. Mert Clemenza úgy tervezte, hogy ezt a feladatot maga végzi el, és nemcsak azért, hogy segítsen egy új, tapasztalatlan embernek, hanem azért is, hogy személyes számláját rendezze Paulie Gattóval. Paulie a védence volt, ő léptette elő sok jobban rászolgáló, hűségesebb ember feje fölött, az ő segítségével esett át a tűzkeresztségen, és ő támogatta minden módon az előrehaladását. Paulie nemcsak a Családot árulta el, hanem a padroné-ját, Peter Clemenzát is. Ezt a tiszteletlenséget meg kell torolni. Minden egyéb el volt intézve. Paulie Gatto utasítást kapott, hogy délután háromkor vegye fel őt, méghozzá a saját kocsijával. Most Clemenza fölemelte a telefont, és Rocco Lampone számát hívta. Nem mondta meg, ki beszél, csak utasította. – Gyere el a lakásomra, van egy megbízatásom a számodra. – Elégedetten vette tudomásul, hogy a korai időpont ellenére Lampone hangja nem árul el meglepetést, és nem is kábult az álomtól. Egyszerűen annyit felelt: – Oké. – Rendes ember. Clemenza hozzátette: – Nem kell rohannod, reggelizz és ebédelj meg, mielőtt jössz. De legkésőbb délután kettőre itt legyél. A vonal másik végén újabb rövid „oké” hallatszott, és Clemenza letette a kagylót. Már utasította az embereit, hogy váltsák fel Tessio caporegime embereit a Corleone-telepen, tehát ezt elintézte. Tehetséges beosztottai voltak, ezért egy akció technikai részleteibe soha nem avatkozott be. Elhatározta, hogy lemossa a Cadillacjét. Szerette ezt a kocsit. Olyan csendesen és nyugodtan suhant vele, ülése olyan kényelmes volt, hogy szép időben néha egy óra hosszat is elüldögélt benne, mert ott sokkal kellemesebben érezte magát, mint bent a házban. És a kocsi ápolása közben mindig jól el

tudott gondolkozni. Emlékezett rá, hogy apja Olaszországban ugyanezt tette a szamaraival. Clemenza a fűtött garázsban dolgozott, gyűlölte a hideget. Még egyszer végiggondolta a tervét. Paulie-val óvatosan kell bánni, ez az ember olyan, mint a patkány, messziről megérzi a veszélyt. És most, minden bátorsága ellenére, biztos tele van a nadrágja, mert az öreg életben maradt. Olyan ideges lesz, mint egy szamár, amelynek hangyák másztak a fenekébe. De Clemenza hozzászokott ezekhez a körülményekhez, a munkájával jártak. Először jó kifogást kell találnia, miért kíséri el őket Rocco. Másodszor elfogadható megbízatást kell kitalálnia, amelyet hármuknak kell teljesíteniük. Ez természetesen szigorúan véve nem volt szükséges. Paulie Gattót minden színjáték nélkül is meg lehet ölni. Be volt kerítve, nem futhatott el. De Clemenzának az volt a meggyőződése, hogy a munkamorál miatt a lehetőségeknek még a töredékét is ki kell használni. Az ember sohasem tudhatja, mi történhet, és itt végül is életről és halálról volt szó. Amíg halványkék Cadillacjét mosta, Peter Clemenza végiggondolta és elpróbálta a mondatait és arckifejezéseit. Kurtán fog beszélni Paulie-val, mintha csalódott volna benne. Ez eltereli majd a gyanakvó és érzékeny ember figyelmét, vagy legalábbis bizonytalanná teszi. Az eltúlzott barátságosság bizalmatlanná tenné. Persze a ridegséget sem lehet túlzásba vinni. Inkább amolyan szórakozott haragot kell mutatnia. És miért van ott Lampone? Paulie ezt nagyon nyugtalanítónak fogja találni, különösen azért, mert Lamponénak a hátsó ülésre kell majd ülnie. Paulie-nak nem fog tetszeni, hogy ő meg tehetetlenül ül a volánnál, Lamponéval a háta mögött. Clemenza dühösen dörzsölte és fényesítette a Cadillac dukkóját. Ez rendkívül bonyolult ügy lesz. Rendkívül bonyolult. Egy pillanatig azon tanakodott, hogy még egy embert visz magával, de aztán másképp döntött. Ebben az alapigazsághoz tartotta magát. Az elkövetkező években adódhat olyan helyzet, amikor valamelyik társának jól jönne, ha Clemenza ellen tanúskodik valaki. Ha csak egy cinkosa van, ez csak egy tanút jelent a saját szavaival szemben. De még egy cinkos már kibillentheti az egyensúlyt. Nem; ragaszkodik az eredeti tervhez.

Clemenzát zavarta, hogy a kivégzésnek „nyilvánosnak” kell lennie. Vagyis a hullát meg kell találni. Sokkal jobban szerette volna, ha eltüntethetik. (A szokásos temetési terület a közeli óceán volt, vagy New Yersey mocsaras területei a Család barátainak birtokán, de előfordultak bonyolultabb, módszerek is.) Ennek azonban most nyilvánosan kellett történnie, hogy minden leendő árulót megfélemlítsenek, és az ellenség megértse belőle, hogy a Corleone család semmiképpen nem hülyült meg, és nem engesztelődik. Sollozzo is óvatosabb lesz majd besúgójának gyors leleplezése miatt. A Corleone család, amely az öreg elleni merénylet után meglehetősen suta helyzetbe került, visszanyer valamit a hírnevéből. Clemenza sóhajtott. A Cadillac már úgy ragyogott, akár egy hatalmas, kék fémtojás, de ő még nem jutott közelebb a probléma megoldásához. És akkor hirtelen rátalált a leglogikusabb és legjobb tervre. Ez megmagyarázza azt is, miért van együtt Rocco Lampone, ő meg Paulie Gatto, sőt megfelelően titokzatos és fontos küldetést is biztosít majd a számukra. Megmondja Paulie-nak, azt a parancsot kapták, keressenek lakást arra az esetre, ha a Család úgy dönt, hogy „matracokra vonul”. Valahányszor a Családok közötti háború különösen kiéleződött, az ellenfelek titkos lakásokban rendezték be a hadiszállásaikat, ahol a „katonák” a szobákban szétszórt matracokon aludtak. Ez elsősorban nem azt a célt szolgálta, hogy családjukat, feleségüket és kisgyermekeiket megóvják a veszélytől, mert a kívülállók elleni támadásról még csak álmodni sem mert senki. Bármelyik tábort nagyon súlyosan érintették volna az efféle megtorlások. De mindig sokkal okosabb volt titkos helyen lakni, ahol sem az ellenfél, sem egy esetleg önkényesen beavatkozó rendőr nem tudta ellenőrizni az emberek mindennapi mozgását. Ezért rendszerint egy megbízható caporegime kapta azt a feladatot, hogy béreljen titkos lakást, és szerelje fel matracokkal. Amikor az ellentámadás megindult, ez a lakás lett a városba vezető erőd kapuja. Természetes, hogy Clemenzát ilyen feladattal bízzák meg. Természetes az is, hogy magával viszi Gattót és Lamponét,

hogy elintézzenek minden részletet, beleértve a lakás megszerzését és felszerelését is. Azonkívül, gondolta mosolyogva Clemenza, Paulie Gatto bebizonyította, hogy kapzsi, és az első gondolata biztosan az lesz, mennyit kaphat Sollozzótól ezért az értékes információért. Rocco Lampone korán érkezett, és Clemenza elmagyarázta, mit kell tenniük és mi lesz a szerepük. Lampone arca felragyogott a hálás meglepetéstől, és tisztelettudóan megköszönte Clemenzának a megbízatást, amely lehetővé teszi, hogy még hűségesebben szolgálja a Családot. Clemenza biztos volt benne, hogy helyesen választott. Vállon veregette Lamponét, és így szólt: – Mától kezdve többet fogsz keresni. Erről majd később beszélünk. Biztosan megérted, hogy a Család most sokkal lényegesebb, válságos ügyekkel van elfoglalva, és sokkal fontosabb teendői vannak. – Lampone egy mozdulattal jelezte: türelmes lesz, biztos benne, hogy jutalma nem marad el. Clemenza dolgozószobájának széfjéhez ment, és kinyitotta. Pisztolyt vett elő, és átnyújtotta Lamponénak. – Ezt használd – mondta –, ezt soha nem tudják lenyomozni. Hagyd benn Paulie kocsijában. Ha a munkát befejeztük, azt akarom, hogy vidd el a feleségedet és a gyerekeidet Floridába üdülni. Pihenj, napozz. Fizess a saját pénzeddel, később majd visszaadom neked. Lakj a Család szállodájában Miami Beachen, így tudni fogom, hol talállak, ha szükségem lesz rád. Clemenza felesége megkopogtatta a dolgozószoba ajtaját, és közölte, hogy Paulie Gatto megérkezett. A ház előtti úton parkolt. Clemenza átvágott a garázson, Lampone követte. Amikor Clemenza beszállt Gatto mellé az első ülésre, köszönésképpen bosszús képpel csak mordult egyet. A karórájára nézett, mintha ellenőrizni akarná, nem késett-e Gatto. A menyétképű bizalmi feszülten figyelte, magyarázatot keresett. Kissé megrezzent, amikor Lampone beszállt mögé a hátsó ülésre, és azt mondta neki: – Rocco, ülj át a másik oldalra. Olyan magas vagy, teljesen eltakarod a visszapillantó, tükrömet. – Lampone szófogadóan odébb csúszott, Clemenza mögé került, mintha egy ilyen kívánság a világ legtermészetesebb dolga lenne. – A fene egye meg ezt a Sonnyt – mondta Clemenza kedvetlenül Gattónak –, úgy látszik, begyulladt. Máris arra

gondolt, hogy matracokra vonuljunk. A West Side-on kell helyet találnunk. Paulie, neked meg Roccónak kell elintéznetek és felszerelnetek, míg le nem szólnak, hogy a többi katona is beköltözhet. Ismersz valami megfelelő helyet? Ahogy várta, Gatto szemében kapzsi érdeklődés villant. Paulie bekapta a csalétket. Azon töprengett, mennyit érhet ez a tájékoztatás Sollozzónak, így elfelejtett azon gondolkodni, vajon ő maga veszélyben van-e. Lampone is kitűnően játszotta a szerepét, érdektelen, közönyös arccal bámult ki az ablakon. Clemenza gratulált önmagának a választásához. Gatto vállat vont. – Gondolkoznom kell rajta – felelte. Clemenza morgott. – De közben vezess tovább, még ma New Yorkba akarok érni. Paulie tapasztalt sofőr volt, és a város felé áramló csekély forgalom se zavarta, úgyhogy a korai téli sötétség még éppen csak ereszkedni kezdett a városra, amikor megérkeztek. A kocsiban nem beszélgettek. Clemenza a Washington Heights negyedbe irányította Paulie-t. Ott megnézett néhány bérházat, majd azt mondta neki, parkoljon az Arthur Avenue mellett, és várjon. Rocco Lamponét is a kocsiban hagyta. Bement a Vera Mario étterembe, borjúhúsból, salátából álló könnyű vacsorát rendelt, és fejbólintással üdvözölte néhány ismerősét. Egy óra múlva sétált néhány háztömbnyit, míg a parkoló kocsihoz ért, és beszállt. Gatto és Lampone ott várták. – A fene egye meg – mondta Clemenza. – Most meg azt akarják, hogy menjünk vissza Long Beachre. Valami más munka var ránk. Sonny azt mondja, ezt későbbre is hagyhatjuk. Rocco, te itt laksz a városban; hazavigyünk? – A kocsim kint van nálatok – felelte Rocco csendesen –, és a feleségemnek reggel szüksége lesz rá. – Rendben van – mondta Clemenza. – Akkor viszont vissza kell jönnöd velünk. A Long Beachbe vezető úton megint nem szólt senki. A városi útelágazásnál Clemenza hirtelen megszólalt: – Paulie, hajts itt át; ki kell mennem. – Régóta dolgoztak együtt, így Gatto tudta, hogy a kövér caporegimé-nek gyenge a hólyagja. Gyakran kérte ilyesmire. Gatto lekanyarodott a kocsival az országútról egy földútra, amely a mocsár felé vezetett. Clemenza kimászott a kocsiból, és néhány lépést tett a

bokrokba. Könnyített is magán. Amikor kinyitotta a kocsi ajtaját, hogy visszaszálljon, gyors pillantást vetett jobbra-balra az országúton. Nem látott fényeket, az út teljesen sötét volt. – Gyerünk – mondta Clemenza. Egy másodperccel később a kocsi belseje pisztolylövéstől visszhangzott. Úgy látszott, mintha Paulie Gatto előreugrott volna, teste a volánhoz csapódott, majd hirtelen lezuhant az ülésre. Clemenza gyorsan visszalépett, nehogy ráspricceljenek a koponyacsont szilánkjai meg a vércseppek. Rocco Lampone kimászott a hátsó ülésről. Még nála volt a fegyver, amelyet most bedobott a mocsárba. Clemenzával együtt egy közelben parkoló kocsihoz futottak, és beszálltak. Lampone az ülés alá nyúlt, megtalálta a kulcsot, amit nekik hagytak ott. Elindította a kocsit, és hazavitte Clemenzát. Aztán ahelyett, hogy ugyanazon az úton visszament volna, egyenesen a Jones Beach földútra hajtott. Átszáguldott Marricken, majd a Meadowbrook autóúton, eljutott egészen a Nothern State útig. Ezen ment tovább, egészen a Long Island gyorsútig, majd a Whitestone hídon átkelve folytatta az útját Bronxon keresztül, manhattani otthonáig.

7. FEJEZET

A Don Corleone lelövése előtti éjszakán legerősebb, legodaadóbb és legjobban rettegett csatlósa az ellenséggel való találkozóra készült. Luca Brasi néhány hónappal korábban kapcsolatba lépett Sollozzo embereivel. Ezt Don Corleone személyes parancsára tette, és úgy érte el, hogy gyakran látogatta a Tattaglia család által ellenőrzött éjszakai mulatóhelyeket, és összeállt az egyik legismertebb bárnőjükkel. Az ágyban arról panaszkodott a nőnek, hogy a Corleone családban nem becsülik eléggé, nem ismerik el az értékét. Egy héttel a lánnyal töltött éjszaka után fölkereste Bruno Tattaglia, a mulató vezetője. Bruno volt a legifjabb Tattaglia fiú, aki látszólag nem vett részt a Család prostitúciós üzleteiben. De hírhedt éjszakai mulatója, amelynek programján sok szép, hosszú combú táncosnő szerepelt, számos városi kurva vadászterülete volt. Az első találkozáson mindketten őszintén és nyíltan beszéltek. Tattaglia felajánlotta Lucának, hogy dolgozzon a Családnak mint pénzbeszedő. A kacérkodás csaknem egy hónapig húzódott. Luca olyan férfi szerepét játszotta, aki beleszeretett egy szép fiatal lányba, Bruno Tattaglia pedig olyan üzletemberét, aki egy tehetséges alkalmazottat akar elkaparintani a vetélytársától. Az egyik ilyen találkozáson Luca úgy tett, mintha ingadozna, majd így szólt: – Egyet meg kell mondanom. Soha nem teszek semmit a Keresztapa ellen. Don Corleone olyan ember, akit tisztelek. Megértem, hogy a Család ügyeiben kénytelen a fiait elém helyezni. Bruno Tattaglia az új nemzedékhez tartozott, s alig titkolta, hogy lenézi az olyan öreg vaskalaposokat, mint Luca Brasi, Don Corleone vagy akár a saját apja. Csak a túlzott tisztelet tartotta vissza. Most azt mondta: – Az apám soha nem fogja tőled azt kérni, hogy a Corleonék ellen fordulj. Miért is akarná? Most mindenki jól megfér mindenkivel, nem úgy, mint a régi időkben. Csak arról van szó, hogy ha új munka után nézel, szólhatok róla apámnak. A mi üzletünkben mindig szükség van olyan emberre, mint te. Ez kemény munka, és nekünk kemény

fickók kellenek, hogy a dolgok rendben menjenek. Ha bármikor meggondolod magad, értesíts. Luca vállat vont. – Nem olyan rossz ott sem, ahol most vagyok. – És ebben maradtak. Az eredeti ötlet az volt, hogy a Tattagliákkal el kell hitetnie: tud a sok pénzt hozó kábítószerüzletükről, és a saját szakállára részt kér belőle. Így talán hallhat valamit Sollozzo terveiről, ha a Töröknek egyáltalán vannak tervei, vagy megtudhatja, nem akar-e Don Corleone lábára hágni. Két hónapig várakozott, ezalatt semmi más nem történt. Ekkor Luca arról tájékoztatta a Dont, hogy Sollozzo nyilvánvalóan nagyvonalúan viseli el a vereséget. A Don utasította, hogy próbálkozzon tovább, de nagyon óvatosan, ne erőltesse a dolgot. A Don Corleone lelövése előtti estén Luca benézett a mulatóba. Bruno Tattaglia csaknem azonnal odament az asztalához, és leült. – Az egyik barátom találkozni akar veled – közölte. – Hozd ide – felelte Luca. – Minden barátoddal hajlandó vagyok beszélni. – Nem – mondta Bruno. – Bizalmasan akar tárgyalni veled. – Ki az? – kérdezte Luca. – Egy barátom – ismételte Bruno Tattaglia. – Javaslatot akar tenni neked. Tudnál vele találkozni még ma éjjel? – Persze – felelte Luca. – Mikor és hol? – A klub reggel négykor zár. Nem találkoznál itt vele, míg a pincérek takarítanak? – kérdezte csendesen Tattaglia. Ismerik a szokásait, gondolta Luca, úgy látszik, nyomoztak utána. Általában délután három és négy között kelt föl, megreggelizett, aztán vagy a Családban lévő cimboráival kártyázott, vagy nőkkel szórakozott. Néha megnézett egy-egy éjszakai filmelőadást, utána beugrott valamelyik mulatóba egy italra. Hajnal előtt soha nem került ágyba. Így a hajnali négy órára szóló találkozó nem volt olyan szokatlan, mint amilyennek látszott. – Persze, persze – mondta. – Négyre visszajövök. – Elment a mulatóból, és taxival hazahajtott a Tizedik sugárúton lévő lakásába. Egy olasz családtól bérelte, akikkel távoli rokonságban állt. Két szobáját speciális ajtóval leválasztották a lakás többi részétől. Szerette ezt a beosztást, mert így a

családhoz is tartozott valamelyest, de a legsebezhetőbb pontján védekezni tudott a meglepetések ellen. A ravasz Török róka kezdi kimutatni a foga fehérjét, gondolta Luca. Ha az ügy elég jól halad, ha Sollozzo ma este nyilatkozik, akkor talán az egészet elintézheti, és karácsonyi ajándékként átadhatja a Donnak. Szobájában Luca kinyitotta az ágy alá rejtett bőröndöt, és golyóálló mellényt húzott ki belőle. Nehéz volt. Átöltözött, fölvette gyapjú alsóneműjére, aztán belebújt az ingébe és a zakójába. Egy pillanatig arra gondolt, felhívja a Don Long Beach-i házát, és elmondja neki az új fejleményt, de tudta, hogy a Don soha senkivel nem beszél telefonon, és miután a Don titokban adta neki ezt a megbízatást, nem akarta, hogy bárki más, akár Hagen, akár a legidősebb fiú tudjon róla. Luca mindig hordott fegyvert. Volt fegyverviselési engedélye is, talán a legdrágább, amelyet valaha is kiállítottak. Kereken tízezer dollárba került, de még akkor is megmentené a börtöntől, ha a rendőrök megmotoznák. Mint a Család operatív munkájának legfőbb végrehajtója, tudta, mit ér ez az engedély. De ma este, arra az eshetőségre számítva, hogy esetleg végleg elintézheti ezt a megbízatást, „biztos” fegyvert akart. Olyat, amelyet semmiképpen sem tudnának azonosítani. De aztán, még egyszer átgondolva az ügyet, úgy döntött, hogy ma este csak meghallgatja a javaslatot, és tájékoztatja róla a Keresztapát, Don Corleonét. Elindult a mulatóba, de nem ivott többet. Ehelyett inkább kiment a Negyvennyolcadik utcára, ahol Patsynél, kedvenc olasz vendéglőjében kényelmesen elfogyasztotta késői vacsoráját. Amikor eljött a megbeszélés ideje, behajtott a városba, a mulató bejáratához. A portás nem volt már ott, amikor bement. A ruhatáros lány is elment már. Csak Bruno Tattaglia várta és köszöntötte, majd a terem oldalába, az üres bárpulthoz vezette. Kis asztalok álltak előtte egymásra rakva, középen a fényezett sárga táncparkett, amely úgy ragyogott, mint egy kis gyémánt. Az üres zenekari dobogó árnyékban volt, csak a mikrofon fémváza emelkedett ki belőle. Luca leült a bárpulthoz, Bruno Tattaglia meg bement a pult mögé. Luca visszautasította a felajánlott italt, és rágyújtott egy cigarettára. Lehet, hogy végül is másról van szó, nem a

Törökről. De aztán a helyiség túlsó végén Sollozzót látta előbukkanni az árnyékból. Sollozzo kezet fogott vele, s mellé ült a bárpulthoz. Tattaglia poharat tett a Török elé, aki biccentve megköszönte. – Tudod, hogy ki vagyok? – kérdezte Sollozzo. Luca bólintott. Félelmetesen mosolygott. Kifüstölték a patkányokat a lyukaikból. Boldog lenne, ha kezelésbe vehetné ezt a renegát szicíliait. – Tudod, mit akarok kérni tőled? – kérdezte Sollozzo. Luca megrázta a fejét. – Nagy üzletre van kilátás – mondta Sollozzo. – Úgy értem, milliók jutnának mindenkinek, aki felső szinten csinálja. Az első szállítmánynál ötvenezer dollárt tudok neked biztosítani. Kábítószerekről beszélek. Ez a jövő zenéje. – És mit akarsz tőlem? – kérdezte Luca. – Azt, hogy beszéljek a Donnal? – Már beszéltem vele – fintorgott Sollozzo. – Nem akar részt venni benne. Rendben van, kibírom nélküle is. De szükségem van egy erős emberre, aki fizikai védelmet is tud nyújtani az egész akcióhoz. Úgy hallottam, te nem nagyon vagy megelégedve a Családoddal. Hajlandó lennél cserélni? Luca vállat vont. – Ha elég jó az ajánlat. Sollozzo feszülten figyelte, és úgy tett, mint aki döntött. – Gondolkozz rajta néhány napig, aztán majd újra beszélünk – mondta. Kezet nyújtott, de Luca úgy tett, mintha nem venné észre, és cigarettát dugott a szájába. Bruno Tattaglia a bárpult mögött hirtelen öngyújtót varázsolt elő, és odatartotta Luca cigarettájához. Aztán nagyon különös dolgot művelt. Ledobta az öngyújtót a bárpultra, megragadta Luca jobb kezét, és szorosan fogva tartotta. Luca azonnal reagált; lecsúszott a bárszékről, és megpróbált elfordulni. De Sollozzo a csuklójánál megragadta a másik karját. Luca még kettőjüknél is erősebb volt, és ki is tudott volna szabadulni, ha a mögötte lévő árnyékból elő nem lép egy férfi, és selyemzsinórt nem dob a nyaka köré. A zsinór megszorult, fojtogatta Lucát. Arca bíborvörös lett, karjaiból elszállt az erő. Tattaglia és Sollozzo most könnyedén tartották két kezét, és gyerekes kíváncsisággal nézték, hogy a Luca mögött álló férfi egyre szorosabbra és szorosabbra húzza a

zsinórt Luca nyaka körül. A padló hirtelen nedves lett és csúszós. Luca már nem tudott parancsolni a záróizmoknak, és testének szennye a földre. csurgott. Ereje elhagyta, lába megroggyant, teste petyhüdten összecsuklott. Sollozzo és Tattaglia elengedték a kezeit, és csak a fojtogató maradt ott áldozatával, térdre ereszkedve követte Luca zuhanó testét. Olyan szorosra húzta a zsineget, hogy az belemélyedt a nyakába, és eltűnt. Luca szeme a végső megdöbbenést tükrözve kidülledt. Ez a döbbenet volt rajta az utolsó emberi vonás. Luca Brasi meghalt. – Nem akarom, hogy ráakadjanak – mondta Sollozzo. – Fontos, hogy egyelőre ne találják meg. – Sarkon fordult és elment. Ismét eltűnt az árnyékban.

8. FEJEZET

A Don Corleone elleni merényletet követő napon a Családnak sok teendője volt. Michael a telefon mellett maradt, és átadta a beérkező üzeneteket Sonnynak. Tom Hagen azon igyekezett, hogy mindkét fél számára elfogadható közvetítőt találjon, és így létrejöhessen a megbeszélés Sollozzóval. A Török hirtelen óvatossá vált, talán mert tudta, hogy Clemenza és Tessio csapatából a Család bizalmi emberei széltébenhosszában átfésülik a várost, és őt keresik. De Sollozzo és a Tattaglia család vezetői a rejtekhelyükön maradtak. Erre Sonny is számított: tudta, hogy az ellenfél megteszi ezeket a legelemibb óvintézkedéseket. Clemenzát lefoglalta Paulie Gatto. Tessiót megbízták, hogy nyomozza ki Luca Brasi hollétét. Luca a merénylet előtti este óta nem volt otthon; ez rossz jel. De Sonny nem tudta elhinni, hogy Brasi áruló lett vagy csapdába esett volna. Corleone Mama a Család barátaihoz költözött a városba, hogy közel legyen a kórházhoz. Carlo Rizzi, a vő, felajánlotta ugyan a szolgálatait, de közölték vele, hogy törődjön a saját üzletével, a jól jövedelmező fogadóirodákkal Manhattan olasz negyedében, amelyeket Don Corleone nyitott neki. Connie a városban maradt az anyjával, hogy ő is meglátogathassa apját a kórházban. Freddie a szülei házában, saját szobájában feküdt, és továbbra is nyugtatókat kapott. Sonny meg Michael meglátogatták, és döbbenten látták, milyen sápadt, milyen rossz bőrben van. – Istenemre – mondta Sonny Michaelnak, mikor kijöttek a szobából –, úgy néz ki, mintha több ólmot pumpáltak volna bele, mint az öregbe. Michael vállat vont. A háborúban sok katonát látott hasonló állapotban. De soha nem gondolta volna, hogy ez Freddie-vel is előfordulhat. Emlékezett rá, hogy mindig középső bátyja volt a legerősebb gyerekkorukban. De ő volt apjának legszófogadóbb fia is. És mégis mindenki tudta, a Don feladta a reményt, hogy középső fia valaha is fontos szerepet töltsön be az üzletben. Nem volt elég eszes, és e hiányossága miatt nem tudott elég

könyörtelen lenni. Túlságosan visszahúzódott, hiányzott belőle az akaraterő. Késő délután Michael Johnny Fontanéval beszélt, aki Hollywoodból telefonált. Sonny átvette a telefont. – Nem, Johnny, semmi értelme, hogy hazagyere meglátogatni az öreget. Túlságosan beteg, és ez csak rossz reklámot csinálna neked. Tudom, hogy az öreg ezt nem akarná. Várd meg, amíg jobban lesz és haza tudjuk hozni, akkor gyere majd el. Oké, átadom neki az üdvözletedet. – Sonny letette a hallgatót. Michaelhoz fordult: – Apa örülni fog, ha megtudja, hogy Johnny ide akart repülni Kaliforniából, hogy meglátogassa. Később, a délután folyamán Clemenza egyik embere a konyhában lévő telefonhoz hívta Michaelt. Kay kereste. – Hogy van apád? – kérdezte. Hangja erőltetett, kissé természetellenes volt. Michael tudta, hogy a lány még nem képes teljesen elhinni, mi is történt, s hogy apja valóban olyan ember, akit az újságok gengszternek neveznek. – Meg fog gyógyulni – mondta Michael. – Elmehetek veled a kórházba, ha meglátogatod? – kérdezte Kay. Michael nevetett. A lány emlékezett rá, hogy Mike egyszer elmesélte neki, milyen fontosak ezek a dolgok, ha jól ki akar jönni a régimódi olaszokkal. – Ez különleges eset – mondta a lánynak. – Ha ezek az újságírók megszerzik a nevedet és megtudnak rólad valamit, a Daily News harmadik oldalára kerülsz Régi jenki családból származó lány kapcsolata a nagy maffiavezér fiával. Mit szólnának ehhez a szüleid? – Az én szüleim soha nem olvassák a Daily News-t – felelte szárazon Kay. Ismét kényelmetlen csend támadt, majd a lány megszólalt: – Mike, ugye, te jól vagy, téged nem fenyeget veszély? Mike ismét nevetett. – Tudod, engem úgy ismernek, mint a Corleone család mimózáját. Ezért nem fontos nekik, hogy elkapjanak. Nem, Kay, most már minden elmúlt, nem lesz több izgalom. Ez egyébként is amolyan véletlenféle volt. Ha találkozunk, majd elmagyarázom. – Mikor lesz az? – kérdezte a lány. Michael gondolkozott. – Mit szólnál a ma estéhez? A szállodában iszunk valamit, megvacsorázunk, aztán elmegyek a

kórházba, és meglátogatom az apámat. Már unom, hogy itt lógok és a telefont kezelem. Oké? De ne szólj róla senkinek. Nem akarom, hogy a fotóriporterek lekapjanak együtt bennünket. Nem viccelek, Kay, ez nagyon kellemetlen lenne, különösen a szüleidnek. – Rendben van – felelte Kay. – Várni foglak. Nem kell elintéznem helyetted valami karácsonyi bevásárlást? Vagy mit segíthetnék? – Semmit – mondta Michael. – Csak légy készen. – Készen leszek – ígérte a lány izgatott kis nevetéssel. – Hiszen mindig készen vagyok, nem? – De igen – nyugtatta meg Mike. – Ezért vagy a kedvencem. – Szeretlek – suttogta a lány. – Te nem tudod mondani? Michael végignézett a konyhában ülő négy férfin. – Nem. Akkor ma este, oké? – Oké – mondta a lány. Michael letette a hallgatót. Clemenza végre visszaérkezett a napi munkából, és a konyhában sürgölődött; hatalmas fazék paradicsommártást főzött. Michael biccentett neki, és bement a sarokszobában lévő irodába. Hagen és Sonny már türelmetlenül várták. – Kint van Clemenza? – kérdezte Sonny. Michael elvigyorodott: – Spagettit főz a csapatoknak, éppúgy, mint a katonaságnál. – Szólj neki, hogy hagyja abba ezt a hülyeséget, és jöjjön be. Sokkal fontosabb tennivalókat akarok rábízni. Szólj Tessiónak is – sürgette Sonny. Néhány perc múlva mindannyian az irodában gyülekeztek. – Elintézted? – kérdezte Sonny röviden Clemenzától. Clemenza bólintott. – Nem fogod látni többé. Michaelt mintha enyhe áramütés érte volna; hirtelen rájött, hogy Paulie Gattóról beszélnek, és a kis Paulie meghalt. Megölte Clemenza, ez a vidám esküvői táncos. Sonny Hagenhoz fordult: – Sikerült elérni valamit Sollozzónál? Hagen megrázta a fejét. – Úgy látszik, már nem akar olyan nagyon tárgyalni. Egyébként sem látszik túlságosan nyugtalannak. De az is lehet, hogy csak nagyon óvatos, nehogy a bizalmi embereink a nyomára bukkanhassanak. Egyébként nem tudtam még egy olyan jó közvetítőt találni, akiben ő is

megbízna. De neki is tudnia kell, hogy most muszáj tárgyalnia. Amikor hagyta, hogy az öreg megmeneküljön, minden esélyét elvesztette. – Agyafúrt fickó; a legagyafúrtabb, aki valaha is a Családunk ellen fordult. Talán rájött, hogy csak az időt húzzuk, amíg az öreg jobban lesz, vagy tervezünk ellene valamit – mondta Sonny. Hagen vállat vont. – Persze hogy rájött. De akkor is tárgyalnia kell. Nincs más választása. Holnapra összehozom. Ez biztos. Clemenza egyik embere kopogott, majd belépett az iroda ajtaján. – Épp most mondták be a rádióban, hogy a hekusok megtalálták Paulie Gattót. Holtan fekszik a kocsijában – közölte Clemenzával. Clemenza bólintott, és így szólt az emberéhez. – Ne törődj vele. – A bizalmi előbb csodálkozva nézett a caporegimé-re, de mielőtt visszament a konyhába, a tekintetén látszott, hogy felfogta, miről van szó. A megbeszélés úgy folytatódott, mintha félbe sem szakították volna. Sonny megkérdezte Hagentól: – Van valami változás a Don állapotában? Hagen megrázta a fejét. – Jól érzi magát, de még néhány napig nem fog tudni beszélni. Teljesen legyengült. Még nem heverte ki a műtétet. Anyád és Connie a nap legnagyobb részét vele tölti. A kórház tele van rendőrökkel, és minden eshetőségre számítva Tessio emberei is őrködnek. A Don néhány napon belül rendbe fog jönni, akkor majd meglátjuk, mit kíván tőlünk, mit tegyünk. Addig vissza kell tartanunk Sollozzót attól, hogy meggondolatlan lépést tegyen. Ezért szeretném, hogy kezdj vele tárgyalni. Sonny felmordult. – Clemenzát és Tessiót megbíztam, hogy amíg a Török bele nem egyezik, keressék. Talán szerencsénk lesz, és sokkal egyszerűbben meg tudjuk oldani az ügyet. – Nem lesz szerencséd – mondta Hagen. – Sollozzo nagyon óvatos. – Hagen szünetet tartott. – Tudja, ha egyszer leül velünk az asztalhoz, akkor már nagyjából a mi utunkon kell járnia. Ezért húzza az időt. Azt hiszem, most próbálja megnyerni a többi New York-i család támogatását, hogy ha az öreg kiadja a parancsot, ne fordulhassunk ellene.

Sonny elgondolkozott. – Mi az ördögnek támogatnák? – Hogy elhárítsanak egy nagy háborút, amely mindenkinek árt, és működésbe hozza az újságokat meg a kormányt – magyarázta türelmesen Hagen. – Aztán Sollozzo ad is nekik egy részt a haszonból. És te jól tudod, mennyi dohány van a kábítószerekben. A Corleone családnak nincs rá szüksége, mert a miénk a hazárdjáték, a lehető legjobb üzlet. De a többi Család pénzéhes. Sollozzo kipróbált ember, róla tudják, hogy nagyvonalúan le tudja bonyolítani az egész ügyet. Sollozzo elevenen pénzt jelent a zsebükben, holtan pedig csak gondot okoz. Sonny arca eltorzult, Michael még soha nem látta ilyennek. A nagy Cupido-száj és a bronzbarna bőr elszürkült. – Szarok rá, hogy mit akarnak. Jobban teszik, ha nem avatkoznak bele ebbe a harcba. Clemenza és Tessio nyugtalanul mocorogtak a székükön. Ők a gyalogság vezérei, akik hallják, hogy tábornokaik arról vitatkoznak, bármi áron el kell foglalni egy bevehetetlen dombot. Hagen kissé elvesztette a türelmét. – Ide figyelj, Sonny, apádnak biztosan nem tetszene, hogy így gondolkozol. Tudod, hogy ő mindig azt mondja: „Ez nem éri meg.” Ha az öreg megparancsolja, hogy kapjuk el Sollozzót, akkor persze nem fogjuk hagyni, hogy bárki is megállítson bennünket. De ez nem magánügy; ez üzlet. Ha szembeszállunk a Törökkel, és a Családok beavatkoznak, majd tárgyalunk a következményekről. Ha a Családok látják, hogy feltétlenül el akarjuk kapni Sollozzót, akkor nem akadályoznak meg bennünket. A Don más vonalon engedményeket fog tenni, hogy rendbe hozza a dolgokat. De ne légy vérszomjas egy ilyen eset miatt. Ez üzlet. Még az apád elleni merénylet is üzlet volt, nem személyes ügy. Ezt már magadtól is tudhatnád. Sonny tekintete kemény maradt. – Oké, mindezt megértem. De te meg értsd meg: ha el akarjuk kapni Sollozzót, senki sem állhat az utunkba. Sonny Tessióhoz fordult. – Van már hír Lucáról? Tessio megrázta a fejét. – Az égvilágon semmi. Úgy látszik, Sollozzo elkapta. – Sollozzo nem izgult Luca miatt. Nagyon furcsának találtam – mondta csendesen Hagen. – Ő túl okos ahhoz, hogy ne

nyugtalankodjék egy Luca-féle fickó miatt. Azt hiszem, vagy így, vagy úgy, de eltüntették szem elől. – Istenem, csak azt remélem, Luca nem harcol ellenünk – motyogta Sonny. – Csak ettől félek. Clemenza, Tessio. Ti ketten hogy látjátok? – Mindenki letérhet a helyes útról; gondolj csak Paulie-ra. De Lucával mása helyzet, ő olyan ember, aki csak egy úton tud járni. A Keresztapa az egyetlen, akiben hitt, az egyetlen ember, akitől félt. De nemcsak erről van szó, Sonny. Ő úgy tisztelte az apádat, ahogy senki más, pedig a Keresztapát mindenki tiszteli. Nem, Luca soha nem árulna el bennünket. És nehezen tudom elhinni, hogy olyan ember, mint Sollozzo, bármilyen ügyes legyen is, rajta tudjon ütni Lucán. Hiszen ő mindenkire és mindenre gyanakodott. Mindig a legrosszabbra volt elkészülve. Szerintem csak elment valahova néhány napra. Most majd hallani fogunk róla – mondta lassan Clemenza. Sonny Tessióhoz fordult. A brooklyni caporegime vállat vont. – Mindenkiből lehet áruló. Luca nagyon érzékeny volt. Talán a Don megsértette valamivel. Ez lehetséges. De mégis azt hiszem, hogy Sollozzo rajtaütött. Ezt igazolja az is, amit a Consigliori mond. El lehetünk készülve a legrosszabbra. – Sollozzo rövidesen hírt kap Paulie Gattóról – mondta Sonny mindannyiuknak. – Hogy fogja ez érinteni? – El fog gondolkozni rajta – vigyorgott Clemenza. – Rájön, hogy a Corleone család nem hülyékből áll, és nagy szerencséje volt tegnap. – Ez nem szerencse volt – szólt élesen Sonny. Sollozzo biztosan hetek óta tervezte az akciót. Az öreget napok óta nyomon követhették az irodáig, és figyelhették a szokásait. Aztán megvásárolták Paulie-t, meg talán Lucát is. Tomot is pontosan akkor kapták el, amikor itt volt az ideje. Mindent megtettek, amit csak akartak. Szerencsétlenek voltak, nem szerencsések. A felbérelt fegyvereseik nem voltak elég jók, és az öreg túl gyorsan mozgott. Ha megölték volna, meg kellett volna kötnöm az üzletet, és akkor Sollozzo győzött. De csak átmenetileg. Talán várnom kellett volna, és adtam volna neki öttíz évet. De ne tartsd őt szerencsésnek, Pete, ezzel alábecsülöd. És az utóbbi időben ezt túl, sokszor megtettük.

Az egyik bizalmi egy tál spagettit, néhány tányért, villát és bort hozott be a konyhából. Beszélgetés közben ettek. Michael ámulva figyelte őket. Sem ő, sem Tom nem evett, de Sonny, Clemenza és Tessio nekiestek, és nagy kenyérdarabokkal törölgették ki a mártást. Szinte nevetségesek voltak. Közben folytatták a vitát. Tessio úgy gondolta, Paulie Gatto elvesztése nem fogja megzavarni Sollozzót, sőt az volt a véleménye, hogy a Török ezt előre tudta, talán még örült is neki. Egy haszontalan szájjal kevesebbet kell etetnie. Ettől nem fog megijedni: talán ők megijednének hasonló esetben? Michael félénken megszólalt: – Tudom, hogy műkedvelő vagyok ebben, de mindabból, amit ti, fiúk, elmondtatok Sollozzóról, meg abból a tényből ítélve, hogy most nem érintkezik Tommal, úgy gondolom, tartogat még valamilyen meglepetést a számunkra. Nincs kizárva, hogy nagyon ravasz tervvel fog előállni, amely ismét a helyzet magaslatára emelheti. Ha ki tudnánk találni, mi lehet az, megint a kezünkben lenne a vezetés. – Igen, erre én is gondoltam – mondta Sonny vonakodva. – Nem tudok mást elképzelni, csak Lucát. Már figyelmeztettem, hogy mielőtt bármelyik régi családi jogával élne, jelentkeznie kell itt. Ettől eltekintve, csak arra tudok gondolni, hogy Sollozzo megállapodott a többi New York-i családdal, és holnap megkapjuk az üzenetüket: háború esetén ellenünk fognak fordulni, és meg kell egyeznünk a Törökkel. Igaz, Tom? Hagen bólintott. – Én is így látom. És az apád nélkül nem tehetünk semmit egy ilyen erős ellenféllel szemben. Ő az egyetlen, aki szembe tud szállni a Családokkal. Neki megvannak a politikai kapcsolatai, amelyekre mindig szükség van, és talán fel tudja használni ezeket a csereüzlethez is. Ha ő is nagyon akarja. – Sollozzo sohasem fog tudni ennek a háznak még a közelébe sem jutni. Főnök, emiatt nem kell izgulnod. – Clemenza kijelentése kissé öntelten hangzott egy olyan ember szájából, akit legfőbb bizalmija éppen most árult el. Sonny egy pillanatig elgondolkodva nézett rá, aztán megkérdezte Tessiótól: – Mi a helyzet a kórházban? Fedezik az embereid?

Tessio a megbeszélés során most először teljesen biztos volt a dolgában. – Kívül-belül – mondta. – Éjjel-nappal. A hekusok is őrködnek. A szoba ajtajánál detektívek várnak, hogy kikérdezhessék az öreget. Kész röhej. A Don még mindig azt az izét kapja a csövekből, nem ehet, így a konyha miatt nem kell izgulni, pedig egyébként sok gondot okozna, mert ezek a törökök hisznek a mérgekben. Sehogy nem tudnak a Don közelébe férkőzni. Sonny hátradőlt a székben. – Engem nem akarnak megölni, velem üzletet kell kötniük, szükségük van a Családban egy tárgyalópartnerre. – Michaelra mosolygott. – Hátha te lennél az? Talán Sollozzo azon mesterkedik, hogy elkapjon, és ott tartson túsznak. Így akarja biztosítani, hogy megkössük az üzletet. Most ugrik a találkozóm Kayjel, gondolta bánatosan Michael. Sonny nem fogja kiengedni a házból. De Hagen türelmetlenül megszólalt. – Nem; ha biztosítékra volna szüksége, már rég elkapta volna Mike-ot. De mindenki tudja, hogy Mike-nak semmi köze nincs a családi üzlethez ő civil, és ha Sollozzo elkapja, elveszíti az összes többi New York-i családot. Még a Tattagliák is segítenének, ha Michaelt elkapnák. Nem, a dolog sokkal egyszerűbb. Holnap fölkeres bennünket a többi Család képviselője. Majd közli, hogy meg kell egyeznünk a Törökkel. Erre vár. Ezt a meglepetést tartogatja a számunkra. Michael megkönnyebbülten sóhajtott fel. – Jó – mondta. – Ma este ugyanis még be kell mennem a városba. – Miért? – kérdezte élesen Sonny. Michael elmosolyodott. – Azt hiszem, beugrom a kórházba, meglátogatom az öreget, megnézem a mamát és Connie-t. És más dolgom is akad. – Akárcsak a Don, Michael sem mondta meg soha, milyen ügyei vannak. Nem akarta elárulni Sonnynak, hogy találkozik Kay Adamsszel. Nem volt rá semmi oka, hogy eltitkolja, de ez volt a szokása. A konyhából hangos lárma hallatszott be. Clemenza kiment megnézni, mi történt. Amikor visszajött, Luca Brasi golyóálló mellényét tartotta a kezében. Hatalmas döglött hal volt belecsavarva. – A Török megtudta, mi történt az áruló Paulie Gattóval – mondta szárazon Clemenza.

– És most már mi is tudjuk, mi történt Luca Brasival – közölte ugyancsak száraz hangon Tessio. Sonny szivarra gyújtott, és ivott egy korty whiskyt. – Mi az ördögöt jelent ez a hal? – kérdezte zavartan Michael. Az ír Hagen, a Consigliori válaszolt: – A hal azt jelenti, hogy Luca Brasi lent fekszik a tenger mélyén. Ez régi szicíliai üzenet.

9. FEJEZET

Michael Corleone este nyomott hangulatban ment be a városba. Érezte, hogy akarata ellenére belekeveredett a Család ügyeibe, és azt is zokon vette, hogy Sonny arra használja, hogy a telefonokra válaszoljon. Kényelmetlen volt számára, hogy részt kellett venni a családi tanácskozásokon, és még olyan titkokat is rá lehetett bízni, mint a gyilkosság. Most, hogy Kayt ment meglátogatni, miatta is lelkiismeret-furdalása volt. Soha nem lehetett teljesen őszinte hozzá a családját illetően. Beszélt ugyan a rokonairól, de mindig kis tréfákkal és színes történetekkel fűszerezve, amelyektől a színes, szélesvásznú filmek kalandoraihoz hasonlítottak, és nem hús-vér emberekhez. És most az apját lelőtték az utcán, bátyja meg gyilkos terveket sző. Tisztán és egyszerűen erről volt szó, de ezt így soha nem mesélheti el Kaynek. Egyébként is, már azt mondta neki, hogy ez a lövöldözés inkább „baleset” volt, és elmúlt minden baj. A fenét múlt – a dolog inkább úgy néz ki, mintha most kezdődne igazán. Sonny és Tom rosszul ítélik meg Sollozzót, továbbra is lebecsülik, bár Sonny elég okos ahhoz, hogy lássa a veszélyt. Michael megpróbálta kitalálni, milyen meglepetést tartogathat a Török, aki nyilván merész, okos, rendkívül erős ember. Fel lehet tételezni róla, hogy valódi meglepetéssel fog szolgálni. De végül is Sonny, Tom, Clemenza és Tessio egyetértettek abban, hogy minden az ellenőrzésük alatt áll, és nekik több tapasztalatuk van, mint neki. Ő a „civil” ebben a háborúban, gondolta fanyarul Michael. És ha azt akarnák, hogy részt vegyen benne, akkor sokkal nagyobb kitüntetéseket kellene felajánlaniuk neki, mint amilyeneket a II. világháborúban kapott. Lelkiismeret-furdalással gondolt rá, hogy nem érez több rokonszenvet az apja iránt. A tulajdon apját szitává lőtték, és mégis, különös módon, Michael bárki másnál jobban megértette Tomot, aki azt mondta, hogy ez üzleti okokból történt, és nem magánügy. Apjának azért a hatalomért kellett fizetnie, amelyet egész életében gyakorolt; a tiszteletért, amelyet a körülötte lévő emberekből kiváltott és kapott.

Michael messze, távol akart lenni mindettől, a saját életét akarta élni. De amíg a válság el nem múlik, nem hagyhatja el a családját. Segítenie kell mint civilnek. Hirtelen világosan látta, hogy bántja ez a neki szánt szerep; bántja, hogy kivételezett civilként kezelik, megbocsátják neki, hogy lelkiismereti okokból megtagadja a szolgálatot. Ezért kapott a „civil” szó gondolataiban hirtelen ilyen bántó színezetet. A szállodához érve, Kay az előcsarnokban várt rá. (Clemenza két embere vitte be kocsin a városba, és miután meggyőződtek róla, hogy nem követik őket, egy közeli saroknál letették.) Együtt vacsoráztak, és ittak valamit. – Mikor mész meglátogatni az apádat? – kérdezte Kay. Michael az órájára nézett. – A látogatási idő fél kilenckor véget ér. Azt hiszem, akkor megyek, ha már mindenki elment. Fel fognak engedni. Különszobája van, külön ápolónőkkel, úgyhogy nyugodtan elüldögélhetek nála egy darabig. Nem hiszem, hogy tud már beszélni, vagy egyáltalán észreveszi, hogy ott vagyok. De meg kell adnom neki a tiszteletet. – Nagyon sajnálom az apádat. Olyan kedves embernek látszott az esküvőn – mondta csendesen Kay. – Nem tudom elhinni mindazt, amit az újságok írnak róla. Biztos vagyok benne, hogy a zöme nem igaz. – Én sem hiszem – felelte udvariasan Michael. Csodálkozott önmagán, hogy ilyen titoktartó Kayjel szemben. Szereti a lányt, bízik benne, de soha semmit nem mondhat el neki az apjáról vagy a Családról. Ő kívülálló. – És mi lesz veled? – kérdezte Kay. – Te is bele fogsz keveredni ebbe a bandaháborúba, amelyről az újságok olyan örömmel írnak? Michael elmosolyodott, kigombolta a zakóját, és szélesre tárta. – Látod, nincsenek fegyvereim – mondta. Kay nevetett. Későre járt, fölmentek a szobájukba. A lány italt kevert kettőjüknek, s a férfi ölébe ült, míg ittak. Ruhája alatt minden selyemből volt, végül a férfi keze hozzáért combjának parázsló bőréhez. Rádőltek az ágyra, és ruhástól, összeforrott ajkakkal szeretkeztek. Mikor befejezték, nagyon csendesen feküdtek tovább, s érezték, hogy testük forrósága átizzik ruhájukon. – Ez az, amit ti, katonák rohammunkának neveztek? – dünnyögte Kay.

– Igen – mondta Michael. – Nem rossz – közölte józanul a lány. Elszenderedtek. Michael hirtelen riadt fel, és nyugtalanul az órájára nézett. – A fene egye meg – mondta. – Mindjárt tíz óra. Be kell mennem a kórházba. – Kiment a fürdőszobába mosakodni és fésülködni. Kay utánament, és hátulról átölelte a derekát. – Mikor házasodunk össze? – kérdezte. – Amikor csak akarod – ígérte Michael. – Amint ez a családi ügy megnyugszik és az öregem meggyógyul. Azt hiszem, addig jobb lesz, ha mégis elmagyarázod a szüleidnek a dolgokat. – Mit kellene elmagyaráznom? – kérdezte csendesen Kay. Michael végighúzta a haján a fésűt. – Csak annyit mondj, hogy megismerkedtél egy derék, jóképű, olasz származású fickóval. Kitűnő osztályzatokat kapott Darmouthban. Szolgálati Keresztet a háborúban, és a Sebesülési Érmet. Becsületes. Szorgalmas. De sajnos az apja maffiavezér, aki megöli a rossz embereket, alkalmanként magas állami tisztviselőket veszteget meg, és a munkája során ő maga is egy csomó lövést kap az irhájába. De ennek semmi köze sincs a becsületes, szorgalmas fiához. Gondolod, hogy semmit nem fogsz elfelejteni? Kay elengedte a férfit, és a fürdőszoba ajtajának dőlt. – Tényleg az? – kérdezte. – Tényleg ezt csinálja? – Szünetet tartott. – Embereket öl? Michael befejezte a fésülködést. – Magam sem tudom – felelte. – Senki sem tudja pontosan. De nem lennék meglepve. Mielőtt kilépett az ajtón, a lány megkérdezte: – Mikor látlak újra? Michael megcsókolta. – Szeretném, ha most hazamennél, és abban a kis isten háta mögötti városodban még egyszer átgondolnád a dolgokat – mondta. – Semmiképpen sem akarom, hogy belekeveredj ebbe az ügybe. A karácsonyi szünet után visszamegyek a főiskolára, és Hannoverben találkozunk majd. Oké? – Oké – felelte a lány. Figyelte a férfit, amint kilép az ajtón, látta, hogy visszaint, mielőtt beszáll a liftbe. Soha nem érezte ennyire közel magához, soha nem szerette ennyire, és ha valaki azt mondta volna neki, hogy három évnek kell eltelnie ahhoz, hogy viszontlássa Michaelt, nem lett volna képes ezt a gyötrelmet elviselni.

Amikor Michael a French Kórház előtt kiszállt a taxiból, meglepetten látta, hogy az utca teljesen kihalt. A kórházba belépve még jobban meglepődött, mert az előcsarnok is üres volt. A fenébe is, mi az ördögöt csinál Clemenza és Tessio? Jó, annyi biztos, hogy nem jártak West Pointba, de a taktikáról annyit azért tudhatnának, hogy őrszemeket kell állítani. Legalább két emberüknek itt kellene állnia az előcsarnokban. A legkésőbbi látogató is eltávozott már, csaknem éjjel fél tizenegy volt. Michael most feszülten, éberen figyelt. Az információs pult előtt nem kellett megállnia, ismerte apja szobájának számát fent, a harmadik emeleten. Az önműködő liften ment fel. Különös módon, míg a harmadik emeleti nővérügyelethez nem ért, senki sem állította meg. De ő egyenesen elment a pult előtt, be az apja szobájába. Senki sem őrködött az ajtó előtt. Hol az ördögben van az a két detektív, akiknek állítólag itt kellene várniuk, hogy őrizzék és kikérdezzék az öreget? Hol a fenében vannak Tessio és Clemenza emberei? Van bent egyáltalán valaki a szobában? De az ajtó nyitva volt. Michael bement. Az ágyban egy alak látszott, s az ablakon beáradó decemberi holdfénynél Michael felismerte apja arcát. Még most is kifejezéstelen volt, mellkasa gyengén emelkedett egyenetlen lélegzésétől. Az ágy melletti fémállványokról csövek csüngtek le, és az orrába vezettek. A padlón üvegkorsó állt, az fogadta be a gyomrából újabb csöveken kiürülő mérget. Michael néhány pillanatig ott állt, hogy meggyőződjön róla: az apja jól van, majd kihátrált a szobából. A nővérhez ment. – Michael Corleone vagyok, szeretnék kicsit elüldögélni az apámnál. Mi történt a detektívekkel, akiknek őrizniük kellene? – kérdezte. A nővér csinos, fiatal kis jószág volt, a hivatalával járó hatalom nagy önbizalmat adott neki. – Ó, az apját túl sokan látogatták, és ez a kórház szabályaiba ütközik – mondta. – Tíz perccel ezelőtt jött a rendőrség, és mindenkit elküldött. Aztán pontosan öt perccel ezelőtt a detektíveket a telefonhoz kellett hívnom; sürgősen riasztották őket a központból, és ők is elmentek. De ne nyugtalankodjék, én gyakran benézek az

apjához, és minden zajt meghallok a szobájából. Ezért is hagyjuk nyitva az ajtókat. – Köszönöm – felelte Michael. – Beülök hozzá egy kicsit, jó? A lány rámosolygott. – De csak rövid időre, aztán sajnos mennie kell. Ez a szabály, tudja? Michael visszament az apja szobájába. Fölemelte a telefont a villáról, és a központtól a Long Beach-i számot kérte. A sarokszoba telefonját, az irodát. Sonny jelentkezett. – Sonny, bent vagyok a kórházban, csak későn értem ide – suttogta. – Sonny, senki sincs itt. Tessio egyetlen embere sem. Az ajtónál nem állnak detektívek. Az öreg teljesen védtelen. – Remegett a hangja. Hosszú szünet következett, majd megszólalt Sonny mély, jellegzetes hangja. – Ezt tartogatta számunkra Sollozzo. – Én is erre gondolok – mondta Michael. – De hogy tudta rávenni a hekusokat, hogy elzavarjanak mindenkit? És hova mentek? Mi történt Tessio embereivel? Uramisten, ez a disznó Sollozzo a New York-i rendőrséget is a zsebében tartja? – Nyugalom, fiú – csillapította Sonny. – Megint csak szerencsénk van, hogy ilyen későn mentél be a kórházba. Maradj most az öreg szobájában. Zárd be belülről az ajtót. Tizenöt percen belül odaküldök néhány embert, amint egy-két telefont elintéztem. Csak ülj ott nyugodtan, és ne ess pánikba. Oké, fiú? – Nem fogok pánikba esni – felelte Michael. Az ügy kezdete óta most először érzett gyűlöletet, hideg utálatot apja ellenségeivel szemben. Letette a hallgatót, és csengetett a nővérnek. Úgy határozott, hogy saját belátása szerint cselekszik, és nem veszi figyelembe Sonny utasításait. Amikor a nővér bejött, így szólt: – Kérem, ne ijedjen meg, de az apámat azonnal el kell költöztetnünk innen egy másik szobába vagy egy másik emeletre. Ki tudja kapcsolni ezeket a csöveket, hogy ki lehessen gurítani innen az ágyat? – De hát ez képtelenség – ellenkezett az ápolónő. – Engedélyt kell kérnünk az orvostól. Michael nagyon gyorsan beszélt. – Olvashatott az újságokban az apámról. Látja, hogy ma este nincs itt senki, aki vigyázzon rá. Én meg éppen most tudtam meg, hogy néhány gazember be

fog jönni a kórházba. Meg akarják ölni. Kérem, higgyen nekem, és segítsen. – Ha akarta, rendkívül meggyőző tudott lenni. – Nem kell kikapcsolni a csöveket. Az állványokat ki lehet gurítani az ággyal együtt – mondta a nővér. – Van üres szobája? – suttogta Michael. – A folyosó végén – felelte a nővér. Percek alatt gyorsan és ügyesen elintéztek mindent. Ekkor Michael így szólt a nővérhez: – Maradjon vele, míg megjön a segítség. Ha kint marad a pultnál, megsebesíthetik. Ebben a percben meghallotta az ágyból apja rekedt, de erőteljes hangját: – Te vagy az, Michael? Mi történt? Mi van? Michael az ágy fölé hajolt. Kezébe vette apja kezét. – Mike vagyok – mondta. – Ne félj. Jól figyelj. Ne csapj zajt, különösen akkor ne, ha valaki a neveden szólít. Bizonyos emberek meg akarnak ölni. Érted? De én itt vagyok, ne félj. Don Corleone, aki még mindig nem volt teljesen tudatában annak, mi történt vele az előző napon, rettenetes kínok között, mégis jóindulatúan rámosolygott legfiatalabb fiára, és azt akarta mondani neki: „Miért félnék éppen most? Már tizenkét éves korom óta járnak utánam bizonyos emberek, hogy megöljenek.” De erre már nem volt ereje.

10. FEJEZET

A kis magánkórháznak csak egy bejárata volt. Michael az ablakból lenézett az utcára. Félkör alakú udvart látott, amelyről lépcsők vezettek le a járdára. Az utcán nem álltak kocsik. De aki be akar jönni a kórházba, annak át kell mennie ezen a bejáraton. Tudta, nincs sok ideje, ezért kiment a szobából, leszaladt a három emeleten, kisietett a földszinti bejárat széles ajtaján. Oldalt látta a mentőautó-telepet, de ott sem állt se magánkocsi, se mentő. Michael megállt a kórház előtti járdán, és cigarettára gyújtott. Kigombolta a kabátját, és a lámpaoszlop fényébe lépett, hogy az arca látható legyen. A Kilencedik sugárút felől egy fiatalember közeledett felé gyors léptekkel, karja alatt csomaggal. Rövid katonazubbonyt viselt, és rengeteg sűrű, fekete haja volt. Amint a lámpaoszlop alá ért, Michael ismerősnek találta az arcát, de nem tudta, hova tegye. A fiatalember megállt előtte, kezet nyújtott, és erősen olaszos kiejtéssel megszólította: – Don Michael, emlékszik rám? Enzo vagyok, Nazorine, a pék segédje és veje. Az ön apja mentette meg az életemet, mert elintézte a kormánynál, hogy Amerikában maradhassak. Michael bólintott. Most már emlékezett rá. Enzo folytatta: – Azért jövök, hogy tiszteletemet tegyem az apjánál. Beengednek ilyen későn a kórházba? Michael mosolyogva rázta meg a fejét. – Nem, de mindenesetre köszönöm. El fogom mondania Donnak, hogy eljött. – Egy kocsi közeledett zúgva az utcán. Michael azonnal éberen figyelni kezdett. – Menjen innen gyorsan – mondta Enzónak. – Lehet, hogy zűrök lesznek. Nem lenne jó, ha találkozna a rendőrséggel. Látta a fiatal olasz arcán a félelmet. Ha bajba kerül, esetleg deportálják, vagy visszautasítják az állampolgársági kérelmét. De mégis maradt. Olaszul suttogta: – Ha baj van, itt maradok segíteni. Tartozom ezzel a Keresztapának. Michael meghatódott. Már éppen ismét rá akarta beszélni a fiatalembert, hogy menjen el, de aztán arra gondolt, miért is ne maradna? Ha két ember áll a kórház előtt, az talán elriasztja Sollozzo embereit, akiket azért küldenek ide, hogy eleget

tegyenek megbízatásuknak. Egy ember szinte biztosan nem lenne elég. Cigarettát és tüzet adott Enzónak. Mindketten a lámpaoszlop alatt álltak a hideg decemberi éjszakában. Leragyogtak rájuk a kórház sárga üvegtáblái, amelyeket kettéosztott a karácsonyi zöld díszítés. Már csaknem elszívták a cigarettájukat, amikor a Kilencedik sugárútról egy hosszú, alacsony fekete kocsi fordult be a Harmincadik utcára, és közel a járdaszegélyhez elhajtott mellettük. Az autó lassított, csaknem megállt. Michael mereven figyelt, hogy megláthassa a bent ülők arcát, de teste önkéntelenül hátrahúzódott. A kocsi szinte megállt, aztán hirtelen sebesen továbbhajtott. Valaki felismerte. Michael újabb cigarettát adott Enzónak, és észrevette, hogy a pék keze remeg. Meglepetésére a saját keze nyugodt volt. Majdnem tíz percig álltak az utcán cigarettázva, amikor az éjszaka csöndjébe hirtelen belehasított egy rendőri sziréna. A Kilencedik sugárútról sivító járőrkocsi fordult be, és hirtelen megállt a kórház előtt. Mögötte még két riadóautó érkezett. A kórház bejárata hirtelen megtelt egyenruhás rendőrökkel és detektívekkel. Michael megkönnyebbülten sóhajtott fel. A jó öreg Sonny, úgy látszik, már összeköttetésbe lépett velük. Előrement, hogy találkozzon a rendőrökkel. Két hatalmas, termetes rendőr megragadta a karját. Egy harmadik megmotozta. A lépcsőn egy nagydarab rendőr százados jött le, aranyzsinórral a sapkáján. Emberei tisztelettudóan félreálltak, hogy helyet adjanak neki. Termete és a sapkája alól kikandikáló ősz haja ellenére rendkívül mozgékony férfi volt. Arca húsos volt és vörös. Odament Michaelhoz, és nyersen rákiáltott: – Azt hittem, már minden nyomorult makarónifalót elkaptam. Ki az ördög vagy te, és mit csinálsz itt? Az egyik rendőr, aki Michael mellett állt, megszólalt: – Nincs nála fegyver, százados. Michael nem válaszolt. A rendőr századost figyelte, hidegen kutatta az arcát, kemény kék szemét. Egy civil ruhás nyomozó közölte: – Ez Michael Corleone, a Don fia. – Mi történt a detektívekkel, akiknek az apámra kellene vigyázniuk? – kérdezte csendesen Michael. – Ki rendelte vissza őket innen?

A rendőr századost hirtelen elöntötte a méreg. – Te rohadt csibész, ki az ördög vagy te, hogy bele mersz szólni a dolgomba? Én rendeltem vissza őket. Szarok rá, hány digó gengszter öli meg a másikat. Ha tőlem függene, a kisujjamat se mozdítanám meg, ha le akarnák ütni az öregedet. Most pedig eredj innen a pokolba! Takarodj ebből az utcából, te gengszter, és ne gyere be a kórházba, ha nincs látogatási idő! Michael még mindig erősen figyelte. Nem haragudott azért, amit a százados mondott. Agya sebesen dolgozott. Lehet, hogy abban az első kocsiban Sollozzo ült, és látta őt a kórház előtt? Lehet, hogy felhívta ezt a századost, és megkérdezte tőle: – Hogy lehet az, hogy a Corleonék emberei még mindig a kórház körül ólálkodnak, amikor én azért fizettem neked, hogy elzavard őket onnan? Lehet, hogy mindezt gondosan kitervelték, ahogy Sonny mondta? Minden ezt igazolta. Továbbra is nyugodt hangon így szólt a századoshoz: – Nem megyek el addig ebből a kórházból, amíg őrséget nem állít az apám szobája elé. A kapitány nem is válaszolt. A mellette álló detektívhez fordult: – Phil, zárjátok be ezt a csibészt. A detektív habozva megszólalt: – A fiú fegyvertelen, százados. Kapott pár kitüntetést a háborúban, és soha nem volt köze a piszkos ügyekhez. Az újságok nagy botrányt csaphatnak. A kapitány arca elvörösödött a dühtől. Ráförmedt a detektívre: – Az isten verje meg, azt mondtam, csukjátok le! – üvöltötte. Michael, továbbra is világosan gondolkozva, harag nélkül, szándékos rosszindulattal kérdezte: – Mennyit fizet neked a Török, hogy védtelenül hagyd az apámat, százados? A rendőr százados feléje fordult. – Fogjátok le! – parancsolta a két termetes rendőrnek. Michael érezte, hogy karját a hátához szorítják. Látta, hogy a százados hatalmas ökle az arca felé sújt. Megpróbált kitérni előle, de az ököl lecsapott az arccsontjára. Koponyájában gránát robbant. Szája megtelt vérrel és apró, kemény csontokkal, amelyek, mint rájött, a fogai voltak. Érezte, hogy fejének bal oldala feldagad, mintha levegővel telne meg. Lábai elerőtlenedtek, és ha a két rendőr nem fogja, összeesett volna. De továbbra is öntudatánál volt. A civil ruhás detektív

eléje lépett, hogy visszatartsa a századost a további ütésektől. Felkiáltott: – Jézusom, százados, nagyon megsebesítette. – Én hozzá se értem – felelte a százados hangosan. – Ő támadott meg, és elesett. Érted? Ellenállt a letartóztatásnak. Michael vörös ködön át látta, hogy újabb kocsik érkeztek a járda mellé. Férfiak szálltak ki belőlük. Az egyikben felismerte Clemenza ügyvédjét, aki most nyájasan és határozottan mondta a századosnak: – A Corleone család egy magándelektív-irodát bízott meg Mr. Corleone védelmével. Ezeknek az embereknek, akik velem jöttek, fegyverviselési engedélyük van. Ha letartóztatja őket, holnap reggel meg kell jelennie a bíróságon, és meg kell indokolnia, miért tette. Az ügyvéd Michaelre nézett. – Akar panaszt tenni az ellen, aki így megsebesítette? – kérdezte. Michael csak nehezen tudott megszólalni. Az állkapcsa nem akart összezáródni, de sikerült egy-két szót kinyögnie. – Megcsúsztam – mondta. – Megcsúsztam és elestem. Látta, hogy a százados győztes pillantással néz rá, s megpróbált mosollyal felelni erre a tekintetre. Mindenáron el akarta rejteni azt a gyönyörűséges, jeges hidegséget, amely elárasztotta az agyát: azt a fagyos, hideg gyűlölethullámot, amely átjárta a testét. Nem akart az égvilágon senkit sem elriasztani azzal, amit ebben a percben érzett. Mint ahogy a Don sem tette volna. Aztán érezte, hogy beviszik a kórházba, és elvesztette az eszméletét. Amikor reggel fölébredt, érezte, hogy az állkapcsát összeillesztették és balról négy foga hiányzik. Hagen ült az ágya szélén. – Elkábítottak? – kérdezte Michael. – Igen – felelte Hagen. – Csontszilánkokat kellett kiszedni az ínyedből, és azt mondták, az nagyon fájdalmas. Egyébként is teljesen ki voltál készülve. – Más bajom is történt? – kérdezte Michael. – Nem – mondta Hagen. – Sonny azt akarja, hogy gyere ki a Long Beach-i házba. Mit gondolsz, képes vagy rá? – Persze – felelte Michael. – A Don jól van? Hagen elvörösödött. – Azt hiszem, most már megoldottuk a problémát. Egy magándetektív-irodát bíztunk meg, és az egész környéket biztosítottuk. Majd a kocsiban többet mondok.

Clemenza vezetett. Michael és Hagen hátul ültek. Michael feje lüktetett. – Szóval mi az ördög történt tulajdonképpen az elmúlt éjjel? Rájöttetek már, fiúk? Hagen halkan beszélt. – Sonnynak van egy embere a rendőrségen, ez a Phillips nevű detektív, aki megpróbált megvédeni téged. Ő közölte velünk elsőnek, mi történt. Ez a McCluskey rendőr százados olyan fickó, aki már járőrként is nagyon ment a pénz után. A mi Családunk is szép összegeket fizetett neki. Amellett kapzsi és üzleti szempontból megbízhatatlan. De úgy látszik, Sollozzo nagy árat fizetett neki. McCluskey rögtön a látogatási idő után letartóztatta Tessio minden emberét, aki a kórházban és a kórház körül őrködött. Nem számított, hogy néhányuknál fegyver volt. Ezután McCluskey elirányította a Don ajtaja elől a rendőrségi detektíveket. Azt mondta, szüksége van rájuk, és majd mások jönnek helyettük, hogy átvegyék a szolgálatot, csak biztosan összekeverték a beosztásukat. Süket duma! Megfizették, hogy kiadja a Dont. És Phillips azt mondja, ez olyan ember, aki újra meg fogja próbálni. Úgy látszik, Sollozzo kezdetnek is egy vagyont adott neki, és beígérte a csillagos eget. – Benne volt az újságokban a sebesülésem? – Nem – mondta Hagen. – Hallgattunk róla. Senki sem akarja, hogy nyilvánosságra kerüljön. A rendőrök sem. Mi sem. – Jól van – felelte Michael. – Ez az Enzo fiú megúszta? – Igen. Ügyesebb volt, mint te. Mikor a rendőrök megjöttek, gyorsan eltűnt. Azt állítja, veled volt, amikor Sollozzo elment mellettetek a kocsijával. Igaz ez? – Igaz. Rendes srác. – Gondom lesz rá – ígérte Hagen. – Jól érzed magad? – Arca gondterhelt volt. – Nyamvadtul nézel ki. – Jól vagyok – mondta Michael. – Hogy is hívják ezt a rendőr századost? – McCluskey – felelte Hagen. – Egyébként talán jobban fogod érezni magad, ha megtudod, hogy a Corleone család végre visszaadta a kölcsönt. Bruno Tattaglia ma reggel négykor... Michael kiegyenesedett. – Hogyan? Azt hittem, nem kezdünk semmit.

Hagen vállat vont. – Azok után, ami a kórházban történt, Sonny nagyon rideg lett. A bizalmiakat mind szétküldte, egész New Yorkba és New Yerseybe. Tegnap éjjel összeállítottuk a listát. Én mérsékelni próbálom Sonnyt, Mike. Talán te tudsz majd vele beszélni. Ezt az egész ügyet még mindig rendezni lehet háború nélkül. – Beszélni fogok vele – ígérte Michael. – Lesz ma reggel megbeszélés? – Lesz. Sollozzo végre érintkezésbe lépett velünk, és le akar ülni tárgyalni. Egy közvetítő intézi a részleteket. Ez azt jelenti, mi győztünk. Sollozzo tudja, hogy vesztett, és menteni akarja az életét. – Hagen szünetet tartott. – Talán azért, mert nem ütöttünk vissza, azt hitte, elpuhultunk, el lehet kapni bennünket. De most, hogy az egyik Tattaglia fiú meghalt, tudja, hogy mi is komolyan vesszük az üzletet. Valóban szörnyű játszmába kezdett, amikor lepuffantotta a Dont. Egyébként most már biztosat tudunk Lucáról is. Az apád lelövése előtti éjszakán megölték Bruno éjszakai mulatójában. El tudod képzelni? – Ha az éberségét elaltatták, nem csoda, hogy elkapták – monda Michael. A Long Beach-i telep bejáratát nagy fekete kocsi zárta el, amely a kapunál parkolt. Két férfi támaszkodott a kocsi tetejéhez. Michael észrevette, hogy a két oldalon álló két ház magasabb emeletein nyitva vannak az ablakok. Krisztusom, Sonny tényleg komolyan veszi a dolgokat. Clemenza a telepen kívül állította le a kocsit, és gyalog mentek be. A két őr Clemenza embere volt, s ő homlokráncolva üdvözölte őket. A férfiak biccentéssel köszöntötték. Nem volt sem mosoly, sem hangos üdvözlések. Clemenza bevezette Hagent és Michael Corleonét a házba. Mielőtt csengettek volna, egy másik őr kinyitotta az ajtót. Nyilván az ablakból figyelt. A sarokszobába mentek, az irodába, ahol Sonny és Tessio már várta őket. Sonny odament Michaelhoz, kezébe fogta öccse fejét, és tréfálkozva megszólalt: – Szép. Szép. – Michael eltolta bátyja kezét, az íróasztalhoz ment, és whiskyt töltött magának, remélve, hogy az tompítja majd összedrótozott állának fájdalmát.

Öten ültek a szobában, de más volt a légkör, mint a korábbi találkozásokon. Sonny vidámabb volt, nyájasabb, és Michael tudta, miért ez a vidámság. Bátyjának gondolataiban nem voltak kétségek. Elszánta magát, és semmi sem ingathatja meg többé. Sollozzo előző éjszakai kísérlete volt az utolsó csepp a pohárban. Többé szó sem lehetett semmiféle fegyverszünetről. – Míg távol voltatok, felhívott a közvetítő – mondta Sonny Hagennak. – A Török most minél előbb tárgyalni akar. – Sonny nevetett. – Jó idegei vannak a nyomorultnak – mondta elismerően. – Miután tegnap este vesztett, ma vagy holnap találkozni akar velünk. Közben persze azt feltételezik, hogy mi szép nyugodtan ülünk, és mindent megadunk, amit csak kérnek. Micsoda kurva jó idegei vannak! – Mit válaszoltál? – kérdezte Tom óvatosan. Sam mosolygott. – Azt mondtam, persze, miért ne? Bármikor, amikor akarja, nekem nem sürgős. Vagy száz emberem van kint az utcákon a nap huszonnégy órájában. Ha Sollozzónak csak egyetlen haja szálát is meglátják, halott. Fecséreljenek csak el annyi időt, amennyit akarnak. – Tett a Török valamilyen határozott javaslatot? – kérdezte Hagen. – Igen – mondta Sonny. – Azt akarja, Mike-ot küldjük el a találkozóra, hogy vele közölje az ajánlatát. A közvetítő garantálja Mike biztonságát. Sollozzo nem kéri, hogy mi is garantáljuk az ő biztonságát, tudja, hogy ezt nem kérheti. Tudja, hogy ennek nem lenne értelme. Így a találkozót ő készíti elő. Az emberei felveszik Mike-ot, és elviszik a találkozóhelyre. Mike hallgassa meg, amit Sollozzo mond, aztán elengedik. De a találkozó helye titok. Azt ígérik, a javaslat olyan jó lesz, hogy nem tudjuk visszautasítani. – És mi van a Tattagliákkal? Mit akarnak csinálni Bruno miatt? – kérdezte Hagen. – Ez része az alkunak. A közvetítő azt mondja, hogy a Tattaglia család kijelentette: támogatja Sollozzót. Hajlandók elfelejteni Bruno Tattagliát. Ő fizetett meg azért, amit az apámmal tettek. Az egyik érvényteleníti a másikat. – Sonny megint nevetett. – Arcátlan csibészek. Hagen óvatosan megszólalt: – Meg kellene hallgatnunk, mit akarnak mondani.

Sonny hevesen csóválta a fejét. – Nem, nem, Consigliori, ezúttal nem. – Hangja hirtelen kissé olaszosan csengett. Szándékosan utánozta az apját, csak hogy tréfálkozzon velük. – Nincs több megbeszélés. Nincs több vita. Nincs több Sollozzoféle trükk. Ha a közvetítő megint kapcsolatba lép velünk a válaszért, azt akarom, hogy adj át neki egy üzenetet. Adják ki nekem Sollozzót. Ha nem, totális háború lesz. Matracokra vonulunk, és minden bizalmit kiküldünk az utcára. Az üzletnek is ártani fog. – A többi Család nem akarja majd a totális háborút – mondta Hagen. – Ez túl sok bajt hoz mindenkire. Sonny vállat vont. – Egyszerű a megoldás. Adják ki nekem Sollozzót. Vagy harcoljanak a Corleone család ellen. – Sonny szünetet tartott, majd nyersen folytatta: – Nincs szükségem több olyan tanácsra, hogy hogyan lehet az ügyeket békésen helyrehozni, Tom. A döntés megszületett. A te feladatod az, hogy segíts nekem győzni. Értetted? Hagen lehajtotta a fejét. Egy pillanatig mélyen elgondolkodott, aztán megszólalt: – Beszéltem az embereddel az őrszobán. Határozottan állítja, hogy McCluskey századost Sollozzo pénzeli, méghozzá nagy összegekkel. De ez még nem minden. McCluskey részt fog kapni a kábítószerüzletből is. McCluskey elvállalta, hogy Sollozzo testőre lesz. A Török ki sem dugja az orrát a barlangjából nélküle. Ha találkozik Mikekal, ezen a megbeszélésen McCluskey ott fog ülni mellette. Civilben lesz, de fegyverrel. Azt pedig meg kell értened, Sonny, hogy Sollozzo sebezhetetlen, amíg őrzik. Még soha senki nem lőtt le úgy egy New York-i rendőr századost, hogy megúszta volna szárazon. Elviselhetetlenül nagy lenne a felháborodás, baj lenne az újságokkal, az egész rendőrséggel, az egyházakkal, mindennel. Rettenetes lenne. A Családok mind ellened fordulnának. A Corleone családot kiközösítenék. Még az öreg politikai pártfogói is fedezékbe kényszerülnének. Ezt vedd figyelembe. Sonny vállat vont. – McCluskey nem vigyázhat örökké a Törökre. Várni fogunk. Tessio és Clemenza aggódva szívták szivarjukat. Nem mertek megszólalni, de izzadtak. Az ő bőrük megy a vásárra, ha rosszul döntenek.

Michael eddig nem szólalt meg, de most megkérdezte Hagentól: – Ki lehet hozni az öreget a kórházból ide a telepre? Hagen megrázta a fejét. – Ezt kérdeztem meg először. Lehetetlen. Nagyon rossz állapotban van. Túl fogja élni, de mindenféle kezelésre van szüksége, talán még egy műtétre is sor kerül. Lehetetlen. – Akkor viszont azonnal el kell intéznünk Sollozzót – jelentette ki Michael. – Nem várhatunk. A fickó túl veszélyes. Valami új ötlettel fog megint előállni. Emlékezzetek, neki továbbra is az a fontos, hogy megszabaduljon az öregtől. Ő tudja ezt. Oké, most azt is tudja, hogy a helyzet nagyon kiéleződött, tehát az életéért még a vereséget is hajlandó elszenvedni. De ha nem öljük meg valahogyan, biztos, hogy újra lecsap majd a Donra. És ha a rendőr százados segíti, ki tudja, mi történhet. Ezt egyszerűen nem kockáztathatjuk meg. Azonnal el kell távolítani Sollozzót. Sonny elgondolkozva vakargatta az állát. – Igazad van, fiú – mondta. – Fején találtad a szöget. Nem hagyhatjuk, hogy Sollozzo még egyszer lecsapjon az öregre. – És mi lesz McCluskey kapitánnyal? – kérdezte csendesen Hagen. Sonny különös kis mosollyal fordult Michaelhoz. – Igen, fiú, mi lesz ezzel a nyomorult rendőr századossal? Michael halkan válaszolt. – Oké, ez szélsőséges eset. De vannak idők, amikor a legszélsőségesebb módszerek is elfogadhatók. Most gondoljunk csak arra, hogy meg kell ölnünk McCluskeyt. Úgy kellene csinálni, hogy nyakig belekeveredjen ebbe az ügybe, és a vak is lássa: ez nem egy hivatását teljesítő, tisztességes rendőr százados, hanem korrupt zsaru, aki összeszűrte a levet a gengszterekkel, és most, mint minden más gonosztevő, azt kapta, amit megérdemelt. Vannak fizetett újságíróink, akiknek megfelelő bizonyítékokkal átadhatjuk az egész történetet úgy, hogy alaposan meg is tudják indokolni. Ez levezetné a felháborodást. Mit szóltok hozzá? – Michael tisztelettel nézett a többiekre. Tessio és Clemenza sötét arccal ültek, nem szóltak egy szót sem. Sonny ugyanazzal a furcsa mosollyal biztatta: – Rajta, fiú, kezdesz nagy lenni. Gyerekszáj, ahogy a Don mindig mondani szokta. Rajta, Mike, mesélj tovább!

Hagen is halványan elmosolyodott, és elfordította a fejét. Michael elpirult. – Szóval azt akarjátok, hogy menjek el tanácskozni Sollozzóval. Én leszek ott, meg Sollozzo és McCluskey. Csak mi hárman. Állapodjatok meg a találkozóban, legyen két nap múlva, és az informátoraink tudják meg, hol lesz. Ragaszkodjatok hozzá, hogy nyilvános helyen rendezzék. Mondjátok azt, hogy én nem engedem, hogy egy lakásba vagy házba vigyenek. Legyen egy étteremben vagy egy bárban, az esti csúcsforgalomban, hogy biztonságban érezhessem magam. Ezt ők is biztonságosnak fogják találni. Arra még Sollozzo sem fog gondolni, hogy le merjük lőni a századost. Amikor találkozunk, meg fognak motozni, tehát fegyvertelennek kell lennem, de találjátok meg a módját, hogyan juthatok fegyverhez, miközben tárgyalok velük. Akkor mindkettőt egy csapásra elintézem. Mind a négy fej felé fordult, csodálkozva néztek rá. Clemenza és Tessio mélységesen meg volt lepve. Hagen nem; ő csak kissé szomorúnak látszott. Mondani akart valamit, de aztán meggondolta magát. De Sonny nagy Cupido-arca vidáman felragyogott, s hirtelen harsogó nevetésben tört ki. Ez valódi, szívből jövő nevetés volt, nem erőltette. Ujjával Michaelra bökött, és jókedvűen zihálva megpróbált beszélni. – Te, a finom főiskolás úrifiú, te, aki soha nem akartál belekeveredni a Család dolgaiba! Most meg akarod ölni a rendőr századost meg a Törököt, csak azért, mert McCluskey szétverte a képedet. Te magánügynek tartod, pedig ez csak üzlet. Meg akarod ölni ezt a két fickót, csak azért, mert képen töröltek! Tiszta pénzkidobás volt az egész! Ennyi éven át tiszta pénzkidobás! Clemenza és Tessio, tökéletesen félreértve a helyzetet, azt hitték, hogy Sonny az öccse hősködését neveti ki, Mike javaslatát, így ők is szélesen elmosolyodtak, és kissé atyáskodva néztek Michaelra. Csak Hagen arca maradt óvatosan közönyös. Michael végignézett rajtuk, majd a bátyjára meredt, aki még mindig nem tudta abbahagyni a nevetést. – Te fogod elintézni őket? – kérdezte Sonny. – Te fiú, ezért nem adnak kitüntetéseket, hanem villamosszékbe ültetnek! Tudod ezt? Ez nem hősködés, fiú, itt nem egy mérföldről kell emberekre lőni. Itt akkor lősz, amikor meglátod a szemük fehérjét, ahogy az iskolában tanultuk. Emlékszel? Oda kell állni közvetlenül

melléjük, szét kell lőni a fejüket, és az agyvelejük ráfröccsen a szép főiskolás sportingedre. Mit szólsz ehhez, fiú? Tényleg van kedved hozzá, csak azért, mert egy átkozott rendőr megruházott? – Még mindig nevetett. Michael felállt. – Jobb lesz, ha abbahagyod a nevetést – mondta. Olyan rendkívüli változáson ment át, hogy Clemenza és Tessio arcáról eltűnt a mosoly. Michael nem volt sem magas, sem erős felépítésű, de úgy tűnt, lénye veszélyt sugároz. Ebben a percben maga volt a megtestesült Don Corleone. Barna szeme világosan izzott, az arca elsápadt. Úgy látszott, bármelyik percben ráveti magát idősebb és erősebb bátyjára. Kétségtelen, hogy ha fegyver lett volna a kezében, Sonny könnyen veszélybe kerül. Abba is hagyta a nevetést, és Michael halálosan hideg hangon megkérdezte: – Nem hiszed, hogy képes vagyok rá, te disznó? Sonny nevetési rohama elmúlt. – Tudom, hogy képes vagy rá – felelte. – Nem azon nevettem, amit mondtál, hanem azon, hogy milyen különösen alakulnak a dolgok. Én mindig mondtam, hogy te vagy a legkeményebb az egész Családban: keményebb, mint maga a Don. Te voltál az egyetlen, aki ki tudott térni az öreg elől. Emlékszem rád, milyen heves kis kölyök voltál. Az ördögbe, még velem is állandóan verekedtél, pedig sokkal idősebb voltam, mint te. És Freddie kénytelen volt hetenként legalább egyszer hülyére verni téged. Sollozzo meg azt hiszi, te vagy a Család gyönge virágszála, mert hagytad, hogy McCluskey megüssön, anélkül, hogy visszaütöttél volna, és azt gondolja, te nem keveredsz bele a Család harcaiba. Szerinte nem kell izgulnia, ha szemtől szembe találkozik veled. McCluskeynak is az a véleménye, hogy gyáva makaróni vagy. – Sonny elhallgatott, majd csöndesen folytatta: – De végül is te Corleone vagy, te nyavalyás. És én vagyok az egyetlen, aki ezt tudta. Mióta az öreget lelőtték, három napja itt ülök, és rád várok. Várom, hogy kitörj az előkelő diákmodorodból, ledobd magadról azt a szaros háborús hősi pózt, amit felvettél. Várok rád, hogy a jobbkezem légy, hogy megölhessük azokat a disznókat, akik megpróbálták tönkretenni az apánkat és a Családunkat. És mindezt egy állon vágás váltotta ki. Mit szóltok ehhez? – Sonny nevetséges mozdulatot tett, mintha ütne egyet, és megismételte: – Mit szóltok ehhez?

A feszültség feloldódott a szobában. Mike megrázta a fejét. – Sonny, én azért csinálom, mert ez az egyetlen, amit tehetek. Nem engedhetem, hogy Sollozzo még egyszer az öreg ellen támadjon. És úgy látszik, én vagyok az egyetlen, aki elég közel tud kerülni hozzá. Már ki is gondoltam mindent. Nem hiszem, hogy találnátok bárki mást, aki kikészít egy rendőr századost. Te talán megtennéd, Sonny, de neked feleséged van, és gyerekeid, és neked kell vezetned a Család ügyeit, amíg az öreg rendbe nem jön. Így csak én maradok, meg Freddie. Freddie még mindig a sokk hatása alatt van, és használhatatlan. Így végül csak én maradok. Ez logikus. Az állon vágásnak ehhez semmi köze. Sonny odament hozzá, és átölelte. – Fütyülök az indokaidra. Az a fő, hogy most itt vagy velünk. És mondok neked még valamit. Mindenképpen igazad van. Tom, mi a véleményed? Hagen vállat vont. – Az érvelés megtámadhatatlan. Különösen azért, mert nem hiszem, hogy a Török komolyan gondolja az ajánlatát. Azt hiszem, továbbra is megpróbál majd a Don ellen törni. Legalábbis minden erre utal. Ezért meg kell próbálnunk elkapni Sollozzót, még akkor is, ha el kell intéznünk a rendőr századost is. De bárki vállalja is ezt a munkát, nagyon nagy bajba kerül. Muszáj, hogy Mike legyen az? Sonny csendesen megszólalt. – Én is megtehetem. Hagen türelmetlenül rázta meg a fejét. – Sollozzo egy mérföldnyire sem engedne közel magához, még ha tíz rendőr százados őrzi is. Ráadásul te vagy a Család ügyvezető feje. A te életedet nem lehet kockáztatni. – Hagen elhallgatott, majd Clemenzához és Tessióhoz fordult: – Van olyan főbizalmitok, aki valóban rendkívüli ember és elvállalná ezt a munkát? Soha többé nem lennének anyagi gondjai. Clemenza szólalt meg először. – Nincs senki, akit Sollozzo ne ismerne, és ne vágna ki rögtön. Rám is lecsapna, vagy Tessióra is, ha mi mennénk. – És egy sokat ígérő kezdő, aki tényleg nagyon vakmerő, de még nem terjedt el a híre? – kérdezte Hagen. Mindkét caporegime megrázta a fejét. Tessio elmosolyodott, hogy kihúzza szavai fullánkját: – Ez olyan, mintha egy jelentéktelen kis csapatból hoznánk fel valakit, hogy játsszon a baseballcsapatok országos bajnokságán.

Sonny röviden közbevágott: – Nem. Mike-nak kell lennie. Millió okból. A legfontosabb az, hogy gyöngének tartják. És ő meg is tudja csinálni, azt garantálom. Végül is ez a legfontosabb, mert ez az egyetlen lehetőségünk, hogy elkapjuk ezt az alattomos csibész Törököt. Most meg kell beszélnünk, hogyan tudjuk a legjobban segíteni Mike-ot. Tom, Clemenza, Tessio, próbáljátok meg kideríteni, hová akarja vinni Sollozzo a megbeszélésre. Nem érdekel, mennyibe kerül. Ha ezt megtudjuk, el kell döntenünk, hogyan juttassunk fegyvert a kezébe. Clemenza, azt akarom, hogy a gyűjteményedből egy igazán „biztos” fegyvert adj neki. A „legbiztosabbat”, ami csak van. Olyat, amelyet semmiképpen sem tudnak azonosítani. Próbálj rövid csövűt keresni, sok erős tölténnyel. Nem lényeges, hogy nagyon pontos legyen. Amikor használja, a közvetlen közelükben lesz. Mike, amint lőttél, azonnal dobd le a földre a pisztolyt. Ne kaphassanak el vele. Clemenza, vond be a csövet és a ravaszt azzal a különleges anyaggal, így nem hagy majd rajta ujjlenyomatokat. Mike, ne felejtsd el, mindent el tudunk intézni, szemtanúkat és így tovább, de ha elkapnak és a fegyver nálad van, nem tehetünk semmit. Gondoskodunk kocsiról meg védelemről, és segítünk majd, hogy eltűnj egy szép, hosszú vakációra, míg a botrány el nem csitul. Hosszú időre el kell menned, Mike, de nem szeretném, hogy elköszönj a barátnődtől, vagy akár felhívd. Ha mindent elintéztünk és nem vagy már az országban, majd megüzenem neki, hogy jól vagy. Ez parancs. – Sonny az öccsére mosolygott. – És most maradj Clemenzával, szokd meg annak a fegyvernek a kezelését, amelyet kiválaszt. Talán gyakorolj is egy kicsit. Minden egyéb a mi gondunk. Minden. Oké, fiú? Michael Corleone ismét egész testében érezte azt a gyönyörűséges, élénkítő, jeges borzongást. Így szólt a bátyjához: – Nem kellett volna figyelmeztetned rá, hogy ne beszéljek a barátnőmmel ilyesmiről. Mi az ördögöt gondolsz, hogy most megyek, felhívom, és istenhozzádot mondok neki? – Oké, de te még újonc vagy, azért magyaráztam el a részleteket. Ne törődj vele – mondta sietve Sonny. Michael mosolyogva kérdezte: – Mi az ördögöt értsek az alatt, hogy újonc? Én ugyanolyan jól odafigyeltem az öregre,

mint te. Különben mitől lettem volna ilyen okos? – Mindketten nevettek. Hagen mindenkinek italt töltött. Kissé komornak látszott. Az államférfi háborúra kényszerül, de az ügyvédet a jog kényszeríti. – Most legalább tudjuk, mit fogunk csinálni – mondta.

11. FEJEZET

Mark McCluskey százados az irodájában ült, és három, fogadási szelvényektől duzzadó borítékot forgatott az ujjai között. Homlokráncolva szerette volna megfejteni a szelvényeken szereplő jelzéseket. Ez nagyon fontos lett volna neki. A borítékokban azok a fogadási szelvények voltak, amelyeket razziázó különítményei szedtek össze, amikor előző éjjel rábukkantak a Corleone család egyik bukmékerére. Most a bukméker kénytelen lesz visszavásárolni a szelvényeket, nehogy a fogadók megtudhassák, kik lesznek a nyertesek, és így tönkretegyék. McCluskey százados mindenáron meg akarta fejteni a szelvényeket, mert nem akarta, hogy becsapják, amikor eladja azokat a bukmékernek. Ha ötven darab ezres a tét, akkor talán ötezerért el tudja adni neki. De ha nagy pénzről van szó, és százezer, sőt talán kétszáz a tét, akkor az áruk is jóval magasabb lehet. McCluskey eljátszadozott a borítékkal, aztán úgy határozott, kissé megizzasztja majd a fogadóiroda főnökét, és hagyja, hogy ő tegye meg az első ajánlatot. Ez majd útbaigazítja, hogy milyen árat szabjon. McCluskey az őrszoba falán lévő órára nézett. Elérkezett az idő, hogy fölszedje azt a mocskos Törököt, Sollozzót, és elvigye oda, ahol a Corleone családdal fog találkozni. McCluskey a faliszekrényhez ment, és átöltözött civil ruhába. Amikor elkészült, felhívta a feleségét, és megmondta neki, hogy este nem megy haza vacsorára, dolga van. Soha nem avatta be semmibe. Az asszony azt hitte, hogy a rendőri fizetésből élnek úgy, ahogy élnek. McCluskey szórakozottan mosolygott. Anyja ugyanezt hitte, de ő maga hamar megtanulta, mi a helyzet. Apjától leste el a fortélyokat. Apja rendőr őrmester volt. Apa és fia hétről hétre végigsétáltak a körzeten, és idősebb McCluskey ezekkel a szavakkal mutatta be hatéves fiát a kereskedőknek: – Ez az én kisfiam. A kereskedők pedig kezet ráztak vele, hízelegtek neki, és kinyitották a csengő pénztárgépet, hogy egy-egy öt- vagy tízdollárost adjanak ajándékba a kisfiúnak. A nap végére a kis

McCluskey ruhájának minden zsebe papírpénzzel volt kitömve, és nagyon büszke volt rá, hogy apja barátai ennyire szeretik, és minden hónapban, amikor meglátják, ajándékot adnak neki. Apja természetesen betette a pénzt a bankba, fia főiskolai tanulmányaira, és a kis Mark legfeljebb ötven centet kapott belőle. Aztán amikor Mark hazaért, és apja rendőrbarátai megkérdezték tőle, mi szeretne lenni, ha megnő, gyerekesen így selypített: „Jendőj” – mire mindenkiből kitört a harsány nevetés. És persze később, bár apja azt akarta, hogy előbb végezze el a főiskolát, a középiskolából egyenesen a rendőrségi tanfolyamra ment. Jó rendőr volt, derék rendőr. Az erőszakos fiatal vagányok, az utcák rémei elfutottak, amikor megjelent, és végül el is tűntek a körzetéből. Nagyon kemény rendőr volt, de nagyon méltányos. Soha nem vitte magával a fiát, amikor végigjárta a kereskedőket, hogy beszedje pénzajándékaikat, mert elnézte, hogy szemetelnek vagy szabálytalanul parkolnak. A pénzt személyesen, saját kezűleg vette át, mert úgy érezte, megérdemelte. Gyalogos járőrként soha nem ugrott be egy moziba, és nem ment be pihenni a vendéglőkbe, mint ahogy azt a többi rendőr, különösen téli éjszakákon, tette. Ő mindig végigjárta az útját. Ügyfeleinek sokféle védelmet, sokféle szolgálatot nyújtott. Amikor a Boweryről állástalan alkoholisták és különböző részeges alakok szivárogtak át, hogy végigpumpolják a területét, olyan nyersen intézte el őket, hogy soha nem merészkedtek vissza. A körzetében működő kereskedők hálásak voltak ezért. És ki is mutatták hálájukat. Tisztelte a rendszert is. A körzetében dolgozó bukmékerek tudták, soha nem fog bajt okozni, hogy különpénzt szerezzen magának; tudták, meg van elégedve azzal, amit az őrszobának juttatott pénzből kap. A neve a többiekével együtt szerepelt a névsorban, és soha nem próbált meg más úton pénzhez jutni. Becsületes rendőr volt, aki csak az egyszerű megvesztegetést fogadta el, és ha nem is látványosan, de folyamatosan följebb került a ranglétrán. Közben családja egyre nőtt, négy fia volt, de egyik sem lett rendőr. A Fordham Egyetemre jártak, s miközben Mark McCluskey őrmesterből hadnaggyá, majd századossá lépett elő,

semmiben nem szenvedtek hiányt. Ekkoriban terjedt el McCluskeyról az a hír, hogy nagyon keményen megy a pénz után. A körzet bukmékerei többet fizettek a védelemért, mint a város bármely más részén, de ez talán a nagy fiú főiskolai oktatásának magas költségei miatt volt így. McCluskey úgy érezte, az egyszerű megvesztegetésben sincs semmi rossz. Mi az ördögnek járjanak a fiai valami olcsó déli főiskolára csak azért, mert a rendőrség nem fizet annyit az embereinek, amennyiből tisztességesen megélhetnek és megfelelően gondoskodhatnak a családjukról. Ő az élete kockáztatásával védelmezi ezeket az embereket, és a káderlapja mutatja, mennyi idézést kapott, mert körzetében fegyverrel szállt szembe a gengszterekkel, bérgyilkosokkal, leendő fiatalkorú bűnözőkkel. Szétverte őket. Gondoskodott róla, hogy a tisztességes polgárok a városnak ebben a rábízott kis csücskében biztonságban élhessenek, tehát holtbiztos, hogy többet érdemel, mint az a nyomorult heti százdolláros fizetés. De nem méltatlankodott alacsony jövedelme miatt; megértette, hogy mindenkinek gondoskodnia kell önmagáról. Bruno Tattaglia régi ismerőse volt. Együtt járt a Fordham Egyetemre a százados egyik fiával, majd megnyitotta éjszakai mulatóját, és ha a McCluskey család nagy ritkán a városban töltött egy-egy estét, a mulató költségére élvezhette a műsort, az italt és a vacsorát. Szilveszterestére nyomtatott meghívót kaptak a vezetőségtől, és az egyik legjobb asztal mindig nekik volt fenntartva. Bruno mindig gondoskodott róla, hogy bemutassa nekik a mulatóban fellépő hírességeket, köztük néhány neves énekest és hollywoodi sztárt. Természetesen néha ő is kért egy kis szívességet, például, hogy töröljék el egy alkalmazott priuszát, és így munkavállalási engedélyt kaphasson a kabaréban. Többnyire csinos fiatal lányról volt szó, aki prostituáltként vagy markecolóként szerepelt a rendőrségi aktákban. McCluskey mindig készségesen tett eleget ezeknek a kéréseknek. Alapelvei közé tartozott, hogy soha ne mutassa ki: érti, mire készül valaki. Amikor Sollozzo azzal a javaslattal jött el hozzá, hogy hagyja az öreg Corleonét védelem nélkül a kórházban, McCluskey nem kérdezte, miért. Az árat kérdezte. Mikor Sollozzo tíz darab ezrest mondott, McCluskey tudta, miért. Nem

habozott. Corleone az ország egyik legnagyobb maffiavezére, akinek több politikai kapcsolata van, mint amennyi Al Caponénak valaha is volt. Nagy szolgálatot tesz az országnak, aki elintézi. McCluskey előre fölvette a pénzt, és elvégezte a munkát. Mikor aztán Sollozzo felhívta, hogy a Corleone család két embere még mindig a kórház előtt áll, elöntötte a méreg. Tessio minden emberét lecsukatta, a detektíveket elirányította Corleone kórházi szobája elől. És most, miután ő az elvek embere, kénytelen lesz visszaadni a tíz darab ezrest, azt a pénzt, amelyet azért tett félre, hogy biztosítsa unokái neveltetését. Ez a méreg dolgozott még benne, amikor a kórházhoz ment és leütötte Michael Corleonét. De aztán minden a lehető legjobban végződött. A Tattagliamulatóban találkozott Sollozzóval, és még ennél is jobb üzletet kötöttek. McCluskey most sem tett fel kérdéseket, mert minden választ ismert. Csak az árban akart biztos lenni. Az soha nem jutott eszébe, hogy ő maga is veszélybe kerülhet. Elképzelhetetlen volt, hogy valaki akár egyetlen pillanatig is arra merjen gondolni, hogy megöl egy New York-i rendőr századost. A maffia legkeményebb vagányának is csendben kellett maradnia, ha a legalacsonyabb rangú járőr elhatározta, hogy felpofozza. Egy rendőr meggyilkolása csak bajjal jár. Mert ha nem így történne, akkor egyszeriben meglepően sok gengsztert ölnének meg, mert ellenállt a letartóztatásnak, vagy el akart szökni a bűntett színhelyéről. És ki tehetne ellene bármit is? McCluskey sóhajtott. Készen állt, hogy elhagyja az őrszobát. Problémák, mindig csak problémák. Írországban most halt meg a felesége nővére, aki már évek óta küzdött a rákkal, és ez a rák a századosnak sok pénzébe került. Most a temetés még többe fog kerülni. Nagybátyái és nagynénéi az óhazában hellyelközzel ugyancsak egy kis segélyre szorulnak, hogy fenn tudják tartani burgonyafarmjukat, és ő küldte nekik a pénzt, hogy ez sikerüljön. Nem sajnálta. Amikor feleségével meglátogatták az óhazát, úgy kezelték őket, mint királyt és királynőt. Talán ezen a nyáron, most, hogy a háború véget ért és befutnak ezek a különpénzek, megint elutaznak. McCluskey megmondta az őrszobai ügyeletesnek, hol lesz, ha szükség van rá. Semmiféle óvintézkedést nem tartott szükségesnek. Bármikor azt

mondhatja, hogy Sollozzo az egyik besúgója, akivel találkoznia kellett. Kint néhány háztömbnyit gyalogolt, aztán taxiba szállt, és elment oda, ahol Sollozzóval kellett találkoznia. Tom Hagen mindent elrendezett, hogy Michael elhagyhassa az országot; ő intézte hamis útlevelét, tengerészokmányait, elhelyezését egy olasz teherhajón, amely egy szicíliai kikötőbe fog befutni. Még azon a napon repülőgéppel titkos futárt menesztettek Szicíliába, hogy előkészítsék rejtekhelyét a hegyek között, a maffiafőnöknél. Sonny a kocsiról gondoskodott, meg egy teljesen megbízható sofőrről, aki várni fogja Michaelt, amikor kilép a vendéglőből, ahol a megbeszélést tartják Sollozzóval. Tessio önként jelentkezett erre a munkára. Lerobbant külsejű, de jó motorú kocsi lesz. Rendszámtáblája hamisított, maga a kocsi azonosíthatatlan. Különleges munkára tartogatták, olyanra, amelyhez a legjobbra van szükség. Michael Clemenzával töltötte a napot, és azzal a kis pisztollyal gyakorolt, amelyet el fognak juttatni hozzá. A huszonkét kaliberes fegyver golyói a testbe behatolva tűszúráshoz hasonló lyukakat vágnak, de amikor távoznak, tátongó réseket szakítanak. Rájött, hogy a pisztoly pontos, ha ötlépésnyire áll a céltól. Ezen túl azonban a golyók bármerre mehetnek. A ravasz szoros volt, de Clemenza a szerszámaival addig bütykölte, míg könnyen mozgott. Úgy döntöttek, nem tesznek rá hangtompítót. Nem akarták, hogy egy ártatlan szemlélődő, félreértve a helyzetet, esetleg tudatlanul, vakmerően beavatkozzon. A fegyver dörrenése távol fogja tartani az embereket Michaeltől. Clemenza a gyakorlás ideje alatt egyfolytában oktatta. – Dobd el azonnal a fegyvert, ha már nem használod. Egyszerűen engedd le a kezedet az oldalad mellé, és hagyd, hogy a pisztoly leessen. Senki sem fogja észrevenni. Mindenki azt fogja hinni, hogy a fegyver még nálad van. Az arcodba fognak bámulni. Gyorsan menj ki a helyiségből, de ne szaladj. Senkinek ne nézz egyenesen a szemébe, de ne is nézz el senkinek a feje fölött. Ne felejtsd el, félni fognak tőled. Hidd el, félni fognak. Senki sem fog beavatkozni. Amint kint vagy, Tessio várni fog a kocsiban. Szállj be, a többit meg bízd rá. Ne félj semmilyen véletlentől.

Meg leszel lepve, milyen jól mennek ezek a dolgok. Most vedd fel ezt a kalapot, hadd nézzem, hogy áll rajtad. – Puha, szürke filckalapot nyomott Michael fejébe. Michael, aki soha nem hordott kalapot, fintorgott. – Ez, ha szükséges, segít, hogy ne ismerjenek fel – biztosította Clemenza. – Leginkább a szemtanúkat befolyásolja, hogy megváltoztassák a személyleírást, ha megértetjük velük a dolgokat. Ne felejtsd el, Mike, az ujjlenyomatok miatt nem kell nyugtalankodnod. A pisztoly agya és a ravasz speciális anyaggal lesz bevonva. De ne érintsd meg a fegyver többi részét. Ezt el ne felejtsd. – Megtudta Sonny, hová vitet Sollozzo? – kérdezte Michael. Clemenza vállat vont. – Még nem. Sollozzo nagyon óvatos. De ne idegeskedj, nem eshet bajod. A közvetítő a kezünkben lesz, míg biztonságban vissza nem érkezel. Ha bármi történik veled, ő fizet érte. – Mi az ördögnek kockáztatja önmagát? – kérdezte Michael. – Nagy dohányt kap érte – mondta Clemenza. – Kisebb vagyont. Egyébként fontos ember a Családokban. Tudja, hogy Sollozzo nem engedheti meg, hogy bármi is történjék vele. A te életed nem ér annyit Sollozzo számára, mint amennyit a közvetítőé. Nagyon egyszerű. Te biztonságban leszel. A pokol, ami utána jön, a mi nyakunkba szakad. – Milyen súlyos lesz a baj? – kérdezte Michael. – Nagyon súlyos – felelte Clemenza. – A Tattaglia család totális háborút indít a Corleonék ellen. A Családok többsége a Tattagliák mellé áll majd. A Köztisztasági Hivatal sok hullát fog összesöpörni ezen a télen. – Vállat vont. – Ezek a háborúk úgy tízévenként ismétlődnek. Lecsapolják a rossz vért. És ha hagyjuk, hogy apróságokban erőszakoskodjanak velünk, akkor rövidesen mindent el akarnak venni tőlünk. Rögtön az elején meg kell állítanunk őket. Ahogy Hitlert meg kellett volna állítani Münchennél. Nem lett volna szabad megengedniük, hogy akkor megússza, mert csak bajt csináltak önmaguknak. Michael az apjától hallotta már ugyanezt régebben, még 1939-ben, mielőtt kitört a háború. Ha akkor a Családok vezették volna a Külügyminisztériumot, soha nem tört volna ki a II. világháború, gondolta mosolyogva. Visszakocsiztak a telepre, a Don házába, amely továbbra is Sonny főhadiszállása volt. Michael azon gondolkodott, vajon

meddig bírja ki Sonny, hogy be van zárva a telep biztonságos területére. Végül ki kell majd merészkednie. Sonny a pamlagon feküdt és aludt. A kisasztalon még ott voltak késői ebédjének maradványai, sülthús-darabok, kenyérmorzsák meg egy félig üres whiskysüveg. Apjának mindig tiszta irodája elhanyagolt albérleti szobához kezdett hasonlítani. Michael felrázta a bátyját, és rászólt: – Úgy élsz itt, mint egy koldus. Miért nem takarítottad ki ezt a szobát? Sonny ásított. – Mi van, ellenőrzöd a laktanyát? Mike, még nem kaptunk hírt róla, hova akar vinni téged az a két disznó, Sollozzo és McCluskey. Ha nem tudjuk meg, hogy a fenébe juttassuk el hozzád a pisztolyt? – Nem vihetném magammal? – kérdezte Michael. – Lehet, hogy nem fognak megmotozni, de ha meg is teszik, talán nem találják meg, ha elég ügyesek vagyunk. És ha megtalálják? Mi van akkor? Elveszik tőlem, és kész. Sonny megrázta a fejét. – Nem! Biztos ütést kell mérnünk arra a nyomorult Sollozzóra. Ne felejtsd el, ha lehet, először őt intézd el. McCluskey lassúbb és butább. Elég időd lesz rá, hogy őt is elintézd. Megmondta Clemenza, hogy a pisztolyt feltétlenül el kell dobnod? – Milliószor – felelte Michael. Sonny felállt a pamlagról, és nyújtózkodott. – Hogy van az állad, fiú? – Nyamvadtul – dünnyögte Michael. Arcának egész bal oldala fájt, kivéve azokat a helyeket, amelyek érzéketlenek voltak a bennük lévő fájdalomcsillapítós drótok miatt. Fölemelte az asztalról a whiskysüveget, és ivott. A fájdalom enyhült. – Hagyd abba, Mike, most nem lenne jó elbutulni a piától – kérte Sonny. – Az istenért, Sonny, ne játszd meg az idősebb testvért. Harcoltam már a háborúban nehezebb fickók ellen is, mint ez a Sollozzo, ráadásul nehezebb körülmények között. Hol az ördögben vannak az ágyúi? Van talán légvédelme? Nehéztüzérsége? Vannak aknamezői? Ez csak egy nyomorult, ravasz csibész a nagymenő rendőr haverjával az oldalán. Ha az ember egyszer már elhatározta, hogy megöli őket, akkor nincs

többé probléma. Addig nehéz csak, amíg az ember elszánja magát. Alig fogják érteni, mi történik velük. Tom Hagen jött be a szobába. Fejbólintással köszöntötte őket, és egyenesen a hamis néven szereplő telefonhoz ment. Néhányszor tárcsázott, majd fejcsóválva Sonnyra nézett. – Semmit nem tudtam meg – mondta. – Sollozzo nem árulja el senkinek, amíg csak lehet. Megszólalt a telefon. Sonny fölvette, és kezével jelezte, hogy maradjanak csendben, bár senki sem beszélt. Néhány szót firkantott egy blokkra, majd így szólt: – Oké, ott lesz – és letette a hallgatót. Sonny nevetett. – Ez a disznó Sollozzo tényleg érti a dolgát. Itt az ajánlat. Ma este nyolckor ő és McCluskey százados a Broadwayn, Jack Dempsey bárja előtt fölveszik Mike-ot. Elmennek valahová, ahol tárgyalni tudnak. És ide figyeljetek: Mike meg Sollozzo olaszul fognak beszélni, hogy ez az ír zsaru ne értse, miről van szó. Még azt is mondta, ne izguljak, ő tudja, hogy McCluskey a „soldi”-n kívül nem ért egy szót sem olaszul. Nyomozott utánad, Mike, és tudja, hogy megérted a szicíliai tájszólást. – Kissé már elfelejtettem ugyan, de nem fogunk túl sokáig beszélgetni – jelentette ki szárazon Michael. – Addig nem engedjük el Mike-ot, míg itt nincs a közvetítő. Ebben megállapodtunk – mondta Tom Hagen. Clemenza bólintott. – A közvetítő a házamban van, és három emberemmel kártyázik. Míg fel nem hívom őket, nem engedik el. Sonny hátradőlt a bőrfotelban. – Most hogy az ördögbe tudjuk meg, hol fognak találkozni? Tom, nekünk vannak informátoraink a Tattaglia családban. Hogy lehet az, hogy még nem jelentkeztek? Hagen vállat vont. – Sollozzo tényleg átkozottul ügyes. Ezt az egész dolgot ő maga intézi, nem is visz magával senkit. Úgy gondolja, hogy a százados elég lesz, és az elővigyázatosság többet ér a pisztolynál. Igaza is van. Valakit Mike nyomába kell küldenünk, és remélnünk kell a legjobbakat. Sonny megrázta fejét. – Nem. Ha igazán akarják, könnyen lerázhatják. Ez lesz az első dolguk.

Már délután ötre járt. Sonny gondterhelt arccal így szólt: – Talán a kocsiba lőjön be Mike, amikor felveszik, bárki is van benne! Hagen megrázta a fejét. – És mi lesz, ha Sollozzo nincs a kocsiban? Akkor hiába dobtuk be magunkat. Mindenáron meg kell tudnunk, hova viszi Sollozzo. Clemenza közbeszólt: – Talán próbáljuk meg kitalálni, miért tartja ilyen nagy titokban? – A kockázat miatt. Miért hagyná, hogy megtudjunk valamit, amikor meg tudja akadályozni? Mellesleg, érzi a veszélyt is. Még ezzel a rendőr századossal a sarkában is olyan gyanakvó, mint az ördög – mondta türelmetlenül Michael. Hagen pattintott az ujjával. – Ez a detektív, ez a Phillips nevű fickó. Hívd fel, Sonny. Talán ő megtudhatja, hol lehet elérni a századost. Megéri a próbát. McCluskey nem törődik vele, hogy megtudják, hol van. Sonny fölvette a telefont, és tárcsázott. Halkan beszélt, majd letette a kagylót. – Vissza fog hívni. Csaknem harminc percet vártak, ekkor megszólalt a telefon. Phillips jelentkezett. Sonny lejegyzett valamit a blokkjára, és letette a hallgatót. Arca feszült volt. – Azt hiszem, megszereztük – mondta. – McCluskey századosnak mindig meg kell hagynia, hol lehet elérni. Ma este nyolctól tízig a Luna Azure-ban lesz, fent Bronxban. Ismeri valaki a helyet? Tessio magabiztosan válaszolt. – Én ismerem. Számunkra ideális. Családias kis vendéglő, nagy bokszokkal, ahol a vendégek zavartalanul beszélgethetnek. Az étel jó. Mindenki a maga dolgával törődik. Kitűnő. Az íróasztal fölé hajolt, és cigarettacsikkekből kirakta az alaprajzot. – Ez a bejárat. Mike, ha végzel, csak gyere ki, indulj el balra, és fordulj be a sarkon. Én figyelni foglak. Amint meglátlak, meggyújtom a fényszórókat, és azonnal felveszlek. Ha bármilyen bajba keverednél odabent, kiálts, én megpróbálok bemenni, és kihozlak. Clemenza, sietned kell. Küldj oda valakit, hogy elrejtse a pisztolyt. Régimódi mosdójuk van, a víztartály és a fal között lesz elég hely. Oda erősítse az embered a fegyvert. Mike, ha megmotoznak a kocsiban, és látják, hogy nincs nálad fegyver, nem sokat törődnek majd veled. Az étteremben előbb várj egy kicsit, mielőtt kimész. Nem; még

jobb, ha megkérdezed tőlük, kimehetsz-e. Először játszd meg egy kicsit, nagyon természetesen, hogy bajban vagy. Nem fognak rájönni semmire. De ha visszamész, ne vesztegess egy percet se. Ne ülj le újra az asztalhoz, hanem rögtön tüzelj. És ne kockáztass. A fejükre célozz, egyenként két lövés, aztán kifelé, amilyen gyorsan csak a lábad bírja. Sonny éberen figyelt. – Egy nagyon megbízható emberre van szükségem, aki elrejti a pisztolyt – mondta Clemenzának. – Nem akarom, hogy az öcsém úgy jöjjön ki abból a mosdóból, hogy csak a farka van a kezében. – A fegyver ott lesz – ígérte Clemenza határozottan. – Oké – mondta Sonny. – Akkor mindenki a dolgára. Tessio és Clemenza elment. – Sonny, ne vigyem be én Mikeot New Yorkba? – kérdezte Tom Hagen. – Nem – mondta Sonny. – Szükségem van itt rád. Ha Mike befejezte, megkezdődik az igazi munka, és nem tudlak nélkülözni. összeszedték ezeket az újságíró fickókat? Hagen bólintott. – Amint a bomba robban, kiadom nekik az anyagot. Sonny felállt, és Michael elé lépett. Kezet fogott vele. – Oké, fiú – mondta –, most benne vagy. Mamával majd elintézem, hogy nem látogathattad meg, mielőtt elutaztál. És amikor úgy gondolom, hogy itt az ideje, üzenek a barátnődnek is. Rendben van? – Rendben – felelte Mike. – Mit gondolsz, mennyi idő múlva jöhetek vissza? – Legkevesebb egy év – mondta Sonny. Tom Hagen közbeszólt. – Lehet, hogy a Don hamarabb is el tudja intézni, de erre ne számíts, Mike. Nagyon sok mindentől függ. Hogyan tudjuk elhelyezni a sztorikat az újságokban. Mennyit akar eltitkolni a rendőrség. Milyen hevesen reagál a többi család. Rengeteg baj és gond lesz. Ez az egyetlen, amiben biztosak lehetünk. Michael megrázta Hagen kezét. – Próbálj meg mindent – kérte. – Nem akarok újabb három évre elszakadni az otthonomtól. Hagen gyengéden szólt hozzá. – Még nincs késő visszalépni, Mike. Találhatunk valaki mást, választhatunk más megoldást is. Talán nem is kell megszabadulni Sollozzótól.

Michael nevetett. – Bármit bebeszélhetünk magunknak. De az első elképzelés a legjobb. Egész életemben mindig a könnyebb úton jártam, itt az ideje, hogy megfizessem az adósságaimat. – Nem szabad hagynod, hogy a törött állad befolyásoljon – mondta Hagen. – McCluskey buta tuskó, és ez az egész üzlet, nem magánügy. Most másodszor láthatta, hogy Michael Corleone arckifejezése hátborzongatóan hasonlít a Donéhoz. – Tom, ne hagyd, hogy bárki is tréfáljon veled. Itt minden magánügy, minden üzlet. Minden darab szar, amit az ember élete során naponta kénytelen lenyelni, magánügy. Ezt üzletnek nevezik. Oké. De ez mégis magánügy, ez holtbiztos. Tudod, kitől tanultam ezt? A Dontól. Az öregemtől. A Keresztapától. Ha egy barátját villámcsapás érné, az öreg azt is magánügynek tekintené, mint ahogy azt is annak tartotta, hogy elmentem a haditengerészethez. Éppen ez teszi őt naggyá. A Nagy Don. Mindent magánügyként kezel. Mint az Isten. Ismer minden tollat, amely lehullik egy fecske farkáról, vagy hogy az ördögbe is mondják. Igaz? És mondjak neked valamit? Nem történhetnek balesetek olyan emberekkel, akik a baleseteket személyes sértésnek veszik. Én későn kezdtem bele, oké, de most aztán benne vagyok. Átkozottul igaz, hogy ezt a törött állat magánügynek veszem; és azt is, hogy Sollozzo megpróbálta megölni az apámat. – Nevetett. – Mondd meg az öregnek, hogy ezt mind tőle tanultam, és boldog vagyok, hogy most alkalmam van visszafizetni neki mindazt, amit értem tett. Jó apa volt. – Szünetet tartott, majd elgondolkozva folytatta: – Tudod, nem emlékszem rá, hogy valaha is megvert volna. Vagy Sonnyt és Freddie-t. Persze Connie-ra még csak rá se kiabált. És mondd meg nekem őszintén, Tom, szerinted hány embert ölt vagy öletett meg a Don? Tom Hagen elfordult. – Annyit mondhatok, azt nem tőle tanultad, hogy így beszélj. Vannak dolgok, amelyeket meg kell tenni, és az ember megteszi, de soha nem beszél róla. Nem kell megpróbálni igazolni a tetteinket. Olyan is van, amit nem lehet igazolni. Egyszerűen meg kell tenni. Aztán el kell felejteni.

Michael Corleone összeráncolta a homlokát. Csendesen kérdezte: – Mint Consigliori elismered, hogy a Don és a Család számára veszélyes, ha Sollozzo életben marad? – Igen – felelte Hagen. – Oké – mondta Michael. – Akkor meg kell ölnöm. Michael Corleone a Broadwayn állt Jack Dempsey bárja előtt, és várta, hogy felvegyék. Az órájára nézett. Öt perc múlva nyolc óra. Sollozzo pontos lesz. Michael korábban akart érkezni. Már tizenöt perce várt. Egész úton, Long Beachtől a városig, megpróbálta elfelejteni mindazt, amit Hagennak mondott. Mert ha hisz abban, amit mondott, akkor az élete visszavonhatatlanul új irányt vett. De lehetne ez másképp a mai este után? Ha nem hagyja abba ezt a hülyeséget, akkor ma este meg is halhat, gondolta komoran. A mostani munkára kell összpontosítania a figyelmét. Sollozzo nem buta ember, és McCluskey is kemény dió. Fájdalmat érzett összedrótozott állában, és örült ennek a fájdalomnak, ez majd ébren tartja. Bár csaknem elérkezett a színházi előadások kezdésének időpontja, a Broadway nem volt túlságosan zsúfolt ezen a hideg téli estén. Michael összerezzent, amikor a saroknál megállt egy hosszú fekete kocsi. A sofőr kinyitotta az első ajtót, kihajolt, és így szólt: – Szállj be, Mike. – Nem ismerte a fickót, ezt a sima fekete hajú vagányt, nyitott nyakú ingben, de azért beszállt. A hátsó ülésen ült McCluskey százados és Sollozzo. Sollozzo előrenyújtotta a kezét, és Michael megrázta. A kéz határozott volt, meleg és száraz. – Örülök, hogy eljöttél, Mike – mondta Sollozzo. – Remélem, hogy mindent rendbe tudunk hozni. Ez az ügy rettenetes, én igazán nem így akartam. Ennek soha nem lett volna szabad megtörténnie. Michael Corleone csendesen válaszolt: – Én is remélem, hogy ma este rendezni tudjuk a dolgokat. Nem akarom, hogy apámat megint háborgassák. – Nem fogják háborgatni – ígérte Sollozzo komolyan. – A gyerekeimre esküszöm, hogy nem. Csak figyelj jól, amikor tárgyalunk. Remélem, te nem vagy olyan forrófejű, mint Sonny, a bátyád. Vele lehetetlen értelmesen beszélni.

McCluskey százados mosolygott. – Ez rendes fiú, vele nincs semmi baj. – Előrehajolt, hogy szeretetteljesen megveregesse Michael vállát. – Sajnálom, ami a múltkor történt, Mike. Kezdek kiöregedni a munkámból, túl mogorva lettem. Azt hiszem, rövidesen nyugdíjba kell mennem. Nem bírom elviselni a sok bosszúságot. Mindennap reggeltől estig bosszantanak. Tudod, hogy van ez. – Aztán gyászos sóhajjal gondosan megmotozta Michaelt. Michael látta, hogy a vezető halványan elmosolyodik. A kocsi nyugat felé tartott, és nem látszott, hogy le akarna rázni bárkit is. Fölhajtott a West Side Highwayre, hol gyorsabban, hol lassabban haladt, ahogy a forgalom megengedte. Ha bárki követné őket, annak ugyanezt kellene tennie. Aztán Michael rémületére ráhajtottak a George Washington híd feljárójára; úgy látszott, átmennek New Jerseybe. Akárki adta is Sonnynak az információt a találkozó helyéről, rossz címet mondott. A kocsi áthaladt a feljárón, majd rágördült a hídra, maga mögött hagyva a fénylő várost. Michael közönyös képet vágott. Le akarják taszítani a mocsárba, vagy csak arról van szó, hogy a ravasz Sollozzo az utolsó percben másképp határozott? Már csaknem átértek, amikor a vezető hevesen megforgatta a volánt. A nehéz gépkocsi szinte a levegőbe ugrott, amint az osztóvonalat érintette, majd visszapattant a New York City felé vezető autóútra. McCluskey és Sollozzo hátranéztek, hogy nem próbálja-e meg valaki más is ugyanezt a trükköt. A vezető beletaposott a gázpedálba, a hidat ismét maguk mögött hagyták, és East Bronx felé hajtottak. Végigsöpörtek a mellékutcákon, nem volt más kocsi a nyomukban. Ekkorra már csaknem kilencre járt az idő. Most már biztosak lehettek benne, hogy senki sincs a nyomukban. Sollozzo cigarettával kínálta McCluskeyt és Michaelt, de mindketten visszautasították, így maga gyújtott rá. – Szép munka volt. Nem fogom elfelejteni – mondta Sollozzo a sofőrnek. Tíz perccel később egy kis olasz vendéglő előtt a kocsi megállt. Az utcákon nem járt senki, és a késői időpont miatt csak néhány ember vacsorázott odabent. Michael nyugtalankodott, hogy a sofőr is bemegy velük, de az kint maradt a kocsiban. A közvetítő nem említette a sofőrt, senki sem szólt róla. Sollozzo tulajdonképpen megsértette a

megállapodást azzal, hogy magával hozta. De Michael úgy döntött, nem szól róla. Tudta, azt gondolják, úgysem mer szólni, mert fél, hogy ezzel rontja a tárgyalás sikerének esélyeit. Mindhárman az egyetlen kerek asztal köré telepedtek. Sollozzo nem akart bokszba ülni. Az étteremben rajtuk kívül csak két ember tartózkodott. Michael azon gondolkodott, vajon Sollozzo titkos megbízottai-e. De ez tulajdonképpen nem volt érdekes. Mielőtt közbe tudnának lépni, túl lesz mindenen. McCluskey őszinte érdeklődéssel kérdezte: – Jó olasz koszt van itt? – Kóstolja meg a borjúhúst; egész New Yorkban nem kap jobbat – biztatta Sollozzo. Az egyetlen pincér egy üveg bort hozott az asztalhoz, és kihúzta a dugót. Teletöltött három poharat. Meglepő módon McCluskey nem ivott. – Azt hiszem, én vagyok az egyetlen ír, aki nem szereti a piát – mondta. – Túl sok rendes embert láttam bajba kerülni miatta. Sollozzo mentegetőzve fordult a századoshoz: – Olaszul fogok beszélni Mike-kal, de nem azért, mert bizalmatlan vagyok, hanem azért, mert angolul nem tudom olyan pontosan kifejezni magam, és meg akarom győzni Mike-ot arról, hogy jót akarok, és a ma esti megegyezésünk mindenkinek csak a javára válna. Ne sértődjön meg, nem azért teszem, mert nem bízom magában. McCluskey százados gúnyosan rájuk mosolygott. – Persze, kezdjék csak nyugodtan – mondta. – Én majd a borjúhúsra meg a spagettira fogok koncentrálni. Sollozzo pergő szicíliai tájszólással kezdett beszélni Michaelhoz. – Meg kell értened, hogy ami köztem és az apád között történt, kifejezetten üzleti ügy. Én nagyon tisztelem Don Corleonét, és örülnék, ha a szolgálatába léphetnék. De azt is meg kell értened, hogy az apád régimódi ember. A haladás útjában áll. Az az üzlet, amellyel én foglalkozom, a jövő zenéje, az új hullám; mindenki sok millió dollárt kereshet rajta. De apád bizonyos nem létező aggályok miatt az utunkba áll. S nemcsak akadályozza az ügyet, hanem ráerőlteti az akaratát a magamfajta emberekre is. Tudom, tudom, azt mondja: „Rajta, csináld, ez a te dolgod.” De mindketten tudjuk, hogy ez nem megy. Egymás tyúkszemén kellene taposnunk. Ő tulajdonképpen ezzel meggátolja, hogy lebonyolítsam a magam üzletét. Én önérzetes

ember vagyok, és nem hagyhatom, hogy bárki rám erőszakolja az akaratát, így ami történt, annak meg kellett történnie. Hadd mondjam meg, hogy az összes New York-i család csendben támogatott. És a Tattaglia család a társam lett. Ha ez a viszálykodás folytatódik, a Corleonék egyedül fognak szemben állni mindenkivel. Talán sikerülne is, ha az apád egészséges lenne. De a legidősebb fiú nem azonos a Keresztapával, bármennyire tisztelik is. És Hagen, az ír Consigliori sem azonos Genco Abbandandóval, isten nyugosztalja. Ezért békét, fegyverszünetet ajánlok. Hagyjunk fel minden ellenségeskedéssel, amíg apád meggyógyul és részt tud venni ezekben a tárgyalásokban. A Tattaglia család tagjai az én rábeszélésemre, ha kártalanítom őket, hajlandók lemondani a bosszúállásról Bruno halála miatt. Béke lesz. Közben azonban meg kell élnem valamiből, és elkezdek kereskedni a szakmámban. Nem kívánok tőletek közreműködést, de azt kérem a Corleone családtól, hogy ne akadályozzon. Ezek a javaslataim. Gondolom, felhatalmaztak rá, hogy elfogadd, hogy megállapodj. Michael szicíliai nyelven válaszolt. – Fejtsd ki bővebben, mit javasolsz, hogyan akarod elkezdeni az üzletet, pontosan milyen szerepet kellene játszania benne a Családomnak, és milyen hasznunk származna belőle. – Tehát részletesen akarod hallani az egész javaslatot? – kérdezte Sollozzo. – Mindennél fontosabb, hogy biztosítékot kapjak rá: nem lesz több merénylet apám ellen – mondta komolyan Michael. Sollozzo kifejező mozdulattal emelte fel a kezét. – Milyen biztosítékot adhatok én neked? Hiszen én vagyok az, akit üldöznek. Elszalasztottam a lehetőségemet. Túl sokat gondolsz rólam, barátom. Nem vagyok ilyen ügyes. Michael most már biztos volt benne: ez a megbeszélés csak arra szolgál, hogy néhány napot nyerjenek, és Sollozzo még egyszer megkísérli megölni a Dont. Az volt a legszebb az egészben, hogy a Török tapasztalatlan kölyöknek tartotta. Michael érezte, hogy az a gyönyörűséges, különös hidegség elönti a testét. Aggodalmas képet vágott. Sollozzo élesen megkérdezte: – Mi a baj?

Michael zavartan válaszolt: – A bor egyenesen a hólyagomba ment. Visszatartottam. Kimehetnék gyorsan a mosdóba? Rögtön rendbe jövök. Sollozzo sötét szeme feszülten fürkészte az arcát. Átnyúlt, és nyers mozdulattal bedugta a kezét Michael lábai közé. Alányúlt és körbetapogatta, hogy nincs-e nála fegyver. Michael sértődött arcot vágott. McCluskey röviden közbeszólt: – Megmotoztam. Én már pár ezer fiatal vagányt megmotoztam. Nincs nála fegyver. Sollozzónak nem tetszett a dolog. Nem tudta, miért, de nem tetszett neki. Ránézett a szemközti asztalnál ülő emberre, és szemöldökével a mosdó felé intett. A férfi kis bólintással jelezte, hogy megnézte, nincs benn senki. Sollozzo kelletlenül mondta: – Ne maradj el sokáig. – Csodálatos antennája volt. Ideges lett. Michael felállt, és bement a mosdóba. A kagyló fölött, dróthálóban egy darab rózsaszín szappan volt. Belépett a fülkébe. Valóban ki kellett mennie, belei megfeszültek. Nagyon gyorsan elvégezte a dolgát, aztán a zománcozott víztartály mögé nyúlt, míg kezével elérte a kis, tompa orrú fegyvert, mely oda volt erősítve. Kivette a pisztolyt, emlékezett rá, mit mondott Clemenza: nem kell törődnie az ujjlenyomatokkal. A pisztolyt az övébe dugta, és rágombolta a zakóját. Megmosta a kezét és megnedvesítette a haját. Zsebkendőjével ledörzsölte az ujjlenyomatokat a vízcsapról, aztán kiment a mosdóból. Sollozzo egyenesen szemben ült a mosdó ajtajával, sötét szeme éberen villogott. Michael rámosolygott. – Most már nyugodtan tudok beszélni – mondta megkönnyebbült sóhajjal. McCluskey százados a borjúhúst és spagettit ette, amit közben kihoztak neki. A szemközti falnál ülő férfi, aki eddig mereven figyelt, most láthatóan megkönnyebbült. Michael ismét leült. Emlékezett ugyan rá, hogy Clemenza azt tanácsolta, ne üljön le, hanem ha kijön a mosdóból, azonnal lőjön. De a hatodik érzéke vagy pusztán a félelem visszatartotta. Tudta, hogy egyetlen gyors mozdulat, és vége van. Most biztonságban érezte magát, és valóban meg lehetett ijedve, mert örült, hogy nem kellett tovább állnia: reszketett a lába a gyengeségtől.

Sollozzo felé hajolt. Michael az asztal lapjának védelme alatt kigombolta a zakóját, közben feszülten figyelt. Egy szót sem értett abból, amit a férfi mondott. Csak kusza hangfoszlányokat hallott. Agya úgy megtelt dörömbölő vérrel, hogy képtelen volt egyetlen szót is megjegyezni. Jobb keze az asztal alatt a fegyver felé mozdult, és kihúzta az övéből. Ebben a percben odajött a pincér, hogy felvegye a rendeléseket, és Sollozzo elfordította a fejét, hogy beszéljen vele. Michael bal kezével ellökte az asztalt, jobbjával pedig csaknem Sollozzo fejéhez emelte a pisztolyt. A Török azonnal észrevette, Michael első mozdulatára el akart ugrani. De Michael fiatalabb volt, reflexei élénkebben működtek, és azonnal meghúzta a ravaszt. A golyó szinte pontosan a szeme és füle között találta el Sollozzót, és amint a másik oldalon távozott, hatalmas vérfoltot és apró koponyaszilánkokat loccsantott a megdermedt pincér kabátjára. Michael ösztönösen érezte, hogy ez az egy golyó elég volt. Sollozzo az utolsó pillanatban felé fordította a fejét, és Michael látta, hogy az élet úgy hunyt ki a szemében, mint a gyertyaláng. Egyetlen másodperc telt csak el, Michael máris megfordult, hogy McCluskeyra lőjön. A százados olyan közönyös meglepetéssel bámult Sollozzóra, mintha semmi köze sem lenne hozzá. Úgy látszott, nincs tisztában vele, hogy ő is veszélyben van. Borjúhússal megrakott villája megállt a levegőben, és csak most nézett Michaelra: Arckifejezése és szeme azt a meggyőződést tükrözte, hogy Michael most rögtön megadja magát, vagy elfut. Michaelnak mosolyognia kellett, míg meghúzta a ravaszt. Ez a lövés rosszul sikerült, nem volt halálos. McCluskey vastag bikanyakát érte, hörögve fuldokolni kezdett, mintha túl nagy falatot nyelt volna le a borjúhúsból. Aztán megtelt körülötte a levegő finom vérfoszlányokkal, amelyeket szétroncsolt tüdejéből köhögött fel. Michael nagyon józanul, nagyon megfontoltan beleeresztette a második golyót is ősz koponyájába. A levegőben most mintha rózsaszín fátyol lebegett volna. Michael hirtelen a fal mellett ülő férfi felé fordult. Az meg sem mozdult. Úgy nézett ki, mint aki megbénult. Most óvatosan az asztalra tette mindkét kezét, és elfordult. A pincér rémülten, hitetlenül bámult Michaelra, és a konyha felé tántorgott. Sollozzo még mindig a székén lógott, oldalvást az asztalra

támaszkodva. McCluskey nehéz teste lezuhant a padlóra. Michael elengedte a pisztolyt, az ráesett a hullára, és nem csapott zajt. Látta, hogy sem a falnál ülő férfi, sem a pincér nem vette észre, hogy leejti a fegyvert. Néhány lépéssel az ajtónál termett, és kinyitotta. Sollozzo kocsija még a kanyarban állt, de a sofőrt nem lehetett látni. Michael balra indult, és befordult a sarkon. Reflektorok gyulladtak fel, és egy ütött-kopott, csukott kocsi gurult oda hozzá. Az ajtaja azonnal kinyílt. Beugrott, és a kocsi azonnal elszáguldott. Tessio ült a volánnál, keskeny arca kemény, mint a márvány. – Elintézted a dolgodat Sollozzóval? – kérdezte Tessio. Michaelt egy pillanatra megzavarta ez a kifejezés, mert eddig mindig szexuális értelemben használták. Elintézni a dolgodat egy nővel azt jelentette: szeretkezni vele. Különös, hogy Tessio éppen ezt mondta. – Mind a kettőt elintéztem – közölte Michael. – Biztos? – kérdezte Tessio. – Láttam az agyvelejüket. A kocsiba egy váltás ruhát készítettek. Michael húsz perccel később az olasz teherhajón volt, amely Szicília felé indult. Két órával később a teherhajó kifutott a tengerre, és Michael a kabinjából nézte New York City fényeit; úgy lobogtak, mint a pokol tüzei. Nagy kő esett le a szívéről. Most már túl volt mindenen. Emlékezett az ismerős érzésre; ugyanezt érezte, amikor elszállították arról a szigetről, amelyet tengerészegységével megszálltak. A küzdelem még folyt, de ő könnyebb sebet kapott, és visszavitték a kórházhajóra. Ugyanez a mindent elsöprő megkönnyebbülés tört rá akkor is. Most már elszabadulhat a pokol, de ő nem lesz ott. A Sollozzo és McCluskey százados meggyilkolása utáni napon New York City minden őrszobáján kiadták a parancsot a rendőrtiszteknek: amíg McCluskey százados gyilkosát meg nem találják, nincs több hazárdjáték, nincs prostitúció, nincs semmiféle illegális üzlet. Az egész városban hatalmas razziák kezdődtek. Semmiféle törvénybe ütköző cselekedet nem történt. Később, a nap folyamán, a családok futára felkereste a Corleonékat, és megkérdezte, hajlandók-e kiadni a gyilkost. Azt a választ kapta, hogy ez az ügy nem tartozik rájuk. Ezen az

estén bomba robbant Long Beachen, a Corleone család telepén; egy kocsiból hajították be, amely a lánckorláthoz hajtott, aztán elszáguldott. Ezen az estén megölték a Corleone család két bizalmiját, amint Greenwich Village-ben egy kis olasz vendéglőben békésen vacsoráztak. Megkezdődött az Öt Család 1946. évi háborúja.

II. RÉSZ

12. FEJEZET

Johnny Fontane közömbösen búcsút intett a szolgának. – Viszontlátásra reggel, Billy. – A színes bőrű komornyik szótlanul meghajolt, és kiment a Csendes-óceánra néző hatalmas nappali szobából. Barátságos köszönésféle volt ez, nem a szolga fejhajtása, kizárólag azért ment el, mert Johnny Fontane vacsoravendéget várt. Johnny vendége egy Sharon Moore nevű lány volt a New York City-beli Greenwich Village-ból. Azért jött Hollywoodba, hogy egy kis szerepet szerezzen egy filmben, amelyet időközben befutott régi szerelme forgatott. Amikor feltűnt a stúdióban, Johnny éppen a Woltz-filmben játszott. Fiatalnak, frissnek, kedvesnek és szórakoztatónak találta a lányt, ezért erre az estére meghívta magához Vacsorameghívásai már híresek voltak, mint a királyoké, és a lány természetesen igent mondott. Sharon Moore a férfi hírneve alapján nyilván azt várta, hogy nagyon rámenős lesz, de Johnny gyűlölte azt a hollywoodi felfogást, hogy nőben csak „egy darab húst” lássanak. Soha nem feküdt le egy lánnyal, míg olyasmit nem talált benne, ami igazán tetszett, kivéve persze azt a néhány alkalmat, amikor nagyon berúgott, és olyan lány ágyában ébredt, akire még csak nem is emlékezett. De most, hogy harmincöt éves elmúlt, egyszer elvált, második felesége otthagyta, és túlesett számtalan kalandon, egyszerűen nem volt már olyan mohó. De Sharon Moore-ban felkeltette valami az érdeklődését, ezért meghívta vacsorára. Soha nem evett sokat, de tudta, hogy a csinos fiatal lányok a csinos ruhákért képesek koplalni is, de mindig sokat esznek, ha vacsorára hívják őket. Ezért rengeteg étel volt az asztalon, meg sok ital: egy jegesvödörben pezsgő, a tálalón whisky, rozspálinka, konyak meg különböző likőrök. Az italokat és az előre elkészített ételeket Johnny szolgálta fel. Vacsora után bevezette a lányt a hatalmas nappali szobába, amelynek üvegfala a Csendes-óceánra nézett. Egy halom Ella Fitzgeraldlemezt tett a lemezjátszóra, és kényelmesen elhelyezkedett a pamlagon Sharonnal. Elbeszélgetett vele, megpróbálta kitalálni, milyen lehetett gyerekkorában, fiús volt-e, vagy bolondult a

fiúkért, csúnyácska volt-e, vagy szép, magányos vagy vidám. Ezeket a részleteket mindig nagyon fontosnak tartotta; csak ezek keltették fel benne azt a gyengédséget, amelyre a szeretkezéshez szüksége volt. Szorosan egymás mellett ültek, meghitten, mint régi barátok. Hűvösen, de barátságosan szájon csókolta a lányt, s amikor az nem viszonozta, ő sem erőltette. A hatalmas ablakból látszott a Csendes-óceán sötétkék íve, amely simán csillogott a holdfényben. – Miért nem játszol le néhányat a saját lemezeidből? – kérdezte Sharon évődve. Johnny rámosolygott. Szórakoztatta, hogy a lány kötekedik. – Nem vagyok annyira hollywoodi – felelte. – Játssz le nekem néhányat – kérte a lány. – Vagy énekelj. Tudod, úgy, mint a filmeken. Ettől tűzbe jövök, teljesen elolvadok, és a karjaidba zuhanok, mint a lányok a filmvásznon. Johnny őszintén nevetett. Amikor fiatalabb volt, tényleg így csinálta, és mindig színpadra illő eredménnyel. A lányok megpróbáltak minél vonzóbbnak látszani, olvadoztak, a szemük könnyben úszott a vágyakozástól, mintha csak egy elképzelt felvevőgép előtt állnának. Most már nem is álmodott róla, hogy énekeljen egy lánynak. Egyrészt azért, mert már hónapok óta nem énekelt, és nem bízott a hangjában. Másrészt egy laikus nem is sejtette, hogy a hivatásos énekesek mennyire függenek a technikai felszerelésektől, amelyek nélkülözhetetlenek ahhoz, hogy olyan jól szóljon a hangjuk, ahogy megszokták. Játszhatott volna a lemezeiből, de ugyanazt a szemérmességet érezte fiatalkori szenvedélyes hangja hallatán, mint egy korosodó, kopaszodó fickó, aki szégyelli ifjúkori képeit mutogatni, amelyek férfiassága teljében örökítették meg. – A hangom most nincs formában – mondta. – És őszintén szólva elegem van abból, hogy önmagamat hallgassam. Mindketten ittak néhány kortyot. – Hallom, nagyon jó vagy ebben a filmben. Igaz, hogy ingyen csináltad? – kérdezte a lány. – Csak jelképes gázsit kapok – felelte Johnny. Fölállt, hogy ismét megtöltse a lány konyakospoharát, megkínálta egy aranymonogramos cigarettával, és tüzet adott neki. A lánya cigarettáját szívta, kortyolt a poharából, s Johnny ismét leült mellé. Az ő poharában lényegesen több konyak volt,

mint a lányéban; szüksége volt rá, hogy felmelegítse, felvidítsa, feltöltse önmagát. Nála pontosan fordítva volt, mint általában a férfiaknál. Neki kellett berúgnia a lányok helyett, akik rendszerint túlságosan is készen álltak arra, amire ő nem. Az utolsó két év romba döntötte önérzetét, és azt az egyszerű módszert választotta a helyreállítására, hogy friss, fiatal lányokkal töltött egy-egy éjszakát, néhányszor elvitte őket vacsorázni, drága ajándékot vett nekik, aztán a lehető legkedvesebben lerázta őket, hogy ne sértse meg érzéseiket. így joggal elmondhatták, hogy a nagy Johnny Fontanéval volt dolguk. Ez persze nem igazi szerelem, de ha a lány szép és természetesen kedves, a kaland nem kellemetlen. Gyűlölte azokat az érzéketlen, rámenős nőket, akik futottak utána, csak azért, hogy aztán elrohanhassanak és elmesélhessék a barátnőiknek, hogy a nagy Johnny Fontane megkefélte őket. És mindig hozzátették, hogy volt már jobb is. Karrierje során azonban azok a megértő férjek lepték meg a legjobban, akik szinte szemtől szembe megmondták neki, hogy megbocsátottak a feleségüknek, hiszen még a legerkölcsösebb matrónának is megengedhető, hogy hűtlen legyen, ha olyan nagy énekesről és filmsztárról van szó, mint Johnny Fontane. Ez valóban zavarba hozta. Szerette Ella Fitzgerald lemezeit. Szerette tiszta énekét, az improvizálásnak ezt a tiszta művészetét. Ez volt az egyetlen dolog a világon, amit igazán megértett, és tudta, hogy jobban érti, mint bárki más. Most, ahogy hátradőlt a pamlagon, s a konyak melegítette a torkát, elöntötte a vágy, hogy énekeljen, ne dúdoljon, hanem a lemezzel együtt zengje a szólamokat, de ezt egy idegen előtt nem tehette. Az egyik kezében lévő pohárból kortyolgatta az italt, a másik kezét Sharon ölébe tette, és minden ravaszság nélkül, inkább a meleget kereső gyermek érzékiségével felhajtotta a ruha selymét, egészen a harisnya halvány aranysávja fölé, hogy kivillanjon a lány tejfehér combja. A sok nő meg az eltelt évek és a megszokás ellenére Johnny, mint mindig, most is érezte, hogy ettől a látványtól könnyed, érzelmes melegség önti el egész testét. A csoda eddig még mindig bekövetkezett, de mi lesz, ha egyszer ez is cserbenhagyja, mint a hangja?

Most már készen állt. Letette a poharat a hosszú, intarziás koktélasztalra, és a lány felé fordult. Nagyon magabiztos volt, megfontolt és mégis nagyon gyengéd. Gyengédségében nem volt semmi ravaszság vagy buja frivolitás. Szájon csókolta a lányt, megérintette a mellét, és egyik kezét forró, selymes combjára tette. A lány melegen, de szenvedély nélkül csókolta vissza, de neki most éppen így esett jól. Gyűlölte azokat a lányokat, akik olyan hirtelen kapcsoltak rá, mintha testük egy szőrös kapcsoló érintésétől erotikus szivattyúzásra galvanizált motorrá változna. Aztán olyasmit tett, amit mindig meg szokott tenni, és eddig soha nem hagyta cserben, mindig felizgatta. Finoman és olyan könnyedén, amennyire csak lehetett, hogy mégis érezzen valamit, középső ujjának hegyét mélyen a lány combja közé nyomta. Akadtak lányok, akik meg sem érezték a szeretkezésnek ezt a bevezető mozdulatát. Mások csak idegesek lettek tőle, nem tudták, hogy egyáltalán megérintette-e őket, mert ugyanakkor mindig erősen szájon csókolta őket. Ismét mások szinte beszívták, felfalták az ujját ágyékuk hirtelen lökéseivel. És persze, mielőtt híres ember lett, néhány lány pofon vágta. Egyébként ez a fogás volt minden technikája, és rendszerint remekül bevált. Sharon reagálása szokatlan volt. Elfogadott mindent, az érintést, a csókot, aztán eltépte száját a férfiétól, ugyancsak könnyed mozdulattal hátradőlt a pamlagon, és fölemelte a poharát. Ez hűvös és végleges visszautasítás volt. Néha előfordult. Ritkán, de megtörtént. Johnny is ivott, és rágyújtott egy cigarettára. A lány nagyon kedvesen, könnyedén így szólt: – Nem arról van szó, hogy nem szeretlek, Johnny. Igazán sokkal kedvesebb vagy, mint amilyennek gondoltalak. És nem azért történt, mert én nem vagyok olyan lány. Csak ahhoz, hogy megtegyem, az kell, hogy fel legyek dobva. Ugye érted, mire gondolok? Johnny Fontane a lányra mosolygott. Még mindig tetszett neki. – És én nem tudlak feldobni? A lány kissé zavarba jött. – Nézd, amikor te olyan nagy énekes voltál, én még kisgyerek voltam. Valahogy kimaradtál az életemből; én már a következő generációhoz tartozom. Igazán, hidd el, nem arról van szó, hogy én olyan tisztességes

vagyok. Ha te lennél James Dean, vagy bárki, akit már az anyatejjel együtt kaptam, egy másodperc alatt ledobtam volna a bugyimat. Johnnynak most már nem tetszett annyira. Édes volt, szellemes, okos. Nem bújt ki a bőréből csak azért, hogy a férfi lefektesse, nem akarta csak azért odaadni magát, hogy kapcsolataival segítse őt a filmszakmában. Igazán őszinte kislány volt. De volt itt valami más is. Néhányszor ez már előfordult. A lány azzal a szilárd elhatározással jött el hozzá, hogy semmiképpen nem fog vele lefeküdni, bármennyire is tetszik neki a férfi, csak azért, hogy aztán elmondhassa a barátnőinek, sőt inkább önmagának, hogy visszautasította a lehetőséget, a nagy Johnny Fontanét. Most, idősebb korában megértette ezt, és nem is haragudott érte. Csak most már nem tetszett neki annyira a lány, pedig igazán nagyon kedvelte. És most, hogy már nem tetszett neki annyira, elengedhette magát. Kortyolt az italból, és kinézett a Csendes-óceánra. – Remélem, nem haragszol, Johnny – szólalt meg a lány. – Lehet, hogy maradi vagyok. Azt hiszem, Hollywoodban azt várják egy lánytól, hogy ugyanúgy fenntartás nélkül lefeküdjön egy férfival, mint ahogy jó éjszakát kíván a barátjának. Úgy látszik, még nem vagyok itt elég régen. Johnny rámosolygott, és megveregette az arcát. Diszkréten ráhúzta a szoknyát a lány gömbölyű, selymes térdére. – Nem haragszom – mondta. – Kellemes egyszer egy régimódi lányt megismerni. – Nem mondta el, mit érzett valójában: óriási megkönnyebbülést, hogy most az egyszer nem kell megjátszania a nagy szeretőt, nem kell megfelelnie filmbeli, istenített képmásának. Most az egyszer nem kell végignéznie, hogyan próbál a lány úgy viselkedni, mintha ő valóban megfelelne a róla alkotott képnek, és hogyan próbál többet kihozni ebből az egyszerű, mindennapos esetből, mint amennyit valójában jelent. Ittak még egyet, néhányszor hűvösen megcsókolták egymást, majd a lány úgy döntött, hogy elmegy. – Elvihetlek valamelyik este vacsorázni? – kérdezte udvariasan Johnny. A lány egyenes maradt és őszinte. – Tudom, nem akarod elfecsérelni az idődet, hogy a végén csalódás érjen – mondta. – Köszönöm ezt a csodálatos estét. Egyszer majd elmondom a

gyerekeimnek, hogy kettesben vacsoráztam a nagy Johnny Fontanéval a lakásán. A férfi rámosolygott. – És azt is, hogy erős maradtál. – Mindketten nevettek. – Ezt soha nem fogják nekem elhinni – mondta a lány. Ekkor Johnny kissé gúnyosan megkérdezte: – Adjak igazolást? – A lány megrázta a fejét. A férfi folytatta: – Ha bárki kételkedne benne, csak csengess ide telefonon, és én mindent tanúsítok. Elmondom majd, hogyan koslattam utánad az egész lakásban, de te megvédted a becsületedet. Oké? Végül már kissé túl kegyetlen volt a lányhoz, és zavartan látta fiatal arcán a sértődöttséget. A lány megértette: azt akarja mondani, hogy nem is erőltette a dolgot igazán. Elrabolta a lánytól a győzelem édes érzését: Most már azt hiheti, csak azért győzött ma este, mert hiányzott belőle a báj és a vonzóerő. És ő olyan lány, hogy ezután ha elmondja, hogyan állt ellen a nagy Johnny Fontanénak, ferde kis mosollyal mindig hozzá kell tennie: – Persze ő nem is erőltette igazán a dolgot. – A férfi megsajnálta. – Ha egyszer nagyon le vagy törve, csengess ide, oké? Végül is nem kell lefeküdnöm minden lánnyal, akit ismerek – mondta. – Jó – ígérte a lány. Kiment az ajtón. Johnny egyedül maradt, előtte állt az egész hosszú éjszaka. Igénybe vehette volna a Jack Woltz által „húsgyár”-nak nevezett intézményt, a készséges fiatal sztárjelöltek csapatát, de emberi, baráti kapcsolatra vágyott. Beszélgetni akart, mint egy emberi lény. Virginiára gondolt, első feleségére. Most, hogy befejeződött a filmforgatás, több ideje maradt a gyerekekre is. Ismét részt akart venni az életükben. És Virginiáért is aggódott. Nem volt alkalmas rá, hogy hosszú távon elbánjon a hollywoodi szélhámosokkal, akik a nyomába szegődtek csak azért, hogy aztán elhenceghessenek: megkapták Johnny Fontane első feleségét. Eddig ezzel tudomása szerint senki sem dicsekedhetett. Bezzeg a második feleségéről mindenki elmondhatná, gondolta keserűen. Fölemelte a telefont. Azonnal megismerte az asszony hangját, de ez igazán nem meglepő. Tízéves korában hallotta először, amikor együtt jártak a negyedik bébe. – Halló, Ginny – mondta. – Ráérsz ma este? Átjöhetek egy kicsit?

– Gyere csak – felelte az asszony. – A gyerekek ugyan már alszanak, nem akarom, felkelteni őket. – Oké. Szeretnék egy kicsit beszélgetni veled. Az asszony kissé tétovázott, majd óvatosan, vigyázva, hogy ne áruljon el semmiféle aggodalmat, megkérdezte: – Baj van? Valami fontos dologról van szó? – Nem – nyugtatta meg Johnny. – Ma befejeztem a filmet, és arra gondoltam, talán találkozhatnánk, és beszélgethetnénk egy kicsit. Esetleg benézhetnék a gyerekekhez is, ha biztos vagy benne, hogy nem ébresztem fel őket. – Oké – mondta az asszony. – örülök, hogy megkaptad a szerepet, amit akartál. – Köszönöm. Körülbelül félóra múlva ott leszek. Amikor megérkezett a Beverly Hills-i ház elé, amely egykor az otthona volt, Johnny Fontane egy percig még üldögélt a kocsiban, és a házat figyelte. Visszaemlékezett arra, amit a keresztapja mondott, hogy olyanná teheti az életét, amilyenné csak akarja. Ez nagy lehetőség, ha az ember tudja, mit akar. De hát mit akar ő? Első felesége az ajtónál várta. Csinos volt, törékeny, barna hajú, egy szép olasz lány, a szomszéd lánya, aki soha nem fog másokkal lófrálni. Ez nagyon fontos volt Johnnynak. Akarja-e még az asszonyt, kérdezte magától, és a válasz az volt, hogy nem. Egyrészt nem tudna többé szeretkezni vele, mert szenvedélyük nagyon megöregedett. No meg voltak más akadályok is, amelyeknek semmi közük sincs a szexualitáshoz, de az asszony soha nem tudná őket megbocsátani. De már nem voltak ellenségek. Az asszony kávét főzött neki, és házi süteménnyel kínálta a nappali szobában. – Nyújtózz végig a pamlagon – mondta –, fáradtnak látszol. – Johnny levette a zakóját meg a cipőjét, meglazította a nyakkendőjét, míg az asszony komoly kis mosollyal leült a szemközti székre. – Hát ez mulatságos – mondta. – Micsoda? – kérdezte Johnny, miközben a kávéját szürcsölte és lefröcskölte az ingét. – A nagy Johnny Fontane randevú nélkül maradt – mondta az asszony. – A nagy Johnny Fontane boldog, ha egyáltalán feláll neki.

Szokatlan volt, hogy ennyire közvetlen. – Tényleg valami baj van? – kérdezte Ginny. Johnny rámosolygott. – Egy lány volt a lakásomon, és lerázott. És tudod, mi történt? Megkönnyebbültem. Meglepetésére Ginny arcán dühös fintor suhant át. – Ne is törődj ezekkel a kis cafatokkal – mondta. – Biztos azt hitte, hogy így tudja jobban felkelteni az érdeklődésedet. – Johnny csodálkozva látta, hogy Ginny tulajdonképpen haragszik arra a lányra, aki elutasította őt. – Á, vigye el az ördög – legyintett. – Belefáradtam az egészbe. Fel kell már nőnöm. És most, hogy többé nem tudok énekelni, azt hiszem, nehezebb dolgom lesz a hölgyekkel. Tudod, én soha nem voltam olyan, mint amilyennek látnak. Az asszony ellentmondott. – Mindig csinosabb voltál az életben, mint a fényképeken. Johnny megrázta a fejét. – Hízom és kopaszodom. A fene egye meg, ha ez a film nem hoz fel megint, jobb lesz, ha megtanulok pizzát sütni. Vagy talán téged foglak a filmnél elhelyezni. Remekül nézel ki. Az asszony harmincöt évesnek látszott. Jó karban lévő harmincötösnek, de mégis harmincötösnek. És itt, Hollywoodban ez majdnem annyi, mintha száz lenne. A szép fiatal lányok úgy lepték el a várost, akár a sáskahad, de csak egy évig tartottak ki, talán kettőig. Néhányan olyan szépek voltak, hogy szinte elállt a férfiak szívverése, de csak addig, amíg ki nem nyitották a szájukat és a siker utáni kapzsi vágy el nem homályosította csillogó szemüket. Átlagos nő soha nem vehette volna fel a versenyt a külsejükkel, És beszélhetnek akármennyit a műveltségről, bájról, eleganciáról, modorról, ezeknek a lányoknak a nyers szépsége ellenállhatatlanul legyőzött mindent. Talán ha nem lettek volna annyian, labdába rúghatott volna egy átlagosan csinos asszony is. Mivel Johnny Fontane mindet vagy csaknem mindet megkaphatta volna, Ginny tudta, mindezt csak azért mondja, hogy hízelegjen neki. Mindig nagyon kedves volt. Hírnevének csúcsán is udvariasan bánt a nőkkel, bókolt, meggyújtotta a cigarettájukat, kinyitotta előttük az ajtót. Mindezt érdek nélkül tette, így még nagyobb hatással volt a lányokra. És mindenkivel így bánt, még azokkal a

lányokkal is, akik csak egy éjszakára kellettek neki, és még a nevüket sem tudta. Az asszony barátságosan rámosolygott. – Egyszer már majdnem bevittél a filmhez, emlékszel? Tizenkét évvel ezelőtt. Miattam nem is kell fáradnod. Johnny sóhajtva végignyúlt a pamlagon. – Nem viccelek, Ginny; remekül nézel ki. Bár én lennék ilyen jó formában. Az asszony nem válaszolt. Látta, hogy a férfi rossz hangulatban van. – Gondolod, hogy a film jól sikerült? Hasznodra válik? – kérdezte. Johnny bólintott. – Igen. Megint följuthatok a csúcsra. Ha megkapom az Oscar-díjat és ügyesen játszom ki a kártyáimat, még éneklés nélkül is újra nagy lehetek. Akkor több dohányt adok majd neked és a gyerekeknek is. – Így is több van, mint amennyi kell – mondta Ginny. – A gyerekeket is szeretném mostantól többször látni – folytatta Johnny. – Szeretnék megállapodni egy kicsit. Nem jöhetnék ide minden pénteken este vacsorázni? Esküszöm, egyetlen pénteket sem fogok kihagyni, nem érdekes, milyen messze vagyok vagy mennyi a dolgom. Ha csak lehet, szeretném látni őket minden hétvégén, vagy talán velem tölthetnék a vakációjuk egy részét. Ginny egy hamutartót tett Johnny mellkasára. – Részemről semmi akadálya – mondta. – Azért nem mentem újra férjhez, mert azt akartam, hogy te maradj az apjuk. – Ezt minden különösebb indulat nélkül közölte, de Johnny Fontane, míg a mennyezetet bámulta, tudta, hogy az asszony ezzel akarja jóvátenni azokat a kegyetlen szavakat, amelyeket akkor vágott a fejéhez, amikor a házasságuk tönkrement és a karrierje hanyatlani kezdett. – Egyébként találd ki, ki hívott fel – mondta az asszony. Johnnynak nem volt kedve belemenni ebbe a játékba. – Kicsoda? – kérdezte. – Legalább egyet találgathattál volna – mondta Ginny. Johnny nem válaszolt. – A keresztapád – mondta az asszony. Johnny valóban meglepődött. – Soha senkivel nem szokott telefonon beszélni. – Mit mondott? – Megkért, hogy segítsek neked. Azt mondta, hogy megint olyan nagy lehetsz, mint voltál, újra fölfelé emelkedsz, de

szükséged van olyan emberekre, akik hisznek benned. Megkérdeztem tőle, hogy miért higgyek éppen én benned? És ő azt válaszolta: azért, mert te vagy a gyerekeim apja. Olyan kedves öregfiú, és közben olyan szörnyű történeteket mesélnek róla. Virginia gyűlölte a telefonokat, és a hálószobát meg a konyhát kivéve minden mellékvonalat leszereltetett. Most meghallották, hogy a konyhai telefon cseng. Az asszony vette fel. Mikor visszajött a nappali szobába, arcán meglepetés látszott. – Téged keresnek, Johnny. Tom Hagen. Azt mondja, fontos. Johnny kiment a konyhába, és fölvette a telefont. – Igen, Tom – mondta. Tom Hagen hangja hűvös volt. – Johnny, a Keresztapa azt akarja, hogy menjek át hozzád, találkozzam veled, és beszéljek meg veled néhány dolgot, ami most, hogy az a film elkészült, további segítségedre lehet. Azt akarja, hogy a reggeli géppel utazzam. Ki tudsz jönni a gép elé Los Angelesbe? Még az este vissza kell repülnöm New Yorkba, így az estédet sem kell szabaddá tenned miattam. – Persze, Tom – mondta Johnny. – És ne izgulj, estére nincs programom. Maradj itt, és pihenj egy kicsit. Társaságot hívok, és találkozhatsz majd néhány filmessel. – Ezt az ajánlatot mindig megismételte, nem akarta, hogy régi ismerősei azt higgyék, szégyelli őket. – Kösz – felelte Hagen –, de a kora reggeli gépet tényleg el kell érnem. Oké, akkor találkozunk a tizenegy harmincas New York-i gépnél. – Rendben van. – Maradj a kocsidban – folytatta Hagen. – Küldj oda valakit a géphez, aki elvezet hozzád. – Rendben – mondta Johnny. Visszament a nappali szobába, Ginny kérdőn nézett rá. – A keresztapámnak tervei vannak velem! Segíteni akar – mondta Johnny. – Megszerezte nekem ezt a filmszerepet, nem is tudom, hogyan. De most jobban szeretném, ha a folytatásból kimaradna. Visszafeküdt a pamlagra. Nagyon fáradt volt. – Nem akarsz ma éjjel a vendégszobában aludni, ahelyett hogy hazamennél?

Együtt reggelizhetsz majd a gyerekekkel, és nem kell hazaautóznod ilyen későn. Egyébként sem szeretek arra gondolni, hogy teljesen egyedül vagy ott abban a nagy házban. Nem érzed magányosnak magad? – kérdezte a felesége. – Keveset vagyok otthon – mondta Johnny. Az asszony nevetett. – Akkor nem sokat változtál. – Rövid hallgatás után így szólt: – Rendbe hozzam a másik hálószobát? – Nem alhatnék nálad? – kérdezte Johnny. Az asszony elpirult. – Nem – felelte. A férfira mosolygott, s az visszamosolygott rá. Még mindig barátok voltak. Mikor Johnny másnap reggel felébredt, az összehúzott függönyön átszűrődő napfényből látta, hogy későre jár. Így csak délután szokott besütni a nap. – Hé, Ginny, megkapom még azt a beígért reggelit? – kiáltotta. Messziről meghallotta az asszony hangját: – Egy másodperc! Tényleg csak egy másodperc volt. Minden elő lehetett készítve a tűzhelyen, a tálca csak arra várt, hogy megrakják, mert amint Johnny rágyújtott első cigarettájára, kinyílt a hálószoba ajtaja, és a reggelizőasztalkát tolva megjelent két kislánya. Olyan szépek voltak, hogy majd megszakadt a szíve. Tiszta arcukon, csillogó szemükben élénk kíváncsiság ragyogott, és a vágy, hogy odarohanhassanak hozzá. Hajukat régimódi, hosszú copfba fonva viselték, régimódi ruhácska és fehér lakkcipő volt rajtuk. A zsúrkocsi mellett álltak, míg elnyomta a cigarettáját, és várták, mikor tárja szélesre a karjait, hogy magához hívja őket. Odarohantak hozzá. Arcát a két illatos, friss gyerekarc közé szorította, és borostás képével úgy megdörzsölte őket, hogy a kislányok sikítoztak. A hálószoba ajtajában most megjelent Ginny, és odatolta a zsúrkocsit, hogy Johnny ágyban ehessen. Az asszony melléült az ágy végébe, kitöltötte a kávéját, megvajazta a pirítós kenyerét. Két kislányuk a hálószoba pamlagáról figyelte. Már túl nagyok voltak a párnacsatákhoz vagy a dobálózáshoz. Máris összekócolt hajukat simítgatták. ó, istenem, gondolta, rövidesen felnőnek, és hollywoodi vagányok járkálnak majd utánuk. Miközben evett, megosztotta velük pirítós kenyerét és szalonnáját, egy-egy korty kávét is adott nekik. Ez a szokása abból az időből maradt meg, amikor a zenekarral járt fellépni és

ritkán evett csak velük. A kislányoknak nagyon tetszett, hogy vele ehettek azokban a lehetetlen időpontokban, hiszen délután reggelizett vagy reggel vacsorázott. Szerették ezt a változatosságot, érdekes volt reggel hétkor marhasültet és zsírban sült krumplit enni, délután pedig szalonnát tojással. Csak Ginny és néhány nagyon közeli barátja tudta, mennyire bálványozza a lányait. Ez volt a legrosszabb a válásban és az otthon elhagyásában. Apai jogainak fenntartása volt az egyetlen, ami miatt és amiért küzdött. Nagyon okosan Ginny tudomására hozta, hogy nem örülne, ha ismét férjhez menne, nem mintha féltékeny lenne rá, hanem mert féltékeny apai pozíciójára. Még a fizetendő tartásdíjat is úgy intézte, hogy sokkal előnyösebb legyen az asszonynak, ha nem megy ismét férjhez. Azt is megmondta, hogy tarthat szeretőket, de csak addig, amíg azok nem érintik a család életét. De ezen a téren teljesen megbízott az asszonyban. Szexuális életében mindig nagyon szégyenlős és régimódi volt. A hollywoodi aranyifjak hiába igyekeztek, amikor elkezdtek nyüzsögni körülötte, a pénzére meg azokra az előnyökre spekulálva, amelyeket híres exférje révén szerezhetnének. Johnny nem tartott attól sem, hogy az asszony kibékülésre számít, amiért előző este vele akart aludni. Régi házasságukat egyikük sem akarta felújítani. Az asszony megértette a férfi szépség utáni sóvárgását és azt az ellenállhatatlan vonzalmat, amit a fiatal és nála sokkal szebb nők iránt érzett. Köztudott volt, hogy legalább egyszer mindig lefeküdt filmbeli partnernőivel. Fiús bája legalább olyan ellenállhatatlan volt a szép nők számára, mint a szép nők az ő számára. – Hamarosan el kell kezdened öltözködni – mondta Ginny. – Tom gépe nemsokára megjön. – Kizavarta a lányokat a szobából. – Igen – felelte Johnny. – Egyébként, Ginny, tudsz róla, hogy válok? Megint szabad ember leszek. Az asszony figyelte, míg öltözött. Mióta Don Corleone lányának esküvője után újból megállapodtak, mindig tartott tiszta fehérneműt és öltönyt a házban. – Már csak két hét, és itt a karácsony – mondta Ginny. – Számítsak rá, hogy velünk töltöd?

Most gondolt először az ünnepekre. Amikor a hangja még szépen szólt, az ünnepnapok mindig sok pénzt hozó elfoglaltságot jelentettek, de a karácsony akkor is szent volt. Ha ezt a karácsonyt is elmulasztja, már a másodikat hagyja ki. Tavaly éppen Spanyolországban udvarolt a második feleségének, megpróbálta rávenni, hogy menjen hozzá. – Igen – mondta. – Karácsonyeste és karácsony másnapján. – A szilvesztert nem említette. Az amolyan vad éjszaka lesz, amilyenre néha szüksége van, hogy a barátaival kedvére leigya magát. Ehhez nem volt szüksége feleségre. Emiatt nem érezte hibásnak magát. Az asszony felsegítette és le is kefélte a zakóját. Johnny mindig kényesen rendes volt. Ginny látta, hogy összeráncolja a szemöldökét, mert az inge nem a kedve szerint volt kivasalva, és a kézelőgombok, amelyeket elég régen nem viselt már, kissé túl feltűnőek voltak ahhoz a stílushoz, ahogy most öltözködött. Halkan fölnevetett, és így szólt: – Tom nem fogja észrevenni a különbséget. A család három hölgye kikísérte az ajtóig, majd a kocsiúton parkoló autójáig. A két kislány a kezét fogta. A felesége kissé hátrább, mögötte ment. Az asszony örült, hogy boldognak látja a férfit. Amikor kiért a kocsihoz, megfordult, kislányait egymás után magasan a levegőbe emelve megforgatta, és amint letette a földre, megcsókolta őket. Aztán megcsókolta feleségét is, és beszállt a kocsiba. Soha nem szerette a hosszú búcsúzást. Reklámfőnöke mindent elintézett. Háza előtt várta egy bérelt kocsi, sofőrrel. A kocsiban ült a reklámfőnök és egy másik férfi az emberei közül. Johnny leállította a saját kocsiját, átszállt, és máris indultak a repülőtérre. A kocsiban maradt, míg a reklámfőnök kiszállt, hogy megvárja Tom Hagen gépét. Amikor Tom beült a kocsiba, kezet fogtak, és visszamentek a házhoz. Végül Johnny és Tom egyedül maradt a nappaliban. Hűvös volt a hangulat közöttük. Johnny soha nem bocsátott meg Hagennak, aki megakadályozta, hogy kapcsolatba léphessen a Donnal, amikor a Don azokban a nehéz időkben, Connie esküvője előtt, haragudott rá. Hagen soha nem mentegetőzött a magatartása miatt. Nem is tehette. Munkájának része volt, hogy ő legyen a villámhárító, és felfogja azoknak az embereknek a

dühét, akik a Donra haragudtak ugyan, de túlságosan féltek attól, hogy ezt vele is éreztessék. – Keresztapád azért küldött ide, hogy segítsek neked néhány dologban – mondta Hagen. – Szerettem volna még karácsony előtt elintézni. Johnny Fontane vállat vont. – A film elkészült. Az igazgató tisztességes volt, és rendesen bánt velem. A jeleneteim túl fontosak ahhoz, hogy Woltz miatt ki lehessen vágni őket. Nem tehet tönkre egy tízmillió dolláros filmet. Így most minden attól függ, hogy a közönség milyen filmszínésznek tart. Hagen óvatosan megkérdezte: – Valóban olyan fontos az Oscar-díj elnyerése egy színész karrierje szempontjából, vagy ez is csak olyan, mint a szokásos reklámfogás, amely tulajdonképpen nem is jelent semmit? – Elhallgatott, majd sietve hozzátette: – Kivéve persze a dicsőséget; azt mindenki szereti. Johnny Fontane mosolygott. – Csak a keresztapám nem. És te. Nem, Tom, ez nem csak reklámfogás. Az Oscar-díj tíz évre naggyá tehet valakit. Megkaphatja a legjobb szerepeket. A közönség látni akarja. Az Oscar nem minden ugyan, de egy színész pályáján ez az egyik legfontosabb eredmény. Számítok rá, hogy megnyerem. Nem mintha olyan nagy színész lennék, hanem azért, mert énekesként már ismernek, és a szerepemet nem lehetett elrontani. És viccen kívül, egész jó vagyok benne. Tom Hagen vállat vont. – Keresztapád azt mondta, hogy a dolgok mai állása mellett semmi esélyed sincs a díj elnyerésére. Johnny Fontane dühbe gurult. – Mi az ördögről beszélsz? A film vágása még nincs kész, és be se mutatták a közönségnek. A Don nincs is a filmszakmában. Mi a fenének repültél háromezer mérföldet? Csak azért, hogy ezt közöld velem? – Úgy meg volt rendülve, hogy szinte könnyezett. Hagen aggódva folytatta: – Johnny, én semmit nem tudok a filmszakmáról. Ne felejtsd el, hogy én csak a Don üzenetét közvetítem. De sokat beszélgettünk rólad. Aggódik érted. A jövődért. Úgy érzi, továbbra is segítségre van szükséged, és szeretné egyszer és mindenkorra rendbe hozni a problémádat. Most azért vagyok itt, hogy elindítsuk a dolgokat. De végre fel kellene már nőnöd, Johnny. Ne gondolj úgy magadra mint énekesre vagy színészre. Kezdj végre valamit; légy erős ember.

Johnny Fontane nevetett, és megtöltötte a poharát. – Ha nem nyerem meg ezt az Oscart, csak annyi erőm lesz, mint a kisebbik lányomnak. A hangomnak vége; ha azt visszakapnám, akkor tudnék még kezdeni valamit. Ó, a fene egye meg! Honnan tudja a keresztapám, hogy nem fogom megnyerni? Oké, elhiszem, hogy tudja. ő sose téved. Hagen rágyújtott egy vékony szivarra. – Megtudtuk, hogy Jack Woltz nem akar pénzt költeni arra, hogy támogassa a jelölésedet. Sőt mindenkinek, aki szavazni fog, megüzente: semmiképpen sem akarja, hogy te nyerj. Visszatartotta a reklámra szánt pénzt is, és ez sokat számít. Megpróbálja azt is elintézni, hogy egy másik fickó kapja meg azokat a szavazatokat, amelyeket tőled elcsen. A vesztegetés minden fajtáját felhasználja: munkát, pénzt, nőket, mindent. És mindezt úgy próbálja véghezvinni, hogy közben ne ártson vele a filmnek, vagy csak keveset. Johnny Fontane vállat vont. Megtöltötte a poharát whiskyvel, és felhajtotta. – Akkor végem. Hagen az ajkát biggyesztette. Johnny ellenszenves volt neki. – Az ivás nem használ a hangodnak – mondta. – Szarok rád – felelte Johnny. Hagen hirtelen udvariasan közönyös képet vágott. – Oké – mondta –, mostantól kezdve csak üzleti ügyekkel foglalkozom. Johnny Fontane letette a poharát, Hagen elé lépett, és megállt előtte. – Ne haragudj, Tom – mondta. – Istenem, igazán sajnálom. Rajtad töltöm ki a mérgemet, mert a legszívesebben megölném azt a disznó Jack Woltzot, és gyáva vagyok hozzá, hogy személyesen mondjam meg a véleményemet a keresztapának. Ezért vagyok undok hozzád. – Könny csillogott a szemében. Az üres whiskyspoharat a falhoz vágta, de olyan gyengén, hogy a nehéz, metszett üveg meg sem repedt, a padlón visszagurult hozzá, ő meg zavart haraggal nézett le rá. Aztán felnevetett: – Jézusom! Átment a szoba másik végébe, és Hagennal szemben leült. – Tudod, lehet, hogy túl sokáig minden úgy történt, ahogy akartam. Akkor elváltam Ginnytől, és minden rosszra fordult. Elvesztettem a hangomat. Nem vették többé a lemezeimet. Nem kaptam több munkát a filmnél. A keresztapám megharagudott rám, letagadta magát a telefonban, és nem is akart találkozni

velem, amikor New Yorkba mentem. Te mindig ott voltál, mindig az utamba álltál, én meg téged okoltalak, pedig tudtam, hogy nem tennéd a keresztapa utasítása nélkül. De rá nem lehet haragudni. Ez olyan lenne, mintha az istenre akarnék haragudni. Így téged átkoztalak. Pedig te mindig nagyon rendes voltál. Hogy bebizonyítsam neked: komolyan gondolom a bocsánatkérést, megfogadom a tanácsodat. Míg vissza nem tér a hangom, nincs több pia. Oké? Tényleg komolyan gondolta. Hagen haragja elszállt. Kell lennie valaminek ebben a harmincöt éves fiúban, másképpen a Don nem szeretné ennyire. – Felejtsük el, Johnny – mondta. Johnny érzéseinek őszintesége zavarba hozta, no meg a gyanú is, hogy a bocsánatkérést alighanem a félelem táplálta: félelem attól, hogy ő a Dont ellene befolyásolhatja. De a Dont soha senki semmilyen körülmények között nem tudta befolyásolni. Érzéseit csak ő maga határozhatta meg. – Azért nem áll olyan rosszul a dolog – vigasztalta Johnnyt. – A Don azt mondja, ki tudja védeni Woltz minden ütését. Szerinte biztosan megnyered az Oscart. De úgy érzi, ez még nem oldja meg a gondjaidat. Azt akarja tudni, van-e elég eszed és bátorságod hozzá, hogy producer légy, és magad készítsd a filmjeidet. – Hogy az ördögbe fogja megszerezni nekem a díjat? – kérdezte hitetlenkedve Johnny. Hagen élesen válaszolt: – Miért tudod olyan könnyen elhinni, hogy Woltz eléri, amit akar, a keresztapád meg nem? Mivel a megállapodásunkhoz szükségünk van a bizalmadra, el kell mondanom neked valamit. De tartsd titokban. Keresztapád sokkal befolyásosabb ember, mint Jack Woltz. Méghozzá sokkal fontosabb területeken. Hogyan tudja elintézni a díjat? A markában tart jó néhány embert azok közül, akik a filmipari szakszervezeteket ellenőrzik; tehát mindazokat, vagy csaknem mindazokat, akik szavazni fognak. Ehhez persze az is kell, hogy jól szerepelj, és a saját érdemeid alapján kerülj be a küzdelembe. És a keresztapádnak több esze van, mint Jack Woltznak. Ő aztán nem megy el ezekhez az emberekhez, nem szögez pisztolyt a fejüknek, és nem mondja nekik: „Vagy Johnny Fontanéra szavaztok, vagy ki vagytok rúgva.” Nem erőszakoskodik ott, ahol az erőszak nem használ, vagy túl sok

rossz érzést hagy maga után. El fogja érni, hogy ezek a fickók a saját akaratukból szavazzanak rád. De ezt csak akkor fogják akarni, ha ő is fontosnak tartja. Ezért hidd csak el, hogy meg tudja szerezni neked a díjat. Másképp soha nem fogod megkapni. – Oké – felelte Johnny. – Elhiszem. És van elég eszem és bátorságom hozzá, hogy producer legyek, de sajnos nincs hozzá elég pénzem. Egy bank sem fog támogatni. Egy film milliókba kerül. – Amint megkaptad a díjat, előkészíthetsz három saját filmet. Szerződtesd a szakma legjobbjait: technikusokat, sztárokat, mindenkit, akire csak szükséged van. Tervezz három vagy öt filmet – közölte szárazon Hagen. – Te bolond vagy – döbbent meg Johnny. – Ez legalább húszmillió dollárba kerül! – Amikor szükséged lesz a pénzre – mondta Hagen –, lépj kapcsolatba velem. Majd megadom annak a kaliforniai banknak a nevét, amelytől a támogatást kérheted. Ne izgulj, ezek már sok filmet finanszíroztak. Csak fordulj hozzájuk a szokásos módon, a szükséges indokokkal, mint egy szabályos üzleti megállapodásnál. Meg fogják adni a hitelt. De először meg kell keresned engem, el kell mondanod a számokat és a terveket. Oké? Johnny sokáig hallgatott, majd csendesen megkérdezte: – Van más újság is? Hagen mosolygott. – Arra gondolsz, hogy kell-e viszonzásképpen valamilyen szívességet tenned egy húszmillió dolláros kölcsönért? Biztosan kell majd. – Várta, hogy Johnny mond-e valamit. – De semmi olyasmiről nincs szó, amit úgyis meg ne tennél, ha a Don megkérne rá. – Ha komoly dologról van szó – ugye érted, mire gondolok –, akkor ezt a Donnak személyesen kell közölnie. Sem tőled, sem Sonnytól nem fogadom el – mondta Johnny. Hagent meglepte, milyen jó szimata van. Fontanénak mégiscsak van esze. Jó érzékkel tudja, hogy a Don túlságosan szereti és túl okos is ahhoz, hogy valami veszélyes őrültséget kérjen tőle, Sonny azonban nem habozna. – Arról biztosítalak – mondta Johnnynak –, hogy keresztapád szigorú utasításokat adott nekem és Sonnynak: bele ne keverjünk olyasmibe, ami a

mi hibánkból népszerűtlenné tenne. És ilyet ő maga sem kívánna soha. Nyugodt lehetsz, hogy csak olyan szívességet fog kérni tőled, amit te magad kérés nélkül, önszántadból is fel fogsz ajánlani. Johnny mosolygott. – Oké. – Szóval bízik benned – folytatta Hagen. – Tudja, hogy van eszed, s ezért úgy gondolja, a bank keresni fog ezen a befektetésen. Ez egyúttal azt jelenti, ő is keres majd rajta. így ez tényleg tisztán üzleti ügy, ezt ne felejtsd el. Ne verd el a pénzt. Igaz, hogy te vagy a kedvenc keresztfia, de húszmillió dollár nagy összeg. Komolyan közbe kell lépnie, hogy megkapd. – Mondd meg neki, hogy ne nyugtalankodjon – felelte Johnny. – Ha egy olyan fickó, mint ez a Jack Woltz, jó filmeket tud készíteni, akkor én is tudok. – Erre gondol a keresztapád is – mondta Hagen. – Vissza tudsz most küldeni a repülőtérre? Mindent elmondtam, amit el kellett mondanom. Ha elkezded aláírni a különféle szerződéseket, vedd magad mellé a saját ügyvédedet, én nem akarok ebben részt venni. De mindent látni szeretnék, mielőtt aláírod, ha ez neked is megfelel. Egyébként soha nem lesznek szakszervezeti problémáid. Ez sokkal olcsóbbá teszi majd a filmjeidet, így ha a pénzügyi tanácsadók ilyesmit is belevesznek a kalkulációba, húzd ki ezeket a kiadásokat. – Minden egyébhez is szükséges a jóváhagyásod? Forgatókönyvhöz, sztárokhoz, ilyesmihez? – kérdezte óvatosan Johnny. Hagen megrázta a fejét. – Nem. Előfordulhat, hogy a Don kifogásol valamit, de ha így is van, közvetlenül hozzád fog fordulni. De nem tudom elképzelni, hogy ez előforduljon. A filmek semmilyen vonatkozásban nem érdeklik, tehát nem számít neki. És azt tapasztalatból mondhatom neked, hogy nem szeret beleavatkozni a dolgokba. – Jó – mondta Johnny. – Magam viszlek ki a repülőtérre. És köszönd meg a nevemben mindezt a keresztapának. Felhívnám, hogy személyesen megköszönjem, de soha nem jön a telefonhoz. Egyébként miért van ez? Hagen vállat vont. – Szinte soha nem beszél telefonon. Nem akarja, hogy felvegyék a hangját, még akkor sem, ha teljesen ártatlan dolgot mond. Attól tart, hogy a szavakat össze tudják

illeszteni, és egészen mást hoznak ki belőlük. Azt hiszem, ezért. Egyébként egyetlen aggodalma az, hogy egy napon kellemetlenségei lehetnek a hatóságokkal. Így nem akarja megadni nekik ezt az előnyt. Beszálltak Johnny kocsijába, és kimentek a repülőtérre. Hagen arra gondolt, hogy Johnny rendesebb fickó, mint amilyennek hitte. Máris tanult valamit; ezt bizonyította, hogy személyesen vitte ki a repülőtérre. A személyes udvariasságot a Don is mindig nagyra értékelte. És a bocsánatkérés őszinte volt. Régóta ismerte Johnnyt, és tudta, hogy félelmében soha nem kérne bocsánatot. Johnny mindig bátor volt. Ezért is akadtak problémái, hol a filmgyári főnökeivel, hol a nőivel. Azon kevesek közé tartozott, akik nem féltek a Dontól. Ezt talán csak Fontanéról meg Michaelról lehetett elmondani. Tehát a bocsánatkérést komolyan gondolta, így kell elfogadni. Neki és Johnnynak nagyon sokszor kell majd találkozniuk az elkövetkező néhány évben. És Johnnynak át kell esnie a következő próbán is, amely bebizonyítja majd, mennyi esze van. Meg kell tennie valamit a Don kedvéért; olyasmit, amit a Don soha nem kérne tőle, és soha nem kívánná, hogy az a megállapodás része legyen. Hagen azon gondolkodott, vajon elég okos-e Johnny ahhoz, hogy magától kitalálja az üzletnek ezt a részét. Johnny kitette Hagent a repülőtéren (Hagen ragaszkodott hozzá, hogy Johnny ne várja meg a gép indulását), majd visszahajtott Ginny lakásához. Az asszonyt meglepte, hogy odament. De a férfi ott akart maradni nála, hogy legyen ideje alaposan átgondolni a dolgokat, és terveket készíteni. Tudta, hogy amit Hagen mondott neki, rendkívül fontos, és egész életét alapvetően megváltoztatja. Valamikor nagy sztár volt, de most, alig harmincöt évesen, befejezte. Nem ütötte el tréfával a dolgot. Még ha meg is nyeri a legjobb színészi alakítás díját, mi az ördögöt jelenthet ez egyáltalán? Semmit, ha a hangja nem tér vissza. Másodrangú ember lesz, akinek nincs igazi befolyása, nincs ereje. Az a lány, aki kikosarazta és kedvesen, értelmesen, ügyesen lerázta, vajon akkor is ilyen hűvösen viselkedett volna, ha ő még mindig a csúcson lenne? De most, ha a Don pénzzel támogatja, ismét olyan nagy lehet, mint bárki más

Hollywoodban. Újra király lehet belőle. Johnny mosolygott. A fenébe! Még Don is lehetne. Jó lenne néhány hétig, talán hosszabb ideig is megint Ginnyvel élni. Mindennap elvinné sétálni a gyerekeket, néha meghívná néhány barátját is. Abbahagyná az ivást és a dohányzást, igazán vigyázna magára. Talán megjavulna a hangja is. Ha ez megtörténne, a Don pénzével a kezében verhetetlen lenne. Tényleg olyan hatalma lenne, mint egy régimódi királynak vagy császárnak, már amennyire ez Amerikában lehetséges. Mindenekelőtt nem lenne többé olyan fontos, hogy a hangja kitartson, vagy hogy a közönség mennyire szereti színészként. Olyan birodalma lenne, amely a pénzre épül; erre a hatalomra vágynak a legjobban, a legmohóbban az emberek. Ginny rendbe hozta neki a vendégszobát. Mindketten elfogadták, hogy Johnny nem alszik az asszony szobájában, nem élnek együtt mint férj és feleség. Ez a kapcsolat nem lehetséges többé kettőjük között. Bár a pletykalapok meg a filmrajongók külső világa kizárólag a férfit okolta házasságuk csődjéért, ők mégis pontosan tudták, hogy az asszony sokkal inkább hibáztatható a válásért. Amikor Johnny Fontane a legnépszerűbb énekes és a filmmusical legnépszerűbb sztárja lett, soha nem jutott eszébe, hogy elhagyja a feleségét és a gyerekeit. Ehhez túlságosan olasz volt, túl régimódi nevelést kapott. Természetesen megcsalta az asszonyt. Ez az ő szakmájában, a munkájával járó állandó kísértések között elkerülhetetlen volt. Bár karcsú volt és törékeny, lobogott benne a latin fajta izzó életkedve. Mérhetetlenül élvezte azokat a meglepetéseket, amelyeket a nők nyújtottak neki. Ujjongott, ha egy félénk, édes arcú, szűzies lánnyal kezdett ki, aztán amikor megérintette mellét, váratlanul teltnek és nehéznek találta, mint az érett gyümölcsöt, amely izgató ellentétben állt angyalarcával. Nagyon tetszett neki, hogy szemérmességet és félénkséget talál a szexkazánnak látszó lányokban, akiknek minden mozdulata, olyan hamis volt, mint egy ravasz kosárlabda-játékosé, és úgy viselkedtek, mintha már vagy száz férfival háltak volna, de amikor kettesben maradt velük, órákig kellett küzdenie, míg végre célhoz ért, és kiderült, hogy még szüzek.

A hollywoodi vagányok kinevették, amiért annyira szerette a szüzeket. Azt mondták, ez régimódi, bugris ízlésre vall, és figyelje csak meg, meddig tart, amíg egy szűz lánynál odáig jut, hogy tényleg örömét lelje benne, mindent megtegyen a kedvéért, aztán a végén többnyire kiderül, hogy a nő az ágyban nem ér semmit. De Johnny tudta, ez kizárólag attól függ, hogyan bánnak egy fiatal lánnyal. Megfelelően kell közeledni hozzá, akkor az ember eléri, amit akar, és mi lehet nagyszerűbb, mint egy nő, aki most éli át az első szeretkezését, és jólesik neki? Csodálatos érzés bevezetni őket a szerelembe! Milyen nagyszerű, amikor lábukkal átkulcsolják az embert! Különböző a combjuk formája, a fenekük, a bőrük színárnyalata, a fehértől kezdve a kreolon át a sötétbarnáig. Amikor Detroitban lefeküdt azzal a fiatal színes bőrű lánnyal – rendes lány volt, nem prostituált, a mulatóban vele egy műsorban szereplő dzsesszénekes fiatal lánya –, az a legédesebb teremtés volt, akit valaha is ismert. Ajka valóban olyan ízű, mint a meleg méz, amelybe borsot kevertek, sötétbarna bőre bársonyos, puha, és a lány olyan édes, amilyenné isten egy nőt csak teremthet. Ő is szűz volt. A többi férfi mindig arról beszélt, hogy a nők leszopják őket, meg mindenféle pózokról, de ő tulajdonképpen nem élvezte az ilyesmit. Ha így próbálta meg egy lánnyal, utána már nem is tetszett neki annyira, nem elégítette ki. Második feleségével azért nem értették meg egymást, mert az asszony túlságosan ragaszkodott ehhez a régi figurához, olyannyira, hogy nem is akart mást, és a férfinak valósággal harcolnia kellett azért, hogy végül a testébe engedje. Az asszony csúfolni kezdte, nyárspolgárnak nevezte, és akkoriban indult el a szóbeszéd, hogy úgy szeretkezik, mint egy gyerek. Talán ezért utasította vissza előző este az a lány is. Hát, az ördög vigye el, egyébként nem is lett volna nagy szám az ágyban. Az ember rögtön meg tudja mondani, melyik lány élvezi igazán, és mindig ezek a legjobbak, főleg, ha nem túl régen csinálják. Azokat utálta a legjobban, akik már tizenkét éves korukban kezdték, húszéves korukra pedig már teljesen lestrapálták őket, és csak megszokásból vonaglottak. Sajnos ezek voltak a legcsinosabbak, ezek aztán ki tudták nyiffantani az embert.

Ginny kávét meg süteményt hozott a szobájába, és a hosszú zsúrasztalra tette. A férfi röviden annyit mondott neki, hogy Hagen segíteni fog hitelt szerezni egy filmhez. Az asszony örült. Johnny újra feltör. Mivel fogalma sem volt róla, milyen befolyásos ember tulajdonképpen Don Corleone, nem tudta felmérni annak a jelentőségét sem, hogy Hagen átrepült New Yorkból. A férfi még hozzátette: – Hagen segít majd elintézni a jogi formaságokat is. Amikor megitták a kávét, megmondta az asszonynak, hogy este sokat kell dolgoznia, telefonálni akar, és terveket készít elő. – Minden jövedelmem fele a gyerekek nevére megy majd – közölte. Az asszony hálásan rámosolygott, majd mielőtt kiment a szobából, jó éjszakát kívánt és megcsókolta. Íróasztalán egy üvegtálban sorakoztak kedvenc monogramos cigarettái, a párásítóban meg ceruzavékonyságú, fekete kubai szivarokat talált. Johnny hátradőlt, és elkezdett telefonálni. Agya valóban sebesen működött. Felhívta annak a könyvnek az íróját, akinek bestseller regénye alapján az új filmje készült. A szerző vele egykorú volt, nehezen küzdötte fel magát a csúcsra, az irodalmi világ egyik hírességévé. Amikor Hollywoodba jött, azt várta, úgy ünneplik majd mint fontos embert, s közben, mint a legtöbb írót, úgy kezelték, mint egy utolsó kis senkit. Johnny egyik este a Brown Derbyn tanúja lehetett az író megszégyenítésének. A szerzőnek egy ismert sztárral volt randevúja a városban, és megállapodtak, hogy együtt töltik az éjszakát. De vacsora közben a sztárocska egyszerűen faképnél hagyta a híres írót, mert egy ápolatlan, patkányképű filmkomikus a kisujjával intett neki. Az író ebből megtudhatta, hova sorolják tulajdonképpen a hollywoodi ranglétrán. Nem számít, hogy könyve világhírűvé tette. Egy sztárocska mégis többre becsüli a legkoszosabb, legjelentéktelenebb, legócskább filmpatkányt. Johnny most felhívta a szerzőt New York-i otthonában, és megköszönte azt a nagyszerű szerepet, amelyet neki írt. Hízelgett a fickónak, aztán mellékesen megkérdezte, hogy áll a következő könyvével, és az miről szól. A szerző elmesélt egy különösen érdekes fejezetet, Fontane szivarra gyújtott, végül így szólt: – Hű, de szeretném elolvasni, ha befejezted! Nem

küldenél egy példányt? Talán tudnék szerezni neked egy jó szerződést: jobbat, mint amit Woltznál kaptál. A szerző hangjából sütő mohó érdeklődés elárulta, hogy jól számított. Woltz becsapta ezt az embert, valószínűleg csak morzsákat adott neki a könyvért. Johnny megemlítette, hogy közvetlenül az ünnepek után valószínűleg New Yorkban lesz, és megkérdezte az írótól, nem lenne-e kedve vele és néhány barátjával vacsorázni. – Ismerek néhány jóképű babát – mondta tréfálkozva Johnny. Az író nevetve igent mondott. Ezután Johnny a most befejezett film rendezőjét és operatőrét hívta fel, hogy megköszönje nekik a forgatás közben nyújtott segítségüket. Tudomására jutott – mondta bizalmasan –, hogy Woltz ellenezte a fellépését, ezért kétszeresen értékeli a segítségüket, és ha bármiben a szolgálatukra lehet, csak hívják fel nyugodtan. Ezután következett a legnehezebb beszélgetés. Jack Woltznak telefonált. Megköszönte neki a szerepet, és azt mondta, boldog lesz, ha bármikor újra vele dolgozhat. Ezt főleg azért tette, hogy elaltassa Woltz gyanúját. Johnny mindig egyenes, nagyon őszinte ember volt. Néhány napon belül Jack Woltz értesül az ő manővereiről, és meg fog döbbenni, mit jelentett ez a beszélgetés. Johnny Fontane pontosan ezt akarta. Ezután szivarozva leült az íróasztalhoz. A kis asztalon whisky állt, de ő megígérte önmagának és Hagennak, hogy nem fog inni. Sőt dohányoznia sem lenne szabad. Tulajdonképpen bolondság; bármi baja legyen is a hangjának, attól még nem fog rendbe jönni, ha felhagy az ivással és a dohányzással. De hát, ördög tudja, ha nem is túl sokat, valamit azért segíthet, és most, hogy kilátása van a győzelemre, semmit nem akar kockáztatni. Most, hogy a ház csendes, elvált felesége és imádott lányai alszanak, visszagondolhat arra a szörnyű időre, amikor elhagyta őket, méghozzá egy romlott, ócska szajháért, a második feleségéért. De amint rágondolt, még most is mosolyognia kellett, mert sok imádni való tulajdonsága volt. Mégis, az a nap mentette meg az életét, amikor elhatározta, hogy soha egyetlen nőt sem fog gyűlölni. Ez volt az a nap, amikor felismerte: egyszerűen nem engedheti meg magának, hogy gyűlölje az első feleségét, a lányait, a barátnőit, a második feleségét, majd a leendő barátnőit, egészen Sharon Moore-ig, aki lerázta őt, csak

azért, hogy aztán elhenceghessen vele: nem volt hajlandó a nagy Johnny Fontanéval lefeküdni. Eleinte egy zenekarral utazott és énekelt, aztán rádióénekes lett, és a filmek előtt bemutatott show-műsorok sztárja, végül bekerült a filmhez. Közben úgy élt, ahogy akart, megkapta azokat a nőket, akiket kívánt, de soha nem hagyta, hogy ez befolyásolja a magánéletét. Aztán beleesett Margot Ashtonba, aki rövidesen a második felesége lett; megőrült érte. A karrierje elúszott, csakúgy, mint a hangja és a családi élete. Aztán eljött a nap, amikor itt maradt minden nélkül. A helyzet az, hogy ő mindig nagyvonalú volt és egyenes. Mikor elvált, mindenét az első feleségének adta. Intézkedett, hogy a két lánya mindenből részt kapjon; minden lemezből, filmből, fellépésből. És amikor gazdag lett és híres, nem tagadott meg semmit az első feleségétől. Mindenkinek segített, az asszony fivéreinek, nővéreinek, apjának, anyjának, iskolatársnőinek és azok családjának is. Soha nem volt gőgös híresség. Énekelt a felesége két húgának esküvőjén, pedig ezt a komédiát gyűlölte. Soha semmit nem tagadott meg az asszonytól, csak arra nem volt hajlandó, hogy feladja önmagát is. Amikor elérte a mélypontot, nem kapott több filmszerepet, nem tudott már énekelni és a második felesége elhagyta, elment Ginnyhez, hogy néhány napot vele és a gyerekeivel töltsön. Egyik este annyira rosszul érezte magát, hogy az asszonyhoz fordult vigasztalásért. Aznap meghallgatta az egyik lemezét, és olyan szörnyű volt, hogy a hangtechnikusokat azzal vádolta: szabotálják a felvételt. De végül meggyőződött róla, hogy a hangja valóban ilyen. Összetörte a lemezt, és többé nem volt hajlandó énekelni. Úgy szégyellte magát, hogy ezután egyetlen hangot sem énekelt, kivéve Connie esküvőjén, amikor Ninóval közösen lépett fel. Soha nem felejtette el, milyen képet vágott Ginny, amikor a gondjairól értesült. Johnny csak egy másodpercig látta az arckifejezését, de ez elég volt hozzá, hogy soha el ne felejtse. Sugárzott róla a vad, győzelmes elégtétel. Johnny ebből csak arra következtethetett, hogy az asszony az elmúlt évek során szenvedélyesen gyűlölte. Ginny hamar magához tért, és hűvös,

de udvarias együttérzéséről biztosította. Úgy tett, mint aki elfogadja ezt. A következő néhány napon elment három lányhoz azok közül, akiket az elmúlt években a legjobban kedvelt és le is feküdt velük néhányszor. Ezekkel a lányokkal mindig jó barátságban volt, minden rendelkezésére álló módon segítette őket, és ajándék vagy munkalehetőség formájában több százezer dollárt adott nekik. Az ő arcukon is a vad elégtétel múló kifejezését látta viszont. Akkoriban jött rá, hogy döntenie kell: vagy olyanná válhat, mint nagyon sok férfi Hollywoodban: sikeres rendezők, írók, igazgatók, színészek, akik kéjes gyűlölettel falták fel a szép nőket. Felhasználhatja a hatalmát, pénzével szívességeket vásárolhat, de mindig készen kell állnia rá, hogy elárulják, a nők elhagyják és megcsalják, vagyis a nők az ellenfelei, akiket le kell győznie. Vagy pedig nem szabad tovább gyűlölnie a nőket, és továbbra is hinnie kell bennük. Tudta, nem képes rá, hogy ne szeresse a nőket, hogy a lelkében meghalna valami, ha nem szeretné őket továbbra is, bármilyen becstelenek és hűtlenek legyenek is. Nem számított, hogy azok a nők, akiket a világon a legjobban szeretett, titokban boldogok voltak, mert összetörve, megalázva látták a megmagyarázhatatlan sors miatt; nem számított, hogy a legszörnyűbb módon, nem szexuálisan, hűtlenek voltak hozzá. Nem maradt más választása: el kellett fogadnia őket. Így aztán mindegyiket tovább szerette, ajándékokat adott nekik, s elrejtette fájdalmát, amit balszerencséje feletti örömük okozott neki. Megbocsátott nekik, tudta, most fizet meg azért, mert nem kötötte le magát, a lehető legnagyobb szabadságban élt a nők között, közben csordultig telt különleges ízeikkel. De soha nem érzett lelkiismeret-furdalást, ha hűtlen volt hozzájuk, sem azért, ahogyan Ginnyvel bánt. Ragaszkodott hozzá, hogy gyermekei ne kapjanak mostohaapát, bár arra még csak nem is gondolt, hogy újra elvegye az asszonyt, és ezt a tudtára is adta. Ez volt az egyetlen előnye, hogy a csúcsról a mélybe zuhant. Fütyült a sebekre, amelyeket a nőknek osztogatott. Fáradt volt, és le akart feküdni, de nem hagyta nyugodni az az emlék, amikor Nino Valentival énekelt. És már tudta is, mi tetszene a legjobban Don Corleonénak. Fölvette a telefont, és a központtól New Yorkot kérte. Felhívta Sonny Corleonét, és

megkérdezte tőle Nino számát. Nyomban föltárcsázta. Nino, mint mindig, kicsit részegnek tűnt. – Hé, Nino, nem volna kedved idejönni és velem dolgozni? – kérdezte Johnny. – Szükségem van egy fickóra, akiben megbízhatok. Nino csúfolódva így szólt: – Hát, nem is tudom, Johnny, nagyon jó munkám van itt a teherautón, végigmulatom az egész körzetemet a háziasszonyokkal, és minden héten százötvenet keresek tisztán. Te mit tudsz felajánlani? – Kezdetnek megadhatom az ötszázat, és összehozhatok neked néhány randit filmsztárokkal. Hogy tetszik? És talán énekelhetsz is az estélyeimen. – Hát igen. Oké, hadd gondolkozzam egy kicsit – felelte Nino. – Majd megbeszélem az ügyvédemmel, a könyvelőmmel meg a kocsikísérőmmel... – Hé, Nino, ne hülyéskedj! – mondta Johnny. – Szükségem van rád. Szeretném, ha holnap reggel ideutaznál, és aláírnál egy szerződést egy évre, heti ötszázért. Akkor aztán, ha elcsapod az egyik nőmet és ezért kirúglak, legalább egyévi fizetést felcsíphetsz. Oké? Hosszú szünet következett. Nino hangja már józanul csengett: – Johnny, ugratsz? – Komolyan beszélek, fiú – mondta Johnny. – Menj el New Yorkba az ügynökségemre. Már ott lesz a repülőjegy és némi készpénz. Holnap reggel elsőnek őket fogom felhívni. Délután már itt is lehetsz. Oké? Majd kiküldök eléd valakit a repülőtérre. Újabb hosszú szünet után Nino halkan, bizonytalanul válaszolt. – Oké, Johnny. – Már nem volt részeg. Johnny letette a telefont, és lefekvéshez készülődött. Jobban érezte magát, mint bármikor, mióta összetörte azt a lemezt.

13. FEJEZET

Johnny Fontane a hanglemezgyár hatalmas stúdiójában ült, és egy sárga blokkon a kiadásokat számította ki. Zenészek érkeztek, csupa régi barát, akiket azokból a régi időkből ismer, amikor még zenekarral énekelt. A karmester, az egyik legismertebb zenész a popműfajban, aki nagyon jó volt hozzá, amikor a dolgai kezdtek rosszra fordulni, minden zenésznek átadta a kottát, és szóbeli utasításokkal is ellátta őket. Eddie Neilsnek hívták. Csak Johnny kedvéért, szívességből vállalta el ezt a lemezfelvételt, mert nagyon elfoglalt volt. Nino Valenti a zongoránál ült, ujjai idegesen futkároztak a billentyűkön. Közben egy hatalmas pohár whiskyt kortyolgatott. Johnny nem bánta. Tudta, hogy Nino részegen ugyanolyan jól énekel, mint józanul, és a mai munka nem kíván tőle komoly erőfeszítést. Eddie Neils újra meghangszerelt néhány régi olasz és szicíliai dalt, és átdolgozta azt a dalpárbajt, amelyet Nino és Johnny Connie Corleone esküvőjén énekelt. Johnny főleg azért készítette ezt a felvételt, mert tudta, hogy a Don nagyon szereti ezeket a dalokat, és a lemez nagyszerű karácsonyi ajándék lesz a számára. Volt egy olyan érzése is, hogy a lemez nagy példányszámban fog elfogyni – persze nem milliókról van szó. Rájött, hogy a Don pontosan azt kívánja tőle viszonzásként, hogy segítse Ninót. Hiszen Nino is a Don keresztfia. Johnny a mellette lévő összecsukható székre rakta a sárga blokkot és alátétet, fölállt és a zongorához lépett. – Hé, paisan! – mondta. Nino felnézett, és mosolyogni próbált. Kissé ideges volt. Johnny odahajolt hozzá, és megveregette a vállát. – Nyugalom, fiú – mondta. – Ha majd ügyesen vitézkedsz, összehozlak a legjobb és leghíresebb hollywoodi fenékkel. Nino kortyolt a whiskyből: – Ki lesz az? Lassie? Johnny nevetett. – Nem, Deanna Dunn. Vállalom a felelősséget az áru minőségéért. Ninónak tetszett a dolog, de tréfásan, megjátszva a reménykedőt, megkérdezte: – Nem tudnád megszerezni nekem Lassie-t?

A zenekar belekezdett az egyveleg első dalába. Johnny Fontane feszülten figyelt. Eddie Neils előbb végig akarta játszani az összes dalt, utána következne az első felvétel. Johnny figyelt, és átgondolta, hogyan fogja kezelni a dallamokat, hogyan lép be minden dalnál. Tudta, hogy hangja nem bírja sokáig, de Ninóé az első szólam, ő csak a kíséretet énekli. Kivéve persze a dalpárbajt. Arra kell majd tartalékolnia a hangját. Talpra állította Ninót, és mindketten a mikrofon elé álltak. Nino első alkalommal elrontotta a kezdést, sőt másodszor sem sikerült. Zavarában elpirult. Johnny nevetve ugratta: – Hé, húzod az időt, hogy túlórapénzt kapjunk? – A mandolinom nélkül nem érzem jól magam – mentegetőzött Nino. Johnny egy percig gondolkozott. – Fogd azt a pohár piát – tanácsolta. Úgy látszik, ez bevált. Nino éneklés közben tovább ivott ugyan, de jól csinálta a dolgát. Johnny könnyedén énekelt, nem erőlködött, hangja szinte körültáncolta Nino szólamát. Az efféle éneklésben nem talált ugyan érzelmi kielégülést, de maga is elcsodálkozott saját technikai tudásán. Tíz év a pályán mégis megtanította valamire. Amikor a lemez utolsó száma, a dalpárbaj következett, Johnny kieresztette a hangját, de utána fájtak a hangszálai. Még a zenészeket is magával ragadta ez a nóta, pedig ez ritkaság az ilyen érzéketlen veteránoknál. Kopogtak a hangszereikkel, és taps helyett lábukkal dobbantottak. A dobos szólót játszott a tiszteletükre. Szünetekkel és megbeszélésekkel csaknem négy órán át dolgoztak. Eddie Neils odament Johnnyhoz, és csendesen így szólt: – Nagyon jó voltál, fiú. Most már talán újra csinálhatnál egy lemezt. Van egy új dalom; nagyon jó lenne neked. Johnny megrázta a fejét. – Ugyan, Eddie, ne ugrass. Azonkívül néhány óra után úgy berekedek, hogy még beszélni sem tudok. Mit gondolsz, sokat kell ismételnünk a mai anyagból? Eddie elgondolkozva mondta: – Ninónak holnap még be kell jönnie a stúdióba. Csinált néhány hibát. De sokkal jobb, mint

vártam. Ami a te szólamodat illeti, majd a technikusokkal mindent rendbe hozatok, ami nem tetszik. Oké? – Oké – felelte Johnny. – Mikor lehet meghallgatni a lemezt? – Holnap este – válaszolt Eddie Neils. – Elvigyem hozzád? – Igen. Kösz, Eddie. A holnapi viszontlátásra. – Belekarolt Ninóba, és kimentek a stúdióból. Ginny háza helyett a sajátjába mentek. Már késő délután volt. Nino meglehetősen berúgott. Johnny felküldte zuhanyozni és aludni. Este tizenegyre nagy estélyre voltak meghívva. Mikor Nino felébredt, Johnny röviden tájékoztatta a részletekről. – Ezt az estélyt a filmsztárok úgynevezett „Magányos Szívek Klubja” rendezi. A ma esti nőket már láthattad a moziban mint nagy sztárokat. Olyan nők ezek, hogy sok millió férfi a fél karját is odaadná, hogy egyszer lefekhessen velük. Kizárólag azért lesznek ott ezen az estélyen, hogy szeretőt fogjanak maguknak. Tudod, miért? Mert ki vannak éhezve, csak kissé már öregek. És mint minden nő, hozzájuk illő partnert keresnek. – Mi van a hangoddal? – kérdezte Nino. Johnny csaknem suttogott. – Mindig ez történik, ahányszor énekelek. Most legalább egy hónapig nem tudok énekelni. De a rekedtség néhány nap alatt elmúlik. – Rémes, mi? – kérdezte elgondolkozva Nino. Johnny vállat vont. – Ide figyelj, Nino, ne rúgj be túlságosan ma este. Meg kell mutatnod ezeknek a hollywoodi nőknek, hogy az én paisan pajtásom nem gyenge legény, ha kefélni kell. Jó lenne, ha beválnál. Ne felejtsd el, hogy ezek közül néhány lánynak nagy befolyása van a filmgyárakban, és munkát tud szerezni neked. Abból nem lehet semmi bajod, ha kedves vagy hozzájuk, ha megkaptad, amit akartál. Nino újra töltött magának. – Én mindig kedves vagyok – mondta. Felhajtotta az italt. Mosolyogva megkérdezte: – Viccen kívül, tényleg be tudsz mutatni Deanna Dunn-nak? – Igen. De ne várd olyan nagyon. Nem olyan lesz, mint amilyennek gondolod. A hollywoodi filmsztárok „Magányos Szívek Klubja” minden pénteken estélyt rendezett. A klubot azok a fiatal

sztárok nevezték el így, akiket megbíztak, hogy jelenjenek meg McElroynak, a Woltz International Film Corporation sajtóügynökének, helyesebben inkább propagandafőnökének fejedelmi villájában, amely a stúdió tulajdona volt. Az összejövetel ugyan McElroy házi estélyeként szerepelt, az ötlet azonban Jack Woltz praktikus agyában született meg. Néhány nagy pénzt hozó sztárja megöregedett. A különleges lámpák és nagyszerű sminkmesterek segítsége nélkül meglátszott rajtuk a koruk. Problémáik voltak. Közben, bizonyos értelemben, testileg-lelkileg elkoptak. Nem tudtak többé „beleszeretni” senkibe. Nem tudták már eljátszani annak a nőnek a szerepét, aki után futnak a férfiak. Túl gőgössé váltak, azzá tette őket a pénz, a hírnév és hajdani szépségük. Woltz azért rendezte ezeket az estélyeket, hogy lehetőségük legyen férfit szerezni, egy-egy éjszakára szóló szeretőt, aki esetleg állandó partnerré léphet elő, és így bedolgozhatja magát a szakmába. Ezek az összejövetelek néha botrányossá fajultak, vagy szexorgiává aljasodtak, amit a rendőrség nem nézett jó szemmel, Woltz tehát úgy döntött, hogy propagandafőnöke házában rendezi meg az estélyeket, mert ott McElroy kéznél van, rendbe hozza a dolgokat, lepénzeli az újságírókat meg a rendőröket, hogy semmi ne kerüljön a nyilvánosság elé. A stúdió néhány fiatal férfiszínésze számára, akik még nem voltak sztárok és nem kaptak főszerepeket, a péntek esti partykon való részvétel nem jelentett mindig kellemes kötelességet. Ugyanis minden estélyen leforgatták a stúdió egyik elkészült, de nyilvánosan még be nem mutatott filmjét. Ez volt tulajdonképpen az összejövetel ürügye is. Az emberek azt mondták: – Menjünk át, és nézzük meg, milyen ez a film. – Így többé-kevésbé szakmai színezetet kapott az egész. Fiatal színésznők nem vehettek részt a péntek esti partykon, vagy legalábbis elijesztették őket. Többségük megértette a figyelmeztetést. Az új filmek vetítése éjfélkor kezdődött. Johnny és Nino tizenegykor érkezett. Roy McElroy már első látásra nagyon rokonszenves embernek bizonyult; ápolt volt és jól öltözött. Meglepett örömujjongással üdvözölte Johnny Fontanét. – Mi az ördögöt keresel itt? – kérdezte őszinte meglepetéssel.

Johnny kezet fogott vele. – Megmutogatom a látnivalókat a honfitársamnak. Ez itt Nino. McElroy kezet rázott Ninóval, és elismerően végigmérte. – Elevenen meg fogják enni – mondta Johnnynak. Kivezette őket a hátsó kertbe. A háznak ez a része tulajdonképpen egy sor hatalmas szobából állt, az ablakok a kertre és az úszómedencére nyíltak. Már csaknem száz ember nyüzsgött itt itallal a kezében. A kertet ügyesen úgy világították meg, hogy kedvezzen a női arcnak és bőrnek. Olyan nők voltak itt, akiket Nino már kamaszkorában látott az elsötétített mozi vásznán. Legtöbbjük szerepet játszott serdülő korának erotikus álmaiban. De most, hogy a valóságban látta őket, úgy néztek ki, mintha szörnyű álarcot viselnének. Szellemük és testük fáradtságát semmi sem tudta elrejteni; az idő kikezdte istenített lényüket. Bár ugyanolyan bájosan mozogtak és viselkedtek, ahogyan emlékezett rájuk, mégis viaszbábokra hasonlítottak, nem tudták felizgatni. Nino megivott két pohár italt, majd odament egy asztalhoz, amelyen egy csomó üveg sorakozott. Johnny vele tartott. Együtt ittak, míg fel nem hangzott mögöttük Deanna Dunn varázslatos hangja. Ninónak, mint sok millió férfinak, mélyen az emlékezetébe vésődött ez a hang. Deanna Dunn két Oscart nyert, ő volt az egyik legnagyobb kasszasikert hozó sztár. A filmvásznon olyan nőies macskabáj sugárzott belőle, amelynek egyetlen férfi sem tudott ellenállni. De olyan szavakat, amilyeneket most használt, soha senki nem hallhatott tőle a mozivásznon. – Johnny, te nyomorult, megint el kellett mennem a pszichiáteremhez, mert csak egy éjszakát töltöttél velem. Miért nem jöttél vissza, a folytatásért? Johnny megcsókolta a felé hajló arcot. – Kikészítettél egy hónapra! – mondta. – Szeretném bemutatni az unokaöcsémet, Ninót. Csinos, erős olasz fiú. Ő talán lépést tud tartani veled. Deanna Dunn Ninóhoz fordult, és hűvösen végigmérte. – Szereti a filmbemutatókat? – kérdezte. Johnny nevetett. – Eddig még nem volt alkalma, hogy szeresse. Miért nem idomítod be? Ninónak egy pohár italra volt szüksége, amikor kettesben maradt Deanna Dunn-nal. Megpróbált hanyagul viselkedni, de

rendkívül nehezére esett. Deanna Dunn-nak olyan egyenes orra, olyan világos, klasszikus vonásai voltak, mint egy angolszász szépségnek. És Nino olyan jól ismerte. Látta őt egyedül, szívszaggatóan zokogni a hálószobájában, amikor meghalt pilóta férje, és ő magára maradt elárvult gyermekével. Látta mérgesen, megsértve, megalázva és mégis sugárzó méltósággal, amikor a durva Clark Gable átverte és otthagyta egy szexbomba miatt. (Deanna Dunn soha nem játszott szexbombát.) Látta csordultig telve viszonzott szerelemmel, látta vonaglani az imádott férfi karjaiban, és legalább fél tucatszor látta gyönyörűen meghalni. Látta és hallotta, álmodott róla, de azokra a szavakra mégsem volt elkészülve, amelyeket most mondott neki, amikor egyedül maradtak. – Johnny azon kevesek közé tartozik a városban, akiknek tényleg van farkuk. A többi mind elpuhult, beteg hülye, aki még akkor sem tudja felállítani, ha egy egész rakomány kőrisbogár csiklandozza a herezacskóját. – Kézen fogta Ninót, és a szoba egyik sarkába vezette, ahol elkerülhették a jövés-menést és a versengést. Aztán továbbra is hűvös bűbájjal kérdezősködni kezdett. De Nino átlátott rajta. Tudta, hogy a nő a gazdag társaságbeli hölgy szerepét játssza, aki éppen kedves az istállófiúhoz vagy a sofőrhöz, visszautasítja a szerelmét (ha az istállófiút Spencer Tracy játssza), vagy őrült vágyakozásában mindent felrúg (ha Clark Gable a partnere). De ez nem volt érdekes. Elmesélte neki, hogyan nőttek fel együtt New Yorkban Johnnyval, hogyan énekeltek együtt kis klubokban. Csodálatosan rokonszenvesnek és kíváncsinak találta a nőt. Deanna Dunn egyszer mellékesen megkérdezte: – Nem tudod, hogyan csinálta Johnny, hogy ez a nyavalyás Jack Woltz mégis neki adta a szerepet? – Nino elhallgatott, és megrázta a fejét. A nő nem erőltette tovább. Aztán eljött az új Woltz-film előzetes bemutatójának az ideje. Deanna Dunn meleg keze megragadta a férfiét, bevezette Ninót egy belső szobába, amelynek nem voltak ablakai, de legalább ötven kétszemélyes kis pamlag állt benne szétszórva, mint megannyi magányos sziget. Nino látta, hogy a pamlag mellett lévő asztalkán jégtartály, néhány pohár ital és cigaretta sorakozik. Cigarettával kínálta Deanna Dunnt, meggyújtotta, aztán italt kevert

mindkettőjüknek. Nem beszéltek egymással. Néhány perc múlva kialudt a villany. Nino valami felháborítóra várt. Hiszen ő is hallotta már a legendákat Hollywood romlottságáról. De ami most következett, mégis meglepte. Deanna Dunn egyetlen barátságos, előkészítő szó nélkül mohón farkon ragadta. Nino mérhetetlen önfegyelemmel tovább ivott, és a filmet nézte, de nem érzékelt, nem látott semmit. Begerjedt, úgy, ahogy még soha, részben talán azért, mert a nő, aki a sötétben megdolgozta, kamaszkori álmainak egykori tárgya volt. Mégis úgy érezte, megsértették a férfiasságát. Ezért amikor a világhírű. Deanna Dunn kielégült és a ruháját igazgatta, Nino nagyon hűvösen új italt kevert neki, ismét cigarettával kínálta, és a legközönyösebb hangján megjegyezte: – Egész jó lesz ez a film. Nino érezte, hogy az asszony megmerevedik mellette a pamlagon. Lehet, hogy elismerő bókot vár tőle? Nino teletöltötte poharát az első üvegből, amelyhez keze a sötétben hozzáért. Az ördög vigye el. A nő úgy bánt vele, mint egy nyomorult hímringyóval. Hideg gyűlöletet érzett minden ilyen nővel szemben. Még vagy tizenöt percig nézték a filmet. Nino távolabb húzódott az asszonytól, nehogy a testük újra összeérjen. Végül az asszony halkan, de élesen odasúgta neki: – Ne légy ilyen hülye, neked is jó volt. Akkora voltál, mint egy ház. Nino kortyolt egyet az italából, majd szokásos fesztelen modorában válaszolt: – Mindig ekkora szokott lenni. Látnád csak akkor, mikor tényleg begerjedek. Az asszony felnevetett, és a film végéig csendben maradt. Végül befejeződött a vetítés, kigyulladtak a villanyok. Nino körülnézett. Látta, hogy itt a sötétségben nagy mulatozás folyhatott, amelyből ő különös módon semmit sem hallott. De néhány nőnek úgy ragyogott az arca és csillogott a szeme, mint azoknak szokott, akiket éppen jól megkeféltek. Kisétáltak a vetítőteremből. Deanna Dunn rögtön otthagyta, átment a másik oldalra, hogy egy idősebb férfival beszélgessen, akiben Nino egy híres színészt ismert fel. Most, hogy személyesen is látta, észrevette rajta, hogy elpuhult, nőies alak. Elgondolkozva ivott tovább.

Johnny Fontane lépett hozzá. – Hé, öregem, jól mulattál? Nino vigyorgott. – Nem is tudom. Ez valami más. Most, ha visszamegyek a srácokhoz, elmondhatom, hogy Deanna Dunn megerőszakolt. Johnny nevetett. – Még ennél is jobb, ha meghív a házába. Meghívott? Nino megrázta a fejét. – Túlságosan lefoglalt a film – mondta. De Johnny most nem nevetett. – Légy kissé komolyabb, öregem – mondta. – Egy ilyen nő rengeteg jót tehet veled, és te ahhoz szoktál, hogy bárkivel lefeküdj. Szavamra, még ma is rémlátomásaim vannak, ha azokra a ronda nőkre gondolok, akiket már megkeféltél. Nino részegen hadonászott a poharával, és szinte már kiabált: – Igen, rondák voltak, de azok legalább nők voltak. – Deanna Dunn a sarokból odafordult, és rájuk nézett. Nino a poharával intett felé. Johnny Fontane sóhajtott. – Oké, te mégiscsak makaróniparaszt vagy. – És nem is fogok megváltozni – felelte Nino kedves, részeg mosolyával. Johnny teljesen megértette. Tudta, hogy Nino nem olyan részeg, amilyennek látszani akar, és csak azért játssza meg magát, hogy elmondhassa mindazt, amit túl nyersnek talált ahhoz, hogy józanul is közölje új hollywoodi padroné-jával. Átkarolta Nino nyakát, és szeretettel így szólt: – Okos szélhámos vagy: tudod, hogy egy évre szóló szigorú szerződésed van, és addig azt mondhatsz és tehetsz, amit akarsz, nem tudlak kirúgni. – Nem tudsz kirúgni? – kérdezte Nino részeg ravaszsággal. – Nem – felelte Johnny. – Akkor szarok rád! – mondta Nino. Egy pillanatra Johnny úgy meglepődött, hogy haragjában szólni sem tudott. Látta a pimasz mosolyt Nino arcán. De úgy látszik, az elmúlt néhány évben megjött az esze a fiúnak, vagy talán lehullása a sztárvilágból őt is fogékonyabbá tette. Ebben a percben megértette Ninót, rájött, miért nem volt sikere gyerekkori énekes társának, és miért akarja most a siker minden lehetőségét szétzúzni. Megértette, hogy Nino visszariad a siker árától, és bizonyos értelemben minden sérti, amit érte tesznek.

Johnny karonfogta Ninót, és kivezette a házból. Nino már alig tudott járni. Johnny csillapította: – Oké, fiú, csak énekelj nekem, sok dohányt akarok keresni rajtad. Megígérem, nem fogok beavatkozni a magánéletedbe. Tedd azt, amit akarsz. Oké, cimbora? Csak arra kérlek, hogy most, amikor nekem már nem megy, énekelj nekem, és keress pénzt. Érted, öregfiú? Nino kiegyenesedett. – Énekelek neked, Johnny – mondta, de úgy hadart, hogy alig lehetett érteni: – Én jobb énekes vagyok, mint te. Mindig is jobb voltam, tudod? Johnny elgondolkozva állt ott; szóval erről van szó. Tudta, hogy amíg a hangja egészséges volt, Nino egyszerűen nem tudott lépést tartani vele azokban az években, amikor ifjúkorukban együtt énekeltek. Látta, hogy a kaliforniai holdfényben részegen támolygó Nino válaszra vár. – Szarok rád –, mondta neki csendesen, és egymásra nevettek, mint a régi időkben, amikor még mindketten fiatalok voltak. Amikor Johnny Fontane hírt kapott Don Corleone lelövéséről, nemcsak a Keresztapa miatt aggódott, hanem azon is elgondolkozott, vajon érvényes-e még a filmjei finanszírozása. El akart menni New Yorkba, hogy tiszteletét tegye keresztapjánál a kórházban, de azt tanácsolták neki, ne csináljon rossz reklámot magának, Don Corleone ezt igazán nem akarná. Így hát várt. Egy héttel később Tom Hagen üzenetet küldött neki. Továbbra is megkapja a pénzt, de egyszerre csak egy filmre. Közben Johnny útjára engedte Ninót Hollywoodban és Kaliforniában, és a fiú jelentős sikereket ért el a fiatal sztárjelölteknél. Néha Johnny meghívta egy-egy estére, de soha nem erőltette rá magát. Amikor a Don elleni merényletről beszéltek, Nino így szólt: – Tudod, egyszer azt kértem a Dontól, adjon munkát a szervezetben, de nem adott. Nem volt kedvem a teherautó-vezetéshez, és szerettem volna egy csomó dohányt szerezni. Tudod, mit mondott? Azt, hogy minden embernek csak egy sorsa van, és az én sorsom az, hogy művész legyek. Ezzel azt akarta mondani, hogy a szervezetben nem válnék be. Johnny elgondolkozott ezen. Úgy látszik, a Keresztapa az egyik legokosabb ember a világon. Rögtön tudta, hogy Ninónak csak nehézségei lettek volna a szervezetben, vagy megölték

volna. Megölnék már egy jó bemondása miatt is. De honnan tudta a Don, hogy művész lehet belőle? Onnan, az ördög vigye el, hogy azt is tudta: egy napon majd én segítek Ninónak. És honnan tudta ezt? Onnan, hogy tudta: elég, ha elejt előttem egykét szót, és én megpróbálom kimutatni a hálámat. Persze ő soha nem kérte tőlem, hogy ezt megtegyem. Csak a tudomásomra hozta, hogy örülne, ha megtenném. Johnny Fontane sóhajtott. Most a Keresztapa megsebesült, bajban van, ő pedig istenhozzádot mondhat az Oscarnak, mert Woltz ellene dolgozik, mellette meg nem áll senki. Csak a Donnak vannak olyan személyes kapcsolatai, amelyek nyomást tudnak gyakorolni a zsűrire, és a Corleone családnak most más gondjai vannak. Johnny felajánlotta a segítségét, de Hagen egy rövid nemmel visszautasította. Johnny saját filmjének előkészületeivel volt elfoglalva. A szerző, akinek a filmjében szerepelt, befejezte új regényét, és Johnny meghívására nyugatra jött, hogy ügynökök és stúdiók beavatkozása nélkül megbeszéljék és elindítsák a dolgokat. A második könyv kitűnően megfelelt Johnny céljaira. Nem kell énekelnie, kellemes története volt, sok nővel és szexszel, és akadt benne egy szerep, amelyről Johnny azonnal tudta, hogy Ninóra szabták. A szereplő éppen úgy járt és beszélt, mint Nino, úgy viselkedett, sőt úgy is nézett ki. Hátborzongató volt. Ninónak nem kell mást tennie, mint odaállnia a felvevőgép elé, és önmagát adnia. Johnny gyorsan dolgozott. Rájött, hogy sokkal többet tud a filmgyártásról, mint gondolta volna, de azért alkalmazott egy gyártásvezetőt, aki jól ismerte a szakmáját, de feketelistára került és nehezen kapott munkát. Johnny nem használta ki ezt a helyzetet, hanem becsületes szerződést kötött vele. – Remélem, hogy így több pénzt tud megtakarítani nekem – mondta őszintén. Meglepődött, amikor a gyártásvezető egy napon azzal jött hozzá, hogy a szakszervezetek ötvenezer dollárt kérnek, mert nagyon sok baj van a túlórákkal meg az új emberek beállításával, és ez az ötvenezer dollár sokat segítene. Johnny azon gondolkodott, vajon nem csapja-e be a gyártásvezető, aztán azt mondta neki: – Küldd el hozzám azt a szakszervezeti fickót.

A szakszervezeti fickó Billy Goff volt. Johnny így szólt hozzá: – Úgy tudtam, a szakszervezeti ügyet a barátaim már rendezték. Nekem azt mondták, egyáltalán ne törődjek vele. – Ki mondta? – kérdezte Goff. – Nagyon jól tudod, hogy ki! Nem nevezem meg, de ha ő mond nekem valamit, az úgy is van – válaszolt Johnny. – A dolgok megváltoztak – közölte Goff. – A barátodnak gondjai vannak, és a hangja már nem ér el ilyen messzire. Johnny vállat vont. – Gyere vissza néhány nap múlva. Oké? Goff mosolygott. – Jól van, Johnny – mondta. – De egy New York-i telefonhívás nem fog segíteni rajtad. Mégis segített. Johnny felhívta Hagent az irodájában. Hagen nyersen azt tanácsolta, ne fizessen. – Keresztapád nagyon meg fog haragudni, ha csak tíz centet is kifizetsz annak a disznónak – mondta Johnnynak. – Ha megteszed, a Don veszít a neki járó tiszteletdíjból, és ezt éppen most nem engedheti meg magának. – Beszélhetnék a Donnal? – kérdezte Johnny. – Vagy te beszéltél vele? El kell kezdenem a film forgatását. – Most senki sem beszélhet a Donnal – felelte Hagen. – Ahhoz még túl beteg. Majd Sonnyval kitaláljuk, mit lehet csinálni. De a döntést most is megmondhatom. Ne fizess annak a ravasz disznónak egy centet sem. Ha valami változik, értesíteni foglak. Johnny bosszúsan tette le a kagylót. A szakszervezeti gondok nagyon megemelhetik a film költségeit, és felboríthatják az egész munkát. Egy percig azon gondolkodott, hogy az ötven darab ezrest titokban mégis eljuttatja Goffnak. Hiszen más az, ha a Don személyesen mond neki valamit, vagy csak Hagen utasítja. De mégis úgy döntött, hogy vár néhány napig. A várakozással megtakarított ötvenezer dollárt. Két nappal később Billy Goffot agyonlőve találták meg glendale-i otthonában. Szakszervezeti gondokról nem esett több szó. Johnnyt kicsit megrázta a gyilkosság. Ez volt az első eset, hogy a Don hosszú karja ilyen közel hozzá halálos csapást mért valakire. Ahogy múltak a hetek, és egyre több és több dolga volt a forgatókönyv elkészítésével, a szereposztással, a gyártási részletek kidolgozásával, Johnny Fontane megfeledkezett a hangjáról meg arról, hogy nem tud énekelni, de amikor

nyilvánosságra kerültek az Oscar-díj jelölései, és a jelöltek között találta magát, nagyon lehangolta, hogy nem kérték fel az egyik Oscar-díjra felterjesztett dal eléneklésére a díszünnepségen, amelyet országszerte közvetít majd a televízió. De lerázta magáról ezt a gondot, és folytatta a munkát. Most, hogy a Keresztapa nem tud nyomást gyakorolni az illetékesekre, nem volt reménye rá, hogy nyerjen, de magának a jelölésnek is megvolt az értéke. A lemeznek, amelyet az olasz dalokból készítettek Ninóval, nagyobb sikere volt, mint bárminek, amit az utóbbi időben felvettek vele, de ő nagyon jól tudta, hogy ez inkább Nino sikere, mint az övé. Belenyugodott, hogy soha többé nem lesz belőle hivatásos énekes. Hetenként egyszer Ginnyvel és a gyerekekkel vacsorázott. Bármilyen izgalmasan alakultak is a dolgai, ezt a kötelezettségét soha nem mulasztotta el. De nem feküdt le Ginnyvel. Közben második felesége kiügyeskedte a mexikói válást, így ismét legényember lett. Különös, de már nem volt úgy oda, hogy megkapja a sztárjelölteket, akik könnyű prédának ígérkeztek. Túl válogatós lett. Bántotta, hogy a fiatal sztárok, azok a színésznők, akik tényleg az élen álltak, nem rajongtak érte. Jó, hogy sokat kellett dolgoznia. Esténként többnyire egyedül ment haza, feltette az egyik régi lemezét, ivott valamit, és néhány taktust együtt dúdolt a felvétellel. Nagyon jó énekes volt valamikor, átkozottul jó. Akkoriban nem is tudta, mennyire. Még a különleges hangjától eltekintve is jó volt, jobb, mint bárki más. Igazi művész volt, de ezt soha nem tudta, és azt sem, hogy mennyire szereti a hivatását. A piával, a dohányzással meg a nőkkel tönkretette a hangját, és túl későn ébredt rá, mi történt vele. Néha Nino átjött egy italra, együtt hallgatták a lemezeket, és Johnny lenézően így szólt hozzá: – Te nyomorult makarónifaló, te soha életedben nem énekeltél így. – És Nino különös, kedves mosolyával megrázta a fejét, és így szólt: – Nem, és nem is fogok. – Ezt olyan együttérzéssel mondta, mintha tudná, mire gondol Johnny. Végül, az új film forgatásának megkezdése előtt egy héttel, elérkezett az Oscar-díj kiosztásának estje. Johnny megkérte Ninót, hogy menjen vele, de ő visszautasította. Johnny nem

tágított. – Öregem, én még soha nem kértem szívességet tőled, igaz? Tedd meg a kedvemért, hogy ma este eljössz velem. Te vagy az egyetlen, aki tényleg sajnálni fog, ha nem nyerek. Nino egy percig csodálkozva nézett rá. – Persze, öreg fiú, eljövök – mondta. Egy percig hallgatott, majd folytatta: – Ha nem nyersz, felejtsd el az egészet. Rúgj be, ahogy csak tudsz, majd én vigyázok rád. A fene egye meg, én ma este nem is iszom egy kortyot sem. Mit szólsz, milyen barátod vagyok? – Ember! – kiáltott fel Johnny. – Ez aztán a barátság! Eljött az este, és Nino betartotta az ígéretét. Színjózanon ment el Johnnyért, és együtt indultak a színházba, a díjkiosztó ünnepségre. Nino csodálkozott, hogy Johnny nem hívta meg egyik barátnőjét és egyik volt feleségét sem az Oscar-vacsorára. Különösen Ginnyt hiányolta. Vajon azt hitte, hogy Ginny nem szurkolna érte? Nino szeretett volna legalább egy kis pohárral inni; hosszú, kellemetlen este előtt álltak. Nino Valenti nagyon unalmasnak találta az egész Oscarügyet, de csak addig, amíg a legjobb férfiszínészt ki nem hirdették. Mikor meghallotta a „Johnny Fontane” nevet, felugrott és tapsolni kezdett. Johnny felényújtotta a kezét, és Nino hevesen megrázta. Tudta, hogy barátjának ebben a percben olyan emberre van szüksége, akiben megbízhat, és Ninót nagyon elszomorította, hogy Johnnynak nincs senkije, aki különb nála, és akivel megoszthatná a győzelem pillanatát. Ami ezután következett, az olyan volt, mint a lidércnyomás. Jack Woltz filmje besöpörte az összes főbb díjat, és a műterem estélyét elárasztották az újságírók, a mindenre elszánt szélhámosok, nők és férfiak egyaránt. Nino betartotta az ígéretét, józan maradt, és megpróbált vigyázni Johnnyra. De az estély hölgyvendégei felváltva rángatták be Johnnyt egy kis beszélgetésre a hálószobába, és Johnny egyre jobban berúgott. Közben a legjobb színésznői alakítás díját elnyert nő ugyanezt a sorsot szenvedte végig, de jobban bírta, és ügyesebb is volt. Nino kikosarazta a nőt; ő volt az egyetlen férfi az estélyen, aki ezt tette. Valakinek végül remek ötlete támadt. A két győztes együtt bújjon ágyba, az estély többi résztvevője pedig nézze végig, mit csinálnak. A színésznőt meztelenre vetkőztették, és a nők elkezdték lecibálni Johnny Fontane ruháit is. Ebben a percben

Nino, az egyetlen józan ember, megragadta a félig levetkőztetett Johnnyt, a vállára dobta, és átverekedte magát a tömegen, kivitte a kocsihoz. Míg hazafelé szállította Johnnyt, Nino arra gondolt, ha ilyen a siker, ő nem kér belőle.

III. RÉSZ

14. FEJEZET

A Don tizenkét éves korában már kész férfi volt; eredeti neve Vito Andolini, és a különös, mór jellegű szicíliai faluban, Corleonéban élt. Az alacsony, sötét bőrű, karcsú fiút, amikor idegenek jöttek, hogy meggyilkolják, mint korábban az apját is, anyja Amerikába küldte, hogy ott barátainál rejtőzzön el. Az új országban Corleonéra változtatta a nevét, hogy megőrizze kapcsolatát a szülőfalujával. Ez kevés érzelmi megnyilvánulásainak egyike volt. Szicíliában a századforduló táján a maffia volt a második kormány, méghozzá sokkal befolyásosabb, mint a hivatalos kormány Rómában. Vito Corleone apja összerúgta a patkót egy másik falubeli férfival, aki a maffia elé vitte az ügyet. Az apa nem volt hajlandó elfogadni a döntésüket, és nyilvános verekedés közben megölte a helyi maffia főnökét. Egy héttel később holtan találtak rá, testét lupara-lövések szaggatták szét. Egy hónappal a temetés után fegyveres maffiózók, jöttek, és a fiú, Vito után kérdezősködtek. Úgy látták, a fiú elég nagy már ahhoz, hogy az elkövetkező években esetleg megpróbálja megbosszulni apja halálát. A tizenkét éves Vitót elrejtették a rokonok, és hajóval titokban átszállították Amerikába. Itt az Abbandando családnál helyezték el, akiknek fia, Genco később a Don Consigliori-ja lett. Az ifjú Vito az Abbandando-élelmiszerüzletbe ment dolgozni a New York-i Hell's Kitchenben, a Kilencedik sugárúton. Tizennyolc éves korában feleségül vett egy Szicíliából éppen akkor érkezett fiatal lányt, aki csak tizenhat éves volt, de jól főzött és ügyes háziasszony volt. A Tizedik sugárút egyik bérházában telepedtek le, közel a Harmincötödik utcához, mindössze néhány háztömbnyire Vito munkahelyétől, és két évvel később házasságukat megáldotta első gyermekük, Santino, akit apja iránt érzett rajongása miatt minden barátja Sonnynak hívott. A szomszédságukban lakott egy Fanucci nevű férfi. Nagydarab, kegyetlen tekintetű olasz, aki mindig drága, világos öltönyöket és krémszínű filckalapot viselt. Az a hír járta róla, hogy tagja a „Fekete Kéz” nevű maffiaszervezetnek, amely

fizikai erőszakkal fenyegetve pénzt zsarolt ki a családoktól és a kereskedőktől. Mivel a környék lakossága maga is erőszakos volt, Fanucci fenyegetései csak azoknál az idősebb házaspároknál voltak hatásosak, ahol nem volt fiúgyermek, aki megvédje őket. Néhány kereskedő kényelmi szempontból csekély összegeket fizetett neki. De Fanucci még bűnözőtársaitól is sápot szedett, azoktól, akik illegálisan olasz sorsjegyeket árusítottak, vagy szerencsejáték-kaszinót tartottak fenn a lakásukon. A fiatal Genco minden tiltakozása ellenére még az Abbandando-élelmiszerüzlet is adott neki némi pénzt. A fiú azt mondta apjának, hogy személyesen fogja elintézni az egész Fanucci-ügyet. Vito Corleone mindezt végignézte, de úgy érezte, semmi köze sincs hozzá. Egy napon Fanuccit elkapta három fiatalember, akik fültől fülig átvágták a torkát; nem annyira, hogy meg is öljék, de elég mélyen ahhoz, hogy alaposan megfélemlítsék és nagy vérveszteséget okozzanak neki. Vito látta, hogyan fut el támadói elől Fanucci, miközben a félkör alakú sebből vörös vér folyik. Soha nem felejtette el, hogyan tartotta Fanucci futás közben az álla alá a krémszínű filckalapot, hogy felfogja a vért. Mintha nem akarta volna beszennyezni a ruháját, vagy szégyellt volna kárminvörös nyomot hagyni maga mögött. De ez a támadás is Fanucci javára szolgált. A fiatalemberek nem voltak gyilkosok, inkább csak kemény fickók, akik elhatározták: móresre tanítják, hogy abbahagyja a zsarolást. Fanucci viszont valóban gyilkos volt. A késelő fiút néhány hét múlva agyonlőtték, a másik két fiatalember családja meg kártérítést fizetett Fanuccinak, hogy ünnepélyesen lemondjon a bosszúról. Ezután még többet fizettek neki, és Fanucci betársult a környék szerencsejátékaiba is. Ami Vito Corleonét illeti, az ügy nem érdekelte. Azonnal elfelejtette. Az első világháború alatt, amikor nehezen lehetett hozzájutni az importált olívaolajhoz, Fanucci részesedést szerzett az Abbandando-élelmiszerüzletben, s azt nemcsak olajjal, hanem importált olasz szalámival, sonkával és sajtokkal is ellátta. Ekkor az egyik unokaöccsét bevitte az üzletbe, így Vito Corleone munka nélkül maradt. Már megszületett második gyermeke, Frederico is, és Vito Corleonénak négy szájat kellett etetnie. Egészen addig csendes,

rendkívül zárkózott fiatalember volt, aki megtartotta magának a gondolatait. Az élelmiszerüzlet tulajdonosának fia, az ifjú Genco Abbandando volt a legközelebbi barátja, és mindkettőjük meglepetésére Vito szemrehányást tett neki apja tettéért. Gencót elöntötte a szégyen, és megígérte Vitónak, hogy az ennivaló miatt soha nem kell nyugtalankodnia, mert ő, Genco, lopni fog az apja üzletéből, hogy ellássa barátját. Ezt az ajánlatot azonban Vito határozottan visszautasította, mert szégyenletesnek találta, hogy egy fiú az apjától lopjon. A fiatal Vito azonban hideg gyűlöletet érzett a rettegett Fanuccival szemben. Gyűlöletét soha, semmilyen formában nem mutatta ki, de várta az alkalmas pillanatot. Néhány hónapig a vasútnál dolgozott, de amikor a háború befejeződött és a munka nagyon lelassult, havonta csak néhány napra valót tudott megkeresni. Ráadásul a legtöbb előmunkás ír volt, vagy amerikai, akik a legocsmányabb hangon sértegették a munkásokat. Vito ezt mindig mozdulatlan arccal tűrte, úgy tett, mintha nem értené, holott – rossz kiejtése ellenére – nagyon jól értett angolul. Egyik este, míg Vito és családja éppen vacsorázott, kopogtatás hallatszott azon az ablakon, amely a házat a szomszédos épülettől elválasztó nyitott szellőzőaknára nyílt. Mikor Vito elhúzta a függönyt, meglepetésére a szomszéd fiatalembert, Peter Clemenzát pillantotta meg, aki az akna másik oldalán lévő ablakból hajolt ki. Fehér lepedőbe burkolt batyut nyújtott felé. – Hé, paisan! – mondta Clemenza. – Tedd ezt el nekem, amíg érte nem jövök. Siess! – Vito önkéntelenül átnyúlt a szellőzőakna nyílásán, és elvette a batyut. Clemenza arca feszült, izgatott volt. Bajban lehetett, és Vito ösztönösen segített rajta. De amikor a konyhában kinyitotta a batyut, öt gondosan olajozott pisztolyt talált benne, amelyek összemocskolták a fehér lepedőt. A fegyvereket betette hálószobájának szekrényébe, és várt. Hamarosan hallotta, hogy Clemenzát elvitte a rendőrség. Mikor átnyújtotta a fegyvereket a szellőzőaknán, bizonyára éppen érte jöttek. Vito senkinek nem szólt egy szót sem, és megfélemlített felesége sem merte kinyitni a száját, mert attól rettegett, hogy férjét is börtönbe zárják. Két nappal később Peter Clemenza

ismét megjelent a szomszédban, és mellékesen megkérdezte Vitótól: – Nálad van még a holmim? Vito bólintott. Mindig szűkszavú volt. Clemenza átment hozzájuk, és ivott egy pohár bort, míg Vito előszedte a batyut a hálószoba szekrényéből. Clemenza megitta a borát, nagy, jóindulatú szemével feszülten figyelte Vitót. – Belenéztél a csomagba? Vito kifejezéstelen arccal nemet intett. – Nem érdekelnek az olyan dolgok, amelyek nem tartoznak rám – mondta. Az este hátralevő részében együtt borozgattak tovább. Nagyon rokonszenvesnek találták egymást. Clemenza szívesen mesélt, Vito Corleone pedig szívesen hallgatta a mesélőket. Így lettek barátok. Néhány nappal később Clemenza megkérdezte Vito Corleone feleségétől, hogy szeretne-e egy szép szőnyeget a nappali szobájába. Magával vitte Vitót, hogy segítsen hazahozni a szőnyeget. Clemenza egy házhoz vezette Vitót, amelybe két márványoszlop között, fehér márványlépcsőn kellett bemenni. Kulccsal nyitotta ki az ajtót, és már benn is voltak a fényűző lakásban. Clemenza kuncogott. – Menj át a szoba másik végébe, és segíts felgöngyölíteni. A szőnyeg vastag, vörös gyapjúból készült. Vito Corleone csodálkozott Clemenza nagyvonalúságán. Közösen föltekerték a szőnyeget, Clemenza megfogta az egyik végét, Vito a másikat. Fölemelték, és az ajtó felé indultak. Ebben a percben megszólalt a csengő. Clemenza azonnal ledobta a szőnyeget, és lábujjhegyen az ablakhoz sietett. Kissé félrehúzta a függönyt, és a látvány hatására zakója belső zsebéből elővette a pisztolyát. A meglepett Vito Corleone csak ebben a percben jött rá, hogy ők tulajdonképpen egy idegen lakásból lopják el a szőnyeget. A csengő ismét megszólalt. Vito Clemenza mellé állt, hogy ő is láthassa, mi történik odakint. Egyenruhás rendőr toporgott a kapuban. Míg ott álltak és figyeltek, a rendőr egy utolsót csöngetett, majd vállat vont, leszaladt a márványlépcsőn, és elment. Clemenza elégedetten mosolygott. – Gyere, tűnjünk el – mondta. Fölemelte a szőnyeghenger felé eső részét, Vito meg a

másikat. A rendőr szinte még be sem fordult a sarkon, mikor a nehéz szőnyeggel kisurrantak a masszív tölgyfa ajtón az utcára. Harminc perccel később már a szőnyeget vágták, hogy beférjen Vito Corleone lakásának nappali szobájába. Jutott belőle még a hálószobába is. Clemenza ügyes ember volt, és széles, rosszul szabott zakójának zsebeiből előszedte a szükséges szőnyegvágó szerszámokat. Már ekkor szerette a bő ruhákat, pedig még nem is volt olyan kövér. Az idő haladt, a helyzet nem javult. A Corleone család nem ehette meg a szép szőnyeget. Hát igen, ha nincs munka, a feleségnek és a gyermekeknek éhezniük kell. Vito mégis elfogadott néhány élelmiszercsomagot barátjától, Gencótól, míg kitervelte, mit tegyen. Végül felkereste Clemenza és Tessio, egy másik kemény fiú a szomszédságból. Ezek az emberek jó véleménnyel voltak róla, tetszett nekik a viselkedése, és tudták, hogy el van keseredve. Azt ajánlották, lépjen be a bandájukba, amely teherautók kirablásával foglalkozott. A teherautók selyemruhákat szállítottak a Harmincegyedik utcán lévő gyárból. Nincs kockázat. A teherautók vezetői értelmes fickók, akik egy pisztoly láttán úgy végigfekszenek a járda szélén, mint az angyalok, közben a rablók elszáguldhatnak a teherautóval egy barátjuk raktárába, és kirakodhatnak. A ruhákat részben olasz nagykereskedőknek adják el, részben házról házra járva árulják majd az olaszlakta területeken – az Arthur sugárúton, Bronxban, a Mulberry Streeten és a manhattani Chelsea-ben. A szegény olasz családok szívesen vettek ilyen alkalmi árut, mert lányaik egyébként soha nem kaphatnának finom ruhákat. Clemenzának és Tessiónak a kocsi vezetéséhez kellett Vito, mert tudták, hogy ő vezette az Abbandando-élelmiszerüzlet szállítókocsiját. 1919-ben nagyon sokat értek a gyakorlott gépkocsivezetők. Vito Corleone jobb meggyőződése ellenére elfogadta ajánlatukat. A döntő érv az volt, hogy legalább ezer dollár lesz a része az üzletből. Fiatal társait azonban meggondolatlannak, a munka megtervezését elhamarkodottnak, a zsákmány elosztását vakmerőnek találta. Az ő ízlésének túl felületes volt a szervezés. De rendes, józan embernek ismerte mindkettőjüket. A máris pocakos Peter Clemenza bizalmat keltett, a sovány, mogorva Tessióból sugárzott az önbizalom.

Minden simán ment. Vito Corleonét meglepte, hogy nem érzett félelmet, amikor két bajtársa előrántotta pisztolyát és kiszállásra kényszerítette a vezetőt a selyemruhát szállító teherautóból. Nagy hatással volt rá Clemenza és Tessio nyugalma is. Nem idegeskedtek, még tréfálkoztak is a vezetővel; azt mondták neki, ha most jól viselkedik, küldenek néhány ruhát a feleségének. De Vito kényelmetlennek találta, hogy maga házaljon a ruhákkal, és egész részesedését átadta az orgazdának, így csak hétszáz dollárt kapott. De ez 1919-ben jelentős összeg volt. Másnap az utcán Vito Corleonét megállította a vajszínű öltönyt, fehér kalapot viselő Fanucci. Brutális férfi volt, és nem is próbálta elrejteni az egyik fülétől a másikig húzódó fehér félkört az álla alatt. Vastag fekete szemöldökével és durva vonásaival különös módon mégis barátságosnak látszott, amikor mosolygott. Nagyon erős szicíliai akcentussal beszélt. – Hát, fiatal barátom – mondta Vitónak –, azt mondják, gazdagok vagytok, te meg a két barátod. Nem gondoljátok, hogy kissé szűkmarkúan bántok velem? Hiszen ez az én körzetem, és hagynotok kell, hogy én is megnedvesíthessem a csőrömet. – A maffia szicíliai mondását idézte: „Fari vagnari a pizzu.” Maga a mondat azt jelentette, hogy részt kér a zsákmányból. Vito Corleone szokása szerint nem válaszolt. Rögtön megértette, miről van szó, és a pontos összeget akarta hallani. Fanucci rámosolygott, aranyfogai csillogtak, és a hurokszerű forradás szorosan az arcára feszült. Zsebkendővel megtörölgette az arcát, és mintha melege lenne, egy pillanatra kigombolta a zakóját. Valójában csak meg akarta mutatni kényelmesen széles nadrágja övébe dugott pisztolyát. Aztán felsóhajtott: – Adjatok ötszáz dollárt, és elfelejtem a sértést. Végül is ti még nem tudhatjátok, milyen figyelmességgel tartoztok egy olyan embernek, mint én. Vito Corleone rámosolygott. Bár még tapasztalatlan fiatalember volt, olyan fagyos megvetés áradt a mosolyából, hogy Fanucci egy pillanatig habozott, mielőtt folytatta. – Ha megtagadod, zaklatni fog a rendőrség, a feleséged meg a gyermekeid szégyenbe kerülnek és nélkülözni fognak. Persze ha nem pontosak az információim a bevételről, akkor csak egy

kicsit nedvesítem meg a csőrömet. De háromszáz dollárnál nem adhattok kevesebbet. És meg ne próbáljatok becsapni. Vito Corleone most szólalt meg először. Nyugodt hangja nem árult el haragot. Udvarias volt, ahogy az egy fiatalemberhez illik, aki Fanucci-féle, idősebb férfival vált szót. – Az én részem a két barátomnál van. Előbb beszélnem kell velük – mondta halkan. Fanucci megnyugodott. – Megmondhatod a barátaidnak, tőlük is elvárom, hogy hasonló módon hagyják megnedvesíteni a csőrömet. Ne félj, mondd csak meg nekik – biztatta Vitót – Clemenza meg én jól ismerjük egymást, ő megérti ezeket a dolgokat. Bízd csak rá magad. Ő tapasztaltabb, mint te. Vito Corleone vállat vont. Megpróbált úgy tenni, mintha zavarban lenne. – Persze – mondta. – Tudja, mindez új nekem. Köszönöm, hogy úgy beszélt velem, mint egy keresztapa. Fanuccira hatott a mese. – Rendes fickó vagy – mondta. Megfogta Vito kezét, és szőrös mancsával megveregette. – Van benned tisztelet. Szép vonás egy fiatalembernél. Legközelebb először hozzám fordulj, jó? Talán tudok neked segíteni. Vito Corleone csak évekkel később értette meg, hogy azért tudott ilyen remek taktikával és ilyen okosan tárgyalni Fanuccival, mert saját forróvérű apját Szicíliában megölte a maffia. De ekkor csak jeges gyűlöletet érzett a férfival szemben, aki el akarja rabolni tőle azt a pénzt, amelyért az életét és a szabadságát kockáztatta. Nem félt. Ebben a percben arra gondolt, hogy Fanucci őrült. Ahogy Clemenzát ismeri, a termetes szicíliai inkább az életét adja oda, semmint egyetlen fillért is a zsákmányból. Hiszen Clemenza már a szőnyeglopás miatt is kész lett volna megölni egy rendőrt. A sovány Tessio meg életveszélyes, mint egy vipera. De később, este, Clemenza lakásában, a szellőzőakna másik oldalán Vito Corleone újabb leckét kapott. Clemenza káromkodott, Tessio mogorván maga elé meredt, de a két férfi aztán csak azt latolgatta, vajon megelégedne-e Fanucci kétszáz dollárral is. Tessio úgy vélte, hogy igen. Clemenza más véleményen volt. – Nem, ez a sebhelyes disznó úgy látszik tudja, mennyit kaptunk a nagykereskedőtől, aki megvette a ruhákat. Fanucci tíz centtel sem fogad el kevesebbet háromszáz dollárnál. Muszáj fizetnünk.

Vito meglepődött, de vigyázott, hogy ne lássák rajta. – Miért muszáj fizetnünk? Mit tehet hármunk ellen? Erősebbek vagyunk, mint ő. Van pisztolyunk. Miért kell odaadnunk neki azt a pénzt, amit megkerestünk? Clemenza türelmesen magyarázta: – Fanuccinak barátai vannak, igazi banditák. Kapcsolatban áll a rendőrséggel. Azt szeretné, ha elmondanánk neki a terveinket, mert így följelenthetne bennünket, és kiérdemelné a rendőrök háláját. Akkor tartoznának neki egy szívességgel. Így dolgozik. És magától Maranzallától kapott engedélyt rá, hogy ezen a környéken dolgozzon. – Maranzalla gengszter volt, gyakran szerepelt az újságokban, és az a hír járta róla, hogy egy zsarolásra, hazárdjátékra és fegyveres rablásra alakult gonosztevőbanda feje. Clemenza saját borával kínálta őket. Felesége egy tálon szalámit, olajbogyót meg egy nagy darab olasz kenyeret tett az asztalra, majd fogta a székét, és lement az utcára, kiült a ház elé a barátnőivel. Fiatal olasz nő volt, csak néhány éve érkezett az országba, és még nem értett angolul. Vito Corleone két barátjával üldögélve iszogatta a bort. Még soha nem használta olyan intenzíven az eszét, mint most. Maga is meglepődött, milyen világosan tud gondolkodni. Átgondolt mindent, amit Fanucciról tudott. Visszaemlékezett arra a napra, amikor Fanuccinak átvágták a torkát, és kalapjával az álla alatt végigfutott az utcán, hogy felfogja csepegő vérét. Emlékezett annak az embernek a meggyilkolására is, aki a kést használta, meg arra a másik kettőre, akinek nem kellett meghalnia, mert kártérítést fizetett neki. És hirtelen biztos volt benne, hogy Fanuccinak nincsenek, nem lehetnek nagy összeköttetései, mert a rendőrségnek adja tovább az információt. Akinek a bosszúállását meg lehet vásárolni, nem lehet nagy ember. Egy igazi maffiafőnök megölte volna a másik kettőt is. Nem. Fanuccinak szerencséje volt, és azt az egy embert megölte, de tudta, hogy a másik kettővel nem tudna végezni, mert azok már készenlétben várják. Ezért hagyta, hogy lepénzeljék. Brutális ereje tette lehetővé, hogy kikényszerítse a kereskedőktől és a lakásukban játékbarlangot fenntartóktól a sápot. De Vito Corleone tudott egy olyan játékbarlangról is, ahol soha nem fizettek Fanuccinak, és a tulajdonosnak nem esett bántódása.

Így tehát egyedül Fanucciról van szó, vagy Fanucciról és néhány erre a munkára felbérelt fegyveresről, akik szigorúan készpénzfizetés ellenében működnek. Vito Corleone fontos döntés előtt állt, amely egész életét meghatározta. Ez volt az az élmény, amelyből az a gyakran hangoztatott meggyőződése származott, hogy minden embernek csak egy sorsa van. Azon a bizonyos estén kifizethette volna Fanuccinak a pénzt, hogy aztán ismét fűszeressegéd legyen, és talán néhány év múlva saját üzletet nyisson. De a sors úgy döntött, hogy Don legyen belőle, és Fanuccit azért sodorta elé a végzet, hogy kijelölt útjára vezesse. Mikor megitták az üveg bort, Vito óvatosan így szólt Clemenzához és Tessióhoz: – Ha ti is úgy gondoljátok, adjátok ide nekem a kétszáz dollárotokat, és én kifizetem Fanuccit. Biztosítalak benneteket, hogy el fogja fogadni tőlem ezt az összeget. Csak bízzatok mindent rám. Meg lesztek elégedve velem. Clemenza szemében megvillant a gyanú. Vito hidegen mondta neki: – Soha nem hazudok azoknak az embereknek, akiket barátaimmá fogadtam. Ha akartok, holnap beszéljetek személyesen Fanuccival. Hagyjátok, hogy tőletek is kérje a pénzt. De ne fizessetek neki, és ne vitatkozzatok vele. Mondjátok azt, hogy meg kell szereznetek a pénzt, aztán adjátok ide nekem. Értessétek meg vele, hogy hajlandók vagytok megadni, amit kér. Ne alkudozzatok. Az árról majd én vitatkozom vele. Ha valóban olyan veszélyes fickó, mint mondjátok, nincs értelme magunkra haragítanunk. Ebben maradtak. Másnap Clemenza beszélt Fanuccival, hogy meggyőződjön róla, nem Vito találta ki a történetet. Ezután Clemenza elment Vito lakására, és odaadta neki a kétszáz dollárt. Mereven nézett Vito Corleonéra. – Fanucci kijelentette, szó sem tehet háromszáz dollárnál kevesebbről. Hogy fogsz vele kevesebbet elfogadtatni? – kérdezte. – Ez nem a te gondod. Csak ne felejtsd el, hogy szolgálatot tettem neked – felelte Vito Corleone nyugodtan. Tessio később jött. Tartózkodóbb volt, mint Clemenza, gyanakvóbb, sokkal okosabb, de gyengébb. Úgy érezte, valami nincs rendben, valami nincs egészen a helyén. Kissé nyugtalankodott. – Vigyázz ezzel a nyomorult banditával; olyan

ravasz, mint egy pap. Akarod, hogy itt legyek mint szemtanú, amikor átadod neki a pénzt? – kérdezte. Vito Corleone csak megrázta a fejét, nem is válaszolt. Annyit mondott Tessiónak: – Közöld Fanuccival, hogy ma este kilenckor itt a lakásomon fizetek neki. Megkínálom majd egy pohár borral, és értelmesen elbeszélgetek vele, hogy megelégedjen kisebb összeggel is. Tessio a fejét csóválta. – Nem lesz szerencséd. Fanucci soha nem hátrál meg. – Majd értelmesen beszélek vele – ismételte Vito Corleone. Az elkövetkező években ez híres mondássá vált. Ez volt az utolsó figyelmeztetés a halálos csapás előtt. Amikor Don lett belőle, és ellenfeleit felszólította, hogy üljenek le és értelmesen beszélgessenek el vele, mindenki rögtön tudta: ez az utolsó lehetőség, ha vérontás és gyilkosság nélkül akarják megoldani az ügyet. Vito Corleone szólt a feleségének, hogy a két gyereket, Sonnyt és Fredót vigye le vacsora után az utcára, és amíg ő engedélyt nem ad rá, semmiképpen ne engedje fel őket a lakásba. Az asszonynak az lesz a feladata, hogy maradjon a ház kapujában és őrködjön. Üzleti megbeszélnivalója van Fanuccival, amit semmiképpen sem lehet félbeszakítani. Látta az asszony arcán a félelmet, és haragudott érte. Csendesen így szólt hozzá: – Azt hiszed, hogy egy őrülthöz mentél feleségül? – Az asszony nem válaszolt. Nem válaszolt, mert félt, immár nem Fanuccitól, hanem a saját férjétől. A szeme előtt változott át óráról órára olyan emberré, akiből félelmetes erő sugárzik. Mindig csendes és szűkszavú volt, de mindig gyengéd és méltányos. Ez a fiatal szicíliai férfiaknál szokatlan. Az asszony most tanúja lehetett annak, hogy férje elhullatja az ártatlanság mimikri-színeit, és felkészül rá, hogy elinduljon a saját útján. Későn kezdte, huszonöt éves volt már, de határozottan vágott neki. Vito Corleone elhatározta, hogy megöli Fanuccit. Ezzel hétszáz dollárt szerez magának. Azt a háromszáz dollárt, amit tőle követelt a Fekete Kéz, továbbá Tessio és Clemenza összesen négyszáz dollárját. Ha nem öli meg Fanuccit, kemény hétszáz dollár készpénzt kell az asztalra tennie. Az élő Fanucci nem ért meg neki annyit. Nem fizetne hétszáz dollárt azért,

hogy Fanucci életben maradjon. Ha Fanuccinak hétszáz dollárra volna szüksége egy műtéthez, hogy megmentsék az életét, ő nem adná oda a pénzt a költségekre. Nem tartozik Fanuccinak, sem személyes adóssággal, sem hálával. Nem vérrokonok, nem szereti Fanuccit. Akkor miért adjon neki hétszáz dollárt? Ebből természetesen az következik, hogy miután Fanucci erőszakkal el akar venni tőle hétszáz dollárt, miért ne ölné meg Fanuccit? A világ bizonyára kibírja nélküle is. Felmerültek persze gyakorlati ellenérvek is. Lehet, hogy Fanuccinak valóban befolyásos barátai vannak, akik bosszút akarnak majd állni. Maga Fanucci veszélyes fickó, nem olyan könnyű megölni. Itt van a rendőrség meg a villamosszék is. De Vito Corleonéra apja meggyilkolása óta leselkedett a halál. Tizenkét éves fiú volt, amikor elmenekült kivégzői elől, átkelt az óceánon egy idegen országba, ahol idegen nevet vett fel. És a csendes megfigyeléssel eltöltött évek meggyőzték róla, hogy több esze és több bátorsága van, mint a többi férfinak, bár soha nem volt lehetősége rá, hogy használja is ezt az észt és bátorságot. Mielőtt megtette az első lépést új élete felé, mégis elgondolkozott. Sőt még a hétszáz dollárt is magához vette. Az összehajtott bankjegyköteget a nadrágja zsebébe tette. De a bal zsebébe. A jobb zsebébe azt a pisztolyt dugta, amelyet Clemenzától kapott a selyemruhát szállító teherautó kirablásához. Fanucci pontosan este kilenckor megjött. Vito Corleone kinyitott egy üveg házi bort, Clemenza ajándékát. Fanucci fehér filckalapját az asztalra dobta a borosüveg mellé. Meglazította széles, virágos nyakkendőjét, amelynek fényes mintái elnyomták a ráfröcskölt paradicsomfoltokat. A nyári este meleg volt, a gázvilágítás még gyenge. A lakásra sűrű csend borult. Vito Corleone hűvösen viselkedett. Jó szándékát bizonyítva átadta a bankjegyköteget, és gondosan megfigyelte, hogy Fanucci, miután megszámolta a pénzt, elővette vastag bőr levéltárcáját, és beletette a köteget. Fanucci megitta a borát. – Még tartozol nekem kétszáz dollárral – mondta kifejezéstelen arccal.

Vito Corleone hidegen, értelmesen válaszolt: – Kissé kifogytam a pénzből, nincs munkám. Adjon néhány hét haladékot. Ez elfogadható javaslat volt. A pénz túlnyomó részét Fanucci megkapta, és várni fog. Még talán arról is meg lehet győzni, hogy ne kérjen többet, vagy várjon még tovább. Elégedetten nevetett borospohara mellett. – Aha, te okos fiatalember vagy. Hogy lehet az, hogy eddig nem vettelek észre? Túl csendes vagy; ez nem jó. Én hasznos munkát tudnék neked találni. Vito Corleone udvarias biccentéssel jelezte érdeklődését, és teletöltötte a férfi poharát. De Fanucci meggondolta magát, fölállt, és megrázta Vito kezét. – Jó éjszakát, fiatal barátom – mondta. – Nincs harag, ugye? Ha tehetek érted valamit, csak szólj. Ma este jó szolgálatot tettél magadnak. Vito várt, míg Fanucci lesietett a lépcsőn és kiment az épületből. Az utca zsúfolva volt emberekkel, akik látták, hogy épségben hagyta el a Corleone házat. Vito az ablakból figyelte. Látta, hogy Fanucci a következő sarkon befordul a Tizenegyedik sugárútra. Vito ebből tudta, hogy hazamegy; talán azért, hogy eltegye a zsákmányt, mielőtt újra kijön az utcára. Vagy talán azért, hogy eltegye a pisztolyát. Vito Corleone kilépett a lakásból, és felszaladt a lépcsőn a tetőre. Átvágott egy egész háztömb tetőin, majd leereszkedett egy üres raktárépület tűzlépcsőjén, amely a hátsó udvarra vezetett. Egy rúgással kinyitotta a hátsó ajtót, és átment az épületen a kapuhoz. Szemben, az utca másik oldalán állt az a bérkaszárnya, ahol Fanucci lakott. A bérkaszárnyák negyede nyugaton csak a Tizedik sugárútig húzódott. A Tizenegyedik sugárúton szinte kizárólag raktárépületek és rakodóhelyiségek sorakoztak; azok a cégek bérelték őket, amelyek a New York-i központi vasúttal szállítottak, és közel akartak lenni a teherpályaudvarokhoz, amelyek átszőtték ezt a területet a Tizenegyedik sugárúttól egészen a Hudson folyóig. Fanucci háza azon kevesek közé tartozott, amelyet ebben a vadonban meghagytak. Többnyire nőtlen vasutasok, kikötői munkások és a legolcsóbb prostituáltak laktak itt. Ezek az emberek nem ültek és nem csevegtek az utcán, mint a becsületes olaszok, hanem a söröskocsmákban itták el a keresetüket. Vito Corleone így

könnyen átosont az elhagyatott Tizenegyedik sugárúton, be Fanucci házának előcsarnokába. Elővette a pisztolyt, amellyel még soha nem lőtt, és várta Fanuccit. Az előcsarnok üvegablakán lesett ki; tudta, hogy Fanuccinak a Tizedik sugárút felől kell jönnie. Clemenza megmutatta neki, hogyan működik a pisztoly, és kiürítette a tárat. De Vito Szicíliában gyakran eljárt vadászni az apjával, és gyakran lőtt a lupara nevű nehéz lőfegyverrel, pedig még kilencéves sem volt. A lupará-val bebizonyított ügyessége miatt hoztak rá halálos ítéletet már kisfiú korában apja gyilkosai. Most, a sötétedő előcsarnokban állva meglátta Fanucci fehér alakját, amint átjött az úttesten a kapu felé. Vito hátralépett, vállát a lépcsőhöz vezető belső ajtóhoz nyomta. Lövésre készen tartotta a pisztolyát. Kinyújtott keze csak kétlépésnyire volt az ajtótól. Az ajtó meglendült, Fanucci fehéren, szélesen, büdösen elsötétítette a világos négyszöget. Vito Corleone tüzelt. A nyitott ajtón át egy hangfoszlány kiszökött az utcára, és a lövés megrázta az egész épületet. Fanucci az ajtókeretnek támaszkodva megpróbált egyenesen állva maradni, és megpróbálta elővenni a pisztolyát. Küszködve leszaggatta gombjait, és zakója kinyitva lógott rajta. Előtűnt a fegyvere, de ugyanakkor gyomra magasságában a fehér ingmellre pókhálószerű vörös folt rajzolódott. Nagyon óvatosan, mintha injekciós tűt szúrna egy érbe, Vito Corleone belelőtte második golyóját ebbe az élénkvörös hálóba. Fanucci térdre zuhant, és nekiesett az ajtónak. Rettenetes nyögést hallatott, mint az olyan ember, akinek nagy fájdalmai vannak. Ez már szinte komikus volt. Tovább nyögött, Vito még legalább háromszor hallotta, mielőtt pisztolyát Fanucci izzadó, zsíros arcához emelte, és belelőtt a koponyájába. Alig telt el több, mint öt másodperc, és Fanucci holtan rogyott össze, testével eltorlaszolva a nyitott ajtót. Vito nagyon óvatosan kivette a nagy levéltárcát a halott zakójának zsebéből, és az ingébe dugta. Átvágott az utcán, vissza a raktárépület udvarára, és a tűzlépcsőn felmászott a tetőre. Végignézett az utcán. Fanucci holtteste továbbra is az ajtóban hevert, de senki mást nem látott. A bérházban két ablak kinyílt, sötét fejek hajoltak ki, de nem látta vonásaikat, így azok az emberek sem láthatták őt. Ezek nem fogják értesíteni a

rendőrséget. Fanucci valószínűleg ott fekszik majd hajnalig, vagy amíg egy járőr bele nem botlik a holttestébe. Ebből a házból senki nem teszi ki magát önként a rendőrség bizalmatlan kérdéseinek. Inkább bezárják az ajtójukat, és azt mondják, nem hallottak semmit. Vito megfontoltan haladt tovább. Átvágott a tetőkön, míg hazaért, és lement a lakásába. Kinyitotta az ajtót, bement, majd ismét bezárta az ajtót maga mögött. Átkutatta a halott levéltárcáját. Attól a hétszáz dollártól eltekintve, amit ő adott Fanuccinak, csak néhány egydollárost és egy ötdollárost talált benne. A belső rekeszben egy régi ötdolláros aranyérme rejtőzött; valószínűleg szerencsepénz. Ha Fanucci gazdag gengszter volt, nem hordta magánál a vagyonát. Ez is Vito gyanúját igazolta. Tudta, hogy a levéltárcától és a pisztolytól meg kell szabadulnia (és már ekkor is tudott annyit, hogy az aranyérmét a levéltárcában kell hagynia). Ismét fölment a tetőre, és átmászott néhány párkányon. Az egyik szellőzőaknába bedobta a levéltárcát, aztán kivette a golyókat a tárból, és a pisztolyt az egyik tetőpárkányhoz vágta. A cső nem akart eltörni. Megfordította a fegyvert, és az egyik kémény falához csapta a pisztoly agyát, amely kettévált. Még egyszer odavágta, és a pisztoly most két külön részre, a csőre és az agyra esett szét. Mindkét darabot más-más szellőzőaknába dobta. Nem csaptak zajt, ahogy öt emelettel lejjebb földet értek: belesüppedtek az összegyűlt puha szeméthalomba. Reggel még több szemetet dobnak le az ablakokon, és az szerencsére mindent befed majd. Vito visszatért a lakásába. Kicsit remegett, de uralkodott magán. Levetkőzött. Attól félt, hogy ruháira vér fröccsent, ezért mindent bedobott abba a fémteknőbe, amit a felesége mosáshoz használt. Klórba és sűrű, barna mosószappanba áztatta be a ruhákat, majd a lefolyó alatt lévő hullámos mosólapon sikálta ki őket. A hálószoba egyik sarkában egy halom frissen mosott ruhát talált. Saját ruháit közéjük keverte. Tiszta inget és másik nadrágot vett fel, aztán kiment a feleségéhez, gyermekeihez és a szomszédokhoz a ház elé. Az óvintézkedések feleslegesnek bizonyultak. A rendőrség hajnalban megtalálta a holttestet, de soha nem kérdezték ki Vito

Corleonét. Tulajdonképpen csodálkozott, hogy a rendőrség soha nem szerzett tudomást róla: Fanucci azon az estén, amikor agyonlőtték, meglátogatta őt a lakásán. Pedig számított rá, ezért volt alibije, hogy Fanucci élve hagyta el a házat. Csak később tudta meg: a rendőrség még örült is Fanucci halálának, és nem nagyon igyekezett, hogy a gyilkosokat elkapja. Feltételezték, hogy újabb gengsztergyilkosságról van szó, és csak azokat a priuszos bűnözőket kérdezték ki, akikről tudták, hogy közük lehet illegális üzletekhez és erőszakos bűncselekményekhez. Mivel Vitónak soha nem volt dolga a rendőrséggel, nem is került rá sor, hogy kikérdezzék. De ha túl is járt a rendőrség eszén, más volt a helyzet a társaival. Peter Clemenza és Tessio egy hétig, két hétig elkerülték, aztán egyik este meglátogatták. Nyilvánvaló tisztelettel jöttek. Vito Corleone nyugodtan, udvariasan fogadta és borral kínálta őket. Clemenza törte meg a csendet. – A Kilencedik sugárút kereskedőitől most senki nem szed pénzt, sem a zsugásoktól és a környék hazárdjátékosaitól – mondta halkan. Vito Corleone mereven nézte a két férfit, de nem válaszolt. Tessio folytatta Clemenza mondatát: – Átvehetnénk Fanucci ügyfeleit. Fizetnének nekünk. Vito Corleone vállat vont. – Miért hozzám jöttetek? Engem az ilyesmi nem érdekel. Clemenza nevetett. Már fiatal korában is, mielőtt a hasa hatalmasra dagadt volna, olyan öblös hangon hahotázott, mint a kövér emberek. Így szólt Vito Corleonéhoz: – Mi van azzal a pisztollyal, amit a teherautós munkához adtam neked? Már nincs rá szükséged, visszaadhatnád. Vito Corleone nagyon lassan és megfontoltan bankjegyköteget vett ki a zsebéből, és leszámolt belőle öt tízest. – Itt van, kifizetem. A teherautó-ügy után eldobtam a fegyvert. – Rámosolygott a két emberre. Ebben az időben Vito Corleone még nem ismerte mosolyának hatását. Dermesztő volt, mert nem fenyegetett. Úgy mosolygott, mintha bensőséges tréfáról lenne szó, amit egyedül ő ért. Mivel csak akkor mosolygott így, amikor halálosan komoly ügyről volt szó, és a tréfa korántsem volt bensőséges, ráadásul a szeme nem nevetett, és egyébként is mindig

komolynak és nyugodtnak látszott, valódi lényének ez a hirtelen lelepleződése félelmetesen hatott. Clemenza megrázta a fejét. – Nem kell a pénz – mondta. Vito zsebre tette a bankjegyeket. Várt. Mindhárman értették egymást. A két látogató tudta, hogy Vito megölte Fanuccit. Bár soha senkinek nem beszéltek róla, néhány héten belül az egész szomszédság is megtudta. Vito Corleonét mindenki „tiszteletreméltó ember”-ként kezelte. De ő nem törekedett rá, hogy átvegye Fanucci illegális üzleteit és a sápot. A következményeket nem lehetett elkerülni. Egyik este Vito felesége magával hozta az özvegy szomszédasszonyt. Az asszony olasz volt, kifogástalan jellem. Keményen dolgozott, hogy apátlan gyermekeinek otthont biztosítson. Tizenhat éves fia mindig lezárt borítékban hozta haza a fizetését, hogy az óhaza stílusában nyújtsa át anyjának, csakúgy, mint tizenhét éves varrónő lánya. Esténként éhbérért az egész család gombokat varrt kartonokra. Az asszonyt Signora Colombónak hívták. Vito Corleone felesége így szólt: – A Signora szívességet szeretne kérni tőled. Gondjai vannak. Vito Corleone arra számított, hogy az asszony pénzt fog kérni, és hajlandó lett volna adni. De kiderült, hogy Mrs. Colombónak van egy kutyája, amelyet legkisebb fia imád. A szomszédok panaszkodtak, hogy éjjelenként zavarja őket a kutya ugatása, ezért a háziúr szólt Mrs. Colombónak, hogy szabaduljon meg az állattól. Ő úgy tett, mintha szót fogadna. A háziúr azonban rájött, hogy becsapták, és megparancsolta: ürítse ki a lakást. Erre az asszony megígérte, hogy most valóban megszabadul a kutyától, és így is tett. De a háziúr úgy megharagudott, hogy nem volt hajlandó visszavonni a rendelkezését. Mrs. Colombónak ki kell költöznie, vagy a háziúr felszólítja a rendőrséget, hogy lakoltassák ki. És szegény kisfia úgy sírt, amikor odaadták a kutyát Long Islanden lakó rokonaiknak. Ráadásul ennek ellenére is el fogják veszíteni az otthonukat. Vito Corleone barátságosan megkérdezte: – Miért éppen tőlem kérsz segítséget? Az asszony Vito Corleone felesége felé intett a fejével. – Ő mondta, hogy kérjelek meg téged.

Vito meglepődött. Felesége soha nem kérdezett semmit azokról a ruhákról, amelyeket azon az estén mosott ki, amikor férje megölte Fanuccit. Sose kérdezte tőle, honnan származott a pénz, amikor nem dolgozott. Arca most is kifejezéstelen volt. Vito így szólt Mrs. Colombóhoz: – Adhatok némi pénzt, hogy segítselek a költözködésben. Ezt kívánod? Az asszony könnyezve megrázta a fejét. – Minden barátnőm itt van, az összes lány, akikkel együtt nőttem fel Olaszországban. Hogy tudnék elköltözni más környékre, idegenek közé? Azt kérem tőled, beszélj a háziúrral, hogy engedjen itt maradni. Vito bólintott. – El fogom intézni. Nem kell elköltöznöd. Holnap reggel beszélek vele. A felesége rámosolygott, ő nem viszonozta ugyan, de örült neki. Mrs. Colombo kissé bizonytalannak látszott. – Biztos vagy benne, hogy a háziúr igent fog mondani? – kérdezte. – Signor Roberto? – mondta Vito meglepett hangon. – Persze hogy igent mond. Nagyon jószívű ember. Ha elmesélem neki, mi a helyzet, megkönyörül rajtad. De ne izgulj emiatt többé. Ne nyugtalankodj. A gyermekeid érdekében vigyázz az egészségedre. Mr. Roberto, a háziúr mindennap sorban végigjárta öt bérházát. Padrone volt, aki közvetlenül a hajókról árulta az olasz munkásokat a nagy társaságoknak. A haszonból vette meg egyenként ezeket a bérházakat. Iskolázott északolasz ember volt, lenézte a tanulatlan szicíliai és nápolyi délieket, akik úgy nyüzsögtek házaiban, mint a férgek, ledobálták a szemetet a szellőzőaknába, hagyták, hogy a svábbogarak és a patkányok szétrágják a falakat, és a kisujjukat sem mozdították, hogy megvédjék a tulajdonát. Nem volt rossz ember; jó férj és apa volt, de a befektetései, a bevétele meg a háztulajdonnal rendelkező ember elkerülhetetlen kiadásai miatt érzett folytonos izgalom úgy megtépázta az idegeit, hogy állandóan haragudott. Amikor Vito Corleone egy szóra megállította az utcán, Mr. Roberto nyersen rászólt, de nem udvariatlanul, mert ezek a déliek bármikor kést döfhetnek az emberbe, ha felbosszantják őket. Bár ez a fiatalember csendes fickónak látszott.

– Signor Roberto – mondta Vito Corleone –, a feleségem barátnője, egy szegény özvegyasszony, akinek nincs férje, hogy megvédje, azt meséli, megparancsolták neki, hogy költözzön ki a házadban lévő lakásából. Kétségbe van esve. Nincs pénze, nincs más barátja, csak azok, akik itt laknak. Megígértem neki, hogy majd beszélek veled, mert te méltányos ember vagy, és bizonyára valami félreértés miatt jártál így el. Megvált attól az állattól, amelyik a bajt okozta, így hát miért ne maradhatna? Úgy kérem tőled ezt a szívességet, mint egyik olasz a másiktól. Signor Roberto tetőtől talpig végigmérte az előtte álló fiatalembert. Középmagas, erős felépítésű férfit látott, parasztot, de nem banditát, bár nevetséges, hogy olasznak merte nevezni magát. Roberto vállat vont. – Már kiadtam a lakást egy másik családnak, magasabb bérért – mondta. – A barátnőd kedvéért nem hagyhatom cserben őket. Vito Corleone megértően bólintott. – Mennyivel magasabb a bér havonta? – kérdezte. – Öt dollárral – felelte Mr. Roberto. Ez hazugság volt. A vasút melletti lakásért, négy sötét szobáért, amit havi tizenkét dollárért adott ki az özvegyasszonynak, nem kaphatott többet az új bérlőtől sem. Vito Corleone bankjegyköteget vett ki a zsebéből, és leszámolt belőle három tízest. – Itt van előre hathavi emelés. Mrs. Colombónak ne szólj róla; büszke asszony. Hat hónap múlva keress fel ismét. De a kutyát természetesen megtarthatják. – Frászt! – vágta rá Mr. Roberto. – És ki a fene vagy te, hogy parancsolgass itt nekem? Vigyázz a szádra, mert seggbe rúglak itt az utcán. Vito Corleone meglepetten emelte fel a kezét. – Én csak egy szívességet kérek tőled, semmi mást. Az ember sohasem tudhatja, mikor van szüksége egy barátra, nem igaz? Itt van, tedd el ezt a pénzt, mint jószándékom bizonyítékát, aztán dönts. Nem fogok vitába szállnia döntéseiddel. – Mr. Roberto kezébe nyomta a pénzt. – Tedd meg nekem ezt a kis szívességet, csak rakd el a pénzt, és gondold át a dolgokat. Holnap reggel, ha vissza akarod adni, kérlek, tégy úgy. Ha azt akarod, hogy az asszony kiköltözzön a házadból, ki tudná megakadályozni? Hiszen ez a te tulajdonod. Ha nem akarod, hogy a kutya ott

maradjon, meg tudom érteni. Én sem szeretem az állatokat. – Vállon veregette Mr. Robertót. – Ugye megteszed nekem ezt a szívességet? Nem fogom elfelejteni. Érdeklődj utánam a barátaidnál a környéken, ők majd elmondják, hogy én olyan ember vagyok, aki szereti kimutatni a háláját. Mr. Roberto már kezdte érteni. Érdeklődött Vito Corleone után. Nem is várta meg a következő reggelt. Még aznap este bekopogott Corleone ajtaján, mentegetőzött a késői zavarásért, és Signora Corleonétól elfogadott egy pohár bort. Biztosította Vito Corleonét, hogy az egész sajnálatos félreértés volt, hogy Signora Colombo természetesen a lakásban maradhat, és persze megtarthatja a kutyáját is. Hogy mernek azok a nyomorult bérlők panaszkodni annak a szegény kis állatnak az ugatása miatt, amikor olyan alacsony bért fizetnek? Végül odadobta az asztalra azt a harminc dollárt, amit Vito Corleone adott neki, és a lehető legkomolyabban így szólt: – A te nagylelkűséged, amellyel azt a szegény özvegyet segíted, mélyen megszégyenített, és én is szeretném bebizonyítani, hogy bennem is van keresztény jótékonyság. A lakbére annyi marad, amennyi volt. Ezt a komédiát minden érdekelt ügyesen játszotta végig. Vito bort töltött, süteményt kért az asztalra, és Roberto kezét szorongatva meleg szívét dicsérte. Mr. Roberto sóhajtott, és azt mondta, most, hogy megismerte Vito Corleonét, visszanyerte a bizalmát az emberiségben. Végül elváltak egymástól. Mr. Roberto csontjai szinte megkocsonyásodtak a félelemtől, amikor arra gondolt, milyen kevésen múlt, hogy megmenekült. Felszállt egy villamosra, hazament Bronxba, és rögtön lefeküdt. Három napig nem jelent meg a bérházaiban. Vito Corleone most „tiszteletreméltó ember” volt a környéken. Az a hír járta róla, hogy tagja a szicíliai maffiának. Egy napon elment hozzá egy ember, aki bútorozott szobájában kártyapartikat rendezett, és önként heti húsz dollárt fizetett neki a „barátságáért”. Vitónak csak annyit kell tennie cserében, hogy hetenként egyszer-kétszer meglátogatja a kártyabarlangot, hogy a játékosok lássák, a védelme alatt állnak. Kereskedők, akiknek fiatal vagányokkal gyűlt meg a bajuk, őt kérték fel, hogy lépjen közbe. Így is tett, és megfelelően

megfizették érte. Rövidesen elérte az ebben az időben és ezen a helyen hatalmasnak számító heti százdolláros bevételt. Mivel Clemenza meg Tessio a barátai és a szövetségesei voltak, nekik is kellett adnia a pénzből, de ezt kérés nélkül tette. Végül úgy döntött, gyerekkori pajtásával, Genco Abbandandóval beszáll az olívaolaj-importba. Az üzletet Genco vezette, ő intézte az importot Olaszországból, a megfelelő áron történő vásárlást és az elhelyezést apja raktárában. Gencónak már voltak tapasztalatai. Clemenza és Tessio lettek az ügynökök. Felkerestek minden olasz élelmiszer-kereskedőt Manhattanben, Brooklynban és Bronxban. Rábeszélték őket, hogy vegyenek Genco Pura olívaolajat. (Jellemző szerénységgel Vito Corleone visszautasította, hogy az árut róla nevezzék el.) Természetesen Vito volt a cég feje, mert ő fektette be a legnagyobb tőkét. Azonkívül azokban a különleges esetekben is, amikor egy kereskedő ellenállt Clemenza és Tessio kereskedelmi taktikájának, ő lépett közbe. Ilyenkor Vito Corleone saját kiváló rábeszélőkészségét vette igénybe. Az elkövetkező néhány évben Vito Corleone a kis üzletemberek tökéletesen kielégítő életét élte, és a dinamikus, terjeszkedő gazdasági életben egy kereskedelmi vállalkozás kiépítésének szentelte magát. Odaadó apa és férj volt, de elfoglaltsága miatt csak idejének töredékét tudta családjával tölteni. A Genco Pura olívaolaj a legnagyobb forgalmú importált olasz olaj lett Amerikában, és Corleone szervezete ezzel együtt növekedett. Mint minden jó üzletember, ő is megértette, milyen nagy előnyei vannak, ha alacsonyabb árat szab, mint versenytársai, és kiszorítja őket a piacról azzal, hogy rábírja a kereskedőket, tartsanak kevesebbet mások árujából. Mint minden jó üzletembernek, neki is az volt a célja, hogy monopóliumot hozzon létre, rákényszerítve versenytársait, hogy hagyják el a területet, vagy egyesüljenek az ő vállalatával. És mégis – mivel elég kis tőkével indult, nem hitt a reklámban, hanem az élőszóra épített, és az igazat megvallva, az ő olívaolaja semmivel nem volt jobb, mint a versenytársaié –, nem tudta jól felhasználni egy átlagos üzletember általános fogásait. Egyéniségének erejére kellett támaszkodnia, és „tiszteletreméltó” hírére. Vito Corleonét már fiatalon úgy ismerték, mint „az érvek emberé”-t. Soha nem fenyegetőzött. Kikezdhetetlen logikával

érvelt. Mindig gondoskodott róla, hogy a többiek is megkapják illő járandóságukat a haszonból. Senki nem veszített. Ezt persze nyilvánvaló céllal tette. Mint sok zseniális üzletember, ő is tudta, hogy a szabad verseny nem kifizetődő, a monopólium viszont az. Így egyszerűen hozzálátott egy eredményes monopólium kiépítéséhez. Brooklynban élt néhány heves, keményfejű olaj-nagykereskedő, akiket értelmes érvekkel nem lehetett megközelíteni: nem voltak hajlandók Vito Corleone szemével látni a helyzetet, még akkor sem, amikor a legnagyobb türelemmel, részletesen elmagyarázott nekik mindent. Ha ezekről volt szó, Vito Corleone kétségbeesetten magasba emelte a kezét, majd Tessiót Brooklynba küldte, hogy állítsa fel főhadiszállását, és oldja meg a problémát. Raktárak égtek le, olívaolaj-szállítmányok borultak fel és alkottak zöld tavakat a macskaköves kikötői utcákon. Egy meggondolatlan, szemtelen milánói fickó, aki jobban bízott a rendőrségben, mint a szent Krisztusban, valóban elment a hatóságokhoz, hogy olasz honfitársai ellen panaszt tegyen, s ezzel megszegje az omerta évezredes törvényét. De mielőtt az ügy továbbfejlődhetett volna, a nagykereskedő eltűnt. Soha többé nem látták, elhagyta szeretett feleségét és három gyermekét, akik, hála Istennek, már felnőtt emberek voltak, képesek rá, hogy átvegyék az üzletet, és megállapodásra jussanak a Genco Pura Olajtársasággal. A nagy emberek nem születnek nagynak, de azzá lesznek. Így történt ez Vito Corleonéval is. Amikor bevezették a prohibíciót és tilos volt alkoholt árusítani, Vito Corleone megtette az utolsó lépést, hogy átlagos, bár kissé gátlástalan üzletemberből az illegális vállalkozások világában a nagy Donná váljon. Ez nem egy nap alatt történt, nem is egy év alatt, de a prohibíciós időszak végére, a gazdasági válság kezdetére Vito Corleonéból Keresztapa lett. Don. Don Corleone. Egyszerűen kezdődött. Ekkorra a Genco Pura Olajtársaságnak hat teherkocsiból álló autóparkja volt. Clemenza közvetítésével Vito Corleonét megkereste egy olasz szeszcsempész-csoport. Kanadából hoztak át a határon whiskyt és más alkoholt. Teherautókra és szállítómunkásokra volt szükségük, hogy szét tudják osztani árujukat New York Cityben. Megbízható, titoktartó, határozott, erős embereket kerestek. Készek voltak jó árat fizetni Vito Corleonénak a

teherautókért és az emberekért. A fizetség olyan magas volt, hogy Vito Corleone erőszakosan csökkentette olajüzleteit, hogy a teherautókat csaknem kizárólag a szeszcsempészek szolgálatába állíthassa. Mindez annak ellenére történt, hogy ezek az urak finom fenyegetéssel kísérték az ajánlatukat. De Vito Corleone már ekkor olyan érett ember volt, hogy nem sértődött meg a fenyegetés miatt, nem haragudott meg, és nem utasított vissza emiatt egy hasznos ajánlatot. Értékelte a fenyegetést, úgy találta, hiányzik belőle a meggyőző erő, és kevesebbre becsülte új társait, mert olyan ostobák voltak, hogy fenyegetőztek ott, ahol semmi szükség nem volt rá. És a végkövetkeztetés hasznos tapasztalat volt, amelyet a megfelelő időben fel akart használni. Ismét jól ment a sora. De még fontosabb, hogy tudást, kapcsolatokat és tapasztalatokat szerzett. Úgy gyűjtötte össze a jó tetteket, mint a bankár az értékpapírokat. Mert a következő években kiderült, hogy Vito Corleone nemcsak tehetséges, hanem a maga módján zseniális ember. Védelmezője lett azoknak az olasz családoknak, melyek a lakásukon engedély nélküli titkos alkoholméréseket hoztak létre, és tizenöt centért árulták poharanként a whiskyt a nőtlen munkásoknak. Vito Corleone Mrs. Colombo legkisebb fiának bérmakeresztapja lett, és csinos ajándékot adott neki; egy húszdolláros aranyérmét. Közben, mivel a rendőrség elkerülhetetlenül feltartóztatott néhányat a teherautóik közül, Genco Abbandando alkalmazott egy tehetséges, jó ügyvédet, akinek kitűnő kapcsolatai voltak a rendőrségen és a bíróságon. Kidolgoztak egy lepénzelési rendszert, és a Corleoneszervezetnek rövidesen jókora „lapja” volt, vagyis listája azokról a hivatalnokokról, akik meghatározott havi összeget kaptak. Az ügyvéd le akarta építeni ezt a listát, mert sajnálta a sok kiadást, de Vito Corleone megnyugtatta. – Nem, nem – mondta neki. – Végy fel rá mindenkit, még akkor is, ha éppen most nincs is rá szükségünk. Én hiszek a barátságban, és hajlandó vagyok elsőnek kimutatni. Ahogy múlt az idő, a Corleone-birodalom egyre nőtt, több teherautót vontak be, és a lepénzelési „lap” hosszabb lett. Egyre többen dolgoztak közvetlenül Tessiónak és Clemenzának is. A helyzet kezdett nehezen áttekinthetővé válni. Végül Vito

Corleone kidolgozta a szervezet rendszerét. Clemenzának és Tessiónak egyaránt a caporegime, vagyis a kapitányi rangot adta, és alattuk dolgoztak a katonák. Genco Abbandandót tanácsadójává vagy Consigliori-jává nevezte ki. Önmaga és a végrehajtó csoportok közé vastag szigetelőrétegeket helyezett. Kizárólag Gencónak vagy az egyik caporegimének adott utasítást. Ritkán volt rá tanú, hogy bármelyiküknek bármilyen parancsot adott. Ezután Tessio csoportját leválasztotta a fő szervezetről, és Brooklynért tette felelőssé. Tessiót ezzel Clemenzától is elválasztotta. Értésükre adta, nem akarja, hogy társaságban együtt lássák őket, csak ha feltétlenül szükséges. Ezt az értelmesebb Tessiónak magyarázta el, aki rögtön megértette a szándékát, holott Vito azt mondta, ez biztonsági intézkedés a rendőrség ellen. Tessio fölfogta: Vito nem akarja, hogy a két caporegimé-nek bármilyen lehetősége legyen ellene szövetkezni, és azt is tudta, hogy ebben nincs semmiféle rosszindulat, csupán taktikai óvintézkedés. Viszonzásul Vito szabad kezet adott Tessiónak Brooklynban, míg Clemenza birodalmát, Bronxot erősen az ellenőrzése alatt tartotta, mert külső vidámsága ellenére kettőjük közül Clemenza volt a bátrabb, a vakmerőbb, a kegyetlenebb, és szorosabb gyeplőre kellett fogni. A gazdasági válság megnövelte Vito Corleone hatalmát. Valójában ez volt az az idő, amikor Don Corleonénak kezdték szólítani. Városszerte hiába koldultak becsületes munkáért a becsületes emberek. Büszke férfiak lealacsonyították magukat és családjukat, hivatalos alamizsnát fogadtak el az őket lenéző hivatalnoki kartól. De Don Corleone emberei emelt fővel sétáltak az utcán, zsebük tömve volt ezüst- és papírpénzzel. Nem kellett félniük, hogy elvesztik a munkájukat. Még Don Corleone, ez az egyébként oly szerény ember sem állhatta meg, hogy ne érezzen bizonyos büszkeséget. Gondoskodott a világról, az embereiről. Nem hagyta cserben azokat, akik tőle függtek, akik neki dolgoztak orcájuk verejtékével, akik az ő szolgálatában szabadságukat és életüket kockáztatták. Ha valami balszerencsés véletlen miatt az egyik alkalmazottját letartóztatták és börtönbe zárták, a szerencsétlen ember családja életjáradékot kapott, méghozzá nem fukar, nyomorúságos,

sajnált alamizsnát, hanem ugyanazt az összeget, amit az ember addig keresett, amíg szabadlábon volt. Ez persze nem tisztán keresztényi jótékonyság volt. Don Corleonét még a legjobb barátai sem nevezhették volna szentnek. Nagyvonalúsága némi önérdeket is rejtett. A bebörtönzött alkalmazott pontosan tudta, hogy csak tartania kell a száját, és feleségéről meg a gyermekeiről gondoskodni fognak. Pontosan tudta, hogyha nem tájékoztatja a rendőrséget, melegen fogják fogadni, ha elhagyja a börtönt. Kis ünnepséget rendeznek az otthonában a legjobb ennivalókkal, házi raviolival, borral, édességekkel, minden barátja és rokona összegyűlik majd, hogy megünnepelje a szabadulását. És valamikor az est folyamán beugrik Genco Abbandando, a Consigliori, sőt talán maga a Don is, hogy tiszteletét tegye egy ilyen rendíthetetlen ember előtt, elfogadjon a tiszteletére egy pohár bort, és csinos pénzajándékot hagyjon ott, hogy mielőtt embere visszatér a mindennapi kemény munkához, egy-két hétig pihenhessen a családjával. Ilyen volt Don Corleone végtelen rokonszenve és megértése. Ez volt az az idő, amikor a Donban kialakult az a meggyőződés, hogy ő sokkal jobban vezeti a maga világát, mint az ellenfelei azt a nagyobb világot, amely minduntalan akadályozza az útján. Ezt a meggyőződést csak táplálták azok a környékbeli szegények, akik állandóan segítségért fordultak hozzá. A segítségére volt szükségük, hogy segélyt kapjanak, hogy állást szerezzen egy fiatal fiúnak, vagy kihozza a börtönből, kölcsönözzön egy égetően szükséges kis összeget, közbenjárjon a háziuraknál, akik a józan ész ellenére lakbért követeltek a munka nélküli bérlőktől. Don Vito Corleone mindannyiuknak segített, sőt nemcsak tettekkel, hanem jóakarattal, bátorító szavakkal is támogatta őket, hogy kihúzza a jótékonyság méregfogát. Ezek után természetes volt, hogy amikor ezek az olaszok nem ismerték ki magukat, zavarba jöttek, és nem tudták, melyik képviselőre szavazzanak az állami törvényhozásban, a városi hivatalokban meg a Kongresszusban, barátjuktól, Don Corleonétól, a Keresztapától kértek tanácsot. Így politikai hatalommá vált, akivel konzultálni kezdtek az okosan gondolkodó pártvezérek. Államfőhöz illő előrelátással meg is szilárdította hatalmát;

szegény olasz családok tehetséges fiait segítette be a főiskolákra, olyan fiúkat, akikből később jogászok, ügyvédek, sőt még bírák is lettek. Egy nagy nemzeti uralkodó előrelátásával tervezte meg birodalma jövőjét. A szesztilalom eltörlése súlyos csapást mért birodalmára, de ő ismét megtette óvintézkedéseit. 1933-ban megbízottakat küldött ahhoz az emberhez, aki Manhattanben ellenőrzése alatt tartotta a különféle szerencsejátékokat: a kikötői kockázást, a pénzkölcsönzést, amely úgy hozzátartozott, mint a baseballmérkőzéshez a virslievés; a sportfogadási és lóversenyirodákat, az illegális kártyabarlangokat, ahol pókerpartik folytak, meg a harlemi lottóirodákat. Ezt az embert Salvatore Maranzanónak hívták, elismert pezzonovante volt, valódi 90 kaliberes, a New York-i alvilág egyik nagymenője. A Corleone-megbízottak mindkét fél számára előnyös, egyenlő társas viszonyt ajánlottak Maranzanónak. Vito Corleone a szervezetével, rendőrségi és politikai kapcsolataival szilárd védelmet tudna biztosítani Maranzano ügyeihez, és lehetővé tenné, hogy kiterjessze működését Brooklynra és Bronxra. De a szűk látókörű Maranzano megvetően elutasította a Corleonék ajánlatát. A nagy Al Capone, Maranzano barátja, saját szervezettel, saját emberekkel és sok pénzzel nem volt hajlandó eltűrni ezt a felkapaszkodott alakot, akinek az a híre, hogy inkább parlamenti szónok, mint igazi Maffiozo. Maranzano visszautasítása indította el az 1933. évi nagy háborút, amely aztán megváltoztatta New York City alvilágának egész felépítését. Első pillantásra egyenlőtlen küzdelemnek látszott. Salvatore Maranzanónak befolyásos szervezete volt, gátlástalan verekedőkkel. Barátságban állt a chicagói Al Caponéval, és bármikor segítségül hívhatta. Ezenkívül jó viszony fűzte a Tattaglia családhoz is, amely a városban folyó prostitúciót ellenőrizte, és azt a csekély kábítószer-forgalmat, amely ebben az időben létezett. Ezenkívül politikai kapcsolatokkal rendelkezett befolyásos ipari vezetőkhöz is, akik az ő végrehajtóival terrorizálták a ruházati negyed zsidó szakszervezeti vezetőit, valamint az építőiparban dolgozó olasz anarchista szakszervezeti vezetőket.

Ezek ellen Don Corleone két kisebb, de kiválóan szervezett regimé-t tudott kiállítani, amelyeket Clemenza és Tessio vezetett. Politikai és rendőrségi kapcsolatait eltitkolta. Csak a javát szolgálta, hogy az ellenség keveset tudott a szervezetről. Az alvilág fejesei nem ismerték katonái valódi erejét, sőt még azt is elhitették velük, hogy Tessio Brooklynban önálló és független szervezetet képvisel. És mégis, mindennek ellenére, a küzdelem egyenlőtlen volt mindaddig, amíg a Don egy mesteri húzással ki nem egyenlítette az erőviszonyokat. Maranzano azt kérte Caponétól, küldje el a két legjobb fegyveresét New Yorkba, hogy elpusztítsák a felkapaszkodott Dont. A Corleone családnak azonban barátai és informátorai voltak Chicagóban, akik azonnal közölték, melyik vonattal érkezik a két fegyveres. Vito Corleone Luca Brasit küldte ellenük, és olyan utasításokat adott neki, amelyek felszabadították ennek a különös embernek a legvadabb ösztöneit. Brasi meg az emberei, összesen négyen, már a pályaudvaron várták a chicagói gengsztereket. Brasi egyik embere szerzett egy taxit, amelyet ő is vezetett, és a pályaudvari hordár, aki a Capone-emberek bőröndjeit vitte, ehhez a taxihoz kísérte őket. Amikor beszálltak, Brasi a másik emberével benyomult utánuk. Kezükben lövésre kész pisztollyal arra kényszerítették a két chicagóit, hogy hasaljanak le a kocsi aljára. A taxi egy kikötői raktárépülethez hajtott, amelyet Brasi már előkészített. Capone embereinek kezét-lábát megkötözték, és szájukba törülközőt gyömöszöltek, hogy ne tudjanak kiabálni. Ezután Brasi baltát vett elő a fal mellől, és elkezdte aprítani az egyik fickót. Először lehasította mindkét lábfejét, aztán térdből a lábait, majd a combokat ott, ahol a felsőtesthez illeszkednek. Brasi rendkívül erős ember volt, de célját ő is csak számos ütéssel tudta elérni. Ekkorra az áldozat természetesen már kilehelte a lelkét, és a raktárépület padlója síkos volt szétdarabolt testrészeitől és csepegő vérétől. Mikor Brasi második áldozata felé fordult, megállapította, hogy nincs szükség további erőfeszítésekre. Ez a fegyveres rémületében, bármilyen képtelenségnek tűnik is, lenyelte a szájában lévő törülközőt, és megfulladt. Amikor a rendőrség végrehajtotta a

halottkémi szemlét, hogy meghatározza a halál okát, megtalálta a törülközőt a gyomrában. Néhány nappal később Capone üzenetet kapott Vito Corleonétól. így szólt: – Most már tudod, hogyan bánok el az ellenségeimmel. Miért avatkozik bele egy nápolyi két szicíliai vitájába? Ha azt akarod, hogy barátként kezeljelek, akkor felajánlok neked egy szívességet, amelyet kész vagyok bármikor megtenni. Olyan embernek, mint te, tudnia kell, milyen előnyös, ha van egy barát, aki nem kér segítséget, elintézi a saját ügyeit, és készen áll rá, hogy a jövőben bármikor segítsen, ha bajba kerülsz. Ha nincs szükséged a barátságomra, ám legyen. De akkor meg kell mondanom neked, hogy a város levegője nyirkos, egészségtelen a nápolyiaknak, és azt tanácsolom neked, hogy sose látogass ide. Ennek a levélnek a szemtelensége ki volt számítva. A Don nem becsülte a Caponékat; buta, primitív gyilkosoknak tartotta őket. Az esze azt sugallta, hogy Capone közismert szemtelenségével és bűnözésből szerzett vagyonának fitogtatásával eljátszotta minden politikai befolyását, a Don pedig tudta, hogy enélkül és a társadalom álcázása nélkül Capone világát meg a hozzá hasonlókat könnyen szét lehet zúzni. Tudta, hogy Capone a széthullás felé halad. Azt is tudta, hogy Capone rettenetes, mindent elsöprő befolyása nem terjed túl Chicago határain. A taktika sikeres volt, nem is annyira a vadsága, mint inkább dermesztő gyorsasága, a Don azonnali válasza miatt. Ha ilyen okos, akkor minden további megmozdulás veszélyes. Sokkal jobb és okosabb elfogadni a barátsági ajánlatot a benne foglalt fizetséggel egyetemben. A Caponék azt üzenték, hogy a jövőben nem fognak beavatkozni. Az esélyek most egyenlőek voltak. És Vito Corleone rendkívüli „tiszteletet” szerzett az Egyesült Államok alvilágában a Caponék megalázásával. Hat hónap alatt kifogott Maranzanón. Megszerezte a védelme alatt álló kockajátékokat, megtudta, hol van Harlemben a legnagyobb fogadóirodája, és a tulajdonost megfosztotta egynapi bevételétől, sőt nemcsak pénzétől, hanem az okmányaitól is. Minden fronton támadta az ellenségeit. Clemenzát és embereit még a ruházati negyedbe is elküldte, hogy harcoljanak a szakszervezetek mellett a

Maranzano által fizetett végrehajtók és a ruhagyárak tulajdonosai ellen is. Éles eszével és szervezőkészségével minden vonalon ő győzött. Clemenza gátlástalan kegyetlensége, amelyet Corleone józanul alkalmazott, ugyancsak segített megváltoztatni a küzdelem kimenetelét. Végül Don Corleone személyesen vette át a Tessio-regime visszatartott tartalékainak irányítását Maranzano ellen. Ekkor Maranzano megbízottakat küldött, hogy kikönyörögjék a békét. Vito Corleone nem fogadta, ilyen-olyan ürüggyel hitegette őket. A Maranzano-katonák elhagyták vezérüket, nem akartak meghalni egy vesztett ügy miatt. Bukmékerei és pénzkölcsönzői a Corleone-szervezetnek kezdték fizetni a védelmi díjaikat. A háború sorsa már csaknem eldőlt. És 1933 szilveszterén Tessiónak végre sikerült bejutnia Maranzano személyes védelmi vonalába. A Maranzanohadnagyok meg akartak egyezni, és hajlandók voltak főnöküket a vágóhídra vezetni. Azt mondták neki, hogy találkozót hoztak létre Corleonéval egy brooklyni vendéglőben, és mint testőrei odakísérték Maranzanót. Egyedül hagyták egy kockás abrosszal leterített asztal mellett, ahol mogorván rágcsált egy darab kenyeret, és amint Tessio négy emberével belépett, a testőrök kiszöktek a vendéglőből. A kivégzés gyorsan és egyszerűen zajlott le. Maranzano szájában a félig megrágott kenyérrel, golyóktól átlyuggatva esett össze. A háború befejeződött. A Maranzano-birodalmat beolvasztották a Corleoneszervezetbe. Don Corleone olyan fizetési rendszert dolgozott ki, amely lehetővé tette, hogy minden tisztségviselő a fogadóirodájában vagy játékkaszinójában maradhasson. Saját nyeresége az volt, hogy megvetette a lábát a ruházati negyed szakszervezetében, és ez a későbbi években rendkívül fontosnak bizonyult. És most, hogy a Don rendezte üzleti ügyeit, odahaza keletkeztek nehézségei. Santino Corleone, Sonny, tizenhat éves lett. Meglepően magasra, hatlábnyira nőtt, széles vállakkal, nagy, érzéki arccal, amely azonban semmiképpen sem volt nőies. De míg Fred csendes fiú volt, Michael pedig természetesen még csak járni tanult, Santino állandóan bajba került. Verekedésekbe keveredett, rosszul állt az iskolában, és végül Clemenza, a fiú keresztapja, akinek így kötelessége volt, hogy szóljon, egy este

elment Don Corleonéhoz, és tájékoztatta: fia fegyveres rablásban vett részt, egy ostoba ügyben, ami nagyon rosszul is végződhetett volna. A főkolompos nyilvánvalóan Sonny volt, másik két társa csak követte. Ez a nagyon ritka alkalmaknak egyike volt, amikor Vito Corleone elvesztette az önuralmát. Tom Hagen már három éve lakott nála, ezért rögtön megkérdezte Clemenzától, hogy az árva fiú is belekeveredett-e. Clemenza megrázta a fejét. Don Corleone kocsit küldött Santinóért, és behozatta a Genco Pura Olívaolaj Társaság épületében lévő irodájába. A Don, most először, vereséget szenvedett. Amikor kettesben maradt a fiával, szabad folyást engedett a haragjának, és szicíliai tájszólásban szidta Sonnyt, azon a nyelven, amely valamennyi nyelvnél alkalmasabb a harag kifejezésére. Egy kérdéssel fejezte be: – Mi jogosított fel arra, hogy ilyesmit kövess el? Mi vitt rá erre? Sonny haragosan állt előtte, nem válaszolt. A Don megvetően mondta: – És ilyen bután. Mennyit kerestetek ezen az éjszakán? Fejenként ötven dollárt? Húsz dollárt? Húsz dollárért kockáztattátok az életeteket? Sonny, mintha az utolsó szavakat nem is hallotta volna, kihívó hangon megszólalt: – Láttam, hogy megölted Fanuccit. – Ó – mondta a Don, és hátradőlt a székében. Várt. – Amikor Fanucci elhagyta az épületet, Mama azt mondta, felmehetek a lakásba. Láttam, hogy felmászol a tetőre, és utánad mentem. Láttam, mit csináltál. Fenn maradtam, és pontosan láttam, hogy dobod el a levéltárcát meg a pisztolyt – mondta Sonny. A Don sóhajtott. – Hát akkor nem beszélhetek neked arról, hogyan kellene viselkedned. Nem akarod befejezni az iskolát, nem akarsz ügyvéd lenni? Egy ügyvéd több pénzt tud lopni az aktatáskájával, mint ezer ember fegyverrel és álarccal. Sonny rámosolygott, és ravaszul így szólt: – Szeretnék belépni a családi üzletbe, – Amikor látta, hogy a Don arca kifejezéstelen marad és nem nevet a tréfán, sietve hozzátette: – Megtanulnám, hogyan kell olívaolajat eladni. A Don még mindig nem válaszolt. Végül vállat vont. – Minden embernek csak egy sorsa van – közölte. Azt nem tette hozzá, hogy a fia sorsát máris eldöntötte, hogy tanúja volt

Fanucci megölésének. Csak elfordult, és csendesen annyit mondott: – Gyere be holnap reggel kilenckor. Genco majd megmutatja, mit kell csinálnod. De Genco Abbandando, azzal az okos megérzéssel, amelyet minden Consigliori-nak el kell sajátítania, felismerte a Don valódi akaratát, és Sonnyt főleg apja testőreként alkalmazta. Ebben a beosztásban megtanulhatta, milyen tulajdonságok kellenek ahhoz, hogy valakiből Don legyen. Ez magából a Donból is pedagógiai hajlamokat váltott ki, és gyakran beszélt legidősebb fiának arról, hogyan kell és lehet boldogulni az életben. Sokat ismételt elmélete mellett, hogy az embernek csak egy sorsa van, a Don sokszor dorgálta Sonny fiatalos dühkitöréseit. A Don a fenyegetőzést a legbutább módszernek, a harag meggondolatlan kinyilvánítását a legveszélyesebb engedékenységnek tartotta. A Dont soha senki nem hallotta nyíltan fenyegetőzni, soha senki nem látta féktelen haragra gerjedni. Ez elképzelhetetlen volt. Így megpróbálta Sonnyt megtanítani rá, hogy olyan fegyelmezett legyen, mint Ő. Azt magyarázta, hogy az életben nincs nagyobb természetes előny, mint amikor az ellenfél túlbecsüli hibáinkat ez csaknem annyi, mint amikor egy barát alábecsüli a jó tulajdonságainkat. Clemenza, a caporegime vette kézbe Sonny oktatását, és megtanította, hogyan kell a lőfegyvert meg a hurkot kezelni. Sonnynak azonban nem volt érzéke az olasz kötélhez, ehhez túlságosan amerikai volt már. Clemenza szomorúságára jobban szerette az egyszerű, egyenes, személytelen angolszász pisztolyt. De Sonny állandó és szívesen látott kísérője lett apjának, vezette a kocsiját, segítette sok apró dologban. A következő két évben olyan volt, mint minden fiú, aki belép az apja üzletébe; nem túl okos, nem túl lelkes. Megelégedett kevés munkával járó, kényelmes állásával. Közben gyerekkori pajtása és szinte féltestvére, Tom Hagen főiskolára került. Fredo még középiskolás volt; Michael, a legkisebb fiú elemista, és kishúga, Conny négyéves gyerek. A család már régen Bronxban lakott egy bérházban. Don Corleone most azzal a gondolattal foglalkozott, hogy Long Islanden vesz házat, de még várt, azt akarta, hogy ez többi, kialakulóban lévő tervével összhangban történjen.

Vito Corleone nagystílű ember volt. Amerika több nagyvárosát feldúlta az alvilág háborúskodása. Tucatjával lobbantak fel a partizánharcok, a buzgó gengszterek egy-egy darabka saját birodalmat próbáltak létrehozni; az olyan emberek, mint Corleone, arra törekedtek, hogy hatalmi és működési területük határait biztosítsák. Don Corleone felismerte: az újságok és a hatóságok arra fogják felhasználni ezeket a gyilkosságokat, hogy még szigorúbb törvényeket hozzanak, és még durvább rendőrségi módszereket alkalmazzanak. Azt is előre látta, hogy a közvélemény felháborodása még a demokratikus eljárás felfüggesztéséhez vezethet, ami végzetes lenne neki és embereinek. Saját birodalma belülről szilárd volt, ezért elhatározta, hogy megteremti a békét először New York City harcban álló klikkjei között, aztán az egész országban. Küldetésének veszélyességét illetően nem voltak illúziói. Az első évet a különböző New York-i gengszterfőnökökkel való megbeszélésekkel töltötte; lerakta az alapokat, tapogatózott náluk, körülhatárolt befolyási területeket javasolt, amelyeket egy lazán összetartozó szövetségi tanács szentesítene. De túl sok volt a szemben álló banda, túl sok az ütköző érdekeltség. Nem tudtak megegyezni. Mint a történelem más nagy uralkodói és törvényhozói, Don Corleone is kénytelen volt belátni, hogy nem jöhet mindaddig létre a rend és a béke, míg az önálló ellenfeleket nem csökkenti egy kezelhető számra. Öt-hat család túl sok volt ahhoz, hogy megsemmisítsék őket. De a többieknek, a Fekete Kézhez tartozó fickóknak, akik az egyes negyedeket terrorizálták, az önálló pénzkölcsönzőknek, az erőszakos bukmékereknek, akik a hatóságok fizetett védelme nélkül működtek, el kellett tűnniük. A Don tulajdonképpen amolyan gyarmati háborút indított ezek ellen, és bedobta ellenük a Corleone-szervezet minden erőforrását. A New York-i terület megbékítése három évig tartott, és némi váratlan előnnyel is járt. Eleinte balszerencséjük volt. Egy csoport megvadult ír bandita, amelyet a Don pusztulásra ítélt, hamisítatlan írországi tempóval csaknem legyőzte őt. Az egyik ír fegyveres véletlenül és öngyilkos hidegvérrel áthatolt a Don védelmi láncán, és mellbe lőtte. A gyilkost azonnal leterítették golyóikkal, de a baj megtörtént.

Ez azonban meghozta Santino Corleone számára a nagy lehetőséget. Míg apja harcképtelen volt, Sonny mint caporegime átvette egy regime parancsnokságát, és mint a fiatal, még ismeretlen Napóleon, zseniális adottságot mutatott a városi háborúskodáshoz. Amellett könyörtelenül vad is volt, és ebben a csatában éppen ez hiányzott Don Corleonéból; ez volt a hibája. 1935-től 1937-ig Sonny Corleone megalapozta hírnevét mint a legdörzsöltebb és legkönyörtelenebb hóhér, akit az alvilág valaha ismert. De ami a puszta terrort illeti, a félelmetes Luca Brasi még őt is elhomályosította. Brasi volt az, aki követte a megmaradt ír fegyvereseket, és egymaga kiirtotta őket. És Brasi volt az is, aki később, figyelmeztetésként, megölte a hat befolyásos család egyikének fejét, mert az megpróbált beleavatkozni a harcba, és a függetlenek védelmezője akart lenni. Nem sokkal ezután a Don felgyógyult a sebesüléséből, és békét kötött ezzel az egy családdal. 1937-re, néhány kisebb incidenstől, félreértéstől eltekintve, amelyek néha persze végzetessé váltak, béke és egyetértés uralkodott New York Cityben. Csakúgy, mint a régi városállamok uralkodói, akik mindig aggódva nézték a falaik körül kalandozó barbár törzseket, Don Corleone is figyelemmel kísérte a saját birodalmán kívül eső világban játszódó eseményeket. Felfigyelt Hitler fellépésére, Spanyolország elbukására, Németország erőszakosságára Angliával szemben a müncheni tárgyalásokon. A külső világot szemlélve világosan látta a fenyegető világháborút, és megértette, hogy ez mit fog jelenteni. Saját világa még bevehetetlenebb lesz, mint azelőtt. Sőt az éber, előrelátó emberek háború idején vagyonokat kereshetnek. De ehhez saját birodalmában békének kell uralkodnia, míg a külső világban háború dúl. Don Corleone üzenetet küldött szét az Egyesült Államok városaiba. Honfitársaival tanácskozott Los Angelesben, San Franciscóban, Clevelandben, Chicagóban, Philadelphiában, Miamiben és Bostonban. Az alvilág békeapostola lett, és 1939re bármely pápánál sikeresebben létre tudott hozni egy munkamegállapodást az ország leghatalmasabb alvilági

szervezetei között. Az Egyesült Államok alkotmányához hasonlóan ez a megállapodás is elismerte minden tagjának teljes önállóságát a saját államában vagy városában. A megállapodás csak hatalmi területeket jelölt ki, és az volt a célja, hogy létrehozza a békét az alvilágban. Így amikor 1939-ben kitört a második világháború, majd 1941-ben az Egyesült Államok is belépett, Don Vito Corleone világában béke volt és rend, teljes mértékben készen álltak arra, hogy Amerika más iparágaival egyenlő feltételek mellett learassák a háborús konjunktúra aranytermését. A Corleone családnak benne volt a keze a feketepiac élelmiszerjegyellátásában, a benzinjegyekben, sőt még az utazók számára kiadandó sürgős igazolásokban is. Hadimegrendeléseket tudott szerezni, a feketepiacról meg szövetet azoknak a ruházati negyedhez tartozó gyáraknak, amelyek nem kaptak elég nyersanyagot, mert nem tartoztak a hadiüzemek közé. A Don még azt is el tudta intézni, hogy a szervezetéhez tartozó fiatalembereket, akiket be kellett volna hívni katonának, felmentsék az idegen háborúban való szolgálat alól. Ebben orvosok segítettek, akik pontosan elmagyarázták, milyen gyógyszert kell bevenniük a fiúknak a vizsgálatok előtt. A Don sok férfit helyezett el a hadiiparban is, mert ez felmentéssel járt. A Don tehát büszke lehetett, az uralmára. Az ő világa biztonságot és védelmet nyújtott mindazoknak, akik hűséget esküdtek neki, míg a többiek, akik a törvényben és a rendben bíztak, milliószámra haltak meg. Az egyetlen hajszál a levesben saját fia, Michael Corleone volt, aki nem hagyta, hogy segítsen neki, ragaszkodott hozzá, hogy önként bevonuljon és a hazáját szolgálja. A Don meglepetésére néhány fiatalember ugyanezt tette a szervezetben. Egyikük így próbálta megmagyarázni: – Ez az ország jó volt hozzám. – Amikor ezt a történetet elmondták a Donnak, dühösen felmordult: – Én voltam jó hozzá. – Rosszul is járhattak volna a fiúk, de a Don megbocsátott saját fiának, Michaelnek, így meg kellett bocsátania a többi fiatalembernek is, akik ennyire félreértették, mi a kötelességük a Donnal és saját magukkal szemben. A második világháború végére Don Corleone világosan látta, hogy világának ismét meg kell változnia, hogy jobban

alkalmazkodjon a másik, nagyobb világhoz Hitte, hogy ezt profitveszteség nélkül meg tudja oldani. Saját tapasztalatai alapján volt is rá oka. Két személyes élmény szabta meg számára a helyes útirányt. Pályafutása elején az akkor még fiatal Nazorine péksegéd házasodni készült, és segítségért fordult hozzá. Ő és jövendő felesége, egy tisztességes, csinos olasz lány, nagy nehezen összegyűjtötték a pénzüket, és egy ajánlott bútor-nagykereskedőnek előre befizették az elképesztően magas, háromszáz dolláros összeget. A nagykereskedő hagyta, hogy kiválogassanak mindent, amit lakásuk berendezéséhez akartak. Szép, tartós hálószobabútort, két tükrös szekrénnyel és lámpákkal. Aztán a nappali szoba berendezését, egy nagy kárpitozott pamlagot, kárpitozott karosszékekkel, szép aranyszálas anyaggal behúzva. Nazorine és menyasszonya egy boldog napot töltöttek el, míg mindent összegyűjtöttek a hatalmas, bútorokkal tömött raktárban. A nagykereskedő átvette a pénzüket, a háromszáz dollárt, amelyet véres verejtékkel gyűjtöttek össze, zsebre vágta, és megígérte, hogy a bútort egy héten belül elszállítja a már kibérelt lakásba. A következő héten azonban a vállalat tönkrement. A bútorokkal megrakott nagy raktárat lepecsételték és lefoglalták, hogy legyen miből kifizetni a hitelezőket. A nagykereskedő eltűnt, és hitelezői nem tudták, kin töltsék ki a haragjukat. Nazorine is a károsultak között volt, elment az ügyvédjéhez, de az azt mondta neki, míg az ügyet a bíróság nem rendezi és minden hitelezőt ki nem elégítenek, semmit sem tehetnek. Ez három évig is elhúzódhat, és Nazorine boldog lehet, ha minden dollárja után tíz centet visszakap. Vito Corleone derűs hitetlenkedéssel hallgatta ezt a történetet. Lehetetlen, hogy a törvény megengedjen ilyen csalást. A nagykereskedőnek hatalmas, fejedelmi lakása van, birtoka Long Islanden, fényűző gépkocsija, és főiskolára járatja a gyermekeit. Hogyan tarthatja meg a szegény pék, Nazorine háromszáz dollárját, és hogyan lehetséges az, hogy nem adja oda neki azt a bútort, amit megfizetett? De a biztonság kedvéért Vito Corleone megbízta Genco Abbandandót, érdeklődje meg ezt a dolgot azoknál az ügyvédeknél, akik a Genco Pura társaságot képviselték.

Ők igazolták Nazorine történetét. A nagykereskedő minden személyes vagyona a felesége nevén szerepelt. Bútorüzlete mint részvénytársaság volt bejelentve, és ő személy szerint nem vonható felelősségre. Kétségtelen, hogy rosszhiszeműen járt el, amikor elfogadta Nazorine pénzét, pedig tudta, hogy csődbe ment, de ez volt az általános gyakorlat. A törvény szerint semmit sem lehet tenni ellene. Az ügyet persze könnyen rendbe hozták. Don Corleone Consigliori-ját, Genco Abbandandót küldte el, hogy beszéljen a nagykereskedővel, s amint az várható is volt, ez a nagyfejű üzletember azonnal megértette, miről van szó, és elintézte, hogy Nazorine megkapja a bútorát. De ez érdekes lecke volt Vito Corleone számára is. A második esetnek sokkal messzebbre nyúló kihatásai voltak. 1939-ben a Don elhatározta, hogy családjával kiköltözik a városból. Mint minden szülő, ő is azt akarta, hogy gyermekei jobb iskolába járjanak és rendesebb gyerekekkel barátkozzanak. Ő maga a kertes, külvárosi élet névtelenségére vágyott, ahol hírét sem hallották. Megvette a Long Beach-i telepet, amelyen akkor még csak négy új ház állt, és sok hely volt további építkezések számára. Sonny hivatalosan eljegyezte Sandrát, és hamarosan össze is akartak házasodni. Az egyik ház az övék lett. A másik a Doné, a harmadik Genco Abbandandóé és családjáé, a negyedik egyelőre üresen maradt. Egy héttel a telepre költözés után három munkás érkezett teherautóval, látszólag teljesen ártatlan céllal. Azt mondták, Long Beach városból jönnek, a kazánt ellenőrzik. A Don egyik fiatal testőre beengedte és levezette őket az alagsorban lévő kazánhoz. A Don feleségével és Sonnyval éppen a kertben pihent és élvezte a sós tengeri levegőt. Bosszúságára testőre behívta a házba. A három nagydarab, erős munkás a kazán körül állt. Darabokra szedték, részeit szétszórták a cementpadlón. Vezetőjük, egy ellentmondást nem tűrő fickó, mogorván így szólt a Donhoz: – A kazánja pocsék állapotban van. Ha azt akarja, hogy rendbe hozzuk és megint összerakjuk, fizessen százötven dollárt a munkáért meg az alkatrészekért, és akkor átengedjük a megyei felülvizsgálaton. – Elővett egy piros cédulát. – Ezt lebélyegezzük, és többé senki sem fogja zavarni a megyétől.

A Dont szórakoztatta az ügy. Unalmas, csendes hete volt, családi ügyekkel kellett foglalkoznia, a költözködéssel, és az üzletet kénytelen volt elhanyagolni. – Mi történik a kazánommal, ha nem fizetek? – kérdezte szándékosan tört angolsággal, mert általában csak alig érezhető akcentussal beszélt. A munkavezető vállat vont. – Így marad. – Rámutatott a padlón szétszórt fémdarabokra. – Várjanak, hozom a pénzüket – mondta nyájasan a Don. Kiment a kertbe, és így szólt Sonnyhoz: – Ide figyelj, emberek dolgoznak a kazánon, de nem értem, mit akarnak. Menj be, és intézd el az ügyet. – Ez nem volt tréfa; a Don azon gondolkozott, hogy helyettes főnököt nevel a fiából, és ezt az esetet vizsgának szánta, amelyen egy vezetőnek át kell esnie. Sonny megoldása nem tetszett neki igazán. Túlságosan rámenős volt, hiányzott belőle a szicíliai finomság. Sonny bunkósbot volt, nem vívótőr. Amint meghallotta a munkavezető követelését, elővette a pisztolyát, és alaposan megverette a három férfit a testőrökkel, aztán összerakatta velük a kazánt és felmosatta a pincét. Megmotozta őket, és megállapította, hogy egy építkezési vállalat alkalmazottai. A cég központja Suffolk Countyban van. Megtudta, mi a neve a vállalat vezetőjének. Végül kilökte a három fickót a teherautóhoz – Meg ne lássalak benneteket még egyszer Long Beachen – mondta nekik –, vagy a fületekre akasztom a tökötöket! Nagyon jellemző volt a fiatal Santinóra, hogy mielőtt idősebb és kegyetlenebb lett, kiterjesztette védelmét az egész közösségre, amelyben élt. Személyesen felkereste a vállalat tulajdonosát, és figyelmeztette: soha többé ne küldje Long Beachbe az embereit. Amint a Corleonék felvették a szokásos üzleti kapcsolatokat a helyi rendőrséggel, minden panaszról és a hivatásos bűnözők minden tettéről értesültek. Nem egészen egy év múlva Long Beach lett az egyik olyan város az Egyesült Államokban, ahol alig követtek el bűncselekményt. A hivatásos banditák és az erőszakoskodó zsarolók figyelmeztetést kaptak, hogy ne űzzék mesterségüket a városban. Egy esetet még elnéztek nekik. De a második alkalom után egyszerűen eltűntek. Az építkezési vállalat szélhámosaival meg a házaló tolvajokkal udvariasan közölték, hogy nem látják szívesen őket Long

Beachen. Azok az öntelt tolvajok, akik nem vették komolyan a figyelmeztetést, olyan verést kaptak, hogy éppen csak túlélték. A fiatal, garázdálkodó gengsztereknek, akik nem tisztelték a törvényt és a hatóságokat, a legatyaibb módon azt tanácsolták, hogy sürgősen tűnjenek el. Long Beach mintaváros lett. A Dont ezeknek a szélhámosságoknak a törvényes megközelíthetetlensége ragadta meg. Világos, hogy abban a másik világban, amely zárva maradt előtte, mikor még becsületes ifjú volt, akad hely az ő képességeivel rendelkező ember számára, ezért megfelelő lépéseket tett, hogy beléphessen ebbe a világba. Így boldogan élt a Long Beach-i telepen, erősítette és növelte birodalmát, míg a háború véget nem ért, és Sollozzo, a Török meg nem törte a békét, hogy belesodorja a Don világát a saját háborújába, őt magát pedig a kórházi ágyhoz láncolja.

IV. RÉSZ

15. FEJEZET

New Hampshire városkában az ablakon kibámuló háziasszonyok meg az üzletük ajtajában ácsorgó kereskedők minden szokatlan eseményt pontosan megfigyeltek. Így amikor egy New York-i rendszámtáblát viselő fekete gépkocsi megállt Adamsék háza előtt, néhány perc leforgása alatt a városka minden polgára tudott róla. Kay Adams főiskolai neveltetése ellenére kisvárosi lány maradt, és ő is kinézett hálószobája ablakán. A vizsgáira készült, és éppen ebédelni indult, amikor észrevette az utcán közeledő kocsit. Különös, de tulajdonképpen meg sem lepődött, amikor az autó odagördült a házuk elé, és megállt a pázsit mellett. Két nagy, testes ember szállt ki belőle, akik Kay szerint úgy néztek ki, mint a filmbeli gengszterek. Leszaladt a lépcsőn, hogy elsőnek érjen az ajtóhoz Biztosra vette, hogy Michaeltól vagy a családjától jönnek, és nem akarta, hogy minden előkészítés nélkül apjával vagy anyjával beszéljenek. Nem mintha szégyellné Mike barátait, gondolta; mindössze arról van szó, hogy anyja meg apja régimódi New England-i jenkik, és azt sem értenék meg, hogyan ismerhet egyáltalán ilyen embereket. Éppen akkor ért le, amikor megszólalt a csengő. Beszólt az anyjának: – Majd én megyek. – Kinyitotta az ajtót, és ott állt előtte a két magas fickó. Az egyik úgy nyúlt a mellényzsebébe, mint egy gengszter a pisztolyáért, és ez a mozdulat úgy megijesztette Kayt, hogy halkan felkiáltott. A férfi azonban egy kis bőrtokot vett elő, és kinyitotta, hogy megmutassa az igazolványát. – John Phillips detektív vagyok a New York-i rendőrparancsnokságról – közölte. Mellette álló sötét bőrű, vaskos, fekete szemöldökű társára mutatott. – Ez Siriani nyomozó. Ön Miss Kay Adams? Kay bólintott. – Beszélhetnénk önnel néhány percig? Michael Corleonéról van szó – mondta Phillips. A lány félreállt, és beengedte őket. Ebben a percben a dolgozószobájába vezető kis hallban megjelent az apja. – Mi az, Kay? – kérdezte.

Apja ősz hajú, karcsú, előkelő megjelenésű ember volt; nemcsak a város baptista templomának lelkésze, hanem egyházi körökben is elismert tudós. Kay valójában nem ismerte jól, zavarba hozta, de tudta, az apja szereti őt, még akkor is, ha az a látszat, hogy lánya egyénisége nem érdekli különösebben. Bár soha nem álltak közel egymáshoz, a lány bízott benne. Ezért egyszerűen így szólt: – Ezek az urak New York-i nyomozók. Kérdéseket akarnak feltenni nekem egy ismerős fiúval kapcsolatban. Mr. Adams nem látszott meglepettnek. – Talán menjünk be a dolgozószobámba – javasolta. Phillips detektív udvariasan elhárította: – Jobban szeretnénk négyszemközt beszélni a lányával, Mr. Adams. – Azt hiszem, ez Kaytől függ – mondta Mr. Adams. – Drágám, inkább négyszemközt beszélnél ezekkel az urakkal, vagy jobban szeretnéd, ha én is jelen lennék? Vagy esetleg az anyád? Kay megrázta a fejét. – Négyszemközt szeretnék beszélni velük. – Fáradjanak be a dolgozószobámba – mondta Mr. Adams Phillipsnek. – Itt maradnak ebédre? – A két férfi megrázta a fejét. Kay bevezette őket a dolgozószobába. Beült apja nagy bőrfoteljába, a két férfi meg kényelmetlenül feszengett a pamlag szélén. A beszélgetést Phillips nyomozó kezdte. – Miss Adams, az elmúlt három héten látta Michael Corleonét, vagy hallott valamit róla? – Ez az egy kérdés elég volt ahhoz, hogy Kayt figyelmeztesse. Három héttel ezelőtt olvasott a bostoni lapok címoldalán egy New York-i rendőr százados meg egy Virgil Sollozzo nevű kábítószercsempész meggyilkolásáról. Az újságok szerint ez része volt annak a bandák közötti háborúnak, amelybe a Corleone család is belekeveredett. Kay megrázta a fejét. – Nem. Akkor találkoztam vele utoljára, amikor a kórházba ment az apjához. Ez talán egy hónappal ezelőtt történt. A másik nyomozó nyersen közbevágott. – Erről a találkozókról mindent tudunk. Látta azóta? Vagy hallott róla? – Nem – mondta Kay.

Phillips nyomozó udvariasan folytatta: – Szeretnénk, ha megmondaná, ha kapcsolatban van vele. Nagyon fontos, hogy beszélni tudjunk Michael Corleonéval. Figyelmeztetnem kell, ha kapcsolatban áll vele, rendkívül veszélyes helyzetbe keveredhet. Ha bármilyen módon segít neki, komoly bajt okozhat önmagának. Kay nagyon egyenesen ült a fotelban. – Miért ne segítenék neki? – kérdezte. – Össze akarunk házasodni, és a házasok segítenek egymásnak. Siriani nyomozó válaszolt. – Ha segít, cinkostárs lehet egy gyilkosságban. Azért keressük a fiúját, mert megölt egy rendőr századost New Yorkban, és megölte azt az informátort is, akivel a százados tárgyalt. Tudjuk, hogy Michael Corleone az a személy, aki lőtt. Kay nevetett. Hitetlenkedő nevetése olyan természetes volt, hogy megragadta a rendőröket. – Mike semmi ilyesmit nem tenne – mondta. – Soha nem volt köze a családjához. Amikor elmentünk a húga esküvőjére, világosan látszott, hogy úgy kezelik, mint kívülállót, csaknem annyira, mint engem. Ha most elrejtőzött, annak az lehet az oka, hogy elkerülje a nyilvánosságot, és a nevét ne hurcolják meg ezzel az üggyel kapcsolatban. Mike nem gengszter. Jobban ismerem őt, mint maguk vagy mint bárki más. Sokkal tisztességesebb annál, semhogy olyan alávaló dolgot műveljen, mint a gyilkosság. Ő a legbékésebb ember, akit valaha ismertem, és soha nem hallottam hazugságot tőle. Phillips nyomozó csendesen megkérdezte: – Mióta ismerik egymást? – Több mint egy éve – felelte Kay, és meglepetten látta, hogy a két férfi elmosolyodik. – Azt hiszem, néhány dolgot jó lesz megtudnia – mondta Phillips nyomozó. – Michael azon az estén, amikor elvált magától, bement a kórházba. Kifelé jövet vitába keveredett egy rendőr századossal, aki hivatalos megbízatással ment oda. Megtámadta a rendőr századost, de ő húzta a rövidebbet. Sőt betört az álla, és elvesztette néhány fogát. A barátai kivitték Long Beachbe, a Corleone család telepére. A következő éjjel lelőtték azt a rendőr századost, akivel összeverekedett, és Michael Corleone eltűnt. Elpárolgott. Nekünk vannak

kapcsolataink, informátoraink. Ezek mind Michael Corleonét nevezik meg, de nincs bizonyítékunk, hogy bíróság elé állíthassuk. A pincér, aki szemtanúja volt a lövöldözésnek, nem ismerte fel Mike fényképét, de ha személyesen látná, biztosan felismerné. Aztán itt van Sollozzo gépkocsivezetője, aki ugyan nem hajlandó beszélni, de rákényszeríthetjük, ha Michael Corleone a kezünkben van. Ezért minden emberünk keresi, sőt az FBI is. Mindenki őt keresi, de eddig hiába, ezért úgy gondoltuk, talán ön tud nekünk valami útmutatást adni. – Egy szót sem hiszek el az egészből – mondta Kay hűvösen. Kissé kényelmetlenül érezte magát, mert tudta, hogy amit Mike betört álláról mondtak, bizonyára igaz. De emiatt Mike még nem követ el gyilkosságot. – Értesít bennünket, ha Mike kapcsolatba lép önnel? – kérdezte Phillips. Kay megrázta a fejét. Siriani, a másik detektív durván így szólt hozzá: – Tudjuk, hogy szállodákban éjszakázott vele. Megvan a szálloda bejelentője, és vannak szemtanúink. Ha ezt közöljük a lapokkal, az apja meg az anyja kissé kellemetlen helyzetbe kerülhet. Az olyan valóban tiszteletre méltó emberek, mint ők, nem lesznek túl boldogok, hogy a lányuknak egy gengszterrel van viszonya. Ha nem hajlandó most rögtön mindent elmondani, behívom ide az apját, és kitálalok neki. Kay csodálkozva nézett rá, aztán felállt, odament a dolgozószoba ajtajához, és kinyitotta. Apja a nappali ablakánál állva pipázott. Odakiáltott neki: – Apa, be tudnál jönni? – Apja megfordult, rámosolygott, és bement a dolgozószobába. Amint belépett az ajtón, karját lánya vállára téve szembefordult a nyomozókkal. – Igen, uraim? Nem válaszoltak. Kay hűvösen Siriani nyomozóhoz fordult: – Hát tálaljon ki neki. Siriani elpirult. – Uram, a lánya érdekében figyelmeztetem. Miss Adams kapcsolatba került egy vagánnyal, akiről alapos okunk van feltételezni, hogy meggyilkolt egy rendőr századost. Én csak azt mondtam Miss Adamsnek, hogy komoly bajba kerülhet, ha nem működik együtt velünk. De úgy látszik, nem érti meg, milyen komoly ez az ügy. Talán ön beszélhetne vele. – Ez teljesen lehetetlen – felelte udvariasan Mr. Adams.

Siriani felszegte az állát. – Az ön lánya és Michael Corleone már több mint egy éve járnak együtt. Mint férj és feleség szálltak meg éjszakára különböző szállodákban. Michael Corleonét a rendőrség azért körözi, hogy kihallgassa egy rendőr százados meggyilkolásával kapcsolatban. Az ön lánya nem hajlandó megadni azt a tájékoztatást, amely talán a segítségünkre lehetne. Ezek a tények. Ha lehetetlennek tartja őket, mindezt bizonyítani is tudjuk. – Nem kételkedem a szavaiban, uram – mondta finoman Mr. Adams. – Én azt tartom csak lehetetlennek, hogy a lányom komoly bajba kerülhet. Mindezzel talán azt akarják mondani, hogy ő egy... – kétkedő, tudós kifejezés jelent meg az arcán – „gengszterszerető”? Azt hiszem, ez a helyes megfogalmazás. Kay csodálkozva nézett az apjára. Tudta róla, hogy a maga tanáros módján humoros ember, mégis meglepte, hogy ilyen könnyedén fogta fel az egész ügyet. – De abban biztos lehet – folytatta Mr. Adams határozottan –, hogyha az a fiatalember itt megjelenik, én azonnal tájékoztatom a hatóságokat. És a lányom is ezt fogja tenni. Most azonban, ha megbocsátanak, kihűl az ebédünk. Előzékeny udvariassággal kikísérte a férfiakat a házból, és finoman, de határozottan becsukta mögöttük az ajtót. Karonfogta Kayt, és a ház végében lévő konyha felé vezette. – Gyere, drágám, anyád már vár bennünket. Mire a konyhához értek, Kay némán sírva fakadt. Hálás volt apja ki nem mondott szeretetéért. A konyhában anyja úgy tett, mintha nem is látná, hogy sír, és Kay rájött, hogy apja bizonyára beszélt neki a két nyomozóról. Leült a helyére, anyja pedig csendesen tálalt. Mikor mindhárman az asztal körül ültek, apja lehajtott fejjel elmondta az imát. Mrs. Adams alacsony, kövér asszony volt, csinosan öltözött, haja mindig gondosan ápolt. Kay soha nem látta rendetlenül. Anyja is mindig kissé hűvösen viselkedett vele, kissé távol tartotta magától. Most is így tett. – Kay, ne vedd már úgy a szívedre. Biztos vagyok benne, hogy ez az egész csak sok hűhó semmiért. Hiszen az a fiú Dartmouthba járt, akkor pedig nem keveredhet bele ilyen aljasságba. Kay meglepetten nézett fel. – Honnan tudod, hogy Mike Dartmouthba járt?

Anyja derűs nyugalommal válaszolt. – Ti fiatalok mindig titkolóztok, és azt hiszitek, nagyon okosak vagytok. Mindvégig tudtunk róla, csak amíg nem említetted, nem akartunk szólni. – De honnan tudtátok? – kérdezte Kay. Most, hogy megtudták, lefeküdt Mike-kal, képtelen volt az apja szemébe nézni. Így nem is láthatta a mosolyt apja arcán, amikor az így szólt: – Természetesen felbontottuk a leveleidet. Kay meg volt rémülve, és haragudott is. Most már a szemébe tudott nézni. Amit tettek, szégyenletesebb, mint az ő vétke. Ezt soha nem feltételezte volna róluk. – Apa, ezt nem tehetted, ezt nem lett volna szabad! Mr. Adams rámosolygott. – Tanakodtam, mi a nagyobb vétek: ha kinyitom a leveledet, vagy ha hagyom, hogy esetleg valamilyen szerencsétlenség érjen. Te vagy az egyetlen gyermekem. A választás egyszerű volt és erkölcsös. Mrs. Adams két falat csirke között megjegyezte: – Drágám, te a korodhoz képest nagyon ártatlan vagy. Vigyáznunk kellett, mert te soha nem beszéltél róla. Kay most először hálás volt, hogy Michael soha nem írt szenvedélyes hangú leveleket. És hálás volt, hogy a szülei nem láttak néhányat az ő levelei közül. – Nem beszéltem róla, mert azt hittem, meg lesztek rémülve a családjától. – Meg is voltunk – mondta kedvesen Mr. Adams. – Egyébként kapcsolatba lépett veled Michael? Kay megrázta a fejét. – Nem hiszem, hogy bármiben is vétkes volna. Látta, hogy szülei az asztal felett egymásra néznek. Mr. Adams csendesen megszólalt: – Ha nem vétkes és mégis eltűnt, akkor talán valami más történt vele. Kay először nem értette. Aztán felugrott az asztaltól, és felrohant a szobájába. Három nappal később Kay Adams Long Beachen, a Corleone-telep előtt kiszállt egy taxiból. Kitelefonált, várták. Tom Hagen állt az ajtóban; a lány nem örült neki. Tudta, hogy a férfi semmit sem fog mondani. A nappali szobában itallal kínálta a lányt. Kay sok embert látott a kertben és a ház körül őgyelegni, de Sonny nem volt

köztük. Egyenesen megkérdezte Tom Hagentól: – Tudja, hol van Mike? Tudja, hogyan léphetek kapcsolatba vele? Hagen udvariasan felelt: – Tudjuk, hogy jól van, de azt nem, hogy most hol van. Amikor meghallotta, hogy lelőtték az a századóst, attól félt, őt fogják okolni. Ezért elhatározta, hogy inkább eltűnik. Azt mondta nekem, néhány hónap múlva jelentkezik. A történet nemcsak hamis volt, de Hagennak az is volt a célja, hogy a lány átlásson rajta, ez tény. – Tényleg betörte az állát az a százados? – kérdezte Kay. – Ez sajnos igaz – mondta Tom. – De Mike soha nem volt bosszúálló. Biztos vagyok benne, hogy nincs semmi köze a történtekhez. Kay kinyitotta a táskáját, és egy levelet vett elő. – Elküldené neki, ha jelentkezik? Hagen megrázta a fejét. – Ha elfogadnám ezt a levelet, és maga elmondaná ezt a bíróságon, akkor úgy is értelmezhetnék, mintha én tudnék Mike hollétéről. Miért nem vár még egy kicsit? Biztos vagyok benne, hogy Mike jelentkezni fog magánál. A lány kiitta az italát, és felállt, hogy induljon. Hagen kikísérte a hallba, és éppen az ajtót nyitotta, amikor egy idősebb asszony lépett be. Alacsony, gömbölyded, feketébe öltözött asszony volt. Kay rögtön felismerte Michael anyját. Kezet nyújtott neki, és megkérdezte: – Hogy van Mrs. Corleone? Az asszony egy pillanatig ránézett kis fekete szemével, majd ráncos, olajbarna arca rövid kis üdvözlő mosolyra rándult, amely azonban nagyon barátságos volt. – Á, te vagy Mike kis barátnője – mondta. Erősen olaszos kiejtéssel beszélt, Kay alig értette. – Eszel valamit? – Kay nemet intett, azt akarta mondani, nem kér semmit, de Mrs. Corleone haragosan fordult Tom Hagenhoz, és olaszul összeszidta, majd így fejezte be: – Te disgrazia, még kávét sem adtál ennek a szegény kislánynak. – Kézen fogta Kayt, és bevezette a konyhába. Az öregasszony keze meglepően meleg és élénk volt. – Te most inni kávét, és enni valamit, aztán majd valaki hazavinni. Egy ilyen csinos lány, nem akarom, hogy vonaton menjen. – Leültette Kayt, és sürgött-forgott körülötte a konyhában, de előbb levette kabátját

és kalapját, és egy székre tette. Néhány perc múlva kenyér, sajt és szalámi került az asztalra, a tűzhelyen meg kávé főtt. – Azért jöttem, hogy Mike felől érdeklődjem, mert rég nem hallottam róla. Mr. Hagen azt mondta, senki sem tudja, hol van, de rövidesen előkerül – mondta félénken Kay. Hagen sietve közbeszólt: – Ez minden, amit most elmondhatunk neki, Mama. Mrs. Corleone megvető pillantással elhallgattatta. – Te akarod nekem megmondani, mit kell csinálnom? Még a férjem se beszél bele, hogy mit csináljak, az Isten legyen irgalmas hozzá. – Keresztet vetett. – Jól van Mr. Corleone? – kérdezte Kay. – Jól – felelte Mrs. Corleone. – Jól. Öregszik, és kezd megbutulni, hogy ilyen dolgokat enged megtörténni. – Tiszteletlenül ütögette a homlokát. Kitöltötte a kávét, és erőltette Kayt, hogy egyen egy kis sajtot meg kenyeret. Miután megitták a kávét, Mrs. Corleone barna kezébe fogta Kay kezét. Csendesen mondta: – Mikey nem fog írni neked, te nem hallani Mikeyről. Ő elbujdosni két-három évig. Talán több, talán nagyon sokkal több. Te hazamenni a családodhoz, találni rendes fiú, és férjhez menni. Kay elővette a levelet a táskájából. – Elküldené neki? Az öregasszony elvette a levelet, és megveregette Kay arcát. – Persze, persze – ígérte. Hagen tiltakozni akart, de ő olaszul rákiáltott. Aztán kikísérte Kayt az ajtóig. Nagyon gyorsan megcsókolta az arcát, és így szólt: – Te elfelejteni Mikeyt, már nem neked való ember. Kint már kocsi várta a lányt két férfival. Egyetlen szó nélkül kísérték vissza New York-i szállodájába. Kay sem beszélt. Megpróbált hozzászokni ahhoz a gondolathoz, hogy az az ember, akit szeret, hidegvérű gyilkos. És ezt a leghitelesebb forrásból tudja: az anyjától.

16. FEJEZET

Carlo Rizzi átkozottul haragudott a világra. Amint benősült a Corleone családba, egy kis bukmékerirodával szúrták ki a szemét Manhattan keleti részében. Arra számított, hogy beköltözhet a Long Beach-i telep egyik házába, hiszen tudta, hogy a Don akkor teszi ki onnan az alkalmazottait, amikor csak akarja. Biztos volt benne, hogy ez így is fog történni, és ő attól kezdve majd a belső körhöz tartozik. De a Don nem bánik jól vele. A „Nagy Don”, gondolta gúnyosan. Az öreg vaskalapos, akit úgy kaptak el a fegyveresek az utcán, mint egy jöttment kis csavargót. Remélte, hogy a vén disznó elpatkol. Sonny valamikor a barátja volt, és ha Sonny lenne a család feje, talán némi szerencsével ő is bekerülne. A feleségét figyelte, aki kávét töltött neki. Jézusom, milyen rondaság lett belőle! Öt hónapi házasság után máris meghízott, ráadásul még teherbe is esett. Ezek a keleten élő olasz nők igazi makarónifeleségek. Kinyújtotta a kezét, és megérintette Connie puha, hízásnak indult fenekét. Az asszony rámosolygott, mire ő gúnyosan megjegyezte: – Nagyobb sonkád van, mint egy disznónak. – Tetszett neki az asszony sértődött arca, örült a szemébe szökő könnyeknek. Lehet ugyan a Nagy Don lánya, de most az ő felesége, az ő tulajdona, úgy bánhat vele, ahogy kedve tartja. Hatalmasnak érezte magát attól a gondolattól, hogy egy Corleonét a lábtörlőjének használhat. Rögtön az elején megmutatta neki. Az asszony megpróbálta megtartani magának a pénzzel teli erszényt, amelyet az esküvőjén kapott. Rizzi ököllel behúzott neki egyet, be is dagadt Connie szeme, ő meg elvette tőle a pénzt. Sőt, soha nem is mondta meg az asszonynak, mit csinált vele. Ez valóban okozhatott volna komoly bajt is. Még most is érzett egy kis lelkiismeret-furdalást. Krisztusom, csaknem tizenöt ezrest vert el lóversenyre és kis bártáncosnőkre. Érezte a hátán Connie tekintetét, ezért megfeszítette az izmait, úgy nyúlt az asztal másik szélén álló édes süteményekért. Éppen most kapott be egy tál sonkát tojással, de erős ember volt, bőséges reggeli kellett neki. Megvolt elégedve

azzal a képpel, amit a feleségének nyújtott. Nem a szokásos sötét bőrű, zsíros digó férj, hanem kefehajú szőke, hatalmas, aranyszínű szőrrel borított alsókarral, széles vállakkal és keskeny csípővel. Tudta, hogy teste erősebb, mint akármelyik úgynevezett kemény fiúé, aki a családban dolgozik, mint például Clemenza, Tessio, Rocco Lampone meg az a srác, Paulie, akit valaki elintézett. Szerette volna tudni, mi lehetett az oka. Aztán minden ok nélkül Sonnyra gondolt. Ha szemtől szembe kerülne vele, gondolta, még Sonnyt is el tudná intézni, még akkor is, ha Sonny egy kicsit nagyobb és nehezebb, mint ő. Sonny hírneve azonban megfélemlítette, bár ő addig csak jószívű, tréfás fickónak látta. Sonny a haverja. Ha az öreg nem élne, talán jobban mennének a dolgok. Elpiszmogott a kávéjával. Gyűlölte ezt a lakást. A nyugati országrész nagyobb lakásaihoz volt szokva. Rövidesen át kell mennie a városon, hogy eljusson a bukmékerirodájába, és ott legyen a déli fogadásoknál. Vasárnap volt, a hét legerősebb napja. A baseballidény már megkezdődött, a kosárlabdamérkőzések még folytak, és nemsokára kezdődnek az esti ügetők. Közben észrevette, hogy Connie ott sürög-forog mögötte. Hátrafordította a fejét, hogy megnézze, mit csinál. Az asszony éppen öltözködött. Rizzi utálta ezt az igazi New York-i olasz stílust. Virágmintás selyemruha övvel, kirívó karkötő és fülbevaló, fodros ruhaujjak. Húsz évvel öregebbnek látszott. – Hova a pokolba mész? – kérdezte tőle. Az asszony hűvösen válaszolt: – Kimegyek meglátogatni az apámat Long Beachre. Egyelőre nem kelhet fel, és társaságra van szüksége. – Még mindig Sonny viszi a balhét? – kérdezte kíváncsian Carlo. – Miféle balhét? – nézett rá értetlenül Connie. A férfi dühbe gurult. – Te nyomorult kis makarónikurva, ne beszélj velem ilyen hangon, mert rögtön kiverem a kölyköt a hasadból! – Az asszony megijedt, s ez még jobban felbőszítette Rizzit. Felugrott a székről, és belevágott Connie arcába, az ütés helyén vörös hurka maradt. Gyorsan, szabatosan még háromszor pofon vágta. Látta, hogy az asszony felső ajka véresen felreped és feldagad. Ez kijózanította. Nem akart nyomokat hagyni. Az asszony berohant a hálószobába, bevágta

az ajtót, és Carlo hallotta, hogy a kulcs megfordul a zárban. Felnevetett, és visszaült a kávéjához. Míg öltöznie nem kellett, cigarettázva üldögélt. Bekopogott az ajtón, és beszólt: – Nyisd ki, mielőtt betöröm! – Nem jött válasz. – Gyerünk, öltöznöm kell! – mondta hangosabban. Hallotta, hogy az asszony fölkel az ágyról, az ajtó felé indult, majd hallotta a kulcsot megfordulni a zárban. Amikor belépett, az asszony háttal állt neki, az ágy felé indult, és arcát a falnak fordítva lefeküdt. A férfi gyorsan öltözködött, csak akkor látta, hogy az asszony kombinéban van. Pedig Rizzi azt akarta, hogy meglátogassa az apját, és híreket hozzon. – Mi az, néhány pofon így kikészített? – Az asszony egyébként is lusta, lomha nő volt. – Nem akarok menni – motyogta sírós hangon. Rizzi türelmetlenül megragadta, és fölráncigálta, hogy megnézze. Ekkor látta, miért nem akar elmenni, és arra gondolt, talán jobb is lesz így. Erősebben megüthette, mint akarta. Az asszony bal arca feldagadt, felhasadt felsőajka nevetségesen felpuffadt és elfehéredett az orra alatt. – Oké – mondta Carlo. – De én csak későn jövök haza. A vasárnap a legerősebb napom. Kiment a lakásból. Kocsiján tizenöt dolláros zöld bírságcédulát talált szabálytalan parkolás miatt. Vigyorogva betette a kesztyűtartóba, a többi mellé. Jó hangulatban volt. Mindig jól érezte magát, ha felpofozta ezt az elkényeztetett kis kurvát. Feloldott benne valamit azokból a gátlásokból, amelyek a Corleonék bánásmódja miatt gyötörték. Mikor először ruházta meg, kicsit megijedt, mert az asszony rögtön kirohant Long Beachbe, hogy elpanaszolja az apjának meg az anyjának, és megmutassa a lila foltot a szeme alatt. Carlo valóban izgatottan várta otthon. De amikor az asszony hazajött, meglepően szelíd volt: igazi, kötelességtudó kis olasz feleség. Ő pedig nagyon vigyázott rá, hogy az elkövetkező néhány hétben mintaférj legyen, jól bánt Connie-val, szeretetre méltó volt és kedves, minden reggel és minden este szeretkezett vele. Végül az asszony elmondta neki, mi történt, mert azt hitte, Carlo soha többé nem fogja megverni. Szülei nagyon hűvösen fogadták, nem adtak igazat neki, és különös módon még mulattak is rajta. Anyja ugyan kissé

együttérzett vele, sőt meg is kérte a Dont, hogy beszéljen Carlo Rizzivel. Apja azonban visszautasította a kérést. – Ő a lányom – mondta –, de most a férjéhez tartozik. A férje ismeri a kötelességeit. Még maga az olasz király se mer beleavatkozni férj és feleség kapcsolatába. Eredj haza, és tanulj meg úgy viselkedni, hogy ne verjen meg többé. – Te megverted valaha is a feleségedet? – kérdezte Connie mérgesen az apjától. Ő volt a kedvence, megengedhette magának, hogy ilyen tiszteletlenül beszéljen vele. – Ő soha nem adott okot rá – válaszolta az apja, anyja pedig mosolyogva bólogatott. Connie elmesélte nekik, hogy a férje elvette tőle a nászajándékba kapott pénzt, és soha nem mondta meg, mit csinált vele. Apja vállat vont, és így szólt: – Én is ugyanezt tettem volna, ha a feleségem olyan szemtelen lett volna, mint te. És így Connie kicsit zavartan, kicsit félve hazament. Mindig ő volt apja kedvence, s nem tudta megérteni, miért volt most olyan hűvös hozzá. A Don egyáltalán nem volt olyan hűvös, mint amilyennek látszott. Megérdeklődte és megtudta, mit csinált Carlo Rizzi a nászajándékba kapott pénzzel. Utasítást adott, hogy állítsanak rá néhány embert, figyeljék Carlo Rizzit munka közben, és tudósítsák Hagent mindarról, amit Rizzi az üzletben művel. De a Don mást nem tehetett. Hogy lehet elvárni egy embertől, hogy teljesítse házastársi kötelezettségeit, ha fél a felesége családjától? Lehetetlen helyzet volt, és a Don egyszerűen nem mert beleavatkozni. Amikor Connie teherbe esett, végleg meggyőződött döntése helyességéről, és úgy érezte, most már soha nem avatkozhat be, bár Connie még néhányszor panaszkodott az anyjának, hogy a férje megverte, úgyhogy Mrs. Corleone végül gondterhelten megemlítette ezt a Donnak. Connie még azzal is fenyegetőzött, hogy el akar válni. A Don életében először megharagudott rá. – Ő a gyereked apja. Mire mehet egy gyerek apa nélkül ebben a világban? – mondta Connie-nak. Carlo Rizzi nagyon magabiztos lett, amikor mindezt megtudta. Teljes biztonságban érezte magát. A fogadóirodájában dolgozó két „írnoknak”, Sally Ragsnek és Coachnak még el is hencegett vele, hogyan verte el a feleségét,

amikor pimaszkodni kezdett vele, és élvezte tiszteletteljes pillantásukat, amellyel elismerték, hogy volt mersze bántalmazni a nagy Don Corleone lányát. De Rizzi nem érezte volna magát ilyen biztonságban, ha tudja, hogy Sonny Corleonét gyilkos harag öntötte el, amikor a verésekről értesült, és csak a Don legkomolyabb és leghatározottabb parancsára türtőztette magát. Ezt a parancsot még Sonny sem merte megszegni, ezért kerülte el Rizzit, nem bízott benne, hogy uralkodni tud magán. Így Carlo Rizzi ezen a szép vasárnap reggelen úgy érezte, semmilyen veszély nem fenyegeti, amint áthajtott a Kilencvenhatodik utcán az East Side irányába. Nem látta, hogy az ellenkező irányból Sonny kocsija közeledik a háza felé. Sonny Corleone a többiekre hagyta a telep védelmét, és a városban töltötte az éjszakát Lucy Mancinival. Most hazafelé tartott, négy testőr kísérte, kettő előtte, kettő mögötte, külön kocsikban. Kétoldalt nem volt szüksége őrségre, egy közvetlen támadást maga is el tudott intézni. A férfiak a saját autójukon utaztak, és a Lucy lakása melletti két szomszédos lakásban laktak. Sonny biztonságosan meglátogathatta a lányt, ha nem ment hozzá túl gyakran. De most, hogy a városban volt, elhatározta: útközben felveszi húgát, Connie-t, és magával viszi Long Beachbe. Tudta, hogy Carlo az irodájában dolgozik, és az a garasoskodó csibész nem szerez az asszonynak kocsit, ezért majd ő kiviszi magával a húgát. Megvárta, míg két testőre bement az épületbe, aztán követte őket. Látta, hogy mögötte a másik kettő megáll, kiszáll a kocsiból, és az utcát figyeli. Ő maga is nyitva tartotta a szemét. Szinte lehetetlen, hogy az ellenfél tudja, hogy a városban van, de Sonny mindig óvatos volt. Ezt megtanulta az 1930-as háborúban. Soha nem szállt be a liftbe: az halálos csapda lehet. Gyors léptekkel fölment a nyolcadik emeletre, Connie lakásához. Bekopogott az ajtón. Látta elhúzni Carlo kocsiját, tudta, hogy Connie egyedül lesz. Nem jött válasz. Ismét kopogott, ekkor meghallotta húga hangját, amint ijedten, félénken kérdezte: – Ki az?

A Connie hangjában remegő félelem megdöbbentette Sonnyt. Húga mindig élénk, talpraesett és edzett volt, mint mindenki a családban. Mi az ördög történhetett vele? – Sonny vagyok – mondta. A retesz odabent elmozdult, az ajtó kinyílt, és Connie zokogva bátyja karjába ugrott. Sonny úgy meglepődött, hogy földbe gyökerezett a lába. Eltolta magától a húgát, és meglátta feldagadt arcát. Megértette, mi történt. Ellökte magától Connie-t, hogy lerohanjon a lépcsőn, és Rizzi után iramodjon. Fellángolt benne a gyűlölet, arca eltorzult. Connie meglátta ezt a gyűlöletet, és belekapaszkodott Sonnyba, nem akarta elengedni, megpróbálta behúzni a lakásba. Most már a rémülettől sírt. Ismerte legidősebb bátyja természetét, és félt tőle. Éppen ezért soha nem panaszkodott neki Carlóra. Betuszkolta Sonnyt a lakásba. – Az én hibám volt – mondta. – Én kezdtem veszekedni vele, én ütöttem meg először, ő csak visszaütött. Nem is akart ennyire megverni. Én másztam bele. Sonny most már uralkodott nagy Cupidó-arcán. – Meglátogatod ma az öreget? Connie nem válaszolt, ezért bátyja hozzátette: – Azt hittem, ki akarsz menni, ezért beugrottam, hogy kivigyelek magammal. Éppen a városban volt dolgom. Connie megrázta a fejét. – Nem akarom, hogy így lássanak. Majd kimegyek a jövő héten. – Oké – mondta Sonny. Fölemelte a konyhai telefont, és tárcsázott. – Orvost hívok, hogy vizsgáljon meg és hozzon rendbe. A te állapotodban óvatosnak kell lenni. Mikor lesz meg a gyerek? – Két hónap múlva – felelte Connie. – Sonny, kérlek, ne csinálj semmit. Nagyon kérlek. Sonny nevetett. Arca kegyetlenül megfeszült, amikor válaszolt: – Ne izgulj, nem lesz árva a gyereked, még mielőtt megszületne. – Könnyedén megcsókolta húga épen maradt fél arcát, és elment. A Keleti Száztizenkettedik utcán hosszú sorban kettesével parkoltak a kocsik egy édességbolt előtt, ahol Carlo Rizzi bukmékerirodájának központja volt. A járdán apák labdáztak gyerekeikkel, akiket magukkal hoztak a vasárnap reggeli sétára,

hogy együtt legyenek, míg elintézik a fogadást. Amikor meglátták, hogy Carlo Rizzi közeledik, abbahagyták a labdázást, és fagylaltot vettek a gyerekeknek, hogy nyugton maradjanak. Aztán tanulmányozni kezdték az újságokat, amelyek megadták a baseballmérkőzések kezdő dobójátékosait, és megpróbálták kiválasztani a nap győztes fogadását. Carlo bement az üzlet mögött lévő nagy szobába. Két „írnoka” a sovány kis Sally Rags meg a Coach nevezetű tagbaszakadt fickó már várták, hogy megkezdhessék a munkát. Nagy, vonalas írótömb feküdt előttük, ebbe írták be a fogadásokat. Egy állványon vonalas tábla állt, rajta kettesével csoportosítva a tizenhat nagy szövetségi baseballcsapat neve. Krétával írták fel, hogy látni lehessen, a párosítást. Mindegyik pár mellett egy üres kockát hagytak, hogy beírják a téteket. Carlo megkérdezte Coachtól: – Lehallgatták ma az üzleti telefont? Coach megrázta a fejét. – Még nem. Carlo odament a fali telefonhoz, és tárcsázott. Sally Rags és Coach közönyösen nézték, amint lefirkantotta a „fülest”, a mai nap baseballmérkőzéseinek esélyeit. Figyelték, amint visszaakasztotta a telefont, odament a táblához, és krétával minden játszma mellé felírta az esélyeket. Carlo nem tudott róla, de ők már megkapták a fülest, és most ellenőrizték a munkáját. Működése első hetében ugyanis Carlo hibázott, rosszul írta fel a táblára az esélyeket, és megvalósította minden fogadó álmát. Ez volt az úgynevezett „közép”. Azt jelenti, hogy a fogadó nem veszíthet, mert először Carlo ellen kellett egy csapatra fogadnia, majd egy másik bukmékernél fogadnia kellett a valódi esélyekre ugyanez ellen a csapat ellen. Az egyetlen, aki veszített, Carlo volt. Ez a hiba egy hét alatt hatezer dollár veszteséget okozott, és csak megerősítette a Don véleményét a vejéről. Kiadta az utasítást, hogy Carlo munkáját ellenőrizni kell. Normális körülmények között a Corleone család magas rangú tagjai nem törődtek volna egy ilyen részletkérdéssel. Az ő szintjüket legalább öt szigetelőréteg választotta el ettől. De ez az iroda a vő kipróbálására is szolgált, így Tom Hagen közvetlen, alapos ellenőrzése alá tartozott, aki mindennap megkapta a beszámolókat.

Most, hogy az esélyeket kiírták, a fogadók betódultak az édességbolt hátsó szobájába, hogy lejegyezzék az újságjukra, a lehetséges dobójátékosok listája mellé. Néhányan kisgyerekük kezét fogva meredtek a táblára. Egy férfi, aki nagy összeget tett meg, tréfásan lenézett a kislányára, és megkérdezte: – Melyikre fogadjak ma, édesem, az Óriásokra vagy a Kalózokra? – A kislánynak tetszettek az érdekes nevek. – Az Óriások erősebbek, mint a Kalózok? – érdeklődött. Az apa nevetett. A két írnok előtt hosszú sorok álltak. Amikor az egyik írnok előtt betelt egy ív, letépte, becsomagolta a pénzt, amit beszedett, és átadta Carlónak. Carlo a szoba hátsó ajtaján kiment, majd a lépcsőn felszaladt a lakásba, ahol az édességbolt tulajdonosa lakott a családjával. A fogadásokat telefonon leadta a központnak, a pénzt meg az egyik függöny mögé rejtett kis fali széfbe helyezte. Aztán elégette a fogadási íveket, a hamut lehúzta a vécében, majd visszament az édességboltba. A puritán törvények miatt egyik vasárnapi mérkőzés sem kezdődött két óra előtt, így az első fogadóhullám családos emberekből állt, akik gyorsan elintézték a fogadásaikat, és hazasiettek, hogy kivigyék családjukat a tengerpartra. Ezután már csak nőtlen fogadók vagy fanatikusok jöttek, akik a forró vasárnapokon arra ítélték családjukat, hogy a meleg városi lakásokban töltsék az idejüket. A nőtlen fogadók voltak az igazi nagy játékosok; nagyobb összegekben fogadtak, és négy óra körül még egyszer visszamentek, hogy a második játszmát duplán megtegyék. Ők voltak azok, akik Carlo vasárnapjait a sok túlórával különösen megnehezítették, bár akadt néhány nős ember is, aki a tengerpartról is betelefonált, hogy megtudja az eredményeket, és kárpótolja magát a veszteségért. Fél kettőre a fogadás lassan befejeződött, és Carlo meg Sally Rags kimehettek, és leülhettek az édességbolt melletti ház lépcsőjére, hogy egy kis friss levegőt szívjanak. Figyelték a labdázó gyerekeket. Egy rendőrségi kocsi húzott el mellettük. Nem törődtek vele. Ez a bukmékeriroda nagyon erős védelmet kapott az őrszobától, és a helyi zsaruk nem nyúlhattak hozzá. Razziát csak a legfelső szinten rendelhettek el, és akkor is időben érkezne a figyelmeztetés.

Coach is kiment, és leült melléjük. Baseballról meg nőkről fecsegtek. Carlo nevetve mondta: – Megint jól el kellett vernem a feleségemet, hogy megtanítsam, ki az úr a háznál. Coach mellékesen megjegyezte: – Már csak néhány hét, és szülni fog, ugye? – Ó, csak pofon vágtam néhányszor – felelte Carlo. – Nem bántottam. – Egy pillanatig tűnődött. – Azt hiszi, parancsolhat nekem, és ezt nem bírom. Néhány fogadó még mindig ott lebzselt, latolgatták az eredményeket, baseballról beszélgettek, néhányan leültek Carlo és a két írnok mögött a lépcsőre. Az utcán labdázó gyerekek hirtelen szétszéledtek. A háztömb mellett csikorogva közeledett egy kocsi, és hirtelen megállt az édességbolt előtt. Olyan hirtelen fékezett, hogy a kerekek felsivítottak. Még mielőtt megállt volna, a volán mögül kiugrott egy férfi. Olyan gyorsan mozgott, hogy mindenki megbénult. Sonny Corleone volt. Nagy Cupido-arca, széles, feszes szája a düh csúf álarcává torzult. A másodperc törtrésze alatt a lépcsőnél termett, és megragadta Carlo Rizzi torkát. Elrántotta a többiektől, megpróbálta kivonszolni az utcára, de Carlo hatalmas, izmos karjával átölelte a lépcső vaskorlátját, és belekapaszkodott. Félrehajolt, megpróbálta magasra húzott vállával védeni a fejét és az arcát. Inge elszakadt Sonny kezében. Rettenetes volt ami ezután következett. Sonny öklével ütötte a meggörnyedt Carlót, közben mély, gyűlölettől fojtott hangon szidalmazta. Carlo bivalyereje ellenére sem szegült szembe vele. Nem kért kegyelmet, nem is tiltakozott. Coach és Sally Rags nem mert beavatkozni. Úgy tűnt, Sonny meg akarja ölni a sógorát, és nem akartak osztozni Carlo sorsában. A labdázó gyerekek megint összegyűltek, hogy a kocsi vezetőjét szidják, aki így megijesztette őket, de most félelemmel vegyes érdeklődéssel figyeltek. Edzett kölykök voltak, de Sonny haragja elnémította őket. Közben Sonny kocsija mögött egy másik állt meg, és két testőre ugrott ki belőle. Amikor látták, mi történik, ők sem mertek közbelépni. Éberen, ugrásra készen álltak, hogy főnökük mellett legyenek, ha egy néző elkövetné azt az ostobaságot, hogy segíteni próbál Carlónak. A látványt különösen ijesztővé tette, hogy Carlo teljesen beletörődött sorsába, de talán ez mentette meg az életét.

Belekapaszkodott a vaskorlátba, hogy Sonny ne tudja kivonszolni az utcára. Bár nyilvánvalóan ugyanolyan erős volt, mint sógora, nem ütött vissza. Hagyta, hogy védtelen fejére és nyakára záporozzanak az ütések, míg Sonny dühe csökkent. Végül Sonny ziháló mellkassal lenézett rá, és így szólt: – Te piszok disznó, ha még egyszer megvered a húgomat, megöllek! Ezek a szavak enyhítették a feszültséget, mert ha Sonny meg akarta volna ölni Rizzit, nem fenyegetőzik, hanem megteszi. Azért járt a szája, mert meghiúsult a terve, nem tudta véghezvinni. Carlo nem nézett Sonnyra. Fejét lehajtotta, még mindig szorosan markolta a vaskorlátot. Így állt, míg a kocsi el nem száguldott, és meg nem hallotta Coach különös, apáskodó hangját: – Oké, Carlo, gyere be az üzletbe. Tűnjünk el szem elől. Carlo csak ekkor mert föltápászkodni a lépcsőről, és csak ekkor merte elengedni a korlátot. Ahogy végre fölegyenesedett, látta, hogy a gyerekek azzal az undorral bámulják, amellyel az emberek mások megaláztatását kénytelenek végignézni. Kissé szédült, de ezt inkább a megrázkódtatás, a testén uralkodó állati félelem okozta; a rázúduló súlyos ütések ellenére sem sebesült meg komolyabban. Hagyta, hogy Coach bevezesse az édességbolt hátsó szobájába, és jeget tegyen az arcára, amely nem repedt fel és nem vérzett ugyan, de tele volt az ütések duzzadó nyomaival. A félelem már alábbhagyott, de az elszenvedett megaláztatástól úgy felfordult a gyomra, hogy hánynia kellett. Coach a mosdó felett tartotta a fejét, úgy támogatta, mintha részeg lenne, majd fölvezette a lakásba, és lefektette az egyik hálószobában. Carlo nem vette észre, hogy Sally Rags eltűnt. Sally Rags lement a Harmadik sugárútra, és telefonált Rocco Lamponénak, hogy beszámoljon neki a történtekről. Rocco nyugodtan fogadta a hírt, és saját caporegimé-jét, Pete Clemenzát hívta fel. Clemenza felsóhajtott. – Ó, Krisztusom, ez az átkozott Sonny, meg a rossz természete! – De óvatosan lenyomta közben a telefon villáját, hogy Rocco ne hallja a megjegyzését. Clemenza kitelefonált Long Beachre, és Tom Hagent kérte. Hagen egy percig hallgatott, majd azt mondta: – Amilyen gyorsan csak lehet, küldd ki néhány emberedet kocsival a Long Beach-i útra. Ha Sonnyt esetleg feltartóztatja a

forgalom vagy valami baleset, legyenek kéznél. Ha így begurul, nem tudja, mi a fenét csinál. Talán a másik oldalon lévő barátaink közül néhányan megtudták, hogy a városban van. Sosem lehet tudni. – Mire valakit ki tudnék küldeni az útra, Sonny biztosan hazaér. Ugyanez vonatkozik a Tattagliákra is – felelte kétkedve Clemenza. – Tudom – válaszolta türelmesen Hagen. – De ha valami rendkívüli esemény történik, feltartóztathatják Sonnyt. Próbálj meg mindent, Pete. Clemenza neheztelve felhívta Rocco Lamponét, és utasította, hogy szerezzen néhány embert meg kocsit, és fedezze a Long Beach-i utat. Ő maga kiment szeretett Cadillacjéhez, és a házában elszállásolt szakasz három emberével az Atlantic Beach hídon át elindult New York City felé. Az édességbolt körül lebzselő egyik fogadó, aki a Tattaglia család fizetett besúgója volt, felhívta a kapcsolatát. De a Tattaglia család még nem állította hadikészültségbe a szolgálati utat, és a fickónak végig kellett vergődnie minden közbeiktatott szigetelőrétegen, mire végre eljutott a caporegimé-hez, aki a Tattaglia család főnökével kapcsolta össze. Ekkorra azonban Sonny Corleone visszaérkezett a védett telepre, Long Beachbe, és készen állt rá, hogy szembenézzen apja haragjával.

17. FEJEZET

Az 1947-es háború, amelyet a Corleone család az ellene egyesült Öt Család ellen vívott, mindkét félnek sokba került. Ehhez jött még a mindenkit sújtó nyomás, a rendőrség ugyanis mindenáron el akarta kapni McCluskey százados gyilkosát. Ritkán fordult elő, hogy az egyszerű zsaruk nem vették figyelembe a szerencsejátékot és más üzleteket védő befolyásos politikai erőket, de ebben az esetben a politikusok ugyanolyan tehetetlenek voltak, mint egy tomboló, fosztogató hadsereg vezérkara, amelynek tisztjei megtagadják az engedelmességet. A védelem hiánya a Corleone családot kevésbé érintette, mint ellenfeleit. A Corleone-csoport bevételének zöme a szerencsejátékokból származott, és főleg a lottóirodáit érte a támadás. A felhajtók, akik összeszedték a fogadásokat, fönnakadtak a rendőrség hálójában, és mielőtt lefoglalták a náluk talált értékeket, rendszerint alaposan meg is verték őket. Még némelyik „bankot” is felderítették, rajtaütöttek, és komoly anyagi veszteséget okoztak. A „bankárok”, akik a maguk területén igazi 90 kaliberes fickók voltak, panaszt tettek a kapitányoknál, akik a családi tanács elé vitték ezeket a panaszokat. De semmit nem lehetett tenni. A bankároknak azt tanácsolták, zárják be az üzletüket. Harlemben, amely ebből a szempontból a leggazdagabb terület volt, helyi néger szabadúszóknak adták át az üzleteket, akik olyan szétszórtan dolgoztak, hogy a rendőrség nem tudta elcsípni őket. McCluskey százados halála után néhány újságban beszámolók jelentek meg, amelyek kapcsolatba hozták Sollozzóval. Bizonyítékok kerültek nyilvánosságra, amelyek egyértelműen tanúsították, hogy McCluskey, nem sokkal a halála előtt, nagy összeget kapott. A történeteket Hagen helyezte el, a tájékoztatást is ő adta. A rendőrség nem cáfolta és nem erősítette meg ezeket a sztorikat, amelyek lassan hatni kezdtek. A rendőrség az informátoroktól, a Család által fizetett rendőröktől értesült róla, hogy McCluskey méltatlan zsaru volt. Nem azért, mert pénzt vagy jattot fogadott el; ez ellen nem emeltek szót. Az volt a baj, hogy a legszennyesebb,

legmocskosabb pénzt fogadta el, gyilkosságért és kábítószerért A rendőrség erkölcsei szerint ez megbocsáthatatlan. Hagen tudta, hogy minden zsaru különös ártatlansággal hisz a törvényben és a rendben. Jobban hisz benne, mint a közvélemény, amelyet szolgál. Hiszen a törvény és a rend az a mágikus erő, amely a hatalmát, egyéni hatalmát biztosítja, és ezt ugyanúgy becsben tartja, mint csaknem minden ember. És mégis él benne az állandó, lappangó megvetés azokkal szemben, akiket szolgál. Ezek az emberek védencei és prédái egy személyben. Mint védencek hálátlanok, sértők és követelőzők. Mint préda megbízhatatlanok és veszélyesek, tele vannak ravaszsággal. Amint egy társuk a rendőrség karmaiba kerül, a zsaru által védett társadalom gépezete minden erejét beveti, hogy megfossza őt a prédájától. A könnyítéseket a politikusok intézik el. A bírák enyhe, felfüggesztett ítéletet hoznak a legravaszabb gengszterek ügyében. Az államok kormányzói, sőt maga az Egyesült Államok elnöke teljes kegyelmet ad, ha a tiszteletre méltó ügyvédek még nem tudták elérni a felmentést. A rendőr hamarosan megtanulja, mit kell tennie. Miért ne szedné be ő azt a pénzt, amit ezek a gengszterek fizetnek? Neki nagyobb szüksége van rá. Miért ne mennének az ő gyerekei főiskolára? Miért ne vásárolna a felesége drágább helyeken? Ő maga miért ne élvezné a napsütést télen Floridában? Hiszen ő az életét kockáztatja, és ez nem tréfa. De piszkos pénzhez rendszerint nem nyúl. Azért elfogadja a pénzt, hogy egy bukméker működhessen. Elfogadja olyan embertől is, aki nem szeret szabálytalan parkolásért vagy gyorshajtásért bírságot fizetni. Kisebb összegért megengedi, hogy az utcalányok a mesterségüket űzzék. Ezek mind természetes emberi bűnök. De kábítószerért, fegyveres rablótámadásért, erőszakért, gyilkosságért vagy más perverzitásért általában nem fogad el pénzt. Az ő felfogása szerint ezek a személyes tekintélyét ássák alá, és ezt nem lehet tűrni. Egy rendőr százados megölése királygyilkossághoz hasonlítható. De amikor kiderült, hogy McCluskeyt egy hírhedt kábítószer-kereskedő társaságában ölték meg, és köztudottá vált, hogy gyilkosságban való együttműködéssel gyanúsítják, a

rendőrség bosszúvágya alábbhagyott. Hiszen tovább kell fizetni a jelzálogkölcsönöket, ki kell egyenlíteni a gépkocsi-részleteket, a gyerekeket útjukra kell indítani az életbe. A „különpénz” nélkül a rendőröknek küszködniük kellett, hogy kijöjjenek a fizetésükből. Az engedély nélkül házalóktól csak az ebédrevalót szedhették be. A parkolási bírságokból csak öt-tíz cent jön össze. A legelkeseredettebbek közül néhányan már különböző gyanúsítottakat (homoszexuálisokat, támadókat és verekedőket) kezdtek berendelni az őrszobákra. Végül engedett a szorítás. Emelték az árakat, és hagyták működni a Családokat. A megbízott újra legépelte a külön-pénzlistákat, amelyeken az őrszobához tartozó minden zsaru neve szerepelt, és a havi illetménye is fel volt tüntetve. A társadalom visszatért a rendes kerékvágásba. Hagen ötlete volt, hogy Don Corleone kórházi szobájának őrzésére fogadjanak magándetektíveket. Természetesen Tessio csapatának kiváló katonáival is kiegészítették őket. De Sonny még ezzel sem volt megelégedve. Február közepén, amikor a Dont már veszélytelenül mozdítani lehetett, mentőautóval kiszállították a telepen lévő otthonába. A házat átalakították, hálószobája most betegszoba lett, minden szükséges felszereléssel. Külön kiválasztott és ellenőrzött ápolónők vették át napi huszonnégy órára a betegellátást, és dr. Kennedyt, igen magas fizetéssel rávették, hogy legyen ennek a magánkórháznak állandó bentlakó orvosa. Legalábbis addig, amíg a Donnak már csak az ápolók gondozására lesz szüksége. A telep bevehetetlen erőddé alakult át. A külön házakba bizalmi embereket költöztettek, a lakókat pedig, minden költségüket fedezve, olaszországi szülőfalujukba küldték szabadságra. Freddie Corleonét meg Las Vegasba küldték, hogy összeszedje magát, és egyben felderítse, hogyan tudna beszállni a Család a fellendülő luxusszálloda- és játékkaszinó-üzletbe. Las Vegas a még semleges nyugati part része volt, és ennek a birodalomnak a Donja garantálta Freddie biztonságát. A New York-i Öt Család nem akart több ellenséget szerezni, ezért felhagyott azzal, hogy Vegasba menjen Freddie Corleone után. Elég gond nehezedett rájuk New Yorkban.

Dr. Kennedy megtiltott minden üzleti megbeszélést a Don jelenlétében. Ezt a rendelkezést egyáltalán nem vették figyelembe. A Don ragaszkodott hozzá, hogy a haditanácsot az szobájában tartsák. Sonny, Tom Hagen, Peter Clemenza Tessio már hazatérésének első estéjén itt gyülekeztek. Don Corleone még túl gyenge volt ahhoz, hogy sokat beszéljen, de legalább figyelni akart, és vétójogát kívánta gyakorolni. Amikor elmondták neki, hogy Freddie-t Las Vegasba küldték, hogy megismerje a játékkaszinó-üzletet, helyeslően bólintott. Amikor meghallotta, hogy Bruno Tattagliát a Corleone-bizalmik megölték, megrázta a fejét, és sóhajtott. A legjobban az aggasztotta, hogy Michael Corleone lelőtte Sollozzót és McCluskey századost, ezért kénytelen volt Szicíliába menekülni. Mikor ezt megtudta, a Don egy kézmozdulattal kiküldte őket, és a megbeszélést a sarokszobában folytatták, ahol a jogi szakkönyvek álltak. Sonny Corleone az íróasztal mögött, a nagy fotelban pihent. – Azt hiszem, az öreget néhány hétig nyugton kellene hagynunk, míg az orvos azt nem mondja, hogy újra dolgozhat. – Szünetet tartott. – Szeretném, ha addigra a dolgok rendbe jönnének. A rendőröktől megkaptuk a beleegyezést; folytathatjuk a munkát. Először a harlemi fogadóbankokat kell rendbe hozni. A fekete fiúk eleget játszhattak, de most megint mi jövünk. Jól összezavarták nekünk a dolgokat, mint mindig, ha csinálnak valamit. Sok ügynökük nem fizetett a nyerteseknek. Ők meg elegáns kocsiban furikáznak, és azt mondják a játékosoknak, hogy még várniuk kell a dohányra, vagy csak a nyereség felét fizetik ki. Nem szeretem, ha egy ügynök megjátssza a gazdag embert a játékosok előtt. Nem akarom, hogy a szabadúszók továbbra is az üzletben maradjanak, mert csak rossz hírnevet szereznek nekünk. Tom, indítsuk el azonnal ezt a tervet. Ha megtudják, hogy nyitva tartjuk a szemünket, minden egyéb rendbe jön. – Van néhány nagyon kemény fiú Harlemben – közölte Hagen. – Most rájöttek a sok pénz ízére. Nem akarnak majd ismét ügynökök vagy bankárok beosztottai lenni. Sonny vállat vont. – Add csak meg a nevüket Clemenzának. Az ő dolga, hogy észre térítse őket. – Ez nem probléma – mondta Clemenza Hagennak.

A legfontosabb kérdést Tessio vetette fel. – Ha újra elkezdünk dolgozni, az Öt Család is megkezdi a rajtaütéseket. Le fognak csapni a harlemi bankárainkra és az East Side-i bukmékereinkre. Még az is lehet, hogy megpróbálják megnehezíteni a dolgainkat a ruházati negyedben lévő szervezeteknél, amelyeket mi védelmezünk. Ez a háború nagyon sokba fog kerülni. – Talán nem próbálkoznak – felelte Sonny. – Ők is tudják, hogy rögtön visszaütünk. Megkezdtem a tapogatózást, és ha kártérítést fizetünk a Tattaglia fiúért, talán békét tudunk kötni. – Ami ezeket a tárgyalásokat illeti, nagyon hűvösen kezelnek bennünket – mondta Hagen. – Az utolsó néhány hónap alatt egy csomó dohányt vesztettek, és bennünket okolnak érte. Joggal. Azt hiszem, alapjában véve azt várják tőlünk, mondjuk ki, hogy részt veszünk a kábítószer-kereskedelemben. Így ki tudnák használni a Család politikai befolyását. Más szavakkal, ez Sollozzo javaslata, Sollozzo nélkül. De ezzel majd csak akkor fognak előhozakodni, ha komoly csapást mérnek ránk. Úgy gondolják, ha már megpuhítottak bennünket, könnyebben elfogadjuk a javaslatukat. – Kábítószerekről nem tárgyalunk – jelentette ki röviden Sonny. – A Don nemet mondott, és ez mindaddig nem marad, míg mást nem parancsol. – Akkor egy taktikai problémával kell szembenéznünk – mondta gyorsan Hagen. – A pénzünket kihelyeztük. Lóverseny és fogadások. Le tudnak csapni ránk. Ezzel szemben a Tattaglia családé a prostitúció, az utcalányok és a kikötői szakszervezetek. Hogy az ördögbe tudunk mi lecsapni rájuk? A többi Család is részben a szerencsejátéktól függ. De a legtöbbjük beépült az építőiparba, a pénzkölcsönzésbe, szakszervezeteket ellenőriz és kormánymegrendeléseket szerez. Sok pénzt keresnek erőszakkal és más módon, ami ártatlan embereket érint. Az ő pénzük nincs kint az utcán. A Tattagliamulató túl híres, ahhoz nem tudunk hozzányúlni, mert ez nagyon sok bajt okozna. És amíg a Don nem vesz részt az akcióban, nincs nagyobb politikai befolyásunk, mint nekik. Itt tehát komoly problémával állunk szemben. – Ez az én problémám, Tom – felelte Sonny. – És meg fogom találni a megoldást. Te csak folytasd a tárgyalásokat, és intézd a

többi ügyet is. Vegyük át újra az üzletet, várjuk meg, mi fog történni, és majd abból indulunk ki. Clemenzának és Tessiónak rengeteg katonája van, mind az Öt Családot le tudjuk győzni pusztán fegyverrel is, ha ezt akarják. Majd egyszerűen matracokra vonulunk. A szabadúszó néger bankárok kivonása az üzletből nem okozott gondot. A rendőrség tájékoztatást kapott, és őszinte gyönyörűséggel lecsapott. Ebben az időben elképzelhetetlen volt, hogy egy néger lepénzeljen egy magas rangú rendőrtisztet vagy állami tisztviselőt, hogy az üzletben maradhasson. Ez elsősorban a faji előítéletek és a faji bizalmatlanság miatt volt így. De Harlemet mindig kisebb problémának tekintették, és a megoldásban senki nem kételkedett. Az Öt Család váratlan irányból csapott le. Megölték a ruházati szakszervezet két befolyásos vezetőjét, akik a Corleone családhoz tartoztak, azután kiüldözték a Corleonék pénzkölcsönzőit és bukmékereit a kikötőkből. A kikötőmunkások szakszervezetének helyi vezetői átálltak az Öt Családhoz. A Corleone-bukmékereket az egész városban megfenyegették, hogy rávegyék őket az átállásra. A legnagyobb harlemi fogadóbankárt, a Corleone család régi barátját és szövetségesét kegyetlenül meggyilkolták. Szó sem lehetett többé szabad választásról. Sonny közölte a caporegimé-kkel, hogy vonuljanak matracokra. A városban két lakást béreltek ki és szereltek fel minden szükségessel: matracokkal, hogy a bizalmiak ott alhassanak, hűtőszekrénnyel, amelyet teleraktak élelemmel. Fegyvereket és lőszert szereztek be. Az egyik lakást Clemenza csapata kapta, a másikat Tessióé. A Család minden bukmékerét testőr védte. A harlemi fogadóirodások mégis átálltak az ellenséghez, és ebben a percben semmit sem lehetett tenni ellenük. Mindez nagyon sok pénzébe került a Corleone családnak, a bevétel meg közben igen alacsony volt. A következő néhány hónap során sok minden kiderült. Mindenekelőtt az, hogy a Corleone család túlbecsülte önmagát. Ennek megvolt az oka. Míg a Don túl gyenge volt ahhoz, hogy aktívan részt vegyen az eseményekben, a Család politikai erejének jelentős része kihasználatlan maradt. Emellett a tíz békében eltelt év komolyan meggyengítette a két caporegime,

Clemenza és Tessio harci képességeit. Bár Clemenza még mindig kiváló hóhér és ügyintéző volt, hiányzott belőle a csapatok vezetéséhez szükséges fiatalos erő. Tessio meg idősebb korára mindinkább meglágyult, és nem volt elég határozott. Tom Hagen minden kiváló képessége ellenére egyszerűen nem felelt meg annak a követelménynek, amit háborús időkben egy Consigliori-tól elvárnak. Legnagyobb hibája az volt, hogy nem szicíliai. Sonny Corleone felismerte a hadiállapotban a Család gyengeségeit, de nem tudott változtatni a helyzeten. Nem volt a Don, és csak a Don válthatta le a caporegimé-ket meg a Consigliori-t. Ráadásul az ilyen lépés csak fokozhatja a veszélyt, mert árulásra adhat alkalmat. Sonny először arra gondolt, hogy amíg a Don meggyógyul és átveszi a parancsnokságot, védelemre szorítkozik. De a fogadóbankárok átállásával és a bukmékerek terrorizálásával a Család helyzete bizonytalanná vált. Úgy határozott, hogy visszavág. Méghozzá egyenesen az ellenség szívébe. Úgy tervezte, hogy egyetlen nagy taktikai manőverrel kivégzi mind az Öt Család legfőbb vezetőit, ezért gondosan kidolgozott megfigyelési rendszert léptetett életbe a kiszemelt vezetők ellen. De egy hét után az ellenség főnökei hirtelen eltűntek, és nem mutatkoztak többé a nyilvánosság előtt. Az Öt Család és a Corleone Birodalom közötti háború holtpontra jutott.

18. FEJEZET

Amerigo Bonasera csak néhány háztömbnyire lakott a Mulberry Streeten lévő temetkezési vállalatától, ezért mindig hazament enni. Esténként aztán még egyszer visszatért az üzletébe, és kötelességtudóan csatlakozott a gyászolókhoz, akik a végtisztességet adták meg a homályos szalonban fekvő halottnak. Mindig megvetette a hivatásával kapcsolatos tréfákat a hátborzongató technikai részletekről, amelyek oly jelentéktelenek. Természetesen barátai, családtagjai vagy szomszédai közül senki sem mondott ilyen vicceket. Az olyan emberek szemében, akik évszázadok óta arcuk verejtékével keresték meg kenyerüket, minden hivatás tiszteletre méltó volt. Bonasera most szerényen berendezett lakásában a vacsorára várt. A pohárszéken Szűz Mária aranyozott szobrai álltak, mögöttük vörös üvegben gyertyák lobogtak. Bonasera rágyújtott egy Camelre, és lazításként megivott egy pohár amerikai whiskyt. Felesége két tányér gőzölgő levest tett az asztalra. Kettesben voltak; Bonasera Bostonba küldte a lányát, hogy ott éljen az anyja húgánál, és elfelejtse szörnyű élményeit és sebesülését, amelyet annak a két banditának a kezétől szenvedett el, akiket Don Corleone megbüntetett. Míg a levest ették, felesége megkérdezte: – Visszamész még dolgozni? Amerigo Bonasera bólintott. Felesége tisztelte a munkáját, de nem értette meg, hogy hivatásának a technikai része a legkevésbé fontos. Az asszony, mint a legtöbb ember, azt gondolta, azért a művészetért fizetik meg a férjét, amellyel a halottakat élővé varázsolja a koporsóban. És valóban, ügyességéről legendákat meséltek. De ennél sokkal fontosabb és szükségesebb volt személyes jelenléte a virrasztásnál. Mikor a gyászoló család este megérkezett, hogy szeretett halottja koporsója mellett fogadja vérrokonait és barátait, szüksége volt rá, hogy Amerigo Bonasera ott legyen. Tökéletes halottkísérő volt. Arca mindig komoly, mégis erős és vigasztaló, hangja határozott, de a gyászszertartást mégis halkan irányította. Le tudta csendesíteni a túl hangos gyászt,

meg tudta fékezni az engedetlen gyermekeket, ha szüleik nem tudtak velük foglalkozni. Részvétének kifejezése soha nem volt terhes, de soha nem is hiányzott. Ha egy család egyszer már felkérte Amerigo Bonaserát szeretett halottja elbúcsúztatására, később is mindig visszatért hozzá. És ő soha, soha nem hagyta magukra ügyfeleit azon a borzalmas utolsó földi éjszakán. Evés után rendszerint egy kis szunyókálást engedélyezett magának, majd megmosakodott, újra megborotválkozott, bőven bepúderezte magát, hogy eltüntesse erős fekete szakállát. Mindig kiöblítette a száját. Tisztelettudóan fehérneműt váltott, ragyogó fehér inget, fekete nyakkendőt, frissen vasalt fekete ruhát, fénytelen fekete cipőt és fekete zoknit vett fel. És a hatás mégsem volt komor, hanem inkább megnyugtató. Haját is feketére festette – ez hallatlan könnyelműség volt az ő korában lévő olasz férfitól, de ezt nem hiúságból tette. Egyszerűen az volt az oka, hogy haja erősen megőszült, és ez véleménye szerint nem illett a hivatásához. Mikor megette a levest, felesége egy kis sültet tett elé, néhány kanálnyi spenóttal, melyen sárgán gyöngyözött az olaj. A könnyű ételeket kedvelte. Végül megivott egy csésze kávét és elszívott még egy Camelt. Kávézás közben szegény lányára gondolt. Soha többé nem lesz az, aki volt. Szépségét visszaállították ugyan, de szemében egy megfélemlített állat rémülete látszott, és apja alig bírt ránézni. Ezért Bostonba küldték. Az idő majd begyógyítja sebeit. A fájdalom és a kétségbeesés nem olyan végleges, mint a halál, ezt Bonasera nagyon jól tudta. Munkája optimistává tette. Éppen felhajtotta a kávéját, amikor a nappali szobában megszólalt a telefon. Ha Bonasera otthon volt, felesége soha nem vette fel, ezért felállt, és elnyomta a cigarettáját. Míg a telefonhoz ment, előkészült a szundításhoz, levette a nyakkendőjét, s kezdte kigombolni az ingét. Fölemelte a kagylót, és halkan, udvariasan megszólalt: – Halló. A hang a vonal másik végén érdes volt és feszült. – Itt Tom Hagen – mondta. – Don Corleone nevében telefonálok, az ő kérésére. Amerigo Bonasera érezte, hogy a kávé megsavanyodik a gyomrában, hirtelen kissé rosszul érezte magát. Több mint egy év telt el azóta, hogy a Don adósa lett, amikor az megbosszulta

lánya megsértett tisztességét, és már nem érezte olyan fontosnak azt a tényt, hogy adósságát vissza kell fizetnie. Eleinte, amikor a két bandita vérző arcát meglátta, hálából bármit megtett volna a Donért. De az idő hamarabb kikezdi a hálát, mint a szépséget. Bonasera most olyan szörnyen érezte magát, mint akit katasztrófa fenyeget. Bizonytalan hangon válaszolt: – Igen, értem. Figyelek. Hagen hűvös modora meglepte. A Consigliori, bár nem olasz, mindig udvariasan viselkedett, de most nyers és goromba volt. – Tartozol egy szívességgel a Donnak – mondta. – Ő biztos benne, hogy megteszed, amire kér, és örülsz ennek a lehetőségnek. Egy óra múlva, de semmiképpen sem előbb, inkább később, megjelenik az intézetedben, hogy a segítségedet kérje. Fogadd személyesen. Senki ne legyen ott az embereid közül. Küldd haza őket. Ha van valami ellenvetésed, most mondd meg, és én tájékoztatom Don Corleonét. Vannak más barátai is, akik megteszik neki ezt a szívességet. Amerigo Bonasera félelmében csaknem kiabált: – Hogy gondolhatsz olyat, hogy visszautasítom a Keresztapát? Természetesen mindent megteszek, amit csak kíván. Nem feledkeztem meg a tartozásomról. Máris indulok, most mindjárt. Hagen kedvesebben válaszolt, de hangja még mindig különösen csengett. – Köszönöm – mondta. – A Don soha nem kételkedett benned. A kérdést én tettem fel. Ha ma este segítesz neki, mostantól kezdve bármilyen bajod van, mindig eljöhetsz hozzám, személyes barátságomat érdemled ki vele. Ez még jobban megrémítette Amerigo Bonaserát. – A Don személyesen jön el hozzám ma este? – dadogta. – Igen – felelte Hagen. – Akkor, hála Istennek, teljesen felgyógyult sebesüléséből – mondta Bonasera, helyesebben inkább kérdezte. A vonal másik végén csend volt, majd Hagen nagyon halkan válaszolt: – Igen. – Aztán egy kattanás hallatszott, és a telefon elnémult. Bonasera izzadt. Bement a hálószobába, inget váltott, és kiöblítette a száját. De nem borotválkozott meg, és nem kötött friss nyakkendőt. Azt vette föl, amit egész nap viselt. Felhívta a vállalatát, és megmondta a helyettesének, maradjon a gyászoló családdal, és használják aznap este az első ravatalozót. Neki a

laboratóriumban lesz dolga. Amikor a helyettese kérdéseket tett fel, Bonasera röviden leintette, csak annyit mondott neki, hogy kövesse pontosan az utasításait. Fölvette a zakóját. Felesége, aki még evett, csodálkozva nézett rá. – Valamit még el kell intéznem – mondta Bonasera, és az asszony férje arckifejezésétől megriadva nem mert kérdezősködni. Bonasera kilépett a házból, és néhány háztömbnyit gyalogolt a temetkezési vállalatig. Az épület magányosan állt egy nagy telken, fehér léckerítés vette körül. Az utcáról keskeny ajtó vezetett a hátsó udvarra; éppen akkora, hogy egy mentőautó vagy egy halottaskocsi átférjen rajta. Bonasera kinyitotta a kaput, és nyitva is hagyta, majd megkerülte az épületet, és hátulról ment be egy széles ajtón. Közben látta, hogy a főkapun már jönnek befelé a gyászolók a ravatalozóba, hogy tiszteletüket tegyék az éppen esedékes halott előtt. Évekkel ezelőtt, amikor Bonasera egy visszavonuló temetkezési vállalkozótól megvette az épületet, tíz lépcső vezetett fel a ravatalozóig, amelyen a gyászolóknak fel kellett menniük, mielőtt bejutottak a terembe. Ez gondot okozott. Az öreg, nehezen mozgó gyászolók, akik tiszteletüket akarták tenni, szinte képtelenek voltak felmászni ezeken a lépcsőkön, ezért Bonasera elődje ilyen esetekben a teherliftet használta, egy kis fémemelőt, amely az épület mellett emelkedett ki a földből, és a koporsókat meg a holttesteket szállította. Leereszkedett, aztán magában a ravatalozóban emelkedett fel ismét, így az erre kényszerült gyászoló vendég a padlónyíláson át bukkant elő a koporsóval együtt, míg a többi gyászoló félrehúzta fekete székét, hogy a felvonó átjusson a csapóajtón. Amikor a mozgásképtelen, idős gyászoló befejezte a tiszteletadást, a lift ismét fölemelkedett a csillogóra fényezett padló nyílásán, hogy visszavigye a vendéget. Amerigo Bonasera illetlennek és olcsónak találta ezt a megoldást, ezért átalakíttatta az épület elejét: a lépcsőt lebontották, helyébe enyhén emelkedő rámpa került. De a felvonót természetesen továbbra is használták a koporsók és a holttestek szállítására. Az épület hátsó részét nehéz, hangfogó ajtó választotta el a ravatalozótól és a fogadóteremtől. Mögötte volt az iroda, a

balzsamozószoba, a koporsóraktár meg egy gondosan bezárt faliszekrény, ahol Bonasera szakmájának rettenetes vegyszereit és szerszámait tartotta. Az irodába ment, leült az íróasztalához és rágyújtott, pedig ebben az épületben szinte soha nem szokott dohányozni. Don Corleonéra várt. Teljesen kétségbe volt esve, mert nem volt kételye afelől, milyen szívességet fog kérni tőle. A Corleone család az utolsó évben háborút indított a New York-i öt nagy maffiacsalád ellen, és a vérontás híre megtöltötte a lapokat. Mindkét oldalon sok embert öltek meg. Most azonban a Corleonék olyan fontos személyt öltek meg, akinek a holttestét el akarják rejteni, és ugyan hol van jobb lehetőség erre, mint egy temetkezési vállalkozónál, ahol ezt hivatalosan megtehetik? Amerigo Bonaserának nem voltak illúziói arról, hogy mit fognak tőle kérni. Bűnrészes lesz egy gyilkosságban. Ha kiderül, évekre börtönbe zárhatják. Lánya és felesége megvetés tárgya lesz; neve, Amerigo Bonasera tisztességes neve belekerül a maffiaháború véres mocsarába. Egy újabb Camellel nyugtatta meg magát. Aztán még ijesztőbb gondolat jutott eszébe. Ha a többi maffiacsalád megtudja, hogy segített a Corleonéknak, akkor őt is ellenségként fogják kezelni. Meg fogják ölni. Most elátkozta azt a napot, amikor elment a Keresztapához és bosszúért könyörgött. Elátkozta azt a napot is, amikor a felesége Mrs. Corleone barátnője lett. Elátkozta a lányát és Amerikát, sőt a saját szerencséjét is. De ekkor visszatért az optimizmusa. Talán jól is végződhet a dolog. Don Corleone okos ember. Bizonyára mindent megtettek, hogy az ügy titokban maradjon. Csak meg kell őriznie a nyugalmát. Mert természetesen minden másnál végzetesebb volna, ha a Don elégedetlen lenne vele. A kavicsos úton kerekek csikorgását hallotta. Gyakorlott füle elárulta, hogy a szűk kocsiúton autó közeledik, és a hátsó udvarban megáll. Kinyitotta az ajtót, hogy beengedje az embereket. Először a kövér Clemenza lépett be, két kemény fickónak látszó fiatalember kíséretében. Szótlanul átvizsgálták a szobákat, aztán Clemenza kiment. A két fiatalember Bonasera mellett maradt. Néhány perccel később Bonasera meghallotta, hogy egy nagy mentőautó gurul végig a keskeny úton. Aztán megjelent az

ajtóban Clemenza. Két ember követte. Hordágyat cipeltek. Amerigo Bonasera legrosszabb sejtelmeit látta valóra válni. A hordágyon, szürke takaróba burkolva, egy halott feküdt, meztelen, sárga lábai kilógtak. Clemenza a balzsamozóba irányította a hordágyvivőket. Ekkor az udvar sötétjéből egy másik férfi lépett be a kivilágított irodába: Don Corleone. A Don lefogyott a betegsége alatt, és furcsán, mereven mozgott. Kalapját a kezében tartotta, haja vékonynak látszott hatalmas koponyáján. Öregebb, görnyedtebb volt, mint amilyennek Bonasera az esküvőn látta, de még most is erő sugárzott belőle. Kalapját a melléhez szorítva így szólt Bonaserához: – Hát, öreg barátom, kész vagy rá, hogy megtedd nekem ezt a szívességet? Bonasera bólintott. A Don bement a balzsamozóba a hordágy után, Bonasera követte. A holttest a fémasztalon feküdt. Don Corleone kalapjával kis mozdulatot tett, és a többiek kimentek a szobából. – Mit kívánsz tőlem? – suttogta Bonasera. Don Corleone az asztalra meredt. – Azt, hogy vedd elő minden művészetedet, minden tudásodat, ha szeretsz – mondta. – Nem akarom, hogy az anyja így lássa. – Odament az asztalhoz, és félrehajtotta a szürke takarót. Amerigo Bonasera akarata, sokévi gyakorlata és tapasztalata ellenére rémülten felkiáltott. A balzsamozóasztalon meglátta Sonny Corleone golyólyuggatta arcát. Bal szemének vérbe fagyott lencséjén csillag alakú törés látszott. Orrának íve és bal arccsontja péppé volt zúzva. Don Corleone egy másodperc töredékéig Bonaserára támaszkodott. – Nézd meg, hogy mészárolták le a fiamat – mondta.

19. FEJEZET

Sonny Corleone talán azért vágott bele az erejét felülmúló véres harcba, amely a halálával végződött, mert holtpontra jutott. Talán szabadjára engedett sötét, erőszakos természete vitte bele. Bármi volt is az oka, ezen a tavaszon és nyáron értelmetlen rajtaütésekre adott parancsot az ellenség segédcsapatai ellen. A Tattaglia család rablóit agyonlőtték Harlemben, kikötői pribékjeiket legyilkolták. Az Öt Családnak hűséget esküdött szakszervezeti vezetőket figyelmeztették, hogy maradjanak semlegesek, és amikor a Corleone-bukmékereknek és pénzkölcsönzőknek továbbra is tiltott terület maradt minden kikötő, Sonny Clemenzát és regimé-jét küldte oda, hogy kitöltse rettenetes bosszúját. Ez a mészárlás értelmetlen volt, mert semmiképpen sem tudta befolyásolni a háború kimenetelét. Sonny remek taktikus volt, és nagyszerű győzelmeket aratott. De most a Don stratégiai lángesze hiányzott. Az egész ügy olyan rettenetes gerillaháborúvá aljasodott, amely mindkét féltől hiábavaló, nagy anyagi áldozatokat és sok emberéletet követelt. A Corleone család végül rákényszerült, hogy bezárja néhány jövedelmező bukmékerirodáját, beleértve azt is, amit Carlo Rizzinek, a vőnek adtak. Ettől kezdve Carlo inni kezdett, görlökkel szórakozott, és megnehezítette felesége, Connie életét. Mióta Sonny megverte, nem merte újra megütni a feleségét, de többé nem feküdt le vele. Connie a lába elé vetette magát, de ő elkergette, méghozzá úgy, ahogy véleménye szerint egy római patrícius: kéjes élvezettel. – Menj, hívd fel a bátyádat, és mondd meg neki, hogy nem akarlak megkefélni. Akkor majd talán addig ver, míg feláll a farkam – mondta az asszonynak gúnyos mosollyal. De halálosan rettegett Sonnytól, bár hideg udvariassággal kezelték egymást. Carlo érezte, hogy Sonny képes lenne megölni őt, mert Sonny olyan ember, aki állati természetességgel meg tud ölni egy másik embert, míg neki minden bátorságát és akaratát össze kellene szednie ahhoz, hogy gyilkolni tudjon. Az soha nem jutott Carlo eszébe, hogy emiatt ő jobb ember, mint Sonny Corleone, ha ilyen meghatározásokat

itt egyáltalán használni lehet. Ellenkezőleg; irigyelte Sonny félelmetes vadságát, azt a vadságot, amely idővel kezdett legendává válni. Tom Hagen mint Consigliori nem értett egyet Sonny taktikájával, és mégis úgy döntött, nem tiltakozik a Donnál, méghozzá egyszerűen azért, mert ez a taktika bizonyos mértékig mégis hatásos volt. Úgy tűnt, hogy az öt Családot sikerült megfélemlíteni, mert amikor a hadviselés folytatódott, gyengültek az ellentámadásaik, végül teljesen megszűntek. Hagen először nem bízott az ellenség látszólagos megbékélésében, de Sonny ujjongott. – Tovább támadok – mondta Hagennak –, és azok a nyomorultak könyörögni fognak a megállapodásért. Sonnynak más gondjai is voltak. Felesége sokat kellemetlenkedett, mert eljutott hozzá a pletyka, hogy Lucy Mancini megbabonázta a férjét. Bár nyilvánosan tréfálkozni szokott Sonny hatalmas szerszámáról és ágybeli technikájáról, most mégis úgy találta, férje túl régen elhanyagolja. Az asszony hiányolta Sonnyt az ágyban, és állandó veszekedésével férje idegeire ment. Sonny egyébként is állandó idegfeszültségben élt, mert tudta, hogy szemmel tartják. Nagyon vigyáznia kellett minden lépésére, és tudta, hogy Lucy Mancininál tett látogatásairól az ellenség is értesült, bár különleges óvintézkedéseket léptetett életbe, mert ez volt a sebezhető pontja. Nyugodtan mehetett oda. Bár Lucynek a leghalványabb fogalma sem volt róla, Santino regimé-je a nap huszonnégy órájában megfigyelés alatt tartotta, és amikor az emeleten egy lakás megürült, azonnal kibérelték a regime egyik legmegbízhatóbb emberének. A Don lassan meggyógyult, és rövidesen átveheti a parancsnokságot. Addigra az események irányításának a Corleone család kezében kell lennie. Sonny ebben biztos volt. Addig ő vigyáz Családja birodalmára, elnyeri apja megbecsülését, és mivel a cím nem feltétlenül öröklődik, megszilárdítja igényét mint a Corleone Birodalom örököse. De az ellenség is tervezett. Ők is elemezték a helyzetet, és arra a következtetésre jutottak, hogy a teljes bukást csak úgy tudják elkerülni, ha megölik Sonny Corleonét. Most jobban megértették a helyzetet, és úgy érezték, a Donnal lehetne

tárgyalni, mert ismerték logikus gondolkodását. Gyűlölni kezdték a vérszomjas Sonnyt; barbárnak tartották. Nincs jó üzleti érzéke sem. Senki sem kívánta vissza a régi idők sok nyugtalanságát és izgalmát. Egyik este Connie Corleone névtelen telefonhívást kapott; egy lány Carlót kérte. – Ki beszél? – kérdezte Connie. A lány csak kacarászott, majd így szólt: – Carlo barátnője vagyok. Csak azt akartam mondani neki, hogy ma este nem tudok találkozni vele. El kell utaznom. – Te rohadt kurva – kiáltotta Connie Corleone, és meg is ismételte: – Te rohadt, büdös kurva! – A másik oldalról csak egy kattanás hallatszott. Carlo ezen a délutánon lóversenyre ment, és amikor késő este hazaért, dühös volt, mert vesztett, félig már be is rúgott a magánál hordott üvegből. Amint belépett az ajtón, Connie káromkodva kiabálni kezdett. Carlo rá se hederített, bement zuhanyozni. Mikor kijött a fürdőszobából, meztelen testét az asszony előtt törölte meg, és elkezdte kicsípni magát, hogy újra elmenjen. Connie csípőre tett kézzel, kegyetlen arccal, a gyűlölettől sápadtan állt. – Nem mész sehova – mondta. – A barátnőd felhívott, és azt mondta, ma este nem ér rá. Te nyomorult disznó, képes vagy megadni a kurváidnak a telefonszámomat? Megöllek, te nyomorult! – Rúgva és karmolva rátámadt a férjére. Carlo egyik izmos karjával megragadta. – Te megőrültél – szólt rá hűvösen. De az asszony látta, hogy a férfi nyugtalan, mintha tudná, hogy az a bolond nő, akit kefél, tényleg képes rá, hogy ilyesmivel lepje meg. – Csak hülyéskedett valami kis liba – mondta Carlo. Connie kiszabadította magát a férfi karjából, és belekarmolt az arcába. Egy bőrdarabka a körme alá került. A férfi meglepő türelemmel félretolta. Az asszony észrevette, hogy a terhessége miatt óvatos, és ettől még jobban felbátorodott, hogy kitöltse a mérgét. Be is gerjedt. Rövidesen nem csinálhat semmit; az orvos megmondta, az utolsó két hónapban tilos a szex, és ő feltétlenül még egyszer le akart feküdni Carlóval, mielőtt elkezdődik az utolsó két hónap. Ugyanakkor nagyon erősen

kívánta azt is, hogy megsebezze a férjét, fájdalmat okozzon neki. Utánament a hálószobába. Connie látta, hogy a férfi megijedt, és elöntötte a gyönyörrel teli megvetés. – Itthon maradsz – mondta. – Nem mész sehova. – Oké, oké – hagyta rá a férfi. Még mindig meztelenül állt, csak alsónadrág volt rajta. Szeretett így járkálni a lakásban, büszke volt deltás testére, aranybarna bőrére. Connie éhesen bámulta. A férfi nevetni próbált. – Adsz legalább valami vacsorát? Ezzel kissé meglágyította az asszonyt, mert a kötelezettségeire, legalábbis az egyik kötelezettségére szólította fel. Jó szakácsnő volt, az anyjától tanulta. Paprikás borjúhúst sütött, és míg a serpenyő sistergett, elkészítette a vegyes salátát. Közben Carlo elnyúlt az ágyán, és a holnapi lóversenytáblázatot tanulmányozta. Teli vizespohár whisky volt mellette, abból kortyolgatott. Connie belépett a hálószobába. Megállt az ajtóban, mint aki nem mehet közelebb az ágyhoz, mert nem hívták. – Az étel az asztalon van – mondta. – Már nem vagyok éhes – felelte a férfi, tovább olvasva a lóversenytáblázatot. – Az étel az asztalon van – ismételte makacsul Connie. – Menj a fenébe – mondta Carlo. Megitta a vizespohárban maradt whiskyt, megdöntötte az üveget, és ismét töltött. Nem törődött tovább az asszonnyal. Connie kiment a konyhába, és az étellel teli tányérokat belevágta a lefolyóba. A hangos csörömpölés kicsalta Carlót a hálószobából. Ránézett a zsíros borjúhússal és paprikával összekent konyhafalra, és úgy érezte, meggyalázták kényes – rendszeretetét. – Te elkényeztetett, koszos kurva – mondta dühösen. – Azonnal mosogass el, vagy úgy seggbe rúglak, hogy többé nem tudsz leülni! – Egy frászt mosogatok! – vágta rá Connie. Kezeit karmokká görbítette, készen rá, hogy rongyosra karmolja a férfi meztelen mellkasát. Carlo visszament a hálószobába. Amikor újra kijött, kettéhajtott nadrágszíjat tartott a kezében. – Mosogass el – mondta, és a hangjából sistergő fenyegetést nem lehetett félreérteni. Az asszony nem mozdult, mire a férfi lecsapott a

nadrágszíjjal erősen kipárnázott csípőjére. A szíj csípett ugyan, de nem fájt igazán. Connie a konyhaszekrényhez hátrált, benyúlt az egyik fiókba, és kihúzta a hosszú kenyérvágó kést. Szúrásra készen tartotta. Carlo nevetett. – Még a női Corleonék is gyilkosok – mondta. Letette az övet a konyhaasztalra, és az asszony felé indult. Az hirtelen szúrni próbált, de terhességtől elnehezült teste miatt csak lassan tudott mozogni, így a férfi kisiklott a szúrás elől, amelyet az asszony halálosan komolyan az ágyékára irányozott. Könnyedén lefegyverezte az asszonyt, majd lassú, nem túl erős ütésekkel elkezdte pofozni, vigyázva, hogy ne szakítsa fel a bőrét. Újra meg újra megütötte, míg Connie a konyhaasztal körül hátrálva próbált megszabadulni tőle. Carlo maga előtt lökdöste, végül betaszította a hálószobába. Connie megpróbált beleharapni férje kezébe, de az a hajánál fogva megragadta és felemelte a fejét. Addig pofozta, míg az asszony a fájdalomtól és a megaláztatástól sírva fakadt, mint egy kisgyerek. Ekkor megvetően az ágyra lökte. Az éjjeliszekrényen álló üvegből whiskyt ivott. Most nagyon részegnek látszott, világoskék szemében őrült fény izzott; Connie végül igazán félni kezdett tőle. Carlo szétterpesztett lábbal ivott az üvegből. Lenyúlt, és erősen megmarkolta Connie terhességtől megduzzadt combját. Erősen megcsavarta, nagy fájdalmat okozott az asszonynak, aki kegyelemért kezdett könyörögni. – Kövér vagy, mint egy disznó – mondta Carlo utálkozva, és kiment a hálószobából. Az asszony teljesen megfélemlítve és megrettenve az ágyon feküdt, nem merte megnézni, mit csinál a férje a másik szobában. Később mégis felkelt, és kilesett az ajtón a nappaliba. Carlo egy újabb üveg whiskyt nyitott ki, és elterült a pamlagon. Rövidesen mély álomba issza magát, és ő kiosonhat a konyhába, hogy felhívja a családját Long Beachben. Meg fogja kérni az anyját, küldjön érte valakit. Csak azt remélte, hogy nem Sonny veszi majd fel a telefont. Tudta, az lenne a legjobb, ha Tom Hagennal vagy az anyjával beszélhetne. Csaknem este tíz óra volt már, amikor Don Corleone házában megszólalt a konyhai telefon. A Don egyik testőre vette fel, aki kötelességtudóan átadta a kagylót Connie anyjának. De Mrs. Corleone alig értette, amit a lánya mondott, mert Connie

magánkívül volt, de mégis suttogni próbált, hogy férje a másik szobában meg ne hallja. Az ütésektől az arca is feldagadt, puffadt ajkait alig tudta mozgatni. Mrs. Corleone intett a testőrnek, hogy hívja Sonnyt, aki Tom Hagennal a nappali szobában tartózkodott. Sonny bejött a konyhába, és átvette anyjától a telefont. – Igen, Connie? – mondta. Connie úgy félt a férjétől és attól, amit a bátyja tenni fog, hogy beszéde még érthetetlenebb lett. – Sonny, csak küldj értem egy kocsit, hogy hazavigyen – motyogta. – Majd később mindent elmondok. Nincs semmi baj, Sonny. Te ne gyere. Sonny, kérlek, küldd értem Tomot. Nincs semmi baj, csak haza szeretnék menni. Közben Hagen is belépett. A Don még nyugtatókat szedett, és fent aludt a hálószobában, így Hagen minden kritikus helyzetben Sonnyn akarta tartania szemét. A két belső testőr is a konyhában volt. Mindannyian Sonnyt nézték, amint a telefont hallgatja. Kétségtelen, hogy Sonny Corleone erőszakossága valamilyen rejtélyes, mély forrásból fakadt. A többiek pontosan láthatták, hogyan önti el a vér vastag nyakát, hogyan borítja el szemét a gyűlölet. Megkeményedtek, elkínzottá váltak a vonásai, arca szürkére sápadt, mint a haláltusát vívó betegé, csak éppen a testében szétáramló adrenalintól reszketni kezdett a keze. De a hangján uralkodott, nyugodtan azt mondta a húgának: – Várj meg ott. Csak várj. – Letette a telefont. A haragtól kábultan, mozdulatlanul állt egy percig. – A szemét csibész! A szemét csibész – suttogta, és kirohant a házból. Hagen ismerte ezt az arckifejezést, tudta, hogy Sonnyt most minden józan esze elhagyta. Ebben a percben Sonny mindenre képes volt. De Hagen azt is tudta, hogy a városba száguldás le fogja hűteni, ki fogja józanítani. De ez a józanság még veszedelmesebb lehet, bár megvédheti haragjának a következményeitől. Hagen hallotta, hogy a kocsi motorja felmorajlik, és szólt a két testőrnek: – Menjetek utána. Aztán a telefonhoz ment, és lebonyolított néhány beszélgetést. Intézkedett, hogy Sonny regimé-jének néhány, a városban lakó tagja menjen fel Carlo Rizzi lakására, és vigye el

Carlót. Mások maradjanak Connie-val, míg Sonny megérkezik. Kockázatos dolog volt Sonnyt akadályozni, de Tom tudta, hogy a Don helyeselné. Attól félt, hogy Sonny szemtanúk előtt megöli Carlót. Az ellenség részéről nem várt támadást. Az Őt Család régóta nyugton van, és nyilvánvalóan békét keres. Mikor Sonny Buickján kiszáguldott a telepről, már valamelyest magához tért. Észrevette, hogy a két testőr kocsiba száll és követi. Helyeselte. Nem számított veszélyre, az öt Család felhagyott az ellentámadásokkal, tulajdonképpen nem is harcoltak már. Ahogy kirohant a házból, a bejáratnál felkapta a zakóját. A kocsi műszerfalában egy titkos rekeszben pisztoly lapult, a kocsi pedig a regime egyik tagjának a nevén volt, így ő személy szerint nem kerülhetett semmiféle összeütközésbe a törvénnyel. De nem gondolta, hogy bármilyen fegyverre lenne szüksége. Még azt sem tudta, mit fog csinálni Carlo Rizzivel. Most, hogy volt lehetősége gondolkozni, Sonny rájött: nem ölheti meg egy meg nem született gyermek apját, főleg, ha ez az apa a húgának a férje. Ilyet nem tehet egy házastársi perpatvar miatt. De itt sajnos nemcsak erről van szó. Carlo rossz ember, és Sonny felelősnek érezte magát, hogy ő mutatta be a húgának ezt a csibészt. Sonny erőszakos természetében látszólagos ellentmondás volt, hogy nem tudott megütni egy nőt, és nem is tette meg soha. És nem tudott bántani egy gyermeket, vagy bármilyen védtelen embert sem. Azon a bizonyos napon Sonnyt az tartotta vissza Carlo meggyilkolásától, hogy az nem ütött vissza. Rizzi teljes megadása azonnal lefegyverezte erőszakosságát. Őszinte, jóindulatú gyermek volt. Egyszerűen a sorsa hozta úgy, hogy férfikorára gyilkos lett belőle. Míg Buickját a töltésen lévő út felé vezette, amely Long Beachből a víz felett a Jones Beach másik oldalán kezdődő autóúthoz viszi majd, Sonny arra gondolt, hogy ezt az ügyet egyszer s mindenkorra elintézi. Mikor New Yorkba ment, mindig ezt az utat használta. Itt kisebb volt a forgalom. Úgy döntött, Connie-t hazaküldi a testőrökkel, aztán majd meglátja, mit kezdjen a sógorával. Hogy ezután mi fog történni, azt nem tudta. Ha az a disznó komolyan bántotta Connie-t, akkor nyomorékká veri. De a töltésen lévő útról befújó szél, a

friss, sós levegő lecsillapította a haragját. Teljesen lecsavarta a kocsi ablakát. Mint mindig, a Jones Beach-i töltés útján hajtott, mert az ilyenkor az esti órákban, ebben az évszakban rendszerint kihalt volt, és ő vakmerően száguldhatott, míg a másik oldalon kezdődő autóutat el nem érte. Ott sem lesz nagy forgalom. A gyors hajtás felszabadító ereje segít majd levezetni a benne lévő feszültséget, amelyről maga is tudta, hogy veszélyes. A testőrök kocsiját már régen a háta mögött hagyta. A töltésen lévő utat rosszul világították, egyetlen kocsi sem volt rajta. Sonny messze maga előtt látta a hídőr fülkéjének fehér foltját. Több fülke is sorakozott mellette, de azokban csak nappal dolgozott a személyzet, amikor nagyobb volt a forgalom. Sonny fékezni kezdett, közben aprópénzt keresett a zsebeiben. Nem talált. Elővette a levéltárcáját, egyik kezével kinyitotta, és kihúzott belőle egy bankjegyet. Közben begördült a lámpa fénykörébe, és meglepetten látta, hogy a fülkék közötti átjáróban egy kocsi áll, és elzárja az utat. A vezető nyilván valamilyen út iránt érdeklődik. Sonny megnyomta a dudáját, a másik kocsi azonnal továbbgördült, és szabaddá tetté az átjárót. Sonny átadta a hídőrnek az egydolláros bankjegyet, és a visszajáró pénzre várt. Most már mielőbb be akarta csukni az ablakot. Az Atlanti-óceán levegője lehűtötte a kocsit. De a pénztáros még ügyetlenkedett az apróval; az ostoba fajankó még le is ejtette. Feje és teste eltűnt az ablak alatt, amint lehajolt a fülkéjében, hogy fölszedje a pénzt. Ebben a percben Sonny észrevette, hogy a másik kocsi nem ment tovább, hanem néhány méternyire megállt, tehát továbbra is elállta az útját. Ugyanebben a percben a szeme sarkából meglátta, hogy a jobbra lévő sötét pénztárfülkében még egy férfi áll. De nem volt már ideje ezen gondolkozni, mert az előtte álló kocsiból két ember szállt ki, és elindult felé. A pénztáros továbbra sem bukkant fel. Ekkor, egy másodperc töredéke alatt, mielőtt még bármi is történt volna, Sonny Corleone tudta, hogy ő halott. Értelme ebben a pillanatban kristálytiszta volt, elszállt belőle minden erőszakosság, mintha csak rejtett félelme, amely végül beigazolódott és megelevenedett, megtisztította volna. De hatalmas teste az életösztöntől hajtva nekidőlt a Buick ajtajának, hogy felszakítsa a zárat. A sötét pénztárfülkében álló

férfi tüzet nyitott. A lövések Sonny Corleone fejét és nyakát érték, míg erőteljes teste kizuhant az ajtón. Most a szemből jövő két férfi emelte fel a pisztolyát, a pénztárfülkéből tüzelő férfi meg abbahagyta a lövöldözést. Sonny elterült az aszfalton, lábai félig benn maradtak a kocsiban. A két férfi többször belelőtt Sonny élettelen testébe. Aztán az arcába rúgtak, hogy vonásait még jobban eltorzítsák, s ezzel bizonyítsák, hogy ez a szörnyűség meztelen emberi erőszak műve volt. Másodpercekkel később a négy férfi, a három gyilkos meg az álpénztáros, beszállt a kocsijába, és sebesen elhajtott a Meadowbrook autóúton a Jones Beach másik oldalára. Sonny kocsija és holtteste elzárta a töltésre vezető út bejáratát; nem lehetett követni őket. De amikor néhány perccel később Sonny testőrei megérkeztek és meglátták az ott heverő holttestét, nem is akartak követni senkit. Hatalmas ívben megfordultak, és visszaszáguldottak Long Beach felé. Az első nyilvános telefonfülkénél egyikük kiugrott a kocsiból, és felhívta Tom Hagent. Nagyon röviden és nyersen annyit mondott: – Sonny meghalt. A Jones Beach-i pénztárnál kapták el. Hagen teljesen nyugodt hangon válaszolt. – Oké. Menjetek el Clemenzához, és mondjátok meg neki, hogy azonnal jöjjön ide. Tőle kaptok további utasítást. Hagen a konyhából beszélt, körülötte sürgött-forgott Mama Corleone, aki harapnivalót készített rövidesen megérkező lányának. Hagen megőrizte a lélekjelenlétét, és az öregasszony semmit nem vett észre. Nem mintha nem vehette volna észre a bajt, ha akarja, de a Don mellett megtanulta: sokkal bölcsebb dolog nem észrevenni. Mert ha meg kell tudnia valamilyen fájdalmas eseményt, azt időben megmondják neki. És ha olyan fájdalomról van szó, amelyet nem akarnak megosztani vele, arra nem is kíváncsi. Őt nem bántotta, ha nem kellett osztoznia a férfiak fájdalmában. Megfőzte a kávét, és megrakta élelemmel az asztalt. Tapasztalatai szerint a fájdalom és a félelem nem vette el az étvágyat, az étkezés viszont tompította a fájdalmat. Megsértődött volna, ha egy orvos nyugtatót ajánl neki, de a kávé és egy darab kenyér, az más. Persze ő sokkal egyszerűbb világból származott. Így aztán hagyta, hogy Tom Hagen bemeneküljön a sarokszobába. A szobába érve Tom Hagent olyan heves

remegés fogta el, hogy összeszorított lábakkal le kellett ülnie. Fejét görnyedt vállai között lehajtotta, kezeit két térde között összekulcsolta, mintha az ördöghöz imádkozna. Most már tudta, nem alkalmas rá, hogy háborús időkben a Család Consigliori-ja legyen. Az Öt Család és látszólagos gyávaságuk megbolondította, becsapta. Nyugodtan vártak, s közben titokban előkészültek erre a rettenetes csapásra. Bármilyen provokáció érte is őket, csak terveztek és vártak, készenlétben tartva véres kezüket. Kivárták, amíg rettenetes csapást tudnak mérni rájuk. És sikerült. Az öreg Genco Abbandando soha nem dőlt volna be nekik, megérezte volna a veszélyt, kifüstölte volna őket, megháromszorozta volna az óvintézkedéseit. Mindezen túl Tom Hagent személyes gyász is érte. Sonny igaz testvére volt; megmentője, gyermekkori példaképe. Sonny sohasem volt szemtelen vagy erőszakos vele, mindig szerette, átölelte, amikor Sollozzo szabadon engedte. Sonny szívből örült, amikor viszontlátták egymást. Hagent nem érdekelte, hogy felnőtt korára kegyetlen, erőszakos, vérszomjas emberré vált. Kiment a konyhából, mert tudta, képtelen lenne megmondani Corleone Mamának, hogy meghalt a fia. Bár a Donban az apját látta, Sonnyban a bátyját, Corleone Mamára nem tudott úgy gondolni, mint az anyjára. Úgy szerette, mint Freddie-t, Michaelt és Connie-t, mint olyan embert, aki kedves, de nem szeretetteljes. De mégsem tudta megmondani neki. A Mama néhány rövid hónap alatt mindegyik fiát elveszítette; Freddie Nevadába menekült, Michael az életét menti Szicíliában, és Santino most meghalt. Hármuk közül melyiket szerette a legjobban? Soha nem mutatta. A remegés csak néhány percig tartott. Hagen ismét uralkodni tudott magán, és fölvette a telefont. Connie-t hívta. Sokáig csengett, mire Connie suttogva válaszolt. Hagen kedvesen szólt hozzá: – Connie, itt Tom. Ébreszd fel a férjedet, beszélnem kell vele. Connie csendes, félelemtől reszkető hangon kérdezte: – Tom, idejön Sonny? – Nem – felelte Hagen. – Sonny nem megy oda. Ne izgulj miatta. De ébreszd fel Carlót, és mondd meg neki, hogy nagyon fontos ügyben akarok vele beszélni.

Connie már szinte sírt. – Tom, Carlo megvert, attól félek, megint bántani fog, ha megtudja, hogy hazatelefonáltam. Hagen megnyugtatta. – Nem fog bántani. Majd én beszélek vele, és rendbe hozom a dolgokat. Minden oké lesz. De mondd meg neki, hogy nagyon fontos, nagyon-nagyon fontos, hogy a telefonhoz jöjjön. Jó? Csaknem öt perc telt el, mire Carlo whiskytől és álomtól bizonytalan hangon beleszólt a kagylóba. Hagen hangosan beszélt, hogy felébressze. – Ide figyelj, Carlo – mondta. – Nagyon megrázó dolgot fogok mondani neked. Készülj fel rá, mert úgy kell válaszolnod, mintha jelentéktelen semmiség lenne az egész. Azt hazudtam Connie-nak, hogy nagyon fontos dologról van szó, találj majd ki valamit. Mondd meg, a Család úgy döntött, hogy mindketten költözzetek be a telepre az egyik házba, mert fontos munkát fogsz kapni, és a Don végre elhatározta, lehetőséget ad neked, hogy rendbe hozzátok a házasságotokat. Érted? Carlo reménykedve válaszolt: – Értem. Oké. Hagen folytatta: – Pár perc múlva néhány emberem bekopog majd hozzátok, hogy elvigyenek téged. Szólj nekik, hogy előbb beszélni akarok velük. Csak ennyit mondj. Semmi mást. Én majd utasítom őket, hogy hagyjanak ott Connie-val. Oké? – Igen, igen, értem – mondta Carlo izgatottan. Úgy látszik, Hagen feszült hangja végleg magához térítette, és megértette, hogy nagyon fontos hírt fog hallani. Hagen kertelés nélkül közölte vele. – Ma este meggyilkolták Sonnyt. Ne mondj semmit. Connie felhívta, míg te aludtál, és éppen úton volt hozzád. De nem akarom, hogy Connie megtudja, még ha sejti is, miről van szó. Különben azt fogja hinni, hogy minden az ő hibája volt. Kérlek, maradj vele ma este, és ne mondj neki semmit. Békülj ki vele. Játszd meg a tökéletes, szerető férjet, legalább addig, míg megszületik a gyerek. Holnap reggel majd valaki megmondja neki, hogy megölték a bátyját; talán te, talán a Don, talán az anyja. És arra kérlek, légy akkor mellette. Ha megteszed nekem ezt a szívességet, én majd gondoskodom rólad az elkövetkező időkben. Érted?

Carlo hangja kissé remegett. – Persze, Tom, persze. Nézd, mi ketten mindig jól megértettük egymást. Hálás vagyok neked. Érted? – Igen – felelte Hagen. – Senki nem fog azzal vádolni, hogy a bajt a veszekedésed okozta Connie-val. Emiatt ne izgulj, majd gondom lesz rá. – Elhallgatott, aztán csendesen, bátorító hangon hozzátette: – Most menj, vigyázz Connie-ra. – Letette a hallgatót. Hagen megtanulta a Dontól, hogy soha ne fenyegessen, de Carlo pontosan megértette, miről van szó: egy hajszál választja el a haláltól. Hagen ezután Tessiót hívta fel, és megkérte, azonnal jöjjön ki a telepre, Long Beachbe. Nem mondta, miért, és Tessio nem is kérdezte. Hagen felsóhajtott. Most következik az, amitől rettegett. Fel kell ébresztenie a Dont kábult álmából. Meg kell mondania annak az embernek, akit a legjobban szeret a világon, hogy kudarcot vallott, nem tudta megvédeni a birodalmát és legidősebb fia életét. Meg kell mondania a Donnak, hogy minden elveszett, hacsak ő maga be nem kapcsolódik a harcba. Mert Hagen nem áltatta magát. Egyedül a Don képes rá, hogy ezt a szörnyű kudarcot helyrehozza. Hagen nem akart Don Corleone orvosaival konzultálni; ennek nem lenne semmi értelme. Nem számít, hogyan rendelkeztek az orvosok. Még ha azt mondanák, hogy a Donnak, ha nem akar meghalni, semmiképpen sem szabad felkelnie a betegágyból, neki akkor is közölnie kell a hírt fogadott apjával, aztán engedelmeskednie kell. Természetesen nem volt kétséges, mit fog a Don parancsolni. Az orvosok véleménye már teljesen lényegtelen, semmi nem számít. A Donnak mindent meg kell tudnia, és vagy át kell vennie az irányítást, vagy azt kell parancsolnia Hagennak, hogy adja át a Corleonék hatalmát az Öt Családnak. Hagen teljes szívéből rettegett az elkövetkező órától. Megpróbált a maga módján felkészülni rá. Minden vonatkozásban nagyon őszinte lesz a saját vétkét illetően. Ha szemrehányást tenne önmagának, csak növelné a Don terhét. Ha gyászát nyíltan kimutatná, csak elmélyítené a Don fájdalmát. Ha saját gyöngeségeire utalna háborús Consigliori minőségében, csak azt érné el, hogy a Don szemrehányást tenne

önmagának rossz emberismeretéért, hibájáért, hogy ilyen embert választott erre a fontos feladatra. Hagen tudta, az a kötelessége, hogy közölje a hírt, elmondja a véleményét, hogy szerinte mit kell tenni ebben a helyzetben, aztán hallgatnia kell, és úgy viselkednie, ahogy a Don kívánja. Ha a Don azt kívánja, hogy bűntudatos legyen, akkor bűntudatosnak kell lennie, és ha a Don azt akarja, hogy szomorú legyen, ki fogja mutatni őszinte fájdalmát. Hagen a telepre begördülő kocsik zajára emelte fel a fejét. Megérkeztek a caporegimé-k. Először röviden őket fogja tájékoztatni, utána fölmegy, és fölébreszti Don Corleonét. Fölállt, az íróasztal mellett lévő bárszekrényhez ment, és kivett egy üveget meg egy poharat. Egy pillanatig olyan gyöngeség fogta el, hogy nem tudta kiönteni az italt az üvegből. Ekkor meghallotta, hogy a szoba ajtaja csendesen kinyílik, és ahogy megfordult, meglátta Don Corleonét, aki sebesülése óta most először öltözött fel teljesen. A Don átment a szobán hatalmas bőrfoteljához, és leült. Kissé mereven járt, ruhája bő volt, de Hagen olyannak látta, mint mindig. Mintha a Don pusztán az akaraterejével áthidalta volna gyengeségének minden külső jelét. Komoly arcáról sugárzott a megszokott régi erő és hatalom. Egyenesen ült a fotelban, és így szólt Hagenhoz: – Adj egy korty ánizslikőrt. Hagen lecsavarta az üveg dugóját, és mindkettőjüknek töltött a tüzes, édesgyökér-ízű alkoholból. Házi párlat volt, sokkal erősebb, mint amit az üzletekben árusítanak; egy régi barát ajándéka, aki minden évben megtisztelte a Dont egy kisebb kocsirakománnyal. – A feleségem sírt, mielőtt elaludt – mondta Don Corleone. – Az ablakomból látom, hogy a caporegimé-k sorra érkeznek, pedig már éjfél van. így, Consigliori, azt hiszem, el kell mondanod a Donnak, amit már mindenki tud. – Nem mondtam semmit a Mamának – suttogta Hagen. – Éppen föl akartam menni, hogy felkeltselek, és elmondjam a hírt. Néhány perc múlva már fönn is lettem volna, hogy fölébresszelek. – De előbb innod kellett. – jelentette ki a Don szenvedély nélkül. – Igen – felelte Hagen.

– Most már ittál – mondta a Don. – Megmondhatod. – Ez csak halvány utalás volt Hagen gyengeségére. – Sonnyt lelőtték a töltésnél – mondta Hagen. – Meghalt. Don Corleone lehunyta a szemét. Egy pillanatra szétesett akaraterejének védőfala, és kiült az arcára a fáradtság. Végül összeszedte magát. Összekulcsolt kezeit maga elé tette az íróasztalra, és egyenesen Hagen szemébe nézett. – Mondj el mindent – kérte. Aztán fölemelte az egyik kezét. – Nem. Várj, amíg megérkezik Tessio és Clemenza, hogy ne kelljen még egyszer elismételned. A két caporegimé-t néhány perc múlva egy testőr bekísérte a szobába. Rögtön látták, hogy a Don már tud a fia haláláról, mert felállva fogadta őket. Átölelték. Ez a régi bajtársak joga volt. Mindannyian ittak egy pohár ánizslikőrt, amelyet Hagen töltött nekik, majd elmondta ennek az éjszakának a történetét. Don Corleone a végén egyetlen kérdést tett fel: – Biztos, hogy meghalt a fiam? Clemenza válaszolt: – Igen. A testőrök Santino regimé-jéhez tartoztak ugyan, de én választottam ki mindkettőt. Kikérdeztem őket, amikor eljöttek hozzám. A pénztárfülke fényénél látták a holttestét. Azt mondják, azokkal a sebekkel sem miképpen sem maradhatott életben. Az életükkel kezeskednek azért, amit mondanak. Don Corleone az utolsó szavakat az érzelem legkisebb jele nélkül fogadta. Csak néhány percig hallgatott, aztán így szólt: – Senkinek sem kell ezzel az üggyel foglalkoznia. Senki ne próbáljon bosszút állni, senki ne érdeklődjön vagy nyomozzon a fiam gyilkosai után az én kifejezett utasításom nélkül. Kifejezett és személyes parancsom nélkül nem kezdődhet semmiféle háborús akció az Öt Család ellen. A fiam temetéséig egész Családunk beszüntet minden üzleti tevékenységet, és felhagy minden ilyesmi előkészítésével. Utána majd újra találkozunk, és eldöntjük, mit kell tennünk. Ma este mindent meg kell tennünk Santinóért, amit csak tudunk. Jó keresztényként kell eltemetnünk. Vannak jó barátaim, akik elintéznek majd mindent a rendőrséggel és a többi hatósággal. Clemenza, te maradj velem mint testőröm. Te meg az embereid. Tessio, te a Családom többi tagjának nyújtasz védelmet. Tom, kérlek, hívd fel Amerigo Bonaserát, és mondd meg neki, hogy az éjszaka

folyamán szükségem lesz a szolgálataira. Várjon rám az intézetben. Eltarthat egy óráig, de lehet kettő vagy három is. Mindannyian megértettétek? A három férfi bólintott. – Clemenza, szerezz néhány embert meg kocsit, és várjatok. Néhány perc múlva készen leszek. Tom, helyesen cselekedtél. Szeretném, ha Constanzia reggelre itt lenne az anyjánál. Intézkedj, hogy a férjével együtt mostantól itt lakhassanak a telepen. Szólj, hogy Sandrához menjenek el a barátnői, és maradjanak mellette. A feleségem is oda fog menni, amint beszéltem vele, és személyesen fogja közölni vele a szomorú hírt. A többi asszony intézze el, hogy a templomban misét tartsanak és imádságot mondjanak a fiam lelkéért. A Don fölállt a bőrfotelból. A többiek is felálltak; Clemenza és Tessio még egyszer átölelte a Dont. Hagen kinyitotta neki az ajtót. A Don megállt egy pillanatra, ránézett, majd megsimogatta Hagen arcát, gyorsan átölelte, és olaszul így szólt: – Jó fiam vagy. Megvigasztalsz. – Ezzel azt akarta mondani, hogy Hagen helyesen cselekedett ebben a szörnyű helyzetben. A Don fölment a hálószobájába, hogy beszéljen a feleségével. Hagen ekkor hívta fel Amerigo Bonaserát, hogy a temetkezési vállalkozó fizesse vissza a Donnak azt a szívességet, amellyel tartozik neki.

V. RÉSZ

20. FEJEZET

Santino Corleone halálhírére a megdöbbenés hullámai borították el az ország alvilágát. Amikor megtudták, hogy Don Corleone fölkelt betegágyából, hogy ismét kézbe vegye a Család ügyeinek irányítását, és a temetésre kiküldött kémek beszámoltak róla, hogy a Don teljesen egészségesnek látszik, az Öt Család vezetői kétségbeesett erőfeszítéseket tettek, hogy felkészüljenek a teljesen biztosra vett véres megtorlás elleni védelemre. Senki nem követte el azt a hibát, hogy a Dont a múltban elszenvedett vereségei miatt lebecsülje. Ő az az ember, aki csak egy-két hibát követett el pályafutása során, és mindegyikből tanult is valamit. Csak Hagen sejtette a Don valódi szándékait, és nem lepte meg, amikor Don Corleone követeket menesztett az Öt Családhoz, hogy békét javasoljon. Sőt nemcsak békét javasolt, hanem megbeszélést is a városban lakó Családok és az Egyesült Államokban élő összes Család részvételével. Mivel a New York-i Családok voltak a legbefolyásosabbak az országban, nyilvánvaló, hogy jólétük az ország egészének a jólétét is meghatározza. Először gyanakodtak. Vajon nem állít-e csapdát Don Corleone? Vajon nem akarja-e elaltatni ellenségei éberségét? Vajon nem tömegmészárlásra készül-e, hogy megbosszulja a fiát? De Don Corleone hamarosan bebizonyította, hogy komolyan gondolja az ajánlatát. Nemcsak arra törekedett, hogy az egész ország számos Családját bevonja a megbeszélésbe, hanem azért sem tett semmit, hogy embereit felfegyverezze vagy szövetségeseket toborozzon. Végül megtette azt az egyértelmű, félreérthetetlen lépést, amely visszavonhatatlanul bizonyította szándékai őszinteségét és biztosította az összeülni készülő nagy tanács biztonságát. A Bocchicchio családot kérte fel, hogy álljon a rendelkezésére. A Bocchicchio család egyedülálló volt a maga nemében: valamikor a szicíliai maffia különösen vérengző ágaként ismerték, amelyből Amerikában a béke eszköze lett. Valamikor kegyetlen elszántságukból éltek, ma viszont abból, amit talán jámbor szolgálatnak lehet nevezni. A Bocchicchiók egyik

legértékesebb tulajdonsága a szorosan összefonódó vérrokonság volt, olyan családi hűség, amely még abban a társadalomban is rendkívüli, amelyben a rokoni hűség megelőzi a házastársi hűséget is. A Bocchicchio család, harmadfokú unokatestvérekig visszavezetve, valamikor csaknem kétszáz tagot számlált. Akkoriban még csak Szicília déli részének kis területén uralkodtak. Bevételük ebben az időben négy-öt malomból származott, amelyek nem számítottak ugyan közös tulajdonnak, de munkát, kenyeret és bizonyos biztonságot nyújtottak a Család minden tagjának. Ez a tény és hozzá a számos, rokonok közötti házasság elegendő volt ahhoz, hogy közös frontot tudjanak alkotni ellenségeikkel szemben. Szicíliának ebben a csücskében nem épülhetett fel velük versengő malom, nem létesülhetett védőgát, amely vízzel látta volna el versenytársaikat vagy gyengítette volna vízellátásukat. Egy befolyásos földbirtokos báró egyszer megpróbált kizárólag saját használatra malmot építeni. A malom leégett. A báró a rendőrséghez és a felsőbb hatóságokhoz fordult, akik a Bocchicchio család három tagját letartóztatták. A per előtt azonban kigyulladt a báró kastélya. A vádat és a feljelentést visszavonták. Néhány hónappal később az olasz kormány egyik legmagasabb rangú tisztségviselője Szicíliába érkezett, hogy egy hatalmas gát építésére tett javaslattal megpróbálja megoldani a sziget állandó vízhiányát. Rómából mérnökök érkeztek, hogy a zord bennszülötteknek, a Bocchicchio-klán tagjainak figyelő szeme előtt feltérképezzék a vidéket. A területet ellepték a rendőrök, akiket külön erre a célra épített barakkokban szállásoltak el. Úgy látszott, semmi nem akadályozhatja meg a gát felépítését. Palermóba már megérkeztek az eszközök és a felszerelések. De tovább nem jutottak. A Bocchicchiók kapcsolatba léptek a baráti maffiafőnökökkel, és megegyeztek velük, hogy segítséget kapnak tőlük. A nehézgépeket szabotázzsal megrongálták, a könnyebb felszerelést ellopták. A maffia képviselői hivatalos ellentámadást indítottak az olasz parlamentben a tervezők ellen. Mindez évekig elhúzódott, és akkor Mussolini került hatalomra. A Duce elrendelte, hogy a gátat fel kell építeni. Nem épült fel. A diktátor tudta, hogy a

maffia, amely gyakorlatilag önálló kormány, fenyegeti az ő rendszerét. Teljhatalmat adott egy magas rangú rendőrtisztnek, aki rögtön megoldotta a problémát azzal, hogy mindenkit rövid úton börtönbe záratott, vagy büntetőtáborba deportáltatott a szigetekre. Néhány év alatt megtörte a maffia hatalmát, egyszerűen azzal, hogy válogatás nélkül, önkényesen letartóztatott mindenkit, aki maffioso-gyanús volt. Ezzel persze tönkretett sok ártatian családot is. A Bocchicchiók elég meggondolatlanul erőszakhoz folyamodtak e korlátlan hatalom ellen. A férfiak egyik részét fegyveres harcban ölték meg, másik részét kényszermunkára deportálták a szigetekre. Mindössze maroknyi rokon maradt, amikor végre sikerült elintézni, hogy titkos alvilági hajóutakon Kanadába jussanak, majd onnan illegálisan Amerikába. Mintegy húszan voltak a bevándorlók, akik egy New York City közelében lévő kisvárosban telepedtek le a Hudson völgyében. A semmiből kapaszkodtak föl: saját teherautókkal dolgozó hulladékgyűjtő vállalatot alapítottak. Jól ment az üzlet, mert nem volt konkurenciájuk, méghozzá azért nem, mert versenytársaik teherautói leégtek és használhatatlanná váltak. Egy különösen keményfejű fickót, aki alacsonyabb árat kért, mint ők, az általa összegyűjtött szemétbe temetve találták meg. Megfulladt. De aztán a férfiak megházasodtak – természetesen szicíliai lányokat vettek el –, jöttek a gyerekek, és ettől kezdve a hulladéküzlet, bár biztosította a megélhetésüket, nem volt igazán elegendő arra, hogy megfizessék azokat a finomabb holmikat is, amelyeket Amerika kínált. Így, talán a változatosság kedvéért, a Bocchicchio család közvetítő és kezes lett a háborúskodó maffiacsaládok békekötési erőfeszítéseiben. A Bocchicchio nemzetségen végigvonult egy örökletes vonás: mindannyian buták voltak, de az is lehet, hogy csak primitívek. Akárhogy is, ismerték saját korlátaikat, és tudták, hogy a többi maffiacsaláddal nem vehetik fel a versenyt, főleg a szervezésben és más kifinomultabb üzleti tevékenység ellenőrzésében, mint a prostitúció, a szerencsejáték, a kábítószer és a nyilvános szélhámosság. Egyszerű, őszinte emberek voltak, akik fel tudtak ajánlani valamilyen ajándékot egy közönséges rendőrőrszemnek, de ahhoz már nem értettek, hogyan kell

megközelíteni egy politikailag megvesztegethető embert. Csak két értékes tulajdonságuk volt: a becsületességük és a vadságuk. Egy Bocchicchio soha nem hazudott, soha nem lett áruló. Ez túl bonyolult volt számára. Azonkívül egy Bocchicchio soha nem felejtett el egyetlen sértést sem, és soha nem hagyta megtorlatlanul, akármennyibe került is. Így szinte véletlenül akadtak rá legjövedelmezőbb tevékenységükre. Ha a háborúskodó családok békét akartak kötni és tárgyalni akartak, a Bocchicchiókkal léptek érintkezésbe. A családfő ilyenkor elindította a kezdeti megbeszéléseket, és gondoskodott a szükséges túszokról. Amikor például Michael Sollozzóval tárgyalt, egy Bocchicchio a Corleone családnál maradt, hogy garantálja Michael biztonságát, s ezért a szolgálatért Sollozzo fizetett. Ha Sollozzo megölte volna Michaelt, akkor a Corleonék megölték volna az általuk fogva tartott Bocchicchiotúszt. Ebben az esetben a Bocchicchiók Sollozzón álltak volna bosszút, mert ő lett volna felelős törzsük tagjának haláláért. Mivel a Bocchicchiók oly primitívek voltak, nem hagyták, hogy bármilyen kemény büntetés megakadályozza őket, ha bosszúállásról volt szó. A saját életüket is feláldozták, és ha becsapták őket, nem lehetett védekezni ellenük. Egy Bocchicchio-túsz volt a legjobb életbiztosítás. Így most, amikor Don Corleone a Bocchicchiókat alkalmazta közvetítőként, és felszólította őket, hogy a béketárgyaláson részt vevő minden Család számára gondoskodjanak túszokról, többé nem volt kérdéses az őszintesége. Árulásról szó sem lehetett. A találkozó olyan biztonságos lesz, mint egy esküvő. Miután a túszokat megadták, a találkozó egy kis kereskedelmi bank igazgatóságának tárgyalótermében jött létre. Az elnök szívességgel tartozott Don Corleonénak, azonkívül a bank részvényeinek jelentős része Don Corleone tulajdona volt, bár az elnök nevén szerepelt. Az elnök soha nem felejtette el, hogy amikor annak idején felajánlotta Don Corleonénak az írásos dokumentumot részvényeinek tulajdonjogáról, mert ki akart zárni mindenféle árulást, Don Corleone szörnyülködve utasította vissza. – Én az egész vagyonomat rád bíznám – mondta az elnöknek. – Sőt rád bíznám az életemet, és a gyermekeim jólétét is. El sem tudom képzelni, hogy valaha is becsapj vagy rászedj. Ha így lenne, egy világ omlana össze

bennem, elhagyna az emberi jellem ismeretébe vetett hitem. Természetesen megvannak a saját feljegyzéseim, de csak azért, hogy ha bármi történne velem, az örököseim tudják: letétbe helyeztem nálad valamit a részükre. De tudom, ha nem lennék többé a világon, hűségesen gondoskodnál gyermekeimről a bajban. A bank elnöke, bár nem Szicíliában született, finom lelkű ember volt. Tökéletesen megértette a Dont. Ettől kezdve a Keresztapa kívánsága parancs volt az elnök számára, így ezen a szombaton a bank igazgatói szobáit és tárgyalótermét a mély bőrfotelokkal és teljes elzártságával a családok rendelkezésére bocsátották. A bank védelmét egy válogatott, a bank biztonsági embereinek egyenruháját viselő kis hadsereg vette át. Szombat délelőtt tíz óra körül a tanácsterem kezdett benépesülni. A New York-i Öt Család mellett még tíz Család képviselői jelentek meg az egész országból, Chicago kivételével, mert ez a város volt világuk fekete báránya. Már letettek róla, hogy megpróbálják civilizálni Chicagót, ezért nem látták értelmét annak sem, hogy bevonják azokat a veszett kutyákat ebbe a fontos tanácskozásba. A tanácsteremben bárt meg egy kis büfét rendeztek be. A konferencia minden résztvevőjének jogában állt egy segítőtársat magával hozni. A legtöbb Dont a Consigliori-ja kísérte el, így viszonylag kevés fiatal ember volt a teremben. E kevesek közé tartozott Tom Hagen, az egyetlen, aki nem Szicíliából származott. Az érdeklődés középpontjába került, mint valami csudabogár. Hagen tudta, mi illik. Nem beszélt, nem mosolygott Azzal a teljes tisztelettel szolgálta ki főnökét, Don Corleonét, amellyel a kegyenc gróf a királyát; hideg italt hozott neki, tüzet adott a szivarjához, odakészítette a hamutartóját; tisztelettel, de alázat nélkül. Hagen volt az egyetlen a teremben, aki tudta, kiket ábrázolnak a sötét lambériával borított falakon lógó arcképek: többnyire híres pénzügyi személyiségeket, drága olajfestményeken megörökítve. Egyikük Hamilton pénzügyminiszter volt. Hagen önkéntelenül is arra gondolt, Hamilton bizonyára egyetértett volna az ötlettel, hogy ezt a

béketárgyalást egy bankban tartsák meg. Semmi sem hat megnyugtatóbban, nincs alkalmasabb környezet a tiszta ész számára, mint a pénz légköre. Reggel fél tíz és tíz óra között gyülekeztek a vendégek. Mivel Don Corleone indítványozta a béketárgyalásokat, és így bizonyos értelemben a házigazda szerepét játszotta, elsőnek érkezett; egyik kiváló tulajdonsága éppen a pontosság volt. Utána Carlo Tramonti jött meg, aki az Egyesült Államok déli részét tette meg birodalmává. A rendkívül jó megjelenésű, napbarnított, gondosan borotvált, középkorú férfi magasabb volt, mint a szicíliaiak általában. Kifogástalanul szabott öltönyt viselt. Nem látszott olasznak, inkább úgy nézett ki, mint a képes hetilapokban a milliomos horgász, aki a jachtján lustálkodik. Tramontiék a szerencsejátékból éltek, és aki a Család fejét megismerte, nem gondolta volna, milyen kegyetlenséggel hozta létre birodalmát. Fiatal fiúként emigrált Szicíliából, és Floridában nőtt fel. A déli államok kisvárosi politikusainak egyik amerikai szindikátusánál helyezkedett el, amely a szerencsejátékokat ellenőrizte. Ezek kemény fickók voltak, akik ugyancsak kemény rendőrtisztekkel dolgoztak együtt. Nem hitték volna, hogy egy ilyen zöldfülű bevándorló képes lenne megbuktatni őket. Nem voltak felkészülve a kegyetlenségére, és nem tudtak szembeszállni vele, egyszerűen azért, mert a tét, amelyért harcoltak, véleményük szerint nem ért meg ekkora vérontást. Tramonti nagyobb részesedést adott, s ezzel maga mellé állította a rendőrséget, aztán kiirtotta azokat az ügyetlen huligánokat, akikből hiányzott a munkához szükséges képzelőerő. Tramonti volt az, aki kapcsolatba lépett Kubával meg a Batistarendszerrel, és végül sok pénzt fektetett be Havanna szórakozóhelyeinek játékkaszinóiba, bordélyházaiba, hogy átcsalogassa a szerencsejátékosokat az amerikai szárazföldről. Közben sokszoros milliomos lett, s övé volt Miami Beach több luxusszállodája. Amikor segítőtársával, a szintén napbarnított Consigliori-val belépett a tanácsterembe, átölelte Don Corleonét, és együttérző arckifejezéssel részvétét nyilvánította fia halála miatt. A többi Don is megérkezett. Mindannyian ismerték egymást, az elmúlt években többször találkoztak már társaságban vagy

üzleti tevékenységük során. Mindig üzletszerűen udvariasak voltak, és fiatalkorukban, a szűkebb esztendőkben kis szolgálatokat tettek egymásnak. Másodiknak Joseph Zaluchi lépett be. A Zaluchi családé volt, megfelelő álcázás és fedezet mellett, a detroiti terület egyik lóversenypályája. Jelentős vagyont szereztek a szerencsejátékokból is. Zaluchi, ez a holdképű, kellemes külsejű férfi Detroit divatos Grosse Point negyedében lakott, százezer dollárt érő villában. Egyik fia egy régi, jól ismert amerikai családba nősült be. Zaluchi Csakúgy, mint Don Corleone, kifinomult ember volt. A Családok által ellenőrzött városok közül Detroitban fordult elő a legkevesebb testi erőszak; az elmúlt három évben ebben a városban mindössze két kivégzés történt. Zaluchi helytelenítette a kábítószer-kereskedelmet is. Ő is magával hozta Consigliori-ját, és mindkét férfi odament Don Corleonéhoz, hogy átölelje. Zaluchi zengő hangon, amerikai kiejtéssel beszélt, igen csekély kiejtési hibával, úgy öltözött, mint egy régimódi üzletember, és szívélyes jóakaratot sugárzott. – Csak azért jöttem, mert te hívtál – mondta Don Corleonénak. A Don főhajtással köszönte meg. Számíthatott Zaluchi támogatására. A következő két Don a nyugati partról jött; egy kocsiban utaztak, mint ahogy minden esetben szorosan együttműködtek. Frank Falcone és Anthony Molinari fiatalabb volt, mint a konferencián részt vevő többi férfi; negyvenes éveik elején jártak. Kissé divatosabban öltöztek, mint a többiek, némi hollywoodi ízlés vegyült a stílusukba, és barátságosabbak voltak, mint kellett volna. Frank Falcone ellenőrizte a filmszakszervezeteket és a stúdiókban folyó szerencsejátékokat. Ezenkívül prostitúciós hálózatot tartottak fenn, amely a déli államok bordélyházainak biztosította a lányokat. Tulajdonképpen egyetlen Don sem tartotta volna elképzelhetőnek, hogy részt vegyen a filmüzletben, csak Falcone hajtott rá. Dontársai ezért nem bíztak benne. Anthony Molinari San Francisco kikötőit ellenőrizte, és kiemelkedő szerepe volt a sportfogadásokban. Olasz halászoktól származott, és övé volt a legjobb San Franciscó-i halászcsárda, amelyre olyan büszke volt, hogy a szóbeszéd szerint ráfizetett erre a vállalkozásra, mert túl jól tartotta a vendégeit. Pókerarca

volt, mint egy hivatásos szerencsejátékosnak, és mindenki tudta róla, hogy részt vesz a kábítószer-csempészésben is; részben a mexikói határon át, részben hajóval hozzák be az országba a keleti kikötőből származó árut. Segítőtársai fiatal, erős férfiak voltak, nyilvánvalóan nem Consigliori-k, hanem testőrök, bár ezen a találkozón nem mertek fegyverrel megjelenni. Az is köztudott volt, hogy ezek a testőrök értenek a karatéhoz; ez szórakoztatta ugyan a Donokat, de cseppet sem nyugtalanította őket, mint ahogy nem törődtek azzal sem, hogy az egyik kaliforniai Don a pápa által megáldott amulettet visel. Ugyanakkor meg kell jegyezni, hogy a jelenlevők közül néhányan vallásosak voltak, és hittek Istenben. Ezután a bostoni Család képviselője érkezett meg, az egyetlen Don, akit nem tiszteltek a többiek. Olyan embernek ismerték, aki nem bánik rendesen a „népével”, gátlástalanul becsapja őket. Ezt még meg lehetett volna bocsátani, hiszen minden ember maga felel a mohóságáért. De az már megbocsáthatatlan volt, hogy nem tud rendet tartani a birodalmában. Bostonban túl sok volt a gyilkosság, a kisebb hatalmi torzsalkodás meg az önkényeskedés: túlságosan szemérmetlenül fütyültek a törvényre. Ha a chicagói maffia vademberekből állt, akkor a bostoniak faragatlan fajankók voltak. Gengszterek. A bostoni Dont Domenick Panzának hívták. A Don szerint az alacsony, zömök férfi úgy nézett ki, mint egy tolvaj. A clevelandi szindikátust, amely talán az Egyesült Államok leghatalmasabb, kifejezetten hazárdjátékkal foglalkozó vállalkozása volt, egy finom külsejű, idősebb, sovány arcú, hófehér hajú férfi képviselte. Titokban csak úgy emlegették: „a Zsidó”, mert szicíliai segítőtársak helyett zsidókkal vette körül magát. Még azt is pletykálták róla, hogyha lenne hozzá mersze, legszívesebben egy zsidót nevezett volna ki Consigliori-jává. De bármi volt is az igazság, ahogy Don Corleone Családját Hagen miatt ír klikknek nevezték, úgy Don Vincent Forlenza Családját még több joggal lehetett zsidó családnak csúfolni. De rendkívül eredményes szervezetet vezetett, és finom arca ellenére még soha nem hallották róla, hogy elájult volna a vér látványától. Vaskemény öklét a politika bársonykesztyűjébe rejtette.

A New York-i Öt Család képviselői érkeztek utoljára, és Tom Hagennak feltűnt, mennyivel tiszteletet parancsolóbb, hatásosabb ennek az öt férfinak a megjelenése, mint a vidékieké. Először is mind az öt New York-i Don a régi szicíliai hagyományok szerint élt; „hasas férfiak” voltak, ami képletesen hatalmat és bátorságot jelentett, szó szerint viszont a külsejükre utalt a kifejezés, és a kettő Szicíliában valóban együtt járt. Az öt New York-i Don izmos, testes férfi volt, nagy oroszlánfejjel, széles, arányos arcvonásokkal, húsos, erős orral, vastag szájjal, ráncos orcával. Nem öltözködtek túl jól, nem is borotválkoztak gondosan, úgy néztek ki, mint a hiúságot nem ismerő, józan, elfoglalt emberek. Itt volt Anthony Stracci, aki New Yersey körzetét és Manhattan nyugati részét, a kikötők hajóforgalmát ellenőrizte. Ő vezette a hazárdjátékot Jerseyben, és szoros kapcsolatban állt a demokrata párt politikai gépezetével. Teherautóparkjával vagyont keresett, méghozzá azért, mert ezek a teherautók bármilyen nagy túlsúllyal közlekedhettek; az országúti ellenőrök nem állították meg és nem büntették meg őket. Ezek a teherkocsik segítettek tönkretenni az országutakat, és ekkor lépett közbe Stracci útépítő vállalata, amely gyümölcsöző állami szerződésekkel kijavította az okozott kárt. Ez volt az a fogás, amelytől megdobban minden üzletember szíve; üzlet, amely magától újabb üzletet hoz létre. Stracci is régimódi Don volt, és soha nem foglalkozott prostitúcióval, de üzleti érdekei a kikötőhöz kapcsolták, így muszáj volt bekapcsolódnia a kábítószer-csempészésbe. A Corleonékkal szemben álló öt New York-i Család közül az övé volt a legkevésbé befolyásos, de a legjobb indulatú. Ottilio Cuneo volt annak a Családnak a feje, amely New York állam északi részét uralta; elintézte az olasz bevándorlók becsempészését Kanadából, ellenőrzése alatt tartotta a szerencsejátékot, és vétójogot gyakorolt az állami lóversenypályák engedélyezésénél. Cuneo lefegyverző modorú férfi volt, arca akár egy vidám, kövér falusi péké. Hivatalos jövedelme egy nagy tejfeldolgozó vállalatból származott. Cuneo szerette a gyermekeket, zsebei mindig tele voltak édességgel, hogy örömet szerezzen vele valamelyik unokájának a sok közül, vagy valamelyik üzlettársa apróságainak. Kerek filckalapot

viselt, karimáját körben lehajtotta, mintha női napozókalap lenne. Egyébként is kerek holdvilágképe ettől maga volt a kedélyesség álarca. Kevés olyan Don akadt, akit soha nem tartóztattak le; ő közéjük tartozott, és valódi tevékenységét még csak nem is gyanította senki. Olyannyira nem, hogy tagja volt több állampolgári bizottságnak, és a Kereskedelmi Kamara megválasztotta „az Év Üzletemberé”-vé. A Tattaglia család legközelebbi szövetségeséhez, Don Emilio Barzinihoz tartozott a brooklyni és a queensi hazárdjáték egy része, azonkívül némi prostitúció is. Fegyveres csapatokkal is rendelkezett. Teljes ellenőrzése alatt tartotta Staten Islandet. Az övé volt a bronxi és a westchesteri sportfogadások egy része. Benne volt a kábítószerüzletekben. Szoros szálak fűzték Clevelandhez és a nyugati parthoz, és azon kevesek közé tartozott, akik elég okosak voltak ahhoz, hogy biztosítsák a részesedésüket Las Vegasban és Renóban, Nevada nyílt városaiban. De sápot szedett Miami Beachen és Kubában is. A Corleone család után talán ő volt a legerősebb New Yorkban, tehát az egész országban is. Befolyása még Szicíliában is érvényesült. Minden törvénytelen ügyben benne volt a keze. Még azt is suttogták, hogy megkapaszkodott a Wall Streeten is. A háború kezdete óta ő támogatta pénzzel és hatalommal a Tattaglia Családot. Arra törekedett, hogy az ország legbefolyásosabb és legtiszteltebb maffiavezéreként Don Corleone helyére lépjen, és átvegye a Corleone Birodalom egy részét. Olyan ember volt, mint Don Corleone, de modernebb, kifinomultabb, üzletiesebb. Őt soha nem hívták volna öreg vaskalaposnak, és az újabb, fiatalabb, rámenősebb, fölfelé törekvő vezetők bíztak benne. Lénye hideg erőt sugárzott – hiányzott belőle Don Corleone melegsége –, és a jelenlévők között ebben a percben ő volt talán a „legtiszteletreméltóbb” ember. Don Phillip Tattaglia, a Tattaglia család feje érkezett utoljára, aki Sollozzo támogatásával közvetlenül kihívta a Corleonékat, és csaknem legyőzte őket. Ennek ellenére, különös módon, a többiek kissé lenézték. Először is azért, mert köztudott volt, hogy hagyta Sollozzót uralkodni, és a finom Török-kéz tulajdonképpen az orránál fogva vezette. Őt okolták minden zűrzavarért, ezért a felfordulásért, amely károsan befolyásolta a

New York-i családok mindennapi üzleti tevékenységét. Ráadásul hatvanéves fejjel piperkőc nőcsábász volt, és bőséges alkalma nyílt rá, hogy kielégítse ezt a gyengeségét. A Tattaglia család ugyanis nőkkel kereskedett. Fő üzleti ága a prostitúció volt. Ők ellenőrizték az Egyesült Államok legtöbb éjszakai mulatóját, és bármilyen tehetséges művészt bárhova el tudtak helyezni az országban. Phillip Tattaglia nem vetette meg az erőszakot sem, ha arról volt szó, hogy hozzá szerződjenek sokat ígérő énekesek és komikusok, vagy erőszakkal fenyegetőzve sápot szedjen különböző hanglemezgyártó vállalatoktól. De a Család bevételeinek fő forrása a prostitúció volt. A tanácskozáson megjelent férfiak nem kedvelték. Örökösen jajveszékelt, állandóan a Család üzleteivel kapcsolatos óriási kiadások miatt panaszkodott. A mosodaszámlák meg az a sok törülköző elnyeli a hasznot. (De a mosoda, amely ezt a munkát végezte, ugyancsak az övé volt.) A lányok lusták és megbízhatatlanok, megszöknek, öngyilkosok lesznek. A becstelen kerítők becsapják, és nincs bennük egy szemernyi hűség sem. Nehéz jó munkaerőt kapni. Szicíliai származású sihederek fintorognak az ilyen munkától, méltóságukon alulinak tartják, hogy nőkkel kereskedjenek vagy nőket bántalmazzanak, és ezt ugyanazok a nyomorultak mondják, akik szemrebbenés nélkül vágnák át bárkinek a torkát. Ilyen nagy hangon, ellenszenvesen és gőgösen szokott panaszkodni Phillip Tattaglia a hallgatóinak. A legdühösebb szóáradatot a hatóságok számára tartalékolta, amelyeknek hatalmában állt, hogy megadják vagy megvonják az italengedélyt éjszakai mulatóiban és kabaréiban: Esküdözött, hogy azzal a pénzzel, amit a hivatalos bélyegzők tolvaj őreinek adott, több milliomost csinált már, mint a Wall Street. Különös módon a Corleone család ellen vívott csaknem győztes háborúja nem vívta ki számára azt a tiszteletet, amelyet megérdemelt volna. Mindannyian tudták, hogy először Sollozzo, később meg a Barzini család állt a háta mögött. Ellene szólt az a tény is, hogy a meglepetés erejével támadt a Corleonékra, mégsem volt képes teljes győzelmet aratni. Ha ügyesebb, minden bajt el lehet kerülni, mert Don Corleone halála a háború végét jelentette volna.

Minthogy az egymás ellen viselt háborúban mindketten elvesztették egyik fiukat, úgy illett, hogy Don Corleone és Phillip Tattaglia csupán kis bólintással vegyen tudomást a másik jelenlétéről. Don Corleone állt a figyelem középpontjában; a többiek őt tanulmányozták, a sebek, a veszteségek és a gyöngeség nyomait keresték rajta. Rejtély volt, miért akart békét kötni kedvenc fiának halála után. Ezt vereségnek könyvelték el, amely nyilvánvalóan hatalmának gyengüléséhez fog vezetni. De majd rövidesen megtudják a valódi okot. Az üdvözlésekkel és az ital felszolgálásával csaknem félóra múlt el, mire Don Corleone végre elfoglalta helyét a fényes diófa asztalnál. Hagen szerényen a Dontól kissé balra lévő székre ült le. Ez jeladás volt a többi Donnak, hogy ők is letelepedjenek. Segítőtársaik, a Consigliori-k mögöttük ültek, de közel hozzájuk, hogy szükség esetén tanácsot adhassanak. Don Corleone szólt hozzájuk elsőnek, és úgy beszélt, mintha mi sem történt volna. Mintha nem kapott volna súlyos sebet, mintha legidősebb fiát nem gyilkolták volna meg, mintha birodalma nem állna romokban, saját családja nem lenne szétszórva, Freddie Nyugaton a Molinari család védelme alatt, Michael meg titokban Szicília kopár földjén. Természetesen beszélt, szicíliai tájszólásban. – Szeretném megköszönni, hogy mindannyian eljöttetek – kezdte. – Ezt nekem szóló, személyes szívességként fogom fel, és mindannyiótoknak tartozom is érte. Szeretném mindjárt az elején leszögezni, nem azért vagyok itt, hogy veszekedjek, vagy meggyőzzek bárkit is, hanem kizárólag az ésszerűség vezetett, mert mint józan ember, meg akarok tenni mindent, ami módomban áll, hogy barátokként válhassunk el egymástól. Erre a szavamat adom; és azok, akik ismernek engem, tudják, nem könnyen adom a szavamat. Tehát, térjünk rá az üzletre. Mi, akik itt ülünk, mindannyian tiszteletre méltó emberek vagyunk, nincs szükség rá, hogy kölcsönösen biztosítékokat adjunk egymásnak, mint az ügyvédek. Szünetet tartott. A többiek hallgattak. Némelyek szivaroztak, mások az italból kortyoltak. Ezek a férfiak mind jó hallgatók, türelmes emberek voltak. És volt még egy közös vonásuk: mindannyian azon kevesekhez tartoztak, akik nem voltak

hajlandók elfogadni a szervezett társadalom szabályait, és nem voltak hajlandók más emberek hatalma előtt meghajolni. Nem létezhet olyan erő, olyan halandó, aki rájuk kényszerítheti az akaratát. Olyan férfiak voltak, akik ravaszsággal és gyilkossággal is meg tudták védeni szabadságukat. Akaratukat csak a halál változtathatta meg, vagy a lehető legésszerűbb érvek. Don Corleone sóhajtott. – Hogyan fajulhattak idáig a dolgok? – tette fel a szónoki kérdést. – Mindegy, nem érdekes. Sok ostobaság történt. Sok szerencsétlen, szükségtelen eset. De hadd mondjam el, hogyan látom én a történteket. Elhallgatott, megvárta, nem ellenzi-e valaki. – Hála Istennek, megint egészséges vagyok, és így talán hozzájárulhatok ahhoz, hogy helyrehozzuk ezt a dolgot. Talán a fiam túl forrófejű volt, túl makacs; ezt nem akarom elhallgatni. De akárhogy is történt, szeretném elmondani, hogy Sollozzo üzleti ajánlattal jött hozzám, amelyhez a pénzemet és a befolyásomat kérte. Azt mondta, a Tattaglia család érdekeit is képviseli. Kábítószerekről volt szó; ez engem nem érdekel. Én csendes ember vagyok, és az ilyen vállalkozások túl zavarosak az ízlésemnek. Ezt el is magyaráztam Sollozzónak, teljes tiszteletemet nyilvánítva neki és a Tattaglia családnak. A legudvariasabban mondtam nemet. Közöltem vele, hogy az ő üzleti érdekei nem zavarják az enyémet, tehát nem ellenzem, hogy ő így akarjon haszonhoz jutni. Ő azonban megsértődött, és szerencsétlenséget hozott a fejünkre. Hát, ilyen az élet. Mindannyian, aki itt megjelentünk, sokat tudnánk mesélni a gondjainkról. De nem ez a célom. Don Corleone elhallgatott, hideg italt kért Hagentól, amelyet az gyorsan oda is nyújtott neki. A Don megnedvesítette az ajkát. – Kész vágyok békét kötni – folytatta. – Tattaglia is elvesztette az egyik fiát, meg én is. Egyenlőek vagyunk. Mire jutna a világ, ha az emberek a józan észt sutba dobva csak rosszindulatot táplálnának egymással szemben? Ez volt mindig Szicília keresztje. Az embereket ott úgy elfoglalja a vendetta, hogy nincs idejük kenyeret keresni a családjuknak. Ez őrültség. Ezért most azt mondom, maradjon minden a régiben. Én nem tettem lépéseket azért, hogy megtudjam, ki árulta el és ki ölte meg a fiamat. Ha béke lesz, nem is fogom ezt kutatni. Van egy fiam,

aki nem tud hazajönni, és nekem biztosítékokat kell kapnom arra, hogy ha elintézem ezt az ügyet, nyugodtan hazatérhet, a hatóságok nem fognak beavatkozni, semmiféle veszély nem fogja fenyegetni. Ha ezt megbeszéltük, és meg tudunk egyezni, más kérdésekről is tárgyalhatunk, amelyek mindannyiunkat érdekelnek. Így hasznos szolgálatot tehetünk önmagunknak. – Don Corleone kifejező kézmozdulattal még hozzátette: – Ez minden, amit szeretnék. Remekül csinálta. Ismét a régi Don Corleone volt. Értelmes. Rugalmas. Meggyőző. De minden jelenlévő felfigyelt arra a megjegyzésére, hogy egészséges, vagyis olyan ember, akit a Corleone család minden szerencsétlensége ellenére sem szabad lebecsülni. Felfigyeltek arra a kijelentésre is, hogy amíg az általa kért béke létre nem jön, céltalan bármilyen megbeszélés más dolgokról. A régi status quót követelte, mintha annak ellenére, hogy az elmúlt évben többször is ő húzta a rövidebbet, nem veszített volna semmit. Don Corleonénak azonban mégis Emilio Barzini válaszolt, nem Tattaglia. Röviden beszélt, és rögtön a tárgyra tért, anélkül, hogy goromba vagy sértő lett volna. – Ez mind igaz – kezdte Barzini. – De nem minden. Don Corleone túl szerény. A tény az, hogy Sollozzo és a Tattagliák nem kezdhették meg új vállalkozásukat Don Corleone közreműködése nélkül. Visszautasítása ezért valóban sértette őket. Ez persze nem a Don hibája. Tény az, hogy azokat a bírákat és politikusokat, akik elfogadnak különböző szívességeket Don Corleonétól, még akkor is, ha kábítószerről van szó, senki más nem befolyásolhatja. Sollozzo nem tehetett lépéseket addig, amíg nem volt biztosítéka rá, hogy az embereivel elnézően bánnak majd. Ezt mindannyian tudjuk. Különben valamennyien szegények lennénk. És most, hogy felemelték a büntetéseket, a bírákkal és a vádat képviselő ügyvédekkel nehéz alkut kötni, ha egy emberünk kábítószerek miatt kerül bajba. Még egy szicíliaival is megtörténhet, hogy megszegi az omertá-t, és mindent beköp, ha húsz évre ítélik. Ennek nem szabad megtörténnie. Don Corleone ezt az egész szervezetet ellenőrzi. Nem a barátság jele, ha visszautasítja, hogy mi is részesüljünk ebből. Elveszi a kenyeret a családok elől. Megváltoztak az idők, ma már nem úgy van, mint régen,

amikor mindenki a maga útját járhatta. Ha New York összes bírája Corleone kezében van, akkor ezt a hatalmat meg kell osztania velünk, vagy legalábbis engednie kell, hogy mi is élhessünk vele. Természetesen benyújthatja a számlát ezekért a szolgálatokért, hiszen nem vagyunk kommunisták. De hagynia kell, hogy mi is ihassunk a kútjából. Erről van szó. Amikor Barzini befejezte, csend volt. Megállapították az új határokat, a régi státus quóhoz nincs többé visszatérés. És ami még fontosabb, Barzini a Don tudomására hozta: ha nem jön létre a béke, nyíltan a Tattagliákhoz csatlakozik a Corleonék elleni háborúban. Tett egy hatásos megjegyzést is. Életük és vagyonuk az egymásnak tett szívességektől függ, egy barát által kért szívesség visszautasítása pedig ellenséges cselekedetnek számít. Senki nem kér könnyen szívességet, ezért nem szabad könnyen visszautasítani. Don Corleone végül válaszolt. – Barátaim – mondta –, nem rossz szándékkal utasítottam vissza. Ti mindannyian ismertek engem. Mikor utasítottam vissza egy szívességet? Ez egyszerűen ellenkezik a természetemmel. De ezúttal vissza kellett utasítanom. Miért? Egyszerűen azért, mert az a véleményem, hogy a kábítószerüzlet tönkre fog tenni bennünket az elkövetkező években. Az ilyen üzlettel kapcsolatban túl sok az ellenérzés ebben az országban. Ez nem olyan, mint a whisky, a hazárdjáték, vagy akár a nők, amit a legtöbb ember akar, még akkor is, ha az egyház és a kormány pezzonovanté-i megtiltják. De a kábítószer veszélyes mindenkinek, aki kapcsolatban áll vele, és veszélyeztethet minden egyéb üzletet is. És hadd mondjam meg, nagyon megtisztel az a hiedelem, hogy ekkora befolyásom van a bíráknál és a jogi képviselőknél. Kívánom, bárcsak így lenne. Valóban van némi befolyásom, de sokan azok közül, akik tiszteletben tartják a tanácsaimat, megtagadnák ezt a tiszteletet, ha kábítószerek mérgeznék meg a kapcsolatunkat. Nem akarnak belekeveredni ilyesmibe, és félnek is tőle. Még azok a rendőrök is visszautasítanák, hogy a kábítószer-kereskedelemben segítsenek, akik egyébként velünk vannak a szerencsejátékban és más üzletekben. Így az a kérés, hogy nyújtsak segítséget ebben az ügyben, annyi, mintha önmagam ellen dolgoznék. De ha mindannyian helyesnek

vélitek, mégis megteszem annak érdekében, hogy elintézhessük a többi kérdést is. Amikor Don Corleone befejezte, a teremben enyhült a feszültség, suttogások és csendes megbeszélések kezdődtek. Engedett az egyik fontos kérdésben. Felajánlotta, hogy támogatja a szervezett kábítószer-kereskedelmet. Valójában csaknem teljes egészében Sollozzo eredeti javaslatát fogadta el, ha az egybegyűltek valamennyien helyeslik. Tudomásul vették, hogy az üzlet lebonyolításában nem fog aktívan részt venni, és abba nem is fog pénzt fektetni. Védelmét és befolyását pusztán a jogi apparátusnál fogja felhasználni. De ez jelentős engedmény volt. Los Angeles Donja, Frank Falcone válaszolt. – Nem tudjuk visszatartani az embereinket ettől az üzlettől. Belevágnak saját szakállukra is, és bajba kerülnek. Túl sok pénz van benne, nem lehet ellenállni neki. Ha nem szállunk be, csak veszélyesebbé válik. Viszont ha mi ellenőrizzük, akkor jobban tudjuk fedezni, jobban meg tudjuk szervezni, biztosíthatjuk, hogy kevesebb veszéllyel járjon. Benne lenni nem is olyan rossz, csak ellenőrzésre, védelemre, szervezésre van szükség. Nem hagyhatjuk, hogy mindenki Összevissza szaladgáljon, és azt csinálja, amit akar, mint egy anarchista társaságban. Detroit Donja jobb barátságban volt Corleonéval, mint bárki más, de józan eszére hallgatva szintén barátja álláspontja ellen foglalt állást. – Nem hiszek a kábítószerekben – mondta. – Évekig azért fizettem az embereimet, hogy ne szálljanak be ebbe az üzletbe. De ez nem számított, nem használt. Valaki odamegy hozzájuk, és azt mondja: „Van porom; ha adsz háromnégyezer dollárt, ötvenezret tudunk csinálni belőle.” Ki tud ennek ellenállni? És úgy lefoglalja őket ez a kis mellékes üzlet, hogy elhanyagolják azt a munkát, amelyért fizetem őket. A kábítószeren nagyon sokat lehet keresni. Egyre többet. Nincs rá mód, hogy felszámoljuk, ezért inkább át kell vennünk az ellenőrzést, és vigyáznunk kell, hogy az üzlet tisztességes maradjon. Nem akarom, hogy az iskolák közelében árulják, és gyerekeknek adjanak el belőle. Ez infamita. Meg fogom próbálni otthon a kereskedelmet a feketékre, a színes bőrűekre korlátozni. Ők a legjobb fogyasztók, velük van a legkevesebb baj, és amúgy is állatok. Nem tisztelik sem a feleségüket, sem a

családjukat, sem önmagukat. Kárhozzon csak el a lelkük a kábítószerekkel. De valamit csinálnunk kell, nem hagyhatjuk, hogy az emberek azt tegyék, amit akarnak, és ezzel bajt okozzanak mindenkinek. Detroit Donjának a szavait hangos helyeslő mormogás fogadta. Fején találta a szöget. Az embereket még pénzzel sem lehet visszatartani a kábítószer-kereskedelemtől. Ami a gyerekekkel kapcsolatos megjegyzését illeti, ezt jól ismert érzékenysége, lágyszívűsége mondatta vele. Hiszen ki akarna gyerekeknek kábítószert eladni? Honnan szereznének pénzt a gyerekek? A színesbőrűekre vonatkozó mondatait pedig szinte meg sem hallották. A négerek nem számítottak, őket egyáltalán nem vették figyelembe, nem törődtek velük. Hagyták, hogy a társadalom letiporja őket, és ezzel bebizonyították, hogy nem fontosak. Detroit Donja azzal, hogy egyáltalán megemlítette őket, azt igazolta, hogy lényegtelen dolgok iránt érdeklődik. Minden Don beszélt. Elmondták, hogy a kábítószerkereskedelem kellemetlen üzlet, gondokat fog nekik okozni, de abban egyetértettek, hogy nem lehet felszámolni. Egyszerűen túl sok pénzt lehetett keresni rajta, tehát mindig lennének olyan emberek, akik mindent kockára tennének, hogy beszállhassanak. Ilyen az emberi természet. Végül megállapodtak. Engedélyezik a kábítószerkereskedelmet, és Don Corleonénak jogi védelmet kell biztosítania Keleten. Tudomásul vették, hogy a nagyszabású műveletek legfontosabb részét a Barzini és a Tattaglia családok fogják lebonyolítani. Miután ez a kérdés megoldódott, a konferencia más, szélesebb érdeklődésre számot tartó ügyekkel is foglalkozni tudott. Számos bonyolult problémát kellett megoldaniuk. Megállapodtak abban, hogy Las Vegas és Miami nyílt városok lesznek, ahol bármelyik Család működhet. Mindannyian felismerték, hogy ezek a jövő városai. Abban is megállapodtak, hogy ezekben a városokban nem szabad megengedni semmiféle erőszakot, és mindenféle jelentéktelen bűnözőnek el kell venni ettől a kedvét. Megállapodtak abban is, hogy a nagy jelentőségű eseteknél – például az elkerülhetetlen kivégzéseknél –, amelyek túl nagy nyilvános felháborodást okoznának, a tanács jóváhagyása szükséges, a bizalmiaknak és a katonáknak pedig meg kell tiltani az erőszakos cselekedeteket

és magánügyekben a bosszúállást. Leszögezték, hogy a Családok kívánság szerint szükség esetén szolgálatokat tesznek egymásnak, így például hóhérokat biztosítanak, vagy technikai segítséget nyújtanak bizonyos ügyek lebonyolításához, amelybe beleértendő az esküdtek lepénzelése is, mert ez bizonyos esetekben létfontosságú lehet. Ezek a kötetlen, fesztelen és magas szintű megbeszélések sokáig tartottak, úgyhogy ebéd- és cigarettaszünetet kellett beiktatni. Végül Don Barzini az ülés befejezését javasolta. – Ez minden – mondotta. – Békét kötöttünk. Szeretném kifejezni tiszteletemet Don Corleonénak, akit hosszú évek óta mindannyian olyan embernek ismertünk, aki állja a szavát. Ha újra felmerülnének közöttünk nézeteltérések, ismét találkozhatunk. Semmiképpen sem szabad meggondolatlan lépéseket tennünk. Új utat látok magam előtt. Örülök, hogy mindent rendbe hoztunk. Csak Phillip Tattaglia volt még kissé nyugtalan. Santino Corleone meggyilkolásával ő lett ennek a csoportnak a legsebezhetőbb embere, ha ismét kitörne a háború. Most először hosszabban beszélt. – Mindennel egyetértek, ami itt elhangzott, kész vagyok elfelejteni a saját szerencsétlenségemet. De szeretnék Corleonétól néhány komoly biztosítékot kapni. Nem fog-e, bosszúállásra törekedni? Ha az idő múlásával erősödik a pozíciója, nem fogja-e elfelejteni, hogy barátságot esküdtünk egymásnak? Honnan tudhatom, hogy három vagy négy év múlva nem fogja-e úgy érezni, hogy méltánytalanul bántak vele, akarata ellenére kényszerítették rá ezt a megállapodást, tehát szabadon fel is rúghatja? Mindvégig óvakodnunk kell majd egymástól? Vagy valóban nyugodtan és békében élhetünk? Hajlandó rá Corleone, hogy ezt garantálja, ahogy most én is megadom a magam biztosítékait? Ekkor tartotta Don Corleone azt a beszédet, amelyre még sokáig emlékeztek, és amely társai között újra megerősítette pozícióját, mint a távoli jövőbe látó államférfiét. Szívből jövő szavait áthatotta a józan ész, és mégis az ügy lényegét érintette. Ismét egy híres mondást alkotott, amely a maga módján ugyanúgy elterjedt, mint a Churchill-féle „vasfüggöny”, bár csak tíz esztendővel később került nyilvánosságra.

Most első ízben felállt, úgy szólt a tanácshoz. Nem volt magas, és „betegsége” miatt kissé lefogyott, hatvan éve talán jobban meglátszott, mint máskor, de kétségtelenül visszanyerte régi erejét és bölcsességét. – Miféle emberek lennénk, ha nem lenne eszünk? – kérdezte. – Ha így volna, nem lennénk jobbak, mint az állatok az őserdőben. De van eszünk, értelmesen tudunk beszélni egymással, és értelmesen tudunk gondolkodni is. Milyen hasznom származna abból, ha ismét elkezdődne a gond, az erőszak és a felfordulás? A fiam meghalt, ez nagy szerencsétlenség, de el kell viselnem, és nem kényszeríthetem rá az ártatlan világot, hogy velem szenvedjen. Ezért kimondom, sőt ezennel becsületszavamat adom, hogy soha nem fogom a bosszút keresni, soha nem akarom megismerni a múlt sötét tetteit. Tiszta szívvel fogok távozni ebből a teremből. – Szeretném kijelenteni, hogy nekünk mindig az érdekeinket kell néznünk. Olyan emberek vagyunk, akik nem hagyják, hogy bolonddá tegyék őket, és nem hajlandók bábok módjára dróton táncolni, amelyet a magas állású urak rángatnak. Mi vittük valamire ebben az országban. Csaknem mindannyiunk gyermekei jobban élnek már, mint mi. Vannak közöttetek néhányan, akiknek a fia tanár, tudós vagy zenész lett, és ezek szerencsések. Talán az unokáitok lesznek az új pezzonovanté-k. Nincs közöttünk senki, aki azt akarná, hogy gyermekeink a mi nyomdokainkon haladjanak. Ez túl nehéz sors lenne. Ők már olyanok lehetnek, mint a többiek, helyzetüket és biztonságukat a mi bátorságunknak köszönhetik. Nekem is vannak unokáim, és remélem, hogy az ő gyermekeikből egy szép napon talán kormányzó lesz, vagy akár elnök; itt, Amerikában semmi sem lehetetlen. De nekünk haladnunk kell a korral. A fegyverek, a gyilkosságok, a tömegmészárlások ideje lejárt. Olyan ügyesnek kell lennünk, mint az üzletembereknek, ez több pénzt hoz, és jobb lesz a gyermekeinknek és az unokáinknak. – A tetteinkért nem tartozunk felelősséggel a 90 kaliberes főnököknek, akik arra vetemednek, hogy előírják, mit kezdjünk az életünkkel, akik háborúkat kezdenek, amelyekben nekünk kell harcolnunk, hogy megvédjük az ő tulajdonukat. Ki mondja, hogy engedelmeskednünk kell azoknak a törvényeknek, amelyeket ők a saját érdekükben és a mi kárunkra hoznak? És

kik ők, hogy bele merjenek avatkozni, ha mi a saját érdekeinkért dolgozunk? Sonna cosa nostra – mondta Don Corleone. – Ezek ami ügyeink. Majd magunk irányítjuk a világunkat, mert ez a mi világunk. Cosa nostra. Ezért össze kell tartanunk, hogy megvédjük magunkat a külső beavatkozás ellen. Különben az orrunkba akasztják a karikát, mint ahogy sok millió nápolyinak és más olasznak már az orrába akasztották ebben az országban. Ezért, a közös cél érdekében lemondok a bosszúról fiam haláláért. Esküszöm, hogy amíg felelős vagyok Családom tetteiért, alapos ok vagy kirívó provokáció nélkül egyetlen ujjal sem fognak hozzányúlni egyetlen jelenlévőhöz sem. Hajlandó vagyok kereskedelmi érdekeimet is feláldozni a közös célért. Erre a szavamat adom, a becsületemet teszem rá, és ti, akik itt vagytok, tudjátok, hogy én még soha nem szegtem meg a szavamat. De nekem is van egy személyes ügyem. Legfiatalabb fiamnak el kellett menekülnie, mert Sollozzo és egy rendőr százados meggyilkolásával vádolják. Nekem most gondoskodnom kell róla, hogy biztonságban, a hamis vádak alól felmentve kerülhessen haza. Ez az én dolgom, és meg is fogom tenni a szükséges lépéseket. Talán meg kell találnom a valódi bűnösöket, vagy meg kell győznöm a hatóságokat az ártatlanságáról; talán a tanúk és az informátorok visszavonják majd a hazugságaikat. De ismét csak azt mondhatom, ez az én ügyem, és bizonyos vagyok benne, hogy haza tudom hozni a fiamat. Hadd mondjak még valamit. Babonás ember vagyok. Nevetséges gyengeség, de be kell vallanom. Ezért, ha legkisebb fiamat valamilyen szerencsétlen baleset érné, ha egy rendőrtiszt véletlenül lelőné, ha a cellájában felakasztaná magát, ha új szemtanúk jelentkeznének, akik a bűnösségét bizonyítanák, akkor – mert babonás vagyok – azt kellene hinnem, hogy a vesztét néhány ember még mindig ellenem irányuló rosszindulata okozta. De hadd menjek még tovább. Ha a fiamat agyonsújtja a villám, akkor én a jelenlévőket fogom vádolni érte. Ha a repülőgépe a tengerbe zuhan, vagy a hajója az óceán hullámaiba süllyed, ha halálos láz támadja meg, ha az autója összeütközik egy vonattal, a babonám miatt – a jelenlévők rosszakaratát látnám benne. Uraim, ezt a rosszakaratot, ezt a szerencsétlenséget soha nem tudnám megbocsátani. De ettől eltekintve, az unokáim lelkére esküszöm, hogy soha nem fogom

felrúgni azt a békét, amelyet itt megkötöttünk. Végül is jobbak vagyunk, vagy nem vagyunk jobbak, mint azok a vezetők, akik életünk során az emberek millióit gyilkolták meg? Ezzel Don Corleone elhagyta a helyét, és az asztal végéhez ment, ahol Don Phillip Tattaglia ült. Tattaglia felállt, hogy üdvözölje, és a két férfi átölelte, arcon csókolta egymást. A többi Don tapsolni kezdett, és felállt. A jelenlévők kezet ráztak egymással, és gratuláltak Don Corleone és Don Tattaglia új barátságához. Bizonyára nem ez volt a legmélyebb barátság a földön; bizonyára nem fognak karácsonyi ajándékokat küldeni egymásnak, de nem is fogják megölni egymást. Az ilyen barátság már elegendő ebben a világban. Erre volt csak szükség. Miután Freddie fia a Molinari család védelme alatt állt Nyugaton, Don Corleone a konferencia után még ott maradt a San Franciscó-i Donnal, hogy köszönetet mondjon neki. Molinari elbeszéléséből Don Corleone megállapíthatta, hogy Freddie megtalálta a helyét, boldog, és nagy nőcsábász lett belőle. Úgy tűnt, természetes adottsága van egy szálloda vezetéséhez. Don Corleone csodálkozva rázta meg fejét, mint sok apa, amikor gyermeke nem is álmodott tehetségéről hall. Vajon nem igaz-e, hogy néha a legnagyobb balszerencse váratlan előnyökkel jár? Mindketten egyetértettek abban, hogy ez így van. Közben Corleone kijelentette San Francisco Donjának, hogy a legnagyobb mértékben lekötelezettje azért a nagy szolgálatért, amellyel Freddie-t védelmezi. Tudomására hozta, hogy fel fogja használni minden befolyását, hogy a Molinari család számára elérhetők legyenek a fontos lóversenyösszeköttetések, függetlenül attól, milyen változások mennek végbe a szervezetben az elkövetkező években. Ez fontos biztosíték volt, mert ezért állandóan elkeseredett harc folyt, amelyet még tovább bonyolított az a tény, hogy a chicagóiak is beleszóltak a játékba. De Don Corleonénak még ezen a barbár terepen is volt némi befolyása, így ígérete aranyat ért. Este volt már, mikor Don Corleone, Tom Hagen és a testőr gépkocsivezető, ezen a napon Rocco Lampone, megérkezett a telepre, Long Beachbe. Bementek a házba, és a Don így szólt Hagenhoz: – Tartsd rajta a szemedet a sofőrünkön, ezen a Lamponén. Azt hiszem, ez az ember többre érdemes. – Hagen elcsodálkozott ezen a megjegyzésen. Lampone egész nap nem

szólt egy szót sem, rá sem nézett a hátul ülő két férfira. Kinyitotta az ajtót a Don előtt, a kocsi útra készen várt a banknál, amikor kijöttek, mindent pontosan megcsinált, de semmivel nem tett többet, mint bármilyen más jól betanított sofőr. A Don bizonyára észrevett valamit, amit ő nem látott. A Don elbocsátotta Hagent, és megkérte, hogy vacsora után jöjjön vissza, de intézze el nyugodtan a dolgait, és pihenjen is egy kicsit, mert hosszú éjszakai munka és vita vár rájuk. Megkérte Hagent, intézkedjen, hogy Clemenza és Tessio is legyenek jelen. Este tíz órára jöjjenek, ne előbb. Hagen röviden tájékoztassa őket a délutáni tanácskozás eredményeiről. Tíz órakor a Don az irodájában várta a három férfit a ház sarokszobájában, ahol a jogi szakkönyvek álltak és a különtelefon volt. Egy tálcán néhány whiskysüveg, jég és szódavíz sorakozott. A Don kiadta az utasításait. – Ma délután békét kötöttünk – mondta. – A szavamat adtam, és a becsületemet tettem fel rá; ez legyen elég nektek is. De barátaink nem olyan megbízhatók, mint mi, ezért maradjunk csak éberek továbbra is. Nincs szükségünk több kellemetlen meglepetésre. – Hagenhoz fordult: – Elengedted a Bocchicchiotúszokat? Hagen bólintott. – Ahogy hazaértem, felhívtam Clemenzát. Corleone a testes Clemenzához fordult. A caporegime bólintott. – Elengedtem őket. Mondd, Keresztapa, hogy lehet az, hogy egy szicíliai olyan ostoba, mint amilyennek a Bocchicchiók látszanak? Don Corleone kissé elmosolyodott. – Elég okosak ahhoz, hogy jól keressenek. Miért kell okvetlenül ennél okosabbnak lenni? Nem a Bocchicchiók okozzák a világ bajait. De az igaz, hogy hiányzik belőlük a szicíliai ész. Most, hogy a háború befejeződött, mindannyian kissé jobb hangulatban voltak. Don Corleone személyesen keverte az italokat, és oda is vitte mindenkinek. A Don óvatosan kortyolgatva saját italát, rágyújtott egy szivarra. – Azt akarom, hogy ne nyomozzatok tovább Sonny ügyében. Elmúlt, és el kell felejteni. Jó együttműködést akarok a többi Családdal, még akkor is, ha kissé mohók lesznek, és nem kapjuk meg mindenből pontosan a részünket. Amíg meg nem találjuk a módját, hogy Michaelt hazahozzuk, megtiltok

mindent, ami ezt a békét zavarhatja, bármivel provokáljanak is. Azt kérem, hogy ez legyen a legfőbb gondotok. Ne felejtsétek el, ha hazajön, teljes biztonságban kell lennie. Most nem a Tattagliákra vagy a Barzinikra gondolok. Engem sokkal jobban nyugtalanít a rendőrség. Persze meg tudunk szabadulni az ellene szóló valódi bizonyítékoktól; a pincér nem fog vallani, sem az a szemtanú, vagy fegyveres, vagy ki az ördög. A valódi bizonyítékok aggasztanak a legkevésbé, mert azokat ismerjük. Attól félek, hogy a rendőrség hamis bizonyítékokat fog gyártani, mert a besúgóik kijelentették, hogy Michael Corleone ölte meg a századosukat. Rendben van. Fel kell kérnünk az Öt Családot, tegyenek meg mindent, ami a hatalmukban áll, hogy megcáfoljuk a rendőrségnek ezt a meggyőződését. Minden besúgójuknak, aki a rendőrséggel dolgozik, új mesével kell előállnia. Azt hiszem, a ma délutáni beszédem után ők is megértették, hogy nekik is ez a legfőbb érdekük. De ez még nem elég. Valami egészen különleges dologgal kell előhozakodnunk, hogy Michaelnak ne kelljen többé nyugtalankodnia. Különben nincs értelme, hogy visszajöjjön ebbe az országba. Mindannyian gondolkozzunk ezen. Ez a legfontosabb. Minden embernek joga van életében egy nagy őrültséghez. Én már megtaláltam a magamét. Meg akarom venni a telep körüli egész telket, az összes házat. Nem akarom, hogy bárki is beláthasson az ablakából a kertembe, még ha egy mérföldnyire lakik is. Azt akarom, hogy a telepet kerítés vegye körül, és maga a telep is mindig megfelelő védelem alatt álljon. A kerítésen egyetlen kapu legyen. Röviden, én mostantól erődítményben fogok élni. És hadd közöljem most veletek, hogy soha többé nem fogok beutazni a városba, és nem fogok ott dolgozni. Félig visszavonulok. Leküzdhetetlen vágyat érzek, hogy a kertben dolgozgassak, és amikor megérett a szőlő, egy kis bort készítsek. A házamban fogok élni. Csak akkor hagyom el, ha rövid üdülésre megyek, vagy fontos üzleti ügyben kell találkoznom valakivel. Azt akarom, ilyen esetekben tegyetek meg minden szükséges óvintézkedést. De ne értsetek félre. Nem akarok semmit előkészíteni. Csak óvatos vagyok; mindig is óvatos ember voltam. Semmi nincs annyira az ízlésem ellen, mint a könnyelműség az életben. A nők és a gyermekek megengedhetik maguknak a gondatlanságot, a férfiak nem. De

ne hamarkodjátok el ezeket a dolgokat, nincs szükség lázas előkészületekre, nehogy megrémítsük a barátainkat. Úgy kell intézni, hogy minden természetesnek tűnjön. Mostantól kezdve egyre inkább rátok, hármótokra bízom az ügyeket. Azt kérem, oszlassátok fel Santino regimé-jét, és embereit vegyétek át a saját seregetekbe. Ez megnyugtatja majd barátainkat, és azt fogja bizonyítani, hogy komolyan gondolom a békét. Tom, kérlek, állíts össze egy csoportot olyan emberekből, akik Las Vegasba utaznak, és részletesen beszámolnak majd róla, mi folyik ott. Számoljanak be Freddie-ről, mondják el, mi történik ott tulajdonképpen. Úgy hallom, nem ismernék rá a fiamra. Úgy látszik, szakács lett belőle, és többet szórakozik fiatal lányokkal, mint amennyit egy felnőtt férfi megengedhet magának. Igaz, ifjúkorában mindig túl komoly volt, és soha nem lehetett rábízni a Család vállalkozásait. De tudjuk meg, mit lehetne ott kezdeni. – Küldjük oda a vejedet? – kérdezte csendesen Hagen. – Hiszen Carlo Nevadából származik, kiismeri ott magát. Don Corleone megrázta a fejét. – Nem, a feleségem nagyon egyedül érezné magát, ha egyik gyermeke sem lenne itt. Azt szeretném, ha Constanzia és a férje beköltöznének a telep egyik házába. Carlo kapjon valami felelős állást. Talán túl szigorú voltam hozzá, és – Don Corleone arca eltorzult – nincs már sok fiam. Vedd ki a szerencsejátékból, és rakd be a szakszervezethez. Ott íróasztal mellett dolgozhat és sokat beszélhet. Mindig jó szónok volt. – A Don hangjában a lenézésnek csak halvány árnyalatát lehetett észrevenni. Hagen bólintott. – Oké, Clemenza meg én majd szemlét tartunk, és összeállítunk egy csoportot a Las Vegas-i munkához. Akarod, hogy Freddie-t néhány napra hazahívjam? A Don megrázta a fejét. – Minek? – kérdezte nyersen. – A feleségem továbbra is meg tudja főzni az ételünket. Nem. Maradjon csak ott. – A három férfi feszengve mocorgott a székeken. Nem tudták, hogy apja ennyire haragszik Freddie-re, és arra gyanakodtak, hogy ennek valami más oka van, amit nem ismernek. Don Corleone felsóhajtott. – Remélem, ebben az évben majd néhány szép zöldpaprikát és paradicsomot tudok termeszteni a kertben. Ha több lesz, mint amennyit megeszünk, ti is kaptok

belőle. Egy kis békét, csendet és nyugalmat akarok öregkoromra. Ez minden. Igyatok még egy pohárral, ha akartok. Ez már elbocsátás volt. A férfiak felálltak. Hagen kikísérte Clemenzát és Tessiót a kocsihoz, és megbeszélte velük a találkozót, amelyben részletesen megvitatják majd a Don kifejezett kívánságainak gyakorlati megvalósítását. Azután visszament a házba, mert tudta, hogy Don Corleone vár rá. A Don levette a zakóját meg a nyakkendőjét, és leheveredett a pamlagra. Szigorú arca felengedett, látszott rajta a fáradtság. Intett Hagennak, hogy üljön le, és megkérdezte: – Nos, Consigliori, melyik mai intézkedésemmel nem értesz egyet? Hagen nem válaszolt azonnal. – Egyetértek veled – felelte. – De nem találom következetesnek, a természeteddel egyezőnek őket. Azt mondod, nem akarod megtudni, hogyan ölték meg Santinót, és nem akarsz bosszút állni érte. Én ezt nem hiszem el. Szavadat adtad, hogy megőrzöd a békét, és ezt meg is fogod tartani, de nem tudom elhinni, hogy átengeded az ellenségeidnek a győzelmet, amelyet ma látszólag elértek. Nehéz rejtvényt adtál fel, amit nem tudok megfejteni: hogyan várhatod tőlem, hogy egyetértsek veled? A Don arcán elégedettség látszott. – Hát te aztán jobban ismersz, mint bárki más. Bár nem vagy szicíliai, én azzá tettelek. Minden igaz, amit mondtál, de megvan a megoldás is. Te ezt is meg fogod érteni, mielőtt még véget ér az egész. Tehát egyetértesz azzal, hogy mindenkinek hinnie kell a szavamban, és hogy én meg is tartom a szavamat. Azt akarom, hogy az utasításaimat pontosan betartsák. De a legfontosabb az, Tom, hogy Michaelt a lehető leggyorsabban haza tudjuk hozni. Ez legyen az első helyen minden gondolatodban és a munkádban. Vizsgálj meg minden legális lehetőséget; nem érdekel, mennyibe kerül. Ha hazajön, teljes biztonságban kell lennie. Tárgyalj a legjobb bűnügyi szakértőkkel. Majd megadom neked néhány bíró nevét, akikkel beszélhetsz. Addig pedig védekeznünk kell mindenfajta árulás ellen. – Én sem a valódi bizonyítékoktól tartok a legjobban, hanem azoktól, amelyeket gyártanak majd – mondta Hagen. – Az is lehetséges, hogy egy rendőrbérenc megöli Michaelt a letartóztatása után. Megölhetik a cellájában, vagy rávehetnek

egy másik foglyot. Úgy látom, nem engedhetjük meg, hogy letartóztassák vagy megvádolják. Don Corleone felsóhajtott. – Tudom, tudom. Ez a bökkenő. De nem várhatunk túl sokáig. Bajok lesznek Szicíliában. A fiatal fiúk odaát nem hallgatnak többé az idősebbekre, és a sok Amerikából deportált emberrel nem tudnak már elbánni a régivágású Donok. Michael két tűz közé kerülhet. Tettem ugyan ez ellen különféle óvintézkedéseket, és továbbra is megfelelő védelmet kap, de ez nem tart örökké. Ez az egyik oka, hogy békét kellett kötnöm. Barzininak vannak barátai Szicíliában, és már elkezdtek szaglászni Michael után. Ez megadja az egyik választ a rejtvényedre. Békét kellett kötnöm, hogy biztosítsam a fiam biztonságát. Nem volt más megoldás. Hagen meg sem kérdezte, honnan kapta a Don ezt az információt. Még csak meg sem lepődött, és az is igaz volt, hogy ez részben megoldotta a rejtélyt. – Ha találkozom a Tattagliák embereivel, hogy megállapodjunk a részletekben, ragaszkodjak hozzá, hogy a kábítószer-szállítóik büntetlen előéletűek legyenek? A bíráknak nem fog tetszeni, ha priuszos fickóknak kell enyhe ítéletet adniuk. Don Corleone vállat vont. – Legyen annyi eszük, hogy ezt maguktól is kitalálják. Említsd meg, de ne ragaszkodj hozzá. Mi megtesszük, amit tudunk, de ha ők valódi kábítószercsempészt alkalmaznak, és azt elkapják, a kisujjunkat sem fogjuk mozdítani. Egyszerűen megmondjuk nekik, hogy semmit sem lehet csinálni. De Barzini ezt magától is tudni fogja. Észrevetted, milyen távol tartotta magától az egész ügyet? Az ember szinte azt gondolhatta, semmi köze sincs hozzá. Ez az az ember, akit soha nem találsz a vesztesek oldalán. Hagen megdöbbent. – Azt hiszed, hogy mindvégig Sollozzo és Tattaglia mögött állt? Don Corleone sóhajtott. – Tattaglia ostoba alak. Soha nem tudott volna elbánni Santinóval. Ezért nem akarom megtudni, mi történt. Elég, ha annyit tudok, hogy Barzini keze is benne volt: Hagen mindezt átgondolta. A Don sok mindenre utalt, de a lényeg mégis kimaradt. Hagen tudta, mi az, de azt is tudta, nem tehet fel kérdéseket. Elköszönt, és megfordult, hogy elmenjen. De a Donnak még volt mondanivalója.

– Ne felejtsd el, arra használd az eszedet, hogy kiterveljük, hogyan hozzuk haza Michaelt – mondta. – És még valami. Intézd el a telefonos fickóval, hogy minden hónapban megkapjuk Clemenza és Tessio valamennyi beszélgetésének a listáját. Nem gyanúsítom őket semmivel. Megesküdnék rá, hogy soha nem árulnának el. De soha nem árt tudni minden apró részletet, amely a segítségünkre lehet még az esemény bekövetkezése előtt. Hagen bólintott és kiment. Azon gondolkozott, vajon a Don őt is ellenőrizteti-e valamilyen módon, de aztán elszégyellte magát a gyanúja miatt. De most már biztos volt benne, hogy a Keresztapa tekervényes, összetett agyában nagyvonalú terv kezd kibontakozni, és ebben a mai nap eseményei csupán taktikai visszavonulást jelentenek. És itt volt még az az egyetlen homályos tényező, amit senki nem említett, még ő maga sem mert rákérdezni, és Don Corleone sem vett róla tudomást. Mindennek a lényege az eljövendő bosszúállás napja volt.

21. FEJEZET

Majdnem egy év telt még el, mire Don Corleone intézkedni tudott, hogy fiát, Michaelt visszacsempésszék az Egyesült Államokba. Ezalatt az egész Család a megfelelő megoldáson törte a fejét. Még Carlo Rizzit is meghallgatták, aki azóta a telepen lakott Connie-val. (Közben megszületett második gyermekük, egy fiú.) De egyik megoldás sem nyerte el a Don tetszését. Végül a Bocchicchio család szerencsétlensége oldotta meg a problémát. Élt egy Bocchicchio, egy Felix nevű, huszonöt év körüli fiatal unokatestvér, aki Amerikában született, és több esze volt, mint amennyi valaha is bárkinek a törzsből. Nem akart részt venni a Család hulladékgyűjtő-üzletében, és feleségül vett egy angol származású, szép amerikai lányt. Házasságával még tovább erősítetté elszakadását a törzstől. Ügyvéd akart lenni, ezért esti iskolába járt, napközben meg postai tisztviselőként dolgozott. Időközben három gyermekük született, de felesége ügyes háziasszony volt. Így amíg meg nem kapta a diplomáját, a fizetéséből éltek. És Felix Bocchicchio, mint minden fiatalember, azt hitte, hogy miután küszködve befejezte tanulmányait és elsajátította hivatásának fogásait, fáradozásait azonnal jutalmazni fogják, és megfelelő állása lesz. De nem ez volt a helyzet. Ő azonban továbbra is büszkén visszautasította a törzs segítségét. De egy jó kapcsolatokkal rendelkező fiatal ügyvéd barátja, akire ragyogó karrier várt az egyik nagy ügyvédi irodában, rábeszélte Felixet, hogy tegyen neki egy kis szívességet. Nagyon bonyolult, látszólag törvényes ügyről volt szó, és szélhámosságra épülő fizetésképtelenség bejelentésével állt kapcsolatban. Egy a millióhoz volt az esély, hogy rájönnek. Felix Bocchicchio vállalta ezt a kockázatot. Miután a szélhámossághoz az egyetemen tanult jogi szaktudása kellett, az eset nem látszott túlságosan elítélendőnek, sőt különös módon még csak büntetendőnek sem. Rövidre fogva a történetet, a szélhámosságot felfedezték. Ügyvéd barátja nem volt hajlandó segíteni rajta, sőt még a telefonhívásaira sem válaszolt. A szélhámosság elkövetői, két

agyafúrt, középkorú üzletember, dühödten Felix Bocchicchiót okolta, mert ügyetlensége miatt a terv rosszul végződött. Beismerték bűnösségüket, és az állammal együttműködve Felix Bocchicchiót nevezték meg a szélhámosság főkolomposának. Azt állították, hogy erőszakkal fenyegette meg őket, hogy megkaparintsa az üzletüket, így rákényszerültek, hogy együttműködjenek vele a szélhámosságban. Újabb elmarasztaló bizonyítékok merültek fel, amelyek Felixet erőszakos bűncselekményeket elkövető, priuszos nagybácsikkal és unokatestvérekkel hozták kapcsolatba a Bocchicchio-törzsből. A két üzletember felfüggesztett ítélettel úszta meg. Felix Bocchicchio öt évig terjedő börtönbüntetést kapott, s ebből három évet letöltött. A törzs nem kért segítséget a Családoktól, sem Don Corleonétól, mert Felix elutasította a segítségüket, s így meg kellett tanulnia, hogy kegyelmet csak a Családtól kaphat, és a Család hűségesebb és megbízhatóbb, mint a társadalom. Felix Bocchicchio mindenesetre háromévi börtönbüntetés után kiszabadult, hazament, megcsókolta a feleségét és három gyermekét, és egy évig békében élt, de akkor aztán bebizonyította, hogy ő is valódi Bocchicchio. Meg sem próbálta eltitkolni a tettét, fegyvert szerzett, és agyonlőtte jogász barátját. Ezután megkereste a két üzletembert, és teljes nyugalommal főbe lőtte őket is, amint éppen kifelé jöttek egy falatozóból. A holttesteket ott hagyta az utcán, bement a falatozóba, rendelt egy csésze kávét, és azt iszogatta, míg a rendőrökre és a letartóztatására várt. Pere gyors volt, és az ítélet könyörtelen. A bűnöző alvilág egyik tagja hidegvérrel meggyilkolta az ellene valló tanúkat, mert börtönbe juttatták, amit bőven megérdemelt. Olyan kirívóan vágta sutba a társadalom törvényeit, hogy ez egyszer a közvélemény, a sajtó, sőt még az együgyű és lágyszívű emberbarátok is egyöntetűen a villamosszékben akarták látni Felix Bocchicchiót. Az állam kormányzója éppúgy nem fog megkegyelmezni neki, mint a sintér egy veszett kutyának, mondta a kormányzó egyik legközelebbi politikai munkatársa. A Bocchicchio-törzs most már természetesen hajlandó volt bármennyit fizetni, hogy a fellebbezés felsőbb fórumok elé kerüljön, mert most büszkék voltak rokonukra, de az ügy

kimenetele biztos volt: a gyors jogi eljárás után Felix Bocchicchiónak a villamosszékben kell meghalnia. Hagen hívta fel erre az ügyre a Don figyelmét. Az egyik Bocchicchio kérésére tette, aki azt remélte, lehet még tenni valamit a fiatalemberért. Don Corleone röviden visszautasította. Ő nem bűvész. Lehetetlent kérnek tőle. De másnap a Don mégis az irodájába hívta Hagent, és a legapróbb részletekig kifaggatta az esetről. Amikor Hagen befejezte, Don Corleone utasította, hogy hívja meg a Bocchicchio-törzs fejét a telepre, megbeszélésre. Ami ezután történt, a lángész egyszerűségét bizonyította. Don Corleone biztosította a Bocchicchio-törzs fejét, hogy Felix Bocchicchio felesége és gyermekei magas nyugdíjat fognak kapni. Az erre szánt pénzt azonnal átnyújtják a Bocchicchiotörzsnek. Ennek fejében Felixnek el kell ismernie Sollozzo és McCluskey rendőr százados meggyilkolását. Számtalan elintézendő feladat volt még. Felix Bocchicchiának meggyőzően kellett vallania, tehát meg kellett ismernie a valódi részleteket. Ezenkívül bele kellett kevernie a rendőr századost a kábítószerüzletbe is. A Luna étterem pincérét rá kellett venni, hogy Felix Bocchicchiót azonosítsa gyilkosként. Ehhez némi bátorság kellett, mert a személyleírást gyökeresen meg kellett változtatni, Felix Bocchicchio ugyanis sokkal alacsonyabb és testesebb volt, mint Michael. De Don Corleonénak erre is gondja lesz. Mivel az elítélt sokra tartja a magasabb szintű oktatást, és maga is főiskolát végzett, bizonyára azt akarja, hogy gyermekei is főiskolára járjanak. Ezért Don Corleone majd rendelkezésére bocsát egy nagyobb összeget, amely elegendő lesz a gyermekek főiskolai tanulmányaira. De mindenekelőtt a Bocchicchio-törzsnek meg kellett bizonyosodnia róla, hogy Felix a valóban elkövetett gyilkosságok miatt nem kaphat kegyelmet. Az új vallomás természetesen végleg megpecsételi az elítélt amúgy is csaknem biztos sorsát. Végül mindent elintéztek, a pénzt kifizették, és megfelelő kapcsolatot létesítettek az elítélttel, hogy tájékoztassák és tanácsokat adjanak neki. Amikor a tervet végrehajtották, a vallomás minden újság címoldalán szerepelt. Az egész ügy hatalmas sikerrel végződött. De Don Corleone óvatos volt, mint

mindig, és megvárta, míg Felix Bocchicchiót négy hónappal később valóban ki is végezték; csak akkor adta ki a parancsot, hogy Michael Corleone hazatérhet.

22. FEJEZET

Egy évvel Sonny halála után Lucy Mancininak még mindig rettenetesen hiányzott a férfi: mélyebben gyászolta, mint bármelyik regénybeli szerető. Álmai nem egy iskolás lány unalmas álmai voltak, vágyódása nem a hűséges feleség vágyódása. Nem volt elhagyatott „élettársa” elvesztése miatt. Nem bátor jelleme miatt hiányolta. Nem voltak gyengéd emlékei szentimentális ajándékokról, nem emlékezett kislányos rajongással csillogó szemére, amikor Sonny valami kedveset vagy szellemeset mondott neki. Nem. Sokkal fontosabb okból hiányolta: Sonny volt az egyetlen férfi a világon, aki szeretkezés közben ki tudta elégíteni. Mivel fiatal volt és naiv, továbbra is azt hitte, ő volt az egyetlen, aki erre képes. Most, egy évvel később, a balzsamos nevadai levegőben napozott. Egy karcsú, szőke fiatalember a lábujjaival játszott. Vasárnap délután volt, a szállodai uszodánál ültek, és a körülöttük nyüzsgő sok emberrel mit sem törődve, a férfi keze felfelé siklott a nő meztelen combján. – Ó, Jules, hagyd abba! – szólt rá Lucy. – Azt hittem, az orvosok legalább nem olyan buták, mint a többi férfi. Jules rámosolygott. – De én Las Vegas-i orvos vagyok. – Megcsiklandozta Lucy combjának belső oldalát, és csodálkozva látta, hogy ez a kis gyengédség mennyire fel tudja izgatni a lányt. Meglátszott az arcán, hiába próbálta elrejteni. Tulajdonképpen egyszerű, ártatlan lány volt. De akkor miért nem tudott semmit elérni nála? Meg akarta tudni a valódi okot, és nem akarta elfogadni az elvesztett, senkivel sem pótolható szerelemről szóló ostobaságot. Ez itt élő test a keze alatt, és egy másik élő testre vágyik. Dr. Jules Segal elhatározta, ma este a lakásán megkísérli a nagy ütközetet. Szerette volna, ha a lány minden csel nélkül odaadja magát, de ha cselre van szükség, ám legyen, ő képes rá. Mindezt természetesen a tudomány érdekében. És mellékesen ez a szegény kislány majd megdöglik érte. – Jules, hagy abba, kérlek, hagyd abba! – ismételte Lucy. Hangja remegett.

Jules azonnal bűnbánó képet vágott. – Oké, drágám – mondta. Fejét a lány ölébe hajtva, puha combjának párnáin elszundított. Szórakoztatta a lány gyötrődése, az ágyékából kisugárzó forróság, és amikor a lány a fejére tette a kezét, hogy megsimogassa a haját, játékosan megfogta a csuklóját, mintha szeretettel fogva tartaná, valójában azért csinálta, hogy kitapintsa a pulzusát. Csak úgy vágtatott! Ma este meg fogja kapni, és ma este megoldja a rejtélyt, bármi legyen is az. Dr. Jules Segal magabiztosan elaludt. Lucy az uszoda körül lévő embereket figyelte. Soha nem tudta volna elképzelni, hogy az élete alig két év alatt ennyire meg fog változni. Soha nem bánta meg „őrültségét” Connie Corleone esküvőjén. Az volt a legcsodálatosabb dolog, ami valaha is történt vele, s álmaiban újból és újból átélte. Mint ahogy az utána következő hónapokat is. Sonny hetenként egyszer látogatta meg, néha kétszer, de kevesebbszer soha. A viszontlátás előtti napokon szinte már fájt az egész teste. Egymás iránti szenvedélyük a lehető legelementárisabb volt, hiányzott belőle minden költészet és értelem. A legnyersebb szerelem volt; a hús szerelme, az egyik test szerelme a másik test iránt. Amikor Sonny felhívta, hogy megmondja, rövidesen jön, gondoskodott róla, hogy legyen elég ital a lakásban, és elegendő élelem vacsorára és reggelire, mert a férfi rendszerint másnap késő délelőttig ottmaradt. A férfi ugyanúgy be akart telni vele, mint ő a férfival. Sonnynak saját kulcsa volt, és amikor belépett az ajtón, a lány erős karjába repült. Mindketten brutális egyszerűséggel a lényegre törték. Már első csókjuk közben is egymás ruháját rángatták, a férfi fölemelte a lányt a levegőbe, és az lábával átfonta erős combjait. Állva szeretkeztek a lakása halljában, mintha meg akarnák ismételni az első alkalmat, Sonny csak aztán vitte be a lányt a hálószobába. Az ágyban folytatták. Tizenhat órán át teljesen meztelenül éltek együtt a lakásban. A lány főzött is Sonnynak; rengeteg ételt készített. A férfit néha felhívták telefonon, nyilván üzleti ügyekben, de Lucy oda sem figyelt. Túlságosan lefoglalta a férfi teste, játszadozott vele, simogatta, csókolgatta, beletemette az ajkait. Néha, amikor a férfi felkelt egy italért és elment mellette, a lány nem tudta megállni, hogy meg ne érintse meztelen testét,

meg ne fogja, meg ne simogassa, mintha a férfi nemi szerve játékszer volna, külön neki készült, bonyolult és mégis ártatlan játék, amely jól ismert és mégis mindig meglepő gyönyör forrása. Eleinte szégyenkezett saját gátlástalansága miatt, de rövidesen látta, hogy ez tetszik a szeretőjének, és hízeleg neki ez a teljes szexuális leigázottság. Kapcsolatukban volt valami állati ártatlanság. Boldogok voltak egymással. Amikor Sonny apját lelőtték az utcán, Lucy először ébredt rá, hogy szeretője is veszélybe kerülhet. Egyedül volt a lakásában, nem sírt, de hangosan jajgatott, mint egy állat. Amikor Sonny csaknem három hétig nem jött el hozzá, az altató, az ital és a gyötrelem tartotta életben. A fájdalom olyan heves volt, hogy egész teste sajgott. Amikor Sonny végre mégis meglátogatta, csaknem minden percet a férfi testéhez tapadva töltött. Sonny ezután hetenként legalább egyszer eljött, míg meg nem ölték. A lány az újságok beszámolóiból értesült a haláláról, és még aznap éjjel hatalmas adag altatót vett be. A tabletták azonban rejtélyes okból nem ölték meg, de olyan rosszul lett, hogy kibotorkált lakása elé, és a lift ajtaja előtt összeesett. Ott találták meg, és kórházba szállították. Sonnyhoz fűződő kapcsolata nem volt köztudott, így esete csak rövid kis hírben szerepelt a szenzációhajhászó újságokban. Míg kórházban volt, Tom Hagen kereste fel, hogy gondoskodjon róla és vigasztalja. Ugyancsak Tom Hagen volt az, aki munkát szerzett neki Las Vegasban, abban a szállodában, amelyet Sonny öccse, Freddie vezetett. Tom Hagen közölte vele azt is, hogy a Corleone családtól életjáradékot fog kapni, mert Sonny gondoskodott róla. Megkérdezte a lánytól, terhes-e, ezért vette-e be a tablettákat, de Lucy nemet mondott. Hagen arra is kíváncsi volt, vajon Sonny azon a végzetes éjszakán hozzá készült-e, vagy felhívta-e, és közölte-e, hogy jön. A lány erre is nemet mondott: Sonny nem telefonált. Ő mindig otthon volt, és mikor befejezte a munkáját, várt a férfira. Megmondta Hagennak az igazat. – Ő volt az egyetlen férfi, akit valaha is szeretni tudtam. Senki mást nem tudok szeretni többé. – Látta, hogy Hagen hitetlenkedve mosolyog, de meg is lepődött. – Olyan hihetetlennek tartod? – kérdezte. – Hát nem ő volt az, aki hazavitt téged, amikor kisgyerek voltál?

– Az egészen más ember volt – felelte Hagen. – Mire felnőtt, megváltozott. – Velem szemben nem – mondta Lucy. – Talán mindenki úgy látta, de én nem. – Még gyenge volt ahhoz, hogy elmagyarázza: Sonny mindig nagyon kedves volt hozzá. Soha nem haragudott rá, soha nem volt ingerült vagy ideges. Hagen minden előkészületet megtett, hogy Lucy Las Vegasba költözhessen. Bérelt lakás várta, Hagen maga vitte ki a repülőtőire, és meg kellett ígérnie, hogy ha bármikor egyedül érezné magát, vagy a dolgok nem mennének simán, fel fogja hívni, és ő minden lehetséges módon a segítségére lesz. Mielőtt a lány beszállt a repülőgépbe, vonakodva megkérdezte: – Tudja Sonny apja, hogy mit teszel értem? Hagen mosolygott. – Az ő megbízásából teszem. A Don kissé régimódi ezekben a dolgokban, és soha semmit nem tenne fiának törvényes felesége ellen. De úgy érzi, te még nagyon fiatal voltál, és Sonnynak kellett volna jobban viselkednie. És az a tény, hogy bevetted azokat a tablettákat, mindenkit megrendített. – Azt nem mondta el, milyen hihetetlennek tartotta egy olyan ember, mint a Don, hogy valaki öngyilkosságot kíséreljen meg. Most, miután csaknem tizennyolc hónapot töltött el Las Vegasban, Lucy meglepetten állapította meg, hogy szinte boldog. Éjszakánként néha Sonnyról álmodott, és hajnaltájban ha ébren feküdt az ágyban, addig maszturbált, míg álmát valóra nem váltotta, és ismét el tudott aludni. Azóta sem feküdt le férfival. De a vegasi élet tetszett neki. A szálloda uszodájába járt úszni, vitorlázott a Lake Meaden, és szabadnapjain kirándulásokat tett a sivatagba. Karcsúbb lett, és ez előnyére vált. Még mindig érzéki volt, de inkább megfelelt már az amerikai, mint a régimódi olasz szépségideálnak. A szálloda reklámirodáján dolgozott mint félfogadó, és semmi köze sem volt Freddie-hez, bár a férfi, ha meglátta, mindig megállt, és elbeszélgetett vele. A lány meglepődött, mennyire megváltozott Freddie. Nőcsábász lett belőle, szépen öltözködött, és úgy tűnt, valóban ösztönös tehetsége van egy szórakozóhely vezetéséhez. Ő ellenőrizte a szállodát, amit a kaszinótulajdonosok általában nem szoktak megtenni. A hosszú, forró nyár vagy talán sokkal élénkebb szexuális élete miatt lefogyott, és a hollywoodi szabók

gondoskodtak róla, hogy előnyösen nézzen ki, ha kissé veszélyes módon is. Csaknem hat hónappal később Tom Hagen odautazott, hogy megnézze, hogyan boldogul Lucy. A fizetésén kívül minden hónapban egy hatszáz dolláros csekket kapott. Hagen elmagyarázta, hogy úgy kell tennie, mintha ez a pénz máshonnan érkezne, és azt kérte, írjon alá egy ügyvédi meghatalmazást, hogy pontosan küldhesse neki a pénzt. Azt is megmondta a lánynak, hogy a formaságok kedvéért öt részvénnyel szerepelni fog a szállodatulajdonosok névsorában, ott, ahol dolgozik. El kell intéznie néhány jogi formaságot, amit a nevadai törvények megkívánnak, de ez az ő érdekében történik, és csak minimális kellemetlenségei lesznek. De Hagen beleegyezése nélkül nem beszélhet senkivel erről a megállapodásról. Jogi szempontból mindenképpen védelmet kap, és pénze minden hónapban biztosan meg fog érkezni. Ha a hatóságok vagy a rendőrség bármikor kérdéseket tennének fel neki, küldje őket egyszerűen az ügyvédjéhez, és nem fogják zavarni többé. Lucy beleegyezett. Megértette, mi történik, de nem volt kifogása az ellen, amire használták. Ésszerű viszontszívességnek látszott. De amikor Hagen arra kérte, hogy tartsa nyitva a szemét a szállodában, figyelje Freddie-t és Freddie főnökét, a szálloda főrészvényesét, aki egy személyben a szálloda tulajdonosa és vezetője volt, a lány megkérdezte Hagentól: – Tom, csak nem azt akarod, hogy kémkedjek Freddie után? Hagen mosolygott. – Az apja aggódik Freddie-ért. Nagyon szoros kapcsolatban van Moe Greene-nel, és szeretnénk biztosak lenni benne, hogy nem kerül bajba. – Nem akarta elmagyarázni a lánynak, hogy a Don nemcsak azért támogatta ennek a szállodának a felépítését Las Vegas sivatagában, hogy mennyországot teremtsen a fiának, hanem azért is, hogy jelen legyen, ha nagyobb üzletekre kerül majd sor. Nem sokkal a beszélgetés után dr. Jules Segal Las Vegasba érkezett, és a szálloda háziorvosa lett. Sovány volt, rendkívül jóképű, kellemes férfi, és legalábbis Lucy szemében túl fiatalnak látszott ahhoz, hogy orvos legyen. A lány akkor találkozott vele, amikor az alkarján, a csuklója felett daganat

nőtt. Néhány napig nyugtalankodott miatta, aztán egy reggel elment a szálloda személyzeti részében lévő orvosi rendelőbe. A várószobában két táncosnő beszélgetett a tánckarból. Az a bizonyos szőke, barackszínű szépség volt mindkettő, akiket Lucy mindig irigyelt. Úgy néztek ki, mint az igazi angyalok. De az egyik lány ezt mondta: – Esküszöm, ha megint terhes vagyok, abbahagyom a táncolást. Amikor dr. Jules Segal kinyitotta a rendelője ajtaját és behívta az egyik lányt, Lucy kísértést érzett, hogy elmenjen, és ha valami kényesebb, komolyabb baja lett volna, meg is teszi. Dr. Segal pantallót és nyitott gallérú inget viselt. Szarukeretes szemüvege és nyugodt, tartózkodó modora javított ugyan rajta valamit, de egészében véve komolytalan fickónak látszott. Mint a régimódi emberek általában, Lucy is úgy gondolta, hogy a fesztelenség és az orvostudomány nem fér meg egymással. Mikor végre bejutott a rendelőbe, olyan megnyugtatónak találta a férfi modorát, hogy minden kétsége elszállt. Dr. Segal keveset beszélt, de barátságos volt és megfontolt. Amikor a lány megkérdezte tőle, mi az a daganat, türelmesen elmagyarázta, hogy egyszerű kötőszövet-kinövés, semmiképpen sem rosszindulatú, és nem is kell komolyan aggódni miatta. Felemelt egy nehéz orvosi könyvet, és így szólt. – Nyújtsa ide a karját. A lány bizonytalanul engedelmeskedett. A férfi most először rámosolygott. – Megfosztom magam a sebészi tiszteletdíjtól – mondta. – Ezzel a könyvvel egyszerűen rácsapok, és le fog lohadni. Lehet, hogy ismét előjön, de ha megoperálom, elfogy a pénze, kötést kell hordania és hasonlók. Oké? A lány mosolygott. Különös módon feltétlen bizalmat érzett iránta. – Oké – felelte. A következő pillanatban, amikor az orvos rácsapott az alkarjára a nehéz könyvvel, felkiáltott. A daganat csaknem teljesen lelohadt. – Ennyire fájt? – kérdezte az orvos. – Nem – mondta a lány. Figyelte az orvost, amint a kórlapját kitöltötte. – Ez minden? A férfi bólintott, már nem is figyelt rá. A lány elment. Egy héttel később a férfi meglátta Lucyt a kávézóban, és melléült a pulthoz. – Hogy van a karja? – kérdezte. A lány rámosolygott. – Jól – felelte. – A maga módszerei elég meglepőek ugyan, de hatásosak.

A férfi elmosolyodott. – Maga nem is tudja, hogy én milyen meglepő vagyok. És nem is tudtam, hogy maga milyen gazdag. A vegasi Sun éppen most közli szállodánk részvényeseinek névsorát, és Lucy Mancininak tíz részvénye van. Vagyont kereshettem volna azon a kis dudoron. A lány nem válaszolt; hirtelen eszébe jutottak Hagen figyelmeztetései. A férfi ismét elmosolyodott. – Nem baj, ismerem a dörgést. Maga is csak egy a sok bábu közül, Vegas tele van velük. Nem jönne el ma este megnézni a bár műsorát? Én fizetem utána a vacsoráját. Még néhány rulettzsetont is veszek magának. A lány kissé habozott. A férfi sürgette. Végül így szólt: – Szívesen eljövök, de attól tartok, nem lesz elragadtatva attól, ahogy az éjszaka végződni fog. Igazán nem vagyok olyan kellemes partner, mint a legtöbb lány itt Vegasban. – Ezért is hívtam meg – mondta kedvesen Jules. – Egy éjszakára pihenőt írtam elő magamnak. Lucy rámosolygott, és szomorúan kérdezte: – Ez ennyire nyilvánvaló? – A férfi megrázta a fejét, és a lány így szólt: – Oké, akkor a vacsora rendben van, de én majd megveszem magamnak a rulettzsetonokat. Az esti műsort nézték meg, és Jules a különböző típusú meztelen combok és keblek orvosi leírásával szórakoztatta, de megvető gúnyolódás nélkül, mindvégig jó humorérzékkel. Utána együtt ruletteztek ugyanannál a keréknél, és több mint száz dollárt nyertek. Később kocsival fölmentek a Boulder Dam-hez a holdfényben, és a férfi megpróbált udvarolni neki, de amikor a lány néhány csók után ellenállt, tudta, hogy komolyan gondolta, és abbahagyta. Vereségét ismét kedélyesen fogadta. – Megmondtam, hogy nem fog menni – szólt Lucy félig-meddig bűntudatos szemrehányással. – De nagyon megsértődött volna, ha meg sem próbálom – mondta Jules, és a lánynak nevetnie kellett, mert igaza volt. A következő néhány hónap alatt jó barátok lettek. Ez nem volt szerelem; nem szeretkeztek, Lucy nem hagyta. A lány látta, hogy a férfi nem érti, miért utasítja vissza, de nincs megbántva, mint a legtöbb férfi ilyen esetben. Ezért még jobban bízott benne. Rájött, hogy a hivatásos orvoskülső mögött tréfakedvelő, vakmerő ember rejtőzik. Hétvégeken egy rendkívül gyors MG-t

vezetett a kaliforniai versenyeken. Szabadsága alatt Mexikóba utazott, az igazi vad országrészbe, ahol, mint a lánynak mondta, az idegeneket a cipőjükért gyilkolják meg, és az élet éppen olyan primitív, mint ezer évvel ezelőtt. A lány véletlenül tudta meg, hogy sebész volt és az egyik híres New York-i kórházban dolgozott. Mindez még jobban zavarba hozta, és nem értette, miért fogadta el a szállodai állást. Amikor ezt megkérdezte tőle, Jules így felelt: – Ha te elmondod a sötét titkodat, akkor majd én is elmondom az enyémet. A lány elpirult, és elejtette a témát. Jules sem tett fel több kérdést, kapcsolatuk tovább folytatódott. Meleg barátság volt, amely többet jelentett Lucynek, mint gondolta. Most, hogy az úszómedence mellett ült, ölében Jules szőke fejével, túláradó gyengédséget érzett iránta. Öle fájt, ujjai tudtán kívül érzékien simogatták a férfi nyakát. Jules aludt, nem vett róla tudomást, és a lány már attól is izgatott lett, hogy testét a közelében érezte. Jules hirtelen fölemelte a fejét az öléből, és felállt. Kézen fogta a lányt, és a füvön át a betonútra vezette. A lány engedelmesen követte, még akkor is, amikor a férfi bevezette az egyik kis házba, ahol lakott. Bent a férfi mindkettőjüknek nagy pohár italt kevert. A lángoló napfény és saját érzéki gondolatai után az ital hamar a lány fejébe szállt, szédülni kezdett. Jules máris átölelte, és testük, amely a fürdőruhától eltekintve meztelen volt, szorosan egymáshoz simult. – Ne – motyogta Lucy, de meggyőződés nélkül, és Jules nem figyelt rá. Gyorsan levette a lány fürdőruhájának melltartóját, megsimogatta és megcsókolta telt melleit, majd lehúzta a lány fürdőnadrágját, közben végigcsókolta egész testét, sima hasát és combjának belső oldalát. Jules felállt, lerángatta magáról fürdőnadrágját, és átölelte a lányt. Meztelenül feküdtek egymás karjában az ágyon, és a lány érezte, amint Jules beléhatol. Már a puszta érintés is elég volt hozzá, hogy elérjen a tetőpontra, de egy másodperc múlva már ki tudta olvasni a férfi mozdulataiból a meglepetést. Ugyanazt az elsöprő szégyent érezte, amely mindig elöntötte, mielőtt Sonnyt megismerte. De Jules átfordította az ágy szélén, eligazította a lábait, és a lány átengedte neki egész testét. Ekkor

ismét beléhatolt, megcsókolta, és most már a lány is érezte magában a férfit, de ami még ennél is fontosabb, észrevette, hogy végre a férfi is érez valamit, és eljut a gyönyörig. Amikor a férfi legördült róla, Lucy összekuporodott az ágy sarkában, és sírva fakadt. Nagyon szégyellte magát, de aztán döbbenten hallotta, hogy Jules halkan nevet, és így szól: – Te szegény, tudatlan olasz kislány, hát ezért utasítottál el ennyi ideig? Te kis hülye. – Ezt annyi kedves szeretettel mondta, hogy a lány feléfordult, és a férfi magához szorította meztelen testét. – Középkori vagy, teljesen középkori – mondta megnyugtató, vigasztaló hangon, de a lány tovább sírt. Jules meggyújtott egy cigarettát, és a lány szájába tette. Lucyt fojtogatni kezdte a füst, abba kellett hagynia a sírást. – Most figyelj ide – mondta Jules. – Ha modern környezetben nőttél volna fel, huszadik századba illő családi kultúrával, akkor a problémádat évekkel ezelőtt megoldották volna. Megmagyarázom, mi a baj. Ez egészen más, mintha csúnya volnál, vagy hibás bőröd lenne, és bandzsítanál, amit semmiféle arcsebészet nem tud teljesen rendbe hozni. A te problémád olyan, mintha szemölcs vagy anyajegy lenne az arcodon, vagy elálló füled lenne. Ne figyelj rá szexuális értelemben. Ne gondold, hogy olyan nagy dobozod van, amit egyetlen férfi sem szeret, mert nem kapja meg a pénisze a szükséges súrlódást. Neked deformálódott medencéd van, amelyet mi, sebészek a medencefal gyengeségének nevezünk. Általában szülés után jelentkezik, de okozhatja egyszerűen rossz csontképződés is. Általánosan ismert probléma, mégis sok nő nyomorult életet él miatta, pedig egészen egyszerű műtéttel rendbe lehetne hozni. Vannak nők, akik még öngyilkosságot is elkövettek miatta. De azt soha nem gondoltam volna, hogy neked is ez a bajod, mert olyan szép a tested. Azt hittem, lelki sérülésről van szó, mert ismerem a történetedet, hiszen elég gyakran meséltél magadról és Sonnyról. De hadd vizsgáljalak meg alaposan, és akkor pontosan meg tudom mondani, mit kell tennünk. Most menj és zuhanyozz le. Lucy lezuhanyozott. Jules ezután türelmesen, tiltakozásait meg sem hallgatva rávette, hogy szétterpesztett lábbal lefeküdjön az ágyra. Mindig volt a lakásán orvosi táska, és most nyitva állt. Az ágy mellett álló kis asztal üveglapján néhány

sebészeti műszer sorakozott. Jules most csak orvos volt, a lányt vizsgálta. Ujjával körbetapogatta a vagináját. A lány már szégyenkezni kezdett, amikor a férfi megcsókolta a köldökét, és csaknem szórakozottan jegyezte meg: – Ez az első eset, hogy élvezem a munkámat. – Hasra fordította a lányt, és ujját a végbelébe dugva azt is körbetapogatta, de másik kezével szenvedélyesen simogatta Lucy nyakát. Amikor befejezte a vizsgálatot, ismét visszafordította a lányt, gyengéden szájon csókolta, és így szólt: – Valami újdonságot fogok beépíteni neked, aztán személyesen próbálom ki. Még a szaklapokba is írok róla egy tanulmányt. Jules mindezt annyi megértő gyengédséggel csinálta, olyan nyilvánvalóan szerette a lányt, hogy Lucy legyőzte szégyenét és zavarát. A férfi még egy orvosi szakkönyvet is leemelt a polcról, hogy megmutasson neki néhány hasonló esetet és az azokat helyrehozó sebészeti beavatkozást. A lány érdeklődése felébredt. – Az egészséged szempontjából is jobb lesz – mondta Jules. – Ha nem hozatod rendbe, később sok baj lehet belőle. A szervezeted fokozatosan gyengül, ha nem operáltatod meg. Szégyen, gyalázat, hogy a régimódi prüdéria sok orvost visszatart a betegség pontos megállapításától és a műtéttől, sok nő meg nem is mer panaszkodni miatta. – Ne beszélj róla, kérlek, ne beszélj róla! – könyörgött Lucy. A férfi látta, hogy a lány még mindig szégyenkezik, zavarban van eltitkolt „csúnya hibája” miatt. Bár orvosagya ezt az ostobaság tetejének tartotta, elég érzékeny volt ahhoz, hogy megértse, mi megy végbe Lucyben. Ez egyúttal hozzásegítette ahhoz is, hogy megpróbálja a lányt megvigasztalni. – Oké, most már ismerem a titkodat, és elmondom a magamét – kezdte. – Mindig azt szoktad tőlem kérdezni, mit keresek ebben a városban én, az egyik legfiatalabb és legragyogóbb sebész egész Keleten. – Néhány róla szóló újságcikket gúnyolt. – Az igazság az, hogy abortuszokat végeztem. Ez önmagában még nem olyan nagy baj, hiszen a fél orvosi kar ezt teszi. De engem rajtakaptak. Volt egy barátom, egy Kennedy nevű orvos. Együtt dolgoztunk a kórházban. Nagyon rendes ember, és megígérte, hogy segít rajtam. Én csak annyit tudok, hogy Tom Hagen azt mondta neki, ha bármikor

segítségre van szüksége, ne feledje, a Corleone család a lekötelezettje. Kennedy beszélt Hagennal. Csak annyit tudok, hogy az ellenem emelt vádat elejtették, de az Orvosi Kamara meg a keleti szakszervezet feketelistára tett. Aztán a Corleone család megszerezte nekem ezt az állást. Itt jól érzem magam. Olyan munkát végzek, amit valakinek meg kell csinálnia. Ezeket a kis táncosnőket állandóan felcsinálják. Gyerekjáték kikaparni őket, ha idejében eljönnek hozzám. Úgy kaparom ki őket, mint te egy tepsit. Freddie Corleone kész veszély. Számításaim szerint, mióta itt vagyok, legalább tizenöt lányt teherbe ejtett. Már komolyan elhatároztam, hogy kitanítom a szexuális életről, mint apa a fiát. Különösen, mióta háromszor kellett kezelnem tripper és egyszer vérbaj miatt. Freddie védőháló nélkül dolgozik. Jules elhallgatott. Most szándékosan nem volt titoktartó; azelőtt soha nem pletykált, de most meg akarta mutatni Lucynek, hogy másoknak is vannak kellemetlen titkaik, köztük olyanoknak is, akiket ismert, és akiktől félt is egy kicsit, mint Freddie Corleonétól. – Gondold azt, hogy egy darab gumi van a testedben, ami elvesztette a rugalmasságát – mondta Jules. – Kivágok belőle egy darabot, hogy szorosabb, feszesebb legyen. – Majd gondolkozom rajta – felelte Lucy, de már biztos volt benne, hogy nekivág, teljesen megbízott Jules-ben. Aztán eszébe jutott valami. – Mennyibe fog ez kerülni? Jules összeráncolta a homlokát. – Nekem itt nincs felszerelésem az ilyen műtétekhez, és nem is vagyok ebben szakértő. De van egy barátom Los Angelesben, a legjobb specialista. Műszerei is vannak, méghozzá a legjobb kórházban. Tulajdonképpen ő az, aki az összes filmsztárt megoperálja, amikor a hölgyek rájönnek, hogy nem elég, ha felvarratják az arcukat és a mellüket, még nem biztos, hogy egy férfit rá tudnak venni, hogy szeresse is őket. A barátom tartozik nekem néhány szívességgel, ezért ingyen is vállalja majd a műtétet. Az abortuszokat mindig én csinálom helyette. Nézd, ha nem lenne erkölcstelen, elmondanám neked azoknak a szexbombáknak a nevét, akik átestek ezen az operáción. A lány azonnal kíváncsi lett. – Jaj, gyerünk, mondd el! – kérte. – Mondd már! – Ez igazán remek pletykatéma volt, és

azért is szerette Jules-t, mert nyíltan kimutathatta, milyen kíváncsi a pletykákra, nem kellett attól tartania, hogy a férfi kineveti. – Elmondom, ha velem vacsorázol és velem töltöd az éjszakát – felelte Jules. – Nagyon sok elveszett időt kell behoznunk a csacsiságod miatt. Lucy elsöprő erejű szeretetet érzett iránta, amiért ilyen kedves, és ki tudta mondani: – Nem kell velem aludnod, mert így, ahogy most vagyok, úgysem lenne sok örömed benne. Jules nevetésbe tört ki. – Te kis hülye! Hihetetlen, milyen kis hülye vagy. Még soha nem hallottál másféle, sokkal ősibb, sokkal civilizáltabb szeretkezési formákról? Tényleg ennyire ártatlan vagy? – Ó, igen – mondta a lány. – Ó, igen – utánozta Jules. – Szép lányok nem csinálnak olyat, férfias férfiak nem csinálnak olyat. Még 1948-ban sem. Ide figyelj, drágám, el tudlak vinni itt Las Vegasban egy öreg hölgyhöz, aki a régi, vadnyugatos időkben, azt hiszem, még 1880-ban, a legfiatalabb Madame volt a legnépszerűbb bordélyházban. Szívesen beszél azokról a régi időkről. Tudod, mit mesélt nekem? Hogy azok a fegyverforgató, bátor, férfias, pontosan célzó cowboyok mindig egy „franciát” kértek a lányoktól; ezt mi, orvosok fellatiónak nevezzük, ti pedig „Ó, jaj!”-nak. Gondoltál valaha is arra, hogy imádott Sonnyddal ezt az „Ó, jaj!”-t csináld? A lány most először igazán meglepődött. Olyan arckifejezéssel fordult a férfi felé, amelyet az csak Mona Lisamosolynak tudott nevezni. (Tudományos gondolkozása hirtelen egész más tárgyat érintett, és az jutott eszébe: vajon lehetséges, hogy ez lenne a több évszázados rejtély megoldása?) Csendesen így szólt: – Én mindent csináltam Sonnyval. – Ez volt az első eset, hogy bárkinek elmondott ilyesmit. Két héttel később Jules Segal a Los Angeles-i kórház műtőjében állt, és figyelte, hogyan végzi el barátja, dr. Frederick Kellner a beavatkozást. Mielőtt Lucyt elaltatták, Jules fölé hajolt, és odasúgta: – Megmondtam neki, hogy te az én nőm vagy, ezért jó erős falat fog beépíteni. – De a lány már kábult volt a korábban bevett idegcsillapítótól, nem tudott

nevetni vagy mosolyogni. A férfi vidám megjegyzése azonban enyhítette az operáció miatt érzett félelmét. Túl voltak mindenen. Lucyt kigördítették az őrzőbe, Jules meg Kellnerrel beszélgetett. Kellner vidám volt; ez biztos jel, hogy minden rendben ment. – Semmi komplikáció, öregem – mondta Jules-nek. – Semmi kinövés; nagyon egyszerű eset. Csodálatosan feszes a teste, ez szokatlan az ilyen eseteknél. Most elsőrangú formában van minden szórakozáshoz és a játszadozáshoz. Irigyellek, öregem. Rövid ideig persze várnod kell, de aztán biztos vagyok benne, hogy meg leszel elégedve a munkámmal. Jules nevetett. – Igazi Pygmalion vagy, doktor. Tényleg csodálatos voltál. Dr. Kellner mosolygott. – Ez gyerekjáték. Mint a te abortuszaid. Ha a társadalom valóban realista lenne, akkor az olyan emberek, mint mi, az igazán tehetségesek, fontos munkát végezhetnének, és ezt a vacakot átengednék a napszámosoknak. Egyébként jövő héten elküldök hozzád egy lányt; nagyon rendes lány, ezek mindig bajba kerülnek. Ezzel rendezzük is a mai számlát. Jules megrázta a kezét. – Kösz, doktor. Gyere ki egyszer a szállodába, és gondoskodom róla, hogy a ház minden kellemes szolgáltatásával a rendelkezésedre álljon. Kellner gúnyosan rámosolygott. – Én mindennap hazárdjátékot játszom, nincs szükségem a rulettedre meg a kockáidra. Túl gyakran hívom ki a sorsot. El fogsz sorvadni ott kint, Jules. Még néhány év, és elfelejted, amit a komoly sebészetről tudtál. Nem fog menni többé! – Elfordult Jules-től. Jules tudta, hogy ez nem szemrehányás, hanem figyelmeztetés. De nagyon szíven ütötte. Mivel Lucynek még legalább tizenkét óra hosszat az őrzőben kellett feküdnie, a férfi kiment a városba, hogy leigya magát, és ennek csak az egyik oka volt az a megkönnyebbülés, hogy olyan jól sikerült a műtét. Másnap reggel, mikor bement a kórházba, hogy meglátogassa a lányt, csodálkozva látta, hogy két férfi áll az ágya mellett, és a szoba tele van virággal. Lucy háta párnákkal volt feltámasztva, arca ragyogott. Jules meglepődött, mert Lucy szakított a

családjával, és arra kérte, hogy csak akkor értesítse őket, ha valami rosszul sikerül. Freddie Corleone persze tudta, hogy egy kisebb operáció miatt kórházban fekszik; ezt be kellett jelenteni, hogy mindketten szabadságot kapjanak. Freddie megmondta Jules-nek, hogy a szálloda ki fogja fizetni Lucy számláját. Lucy bemutatta egymásnak a férfiakat, és Jules azonnal felismerte az egyiket. A híres Johnny Fontane volt. A másik egy nagy, erős, izmos, fiatalos olasz, akit Nino Valentinak hívtak. Mindketten kezet fogtak Jules-lel, aztán nem törődtek vele többet. Lucyvel tréfálkoztak, régi New York-i szomszédokról beszélgettek, Jules számára ismeretlen emberekről és eseményekről. Ezért egy idő után így szólt Lucyhez: – Majd később beugrom, úgyis beszélnem kell még dr. Kellnerrel. Erre Johnny Fontane minden kedvességét rásugározta. – Nem, cimbora, nekünk amúgy is el kell pályáznunk innen; maradj csak itt Lucyvel. Nagyon vigyázz rá, Doki. – Jules-nek feltűnt Johnny Fontane különös rekedtsége, és rögtön eszébe jutott, hogy ez az ember több mint egy éve, mióta megnyerte színészi alakításáért az Oscar-díjat, nem énekelt a nyilvánosság előtt. Lehet, hogy a hangja idősebb korára megváltozott, és az újságok ezt titokban tartják? Mindenki titokban tartja? Jules szerette a bennfentes pletykákat, és tovább figyelte Fontane hangját, hogy megpróbálja diagnosztizálni a bajt. Persze az is lehet, hogy egyszerűen túlerőltette magát, vagy a túl sok ital és cigaretta, vagy akár túl sok nő okozza. Hangja csúnya és érdes volt; most semmiképpen sem neveznék édes bájdalnoknak. – Olyan a hangja, mintha meg lenne fázva – mondta Jules Johnny Fontanénak. Fontane udvariasan válaszolt: – Csak kissé megerőltettem. Tegnap este énekelni próbáltam. Azt hiszem, egyszerűen nem vagyok képes elfogadni azt a tényt, hogy megváltozott a hangom. Tudja, megöregedtem. – Nyugodtan Jules-re mosolygott. – Nem nézette meg orvossal? – kérdezte mellékesen Jules. – Talán rendbe lehet hozni. Fontane most már nem volt olyan kedves. Hosszú, hideg pillantást vetett Jules-re. – Ez volt az első dolgom. Mintegy két évvel ezelőtt a legjobb szakorvosok vizsgálták meg. A saját orvosom is, akit itt, Kaliforniában a legjobbnak tartanak.

Mindegyik azt tanácsolta, hogy sokat pihenjek. Nincs baj, csak öregszem. Az ember hangja változik, amikor öregebb lesz. Fontane többé nem vett tudomást róla. Lucyvel foglalkozott, kedveskedett neki, ahogy minden nőnek kedveskedni szokott. Jules tovább figyelte a hangját. Azokon a hangszalagokon valamilyen csomónak kell lennie. De akkor meg mi a fenéért nem vették észre a szakorvosok? Talán rosszindulatú, vagy nem operálható? Ez persze más eset volna. Félbeszakította Fontanét, és megkérdezte: – Mikor vizsgálta meg utoljára szakorvos? Johnnyt ez már szemmel láthatóan bosszantotta, de Lucy kedvéért megpróbált udvarias maradni. – Körülbelül tizennyolc hónapja – mondta. – A saját orvosa is meg szokta nézni időnként? – kérdezte Jules. – Hát persze – válaszolta ingerülten Johnny Fontane. – Kodein-befecskendezést kapok, és kivizsgál. Azt mondta, egyszerűen megöregedett a hangom, nem tett jót az ivás, a dohányzás és egyéb dolgok. Maga talán többet tud nála? – Hogy hívják az orvosát? – kérdezte Jules. Fontane hangjában a büszkeség vibrált, amint válaszolt: – Tucker. Dr. James Tucker. Mi a véleménye, róla? A név ismerős volt, híres filmszínésznőkkel és egy méregdrága egészségügyi farmmal kapcsolatban gyakran lehetett hallani. – Nagyon elegánsan öltözik – mondta Jules mosolyogva. Fontane most komolyan dühbe gurult. – Azt hiszi, maga jobb orvos nála? Jules nevetett. – Maga jobb énekes, mint Carmen Lombardo? – Meglepetten látta, hogy Nino Valenti hangos nevetésben tör ki, öklével döngeti a szék karfáját. A tréfa nem volt ennyire jó. Aztán a hahotázás közben megérezte a whisky illatát, és már tudta, hogy Mr. Valenti, bárki legyen is, már ebben a kora délelőtti órában is csaknem részeg. Fontane a barátjára vigyorgott. – Hé, te meg inkább az én vicceimen nevess, ne az övén! – Lucy közben Jules felé nyújtotta a kezét, és az ágya mellé húzta a férfit.

– Úgy néz ki, mint egy vagány, de remek sebész – mondta. – Ha azt állítja, hogy jobb, mint az a dr. Tucker, akkor jobb is. Hallgass rá, Johnny. Bejött az ápolónő, és közölte velük, hogy el kell hagyniuk a szobát. Az ügyeletes orvos meg akarja vizsgálni Lucyt, és ehhez egyedül kell maradnia. Jules mulatott magában, mikor látta: Lucy elfordítja a fejét, hogy Johnny Fontane és Nino Valenti csak az arcát csókolják meg, ne a száját. De úgy tűnt, ezt is várták. A lány hagyta, hogy Jules szájon csókolja, és odasúgta: – Kérlek, gyere vissza délután. – A férfi bólintott. Valenti a folyosón megkérdezte. – Mi volt ez az operáció? Valami komoly? Jules megrázta a fejét. – Csak egy kis nőgyógyászati beavatkozás. Teljesen szokványos, kérem, higgyék el nekem. Engem ugyanis jobban érint, mint magukat, mert feleségül szeretném venni a lányt. Végigmérték, ezért Jules megkérdezte: – Honnan tudták, hogy kórházban van? – Freddie hívott fel, és megkért bennünket, hogy látogassuk meg – felelte Fontane. – Mi egy környéken nőttünk fel. Amikor Freddie húga férjhez ment, Lucy volt a koszorúslány. – Aha – mondta Jules. Nem árulta el, hogy ismeri az egész történetet, talán mert olyan gondosan titkolták Lucy és Sonny kapcsolatát. Amint végigmentek a folyosón, Jules így szólt Fontanéhoz: – Nekem itt jogom van bárkit megvizsgálni. Miért nem engedi, hogy belenézzek a torkába? Fontane megrázta a fejét. – Sietek! – Ez egy több millió dolláros torok; nem engedheti, hogy egy filléres orvos belenézzen – mondta Nino Valenti. Jules-re mosolygott; nyilvánvalóan az ő oldalán állt. Jules derűsen felelt: – Én nem vagyok filléres orvos. Én voltam a keleti part legjobb fiatal sebésze, míg el nem kaptak egy abortusznál. Jól sejtette, most már komolyan vették. Bűnössége beismerésével felébresztette a bizalmukat szakmai tudását illetően is. Először Valenti tért magához. – Ha Johnnyt nem vizsgálhatja meg, nekem van egy barátnőm, akit megnézhetne, de nem a torkát.

– Mennyi időre lenne szüksége? – kérdezte Fontane idegesen. – Tíz percre – felelte Jules. Ez hazugság volt, de ő rendjénvalónak találta, hogy néha hazudni kell a betegeknek. Az igazmondás és az orvostudomány, a rettenetes kivételektől eltekintve, egyszerűen nem járhat együtt. – Oké – mondta Fontane. Hangja most a félelemtől még sötétebb, még rekedtebb lett. Jules szerzett egy ápolónőt és egy vizsgálószobát. Nem talált meg benne mindent, amire szüksége volt, de így is megfelelt, Nem egészen tíz perc után már tudta, hogy a hangszálakon csomó van. Ezt könnyen megállapította. Tucker, az a disznó hollywoodi csaló már régen észrevehette volna. Úristen, annak a fickónak talán nincs is diplomája, vagy ha van, el kellene venni tőle. Jules most nem törődött a két férfival. Fölemelte a telefont, és kérte, hogy a kórház gégespecialistája jöjjön le. Aztán megfordult, és így szólt Nino Valentihoz: – Azt hiszem, valamivel hosszabb ideig fog tartani; jobb lesz, ha elmegy. Fontane hitetlenkedve nézett rá. – Maga disznó, azt hiszi, itt tarthat? Azt képzeli, hogy piszkálhatja a torkomat? Jules a lehető legnagyobb élvezettel egyenesen a szemébe mondta a teljes igazságot. – Maga azt csinálhat vagy azt engedhet meg, amit akar. A hangszálain, a gégéjében daganat van. Ha most még néhány óráig itt marad, meg tudjuk állapítani, hogy rosszindulatú vagy jóindulatú. El tudjuk dönteni, hogy műtétre van-e szüksége, vagy gyógyszeres kezelésre. Megadhatom magának Amerika egyik legjobb specialistájának a nevét, és megkérhetjük, hogy repülővel, természetesen a maga költségére, még ma este idejöjjön, ha szükségesnek tartom. De természetesem ki is sétálhat innen, elmehet a kuruzsló barátjához, vagy izgulhat, amíg eldönti, hogy elmenjen-e egy másik orvoshoz. Vagy hagyja, hogy elküldjék egy másik sarlatánhoz. Aztán, ha a daganat rosszindulatú és elég nagyra megnő, kivágják majd az egész gégéjét, vagy meg kell halnia. De azt is megteheti, hogy csak izgul. Viszont ha úgy dönt, hogy itt marad, akkor néhány óra alatt mindent tisztázhatunk. Van ennél fontosabb dolga? – Maradjunk, Johnny, egye meg a fene – mondta Valenti. – Lemegyek a hallba, és felhívom a stúdiót. Nem mondok nekik

semmit, csak azt, hogy dolgunk van. Aztán visszajövök, és szórakoztatlak. Nagyon hosszú délután volt, de nagyon megérte. A kórházi gégész diagnózisa, ahogy Jules a röntgenfelvételekből és a tamponos vizsgálatokból látta, teljesen rendben volt. Félidőben Johnny Fontane a szájába dugott jódos gézhengertől öklendezve abba akarta hagyni az egészet, de Nino Valenti megmarkolta a vállát, és visszanyomta a székbe. Mikor mindennel készen voltak, Jules megkönnyebbülten rámosolygott Fontanéra, és így szólt: – Hangszálcsomók. Fontane nem értette. Jules megismételte: – Csak néhány hangszálcsomó. Egyszerűen lehámozzuk őket, mint a kolbászról a héját. Néhány hónap múlva teljesen rendben lesz. Valenti örömében felordított, de Fontane még mindig a szemöldökét ráncolta. – És mi lesz utána az énekléssel? Fogok tudni még énekelni? Jules vállat vont. – Erre nincs semmi biztosíték. De most sem tud énekelni. Mi a különbség? Fontane ellenszenvvel nézett rá. – Öregem, maga nem tudja, mit beszél! Úgy tesz, mintha jó híreket közölne velem, és közben azt mondja, lehet, hogy nem is fogok tudni többé énekelni. Igaz ez? Lehet, hogy nem fogok tudni többet énekelni? Most már Jules is megelégelte. Úgy dolgozott, mint egy igazi orvos, és örömét lelte a munkában. Szívességet tett ennek a nyomorultnak, ez meg úgy viselkedik, mintha ártott volna neki. Hidegen így szólt: – Ide figyeljen, Mr. Fontane, én orvos vagyok, tehát szólítson csak doktornak és ne öregemnek. És nagyon jó hírt közöltem magával. Amikor behoztam ide, biztos voltam benne: hogy rosszindulatú daganata van, ami azzal jár, hogy ki kell vágni az egész gégéjét. Vagy bele halhat. Attól tartottam, talán azt kell majd közölnöm, hogy maga halott ember. És nagyon örültem, amikor kimondhattam, hogy csak hangszálcsomó, mert a maga hangja régebben sok örömet szerzett nekem. Segített meghódítani a lányokat fiatalabb éveimben. Mert maga igazi művész volt. De maga olyan, mint egy elkényeztetett gyerek. Azt hiszi, talán azért, mert maga Johnny Fontane, nem kaphat rákot? Vagy operálhatatlan agytumort? Vagy szívrohamot? Azt hiszi, soha nem fog

meghalni? Hát az élet nemcsak zenéből áll, és ha meg akarja ismerni az igazi szenvedést, sétáljon végig ezen a kórházon, utána szerelmi dalt fog énekelni a hangszálcsomókról. Úgyhogy inkább hagyja abba ezt az őrültséget, és tegye, amit tennie kell. A maga kuruzslója megszerzi majd a megfelelő sebészt, de ha ő is be akar menni a műtőbe, akkor azt javaslom, gyilkossági kísérlet miatt csukassa le. Jules ki akart menni a szobából, amikor Valenti megszólalt: – Azt a mindenit, doki, maga aztán jól megadta neki! Jules megfordult, és így szólt: – Maga mindig részeg már kora délelőtt? – Persze – vigyorgott Valenti, és mosolya olyan lefegyverző volt, hogy Jules barátságosabban figyelmeztette, mint ahogy akarta. – Akkor tudnia kell, ha így folytatja, öt éven belül meg fog halni. Valenti apró léptekkel odatáncolt hozzá. Átölelte Jules-t, lélegzete bűzlött a whiskytől. Harsányan nevetett. – Öt év? – kérdezte még mindig nevetve. – Ilyen sokáig fog még tartani? Egy hónappal a műtét után Lucy Mancini a vegasi szálloda úszómedencéje mellett ült, egyik kezében egy pohár koktélt tartott, másik kezével Jules fejét simogatta, amely az ölében pihent. – Nem kell erőt gyűjtened – mondta csúfolódva Jules. – A lakásban pezsgő vár ránk. – Biztos vagy benne, hogy már rendben vagyok? – kérdezte Lucy. – Én vagyok az orvos – felelte Jules. – Ma van a nagy nap. Tudsz róla, hogy én vagyok az első sebész az orvostudományban, aki maga próbálja ki a találmányát? Tudod, hogy van ez: „Előtte és utána.” Nagy élvezettél fogom leírni a lapokban. Nézzük csak: „Míg »előtte« pszichológiai okokból és a Sebészinstruktor ügyeskedése következtében határozottan élvezetes volt, az operáció utáni coitus tisztán neurológiai okokból különösen élvezetes...” – Abbahagyta, mert Lucy úgy megráncigálta a haját, hogy fájdalmában felkiáltott. A lány rámosolygott. – Ha ma este nem leszel megelégedve, akkor csak azt tudom mondani, hogy a te hibád.

– Garanciát vállalok az eredményért. A tervezés az én munkám, az öreg Kellnernek csak a kivitelezést hagytam meg – mondta Jules. – De most pihenjünk inkább egy kicsit, hosszú kutatómunka vár ránk ma éjjel. Amikor fölmentek a lakásukba – már együtt éltek –, Lucyt meglepetés várta: gazdag vacsora és pezsgőspohara mellett egy ékszeresdoboz, benne az eljegyzési gyűrű, nagy gyémánttal. – Ebből is láthatod, mennyire bízom a munkámban – jelentette ki Jules. – De most lássuk, megérdemled-e. Nagyon óvatosan, nagyon gyengéden bánta lánnyal. Lucy először félt egy kicsit, a férfi érintésére visszahőkölt, de később megnyugodott. Érezte, amint teste a szenvedély olyan fokát éri el, amelyet eddig nem ismert. Az első ölelés után Jules suttogva megkérdezte: – Jó munkát végeztem? – A lány visszasúgta: – Igen. Jól csináltad, nagyon jól csináltad. – Egymásra nevettek, és újra átölelték egymást.

VI. RÉSZ

23. FEJEZET

Öt hónapos szicíliai száműzetés után Michael Corleone végre megértette apja jellemét és sorsát. Most már megértette az olyan embereket is, mint Luca Brasi, Clemenza, a kegyetlen caporegime, de megértette anyja beletörődését is szerepébe. Mert Szicíliában látta, mi lett volna belőlük, ha nem harcolnak a sorsuk ellen. Megértette, miért mondta mindig a Don, hogy az embernek csak egy sorsa van. És megértette, miért veti meg a hatóságokat és a törvényes kormányt. Megértette, hogy gyűlölni kell mindazokat, akik megtörik az omertá-t, a hallgatás törvényét. A Palermóban kikötő hajóról Szicília belsejébe szállították az ócska ruhába öltözött, ellenzős sapkát viselő Michaelt; annak a területnek a szívébe, ahol a maffia uralkodott, s ahol a helyi capo-maffioso valamilyen régi szolgálatért nagyon le volt kötelezve az apjának. Ehhez a tartományhoz tartozott Corleone falu is, amelynek nevét a Don felvette, amikor sok évvel ezelőtt Amerikába emigrált. De a Don rokonai közül senki sem élt már. Az asszonyok végelgyengülésben haltak meg. A férfiak vagy vérbosszú áldozatai lettek, vagy szintén emigráltak Amerikába, Brazíliába, esetleg az olasz szárazföld másik tartományába. Michael csak később tudta meg, hogy ebben a nincstelen kisvárosban a legnagyobb a halálozási arányszám a világon. Michaelt vendégként a capo-maffioso egyik agglegény nagybátyjának a házában helyezték el. A hetvenes éveiben járó nagybácsi egyben a környék orvosa is volt. Maga a capomaffioso ötvenes évei végén járt, Don Tommasinónak hívták, és gabbellottó-ként dolgozott egy hatalmas birtokon, amely Szicília egyik legelőkelőbb családjáé volt. A gabbellotto a gazdagok birtokainak felügyelője, aki egyben azt is biztosítja, hogy a szegények ne próbálják meg elfoglalni a megműveletlen földeket, ne lázadjanak fel, ne legyenek orvvadászok, ne lopjanak, ne merészeljenek engedély nélkül gazdálkodni. Röviden, a gabbellotto is maffioso volt, aki bizonyos összegért védelmezte a gazdagok vagyonát minden olyan törvényes vagy törvénytelen követeléssel szemben, amelyet a szegények kezdeményeztek. Ha egy szegény paraszt megpróbálta

érvényesíteni azt a törvényt, amely lehetővé tette, hogy megműveletlen földet vegyen, a gabbellotto erőszakkal fenyegette meg, vagy halállal ijesztette el. Ez ilyen egyszerű volt. Don Tommasino ellenőrizte egyúttal a körzet vízjogát is, és megakadályozta a római kormány által tervezett új gátak felépítését, mert ezek tönkretették volna az általa ellenőrzött artézi kutak vizének jól jövedelmező árusítását. A víz hirtelen nagyon olcsó lett volna, és tönkrement volna az évszázadok óta oly sok munkával kiépített létfontosságú vízgazdálkodás. De Don Tommasino régivágású maffiafőnök volt, nem akart kábítószer-kereskedelemmel vagy prostitúcióval foglalkozni. Ebben a vonatkozásban Don Tommasino más nézeteket vallott, mint az új generációhoz tartozó maffiavezérek, akik olyan nagyvárosokban ütötték fel a tanyájukat, mint Palermo. Ezek az új emberek az Olaszországba deportált amerikai gengszterek befolyása alatt álltak, és nem voltak efféle lelkiismeretfurdalásaik. A maffiafőnök rendkívül méltóságteljes ember volt, „hasas férfi”, szó szerint és átvitt értelemben egyaránt. Ezt olyan emberre mondják, aki félelmet tud ébreszteni embertársaiban. Védelme alatt Michaelnak semmitől sem kellett félnie, mégis szükségesnek tartották, hogy a menekült személyazonossága titokban maradjon. Ezért Michaelnak a Don nagybátyjának, dr. Tazának fallal körülvett birtokán kellett élnie. Dr. Taza szicíliai létére csaknem hat láb magas volt, pirospozsgás arccal és hófehér hajjal. Annak ellenére, hogy hetvenes éveiben járt, minden héten beutazott Palermóba, és meglátogatta a város fiatalabb prostituáltjait. Minél fiatalabbak voltak, annál jobb. Dr. Taza másik gyengéje az olvasás volt. Mindent elolvasott, és amit olvasott, azt elmesélte szomszédainak, betegeinek, a tudatlan parasztoknak, birkapásztoroknak, s emiatt bolondnak tartották. Mi közük van nekik a könyvekhez? Esténként dr. Taza, Don Tommasino és Michael a hatalmas márványszobrokkal díszített kertben üldögéltek, amelyek mintha ezen a szigeten ugyanolyan vadul nőttek volna ki a földből, mint a mámorító fekete szőlő. Dr. Taza szívesen mesélt a maffiáról és a századok során végrehajtott hőstetteiről.

Michael Corleonéban lelkes hallgatóra talált. Előfordult, hogy a balzsamos levegő, a zamatos, mámorító bor, a kert kellemes nyugalma még Don Tommasinót is magával ragadta, és ő is elmesélt egy-egy történetet a saját tapasztalataiból. Az orvos volt a legenda, a Don a valóság. Michael Corleone ebben az ősi kertben ismerte meg apja gyökereit. A „maffia” szó eredetileg menedékhelyet jelentett. Később egy titkos szervezet neve lett, amely az elnyomók ellen harcolt, akik évszázadok óta kizsákmányolták az országot és népét. Szicíliát a történelemben minden országnál kegyetlenebbül elnyomták. Az inkvizíció szegényt és gazdagot egyaránt megkínzott. A földbirtokos bárók és a katolikus egyház urai teljhatalmat gyakoroltak a birkapásztorok és a parasztok felett. A rendőrség az ő hatalmuk eszköze volt, és annyira azonosult velük, hogy egy szicíliait rendőrnek hívni ma is a legocsmányabb sértés. Ennek a teljhatalomnak a kegyetlenségével szemben a szenvedő nép megtanulta, hogy az elnyomástól félve soha ne árulja el haragját és gyűlöletét, soha ne váljon sebezhetővé azzal, hogy fenyegetést ejt ki a száján, mert utána gyors megtorlás következik. Azt is megtanulta, hogy a társadalom az ellenség, ezért ha orvoslást keresett az elszenvedett jogtalanságokra, a földalatti lázadókhoz, a maffiához fordult. És a maffia a hallgatás törvényével, az omertá-val szilárdította meg a hatalmát. Ha egy idegen Szicíliában a legközelebbi város felé vezető útról kérdezősködött, még annyi udvariasságot sem kapott, hogy válaszoljanak neki. A legnagyobb bűn, amelyet egy maffiózó elkövethet, az, ha elárulja a rendőrségnek annak az embernek a nevét, aki éppen rálőtt, vagy bármilyen sérelmet követett el ellene. Az omerta a nép vallása lett. A feleség nem mondaná meg a rendőrségnek férje gyilkosának a nevét, nem adná ki gyermeke gyilkosát, vagy lánya megrontóját sem. A hatóságoktól nem várhattak igazságot, ezért az emberek mindig a maffiához fordultak. És a maffia bizonyos mértékig még ma is betöltötte ezt a szerepet. Az emberek minden rendkívüli helyzetben a helyi capo-maffiosó-hoz mentek segítségért. Ő volt a szociális gondozójuk, körzeti ügyvédjük, akinél mindig kaphattak egy kosár élelmet és munkát. Ő volt a védelmezőjük.

De Michael az elkövetkező hónapokban magától is megértette, amit dr. Taza elhallgatott. A maffia Szicíliában az utóbbi időben a gazdagok illegális fegyverévé, sőt a törvényes politikai hatalom kisegítő rendőrségévé vált, sőt elfajzott kapitalista szervezetté, kommunistaellenes, ugyanakkor antiliberális csoporttá, amely mindenféle üzleti vállalkozásra kirója a maga adóját, bármilyen kicsi legyen is. Michael Corleone most értette meg, hogy az olyan emberek, mint az apja, miért lettek inkább betörők és gyilkosok, mint a törvényes társadalom tagjai. A szegénység, a félelem és a megalázás túl szörnyű ahhoz, hogy értelmes ember elfogadhassa. És Amerikában néhány emigráns szicíliai úgy vélte, hogy ugyanolyan kegyetlen hatóságok lennének. Dr. Taza meghívta Michaelt Palermóba, szokásos heti látogatására a bordélyházba, de Michael nem akart menni. Szicíliai menekülése megakadályozta abban, hogy szétvert arcát megfelelő orvosi kezelésben részesítsék, és most a bal oldalán látszott McCluskey százados névjegye. A csontok rosszul forrtak össze, profilja elferdült, s ha balról néztek rá, sebesült arca kegyetlen kifejezést mutatott. Mindig büszke volt a megjelenésére, és ez a torzulás jobban zavarta, mint gondolta volna. A fájdalommal, amely hol jött, hol elmúlt, nem törődött. Dr. Tazától kapott fájdalomcsillapítót. Taza felajánlotta, hogy kezeli az arcát, de Michael visszautasította. Már elég régóta lakott itt ahhoz, hogy tudja, dr. Taza talán a legroszszabb orvos Szicíliában. Mindent elolvasott, ami a kezébe került, kivéve az orvosi szakirodalmat, amit saját bevallása szerint nem értett. Orvosi vizsgáit a legfontosabb szicíliai maffiafőnök támogatásával tette le, aki személyesen beutazott Palermóba, és megbeszélte Taza professzoraival, milyen érdemjegyeket adjanak neki. Ez is bizonyította, milyen veszélyessé vált a szicíliai maffia abban a társadalomban, amelyben élt. A tehetség nem számított. A munka sem. Az ember a Keresztapától kapta ajándékba a hivatását. Michaelnak volt ideje végiggondolni a dolgokat. Napközben sétákat tett a környéken, de a Don Tommasino birtokán dolgozó két birkapásztor mindig elkísérte. A sziget birkapásztorait a maffia gyakran fizetett bérgyilkosként alkalmazta, s ezek az efféle munkát egyszerűen azért vállalták el, mert pénzre volt

szükségük, hogy megélhessenek. Michael elgondolkozott az apja szervezetén. Ha így folytatja, akkor egy napon ugyanolyan csúf, rákos daganattá fejlődik, mint az itteni maffia, amely tönkreteheti az egész országot: Szicília máris a szellemek országa lett; az emberek emigráltak a föld minden országába, hogy meg tudják keresni a kenyerüket, vagy egyszerűen azért, hogy elmeneküljenek a halál elől csak azért, mert politikai és gazdasági szabadságjogaikat gyakorolták. Hosszú bolyongásai során legnagyobb meglepetése az ország csodálatos szépsége volt; narancsligeteken sétált át, amelyek árnyékos, mély barlangokat alkottak a tájban, ősi vízvezetékek szállították csobogva a vizet a Krisztus előtti időkben épített nagy kőkígyók szájából. A régi római villák mintájára épült házak, hatalmas márványkapukkal és nagy, boltozatos szobákkal, most romba dőlve álltak, kóborló birkák tanyájaként. A láthatáron a kopasz hegyek magas, fehér csonttornyokként meredeztek. Kertek és mezők ragyogó zöld foltjai tarkították a sima tájat, mint szikrázó smaragd nyakékek. Néha egészen Corleone városáig elsétált. Tizennyolcezer lakosának házai a közeli hegy mélyedéseiben bújtak meg; a nagyobbak a hegyből bányászott fekete sziklából épültek. Az elmúlt évben több mint hatvan gyilkosság történt Corleonéban, a városban a halál légköre uralkodott. Még távolabb a Ficuzza-erdő törte meg a szántóföldek egyhangúságát. A két birkapásztor testőr mindig magával vitte lupará-ját, ha Michaelt sétájára kísérte. A gyilkos szicíliai puska a maffia kedvenc fegyvere volt. A Mussolini által kinevezett rendőrfőnöknek, aki azért ment Szicíliába, hogy megtisztítsa a maffiától, az volt a legelső ténykedése, hogy elrendelte: Szicília minden kőfalát le kell bontani három láb magasságig, hogy a fegyveres gyilkosok ne használhassák leshelynek a falakat. De ez a rendszabály nem sokat használt, ezért a rendőrminiszter úgy oldotta meg a problémát, hogy minden férfit, akit azzal gyanúsítottak, hogy maffioso, letartóztatott és büntetőtáborba deportáltatott. Amikor aztán a Szövetségesek felszabadították Szicília szigetét, az amerikai katonai kormányzat tisztviselői mindenkit, akit a fasiszta rendszer bebörtönöztetett, demokratának tartott. Így a maffia számos tagját falusi polgármesternek vagy a

katonai kormányzat tolmácsának nevezték ki. Ez a szerencse lehetővé tette a maffiának, hogy újjászervezze önmagát, és még hatalmasabb legyen, mint azelőtt bármikor. E hosszú séták után Michael este megivott egy üveg erős bort, megevett egy nagy tányér pastá-t hússal, és éjjel jól tudott aludni. Dr. Taza könyvtárában talált olasz nyelvű könyveket. Bár beszélt olaszul, és vett is a főiskolán olasz nyelvórákat, ezeknek a könyveknek az olvasása sok fáradságába és idejébe került. Kiejtése csaknem hibátlan volt, és ha nem is tartották a környék szülöttének, azt elhitték róla, hogy ő is egyike azoknak a különös olaszoknak a messzi északról, ahol az ország Svájccal és Németországgal határos. Az arca bal oldalán lévő torzulás még hasonlóbbá tette a bennszülöttekhez. Az ilyesmi a hiányos orvosi kezelés miatt elég gyakori volt Szicíliában. Sok kis sebesülést egyszerűen a pénzhiány miatt nem kezeltek megfelelően, sok gyerek és férfi viselt magán élete végéig olyan sebhelyet, amelyet Amerikában kisebb beavatkozással vagy modern orvosi módszerekkel rendbe lehetett volna hozni. Michael gyakran gondolt Kayre, a mosolyára, a testére, és mindig lelkiismeret-furdalást érzett, amiért olyan kegyetlenül, búcsúszó nélkül hagyta el. Különös módon soha nem nyugtalanította a lelkiismeretét az a két ember, akiket lelőtt; Sollozzo megpróbálta megölni az apját, McCluskey százados pedig egész életére elcsúfította őt. Ahogy az idő múlásával fájdalmai erősebbek és gyakoribbak lettek, és különösen amikor fájdalomcsillapítókat kért, dr. Taza mindig megpróbálta rávenni, hogy operáltassa meg elferdült arcát. Taza elmagyarázta, hogy a szem alatt egy arcideg fekszik, ahonnan rengeteg ideg ered. Valóban ez volt a maffia kínzóinak kedvenc helye: ezt a pontot keresték ki áldozatuk arcán egy tűhegyes jégcsákánnyal. Michael arcán ez a bizonyos ideg megsérült, de lehet, hogy egy csontszilánk fúródott bele. A palermói kórházban egyszerű sebészeti beavatkozással végleg megszabadíthatnák fájdalmaitól. Michael nem akarta. Mikor az orvos megkérdezte, miért, rámosolygott, és így szólt. – Az otthonomra emlékeztet.

És valóban nem törődött a fájdalommal, amely állandóan lüktetett a koponyájában, mintha motor zakatolna benne, hogy megtisztítsa. Michael csaknem két hónap tétlen, falusias életmód után kezdett el igazán unatkozni. Körülbelül ebben az időben történt, hogy Don Tommasinónak nagyon sok dolga akadt, és ritkán jelent meg a villában. Gondjai voltak a Palermóban kialakult „Új Maffiával”. Ezek a fiatalemberek vagyonokat kerestek a város háború utáni építkezésének fellendülésén. Ezzel a vagyonnal megpróbáltak beletenyerelni az általuk lenézett, vaskalaposnak nevezett régimódi maffiavezérek vidéki hűbérbirtokaiba. Don Tommasinónak sok munkát adott területének védelme. Így Michael nem élvezhette az öregember társaságát, és meg kellett elégednie dr. Taza történeteivel, amelyeket már sokszor hallott. Egyik reggel Michael elhatározta, hogy hosszabb kirándulást tesz a Corleone mögötti hegyekbe. Két birkapásztor testőre természetesen elkísérte. Tulajdonképpen nem is a Corleone család ellenségei ellen védték. Egyszerűen bárkinek, aki nem idevaló, veszedelmes volt egyedül sétálni, sőt még egy helybelinek is. A környéket elárasztották banditákkal az egymás ellen harcoló és minden beavatkozót veszélyeztető maffiapartizánok. De az is előfordulhatott, hogy pagliaiotolvajnak nézik. A pagliaio szalmatetős kunyhó a földeken, ahol a parasztok napközben menedéket találnak és elhelyezhetik földművelő szerszámaikat, hogy ne kelljen a falujukig vezető hosszú úton magukkal vinniük őket. Mert Szicíliában a paraszt nem lakik az általa megművelt földön. Ez túl veszélyes lenne, és minden megművelt földdarab túl értékes ahhoz, hogy házat építsenek rajta. Inkább a falujában él, és napkeltekor gyalogosan elindul otthonából a messzi földekre: naponta ide-oda utazik. Azt a munkást, aki a pagliaió-t kifosztva találja, valóban nagy kár éri, mert arra a napra kiveszik a kenyeret a szájából. Miután a törvény tehetetlen volt, a maffia védelmébe vette a parasztok érdekeit, és sajátosan oldotta meg a problémát. Üldözött és lemészárolt minden pagliaio-tolvajt. Elkerülhetetlen volt, hogy néhányan ártatlanul is szenvedjenek. Előfordulhatott volna,

hogy ha Michael egy éppen kifosztott pagliaio előtt sétál, őt tartják bűnösnek, hacsak valaki nem tanúskodik mellette. Így egy napos reggelen két hűséges birkapásztora kíséretében barangolni indult a földeken át. Az egyik együgyű, szinte gügye fickó volt, hallgatott, mint a sír, arca kifejezéstelen, akár egy indiáné. Alacsony volt, de izmos és sovány, mint a jellegzetes szicíliaiak, akik életük delén kezdenek hízni. Calónak hívták. A másik birkapásztor fiatalabb és nyíltabb volt, látott már valamit a világból. Főleg óceánokat, mert a háború alatt matrózként szolgált az olasz hadiflottánál. Mielőtt a hajója elsüllyedt és őt elfogták az angolok, éppen annyi ideje maradt, hogy gyorsan tetováltassa magát. De ez a tetoválás híres emberré tette a falujában. Szicíliaiak ritkán hagyják tetováltatni magukat; nincs rá se lehetőségük, se kedvük. (Fabrizzio, a birkapásztor elsősorban azért vállalkozott rá, hogy eltakarja vele a hasán lévő csúf piros anyajegyet.) Ennek ellenére a maffia piaci szekereinek oldalát vidám festett jelenetek díszítik, szerető gonddal készített kedves, primitív festmények. Mindenesetre Fabrizzio szülőfalujába visszatérve nem volt túl büszke erre a tetoválásra, bár a szicíliai „becsület” számára kedves témát ábrázolt, egy férjet, aki Fabrizzio szőrös hasán egy ölelkező meztelen férfit és nőt szúr le. Fabrizzio gyakran tréfálkozott Michaellal, és kérdéseket tett fel Amerikáról, mert természetesen nem lehetett titokban tartani előttük igazi állampolgárságát. De azon kívül, hogy bujkál és nem szabad fecsegni róla, nem tudták pontosan, kicsoda. Fabrizzio néha friss sajtot hozott, amelyből még izzadt a tej. Poros falusi utakon sétáltak végig, mellettük vidám, festett szekereket húztak a szamarak. A táj tele volt rózsaszín virágokkal, narancsligetek, mandula- és olajfák ragyogtak teljes pompájukban. Ez volt az egyik meglepetés. Michael a szicíliaiak legendás szegénysége miatt sivár földet várt; ehelyett áradó bőséget, virágszőnyeget talált, és virágzó citrom illatát a levegőben. Olyan szép volt, hogy azon csodálkozott, hogyan lehet elhagyni ezt a földet. Milyen kegyetlennek kellett lennie az embernek embertársához, ha erről az Édenkertnek tűnő helyről annyian elmenekültek. Azt tervezte, hogy a part menti Mazara faluig sétál, és este busszal megy vissza Corleonéba, így fárasztja ki magát, hogy

aludni tudjon. A két birkapásztor hátizsákban kenyeret és sajtot cipelt, amit majd útközben megesznek. Lupárá-jukat teljesen nyíltan vitték magukkal, mintha vadászatra indulnának. Csodálatosan szép reggel volt. Michael úgy érezte magát, mint gyermekkorában, amikor egy nyári napon kora reggel ment ki labdázni. Akkoriban minden napot mintha frissen mostak, frissen festettek volna. A mai napot is ilyennek látta. Szicíliát tarka virágok borították, a narancs és a citrom virágának illata olyan erős volt, hogy még az orrüregét elzáró sérülés ellenére is érezte. Bal arccsontjának törése teljesen meggyógyult ugyan, de a csontdarabok nem forrtak össze pontosan, és az orrüregére nehezedő nyomás miatt a bal szeme fájt. Az orra is állandóan folyt, sok zsebkendőt használt el, és gyakran fújta ki az orrát a földre is, mint a helybeli parasztok, bár ettől a szokástól gyerekkorában nagyon undorodott, amikor látta, hogy az öreg olaszok, lenézve a zsebkendőt mint angol cifraságot, a kövezett csatornába fújják ki az orrukat. Az arcát is nagyon „nehéznek” érezte. Dr. Taza elmagyarázta, hogy ez az orrüregére, nehezedő nyomás miatt van, amelyet a rosszul gyógyult törés okoz. Dr. Taza ezt a járomcsont tojáshéjrepedésének nevezte: ha ezt a csontot összeforrása előtt kezelték volna, kisebb sebészi beavatkozással helyre lehetett volna hozni; egy kanálhoz hasonló műszerrel szokták visszatolni a megfelelő formára. Most azonban, mondta az orvos, a palermói kórházban meg kell vizsgáltatnia és nagyobb műtétnek kell alávetnie magát. Ezt arc- és állkapocssebészetnek nevezik. A csontot ismét el kell törni. Ennyi elég is volt Michaelnak. Visszautasította. És mégis, a fájdalomnál és csepegő orránál is jobban zavarta a nyomás az arcában. Aznap nem jutott el a partig. Tizenöt mérföldnyi gyaloglás után a két birkapásztorral megálltak egy narancsültetvény hűvös, zöld, nedves árnyékában, hogy megegyék az ebédjüket és megigyák a borukat. Fabrizzio arról fecsegett, hogy szeretne egyszer eljutni Amerikába. Ebéd után lustán elnyúltak az árnyékban, Fabrizzio kigombolta az ingét és összehúzta a hasizmait, hogy a tetoválást életre keltse. Mellkasán szerelmi mámorban forrt össze a meztelen pár, és a férj tőre átdöfött

húsukban remegett. Elszórakoztak rajta. Ezalatt történt, hogy Michaelt, ahogy a szicíliaiak mondják, „villámcsapás” érte. A narancsültetvény mögött terült el egy bárói birtok zöld szalagos földje. Az ültetvény felett az úton villa állt, amely annyira rómainak látszott, mintha Pompeii romjai alól ásták volna ki. Egy kis kastély, hatalmas márvány oszlopcsarnokkal és rovátkolt görög oszlopokkal, amelyek között két termetes, feketébe öltözött matróna kíséretében egy csapat falusi lány lépkedett kifelé. Nyilván ősi kötelességüket teljesítették, kitakarították a báró villáját, és előkészítették télire. Most kimentek a mezőre virágot szedni, hogy feldíszítsék a szobákat. Rózsaszín sullá-t, bíborvörös glicíniát szedtek, virágzó narancsés citromfaágakat tettek mellé. A lányok nem látták a narancsligetben pihenő férfiakat, s egyre közelebb és közelebb jöttek. Olcsó, élénk színű, mintás ruhájuk rátapadt a testükre. Még nem töltötték be huszadik évüket, de nőiességük teljében pompáztak, hiszen a napfénytől átitatott test oly hamar érik. Hárman-négyen kergetni kezdtek egy lányt az erdőcske felé. Ez a lány egy fürt hatalmas szemű, fekete szőlőt tartott a bal kezében, jobb kezével meg lecsipegette a szőlőszemeket a fürtről, és megdobálta üldözőit. Hullámos hajkoronája ugyanolyan hollófekete volt, mint a szőlő, teste meg oly feszes, hogy szinte kicsattant az egészségtől. Mikor kezdett elfogyni a szőlő, megállt, körülnézett, és hirtelen meglátta a férfiak világos ingét. Úgy állt ott lábujjhegyen, mint a futni készülő őz. Most olyan közel volt, hogy a férfiak minden arcvonását láthatták. Minden mandulára hasonlított rajta – a szeme vágása, ovális arca, szemöldökének íve. Sötét bőre finom és selymes, hatalmas szeme sötétkék vagy barna, kedves arcát hosszú, sötét szempillák árnyékolták be. Szája telt volt, de nem vastag, édes, de nem határozatlan, és a szőlő leve sötétvörösre festette. Olyan hihetetlenül bájos volt, hogy Fabrizzio felnyögött: – Jézus Krisztus, vedd magadhoz a lelkemet, mert meghalok! – Tréfának szánta, de a szavak túl rekedten törtek fel belőle. A lány, mintha csak meghallotta volna, hirtelen megperdült, és visszafutott a barátnőihez. Szűk ruhája alatt kirajzolódott combjának íve; olyan pogányul, olyan ártatlanul és buján

mozgott, mint egy állat. Amikor barátnőihez ért, ismét megperdült, és arca olyannak látszott a színes virágszőnyeg előtt, mint egy sötét, ovális völgy. Szőlővel teli kezét kinyújtva a narancsültetvény felé mutatott. A lányok nevetve elfutottak, nyomukban a zsémbelődő, fekete ruhás, termetes matrónákkal. Michael Corleone ámulva állt, szíve hevesen dobogott, kicsit szédült. Vére végigáradt a testén, minden végtagján, még a lábujjai is bizseregtek. A szél odahozta a sziget minden illatát, a virágzó narancsfákét, citromfákét, a szőlőét és a virágokét. Michael úgy érezte, mintha a teste váratlanul elhagyta volna, ő meg kilépett volna önmagából. Hallotta, hogy a két birkapásztor nevet. – Beléd csapott a villám, mi? – kérdezte vállát veregetve Fabrizzio. Még Calo is barátságosan megveregette a karját, és így szólt: – Nyugalom, ember, nyugalom. – Mintha Michaelt elütötte volna egy autó. Fabrizzio odanyújtotta neki a borosüveget, ő meg nagyot kortyolt belőle. – Mi a fenéről beszéltek, ti átkozott birkapásztorok? – kérdezte. A két férfi csak nevetett. Calo becsületes arcán a legnagyobb komolysággal mondta: – A villámcsapást nem lehet elrejteni. Ha belecsap az emberbe, mindenki láthatja. Krisztusom! Ember, ne szégyelld magad, sok férfi még imádkozik is a villámcsapásért. Szerencsés fickó vagy. Michael nem nagyon örült, hogy érzelmeit ilyen könnyen meg lehet látni. De életében először fordult elő vele ilyesmi. Ez egészen más volt, mint ifjúkori szerelmei, egészen más, mint Kay iránti szerelme; az a szerelem inkább a lány kedvességén, okosságán, az ellentétek vonzásán alapult. Most viszont mindent elsöprő vágyat érzett, hogy birtokolhassa ezt a lányt... Arca kitörölhetetlenül belevésődött az agyába, és tudta, ha nem lesz az övé, hátralévő élete minden napján kísérteni fogja. Élete hirtelen leegyszerűsödött, egyetlen kérdésre összpontosult, ezenkívül semmi nem érdekelte. Száműzetése alatt gyakran gondolt Kayre, bár tudta, soha többé nem lehetnek egy pár, sőt talán barátok sem. Hiszen ő gyilkos lett, maffioso, aki „megmutatta, mit tud”. De most Kay hirtelen eltűnt a tudatából. – Bemegyek a faluba, kérdezősködöm róla – mondta élénken Fabrizzio. – Ki tudja, talán könnyebben elérhető, mint

gondoljuk. A villámcsapás ellen csak egy orvosság van. Igaz, Calo? A másik komolyan bólintott. Michael nem szólt semmit. Követte a két férfit. Elindultak a közeli faluba, ahova eltűnt a lánycsapat. A falu a szokásos főtéri kút köré épült. De főútvonalon feküdt, ezért akadt benne néhány üzlet, borozó meg egy kis kávézó, keskeny teraszán három asztallal. A birkapásztorok leültek az egyik asztalhoz Michael követte őket. A lányoknak nyoma veszett. Csak néhány kisfiút és egy kóbor szamarat láttak, egyébként kihalt volt a falu. A kávézó tulajdonosa szolgálta ki őket. Alacsony, pocakos kis ember; barátságosan köszöntötte őket, és egy tál mogyorót tett az asztalukra. – Idegenek vagytok itt – mondta –, ezért hadd adjak egy tanácsot. Kóstoljátok meg a boromat. A szőlő saját termésem, a bort meg a fiaim csinálják. Naranccsal és citrommal keverik. Ez a legjobb bor Olaszországban. Hozattak egy kancsóval. Még jobb volt, mint amilyennek mondta, sötétvörös és olyan erős, akár a konyak. Fabrizzio így szólt a kávézó tulajdonosához: – Te biztos ismersz itt minden lányt. Éppen most láttunk néhány szépséget útközben, és az egyik különösen megtetszett a barátunknak. Villámcsapás érte. – Michael felé intett. A kávéház tulajdonosa újraéledt érdeklődéssel nézte Michaelt. A szétvert arc eddig teljesen mindennapinak látszott, nem volt érdemes másodszor ránézni. De egy olyan ember, akibe belecsapott a villám, az egészen más. – Jobban teszed, ha hazaviszel néhány üveg bort, barátom – mondta. – Segítségre lesz szükséged, hogy elaludj ma este. Michael megkérdezte tőle: – Ismersz egy lányt, akinek hullámos a haja? Nagyon sima a bőre, és óriási, sötét szeme van. Ismersz ilyen lányt itt a faluban? – Nem. Ilyen lányt nem ismerek – felelte röviden a tulajdonos. Eltűnt a teraszról, bement a kávézóba. A három férfi lassan ivott, kiürítették a kancsót, és újat kértek. A tulajdonos nem jelentkezett. Fabrizzio bement utána a kávézóba. Amikor kijött, fintorogva így szólt Michaelhoz: – Éppen így gondoltam. Akiről beszéltünk, az a lánya, ő meg

odabent azon rágódik, hogyan okozhatna bajt nekünk. Azt hiszem, jobb, ha elindulunk vissza, Corleonéba. A szigeten eltöltött hosszú hónapok ellenére Michael még mindig nem tudott hozzászokni a nemek kérdésében megmutatkozó szicíliai érzékenységhez, de ez még egy szicíliaitól is túlzás volt. A két birkapásztor azonban magától értetődőnek találta. Rá vártak, hogy indulhassanak. – Az öreg megemlítette, hogy van két fia, kemény, erős kölykök, csak füttyentenie kell értük. Inkább menjünk – tanácsolta Fabrizzio. Michael hidegen nézett rá. Eddig csöndes, kedves fiatalember volt, igazi amerikai, még akkor is, ha bizonyára elkövetett valami vakmerőséget – hiszen Szicíliában bujkál. De a két birkapásztor csak most ismerte meg a Corleone-pillantást. Don Tommasino, aki természetesen tudta, hogy kicsoda Michael valójában, és mit tett, mindig nagyon óvatosan bánt vele, mint „tiszteletreméltó”, egyenrangú társával. De ezek a tudatlan birkapásztorok maguk alakították ki véleményüket Michaelról, és rosszul ítélték meg. Hideg tekintete, rideg, sápadt arca, haragja, mely úgy meglátszott rajta, mint a hideg füst a jégen, kijózanította őket, beléjük fojtotta a nevetést és a bizalmaskodó nyájasságot. Mikor látta, hogy végre illően, tiszteletteljesen figyelnek rá, Michael megszólalt: – Hozzátok ki azt az embert. A birkapásztorok engedelmeskedtek. Vállukra vették luparájukat, és bementek a kávézó hűvös sötétjébe. Néhány perc múlva ismét megjelentek, maguk között hozva a kávézó tulajdonosát. A zömök férfin nem látszott félelem, de haragjában volt bizonyos óvatosság is. Michael hátradőlt a székén, és egy pillantással végigmérte az embert. Azután csendesen így szólt: – Úgy hallom, megsértettelek vele, hogy a lányodról beszéltem. Bocsánatot kérek. Idegen, vagyok ebben az országban, nem ismerem jól a szokásokat. De hadd mondjam meg neked, nem állt szándékomban, hogy tiszteletlenül viselkedjem akár veled, akár vele. A testőrökre ez nagy hatással volt. Michael hangját soha nem hallották ilyennek, ha velük beszélt. Erő sugárzott belőle, és tekintély, annak ellenére, hogy éppen bocsánatot kért. A kávézó tulajdonosa vállat vont, de most, hogy tudta, nem jöttment

parasztlegénnyel van dolga, még dühösebb lett: – Ki vagy te, és mit akarsz a lányomtól? Michael habozás nélkül válaszolt: – Amerikai vagyok, és itt, Szicíliában bujkálok hazám rendőrsége elől. A nevem Michael. Följelenthetsz, és ezzel vagyont szerezhetsz, de akkor a lányod ahelyett, hogy férjet kapna, elvesztené az apját. Mindenképpen szeretnék megismerkedni vele, de csak az engedélyeddel és a családod felügyelete mellett, teljes tisztességgel. És teljes tisztelettel. Én tiszteletreméltó ember vagyok, nem akarom szégyenbe hozni a lányodat. Szeretném megismerni, szeretnék beszélni vele, és ha mindkettőnknek megfelel, össze fogunk házasodni. Ha nem, akkor soha többé nem látsz. Hiszen lehet, hogy nem talál rokonszenvesnek, és ezen senki sem segíthet. Ha eljön a megfelelő idő, mindent elmondok magamról, amit egy apósnak tudnia kell. A három férfi ámulva nézett rá. Fabrizzio félelemmel vegyes bámulattal suttogta: – Ez valódi villámcsapás. – A kávézó tulajdonosán már nem látszott az a magabiztos megvetés, sőt dühe is csillapodott. Végül megkérdezte: – Te a barátok barátja vagy? Közönséges szicíliai nem ejthette ki a maffia nevét, így a kávézó tulajdonosa nem fogalmazhatott másképp, hogy megkérdezze Michaeltól, tagja-e a maffiának. Mindig így érdeklődtek, hogy a szervezethez tartozik-e valaki, de a kérdést rendszerint nem az érdekelt személynek tették fel. – Nem – felelte Michael. – Idegen vagyok ebben az országban. A kávézó tulajdonosa ismét ránézett arcának összezúzott bal oldalára, Szicíliában szokatlan hosszú lábára, aztán a két birkapásztorra pillantott, akik félelem nélkül, teljesen nyíltan viselték a lupará-t. Emlékezett rá, hogy amikor bementek a kávézóba, azt mondták neki: a padrone beszélni akar vele. Ő akkor gorombán rájuk förmedt, hogy az a disznó tűnjön el a teraszról, de az egyik birkapásztor így szólt: – Hallgass rám, jobb lesz, ha kimész, és magad beszélsz vele. – Valami azt súgta, hogy menjen ki, most pedig úgy érezte, jobb lesz udvariasan bánni ezzel az idegennel. Morogva mondta: – Gyere el vasárnap délután. Vitellinek hívnak, és a házam fent van a

dombon, a falu felett. De te csak gyere ide a kávézóba, majd én felviszlek. Fabrizzio közbe akart szólni, de Michael ránézett, és a birkapásztornak a torkára fagyott a szó. Ez Vitellit se hagyta hidegen. Amikor Michael felállt és felé nyújtotta a kezét, a kávézó tulajdonosa mosolyogva megrázta. Elhatározta, hogy majd érdeklődni fog, és ha a válaszok nem lesznek ínyére, még mindig fogadhatja Michaelt a két fiával és fegyverrel. A tulajdonos kapcsolatban állt a „barátok barátaival”. De valami azt súgta neki, hogy ez az esemény olyan váratlan öröm, amelyben minden szicíliai hisz, és leánya szépsége megcsinálja a szerencséjét, sőt biztosítja családja nyugalmát. És nem is jön rosszkor. Néhány falubeli fiatalember máris elkezdett sürgölődni a lány körül, de ez az idegen a zúzott arcával elijesztheti őket. Jóindulatának jeleként Vitelli legjobb és leghidegebb borával bocsátotta útra őket. Észrevette, hogy a számlát az egyik pásztor fizette ki. Ez még nagyobb hatással volt rá, mert elárulta, hogy Michael felette áll a két kísérőnek. Michaelt már nem érdekelte a kirándulás. Találtak egy garázst, ahol kocsit béreltek sofőrrel, aki hazavitte őket Corleonéba. Az egyik birkapásztor még vacsora előtt tájékoztathatta dr. Tazát a történtekről, mert este, amikor a kertben ültek, dr. Taza így szólt Don Tommasinóhoz: – A barátunkat ma villámcsapás érte. Don Tommasino nem látszott meglepettnek. – Bárcsak néhány palermói ifjoncba csapna bele a villám, akkor talán lenne egy kis nyugalom – morogta. A Palermóhoz hasonló városokban feltámadó új típusú maffiavezérekről beszélt, akik a hozzá hasonló régimódi vezetők hatalmát veszélyeztették. Michael így szólt Tommasinóhoz: – Kérlek, mondd meg ennek a két birkapásztornak, hogy hagyjanak békén vasárnap. Elmegyek ebédelni a lány családjához, és nem akarom, hogy ott lábatlankodjanak. Don Tommasino megrázta a fejét. – Felelős vagyok érted az apád előtt, ezt ne is kérd tőlem. És még valami. Hallom, hogy már házasságról is beszéltél. Ezt nem engedhetem meg, amíg nem tudom, mit szól hozzá az apád. El fogok küldeni valakit hozzá.

Michael Corleone nagyon óvatos volt, hiszen tiszteletreméltó emberrel beszélt. – Don Tommasino, te ismered az apámat. Ő olyan ember, aki megsüketül, ha valaki azt a szót mondja neki, hogy nem. És csak akkor kezd újra hallani, amikor ebből a nemből igen lesz. De tőlem már sokszor hallott nemet. Megértem, amit a két testőrről mondasz, és nem akarok kellemetlenséget okozni neked, ezért velem jöhetnek vasárnap, de ha meg akarok nősülni, meg is nősülök. És bizonyára megérted, mennyire megsérteném apámat, ha neked megengedném, hogy beleavatkozz a magánéletembe, neki viszont nem. A capo-maffioso sóhajtott. – Hát jó, akkor legyen házasság. Ismerem a „villámcsapásodat”. Rendes lány, tisztességes családból. Ha szégyenbe hozod őket, az apa biztosan megpróbál megölni, akkor pedig vért kell ontanod. Egyébként jól ismerem a családot, nem hagyhatom, hogy ez megtörténjen. – Lehet, hogy a lánynak nem is kellek majd. Még nagyon fiatal, talán öregnek fog tartani – mondta Michael. Látta, hogy a két férfi rámosolyog. – Pénzre lesz szükségem, hogy néhány ajándékot vegyek, és azt hiszem, kocsi is kellene. A Don bólintott. – Fabrizzio majd mindenről gondoskodik. Ügyes fiú, a tengerészetnél szerelőnek tanult. Reggel majd adok pénzt, és értesítem apádat a történtekről. Ezt meg kell tennem. Michael most dr. Tazához fordult: – Van valami gyógyszered, ami felszárítja ezt az átkozott, állandóan folyó taknyot? Nem törölgethetem a lány előtt egész idő alatt az orromat. – Mielőtt elmész, megecsetelem. Kicsit elzsibbad majd az arcod, de ne izgulj, egy darabig nem fogod megcsókolni – mondta dr. Taza. Az orvos és a Don elmosolyodtak ezen a szellemességen. Vasárnapra Michael kapott egy ütött-kopott, de még használható Alfa Romeót. Hétközben busszal bement Palermóba is, hogy ajándékokat vegyen a lánynak és családjának. Megtudta, hogy a lányt Apolloniának hívják. Minden este szép arcára és kedves nevére gondolt. Jó adag bort kellett meginnia, hogy aludni tudjon, és a házban dolgozó öreg szolgálóknak kiadták az utasítást, hogy mindennap készítsenek az ágya mellé egy üveg hideg bort. Minden éjjel megitta.

Vasárnap, mire megkondultak a számtalan szicíliai templom harangjai, Michael Alfa Romeóján a faluba hajtott, és megállt a kávézó előtt. Calo és Fabrizzio fegyverrel a kezükben a hátsó ülésen ültek. Michael megparancsolta nekik, hogy várják meg a kávézóban, semmiképpen se menjenek fel vele a házba. A kávézó zárva volt, de Vitelli az üres terasz korlátjára támaszkodva már várt rájuk. Kezet fogtak, majd Michael elővette a három ajándékcsomagot, és felgyalogolt Vitellivel a dombra épült házhoz, amely nagyobb volt, mint az átlagos falusi kunyhók; a Vitellik nem voltak szegények. A ház belseje családias hangulatot árasztott a szokásos, üveg alá állított Madonna-szobrokkal, lábuknál a vörösen pislogó fogadalmi gyertyákkal. A két fiú, ugyancsak vasárnapi feketébe öltözve, már várta őket. Az izmos fiatalemberek alig múltak húszévesek, de a gazdaságban végzett nehéz munka miatt többnek látszottak. Az anya életerős asszony volt, ugyanolyan zömök, mint a férje. A lány nem került elő. A bemutatkozások után, amelyeket Michael meg sem hallott, leültek egy szobában. Éppúgy lehetett hálószoba, mint ebédlő. Telezsúfolták bútorral, nem is volt túl nagy, de Szicíliában ez már középosztálybeli pompának számított. Michael átadta a Vitelli házaspárnak az ajándékokat. Az apa arany szivarvágót kapott, az anya egy véget a Palermóban kapható legfinomabb ruhaszövetből. Egy csomag még maradt a lány számára. Ajándékait tartózkodó köszönettel fogadták, kissé túl korainak tartották. A második látogatásig semmit nem kellett volna hoznia. Az apa őszinte, falusi modorban szólt hozzá. – Ne gondold, hogy ilyen könnyen és gyorsan fogadunk idegeneket a házunkba. De Don Tommasino személyesen állt jót érted, és a mi tartományunkban nincs senki, aki kételkedni merne ennek a jó embernek a szavában. Ezért légy üdvözölve nálunk. De meg kell mondanom neked, ha a szándékaid komolyak a lányommal kapcsolatban, akkor többet kell tudnom rólad és a családodról. Ezt meg kell értened, hiszen a te családod is ebből az országból való. Michael bólintott, és udvariasan válaszolt: – Mindent elmondok majd, amit csak akarsz.

Signor Vitelli fölemelte a kezét: – Én nem vagyok kíváncsi. Várjuk meg előbb, hogy egyáltalán szükség lesz-e rá. Addig is szívesen látlak a házamban mint Don Tommasino barátját. Az orrába fecskendezett orvosság ellenére Michael azonnal megérezte a lány illatát a szobában. Megfordult, és a lány valóban ott állt a ház belsejébe nyíló boltíves ajtóban. Friss virágok és citromfák illata áradt belőle, de koromfekete, hullámos hajába nem tűzött semmit, sőt sima, egyszerű fekete ruhájára sem, amely bizonyára a legszebb vasárnapi ruhája volt. A lány gyorsan ránézett, kissé elmosolyodott, majd illedelmesen lesütötte a szemét, és leült az anyja mellé. Michael ismét úgy érezte, hogy elakad a lélegzete, és testén végigszáguld valami; nem is annyira a szerelem, mint inkább a birtoklás esztelen vágya. Hirtelen megértette az olasz férfiak klasszikus féltékenységét. Ebben a percben megölt volna bárkit, aki megérinti a lányt, és jogot formái rá, hogy elvegye tőle. Olyan vadul akarta birtokolni, mint a fösvény az aranypénzt, olyan éhesen, ahogy a bérlő a földjét. Semmi nem akadályozhatja meg, hogy elnyerje ezt a lányt, hogy birtokolja, bezárja egy házba, és csak a maga örömére tartsa fogságban. Senki más nem láthatja. Mikor a lány az egyik bátyjához fordult és rámosolygott, Michael, tudtán kívül, gyilkos pillantással mérte végig a fiatalembert. A családtagok láthatták, hogy ez valódi „villámcsapás”, és megnyugodtak. Ez a fiatalember olyan lesz a lányuk kezében, mint a viasz, legalábbis amíg el nem veszi. Utána persze meg fognak változni a dolgok, de az már nem számít. Michael új öltönyt vett Palermóban, már nem látszott rosszul öltözött parasztnak, és a család számára nyilvánvaló volt, hogy ő afféle Don. Összezúzott arca nem változtatta olyan ördögivé, mint gondolta, mert másik profilja nagyon arányos volt, így sebe még érdekessé is tette. Egyébként is ebben az országban a legszörnyűbb testi fogyatékosság kellett ahhoz, hogy valakit torznak nevezzenek. Michael egyenesen a lány kedves, ovális arcára nézett. Látta, hogy szája a benne lüktető sötét vértől szinte kék volt. Megszólította, de nem merte nevén nevezni: – Láttalak a múltkor a narancsültetvényen, amikor elszaladtál. Remélem, nem ijesztettelek meg.

A lány egy pillanatra ráemelte a szemét. Megrázta a fejét. De a szeme olyan szép volt, hogy Michaelnak máshova kellett néznie. Az anya szigorúan rászólt a lányára: – Apollonia, beszélj ezzel a szegény emberrel. Mérföldeket utazott, hogy láthasson. – De a koromfekete szempillák, mint a szárnyak, csukva maradtak. Michael átnyújtotta az aranypapírba csomagolt ajándékot. A lány az ölébe tette. – Nyisd ki, te lány! – mondta az apa, de a lány nem mozdult. Barna keze kicsi volt, mint egy fiatal fiúé. Az anya nyúlt oda, ő bontotta ki a csomagot türelmetlenül, de mégis óvatosan, hogy el ne szakítsa az értékes papírt. A vörös bársony ékszeres doboz láttán visszahőkölt, ilyesmi még sose volt a kezében, és nem tudta, mihez kezdjen a zárral. De ösztönösen sikerült kinyitnia, és kivette a dobozból az ajándékot. Nehéz aranylánc volt. Kissé megrémültek, méghozzá nemcsak nyilvánvaló értéke miatt, hanem azért is, mert ebben az országban az aranyajándék a legkomolyabb szándék kifejezésére szolgált. Ez önmagában is felért egy házassági ajánlattal, vagy legalábbis azt jelentette, hogy az ajándékozó házassági ajánlatot szándékozik tenni. Nem kételkedtek tovább az idegen férfi komolyságában. És nem kételkedhettek a vagyonában sem. Apollonia még mindig nem nyúlt az ajándékához. Anyja odatartotta, hogy láthassa, és a lány egy pillanatra felemelte hosszú szempilláit. Komoly őzbarna szemével egyenesen Michaelra nézve megszólalt: – Grazia. – Michael most hallotta először a hangját. Fülében megzendült a fiatalság bársonyos puhasága és félénksége. Újra meg újra megpróbálta, hogy ne nézzen a lányra; az apához és az anyához beszélt, egyszerűen azért, mert Apollonia látása teljesen megzavarta. De észrevette, hogy bő ruhája alatt a lány testének tiszta érzékisége szinte átsüt az anyagon. És azt is észrevette, hogy elpirul, az arcába áramló vértől bársonyos bőre még sötétebbé válik. Végül Michael felállt, hogy elmenjen, és felállt a család is. Udvariasan elköszöntek egymástól, s ahogy kezet fogtak, a lány végre szembekerült vele, ő pedig megremegve érezte bőrén a lány tenyerének meleg, érdes, dolgos paraszti bőrét. Az apa lekísérte a dombról a kocsijához, és a következő vasárnapra

meghívta ebédre. Michael bólintott, de tudta, képtelen lesz egy hétig várni, hogy ismét láthassa a lányt. Nem is várt. Másnap birkapásztorai nélkül a faluba hajtott, és leült a kávézó teraszán, hogy elbeszélgessen az apával. Signor Vitelli megsajnálta, és üzent a feleségéért meg a lányáért, hogy jöjjenek le hozzájuk a kávézóba. Ez a találkozó már nem volt olyan suta. Apollonia nem félt annyira, és többet is beszélt. Ismét hétköznapi, színes ruháját viselte, amely sokkal jobban illett hozzá, mint a fekete. A következő napon ugyanez történt. Ezúttal azonban Apollonia fölvette az aranyláncot, Michael ajándékát. A férfi ezt kedvező jelnek tekintette, és rámosolygott. Később felsétált a dombra a lánnyal; az anya szorosan a nyomukban ügetett. De a két fiatal nem tudta megakadályozni, hogy testük egymáshoz ne érjen. Apollonia egyszer megbotlott, és nekidőlt a férfinak. Az elkapta, és a karjában tartotta. A lány teste olyan meleg és eleven volt, hogy Michael vére meglódult. Nem látták, hogy az anya elmosolyodik mögöttük, mert lánya mindig olyan biztosan mozgott, mint egy hegyi kecske, és pólyás kora óta soha nem botlott meg ezen az ösvényen. Mosolygott, mert azt is tudta, hogy a fiatalember számára ez az egyetlen lehetőség, hogy az esküvő előtt megérinthesse a lányát. Ez két hétig tartott így. Michael minden alkalommal ajándékokat hozott, és a lány félénksége fokozatosan elmúlt. De kísérő nélkül soha nem találkozhattak. Apollonia egyszerű parasztlány volt, alig tudott írni-olvasni, fogalma sem volt a világról, de üdeség és életöröm sugárzott belőle, és a nyelvi korlátok még érdekesebbé tették. Michael kívánságára az előkészületek gyors ütemben folytak. A lány el volt ragadtatva tőle, és azt is tudta, hogy a férfi bizonyára nagyon gazdag, így az esküvőt a második vasárnapra tűzték ki. Most Don Tommasino vette kézbe az ügyeket. Amerikából üzenetet kapott, hogy Michael azt tehet, amit akar, persze a szükséges óvintézkedések mellett. Így Don Tommasino vállalta a vőlegény apjának szerepét, hogy biztosíthassa saját testőrei jelenlétét. Corleone képviseletében Calo és Fabrizzio ugyancsak esküvői vendégek voltak, csakúgy, mint dr. Taza. Kőfallal körülvett villájában fog majd lakni az ifjú pár.

Jellegzetes parasztlakodalom volt. A falusiak az utcán állva virágot dobáltak a nászmenetre, a rokonokra és a vendégekre, akik a templomból a menyasszony házába sétáltak. A nászmenet cukrozott mandulával dobálta meg a szomszédokat, ez volt a hagyományos esküvői édesség, és a megmaradt mandulából cukros fehér hegyet raktak a nászágyon. Ez most csak jelkép volt, mert az ifjú pár az első éjszakát Corleonén kívül, a villában akarta tölteni. A lakodalom éjfélig tartott, de a menyasszony és a vőlegény már korábban elment az Alfa Romeón. Mikor eljött az idő, Michael meglepetten látta, hogy a menyasszony kérésére az anya is velük tart a villába. Az apa megmagyarázta neki, hogy a lány fiatal, még szűz, fél egy kicsit, és a nászéjszakája utáni reggelen szüksége lehet valakire, akivel beszélhet, aki helyes irányba terelheti, ha a dolgok nem mennének rendben. Az ilyesmi néha nagyon kényes lehet. Michael látta, hogy Apollonia bizonytalanul néz rá hatalmas, őzbarna szemével. Rámosolygott és bólintott. Így történt. A Corleonén kívül fekvő villába hajtva az anyós velük utazott a hátsó ülésen. De a villában az idős asszony azonnal összedugta a fejét dr. Taza szolgálóival, megölelte és megcsókolta a lányát, aztán eltűnt. Michael és ifjú felesége egyedül mehettek fel hatalmas hálószobájukba. Apollonia még mindig menyasszonyi ruháját viselte, csak köpenyt borított rá. Ládáját és csomagját már felhozták a kocsiból a szobába. Egy kis asztalon egy üveg bor állt, meg egy kis esküvői torta. A hatalmas mennyezetes ágy az egész szobát uralta. A szoba közepén álló fiatal lány arra várt, hogy Michael tegye meg az első lépést. És most, hogy egyedül az övé volt, törvényesen birtokolta, és semmi akadálya nem volt, hogy magáévá tegye azt a testet és azt az arcot, amelyről minden éjjel álmodott, Michael nem tudta rászánni magát, hogy közeledjen hozzá. Figyelte, amint a lány levette a menyasszonyi fátylat, és ráhajtotta a székre, majd a menyasszonyi fejdíszt a kis öltözőasztalra tette. Az asztalkán parfümök és krémek sorakoztak, amelyeket Michael Palermóból hozatott. A lány végigpillantott a gazdag választékon. Michael eloltotta a villanyt, azt hitte, a lány sötétségre vágyik, hogy elrejtse a testét, amíg átöltözik. De a szicíliai hold ezüstös fénye beragyogott a nyitott ablakon. Michael odament,

hogy behúzza a zsalut, de nem egészen, mert a szobában nagyon meleg volt. A lány még mindig az asztalnál állt, ezért Michael kiment, leballagott a hallba, a fürdőszobához. Dr. Tazával és Don Tommasinóval megittak még egy pohár bort a kertben, míg az asszonyok lefekvéshez készülődtek. Arra számított, mire visszatér, Apolloniát levetkőzve az ágyban találja. Csodálkozott, hogy anyja nem tette meg ezt a szívességet a lányának. Talán Apollonia azt akarta, hogy ő segítsen neki levetkőzni. De biztos volt benne, hogy Apollonia túl félénk és ártatlan az ilyen heves játékokhoz. A hálószobába visszatérve sötétséget talált, valaki teljesen behúzta a spalettákat. Tapogatózva az ágy felé botorkált, ahol Apollonia testének körvonalait sejtette a takaró alatt. A lány hátat fordított neki, teste összegömbölyödött. Michael levetkőzött, és meztelenül becsúszott a takaró alá. Kinyújtott keze a lány selymes, meztelen bőrét érintette meg. Nem vette fel a hálóingét, és ez a merészség nagyon tetszett a férfinak: Egyik kezét lassan, óvatosan a lány vállára tette, gyöngéden átölelte, és maga felé fordította. A lány lassan megfordult, és Michael keze lecsúszott puha, telt mellére. A lány olyan hirtelen vetette magát a karjába, hogy testük egymás érintésétől szinte villamossággal telt meg. Michael végre a karjaiban tartotta, hosszan megcsókolta forró száját, magához szorította testét és mellét, aztán ráborult a lányra. Apollonia húsa, még a haja is olyan volt, mint a feszes selyem. Teste égett a vágyakozástól, szűzies és mégis erotikus vadsággal feszült meg. Amikor beléhatolt, a lány halkan felsikoltott, majd egy pillanatra elhallgatott, de aztán ágyékának erőteljes lökésével selymes lábai átkulcsolták Michael csípőjét. A tetőpontra érve testük szorosan összefonódott, hevesen egymáshoz feszült, hogy aztán hirtelen rájuk törjön a boldog feloldódás. Ezen az éjszakán és a következő hetekben Michael Corleone megértette, miért értékelik oly nagyra a primitív emberek a szüzességet. Ez az érzékiségnek olyan időszaka volt, amelyet azelőtt soha nem élt át: a férfias erőtől duzzadó érzékiségé. Apollonia az első napokban szinte a rabszolgájává vált. Bizalmával és szerelmével sikerült eljuttatnia ezt a fiatal,

forróvérű lányt a szüzességtől a tudatos erotikához, mely olyan élvezetes, mint az érett gyümölcs. Apollonia jelenléte felvidította a villa csaknem komor, férfias légkörét. Anyját a nászéjszakát követő reggelen hazaküldte, és vidám, menyecskés bájjal foglalta el az asztalfőt. Don Tommasino minden este velük vacsorázott, és míg a vérvörös virágokkal befutott szobrok között a kertben itták borukat, dr. Taza elmesélte összes régi történetét, így az esték kellemesen teltek. Éjszakánként a fiatal házaspár a hálószobában hosszú órákat töltött szenvedélyes szeretkezéssel. Michael nem tudott betelni Apollonia szép testével, mézszínű bőrével, hatalmas, szenvedélytől csillogó szemével. Csodálatosan friss illata volt, a női test illata, amely szinte édes és ellenállhatatlanul izgató. Szűzies szenvedélye felébresztette a férfi vágyát, és gyakran hajnalodott már, amikor kimerült félálomba merültek. Michael néha, amikor fáradt volt ugyan, de még nem tudott elaludni, az ablakpárkányra ült, és az alvó Apollonia meztelen testét nézte. Arca is imádnivaló volt alvás közben; tökéletes arc, amilyet azelőtt csak a festett olasz Madonnákról készült albumokban látott; ezeknek a Madonnáknak az arcát a legkiválóbb festők minden igyekezete ellenére sem lehetett szűziesnek nevezni. Házasságuk első hetében kis kirándulásokat tettek az Alfa Romeóval a környéken, és az erdőben ettek. De Don Tommasino félrevonta Michaelt, és elmagyarázta neki, hogy házasságával a figyelem középpontjába került Szicíliának ezen a részén, és a Corleone család ellenségei miatt óvatosnak kell lenniük, mert hosszú karjuk egészen eddig a menedékhelyig elér. Don Tommasino fegyvereseket állíttatott a villa köré, és Calo meg Fabrizzio, a két birkapásztor állandóan a falakon belül őrködtek. Így Michaelnak és feleségének a villa területén kellett maradnia. Michael azzal töltötte az időt, hogy angolul tanította írni és olvasni Apolloniát, és megtanította kocsit vezetni a villa falain belül. Don Tommasino mind szórakozottabb, mind szótlanabb lett; továbbra is sok gondja volt az új maffiával Palermóban, mesélte dr. Taza. Egyik este, amint a kertben ültek, egy öregasszony, aki a faluban lakott, de a villában dolgozott, nagy tál friss olajbogyót hozott az asztalukra, majd Michaelhoz fordulva megkérdezte: –

Igaz a szóbeszéd, hogy te a Keresztapa, Don Corleone fia vagy New York Cityből? Michael látta, hogy Don Tommasino kedvetlenül csóválta a fejét, amikor meghallotta, hogy titkukat mindenki tudja. De a vénasszony olyan aggodalommal nézett rá, mint akinek fontos az igazság, ezért Michael bólintott: – Ismered az apámat? – kérdezte. Az asszonyt Filomenának hívták: arca ráncos és barna volt, mint a dió, barna foltos fogai kilógtak a szájából. Most mosolygott rá először, mióta Michael a villában élt. – A Keresztapa egyszer megmentette az életemet – mondta –, és a józan eszemet is. – A fejére bökött. Szemmel láthatóan mondani akart még valamit, ezért Michael mosolyogva bátorította. – Igaz, hogy Luca Brasi meghalt? – kérdezte az asszony riadtan. Michael ismét bólintott, és csodálkozva látta az asszony arcán a megkönnyebbülést. Filomena keresztet vetett, és így szólt: – Isten bocsássa meg nekem, de örökké a pokolban rothadjon a lelke. Michaelban feléledt régi érdeklődése Brasi iránt, és hirtelen úgy érezte, ez az asszony ismeri azt a történetet, amelyet Hagen és Sonny nem voltak hajlandók elmondani. Egy pohár bort töltött neki, és leültette. – Mesélj nekem az apámról és Luca Brasiról – kérte barátságosan. – Valamit tudok ugyan róla, de azt nem, hogyan lettek barátok, és miért volt Brasi annyira lekötelezve az apámnak. Ne félj. Rajta, mesélj! Filomena Don Tommasino felé fordította ráncos arcát, ránézett fekete mazsolaszemével, és a Don intett, hogy megadja az engedélyt. Így Filomena egész este mesélte nekik a történetet. Harminc évvel ezelőtt bábaasszony volt New York Cityben, a Tizedik sugárúton, az olasz kolónia szolgálatában. Az asszonyok állandóan terhesek voltak, s az üzlet jól ment. Megtanított néhány dolgot még az orvosoknak is, ha egy nehéz szülésnél megpróbáltak beavatkozni. Férje akkoriban jólmenő élelmiszerüzlet tulajdonosa volt, már meghalt szegény, áldott legyen az emléke, bár nagy kártyás volt, és nőcsábász, aki soha nem gondolt rá, hogy a nehéz napokra félretegyen valamit. Akárhogy is, harminc évvel ezelőtt, egy átkozott éjszakán,

amikor minden becsületes ember régen ágyban volt már, kopogtattak Filomena ajtaján. Egyáltalán nem ijedt meg, mert a gyerekek gyakran a csendes éjszakai órát választották, hogy biztonságban jöjjenek erre a bűnös világra, ezért felöltözött, és kinyitotta az ajtót. Luca Brasi állt kint, akinek már ekkor is félelmetes híre volt. Tudták róla, hogy nőtlen, így Filomena mégis megrémült. Azt hitte, azért jött, hogy a férjét bántalmazza, aki talán egy őrült pillanatban visszautasított valami kis szívességet, amelyre Brasi kérte. De Brasi a szokásos kéréssel érkezett. Azt mondta Filomenának, hogy egy asszony rövidesen szülni fog, de nem itt lakik a környéken, hanem kissé messzebb, és a bába menjen Brasival. Filomena rögtön érezte, hogy valami nincs rendben. Brasi brutális arca csaknem tébolyultnak látszott ezen az éjszakán; nyilván démon tartotta a markában. Megpróbált tiltakozni, azt mondta, csak azokkal az asszonyokkal foglalkozik, akiknek ismeri a terhességét, de a férfi egy marék zöld dollárt nyomott a kezébe, és nyersen ráparancsolt, hogy induljon. Ő túlságosan félt ahhoz, hogy visszautasítsa. Az utcán egy Ford állt, a vezetője ugyanolyan fickó, mint Luca Brasi. Az utazás nem tartott tovább harminc percnél. Egy kis faépülethez értek Long Island Cityben, mindjárt a híd mellett. Kétlakásos ház volt, amelyben most nyilvánvalóan Brasi és bandája tanyázott, mert a konyhában is néhány gonosztevő kártyázott és ivott. Brasi felvitte Filomenát a lépcsőn a hálószobába. Az ágyban csinos, fiatal lány feküdt; írnek látszott, az arca ki volt festve, a haja vörös, hasa olyan duzzadt, akár egy kocáé. Szegény lány nagyon félt. Amikor meglátta Brasit, fejét rémületében, igen, rémületében! elfordította. Brasi gyűlölködő arckifejezése volt a legijesztőbb látvány, amit Filomena valaha is látott. (Az asszony ismét keresztet vetett.) Rövidre fogva a történetet, Brasi kiment a szobából. Két embere segített a bábaasszonynak. A csecsemő megszületett, az anya kimerülten mély álomba zuhant. Brasit behívták, Filomena felé nyújtotta a tiszta lepedőbe csavart újszülöttet, és azt mondta: – Ha te vagy az apja, vedd el. Az én munkám befejeződött.

Brasi kajánul rábámult, az őrület eltorzította az arcát. – Igen, én vagyok az apa – mondta. – De nem akarom, hogy írmag maradjon a fajtámból. Vidd le a pincébe, és hajítsd a kazánba! Filomena egy pillanatig azt hitte, rosszul értette. Megzavarta, hogy a „fajta” szót használta. Arra gondolt, talán a lány nem olasz. Vagy azért mondta, mert a lány nyilvánvalóan a legutolsó fajtából való: röviden kurva? Vagy azt gondolta, hogy ami az ő ágyékából származik, annak nem szabad életben maradnia? És Filomena akkor már biztos volt benne, hogy a férfi szörnyű tréfát űz csupán. Röviden így szólt: – Ez a te gyereked, csinálj vele, amit akarsz. – Megpróbálta átnyújtani neki a kis batyut. Felébredt a kimerült anya, és feléjük fordult, hogy láthassa őket, éppen akkor, amikor Brasi vadul odavágta a pólyában lévő újszülöttet Filomena melléhez – Luca, nagyon sajnálom! – kiáltott fel halkan, és Brasi szembefordult vele. Rettenetes volt, mondta Filomena. Rettenetes. Olyanok voltak, mint két megvadult állat. Nem is voltak emberi lények. Az egymás ellen érzett gyűlöletük lángolt a szobában. Ebben a percben semmi más nem létezett számukra, még az újszülött gyermek sem. Különös szenvedély töltötte el őket. Olyan természetellenes, véres, ördögi kéj, hogy az ember érezhette, örökre el vannak átkozva. Ekkor Luca Brasi visszafordult Filomenához, és durván rászólt: – Tedd meg, amit mondtam, és gazdag leszel. Filomena rémületében nem tudott megszólalni. Némán megrázta a fejét. Végül nagy nehezen azt suttogta: – Tedd meg te, te vagy az apja! Tedd meg, ha akarod! – De Brasi nem válaszolt. Ehelyett ingéből kést rántott elő. – Átvágom a torkodat! – mondta. Ebben a percben Filomena úgy látszik sokkot kaphatott, mert a következő emléke már az volt, hogy a ház pincéjében álltak, szemben a nagy, szögletes vaskazánnal. Az asszony még mindig a kezében tartotta a lepedőbe csavart csecsemőt, aki meg se nyikkant. (Talán ha sírt volna, talán ha elég okos lettem volna, hogy belecsípjek, mondta Filomena, megkegyelmezett volna neki az a szörnyeteg.) Az egyik férfi kinyithatta a kazán ajtaját, mert látszott az égő tűz. Filomena ekkor egyedül maradt Brasival a párás csövű, egérszagú pincében. Brasi ismét elővette a kését. Nem fért

hozzá kétség, hogy megölné őt. Lobogtak a lángok, Brasi szeme izzott. Arca az ördög sárkánypofájára hasonlított, nem volt emberi, nem volt épelméjű. Odalökte az asszonyt a nyitott kazánajtóhoz. Filomena elhallgatott. Csontos kezeit összekulcsolta az ölében, és egyenesen Michaelra nézett. A férfi tudta, mit jelent ez, mit akar szavak nélkül elmondani. Halkan megkérdezte: – Megtetted? – Az asszony bólintott. Csak egy újabb pohár bor után tudott ismét megszólalni. Újra keresztet vetett, és elmormolt egy imát. Egy köteg pénzt kapott akkor, és hazavitték. Megmondták neki, ha egyetlen szót szól a történtekről, megölik. De két nappal később Brasi megölte a fiatal ír lányt, az újszülött anyját, és a rendőrség letartóztatta. Filomena félelmében szinte megbolondult, és elment a Keresztapához, elmondta neki a történetét. A Keresztapa azt parancsolta neki, maradjon nyugton, ő majd mindent elintéz. Brasi ekkor még nem dolgozott Don Corleonénak. Mielőtt Don Corleone rendbe hozhatta volna a dolgot, Luca Brasi öngyilkosságot kísérelt meg a cellájában, elmetszette a torkát egy üvegdarabbal. Átvitték a rabkórházba, és mire felgyógyult, Don Corleone mindent elintézett. A rendőrség semmit sem tudott rábizonyítani, a vádat elejtették, és Luca Brasit szabadon engedték. Bár Don Corleone biztosította Filomenát, hogy nem kell félnie sem Luca Brasitól, sem a rendőrségtől, mégsem volt nyugta. Idegei felmondták a szolgálatot, és nem tudott tovább dolgozni a szakmájában. Végül rávette a férjét, hogy adja el az élelmiszerüzletet, és visszatértek Olaszországba. Férje jó ember volt. Filomena mindent elmondott neki, és ő megértette. De gyönge ember volt, és Olaszországban elherdálta a pénzüket, amit Amerikában arcuk verejtékével kerestek meg. Így a férje halála után szolgáló lett belőle. Filomena befejezte a történetét. Még egy pohár bort ivott, és így szólt Michaelhoz: – Áldom az apád nevét. Mindig küldött pénzt, amikor kértem tőle, és megmentett Brasitól. Mondd meg neki, minden este imádkozom a lelkéért, és nem kell félnie a haláltól. Miután elment, Michael megkérdezte Don Tommasinót: – Igazat mondott? – A capo-maffioso bólintott, és Michael arra

gondolt, nem csoda, hogy ezt senki sem akarta elmesélni neki. Micsoda történet! Micsoda szörnyeteg volt Luca! Másnap reggel Michael az egész ügyet meg akarta beszélni Don Tommasinóval, de megtudta, hogy egy futár sürgős üzenetet hozott, és az öreget behívták Palermóba. Amikor Don Tommasino aznap este visszatért, félrehívta Michaelt. Hírek jöttek Amerikából, mondta. Hírek, amelyeket mély fájdalommal tud csak elmondani. Santino Corleonét megölték.

24. FEJEZET

A kora reggeli szicíliai nap citromsárga fénnyel töltötte be Michael hálószobáját. Fölébredt, és álomtól meleg bőrén megérezte Apollonia selymes testét, aki szerelemre vágyva nyitotta ki a szemét. Michael a teljes birtoklás együtt töltött hónapjai ellenére sem tudott betelni felesége szépségének és szenvedélyének csodálatával. Az asszony kiment a hálószobából, hogy lent, a hallból nyíló fürdőszobában megmosakodjon és felöltözzön. Michael, még mindig meztelenül, a reggeli nap frissítő sugaraiban rágyújtott egy cigarettára, és visszafeküdt az ágyba. Ez az utolsó reggel, amit ebben a házban és ebben a villában töltenek. Don Tommasino elintézte, hogy átköltözzön egy másik városba, Szicília déli partjára. Apollonia, terhessége első hónapjában, néhány hétre meg akarta látogatni a családját, ezután csatlakozik majd hozzá új rejtekhelyén. Előző este, miután Apollonia elment lefeküdni, Don Tommasino kiült a kertbe Michaellal. A Don nyugtalan volt és fáradt. Beismerte, hogy aggódik Michael biztonságáért. – A házasságod felhívta rád a figyelmet – mondta. – Csodálom, hogy apád nem gondoskodott más búvóhelyről. Egyébként nekem is van épp elég gondom a fiatal törökökkel Palermóban. Tisztességes megállapodást ajánlottam nekik, jobban megnedvesíthetik a csőrüket, mint ahogy megérdemelnék, de azok a nyomorultak mindent akarnak. Nem tudom megérteni a viselkedésüket. Néhány apró trükköt megpróbáltak már, de engem nem lehet olyan könnyen elkapni. Tudniuk kellett volna, hogy én erős vagyok, nem csíphetnek el egykönnyen. De éppen ez a baj a fiatalokkal. Bármilyen tehetségesek legyenek is, nem tudják alaposan végiggondolni a dolgokat, és túl sokat akarnak egyszerre. Aztán Don Tommasino megmondta Michaelnak, hogy Fabrizzio és Calo, a két birkapásztor, testőrként velük fog menni az Alfa Romeóval. Don Tommasino még este el akar köszönni tőle, mert kora hajnalban elutazik, hogy palermói ügyeit intézze. Michael ne szóljon dr. Tazának, hogy elmegy,

mert az orvos Palermóban akarja tölteni az estét, és lehet, hogy fecsegni fog. Michael tudta, hogy Don Tommasino bajban van. Éjszakánként fegyveresek őrködtek a villa falai körül, és néhány hűséges birkapásztor a lupará-val mindig a házban tartózkodott. Don Tommasino maga is fegyvert viselt, és minden lépését saját testőre vigyázta. A reggeli nap már túl erősen tűzött. Michael elnyomta a cigarettáját, egyszerű nadrágot és inget vett fel, aztán ellenzős sapkát tett a fejére, amilyet a legtöbb szicíliai férfi viselt. Még mindig mezítláb kihajolt a hálószoba ablakán, és látta, hogy Fabrizzio egy kerti széken ülve lustán fésülgette sűrű, sötét haját. Fegyverét hanyagul az asztalra tette. Michael fütyült, és Fabrizzio föltekintett az ablakára. – Hozd ki a kocsit! – kiáltott le neki Michael. – Öt perc múlva indulunk. Hol van Calo? Fabrizzio felállt. Inge nyitva volt, mellkasán látszott a tetoválás piros-kék vonala. – Calo egy csésze kávét iszik a konyhában – felelte. – A feleséged is jön? Michael felülről ferdén nézett le rá. Feltűnt neki, hogy Fabrizzio az elmúlt néhány hét alatt túl sokat bámulta Apolloniát. Nem mintha akár egy mozdulatot is merne a Don barátjának felesége ellen tenni. Szicíliában nem volt ennél biztosabb út a halálhoz. – Nem, először hazautazik a családjához, néhány nap múlva jön utánunk – mondta hidegen Michael. Figyelte, amint Fabrizzio besiet a kőkunyhóba, az Alfa Romeo garázsába. Michael lement a hallba megmosakodni. Apollonia már elkészült. Biztosan a konyhában volt, hogy saját kezűleg készítse el férje reggelijét, és ezzel is enyhítse kissé a lelkiismeret-furdalását, amelyet azért érzett, mert még egyszer meg akarta látogatni a családját, mielőtt elutazik messzire, Szicília másik végébe. Don Tommasino majd elintézi, hogy Michael rejtekhelyére kísérjék. Lent a konyhában Filomena, az öregasszony hozta a kávéját, és szégyenlősen elbúcsúzott tőle. – Majd beszélek rólad az apámnak – mondta Michael, és az asszony bólintott. Calo bejött a konyhába, és így szólt Michaelhoz: – Kint áll a kocsi; lehozzam a csomagodat?

– Nem, majd én lehozom – mondta Michael. – Hol van Apollonia? Calo arcán vidám mosollyal felelte: – A kocsiban ül a volán mögött, és ég a vágytól, hogy beletaposson a gázba. Igazi amerikai asszony lesz belőle, még mielőtt kimegy Amerikába. – Hallatlan dolog volt, hogy egy szicíliai parasztasszony megpróbáljon kocsit vezetni: Michael azonban néhanapján hagyta, hogy Apollonia vezesse az Alfa Romeót a villa falai között, de mindig ott ült mellette, mert néha a gázra lépett, amikor fékezni akart. – Küldd be Fabrizziót, és várj rám a kocsiban – mondta Michael Calónak. Kiment a konyhából, és felszaladt a lépcsőn a hálószobába. Zsákja már be volt csomagolva. Mielőtt felemelte, még egyszer kinézett az ablakon, és látta, hogy a kocsi a konyhaajtó helyett a főbejárat előtt állt. Apollonia a kocsiban ült, keze a volánon, játszott, mint egy gyerek. Calo éppen az uzsonnakosarat tette be a hátsó ülésre. Ekkor Michael bosszankodva fedezte fel, hogy Fabrizzio a villa kapuján kilépve éppen eltűnik valamerre. Mi az ördögöt csinál még odakint? Látta, hogy Fabrizzio a válla fölött még egyszer visszanézett. Tekintete furcsán ravasz volt. Le kell majd hordania ezt a nyomorult birkapásztort. Michael leszaladt a lépcsőn, és elhatározta, átmegy a konyhán, hogy még egyszer elköszönjön Filomenától. – Dr. Taza még alszik? – kérdezte az öregasszonytól. Filomena ráncos arca kaján mosolyra húzódott. – Öreg kakasok nem köszöntik már a napot. A doktor Palermóban volt az éjjel. Michael nevetett. Kilépett a konyhaajtón, és a virágzó citromfa illata még az ő eldugult orrát is megcsapta. Apollonia integetett neki a kocsiból, amely jó tízlépésnyire állt a bejárattól. Michael rájött, felesége azért integet, hogy maradjon ott, ahol van, mert oda akarja vezetni a kocsit. Calo mosolyogva állt a kocsi mellett, lupará-ját a kezében himbálta. De Fabrizzio még mindig nem jelentkezett. Ebben a másodpercben tudatos megfontolás nélkül is minden összeállt Michael agyában, és odakiabált a feleségének: – Ne! Ne! – De Apollonia már elfordította a slusszkulcsot, és a férfi kiáltását elnyomta egy rettenetes robbanás fülsiketítő zaja. A konyhaajtó szilánkokra

hasadt, és Michael legalább tízlábnyit repült a ház fala mellett. A villa tetejéről lezúduló kövek eltalálták a vállát, egy meg a fejét érte, amint a földön feküdt. Annyit még látott, hogy a négy keréken és az alvázon kívül semmi nem maradt meg az Alfa Romeóból. Aztán elvesztette az eszméletét. Elsötétített szobában tért magához, és olyan halk hangokat hallott, hogy semmit nem értett belőlük. Egyszerű állati ösztönére hallgatva megpróbált úgy tenni, mintha még mindig öntudatlan lenne, de a hangok elhallgattak, az ágy mellett álló székből valaki föléhajolt, és a hang most hallhatóvá vált, amint azt mondta: – Végre ismét velünk van. Meggyújtottak egy lámpát, fénye úgy égette a szemgolyóit, mint a tűz, és Michael elfordította a fejét. Nagyon nehéznek, tompának érezte a koponyáját. Ekkor fölismerte az ágya fölé hajló arcot: dr. Taza volt. – Hadd nézzelek meg egy percre, aztán eloltom a villanyt – mondta halkan. Egy kis ceruzavékony zseblámpával belevilágított Michael szemébe. – Rendbe fogsz jönni – mondta dr. Taza, és egy másik férfihoz fordult a szobában. – Beszélhetsz vele. Az ágya mellett Don Tommasino ült, Michael most jól láthatta. Don Tommasino így szólt: – Michael, Michael, beszélhetek? Nem akarsz inkább pihenni? Könnyebb volt fölemelni a kezét és igent inteni. Michael így is tett. Don Tommasino megkérdezte: – Fabrizzio hozta ki a kocsit a garázsból? Michael, anélkül hogy tudta volna, elmosolyodott. Mosolya különösen ijesztő volt, és azt jelentette: igen. – Fabrizzio eltűnt – közölte Don Tommasino. – Figyelj rám, Michael. Csaknem egy hétig eszméletlen voltál. Érted? Mindenki azt hiszi, hogy meghaltál, már nem keresnek többé. Üzentem az apádnak, és ő elküldte az utasításait. Már nem tart soká, és visszamész Amerikába. Addig nyugodtan pihend ki magad. Biztos helyen vagy, fenn a hegyekben, az én parasztházamban. A palermói emberek most, hogy úgy tudják, meghaltál, békét kötöttek velem, tehát mindvégig miattad volt az egész cirkusz. Téged akartak megölni, holott az ember azt hihette, engem akartak

elkapni. Ezt tudnod kell. A többit bízd csak rám. Szedd össze magad, és maradj nyugton. Michael most már mindenre pontosan emlékezett. Tudta, hogy felesége meghalt, és Calo is. Eszébe jutott az öregasszony a konyhában. Nem emlékezett rá, vajon ő is kijött-e vele. – Filomena? – kérdezte suttogva. – Nem sebesült meg – felelte csöndesen Don Tommasino –, csak az orra vérzett a robbanástól. Ne nyugtalankodj miatta. – Fabrizzio – mondta Michael. – Mondd meg a birkapásztoraidnak, hogy aki kiadja nekem Fabrizziót, megkapja egész Szicília legjobb legelőjét. A két férfi megkönnyebbülten sóhajtott fel. Don Tommasino fölemeli egy poharat a közeli asztalkáról, és felhajtotta a borostyánszínű italt, amelytől kissé felfrissült. Dr. Taza az ágy szélén ülve csaknem jóságosan mondta: – Ugye tudod, hogy te most özvegy vagy? Ez ritkaság Szicíliában. – Mintha ez a rendkívüli helyzet megvigasztalhatná Michaelt. Michael intett Don Tommasinónak, hogy hajoljon közelebb. A Don az ágyra ült, és lehajolt hozzá. – Mondd meg az apámnak, vitessen haza – kérte Michael. – Mondd meg az apámnak, hogy a fia akarok lenni. De még egy egész hónap telt el, mire Michael felgyógyult sebesüléséből, és még további kettő, amíg minden szükséges irata rendben volt, és megtették a megfelelő előkészületeket. Akkor Palermóból Rómába repült, és Rómából New Yorkba. Ezalatt Fabrizziónak nem akadtak a nyomára.

VII. RÉSZ

25. FEJEZET

Kay Adams megkapta főiskolai képesítését, és elemi iskolai tanítói állást vállalt szülővárosában, New Hampshire-ben. Michael eltűnése után az első hat hónapban minden héten felhívta a fiú anyját, hogy érdeklődjön, tud-e valamit róla. Mrs. Corleone mindig barátságos volt, és azzal fejezte be a beszélgetést: – Te lenni nagyon, nagyon rendes lány. Te elfelejteni Mikeyt, és találni rendes férjet. – Kayt nem sértette ez a nyerseség; megértette, hogy az anya azért beszél így, mert sajnálja, hogy fiatal lány létére ilyen lehetetlen helyzetbe került. Mikor befejezte az első iskolai félévet, elhatározta, New Yorkba utazik, hogy vegyen néhány rendes ruhát és meglátogassa néhány régi főiskolai barátnőjét. Arra is gondolt, hogy megpróbál ott valami érdekes munkát keresni. Csaknem két éve úgy élt már, mint egy vénkisasszony, olvasott és tanított, visszautasított minden randevút, nem járt sehová, még akkor sem, amikor úgy döntött, nem telefonál többet Long Beachbe. Tudta, hogy nem élhet így tovább, egyre ingerlékenyebb és boldogtalanabb lett. De mindig arra számított, hogy Michael írni fog neki, vagy üzenetet küld. De nem tette, és ezzel megalázta őt, elszomorította, hogy még vele is ilyen bizalmatlan. A reggeli vonattal utazott, és kora délután már beköltözött szállodai szobájába. Barátnői még dolgoztak, nem akarta zavarni őket a munkájukban; úgy tervezte, este telefonál nekik. A fárasztó út után tulajdonképpen ahhoz sem volt kedve, hogy elmenjen vásárolni. Egyedül pihent a szobájában, és eszébe jutottak azok az idők, amikor ő és Michael szeretkezésre használták a szállodákat. Végtelenül elhagyatottnak érezte magát. Főleg ez az érzés sugallta neki az ötletet, hogy hívja fel Michael anyját Long Beachben. A hívásra érdes férfihang válaszolt, jellegzetesen New York-i kiejtéssel. Kay megmondta, hogy Mrs. Corleonéval kíván beszélni. Néhány perc múlva az ismert, erősen olaszos női hang megkérdezte, ki beszél. Kay most kicsit zavartan felelte: – Kay Adams vagyok, Mrs. Corleone – mondta. – Emlékszik még rám?

– Persze, persze, emlékszem rád – mondta Mrs. Corleone. – Te miért nem hívni többet? Te mentél férjhez? – Ó, nem – válaszolta Kay. – Nagyon sok dolgom volt. – Meglepte, hogy az anyát nyilvánvalóan bántotta, hogy nem hívta többé. – Hallott valamit Michaelról? Jól van? A vonal másik végén csend volt, aztán tisztán hallatszott Mrs. Corleone hangja. – Mikey itthon van. Ő nem hívni fel téged? Ő nem látni téged? Kay érezte, hogy a gyomra összeszorul a megrázkódtatástól és a megaláztatástól, és sírás fojtogatja a torkát. Hangja elgyengült, amikor megkérdezte: – Mióta van már itthon? – Hat hónapja – felelte Mrs. Corleone. – Ó, értem – mondta Kay. És valóban értette is. Égető szégyen öntötte el, hogy Michael anyja tudja, milyen csúnyán bánik vele a fia. Aztán megharagudott. Haragudott Michaelra, haragudott az anyjára, haragudott minden külföldire, minden olaszra, akiben nincs annyi becsület, hogy tiszteljen egy barátságot, még akkor is, ha a szerelem már elmúlt. Michael nem tudta, hogy ő egyszerűen barátságból is aggódik érte, még akkor is, ha a fiúnak már nincs szüksége rá az ágyban, még akkor is, ha már nem akarja feleségül venni? Azt hiszi talán, hogy ő is olyan, mint a szegény, tudatlan olasz lányok, akik, ha feláldozták a szüzességüket és utána otthagyták őket, öngyilkosságot követnek el, vagy jelenetet rendeznek? De megpróbálta lehető leghűvösebb hangon beszélni. – Értem, nagyon köszönöm – mondta. – Örülök, hogy Michael ismét itthon van és jól érzi magát. Csak ezt akartam tudni. Nem fogom zavarni többé. Mrs. Corleone türelmetlenül hadart a telefonba, mintha semmit sem hallott volna Kay válaszából. – Te akartad látni Mikeyt, te gyere ide most. Csinálj neki szép meglepetés. Te venni taxit, és én megmondom az embernek a kapuban, fizesse ki helyetted. Te megmondani taxis embernek, kétszer kapja pénzét, másképp nem jönni ki veled Long Beachbe. De nem te fizetni. Férjem embere a kapunál fizeti a taxit. – Ezt nem tehetem, Mrs. Corleone – mondta hidegen Kay. – Ha Michael látni akart volna, már régen felhívott volna otthon. Nyilván nem akarja újrakezdeni a kapcsolatunkat.

Mrs. Corleone hangja most határozottan csengett. – Te lenni nagyon rendes lány, neked lenni szép lábad, de nem lenni sok eszed. – Kuncogott. – Te kijönni meglátogatni engem, nem Mikeyt. Én akarok beszélni veled. Most mindjárt jönni. És ne fizess taxi. Várlak. – Kattant a telefon. Mrs. Corleone letette a hallgatót. Kay visszahívta volna, hogy megmondja, nem megy, de tudta, hogy látnia kell Michaelt, beszélnie kell vele, még akkor is, ha ez csak udvarias fecsegés lesz. Ha most nyíltan otthon lakik, ez csak azt jelentheti, hogy nincs többé bajban, normálisan élhet. Felugrott az ágyról, és készülni kezdett a viszontlátásra. Nagy gonddal festette ki magát, és felöltözött. Mikor elkészült, megnézte magát a tükörben. Csinosabb volt, mint amikor Michael eltűnt? Vagy a fiú úgy találja majd, hogy csúnyán megöregedett? Az alakja asszonyosabb lett, csípői kerekebbek, mellei teltebbek; az olaszoknak állítólag ez tetszik, bár Michael mindig azt mondta, szereti, hogy ilyen karcsú. De mindez tulajdonképpen nem számít, Michael nyilván semmit sem akar tőle többé, különben nyilván felhívta volna az eltelt hat hónap alatt, mióta hazajött. A taxis, akinek a kocsiját megállította, nem akarta kivinni Long Beachbe, míg szépen rá nem mosolygott és meg nem mondta, hogy a dupláját fizeti annak, amit az óra mutat. Csaknem egy óra hosszat tartott az út. Ahogy Long Beachbe értek, észrevette, hogy a telep megváltozott, mióta utoljára látta. Most vaskerítés vette körül, és a bejáratot nagy vaskapu zárta le. Egy sportnadrágot, piros inget és fehér zakót viselő férfi jött ki, bedugta a fejét a kocsi ablakán, leolvasta az óra állását, és néhány bankjegyet adott a sofőrnek. Amikor Kay látta, hogy a taxis nem tiltakozik, hanem meg van elégedve a pénzzel, kiszállt a kocsiból, és átvágott a telepen a központi épületbe. Mrs. Corleone maga nyitott ajtót, és meleg öleléssel köszöntötte. Ez meglepte a lányt. Aztán fürkésző pillantással végigmérte Kayt. – Te lenni szép lány – mondta határozottan. – Nekem buta fiaim vannak. – Behúzta Kayt az ajtón, és a konyhába vezette, ahol már készen állt egy ennivalóval megrakott tál, és a kávé a tűzhelyen gőzölgött. – Michael mindjárt hazajön – közölte. – Te meglepni őt.

Leültek, és az öregasszony biztatta Kayt, hogy egyen, miközben sok kíváncsi kérdést tett fel neki. Nagyon örült, hogy Kay tanítónő lett, és azért jött New Yorkba, hogy meglátogassa a régi barátnőit, meg hogy csak huszonnégy éves. Egyfolytában bólogatott, mintha ezek a válaszok egyeznének saját elképzelésével. A lány olyan ideges volt, hogy csak a kérdésekre válaszolt, egy szóval se mondott többet. Kay látta meg először a fiút a konyhaablakból. A ház előtt megállt egy kocsi, melyből két, számára ismeretlen férfi szállt ki. Utánuk következett Michael. Kiegyenesedett, hogy az egyik emberrel beszéljen. A lánya profilját, a bal profilját pillantotta meg. Össze volt zúzva, be volt horpadva, mint egy műanyag baba arca, amit egy gyerek haragosan megrúgott. Különös módon a lány szemében ez egyáltalán nem változtatott a fiú jó megjelenésén, de könnyekig meghatotta. Amint Michael megfordult és a ház felé indult, Kay látta, hogy hófehér zsebkendőt emel a szája és az orra elé, és ott is tartja egy pillanatig. Hallotta, hogy nyílik az ajtó, hallotta a hallból a konyha felé közeledő lépteit, és már ott is állt az ajtóban. Meglátta a lányt meg az anyját. Arca közönyösnek látszott, aztán alig észrevehetően elmosolyodott, arca eltorzult bal felén nem tudta mozdítani száját. És Kay, aki a lehető leghűvösebb hangon csak annyit akart mondani: „Hello, hogy vagy?”, most felpattant, odarohant hozzá, a karjába ugrott, arcát a vállába fúrta. A férfi megcsókolta könnyektől nedves arcát, és a karjában tartotta, míg abba nem hagyta a sírást. Ekkor kivezette a kocsijához, intett a testőreinek, hogy menjenek el, és a lánnyal az oldalán elhajtott. Kay az arcát próbálta rendbe hozni, zsebkendőjével egyszerűen letörölte a festék maradványait. – Igazán nem így akartam – dadogta Kay. – De senki nem mondta, hogy ilyen súlyosan megsebesültél. Michael nevetett, és megérintette arcának bezúzott felét. – Erre gondolsz? Ugyan, ez semmi. Csak éppen elcsúfítja kissé az arcomat. Most, hogy újra itthon vagyok, valószínűleg megoperáltatom. Nem tudtam írni neked, sem üzenni – mondta. – Mindenekelőtt ezt kell megértened. – Oké – felelte a lány.

– Van egy lakásom a városban – közölte Michael. – Mit szólsz hozzá? Odamenjünk, vagy vacsorázzunk inkább vendéglőben? – Nem vagyok éhes – mondta Kay. Egy ideig csendben hajtottak New York felé. – Befejezted a főiskolát? – kérdezte Michael. – Igen. Most elemi iskolában tanítok otthon. Megtalálták azt az embert, aki megölte azt a rendőrt? Ezért tudtál hazajönni? Michael egy percig nem válaszolt. – Igen, megtalálták – mondta aztán. – Benne volt minden New York-i újságban. Nem olvastál róla? Kay megkönnyebbülten nevetett, mert a fiú ezzel megcáfolta, hogy ő volt a gyilkos. – Otthon csak a New York Timest kapjuk meg – felelte. – És ez a hír biztos hátul, a nyolcvankilencedik oldalon volt eldugva. Ha olvastam volna, már korábban felhívtam volna anyádat. – Elhallgatott, majd így szólt: – Különös, anyád szavai alapján már csaknem elhittem, hogy te tetted. És éppen mielőtt megjöttél, kávézás közben mesélt arról az őrültről, aki mindent bevallott. – Talán először az anyám is elhitte – mondta Michael. – A saját anyád? Michael elmosolyodott. – Az anyák olyanok, mint a rendőrök. Mindig elhiszik a legrosszabbat. Michael a Mulberry Streeten egy garázsban állította le a kocsit, ahol a tulajdonos, úgy látszik, ismerte. Néhány lépést még gyalog mentek, majd a saroknál befordultak, és egy meglehetősen elhanyagolt, égetett téglából épült házhoz értek. Jól beleillett az elhanyagolt környezetbe. Michaelnak saját kulcsa volt a kapuhoz. Amikor bementek, Kay látta, hogy olyan drágán és elegánsan van berendezve, mint egy milliomos városi háza. Michael az emeletre vezette a lányt. A lakás egy hatalmas nappali szobából, nagy konyhából állt, és egyik ajtaja a hálószobába nyílt. A nappali egyik sarkában bár volt, Michael italt kevert mindkettőjüknek, aztán leültek a pamlagra, és a férfi csendesen megszólalt: – Akár rögtön bemehetnénk a hálószobába. – Kay nagyot kortyolt az italából, és a férfira mosolygott. – Igen – felelte. Kay számára a szeretkezés csaknem ugyanolyan érzés volt, mint azelőtt, csak Michael nyersebben, kissé durvábban bánt

vele, nem olyan gyengéden, mint régen. Mintha védekezne a lány ellen. De Kay nem akart szólni. Ez el fog múlni. Különös, hogy a férfiak sokkal érzékenyebbek ilyen helyzetben, gondolta. Számára kétévi távollét után a világ legtermészetesebb dolga volt a szeretkezés Michaellal, olyan, mintha egyáltalán nem lett volna távol. – Írhattál volna, bízhattál volna bennem – mondta a férfi testéhez simulva. – A New England-i omertá-hoz tartottam volna magam. Tudod, a jenkik is elég szűkszavúak. Michael csendesen nevetett a sötétben. – Soha nem gondoltam volna, hogy várni fogsz – felelte. – Soha nem gondoltam volna, hogy a történtek után várni fogsz. – Én egy pillanatig sem hittem el, hogy te ölted meg azt a két embert – mondta gyorsan Kay. – Kivéve talán akkor, amikor úgy látszott, hogy az anyád is elhiszi. De én a szívem mélyén soha nem hittem el. Ehhez túl jól ismerlek. Hallotta, hogy Michael felsóhajt. – Nem számít, hogy megtettem-e vagy sem – jelentette ki. – Ezt meg kell értened. Kayt kissé megdöbbentette jeges hangja. – Hát akkor most már mondd meg: megtetted vagy sem? Michael felült, a sötétben fellobbant a fény, ahogy rágyújtott egy cigarettára. – Ha azt kérném, gyere hozzám feleségül, felelnem kellene erre a kérdésre, mielőtt választ adnál? – Nem érdekelne. Szeretlek. Nem érdekelne – ismételte Kay. – Ha szerettél volna, nem féltél volna megmondani az igazságot. Nem féltél volna, hogy elmondom a rendőrségnek. Ez az, ugye? Szóval te tényleg gengszter vagy, ugye? De engem ez egyáltalán nem érdekel. Csak az érdekel, hogy nyilván nem szeretsz. Még csak fel sem hívtál, amikor visszajöttél. Michael szívott, egy slukkot a cigarettájából, és egy kis parázsló hamu Kay meztelen hátára hullott. Kissé megremegett, és tréfálkozva így szólt: – Ne kínozz tovább, nem folytatom. De Michael nem nevetett. Hangja szórakozott volt. – Tudod, amikor hazajöttem, nem is voltam olyan boldog, hogy újra láthatom a családomat, apámat, anyámat, Connie húgomat és Tomot. Jó volt, de tulajdonképpen nem hatott meg. De ma hazajöttem, megláttalak a konyhában, és boldog voltam. Ezt nevezed szerelemnek? – Ez nekem elég – mondta Kay.

Újra szeretkeztek. Michael ezúttal gyengédebb volt. Később kiment, hogy italt hozzon mindkettőjüknek. Mikor visszajött, leült az ággyal szemben álló karosszékbe. – Beszéljünk komolyan – mondta. – Volna kedved feleségül jönni hozzám? – Kay rámosolygott, és intett neki, hogy bújjon vissza mellé az ágyba. Michael is mosolygott. – Légy egy kicsit komoly – kérte. – Nem mondhatok el neked semmit a történtekről. Én most az apámnak dolgozom. Tanulok, hogy átvehessem a családi olívaolaj-üzletet. De te is tudod, hogy a családomnak és az apámnak ellenségei vannak. Előfordulhat, hogy nagyon fiatalon özvegy leszel. Van rá esély. Nem valószínű, de előfordulhat. És soha nem fogom elmesélni, mi történt napközben az irodában. Semmit nem fogok elmondani az üzleti ügyekről. A feleségem leszel, de nem leszel az élettársam. Azt hiszem, így szokták mondani. Nem leszel egyenrangú partner. Ez lehetetlen. Kay felült az ágyban. Felkattintotta az éjjeliszekrényen álló hatalmas lámpát, és rágyújtott. Hátradőlt a párnán, és halkan megszólalt: – Ezzel azt akarod mondani, hogy gengszter vagy, ugye? Te felelsz érte, ha embereket ölnek, és más, gyilkosságokkal összefüggő bűnöket követnek el. Én pedig nem kérdezhetek tőled semmit az életednek erről a részéről, sőt nem is gondolkozhatom rajta. Éppúgy, mint a rémfilmekben, amikor a szörny megkéri a szép lányt, hogy menjen hozzá feleségül. – Michael elmosolyodott, összezúzott profilját fordította a lány felé, és Kay bűnbánóan így szólt: – Ó, Mike, nem erre gondoltam. Észre sem vettem ezt az ostobaságot. Esküszöm, észre sem vettem. – Tudom – mondta nevetve Michael. – Én már szinte szeretem is, csak ne csöpögne tőle az orrom. – Azt mondtad, beszéljünk komolyan – folytatta Kay. – Ha összeházasodunk, milyen legyen az életem? Mint az anyádé, vagy egy olasz háziasszonyé? Csak a gyerekek és a háztartás? És mi lesz, ha tényleg történik veled valami? Feltételezem, hogy egy napon börtönbe is kerülhetsz. – Nem, ez nem lehetséges – felelte Michael. – Talán megölhetnek, de hogy börtönbe kerüljek, az nem fordulhat elő.

Kaynek nevetnie kellett ezen az önbizalmon. Nevetése furcsa keveréke volt a büszkeségnek és vidámságnak. – De honnan tudhatod? – kérdezte. – Igazán megmondhatnád. Michael sóhajtott. – Ezek mind olyan dolgok, amelyekről nem beszélhetek veled, és nem is akarok beszélni. Kay sokáig hallgatott. – Miért akarod most, hogy feleségül menjek hozzád, ha ennyi ideig nem hívtál fel? Olyan jó vagyok az ágyban? Michael komolyan bólintott. – Persze – Mondta. – De ezt megkapom anélkül is, akkor meg miért vennélek feleségül? Nézd, nem akarok most rögtön választ kapni. Ezután többször fogunk találkozni. Megbeszélheted a szüleiddel. Hallom, az apád a maga módján igazi kemény fickó. Hallgass a tanácsára. – Még nem válaszoltál rá, hogy miért akarsz elvenni feleségül – makacskodott Kay. Michael fehér zsebkendőt vett elő az éjjeliszekrény fiókjából, és az orrához nyomta, kifújta, majd megtörölte. – Ez a legjobb kifogás, hogy ne gyere hozzám – nevetett. – Mit szólnál hozzá, ha olyan férfi lenne melletted, akinek állandóan az orrát kell fújnia? – Gyerünk, beszélj komolyan, kérdeztem tőled valamit – mondta Kay türelmetlenül. Michael még a kezében tartotta a zsebkendőt. – Oké – felelte –, most az egyszer megteszem. Te vagy az egyetlen ember, akit szeretek, aki tényleg érdekel. Nem hívtalak fel, mert nem is feltételeztem, hogy a történtek után még mindig érdekelhetlek. Az biztos, hogy futhattam volna utánad, hazudhattam volna neked, de ezt nem akartam. Most beavatlak valamibe, amit még az apád sem tudhat: ha minden rendben megy, a Corleone család körülbelül öt év múlva teljesen legális lesz. Néhány nagyon kényes és bonyolult dolognak kell megtörténnie ahhoz, hogy ez lehetséges legyen. Ez az a pont, amely vagyonos özveggyé tehet. Hogy miért akarlak? Mert akarlak, és családot is akarok. Gyerekeket szeretnék; itt az ideje. És nem akarom, hogy úgy befolyásoljam ezeket a gyerekeket, mint ahogy engem befolyásolt az apám. Nem azt akarom mondani ezzel, hogy az apám szándékosan befolyásolt. Ezt soha nem tette. Még azt sem akarta, hogy a családi üzletekbe belépjek. Azt akarta, hogy tanár legyek, vagy orvos, valami ilyesmi. De a dolgok rosszra

fordultak, és harcolnom kellett a családomért. Harcolnom kellett, mert szeretem és csodálom az apámat. Soha nem ismertem olyan embert, aki méltóbb a tiszteletre. Jó férj volt, jó apa, és mindazoknak jó barátja, akik nem olyan szerencsések az életben, mint ő. Van egy másik oldala is, de az nem fontos nekem, mert én a fia vagyok. Mindenesetre nem akarom, hogy ez történjen a gyerekeimmel. Azt szeretném, ha te befolyásolnád őket, és igazi amerikai gyerekekként nőnének fel, valódi amerikaiakként, minden értelemben. Ki tudja, talán ők vagy az unokáik még politikusok is lehetnek. – Michael elmosolyodott. – Valamelyik talán az Egyesült Államok elnöke lesz. Miért ne? Dartmouthban a történelem-előadásokon megvizsgáltuk néhány elnök származását, és találtunk néhány olyan apát és nagyapát, akik boldogok lehettek, hogy nem akasztották fel őket. De én azzal is meg leszek elégedve, ha a gyerekeim orvosok, zenészek vagy tanárok lesznek. Soha nem kerülnek bele a Család üzleteibe. Mire annyi idősek lesznek, én már egyébként is vissza fogok vonulni. Akkor majd te meg én belépünk valamilyen vidéki klubba, és a jómódú amerikaiak kellemes, egyszerű életét fogjuk élni. Hogy tetszenek neked ezek a kilátások? – Csodálatosak – felelte Kay. – De a megözvegyülésemet valahogy átugrottad. – Erre nincs sok esély. Csak megemlítettem, hogy tiszta képet kapj. – Michael megtörölte az orrát a zsebkendővel. – Nem tudom elhinni! Nem tudom elhinni, hogy ilyen ember vagy! Te nem vagy ilyen – hajtogatta Kay zavartan. – Az egészet nem értem. Hogyan lehetséges ez? – Hát több magyarázatot nem adok – mondta gyengéden Michael. – Nézd, nem is kell törődnöd vele. Igazán semmi köze sincs hozzád vagy a közös életünkhöz, ha összeházasodunk. Kay megrázta a fejét. – Hogyan tudsz feleségül venni, hogyan is célozhatsz arra, hogy szeretsz? Ezt a szót soha nem ejtetted ki, viszont éppen most mondtad, hogy szereted az apádat. Azt, hogy engem szeretsz, soha nem említetted. De hogyan is szerethetnél, ha nem bízol bennem annyira, hogy elmondd az életed legfontosabb eseményeit? Hogyan akarhatsz olyan feleséget, akiben nem bízol? Az apád bízik az anyádban. Én ezt pontosan tudom.

– Persze – helyeselt Michael. – De ez nem jelenti azt, hogy apám mindent elmond neki. És, tudod, neki meg is van rá az oka, hogy bízzon benne. Nem azért, mert összeházasodtak és az anyám a felesége. De az anyám négy gyereket szült neki olyan időkben, amikor nem volt olyan biztonságos gyereket szülni. Ápolta és vigyázott rá, amikor az ellenségei rálőttek. Hitt neki. Negyven éven át mindig hűséges volt az apámhoz. Ha te is megtetted mindezt, talán elmondok neked néhány dolgot, amelyet tulajdonképpen nem is akarsz majd hallani. – A telepen kellene laknunk? – kérdezte Kay. Michael bólintott. – A saját házunkban. Nem lesz olyan rossz. A szüleim nem avatkoznak bele. A saját életünket élhetjük. De amíg minden rendbe nem jön, bent kell élnem a telepen. – Mert veszélyes a városban élned – mondta Kay. Mióta ismerte, most először látta Michaelt dühbe gurulni. A hideg, fagyos harag nem érződött sem a mozdulataiban, sem hangjának csengésében. Úgy sugárzott belőle, mint a halálos figyelmeztetés. Kay tudta, ha úgy döntene, hogy nem megy hozzá feleségül, annak ez a hidegség lenne az oka. – Ezek az átkozott, szemét filmek és újságok csinálják a bajt – dühöngött Michael. – Hamis elképzeléseid vannak az apámról és a Corleone családról. Adok egy utolsó magyarázatot, de ez tényleg az utolsó lesz. Az apám üzletember, aki megpróbál gondoskodni a feleségéről meg a gyerekeiről és azokról a barátairól, akikre valamikor, gondterhes napokban, szüksége lehet. Nem fogadja el annak a társadalomnak a törvényeit, amelyben élünk, mert ezek a törvények olyan életre kárhoztatták, amely elfogadhatatlan egy olyan rendkívül erős és jellemes embernek, mint ő. Azt azonban meg kell értened, hogy ő egyenlőnek tartja magát az olyan nagy emberekkel, mint az elnök, a miniszterelnök, a legfőbb bírák és az államok kormányzói. Nem hajlandó alávetni az akaratát az övéknek. Nem hajlandó mások által hozott szabályok szerint élni, mert ezek a szabályok a legyőzöttek életére ítélnék. A végcélja az, hogy tagja legyen ennek a társadalomnak, de megfelelő hatalma is legyen, mert ez a társadalom valójában nem védi meg azokat, akiknek nincs saját hatalmuk. Az apám közben a saját erkölcsi

törvényei szerint cselekszik, mert azokat sokkal magasabbrendűnek tartja a törvényes társadalom törvényeinél. Kay hitetlenkedve nézett rá. – De hát ez nevetséges! – mondta. – Mi lenne, ha mindenki így gondolkozna? Hogyan működhetne egyáltalán a társadalom? Visszakerülnénk a barlanglakók korába. Mike, ugye, te nem hiszel abban, amit most mondtál? Michael a lányra mosolygott. – Én csak elmondtam neked, miben hisz az apám. Csak azt akarom, hogy megértsd: bármit lehet rá mondani, de nem felelőtlen. Legalábbis abban a társadalomban nem, amelyet ő hozott létre. Nem őrült, gépfegyveres bandita, amilyennek esetleg gondolod. A maga módján felelősségteljes ember. – És te miben hiszel? – kérdezte csendesen Kay. Michael vállat vont. – Hiszek a családomban – felelte. – Hiszek benned és a leendő családunkban. De nem hiszek abban, hogy a társadalom megvéd bennünket. Nem akarom a sorsomat olyan emberekre bízni, akik nem értenek máshoz, mint hogy becsapjanak egy csomó embert, hogy rájuk szavazzanak. De most beszéljünk a jelenről. Az apám ideje lejárt. Azt, amit eddig csinált, most már csak óriási kockázattal lehet folytatni. Akár tetszik nekünk, akár nem, a Corleone családnak be kell illeszkednie a társadalomba. Ha ezt megteszi, azt akarom, hogy nagy saját hatalommal tegye, vagyis pénzzel és más javakkal. Szeretném a gyerekeimnek a lehető legnagyobb biztonságot megadni, mielőtt átengedem őket a társadalomnak. – De te önként harcoltál a hazádért, háborús hős voltál! – mondta Kay. – Mi történt, mi változtatott így meg? – Így tényleg nem megyünk semmire. De lehet, hogy én is csak egy vagyok az igazi, régimódi konzervatívok közül, amilyenek a szülővárosodban nőnek fel. Én magam vigyázok magamra. A kormányok nem tesznek sokat az emberekért; tulajdonképpen erről van szó, de mégsem ez az igazi ok. Csak annyit tudok mondani, segítenem kell az apámnak, mellette kell állnom. És neked most el kell döntened, akarsz-e mellettem állni. – Rámosolygott a lányra. – Azt hiszem, rossz ötlet volt, hogy házasodjunk össze.

Kay megcsapkodta az ágyat – Nem érdekel a házasság, de két éve férfi nélkül élek, és most nem engedlek el ilyen könnyen. Gyere ide! Amikor egymás mellett feküdtek az ágyban és eloltották a villanyt, a lánya férfi fülébe súgta: – Elhiszed, hogy nem voltam férfival, mióta elmentél? – Elhiszem – mondta Michael. – És te voltál azóta nővel? – suttogta halkabban. – Igen – felelte Michael. Érezte, hogy a lány megmerevedik mellette. – De nem az utolsó hat hónapban. – És ez igaz is volt. Apollonia halála óta Kay volt az első nő, akit a karjaiban tartott.

26. FEJEZET

A pompásan berendezett lakosztály a szálloda kertjének hamis mesevilágára nézett, az átültetett pálmafákat narancssárga villanyégők füzére világította meg, a két hatalmas úszómedence sötétkéken csillogott a sivatagi égbolt csillagainak fényében. A láthatáron homok- és sziklahegyek emelkedtek, amelyek körülölelik a neonfényes völgyben fészkelő Las Vegast. Johnny Fontane leengedte a nehéz, gazdagon hímzett szürke függönyt, és visszafordult a szobába. A négy emberből álló különítmény – egy főkrupié, egy bankár, egy kisegítő krupié meg egy szűk ruhás bárpincérnő – különjátékra készült fel. Nino Valenti a lakosztály nappali szobájának pamlagán feküdt, kezében egy vizespohár whiskyvel. A játékkaszinó alkalmazottait figyelte, akik felállították a patkó alakú asztalt a hozzá tartozó hat párnázott székkel. – Nagyszerű, nagyszerű – mondta fátyolos hangon, de nem tűnt még teljesen részegnek. – Johnny, gyere, játssz velem ezek ellen a nyavalyások ellen! Most szerencsém van. Hülyére verjük őket! Johnny a pamlaggal szemközti zsámolyra ült. – Tudod, hogy én nem játszom – mondta. – Hogy érzed magad, Nino? Nino Valenti rámosolygott. – Remekül. Éjfélkor jönnek a nők, aztán eszem valamit, utána vissza a játékasztalhoz. Tudod, hogy csaknem ötvenezret nyertem, és egy hete szünet nélkül csinálom? – Igen – felelte Johnny Fontane. – És kire akarod majd hagyni, ha kinyiffansz? Nino felhajtotta a whiskyt. – Johnny, hogy az ördögbe szerezted a jó híredet? Te hülye vagy, Johnny! Krisztusom, itt még a turisták is jobban szórakoznak, mint te! – Hm – dünnyögte Johnny. – Odavigyelek az asztalhoz? Nino feltápászkodott a pamlagról, és lábait határozottan a szőnyegre rakta. – Egyedül is megy – mondta. A poharat egyszerűen a földre dobta, fölállt, és elég határozott léptekkel odament az asztalhoz. A bankár már várta. A főkrupié a bankár mögött állt és figyelt. A kisegítő krupié az asztaltól kissé távolabb ült egy széken, a bárpincérnő meg egy másikon, de

úgy helyezkedett el, hogy jól láthassa Nino Valenti minden mozdulatát. Nino megkopogtatta ujjaival a zöld posztót. – Zsetont! – mondta. A főkrupié blokkot vett elő a zsebéből, kitöltött egy szelvényt, és egy kis töltőtollal együtt letette Nino elé. – Tessék, Mr. Valenti – mondta. – A szokásos ötvenezer a kezdéshez. – Nino odafirkantotta a nevét a szelvény aljára, és a főkrupié zsebre tette. Intett a bankárnak. A bankár az előtte lévő beépített rekeszekből hihetetlenül ügyes ujjakkal fekete-arany százdolláros zsetonoszlopokat emelt ki. Alig telt el öt másodperc, és Nino előtt öt egyforma oszlop állt, mindegyikben tíz darab százdolláros zsetonnal. A zöld posztóba hat, a játékkártyánál kissé nagyobb kocka volt berajzolva, mindegyik kocka egy-egy játékos előtt helyezkedett el. Nino most három ilyen négyszögre helyezte el tétjeit. Mindenhova egy zsetont tett, így egyszerre három kézre játszott száz-száz dollárral. Nem kért második lapot, mert a bankár egy hatost terített, és egy második hatossal out lenne. A bankár húzott még egy lapot, és Nino nyert. Besöpörte a zsetonjait. Johnnyhoz fordult: – Valahogy így kell kezdeni az éjszakát, mi, Johnny? Johnny mosolygott. Szokatlan volt, hogy olyan játékosnak, mint Nino, játék közben kötelezvényt kelljen aláírnia. A nagy pénzű játékosoknak rendszerint a szava is elég volt. Talán attól féltek, hogy Nino berúg, és nem fog emlékezni, mennyi zsetont vett. Nem tudták, hogy Nino mindenre emlékszik. Nino tovább nyert, és a harmadik osztásnál intett a pincérnőnek. A lánya szoba végében lévő bárpulthoz ment, és egy teli vizespohárban odavitte neki szokásos whiskyjét. Nino elvette a poharat, áttette a másik kezébe, hogy karjával átölelhesse a pincérlányt. – Gyere, ülj ide mellém, édes. Játssz egy kicsit, hozz nekem szerencsét. A bárpincérnő nagyon szép volt, de Johnny látta rajta, hogy csak az érdekei vezetik, nem igazi egyéniség, bár annak akar látszani. Szépen rámosolygott Ninóra, de közben már csurgott a nyála egy fekete-arany zsetonért. Az ördögbe is, gondolta Johnny, miért ne juthatna valami neki is belőle? Csak azt sajnálta, hogy Nino nem kap jobbat a pénzéért.

Nino hagyta, hogy néhány kört a pincérlány játsszon helyette, majd adott neki egy zsetont, rávert a fenekére, és elküldte az asztaltól. Most Johnny intett a lánynak, hogy hozzon neki italt. A lány odavitte, de úgy, mintha minden idők legdrámaibb filmjének legdrámaibb jelenetét játszaná el. Minden báját a nagy Johnny Fontanéra ontotta. Igéző pillantást vetett. rá, járás közben kéjesen vonaglott, szája kissé kinyílt, mintha nyilvánvaló szenvedélyében kész lenne beleharapni a legközelebbi tárgyba. Sárló kancára hasonlított a legjobban, de ezt csak megjátszotta. Krisztusom, gondolta Johnny Fontane, még egy ilyen liba! Csaknem minden nő így viselkedett, aki le akart feküdni vele. De ez csak akkor hatott, ha Johnny nagyon berúgott, és most nem volt részeg. Megajándékozta híres mosolyával, és így szólt: – Köszönöm, drágám. – A lány ránézett, hálás mosolyra húzta a száját, mintha megköszönné, szeme könnybe lábadt, neccharisnyás, hosszú, vékony lába és hajlékony törzse megfeszült. Mintha elektromossággal telt volna meg, melle megduzzadt, és kidudorodva szinte elrepesztette vékony, szűk blúzát. Egész teste kissé megremegett, csaknem kéjes nyögést hallatott. Úgy tűnt, ez a nő egyszerűen attól érezte ezt a mámorító gyönyört, hogy Johnny Fontane rámosolygott és azt mondta neki: – Köszönöm, drágám. – Nagyon jól játszott. Jobban, mint ahogy Johnny valaha is látta. De már tudta, hogy mindez csalás. És szinte biztosra lehetett venni, hogy ezek a nők nem is jók az ágyban. Figyelte, amint a lány visszament a székéhez, közben csendben iszogatott. Nem akarta még egyszer látni ezt az előadást. Ma este nem volt olyan hangulatban. Nino Valenti egy óra múlva kezdett kikészülni. Törzse az asztalra dőlt, majd visszabillent, aztán lassan lecsúszott a székről a padlóra. De a főkrupié és a kisegítő krupié már az első mozdulatnál odaugrott és elkapta, mielőtt a földre zuhant volna. Felemelték, és a lakosztály függönyökkel elválasztott hálószobájába vitték. Johnny figyelte, hogyan segít a bárpincérnő a két férfinak levetkőztetni és a takaró alá fektetni Ninót. A főkrupié Nino zsetonjait számlálta, jegyzeteket készített a blokkján lévő kötelezvényeken, majd megvizsgálta a bankár asztalán heverő zsetonokat. – Mióta megy ez már így? – kérdezte tőle Johnny.

A főkrupié vállat vont. – Ma este korán befejezte. Az első ilyen esetnél kihívtuk a szállodaorvost, aki rendbe hozta Mr. Valentit, és néhány tanácsot is adott neki. De Nino azt mondta, hogy ha ez még egyszer előfordul, semmiképpen se hívjunk orvost, csak rakjuk be az ágyba, és ő reggelre oké lesz. Így mindig ezt csináljuk. Nagyon szerencsés, ma este megint nyert, csaknem három ezrest. – Jó, de ma este hívjuk csak ki a szállodaorvost, oké? Ha kell, küldjenek érte a kaszinóba. Jules Segal csaknem tizenöt perc múlva érkezett meg a lakosztályba. Johnny bosszankodva állapította meg, hogy ez a fickó soha nem néz úgy ki, mint egy orvos. Ma este kék-fehér csíkos, laza pólóinget viselt és fehér antilopcipőt, zokni nélkül. Pokolian mulatságos volt ehhez az öltözékhez a hagyományos fekete orvosi táska. – Inkább egy ócska golfzsákban kellene hordanod a holmidat – mondta Johnny. Jules megértően mosolygott. – Igen, ez a bábatáska nagyon terhes. Halálra rémíti az embereket. Legalább a színét megváltoztathatnák. Odament Nino ágyához. Míg a táskáját nyitotta, így szólt Johnnyhoz: – Köszönöm a csekket, amelyet a tanácsadói munkámért küldtél. Túlbecsültél. Egyáltalán nem tettem olyan sokat érted. – Nem a fenét – mondta Johnny. – Egyébként hagyjuk, ez már régen volt. Mi van Ninóval? Jules gyorsan megvizsgálta Valenti szívverését, pulzusát és vérnyomását. Táskájából injekciós tűt vett elő, ügyesen beledöfte Nino karjába, és befecskendezte a gyógyszert. Az alvó Nino viaszsárga arca csaknem azonnal kipirult, mintha a vére gyorsabban kezdett volna áramlani. – Nagyon egyszerű a diagnózis – jelentette ki Jules szárazon. – Amikor idejött és először elájult, már volt alkalmam megvizsgálni és csináltatni néhány vizsgálatot. Mielőtt magához tért volna, bevitettem a kórházba. Cukorbeteg, de nem súlyos eset; nem okozhat gondot, ha gyógyszerrel, diétával és hasonlókkal rendben tartják. De ő nem hajlandó tudomást venni róla. Az is szilárd elhatározása, hogy halálra issza magát. A mája csaknem tönkrement, és rá fog menni az agya is. Most

éppen enyhe kómában van. Azt tanácsolom, hogy vitesd intézetbe. Johnny megkönnyebbült. Nem lehet túl komoly a baj, Ninónak csak vigyáznia kell magára. – Olyan intézetre gondolsz, ahol elvonókúrának vetik alá? – kérdezte Johnny. Jules átment a szoba túlsó sarkában lévő bárhoz, és italt készített magának. – Nem – felelte. – Felügyelet alá kell helyezni. Tudod, elmegyógyintézetre gondolok. – Ne hülyéskedj! – förmedt rá Johnny. – Nem hülyéskedek – mondta Jules. – Nem vagyok nagyon jártas a pszichiátriában, de azért tudok róla ezt-azt, mert ez is a munkámhoz tartozik. A te Nino barátodat elég jól helyre lehetne hozni, hacsak a mája nincs nagyon rossz állapotban, de ezt nem tudhatjuk alapos kivizsgálás nélkül. A legnagyobb baj azonban a fejében van. Alapjában véve nem törődik vele, hogy meghal, sőt talán még végezni is akar magával. Amíg ezt meg nem gyógyítjuk, nincs semmi reménye. Ezért mondom, hogy helyeztesd felügyelet alá, és akkor megkaphatja a szükséges pszichiátriai kezelést. Kopogtak az ajtón, Johnny odament, hogy kinyissa. Lucy Mancin volt az. Johnny átölelte, és ő megcsókolta a férfit. – Ó, Johnny, úgy örülök, hogy újra látlak! – Rég nem találkoztunk – mondta Johnny Fontane. Észrevette, hogy Lucy megváltozott. Sokkal karcsúbb lett, ruhái is sokkal szebbek voltak, és jobban is álltak rajta. Fiúsra vágott haja jól illett az arcához. Fiatalabb és csinosabb volt, mint valaha, és Johnny agyán átvillant a gondolat, hogy a lány elszórakoztathatná itt Vegasban. Kellemes lenne megint egy igazán rendes lánnyal tölteni az időt. De még mielőtt bedobta a csábmosolyt, eszébe jutott, hogy Lucy az orvos barátnője. Nincs mit tenni. Csupán barátságos mosollyal ajándékozta meg, és megkérdezte: – Mit keresel te éjszaka Nino szobájában, mi? A lány vállon veregette. – Hallottam, hogy Nino rosszul lett, és Jules feljött hozzá. Csak azt akartam tudni, segíthetek-e valamit. Nino már jól van, ugye? – Persze – mondta Johnny. – Nemsokára rendbe fog jönni. Jules Segal végignyúlt a heverőn. – Pocsékul van – mondta. – Azt javaslom, üljünk le, és várjuk meg, amíg magához tér. Aztán beszéljünk vele, hogy önként helyeztesse felügyelet alá

magát. Lucy, téged szeret, talán te rá tudod venni. Johnny, ha tényleg a barátja vagy, te is beleegyezel, különben az öreg Nino mája rövidesen kiemelt kiállítási tárgy lesz valamelyik orvosi egyetem laboratóriumában. Johnnyt sértette az orvos könnyedsége. Mi az ördögöt gondol, ki ő tulajdonképpen? Már kinyitotta a száját, hogy ezt meg is mondja, de meghallotta Nino hangját az ágyból: – Hé, öreg szivar, nem adnál egy italt? Nino felült. Rámosolygott Lucyre. – Hé, bébi, gyere ide az öreg Ninóhoz! – Szélesre tárta a karját. Lucy az ágy szélére ült, és megölelte. Különös módon Nino most egyáltalán nem látszott betegnek, csaknem normálisnak tűnt. Pattintott az ujjával. – Gyerünk, Johnny, adj egy pohár italt! Még korán van. Hova az ördögbe vitték a játékasztalt? Jules nagyot kortyolt az italából, és így szólt Ninóhoz: – Maga nem ihat. Az orvosa megtiltja. Nino mogorván összehúzta a szemöldökét. – Szarok az orvosomra. – Aztán jól megjátszott bűntudatos arckifejezéssel folytatta: – Ó, Jules, hiszen az te vagy! Te vagy az orvosom, ugye? Nem rád gondoltam, öreg haver. Johnny, adj végre egy italt, vagy felkelek és megcsinálom magam. Johnny vállat vont, és a bár felé indult. Jules ugyanazon a hangon megszólalt: – Nem szabad innia. Johnny pontosan tudta, miért bosszantja Jules. Az orvos hangja mindig hűvös volt, szavai soha nem kaptak nyomatékot. Még ha a legirtózatosabb dolgot mondta is, mindig csendes volt és fegyelmezett. Ha figyelmeztetett valamire, a figyelmeztetést csak a szavak hordozták, a hangja olyan semleges maradt, mintha nem is érdekelné, amit mond. Ez most úgy felbosszantotta Johnnyt, hogy odavitt Ninónak egy vizespohár whiskyt. Mielőtt a kezébe adta, megkérdezte Jules-től: – Ez még nem fogja megölni, ugye? – Nem, megölni nem fogja – felelte nyugodtan Jules. Lucy nyugtalanul nézett rá, mondani akart valamit, aztán csendben maradt. Közben Nino megkapta a whiskyt, és felhajtotta. Johnny rámosolygott Ninóra: most megmutatták a hülye orvosnak! Nino hirtelen zihálni kezdett, arca elkékült, nem kapott levegőt, fulladozott. Teste rángatózott, verdesett, mint a hal a szárazon, arcát elöntötte a vér, szeme kidülledt. Jules

odalépett az ágyhoz, megállt Johnnyval és Lucyvel szemben. Megragadta Nino nyakát, leszorította, és beledöfte a tűt a vállába, csaknem ott, ahol az a nyakhoz kapcsolódik. Nino teste még az orvos kezei között elernyedt, a rángatózás alábbhagyott, és egy perc múlva hirtelen visszahanyatlott a párnájára. Rögtön lehunyta a szemét, és elaludt. Johnny, Lucy és Jules visszamentek a lakosztály nappali szobájába, és leültek a nagy, nehéz kávézóasztal köré. Lucy fölemelte az egyik türkizkék telefont, kávét és ennivalót rendelt a szobába. Johnny átment a bárhoz, és italt kevert magának. – Tudtad, hogy így fog reagálni a whiskyre? – kérdezte. Jules vállat vont. – Csaknem biztos voltam benne. – Akkor miért nem figyelmeztettél? – kérdezte Johnny élesen. – Én figyelmeztettelek – mondta Jules. – Nem elég nyomatékosan – felelte Johnny hideg haraggal. – Átkozott orvos vagy. Fütyülsz az egészre. Azt mondod, azt tanácsolod, vigyem Ninót a bolondokházába, még annyi fáradságot sem veszel, hogy legalább szanatóriumot mondj, pedig az sokkal szebb. Biztos szereted zavarba hozni az embereket, mi? Lucy az ölébe bámult. Jules továbbra is mosolyogva nézett Fontanéra. – Semmi nem akadályozhatta volna meg, hogy odaadd azt az italt Ninónak. Meg akartad mutatni nekem, hogy nem vagy köteles elfogadni a figyelmeztetéseimet és az előírásaimat. Emlékszel, amikor a hangszálcsomó-ügyed után felajánlottad, hogy legyek a magánorvosod? Visszautasítottam, mert tudtam, soha nem jönnénk ki egymással. Az orvos azt tartja magáról, hogy ő isten, a modern társadalom főpapja. Ez az egyik része a fizetségének. De te soha nem kezeltél volna így engem. Én csak bukott isten lettem volna a szemedben, mint azok az orvosok, akik a hozzád hasonló fickók szolgálatában állnak Hollywoodban. Egyébként honnan szerzitek azokat a pasasokat? Krisztusom, ezek tényleg nem tudnak semmit, vagy egyszerűen csak nem törődnek vele? Tudniuk kellett, mi történik Ninóval, de csak gyógyszereket adtak neki, hogy valahogyan talpon maradjon. Hordják a selyemöltönyeiket, és megcsókolják a feneketeket, csak azért, mert filmmogulok vagytok, ti meg azt hiszitek róluk, hogy nagy orvosok. A

filmszakma doktorai! Ezeknek aztán van szívük, igaz? De arra már fütyülnek, hogy éltek-e vagy megdögöltök. Hát az én kis hobbim, a megbocsáthatatlan szórakozásom meg az, hogy megmentsem a haláltól az embereket. Hagytam, hogy odaadd Ninónak azt a whiskyt, hogy lásd, mi történhet vele. – Jules Johnny Fontane felé hajolt, és továbbra is nyugodt, szenvtelen hangon folytatta: – A barátod csaknem a végét járja. Érted? Megfelelő kezelés és szigorú orvosi ellátás nélkül nincs semmi esélye. A vérnyomása, a cukorbaja meg a rossz szokásai akár a következő pillanatban agyvérzést okozhatnak, és akkor vége. Elég érthető ez? Igen, én bolondokházát mondtam. Azt akarom, hogy megértsd, mire van szükség. Egyébként nem tennél semmit. Akkor most megmondom világosan. Megmentheted a barátod életét, ha felügyelet alá helyezteted. Máskülönben máris elbúcsúzhatsz tőle. – Jules, drágám! Jules, ne légy olyan kemény – suttogta Lucy. – Csak mondd el, mi a helyzet. Jules felállt. Szokásos hűvös nyugalma elszállt, állapította meg elégedetten Johnny Fontane. Hangja is elvesztette színtelen egyformaságát. – Azt hiszitek, most először kell ilyen helyzetben beszélnem? – kérdezte Jules. – Naponta meg kellett tennem. Lucy azt mondja, ne legyek olyan kemény, de nem tudja, mit beszél. Nézzétek, azelőtt mindig azt mondtam az embereknek: „Ne egyen annyit, mert meg fog halni, ne dohányozzon annyit, mert meg fog halni, ne dolgozzon túl sokat, mert meg fog halni, ne igyon annyit, mert meg fog halni.” Fütyültek rá. Tudjátok, miért? Mert nem azt mondtam, hogy „Holnap meg fog halni”. Hát most azt mondom, könnyen lehet, hogy Nino holnap meghal. Jules a bárhoz ment, és újabb italt kevert. – Mit szólsz hozzá, Johnny? Felügyelet alá helyezteted Ninót? – Nem tudom – dünnyögte Fontane. Jules gyorsan felhajtotta az italt a bárnál, és ismét megtöltötte a poharát. – Tudod, furcsa, hogy az ember halálra dohányozhatja, ihatja, dolgozhatja, sőt még halálra is eheti magát. Erkölcsi szempontból mind elfogadható. Az egyetlen dolog, ami orvosilag lehetetlen, hogy az ember halálra kefélje magát, és mégis, éppen ebben próbálják leginkább

megakadályozni. – Elhallgatott, és megitta az italt. – De különösen a nőknek még itt is vannak problémáik. Voltak a praxisomban olyan nők, akiknek nem lehetett több gyerekük. „Veszélyes”, mondtam nekik. „Belehalhat.” Aztán egy hónap múlva rózsás arccal állítottak be, és azt mondták: „Doktor, azt hiszem, állapotos vagyok.” És valóban így volt. „De ez veszélyes”, mondtam nekik. A hangom akkoriban még kifejező volt. Ők meg csak mosolyogtak rám, és azt mondták: „Igen, de a férjem meg én mélyen vallásosak vagyunk.” Kopogtak az ajtón, és két pincér begördített egy étellel és ezüst kávéskészlettel megrakott kocsit. A kocsi aljáról összecsukható asztalt emeltek le, és felállították. Johnny elküldte őket. Asztalhoz ültek, és megették a forró szendvicseket, amelyeket Lucy rendelt, utána kávét ittak. Johnny hátradőlt, és rágyújtott egy cigarettára. – Szóval te életeket mentesz? Hogy lettél akkor abortőr? Lucy most először szólalt meg Jules védelmében. – A bajba jutott lányokon akart segíteni, olyan lányokon, akik másképp talán öngyilkosságot követtek volna el, vagy valami veszélyes dolgot műveltek volna, hogy megszabaduljanak a gyerektől. Jules rámosolygott, és sóhajtott. – Ez nem ilyen egyszerű. Végül sebész lettem. Jó kezem van, ahogy a labdajátékosok mondják. De túl lágyszívű voltam, és ostobán meg is rémültem. Felnyitottam egy szegény fickó hasát, és tudtam, meg fog halni. Megoperáltam, pedig tudtam, hogy a rák vagy a tumor ki fog újulni, de mosolyogva, egy csomó üres hazugsággal küldtem haza. Vagy bejött hozzám egy szerencsétlen nő, és én levágtam az egyik mellét. Egy év múlva megint ott volt, és én levágtam a másik mellét is. Két év múlva úgy kapartam ki, mint a sárgadinnyét. És mindezek után mégis meghalt. Közben pedig a férj állandóan felhívott, és érdeklődött: „Mit mutattak a vizsgálatok? Mit mutattak a vizsgálatok?” Ezért külön titkárnőt vettem fel, aki ezeket a telefonokat intézte. Ettől kezdve én csak akkor láttam a beteget, amikor már elő volt készítve a vizsgálatokra, a kivizsgálásra vagy a műtétre. A lehető legkevesebb időt töltöttem az áldozattal, hiszen elfoglalt orvos voltam. És csak a legvégén töltöttem két percet a férjjel. A „végső stádium”, mondtam neki. De ezt a kifejezést soha nem

akarták meghallani. Megértették ugyan, mit akarok mondani, de soha nem akarták meghallani. Először azt hittem, talán öntudatlanul is túl halkan beszélek, ezért szándékosan hangosabban ismételtem meg. De még így sem hallották meg. Egy fickó megkérdezte: „Mi az ördögöt jelent az, hogy gégecső?” – Jules nevetni kezdett. – Végső, gégecső, vigye el az ördög! Elkezdtem abortuszokat csinálni. Gyors és könnyű munka, mindenki boldog, olyan, mint amikor mosogat az ember, és utána tisztán hagyja ott a lefolyót. Ez illett hozzám. Szerettem csinálni, szívesen voltam abortőr. Nem hiszek benne, hogy egy két hónapos magzat emberi lény, így nekem ez nem jelentett semmit. Bajba jutott fiatal lányoknak és férjes asszonyoknak segítettem, sok pénzt kerestem. Lekerültem a frontvonalról. Amikor lebuktam, úgy éreztem magam, mint egy szökevény, akit elfogtak. De szerencsés voltam, egy barátom segített, felhasználta a kapcsolatait, kihúzott a bajból. A nagy kórházak azonban nem engednek többé operálni. Ezért vagyok itt. És most ismét jó tanácsokat adok, amelyeket ugyanúgy semmibe vesznek, mint azelőtt. – Én nem veszem semmibe – mondta Johnny Fontane. – Gondolkozom rajta. Lucy végre témát váltott. – Mit csinálsz Vegasban, Johnny? Kipihened a hollywoodi nagymenő munkáddal járó fáradalmaidat? Vagy üzleti ügy? Johnny megrázta a fejét. – Mike Corleone látni akar, és beszélni akar velem. Ma este repül ide Tom Hagennal. Tom azt mondta, téged is látni szeretnének. Lucy, te tudod, miről van szó? Lucy megrázta a fejét. – Holnap este mindannyian együtt vacsorázunk. Freddie is. Azt hiszem, köze lehet az ügynek a szállodához. A kaszinó az utóbbi időben sok pénzt vesztett, ennek pedig nem lenne szabad előfordulnia. Lehet, hogy a Don azt akarja, Mike tudja meg, miről van szó. – Hallom, Mike végre rendbe hozatta az arcát – jegyezte meg Johnny. Lucy nevetett. – Azt hiszem, Kay beszélte rá. Amikor összeházasodtak, Mike még nem akarta vállalni a műtétet. Szeretném tudni, miért. Olyan rémesen nézett ki, és állandóan folyt az orra. Már régebben meg kellett volna csináltatnia. –

Egy pillanatra elhallgatott. – A Corleone család elhívatta Jules-t is a műtéthez Ő volt a tanácsadó és a megfigyelő. Johnny bólintott, és szárazon közölte: – Én ajánlottam. – Ó – mondta Lucy. – Egyébként Mike jelezte, hogy tenni akar valamit Jules érdekében. Ezért hívott meg bennünket is a holnap esti vacsorára. – Nem bízik senkiben – mondta tűnődve Jules. – Megkért, hogy operáció közben figyeljem, mit művelnek a többiek. Pedig ez meglehetősen egyszerű, közönséges műtét volt. Bármilyen sebész meg tudta volna csinálni. A lakosztály hálószobája felől neszt hallottak, és a függönyök felé fordultak. Nino ismét magához tért. Johnny odament hozzá, és leült az ágyára. Jules és Lucy az ágy lábánál állt meg. Nino halvány mosollyal intett nekik: – Oké, feladom, nem leszek többé nagyokos. Tényleg nyamvadtul érzem magam. Johnny, emlékszel még, mi történt körülbelül egy évvel ezelőtt, amikor azzal a két babával kint voltunk Palm Springsben? Esküszöm, hogy akkor nem voltam féltékeny a történtek miatt. Örültem neki. Elhiszed, Johnny? – Persze, Nino, elhiszem – nyugtatta meg Johnny. Lucy és Jules egymásra nézett. Annak alapján, amit Johnny Fontanéról hallottak és tudtak, lehetetlennek látszott, hogy elvegyen egy nőt egy olyan közeli barátjától, mint Nino. De miért mondta most Nino, egy évvel a történtek után, hogy nem volt féltékeny? Mindkettőjük agyán ugyanaz a gondolat futott át: Nino szerelmi bánatában halálra itta magát, mert egy lány otthagyta, és elment Johnny Fontanéval. Jules ismét megvizsgálta Ninót. – Szerzek egy ápolónőt, legyen itt a szobában ma éjszaka – mondta Jules. – Néhány napig feltétlenül ágyban kell maradnod. Ez nem tréfa. Nino mosolygott. – Oké, doki, csak ne legyen túl csinos az az ápolónő. Jules telefonált az ápolónőért, majd Lucyvel együtt elmentek. Johnny az ágy melletti fotelban ült, és várta az ápolónőt. Nino kimerült arccal ismét elaludt. Johnny elgondolkozott azon, amit a barátja mondott, hogy amikor több mint egy évvel ezelőtt azzal a két nővel Palm Springsben szórakoztak, nem volt féltékeny. Johnnynak soha nem jutott eszébe, hogy Nino emiatt féltékeny lehet.

Egy évvel ezelőtt Johnny Fontane elegáns irodájában ült, abban a filmgyárban, amelyet ő vezetett, és nyomorultabbul érezte magát, mint életében bármikor. Ez meglepő volt, mert az első film, amelyet ő készített és ő volt a főszereplője, sőt Ninónak is akadt benne egy nagy szerep, rengeteg pénzt hozott. Minden jól ment. Mindenki megtette a magáét. A film ráadásul kevesebbe került, mint amennyire számítottak. Mindenki vagyonokat fog keresni rajta, és Jack Woltz tíz évet veszít miatta az életéből. Johnny két újabb filmet forgatott, az egyikben ő, a másikban Nino játszotta a főszerepet. Nino remek volt a vásznon mint kedves, butácska, ifjú szerelmes, akit az asszonyok oly szívesen ölelnek a keblükre. Az elveszett kisfiú. Amihez Johnny hozzányúlt, pénzt hozott. Csak úgy dőlt hozzá a dollár. A Keresztapa a bankon keresztül megkapta a részesedését, és Johnny ennek különösen örült. Megérdemelte keresztapja bizalmát. De ma ez sem segített. Most, hogy sikeres, független filmproducer lett, ugyanannyi, sőt talán még több hatalma is volt, mint amikor énekelt. A szép nők ugyanúgy buktak rá, mint azelőtt, bár most inkább anyagi okokból tették. Saját repülőgépet vett, fényűzőbben élt, mint valaha, mert neki is jártak azok a különleges adókedvezmények, amelyeket egy üzletember megkap, de egy művész nem. Akkor meg mi az ördög bántja? Ő tudta az okát. Fájt a homloka, fájt az orra, kapart a torka. Az éneklés volt az egyetlen, ami enyhíteni tudta, de ő még attól is félt, hogy megpróbálja. Felhívta Jules Segalt, és megkérdezte, mikor kezdhet el biztonságosan énekelni, és Jules azt mondta, bármikor, ha úgy érzi. Így megpróbálta, de olyan rekedten és csúnyán hangzott, hogy ismét abbahagyta. És a torka pokolian megfájdult másnapra, csak másképp, mint a hangszálcsomók eltávolítása előtt. Jobban fájt, égetett. Nem mert tovább énekelni, attól félt, hogy örökre elvesztette, tönkretette a hangját. És ha nem tud többé énekelni, mi értelme van ennek az egésznek? Minden más szart ér. Az éneklés volt az egyetlen, amihez tényleg értett. Talán többet tudott róla meg az ő stílusában írt zenéről, mint bárki mása világon. Most rájött, hogy nagyon jó énekes volt. Sok év tapasztalata igazi profit

csinált belőle. Neki senki nem mondhatja meg, mi a jó és mi a rossz, nem kell már megkérdeznie senkit. Ő jobban tudja. Micsoda vereség, micsoda átkozott vereség! Péntek volt. Elhatározta, hogy Virginiával és a gyerekekkel tölti a hétvégét. Mint mindig, most is felhívta az asszonyt, hogy megmondja, odamegy. Tulajdonképpen azért tette, mert lehetőséget akart adni neki, hogy visszautasítsa, ha akarja. Az asszony soha nem mondott nemet. Egyetlenegyszer sem a válásuk óta eltelt évek alatt, mert nem akarta megakadályozni az apát, hogy együtt legyen a lányaival. Micsoda nő, gondolta Johnny. Szerencséje volt Virginiával. Bár többet ért neki, mint bármelyik nő, mégis tudta, hogy már nem lennének képesek lefeküdni egymással. Talán ha majd hatvanöt évesek lesznek, és elérik a nyugdíjkorhatárt, együtt fognak visszavonulni mindentől. De amikor megérkezett, a valóság beárnyékolta ezeket a gondolatokat. Virginiát kissé rosszkedvűnek találta, és a két kislány sem volt elragadtatva tőle, mert anyjuk megígérte nekik, hogy a barátnőjüknél tölthetik a hétvégét egy kaliforniai tanyán, ahol lovagolhatnak is. Megmondta Virginiának, engedje el a lányokat a tanyára, és kedves mosollyal elbúcsúzott tőlük. Oly jól megértette őket! Melyik gyerek ne menne szívesebben lovagolni egy tanyára ahelyett, hogy egy rosszkedvű apa mellett üldögéljen, aki csak esténként éli ki rajta apai szeretetét? – Iszom valamit, aztán én is lelépek – mondta Johnny. – Rendben van – felelte az asszony. Rossz napja volt. Ritkán fordult elő, de meglátszott rajta. Nem lehetett túl könnyű neki ez az életmód. Az asszony látta, hogy Johnny túl nagy pohár italt hajt fel. – Mi szükséged van rá, hogy ezzel vidítsd fel magad? – kérdezte. – Minden olyan szépen alakul. Soha nem is álmodtam, hogy ilyen jó üzletember lesz belőled. Johnny rámosolygott. – Nem is olyan nehéz – mondta. Ugyanakkor arra gondolt: szóval ez a baj. Ismerte a nőket, és most megértette, Virginia azért van így letörve, mert azt hiszi, mindent úgy tesz, ahogy csak akar. A nők valójában nem bírják elviselni, ha a férjüknek túl jól megy. Zavarja őket. Bizonytalanná válik, hogy szeretettel, szexszel vagy a házassági

kötelékekkel még mindig olyan erősen kezükben tudják-e tartani a férfit. Így nem is annyira panaszképpen, hanem inkább azért, hogy felvidítsa az asszonyt, Johnny azt mondta: – De mi az ördögöt számít mindez, ha nem tudok énekelni? – Ugyan, Johnny, nem vagy már gyerek! – felelte Virginia bosszúsan. – Elmúltál harmincöt éves. Miért izgat még mindig ez az ostoba kornyikálás? Különben is, producerként sokkal többet keresel. Johnny csodálkozva nézett rá. – Énekes vagyok. Szeretek énekelni. Mi köze van ennek a koromhoz? Virginia türelmetlen volt. – Nekem soha nem tetszett, ahogy énekeltél. Most bebizonyítottad, hogy tudsz filmeket csinálni, és örülök, hogy nem tudsz többé énekelni. Mindketten meglepődtek, amikor Johnny dühösen kifakadt: – Hogy mondhatsz ilyen átkozott disznóságokat? – Meg volt rendülve. Hogyan érezhet így Virginia, hogy lehet ennyire ellene? Az asszony mosolygott a sértődöttségén. Mivel olyan szokatlan volt, hogy a férfi haragudott rá, megkérdezte: – Mit gondolsz, mit éreztem, amikor azok a lányok mindannyian futottak utánad csak az éneklés miatt? Mit szóltál volna hozzá, ha meztelen fenékkel lementem volna az utcára, csak azért, hogy a férfiak fussanak utánam? Mert az éneklésed ilyen volt, és én mindig azt kívántam, bárcsak elvesztenéd a hangodat, hogy soha többé ne tudj énekelni. De ez még a válásunk előtt volt. Johnny fölhajtotta az italt. – Fogalmad sincs az egészről. A leghalványabb fogalmad sincs. – Kiment a konyhába és feltárcsázta Nino számát. Gyorsan megbeszélte vele, hogy hétvégére mindketten menjenek le Palm Springsbe. Megadta Ninónak egy lány telefonszámát, hogy hívja meg. Igazi friss, fiatal szépség volt, akire már régebben szemet vetett. – Elhozza neked az egyik barátnőjét – mondta Johnny. – Egy óra múlva nálad leszek. Virginia hűvösen elbúcsúzott tőle. Johnny nem törődött vele; ez olyan ritka alkalom volt, amikor haragudott az asszonyra. Az ördög vigye el, kissé kirúg a hámból a hétvégén, és kiadja magából a mérgét.

Palm Springsben persze minden pompásan sikerült. Johnnynak saját háza volt odalent, amely ebben az évszakban mindig nyitva állt, és fel is szerelték mindennel. A lányok még elég fiatalok voltak, hogy elszórakoztassák őket, és nem túl telhetetlenek, akik hajlandók a kedvükbe járni. Mások is átjöttek, és estig együtt mulattak az úszómedencénél. Nino a nőjével felment a szobájába, hogy átöltözzön a vacsorához, és egy kis élvezethez jusson, amíg a teste még meleg a naptól. Johnny nem volt ilyen hangulatban, így felküldte a nőjét, a csinos, alacsony, Tina nevű kis szőkét, aki olyan volt, mintha skatulyából húzták volna ki, hogy zuhanyozzon le egyedül. Ha összeveszett Virginiával, soha nem tudott mással lefeküdni. Bement az üvegfalú nappaliba, és a zongorához lépett. Régebben, amikor még a zenekarral énekelt, szórakozásból megtanult egy kicsit zongorázni, ezért hallás után össze tudott hozni egy lassú, hazug, holdfényes dalt, lágy balladastílusban. Most leült a zongorához, játszott, és nagyon halkan dúdolni kezdett hozzá. Néhány szót dünnyögött csupán, igazából nem is énekelt. Tina közben bejött a szobába, italt készített neki, és leült mellé a zongorához. Johnny néhány ütemet lejátszott, és a lány vele dúdolt, aztán a férfi felállt, otthagyta a lányt a zongoránál, és fölment zuhanyozni. Zuhanyozás közben énekelt néhány rövid dallamot, de inkább úgy, mintha szavalt volna. Felöltözött, és újra lement. Tina még mindig egyedül volt; Nino, úgy látszik, alaposan megdolgozza a nőjét, vagy berúgott. Míg Tina kisétált a kertbe, hogy megnézze a medencét, Johnny ismét leült a zongorához. Az egyik régi dalát kezdte énekelni. Nem égett a torka. A hangok tompán, de biztosan szóltak. Kinézett a kertbe. Tina még kint ült, de az üvegajtó zárva volt, nem fogja meghallani. Johnny nem akarta, hogy bárki is meghallja. Újra rázendített, egyik régi, kedves balladájára. Teljes hangerővel énekelt, mintha közönség előtt lépne fel. Átadta magát az éneklés örömének, de várta, hogy az ismert égető kaparás jelentkezzen a torkában. Nem érzett semmit. Figyelte a hangját. Másképp csengett, mint régen, de tetszett neki. Mélyebb volt, férfiasabb, már nem egy ifjúé. Telt, gondolta, mély és telt. Megkönnyebbülten végigénekelte a dalt, és elgondolkozva ült a zongoránál.

– Nem rossz, öregfiú, egyáltalán nem rossz! – szólalt meg Mögötte Nino. Johnny megfordult. Nino egyedül állt az ajtóban. A nő nem volt vele. Johnny megkönnyebbült. Azt nem bánta, hogy Nino végighallgatta. – Igen – mondta Johnny. – Szabaduljunk meg ettől a két babától. Küldd haza őket. – Küldd te – felelte Nino. – Rendes lányok, nem akarom megbántani őket. Egyébként én most csináltam két numerát az enyémmel. Hogy nézne ki, ha most elküldeném, és még vacsorára sem hívnám meg? Az ördög vigye el, gondolta Johnny. Hadd hallgassák a lányok, még ha nyavalyásan szól is. Felhívott Palm Springsben egy ismerős karmestert, és megkérte, küldjön át egy mandolint Ninónak. A zenekarvezető tiltakozott. – Az ördögbe, Kaliforniában senki nem játszik mandolinon! – Nem érdekel, szerezz egyet! – üvöltötte Johnny. A házban volt hangfelvevő berendezés, és a két lány kezelte a különböző gombokat. Vacsora után Johnny dolgozni kezdett. Nino mandolinon kísérte, ő meg elénekelte minden régi dalát. Hangosan énekelt, egyáltalán nem kímélte a hangját. A torka nem fájt, úgy érezte, bármeddig tudná folytatni. Azokban a hónapokban, amikor nem ment az éneklés, gyakran gondolt rá, pontosan kitervelte, hogyan adná elő most a dalokat. – Másképp, mint ifjúkorában. Gondolatban sokkal kifinomultabb kifejezési módot választott. Most a valóságban is elénekelte valamennyit. Néha hamisan csengett, ami gondolatban jól hangzott; nem vált be, amikor hangosan kiénekelte. HANGOSAN ÉNEKELNI, gondolta. Most már nem hallgatta a saját hangját, csak az előadásmódra koncentrált. A ritmus kissé akadozott, de aztán az is rendbe jött, csak kissé be volt rozsdásodva. A fejében zakatolt egy metronóm, amely soha nem hagyta cserben. Csak egy kis gyakorlásra van szükség. Végül abbahagyta az éneklést. Tina ragyogó szemmel ment oda hozzá, és hosszan megcsókolta. – Most már tudom, miért nézi meg az anyám minden filmedet – áradozott. A mai alkalmat kivéve, ezt bármikor rosszkor mondta volna. De most Johnny és Nino csak nevettek rajta.

Visszajátszották a magnószalagot, és Johnny most valóban megfigyelhette önmagát. A hangja megváltozott, átkozottul sokat változott, de még mindig kétségtelenül Johnny Fontane hangja volt. Teltebb és mélyebb lett, mint ahogy már korábban gondolta, és úgy csengett, ahogy csak egy felnőtt férfi tud énekelni. Több igaz érzelem, több jellem zengett benne. A technikája is sokkal jobb volt, mint eddig bármikor. Szinte mesteri. És ha már most, ebben a pokolian berozsdásodott állapotban ilyen jól énekel, milyen lesz, ha ismét formába lendül? Johnny Ninóra mosolygott. – Tényleg olyan jó, mint amilyennek gondolom? Nino elgondolkozva nézett boldog arcára. – Átkozottul jó – mondta. – De lássuk, hogyan énekelsz holnap. Johnny megsértődött, amiért Nino ilyen lehangolóan nyilatkozott. – Te disznó, pontosan tudod, hogy nem tudsz így énekelni. Csak ne izgasd magad a holnap miatt. Nagyszerűen érzem magam. – De azon az estén nem énekelt többet. Ninóval estélyre vitték a lányokat, és Tina Johnny ágyában töltötte az éjszakát, de a férfi nem volt formában. A lány kissé csalódott benne. Az ördögbe is, az embernek nem mehet minden egyszerre, gondolta Johnny. Reggel rossz előérzettel ébredt, azzal a határozatlan félelemmel, hogy csak álmodta az egészet. Amikor megbizonyosodott róla, hogy nem álom volt, attól félt, talán hirtelen ismét elhagyta a hangja. Az ablakhoz lépett, dúdolt egy kicsit, és még mindig pizsamában lement a nappali szobába. Eljátszott egy dallamot a zongorán, majd nemsokára megpróbálta elénekelni. Tompán szólt, de nem fájt a torka, és nem rekedt be, ezért rákapcsolt. A hangok tisztán, telten zengtek, egyáltalán nem kellett erőlködnie. Könnyedén, könnyedén... csak egyszerűen ki kellett engednie a hangját. Johnny ráébredt, hogy a nehéz idők elmúltak, most minden rendben van. És mostantól kezdve egyáltalán nem számít, ha a filmjeivel pofára esik, nem számít az sem, hogy az este nem boldogult Tinával, nem számít többé, hogy Virginia gyűlölni fogja, mert ismét tud énekelni. Csak egyet sajnált. Bárcsak akkor tért volna vissza a hangja, amikor a lányainak próbált énekelni! Milyen csodálatos lett volna! Csodálatos lett volna!

A szállodai ápolónő gyógyszerekkel megrakott kerekes asztalt tolt be a szobába. Johnny fölállt, és Ninóra nézett. Aludt, vagy talán haldoklott. Tudta, hogy Nino nem volt féltékeny rá, amiért visszakapta a hangját. Megértette, hogy Nino csak azért féltékenykedett, mert ő olyan boldog volt, hogy visszakapta a hangját, mert az éneklés olyan sokat jelent neki. Most már biztosan tudta: Nino Valenti számára nincs semmi a világon, ami vissza tudná adni az életkedvét.

27. FEJEZET

Michael Corleone késő este érkezett meg, és saját kívánságára nem várták a repülőtéren. Csak ketten kísérték: Tom Hagen és Albert Neri nevű új testőre. A szálloda legfényűzőbb lakosztályát tartották fenn Michaelnak és vendégeinek. A lakosztályban már várták mindazok, akikkel találkozni akart. Freddie meleg öleléssel üdvözölte öccsét. Freddie sokkal izmosabb lett, tekintete sokkal jóindulatúbb, derűsebb, és sokkal elegánsabbnak látszott, mint régen. Kitűnően szabott szürke selyemöltönyt viselt, hozzáillő kiegészítőkkel. Haját borotvával nyírták, és olyan gondosan volt megfésülve, mint egy filmsztár. Arca ragyogott a kitűnő borotválástól, körmeit manikűröztette. Egészen más ember volt, mint az, akit négy évvel ezelőtt New Yorkból kicsempésztek. Hátradőlt, és szeretettel méregette Michaelt. – Sokkal jobban nézel ki így, hogy rendbe hozattad az arcodat. A feleséged végül rábeszélt, mi? Hogy van Kay? Mikor jön már el, hogy meglátogasson bennünket? Michael a bátyjára mosolygott. – Te is remekül nézel ki. Kay szívesen velem jött volna, de megint gyereket vár, és a kicsit is el kell látnia. Egyébként ez most üzleti ügy, Freddie. Holnap este vagy holnapután reggel vissza kell repülnöm. – Először enned kell valamit – mondta Freddie. – Kitűnő főszakácsa van a szállodának. Olyan jót fogsz enni, mint még soha. Menj, zuhanyozz le, öltözz át, mi itt mindent elintézünk. Mindenkit értesítettünk, akit látni akarsz. Már várnak. Ha készen leszel, csak szólnom kell nekik. – Hagyjuk Moe Greene-t a végére, jó? – mondta kedvesen Michael. – Kérd meg Johnny Fontanét és Ninót, hogy tartsanak velünk. És Lucyt meg az orvos barátját is. Evés közben beszélgethetünk. – Hagenhoz fordult. – Meghívjak még valakit rajtuk kívül, Tom? Hagen megrázta a fejét. Freddie sokkal kevesebb szeretettel köszöntötte őt, mint Michaelt, de Hagen megértette. Freddie kiesett az apja kegyeiből, és természetesen a Consigliori-t okolta, mert az nem hozta rendbe a dolgokat. Hagen boldogan

megtette volna, de nem tudta, miért neheztel az apja Freddie-re. A Don soha nem beszélt azokról a dolgokról, amelyek nyugtalanították. Mindössze a nemtetszését éreztette az emberekkel. Éjfél is elmúlt már, amikor a Michael lakosztályában felállított külön vacsoraasztal körül összegyűltek a meghívottak. Lucy megcsókolta Michaelt, de nem tett rá semmiféle megjegyzést, hogy az arca a műtét után sokkal jobban néz ki. Jules Segal viszont teljesen gátlástalanul vizsgálgatta a megoperált arccsontot, és így szólt Michaelhoz: – Jó munka. Szépen összeforrt. Az orrüreg rendben van? – Rendben felelte Michael. – Köszönöm a segítséget. Vacsora közben Michaelra összpontosult a figyelem. Mindannyian észrevették, mennyire hasonlít beszédmódja és viselkedése az apjáéra. Különös módon ugyanazt a tiszteletet, ugyanazt az elismerést váltotta ki az emberekből, mint a Don, bár egyáltalán nem színészkedett, és azon fáradozott, hogy minden jelénlévővel foglalkozzon. Hagen, szokás szerint, a háttérben maradt. Az új embert nem ismerték: Albert Neri szintén nagyon csendes fickónak látszott, és nem volt feltűnő. Azt mondta, nem éhes, aztán az ajtó közelében leült egy karosszékbe, és belemélyedt egy helyi újságba. Miután ettek, ittak, elküldték a pincéreket. Michael Johnny Fontanéhoz fordult. – Hallom, visszajött a hangod, és szebb, mint valaha. Az összes rajongód el van ragadtatva. Gratulálok. – Köszönöm – mondta Johnny. Kíváncsi volt, hogy Michael miért akar beszélni vele. Milyen szívességet kérnek majd tőle? Michael most mindannyiukhoz szólt: – A Corleone család arra gondol, hogy átköltözik ide, Vegasba. El akarjuk adni az érdekeltségeinket az olívaolaj-üzletben, és itt akarunk letelepedni. A Don, Hagen meg én megbeszéltük az ügyet, és úgy gondoljuk, ez az a hely, ahol a Család jövője biztosítva van. Ez nem jelenti azt, hogy ennek azonnal vagy már a jövő évben meg kell történnie. Két, három, sőt akár négy évig is eltarthat, amíg a dolgok rendbe jönnek. De ez az általános terv. Mivel néhány barátunknak meglehetősen nagy részesedése van ebben a szállodában és a kaszinóban, ezeket fogjuk alapnak tekinteni. Moe Greene eladja nekünk a saját érdekeltségét, és így az egész a Család barátainak a birtokába kerül majd.

Freddie holdvilágképén aggodalom látszott. – Mike, biztos, hogy Moe Greene eladja? Nekem nem szólt róla, és tudom, hogy nagyon szereti ezt az üzletet. Nem nagyon hiszem, hogy eladná. – Olyan ajánlatot teszek neki, amit nem tud visszautasítani – felelte nyugodtan Michael. Mindezt teljesen hétköznapi hangon közölte, a hatás mégis dermesztő volt, talán azért, mert ez a Don kedvenc kifejezése volt. Michael Johnny Fontanéhoz fordul. – A Don számít rá, hogy segítesz az első lépéseknél. Elmagyarázták nekünk, hogy a szórakoztatóipar nagy szerepet játszik abban, hogy a szerencsejátékosokat idevonzzuk. Reméljük, aláírsz egy szerződést, amely szerint évente ötször egy-egy hétig fellépsz itt. Reméljük, filmes barátaid is megteszik ugyanezt. Sok szívességet tettél nekik, most behajthatod rajtuk. – Persze – felelte Johnny. – Mindent meg fogok tenni a keresztapámért, te tudod ezt, Mike. – De a hangjában a kétség halvány árnyéka bujkált. Michael mosolyogva folytatta. – Nem fog veszteség érni a szerződés miatt. Sem téged, sem a barátaidat. Részvényeket kapsz a szállodából, sőt azok is, akiket érdemesnek tartasz rá. Talán nem hiszel nekem, ezért hadd mondjam meg, hogy csak a Don szavait ismétlem meg. – Hiszek neked, Mike – vágta rá gyorsan Johnny. – De ezen a területen most éppen tíz szálloda és kaszinó épül. Mire beléptek, a piac esetleg telítve lesz, és túl későn kezdtek bele az itteni nagy versengésbe. Tom Hagen szólalt meg. – A szállodák közül hármat a Corleone család barátai pénzelnek. – Johnny azonnal megértette: ez a három szálloda, játékkaszinójával együtt, a Corleone család tulajdona, és rengeteg részvényt fognak kibocsátani. – Akkor munkához látok – mondta. Michael Lucyhez és Jules Segalhoz fordult. – Az adósod vagyok – mondta Jules-nek. – Hallom, szívesen visszamennél embereket vagdalni, de a kórházak a régi abortuszügyed miatt nem engednek dolgozni. Szeretném tőled is hallani: valóban ezt akarod?

Jules mosolygott. – Meghiszem azt! De te nem ismered az orvosok világát. Őket nem érdekli, akármekkora hatalmad legyen is. Félek, hogy ebben nem tudsz segíteni. Michael szórakozottan bólintott. – Persze, igazad van. De van néhány barátom, neves személyiségek, akik egy nagy kórházat akarnak építeni Las Vegasban. A városnak szüksége lesz rá, ahogy növekszik, és ahogy a növekedését előre megtervezték. Ha megfelelően elmagyarázzák nekik az ügyedet, talán hagynak majd operálni. Az ördögbe is, hol találnának még egy olyan jó sebészt mint te, vagy akár csak hasonlót, aki kijön ide a sivatagba? Mi teszünk ezzel szívességet a kórháznak. Tehát maradj itt a közelben. Hallom, hogy te meg Lucy össze akartok házasodni? Jules vállat vont. – Ha látom, hogy van jövőm... – Mike, ha nem építed meg azt a kórházat, vénlányként fogok meghalni! – mondta savanyú képpel Lucy. Mindannyian nevettek – Jules kivételével. Így szólt Michaelhoz: – De ha elfogadom ezt az állást, azt nem lehet semmiféle feltételhez kötni. – Nincsenek feltételek – közölte hűvösen Michael. – Mindössze tartozom neked, és ezt szeretném kiegyenlíteni. – Mike, ne haragudj rá – mondta kedvesen Lucy. Michael rámosolygott. – Nem haragszom. – Ismét Jules-höz fordult. – Ezt nem kellett volna mondanod. A Corleone család különböző összeköttetéseket vett igénybe miattad. Azt hiszed, olyan ostoba vagyok, hogy olyasmit kérek tőled, amit gyűlölsz? De ha így is tennék, mi lenne? Ki más mozdította meg érted a kisujját, hogy segítsen, amikor bajban voltál? Amikor meghallottam, hogy vissza akarsz kerülni a szakmádba, és újra igazi sebész akarsz lenni, rengeteg időt fordítottam rá, hogy mérlegeljem, tudnék-e segíteni. Tudok. Nem kérek tőled semmiféle ellenszolgáltatást. De legalább tekintsd barátinak a kapcsolatunkat, és akkor biztosra veszem, hogy megteszed nekem ugyanazt, amit bármelyik jó barátodnak megtennél. Ez a feltételem. De jogodban áll visszautasítani. Tom Hagen lehajtott fejjel mosolygott. Maga a Don se találhatta volna ki szebben. Jules elpirult. – Mike, egyáltalán nem így gondoltam. Nagyon hálás vagyok neked és az apádnak. Felejtsd el, amit mondtam.

Michael bólintott. – Nagyszerű. Amíg a kórház felépül és megnyílik, te leszel a négy szálloda vezető főorvosa. Keress megfelelő személyzetet. A fizetésed is több lesz, de ezt egy későbbi időpontban megbeszélheted Tommal. És Lucy, szeretném, ha te is fontosabb munkát végeznél. Talán összehangolhatnád a szálloda oszlopcsarnokában megnyitó üzletek működését pénzügyi szempontból. Vagy talán a kaszinóban dolgozó lányok szerződtetésével foglalkozhatnál. Ilyesmire gondolok. Így, ha Jules nem vesz feleségül, legalább gazdag vénlány lehetsz. Freddie dühösen szívta a szivarját. Michael odafordult hozzá, és barátságosan mondta: – Freddie, én csak a Don kifutófiúja vagyok. Természetesen személyesen közli majd veled, mit kíván tőled, de biztos vagyok benne, hogy komoly dolog lesz, örülni fogsz neki. Mindenki arról beszél, milyen nagyszerű munkát végzel itt. – Akkor meg miért haragszik rám? – kérdezte panaszosan Freddie. – Csak azért, mert a kaszinó sok pénzt veszít? Ezt a részét nem én ellenőrzöm, ez Moe Greene dolga. Mi az ördögöt akar tőlem az öreg? – Emiatt ne izgulj – nyugtatta meg Michael. Johnny Fontanéhoz fordult. – Hol van Nino? Szerettem volna újra találkozni vele. Johnny vállat vont. – Nino nagyon beteg. A szobájában fekszik, egy ápolónő vigyáz rá. De a doki itt azt mondja, felügyelet alá kell helyeztetni, mert meg akarja ölni magát Nino! Michael őszintén megdöbbent. – Nino mindig igazán rendes fickó volt. Soha nem hallottam róla, hogy bármilyen aljasságot tett volna, vagy olyasmit mondott, amivel bárkit is megbántott. De a pia kivételével a világon semmivel nem törődött. – Igen – helyeselt Johnny. – Dől hozzá a pénz, rengeteg munkája lehetne, énekelhetne vagy filmezhetne. Ötven darab ezrest kap most egy filmért, és elszórja az egészet. Fütyül rá, hogy híres. Amióta jó barátok vagyunk, soha nem hallottam, hogy aljasságot csinált volna. És most halálra issza magát a disznó. Jules éppen meg akart szólalni, amikor kopogtak a lakosztály ajtaján. Meglepetten látta, hogy a karosszékben ülő ember, aki a

legközelebb volt az ajtóhoz, nem állt fel, hanem tovább olvasta az újságját. Helyette Tom Hagen ment ajtót nyitni. Durván félresöpörték, amikor Moe Greene két testőre kíséretében nagy léptekkel berontott a szobába. Moe Greene jóképű gengszter volt, aki a brooklyni Gyilkos Társaság hóhéraként alapozta meg a hírnevét, aztán kiterjesztette tevékenységét a szerencsejátékokra, és Nyugatra ment meggazdagodni. Ő volt az első, aki felismerte a Las Vegasban rejlő óriási lehetőségeket, és az elsők között építtetett szállodát és kaszinót. Néha még most is gyilkos dührohamok kerítették hatalmukba. Mindenki rettegett tőle a szállodában, beleértve Freddie-t, Lucyt és Jules Segalt is. Ha csak lehetett, mindenki kitért az útjából. Szép arca most félelmetes volt. – Vártam, hogy beszélhessek veled, Mike – mondta Michael Corleonénak. – Holnap sok dolgom van, ezért elhatároztam, hogy inkább ma este csíplek el. Mit szólsz hozzá? Michael Corleone barátságos, csodálkozó pillantással nézett rá. – Remek – mondta. Intett Hagennak. – Adj egy pohár italt Mr. Greene-nek, Tom. Jules észrevette, hogy Albert Neri figyelmesen tanulmányozza Moe Greene-t, és egyáltalán nem vesz tudomást az ajtónak támaszkodó testőrökről. Tudta, hogy ki van zárva mindenféle erőszak – legalábbis Vegasban. Szigorúan tilos, mert végzetesen befolyásolná az egész tervet, amely az amerikai szerencsejátékosok törvényes szentélyévé akarja változtatni a várost. Moe Greene így szólt a testőreihez: – Adjatok néhány zsetont ezeknek az embereknek, hadd játsszanak a ház számlájára. – Nyilvánvalóan Jules-re, Lucyre, Johnny Fontanéra és Michael testőrére, Albert Nerire gondolt. Michael Corleone bólintott. – Jó ötlet – mondta. Neri csak ekkor állt fel, hogy kövesse a többieket. Miután elbúcsúztak, Freddie, Tom Hagen, Moe Greene és Michael Corleone egyedül maradtak a szobában. Greene letette a poharát az asztalra, és alig leplezett dühvel megkérdezte: – Mit hallok? A Corleone család meg akarja venni a részemet? Én foglak megvásárolni benneteket. Ti nem vehettek meg engem.

Michael nyugodtan megszólalt: – A kaszinód az óriási lehetőségek ellenére veszteséges. Valami nincs rendben körülötte. Talán mi jobban értünk hozzá. Greene harsányan fölnevetett. – Átkozott digók! Szívességet teszek nektek, befogadom Freddie-t, amikor rosszul áll a szénátok, és most ki akartok lökni! De csak képzelitek! Engem innen nem rúghat ki senki. Vannak barátaim, akik majd segítenek! Michael nyugodt maradt. – Befogadtad Freddie-t, mert a Corleone család egy csomó pénzt adott neked, hogy befejezhesd a szállodád felszerelését, és finanszírozta a kaszinódat is. Ráadásul a Molinari család a nyugati partokon garantálta Freddie biztonságát, és különböző szívességeket tett neked, amiért befogadtad. A Corleone család semmivel nem tartozik neked. Nem tudom, miért izgatod fel magad. Megvesszük a részedet, bármilyen ésszerű árat megadunk, amit kérsz. Mi rossz van ebben? Mi olyan tisztességtelen? Úgyis ráfizetéses a kaszinód. Még szívességet is teszünk neked. Greene megrázta a fejét. – A Corleone családnak már nincs ennyi ereje. A Keresztapa beteg. A többi Család kikerget benneteket New Yorkból, és most azt hiszitek, itt terített asztalt találtok. Adok neked egy tanácsot, Mike. Ne próbáljátok meg. Michael csendesen megszólalt. – Ezért gondoltad, hogy nyilvánosság előtt felpofozhatod Freddie-t? Tom Hagen meglepetten nézett Freddie-re. Freddie Corleone elpirult. – Ugyan, Mike, semmiség az egész. Moe nem akart semmit. Néha dühbe gurul, de azért jó barátok vagyunk. Igaz, Moe? Greene óvatos volt. – Persze. Néha seggbe kell rúgnom az embereket, ha azt akarom, hogy rendben menjenek itt a dolgok. Megharagudtam Freddie-re, mert végigkefélte az összes bárpincérnőt, és feltartotta őket a munkában. Volt egy kis vitánk, és észhez térítettem. Michael közönyös arccal fordult a bátyjához. – Észhez tértél, Freddie? Freddie mogorván nézett az öccsére. Nem válaszolt. Greene fölnevetett, és folytatta. – A csibész egyszerre kettőt vitt az ágyba, a régi szendvicsfigura szerint. Freddie, el kell ismernem,

te aztán tényleg megadtad ezeknek a babáknak. Ha te valakit elintézel, azt utánad már senki nem tudja boldoggá tenni. Hagen észrevette, hogy Michael erre nem volt felkészülve. Egymásra néztek. Talán ez volt a Don elégedetlenségének igazi oka. A Don szexuális téren szigorú, erkölcsös ember volt. Az ilyen szórakozásokat, amelyeket Freddie fia enged meg magának egyszerre két lánnyal, degeneráltságnak véli. És ha Freddie eltűrte, hogy egy Moe Greene-féle fickó így megalázza, akkor aláásta azt a tekintélyt, amely a Corleone családot megilleti. Ez is közrejátszhat benne, hogy apjánál feketelistára került. Michael felállt a székből, mint aki befejezte a beszélgetést. – Holnap vissza kell mennem New Yorkba – mondta –, úgyhogy gondolkozz az áron. Greene vadul ráförmedt. – Te disznó, azt hiszed, csak úgy félre tudsz lökni? Már gyerekkoromban több embert öltem meg, mint te egész életedben. New Yorkba repülök, és magam beszélek a Donnal. Majd teszek neki egy ajánlatot. Freddie idegesen Tom Hagenhoz fordult. – Tom, te vagy a Consigliori, te beszélhetsz a Donnal, és tanácsot adhatsz neki. Michael ekkor a személyiségéből sugárzó dermesztő erővel a két férfihoz fordult. – A Don félig-meddig már visszavonult – közölte. – Én intézem a Család ügyeit. Leváltottam Tomot a Consigliori posztjáról. Kizárólag az ügyvédünk lesz itt Vegasban. Néhány hónap múlva átköltözik ide a családjával, hogy kidolgozzon néhány jogi problémát. Így ha bármilyen mondanivalótok van, hozzám forduljatok. Senki nem válaszolt. Michael ünnepélyesen folytatta: – Freddie, te a bátyám vagy. Tisztellek. De a Család ellen soha ne fogd senkinek a pártját. Most még nem szólok a Donnak. – Moe Greene-hez fordult. – Te meg ne sértegesd azokat, akik segíteni próbálnak neked. Jobban tennéd, ha arra fordítanád az energiádat, hogy megtudd, miért veszteséges a kaszinód. A Corleone Család rengeteg pénzt fektetett be, és nincs semmi haszna. De én még most sem azért jöttem, hogy hibáztassalak. Segítő kezet nyújtok. Ha neked jobban tetszik, hogy leköpd ezt a segítő kezet, az a te dolgod. Többet nem mondhatok. Egyszer sem emelte fel a hangját, szavai mégis kijózanították Greene-t és Freddie-t. Michael rájuk nézett, és ellépett az

asztaltól. így jelezte, hogy távozzanak. Hagen az ajtóhoz lépett, és kinyitotta. A két férfi köszönés nélkül ment el. Másnap reggel Michael Corleone megkapta Moe Greene üzenetét: semmilyen áron sem adja el szállodai részvényeit. Az üzenetet Freddie adta át. Michael vállat vont, és így szólt a bátyjához: – Mielőtt visszamegyek New Yorkba, szeretném meglátogatni Ninót. Johnny Fontanét Nino lakosztályában találták. A pamlagon ült és reggelizett. A hálószoba behúzott függönyei mögött Jules éppen Ninót vizsgálta. Végre elhúzták a függönyöket. Michael megijedt, amikor Ninót meglátta. Látszott rajta a testi széthullás. Szeme kábult volt, szája lefittyedt, izmai meglazultak. Michael melléült az ágy szélére. – Nino, örülök, hogy újra látlak. A Don mindig érdeklődik utánad. Nino mosolygott, ez még a régi mosolya volt. – Mondd meg neki, hogy rövidesen elpatkolok. A filmszakma sokkal veszélyesebb, mint az olívaolaj-üzlet. – Rendbe fogsz jönni – vigasztalta Michael. – Ha bármiben segíthetek, csak szólj. Nino megrázta a fejét. – Nem segíthetsz – mondta. – Nem! Michael még néhány percig beszélgetett vele, aztán elment. Freddie kikísérte őt és társait a repülőtérre, de Michael kérésére nem várta meg a felszállást. Amint beszálltak a repülőgépbe Tom Hagennal és Al Nerivel, Michael Nerihez fordult, és megkérdezte: – Jól megnézted magadnak? Neri megkopogtatta a homlokát. – Lefényképeztem magamban és elraktároztam Moe Greene pofáját.

28. FEJEZET

Michael Corleone megpróbált pihenni és aludni, míg New Yorkba repültek. Nem sikerült. Életének legszörnyűbb, talán végzetes időszaka áll előtte. Tovább nem lehet halogatni. Minden készenlétben állt, minden óvintézkedést megtettek az elmúlt két év alatt. Nem szabad tovább várni. A múlt héten a Don hivatalosan bejelentette visszavonulását a két caporegimének és a Corleone család többi tagjának. Michael érezte, apja így adja tudtára, hogy megérett az idő. Már csaknem három éve, hogy hazatért, és több mint két éve vette feleségül Kayt. A három évet a Család üzleti ügyeinek megismerésével töltötte el. Hosszú órákat töltött Tom Hagennal és a Donnal is. Meglepte, milyen gazdag és erős valójában a Corleone család. Hatalmas ingatlanai voltak New York belvárosában; egész irodaházak. Mások neve alatt betársult két Wall Street-i tőzsdeügynökségbe, részvényei voltak Long Islanden a bankokban, társtulajdonosként szerepelt néhány központi ruházati vállalatnál, s mindehhez hozzájött még az illegális hazárdjáték. A Corleone család régebbi üzleteit áttekintve Michael Corleone számára a legérdekesebb eset az volt, hogy a Család nem sokkal a háború után támogatásáért rendszeresen pénzt kapott egy hanglemez-hamisító csoporttól. A hamisítók híres művészek hanglemezeit sokszorosították és árusították, s mindezt olyan ügyesen álcázták, hogy soha nem kapták el őket. Az üzleteknek eladott lemezekből természetesen egy fillért sem kapott sem a művész, sem az eredeti hanglemezt készítő társaság. Michael Corleone megállapította, hogy Johnny Fontane is rengeteg pénzt veszített ezen a hamisításon, mert ebben az időben, éppen azelőtt, hogy elment a hangja, az ő lemezei voltak a legnépszerűbbek az országban. Megkérdezte Tom Hagentól, miért engedte a Don, hogy a hamisítók becsapják a saját keresztfiát. Hagen vállat vont. Az üzlet, az üzlet. Mellékesen, Johnny akkoriban kiesett a Don kegyeiből, mert elvált gyermekkori szerelmétől, és feleségül vette Margot Ashtont. Ez nem tetszett a Donnak.

– És miért hagyták abba ezek a fickók a működésüket? – kérdezte Michael. – Elkapták őket? Hagen megrázta a fejét. – A Don megvonta tőlük védelmét. Ez rögtön Connie esküvője után történt. Ez a módszer gyakran felbukkant: a Don segítette azokat a bajba jutott embereket, akiknek a szerencsétlenségét részben ő idézte elő. És ezt nem ravaszságból vagy jótékonyságból tette, hanem sokféle érdeke miatt, vagy talán azért, mert a világmindenségben is oly természetesen kapcsolódik össze a jó és a rossz. Michael New Englandben kötött házasságot Kayjel. Csendes esküvő volt, amelyen csak a lány családja és néhány barátja volt jelen. Utána beköltöztek a Long Beach-i telep egyik házába. Michael csodálkozva látta, milyen jól megfér Kay a szüleivel és a telepen lakó többi emberrel. Persze azonnal teherbe esett, ahogy az egy jó, régimódi olasz feleséghez illik, és ez is segített. Újabb örömöt jelentett a két év alatt születendő második gyerek. Kay várni fogja a repülőtéren; mindig kimegy elé, mindig nagyon boldog, ha Mike visszaérkezik egy útról. És ő is boldog. Csak most nem. Mert ennek az útnak a végén meg kell végre tennie azt, amire az elmúlt három évben kioktatták. A Don már várni fogja. A két caporegime szintén. És neki, Michael Corleonénak utasításokat kell adnia, döntéseket kell hoznia, amelyek meghatározzák majd saját sorsát, és Családjáét is. Minden reggel, amikor Kay Adams-Corleone felkelt, hogy megetesse a gyereket, látta Corleone Mamát, a Don feleségét az egyik testőr kíséretében kocsival elindulni a telepről, és egy óra múlva visszajönni. Kay hamarosan megtudta, hogy anyósa minden áldott reggel templomba megy. Az öregasszony hazatérve gyakran benézett hozzá egy csésze kávéra, és meglátogatta kisunokáját. Corleone Mama mindig faggatta Kayt, nem gondol-e rá, hogy katolikus legyen. Az a tény, hogy Kay gyerekét már protestánsnak keresztelték, nem érdekelte. Ezért Kay úgy érezte, helyénvaló, ha megkérdezi az öregasszonytól, miért megy minden reggel templomba. Vajon ez kötelező-e ahhoz, hogy katolikus legyen valaki?

Az öregasszony, úgy látszik, arra gondolt, hogy ez tartja vissza Kayt az áttéréstől, ezért így szólt: – Ó, nem, nem, vannak katolikusok, akik csak húsvétkor és karácsonykor mennek templomba. Az ember akkor megy, amikor úgy érzi, hogy kell. Kay nevetett. – Akkor te miért mész minden áldott reggel? Corleone Mama a lehető legtermészetesebb hangon válaszolt: – A férjemért megyek – a földre mutatott –, hogy ne kerüljön le oda. – Elhallgatott, majd felmutatott az égre. Mindennap imádkozom a lelkéért, hogy Oda jusson. – Ezt olyan tréfás, csúfondáros mosollyal mondta, mintha ezzel valahogyan megváltoztatná a férje akaratát, vagy amúgy is vesztett ügyről lenne szó. Csaknem viccesen beszélt sajátos, döcögő, olasz öregasszony-stílusában. Mint mindig, ha a férje nem volt jelen, magatartásában bujkált egy kis tiszteletlenség a nagy Donnal szemben. – Hogy van a férjed? – kérdezte udvariasan Kay. Corleone Mama vállat vont. – Mióta rálőttek, nem ugyanaz az ember többé. Átenged Michaelnak minden munkát, ő csak megjátssza a bolondot a kertben a paprikáival és a paradicsomaival. Mintha még mindig paraszt lenne. De a férfiak mind ilyenek. Később, a délelőtt folyamán Connie Corleone szokott végigsétálni két gyermekével a telepen, hogy meglátogassa Kayt, és elcsevegjen vele. Kay kedvelte Connie-t, szerette az elevenségét és Michael iránt érzett nyilvánvaló rajongását. Connie megtanította Kayt, hogyan kell elkészíteni néhány olasz ételt, de gyakran áthozott Michaelnak egy kis kóstolót a saját, sokkal ízletesebben fűszerezett főztjéből. Ezen a délelőttön is szokás szerint megkérdezte Kayt, mit gondol Michael az ő férjéről, Carlóról. Tényleg úgy szereti Michael Carlót, ahogy mutatja? Carlónak mindig volt egy kis baja a Családdal, de az utóbbi években ez rendbe jött. Igazán jól dolgozik a szakszervezetben, de sokat is kell dolgoznia, hosszú órákat. Carlo igazán szereti Michaelt, mondta mindig Connie. De hát mindenki szereti Michaelt, éppúgy, ahogy mindenki szereti az apját is. Michael lett a Don pontos mása. A legjobb megoldás, hogy Michael veszi át a Család olívaolaj-üzletét. Kaynek már korábban feltűnt, hogy amikor Connie a férje és a Család kapcsolatairól beszél, mindig izgatottan várja, hogy

néhány elismerő szót halljon Carlóról. Kay ostoba lett volna, ha nem veszi észre: Connie szinte félve kérdezte meg, vajon szereti-e Michael Carlót, vagy sem. Egyik este beszélgetett erről Michaellal, és megemlítette neki azt a tényt is, hogy Sonny Corleonéról soha senki nem beszél, még csak nem is utal rá, legalábbis az ő jelenlétében nem. Kay egyszer megpróbálta részvétét nyilvánítani a Donnak és a feleségének, akik szinte sértő némasággal néztek rá, nem is vettek róla tudomást. Később hiába próbálta meg rávenni Connie-t is, hogy beszéljen a legidősebb bátyjáról. Sonny felesége, Sandra, fogta a két gyereket, és átköltözött Floridába, ahol a szülei éltek. Bizonyos pénzügyi intézkedések történtek, hogy az asszony és a gyerekek gondtalanul élhessenek, de maga Sonny semmit nem hagyott hátra. Michael vonakodva mesélte el, mi történt azon az éjszakán, amikor Sonnyt megölték; Carlo megverte a feleségét, és Connie felhívta a telepet. Sonny vette föl a telefont, majd vak gyűlölettel elrohant. Ezért Connie és Carlo természetesen állandóan attól félnek, hogy a Család az asszonyt vagy Carlót, a férjét okolhatja, mert közvetve Sonny halálát okozták. De ez nem így van. Az is bizonyítja, hogy Connie és Carlo a telepen kapott házat, és Carlót fontos feladattal bízták meg a szakszervezeti szövetségben. És Carlo is észhez tért, abbahagyta az ivást, a nőzést, már nem okoskodik állandóan. A Család meg van elégedve az utolsó két évben végzett munkájával és a magatartásával. Senki sem okolja a történtekért. – Akkor miért nem hívjuk meg őket egyik este, hogy megnyugodjon? – kérdezte Kay. – Szegényke, mindig úgy izgul, hogy mit gondolsz a férjéről. Mondd meg neki. És azt is mondd meg, hogy verje ki a fejéből ezeket az ostobaságokat. – Ezt nem tehetem – felelte Michael. – Ilyesmiről soha nem beszélünk a családunkban. – Akarod, hogy én mondjam meg neki? Nem értette, hogy a férje miért gondolkozik ilyen hosszú ideig a nyilvánvalóan helyes javaslaton. Végül Michael így szólt: – Nem kellene beszélned róla, Kay. Nem hiszem, hogy bármi jó származna belőle. Connie mindenképpen tovább fog izgulni. Ezen senki nem tud változtatni.

Kay meg volt döbbenve. Észrevette, hogy Michael, Connie ragaszkodása ellenére, mindig kissé hűvösebben viselkedik a húgával, mint bárki mással. – De te ugye nem okolod Connie-t Sonny haláláért? – kérdezte. Michael sóhajtott. – Persze hogy nem – mondta. – Connie a húgom, és én nagyon szeretem őt. Sajnálom is. Carlo észhez tért ugyan, de tulajdonképpen nagyon rosszféle férj. De ez van. Hagyjuk az egészet. Kay nem szokott makacskodni, úgyhogy annyiban hagyta a témát. Már tudta, Michael nem olyan ember, akit kényszeríteni lehet, mert hűvössé és kellemetlenné vált tőle. Tudta, ő az egyetlen a világon, aki rá tudja venni a férjét, hogy megváltoztassa a szándékát, de azt is tudta, ha túl gyakran befolyásolja, aláássa ezt a hatalmát. És a vele eltöltött utolsó két év alatt még jobban megszerette. Szerette, mert mindig becsületesen bánt vele. Különös, de a férfi mindig becsületes volt mindenkihez, a környezetében soha nem önkényeskedett, még kis dolgokban sem. Kay rájött, hogy férje most rendkívül befolyásos ember, sokan tárgyalni és tanácsot kérni jöttek hozzá a házba, tisztelettel és elismeréssel kezelték, de az asszony számára egy apróság tette mindennél kedvesebbé. Mióta Michael szétzúzott arcával hazatért Szicíliából, az egész Család igyekezett rábeszélni, hogy vesse alá magát a plasztikai műtétnek. Az anyja állandóan nyaggatta Michaelt; egyik vasárnap, amikor az összes Corleone összegyűlt az ebédnél, rákiáltott: – Úgy nézel ki, mint egy gengszter a moziban. Az Isten szerelméért és szegény feleséged kedvéért hozasd már rendbe az arcodat, hogy az orrod se csöpögjön örökké, mint egy részeg íré. A Don az asztalfőn ülve figyelte a jelenetet. Odaszólt Kaynek: – Téged zavar? Kay megrázta a fejét. A Don így szólt a feleségéhez: – Már kikerült a kezeid közül, nem a te gondod többé. – Az öregasszony azonnal elhallgatott. Nem mintha félt volna a férjétől, de tiszteletlenség lett volna ilyesmiért mások előtt vitatkozni. De Connie, a Don kedvence bejött a konyhából, ahol éppen a vasárnapi ebédet főzte, és a tűzhely melegétől kipirult arccal így

szólt: – Azt hiszem, tényleg meg kellene operáltatnia az arcát. Mielőtt megsebesült, ő volt a legcsinosabb a családban. Rajta, Mike, ígérd meg, hogy meg fogod csináltatni a műtétet. Michael szórakozottan nézett rá. Úgy tűnt, mintha valóban nem hallott volna semmit az elhangzottakból. Nem válaszolt. Connie odaállt az apja mögé. – Mondd neki, hogy csináltassa meg! – kérte a Dont. Két kezét gyengéden apja vállára tette, és a nyakát dörzsölgette. Ő volt az egyetlen, aki így bizalmaskodhatott a Donnal. Apja iránti gyengédsége megható volt. Úgy csüngött rajta, mint egy gyerek. A Don megveregette lánya kezét, és így szólt: – Éhen halunk! Tedd az asztalra a makarónit, azután fecsegj! Connie a férjéhez fordult: – Carlo, mondd meg te Mike-nak, hogy hozassa rendbe az arcát. Talán rád hallgat. – Hangja arra utalt, hogy Michael és Carlo Rizzi barátsága erősebb, mint bármely más kapcsolat. Carlo csinos, lesült arcával, szépen nyírt és fésült szőke hajával csak üldögélt, kortyolt egyet a házi borból, és így szólt: – Mike-nak nem kell megmondani, mit csináljon. – Carlo megváltozott, mióta beköltöztek a telepre. Tudta, hol a helye a Családban, és ahhoz tartotta magát. Kaynek feltűnt valami ebben a jelenetben, amit nem értett. Mint nő észrevette, hogy Connie szándékosan hízeleg az apjának, bár nagyon ügyesen csinálja és komolyan is gondolja. De mégsem volt természetes. Carlo válasza rendreutasítás volt. Michael semmiről nem vett tudomást. Kayt nem zavarta férje sérülése, de nyugtalanította az ebből származó orrüreg-probléma. Az arcán végzett műtét azt is meggyógyítaná. Emiatt akarta, hogy Michael menjen be a kórházba, és vesse alá magát a szükséges beavatkozásnak. De azt is megértette, hogy férje különös módon ragaszkodik ehhez a torzuláshoz. Kay biztos volt benne, hogy ezt a Don is megértette. De miután Kay megszülte első gyermekét, meglepte, amikor Michael megkérdezte tőle: – Akarod, hogy rendbe hozassam az arcomat? Kay bólintott: – Tudod, milyenek a gyerekek. Ha a fiad elég nagy lesz már ahhoz, hogy megértse: az arcod nem olyan, mint

a többi emberé, szégyellni fogja magát. Nem akarom, hogy a gyerekünk így lásson. Engem, őszintén szólva, nem zavar. – Oké – mosolygott rá Michael. – Megcsináltatom. Megvárta, amíg az asszony hazajön a kórházból, aztán megtette a szükséges lépéseket. Az operáció sikerült. Az állkapocs horpadását most már alig lehetett észrevenni. A Családban mindenki örült neki; Connie jobban, mint bárki más. Mindennap meglátogatta a. kórházban Michaelt, és magával vonszolta Carlót is. Amikor Michael hazajött, húga melegen átölelte, megcsókolta, rajongva nézett rá, és így szólt: – Most megint az én jóképű bátyám vagy! Csak a Don maradt közömbös. Vállat vont, és megjegyezte: – Mi a különbség? De Kay hálás volt. Tudta, hogy Michael saját meggyőződése ellenére cselekedett. Azért tette, mert ő kérte rá, és ő az egyetlen lény a világon, aki rá tudja venni, hogy a saját meggyőződése ellenére cselekedjen. Délután, amikorra Michaelt Las Vegasból hazavárták, Rocco Lampone a kocsival a telepre hajtott, hogy kivigye Kayt a repülőtérre. Az asszony mindig kiment a férje elé, ha a városon kívülről érkezett, főleg azért, mert nélküle egyedül érezte magát az erődítményhez hasonló telepen. Kay látta, hogy férje Tom Hagennal és új emberével, Albert Nerivel kiszáll a gépéből. Kay nem nagyon szerette Nerit, csendes vadsága Luca Brasira emlékeztette. Látta, hogy Neri lemarad Michael mögött, és oldalra lép, látta átható, gyors pillantását, amellyel minden közeli személyt végigpásztázott. Neri vette észre először Kayt, és megérintette Michael vállát, hogy megmutassa neki, merre nézzen. Kay férje karjába ugrott. Michael gyorsan megcsókolta, és elengedte. Michael, Tom Hagen és Kay beszállt a kocsiba, Albert Neri eltűnt. Kay nem vette észre, hogy egy másik kocsiba ült be, amelyben még ketten utaztak, és egészen Long Beach-ig követték őket. Kay soha nem kérdezte meg Michaeltól, hogy mentek az üzleti dolgai. Megértette, hogy még egy ilyen udvarias kérdés is kellemetlen lenne. Természetesen ugyanolyan udvarias választ kapna rá, de ez arra a tiltott területre vezetné őket, amelyet a

házasságukból örökre kirekesztettek. De Kay már nem törődött ezzel. Csak amikor Michael megmondta neki, hogy az estét az apjával kell töltenie, mert be akar számolni neki a vegasi útról, nem állta meg, hogy kissé csalódottan össze ne ráncolja a szemöldökét. – Sajnálom – mondta Michael. – De holnap este bemegyünk New Yorkba, színházba, és megvacsorázunk valahol. Oké? – Megveregette az asszony hasát; Kay csaknem hét hónapos terhes volt. – Ha megszületik a gyerek, megint sok dolgod lesz. Az ördögbe is, te már inkább olasz vagy, mint jenki. Két gyerek két év alatt! – Te meg inkább jenki vagy, mint olasz – jegyezte meg csípősen Kay. – Ez az első estéd itthon, és üzleti ügyekkel töltöd! – De mosolygott, miközben ezt mondta. – Későn jössz haza? – Éjfél előtt – felelte Michael. – Ha fáradt leszel, ne várj meg. – Várni foglak – ígérte Kay. Az esti találkozón, Don Corleone házának sarokszobájában, a könyvtárban a Don, Michael, Tom Hagen, Carlo Rizzi és a két caporegime, Clemenza és Tessio vett részt. A megbeszélés légköre közel sem volt olyan bensőséges, mint régebben. Amióta Don Corleone bejelentette, hogy féligmeddig visszavonul és Michael átvette a Család ügyeit, némi feszültség vibrált a levegőben. Egy olyan vállalkozásban, mint a Corleone családé, a vezetés semmiképpen sem volt örökletes. Bármely más Családban az olyan befolyásos caporegimé-k, mint Clemenza és Tessio, éppúgy felkerülhettek volna a Don tisztségébe, mint Michael. Vagy legalábbis megengedték volna nekik, hogy kilépjenek, és megalapítsák saját Családjukat. Azonkívül mióta a Don békét kötött az öt Családdal, a Corleonék vesztettek erejükből. A New York-i körzetben most vitathatatlanul a Barzini család volt a legbefolyásosabb; a Tattagliákkal szövetkezve ők foglalták el azt a pozíciót, amely valaha a Corleone családé volt. Állandóan lefaragtak a Corleone család hatalmából; benyomultak szerencsejáték-területeire, kipuhatolták, hogyan reagálnak erre a Corleonék, és amikor gyengének találták őket, saját bukmékerirodákat alapítottak.

A Barzinik és a Tattagliák nagyon örültek a Don visszavonulásának. Michaelnak, bármilyen erős legyen is, még legalább tíz évig sem az esze, sem a befolyása nem hasonlítható össze a Donéval. A Corleone család egyértelműen hanyatlóban van. A Családot persze súlyos szerencsétlenségek érték. Freddie bebizonyította, hogy nem több, mint vendéglős és „nőies hős” – a „nőies hős” kifejezés lefordíthatatlan; a falánk csecsemőt illetik vele, aki állandóan az anyja mellén csüng. Röviden, Freddie férfiatlan alak. Sonny halála szintén súlyos csapás volt, mert tőle félni kellett, őt nem lehetett könnyen venni. Persze hibát követett el, amikor öccsét, Michaelt elküldte, hogy megölje a Törököt és a rendőr századost. Bár taktikai értelemben szükséges lépés volt, a stratégiában, vagyis hosszú távon, súlyos baj lett belőle. Végül ez kényszerítette rá a Dont, hogy felkeljen betegágyából. Ez fosztotta meg Michaelt kétévi értékes tapasztalatszerzéstől és az apai oktatástól. No meg egy ír Consigliori... Ez volt a Don egyetlen ostobasága. Egyetlen ír sem versenyezhet ravaszságban egy szicíliaival. Ebben az összes Család egyetértett, ezért természetesen jobban tisztelték a Barzini-Tattaglia-szövetséget, mint a Corleonékat. Michaelról úgy vélekedtek, hogy ereje nem hasonlítható Sonnyéhoz, bár bizonyára okosabb, mint ő volt, de nem olyan okos, mint az apja, tehát középszerű utód, olyan ember, akitől nem nagyon kell félni. Ezenkívül, bár egyöntetűen csodálták a Don államférfiúi képességét, amellyel a békét megteremtette, sokat rontott a Család tekintélyén, hogy nem bosszulta meg Sonny meggyilkolását. Felismerték, hogy az ilyen magatartás gyengeségből ered. A szobában ülő férfiak mindezt tudták, sőt néhányan talán el is hitték. Carlo Rizzi szerette Michaelt, de nem tartott úgy tőle, mint Sonnytól. Clemenza is, bár elismerte Michael bátorságát a Törökkel és a rendőr századossal szemben, mégis úgy gondolta, Michael túl puha ahhoz, hogy Don legyen. Clemenza remélte, engedélyt fog kapni, hogy megalapíthassa saját Családját, és így a Corleonékról leválva saját birodalma lesz. De a Don jelezte, hogy erre nem kerülhet sor, és Clemenza túlságosan is tisztelte a

Dont ahhoz, hogy ellentmondjon neki, hacsak a helyzet elviselhetetlenné nem válik. Tessiónak jobb véleménye volt Michaelról. Érezte, hogy a fiatalemberben nagy erő rejlik, de eltitkolja. Érezte, ez olyan ember, aki óvatosan elrejti a nyilvánosság elől valódi erejét, mert követi a Don jelszavát, hogy a barát mindig becsülje alá az erényeinket, de az ellenség becsülje túl a hibáinkat. Magának a Donnak és Tom Hagennak természetesen nem voltak téves elképzelései Michaelról. A Don soha nem vonult volna vissza, ha nem bízott volna teljesen fia képességeiben, és nem tudta volna, hogy Mike képes lesz helyreállítani a Család korábbi pozícióját. Hagen az utolsó két évben Michael tanára volt, és csodálkozva figyelte, milyen gyorsan fogja fel Michael a Család üzleteinek bonyolult sajátosságait. Valóban az apja fia volt. Clemenza és Tessio nehezteltek Michaelra, mert csökkentette embereik létszámát, és nem állította vissza Sonny regimé-jét. A Corleone családnak most csak két harci különítménye volt, kevesebb emberrel, mint korábban. Clemenza és Tessio szerint ez végzetes lehetett, különösen a saját területükön tapasztalható Barzini- és Tattaglia-féle túlkapások miatt. Most azt remélték, hogy a Don által összehívott rendkívüli találkozón ezeket a hibákat ki fogják küszöbölni. Michael azzal kezdte, hogy beszámolt Las Vegas-i útjáról és arról, hogy Moe Greene visszautasította, nem volt hajlandó az üzletrészét eladni. – De majd olyan ajánlatot teszünk neki, amit nem utasíthat vissza – mondta Michael. – Ti már tudjátok, hogy a Corleone család azt tervezi, Nyugatra teszi át a székhelyét. A partokon épülő szállodai kaszinók közül négy a miénk lesz. De nem most rögtön. Időre van szükségünk, hogy rendbe hozzuk a dolgokat. – Egyenesen Clemenzához beszélt. – Pete, szeretném, ha te meg Tessio még egy évig kérdezősködés és fenntartás nélkül nekem dolgoznátok. Az év végén mindketten leválhattok majd a Corleone családról, és a magatok urai lehettek, megalapíthatjátok saját Családotokat. Ez persze – mondani is fölösleges – a barátságunk fenntartásával járna. Ha másképpen gondolkoztok, nem foglak megsérteni sem benneteket, sem az apám iránt érzett tiszteleteteket. De addig azt kérem, kövessetek ellentmondás nélkül, és ne nyugtalankodjatok. Tárgyalások

folynak olyan problémák megoldásáról, amelyeket megoldhatatlannak gondoltok. Csak legyetek még egy kis türelemmel. Tessio szólalt meg. – Ha Moe Greene az apáddal akar beszélni, miért nem hagyod, hogy megtegye? A Don mindig mindenkit meg tudott győzni; még nem akadt olyan ember, aki képes lett volna ellenállni az érvelésének. Erre a kérdésre maga a Don válaszolt. – Én visszavonultam. Ha beleavatkoznék, Michael veszítene a tekintélyéből. És egyébként is, ez olyan ember, akivel nem szívesen beszélek. Tessio emlékezett azokra a történetekre, amelyeket Moe Greene-ről hallott, például, hogy felpofozta Freddie Corleonét egyik éjszaka a vegasi szállodában. Most már értette, miről van szó. Hátradőlt. Moe Greene halott ember, gondolta. A Corleone család nem akarja meggyőzni. Carlo Rizzi megkérdezte: – A Corleone család teljesen beszünteti a működését New Yorkban? Michael bólintott. – Eladjuk az olívaolaj-üzletet. Mindent, amit csak lehet, átadunk Tessiónak és Clemenzának. De Carlo, nem akarom, hogy nyugtalankodj a munkád miatt. Te Nevadában nőttél fel, ismered az államot, ismered ott az embereket. Arra számítok, hogy te leszel a jobbkezem, ha odaköltözünk. Carlo hátradőlt, arca elpirult a hálától. Most jön az ő ideje, bekerül végre a hatalom csillagképébe. Michael folytatta. – Tom Hagen nem Consigliori többé. Ő lesz az ügyvédünk Vegasban. Körülbelül két hónap múlva véglegesen kiköltözik a családjával. Szigorúan mint ügyvéd. Ettől a perctől kezdve senki ne forduljon hozzá más dolgokkal. Ő ügyvéd, és ez minden. Ennek semmi köze sincs Tom személyéhez. Én akarom így. Egyébként, ha valaha tanácsra volna szükségem, ki volna jobb tanácsadó, mint az apám? – Mindannyian nevettek. De a tréfa ellenére megértették szavai jelentését is. Tom Hagen kikerült a buliból, nincs többé hatalma. Mindannyian lopott pillantást vetettek Hagenra, látni akarták, hogy reagál, de arca kifejezéstelen maradt. Clemenza szólalt meg a kövér emberek ziháló hangján: – Akkor egy év múlva önállóak leszünk, igaz?

– Talán még előbb – felelte barátságosan Michael. – Természetesen továbbra is a Családban maradhattok, ez tőletek függ. De erőink zöme akkor már kint lesz Nyugaton, és ti talán a magatok módján jobban meg tudjátok szervezni a dolgokat. – Ebben az esetben, azt hiszem, engedélyt kellene adnod, hogy új embereket toborozhassunk a seregeinkbe – mondta csendesen Tessio. – A Barzinik, ezek a disznók állandóan beszemtelenkednek a területemre. Azt hiszem, talán bölcs dolog lenne kissé megleckéztetni őket. Michael a fejét rázta. – Nem, nem lehet. Csak várjatok nyugodtan. Erről az ügyről tárgyalások folytak. Mielőtt elmegyünk, mindent elintézünk. De Tessiót nem lehetett ilyen könnyen lerázni. Vállalta a kockázatot, hogy megharagítja Michaelt, és egyenesen a Donhoz fordult: – Bocsáss meg, Keresztapa, sokévi barátságunk legyen a mentségem. De azt hiszem, te és a fiad rosszul gondoljátok ezt a nevadai dolgot. Hogyan remélheted, hogy ott minden sikerülni fog, ha itt nincs erő a hátad mögött? Ez a kettő együtt jár. És ha ti elmentek innen, a Barzinik és a Tattagliák túl erősek lesznek ahhoz, hogy elbírjunk velük. Én és Pete nehéz helyzetbe kerülünk, előbb-utóbb a hatalmukba kerítenek bennünket. És Barzini nincs ínyemre. Én azt mondom, a Corleone családnak az erő helyzetéből kell tárgyalnia. Építsük ki megint a seregeinket, és szerezzük vissza legalább a Staten Islanden elvesztett területeinket. A Don megrázta a fejét. – Emlékezz rá, én békét kötöttem, nem szeghetem meg a szavamat. De Tessio nem volt hajlandó elhallgatni. – Mindenki tudja, hogy Barzini provokált már azóta. Ráadásul most Michael a Corleone család új főnöke. Mi tarthatja vissza attól, hogy úgy tegyen, ahogy jónak látja? A te adott szavad őt már nem köti. Michael élesen közbevágott, a főnök határozott hangján szólt Tessióhoz. – Tárgyalás folyik azokról a dolgokról, amelyek majd választ adnak a kérdéseidre és megoldják a kétségeidet. Ha az én szavam nem elég, kérdezd meg a Dont. De Tessio végre megértette, túl messzire ment. Ha meg merné kérdezni a Dont, maga ellen fordítaná Michaelt. Ezért csak vállat vont. – A Család érdekében szóltam, nem magam miatt. Én tudok vigyázni magamra – mondta.

Michael barátságosan rámosolygott. – Tessio, én soha nem kételkedtem benned. Soha. De te is bízzál bennem. Természetesen nem vagyok olyan tapasztalt ezekben a dolgokban, mint te vagy Pete, de itt van az apám, aki tanácsot ad. Nem fogom túl rosszul csinálni; mindannyian jól fogunk járni a végén. Az ülés befejeződött. A nagy újság az volt, hogy Clemenzának és Tessiónak meg fogják engedni, hogy seregeikből megalakítsák Saját Családjukat. Tessio megtarthatja majd a brooklyni szerencsejátékot és a kikötőt, Clemenza pedig a manhattani szerencsejátékot, sőt a Család Long Island-i lóversenypályáit is. A két caporegime nem teljesen elégedetten, kissé még mindig nyugtalanul távozott. Carlo Rizzi még ott maradt, azt remélte, hogy eljött az az idő, amikor végre úgy kezelik, mint a család egyenrangú tagját, de hamarosan látta, hogy Michael nem gondolt ilyesmire, ezért magára hagyta a Dont Tom Hagennal és Michaellal a könyvtárban. Albert Neri kikísérte a házból. Carlo észrevette, hogy Neri ott maradt az ajtóban, és figyelte őt, amíg végigment a kivilágított telepen. A könyvtárban a három férfi kényelembe helyezte magát, lazított, ahogy csak azok tudnak, akik éveken át együtt éltek ugyanabban a házban, ugyanabban a családban. Michael egy kis ánizslikőrt adott a Donnak és whiskyt Tom Hagennak. Saját magának is italt kevert, pedig ritkán tette. Tom Hagen szólalt meg először: – Mike, miért távolítasz el engem az akcióból? Michael meglepettnek látszott. – Te leszel az első emberem Vegasban. Mindvégig törvényesen fogunk működni, és te vagy a jogi tanácsadó. Mi lehet ennél fontosabb? Hagen kicsit szomorúan mosolygott. – Én nem erről beszélek, hanem arról, hogy Rocco Lampone a tudtomon kívül titkos regimé-t hoz létre, és te ahelyett, hogy rajtam vagy a caporegimé-ken keresztül intézkednél, közvetlenül Nerivel tárgyalsz. Hacsak nem tudod, mit csinál Lampone. – Honnan tudsz Lampone seregéről? – kérdezte csendesen Michael. Hagen vállat vont – Ne izgulj, nincs rés, senki más nem hallott róla. De én a magam pozíciójában látom, mi történik.

Saját megélhetést, sok szabadságot adtál Lamponénak. Emberekre van szüksége, hogy segítsék a maga kis birodalmában. De jelentést kapok róla, hogy kiket szór ki, és észrevettem, hogy akiknek fizetést ad, mindannyian kissé túl jók arra a bizonyos munkára, és valamivel több pénzt kapnak, mint amennyit az a bizonyos feladat megér. Egyébként jól választottál, amikor Lamponét bíztad meg. Kitűnően dolgozik. Michael fintorgott. – Nem lehet olyan kitűnő, ha észrevetted. Egyébként Lamponét a Don választotta. – Oké – felelte Tom. – Szóval miért hagytál ki ebből az akcióból? Michael nyíltan ránézett, és arcizma se rándult, amikor egyenesen megmondta az igazat. – Tom, te nem vagy háborús időkre való Consigliori. Az ügyek nagyon rosszra fordulhatnak ezzel a változással, amit tervezünk, és lehet, hogy harcolnunk is kell majd. Azt akarom, hogy te ne légy a tűzvonalban, ha sor kerül rá. Hagen elvörösödött. Ha a Don mondta volna neki ugyanezt, alázatosan elfogadta volna. De hogy jön ahhoz Mike, hogy ilyen váratlan döntést hozzon? – Oké – mondta. – De én történetesen Tessióval értek egyet. Azt hiszem, rosszul képzeled el az egészet. Nem az erő pozíciójából tárgyalsz. Ez mindig rosszul sül el. Barzini olyan, mint egy farkas, és ha egyenként tépi is ki a végtagjaidat, a többi Család nem fog rohanni, hogy segítsen a Corleonéknak. Végül megszólalt a Don is. – Tom, ez nemcsak Michael elképzelése. Ezekben a kérdésekben én adtam neki tanácsot. Vannak dolgok, amelyeket meg kell tenni, de én semmiképpen sem akarok felelősséget vállalni értük. Ez az én akaratom, nem Michaelé. Soha nem tartottalak rossz Consigliori-nak. Santinót tartottam rossz Donnak, nyugodjék békében. Jó szíve volt, de amikor engem az a kis baleset ért, nem volt megfelelő rá, hogy a Család feje legyen. És ki gondolta volna, hogy Fredóból szoknyapecér lesz? Ezért ne legyenek rossz érzéseid. Michaelban ugyanúgy bízom, mint benned. Olyan okok miatt azonban, amelyeket nem ismerhetsz, nem vehetsz részt abban, ami esetleg történni fog. Különben én előre megmondtam Michaelnak, hogy Lampone titkos regimé-je nem fogja elkerülni a figyelmedet. Ez is azt mutatja, hogy bízom benned.

Michael nevetett. – Őszintén szólva, nem hittem volna, hogy rájössz, Tom. Hagen tudta, hogy csillapítani akarják. – Talán segíthetnék – ajánlotta. Michael határozottan rázta meg a fejét. – Kimaradsz belőle, Tom. Tom felhajtotta a whiskyt, és mielőtt elment, még egy kis szemrehányást tett Michaelnak. – Majdnem olyan jó vagy, mint az apád – mondta. – De egy dolgot még meg kell tanulnod. – És mi lenne az? – kérdezte udvariasan Michael. – Még nem tudod, hogyan kell nemet mondani – válaszolta Hagen. Michael komolyan bólintott. – Igazad van. Emlékezni fogok rá. Amikor Hagen elment, Michael tréfálkozva mondta az apjának: – Szóval minden egyébre megtanítottál már: Azt is tudni akarom, hogyan mondjak nemet az embereknek, hogy ne fájjon nekik. A Don az íróasztal mögé ült. – Nem mondhatsz gyakran nemet azoknak, akiket szeretsz. Ez a titok. És ha mégis megteszed, annak úgy kell hangoznia, mintha igent mondanál. Vagy el kell érned, hogy ők maguk mondják ki a nemet. Erre időt és gondot kell fordítani. De én régimódi ember vagyok, te pedig az új, modern generációhoz tartozol; ne hallgass rám. Michael nevetett. – Igaz. De azzal ugye egyetértesz, hogy Tom kimaradjon? A Don bólintott. – Nem keveredhet bele ebbe az ügybe. Michael csendesen megszólalt. – Azt hiszem, itt az ideje, hogy megmondjam neked: amit most tenni fogok, azzal nemcsak Apolloniáért és Sonnyért állok bosszút. Azért teszem, mert ez a helyes út. Tessiónak és Tomnak igaza van Barziniékkal kapcsolatban. Don Corleone bólintott. – A bosszú olyan étel, amely hidegen a legízletesebb – mondta. – Én sem kötöttem volna meg azt a békét, ha nem tudtam volna, hogy másképp soha nem jönnél haza élve. Mégis meglep, hogy Barzini még egy utolsó merényletet hajtott végre ellened. De ezt talán még a béketárgyalás előtt eltervezték, és már nem tudták leállítani.

Biztos vagy benne, hogy nem Don Tommasino ellen szervezkedtek? – Azt akarták, hogy ez legyen a látszat – felelte Michael. – És tökéletes is lett volna, még te sem gyanakodtál volna soha. Csakhogy én életben maradtam. Láttam, amint Fabrizzio kiszökik a kapun, és elszalad. És mióta visszajöttem, természetesen mindent megtudakoltam. – Megtaláltad azt a birkapásztort? – kérdezte a Don. – Megtaláltam – mondta Michael. – Egy évvel ezelőtt megtaláltam. Fenn Buffalóban van egy kis pizzasütője. Új név, hamis útlevél, hamis személyazonosság. Nagyon jól megy annak a Fabrizziónak. A Don bólintott. – Akkor nincs miért tovább várni. Mikor akarod kezdeni? – Meg akarom várni, míg Kay megszüli a gyereket. Hátha valami nem lesz rendben. Azt akarom, hogy Tom addigra letelepedjen Vegasban, és ne legyen kapcsolatban az üggyel. Azt hiszem, egy év múlva. – Mindenre felkészültél? – kérdezte a Don, de nem nézett Michaelra. – Neked nincs szereped benne – mondta csendesen Michael. – Te nem vagy felelős érte. Mindent magamra vállalok. Még azt sem fogom hagyni, hogy bármit is megvétózz. Ha most megpróbálnád megakadályozni, hogy a tervet megvalósítsam, elhagynám a Családot, és a magam szakállára csinálnám. Te semmiért nem vagy felelős. A Don hosszú ideig hallgatott, majd felsóhajtott. – Hát akkor úgy legyen – mondta. – Talán ezért vonultam vissza, talán ezért adtam át mindent neked. Én megtettem már a magamét az életben, ilyesmihez nincs bátorságom többé. És vannak feladatok, amelyeket még a legkülönb ember sem tud magára vállalni. Ez most épp olyan. Ebben az évben Kay Adams-Corleone megszülte második gyermekét, ismét egy fiút. Könnyen szült, minden baj nélkül, és amikor visszatért a telepre, úgy fogadták, mint egy hercegnőt. Connie Corleone rendkívül drága és szép, Olaszországban készült selyem babakelengyével ajándékozta meg a csecsemőt. – Carlo szerezte – mesélte Kaynek. – Végigjárta egész New Yorkot, hogy valami igazán különlegeset kapjon, mert én nem

találtam semmi olyat, ami igazán tetszett volna. – Kay megköszönte, rámosolygott, és azonnal megértette, hogy ezt a szép mesét el kell mondania Michaelnak. Kezdett igazán szicíliaivá válni. Ugyancsak ebben az évben történt, hogy Nino Valenti agyvérzésben meghalt. Halála a szenzációhajhászó újságok első oldalára került, mert a film, amelyben Johnny Fontane főszerepet adott neki, néhány héttel korábban készült el, óriási sikert aratott, és Ninóból nagy sztárt csinált. Az újságok megemlítették, hogy a temetést Johnny Fontane intézi, de szűk körű szertartás lesz, csak a család és a legközelebbi barátok vesznek részt rajta. Egy szenzációs riport azt állította, hogy Johnny Fontane egy interjúban önmagát okolta barátja haláláért; azt mondotta, rá kellett volna kényszerítenie a barátját, hogy helyeztesse magát orvosi felügyelet alá, de a riporter úgy állította be az egészet, mint egy tragédia érző, de ártatlan tanújának szokásos önvádját. Hiszen Johnny Fontane filmsztárt faragott gyerekkori barátjából, Nino Valentiból, és mi többet tehet ennél egy barát? Freddie-n kívül a Corleone család tagjai nem vettek részt a kaliforniai temetésen. Lucy és Jules Segal ott volt. A Don személyesen akart elmenni Kaliforniába, de enyhe szívrohamot kapott, és emiatt egy hónapig ágyban kellett maradnia. Hatalmas virágkoszorút küldött maga helyett. A Család hivatalos képviselőjeként Albert Neri utazott Nyugatra. Két nappal Nino temetése után Moe Greene-t agyonlőtték filmsztár barátnője hollywoodi lakásán; Albert Neri csaknem egy hónapig nem mutatkozott New Yorkban. Szabadságra ment. A Karib-tenger mellett pihente ki magát, majd csaknem feketére sülve jelentkezett ismét munkára. Michael Corleone mosolyogva üdvözölte, néhány elismerő szót mondott neki, és tájékoztatta, hogy mostantól fogva külön megélhetési lehetőséget kap: a Család egyik East Side-i fogadóirodájának bevételét, amely különösen jövedelmező volt. Neri örült, elégedett volt, hogy olyan világban él, amely illendően megjutalmazza azt az embert, aki megteszi a kötelességét.

29. FEJEZET

Michael Corleone minden eshetőségre felkészült. Hibátlan tervet készített, kifogástalan biztonsági intézkedésekkel. Türelmes volt, azt remélte, hogy az egész esztendőt a felkészülésre használhatja. De nem kapott ennyi időt, mert maga a sors fordult ellene, méghozzá a legváratlanabb formában. A Keresztapa, a nagy Don volt az, aki cserbenhagyta Michael Corleonét. Egy napos vasárnap reggelen, míg az asszonyok a templomban voltak, Don Vito Corleone kertészkedő ruhájába öltözött: kitérdelt szürke nadrágot, kifakult kék inget, barna, ütött-kopott, piszkos, pecsétes szürke selyemszalaggal díszített kalapot tett a fejére. A Don az utóbbi néhány évben eléggé elhízott, és mint mondta, egyszerűen egészségügyi okokból kapálta a paradicsomtöveket. De nem csapott be senkit. Az igazság az volt, hogy szerette gondozni a kertjét; szívesen nézegette kora reggel. A gyerekkorát hozta vissza hatvan évvel ezelőttről, Szicíliából, de a félelem és az apja halála miatt érzett szomorúság nélkül. Ebben az évszakban a bab ágyásában apró fehér virágok nyíltak; a mogyoróhagyma erős, zöld szára mindent körbefont. A kert végében hasas hordó őrködött. Tele volt nedves tehéntrágyával, a legjobb kerti trágyával. Ugyancsak a kertnek ebben az alsó részében sorakoztak azok a négyszögletes fakeretek, amelyeket a Don saját kezűleg készített. A léceket vastag, fehér zsineggel kötötte át. Ezekben bújtak elő a paradicsomtövek. A Don sietett, hogy megöntözze a kertjét. Ennek meg kell lennie, mielőtt a nap túlságosan felmelegszik, mert akkor a vízcseppek tüzes prizmává alakulnak, amelyek úgy megégetnék a saláta leveleit, mint a papírt. A nap fontosabb, mint a víz. Persze a víz is fontos; de ez a kettő meggondolatlanul keverve nagy károkat okozhat. A Don hangyákra vadászva sétált végig a kertjén. Ha hangyákat talál, az azt jelenti, hogy zöldségeiben tetű van, mert a hangya a tetűre vadászik, és neki permeteznie kell.

Még éppen időben öntözött. A nap egyre forróbban tűzött. – Óvatosan, óvatosan – figyelmeztette magát a Don, de még néhány tövet meg kellett támasztania, és ismét lehajolt. Ha ezt az utolsó sort befejezi, bemegy a házba. Aztán hirtelen úgy érezte, mintha a nap leszállt volna a fejére. A levegő megtelt táncoló arany pettyekkel. Michael idősebb fia száguldott át a kerten a térdeplő Don felé, és a fiút vakító sárga fényburok vette körül. De a Dont nem lehetett becsapni, ő már túl sokat látott életében. E lángoló sárga fény mögött ott rejtőzik a halál, készen arra, hogy lecsapjon rá, és a Don egy kézmozdulattal intett a fiúnak, hogy menjen el. Éppen jókor. A mellén érzett pörölycsapástól nem kapott levegőt, fuldokolni kezdett. Arccal előre a földre zuhant. A fiú elszaladt az apjáért. Michael Corleone néhány emberrel a kertbe rohant, és ott találta a Dont a földön elterülve, kezében maroknyi földet szorongatva. Felemelték, és a kővel burkolt belső udvar árnyékába vitték. Michael az apja mellé térdelt, a kezét fogta, míg a többiek a mentőkért és orvosért telefonáltak. A Don hatalmas erőfeszítéssel kinyitotta a szemét, hogy még egyszer láthassa a fiát. Az erős szívrohamtól csaknem elkékült pirospozsgás arca. Utolsó perceit élte. Beszívta a kert illatát, a fény sárga burka elhomályosította a szemét. – Olyan szép az élet – suttogta. Megmenekült attól, hogy lássa az asszonyok könnyeit. Meghalt, mielőtt visszaérkeztek a templomból; meghalt, mielőtt a mentőautó vagy az orvos megérkezett. Férfiaktól körülvéve halt meg, annak a fiának a kezét fogva, akit a legjobban szeretett. Királyi temetése volt, az Öt Család elküldte a Donjait és a caporegimé-ket; ezt tette Tessio és Clemenza családja is. Johnny Fontane megtöltötte a szenzációhajhász újságok címlapjait, mert Michael tanácsa ellenére megjelent a temetésen. Fontane nyilatkozott a lapoknak, közölte, hogy Vito Corleone a keresztapja volt, a legkitűnőbb ember, akit valaha is ismert, és számára megtiszteltetés, hogy egy ilyen ember előtt utoljára leróhatta tiszteletét és fütyül rá, ki mit gondol erről. A búcsúztatást régi szokás szerint a telep egyik házában tartották. Amerigo Bonasera soha nem végzett még kiválóbb

munkát, lemondta minden kötelezettségét, és olyan szeretettel készítette elő régi barátját és keresztapját, ahogy egy anya készíti a menyasszonyt az esküvőre. Mindenki megállapította, hogy még a halál sem volt képes letörölni az előkelőséget és a méltóságot a nagy Don arcáról. Ezek a megjegyzések büszkeséggel töltötték el Amerigo Bonaserát, mert csak ő tudta, milyen szörnyű vérengzést követett el a halál a Don külsején. Eljött minden régi barát és szövetséges. Nazorine, a felesége, a lánya, a veje és a gyerekeik; Lucy Mancini Freddie-vel érkezett Las Vegasból. Itt volt Tom Hagen és felesége, meg a gyermekei; a San Franciscó-i, a Los Angeles-i, a bostoni és a clevelandi Donok. Rocco Lampone és Albert Neri Clemenzával, Tessióval és természetesen a Don fiaival együtt vitte a koporsót. A telep minden háza megtelt virágkoszorúkkal. A telep kapuján kívül várakoztak az újságírók meg a fényképészek, és egy kis teherautó, amelyről tudták, hogy FBIembereket hozott, akik filmfelvevőgépekkel vették fel az eseményeket. Néhány újságíró megpróbált behatolni a temetésre, de hamarosan rájött, hogy a kaput és a vaskerítést biztonsági emberek őrzik, akik személyazonossági igazolványt és meghívót kérnek tőlük. Bár a legnagyobb udvariassággal kezelték őket, frissítőket is küldtek nekik, mégsem engedtek be senkit. Megpróbáltak beszélni néhány távozó emberrel, de csak hideg tekintetekkel találkoztak, és senki nem szólt egy szót sem. Michael Corleone a nap legnagyobb részét a könyvtárban töltötte Kayjel, Tom Hagennal és Freddie-vel. Odavezették hozzá a vendégeket, akik részvétüket akarták nyilvánítani. Michael udvariasan köszöntött mindenkit, még akkor is, ha néhányan Keresztapának vagy Don Michaelnak szólították, csak Kay vette észre, hogy ajkát rosszallóan szorosra zárja. Végül Clemenza és Tessio is lejött, hogy csatlakozzon ehhez a belső körhöz, és Michael személyesen szolgálta ki őket itallal. Közben volt egy kis üzleti beszélgetés is. Michael tájékoztatta őket arról, hogy a telepet a rajta lévő házakkal együtt eladják egy fejlesztési és építkezési vállalatnak, méghozzá hatalmas haszonnal, amely ismét a nagy Don lángeszének bizonyítéka. Mindannyian tudták, hogy most az egész birodalom Nyugatra települ, és a Corleone család felszámolja a hatalmát New

Yorkban. Ilyen akció végrehajtásával azonban meg kellett várniuk a Don teljes visszavonulását vagy halálát. Már csaknem tíz éve annak, hogy ilyen nagy összejövetel volt ebben a házban; csaknem tíz éve, Constanzia Corleone és Carlo Rizzi esküvőjén, mondta valaki. Michael a kertre néző ablakhoz ment. Ilyen hosszú idő telt el, mióta, kint ült a kertben Kayjel, és nem is álmodott róla, hogy ilyen különös sors vár rá. Haldokló apja azt mondta: – Olyan szép az élet. – Michael nem emlékezett rá, hogy az apja valaha is beszélt volna a halálról. Mintha a Don túlságosan is tiszteletben tartotta volna a halált ahhoz, hogy filozofáljon róla. Elérkezett az idő, hogy a temetőbe induljanak, és eltemessék a Nagy Dont. Michael karonfogta Kayt, és kiment a kertbe, hogy csatlakozzon a gyászoló tömeghez. Mögöttük haladtak a caporegimé-k, őket a katonák követték, aztán az egyszerű emberek jöttek, akikre a Keresztapa élete során áldást hozott. Nazorine, a pék, az özvegy Signora Colombo és fiai, meg az a számtalan ember az ő világából, akiket oly határozottan, de igazságosan vezetett. Még az ellenségei közül is megjelentek néhányan, hogy végső tiszteletüket tegyék. Michael mindezt kurta, udvarias mosollyal figyelte. Nem volt meghatva. Igen, gondolta, ha én is úgy tudok majd meghalni, hogy azt mondom: „Olyan szép az élet”, akkor semmi nem érdekes. Ha ennyire tudnék bízni magamban, akkor semmi más nem számítana. Az apját fogja követni. Gondoskodni fog a gyermekeiről, a családjáról, a világról. De az ő gyermekei már más világban fognak felnőni. Orvosok lesznek, művészek, tudósok. Kormányzók. Elnökök. Bármi lehet belőlük. Gondja lesz rá, hogy bekapcsolódjanak az emberiség nagy családjába, de ő, mint befolyásos és előrelátó apa, óvatosan figyeli majd ezt a nagy családot. A temetést követő reggelen a Corleone család legfontosabb képviselői összegyűltek a telepen. Kevéssel dél előtt beengedték őket a Don üres házába. Michael Corleone fogadta őket. Csaknem megtöltötték a könyvtárszobát. Ott volt Clemenza és Tessio, a két caporegime; az értelmes, magabiztos Rocco Lampone; a csöndes Carlo Rizzi, aki nagyon is tudta, hol a helye; Tom Hagen, aki ebben a válságban feladta a jogtanácsos

szerepét, és ismét a Család rendelkezésére állt; Albert Neri, aki megpróbált Michael közelében maradni, tüzet adott új Donjának, italt kevert neki, és mindent megtett, hogy a Corleone családot ért nagy csapás ellenére kimutassa tántoríthatatlan hűségét. A Don halála nagy szerencsétlenség volt a Családra nézve. Nélküle úgy tűnt, hogy erejük fele elveszett, és elvesztették a Barzini-Tattaglia-szövetséggel szemben szinte minden tárgyalási alapjukat. Ezt mindenki tudta a szobában, és most azt várták, mit fog mondani Michael. Az ő szemükben Michael még nem volt az új Don; még nem érdemelte ki sem a pozíciót, sem a rangot. Ha a Keresztapa élne, biztosíthatná a fia utódlását; most azonban ez semmiképpen sem volt magától értetődő. Michael várt, míg Neri felszolgálta az italokat, aztán nyugodtan így szólt: – Szeretném elmondani mindannyiótoknak, hogy megértem az érzéseiteket. Tudom, hogy valamennyien nagyon tiszteltétek az apámat, és most nyugtalankodtok önmagatok és a családotok miatt. Néhányan közületek azon gondolkoznak, hogy a történtek hogyan fogják befolyásolni azt a tervet, amelyet előkészítettünk, és azokat az ígéreteket, amelyeket tettem. Erre az a válaszom, hogy sehogy. Minden úgy megy tovább, mint azelőtt. Clemenza megrázta nagy, bozontos bivalyfejét. Haja vasszürkére őszült, és arcvonásai, amelyek mélyen beleágyazódtak a rájuk rakódott zsírrétegbe, kelletlenséget fejeztek ki. – A Barzinik és a Tattagliák egyre keményebben ránk másznak, Mike. Vagy meg kell küzdeni, vagy le kell ülni tárgyalni velük. – A szobában mindenki észrevette, hogy Clemenza nem használta a megszólítás udvarias formáját, nem szólította Donnak Michaelt. – Várjunk, és figyeljük, mi történik – mondta Michael. – Szegjék meg ők először a békét. Tessio csöndesen megszólalt: – Már megtették, Mike. Ma reggel két fogadóirodát vettek át Brooklynban. Attól a rendőr századostól kaptam az értesítést, aki az őrszobán a védelmi listát vezeti. Egy hónapon belül Brooklynban nem lesz olyan hely, ahol fel tudom akasztani a kalapomat.

Michael gondolkozva nézett rá. – Tettél valamit ezzel kapcsolatban? Tessio megrázta kis menyétfejét. – Nem – mondta. – Nem akarok gondot okozni neked. – Jó – felelte Michael. – Csak várjatok nyugodtan. És ugyanezt szeretném tanácsolni mindannyiótoknak. Csak várjatok nyugodtan. Ne válaszoljatok semmilyen provokációra. Adjatok nekem néhány hetet, hogy rendbe hozzam a dolgokat, és megtudjam, merről is fúj a szél. Olyan megállapodást fogok kötni, amely mindannyiótoknak a legjobban megfelel. Még tartunk egy utolsó megbeszélést, amelyen meghozzuk a végső döntéseket. Nem vett tudomást a meglepetésükről. Albert Neri kezdte kikísérni őket. Michael röviden odaszólt: – Tom, kérlek, maradj itt néhány percig. Hagen az ablakhoz ment, amely a telepre nézett. Megvárta, amíg Neri kikísérte az őrséggel védett kapun a caporegimé-ket, Carlo Rizzit és Rocco Lamponét. Akkor Michaelhoz fordult, és így szólt: – Átvetted a politikai kapcsolatokat? Michael sajnálkozva csóválta a fejét. – Nem mindet. Még legalább négy hónapra lett volna szükségem: A Don és én még dolgoztunk ezen. De megvan a kapcsolatom a bírákkal; először ezt intéztük el, és néhány fontos emberrel a Kongresszusban. A nagy pártfőnökök itt New Yorkban természetesen nem okoztak gondot. A Corleone család sokkal erősebb, mint bárki gondolná, de én azt reméltem, hogy mindent tökéletesen biztosítani tudok. – Hagenra mosolygott. – Azt hiszem, te már mindenre rájöttél. Hagen bólintott. – Nem volt nehéz. Kivéve azt, hogy miért akartál kihagyni engem az akcióból. De a fejembe csaptam a szicíliai kalapomat, és végül ezt is kitaláltam. Michael nevetett. – Az öreg előre megmondta, hogy rá fogsz jönni. De ezt a luxust nem engedhetem meg magamnak többé. Szükségem van itt rád. Legalábbis az elkövetkező néhány hétben. Az lenne a legjobb, ha most mindjárt telefonálnál Vegasba, és beszélnél a feleségeddel. Csak egy-két hetet mondj neki. – Mit gondolsz, hogyan fognak a közeledbe férkőzni? – kérdezte tűnődve Hagen.

Michael sóhajtott. – A Don kioktatott. Olyan ember segítségével, aki nagyon közel áll hozzám. Barzini olyan emberrel próbál majd csapdába csalni, akire nem is gyanakodnék. – Olyannal, mint én – mosolygott rá Hagen. Michael visszamosolygott. – Te ír vagy, benned nem bíznának. – Német-amerikai vagyok – mondta Hagen. – Az ő szemükben ír – felelte Michael. – Nem fognak hozzád fordulni, sem Nerihez, mert Neri rendőr volt. No meg mindketten túl közel álltok hozzám. Ezt a kockázatot nem vállalhatják. Rocco Lampone pedig nincs eléggé közel hozzám. Nem; valószínűleg Clemenza lesz, Tessio vagy Carlo Rizzi. – Lefogadom, hogy Carlo lesz – közölte csendesen Hagen. – Majd meglátjuk – mondta Michael. – Már nem tarthat sokáig. Másnap reggel, miközben Hagen és Michael éppen együtt reggeliztek, Michaelt telefonon keresték a könyvtárszobában. Amikor visszajött a konyhába, így szólt Hagenhoz: – Kezdődik. Mához egy hétre találkozom Barzinival. Most, hogy a Don meghalt, új békét akar kötni. – Michael nevetett. – Ki telefonált? Ki hozta létre a kapcsolatot? – kérdezte Hagen. Mindketten tudták, hogy a Corleone családnak az a tagja, aki a kapcsolatot létrehozta, elárulta őket. Michael sajnálkozva rámosolygott Hagenra. – Tessio – mondta. Csendesen fejezték be a reggelijüket. Kávézás közben Hagen megrázta a fejét. – Esküdni mertem volna, hogy Carlo lesz az, vagy talán Clemenza. Tessióra soha nem gondoltam volna. Ő a legkülönb közöttük. – Ő a legértelmesebb – mondta Michael. – És azt tette, ami szerinte a legjobb. Engem lépre csal Barzini ajánlatával, és örökli a Corleone családot. Ha velem marad, őt ölik meg; úgy gondolja, én nem nyerhetek. Hagen szünetet tartott, majd vonakodva megkérdezte. – És mennyire van igaza? Michael vállat vont. – A dolog rosszul áll. De az apám volt az egyetlen, aki megértette, hogy a politikai kapcsolatok és a

hatalom tíz regimé-vel felér. Azt hiszem, apám politikai hatalmának zöme most a kezemben van, de én vagyok az egyetlen, aki ezt tényleg tudja. – Bátorítóan Hagenra mosolygott. – El fogom érni, hogy Donnak szólítsanak. De nagyon nyamvadtul érzem magam Tessio miatt. – Beleegyeztél a Barzinival való találkozásba? – kérdezte Hagen. – Igen – felelte Michael. – Mához egy hétre. Brooklynban, Tessio körzetében, ahol biztonságban leszek. – Ismét nevetett. – Addig is légy óvatos – tanácsolta Hagen. Michael most először hűvösen szólt Hagenhoz. – Ilyen tanácshoz nincs szükségem Consigliori-ra. A Corleone és a Barzini család béketalálkozóját megelőző héten Michael bebizonyította Hagennak, milyen óvatos tud lenni. Nem tette ki a lábát a telepről, és soha senkit nem fogadott úgy, hogy Neri ne lett volna mellette. Csak egy zavaró esemény akadt. Connie és Carlo idősebb fia bérmálás előtt állt, amelyet a katolikus templomban akartak megtartani. Kay megkérte Michaelt, hogy legyen ő a keresztapa. Michael visszautasította. – Nem gyakran kérlek meg valamire – mondta Kay. – Tedd meg a kedvemért. Connie úgy szeretné. És Carlo is. Nagyon fontos lenne nekik. Kérlek, Michael. Az asszony látta, hogy férje nagyon haragszik a makacssága miatt, és arra számított, hogy vissza fogja utasítani. Meglepődött, amikor Michael bólintott és így szólt: – Oké. De én nem hagyhatom el a telepet. Mondd meg nekik, intézkedjenek, hogy a pap itt bérmálja a gyereket. Kifizetem, akármennyibe kerül is. Ha valami nehézség támad az egyházi emberekkel, szóljanak Hagennak, majd ő intézkedik. És így, egy nappal a Barzini családdal való találkozása előtt, Michael Corleone Carlo és Connie Rizzi fiának keresztapja lett. Rendkívül drága karórával ajándékozta meg a fiút. Utána Carlo házában kis ünnepséget rendeztek, amelyre meghívták a caporegimé-ket, Hagent, Lamponét és a telep valamennyi lakóját, beleértve természetesen a Don özvegyét is. Connie-t úgy elöntötte az érzelem, hogy egész este bátyját meg Kayt ölelgette és csókolta. Még Carlo Rizzi is elérzékenyült. Michael

kezét szorongatta, és régi falusi szokás szerint minden lehetséges alkalommal keresztapának szólította. Maga Michael soha nem volt olyan barátságos, olyan kedves, mint most. Connie odasúgta Kaynek: – Azt hiszem, Carlo és Mike most már jó barátok lesznek. Az ilyen esemény mindig segít összehozni az embereket. Kay megszorította a sógornője karját. – Úgy örülök – mondta.

VIII. RÉSZ

30. FEJEZET

Albert Neri bronxi lakásában ülve gondosan kefélte régi rendőr-egyenruhájának kék szövetét. Lekapcsolta róla a szolgálati jelvényt, és az asztalra tette, hogy azt is kifényesítse. A pisztolytáska és a pisztoly a széken hevert. Ez a régi, megszokott, aprólékos munka különösen boldoggá tette, amit nagyon ritkán érzett, mióta, csaknem két éve, a felesége elhagyta. Amikor Ritát feleségül vette, a lány középiskolás volt, ő meg rendőrújonc. A félénk, sötét hajú lány szigorú erkölcsű olasz családból származott, soha nem engedték este tíznél tovább kimaradni. Neri fülig beleszeretett: szerette az ártatlanságát, az erényességét és sötét bőrű szépségét. Rita Nerit eleinte elbűvölte a férje. A férfi rendkívül erős volt, és az asszony látta, hogy az emberek ezért félnek tőle, de félnek hajlíthatatlanságától is, amellyel a jót és a rosszat megítéli. Ritkán volt tapintatos. Ha nem értett egyet valakinek az álláspontjával, vagy hallgatott, vagy nyersen megmondta a véleményét. Az udvarias ellentmondást nem ismerte. Ezenkívül valódi szicíliai természetéből fakadó dühkitörései is félelmetesek voltak. De a feleségére soha nem haragudott. Neri öt év leforgása alatt New York City rendőrségének egyik legrettegettebb rendőre lett. Egyben az egyik legbecsületesebb is. De saját módszereit alkalmazta a törvény érvényre juttatására. Gyűlölte a vagányokat, és ha este azt látta, hogy egy csapat fiatal csirkefogó botrányt rendez az utcasarkon, zavarja a járókelőket, gyors és határozott akcióra szánta el magát. Ehhez testi erejét használta, amelyről ő is tudta, milyen rendkívüli. Egyik este a Central Park nyugati részén kiugrott a járőrkocsiból, és megállított hat, fekete selyemzakóba öltözött fiatal vagányt. Társa a volán mögött maradt; ismerte Nerit, nem akart beleavatkozni. A hat fiú – egyik sem volt még húszéves – feltartóztatott néhány járókelőt, és gyerekesen fenyegetőzve cigarettát kért tőlük, de senkit sem bántalmazott. Inkább franciás, mint amerikai obszcén mozdulattal még a mellettük elhaladó lányokba is belekötöttek.

Neri felsorakoztatta őket a Central Parkot a Nyolcadik sugárúttól elválasztó kőfal mellé. Még csak alkonyodott, de Neri kezében tartotta kedvenc fegyverét, egy hatalmas elemlámpát. Soha nem vette a fáradságot, hogy előrántsa a fegyverét, de erre nem is volt szükség. Amikor dühbe gurult, arca olyan brutálisan fenyegető kifejezést öltött, hogy egyenruhájával együtt megfélemlítette a hétköznapi vagányokat. Ezek sem voltak kivételek. Neri megkérdezte az első fekete selyemzakós fiútól: – Hogy hívnak? – A fiú egy ír nevét mondott. Neri így szólt hozzá: – Takarodj az utcáról. Ha még egyszer elkaplak ma este, keresztre feszítelek. – Intett az elemlámpájával, és a fiú gyorsan eltűnt. Neri megismételte ugyanezt a következő két fiúval is. Hagyta, hogy elmenjenek. De a negyediknek olasz neve volt, és úgy mosolygott Nerire, mint aki valamiféle rokonságra utal. Neri külsején ugyanis félreérthetetlenül látszott, hogy olasz származású. Neri egy pillanatig rámeredt erre a fiatalemberre, és mellékesen megkérdezte. – Olasz vagy? – A fiú bizakodóan mosolygott. Neri szédítő ütést mért a homlokára az elemlámpával. A fiú térdre esett. Fölrepedt a bőre, a vér lefolyt az arcára. De a csont nem sérült meg. Neri élesen ráförmedt. – Te disznó, szégyent hozol az olaszokra! Mindannyiunkat rossz hírbe hozol. Állj fel! – Nem túl erősen, de nem is túl gyengén oldalba rúgta a fiút. – Eredj haza, és ne mutatkozz az utcán. Nehogy még egyszer elkapjalak ebben a zakóban, mert kórházban kötsz ki. Most menj haza. Szerencséd, hogy nem én vagyok az apád. Neri nem sokat törődött a másik két vagánnyal. Csak lerúgta őket az utca kövére, és megmondta nekik, hogy egyiküket sem akarja még egyszer az utcán látni aznap este. Az ilyen összeütközéseknél minden rendkívül gyorsan történt: nem volt rá idő, hogy tömeg gyűljön össze, vagy valaki tiltakozzék az intézkedései ellen. Neri gyorsan beült a járőrkocsiba, és a társa elszáguldott vele. Persze néhanapján adódott egy-egy igazán kemény fickó is, aki védekezni akart, vagy éppen kést rántott. Ezek igazán szerencsétlen emberek voltak. Neri félelmetes, gyors brutalitással véresre verte és bevágta őket a járőrkocsiba. Ezeket a fickókat letartóztatták, és

hatóság elleni erőszakkal vádolták. De ügyükkel rendszerint várni kellett, míg kiengedték őket a kórházból. Végül Nerit áthelyezték arra az útvonalra, amelyen az Egyesült Nemzetek Szervezetének székháza is állt, főleg azért, mert előző helyén nem adta meg a kellő tiszteletet az őrszoba őrmesterének. Az ENSZ-alkalmazottak, diplomáciai sérthetetlenségüket kihasználva és a szabályokat semmibe véve, összevissza parkoltak kocsijukkal a környék utcáiban. Neri panaszt tett az őrszobán, de azt mondták neki, ne is törődjön vele, egyszerűen ne vegyen tudomást róla. De egyik este az egész mellékutcában nem lehetett közlekedni a rossz, helyen parkoló autók miatt. Éjfél is elmúlt már, ezért Neri elővette hatalmas elemlámpáját a járőrkocsiból, végigment az utcán, és ripityára törte több kocsi szélvédő üvegét. Még magas rangú diplomatáknak sem volt könnyű néhány napnál hamarabb új szélvédőt szerezni. Az őrszobán sokan tiltakoztak, védelmet követeltek az ilyen vandalizmus ellen. Egy héttel a szélvédők szétzúzása után valaki rájött az igazságra, meg arra is, mi történt voltaképpen, és Albert Nerit áthelyezték Harlembe. Nem sokkal ezután, egy vasárnapon, Neri a feleségével Brooklynba ment meglátogatni megözvegyült nővérét. Albert Neriben is élt az a vad, védelmező szeretet nővére iránt, amely minden szicíliaiban buzog, ezért legalább kéthavonta rendszeresen meglátogatta, hogy lássa, jól van-e. Nővére sokkal idősebb volt nála, és volt egy húszéves fia. Ez a fiú, Thomas, apa nélkül nőtt fel, sok gondot okozott. Belekeveredett néhány kisebb zűrbe, kicsit elvadult. Neri egyszer már a rendőrségi kapcsolatait vette igénybe, hogy a fiút ne állítsák bíróság elé lopás miatt. Haragját visszafojtva ekkor még figyelmeztette az unokaöccsét: – Tommy, ha a nővérem még egyszer sírni fog miattad, én magam rázlak gatyába. – Ezt a barátságos, pajtáskodó nagybácsi hangján mondta, nem akart fenyegetőzni. Bár Tommy ennek a vagány brooklyni környéknek a legvadabb fickója volt, félt Al nagybátyjától. A Neri látogatása előtti napon Tommy késő éjjel ért haza, és még aludt a szobájában. Az anyja bement hozzá. Felébresztette, és kérte, öltözzön fel, hogy együtt ehessék meg a vasárnapi ebédet a nagybátyjával és a nagynénjével. A fiú harsány hangja kihallatszott a félig nyitott ajtón. – Le vannak szarva, hagyj

aludni! – Az anyja sajnálkozó mosollyal ment vissza a konyhába. Nélküle ebédeltek. Neri megkérdezte a nővérétől, van-e valami komolyabb baj Tommyval, de az asszony megrázta a fejét. Neri és a felesége már éppen indulni akartak, amikor Tommy végre felkelt. Éppen csak odamorgott valami köszönésfélét, és kiment a konyhába. Aztán beordított az anyjának. – Hé, Mama, nem adnál valamit enni? – De ez nem kérés volt, hanem egy neveletlen kölyök elkényeztetett követelődzése. Anyja éles hangon válaszolt. – Kelj fel ebédidőben, akkor ehetsz. Nem fogok megint főzni neked. Ez szinte már megszokott, csúnya kis jelenet volt, de a még mindig kissé álmos és ingerlékeny Tommy hibát követett el. – Szarok rád meg az örökös nyafogásodra! Majd elmegyek enni valahova. – Amint kimondta, már meg is bánta. Al úgy ugrott rá, mint a macska az egérre. Nem is annyira a mai sértésért tette, hanem azért, mert nyilvánvaló volt, hogy a fiú gyakran beszél így az anyjával, ha kettesben vannak. Tommy soha nem mert így viselkedni a nagybátyja előtt. Ezen a vasárnapon, vesztére, nem volt elég óvatos. Al Neri a két asszony rémült szeme előtt könyörtelenül, alaposan megverte az unokaöccsét. A fiatalember először megpróbált védekezni, de hamar feladta, és irgalomért könyörgött. Neri addig pofozta, míg a fiú ajka feldagadt és vérezni kezdett. Hátranyomta Tommy fejét, és nekivágta a falnak. Hasba vágta, aztán a földre teperte, és beleverte az arcát a szőnyegbe. Szólt a két asszonynak, hogy várjanak. Levitte Tommyt az utcára, és belökte a kocsijába. Itt aztán alaposan ráijesztett. – Ha a nővérem még egyszer azt mondja, hogy így beszélsz vele, akkor ezt a verést tekintsd úgy, mintha csak egy nő simogatott volna meg – mondta. – Azt akarom, hogy végre tisztességesen viselkedj. Most menj fel a házba, és mondd meg a feleségemnek, hogy jöjjön le, várom. Két hónappal ezután történt, hogy Al Neri éjszakai szolgálatból hazaérve látta, hogy a felesége elhagyta. Összecsomagolta a ruháit, és visszament a családjához Az asszony apja azt mondta Nerinek, hogy Rita fél tőle, fél vele élni a rossz természete miatt. Al ezt egyszerűen nem értette.

Soha nem ütötte meg a feleségét, nem fenyegette semmivel, nem érzett mást iránta, csak szeretetet. De úgy megzavarta az asszony cselekedete, hogy elhatározta, vár néhány napig, mielőtt elmegy a családjának a házába, hogy beszéljen vele. Balszerencséjére éppen másnap este szolgálat közben bajba keveredett. Kocsija egy sürgős hívásra Harlembe ment: emberölést jelentettek be. Neri szokás szerint a még mozgásban lévő járőrkocsiból ugrott ki. Éjfél elmúlt, ezért magával vitte hatalmas elemlámpáját. Könnyen megtalálta a helyszínt. Az egyik bérház kapujában tömeg gyűlt össze. Egy néger asszony így szólt Nerihez: – Odabent egy férfi kaszabol egy kislányt. Neri bement az előcsarnokba. A túlsó végén egy nyitott ajtón fény szűrődött ki és halk nyögés hallatszott. Az elemlámpát még mindig a kezében tartva végigment az előcsarnokon, és belépett a nyitott ajtón. Csaknem belebotlott két testbe, amelyek a padlón hevertek. Az egyik egy huszonöt év körüli néger nő volt. A másik egy néger kislány, nem több tizenkét évesnél. Mindketten véreztek az arcukon és testükön lévő mély vágásoktól. A nappali szobában Neri meglátta azt az embert, aki ezt a szörnyűséget tette. Jól ismerte. Max Baines volt az, a megrögzött kerítő, kábítószerkereskedő és verekedő. Pupillái most kitágultak a kábítószertől, kezében szorongatta a véres kést. Neri két héttel ezelőtt tartóztatta le, mert súlyosan bántalmazta az egyik kurvát az utcán. Baines akkor azt mondta neki: – Hé, ember, ez nem a maga dolga! – És Neri társa ugyancsak olyasmit morgott, hogy hagyni kell a niggereket, hadd vágják át egymás torkát, ha úgy tetszik nekik. Neri azonban beszállította Bainest az őrszobára, de már másnap óvadék ellenében szabadlábra helyezték. Neri soha nem szerette különösebben a négereket, és mióta Harlemben dolgozott, csak nőtt az ellenszenve. Mindegyik kábítószeren vagy italon élt, s közben a feleségét küldte dolgozni vagy kurválkodni. Szerinte ezek a disznók semmire sem voltak jók, ezért Baines arcátlan törvénysértése mérhetetlenül felbőszítette. És az összevagdalt kislány látványától rosszul lett. Teljesen hideg fejjel, saját elhatározásából úgy döntött, hogy nem viszi be Bainest az őrszobára.

De mögötte a lakásban már kezdtek összegyűlni a szemtanúk: néhányan a ház lakói közül és a társa a járőrkocsiból. – Dobja el a kést! Letartóztatom! – utasította Neri Bainest. Baines csak nevetett. – Ember, ha le akar tartóztatni, a fegyverét kell használnia. – Fölemelte a kését. – Vagy talán ezt akarja? Neri nagyon gyorsan mozdult, hogy társának ne maradjon ideje fegyvert rántani. A néger döfött a késével, de Neri reagálása olyan rendkívülien gyors volt, hogy bal tenyerével ki tudta védeni a döfést, közben jobb kezében rövid, félelmetes ívben előrelendült az elemlámpa. Az ütés Baines bal halántékát érte. Térde oly nevetségesen bicsaklott meg, mint egy részegé. A kés kiesett a kezéből. Teljesen harcképtelenné vált, ezért Neri második ütése megbocsáthatatlan volt, mint ahogy azt a szemtanúk és rendőrtársa segítségével a hivatalos rendőrségi kihallgatáson, majd később a bűnügyi tárgyaláson megállapították. Neri hihetetlen erővel ütött az elemlámpával Baines koponyájára, a lámpa üvege összetört, a zománcozott védőburok meg a körte szétpukkant, és átrepült a szobán. A lámpa csövének nehéz alumíniumhengere meghajlott, és csak a benne lévő elemek akadályozták meg, hogy el ne törjön. Egy megfélemlített szemlélő, egy néger, aki a bérházban lakott és később Neri ellen tanúskodott, így szólt: – Ember, ez aztán a keményfejű nigger! De Baines koponyája mégsem volt elég kemény. Az ütés betörte. Két órával később meghalt a Harlem Kórházban. Albert Neri volt az egyetlen, akit meglepett, hogy a rendőrségen bűnösnek találták túlzott erőszak alkalmazása miatt. Felfüggesztették állásából, és vádat emeltek ellene. Gondatlanságból elkövetett emberöléssel vádolták, vétkesnek mondták ki, és tízévi börtönbüntetésre ítélték. Közben annyi gyűlölet és harag gyűlt össze benne az egész társadalommal szemben, hogy nem is törődött az ítélettel. Hogy őt bűnözőnek merik nevezni! Börtönbe merik küldeni, mert megölte azt az állatot, azt a néger kerítőt! Egyáltalán nem törődnek azzal az asszonnyal és a kislánnyal, akiket megkéselt, akiket egy életre eltorzított és akik még mindig kórházban fekszenek! Nem félt a börtöntől. Úgy érezte, jól fognak bánni vele, egyrészt mert rendőr volt, másrészt bűnének jellege miatt. Több

tiszttársa máris biztosította, hogy majd beszélnek a barátaikkal. Csak az apósa tudta, ez az okos, régimódi olasz, akinek halkereskedése volt Bronxban, hogy az olyan embernek, mint Neri, kevés esélye van rá, hogy egy évnél többet túléljen a börtönben. Egyik fogolytársa megöli, vagy ha nem, akkor csaknem teljesen biztos, hogy ő fog megölni valakit közülük. Neri apósának rossz volt a lelkiismerete, mert lánya valami asszonyi ostobaság miatt elhagyott egy kiváló férjet, így felhasználta a Corleone családhoz fűződő kapcsolatait. (Védelmi díjat fizetett a család egyik képviselőjének, és ajándékképpen a legfinomabb hallal látta el a Corleonékat.) A közbenjárásukat kérte. A Corleone család ismerte Albert Nerit. Ő volt a legendába illő, törvénytisztelő, kemény rendőr, akit nem lehet könnyen elintézni, saját személyével is képes félelmet kelteni, függetlenül az egyenruhájától és tekintélyes fegyverétől. A Corleone családot mindig érdekelték az ilyen emberek. Rendőr múltja nem sokat számított. Sok fiatalember hibás ösvényen indult el valódi sorsa felé. Az idő és a szerencse rendszerint helyes útra vezette őket. Pete Clemenza volt az, aki a használható embereket felismerő finom szimatával Tom Hagen figyelmébe ajánlotta a Neriügyet. Hagen áttanulmányozta a hivatalos rendőrségi dosszié anyagát, és meghallgatta Clemenzát. – Talán ő lesz az új Luca Brasi – mondta. Clemenza élénken bólintott. Bár nagyon kövér volt, arcán nyoma sem volt a testes emberek szokásos jóindulatának. – Én is pontosan ezt gondolom. Mike-nak magának kellene ezzel az emberrel foglalkoznia. Így történt, hogy mielőtt Albert Nerit az ideiglenes börtönből átszállították az állam északi részére, állandó lakhelyére, közölték vele, hogy a bíró magas rangú rendőrtisztek új felvilágosításai és eskü alatt tett írásbeli nyilatkozatai alapján ismét megvizsgálta az ügyét. Büntetését felfüggesztették és szabadon engedték. Albert Neri nem volt bolond, és az apósa sem volt szerény ibolya. Neri megtudta, mi történt, és apósának azzal fizette vissza az adósságát, hogy beleegyezett: elválik Ritától. Ezután kiutazott Long Beachbe, hogy köszönetet mondjon a

jótevőjének. Előzőleg természetesen mindent előkészítettek. Michael a könyvtárában fogadta Nerit. Neri ünnepélyes hangon mondott köszönetet, és meglepte, megörvendeztette az a melegség, amellyel Michael a köszönetét fogadta. – A pokolba is, nem hagyhattam, hogy ezt tegyék egy szicíliai honfitársammal – mondta Michael. – Inkább valami kitüntetést kellett volna adniuk neked. De azok a nyomorult politikusok szarnak mindenre, ha nem a saját céljaikat szolgáló emberekről van szó. Nézd, nem léptem volna közbe, ha nem érdeklődtem volna meg mindent, és nem láttam volna, milyen pocsékul bántak veled. Egyik emberem beszélt a nővéreddel is, aki elmondta nekünk, mennyire aggódtál mindig érte és a fiáért, hogyan tanítottad rendre a fiát, és visszatartottad attól, hogy bajba kerüljön. Az apósod szerint te vagy a legrendesebb ember a földön. Ez ritkaság. – Michael tapintatosan nem említette, hogy Nerit elhagyta a felesége. Beszélgettek egy darabig. Neri mindig hallgatag ember volt, de úgy érezte, megnyílik Michael Corleone előtt. Michael csak öt évvel lehetett idősebb nála, de Neri mégis úgy beszélt vele, mintha sokkal öregebb lenne, olyan idős, mint az apja. Végül Michael így szólt: – Annak azonban nincs értelme, hogy csak kihozzunk téged a börtönből, aztán magadra hagyjunk. Tudnék valami munkát szerezni neked. Üzleti érdekeltségeim vannak kint Vegasban. Te a tapasztalataiddal jó szállodai biztonsági ember lehetnél. Vagy ha inkább valami boltot szeretnél, szólhatok az érdekedben a bankoknak, hogy előlegezzenek kölcsönt egy kis tőkére. Nerit elöntötte a zavart hála. Büszkén visszautasította az ajánlatot, de aztán hozzátette: – Ezzel a felfüggesztett ítélettel egyébként is a bíróság szeme előtt kell maradnom. – Ez elhanyagolható részletkérdés – mondta élénken Michael. – Ezt rendezni tudom. Ne is törődj a rendőri felügyelettel, és hogy a bankok se legyenek finnyásak, ki fogom szedetni a sárga lapodat. A sárga lap az elkövetett bűnök rendőrségi jegyzőkönyve volt. A bíró elé terjesztették, aki ennek alapján döntötte el, milyen büntetést szabjon ki a bűnözőre. Neri elég hosszú ideig volt a rendőrségen ahhoz, hogy tudja, sok vagányt, aki ítéletre

várt, azért kezelt elnézően a bíró, mert a megvesztegetett Rendőrségi Jegyzőkönyv Iroda tiszta sárga lapot terjesztett elő. Ezért nem lepte meg túlságosan, hogy Michael Corleone is képes ilyesmire; inkább az hökkentette meg, hogy ennyi gondot vesznek magukra miatta. – Ha segítségre lesz szükségem, jelentkezni fogok – mondta Neri. – Jó, jó – hagyta rá Michael. Az órájára nézett, és Neri ezt elbocsátásnak vélte. Fölállt, hogy elmenjen. Ismét meglepődött. – Ebédidő van – mondta Michael. – Gyere, tarts velem és a családommal. Apám azt mondta, szeretne találkozni veled. Átsétálunk hozzá. Anyám süt majd néhány paprikát, tojást és kolbászt. Igazi szicíliai módra. Albert Nerinek kisgyermek kora óta ez volt a legkellemesebb délutánja, mióta a szülei meghaltak tizenöt éves korában. Don Corleone a legszeretetreméltóbb hangulatban fogadta, és el volt ragadtatva, amikor felfedezte, hogy Neri szülei eredetileg egy olyan kis faluból származnak, amely csak néhány percnyire van az ő falujától. A beszélgetés kellemes volt, az étel ízletes, a bor egészségesen vörös. Neri úgy érezte, végre ismét rokon lelkek közé került. Tudta, most csak alkalmi vendég, de azt is tudta, hogy itt megtalálhatja az állandó helyét, és boldog lehet ebben a világban. Michael és a Don kisétáltak vele a kocsijához. A Don kezet rázott vele, és így szólt: – Rendes fickó vagy. Michael fiamat az olívaolaj-üzlet fortélyaira tanítom, de öregszem, szeretnék visszavonulni. Most odajött hozzám, és azt mondta, szeretne beavatkoznia te kis ügyedbe. Én azt tanácsoltam neki, foglalkozzon csak inkább az üzleti ügyekkel. De nem hagyott békén. Azt mondta, itt van egy rendes fickó, egy szicíliai, és ilyen piszkos dolgot műveinek vele. És folytatta, nem hagyott nyugton addig, amíg magam is érdeklődni nem kezdtem. Azért mesélem el neked, hogy megmondjam: neki volt igaza. Most, hogy találkoztam veled, örülök, hogy vállaltuk ezt a gondot. így, ha bármit tehetünk érted, csak kérj szívességet. Érted? A rendelkezésedre állunk. (A Don kedvességére emlékezve Neri most azt kívánta, bár még életben lenne a nagy ember, hogy láthatná, milyen szolgálattal fizeti meg az adósságát.)

Neri majdnem három napig rágódott, míg dönteni tudott. Tudta, hogy a kedvébe jártak, de azt is megértette: a Corleone család helyesli azt a cselekedetét, amit a társadalom elítélt és amiért büntetést kapott. A Corleone család értékeli őt, a társadalom nem. Megértette, hogy boldogabb lenne a Corleonék között, mint a külső világban. És megértette, hogy a Corleone család a maga szűkebb határain belül sokkal hatalmasabb, mint a társadalom. Ismét meglátogatta Michaelt, és kiteregette a kártyáit. Nem akar Vegasban dolgozni, de munkát vállalna a Családnál New Yorkban. Ezzel világosan kifejezte, kinek kíván hűséget fogadni. Michaelt meghatotta; Neri látta ezt. Megegyeztek. De Michael ragaszkodott hozzá, hogy Neri előbb menjen szabadságra Miamiba, a Család egyik szállodájába. Minden költségét fedezik, és egyhavi fizetését előre megkapja, hogy legyen pénze és igazán jól érezze magát. Neri ekkor kóstolt bele először a luxusba. A szállodában az emberek különös gondot fordítottak rá, mondván: – Ó, maga Michael Corleone barátja! – Ezek a szavak mindenhova eljutottak. Az egyik legfényűzőbb lakosztályt kapta, nem egy olcsó kis szobát, amellyel lerázhatták volna, mint a szegény rokont. Az éjszakai mulató vezetője néhány szép lányt is szerzett neki. Amikor Neri visszatért New Yorkba, kissé már megváltozott a véleménye az életről. Clemenza regimé-jébe osztották be, és ez a tapasztalt emberismerő gondosan vizsgáztatta. Bizonyos elővigyázatosság nem ártott, hiszen valamikor rendőr volt. De Neri természetes vadsága legyőzte mindazokat a fenntartásokat, amelyek azért támadtak vele szemben, mert a kerítés másik oldalán állt. Nem telt bele egy év, és bebizonyította az erejét. Most már soha nem fordulhat vissza. Clemenza dicshimnuszokat zengett róla. Neri kész csoda, az új Luca Brasi. Még jobb lesz, mint Luca, hencegett Clemenza. Hiszen. Neri az ő felfedezettje volt. Testi ereje utolérhetetlen, olyan villámgyorsak a reflexei és olyan kiegyensúlyozott a mozgása, hogy egy második Joe DiMaggio lehetett volna belőle. Clemenza azt is tudta, hogy Neri nem az a típus, akit olyan ember ellenőrizhetne, mint ő. Ezért Neri közvetlenül Michael Corleone felügyelete alá került. Tom Hagen volt a

szükséges ütköző. Neri „külön szám” volt, és mint ilyen magas fizetést kapott, de nem volt saját üzlete, bukmékerirodája vagy hasonló. Szemmel láthatóan rendkívül tisztelte Michael Corleonét, és egy napon Hagen tréfálkozva így szólt Michaelhoz: – Hát, most neked is van Luca Brasid. Michael bólintott. Ezt sikerült elérnie. Albert Neri mindhalálig az ő embere. Ezt a fogást persze magától a Dontól tanulta. Míg az üzleti ügyekkel ismerkedett, és hosszú napokra alávetette magát apja gyámkodásának, egyszer megkérdezte: – Hogy lehet az, hogy te egy olyan fickót alkalmaztál, mint Luca Brasi? Egy ilyen állatot? A Don mindent elmagyarázott neki. – Vannak emberek ezen a világon, akik szinte kívánják, hogy megöljék őket. Már biztosan megfigyelted ezt. Veszekszenek a szerencsejátékoknál, mérgükben kiugranak a kocsijukból, ha valaki csak megkarcolja a sárhányójukat, megalázzák az embereket, és erőszakoskodnak olyanokkal, akiknek a képességeit nem is ismerik. Láttam egy ilyen alakot, egy őrültet, aki szándékosan felbőszített egy csapat veszélyes vagányt, holott semmiféle lehetősége nem volt a védekezésre. Ezek az emberek végigvándorolják a világot, és közben azt kiabálják: „Öljetek meg! Öljetek meg!” És mindig akad valaki, aki hajlandó megtenni ezt a szívességet. Mindennap olvashatunk erről az újságokban. Az ilyen emberek persze sok bajt okoznak a többieknek is. – Luca Brasi is hasonló volt, de olyan rendkívüli fickó, hogy sokáig senki nem tudta megölni. Az effélék többségéhez nincs közünk, de egy Brasi erős fegyver, remekül lehet használni. Nem fél a haláltól, sőt tulajdonképpen keresi is. A trükk az, hogy te légy az egyetlen olyan ember a világon, akitől tényleg azt várja, hogy ne ölje meg őt. Akkor csak ettől az egyetlen lehetőségtől fél; nem a haláltól, hanem attól, hogy te leszel az, aki megöli. Ettől a perctől kezdve egészen a tiéd. Ez volt az egyik legértékesebb lecke, amit a Don a halála előtt adott, és Michael felhasználta, hogy Nerit a maga Luca Brasijává tegye. És most Albert Neri bronxi lakása magányában végre arra készült, hogy ismét felvegye az egyenruháját. Gondosan kikefélte. Ezután a pisztolytáska fényesítése következett, majd a

sapkája, sőt a sapkaellenzőt is ki kellett tisztítani, az erős fekete cipőt pedig kifényesíteni. Neri szívvel-lélekkel dolgozott. Megtalálta a helyét a világban: Michael Corleone teljes bizalmát belé helyezte, és ő ma ki fogja érdemelni ezt a bizalmat.

31. FEJEZET

Ugyanezen a napon két autó állt meg a Long Beach-i telepen. Az egyik nagy kocsi Connie Corleonéra, anyjára, férjére és két gyermekére várt, hogy kivigye őket a repülőtérre. Carlo Rizzi családja Las Vegasba készült üdülni, hogy előkészítse állandó letelepedését a városban. Michael Connie tiltakozása ellenére adta ki az utasítást Carlónak, hogy menjen szabadságra. Michael nem kívánta elmagyarázni, hogy azt akarja, a Corleone és Barzini családok találkozója előtt mindenki hagyja el a telepet. Maga a találkozó szigorú titok volt. Csak a Család capó-i tudtak róla. A másik kocsi Kayért jött, aki gyerekeivel New Hampshirebe készült, hogy meglátogassa a szüleit. Michaelnak még a telepen kellett maradnia; ügyei nem tűrtek halasztást, ezért nem mehetett velük. Előző este Michael megüzente Carlo Rizzinek, hogy szeretné, ha néhány napig még a telepen maradna, majd később, a hét folyamán csatlakozhat a feleségéhez és a gyerekeihez. Connie nagyon mérges volt. Megpróbált Michaellal telefonon beszélni, de az éppen bement a városba. Az asszony szeme most is őt kutatta a telepen, de Michael bezárkózott Tom Hagennal, senki sem zavarhatta. Connie megcsókolta Carlót, amikor férje beültette a kocsiba. – Ha két napon belül nem érkezel meg, visszajövök érted és elviszlek – fenyegette meg a férfit. Carlo az udvarias férj mosolyával, némi házastársi összeesküvéssel ígérte meg: – Ott leszek. Az asszony kihajolt az ablakon. – Mit gondolsz, mit akar tőled Michael? – kérdezte. Nyugtalanul ráncolta a homlokát; ez öregítette és elcsúfította. Carlo vállat vont: – Valami nagy ügyre utalt. Talán erről akar beszélni. Legalábbis erre célzott. – Carlo nem tudott a Barzini családdal tervbe vett esti találkozóról. – Igazán, Carlo? – kérdezte sóváran Connie. Carlo megnyugtatóan bólintott. A kocsi kigördült a telep kapuján. Michael csak az első kocsi távozása után jött ki, hogy elbúcsúzzon Kaytől és két gyermekétől. Carlo is odament, jó

utazást és kellemes üdülést kívánt Kaynek. Végül a második kocsi is kigördült a telep kapuján. – Sajnálom, hogy itt kellett maradnod, Carlo mondta Michael. – Néhány napnál nem fog tovább tartani. – Egyáltalán nem baj – vágta rá gyorsan Carlo. – Jó – hagyta rá Michael. – Maradj a telefon mellett, majd hívlak, amint tudok veled foglalkozni. Előbb el kell intéznem néhány ügyet. Oké? – Persze, Mike, persze – helyeselt Carlo. Bement a saját házába, és felhívta telefonon titkos szeretőjét Westburyben és megígérte neki, hogy késő este megpróbál eljutni hozzá. Aztán fogott egy üveg whiskyt, és várt. Sokáig várt. Alig múlt dél, amikor több kocsi hajtott be a kapun. Clemenzát látta kiszállni az egyikből, aztán kicsit később egy másikból Tessiót. Mindkettőjüket egy testőr engedte be Michael házába. Clemenza végül ismét elment, de Tessio nem mutatkozott. Carlo friss levegőt akart szippantani, és egy kis sétát tett kinn a telepen, de nem tartott tovább tíz percnél. Ismerte az összes őrt, akik szolgálatban szoktak lenni a telepen, sőt néhánnyal még baráti viszonyban is volt. Gondolta, elbeszélget egy kicsit, hogy múljon az idő. De meglepetésére a mai őrök között egyetlen ismerős sem akadt. Mindannyian idegenek voltak. Még meglepőbb volt, hogy a kapunál Rocco Lampone őrködött, és Carlo tudta: Rocco túl magas pozíciót tölt be a Családban ahhoz, hogy ilyen alantas munkát lásson el, hacsak nincs valami rendkívüli dolog készülőben. Rocco barátságosan rámosolygott és üdvözölte. Carlo óvatos volt. Rocco így szólt: – Hé, azt hittem, üdülni mentél! Carlo vállat vont. – Mike azt akarta, hogy még néhány napig maradjak itt. Valami feladatot akar rám bízni. – Igen – mondta Rocco Lampone. – Rám is. Aztán közölte, hogy vegyem át a szolgálatot a kapunál. Hát, az ördögbe is, ő a főnök. – A hangja azt sugallta, hogy szerinte Michael nem olyan ember, mint az apja volt. Kissé lenézően beszélt. Carlo nem vett tudomást a hangról. Mike tudja, mit csinál – mondta. Rocco némán fogadta a rendreutasítást. Carlo elköszönt, és visszament a házhoz. Valami készül, de Rocco, úgy látszik, nem tudja, micsoda.

Michael a nappali szoba ablakánál állt, és látta, hogy Carlo a telepen kószál. Hagen italt hozott neki; erős pálinkát. Michael hálásan kortyolt belőle. Hagen halkan megszólalt mögötte: – Mike, el kell kezdened. Itt az ideje. Michael sóhajtott. – Azt kívánom, bárcsak ne kellene. Bárcsak egy kicsit tovább élt volna az öreg. – Nem lesz semmi baj – biztatta Hagen. – Ha én nem jöttem rá, akkor más sem. Igazán jól előkészítetted a csapdát. Michael elfordult az ablaktól. – Az oroszlánrészét még az öreg tervezte meg. Soha nem tudtam, milyen okos. Azt hiszem, te tudtad. – Nincs még egy olyan ember, mint ő volt – mondta Hagen. – De ez az ötlet nagyszerű. A legjobb. Így aztán te sem lehetsz túl ostoba... – Várjuk meg, mi történik – mondta Michael. – Tessio és Clemenza a telepen vannak? Hagen bólintott. Michael felhajtotta a pálinkát. – Küldd be hozzám Clemenzát. Majd személyesen utasítom. Tessiót egyáltalán nem akarom látni. Csak mondd meg neki, hogy körülbelül félóra múlva készen leszek, hogy elinduljunk a Barzini-találkozóra. Aztán majd Clemenza emberei mindent elintéznek. Hagen színtelen hangon megkérdezte: – Nincs rá mód, hogy Tessio megússza? – Nincs – válaszolta Michael. A távoli Buffalo városának egyik mellékutcájában a pizzasütő nagy forgalmat bonyolított le. Ahogy az ebédidő elmúlt, csökkent végre a forgalom, és a pult mögött álló férfi kerek bádogtálcáját a néhány rajta maradt pizzaszelettel együtt kiemelte a kirakatból, és a nagy téglakemence párkányára tette. Benézett a kemencében sülő pizzára. A sajt még nem kezdett olvadni rajta. Amikor visszafordult a pulthoz, amelyen kiszolgálta az utcán álló embereket, egy fiatal, keménykötésű férfit látott. – Adjon egy szeletet – kérte a fiatalember. A pizzaárus elővette falapátját, és becsúsztatott egy hideg szeletet a kemencébe, hogy fölmelegítse. A vevő azonban nem akart kinn várni, elhatározta, hogy bemegy az üzletbe, és ott eszik. A bolt most üres volt. A pult mögött álló férfi kinyitotta a

kemencét, kivette a forró szeletet, és papírtányéron felszolgálta. De a vevő, ahelyett hogy odaadta volna az érte járó pénzt, feszülten nézett rá. – Hallom, hogy tetoválás van a melleden – mondta. – Látom is a tetejét a gallérodnál. Nem mutatnád meg a többi részét is? A pizzaárus megdermedt. Úgy nézett ki, mint aki megbénult. – Gombold ki az ingedet – kérte a vevő. A kiszolgáló megrázta a fejét. – Rajtam nincs tetoválás – felelte rossz angol kiejtéssel. – A társamon van, aki este dolgozik itt. A vevő nevetett. Kellemetlen, éles, erőszakos nevetés volt. – Gyerünk, gombold csak ki az ingedet, hadd lássam! A kiszolgáló hátrálni kezdett az üzlet belseje felé, azt remélte, el tud tűnni a hatalmas kemence mellett. De a vevő a pult fölé emelte a kezét. Pisztoly volt nála. Tüzelt. A golyó a kiszolgáló mellébe hatolt, és a kemencéhez lökte. A vevő ismét belelőtt, és a kiszolgáló a földre zuhant. A vevő megkerülte a pultot, lehajolt, és felszakította az inget. A mellkast vér borította, de a tetoválás, a két egymásba fonódó szerető és a beléjük döfött kés jól látszott. A kiszolgáló gyengén fölemelte az egyik karját, mintha védekezni akarna. A fegyveres így szólt: – Fabrizzio, Michael Corleone üdvözletét küldi. – A pisztolyt a kiszolgáló koponyájához szorította, és meghúzta a ravaszt. Aztán kisétált az üzletből. A sarkon nyitott ajtóval és begyújtott motorral egy kocsi várta. A férfi beugrott, és a kocsi elszáguldott. Rocco Lampone fölvette a kapu egyik vasoszlopára szerelt telefont. Hallotta, hogy valaki ezt mondja: – A csomagod készen van – aztán hallotta a kattanást, ahogy a hallgatót letették. Rocco beszállt a kocsijába, és kihajtott a telepről. Keresztezte a Jones Beach töltésutat, amelyen Sonny Corleonét megölték, és kihajtott a Wantagh vasútállomásra. Itt leállította a kocsiját. Egy másik kocsi várt rá, benne két férfival. Továbbhajtottak egy tízpercnyire lévő motelhoz a Sunrise Highwayn, és befordultak az udvarra. Rocco Lampone kiszállt. A két férfit a kocsiban hagyta, és az egyik, kis bungalóhoz ment. Ajtaját egy rúgással kinyitotta, és máris benn volt a szobában.

A hetvenéves Phillip Tattaglia anyaszült meztelenül az ágy előtt állt, amelyen fiatal lány feküdt. Phillip Tattaglia fejét sűrű, koromfekete haj borította, de szőrzete acélszürke volt. Teste olyan puhán kövérkés, mint egy madáré. Rocco négy golyót eresztett a hasába, aztán megfordult, és visszarohant a kocsihoz. A két férfi letette a Wantagh állomáson. Beszállt a saját kocsijába, és visszahajtott a telepre. Egy percre benézett Michael Corleonéhoz, majd kijött, és ismét átvette a szolgálatot a kapunál. Albert Neri a lakásában befejezte egyenruhája előkészítését. Gondosan felöltözött, felvette a nadrágot, inget, nyakkendőt és zubbonyt, a pisztolytáskát meg a töltényövet. Amikor elküldték a rendőrségtől, le kellett adnia a pisztolyát, de valamilyen adminisztrációs mulasztás következtében a szolgálati jelvényt nem kérték el tőle. Clemenza egy új, .38 kaliberes rendőrpisztollyal szerelte fel, amelyet nem lehetett azonosítani. Neri kinyitotta a csövet, megolajozta, ellenőrizte a kakast, ismét összerakta a pisztolyt, majd meghúzta a ravaszt. Megtöltötte a tárat, és indulni készült. A rendőrsapkát nagy papírzacskóba tette, egyenruhájára pedig civil felöltőt vett, hogy eltakarja. Megnézte az óráját. A kocsi csak tizenöt perc múlva fogja várni odalent. Ezt a tizenöt percet a tükör előtt töltötte, ellenőrizte önmagát. Nem vitás, úgy néz ki, mint egy valódi rendőr. A kocsi megjött, elöl Rocco Lampone két embere Ült. Neri beszállt a hátsó ülésre. Amint elindultak a város felé és elhagyták lakásának környékét, lerántotta magáról a civil felöltőt, és a kocsi padlóján hagyta. Feltépte a papírzacskót, és fejére tette a rendőrsapkát. Az Ötvenötödik utcánál, az Ötödik sugárút sarkán a kocsi megállt, és Neri kiszállt. Lefelé sétált a sugárúton. Különös érzés volt, hogy ismét egyenruhában van, és mint hajdan annyiszor, most újra az utcán cirkál. Nagy tömeg volt mindenütt. Lement egészen a Rockefeller Centerig, a St. Patrick-székesegyházhoz vezető úthoz. Az Ötödik sugárútnak ezen az oldalán már megpillantotta azt a kocsit, amelyet keresett. Egyedül parkolt egy PARKÍROZNI TILOS és MEGÁLLNI TILOS jelzésű tábla mellett. Neri lelassította a lépteit. Túl korán

érkezett. Megállt, hogy beírjon valamit rendőri jegyzőkönyvébe, majd továbbsétált. Most a kocsi mellé ért. Gumibotjával megveregette a szélvédő üvegét. A vezető meglepetten nézett fel. Neri rámutatott botjával a MEGÁLLNI TILOS táblára, és intett a vezetőnek, hogy vigye onnan a kocsiját. A sofőr elfordította a fejét. Neri lelépett az úttestre, és most a vezető nyitott ablaka mellé került. A fickó durva képű gengszter volt, épp az a fajta, akit szeretett megtörni. Neri szándékosan sértő hangon odaszólt neki: – Oké, nagyokos, azt akarod, hogy idézést dugjak a seggedbe, vagy inkább továbbmész? – Előbb kérdezze meg inkább az őrszobát – felelte egykedvűen a sofőr. – De ha ez boldoggá teszi, büntessen meg. – Takarodj innen – fenyegette Neri –, vagy kirángatlak ebből a kocsiból, és beverem a pofádat. A vezető kezében, mintha bűvészkedne, megjelent egy négyrét hajtott tízdolláros, amit megpróbált Neri zsebébe csúsztatni. Neri visszament a járdára, és ujjával intett a vezetőnek. A férfi kiszállt a kocsiból. – Mutassa az engedélyét és a bejelentőjét – szólította fel Neri. Eddig abban reménykedett, rá tudja venni a vezetőt, hogy megkerülje a háztömböt, de erre most már nem volt remény. Neri a szeme sarkából látta, hogy a Plaza lépcsőin három alacsony, nehézkes férfi jön le az utcára. Maga Barzini volt az, meg a két testőre, akik most indultak el, hogy Michael Corleonéval találkozzanak. Látta, hogy az egyik testőr elszakad a csoporttól, és előrejön megnézni, mi baj van Barzini kocsijával. – Mi az? kérdezte az ember a vezetőtől. – Ne izgulj, csak büntetést kapok. Úgy látszik, ez új ember az őrszobán – mondta röviden a vezető. Ebben a percben odaért Barzini a másik testőrrel. – Mi az ördög van már megint? – mormogta. Neri becsukta a jegyzőkönyvet, visszaadta a vezetőnek a bejelentőlapot és az engedélyét, aztán visszatette a jegyzőkönyvet a farzsebébe, majd egy gyors mozdulattal előrántotta a .38-as revolvert. Három golyót eresztett Barzini hordó alakú mellkasába. Még mielőtt a másik három férfi magához tért volna, hogy lehasaljon

és fedezze magát, Neri már eltűnt a tömegben, és a sarokig futott, ahol a kocsi várt rá. A kocsi gyorsított, a Kilencedik sugárúton a város felé fordult. A Chelsea Park közelében Neri, aki közben levette a sapkáját és átöltözött, magára kapta a felöltőt, átszállt egy másik kocsiba, amely már várta. A pisztolyt és az egyenruhát az előző kocsiban hagyta. Majd megszabadulnak tőle. Egy órával később biztonságosan visszaérkezett a Long Beach-i telepre, és beszámolt Michael Corleonénak. Tessio az öreg Don házában várt a konyhában, és egy csésze kávét iszogatott, amikor Tom Hagen érte ment. – Mike készen van – mondta Hagen. – Jó lenne, ha felhívnád Barzinit, és megmondanád neki, hogy induljon. Tessio fölállt, és odament a falra akasztott telefonhoz Barzini New York-i irodájának számát tárcsázta, és röviden így szólt: – Indulunk Brooklynba. – Letette a hallgatót, és Hagenra mosolygott. – Remélem, Mike jó megállapodást köt ma este. Hagen komoran válaszolt: – Biztos vagyok benne. – Kikísérte Tessiót a konyhából a telepre. Michael háza felé mentek. A kapuban az egyik testőr megállította őket. – A főnök azt üzeni, hogy külön kocsival megy. Azt mondta, ti ketten induljatok el. Tessio összeráncolta a szemöldökét, és Hagenhoz fordult: – Az ördögbe is, miért csinálja ezt? Felborít minden előkészületet. Ebben a percben még három testőr jelent meg körülöttük. Hagen halkan megszólalt: – Sajnos én sem mehetek veled, Tessio. A menyétarcú caporegime egy másodperc töredéke alatt mindent megértett. És el is fogadta. Egy pillanatra elgyengült, de aztán magához tért. Így szólt Hagenhoz: – Mondd meg Mike-nak, hogy ez üzlet volt; én mindig szerettem őt. Hagen bólintott: – Meg fogja érteni. Tessio elhallgatott egy percre, aztán csendesen megkérdezte: – Tom, ki tudsz húzni a bajból a régi barátságunk kedvéért? Hagen megrázta a fejét. – Nem. Aztán látta, ahogy Tessiót körülfogják a testőrök, és egy várakozó kocsihoz vezetik. Rémesen érezte magát. Tessio volt a Corleone család legjobb katonája: az öreg Don jobban megbízott benne, mint bárkiben, kivéve Luca Brasit. Szörnyű,

hogy egy ilyen értelmes ember élete delén túl is ilyen végzetesen rosszul ítélte meg a helyzetet. Carlo Rizzi, aki még mindig arra várt, hogy Michaellal beszélhessen, ideges lett ettől a sok jövés-menéstől. Nyilvánvalóan nagy dolog van készülőben, és úgy néz ki, őt kihagyták belőle. Türelmetlenül felhívta Michaelt telefonon. Az egyik házi testőr vette fel a kagylót, elment Michaelért, és azzal az üzenettel jött vissza, hogy Michael kéri, várjon nyugodtan, rövidesen sor kerül majd rá is. Carlo ismét felhívta a szeretőjét, és megmondta neki, biztos benne, hogy késő este el tudja vinni valahova vacsorázni, és nála tölti majd az éjszakát. Michael azt ígérte, rövidesen hívni fogja, és bármit tervez is, nem tarthat tovább egy-két óránál. Utána körülbelül negyven perc alatt Westburybe hajthat. Meg lehet csinálni. Megígérte a nőnek, hogy így lesz, és egy kicsit udvarolt neki, hogy ne legyen mérges. Amikor letette a hallgatót, elhatározta, hogy inkább már most felöltözik, ezzel is időt nyer. Éppen belebújt egy tiszta ingbe, amikor kopogtak az ajtón. Gyorsan megértette, Mike már biztosan megpróbálta telefonon hívni, de a foglalt jelzés miatt ez nem sikerült, tehát átküldött érte valakit. Carlo az ajtóhoz ment és kinyitotta. A hirtelen rátörő félelemtől egész teste elgyengült. Michael Corleone állt az ajtóban, arcán azzal a halálos hidegséggel, amelyről Carlo Rizzi oly gyakran álmodott. Michael Corleone mögött ott állt Hagen és Rocco Lampone is. Komorak voltak, mint azok az emberek, akik a legnagyobb sajnálatukra kénytelenek rossz hírt közölni egy baráttal. A három férfi belépett a házba, és Carlo Rizzi a nappali szobába vezette őket. Az első megrázkódtatásból magához térve arra gondolt, hogy az idegei felmondták a szolgálatot, de Michael szavaitól valóban rosszul lett, émelyegni kezdett a gyomra. – Számot kell adnod Santinóról – mondta Michael. Carlo nem válaszolt: úgy tett, mintha nem értené. Hagen és Lampone a szoba két szemközti falához álltak. Ő és Michael farkasszemet néztek egymással. – Te játszottad ki Santinót a Barziniknak – mondta határozottan Michael. – Barzini el tudta hitetni veled, hogy egy

Corleone beveszi azt a kis komédiát, amit a húgommal játszottál? Carlo Rizzi rettegve válaszolt, sem méltóság, sem büszkeség nem volt benne. – Esküszöm, hogy ártatlan vagyok! A gyermekeim életére esküszöm, hogy ártatlan vagyok! Mike, ne tedd ezt velem! Kérlek, Mike, ne tedd ezt velem! Michael halkan beszélt. – Barzini meghalt. Phillip Tattaglia szintén. Ma éjszaka ki akarom egyenlíteni a Család számláját. Ne próbáld bemagyarázni nekem, hogy ártatlan vagy. Jobban járnál, ha beismernéd, mit tettél. Hagen és Lampone csodálkozva néztek Michaelra. Arra gondoltak, hogy Michael még nem olyan ember, mint az apja volt. Miért kell ezt az árulót rávenni, hogy beismerje a bűnösségét? Hiszen már bebizonyosodott, legalábbis annyira, amennyire ez egyáltalán lehetséges. Erre csak egy válasz volt: Michael még mindig nem eléggé biztos benne, hogy igaza van, még mindig attól fél, hogy igazságtalan lehet, még él benne a bizonytalanság szikrája, amelyet csak Carlo Rizzi vallomása tud kioltani. De Carlo még mindig nem válaszolt. Michael csaknem barátságosan mondta: – Ne légy úgy megrémülve. Gondolod, hogy özvegyet csinálok a húgomból és árvaságra juttatom az unokaöcséimet? Hiszen az egyik gyereked keresztapja vagyok. Nem. A büntetésed az lesz, hogy nem engedünk a Családdal dolgozni. Felrakatlak egy repülőgépre, elküldelek Vegasba, a feleségedhez meg a gyerekekhez, és azt akarom, hogy maradj is ott. Connie-nak majd küldök zsebpénzt. Ez minden. De ne állítsd nekem még mindig, hogy ártatlan vagy, ne sértsd meg az eszemet, és ne haragíts meg. Ki környékezett meg? Tattaglia vagy Barzini? Carlo Rizziben elkeseredett remény ébredt, hogy talán mégis életben marad. Megkönnyebbülten mormogta: – Barzini. – Jó, jó – mondta csendesen Michael. Intett a jobb kezével. – Azt akarom, hogy most menj el. Kint vár rád egy kocsi, az kivisz a repülőtérre. Carlo lépett ki elsőnek az ajtón; a másik három ember nagyon szorosán követte. Éjszaka volt már, de a telep szokás szerint fényárban úszott. Egy kocsi gördült oda. Carlo felismerte a saját kocsiját. A vezetőt nem ismerte. A hátsó ülésen is ült valaki, de

a másik oldalon. Lampone kinyitotta az első ajtót, és intett Carlónak, hogy szálljon be. Michael így szólt: – Majd felhívom a feleségedet, és megmondom, úton vagy hozzájuk. – Carlo beszállt a kocsiba. Selyeminge nedves volt az izzadságtól. A kocsi továbbgördült a kapu felé. Carlo hátra akarta fordítani a fejét, hogy megnézze, ki ül ott. Ebben a percben Clemenza, ügyesen és kecsesen, mint egy kislány, aki szalagot köt a kiscicája fejére, Carlo Rizzi nyakára dobta a hurkot. Erősen megrántotta a sima kötelet, s az mélyen belevágott Rizzi húsába. Carlo teste felugrott a levegőbe, mint a horogra akadt hal, de Clemenza erősen tartotta. Addig feszítette a hurkot, míg a test elernyedt. A kocsi levegője hirtelen undorító szaggal telt meg. A halál közeledtével a záróizmok felmondták a szolgálatot, Carlo teste kiürült. Clemenza még néhány percig szorosan tartotta a hurkot, hogy biztos legyen a dolgában, majd meglazította a kötelet, és visszatette a zsebébe. Az ülés párnájára dőlve pihent, míg Carlo holtteste nekidőlt az ajtónak. Clemenza néhány perc múlva leeresztette az ablakot, hogy kiengedje a bűzt. A Corleone család győzelme minden vonalon teljes volt. Az eltelt huszonnégy óra alatt Clemenza és Lampone szabadjára engedte seregeit, és megbüntette a Corleone-területre behatolókat. A Tessio-regime főparancsnoka Neri lett. Barzini bukmékereit kiiktatták, a két legnagyobb Barzini-pénzbeszedőt agyonlőtték, amint békésen piszkálták a fogukat ebéd után egy olasz vendéglőben a Mulberry Streeten. Ugyancsak megöltek egy embert, aki arról volt nevezetes, hogy a lóverseny eredményeit pénzzel befolyásolta. Éppen nagy nyereséggel a zsebében ment hazafelé. Eltűnt a két legnagyobb kikötői pénzkölcsönző is, csak hónapokkal később találták meg holttestüket a New Yersey-i mocsárban. Michael Corleone ezzel az egyetlen hatalmas csapással megalapozta a hírnevét, és visszaállította a Corleone család korábbi tekintélyét a New York-i Családok között. Nemcsak ragyogó taktikája miatt tisztelték, hanem azért is, mert mind a Barzini, mind a Tattaglia család legfontosabb caporegimé-i átálltak az ő oldalára.

A győzelem tökéletes lett volna Michael Corleone számára, azt a hisztériát leszámítva, amelyet húga, Connie rendezett. Connie az anyjával repült haza, a gyerekeket Vegasban hagyta. Míg a kocsi be nem gördült a telepre, visszafogta özvegyi gyászát. De akkor, még mielőtt az anyja visszatarthatta volna, végigrohant a macskaköves utcán Michael házához. Berobbant az ajtón, és ott találta Michaelt meg Kayt a nappali szobában. Kay oda akart menni hozzá, hogy megvigasztalja és testvériesen átölelje, de amikor Connie ordítani kezdett a bátyjára, átkokat és szemrehányásokat zúdítva rá, Kay megállt. – Te átkozott disznó! – rikácsolta Connie. – Megölted a férjemet! Megvártad, míg meghal az apánk, és senki nem tud visszatartani, aztán megölted! Te ölted meg! Sonny miatt vádoltad, mindig is ezt tetted, mindenki ezt tette. De rám soha nem gondoltatok! Én nem számítok! Mit fogok most csinálni, mit fogok csinálni? – üvöltötte. Michael két testőre jelent meg mögötte, utasításra várva. De Michael csak érzéketlenül állt, és várta, hogy a húga kitombolja magát. Kay megrendülten mondta: – Connie, el vagy keseredve. Ne beszélj így. Connie magához tért hisztérikus rohamából. Hangjában most halálos gyűlölet sistergett. – Mit gondolsz, miért volt mindig olyan hűvös hozzám? Mit gondolsz, miért tartotta itt Carlót a telepen? Egész idő alatt tudta, hogy meg fogja ölni a férjemet. De amíg az apám élt, nem merte megtenni. Az apám nem engedte volna. Ő tudta ezt. Ezért csak várt. Aztán elvállalta a gyerekünk keresztapaságát, csak hogy elterelje a figyelmünket. A hideg szívű disznó! Azt hiszed, ismered a férjedet? Tudod, hogy hány embert gyilkolt meg az én Carlómmal együtt? Olvasd csak el az újságokat! Barzini, Tattaglia és még sokan mások. A bátyám ölte meg őket! Ismét belelovalta magát a hisztériába. Michael arcába akart köpni, de nem volt nyála. – Vigyétek haza, és hívjatok orvost – mondta Michael. A két őr azonnal megragadta Connie karját, és kivonszolta a szobából. Kay még mindig megrendülten állt. Meg volt rémülve. Így szólt a férjéhez: – Miért mondott Connie ilyen dolgokat, Michael? Miért gondol ilyesmit? Michael vállat vont. – Hisztériázik.

Kay a férje szemébe nézett: – Michael, ugye, nem igaz? Kérlek, mondd, hogy nem igaz! Michael fáradtan csóválta a fejét. – Persze hogy nem. Higgy nekem. Most az egyszer megengedem, hogy az ügyeim után érdeklődj, és válaszolok is neked. Nem igaz. – Soha nem volt meggyőzőbb. Egyenesen az asszony szemébe nézett. Arra a kölcsönös bizalomra épített, amelyet házasságuk évei alatt teremtett meg, hogy az asszony higgyen neki. És Kay nem tudott kételkedni többé. Bánatosan a férjére mosolygott, a karjába simult és megcsókolta. – Mindkettőnknek szüksége van egy kis italra – mondta. Kiment a konyhába jégért, és míg kint volt, hallotta, hogy nyílik a bejárati ajtó. Kilépett a konyhából, és látta, hogy Clemenza, Neri meg Rocco Lampone jönnek be a testőreikkel. Michael háttal állt az asszonynak, de Kay úgy fordult, hogy láthassa férje profilját. Ebben a percben Clemenza ünnepélyesen köszöntötte Michaelt. – Don Corleone – mondta. Kay látta, hogyan fogadja Michael a tiszteletadásukat. A római szobrokra emlékeztette, a régi római császárok szobraira, akik Istentől kapott jogaikkal élve kezükben tartják az embertársaik élete és halála feletti hatalmat. Michael egyik kezét csípőre tette, profilja hideg, büszke hatalmat sugárzott, testtartása laza volt és öntelt, testsúlya az egyik lábán nyugodott, a másikat kissé előrenyújtotta. A caporegimé-k előtte álltak. Kay ebben a pillanatban tudta, hogy mindaz igaz, amivel Connie Michaelt vádolta. Visszament a konyhába, és sírva fakadt.

IX. RÉSZ

32. FEJEZET

A Corleone család véres győzelme akkor vált teljessé, amikor Michael Corleone egyesztendei óvatos politikai manőverezés után az Egyesült Államok leghatalmasabb Családjának a feje lett. Tizenkét hónapig Michael egyenlően megosztotta az idejét a Long Beach-i telepen lévő főhadiszállása és Las Vegas-i új otthona között. De ennek az évnek a végén elhatározta, hogy New York-i tevékenységét teljesen felszámolja, és eladja a házakat meg a telkeket. Ezért egy utolsó látogatásra Keletre hozta az egész családját. Egy hónapig akartak maradni. Michael felszámolja az üzletet, Kay becsomagolja a család személyes holmiját, és a háztartás kellékeit hajón elszállítják. Millió apró részlet volt még hátra. A Corleone család most megtámadhatatlan volt, Clemenza saját Családot szervezett. A Corleone-caporegime Rocco Lampone lett. Albert Neri Nevadában a Család által ellenőrzött szállodák biztonságáért felelt. Hagen ugyancsak Michael nyugati Családjához tartozott. Az idő segített begyógyítani a régi sebeket, Connie Corleone kibékült a bátyjával. Valóban, alig több mint egy héttel a rettenetes vádaskodás után sajnálkozását fejezte ki Michael előtt azért, amit mondott, és biztosította Kayt, hogy szavaiban nem volt egy szemernyi igazság sem, csak egy fiatal özvegy hisztérikus kitörése. Connie Corleone rövidesen új férjet talált; tulajdonképpen még a gyászévet sem várta ki, ismét megosztotta ágyát egy rendes fiatalemberrel, aki titkárként dolgozott a Corleone családnál. Megbízható olasz családból származott, és a legjobb amerikai kereskedelmi főiskolát végezte el. A Don húgával kötött házassága természetesen biztosította a jövőjét. Kay Adams-Corleone nagy örömöt szerzett férje Családjának: egy paptól hittanórákat vett, és áttért a katolikus vallásra. Két fiát természetesen ugyancsak erre a hitre nevelte, ahogy ezt megkívánták. Michael azonban nem volt elragadtatva ettől az új fejleménytől. Jobban szerette volna, ha gyermekei protestánsok lesznek, mint az igazi amerikaiak.

Kay maga is meglepődött, hogy mennyire szeret Nevadában élni. Szerette a tájat, a hegyeket és a rikítóan vörös sziklákkal szegélyezett völgyeket, a forró sivatagot, a csodálatosan hűs tavakat, még a hőséget is. Két fiának saját lova volt. Testőrök helyett végre valódi házi személyzetet kapott. És Michael is sokkal normálisabb életet élt. Egy építkezési vállalat tulajdonosa lett; belépett az üzletemberek klubjába, és több városi bizottságban dolgozott. Egészséges érdeklődés élt benne a helyi politika iránt, anélkül, hogy nyilvánosan szerepelni akart volna. Jól éltek. Kay boldog volt, hogy New York-i háztartásukat felszámolták, és Las Vegas lesz az igazi, állandó otthonuk. Nem szívesen tért vissza New Yorkba, ezért ezen az utolsó látogatáson ügyesen és gyorsan elintézte, hogy mindent becsomagoljanak és elszállítsanak. Most, az utolsó napon ugyanolyan nehezen várta az elutazást, mint egy régi beteg a kórházból való elbocsátást. Kay Adams-Corleone már hajnalban felébredt. Hallotta a teherautók motorjának berregését a telep előtt. A bútorokért jöttek. A Corleone család, Corleone Mamával együtt, délután akart visszarepülni Las Vegasba. Amikor Kay kijött a fürdőszobából, Michael a párnájára támaszkodva cigarettázott. – Mi az ördögnek kell minden reggel templomba menned? – kérdezte. – Nem bánom, ha vasárnaponként elmész, de miért kell hétköznap is? Ugyanolyan vagy, mint az anyám. – A félhomályban kinyújtotta a kezét, és meggyújtotta az éjjeliszekrény lámpáját. Kay az ágy szélén ülve a harisnyáját húzta fel. – Tudod, milyenek az áttért katolikusok – mondta. – Sokkal komolyabban veszik a vallást. Michael Kay combjára tette a kezét, meleg bőrére, oda, ahol nejlonharisnyája végződött. – Ne – hárította el az asszony. – Ma reggel áldozni fogok. Michael nem próbálta meg visszatartani Kayt, amikor felkelt az ágyról. Kissé mosolyogva megkérdezte: – Ha ilyen szigorú katolikus vagy, hogyan hagyhatod, hogy a gyerekek kivonják magukat a templomba járás alól? Az asszony kényelmetlenül érezte magát, és óvatos lett. A férfi azzal a tekintettel vizsgálgatta, amelyet ő magában férje „DON-pillantásának” nevezett. – Erre még bőven lesz idejük –

felelte. – Majd ha megint hazamegyünk, gondom lesz rá, hogy többször menjenek. Kay elköszönt a férjétől. Kint már melegedni kezdett az idő. A felkelő nyári nap vörösre festette az eget. Kay a telep kapuja mellett parkoló kocsihoz ment. Corleone Mama özvegyi fekete ruhájában már bent ült, és rá várt. Mindennapos szokásukká vált a korai mise, mindennap együtt mentek. Kay megcsókolta az öregasszony ráncos arcát, és a volán mögé ült. Corleone Mama gyanakodva kérdezte: – Te enni reggelit? – Nem – mondta Kay. Az öregasszony helyeslően bólintott. Kay egyetlenegyszer elfelejtette, hogy a szent áldozás előtt éjféltől tilos ételt magához vennie. Ez már régen történt, de azóta Corleone Mama nem bízott benne, és újra meg újra ellenőrizte. – Jól érzed magad? – kérdezte az öregasszony. – Igen – felelte Kay. A templom kicsi volt, és néptelen a kora reggeli napsütésben. Festett üvegablakai kizárták a hőséget. Bent hűvös lesz. Végre egy hely, ahol meg lehet pihenni. Kay felsegítette anyósát a fehér kőlépcsőn, aztán előreengedte. Az öregasszony kedvenc templomi padja elöl volt, közel az oltárhoz. Kay még egy percig várt a lépcsőn. Ebben az utolsó percben mindig vonakodott, sőt félt is egy kicsit. Végül mégis belépett a hűvös félhomályba. Szenteltvizet vett az ujjára, keresztet vetett, és nedves ujjhegyével gyorsan megérintette kiszáradt ajkait. A szentek és a keresztre feszített Krisztus szobra előtt vörösen lángoltak a gyertyák. Kay, mielőtt belépett a padsorba, térdet hajtott, majd letérdelt a pad kemény fagerendájára, és várta, mikor hívják áldozni. Lehajtotta a fejét, mintha imádkozna, de még nem volt teljesen felkészülve rá. Csak itt, ebben a félhomályos, bolthajtásos templomban engedte meg magának, hogy férje másik életére gondoljon. Arra a rettenetes, egy évvel ezelőtti éjszakára, amikor Michael minden egymás iránti bizalmukat és szeretetüket szándékosan arra használta fel, hogy elhitesse vele a hazugságot, hogy nem ölte meg a húga férjét.

Kay ezért a hazugságért hagyta el – nem a tett miatt. Másnap reggel fogta a gyermekeket, és elment szülei New Hampshire-i házába. Elment, anélkül hogy bárkihez egy szót is szólt volna, anélkül hogy tudta volna, mit is akar valójában. Michael azonnal megértette. Első nap felhívta, de aztán magára hagyta. Egy hét telt el így, amikor az asszony szüleinek háza előtt megállt egy New York-i kocsi, benne Tom Hagennal. Kay hosszú, rettenetes délutánt töltött el vele, élete legrettenetesebb délutánját. Kimentek sétálni a kisváros erdejébe, és Hagen nem volt túl gyengéd. Kay elkövette azt a hibát, hogy megpróbált kegyetlenül és komolytalanul viselkedni, holott ez a szerep nem volt neki való. – Azért küldött Mike, hogy megfenyegess? – kérdezte. – Tulajdonképpen azt vártam, hogy néhány „fiúja” kiszáll majd a kocsiból, és automata pisztollyal arra kényszerít, hogy menjünk vissza Michaelhoz. Mióta ismerte, most először látta Hagent megharagudni. – Ez a legrosszabb gyerekes idétlenkedés, amit valaha is hallottam. Olyan asszonytól, mint te, ezt sohasem vártam volna. Hagyd abba, Kay – mondta durván. – Rendben van – felelte az asszony. Végigsétáltak a zölddel szegélyezett földutakon. Hagen nyugodtan megkérdezte: – Miért szaladtál el? – Mert Michael hazudott nekem – mondta Kay. – Mert bolondot csinált belőlem, amikor elvállalta Connie fiának a keresztapaságát. Becsapott. Ilyen embert nem tudok szeretni. Ilyen emberrel nem tudok élni. Ilyen ember nem lehet a gyermekeim apja. – Tulajdonképpen nem tudom, miről beszélsz – nézett rá Hagen. Az asszony haragosan támadt rá, jogosnak vélt dühvel. – Arról beszélek, hogy megölte a húga férjét. Érted? – Egy pillanatig hallgatott. – Meg arról, hogy hazudott nekem. Sokáig csendben sétáltak tovább. Végül Hagen megszólalt: – Alapjában véve nem is tudhatod, hogy mindez igaz-e. De a vita kedvéért tételezzük fel, hogy így van. Ezzel semmiképpen sem akarom azt mondani, hogy valóban így van. Kérlek, ezt ne felejtsd el. De mit szólnál hozzá, ha elmondanék neked néhány

okot, amelyek igazolhatnák a tettét, helyesebben igazolják is azt? Kay aggódva nézett rá. – Most bújik ki belőled először az ügyvéd, mióta ismerlek, Tom. Meg kell mondanom, ez nem a legelőnyösebb oldalad. Hagen mosolygott. – Oké. De előbb hallgass meg. Mit szólnál ahhoz, hogy Carlo csapdába csalta Sonnyt? Ha az a verés, amit azon a napon Connie kapott, csak jól kigondolt trükk volt, hogy Sonnyt kicsalogassák, mert pontosan tudták, hogy a Jones Beach úton fog áthajtani? Mi van akkor, ha Carlót lepénzelték, hogy segítsen Sonnyt megölni? Mi? Kay nem válaszolt. Hagen folytatta. – És ha a Don, ez az igazán nagy ember nem volt képes rászánni magát arra, amit tennie kellett volna? Nevezetesen a fia halálát megbosszulni, mert ez a lánya férjének a meggyilkolását jelentette volna? Mi van akkor, ha ez végül már túl sok volt neki, és Michaelt nevezte ki utódjának, mert tudta, hogy Michael le fogja venni a válláról ezt a terhet, és magára fogja vállalni ezt a vétket? – De akkor már mindez elmúlt – mondta könnyezve Kay. – Mindenki boldog volt. Miért nem lehetett Carlónak megbocsátani? Miért nem mehetett tovább minden ugyanúgy? Miért nem lehetett egyszerűen mindent elfelejteni? Hagent a mezőn át az árnyékos fák között meghúzódó patakhoz vezette. Hagen leült a fűbe, és sóhajtott. Körülnézett, még egyet sóhajtott, és így szólt: – Itt talán lehetséges is lett volna. – Ő már nem ugyanaz az ember, akihez feleségül mentem – mondta Kay. Hagen röviden felnevetett. – Ha ugyanaz lenne, akkor már halott volna. És te az özvegye lennél. Akkor legalább nem lennének gondjaid. Kay haragosan fordult felé. – Mit akarsz ezzel mondani? Rajta, Tom, egyszer az életedben légy őszinte! Tudom, hogy Michael ezt nem teheti meg, de te nem vagy szicíliai, te megmondhatod az igazat egy asszonynak; te úgy bánhatsz velem, mint egyenlő partnerral, mint emberi lénnyel. Hagen ismét hosszú szünetet tartott, aztán megrázta a fejét. – Félreértetted Mike-ot. Haragszol, mert hazudott neked. De ő figyelmeztetett, hogy ne kérdezősködj az üzleti ügyeiről.

Haragszol, mert Carlo fiának a keresztapja lett. De te kényszerítetted rá. Egyébként ez volt az egyetlen helyes lépés, ha tervezett valamit Carlo ellen. A klasszikus taktikai lépés, az áldozat bizalmának megnyerése. – Hagen keserűen rámosolygott. – Elég őszinte voltam? – De Kay lehajtotta a fejét. Hagen folytatta. – Még ennél is őszintébb leszek. A Don halála után Mike-ot meg akarták ölni. És tudod, ki volt a felelős érte? Tessio. Tessiónak tehát meg kellett halnia. És Carlónak is meg kellett halnia. Mert az árulás megbocsáthatatlan. Michael megbocsáthatott volna nekik, de az emberek önmaguknak nem tudnak megbocsátani, és ezért mindig veszélyesek lettek volna. Michael igazán szerette Tessiót. Szereti a húgát is. De elmulasztotta volna a kötelességét veled és a gyerekeivel, az egész Családjával, velem és a családommal szemben, ha hagyta volna, hogy Tessio és Carlo életben maradjon. Mindannyiunk, mindannyiunk életét veszélyeztette volna. Kay figyelte, mit mond, közben könnyek peregtek végig az arcán. – Azért küldött Michael, hogy ezt elmeséld? Hagen őszinte meglepetéssel nézett rá. – Nem – mondta. – Michael azért küldött, hogy közöljem veled, mindent megkaphatsz tőle, amit csak kérsz, és amíg jól gondoskodsz a gyerekekről, mindent meg fog tenni érted. – Hagen mosolygott. – Arra kért, mondjam meg neked, hogy számára te vagy a Don. Ez persze csak tréfa. Kay Hagen karjára tette a kezét. – Azt tehát nem parancsolta meg neked, hogy mindezt elmondd nekem? Hagen egy percig még viaskodott önmagával, vajon közölje-e még ezt az utolsó igazságot is. – Úgy látszik, még mindig nem érted – folytatta aztán. – Ha Michael megtudná, miket mondtam ma neked, halott ember lennék. – Ismét szünetet tartott. – Te meg a gyerekek vagytok az egyetlenek a világon, akikkel semmi rosszat nem tudna tenni. Öt hosszú perc múlt el, míg Kay végre fölállt a fűből, és visszafelé kezdtek sétálni a házhoz. Már csaknem megérkeztek, amikor Kay így szólt Hagenhoz: – Vacsora után vissza tudsz vinni New Yorkba a gyerekekkel? – Ezért jöttem – mondta Hagen.

Visszatérése után egy héttel elment egy paphoz, és hittanórákra kezdett járni. Át akart térni a katolikus vallásra. A templomban egy harang bűnbánatra szólított. Kay, ahogy tanították, ökölbe szorított kezével a mellét verdeste a bűnbánat jeléül. Ismét megszólalt a harang, és az áldozók felálltak helyükről, hogy az oltár áldozórácsa elé járuljanak. Kay felemelkedett, és csatlakozott a sorhoz. Letérdelt az oltár előtt, és a templom mélyéből ismét meghallotta a harangozást. Öklével ismét megütötte a szívét. Most előtte állt a pap. Kay hátrahajtotta a fejét, kinyitotta a száját, hogy elfogadja a papírvékony ostyát. Ez volt mindig a legrémesebb pillanat, míg felolvadt az ostya, és ismét nyelni tudott. Aztán végre megtehette, amiért idejött. Megtisztulva a bűntől, az irgalom tudatában meghajtotta a fejét, és az oltár rácsa fölött összekulcsolta két kezét. Ide-oda csúszkált, míg testsúlya nem terhelte már annyira térdét. Megtisztította szellemét minden önmagával kapcsolatos gondolattól, nem gondolt a gyerekekre, sok aggodalmára, sem a lázadozásra, sem a gondokra. Aztán mély és forró akarattal, hogy hinni tudjon és meghallgatásra találjon, most is, mint Carlo Rizzi halála óta mindennap, imát mondott Michael Corleone lelkéért.