Marina Fiorato - Siena Lánya

Marina Fiorato

Siena lánya

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: Daughter of Siena by Marina Fiorato Első megjelenés: Nagy-Britannia, 2011 by John Murray (Publishers) An Hachette UK Company Copyright © 2011 by Marina Fiorato Fordította: Fügedi Tímea Hungarian translation ©by Fügedi Tímea, 2011 ISBN 978-963-635-410-7 ISSN 2061-4454 Hungarian edition © by I.P.C. Könyvek Kft., Budapest Kiadja az I.P.C. Könyvek Kft. IPC-MIRROR Könyvek Felelős kiadó, az I.P.C. Könyvek Kft. igazgatója A kötet kiadásában közreműködött a Nouvion Trade 5 Felelős szerkesztő: Fülöp Ildikó A szerkesztő munkatársa: Paár Andrea Tördelés: Merész Adrienn Borítóterv: Popovics Ferenc Nyomdai munkálatok: Kinizsi Nyomda Kft, Debrecen Felelős vezető: Bördős János igazgató

IPC MIRROR

„A TIZENKILENCEDIK SZÜLETÉSNAPJÁRA NYAKLÁNCOT ÉS FÉRJET KAPOTT AJÁNDÉKBA…” „Történelmi helyszínek, gyertyafényes székesegyházak, piszkos istállók, cselszövés, kulturális hagyományok és szerelem… lebilincselő olvasmány…” – The Bookseller

A páratlan szépségű toszkán városban, Sienában a lóverseny, a Palio fontos része a kultúrának. Egy gyönyörű fiatal nő, Pia Tolomei jegyese is indul ezen a versenyen, és a menyasszony azért imádkozik, hogy a férfi veszítsen. Pia apja érdekházasságba kényszeríti lányát, hogy politikai szövetségeseinek eleget tegyen, akik a város irányítását akarják bármi áron megszerezni. Azonban a makacs és kivételes szépségű Pia beleszeret egy másik lovasba, Riccardo Bruniba. A Palio nem egyszerűen csak egy verseny a városok vezető kerületei között, hanem inkább halálos rivalizálás a szépség, a pompa és a maszkok mögött. A várost vezető Violante Beatrix de' Medici hercegnő és Pia Tolomei a Palio után önkéntelenül szövetségesekké válnak, s a sorsuk örökre összefonódik. A történetben keveredik a romantika és a politikai intrika, s betekintést nyerhetünk a Mediciek furcsa világába és szemtanúi lehetünk annak, hogy néhány erős akaratú jó szándékú ember, hogyan tudja megváltoztatni a tragikus következményekkel járó eseményeket.

A testvéremnek, Veronicának, és a férjének, Richárd Brownnak akik tudnak ezt-azt a lovakról

Siena, 1723 Előszó

A Szamár KÉT SIENAI ÚR NÉZTE a bűzölgő tetemet, melyet valaki átlökött a Camolliakapu1 felett. – Mi ez? Ló? – kérdezte a fiatalabb, ugyanis a test már szinte a felismerhetetlenségig szétmállott. – Nem, szamár – felelte az idősebb. – Hm – töprengett a fiatalabb. – Vajon mit jelenthet? – Nos – felelte készségesen a másik, akinek bölcselkedő, mindentudó modorát a társai általában nem kedvelték -, amikor a firenzeiek 1230-ban Sienát ostromolták, döglött szamarakat hajítottak át a városfal felett, remélve, hogy dögvészt és ragályt hoznak majd az itteniekre. Az ifjú gyorsan a szája és az orra elé kapta a kendőjét. – Jesszus! Gondolja, hogy ez is fertőzött? Erős szaga van. – Dió.2 Azoknak az időknek már vége. Valakinek megdöglött a szamara, és kilökte ide. Ennyi az egész. A társa felpillantott a kapura, és megdörzsölte majdani szakálla helyét, melyet növeszteni remélt. – Nem is tudom. Nézze csak a vért és bőrdarabokat a kapu tetején! Ezt a jószágot a kapu felett lökték át. Nem kellene szólni valakinek? – Ugyan kinek? – Hát, nem is tudom… mondjuk a hercegnőnek? Vagy talán a tanácsnak? Esetleg az őrségnek?

1

2

Siena északi, Firenze felé néző városkapuja Olasz. Jelentése: Isten; itt: ugyan!

Az öreg ifjú társa felé fordult. Még sosem fordult elő, hogy a legény megkérdőjelezte volna a szavait, úgy vélte, ideje kicsit keményebben válaszolni. – Az őrt? – gúnyolódott. – A Palio3 előestéjén? Nem gondolod, hogy fontosabb dolguk is akad egy döglött szamárnál? A fiú lehorgasztotta a fejét. Az öregnek nyilván igaza van. Holnap Palio, már most lázban ég az egész város, az emberek izgatottsága pedig olykor erőszakba is átcsap. A legény ettől függetlenül addig hátrált, míg el nem tűnt a szeme elől a baljós kupac. Ahogy a sienaiak általában, ő is hitt az előjelekben, és nem tudott szabadulni a gondolattól, hogy a szamártetem rosszat jelent. A fejében kavarogtak a kellemetlen gondolatok, akár a legyek a dög körül.

3

A Palio a Sienában évente kétszer megrendezett lóversenynek a neve.

A Bagolyfióka PIA TOLOMEI, SIENA LEGSZEBB LEÁNYA a tizenkilencedik születésnapjára nyakláncot és férjet kapott ajándékba. Az ünnepet a szobájában üldögélve töltötte csendben, ahogy a többi napot is – unalmas egyformaságban. A szobalánya azonban egyszer csak bejelentette, hogy az apja látni kívánja. Pontosan tudta, mi fog történni: már tizenegy éves kora óta várta ezt a pillanatot. Remegő kézzel tette le a hímző rámát, és azonnal elindult a piano nobilére4. A lépcsőn lefelé menet törékeny teste reszketett, mint a nyárfalevél, pedig lélekben már felkészült erre a pillanatra. Tudta, hogy ideje szembenéznie mindazzal, amitől már évek óta rettegett, mióta csak megértette, hogy a házasságok haszonelvűség alapján köttetnek. Pia már nyolc éve mindennap azt várta, hogy gondosan összecsomagolják minden holmiját, majd a házasság kötelékében átadják a sienai nemesség egyik ifjú sarjának. A sors jóvoltából egészen mostanáig szabad maradt. Pia tudta, hogy az apja nem adná oda senkinek, aki az ő városnegyedük, a Civetta, vagyis a Bagolyfióka contrada5 határain túl él. És ez volt az ő szerencséje, ugyanis a Civetta kevés jó családból származó fiú örökössel büszkélkedhetett. Az a Olasz. Szó szerinti jelentése „nemes emelet“. Itáliai barokk paloták első emeletére használják, itt található a díszterem 4

5Siena

városa tizenhét városnegyedből, vagyis contradából áll. Mindegyik cintrada valamilyen állatról vagy jelképről kapta a nevét, többes száma contrade.

fiú, akivel még csecsemőkorában eljegyezték, meghalt váltólázban. Egy másik katonának állt, és külföldön megnősült. Pia egyetlen megmaradt örökösről tudott, aki csak nemrég töltötte be a tizenötödik életévét. Úgy vélte, apja mindezidáig arra várt, hogy a legény elérje a nagykorúságot. Ebben a pillanatban, miközben lefelé haladt a lépcsőn, biztosra vette, hogy nemsokára hozzáláncolják egy gyerekhez. A díszteremben ott állt az apja, Salvatore Tolomei az ablakon beszűrődő aranyló fénysugárban. Mindig is jó színpadi érzékkel rendelkezett. Megvárta, míg Pia odaért hozzá, hűvös csókot lehelt az arcára, aztán teátrális mozdulattal csillogó aranyláncot varázsolt elő az ingujjából. A lánc összetekeredett a tenyerében, akár egy kis kígyó, és Pia látta, hogy valamiféle korong vagy függő lóg rajta. – Nézd csak meg! – szólt Salvatore. Pia engedelmeskedett, igyekezett apja kedvére tenni, nem árulta el egyre fokozódó türelmetlenségét. Az aranyérmén egy nyak nélküli női fej lebegett. – Ez maga Kleopátra királynő – suttogta Salvatore áhítattal az egyik saját egyiptomi érméjéről. Több mint ezeréves. Salvatore egyébként is megtermett teste most még jobban dagadt a büszkeségtől. Pia magában felsóhajtott. Úgy nőtt fel, hogy szinte mindennap végig kellett hallgatnia: a Tolomei család Egyiptom uralkodóitól, a Ptolemaioszoktól származott. Salvatore Tolomei – ahogy az összes civettai capitano6 elődje is – állandóan a híres Kleopátra királynőről, az ő egyenes ági őséről beszélt mindenkinek. Pia érezte, amint ránehezedik öröksége jelentős súlya, és szinte sajnálkozva nézett a rég meghalt királynőre: az ő régi, 6

Olasz: kapitány. Az egyes városnegyedek élén kapitányok álltak.

előkelő királyi vére épp Piában, a Bagolyfiókában, a Bagoly-ház lányában és örökösében csapódott le! Pia csak a Civetta contrada királynője volt, semmi több, a Siena északi részén fekvő csendes körzet uralkodója, néhány ódon udvar régense, cipészek császárnője. – És a másik oldalán? Pia megfordította kezében az érmét, melynek a túloldalán egy apró bagoly aranyból készült képe domborodott ki. – A közös jelképünk: Minerva jelképe, Aphroditéé, Civettáé. Pia felpillantott az apjára, várta a lényegi mondanivalót. Tudta, hogyha Salvatore ad valamit, annak mindig elkéri az árát. – Ez a névnapi ajándékod, és egyben a hozományod is – mondta. – Beszéltem Faustino Caprimulgóval a Sas contradáról. A fia, Vincenzo feleségül vesz. Pia olyan erősen szorította az érmét a tenyerében, hogy a széle már a húsába vájt. Érezte, hogy hirtelen ádáz düh keríti hatalmába. Azt természetesen ő sem hitte, hogy saját maga választhatja ki a férjét, csak abban reménykedett, hogy a Chigi fiúval kötött szövetség révén némiképp formálhatja majd a jövendőbelijét, és tökéletes férjjé alakíthatja, olyan férfivá, aki kedvesen bánik a feleségével, és békén hagyja őt. Hogyan tehette ezt vele az apja? Hiszen Pia mindig, mindig engedelmeskedett Salvatorénak, most mégis olyan férfihoz adják hozzá, akit Pia tudomása szerint mindenki megvet, ráadásul másik contradáról származik! Hallatlan! Hírből ismerte Vincenzót, tudta, hogy a fiú majdnem olyan aljas és kegyetlen, mint apja, a hírhedt Faustino Caprimulgo. A Capri – mulgók, a Sas contrada kapitányai, Siena legrégebbi családjai közé tartoztak, ám az ősi vér nemessége nem mutatkozott meg a viselkedésükben. Sok gaztett száradt a

leikükön: gazfickók serege, vérengző Sasok voltak. Pia túl jó nevelést kapott ahhoz, hogy pletykák után tudakozódjon, de így is eljutott hozzá a gyilkosságok, verekedések és a Vincenzo által megbecstelenített sienai nők híre. Épp előző évben kötötte fel magát miatta egy lány, a család húsakasztó kampójára. Nem sokkal korábban fejezte még csak be az iskolát. „Teherbe esett” – mesélte Piának a szobalánya. „Újabb Sasfióka.” Úgy tűnt, Salvatore hajlandó szemet hunyni az ilyen viselkedés felett az előnyös házassági szerződés reményében. – Apám – szólalt meg Pia azt nem lehet. Jól tudja, mit beszélnek róla, mi történt a Benedetto lánnyal. Ráadásul ő Sas. Mióta párosodik a Sas a Bagolyfiókával? Pia lelki szemei előtt látta, ahogy ez a két madár nászával félelmetes hibridet, kimérát, griffmadarat teremt. Nem, ez egyáltalán nincs rendjén. Salvatore arca eltorzult dühében, és Pia ugyanebben a pillanatban csizmák csikorgását hallotta maga mögül. Ő is ott volt. Pia lassan megfordult, csontjait átjárta a rémület, ahogy Vincenzo Caprimulgo előlépett az árnyékból. A fény furcsa játéka révén először az orra és a szeme bukkant elő: egy csőr és két gombszem, akár a kitömött madarak apja vadászházában. Vékony szája halovány mosolyra görbült. – Őszintén sajnálom, hogy nem leli örömét ebben a házasságban. – Halkan, kimérten beszélt, épp csak egy leheletnyi fenyegetés hallatszott a hangjában. – Apjának és nekem jó okunk van rá, hogy szövetséget kössünk a mi két contradánk között. Biztosra veszem azonban, hogy… meg tudom változtatni a rólam alkotott véleményét, ha kissé jobban megismer.

Pia már kinyitotta a száját, hogy közölje: nem kívánja őt jobban megismerni, neveltetése azonban nem engedte, hogy ilyen szemtelenül viselkedjen, emellett nem is merte volna kimondani, amit gondol. – Nem is kell sokáig várnia vele, mivel apja beleegyezett, hogy holnap, a Palio után, amit terveim szerint megnyerek, összeházasodjunk. – Vincenzo közelebb lépett, Pia az arcán érezte a leheletét. Az apját leszámítva még sosem lépett egyetlen férfi sem ilyen közel hozzá. – Biztosíthatom, úrnőm, hogy bizonyos tekintetben sokkal jobban kedvére tudok majd tenni, mint egy tizenöt éves fiú. A szeméből félreérthetetlen kajánság sütött, és még valami: leplezetlen vágy, melytől Pia halálra rémült. Elsuhant Vincenzo mellett, és felszaladt a lépcsőkön, de még hallotta apja szabadkozását: nem Piától kért bocsánatot, hanem Vincenzótól. Pia ökölbe szorított kézzel fel-alá járkált a szobájában, s a fejében érezte a vére lüktetését. Odalentről készülődés hangjai szűrődtek fel, Pia úgy sejtette, hogy az ő névnapja alkalmából rendeznek lakomát. Hogyan lehetséges, hogy hirtelen így felborult az élete? Az este folyamán Salvatore többször is odaküldött Pia ajtajához egy-egy szolgát, hogy kopogjanak be hozzá. Pia nem felelt: az ünnepség úgyis folytatódni fog, akár megjelenik, akár nem. Kétségbeesetten, rettegve kuporgott a székében, miközben odakint bealkonyodott; megéhezett, és a kellemes idő dacára is reszketett. Végül az apja személyesen ment el érte, Pia pedig nem tudta visszautasítani a kérlelését. Sétálnia kell egyet a kertben Vincenzóval, mondta az apja, csodálják meg a naplementét. A

szolgák mind a házban vannak. Így Pia jobban megismerheti a jövendőbelijét. Pia azt tette, amire utasították, elkísérte Vincenzót a lovához, a lenyugvó nap fénye odakint bearanyozta az ősi köveket. Még mindig a sokkoló hír bénító hatása alatt állt, nem is próbált beszélgetni a jegyesével, és mire átszelték az udvart, Vincenzo szellemeskedései és bókjai gúnyos ingerkedésbe fordultak. Pia kábultan figyelte, ahogy a félhomály árnyai köré zárulnak. Szótlanul elvezette Vincenzót a loggiára, ahová a Sasok örököse érkezésekor kikötötte a lovát, és némán várta, hogy felszálljon rá. Vincenzo azonban hirtelen Piára vetette magát, berántotta a legsötétebb oszlop mögé. Sóvár ajkai a lány nyakára tapadtak, mohó kezekkel kapott a melle után. – Gyere – suttogta rosszindulatúan – a szerződést aláírtuk, már majdnem az enyém vagy, már majdnem… Pia ellenállt, kétségbeesetten felkiáltott, bár senki nem hallhatta meg, s közben Vincenzo arcát és mellkasát püfölte. Küzdelme láthatóan csak még jobban feltüzelte a férfit, mikor pedig Vincenzo a hajánál fogva megragadta, és az istálló ajtajához hajította, Pia már azt hitte, elveszett. Érezte a meleg szalma illatát és a vére ízét: kiharapta a száját. Vincenzo azonban visszafogta magát. – Akkor őrizd meg a tisztaságod még ma éjjel – fröcsögte Pia felett állva –, holnap úgyis az enyém leszel! – Az ajtóban még visszafordult. – És ne merj még egyszer megütni! Aztán újra meg újra belerúgott Piába. Nem a páratlan szépségű arcát vette célba, hanem a testét, hogy a zúzódásokat majd eltakarja a ruhája. Mikor Vincenzo végre elment, Pián úrrá lett a rémület, öklendezni kezdett a szalmába, egész testét rázta az erőteljes,

elviselhetetlen reszketés. A meleg sötétségben hallotta Civetta kíváncsi lovainak horkantását és mocorgását. Fájdalmak közt felegyenesedett, és kisétált az udvarból, egyenesen Civetta temploma felé tartott, a piazza túloldalára. Kezét a súlyos ajtóra fektette, melyen az elmúlt évek alatt oly sokszor áthaladt: itt keresztelkedett, bérmálkozott és gyónt. Mindig nagyon gyengéden emelte fel a reteszt, ezen az estén azonban olyan durván lökte be a tölgyfa ajtókat, hogy azok nekiütődtek a fali pilléreknek, a templom belseje dühösen verte vissza a csattanás hangját. A Mária-kápolnához futott, ott a padlóra zuhant, térde nagyot koppant a kemény padlón. Hosszasan imádkozott, a függőjét a két keze közé szorította. Egyszer sem pillantott fel Krisztus vagy Mária képmására: a régi istenségek segítségét kérte. Sokkal valószínűbbnek tartotta, hogy csak a tenyerében fekvő ókori totem mentheti meg, ugyanis azért imádkozott, hogy történjen valami, jöjjön valamilyen veszedelem, amely kimenekíti ebből a házasságból. Mire szétnyitotta összekulcsolt kezét, egyik tenyerébe belenyomódott Kleopátra képe, másikba pedig a bagolyfiókáé.

A Palio EGY ÉV TERVEZGETÉS, tíz férfi, tíz ló, három kör a piazza körül, és az egész véget ér egyetlen perc alatt. A kívülállók nem is sejthetik – megérteni pedig végképp nem tudnák – azt, amit a Palio a sienaiaknak jelent. Az itteniek ebből táplálkoznak, ezt szívják magukba, még az álmaikat is ez tölti be. Egy évig imádkoznak a szentjeikhez a győzelemért. Az összetartásuk, a lobogójuk, a contradájuk mind-mind a Palióból nőtt ki, ahogy pókból a hálója. Ebből a lóversenyből és piazzából 7 fejlődtek ki koncentrikus szokásaik és társadalmuk, méghozzá az egésznek a legapróbb köréből: a lóversenypályából, melyet a toszkán hegyek tufakőporával hintettek be, s melyen sienai születésű férfiak lovagolnak sienai tenyésztésű lovakon, az ódon paloták és az ősi város tornyai alatt. A Palio áll mindennek a középpontjában; a Palio maga Siena. Aki ezt megérti, mindent tud. 1723 JÚLIUSÁNAK MÁSODIK NAPJÁN kegyetlen forróság telepedett Sienára. A hőség ellenére azonban mintha ebben az évben minden eddiginél többen gyűltek volna össze, hogy vethessenek egy pillantást a Palio di Provenzanóra8. Máskor a gyönyörű, kagylóformájú Piazza del Campo olyan békésen és Olasz: köztér. Sienában minden évben két lóversenyt tartanak: egyet július 2-án, egyet augusztus 16-án. A júliusi esemény neve Palio di Provenzano. Nevét „Provenzano Madonnájáról” kapta: Sienában, Provenzano házánál egy spanyol katona a 16, században rálőtt Szűz Mária szobrára, ám a puskája felrobbant, ő maga meghalt, és bár a szobor is megsérült, a feje épen maradt. Ennek emlékére rendezték az első Paliót, és tartják ma is a júliusi Paliókat. 7 8

üresen terült el, akár Szent Jakab fésűkagylója, ezen a napon azonban elárasztották a doboló, zászlókat lengető emberek. A város többi pontján egyetlen lelket sem lehetett látni: minden utca, udvar, ház, templom és söröző kongott az ürességtől. A bírósági terem elhagyatottan állt, a patikákat bezárták. A bankárok félretették a jegyzékeiket, a szabók lehúzták a rolóikat. A Szent Mária Magdolna kórháztemplomból a nővérek hordágyakon hozatták ki a betegeket a piazzára a betegszállítókkal. Még a seregélyek is egyetlen körbe gyülekeztek a forró nyári égbolton, magasan a pálya felett, hogy szemtanúi lehessenek a versenynek. A toronytetők fölött köröztek, szürke felhőkbe sereglettek, majd újra szétoszlottak, feloldódtak az égen, mint tinta a vízben, miközben mindvégig izgatottan zsinatoltak. Ezen a kivételes napon mindenkinek megvolt a saját szerepe, a legkisebbtől a legfontosabbig. A ranglétra legtetején, a hatalmas, terrakotta fogazattal és magas óratoronnyal díszlő Palazzo Pubblico erkélyén a város kormányzónője állt. A versenyt az ötvenéves, csúnyácska Violante Beatrix de Medici hercegnő vezette le méltóság teljes kecsességgel, ahogy az elmúlt tíz évben, a férje halála óta mindig. Alatta foglaltak helyet a contrada kapitányai, a capitani, akik épp titkos tanácskozást folytattak a helyetteseikkel. Ők voltak a bölcsek, a családok vezetői; az ezüstös fejek összehajoltak, megbeszélték az egyezségek és a partiti9 végleges állását. Ezek a viharvert, ráncos arcú férfiak mindenről tudtak, jól ismerték a várost, kitanulták a működésének minden csínját-bínját.

9

Olasz: pártok

A lovak hátán ülő fantini10 olyan élénk színű selymet viseltek, hogy az már szinte bántotta a nézők szemét, s ehhez az öltözethez mindannyian nerbit, kikészített ökörbőrből készült csípős ostorokat kaptak, amelyeket rövidesen nemcsak a lovakon, hanem egymáson is használni fognak. Ezek a fiatalemberek, a sienai ifjak virágai, duzzadtak az életerőtől, fekete szemük csillogott, izmaik megfeszültek. Rendre szócsatába és tettlegességig fajuló harcba keveredtek egymással, mintha apró kis vulkánok forrongtak volna bennük. Immár hetek óta megtartóztatták magukat egytől egyig, nem nyúltak a feleségükhöz vagy a szeretőjükhöz, hogy testben és lélekben is felkészülhessenek a versenyre. A rosszul álcázott fogadószindikátusok titkos jeleket küldtek egymásnak a tömegen keresztül, az utcai árusok szárított húst és bőrtömlőben bort hoztak azoknak, akik már napfelkelte óta a téren gyülekeztek, a ravasz legyezőárusok pedig papírlegyezőket kínáltak a nézőknek a saját contradájuk színeiben. A Palio zenekara megszállottan ismételgette a Palio himnuszának ünnepélyes sorait, nem is hagyják abba másnap hajnalig, minden zenész tökéletesen érezte a harmóniát és az ellenpontot. Még az apróságok is a saját contradájuk ragyogó zászlaját lobogtatták, versenyre akartak kelni bátyjukkal, a parádézás hercegeivel, az alfierivel11, akik a díszfelvonuláson ingatták nagy gondossággal saját jóval nagyobb, magasra emelt lobogóikat. A kis árva vízhordó fiú – akit mindenki csak Zebrának hívott, mivel mindig a város fekete-fehér színeit hordta, nem valamelyik contradáét, egyszerre vallva magát különállónak és 10 11

Olasz: lovasok, zsokék Olasz; itt: zászlóvivő.

mindenkihez tartozónak – szorgalmasan nyargalt oda-vissza, fakorsókat nyújtott át a szomj azoknak némi pénzért cserébe, céltudatosan teljesítette küldetését. Még a lovak, ezek a pompás állatok is felkészülten köröztek. Zablájukon szalagok fénylettek, sörényükbe masnikat szőttek, nyergükön zászló lógott. Egyelőre még kantáron vezették őket, de tudták, hogy hamarosan vágtázniuk kell, győzelmet kell hozniuk a rájuk aggatott színeknek. Pia Tolomei mindnyájuknál alacsonyabb rangúnak érezte magát. Menyasszonyként nem kapta meg azt a tiszteletet, amely korábban – amikor a Civetta vagyonos családjai még a kezéért alkudoztak – kijárt a híres szépségnek. Most puszta szemlélő lesz, csak annyit vártak tőle, hogy jegyesének szurkoljon, semmi többet. Pia Tolomei azonban legkevésbé sem szándékozott eljátszani ezt a szerepet. Persze megnézi, hogyan vágtázik a vőlegénye a Pálion, de nem drukkol neki. Pia Tolomei azért fog imádkozni, hogy a vőlegénye kitörje a nyakát a verseny alatt. Este hozzáadják Vincenzo Caprimulgóhoz a bazilikában. Most viselhette utoljára a Civetta contrada vörös és fekete színeit. Zúzódásait eltakarta a tenyérnyi szélességű öv a derekán, mely ugyancsak a Bagolyfióka színeit mutatta, ragyogó fekete haját a kalapja alá tornyozták. Most is a Civetta contrada magasított padjain ült az apja mellett, mint mindig az elmúlt tizenkilenc nyár harmincnyolc Paliója alatt. Pozíciójára, neveltetésére és sajgó bordáira tekintettel Pia igyekezett visszatartani a könnyeit, pedig a következő Palión, az augusztusi Palio dell’Assuntán12 már a tér túloldalán fog ülni mint Vincenzo felesége, és a Sasok 12A második Paliót augusztus 16-án rendezik Mária mennybemenetelének tiszteletére, a neve is erre utal.

fekete-arany tollait viseli majd. Feljebb lép a madarak rendjében, csúcsragadozó lesz. Érezte, ahogy a nép izgatottsága szinte tapinthatóan erősödik körülötte, mintha valamilyen légáramlat vagy meleg pára lepte volna meg a piazzát; ő azonban kívül rekedt ezeken az érzéseken. Pia Sienában született, és csak egyszer járt a városon kívül. Habár Toszkánát nyugatról a tenger határolja, ő sosem látta a partot. Hiába élt azonban tizenkilenc évig a városfalak mögött hermetikus elzártságban, most először mégis úgy érezte: nem tartozik ide. Jegyessége következtében kihullott a Bagolyfiókák közül, de még a Sasok közé sem tartozott; valami bizarr, csökevényes, madárszerű lénynek érezte magát. Torzszülöttnek. Sienának minden polgára a contradája szüleménye volt. Öntudatuk a körzetükben kezdődött, és ott ért véget, ahol a Sárkány contrada átadta helyét a Nőstényfarkasnak, vagy az Egyszarvú a Toronynak. Pia mindegyik körzet vagy contrada színeit jól ismerte a Párduc vörös-kék jelétől a Hernyó sárga-zöld párosításáig. Ezek a földrajzi felosztások és színárnyalatok évente kétszer jóval nagyobb jelentőséget nyertek a szokásosnál. Pár röpke óra múlva a vereség keserűsége szemfedőként hull majd a pórul járt contradákra, és örömmámor keríti hatalmába a győztes városnegyed minden lakóját. Pia tudta, hogy Vincenzo bármit megtenne az első helyért. A verseny előtt kisorsolták a lovakat, és Vincenzo Toszkána leggyorsabb lovát, Beriót, a hatalmas, jóvágású pejt húzta; minden contrada ezt az állatot akarta megszerezni. Ráadásul úgy hírlett, hogy Vincenzo a város leggyorsabb lovasa, így jó esélyekkel indult. Ha pedig ő nyer, gondolta Pia, vajon a győzelmét átviszi majd a nászi ágyukba is? Csak ez a három körön és tíz szívverésen át tartó verseny őrzi még a lányságát. Megremegett.

Pia előredőlt, megpróbálta az alatta zajló látványosságra terelni a figyelmét. Nézte a pályán köröző lovakat és lovasokat, megszokásból a Civetta színein tartotta a tekintetét, ám nemsokára egy magányos lovas vonta magára a figyelmét. A férfi tökéletesen az uralma alatt tartotta a hátasát, lassan léptetett át a Bocca del Casato kapuján, az íves párkánygerenda boltíve alatt olyannak tűnt, mint egy festett angyal. Pia nem ismerte a lovast. Nem is látott még hozzá fogható szépségű férfit. A régió lakóihoz hasonlóan neki is olajbarna bőre volt, telt ajkait most szigorúan összeszorította, de még így is szelídségről meséltek. Göndör fekete fürtjeit az akkori divat szerint hátul összefogta és átkötötte a Torony contrada, vagyis a Torre színeivel. Sötét szemével és antik szobrokat idéző vonásaival maga volt a márványba faragott tökély. Teste arányos és izmos volt, hosszú végtagjai gyengéden pihentek a lovon. Ami pedig ennél is fontosabb: nemesnek látszott. Ha a nemességet az arcvonások, nem pedig a születés alapján ítélnék meg, villant át Pia agyán, akkor ez a férfi ülne a felettük tornyosuló erkélyen, nem pedig a csúnyácska hercegnő. Pia egész gyermekkorában a könyvekbe menekült, így Vincenzo tegnapi erőszakoskodása ellenére még mindig hitt a szerelemben – sőt, talán most még inkább. Persze nem sorolta be egyből az idegent a Trisztánok, Lancelotok és Rolandok sorába, akikről korábban olvasott. Túl gyakorlatias volt ahhoz, hogy elhiggye: az előkelők szerelemből házasodnak. Egy futó pillanatig azért elmélázott, milyen érzés lenne, ha nem Vincenzóval jegyezték volna el, hanem ezzel az ismeretlen lovassal. Még szebb lenne, ha a férfi őérte lovagolna, az ő bajnoka lenne, mint az évszázadokkal ezelőtti lovagi világban, ráadásul a házassággal járó nagyon is valóságos, fizikai

fenyegetettség nélkül. Az érintés, Pia ezt már megtanulta, veszélyes. Sokkal jobb, ha biztos távolságból sóvárog az ember. Vajon milyen lenne, töprengett szórakozottan, ha saját páholyában ülve figyelné az őérte vágtázó lovast, aki kegyeinek zálogát hordozná a nyakára vagy a lova sörényére tekerve? Amikor az ismeretlen lovas leszállt a hátasáról a többiekkel együtt, hogy a hagyományok szerint üdvözölje a hercegnőt, épp Vincenzo mellé került. Contradája, a Torre nevéhez illően magasan a Sas körzetből érkező versenytársa fölé tornyosult. Az összehasonlítás nem kedvez Vincenzónak, gondolta Pia. A fantini, vagyis a zsokék felsorakoztak Violante hercegnő erkélye alatt, és mindnyájan szemtelenül bámultak az asszonyra, kifejezve néma tiltakozásukat a Medici hűbérurakkal szemben, akik immár tíz éve, a hercegnő érkezése óta, uralkodtak rajtuk. Mindnyájan, egyvalakit kivéve. A hordából egyedül az ismeretlen lovas csúsztatta le fejéről a háromszögletű kalapját, közben pedig lesütötte a szemét, hogy kifejezze tiszteletét a hercegnő női volta, ha nem is rangja előtt. Pia szívét jóleső érzés járta át, ám ez csak addig tartott, míg jegyesére nem pillantott. Vincenzo rendkívüli pimaszsággal bámulta a hercegnőt. Le sem vette a kalapját. Mennyire gyűlölte most őt Pia! Azzal, hogy nem emelt kalapot egy hölgy előtt, ezzel a gesztussal, mely a jó modor teljes hiányát mutatta, még jobban kivívta Pia megvetését. Vincenzo mellett ott állt az apja. Faustino Caprimulgo, a Sas contrada kapitánya, magas, inas férfi sötét, füstös vonásokkal, leszámítva hófehér fürtjeit, melyek zárt kalapja körül göndörödtek. Kiugró arccsontja, beesett orcái és hosszú, horgas orra miatt nagyon is hasonlított a sasra, melyet a címerén viselt. Faustino mindig kihúzta magát, olyan egyenes állt, mint sas a

sziklafészekben, Siena legrégebbi családjának fejéhez illő magabiztossággal. A Mediciek minden pompája és színjátéka ellenére ugyanis Sienában mindenki tudta, hogy igazából a Caprimulgók uralják a várost. A Kilencek idején – a régi köztársaság kormányzói joggal rendelkező tanácsát hívták így – is ők uralkodtak, ahogy most is, épp csak a névleges hatalmat nem ők birtokolták. Apa és fia egymás mellől bámulták a hercegnőt egyforma, ragadozószerű tekintettel, mint vércse a sólyom mellett, mint a nemző és a kisebb, hitványabb változata. Pia figyelte, ahogy a Palio harci szekerét négy tejfehér ökör a palota elé húzza, rajta magával a Palióval: az óriási fekete-fehér – vagyis a város színeit viselő – lobogóval, melyre a Szűz és a pápa képét festették. A kísérők összehajtották a zászlót, és átadták az előző év győztesének, Ghiberti Contónak, a Csiga contrada kapitányának, aki háromszor koppantott a palota kapuin, mire azok megnyíltak előtte. Pár pillanattal később megjelent az erkélyen a hercegnő mellett, és átadta neki a lobogót. A hercegnő egy főbólintással fogadta: most néhány percig ő fogja őrizni, aztán átadja az idei év győztesének. Pia a nyakában lógó bagolyfiókás érem után nyúlt, és minden bűntudat nélkül azért imádkozott, hogy a győztes ne Vincenzo, hanem az idegen lovas legyen. Pia előredőlt, a Torony színeit viselő lovast kereste a többiek között odalent, a canapi13 indítókötélnél, mostanra minden pártatlanság leolvadt róla. Látta, hogy a fantini oda-odasúgnak egymásnak a szájuk sarkából még egy utolsó fenyegetést vagy ígéretet, fényes selyem díszeik velük együtt susmorogtak. A nézőtéren eközben fogadások köttettek vagy bontódtak fel, 13 Olasz: Hajókötél

óriási összegek cseréltek gazdát. A többi ló körbe-körbejárt, és közben néha egymásnak ütköztek; az egyikük felágaskodott, és levetette a lovasát – az Oca, vagyis a Lúd contrada zöld-fehér színeit viselő férfi bukott le, állapította meg Pia, szerencsére nem ő. Rájött, hogy nyilván az idegen lesz a di rincorsa 14 lovas, aki a köteleken kívülről indulhat, és nem is tévedett. Ő érkezett utoljára a startvonalhoz, de láthatóan egyáltalán nem akart előnyt kovácsolni a szerencséjéből. Általában a di rincorsa pozíciót a szerencsés lovas gátlástalanul kihasználta, a rivális contradák képviselőit már a futam elején hátrányba lökdöste. Pia azonban azt látta, hogy ez a férfi teljes nyugalomban ül lova csupasz hátán, senkivel nem beszélget, szeme a messze távolba mered, meg sem próbál lökdösődni vagy másokat kínozni. A ménje is közönyösen állt a felfordulás közepén, és Piát a páros mozdulatlansága leginkább Nagy Cosimo bronz lovas szobrára emlékeztette, amit eddigi egyetlen firenzei útján látott. Pia olyan hevesen vágyott rá, hogy az idegen legyőzze Vincenzót, hogy az már őt magát is meglepte, tekintetét belefúrta a férfi széles hátába, olyan mereven bámulta a kék és burgundi vörös selymet, hogy a végén el is mosódott a szeme előtt. A verseny a szokásos fejetlenséggel indult. A lovak köröztek és ágaskodtak, a mossiere, vagyis az indítóbíró, egyre-másra hibás rajtot adott. Aztán végül, mikor a feszültség már az elviselhetetlenségig fokozódott, a lovak felsorakoztak és elcsendesedtek, mintha valami néma parancsnak engedelmeskedtek volna. A sikoltozó-kiabáló tömeg egyetlen baljós másodperc erejéig elcsendesedett, és Pia feje felett Olasz: „nekifutó“ A tíz lovas közül kilenc a kötéltől indul, egy pedig mögülük vágtázik előre, az ő „nekifutásával” Indul a verseny. 14

megszólalt a Mangia-torony nagyharangja, a máskor néma Sunto. Két Palio között mindig hallgatott, a kongása most azonban végigcsörömpölt a város felett, tudatva: eljött az idő. Minden fej és minden szempár felfelé fordult, mivel azt tartották, hogy a bandierino szélirányjelzőt a torony tetején az utolsó fuvallat a felé a városrész felé fordítja, amelyiket kegyeibe fogadta a szerencse. A bronznyíl remegve a Sas contrada székesegyházára mutatott, és a körzetből érkezők ujjongása kis híján elnyomta a harang utolsó kondulását. Pia nagyot nyelt, az előjeltől most összeszorult a gyomra. Gondolkodásra azonban már nem maradt ideje. A hetedik ütés után a Sunto elhallgatott, az indítókötél mellett eldördült a mortaretto, a kis mozsárágyú, mire tíz ló ugrott előre az entrone15 alól, és már el is tűntek. Aki nincs itt, gondolta Pia, az el sem tudja képzelni a tömeg vérfagyasztó üvöltését, nem érezheti a paták dobogását a bordáin, az izzadság és a széna illatát, a tufapor ízét. Kavargóit a por a lovak után, horpaszuk izzadtságtól csillogott, szájukat tajték pettyezte, ahogy elviharzottak a palazzo 16 előtt, és nagy robajjal a Bocca del Casato előtti kanyarhoz közeledtek. Pia látta a Torony színeit – az ő bajnoka vezetett fej-fej mellett Vincenzóval, egymást lökdöstek. A második körre Vincenzo három-négy lóhossz előnyt szerzett, már túljutott a halálos San Martino sarkon is – azon a csalóka lejtős szakaszon, melybe belógott az egyik jókora palazzo éles kövekből épített pillére –, ám a lovába ekkor beleütközött a Párduc színeiben versenyző paripa, a Párduc lovasa pedig Vincenzo arcába vágott az ostorával. Az ismeretlen kihasználta a helyzetet, és átvette a vezetést, míg a Sasok örököse hátrazuhant 15 A

városháza udvarának kapuja. palota.

16 Olasz:

a nyeregben, a lova pedig megingott és megállt. Ekkor – mintha kimerevedett volna a pillanat – Vincenzo átbukott a kantár felett, nekiütközött a San Martino sarkának, és leroskadt. A tömeg egy emberként hördült fel, mire az ismeretlen lovas hátrapillantott a válla fölött, azon nyomban átvetette a lábát a ló nyaka fölött, majd leugrott a porba és szalmába. Pia előrehajolt, szíve a torkában dobogott. Egy borzalmas pillanatig úgy érezte, mindez miatta történt. Hiszen ő kívánta Vincenzo halálát, habár egyáltalán nem ilyennek képzelte. Ebből a távolságból úgy látszott, mintha Vincenzo egyik oldala megfeketedett volna – pedig a pályát fehér por borította. Pia szíve zakatolásából azonnal megértette, hogy jegyese kiömlő vére festette sötétre a port. Az ismeretlen versenyző a tömeg sikoltozása közepette átvágott a vágtázó lovak patái között, és Vincenzo segítségére sietett, felemelte a harmonikaszerűen összecsuklott férfit. Vincenzo feje természetellenes szögben lógott lefelé, a lovas pedig a spriccelő vértől mocskosan, kétségbeesetten tapogatta a torkát, hogy megtalálja az elszakadt artériát. Mikor rábukkant a rémisztő vérfolyam forrására, egyik kezét erővel rányomta a megfelelő pontra Vincenzo nyakán. Mindkét férfit beborította a vér, a versenypálya porától épp olyan sötét színűnek látszottak, mint az árnyékuk. Pia kétségbeesetten elfordította a tekintetét, így épp látta, hogy Vincenzo pej lova, Berio áthaladt a kis feketefehér bandierino zászló mellett, amely a célvonalat jelképezte. Ő érkezett be elsőként, és most ujjongva ágaskodott fel, mintha tudná, hogy a lovak scosso, vagyis vezető nélkül is megnyerhetik a Paliót. Aznap már másodjára némult el baljósan a tömeg. Mostanra egy kisebb csapat gyűlt össze a bukott lovas körül a Sas

színeiben – felbukkant köztük Faustino fehér feje is –, nemsokára pedig bírók, udvarmesterek, egy patikus és egy orvos is csatlakozott hozzájuk. Az ismeretlen lovas végül felegyenesedett, és megrázta a fejét. Pia felállt, és arra kényszerítette magát, hogy csatlakozzon a hátborzongató társasághoz. A pályára menet elsétált az új rokonai mellett. Tompán érezte, hogy valamiképpen kötelessége megjelenni a halott jegyese mellett, így átfurakodott a tömegen. Az emberek beleütköztek, taszigálták, egyszer még fel is lökték. Butának érezte magát, nem forgott az agya, a végtagjai pedig úgy elnehezültek, mintha homokbuckákon keresztül kellene mozgatnia őket. Tizenkilenc évet töltött mindentől elzárva, mint egy ritka orchidea a melegházban, amihez nem érhet emberi kéz. Óvták, nevelgették, s felkészítették a házassági szerződésre, ám az eljegyzése most összetörte a melegház üvegfalait, és a természet kegyetlen erőinek prédája lett. Most kikerült a valódi életbe, a brutalitás világába; olyan világba, ahol tegnap a jegyese földre lökte, hogy megbecstelenítse, ma pedig ismeretlenek döntötték fel. Elkeserítette ez a felismerés. A tömegből valaki – apja lovásza – felismerte, és a tenger kettévált előtte. Pia felegyenesedett, összeszedte a méltóságát. Úgy érezte, átveri mindazokat, akik félreállnak előtte, a halott menyasszonya előtt, abban a hitben, hogy fájlalja Vincenzo elvesztését, tisztelték a fájdalmat, amit pedig egyáltalán nem érzett. Pia meglátta az apját a holttestet körülálló emberek koszorújának szélén. Salvatore nem sietett a lánya segítségére, mély társalgásba merült Vincenzo öccsével, egy sápadt, különös teremtménnyel, akit Pia emlékei szerint Nellónak hívtak. Kábultan elsétált

mellettük, egyenesen a csoportosulás közepére. Most látott először holttestet. Pia lenézett Vincenzo tetemére. Látta, hogy a vőlegénye torkát átszúrta saját törött csontja, felfedve összeroncsolt húsát, vére feketére festette a port, habtól foltos szája kissé tátva maradt a legyek örömére. Ez a száj tegnap még fenyegetően suttogott Pia fülébe, és ígéretekkel tetézte a szavait. Aztán este be is váltotta a fenyegetéseinek egy részét, teljesítette az ígéretét. Ez a száj préselődött rá Pia ajkaira, lehelt borgőzös párát a hajába és tarkójára, mikor a férfi megpróbálta őt megerőszakolni. Addigaddig lihegett, hogy forró lélegzete keserű köpetté sűrűsödött, mely aztán Pia hajába csapódott. Lehetséges volna, csodálatos egyszersmind borzalmas valóság, hogy többé nem hagyja el semmi az ajkát? Elképzelhetetlennek tűnt. Piát kirázta a hideg, a gyomra felfordult. Az ájulás kerülgette, így kinyújtotta a kezét, és belekapaszkodott a legközelebbi erős testbe. Berio volt az, a ló. A gyilkos győztes, Toszkána leggyorsabb paripája. Vincenzo örömében felujjongott, mikor erre a futamra neki sorsolták ki a lovat. Pia beletemette a kezét az állat fekete sörényébe, nyirkos homlokát leeresztette Berio selymes nyakszirtjéhez. A ló zavarodottan, bizonytalanul állt az érintése alatt; mintha nem értené, miért nem aggatnak rá virágkoszorút és tömnek édességet a szájába. Furcsa módon kétségbeesettnek tűnt, egyre csak a fejét rázta, mintha legyeket akarna elhessegetni, miközben Vincenzo mozdulatlan testét nézte. Pia szeme megtelt könnyekkel. – Ne félj, ne félj! Nem a te hibád volt, hanem az enyém – suttogta. – Én akartam így.

Mintha a hatalmas pej ettől megnyugodott volna, hamarosan békésen ácsorgott Pia vállánál. A lány még bűntudata súlya alatt is érezte, hogy a ló finoman harapdálni kezdi a fülcimpáját, amitől a hajtűi kicsúsznak, feltekert fürtjei lassan szétbomlanak; fekete haja elvegyült, összegabalyodott, eggyé vált a ló fekete sörényével, csinos fekete-vörös kalapja lecsúszott a fejéről, és Berio óriási patái alá került. A ló sörényén keresztül látta, ahogy Faustino, a Sas imbolyogva talpra emelkedik kezében a gyermekével. Azt is látta, hogy az ismeretlen lovas egy röpke pillanatra a kapitány vállára teszi a kezét, Faustino pedig elfordul, és megindul karjában a rettenetes teherrel, nyomában a contradájával. A Sasok néma gyászmenete kivonult a térről, ügyet sem vetettek otthagyott lobogóikra. Nekik már nem szól vidám, győzelmi Te Deum17 a bazilikában, nem lesz esküvő; rájuk a halott kiterítése, virrasztás és temetés vár. Pia érezte, hogy egy lovász elvezeti Beriót a keze alól, a haját az istállószolga kiszabadította a ló sörényéből. Úgy tűnt, mintha most már bárki megérinthetné. Ahogy a bánatos menet megindult, Piának nagy kő esett le a szívéről. Kifújta magából a halált és ezt a borzalmas napot, a tüdejébe édes, tiszta megkönnyebbülés áradt. Hirtelenjében megszabadult a szerződés kötelezettségeitől, de nem tudta, mitévő legyen. Gondos neveltetése, a rangjával járó illemtanórák erre nem készítették fel. Aztán rájött: hazamehet. Megfordult, hogy visszatérjen a családjához, a Civettához az otthonába – apja hordószerű alakja azonban útját állta. Pia az apja felé emelte a karját, hiszen most már nem volt érinthetetlen, úgy érezte, eljött a napja, hogy végre megöleljék egymást. 17 Latin: Hálaadó istentisztelet.

Salvatore azonban a vállánál fogva megragadta, és egy határozott mozdulattal megfordította a lányát, indulatosan a tarkójába suttogott, épp oda, ahová előző este Vincenzo lihegett. – A Sasnak még mindig van örököse – sziszegte. – Van még egy élő fiú, úgyhogy jól viseld magad! Egy finom lökéssel elindította Piát a Sasok gyászmenete felé. Áruló inai akkor megadták magukat, a térde összecsuklott, két férfi kapta el a Sasok rajából. Az egyikükben Pia felismerte Vincenzo öccsét, Nellót, a másikban a család egyik rokonát. Megragadták Pia felkarját, aztán a támogatás álcája alatt elvezették a bukdácsoló lányt, miközben csinos csizmáit a porban húzták-vonták. A foglyuk volt. Pia ellenállt. Hallotta, amint azt ismételgeti: ne, ne, ne. Minden a tömeg szeme előtt zajlott, a nép pedig most pezsegni és bugyogni kezdett, akár a katlan, kérdések és válaszok tompa moraja hallatszott; ez egyszer minden contradát egybekovácsolt a fájdalmas események iránti tiszteletadás. Szegény nő, nem tudja elfogadni, hogy a jegyese nincs többé. Kis híján elalélt, összevissza motyogott fájdalmában. A Sasok majd vigyáznak rá. Pia kétségbeesetten, könyörögve forgolódott, az ismeretlen lovast kereste, a férfi azonban észre sem vette őt. Az idegen ott állt a vérben, a sötét tócsa mintha az árnyéka lett volna, mely a sarkából nőtt ki, a kezét és az arcát a sáljába törölgette. Mellkendője élénkvörös színe semmit sem változott. Minden más azonban igen. Ahogy Piát bevitték a Bocca del Casato kapuja alá, melyen keresztül a lovas korábban a pályára lépett, valaki megrángatta a ruhája ujját. Megváltást remélve lenézett, de csak a vízhordó fiúcskát, Zebrát látta. A gyerek Pia felé nyújtotta kis kezét, kocognia kellett, hogy lépést tartson a lánnyal. Fekete bársony

erszény volt nála, rajta a Mediciek aranycímerével: a hercegnő gyászadománya. Pia fogvatartói szó nélkül kikapták a fiú kezéből az erszényt, a lány pedig még egyszer utoljára hátranézett, magasan a sokaság feje fölé, a palota erkélyére. Talán csak képzelte, de mintha a hercegnő intett volna neki – üdvözlésképp, együtt érzően, mit jelenthetett ez a gesztus? – aztán elnyelte a párkánygerenda árnyéka. A piazza felett Violante Beatrix de Medici hercegnő nézte, ahogy a szerencsétlen lány eltűnik a szeme elől. Végül aztán felállt. A fekete-fehér Palio lobogó észrevétlenül kiesett a kezéből a könyöklő fölött, és kecsesen hullámzó ívben lehullt a véres porba.

A Teknős VIOLANTE BEATRIX DE’ MEDICI hercegnő Bajorországban született, a modern tündérmesék hazájában. Az első történetet azonban nem anyja karjából hallgatta, hanem az iskolapadból, mikor a nyelvtant gyakorolták. Mikor Violante tizenkét éves lett, és megkötötték a házassági szerződést a Mediciekkel, az anyja úgy döntött, hogy Violanténak meg kellene ismerkednie majdani otthona nyelvével. Violante így annak rendje és módja szerint nekiült, és megtanult egy olasz népmesét La lepre e la tartaruga18 címmel: A nyúl egyszer meglátta, milyen lassan bandukol a teknős, és nevetve gúnyolódott rajta. Versenyre hívta a teknőst, az pedig elfogadta a kihívást. Megegyeztek az útvonalban, és rajthoz álltak. A nyúl megindult, mint akit puskából lőttek ki, egy ideig sebesen szaladt. Aztán, mikor látta, hogy már alaposan maga mögött hagyta a teknőst, úgy gondolta, leheveredik a fa alá, és pihen egy kicsit, mielőtt folytatná a versenyt. Így is lett: a nyúl leült a fa alá, és hamarosan el is aludt. A teknős, békésen cammogva, utolérte a nyulat, és megnyerte a versenyt. Így történt, hogy Violanténak tanmesét mondott az édesanyja. BAJORORSZÁGI VIOLANTE BEATRIX, Ferdinando de’ Medici özvegye, Toszkána hercegnője és Siena kormányzónője kinyitotta szobája ablakát. Már tíz éve élt ebben a városban, de a 18 Olasz: A nyúl és a teknős

szobáját még mindig nem érezte a sajátjának, ahogy a palotáját sem. A hercegi palotát valójában, ahol most állt, az ő pompás, sienai rezidenciáját most is mindenki Palazzo Pubblicónak19 nevezte. Az ódon épület minduntalan arra emlékeztette Violantét, hogy milyen rövid múltra tekint vissza a Mediciek hercegsége; hogy Siena az ő ideérkezése előtt évszázadokig önmagát kormányozta, és remekül fog boldogulni a távozása után is. A névleges hatalom az ő kezében volt: ő volt a város kormányzónője, hercegnője, régense. Ez azonban nem jelentett semmit. Senki nem tudta, hogy még mostanra, ötvenéves korára is ugyanaz a riadt kislány maradt, aki apja udvarában megdermedt a rémülettől, valahányszor anyja megkérte, hogy játsszon valamit a vendégeknek a cimbalmon. Nem is sejtették, hogy Ferdinand Maria bajor választófejedelemnek és Adelaida szavojai hercegnőnek a lánya fél az emberektől, jobban szereti a zenét a társalgásnál, retteg a nyilvános beszédtől, és igyekszik háttérben maradni. Senki nem értette meg, hogy mindvégig szerelmes volt a férjébe, Ferdinando de’ Medicibe, habár a férfi úgy halt meg, hogy soha egy percig sem viszonozta ezt az érzést. És senki nem fejtette meg a legtitkosabb fájdalmát sem, hogy minden áldott nap gyászolta halva született ikreit, tizenkilenc éve minden nyáron gyertyát gyújtott a születésnapjukon, és ha valaki megkérdezné, meg tudta volna mondani, pontosan hány évesek, hónaposak, naposak, órásak, percesek lennének, ha még élnének. Mivel pedig nem tudott örököst szülni Toszkána nagyhercegségének, ez a gyengélkedő ifjú birodalom talán szintén olyan véget ér majd, mint a beteges gyermek. Violante Olasz. Szó szerint „nyilvános palotát”, „közpalotát” jelent, a sienai Palazzo Pubblicót azonban Városházának szokás nevezni. 19

rendellenes kinövésnek érezte magát, bitorlónak. Az ősi város kivárja, míg eltűnik. Violante nem volt ábrándos vagy babonás természet, mégis minduntalan eszébe jutott az a beszélgetés, amit előző este folytatott a főtanácsosával, Francesco Maria Contival. A dölyfös államférfi – akinek elbizakodottságát tovább erősítette, hogy magának a pápának volt az unokafivére – nyugtalanító hírekkel érkezett a fogadószobájába. Idegesen piszkálgatta ezüstvégű botját szokásos fekete kabátjában, majd a hercegnő tekintetét kerülve jelentette, hogy két férfi a Tarajos sül contradában döglött szamarat talált, melyet a Camollia kapu fölött löktek át. Violante először nem értette meg az eset jelentőségét, ám ekkor a férfi szokott modorában, szívélyességgel kendőzött lenézéssel a hangjában elmesélte, hogy amikor a firenzeiek a tizenharmadik században Sienát ostromolták, döglött szamarakat dobtak be a városba, hogy dögvészt és ragályt hozzanak az itteniekre. Egyszerűen szólva, mondta Conti, a szamár Siena közelgő bukását jelzi. Violanténak most az a kellemetlen érzése támadt, hogy Vincenzo Caprimulgo halála csak a kezdet volt, talán a vég kezdete. Nyitott ablakán keresztül Violante látta, hogy a comune20 szolgái a piazzát tisztogatják, a sötét vérfoltot súrolják a San Martino sarkánál. A tekintetét erővel elszakította a vértől, és azokra a dolgokra fordította a figyelmét, amelyek nem változtak. A seregélyek csárogtak, az esti levegő friss, hűvös illatot hozott, a lenyugvó nap bársonyos fénybe vonta a lenti teret. Megcsodálta a régi idők emlékét őrző aranypalotákat, valamint a szökőkút felől kiáramló vonalakat, melyek kilenc részre 20 Olasz: közösség

osztották a főteret, kagylószerű formát kölcsönözve neki. Erről eszébe jutott az a festmény, melyet annak idején Cosimo de’ Medici egyik nyári palotájában látott. A kép egy gyönyörű nőt ábrázolt, aki hullámzó hajjal állt a kék vízen lebegő, óriási kagylóhéjon, miközben a jólelkű szelek emberi alakot öltve fújták ki az azúrkék tenger partjára. Ma, miközben a tragédiába torkolló Paliót nézte, Violante egy nőre lett figyelmes a Civetta család sorai között: gyönyörű fiatal lány volt, fekete haját magasra tornyozták, piros-fehér ruháját összetűzték vékony derekán, orcáinak porcelánbőrét szemernyi rózsaszínnel emelték ki. A zászlók és lobogók tengere fölött olyan nyugodtnak és komolynak tűnt, mint az istennő azon a festményen. Látva e kagylóhéj Vénuszának szépségét és fiatalságát, Violantéba belemart az irigység. Utána azonban a nő a halott férfi lovára hajolt, és akkor Violante rájött, hogy ez a szépség az elhunyt jegyese; mikor pedig kérdezősködött felőle, azt is megtudta, hogy aznap lett volna az esküvőjük. Fájt a szíve a leányért, és gyötörte a bűntudat, amiért irigykedett rá. Hogy megnyugtassa a lelkiismeretét, erszényt küldött neki. Violante ismerte az üresség, a veszteség kínjának érzését, hiszen maga is átélte. Ferdinando… de ma este nem akart rá gondolni. Violante visszahúzta a fejét az ablakból, újra elzárkózott saját hűvös kagylóhéjának rejtekébe. Becsukta az ablakát, kirekesztette a vért. Nem akart tudni róla. Érzelmileg teljesen kimerítette halott férjének hirtelen rátörő emléke, nem maradt ereje más sorsán szánakozni. A szoba túlsó végébe lépett a teljesalakos, párizsi tükörhöz; most azonban még annak halovány, ódon képe – mely annyi bűnt bocsátott már meg – sem hozott számára megkönnyebbülést. Középkorú, cseppet sem szép nőt látott benne, hiába viselte a legjobb montmartre-i

púderozott parókát és a levendulaszínű selyemruháját, melyet a spitalfieldsbeli hugenották szőttek. Miközben szoknyája anyagát babrálta a napsütésben, látta, hogy a kezén kezdenek kiütközni a májfoltok, pedig még egy órája sincs, hogy ólomkrémmel kente be őket. Kezének rondasága a gyönyörű, mályvaszín selymen csak tovább fokozta keserűségét. Mindennap lila vagy ehhez hasonló árnyalatú ruhát viselt, méghozzá megboldogult férje egy elejtett megjegyzése miatt. Ferdinando ugyanis egyszer az udvarlása idején, amikor néha még megpróbált kedveskedni neki, azt mondta, hogy ez a szín illik hozzá; talán mert a viola szó, vagyis a lila, a Violante névre emlékezteti. Odavetett megjegyzés volt, puszta szójáték, meggondolatlan szellemeskedés, inkább saját nyelvi érzékenységének bókolt vele, mint a nő szépségének. Mindazonáltal nagyon ritkán fordult elő, hogy legalább egy cseppnyi figyelmet szentelt volna Violante személyének, vagy akár a nevének, és ez egy ilyen különleges alkalom volt. Az elutasítás, magány, gondatlan vagy szándékolt kegyetlenség éveiben, a férfi szeretőivel szemben Violante ebbe az aprócska megjegyzésbe kapaszkodott. Ragaszkodott ehhez az emlékhez, és kötelességtudóan viola-, mályva- vagy levendulaszínű ruhákat viselt azóta is mindennap, hasztalanul remélve, hogy Ferdinando egyszer talán majd újra észreveszi őt. Belekapaszkodott a szójátékba, pedig Ferdinandónak inkább azzal kellett volna élcelődnie, hogy a neve a violare szóra vezethető vissza, mely annyit tesz: megsért, bántalmaz, sőt, megerőszakol. Ezek a szavak ugyanis találóan jellemezték Ferdinando viselkedését Violante személyével, a házasságukkal, valamint az egyetlen együtt töltött éjszakájukkal kapcsolatban.

Mindennek ellenére Violante még Ferdinando halála és saját szabadulása után is csak violaszín ruhákat viselt. Elfordult a tükörtől, hirtelen halálosan elfáradt. Ferdinando. Ha egyszer eszébe jutott, nem tudta kiverni a fejéből. Nem is szólt a szolgálóinak, csak lefeküdt a takaróra úgy, ahogy volt, a buta violaszín ruhájában, és megadta magát. Ferdinando. Megrohanták az emlékek. Elmerült bennük, már semmi nem érdekelte. A szemét lepecsételték a könnyei, és végre elaludt. A SZÜRKÜLET SÖTÉTSÉGBE FORDULT, miközben Piát elvezették a Sasok házába. Az Aquila család két férfitagja erősen fogta, szorításuk nyoma biztosan meglátszik majd a két felkarján. Sértő módon bántak vele, mostanra azonban már kezdett hozzászokni ehhez az új, testi, brutális világhoz. Elszakította elméjét a testétől, és gondolataiba mélyedt. Csak sétált a fogvatartói mellett. Már nem állt ellen. Tudta, hogy tőlük csak lopva szabadulhat meg. Miért akart az apja hirtelen mindenáron szövetségbe lépni a Sasokkal, miután annyi évig remélt, várt, tárgyalt a legjobb Civetta családokkal? Hiszen ez ellenkezett a józan ésszel, a többszáz éves hagyományokkal, melyek szerint a contrada mindennél fontosabb: a contrada jelenti az önazonosságot, a családot, a valahová tartozást. Lehetséges volna, hogy Vincenzo teste még ki sem hűlt, mikor az apja már a kisebbik Sas fiúval tárgyalt a házassági szerződéséről? Lopva a bal karját szorító férfira sandított. Emlékei szerint aznap látta először Vincenzo öccsét, és mikor az ábrázatára pillantott, máris sejteni vélte az okát. Különös, groteszk látványt nyújtott, mert bár a vonásai némileg hasonlítottak Vincenzóéira, a testének színei egyedivé

tették. A haja épp olyan fehér volt, mint Faustinóé, bőre sápadt, akár a tejsavó, világos szempillái alatt pedig rózsaszín szemek rejtőztek. Ahogy besötétedett, Pia teljesen ismeretlen utcákon találta magát, a csöpögő fáklyák díszítéséből és a reszkető lobogók fekete-arany színéből azonban tudta, hogy a Sasok területén jár. A sötétségből egy palota derengett elő, félig átemelték a küszöbén, aztán magára hagyták a fellobogózott kőcsarnokban, a kísérői a szolgák és a halott után indultak. Egy nagydarab cseléd közeledett felé, a derekáról kulcscsomók lógtak. Olyan vaskos sienai nyelvjárással beszélt, hogy Pia nem is igazán értette, mit mond, azt viszont igen, mikor a nő a fejével a közeli lépcső felé intett. Követnie kell. Pia azonban – bár nem igazán tudta, mit tesz – megfordult, és egyenesen kisétált a palota kapuján. Egyszer már elmenekült az otthonából is, akkor a jegyese elől keresett menedéket. Most bármit megtenne, hogy visszatérhessen, hogy itt hagyhassa ezt a sötét palazzót, az idegen utcákat: hogy hazamehessen. Az orra előtt néhány centire két keresztbe állított lándzsa ütődött össze fémes csengéssel. Mikor megfordult, a nagydarab asszonyság mosolygott előtte. Hatalmas mutatóujját éppen olyan közel és fenyegetően ingatta Pia arca előtt, ahogy az imént az őrök a lándzsáikat. Másik mutatóujjával megcsörgette a kulcscsomóját. – Gyüjjön csak, amore!21 Egyet se férjen! Csinos gúnyák vannak ám odaföl! Volt valami durvaság a kedvességében, közben pedig úgy lengette a kulcsait, mintha csengettyűk volnának. Az ördög

21 Olasz. Itt: kedves

kísértése: Gyere csak, kislány! Szép ruhákat mutatok, ha velem jössz az emeletre. Piának nem volt más választása, követnie kellett. Végigmentek a sötét, kanyargós, nyirkos lépcsőkön. Odafent egy magas mennyezetű, furcsa alakú szobát talált kápolnaszerű ablakokkal, melynek üvegei még mindig ontották a meleget, a lemenő nap tüze rubinvörös kockákat festett rájuk. Egy olajlámpát is meggyújtottak odabent, a lángja szánalmasnak tetszett a naplemente ragyogása mellett. A berendezés mindössze egy ágyból, egy szőnyegből, egy kancsóból és egy lavórból állt. Pia nagyot nyelt. A szobalány, még mindig mosolyogva, csettintett a nyelvével. – Ugyan, amore. El ne ríja magát! A gazda aszonta, szépnek kell lennie domani22! Nézze csak meg a szekrént, van ám ott szép ruha, meg ami még kell! Pia kinyitotta a szoba sarkában álló hatalmas szekrény ajtaját. A mozdulattól hirtelen fojtogató erővel tört rá az otthona emléke. Az anyja gyermekágyi lázban halt meg Pia születésekor, a lányának csak a hátrahagyott ruhái maradtak meg belőle. Az apja sosem pakolta el a holmiját: talán tőle szokatlan módon fellángoltak gyengédebb érzései, talán így gyászolta az asszonyt, de az is lehet, hogy egyszerűen elfeledkezett róla. Pia gyerekként és később fiatal nőként is, mindennap bement anyja gardróbszobájába, s a bársony-, pamutbársony, brokátselyem ruhák között sétálgatott, beszélt hozzájuk, énekelt nekik, játszott velük, elbújt a szoknyák mögé. Próbálta megidézni azt a nőt, akit sosem ismerhetett, aki talán megváltoztathatta volna az egész életét. Barátságos ruhái voltak: egy csinos burgundi vörös

22 Olasz. holnap, Itt: holnapra

ünnepi alkalmakra, egy a tojássárgája színében, egy az olíva levelének zöldjében. Volt ott egy különleges öltözet is: rugalmas, finoman kikészített bőrruha, lovagláshoz. Itt, az új öltözőszobájában csak két ruha lógott a fogasokon: egy fekete, meg egy fehér. Mindkettő gyönyörű volt, tele ékkövekkel és hímzéssel, Pia először látta jelét a Sasok hatalmas vagyonának. – A fekete hó’napra – mondta a cseléd –, a fehér hó’naputánra. Az ajtóhoz sietett, az olajlámpát földre lökte terjedelmes csípőjével, ahogy elvonult mellette. A láng sziszegve kialudt. A cseléd egyre csak mosolygott. – Aluggyon egyet! Sok dogunk lesz domani. Az ajtó bezárult, és egy szempillantással később a kulcs is elfordult a zárban, a csörgését nem lehetett nem felismerni. Borzalmas hang volt ez Pia füleinek, egész életében rettegett a bezártságtól, talán mert egyik híres őse, egy korábbi Pia Tolomei, akinek emlékét Dante a Purgatóriumban örökítette meg, utolsó napjait egy toronyba zárva töltötte. Vagy talán az okozta a rossz érzését, hogy Pia egy falakkal körülvett városban nőtt fel, és szinte sosem hagyta el, még a közeli tengert sem látta egyetlenegyszer sem. Akárhogyan is történt, most össze kellett szorítani az ökleit, hogy legyűrje a közeledő pánikrohamot, s az egyiket még bele is gyömöszölte a szájába, nehogy felkiáltson. Pia próbálta megőrizni a nyugalmát, nézte, amint odakint, a szobája ablaka előtt a nap elvérzik, és beköszönt az éjszaka. Teljesen egyedül maradt, csak a két ruha lógott a szekrényben, selymük fenyegetően suhogott, ahogy a kampóikon forogtak. Fekete holnapra, fehér holnaputánra.

A Sas A SIENAI LOVAS egyszer régen már lovagolt a sas pillantása alatt. Még csak hétéves volt, de már megszállottan rajongott a lovakért. Általában már hajnalban kilovagolt, és az egész napot a toszkán hegyekben töltötte; mire este visszatért a Torony contradába vacsorázni, megkapta a nap, összeroskadva ült a nyergében, és a fehér tufapor borításában úgy nézett ki, akár egy kis szellem. Egyik reggel hihetetlen dolgokat látott a hegyekben. Mikor a nap felkelt, egy sas bukkant fel előtte, elsötétítve a fénylő korongot, majd zuhanni kezdett, akár a kő, és óriási karmaival kiragadott egy bárányt a legelésző nyájból. Újra felszállt a hegyek fölé, erőteljes szárnycsapásai a fiú haját is meglebegtették, majd eltűnt bégető terhével a város aranyrózsaszín tornyai fölött, épp olyan volt, mint egy bibliai illusztráció. A fiú még akkor is tátott szájjal bámult utána, amikor a közeli ciprusfáról újabb szárnycsattogás hallatszott. Ezúttal egy kisebb madár tört elő, és mintha ő is végignézte volna a bárány elfogását, rászállt a legnagyobb kos hátára. A bolondos kismadár ott nagy erővel verdesni kezdett, úgy ugrándozott és csapkodott, mintha fel akarná emelni a hatalmas állatot. A karmai nemsokára belegabalyodtak a kos gyapjába, nem tudott kiszabadulni. A kis lovas jót nevetett a jeleneten, mely a pillanat töredéke alatt fordult tragédiából komédiába, majd lecsúszott a nyergéből, és a koshoz futott. Egyszerre érkezett meg a pásztorral, aki

elővette a kését, és levágta a madarat a zsíros gyapjúról. Mikor a férfi látta, hogy a fiú egyre közelebb óvakodik, szétterítette a madár szárnyát, és visszavágta az evezőtollait: szárnyát szegte. Ekkor átadta a madarat a kis lovasnak, úgy gondolta, a fiút biztosan nem zavarja majd az a kis fekete vér, és igaza is lett. – A tiéd – mondta a pásztor erős sienai táj szólással. – Vidd haza játszani! A fiú és a madár egymást nézték, a fiú szeme boldogan ragyogott, a madár gombszeme pedig egyszerre tükrözött ostobaságot és szabadságot. A fiú megsimogatta a kis kékesfekete fejet az egyik lerágott körmű ujjával. – Milyen madár ez? – kiáltott a pásztor után, a férfi ugyanis már elindult lefelé a völgybe a nyájához, a fejét csóválta az előbb elveszett báránya miatt. A kérdésre megfordult, a szája egyik felét mosolyra húzta. – Legjobb tudomásom szerint csóka – felelte. – De ő jobban szeretné, ha sasnak tartanád. A TORONY CONTRADA LOVASÁT annyira megrázták a Palión történtek, hogy aznap éjjel apja istállójában aludt Taccola mellett – így hívták a lovat, melyet aznap megült. Még magának sem tudta megmagyarázni, miért találna itt nagyobb nyugalmat, mint a házban. Valójában jobban érezte volna magát a saját ágyában, mivel a meleg szalma közelében ügető patákkal álmodott, elszáradt fekhelye pedig, mely még az orrát is csiklandozta, újra meg újra felidézte benne a versenyt és a spriccelő vért, melyet beivott a pálya pora. A ló selymes szőrének édes melege minduntalan eszébe juttatta az aznap történteket, pedig jobban szerette volna már elfelejteni az egészet. Nem ez volt az első eset, hogy valaki az ő karjaiban halt

meg, csak éppen azt remélte, hogy itt, az otthonában, a többéves távollét után nem kell ilyen látvánnyal és szagokkal szembesülnie. Arra ébredt, hogy valaki megrázza a vállát, és megkönnyebbülve ismerte fel a kis arcot a sajátja előtt. Zebra volt az a szokásos fekete-fehér ruhájában. A fiúról mindenki tudta, hogy küldöncként dolgozik, üzeneteket adott át némi pénzért cserébe, bármikor könnyedén átléphette a contradák határait, amit rajta kívül senki más nem tehetett volna meg. Ezért a kora hajnali küldetésért jó pénzt kaphatott; még alig pirkadt az istálló ajtaja mögött. A lovas felült, lefújta a szalmát a szájáról, és megdörzsölte a tarkóját. – Zebra. Mi történt? Zebra a lódobogás staccatójában beszélt. – A Sas. Magát akarja. Keresse fel! Napkelte előtt. – Én? Miért? Zebra vállat vont. Sosem kérdezősködött, neki a fizetség elegendő indok volt. A lovas nagyon is jól tudta, ki a Sas. Faustino Caprimulgo – az összes többi kapitánytól eltérően – nemcsak képviselte a contradáját, hanem valamiképp a jelképe is lett. Talán sólyomszerű megjelenése miatt; talán mert kegyetlen ragadozó módjára bánt el azokkal, akik keresztezték az útját. Vagy talán mert saját palazzója tornyainak sasfészkéből mindent látott, ami ebben a városban történt. A lovas elgondolkodott, az agya olyan lassan forgott, mintha a fejét is szalmával tömték volna ki, a szeme előtt a nap első sugarainál aranyló kis porszemcsék úsztak el. Nyílt sértés volna, ha nem engedelmeskedne az idézésnek, még ha az egyik rivális contrada kapitányától is érkezett. Ugyanakkor esztelenség

besétálni annak a férfinak a házába, akinek a fia a kezei között halt meg. És ha Faustino meg akarja büntetni Vincenzo halála miatt? Mi van, ha valami miatt vétkesnek tartja? A capitano talán arra gondolt, amire maga a lovas is (most már eszébe jutott, milyen rettenetes motívum vonult végig az álmain), hogy valahogyan megmenthette volna Vincenzót? A lovas szemügyre vette a küldöncöt. Zebra még nem töltötte be a hetedik életévét, amikor ő két évvel ezelőtt elment innen, tehát most még nincs kilenc. Úgy tűnt, nem sokat aludt. A Palio éjszakáján mindig különösen sok dolga akadt, még ha olyan tragikusan végződött is, mint a tegnapi: a fantini vagy capitani leveleket, a fogadószindikátusok pénzt küldözgettek egymásnak, még a rivális contradákban élő szerelmespárok is üzeneteket váltottak. Zebra kis híján összeesett a fáradtságtól, apró gombszemei le-lecsukódtak. A lovas feltápászkodott a fekhelyéről, és finoman ledöntötte a fiút a meleg, besüppedt szalmába, ahonnan épp most kelt fel. Zebra épp csak ráharapott az érmére, melyet a lovastól kapott, aztán összegömbölyödve elaludt, akár egy kisbaba. A lovas kivette az érmét a fiú szájából, meleg kis tenyerébe csúsztatta, és elindult a hajnal előtti sötétségben. Ha továbbvágtat a célig, ő nyeri meg a versenyt, és a Torre contrada most ujjongana örömében, reggelig tartana a mulatozás. Az emberek belefektették minden reményüket, ő pedig cserbenhagyta őket, hogy megmentse egy másik lovas életét – mégsem tartott a kellemetlen következményektől. Valójában egyáltalán nem emlékezett arra, hogy bármikor is félelmet érzett volna. Legkorábbi emlékei az apjával töltött életéből még egészen kiskorából származtak: hatalmas állatok tornyosodtak fölé, melyek széles, csúszós hátáról elképesztő

gyakorisággal potyogott le. Sírt, de ez még nem riasztotta vissza attól, hogy valahányszor behoztak egy csődört patkolásra, annak is felkapaszkodjon a hátára. Nem volt ott az anyja, hogy felkapja, csókokkal borítsa, így végül megedződött apja éber tekintete alatt. Az anyja jelenlétét sosem érezhette apró házukban, ő ugyanis vagy meghalt, vagy elment, még mielőtt a gyermek emlékezete kifejlődött volna, az apja pedig sosem beszélt róla. Az apja, Domenico, jobban szerette a lovakat, mint az embereket. Több volt egyszerű kovácsnál. Nemcsak megpatkolta a hozzá érkező lovakat, de gondozta is a lábukat és patájukat, majdnem olyan gyengéden futtatta végig szakértő kezét és szemét az erős végtagjaikon, mint ahogyan a fiát nézte vagy érintette meg. Csendesen beszélt az állatokhoz, így még a legijedősebb jószág is mozdulatlanul állt a megnyugtató szóáram és a gyengéd kezek alatt. Mindenki tudta, hogy őt kell megkeresni, ha egy lónak valami baja esik a patájától a csüdjéig. A munkája mindig júliusban és augusztusban töltötte el a legnagyobb büszkeséggel, a Palio lóversenyek idején. A hangulata tulajdonképpen az évszakokkal együtt változott: nyáron, a készülődés és a versenyek alatt boldog volt, beszédes, megtelt várakozással. A tél ellenben zárkózottá és mogorvává tette, elkedvetlenedett, már a gondolat is lehangolta, hogy még olyan sokat kell várni az év legnagyobb eseményéig. A második Palio, az augusztus tizenhatodikán megrendezett Palio dell’Assunta másnapja volt a legrosszabb még akkor is, ha a Torony nyerte meg a futamot. Domenico imádta a munkáját, büszke volt a patkóira, és mikor kiderült, hogy a fia tehetséges lovas, rá is egyre nagyobb büszkeséggel nézett. A legbüszkébb mégis arra volt, hogy egyszer megpatkolta III. Cosimo de’ Medici nagyherceg lovát.

Hosszasan mesélte annak a legendás napnak a történetét, amikor Firenzébe hívták, hogy ellássa az istálló lovait. Lelkesedése akkor hágott tetőfokára, amikor az öreg herceg menye, a Bajorországi Violante Beatrix tíz évvel ezelőtt diadalmenetben bevonult Sienába, mint a város új kormányzónője. Aztán mikor a hercegnő ragyogása lassan elhalványult, és a város élete visszatért a régi kerékvágásba, a történet veszített az értékéből, és Domenico egyre ritkábban mesélte. Már csak a legközelebbi barátait vonta félre, hogy meséljen nekik azokról az időkről, mikor 1703-ban a Torony contrada patkolókovácsa ritka megbízatást kapott Firenzéből – őt választották ki arra, hogy a nagyherceg lovait megpatkolja. A lovas csendben lépkedett el apja ajtaja előtt, tudta, hogy habár alig több mint egy hónapot kell csak várni a következő Palióig, az öreg bizonyosan az ágyában tölti a napot mély búskomorságba süppedve. Mikor kilépett a házából, cseppet sem félt, hogy nem látja többé az apját; el sem búcsúzott a szeretett utcáitól, és a szokásosnál semmivel sem vetett buzgóbban keresztet, mikor elhaladt a contradája temploma előtt. A roppant Piazza del Campo, mely ásító, kitárt kapuival különösen hatalmasnak látszott a hajnali fényben, most üresen állt, leszámítva a háromszögletű kalapot viselő őröket és a comune szolgáit, akik a földutat söpörték fel. Elfordította a tekintetét a vérfolt sötét árnyától, mely még mindig ott éktelenkedett a San Martino sarkán, de azért félelem nélkül közeledett a Caprimulgók városnegyedébe. Csak kíváncsiságot érzett. A kíváncsiság egyszer már rávette, hogy a város falain kívül próbáljon szerencsét, távol apja csendes életétől. A kíváncsiság miatt indult el egy csapat lovag után, és kísérte el őket délre,

végig a hosszú, milazzói úton, hirtelen ugyanis erős vágy ébredt benne, hogy elkergesse a spanyolokat a félszigetükről. Ott az osztrák lovassághoz csatlakozott, és mivel ő volt a leggyorsabb lovas, rábízták, hogy vigye a zászlót. A második milazzói csata első napján a többi lovas előtt vágtatott le a völgybe vidám tudatlanságában. Feje felett a Habsburgok zászlaja lebegett, a hatalmas fekete sas mintha izgatottan csapkodott volna a szárnyaival. Riccardo elképzelni sem tudta, mi vár rá. Aznap ő is csak egy csóka volt, aki sasnak hitte magát. A gondolatait erőnek erejével a jelenre irányította. Ma arra volt kíváncsi, mi dolga lehet vele a Sasok kapitányának. A seregélyek már felébredtek, százával csárogtak és köröztek, mint mindennap az elmúlt ezer évben, újra elfoglalták zajos birodalmukat. A lovas azonban nem olvasott ki semmiféle jövendölést a röptük ívéből, nem látta bennük a halál előfutárait, sem más rossz előjelet. Milazzo után megesküdött, hogy többé nem fog félni. Riccardo léptei egyre jobban felgyorsultak, ahogy a piazza meredek lejtőjén haladt, aztán ismét lelassultak, mikor a Sas negyedbe vezető emelkedőre lépett. Siena polgárai mindig vagy emelkedőn, vagy ereszkedőn caplattak: a házak és palazzók tekervényes dombokon és völgyekben zsúfolódtak egymásra, a városkép már századok óta nem változott. A város szélén felállított több száz éves sárga térképek még mindig pontosan ábrázolták a valóságot. Igazság szerint, amikor a Sas contrada utcái körbezárták a lovast, és a magas, ódon házak enyhet adtak a felkelő nap fénye elől, úgy érezte, mintha visszautazott volna az időben. Senki nem bukkant fel, hogy megtörje a régi idők varázsát; a sikátorokon néma csend honolt. Fölötte minden ablakban a Sas lobogója lógott: fekete madár sárga mezőben,

csőrét oldalról ábrázolták, karmait kifeszítette a gyilkoláshoz, mint azon a címeren, amelyet korábban vitt. Minden zászló egyenesen és mozdulatlanul hullt alá a póznáról, mint az akasztott ember, még egy aprócska fuvallat sem mozdította meg őket. A lovas épp elérte a Caprimulgo család megerősített palazzóját, mikor a kápolna harangja hatot ütött. A hatalmas ajtók kitárultak, és a lovas belépett. Senki nem állította meg, így besétált a ház hatalmas csarnokába. A harang bongása elhalt, és a házra végtelen, súlyos, szinte tapintható némaság telepedett, akár a szemfedő. A terem közepén, a ház szívében, egy láda hevert, abban pedig egy fiatalember, s egy idősebb férfi hajolt éppen fölé. Az öreg teljesen ősz volt. A lovas megállt és várt. Faustino Caprimulgo végre leheletnyit feljebb emelte a fejét. – Hogy hívnak? A lovas hangja felcsendült, akár a harang. – Riccardo. Riccardo Bruni. – Domenico Bruninak, a Torony contrada patkolókovácsának fia? – Igen. Lehet, hogy Riccardo nem ismerte a félelmet, de érzelmei azért voltak. Számtalan történetet hallott már ennek a férfinak a rémtetteiről kora gyermekkora óta! Ma azonban Faustino csak egy fiát gyászoló apa volt, aki természetellenes módon arra kényszerült, hogy öregemberként eltemesse a fiatalt. – Gyere közelebb, Riccardo Bruni! A lovas három lépést tett az öreg felé, most már látta a fiút a ládában, az asztalra fektetett koporsóban. Ha másképp alakulnak a dolgok, ez az asztal ünnepi lakoma színhelyéül szolgált volna. Vincenzo szemét lecsukták, az állát felkötötték, a

kötszert összecsomózták a feje tetején. A vért lemosták róla, a nyakát kiegyenesítették, a Sasok sárga-fekete öltözékének magas gallérja eltakarta azt a pontot, ahol a törött gerince átszúrta a torkát. Az arca érintetlen maradt, sasorra sem sérült meg. – Hány éves vagy? – Majdnem húsz. Faustino meghajtotta őszes fejét. – Pont mint… – az arca összerándult, nem tudta kimondani a fia nevét. Riccardo elfordította a tekintetét, nem tudta tovább nézni ezt a megtört arcot. Faustino azonban újra megszólalt. – Irtózatos egy apának, ha el kell temetnie az utódját. A házam vele hal. Riccardo halványan összevonta a szemöldökét, mivel úgy emlékezett, hogy Faustinónak van még egy fia, aki továbbviheti a Sas vérvonalat: egy sápadt, de azért szívós legény, aki apja és bátyja sólyomszerű vonásait viseli magán. Riccardo arra következtetett, hogy távolléte alatt a fiú elhalálozott. A capitano elfordult a koporsótól, sárga szemét Riccardóra szegezte. Most megtudom, gondolta. – Amikor vérzett, a karodba vetted, és a nyakára tapasztottad a kezed. – Igen. – Hogy megállítsd a vérzést. – Igen. Riccardo most már tudni vélte, merre vezetnek a kérdések. Tehetett volna még valamit? Megmenthette volna a fiút? Faustino azonban elgondolkodva körbesétálta, mint az eladásra kínált lovakat a vevők. – Háborúban szolgáltál?

– Miért kérdezi? – Nem árt az óvatosság. – A katonák szokták így összenyomni a sebeket. Hogy ne vérezzen el a sebesült. Riccardo most már tudta, kivel van dolga. Igaz, hogy Faustino gonosztevő, de nem buta. Nem csoda, hogy ő uralkodik itt egészen régóta. – Milazzóban harcoltam. Az elmúlt két évet Szicíliában töltöttem. – Milazzóban? Az osztrákok seregében harcoltál? Miért? Faustino abbahagyta a járkálást, és érdeklődve megfordult. Riccardo állta a ragadozószerű tekintetet. – Szeretek harcolni. A kapitány arckifejezése azt sugallta, hogyha ezt más körülmények között hallotta volna, elmosolyodik. – Csakugyan. – Nem kérdő hangsúllyal mondta. – Háborút kerestél. – Igen. – És találtál is. – Igen. Olyan hosszan hallgattak, hogy Riccardónak elég ideje maradt végiggondolni, mennyire leegyszerűsítette a tragédia az összeismerkedés szokásos folyamát. Még csak most találkoztak, valamiképp mégis mindketten komoly utat tettek meg egymás megértéséig. – Jó lovas vagy. Riccardo tudta, hogy ez az igazság, nem is ellenkezett. – Ha nem ugrasz le, hogy megmentsd a fiamat, megnyerted volna a Paliót. Ez is igaz volt. Riccardo hallgatott. A kapitány elgondolkozott, aztán mintha tudatosan változtatni akarna a

beszélgetés menetén, összecsapta a tenyerét, a hangja tompán kongott a teremben. – Ma eltemetem a fiamat. Gyakorlatias tömörsége egyáltalán nem illett a szavaihoz. Pár pillanattal korábban azonban átsuhant a kapitány arcán valami, ami az igazi érzelmeiről árulkodott; még mindig nem tudta kimondani a fia nevét. Aztán folytatta: – Holnap este velünk vacsorázol. Habár nem vagy a contradánk tagja, tartozom neked. Riccardo szeme elkerekedett. Dorgálásra, akár még büntetésre is számított, és úgy sétált be a Sas fészkébe, hogy kész volt szembenézni vele. Nem tartotta sokra az életét. Talán ezért lovagolt gyorsabban mindenki másnál, és ezért nem vert hevesebben a szíve akkor sem, mikor besétált a Sas házába: mert a bátorsága abból a tényből eredt, hogy nem törődött a halállal. Ez azonban még nem igazi bátorság. Az az igazi bátorság, amikor az ember retteg a haláltól, mégis kockára teszi az életét olyasvalamiért, ami fontos a számára. Riccardo Bruni ezt most még nem tudta, de nemsokára megtanulja. – Holnap naplementekor ugyanitt – közölte Faustino. Riccardo nem fogadta el és nem utasította vissza a meghívást; úgy tűnt, nem is várják el tőle. Faustino hozzászokott, hogy kérdés nélkül engedelmeskednek neki. – Mielőtt elmész – folytatta a kapitány könnyed, társalgó modorban –, mutatok neked egy másik halottat is. Faustino félrehúzta a Sasok címerét ábrázoló kárpitot, és átlépett a sötét ajtón. Csendesen megindult a meredeken kanyargó lépcsőkön, Riccardo pedig kíváncsian követte. A kárpit

és a lépcsők ismét azt az érzést keltették benne, mintha visszalépett volna a múltba, azokba az időkbe, amikor még tisztelték a brutalitást, és semmibe vették a kulturált viselkedést. Egyszer Milazzóban egy megfeketedett faluba érkeztek a csapatával, ahol nem ciripeltek tücskök, és egyetlen madár sem dalolt. Amikor a társaival végigsétáltak az utcákon, rájött, hogy mindenki meghalt, felgyújtották őket a spanyolok. Minden ajtó elé nehéz fagerendákat gördítettek, hogy csapdába ejtsék a falusiakat, beleértve a nőket és a gyerekeket is. Amikor az elátkozott falu felé menet átkeltek a száraz fűvel takart dombon, ugyanezt a bizsergést érezte, mint most. Ahogy lefelé haladtak a lépcsőn, egyre nőtt benne a bizonyosság, hogy olyan borzalmakat fog látni, melyekhez a ládában fekvő fiú csak előjátékul szolgált. Odalent fáklya fénye ragyogott, és éles, durva, fémes szag érződött. Riccardo szeme lassan hozzászokott a félhomályhoz, felfogta az elé táruló látványt, pár másodperc múlva pedig azt is értette, miért ragadt a cipője a padlóhoz. Az előtte elterülő test egy emberé volt, a fémes szag pedig a vér felejthetetlen szaga. A vasrácson, mely kínpadra emlékeztetett, egy férfi feküdt arccal felfelé. A testét rettenetesen összeverték és összetörték. Ez volt a megtorlás. Faustino közönyösen nyúlt át az irtózat felett, belemarkolt a szerencsétlen hajába, és felemelte a fejét, hogy Riccardo jobban láthassa, és megértse, mi történt. A bedagadt hús, kidülledő szemek, törött fogak mögött épphogy felismerte a Párduc contrada lovasát, a halott arcvonásaiba belevésődött a határtalan szenvedés, haját a hihetetlen fájdalom izzadtsága itatta át. Nem tudta, mibe keveredik, amikor a verseny tüzében Vincenzo arcába vágott az ostorával, nem is sejtette, hogy amikor a San Martino sarkán versenytársa leesett miatta a ló

hátáról, a saját halálos ítéletét írta alá. Semmilyen festmény nem adhatná vissza ezt a rettenetes kínt. Riccardo képtelen volt belenézni a Párduc még nyitott szemébe, mert tudta, hogy a pokol legmélyebb bugyrait látta volna benne. Nem kellett megkérdeznie, miért hozta le ide Faustino. Megértette. – Ez már háború – közölte egyszerűen. – Igen. Faustino sárga szemei nyugodtan, bűntudat nélkül csillogtak. Tűzvészt okozott, de nem érdekelte. Elvette egy másik fiatalember életét, aki ugyanannyi idős lehetett, mint az ő fia, de nem érdekelte. Egy másik apa is gyászolni fog, és eltemeti a fiát. Nem érdekelte. A sötét börtönben nem volt más kínzó vagy őr, a Párduc magára maradt az utolsó perceiben, és Riccardo abban a szempillantásban megértette, hogy Faustino saját kezűleg tette. A lovas hirtelenjében úgy érezte, képtelen tovább maradni, felgyalogolt a kőlépcsőn, és kilépett a hatalmas ajtón át a fénybe. Az új nap fénye máris bűnösen érkezett, bemocskolták az előzmények. Inkább érezte, mintsem látta, hogy a kapitány követi; kifordult a napsütötte utcára, még egyszer megállt, hogy visszapillantson a komor csarnokra, még épp látta, hogy Faustino visszatér a koporsó mellé virrasztani. Valami azonban megváltozott. Két ács a Sas színeiben közrefogta és felemelte a koporsó tetejét, várták a capitano biccentését. Faustino felnézett, hogy még egy utolsó pillantást vethessen az örökösére, aztán lehorgasztotta a fejét. A nehéz fedelet a helyére csúsztatták, árnya – az örök sötétség leple – felkúszott a fiatal test lábáról a mellkasára, onnan az arcára. Faustino feje még mindig lehorgadt, mintha többé nem is tudná felemelni. Riccardo nem

tudott tovább maradni, képtelen lett volna szembenézni azzal a férfival, akinek ennyi fájdalmat és ilyen veszteséget okoz az egyik fiatalember elvesztése, miközben a másikat halálra kínozta a börtönében. Megindult kifelé, el se köszönt, léptei kopogtak a köveken, kiemelve a koporsószögek beverésének hangjait. Ahogy távolodott, sikoly kelt a koporsó mellől és repült utána a sikátorba: – Vincenzo! Faustino az utolsó pillanatban végre ki tudta mondani a fia nevét. Riccardo leszegett fejjel sietett el a halál házából, olyan gyorsan lépkedett, ahogy csak bírt. Észre sem vette, hogy az emeleti ablakból figyeli valaki.

Holnapra fekete PIA FELVETTE A FEKETE RUHÁT, ahogy utasították, szemét beárnyékolta a kialvatlanság. Óvatosan felhúzta a szoros ruhaujjakat a vállához, az arca összerándult, mikor észrevette, hogy mindkét vékony, fehér felkarján öt fekete ujjnyom éktelenkedik. Közönyösen nézte a zúzódásokat. A durva bánásmód az utóbbi napokban már mindennapos dolognak számított. A fejét elfordította a válla fölött, úgy kukucskált hátrafelé, próbálta meghatározni, hogy Nello vagy az unokatestvére hagyott nagyobb foltot. Egy hajszálnyival Nello győzött: alaposabb szemügyre vétel után úgy tűnt, hogy az általa okozott zúzódás körvonalai erőteljesebbek. Merengése közben hirtelen magához tért, eltöprengett, vajon nem veszítette-e el máris a józan eszét. A cseléd megérkezett, hogy a börtönszoba hatalmas ablaka előtt készítse Pia frizuráját, s közben pedig mindvégig közvetlenül, bőbeszédűen és végtelenül rosszindulatúan

mosolygott és csacsogott. A vastag, tömpe ujjak alattomosan húzták a haját, amiből Pia arra következtetett, hogy a nő előző este sem véletlenül borította fel az olajlámpát. Emeleti ablakából látta, hogy a lovas – az a férfi, akit előző nap is figyelt, és aki odaugrott Vincenzóhoz, hogy segítsen neki – belépett a házba, amikor hatot ütött az óra. Miért jött ide a Torre egyik lakosa? Kissé előrehajolt, mintha figyelmeztetni akarná, szétterpesztett ujjait az ablakra nyomta. A cseléd azonban visszarántotta a fürtjeinél fogva, a hajgöndörítő vas kis híján megégette a fülét. Pia tudomásul vette a figyelmeztetést. Nézte, ahogy a tenyere nyoma eltűnik a hűvös ablaküvegről, csak öt homályos ujjnyomot hagyott maga után. Pont olyanok voltak, mint a foltok a karján. Fél órával később, mikor a cseléd elment, a lovas újra felbukkant, szabadon kisétált a palotából, ahogy Pia is szeretett volna előző éjszaka. Pia ezúttal nem hajolt ki az ablakon, és a kezét sem nyomta az üvegre. A férfiak iránti bizalmatlanságát – melyet apja ültetett el benne, Vincenzo pedig tovább erősített – most ez a férfi teljesítette ki. Miért sietett Vincenzo megmentésére? Hogyan sétálhatott be ide, és mehetett ki innen szabadon, mintha csak a rokonsághoz tartozna, mikor ez az egyik rivális contrada palotája? Csakis úgy, hogy a szövetségesük volt, a Sasok zsebre vágták őt is, mint az apját, mindnyájan benne voltak. Pia óvatosan, pontos mozdulatokkal az üvegen hagyott lenyomatokra illesztette az ujjait. Mielőtt a hüvelykujjához ért volna, a lovas eltűnt. Megette az egyszerű pitét, amit otthagytak neki a tálcán, és megitta az összes juhtejet. Tudta, hogy meg kell őriznie az erejét, nem betegedhet meg. Ma kiterítik a holtat, aztán eltemetik, és

ennyi. Erősnek kell maradnia, észnél kell lennie. Igazából nem a feketeruhás naptól tartott, hanem a fehértől. Lehívták a földszintre, bekötötték a fejét, aztán elindult a feketeruhás családtagok mögött a gyászmisére és a temetésre, melyet a Sasok kápolnájában tartottak a tér túlsó felén, a Sasok kriptájában. Nem szólalt meg, kerülte a feltűnést, de baljós módon Vincenzo fehér hajú apja és fehér hajú öccse közé állították. Elmotyogta a hitvallást, a fejét pedig végig leszegve tartotta. A mise végén ott maradt a templom ajtajában, amíg a család el nem ment. Amikor a legutolsó feketeruhás is visszatért a házba, felemelte nehéz szoknyáit, és futásnak eredt, egyik árnyéktól a másikig suhant, az irgalmas homály sötét, mélységes szeletei menedéket adtak a vékony, feketeruhás nő számára a fényes, reggeli napsütésben. A szíve majd kiugrott a mellkasából. Csak még egy utca, és a Sárkány contradában lesz. A Sárkányok barátságban éltek a Bagolyfiókákkal; náluk biztosan menedéket talál. Kis híján felnevetett. Igaza volt, mennyire jól tette, hogy várt, hogy engedelmesen viselkedett, hogy megragadta a lehetőséget! Még egy udvar, és szabadon nevethet, kinevetheti az apja terveit, a kövér cselédet, nevethet a fehér ruhán, melyet soha nem kell felvennie. Egy árnyék állt az útjába. Igaza volt: az árnyékok a barátai. Ezt az egyet leszámítva. – Nahát, kincsem, biztosan eltévedt. De Nicoletta majd segít, egyet se férjen! A cseléd szorítása a felkarján még jobban elmélyítette az előző napi zúzódás nyomait.

RICCARDO MÁR JÓ IDEJE TUDTA, hogy imádott Sienája szívében rohad valami. Éppen ezért ment el. Most már azt is tudta, mi betegítette meg a várost, meg tudta nevezni a mételyt: Faustino Caprimulgónak hívták. Riccardo visszasétált apja házához az aranyló utcákon keresztül, közben pedig a következő napra és estére gondolt, a visszautasíthatatlan meghívásra. Kinyitotta a Torre istállójának ajtaját: Zebra már otthagyta a szalmaágyát, ahogy a ló is. Virradatkor az apja kivezette az állatot az istállóból, és gyengéden visszavitte a gazdáihoz Maremmába. Riccardo leguggolt, felemelt egy marék kihűlt szalmát, majd lepergette az ujjai között. Hangosan kimondta a ló nevét: Taccola. Csóka. Aztán eszébe jutott, hogy egyszer régen, amikor még kisebb volt, mint Zebra, egy másik vidéken látott egy sast és a csókát, amit utána hazahozott, és ebben az istállóban tartott, amíg el nem pusztult. Az az idő – még Milazzo meg az itteni új háború előtt, melybe ő is belekeveredett – most ártatlan aranykornak tűnt; tiszta szívéből kívánta, hogy bárcsak visszamehetne oda. Ez volt az – nem az aznap reggel látottak, vagy az aznap esti találkozó képe –, amitől a sírás kerülgette.

A Hullám – NYOMJON MÉG EGYET, asszonyom! Violante izzadtságban úszott, a fájások úgy összerándították az ágyon, hogy már-már egyenesen ült. Azt hitte, belehal, még sosem érzett ekkora fájdalmat. Mégis örömmel fogadott minden összehúzódást, boldogan viselte a kínokat, élvezetet lelt bennük. Tudta, hogy a kötelességét teljesíti. Egész Firenze a palota előtt várakozott, összehúzódásai a székesegyház ünnepi harangütéseivel együtt verték a taktust. Még néhány fájás – hiszen már nem tarthat sokáig, ugye? –, és világra jön a régóta várt Medici-örökös. Bosszantó szobalányai vizes ruhát tettek a homlokára, de Violante félrelökte őket – sosem érezte még ilyen magabiztosnak magát a szerepében. Erre, pontosan erre született. Ez az ő nagy pillanata. Végigaggódta és idegeskedte a vajúdás idejét, rá nem jellemző határozottsággal kérette a legjobb bécsi orvosokat és római kuruzslókat. A várva várt Medici-örökös megérkezésének lehetősége kirángatta szokásos tompultságából apósát, Cosimo de’ Medicit, a nagyherceg most mindent megadott Violanténak. Még a férje, Ferdinando is egyfajta kedveskedő közeledéssel beszélt vele ebben a kilenc hónapban. Violante nyugtalanul számolta a heteket, mivel Ferdinando nővére, a barátságtalan Anna Maria Luisa grófnő már hatszor elvetélt, és az emberek azt suttogták, hogy átok ül a Medicieken, sötét árny nehezül a hatalmas házra, nem is fog örökösük születni. Az ilyen szóbeszéd nem tett jót Violante kedélyének, de mindennek ellenére kihordta drága terhét. Fiút fog szülni Ferdinandónak, ő

pedig ezért a tettéért végre megszereti majd a feleségét, ha a saját személyéért nem is tudta. Életében először teljesen magabiztosnak, erősnek érezte magát, nem kételkedett a dolgában. Harmincéves volt, vagyis már nem naiv kislány, talán öreg is ahhoz, hogy gyereket szüljön. De csak most érezte úgy, hogy végre asszonnyá érett, és vajúdás közben tudta, hogy pontosan erre született. A lepedőre hirtelenjében víz zúdult ki - enyhítve a lent érzett rettenetes fájdalmat, a bába pedig felemelt egy vértől síkos kis csomagot, a gyermeket csomós kék zsinór kötötte össze az anyjával. Anya. Violante anya lett. Kiszáradt szájában ízlelgette ezt az új, csodálatos szót, újra meg újra elismételte, mintha imát mondana. Az egyik asszony elhúzta sarlószerűen görbe kését, és elvágta a zsinórt, de mit sem számított. Violetta tudta, hogy ő és a fia most már örökre összetartoznak. Azt hitte, nem is érheti ennél nagyobb boldogság, de tévedett, mivel a méhe hirtelen újra megmozdult, és a bába hamarosan a második gyermeket is felemelte, az első tökéletes mását. Ikrek. Ez volt az élete legnagyobb, legszebb meglepetése. Nem egy, hanem két fia született. Újszerű, parancsoló mozdulattal nyújtotta ki a karját a fiaiért. A bába megértette, és azonnal átadta neki a gyerekeket. Violante, megszegve a nemesi hölgyek minden szüléssel kapcsolatos hagyományát, a mellkasára fektette a ragacsos babákat. Ez volt élete legtökéletesebb pillanata. Egyszerre hagyták abba a sírást, és nyitották ki a szemüket, mindketten ráemelték apró, kapribogyó méretű és színű gombszemüket. Violante álmélkodva viszonozta a pillantásukat, tudta, hogy már attól is végtelenül boldog lesz, ha egész hátralévő életében csak őket nézheti. Elérzékenyült néma tekintetüktől, a szája mosolyra

húzódott, pislogva igyekezett megszabadulni a könnyeitől, hogy semmi ne homályosíthassa el ezt a látványt. Születése óta most először volt tökéletesen boldog. Abban a pillanatban megkérdőjelezhetetlenül tudta, hogy szeretik őt. Gyengéden, de szilárdan tartotta a fiúkat; nem hagyta, hogy elvigyék és megmosdassák őket. A cselédek felháborodtak: a gyerekeket le kell fürdetni, annak rendje és módja szerint be kell pelenkázni, aztán a szoptatós dajkák gondjaira bízni – Violantét azonban mindez cseppet sem érdekelte. Arra kérte az asszonyokat, hogy takarják be a gyerekeket citromfüves ruhával, és hagyják őket békén. Végre valahára, a kétnapos nehéz vajúdástól kimerülten, a szemei kezdtek lecsukódni. A fiai szívverése gyorsan lüktetett a mellkasán, szájuk a mellbimbóját kereste. A melleiből egy rándulás kíséretében elkezdett folyni a tej, hogy megszoptathassa a Medici – örökösöket. Nem kellett semmit tennie. Anya volt: a teste tudta a dolgát. A kis hercegek jóllaktak, Violante pedig boldogan elaludt. Fázva, tisztán ébredt, fehér pamut hálóingben és kikeményített, tiszta ágyneműben feküdt. A fiai nem voltak mellette, de tudta, hogy míg ő aludt, az asszonyok elvitték, végre megmosdatták, bepelenkázták, felöltöztették őket, megkaptak minden szertartást, ami a nagyhercegség örököseinek járt. A szürkületi félhomályban meglátta a bába görbe alakját az ágya végében. Rázkódtak a körvonalai, mintha nevetne. Violanténak is nevethetnékje támadt, a szívét majd szétfeszítette a boldogság. – Hol vannak a fiúk? – kérdezte. A nővér megfordult, Violante ezüstösnek látta az arcát a szürkületben, a szeme könnytől fénylett. Abban a pillanatban már tudta.

Violante a fejét rázta, próbált felülni, de képtelen volt rá. A bába a sírástól rázkódva kirohant a szobából, nyomában egy másik sötét alak lépett be. Egy ismeretlen pap volt. Violante tudta, mit fog mondani, még mielőtt kinyithatta volna a száját. Az arcát félig árnyék takarta – a száját ugyan nem látta, de a szavait így is jól hallotta. – Elmentek, asszonyom. – Nem – suttogta. – A mennyországban vannak, asszonyom. – Nem – ezt már kiáltotta. – Csak az igazakat veszi karjába az Úr. – NEM! – üvöltött. – Nem, nem, nem, nem, nem! Most már lett volna annyi ereje, hogy felüljön, mégis képtelen volt rá – rájött, hogy felkészültek erre az eshetőségre, és odaszíjazták az ágyhoz. Olyan erővel rángatta a kötelékeket, hogy belevágtak a húsába, őrjöngött, tajtékzott, kis híján a karjait is kiszakította a helyükről. – Hol vannak? Látni akarom őket! Látni akarom a fiaimat! Képtelen volt hinni a papnak – újra a karjába akarta venni a kisbabáit, ellenállhatatlanul vágyódott utánuk, tudta, hogy ha ismét a mellére vonhatná őket, megint kinyitnák apró szemecskéiket, és minden rendben lenne. A pap hátralépett. – Eltemettük őket, asszonyom. Megkapták a végtisztességet. A családi sírboltban fekszenek. A családi sírboltban. A többi halott Medici mellett. Akkor állatias, mélyről jövő sikoly tört ki belőle, nem is hagyta abba a sikítást. A szoba hamarosan megtelt emberekkel. Homályos alakok fogták le a kezét, az orrához ruhát fogtak, az egyik felcser eret vágott csapkodó karján egy porcelántál felett,

fekete tócsába gyűlt a vér a szürkületben. Émelyítő, nehéz szagú ópiumot szívott be. A következő néhány hétben jó párszor felébredt az elsötétített szobában. Valaki mindig vigyázott rá, az ágya végében mindig ült valami sötét alak. A nővér, akit korábban beküldtek hozzá, akit sírni látott, akinek könnyeiből kiolvasta fiai halálát, állandóan mellette volt. Egyik alkalommal, mikor felébredt, a dada átalakult Ferdinándévá. A férje akkor az egyszer nem tette fel dús fekete parókáját. Felemelte a fejét, és Violante látta, hogy ő is sírt. Aznap nem a nagyhercegség várományosa volt, csak egy egyszerű ember. Ferdinando elfordult, mintha nem tudna felesége szemébe nézni, miközben elmondja neki a mondandóját. – Bambagia volt a neve. Örömfiú volt, Velencében találkoztam vele, emlékszel, mikor Scarlattival 1701-ben odautaztam? – Nem várt választ. – Nem jelentett semmit. Csak egy érzéki játékszer volt. Sosem vette le az arcáról a maszkját, még akkor sem, mikor dugtunk. A brutális szavak nem hatoltak át a gyász ködén. Violantét érzéketlenné tette a fájdalom. Miért mondja ezt most el? A férje évek óta szeretőket tartott – az egyikük alig mozdult el mellőle. Violantét legkevésbé sem érdekelte az újabb megcsalás. Csak a kicsi fiai érdekelték, akiket nem láthat többé. – Ha levettem volna a maszkját, rájöttem volna; de persze sosem tennék ilyet. – Lehorgasztotta a fejét. – Szifilisze volt. Ahogy most már nekem is. Talán te is elkaptad. Szifilisz. Violante hallott már erről a lassú, alattomos betegségről, mely felemészti az ember húsát, kikölti a ragály hernyóit az ember agyában, és végül őrületbe kergeti az

áldozatát. Örömmel töltötte el a gondolat, hogy talán most őrá is ez vár, talán a sír felé közeledik. Meg akart halni. – Miért mondtad el? – Ezek voltak az első szavai azóta, hogy a pap jelenlétében őrjöngeni kezdett. A hangja berekedt a sikoltozástól. – Mert az orvosok azt mondták, hogy a szifilisz halvaszülést okoz. Azt akartam, hogy tudd… el akartam mondani… nem akartam, hogy azt hidd, a te hibád volt. Az én hibám volt. El akartam mondani, hogy sajnálom. Ez volt az első alkalom, hogy Ferdinando bocsánatot kért tőle a vétkei miatt, de Violantét ez egyáltalán nem indította meg. Most már mindez egyáltalán nem számított. Tiltakozni akart, azt akarta mondani, hogy az ikrek éltek, felsírtak, ettek, belenéztek az arcába. Nem jöttek ki szavak a száján. A férjére nézett, erre a jóképű, pirospozsgás férfira, a zene és művészetek szerelmesére, akit az emberek szerettek és „jó Medici”-nek szólítottak, a gyengélkedő hercegség megmentőjére, és megértette, hogy halálra ítélte a kór. Cserbenhagyta az apját és az örökségét, Violante mégsem tudta sajnálni. Ferdinando az ágy fejéhez lépett, és szelíden mellé ült. – Megkeresztelték őket. Az öcsém végzett el mindent, én képtelen voltam rá. – Elcsuklott a hangja. – A nevük Cosimo és Gastone de’ Medici lett. Megfogta Violante kezét, pedig azóta nem tett ilyet, hogy a pap a templomban összekötötte a kezüket az esküvőjükön, ugyanabban a székesegyházban, amely az ablakból is látszott. Violante csak ekkor fakadt sírva. Az elkövetkező napokban megtudta, hogy a könnyek forrása kiapadhatatlan. Azt hitte, hogy ha napokig, hetekig, hónapokig sír, egyszer csak kiszárad majd a szeme, és a sebei lassan

begyógyulnak. Nem így történt. Ha egyszer megindultak a könnyei, megállíthatatlanul folytak; óriási hullámokban törtek elő, és mivel nem törte meg gát hullámaikat, addig dagadtak, hogy kis híján fulladással fenyegették. VIOLANTE MINDIG AZON a ponton ébredt fel az álmából, mikor Ferdinando megfogta a kezét. Ekkor érintette meg a férje utoljára. Mostanra már ő is meghalt, de előtte megbénult, megvakult és megőrült a szifilisz miatt. A fiai mellé temették. Violante irigyelte érte, ő is elvágyódott abba a hideg firenzei kriptába, tudta, hogyha a maradványai elkeveredhetnének a fiai pici csontjaival, újra megmelengethetné őket. Mennyi szellem! Azt kívánta, bárcsak békén hagynák őt végre. Mindig arra ébredt, hogy a könnyei a fülébe csorogtak, a szíve kalapál, és a melle – pedig már majdnem betöltötte az ötvenet - újra megfájdul, a mellbimbóit csípi a tejreflex. Majdnem húsz év telt el azóta, de ő még mindig, évről évre ezt álmodta. Felült az ágyban, megtörölte a szemét, pislogott a pirkadat előtti félhomályban, majd meggyújtott egy olajlámpát, hogy elkergesse az álmait és emlékeit. Először arra gondolt, hogy a kínzó gyász őrületbe kergeti majd. Nem tudta, hogy a fájdalom, melyet szeretet nélkül felnőtt gyerekként és sosem szeretett feleségként érzett, még erőteljesebbé válhat, hogy a magánya lehet még ennél is metszőbb. A sors kegyeden iróniája, hogy Gretchen, a saját szoptatós dajkája, akit apja bajorországi udvarából hívatott ide, hogy vigyázzon a gyerekekre, a fiúk halálának másnapján érkezett. Gretchen nem is utazott vissza, hiszen csak egy pillantást kellett vetnie az ő kis úrnőjére ahhoz, hogy lássa: a

hercegnőnek még sosem volt rá ilyen nagy szüksége. Violante valójában még sosem érezte magát ennyire magányosnak. Miután kudarcot vallott kötelessége teljesítésében, apósa, Cosimo többé rá sem nézett, egy szót sem szólt hozzá. Sógornője, Anna Maria Luisa csak nehezen bírta takargatni örömét. Az ő gyermekei elmentek, nem bírta volna elviselni, ha Violante fiai életben maradnak. Kedvességet egyetlen, méghozzá igencsak meglepő helyről kapott: Gian Gastone de’ Medici, Ferdinando öccse részvétet nyilvánított, mintha nem ez a fordulat tette volna őt a nagyhercegség várományosává. Gian Gastone megvetette a nővérét, Anna Maria Luisát, az együttérzésnek nyomát sem mutatta a nő számos vetélése alatt, melyet az ő esetében is a hűtlen férj, a rajnai palotagróf szifilisze okozott. Sógornője, Violante számára azonban semmi nem lehetett túl sok. Gian Gastone magára vállalta a keresztelő és a temetés megszervezését – mennyire közel esett egymáshoz a két szertartás, természetellenesen, kegyetlenül közel! A két eseményt, melyek között általában egy élet pereg le, most mindössze néhány óra választotta el egymástól. Amellett, hogy Gian Gastone személyesen felkereste Violantét – habár a vékony, jóképű, szabados életet élő férfinak sokkal jobb szórakozása is akadhatott volna –, kedélyjavítókat is küldött a szobájába: édességeket, frissítőt, jeges gyümölcsöt, és gondoskodott róla, hogy saját személyes orvosai felügyeljék az egészségét. Violante sosem felejtette el Gian Gastone kedvességét. Emlékezett az egyik doktorra is, aki azt javasolta, hogy miután egy évig várt, megpróbálhatna újra teherbe esni. A képébe nevetett. Már arra is csak nehezen tudta rávenni Ferdinándot, hogy egyszer lefeküdjön vele – a szerelem és

természet elleni borzalmas, erőszakos aktus volt az is. Violante jól tudta, hogy még egyszer nem tenné meg. A legkegyetlenebb az egészben az volt, hogy a mellei duzzadtak a tejtől, megteltek, megkeményedtek, átütöttek rajtuk a kék erek, éjjel-nappal csöpögtek. Hónapokkal később, mikor hordszékében végre kimerészkedett az utcára, már attól is feltámadt az aljas csípés a mellbimbóiban, ha csak egy gyerek felsírt a téren. Áruló melleiből újra csöpögni kezdett a tej, pedig soha többé nem táplálhatja vele azokat az apró, kutakodó ajkakat, melyeket csak egyszer etethetett meg. Fájt a szíve a pici szájak után, melyek akkor a húsára tapadtak, a két szempár után, melyek olyan nyugodtan néztek rá. Hogy megteltek azok az aprócska szemek szeretettel, mely csak őfelé irányult, és amelyet sem azelőtt, sem azóta nem kapott meg senkitől! Ferdinando többé nem ment a közelébe, és idővel Violante megtudta, hogy a férfi gyermekágyi vallomása semmit nem ért, az asszonyt nem fertőzte meg a kór. Ahogy teltek-múltak a napok és hetek a gyász sosem enyhülő kínjában, Violante döbbenten tapasztalta, hogy a szifilisz tünetei nem ütköztek ki rajta: nem látott vért a vizeletében, nem képzelt sebhelyeket az arcára. Csak azok a hegek csúfították el keresztül-kasul a testét, melyek a gyermekvárás miatt feldagadt hasát festették ezüstösre. A szülés előtt nem hagyta, hogy az udvarhölgyei tanácsára olívaolajjal kenegessék a csíkjait, éppen olyan büszkén viselte őket, mint veteránok a harci sebeiket. Most viszont már úgy kínozták, mint Krisztust a negyven korbácsütése. Összetört szíve egészséges test fogságában sínylődött. Nem várhatott korai szabadulást. Egészséges maradt, és tudta, hogy a fiai is azok lettek volna. Sosem kereste fel a sírjukat abban a hatalmas márványkriptában. Annak a helynek semmi köze nem

lehetett az ő meleg, aprócska, élő ikreihez, a közös pillanatukhoz, az egyesülés röpke másodperceihez, amikor őszinte szeretet kapott és adott előzetes meggondolás és tervezgetés nélkül. Ahogy múltak az évek, minden egyes születésnapjukról megemlékezett kivétel nélkül, újraélte az első és egyben utolsó pillantást, amit velük váltott, érezte az apró ajkak édes csókját a mellén. Violante boldogan nézte Ferdinando lassú, gyötrelmes halálát. Abban a pillanatban, ahogy összenézett a fiaival, tudta, hogy a férje iránti szerelme kihunyt, miután pedig végighallgatta Ferdinando vallomását, a kettejüket összekötő kapocs végérvényesen elszakadt. Három évvel később, mikor apósa, Cosimo nagyherceg felajánlotta neki Siena kormányzói posztját, elfogadta. Tudta, hogy valójában csak Firenzéből akar elmenekülni – mindhiába. Az álmai ide is elkísérték, itt sem hagyták békén. Amikor friss özvegyasszonyként belépett a kapukon, elsőként a város jelképét látta meg: az ikerfiúkat szoptató nőstényfarkast. A sors rettenetes iróniájának köszönhetően mindenhonnan ez a kép nézett rá, még új otthona, a Palazzo Pubblico freskóiról is. Nem menekülhetett. A kormányzása szerencsétlenül alakult. Gyenge uralma kezdett kicsúszni a kezéből, és tegnap egy másik fiú is elveszett, egy újabb örököst ért el gyászos végzete, már ő sem juthat soha hozzá a vagyonához. Vincenzo Caprimulgo odalett. Felszínre tört az ősi viszálykodás, mely már évszázadok óta forrongott és bugyogott a városban. Az az ostoba Párduc egy ember halálát okozta, és Violante tudta, hogy Faustino nem fogja annyiban hagyni a dolgot. Felugrott az ágyából, az ablakhoz lépett, megint kinyitotta, mint az előző éjszaka. A San Martino sarkán még mindig látszott

a vérfolt a comune szolgáinak minden igyekezete ellenére is. Most már nem tudta elszakítani róla a tekintetét. Mintha a város sebesült volna meg. Siena belülről vérzett, a felszín alatt. Tennie kell valamit. Alaposan szemügyre vette a campo23 kilences felosztását. A Kilencek. Fejében körvonalazódni kezdett egy gondolat. Megcsendültek a gyászoló Sas palazzo – a Caprimulgo-ház – harangjai, hatot ütöttek. Megvirradt. Ideje cselekedni. Keresett egy köpenyt, és a vállára vetette. Fűzője nélkül elkeserítően gömbölyded alakja volt: túl sok cukrozott gyümölcsöt és nyalánkságot majszolt el bánatában. Ma reggel azonban nem volt ideje a hiúságára gondolni. Végigfuttatta a kezét rövidre nyírt, őszülő haján. Hirtelen túlságosan sürgető dolga akadt ahhoz, hogy magához hívassa az udvarhölgyeit, és belekezdjen az öltözködés hosszadalmas folyamatába, türelmetlenségében nem tudta volna kivárni, hogy nehéz parókáját a fejére helyezzék, és bepúderozzák. Ezért inkább felkapta a hatalmas fekete-fehér Palio lobogót, melyet felhoztak neki a piazzáról, miután leejtette. Gyanította, hogy a személyzet nem igazán tudja, mihez kezdjenek vele. A szabályok szerint a Sas contrada nyert; habár a lovuk, Berio a lovasa nélkül lépte át a célvonalat, a győzelem őket illette. Violante azonban megértette, hogy a Sasok miért nem törődtek a lobogóval – az ilyen győzelem nem hoz örömet. Violante maga köré tekerte a nehéz selymet, akár egy köpenyt. Felvett egy egyszerű csipkesapkát, és megkötötte az álla alatt, aztán kezében az olajlámpásával és mezítláb leszökött Siena középpontjába: a palota és a város szívébe. Kinyitotta a roppant kaput, és már meg is érkezett. 23 olasz: tér

A Kilencek Termét a régvolt köztársasági kormány ünneplésére építették, amely Siena kilenc legbefolyásosabb családjának egy-egy férfitagjából állt. Ez volt az a kormány, melyet állítólag ő helyettesített, és amely azonban valójában még mindig nagyon is jelen volt. A múlt felé kellett fordulnia, hogy tisztábban lássa a jövőt; ebben a palotában már a falak is arról beszéltek, mit kell tennie. Ide festette ugyanis három csodálatos freskóját Ambrogio Lorenzetti, a jó és rossz kormányzás allegóriáiról és hatásáról, mindegyik festmény Siena egy-egy látképét és a vidéki életet ábrázolta. Már tíz éve élt itt, fogadásokat, tanácskozásokat és beszélgetéseket tartott a festmények között; tízezerszer is ránézett már a freskókra, de még sosem látta őket igazán. Most, a hajnal fakó homályában végigvezette lámpását a fal mellett, a láng meleg fénykort vetett a részletekre. Közelről szemügyre vett minden ecsetvonást. Meg akarta tudni, mit kell tennie. Violante balra nézett. A jó kormányzás ábrázolásában a vagyonos városiak az utcákon táncoltak és kereskedtek. A városfal mögött buja földek húzódtak, ahol épp a bőven termő, aranyló búzát aratták le. A rossz kormányzás allegóriáján mindenhol bűnözők garázdálkodtak, a roskadozó városban beteges lakók kóboroltak. A falak nélküli földek kiszáradtak, parlagon hevertek az aszály gyilkos szomjának kínjában. Az egész felett fehér arcú, elefántcsont szarvú ördög uralkodott, a kezében egy vérrel teli tálat tartott, lábánál kecske hevert. Sasszerű arcvonásai Violantét Faustino Caprimulgóra emlékeztették. Megborzongott, nem bírt az ördög sárga szemébe nézni. Violante hátralépett pár lépéssel, hogy a két freskót együtt szemlélhesse, megpróbált logikusan gondolkozni. A festmények

a város két arcát mutatták: a feketét és a fehéret. Siena zászlaján, a Balzanán, két pontosan egyforma csík húzódott: felül a fehér, alatta a fekete. Most azonban, az ő uralkodása alatt, mintha megfordult volna ez a zászló, mintha a fekete oldal került volna felülre. Hogyan változtathatná vissza, hogyan segíthetné győzelemre a fehér oldalt, hogyan utánozhatná a Kilencek stabil köztársasági kormányát, melyet ide festettek elé? Ki győzhetné le az ördögöt a saját portáján? Ismét megremegett, szorosabbra húzta maga körül a Palio selymét. A harmadik festményhez emelte a lámpáját. Itt, a fekete és fehér városképek között helyezkedett el a központi panel. És ez adott neki reményt. Violante ebből nyert ihletet, pontosabban a kép legközepéből, ahol egy komor arcú bíró választotta el az üdvözülteket a kárhozottaktól, mint maga Krisztus. Ezen a képen ugyanis az Igazságot női alakban ábrázolták. A kétkarú mérleg felé intett, melyet az emberi alakot öltött Bölcsesség tartott a kezében a trón fölött lebegve. Az Igazság maga döntötte el, hogy az emberek bűnösnek nyilváníttassanak, vagy kegyelmet kapjanak: jobbján lefejezték az egyik elítélt bűnözőt, balján boldog alakok vették át a elmentő ítélet jutalmát. Violantét megihlették a látottak. Vajon lehetne ő az Igazság, kezébe vehetné végre az irányítást, és egyesítené ezt a széthúzó várost? A freskón az Igazság nem egyedül dolgozott. A lábánál megjelent az Erény megtestesítője, akit a festő szintén egy nőről, a mennyország királynőjéről mintázott: Mária volt az, a város védőszentje. Mária, az anya, aki látta a fiát élni és meghalni; akihez Violante a terhesség és a gyász idején imádkozott, a halandó asszony, aki tudta, milyen elveszíteni egy fiút. Violante egyfajta rokonságot, testvériséget érzett, mintha ő sem lenne egyedül.

Ekkor azonban, ahogy a tekintete újra végigsiklott a freskón, olyasmit pillantott meg, amit eddig még nem vett észre. A negyedik női alak nyilvánvalóan homokórát tartott a kezében, egy finoman ívelt üveget, melyben az idő homokja pergett lefelé. Violante tudta, hogy nincs sok ideje. Ha nem gyógyítja meg a várost, mielőtt a hercegség az ő személyével véget ér, Siena megsemmisül. Komoly akadályokkal kellett szembenéznie. Mária a freskón Siena huszonnégy kiemelkedő férfi polgára között osztogatta az erényt, mindnyájukat élethűen, felismerhetően ábrázolták. Ezeknek a férfiaknak a leszármazottai űznek most belőle gúnyt, és veszik semmibe az uralmát. Jól ismert arcokat látott: elzárkózó, óvatos férfiakat, akiket csak a saját üzleti hasznuk érdekelt. Ezek a családok uralkodtak itt időtlen idők óta: a Chigiek, az Albanik, a Piccolominik és természetesen a Caprimulgók. Violante tudta, hogy Faustino Caprimulgo már több mint fél évszázada rohasztja belülről a várost; újra meg újra szembeszegült a fényűző megjelenést korlátozó törvényekkel és a kereskedelmi monopóliumokkal, nem fizetett se tizedet, se adót, figyelmen kívül hagyta a polgárok biztonságát védő rendelkezéseket. Gyilkolt, üzérkedett, lopott. Egyedül azonban nem lett volna rá képes; cinkosokra is szüksége volt. Szövetségeseket szerzett hát, és nemcsak a saját, hű contradáján belül: ha a szükség rávitte, azon kívül is. A tizenhét városnegyed mindegyike bonyolult hálózatként működött a város mindegyik harmadában, vagyis terziójában. A kereskedelem és korrupció egyes fogaskerekei önállóan dolgoztak ebben az összetett gépezetben a legapróbbtól a legnagyobbakig, mégis ugyanolyan kibogozhatatlanul fonódtak össze, mint az óraműben.

Bármennyit is tudjon azonban a város felszínén zajló eseményeikről, finom működését nem is remélheti megérteni. Egy belső emberre lenne szüksége. Egy sienaira. Eljátszott a gondolattal, hogy főtanácsosától, Francesco Maria Contitól kér segítséget. A férfi komoly szerepet játszott a város keleti részén fekvő Giraffa, vagyis Zsiráf contrada uralkodó pártjában, ott is lakott fejedelmi körülmények között. Ráadásul hivatalosan az ő feladata volt, hogy segítsen Violanténak a város mindennapi ügyeiben, ő elnökölt társai felett a tanácsteremben, a Sala del Concistoréban, éppen e terem mellett. Ideális jelölt lehetne a város és a hercegség újraegyesítésében, Conti azonban sosem tudta teljesen elrejteni a Violante iránti megvetését, így az asszony egyáltalán nem bízott benne. Fogalma sem volt róla, hogy a férfi ellenséges érzelmeit a nemének vagy germán származásának köszönhette-e, mint a bajor választófejedelem lánya, esetleg annak, hogy most már a Medici családhoz tartozott. Csak azt tudta, hogy a kancellár minden alkalommal ellentmondott neki a tanácsban, a külpolitikai kérdésekben annyira elfogult volt a pápa iránt, hogy a tanácsai gyakorlatilag hasznavehetetlennek bizonyultak, ráadásul megakadályozott minden törvényt, amit Violante valaha is megkísérelt bevezetni. Nem, neki nem venné hasznát. Viszont valaki másnak talán igen. Időközben már annyira kivilágosodott, hogy nem is volt szüksége a lámpára. Elfújta, és abban a pillanatban feltárult a hatalmas ajtó. – Asszonyom? – Idősödő udvarhölgy lépett a terembe, fehér haját vastag fonatban viselte. – Már aggódtam önért. A gyengéd torokhang Bajorországra és az otthonára emlékeztette Violantét. Ez az asszony volt a hercegnő szoptatós dajkája és legrégibb szövetségese.

– Gretchen – Violante hangja izgatottan csengett. – Keresd meg nekem azt az árva fiút… Zebrát! Aztán, ha már úton van, küldj be íróeszközöket! Az öregasszony már a száját is kinyitotta, javasolni akarta a gazdaasszonyának, hogy előbb talán öltözzön fel, vagy reggelizzen meg, ám a hercegnő teljesen újszerű hanghordozását hallva némán engedelmeskedett. Violante nem akarta elhagyni a termet, ahol megszállta az ihlet, így amikor megérkezett a főkomornyik, íróasztalt vitetett az ablak elé, és felkapta a tollszárat. Leült, levelet írt Gian Gastone de’ Medicinek, a sógorának, a család egyetlen olyan férfitagjának, akit a szövetségesének tekinthetett, az egyetlen Medicinek, aki valaha is kedvesen bánt vele. A terve megvalósításához az állam támogatására volt szüksége. No meg a város támogatására. Ő az idegen szemével látta Sienát, hiszen kívülálló volt, ahogy az az előző nap, a Palión is bebizonyosodott. Pedig belülről kell cselekednie. Azonban az egyik férfi tegnap részrehajlás nélküli bátorságról tett tanúbizonyságot: az ismeretlen lovas volt az, aki félelem nélkül rohant bele a veszélybe, hogy segítsen a haldoklónak, pedig nem is ugyanabba a contradába tartozott, mint a sebesült fiú. Épp lepecsételte és megcímezte a levelét Gian Gastonénak, mikor Gretchen belépett Zebrával a hatalmas terembe. Az öregasszony lehúzta a gyerek fejéről a sapkát, és finoman, szeretetteljesen előrelökte, úrnője felé. Violante észrevette, milyen fáradtnak látszik az árva, hirtelenjében rossz érzéssel töltötte el, hogy ő sem hagyja pihenni. Mielőtt megszólította volna, odahúzatott egy zsámolyt az asztalhoz, aztán tejet és kenyeret hozatott. Nézte, ahogy a fiú

belemártogatta a kenyeret a tejbe, és mohón magába tömte. Még csak nyolc-kilenc éves lehet. – Zebra. Ostobán érezte magát, amiért nem tudta a keresztnevét. A fiú nyílt tekintettel nézett rá, minden félénkség vagy bizalmatlanság nélkül, majd a szája egyik szeglete mosolyra húzódott. Violante rájött, hogy a vállait még mindig a Palio lobogó borítja, egyszerű sapkát visel, cipője nincs rajta. Nem mindennapi látványt nyújthat. Mindennek ellenére felbátorodott, és visszamosolygott a fiúra. Talán mégis él még némi ártatlanság Sienában. – Ismered a Torony contrada lovasát? Tudod ki ő, és hol lehet megtalálni? Zebra bólintás gyanánt leszegte a fejét, a szája még mindig tele volt tejjel és kenyérrel. Violante megkönnyebbült. Tartott tőle, hogy a lovas mostanra már elhagyta Sienát. – Menj el hozzá a nevemben ezzel a pecséttel! – Átnyújtott neki egy aprócska dísztáblát rajta a Medici-címerrel. A családi jelképek látványa erőt öntött belé. – Kérd meg, hogy jöjjön el a palotámba, mihelyst ideje engedi! Mikor Zebra meghajolt, Violante észrevette a fekete-fehér ruháját: az árva ugyanazt a színt viselte, ami az ő vállára hajtott Paliót is díszítette. Hirtelen eszébe jutott valami. Tiszteletteljesen összehajtotta a testmeleg zászlót, és átadta a fiúnak. Útközben vidd ezt el a Caprimulgo-házba! A fiú zavarodottan felnézett rá. Add át Faustino Caprimulgónak, és mondd meg neki… hangját egy árnyalatnyi eltökéltség tette keményebbé. – Mondd

meg neki, hogy Violante Beatrix de’ Medici, nem… – helyesbített – Siena kormányzónője küldi ezt neki őszinte részvétével. A sakktábla is fekete-fehér. Violante megtette az első lépést.

A párduc A PÁRDUC – a Sas börtönében holtan heverő fiatalember – valaha boldog, egészséges fiacskaként élt az apja házában. Az apja, a Párducok kapitánya, patikusként kisebb vagyont gyűjtött össze, aztán vett egy szép új házat a város nyugati részében, a Párduc contradában. A capitano úgy döntött, hogy olyan tárgyakat vitet az új otthonába, melyek illenek a magasabb osztályok tagjaihoz, így tehát festményekkel töltötte meg az épületet. Az ifjú Párducnak volt közöttük egy kedvence: Sassetta, a sienai mester remeke. Mindennap látta, ugyanis a szalonban lógott, a fegyverszekrény fölött. A kép egy mély verembe esett, harcra kész, fenséges párducot ábrázolt, mely izmoktól dagadó, fekete tomporán ült, miközben tűhegyes, elefántcsont fehérségű fogait vicsorgatta. A verem szájánál egyszerű pásztorok gyülekeztek, néhányon kövekkel és botokkal piszkálták az állatot, mások húst dobáltak be neki. Az ifjú Párducot lenyűgözte az állat nemessége: még a halál torkában sem adta meg magát. Emellett a pásztorok viselkedése is meglepte, voltak köztük jók és rosszak, némelyek életet, mások halált kínáltak neki. Megkérdezte ezért az apját, mit jelent a festmény. Az apja lepillantott a fiára, és zsenge korára tekintettel egyszerűen adta elő a történetet. A párduc véletlenül verembe esett, mondta. A pásztorok megtalálták, és biztosra vették, hogy meg fog halni. Néhányan kínozni akarták az utolsó óráiban, mások viszont úgy döntöttek, megkönnyítik az utolsó perceit némi eleséggel. – És meghalt? – kérdezte a fiú. – Nem – felelt az apja. – Az ennivalótól új erőre kapott, kiugrott a veremből, és a pásztorok után eredt. A kínzóit megölte, de mikor meglátta, hogy a jó pásztorok is rettegnek tőle, így nyugtatgatta őket:

„Emlékszem azokra, akik kövekkel törtek az életemre, és azokra is, akik segítségemre siettek. Nem kell félnetek. Csak azokkal bánok ellenségesen, akik bántani akartak.” A fiú elégedettnek tűnt. Rengeteg idő van még, gondolta az apja, hogy elbeszélje a fiának a festmény mélyebb értelmét, a Párducok Sienában betöltött helyét, rokoni kapcsolataikat, a Toronnyal kötött szövetségüket és ellenségeskedésüket a Sasokkal, valamint mindennek kereskedelmi és politikai vonatkozásait. Bőven van ideje. Végül nem kapott rá esélyt. RICCARDO BRUNI AZZAL A SZIKLASZILÁRD ÉRZÉSSEL ÉBREDT, hogy a haldokló Párduc áll mellette. Addig pislogott, míg meg nem győzte magát, hogy az istállóban egyetlen lélek sincs rajta kívül, majd megvakarta a bőrét, ahol a szalma lenyomata belevésődött. Behunyta a szemét, hallgatta, ahogy az óra hetet üt. Mikor újra felnézett, Zebrát látta bebújni a vízszintesen kettéosztott ajtó alsó felén. A fiú átnyújtotta neki a hercegnő pecsétjét. – Hívatják a palotába – szólt a legényke tágra nyílt szemekkel. Riccardo némán megforgatta a kezében a pecsétet, a Mediciek jelképét tanulmányozta: vörös golyók arany mezőben. Elképzelte, milyen érzés lehet olyan magas rangú családhoz tartozni, melynek saját címere van. A hercegnő bizonyára így fejezi ki elismerését az előző napi lovagi teljesítményéért, találgatta, habár a goromba kapitányok körében ez nem számítana komoly gesztusnak. Rá nem jellemző módon végiggondolta a megjelenését. A harisnyáját a legnagyobb jóindulattal sem lehetne fehérnek

mondani a zekéjét szalma borította, kézelőjéről hiányzott az egyik gomb, cipőjéről pedig a kapocs. Riccardo újrakötötte a haját, és a fejébe nyomta a háromszögletű kalapját. Magában felsóhajtott, gyengéden fejbe kólintotta Zebrát, miközben mosolygással igyekezett enyhíteni a sértést, és odadobott neki egy ruspót24, az érme megperdült a levegőben. – Hát ma már egész nap a te utasításaidat fogom követni? A végén egy garasom se marad. Átsétált a közeli palazzóba. A palota tornyának árnyékában élt egész életében, ez a torony számlálta az óráit és napjait, ő pedig úgy nőtt fel, mintha a napóra mutatója lenne. Erről a toronyról kapta a nevét a contradája, mivel a Torre városnegyed szélén őrködött; Riccardo azonban még soha nem járt a palotában. Ugyanaz a kíváncsiság tört rá, ami előző nap is, mikor Faustino hívatta. Miután a roppant kapuknál bemondta a nevét, egy hatalmas terembe vezették. Odabent a falakat tetőtől talpig festmények borították; Riccardo jól ismerte a képeken ábrázolt helyeket, olyan élethűen festették meg mindet, mintha csak ablakon keresztül nézte volna a tájat. Látta a duomót25, a Chigi-palotát, a Loggia del Papat26. Ott volt a város melletti Colle Malamerenda is – a Rossz Ételek Dombja ahol húsz embert öltek meg a Salimbeni és a Tolomei családok viszálykodásában, amikor túl kevés rigót szolgáltak fel egy lakomán. Mivel Riccardo gyerekkora óta csak a lovakkal törődött, most is egy hatalmas lovasfelvonulásra lett figyelmes, melyben a nemesek között egy úrnő lovagolt férfimód, szoknyája lehullott körbe a ló minden 24 Korabeli

aranyérme. dóm, székesegyház. 26 A pápa loggiája. Boltíves terasz a város közterén. 25 Olasz:

oldalán, majdnem a csüdjéig ért. Miközben ő a mozdulatlan alakot bámulva ácsorgott, a terem végében lévő duplaajtó feltárult. A hercegnő tetőtől talpig violaszínbe öltözött, ahogy előző nap is. Különös szín egy meglett asszonynak. Amikor azonban Riccardo a rövid, vastag szempillák alatt meghúzódó kapribogyózöld, kerek szemeibe nézett, melyekből mosolygás közben ráncok futottak szerteszét, különös módon kellemes érzések töltötték el. Megfigyelte a hercegnő széles, jóindulatú száját, puha állkapcsát, dús kebleit és vaskos derekát, melyet még a fűző sem rejthetett el. Egyáltalán nem lehetett volna szépnek mondani, valószínűleg fiatal korában sem volt csinos, viszont volt benne valami erőteljes anyai vonás. Riccardo egyáltalán nem hitte, hogy ezt fogja majd érezni a hercegnő jelenlétében. Arra sem számított, amit ezek után hallott. A hercegnő nyájas német akcentussal elmagyarázta neki, hogy a freskók a jó és a rossz kormányzást ábrázolják, és hogy ő szeretné visszahozni a boldog békeidőket, véget vetne a contradák szükségtelen versengésének, mely miatt emberek halnak meg, ahogy tegnap Vincenzo. A hercegnő látta, hogy segített a haldoklónak a versenyen, s ezért most ő is a segítségét kéri. Riccardo kedvesen, udvariasan, de határozottan utasította vissza. Nem arról van szó, hogy nem ért egyet vele. Nagyon is egyetért. A hercegnő remekül érvelt, széttárta a karjait, és elmondta, hogy ez a hely, ahol épp állnak, a Palazzo Pubblico, mindig is a város központja volt – polgári, nem pedig vallási szempontból. Azt is elmondta, hogy a Torre del Mangia kőujja, mely a csipkés oromzat homorú ívét koronázta meg, a legmagasabb torony a vidéken, szinte látni lehet, ahogy polgári

büszkeséggel az egekig ér. Riccardo mindezt megértette. Mégis vissza kellett utasítania. A hercegnő kívülálló. Nem kételkedett benne, hogy szereti hazájául fogadott városát. Faustino azonban, még ha szörnyeteg is, Sienában született és nőtt fel. A Caprimulgók vonásait ott látta azokon a freskókon, melyeket a hercegnő az imént mutatott neki. Nem tudna egy sienai ellen, a saját népe ellen fordulni. – Sajnálom, asszonyom. Meghajolt és kiment, mielőtt észrevehette volna a csalódottságot a hercegnő szemében. Fehér holnaputánra MIUTÁN PIA SZÁLLNI VÁGYÓ MADÁRKÉNT VISELKEDETT, megvágták a szárnyait. Nem engedték, hogy részt vegyen Vincenzo halotti torán a csarnokban. Egész napra bezárták a szobájába. Nem mert benézni a szekrényébe, nem akarta látni azt a rémisztő ruhát. Pedig tudta, hogy ott van. Az erős huzat miatt a gyönggyel kirakott szoknya néha kicsusszant egy pillanatra, vagy az egyik vállfa nekiütődött az ajtónak. Végül sikerült elaludnia, de hamarosan újra felriadt. Megpróbálta elszavalni kedvenc verseit, vagy felidézni kedvenc legendáinak egy-egy részletét. Ez sem derítette jobb hangulatra. Mindegyik hősnő – Guiniver, Izolda vagy William Shakespeare Kleopátrája – rossz sorsra jutott. Eltökélten igyekezett kikergetni a gondolataiból ősét, az első Pia Tolomeit, Dante tragikus hősnőjét, akit csak a halál menekített ki a tornyából, mikor féltékeny férje meggyilkolta. Azon az éjszakán Pia megpróbálta felébreszteni magában a reményt. Megpróbálta elhinni, hogy apja, aki ízig-vérig Civetta, nem adná őt egy másik contradából származó, ismeretlen

vőlegényhez. Mikor azonban megvirradt, tudta, hogy minden remény elveszett. Eljött a fehér ruha napja. Az is lehet, hogy rosszul ítélte meg Nellót – talán csak véletlenül nyomta meg olyan erősen a karját. Talán rendes ember; talán olyasvalakinek, aki nap mint nap szenvedett a külsejétől az idősebb, csinosabb testvér árnyékában, érzékenyebbé válik a lelke? Legalább nem ő erőszakolta meg a Benedetti család tizenkét éves örökösnőjét, aki emiatt felakasztotta magát a húskampóra. Pia végül felszegett fejjel nyitotta ki a szekrénye ajtaját, és reszketve vette elő a fehér ruhát. Némán elszenvedte a megaláztatást, mikor Nicoletta levetkőztette és felöltöztette. A cseléd aztán a haját vette gondjaiba, miközben úgy kotkodácsolt és mosolygott, mintha Pia a saját lánya lenne. A gyöngyöket azonban olyan erősen szúrta bele, hogy a lány homlokán vércseppek gyöngyöztek, a gyémántfésűvel pedig végigkarcolta gyenge fejbőrét. Amikor Nicoletta végre felemelte a tükröt, Pia tökéletes, gyönyörű arcot látott maga előtt, és egy idegen nézett rá vissza. Dacosan kihúzta Kleopátra érméjét a pruszlikja alól, és kilógatta az egyben gyönyörű és mégis borzalmas, rettegett fehér ruha fölé. Csak ennyi maradt Pia Tolomeiból. A MAI MENET NÉMILEG KÜLÖNBÖZÖTT A TEGNAPITÓL. Ezúttal nem a Sasok templomába mentek, hanem végigsétáltak a köves utcákon a bazilikába, a harangok hangosan kongtak a tornyokban. Pia koszorúslánya a terjedelmes Nicoletta volt, aki a legjobb kordbársony ruháját viselte, mögötte ballagott az énekesek, színészek, zsonglőrök színes kavalkádja. Hamisan

zengő trombiták és harmonikák követték végig az útján a Via del Capitanóig, előre jelezve a közelgő diszharmóniát. A Piazza del Duomón jókora tömeg gyűlt össze, összevissza kavarogtak a hatalmas fekete-fehér épület árnyékának védelmében. Minden contrada képviseltette magát a saját színeiben, eljöttek, hogy tanúi legyenek ennek a különös vegyes házasságnak: a Bagolyfióka és a Sas egyesülésének. Odabent, a gregorián énekek és tömjén ködében a Civetta és Aquila családok tagjai két oldalról körbevették a templom középhajóját. Pia apja az oltárnál állt, mosolytalanul bólintott a lánya felé, majd kézen fogta, hogy átadja a vőlegénynek. Salvatore most is fénysugár alá állt, de osztoznia kellett rajta a vőlegénnyel, Nello Caprimulgóval, aki leginkább egy lidércre emlékeztetett. Halovány haja és bőre ragyogott, épp olyan fehér selymet viselt, mint Pia baljóslatú ruhája, szemei azonban ördögien vöröslöttek. Pia ábrándképe, melyet a férfi kedvességéről szőtt, szertefoszlott. Salvatore Nello kezébe fektette a lány kezét, a vőlegény pedig ugyanolyan kegyetlenül szorította meg, ahogy a karját a Palio után. Annak a nyomai már kezdtek besárgulni a fehér ruha alatt, de újabbak követik majd. Pia úgy hallgatta végig a nászmisét, mintha valaki mást esketnének. Képtelen volt a vőlegényre nézni, kiszáradt szemeit keletre fordította, a facciatonéra, a középhajó hatalmas befejezetlen falára, melyet még a Kilencek idejében kezdtek el építeni, de pénzhiány miatt félbehagytak. Az elvesztegetés kőből készült emlékműve. Ő ugyanezt testesítette meg, csak emberi formában. Tizenkilenc év ígérete, Civetta felnevelt, iskoláztatott, védelmezett lánya ide került bevégezetlenül a fehér ruha napján. Rátört a félelem. Reszketve szorította össze az ajkait, mikor a gyülekezet válaszaira került a sor. Akkor sem volt hajlandó

megszólalni, mikor a fogadalmat kellett volna elmondania. Irtózatos jelenet következett: az apja és Nicoletta hízelgett neki, fenyegették, ujjukkal és körmükkel igyekeztek szétfeszíteni a száját, mígnem a nyála lecsorgott az állán, akár az állatoknak. Végül Nello odahajolt hozzá, és a fülébe suttogott, leheletét épp olyan forrónak érezte, mint a bátyjáét. – Vincenzo elmondta, hogy megijesztett a Benedetto lotyó története. Pia megdöbbent, de kényszerítette magát, hogy végighallgassa. Az a lány még tizenhárom éves sem volt. – Nem hagyhatom, hogy bemocskolják az emlékét. Én voltam az, aki felakasztotta a hentes kampójára. Tudod, Vincenzo meg én mindenen osztoztunk. Mindenen. Pia hátradőlt, tréfálkozás jeleit kereste abban a rettenetes szempárban. Nello azonban csak bólintott. – Ó, igen, most már értesz, ugye? Tudod, nem hagyhattuk, hogy fecsegjen. De nemcsak a hallgatásnak van ideje, hanem a beszédnek is. Pia ezt követően azt tette, amit vártak tőle. Hagyta, hogy Nello felhúzza az ujjára a gyűrűt: a véres ékszert a sas szájából. Eltűrte a csókját, mire a gyülekezet megtapsolta őket. A téren érméket szórt az ujjongó tömegnek. Még férje kezét is megfogta, amikor visszaindultak a Caprimulgo-házba. Engedélyt kapott, hogy visszavonuljon a szobájába, és felkészüljön a lakomára, de mihelyst belépett az ajtaján, összerogyott. A térdei összecsuklottak, olyan heves zokogás tört rá, hogy egész testében rázkódott, még őt is megrémisztette a roham ereje. Egy idő után a szájára nyomta a kezét, hogy lecsillapodjon. A tükör után kutatott. Ha zilált külsővel jelenne meg a vacsorán, jól tudta, meglakolna érte. Nicoletta azonban

elvitte a tükröt, talán attól tartott, hogy úrnője összetörné az üvegét, és kárt tenne magában a szilánkokkal. Piának erről eszébe jutott valami. Mielőtt lement volna vacsorázni, kivette a gyöngytűt a hajából, és újra meg újra a csuklójába szúrta. Nem az életének akart véget vetni – ehhez részben túl bátor, részben túl gyáva volt –, csak épp leleményesebb lett az elmúlt napokban. Eltartotta a csuklóját a ruhájától, és vérfoltokat csöpögtetett a lepedő azon részére, ahol előző éjszaka a csípőjét pihentette, újrateremtve azt a képet, amelyet minden hónap bizonyos napjain az ágyneműje mutatott. Amikor először ez történt vele, nem sokkal a tizenharmadik születésnapja után, azt hitte, haldoklik, és nem volt anyja, aki megnyugtassa. Mivel ráadásul túl jó nevelést kapott ahhoz, hogy ilyen bizalmas kérdéseket megtárgyaljon a szolgálókkal, négy napon át imádkozott, míg el nem múlt a vérzés – de persze a következő hónapban visszatért. Most, hogy már idősebb lett, Pia a maga javára fordította ezt az átkot; a csuklójából szivárgó vér utolsó cseppjeit felitatta a kötéssel, melyet az ingéből hasított ki. Mikor a vérzés elállt, a kötést és az inget a mosónőnek kitett szennyestartó ládába dobta. Tudta, hogy Nicoletta észreveszi majd, hiszen a cselédnek semmi sem kerülte el a figyelmét. Bárcsak ez elég lenne ahhoz, hogy távol tartsa Nellót az ágyától! A bűnös, összevérzett tűt visszadugta a hajába, majd felnyitotta a szoba ajtajának reteszét, az arca összerándult a karjába nyilalló fájdalomtól. A börtöne mostanra a szobája lett. Többé már nem zárták be kulccsal. Most már férjhez ment, és ennek fogságából nem szökhetett el. Mivel más nem jutott az eszébe, lement vacsorázni, azt hitte, tudta, mire számíthat.

MÁR ALKONYODOTT, mikor Riccardo Bruni a meghívásnak engedve megjelent a Sasok palotájának fényűző lakomáján. Először azt hitte, Vincenzo halotti torára megy, de ahogy felfelé haladt a lépcsőn a piano nobilére, csilingelő kristálypoharakat és nevetést hallott. Amikor belépett a hatalmas szalonba, az étkezőasztalon gyertyákat és virágokat látott, a tálakon Egyiptom lenyűgöző piramisaira emlékeztető gúlákba halmozták a gyümölcsöket. A hószín parókát, fényes, csatos cipőt viselő vendégek élénk színű ruhái arra engedték következtetni, hogy ezek az emberek nem siratni jöttek. Inkább esküvői vacsorának tűnt. Riccardo jobbján Faustino ült, ami valóban óriási megtiszteltetésnek számított. Csak a capitano viselt gyászt: fekete zakót vett fel fekete bricsesszel, négyzetcsatos fekete cipőt húzott, még a hófehér parókáját is fekete szalaggal kötötte össze. Vele szemközt Nello foglalt helyet, a szinte feledésbe merült öccs, immár a Sas contrada örököse. A vonásai olyan gyengén utánozták Vincenzóéit, mint mikor a gyerek megpróbálja lemásolni mestere munkáját. Riccardo most már tudta, miért tartották ezt a második fiút eddig elzárva. Ugyan ki hivalkodna egy olyan gyerekkel – különösen, ha Faustino érzékenységével van megáldva akinek a bőre színtelen, akár a hulláké, a szeme furcsa vörösesrózsaszín, a haja pedig fehér, mint a tulajdon apjáé? Nello mellett pedig ott ült a leggyönyörűbb nő, akit Riccardo valaha is látott. Az örökké éber Faustino észrevette, hogy Riccardo a nőt nézni, és gyorsan bemutatta neki. – A hölgy Pia Caprimulgo, korábban Pia Tolomei, a Civetta contrada leánya, Nello fiam felesége. Pia Tolomei.

A nő icipici bólintással üdvözölte, tökéletes állát alig látható mértékben emelte meg és eresztette le. Riccardo részvétnyilvánítása az ajkára fagyott; pedig ez a nő egyetlen nap leforgása alatt cserélt férjet. Ugyanakkor a gratuláció sem tűnt megfelelőnek. Pia hallgatott, Riccardo pedig – aki az emberek arcáról is majdnem olyan jól olvasott, mint a lovakéról – megértette, hogy nem a bánat némítja el: inkább ellenségesnek tűnt. Alázatosan foglalta el a helyét a Piával szemközti széken, úgy vélte, egy jó nevű férjes asszony részéről teljesen természetes, ha gőgösen viselkedik a szerény patkolókovács fiával. Riccardo keveset evett, és még kevesebbet beszélt; jó megfigyelő révén megérezte az érzelmek rejtett hullámzását a fényűző, sienai lakoma parádéja felett. A contrada gazdagságát még a gyász idején is megcsillantották az emberek előtt. Remek fogások sorakoztak fel előtte: pappardelle27 nyúlhússal, scottiglia28 húsok, ribollita29 bab, utána pedig édes cavallucci30 keksz – azoknak az ételeknek a kifinomultabb változatai, amelyeket ő is minden ünnepnap evett, az otthon illatát és ízét érezte bennük. Mindegyik finomságot fényezett óntányéron szolgálták fel, ő pedig engedelmesen csipegetett belőlük kétágú, elefántcsont nyelű villájával, pedig nem volt étvágya. A tekintete minduntalan Piára vándorolt. Végtelen örömöt okozott neki, 27 Olasz

tésztaféleség. Különféle húsok (szárnyas, marha, disznó] keverékéből készült pörköltszerű étel. 29 sűrű, zöldséges bableves. A nevét („ribollota”: újraforral] onnan kapta, hogy általában nem az elkészítés napján eszik, hanem másnap melegítik fel, mert a zöldségek íze így Jobban összeérik. 30 Eredetileg mézes alapú sült tészta kandírozott gyümölcsökkel és olajos magvakkal. 28

hogy egy helyiségben tartózkodhat egy ilyen nővel; másrészről képtelen volt elfelejteni a rettenetes mészárszéket a palazzo alatt, ahol a Párduc contrada halott fia hevert elnyúlva, akár a levágott disznó. Riccardo Faustinóval egyszerre nyúlt a kancsó chianti 31 után, és hirtelen rájött, hogy a fehér hajú capitano kezdett komolyan lerészegedni. Nello fontoskodó és egyre inkább egyoldalú társalgást folytatott az apjával a lovakról, bár Riccardo gyanúja szerint ezzel nem az apjának, hanem neki akarta bemutatni szaktudását. Volt valami különös a fiatalember viselkedésében: nem fájdalom vagy bánkódás, hanem valami más. Riccardo megdöbbenve látta, hogy Nello szeme egy futó pillanatra megcsillant a gyertyafényben. A fiú boldog volt. Eközben Pia, Nello felesége mindvégig a tányérra szegezte a szemét, ideges ujjai között egy darab kenyeret morzsolt el az asztalterítőn. Hófehér kézelője alatt Riccardo néhány vágást pillantott meg a csuklóján. Friss sérülésnek tűnt. A fiatalasszony balján az apja – Salvatore Tolomei, egy kerek, hordószerű férfi – a helyetteseinek beszélt a gabonakvótáról; bármi bántotta is a lányát, ő ügyet sem vetett rá. A Civetta-küldöttséget nyilvánvalóan azért hívták meg, mert Salvatore a hagyományokkal ellentétben a Sasokhoz adta a lányát. Az azonban már kevésbé tűnt nyilvánvalónak Riccardo számára, őt miért hívták meg. Faustino már köszönetet mondott neki előző reggel, mivel tartoztak volna még neki a Sasok? Eltöprengett, hogy vajon mit akarhatnak tőle. Egész vacsora alatt még utalás sem történt rá. Faustino még futólag sem említette a Paliót vagy Vincenzót, még fia özvegyének sietős

31

Olasz vörösbor.

házasságkötését sem, csak a városról beszélt: ujjával mutogatva, előrehajló vállakkal, borgőzös lehelettel prédikált. – Szent Bernardin – motyogta –, a mi szentünk azt mondta: „Hagyjátok el a contradátokat, egyesüljetek az én jelem, Krisztus zászlaja alatt.” Láthatjátok a székesegyházon is. – Bizonytalanul az ablak felé intett. – Az a zöld medál, napsugárszerű tüskékkel. De még be sem fejezték a székesegyház építését, egy falat felhúztak, aztán annyiban hagyták. – Tudod – folytatta Faustino zihálva, és megbökte Riccardo vállát –, Isten esélyt sem kapott ebben a városban. Itt csak a contradák számítanak. Riccardo olyan embernek tartotta Faustinót, aki általában nagyon figyelt a viselkedésére és modorára, az előző napi események azonban megviselték, az ellenállása megtört. A fia meghalt, és Faustino valahol, az italtól zavaros elméje ködében, úgy érezte, hogy sárga saskarmaival erősen bele kell kapaszkodni mindenbe, ami vele kapcsolatos. Riccardóba a reggel látott borzalmak ellenére, akaratlanul is beléhasított a szánalom. A capitano folytatta, szavait összemosta az ital. – Mi ezt nem fogadjuk el. A Kilencek sem fogadták el. A Kilencek azt mondták: „Egyesüljetek a saját közösségeiteken belül! Mindnyájatoknak saját jelképe, saját temploma lesz. Ne legyen családi lobogótok, és ne véssétek bele a szemöldökfátokba a saját címereteket és jelmondatotokat! Legyetek hűségesek a contradátokhoz, mert ez a legfontosabb!” Még annál is fontosabb. Mert ha barátokat és szövetségeseket szerzünk, visszavehetjük a várost a romlott hercegektől, és ismét olyanná tehetjük, amilyen nemesi őseink kormányzása alatt volt.

Faustino kis híján könnyekig meghatódott. Riccardo arra gondolt, hogy aznap két embertől is hallotta ugyanezt az eszmefuttatást: egy betolakodó jó asszonytól és egy bennszülött rossz férfitól. Faustino hátborzongató módon mintha követte volna a gondolatmenetét. – Szent Bernardin – mondta. – Úgy ám, ő aztán tudta, mit csinál. Az ő saját jele, Krisztus neve és a napsugarak a Palazzo Pubblicón is fenn vannak. Nem fejezték be a katedrálist. Isten házát úgy hagyták. Lakhatatlanul. Nem, inkább a palazzót fejezték be. A Kilencek otthonát. Ahol most az a Medici szuka él. Faustino azzal visszafordult megmaradt fiához. Ahogy Riccardo kiszabadult a ragadozó madár pillantása alól, felemelte az üvegkelyhét, és minden bátorságát összeszedve úgy döntött, megpróbálja szórakoztatni a ház úrnőjét. A fiatalasszony sápadtnak és elkínzottnak tűnt – hogy a temetés vagy a menyegző törte így meg, arról a lovasnak fogalma sem volt. Mindketten kívülállók voltak az Aquila házban, de a nő ezenfelül még fogoly is. Férje háta és apja háta között ült, egyikük sem törődött már vele, a szövetséget megkötötték, így nem volt rá szükségük, csak annyit vártak el tőle, hogy hallgasson, és télre örököst szüljön. Riccardo a babokat tologatta a tányérján, rendezgette, a villájával pakolgatta őket. Egyszer, mikor felpillantott, Pia gyorsan leeresztette sötét szemöldökét kérdő pillantása felett. Széles mozdulattal átfordította a tányérját a nő elé, rámosolygott, biztatva, hogy nézze meg. A babokból egy fehér lovat rakott ki, művészi pontossággal ábrázolta az arábiai csődörök kerekedő nyakát és magas farkát. A sápadt borlotti bab úgy ragyogott a fényezett óntálon, mint a telihold előtt átvágtató csataló. Pia lepillantott a tányérra, és Riccardo szentül hitte, hogy más

körülmények között visszamosolygott volna rá. Így azonban csak felemelte a szempilláit, és most először egyenesen ránézett. Csodálatos nő volt. Riccardo, ahogy mindenki más is, tudta, hogy a Tolomeik egy egyiptomi uralkodócsaládtól származtak. Salvatore Tolomei – és a Civetta összes korábbi capitanója. is – folyton-folyvást a Ptolemaiosz-dinasztiáról és a híres Kleopátra királynőről beszélt, akinek az ő családja egyenes leszármazottja. Az untig ismételt történetet leszámítva azonban Riccardo nem sokat tudott a Bagolyfiókáról, Salvatore egyetlen gyermekéről és örököséről. Halványan emlékezett Piára azokból az időkből, mielőtt Milazzóba ment harcolni: hallgatag, sötét bőrű leány volt kötélszerű fekete hajfonatokkal. Akkor nem igazán keltette fel az érdeklődését, mivel sokkal nyilvánvalóbb prédákra hajtott: idősebb, szőkébb, tapasztaltabb lányokra a saját contradájából. Pia mostanra felnőtt nő lett, méghozzá a leggyönyörűbb, akit valaha is látott. A bőre olyan fehér volt, mint a szamártej, épp csak egy cseppnyi pír látszott a két orcáján a tavaszi virágok finom rózsaszínjében. Benne összegződött a Ptolemaioszok több ezer éves szépsége; ami egyszer régen meghalt, most újra élt és lélegzett ellenállhatatlanul. A szemei hatalmasak, mélyek, sötétek voltak, az ember képtelen lett volna megmondani, hol kezdődött és végződött a pupillája. Felette a szemhéja és pillái egyetlen szívet tépő vonást alkottak, mintha Isten művészi ihletésében végighúzta volna aprócska ecsetét a szempillái tetején, majd a szeme sarkától folytatta volna a mozdulatot. Nem hordott parókát, sem szépségtapaszt, és nem púderozta ki magát, ahogy a többi nő. Csillogó, éjfekete hajának, melyet aranyszínbe vont a lámpák fénye, egyik felét feltornyozták a

koromfekete loknijaiba szúrt gyöngyök és gyémántok segítségével, míg a másik fele könnyed fürtökben hullt tejfehér keblei elé. A torkát gyöngyök ölelték át, melyek azonban nem versenyezhettek bőre szépségével, tökéletes mellei közé arany érme lógott egy függőn. A pruszlikját díszítő gyémántzuhatag meg sem közelítette szemei csillogását, ahogy menyasszonyi ruhájának fehér selyme sem a tükörfényes hajának ragyogását. Maga volt az életre kelt Kleopátra, aki gyönyörűen, elevenen bújt elő a szarkofágjából telt, rózsás ajkakkal és pirosló orcákkal. Csakhogy szomorú volt, nagyon szomorú, mikor pedig Nello áthajolt hozzá, és megfogta új asszonyának kezét, olyan erősen szorította meg, hogy Riccardo meg tudta volna ölni. Fogalma sem volt, Pia vajon szerette-e azt a férfit, aki előző nap elvérzett a karjaiban, azt viszont érezte, hogy új férjét legkevésbé sem kedveli. Riccardo, Nello jelenlétére ügyet sem vetve, magába itta Pia szépségét, míg el nem telt vele, és ezzel elpárolgott csekély étvágyának a maradéka is. Úgy érezte, muszáj beszélnie vele, mondania kell valami, de egyetlen értelmes gondolata sem maradt. Lenézett a tányérján kirakott lóra, aztán kibökte az egyetlen kérdést, ami eszébe jutott. – Tud lovagolni? Miközben megszólalt, összeszorult a gyomra: micsoda dolog kikérdezni ezt a királynői hölgyet! Pia finoman megrázta a fejét, fürtjei a kebelére hullottak, megcsillantak a gyertyák fényében. Riccardo először azt hitte, nem fog válaszolni, aztán mégis megszólalt: – Nem. Soha nem tanultam. Úgy mondta, mintha az ilyen szórakozás nem lenne méltó hozzá, aztán újra a tányérjára nézett, kurtán-furcsán lezárva a beszélgetést. Riccardónak úgy tűnt, mintha az egész asztal őket

hallgatná, és eltöprengett, vajon mindig minden szem Piára tapad-e, amerre csak megfordult. Az immár alaposan elázott Faustino odahajolt hozzá. – Mi lenne, ha megtanítanád? – mondta hangosan, és Riccardo bordái közé vágott. – Mi? – Megmaradt fiához fordult. – Mi, Nello? Nello arca hirtelen megmerevedett tehetetlen dühében: az apjával nem ellenkezhetett, de a bőre még sápadtabb lett, rózsaszín szemei indulatosan villogtak. Riccardo nem tudott volna olyan választ adni a kapitánynak, amellyel a társaságnak egyik felét sem bántja meg, így inkább hallgatott. Pia lesütötte bámulatos szemeit, és ettől mintha kimerevedett volna az idő, a feszültséget szinte tapintani lehetett. Csak az vetett neki véget, mikor Faustino bizonytalanul talpra emelkedett. Riccardo ügyetlenül a segítségére sietett, de aztán rájött, hogy a capitano beszédet akar intézni a társasághoz, így újra leült, feszélyezettségében ökölbe szorította a kezét az asztal alatt. – Odakint, az ablak előtt – kezdte Faustino részeg hévvel a hídon túl, a monasterio32 mögött, van egy domb, olyan púpos, mint egy öreg koca, tudjátok, melyik? A neve Colle Malamerenda, na igen, Salva – szólt oda a Civetta capitanójának – , te tudod, miről beszélek, tudom, hogy tudod. Pia gömbölyded apja egyenesen Faustinóra nézett, fekete szemöldökét kérdően összehúzta, nem tudta, merre halad tovább a történet. – A Rossz ételek dombja. A családod, Salva, a Tolomeik egyszer nagy ünnepséget tartottak ott, hogy kibéküljenek a Salimbenikkel. Mindkét ház leült az asztalhoz, csakhogy ekkor jött a feketeleves, méghozzá a hús helyett. – Felnevetett, de senki 32 Olasz:

kolostor.

nem nevetett vele. – Nem volt elég rigó a társaságnak. Capite33? Nem tálaltak fel elég madarat. – Az asztal körül mindenki elhallgatott. – A családok újra vitatkozni kezdtek. És a te családod, Salva, megölt huszonegy Salimbenit, innen kapta nevét a domb, amit azóta is a Rossz Étkek Dombjának hívnak. Szünetet tartott, többször bólintott, alig bírt megállni a lábán. – Na, mármost. Mi itt a fiam halálát siratjuk, de közben a mi két contradánkat is egyesítjük a házasság kötelékében. Megkötöttük az egyezséget, a két család fiát és lányát összeadták a templomban, rengeteg a rigó, és a mi két családunk nem ontja majd egymás vérét. Legyetek üdvözölve mindnyájan ezen a furcsa összejövetelen: a halotti toron és menyegzőn! Meglendítette kinyújtott karját, a mozdulattal felölelte az egész vendégsereget, és kis híján fellökte a gyertyatartót. – Üdvözöllek, Pia – másik kezével a menye felé intett. – Sajnálom, hogy az egyik fiút a másikra kellett cserélned. – Riccardo visszatartotta a lélegzetét, nem mert Nellóra nézni. – De azért üdvözöllek, Pia, téged és édesapádat is. Szövetségünk helyesen köttetett meg, e háznak előnyére válik majd. Üdvözlöm Torrét is. – Faustino nagyot csapott Riccardo vállára. – Ő az. Ez a nemes cimbora a Torony contradából, jó ember. Riccardo. Jó ember. Nem ijedt meg a patáktól meg a vértől. Őt próbálta megmenteni. Riccardo érezte, hogy minden tekintet rászegeződik, de ő csak Piát nézte. Tegnap, miközben végignézte Vincenzo halálát, vajon tudta, hogy el kell majd fogadnia a báty helyett az öccsöt, hogy a szövetség így is fennmarad? Faustino, Riccardo gondolatát félbeszakítva, olyan erővel csapott az asztalra, hogy a

33

Olasz: értitek?

tányérok és poharak felugrottak, a gyertyák fénye magasra szökkent. – De én nem hagyom ennyiben, a fiam halála nem lesz hiábavaló! A barátaink megtudják, kik vagyunk, az ellenségeink megemlegetik a nevünket. A sasokat, baglyokat, rigókat, a ragadozó madarak egész kíméletlen rendjét. És ha az Aquila oldalán álltok, ha a Sassal vagytok, mindig lesz számotokra elég rigó. A döbbent csendben Faustino nehézkesen leereszkedett a székére. Riccardo nem bírt Nellóra nézni, nagyon is nyilvánvaló volt, mire utalt az apja: „Sajnálom, hogy az egyik fiút a másikra kellett cserélned.” Inkább Piára pillantott, hatalmas szemeiből félelmet olvasott ki. Ő is észrevette férje megaláztatását; Riccardo gyomra émelyegni kezdett, nem szokott hozzá a rossz sejtelem kínzó érzéséhez. Tehát ez a félelem. Nem magát féltette, hanem a lányt. Oldalra pillantott, a komor képű Faustinóra. Fontos bejelentés hangzott el, a kesztyűt odadobták. Faustino összecsapta a kezeit, a két csattanás mennydörgésszerű robajjal hasított bele a némaságba, mire négy inas lépett a terembe. Mindegyikük a Sasok sárga-fekete színű öltözékét viselte. Az első kettő édességet hozott a konyhából, a második a Palio lobogót, szépen, háromszög alakra hajtva tartották maguk között. A tálat az asztalra fektették, a lobogót Faustino elé; mindkettőt a tömeg álmélkodó hangjai fogadták. Riccardo tekintete a közvetlenül elé helyezett ételre tapadt; Faustino cukrászai igazán kitettek magukért. A sütemény egyszerre volt csodálatos és rémisztő: hatalmas, fehér cukorból készült ló ágaskodott mennyei habcsókfelhőkön. A ló hátán

maga a Halál ült, arcát csuklya takarta, görbe kaszáját a feje fölé emelte. Nem egyszínű fekete ruhát viselt, hanem fekete-fehéret, Siena zászlajának, a Balzanának a színeit. Faustino bizonytalanul előrenyúlt, letörte a kasza végét, és átnyújtotta Riccardónak. Medvecukorból készült, ami elég különös édességnek számít temetésen is, menyegzőn viszont egyenesen katasztrofális. Faustino elvette a Palio zászlót a terítőről, és meglengette Riccardo orra előtt, úgy simogatta az összehajtott anyagot, mintha megbéklyózott galamb volna. – Az a meddő szuka küldte – motyogta. – A hercegnő. Elküldte nekem részvéte jeléül. – Hosszan beszívta a levegőt. – Nemes tett volt a részéről. Milyen kár. Riccardo érzékei veszélyt jeleztek. – Kár? – A Palio dell’Assuntán már nem lesz köztünk. Csak augusztus tizenhatodikáig van ideje. Novus novem.34 Riccardo azon töprengett, mennyit is ihatott Faustino. A hercegnő vajon tényleg veszélyben van? És az a két latin szó a végén… Riccardo nem volt különösebben tanult, de a latin eléggé hasonlít a toszkán nyelvre ahhoz, hogy megértse: a capitano az „új” és a „kilenc” szavakat használta. Mi történik vele? Hogyan szorulhatott el aznap kétszer is az ő hideg szíve, egyszer egy fiatal nő, egyszer pedig egy idősebb miatt? Mióta törődik ő mások sorsával? Tegnap is, mi késztette rá, hogy visszarohanjon a csattogó paták között Vincenzóhoz? Ennek a gesztusnak köszönheti, hogy ma itt töltötte az estét, tegnap pedig behívták a palazzóba, a borzalmak kamrájába. Jobb lenne távol maradni ettől az egésztől. Riccardo felállt. 34 Latin: az új kilenc

– Nello! – bődült el Faustino. A megmaradt örökös felpattant a Riccardóval szemközti székről. Riccardo megmerevedett. – Vidd magaddal! Mutasd meg neki! – adta ki a parancsot Faustino, aztán vendégéhez fordult. – Signor Bruni. Riccardo. Jó éjszakát! Riccardónak átfutott a fején, hogy Faustino talán meggondolta magát, és mégsem akarja őt életben hagyni. Bizsergő háttal lépett ki a teremből Nello nyomában. Magán érezte Pia tekintetét, de nem mert megfordulni, hogy viszonozza. A valószínűtlen páros, Riccardo és Nello átsétált a faburkolatú átjárón. Riccardo tudta, hogy Nello nem örül az ő jelenlétének, az öccs neheztel rá, amiért vakmerően bátyja segítségére sietett. Valami azonban mégis arra késztette, hogy előzékenyen bánjon vele, méghozzá nem egyszerűen csak az apja parancsára. Nellónak szüksége volt rá. – Úgy hallom, te lovagolsz majd a Torony színeiben a következő hónapban, a Palio dell’Assuntán? – Nello udvarias érdeklődéssel nyitotta meg a beszélgetést. Riccardo biztosra vette, hogy így lesz, de azért óvatosan válaszolt. – Amennyiben engem választanak. Nello bólintott. – Akkor tudnod kell, hogy én pedig a Sasokat képviselem majd. És én fogok nyerni. Nello ezt nem kihívóan mondta, nem provokálni akarta. A hangjából ki érződött végtelen magabiztossága, és még valami: az elégedettsége. Riccardo biztosra vette, hogy a korábbi megérzései nem vezették félre: Nello örült a bátyja halálának.

Most már ő a Sasok bajnoka, csakis erre vágyott mindig, egész nyomorult gyermekkorában. Riccardo nem felelt, követte a sápadt alakot lefelé a kőlépcsőkön, a lába megbotlott, mikor rájött, hová tartanak. A Párduc még mindig ott hevert, összetört húsa már büdösödött, rátapadt a csontjaira a nyári hőségben. Nello nekilátott a holttest kiszabadításának. Riccardo, aki egyre valószerűtlenebbnek érezte a helyzetet, beállt segíteni. Érezte, ahogy a csúszós kötelek szétmállanak a kezében, a vér zselészerű darabokban gyűlt össze a Párduc csuklójánál, akár megannyi fekete szeder. Nello kiterített egy hosszú takarmányos zsákot a kőpadlón. Riccardónak nem volt más választása, segítenie kellett Nellónak beletekerni a tetemet a zsákba. Megfogta a Párduc lábait, Nello pedig a fejét, ám ahelyett, hogy a lépcső felé indultak volna, egy sas vésettel díszített vakfal felé fordultak. Ahogy közelebb értek, a fáklya fénye mély árnyakat vésett a vájatokba, kidomborítva a sas egyetlen szemét. Nello odanyomta a hüvelykujját, mire a fal hátracsapódott. A hangja nem a régóta lezárt sírkamrák köves csikorgására emlékeztetett: gyorsan, némán, gyakorlottan nyílt ki. – Menjünk! – mondta Nello. A sötét ajtót valamilyen titkos rugó berántotta mögöttük. Kőből készült alagút vette őket körül, melyet szemmagasságban falra szerelt fáklyák világítottak meg. A föld alatti vízvezeték- és csatornahálózatba, a bottiniba kerültek, mely a város contradáit alulról átszőve haladt a dombok irányába. Óvatosan végigcipelték a holttestet a fehér kősétányon, a poshadt, zöldes állóvíz mellett. Riccardo az előtte haladó Nellóra szegezte a tekintetét, a fiú fehér haja ragyogott a lángok fényében. Riccardo gyomrát hideg csomóba rántotta a gyanakvás.

– A Párducok magánsírkamrájába kerül? – Hangja végigverődött a messzenyúló feketeségben, majd újra felcsendült a hátuk mögül, mintha a szellemek kikeltek volna a nyughelyükről, hogy nekik siránkozzanak. Nello nevetése ugyanígy körbejárt az alagúton, majd visszatért hozzájuk. – A világ legszebb helyére visszük. Bár magánterületnek nem mondhatni. Az út hosszú, a hátborzongató csomag nehéz volt, Riccardo azonban mégsem bánta, mivel azt remélte, hogy ezek után a halott Párduc mégis részesül valamiféle végtisztességben. Ennek ellenére már ugyancsak sajgott a karja, mire Nello megállt, és letette a test nála lévő végét a járdára. Riccardo követte a példáját. Az alagút tetejéről fehér fény szűrődött le négyzet alakban, csapóajtó széleit mutatva. Nello felnyújtózott és meglökte, a burkolat az ódon kövek nyöszörgésével csúszott oldalra a járdán, felfedve a csillagokkal szórt égbolt egy szögletes darabkáját. Nello felhúzta magát, míg a feje és a vállai ki nem emelkedtek a levegőbe, aztán körbenézett. – Sehol senki – mondta. – Nyomd fel! Nem volt könnyű feladat. Mivel Riccardo volt az erősebb, a végén neki kellett kimásznia a friss levegőre, hogy onnan húzza fel a tetemet. Arra számított, hogy valamiféle félreeső temetőben, a városon kívül bukkan majd felszínre, ahol titokban megszabadulhatnak a halottól, hogy megpróbálják elkerülni a Párduc contrada bosszúját. Ennél nagyobbat nem is tévedhetett volna. Pontosan az elhagyatott Piazza del Campo közepén találta magát, a kövezet pedig, amely alól előbújtak, a szökőkút legalsó szintjéhez tartozott. Nellóval együtt kihúzták a tetemet a

kőfarkasok orra alatt, melyek a hold fényében ezüstszín vizet lövelltek a szökőkút tartályába, mintha csak azért gyűltek volna ide, hogy a tetemből lakmározzanak. A két férfi legurította a Párducot, akár egy darab sonkát a terítőről, vagy Kleopátrát a szőnyegből. Pia, gondolta Riccardo. Most már ő is részese mindennek. Nello odavonszolta a testet a piazza kagylójának közepére Riccardo segített neki kicsomagolni a holtat, de arra már nem volt hajlandó, hogy a karjait is segítsen széttárni abba a helyzetbe, melybe a Sas contrada az áldozatait fektette: a megkéselt csirkefogót a sikátorban, a kapzsi főpapot a saját oltárán. Mindenki tudni fogja, ki követte el a gyilkosságot, és ha az Aquila üzenetet akar küldeni, az már nem Riccardo dolga. Az irtóztató hús sápadtan ragyogott a holdfényben, angyalian, nem pedig sasszerűen; szinte Krisztust idéző keresztben. Riccardo émelyegve fordult el a Párduc összeroncsolt testétől, és Nello szemébe nézett. A holdfényben majdnem átlagos kinézetűnek tűnt: fehér haja pusztán szőkének látszott, rózsaszín szemei borostyánszínűre sötétültek. Sólyomszerű szemei voltak, akár az apjának vagy a halott bátyjának. – És most? – kérdezte Riccardo. – Most? – válaszolt Nello, már felhagyott a tettetéssel. – Visszamész oda, ahová tartozol. – Azzal ügyesen leugrott az alagútba, és behúzta maga mögött a fedelet. Az egymáshoz érő kövek hangja magára vonta az őrszolgálat két tisztjének figyelmét, akik már korábban befordultak a piazza felé. Háromszögletű kalapjuk cápauszonynak tűnt a holdfényben, pisztolyuk csöve csillogott. Riccardo egyenesen, habozás nélkül megindult a Palazzo Pubblico felé, aznap már másodjára tette meg ezt az utat, Szent

Bernardin medálja – IHS35, Krisztus nevében – úgy vezette, mint a betlehemi csillag. Egyre gyorsabbra fogta a lépteit, mintha a Párduc szelleme, nem pedig az őrszemek követték volna; a kései óra ellenére olyan erővel dörömbölt be a hatalmas ajtókon, hogy azzal a holtakat is felverte volna. Odabent nyilván senki nem kíváncsi rá, így már vissza is fordult a tér felé: nem kerülheti el az őrt. Ám ahogy a hatalmas, holdvilágos térre nézett, érezte, hogy háta mögött kinyílik a kapu. Mielőtt bevetette volna magát a palotába, utoljára még arra gondolt, hogy Nellónak igaza volt. Tényleg ez a legszebb hely a világon. PIA VISSZAVONULT A SZOBÁJÁBA, mihelyst lehetősége nyílt rá, fájt a feje, szédült az aznapi bonyodalmaktól. A lakodalmi vacsora hatalmas meglepetést tartogatott a számára, mintha gúnyolni akarná szenvedéseit: megjelent az ismeretlen lovas, akit a Palión látott, és akit titokban bajnokának nevezett. Nello és a lovas közt még nagyobb volt a különbség, mint mikor Vincenzóval hasonlította össze az idegent, ám mikor látta, hogy a férfi a férjével együtt hagyja el a lakomát, tudta, hogy ő is a Sasok embere, és egy füst alatt elátkozta mindhármukat. Velük együtt minden férfit elátkozott, beleértve az apját is: ő is eléghet a pokolban. Semmi értelme nem volt ugyan Salvatoréhoz folyamodni – hiszen már úgyis késő –, de azért Pia a lakomán megkérte, hogy küldje el neki a könyveit és anyja ruháit. Az apja egy legyintéssel félresöpörte a kérését, és elfordult, hogy a Sas capitanóval megvitassa a gabonakvóta ügyét. Az apja valószínűleg azonnal el is felejtette alázatosan előadott kívánságát. 35 Iesus Hominium Salvator: latin, Jézus, az emberiség megmentője

A lakoma után felment a szobájába, leült, és egyre erősödő rettegéssel várakozott a felkelő hold fényében. Az ágyneműjét kicserélték, vagyis Nicoletta elmondta Nellónak, hogy épp havibaja van. Imádkozott, hogy ezzel távol tudja tartani a férfit a szobájától még annak ellenére is, hogy ez a nászéjszakájuk. Nello azonban eljött. Pia hallotta a lépcső felől a rettegve várt, Nicolettáénál könnyebb lépteket. Mikor Nello belépett a szobába, idegesnek látszott: a haja összekócolódott, rózsaszín szemei villogtak. Ahogy közelebb lépett, Pia látta, hogy valami más is megcsillant a kezében. Egy apró lónyíró olló. Pia biztosra vette, hogy meg fog halni. Mégsem mozdult, csak ült tovább az ágyon, miközben a férje odalépett hozzá. Ám Nello ahelyett, hogy a torkának esett volna, belemarkolt a hajába, és nyiszálni kezdte. Pia gyönyörű loknijai fekete kupacokban hullottak a fehér ágyneműjére. Először a koponyája fölé emelte a kezét, próbálta megvédeni a haját, ám mikor a férfi belevágott az ujjaiba is, mintha azokat is le akarná nyesni, inkább az arcát takarta el. Az ujjaiból csordogáló vér beszivárgott a szemébe, de őt egyáltalán nem érdekelte: semmi nem lehet rosszabb Nello tekinteténél, ahogy őrjöngve vágott felé az ollóval. Teljesen elernyedt, hagyta, hogy a férje körbenyírja, arra fordítsa, amerre akarja. Úgy gondolta, csak akkor élheti túl ezt az estét, ha hagyja, hogy a férfi kitombolja magát. Amikor végre Nello kiadta a dühét, talpra rántotta Piát. Az ablak elé állította, melyet a bent égő lámpa fénye a kinti sötétséggel együtt tükörré változtatott. Pia szenvtelenül nézte magát, éppen olyan különös tárgyilagossággal, mint mikor a férfi keze nyoma kék foltokat hagyott a felkarján. Teljesen másnak tűnt: a haja a füléig és

homlokáig ért, az arcát saját vére koszolta be. Mögötte ott lebegett Nello elégedett, kárörvendő arca. Pia rájött, hogy óriási szerencséje volt. Az ártatlanokra nem jellemző bölcsességgel megértette, hogy ha nem hagyta volna levágni haját, akkor Nello a vérzése ellenére is megerőszakolta volna. – Tessék – sziszegte Nello diadalmasan. – Meglátjuk, legközelebb is rád mosolyog-e! Mikor elment, Pia felvette az ollót a földről. Lesöpörte a haját a pengékről, és mintha csak kívülről szemlélné önmagát, megállapította, hogy rettenetesen remeg a keze. Újra megnézte magát az ablakban, és keze remegését tudatosan csillapítva megpróbálta rendbe tenni a haját, két oldalt egyformára vágta, új frufruját kiegyenesítette a homloka előtt. Látta, hogy hatalmas könnycseppek gyűlnek a szemébe, és hullnak le ellenállás nélkül. Tehát mostantól mások tetteiért ugyanúgy megbüntetik, mint a sajátjaiért. Miközben a haját vagdosta, újra elátkozta a lovast. Hatalmas árat fizetett a férfi szeszélye miatt, csak mert rámosolygott, és feltett neki egy kérdést. De azért mégis az a mosoly volt az egyetlen szép pillanat ezen a borzalmas napon. Egyedül ő szólította meg, csak ő tett fel kérdést úgy, mint akit érdekel a válasz. Tud lovagolni? Zsibbadt elméjében lassan megfogant egy gondolat. Ha tudna lovagolni, méghozzá gyorsan, messzire, talán megszökhetne Nello elől. Ló nélkül nem lehetett kijutni ebből a dombok közé zárt városból. Össze kell szednie a gondolatait. Gondolkodj, gondolkodj! Pia előrehajolt, beledugta az ollót a fűzős cipőjébe. Többé nem lesz fegyvertelen a férje jelenlétében. Ahogy lehajolt, Kleopátra érméje kicsúszott a dekoltázsából, és nagy erővel a

fogához verődött, csak úgy pörgött-forgott a láncon. Mikor Pia Tolomei felegyenesedett, megpillantotta a tükörképét az ablakban. A gyertyaláng épp elég fényt nyújtott ahhoz, hogy lássa: mennyire hasonlít a rég halott királynőre.

Az erdő

VIOLANTE BEATRIX DE’ MEDICI kislánykorában gyakran kibámult apja bajorországi kastélyának ablakán. Ilyenkor nem a drága mázat nézte, és nem is a finom, aranykeretes ablakszemeket, a tekintetét mindezeken túlra, az erdőre irányította. Szerette a fákat, ahogy megnyugtatóan susogtak éjszaka, úgy nyúltak a kastély felé és úgy zárták körül, mint ölelő baráti karok. Amikor alkalomadtán meg tudta győzni a dadáját, hogy sétáljanak egyet – nem volt egyszerű, mivel a friss levegőről akkoriban úgy tartották, hogy ártalmas a fiatal hercegkisasszonyok egészségére –, élvezte a sötétséget, a lombtakaró még napsütéses napokon is áthatolhatatlan mélységét. Az erdőben érezte magát a legnagyobb biztonságban, itt sokkal otthonosabban mozgott, mint a palota hatalmas, aranyozott termeiben. Egyik nap, amikor messzebbre sétált, mint korábban bármikor, erdei favágókkal találkozott. A munkások fejszével csapkodták a fákat, a pengék fehér sebeket ejtettek a törzsükön, forgácsok reppentek fel és értek földet a sötét, mohos talajon, akár a hópihék. Violante megállt az ösvényen, a jelenlétében a favágók is abbahagyták a munkát, sapkájukat lehúzták izzadt fejükről, kiköpték az eddig rágcsált őzporcogót a faforgácsok közé. Violante elfordult, ömlőitek a könnyei. A dada, aki a hercegkisasszony mögött cammogott vissza a palotába, próbálta neki elmagyarázni, hogy a fákat néha ki kell vágni, mert ebből készítik a székeket az apja palotájában, házakat építenek belőle a szegényeknek,

még a szeretett könyveihez is fára van szükség. Violantét abban a pillanatban ez egyáltalán nem érdekelte. Ő csak azt akarta, hogy hagyják békén az erdőt. Elrepült hat év. Violante új, firenzei otthonának, a Palazzo Vecchiónak szalonjában ült, és a vőlegénye kezét szorongatta. Aznap adták őket össze Firenze hatalmas duomójában, megadással tűrte a három óráig tartó végtelen lakomát, és most szólóhangversenyt hallgatott. Alig tudott odafigyelni a zenére, mivel saját nászéjszakájának kibírhatatlan, borzongató izgalma háborgatta a gyomrát, ezen az éjszakán ugyanis Ferdinando, a legelragadóbb férfi, akit Violante valaha is látott, magáévá teszi. Nyugtalanságát csak fokozta, hogy most is ugyanazt a szagot érezte, ami egyszer régen olyan boldogtalanná tette: a frissen kivágott és kifaragott fa belsejének illatát. Végignézett a hatalmas termen, egyedül a zongora volt új ebben a felbecsülhetetlen antik bútorzattal teli szobában. Ferdinando azt állította, hogy ő maga találta fel a hangszert. Valójában azonban az elmúlt néhány hónapban bezárkózott az eszköz valódi feltalálójával, ugyanis Bartolomeo Cristofori, a nyájas paduai fejlesztette ki a csembalónak és a klavikordnak ezt a különös keverékét. A hangszer most ott guggolt négy nyurga lábán frissen faragva és lakkozva. Violante bekukucskált a fedele alá, beszívta a frissen vágott fa émelyítő illatát, és megcsodálta a húrok és kalapácsok szövevényes elrendezését. Félénken lenyomott egy fekete billentyűt, majd egy fehéret, hallgatta a zengő disszonanciát, a különös, újszerű hangot, mely erősebb, tisztább és valahogy sokkal valóságosabb is volt, mint a csembalóé. Elámult látva, hogy egy ilyen gyönyörű külsővel rendelkező tárgy ennyire összetett lehet odabent. A gondolatok és érzések hirtelen rátörő rohamától vezérelve megszorította Ferdinando kezét, a férfi azonban észre se vette. Szálegyenesen ült, és áthatóan nézte, ahogy egy fiú felemelkedik a székéről, és a hangszerhez lép. Bartolomeo Cristofori maga játszotta a

kíséretet, a fiú pedig a kasztrált énekesek tiszta, csengő hangján előadott egy motettát. Gyönyörű ifjú volt angyali szőke fürtökkel és hozzáillő hanggal. Violante szemébe könnyek gyűltek gyermekkorának erdeje és a hang szépsége miatt. Odafordult újdonsült férjéhez, aki nagy zeneértő hírében állt. Ferdinando, aznap először, boldognak tűnt. Az előadáson csak egyvalaki tudta, hogy Ferdinándot az énekes – a híres kontratenor, Cecchino – ejtette rabul, nem pedig maga a dal. Ez a valaki nagyon jól ismerte Ferdinándot, ugyanis ő Gion Gastone de’ Medici volt, a vőlegény öccse. Sajnálta a kis bajor madárkát, mivel legjobb tudomása szerint Ferdinando szodómiát követett el a kasztrálton előző éjszaka, méghozzá az ő feslett erkölcseihez mérten is elképesztő orgián. Gion Gastone tapasztalt játékos és elkötelezett homoszexuális volt, így jól tudta, hogy Violante cinkelt lapot kapott. A zene hallgatása közben megérezte, hogy nem ez lesz az utolsó alkalom, hogy Cecchino megríkatja a kis madárkát, és csak úgy, a móka kedvéért fogadott magával, hogy Ferdinando egy ujjal sem nyúl majd a feleségéhez sem azon az éjszakán, sem máskor. VIOLANTE KINYITOTTA A SZEMÉT. Gretchen hajolt föléje, a vállát rázogatta, hosszú, ősz hajfonatai a gazdaasszonya arcát csiklandozták. – Asszonyom, egy fiatalember keresi. Violante hunyorgott, miközben álmai az árnyakkal együtt kiszaladtak Gretchen lámpájának meleg fényköréből. Az öregasszony nyomatékosan megismételte: – Az a fiatalember. Így hát Violante ott zárta a napot, ahol indította: a Kilencek termében. Riccardo Bruni egyedül állt a hatalmas csarnokban, kezében háromszögletű kalapját csavargatta. A szemei nyugtalanul fickándoztak a roppant festményen. Olyan volt, akár az űzött vad. Gretchen a lépcsőn lefelé menet elmondta az

úrnőjének, hogy elküldte a kapuból a férfit üldöző őrszemeket, de számára úgy tűnt, hogy az ifjú a parancsnoknál nagyobb erőktől retteg. Riccardo megpördült, mikor meghallotta a lépteket, és megindult Violante felé. A nő egy pillanatra már azt hitte, a karjába akarja vetni magát. Ám végül csak ennyit mondott: – Segítek. Kapkodva ejtette ki a szót, aztán elhallgatott. Violante a szemébe nézett. Ez a magas, jó megjelenésű, magabiztos férfi most olyan űzöttnek tűnt, hogy felébresztette csökevényes anyai ösztöneit. Meg kell őt etetni. Takaróra, tűzre és egy kis húslevesre van szüksége. – Gretchen – szólalt meg –, a konyhába. Pár perccel később Riccardo Brunit leültették a konyha aranyló tüze elé, melyet a szolgák késő éjjelig ébren tartottak, hátha a hercegnőnek szüksége lenne valamire. A vállaira takarót terítettek, a kezébe egy csésze levest nyomtak. Gretchen a tűz fényén kívül, az árnyékban járkált fel-alá, mint tapintatos gardedám. Violante Riccardóval szemben foglalt helyet, a lángok másik oldalán, és alaposan szemügyre vette a vendégét. A tűzben érezte a friss fa illatát, sziszegtek a nyári husángok, visszaidézték a régi emlékeket, és Violanténak hirtelenjében rossz előérzete támadt. A fiatalember azonban már jobb színben volt, így hát úgy ítélte meg, most már felteheti a kérdéseit. – Miért változtatta meg a döntését? – Faustino Caprimulgo… valakit… elvette valakinek az életét. – Riccardo beszéd közben kifújta a levegőt. – Nem. Ennél többről van szó. Halálra vert egy embert. – Felnézett. – A Párducot, aki Vincenzót lelökte a lováról.

Violante megremegett, eszébe jutott a verseny, amikor a Párducok forrófejű lovasa kivágta az ostorát, nem is sejtve, hogy a Sasok örökösét üti meg. Arra persze számított, hogy Faustino bosszút áll a fiáért, ezt azonban nem hitte volna. Megdöbbent. – Egidio Albani a neve, Raffaello Albaninak, a Párduc contrada kapitányának a fia. – Violante vette a fáradtságot, és megtudakolta, ki volt az, és már küldött egy erszényt a házához. – Segítettem elcipelni. Nem volt más választásom. Odakint van. Violante félig felemelkedett. – Itt? – A téren. Kitették, hogy mindenki lássa, a Sasok kereszt alakú testhelyzetében fekszik. Vele üzennek. Violante elgondolkozva lenézett. Tízéves uralkodása alatt többször is jelentették neki, hogy ebbe a borzalmas helyzetbe fektetett holttestet találtak. Kimondta az első gondolatot, ami az eszébe jutott. – Keresztény temetést kell kapnia. – Második gondolata őt magát is meglepte. – Az őr látta? Riccardo megrázta a fejét. Nem. Engem követtek. Senki más nem volt a piazzán. Nello… Mindent rosszul mondtam. – Kezével megsimította a homlokát, mintha az emléket akarná kitörölni a fejéből. – Faustino kisebbik fia, Nello megkért, hogy segítsek neki a tetem elcipelésében. Aztán otthagyott, hogy megtaláljanak vele. Előre kitervelte az egészet. – Mármint Faustino? – Violante nyájasan nézett, de a kérdése élesen csengett. Látta, hogy Riccardo alaposan átgondolja a dolgot, komoly arcát aranyba vonta a tűz fénye, a szempillái vékony árnyakat vetettek az orcáira.

Nem hinném. Meghívott a fia búcsúztató vacsorájára… és Nello lakodalmára. Szerintem kedvel engem. – Ez olyan kisfiúsan hangzott, hogy Violante szíve elszorult. A kérdés azonban felpiszkálta Riccardo emlékeit. – Faustino mondott még valami különöset. A vacsora végén megmutatta a Palio lobogót, amit Ön küldött neki. – Violante bőre bizseregni kezdett. Vajon sikerrel járt a nyitólépése? Faustino értékelte a gesztust? – Hálás volt érte, de azt mondta… azt mondta, kár, hogy – és bocsásson meg a szóért – a következő Palión már nem lesz köztünk. Violante minden tagja elzsibbadt rémületében. A Palio dell’Assuntáig csak egy bő hónap van. Suttogva felelt. – Vajon mire gondolt? Hogy meghalok, vagy hogy elmegyek Sienából? Riccardo Bruni nem bírt a szemébe nézni. – Azt nem tudom. Csak annyit tudok, hogy már csak egy hónapig uralkodhat. Augusztus tizenhatodikáig. Mondott valami mást is, amikor eljöttem… valamit a kilences számmal kapcsolatban. – Pontosan mit mondott? – Violante hangja élesebben csengett, mint ahogy szerette volna. Riccardo összevonta a szemöldökét, igyekezett felidézni. – Novessi novemi… Nem. Novus novem. Violante kiegyenesedett a székében. Az ő taníttatása nem volt hiányos. – Novus novem? Biztos benne? Riccardo nem kételkedett. – Igen. Violante a férfira, aztán a tűzre pillantott, a lángoló, átkozott erdőre. Szikrázó tűz, a pokol tüze. Az Új Kilencek.

– Újraszervezi a Kilenceket. Vissza akarja foglalni a várost. – Violante felpattant. – Jöjjön velem! Gretchen gyertyájának fényénél magával vitte a férfit a térképszobába. A fal minden centiméterét valamely terület illusztrált képe fedte be a legrégebbitől a legmodernebbig. A város hatalmas rajza előtt álltak meg, melyet bearanyozott a gyertyák fénye, a közelgő hajnal pedig szürkére festett. Az ismeretlen, régóta halott művész vésőjének finom vonalai egyszerre láttatták hatalmasnak és parányinak a város házait, a középületeket, a contradákat a maguk templomaival és palotáival. Ez a tökéletes, pontos ábra most haditervnek, csatamezőnek tűnt Violante szemében. És a kép legtetején, a város neve felett két ikerfiú szopta a nőstényfarkas emlőit a város címerében: a csecsemő Romulus és Remus. A legenda szerint Sienát Senius alapította, Remus fia. Így mindkét fiú egyegy rendkívüli várost alapított: Romulus Rómát, Remus pedig egy fiút nemzett, aki Siena megépítője lett. Violante hirtelen nagyon is ébernek, élettelinek érezte magát. Járkálva, a térképre mutogatva adta elő mondandóját. – Ezek itt a citadella falai. Ez pedig a város három harmada, yagyis a három ferzo: Terzo di Camollia, Terzo di San Marino, és itt, a Terzo della Cittában, a város szívében ül Faustino, a Sas contradában. Nyolc összeesküvőre lesz szüksége a Kilencek feltámasztásához. Kik lehetnek a szövetségesei? A Párduc nem, ezt már tudjuk. – Civetta – vetette közbe hirtelen a fiatalember. – Vincenzo még ki se hűlt, mikor Salvatore Tolomei már hozzáadta Nellóhoz a lányát. Violante látta, hogy a fiú szeme megvillan. Eszébe jutott a fiatal istennő, akit a Palión látott: előbb mátka, aztán gyászoló,

majd férjes asszony. Ő már nagyon is hozzászokott a politikai szövetségekhez, nem talált ebben sem semmi különöset. Rendben. És most már határozottan kijelenthetjük, hogy a Párduc az ellenségük. De ki a másik hét? Meg kell ismernünk Faustino szövetségeseit, a terveit és anyagi hátterét. Mi köze mindehhez a Paliónak? Miért az lesz a végjáték? – Újra eszébe jutott a sakk. – Hercegnő – szakította félbe Riccardo félénken a szóáradatot –, nem lehet, hogy nekünk… – egy mozdulattal végigintett hármójuk tehetetlen triumvirátusán – esetleg szükségünk volna némi… segítségre? Violante hirtelen megfordult. Tényleg szövetségesekre van szükségünk. Igaza van. Hisz nem vagyunk sokan, csak egy öregasszony, egy középkorú nő, meg egy fiatal férfi. – Fel-alá járkált. – De épp a mai napon írtam a sógoromnak, Gian Gastone de’ Medicinek, hogy segítsen ebben az ügyben. Jó ember, és féltve őrzi az örökségét; nem fogja hagyni, hogy a hercegségének egy ilyen jelentős darabja kicsússzon a kezéből. És egy megrontott várost sem szeretne örökölni. – Ha örökölsz egy almát, vele jön a kukac is – vetette közbe komoran Gretchen. Violante kibámult az ablakon. A város még aludt, de már közelgett a hajnal. – Menjen haza, Riccardo Bruni! – mondta végül. A férfi egyenesen ránézett, Violante pedig megválaszolta a kimondatlan kérdését. – Nem. Nem adom fel. De igaza volt. Szövetségesekre lesz szükségünk. Gondolkodnom kell rajta, aztán újra beszélünk. Riccardo meghajolt, és visszaindult a hatalmas ajtóhoz.

– Várjon! – kiáltott utána Violante. – Jobb, ha nem látják meg itt. Gretchen, vezesd ki Signor Brunit a konyhán át! Látta, hogy a férfi habozik, már azt hitte, köszönetet akar mondani, Riccardo gondolatai azonban egészen máshol jártak. – Mi lesz Egidióval? A Párduccal? Violante megkedvelte a fiút ezért a kérdésért, már ki is nyitotta a száját, hogy közölje: azonnal érte küldi az ajtónállóját, és szemfödéllel letakarva elviteti a családjához, hogy eltemethessék. Végül azonban meggondolta magát. – Signor Bruni. Riccardo – ujjait a férfi karjára fektette. – Megígérem, hogy éjszakára föld alá kerül. Ám pár óráig még ott kell maradnia, ahová tették. MIKOR RICCARDO ELMENT, Violante visszasétált a térképszobába, és újra végignézett a harmadokra osztott város contradáin, a falakkal körülvett terzin, és az ikreivel felettük uralkodó nőstényfarkason. Az egyik iker szopott, a másik kinézett a metszetből, és egyesen őrá bámult. lovaglóköpenyéért küldött, és elindult magányos zarándokútjára. A hajnal szürke fényében átkelt az ezüstös városon, mint suhanó árny, sietve átszelte a piazzát kelet felé. A hajnali szürkületben látta a szökőkút mellett kereszt alakba fektetett tetemet, de elfordította a tekintetét, és továbbsietett. Belovagolt a Zsiráf contrada apró utcáiba, a főtanácsosának, Francesco Maria Continak a városnegyedébe. Elhaladt a palazzója, a Conti család örökletes székhelye mellett is, eltöprengett, Conti vajon figyeli-e átláthatatlan, fekete ablakai mögül. Újra meggyorsította lovának lépteit, de aztán győzedelmeskedett a gyakorlatiassága. Hiszen Conti tudja, hogy eljött ide. Azt is tudja, hogy miért. Conti szinte mindent tud. Odaért San Francesco templomához, egyszerű,

tömbszerű homlokzata felderengett előtte a sötétben, a kezét az ajtóra tette, és belépett. Odabent égtek a gyertyák, és egy ministráns sepregetett a reggeli mise előtt. Hatalmas, kerek szemekkel bámult, mikor Violante rámosolygott. Az asszony végigsétált az ismerős középhajón, egyenesen az oltár felett lógó ikonhoz tartott. Megállt, hogy térdet hajtson, keresztet vetett maga előtt. Aztán – nem tiszteletlenségből, hanem barátsággal – rámosolygott barátnőjére, a Madonna del Lattéra36. Violante akkor látta először ezt a képet, amikor Siena új kormányzónőjeként magára vállalta, hogy felkeresi a város minden contradáját annak templomával együtt. Mise közben, a Conti család előkelő helyéről figyelt fel a Szűz legkáprázatosabb ábrázolására, amit valaha is látott. Violantét mindig vonzotta Mária, aki tudta, milyen szeretni, elveszíteni és meggyászolni egy fiút. Itt pedig, épp őelőtte, Mária a csecsemő Jézust etette, a melléhez tartotta a kisdedet, aki mohón szopott. Az aznapi mise előtt Violante azt ismételgette magának, hogy milyen remekül végzi a dolgát, jól tette, hogy belevetette magát új pozíciójába, felkeresett minden contradát, megismerkedett minden itt élő családdal, új városa minden szakmájával, hagyományával. Aztán, mikor a fiát etető Madonnára pillantott, az egymást figyelő párosra, akik feloldódtak ebben az elemi kötelékben, fizikai fájdalmat érzett a mellkasában. A szertartás hátralévő részében nem volt képes sem beszélni, sem énekelni. Mikor később Francesco Maria Contival vacsorázott az otthonában, a tőle telhető legközönyösebb modorban 36 Olasz: szoptató Mária

kérdezősködni kezdett a festményről. Conti a contradájából fakadó büszkeséggel elmondta új gazdaasszonyának, hogy a képet Sassetta, a sienai mester festette, és védekezően hozzátette, hogy a táblát nem lehet átszállítani a palotába. Erre Violante nem is vágyott, hiszen a festmény súlyos fájdalmat okozott neki. A következő néhány hétben azonban mégis újra meg újra felkereste a csendes templomot, hogy az anyával és gyermekével beszélgessen. A tábla lassanként nyugalmat keltett benne, nem fájdalmat, és egyre gyakrabban osztotta meg gondjait a Madonnával. Ma a hajnali szürkület megmutatja a Párduc tetemét a városnak, mondta Máriának, Egidio Albanit ugyanúgy meggyilkolták és kifeszítették, mint az ő fiát, Krisztust. Az ikon mandulavágású szeme alatt hirtelen szörnyű érzése támadt. Hogyan hagyhatta, hogy Egidiót így találja meg az anyja, hogy az egész város az ő megkínzatásáról beszéljen, csak mert ellenségeket akart szerezni Faustinónak? Egidio húszéves volt. Húsz, olvasta ki Violante a Madonna szemeiből. Pont ennyi idősek lennének a te ikreid is, ha még élnének. Violante kirohant a templomból, átsietett a szürke, baljós hajnali fényben a Piazza del Campóra. Utasítja majd az őrt, hogy vigye be Egidio holttestét, mosdassa meg, tegye ládába, és vigye haza az anyjának. Amint azonban odaért a hatalmas, kagylóformájú campóra, megtorpant. A szökőkút mellett kisebb csoportosulás támadt a Párduc holtteste felett. Elkésett.

A nőstényfarkas A NAP GYÁSZOSAN NYUGODOTT LE Milazzóban, a csaták egyik napján, mikor az ifjú Riccardo Brunit járőrözni vitték a dombok közé. Alvarez y Leon tábornok, a hírhedt spanyol tiszt, sorra felégette az osztrákoknak menedéket adó falvakat. A spanyolok előőrse bekerítette a falusiakat, hogy Alvarez y Leon embereinek már csak át kelljen vágtatni rajtuk a zsarátnokokkal. Az egyik faluban Riccardo csapata egy kis templomot talált kőkereszttel a tetején, oda zártak be minden falusit – egy kivétellel. A templom előtt egy fiatalasszony rángatta a hatalmas fatörzset, melyet az ajtó elé vetettek. – Egyedül nem tudom elmozdítani – zihálta –, és a fiam odabent van a nagyanyjával. Etetési idő van. Riccardo hallotta, amint a bentiek kiabálását elnyomta egy csecsemő éles, szenvedélyes sírása. A férfiak már kezdtek mind leszállni a lovukról, de Riccardo ért oda elsőnek. A nő odafordult hozzá. – Segítsen! – könyörgött. Szép nő volt, a bőre olyan sárgabarack színű, mint a délieké általában, könyörgő szemei sötétek, akár az árvácska. Kétségbeesetten belemarkolt Riccardo karjába, ő pedig megérezte a másik test édes, meleg illatát. A pillantása oda esett, ahol a nő mellei megfeszítették a pruszlikja fűzőjét. Hátrahőkölt az ott látottaktól. Mindkét mellbimbó felől sötét folt terjedt szét a batiszt nyitott szövetén át A szíve dübörgése ezer távoli pata dübörgésévé változott, a kapitánya a földre tapasztotta a fülét. – Több mint száz ló – mondta – erre tartanak. Induljunk! Nem kell többet mondania, hiszen ők csak öten voltak. Riccardo hagyta, hogy elvonszolják, a térde megadta magát félelmében.

A nő addig sikított utánuk, míg el nem tűntek a szeme elől, aztán visszafordult a fatönkhöz, kétségbeesetten kapaszkodott belé. Riccardo behunyt szemmel elvágtatott, miközben mögöttük Alvarez y Leon és több mint száz lova betört a faluba a fáklyákkal. Azt kívánta, bárcsak a füleit is be tudná csukni. A hideg dombokon akkor éjjel Riccardo nem érezte a tűz melegét, és nem hallotta a dalokat, melyekkel a férfiak mulattatták egymást. Hátat fordított a tábortűznek, és a völgyben vidáman lobogó kis templom felé fordult, a kereszt fekete sziluettje kirajzolódott a lángok előtt. Reggel belovagoltak a völgybe a hátborzongató csend leple alatt. Egyetlen madár sem énekelt. A templom porig égett, bent száz csontvázat láttak, kint csak egyet, a keze az ajtó felé nyúlt. – Hát igen – mondta a kapitány kelletlen tisztelettel, és kopott csizmájával belerúgott a magányos csontváz koponyájába. – A nőstényfarkas akkor is a kölykével marad, ha porrá ég. Riccardo újra meg újra belehányt a hamvakba, és mikor már kiürítette a gyomrát a lerombolt földre, megfogadta, hogy soha többé nem fog félni. RICCARDO A TORONY ISTÁLLÓJÁNAK szalmájában ébredt, az apja a vállát rázta. A csontvázak anyagtalanul szertefoszlottak, akár a füst. Riccardo felült. Ránézett apja zömök alakjára, és elmosolyodott, félig megkönnyebbült, félig furcsamód sajnálkozott. Reggel volt, odakint egy dühös ló dobogott és nyerített a köveken. A zömök, szakállas Domenico Bruni oldalra biccentette a fejét, és visszamosolygott a fiára, az ágyban töltött boldogtalan napját teljesen elfelejtette. Visszatért a munkájához, és úgy tűnt, hogy boldog tőle. – Segíts egy kicsit, te semmirekellő! – mondta szeretetteljesen. A hangja, melyet egy egész napig nem használt, most rekedtesen csengett. – Ravasz jószágot hoztak patkolásra.

Domenico a fia felé nyúlt, hogy felhúzza. A karját a patkolókovácsok szakmájának kellékei, a bőr karperecek fonták át, ez is a lovak szagát árasztotta ugyanúgy, mint a férfi egész teste. Riccardo a különös álma és az előző napi események után el sem tudott volna képzelni az apja karjánál megnyugtatóbbat. Elkapta a felé nyújtott végtagot, majd talpra húzta magát; átkarolta az öreg vállát, úgy sétáltak ki vidáman az utcára. A fiatalember egy fejjel magasabb volt az apjánál, és a legkevésbé sem hasonlított rá, de Riccardónak Domenico volt az egyetlen családtagja, és a család mindennél fontosabb. Riccardo követte őt az udvarra, ahol a táncoló-forgolódó csődör koromfekete horpasza nedvesen csillogott a reggeli fényben. A harangok kongása, a seregélyek csárogása, az ijedt ló szaga mind az otthon érzését keltette benne. Persze, hogy nem segít a hercegnőnek. Ez az ő contradája, a Torre, a Torony. Ez az ő népe. Itt van otthon. A várakozó hátas most felágaskodott és ugrándozni kezdett, félelemmel teli szeme kifordult, látszott a fehérje. A mindenütt jelen lévő Zebra, aki most is épp valamilyen küldetésben járt a városban, hősiesen igyekezett elkapni a ló gyeplőszárát. Kis háromszögletű kalapja leesett a földre, még az orra vére is eleredt, amikor az állat hirtelen félrerántotta a fejét, és összeütköztek. Riccardo sietve odadobott egy rongyot a fiúnak. – Állj félre! – mondta. Nem kellett kétszer mondania. Zebra vidáman arrébb ment, és leült a felhágókőre, hogy onnan nézze a jelenetet; a rongyot eközben két kis hengerbe csavarta, és az orrába gyömöszölte. Riccardo a megbokrosodott csődört figyelte. Egyből látta, hogy alapvetően nem rossz természetű állat, az ilyesmi egyébként is ritkaság a lovaknál. Általában megijesztette őket

valami, és ezúttal egyértelmű volt, mi okozta a rémületét. Az állat tisztán láthatta a patkolókovács padját Domenico szerszámaival együtt: a nyíró kést, a ráspolyt, a körömkést. Riccardo odament hozzá, miközben folyamatosan beszélt mindenről, ami csak eszébe jutott. Kezébe vette a ló hatalmas, bársonyos fejét, érezte a meleg lószőrt, az erőteljes koponyát a bőr alatt. Riccardo a ló szeme mögé tette enyhén behajlított kezét, mint két szemellenzőt, kizárva ezzel a világot, hogy az állat csak előre tudjon nézni. Csak őt lássa. – Buongiorno37 – mondta. A ló azonnal megnyugodott, felhorkantott, és megrágcsálta Riccardo gallérját. Riccardo érezte az arcán az állat édes, szalmaillatú leheletét. Szerette volna a selymes, fekete pofájára hajtani a fejét, és lehunyni a szemét. Neki is el kellett bújnia, szemellenzőre volt szüksége. Ki kellett zárnia lelki szemei elől a bántó képeket: az előző esti eseményeket, a palotában töltött éjszakát, a térképet, a Kilencek megjelenését és a Párduc minduntalan felbukkanó emlékét, ahogy széttárt karokkal, bomladozva hevert a Piazzán. A hercegnőre gondolt, a nyájas tekintetére, arra, hogy megmentette őt, és gondoskodni fog arról is, hogy a Párduc megfelelő búcsúztató szertartásban részesüljön. Persze azt is megértette, miért kellett otthagynia a tetemet, ahová tették. Megértette, de attól még forgott a gyomra. Most segít az apjának, ez a legfontosabb. A világot összesűríti egyetlen apró körbe, egy nagyon is kézzelfogható karikába, a ló patkójába. Valami alapvetően sienai dolgot tesz egy olyan ember mellett, aki hozzá hasonlóan szintén sienai, itt

37

Olasz: jó napot.

született és itt is nőtt fel. Elfelejti a hercegnőt a neki tett ígéretével együtt. Reggel többször is eszébe jutott a szépséges Pia a hosszú, csillogó hajával, mely éppen olyan fekete volt, mint a ló pofája, arra gondolt, vajon milyen látványt nyújthat, mikor kócosan szétterül a párnáján. Amikor azt mondta a hercegnőnek, hogy segítségre lesz szükségük, Piára gondolt, a tekintetére, mert az előző esti mulatságon épp annyi rémületet látott benne, mint itt és most a ló szemében. Eszébe jutott, hogy hangosan kimondja a nevét a hercegnő előtt, kijelenti, hogy ő majd segít. Biztosra vette, hogy Pia szeretne nyugalomban élni, és a vérengző sas fenyegetése nélkül felnevelje a gyerekeit – még ha Nello is az apjuk. Mégsem mondta ki. Látta Nello jeges pillantását, mikor Pia majdnem rámosolygott, és nem akarta tetézni a bajait. Nello olyan ember, aki egyik pillanatban még a Palióról beszél, a következőben pedig már egy szétroncsolt hullát vonszol ki az utcára az éjszakába, hogy a hajnal felmelegítse, és a nap tüzében bűzölögve megmutassa magát a városnak. Mindezt belesúgta a ló meleg, rángatózó fülébe, ami úgy fickándozott az orra előtt, mint egy fekete toll. Igen, hallgatlak. Riccardót jóleső érzéssel töltötte el ez a reggel: a kalapács egyszerű ritmusa, a megnyírt paták égett szaga. Apja a szokásos frázisait ismételte, úgy kopogott a hangja, akár a paták a kövön. – Pata nélkül elveszik a ló. – A ló egy ujján fut… Olyan ez, mintha mi lábujjhegyen járnánk, vagy egyetlen ujjunkon egyensúlyoznánk. – A láb, a pata a legfontosabb. Riccardo az apjára mosolygott, örült, hogy az öreg egyre jobb kedvre derül a következő Palio közeledtével, melyre már csak bő

egy hónapot kellett várnia. Domenico egyre csak beszélt, nem várt és nem is kapott választ. Beszélt erről a lóról, a többiről, a próbafutamokról, melyeket a közeli Maremmában tartottak, az esélyes fantinokról és a valószínűtlen győztesekről. Zebra lecsúszott az ülőhelyéről, egyre közelebb és közelebb lépett, hogy lássa a patkolást. Ebben a városban, a megszállott lóimádók között, Domenico Bruni sámánnak vagy alkimistának számított, mert olyan tudást birtokolt, mellyel meggyógyíthatta a béna lovakat, vagy éppen különleges patkókat készíthetett, hogy az egyenetlen lépteket kiegyenesítse. Csodák születtek a keze alatt, a műhelyébe legtöbbször idegenek gyűltek, hogy kikérjék a tanácsát a takarmány, a lószerszám vagy az alom tekintetében. Zebra is mindennap felbukkant mellette egyszerre segítve és akadályozva a munkáját, miközben azt remélte, hogy egyszer magába szívhatja Domenico tudásának legalább a töredékét. A legtöbb emberhez hasonlóan Domenico is boldogan beszélt kedvenc témájáról, és mivel jóindulatú férfi volt, most Zebrának kezdett magyarázni; a fiú válaszait eltompította az orrába gyömöszölt rongy Riccardo, miközben a lóval tanácskozott, hallotta, hogy az apja rekedtes hangján pontosan ugyanarra tanítja a fiút, amire őt kicsi korában: a pata felépítésére, helyrajzra, a dombokra és völgyekre, mindazokra a szavakra, melyekre az ő világa épült. Az öregember és a pata fölé hajoló kisfiú látványa visszarepítette Riccardót saját oktatásának idejébe, ő ugyanis kizárólag ilyen taníttatásban részesült. Zebra elragadtatottságában szinte kétrét hajolt, elbűvölten bámult előre. Domenicót felvillanyozta, hogy tanítványra akadt.

– A pata olyan, mint egy kastély vagy citadella. Kívül erősek a falai, ahogy a patáé is. Ez a sötét réteg itt a külsején a fal: kemény és rideg. Ez a fal védőpajzsul szolgál a pata belső, puha része számára; nagyon ellenálló, felveszi a patát érő ütődéseket, és egyenletesen eloszlatja őket. Befelé mozdította a körömvágó kést, a pata koncentrikus vonalai felé. – Ez ott a vízvonal, épp a fal mögött, pont olyan, mint a vizesárok. Nagyon ellenálló, az ütések erejét levezeti a földre, és támogatja a külső falat. – A fehér vonal pedig a fal belső rétege. Az a sárgás gyűrű, látod? Olyan, mint a kastély füves várudvara. Szivacsosabb, így gyorsabban elkopik, mint a kemény fal, és valójában kicsit beljebb is van; látod, bemélyedt, és nézd: belement a homok és a piszok. – Amikor feltesszük rá a patkót, a falához rögzítjük. Szögeket verünk bele a falakra rézsútosan. Figyeld, hogyan csinálom! Itt bevered őket a fehér vonal külső részénél, és a fal felszínén kijönnek. Domenico határozottan megragadta a ló mellső lábát a térdei között, és kalapálni kezdte. Riccardóból folyamatosan dőlt a szó, duruzsolt az állatnak, gyengéden maga felé húzta a füleit. A ló rezzenéstelenül állt. – Fáj neki? – kérdezte Zebra, mikor a kalapács szikrát vetett a vaspatkón. Neked fájt, ha megharapod a körmödet? – kérdezett vissza Domenico. – Nem. Ha nem túl gyorsan téped le. Vele is ugyanez a helyzet. Ugyanis a pata is olyan, mint a köröm. Ha jól vered bele a szögeket a falába, a ló semmit nem érez.

– Mármost a falakon belül harmadokra osztjuk a patkót. Az a sötét sziget a közepén a béka, olyan, mint a kastélyban a cölöpsor vagy az öregtorony. Ez a szív alakú az, látod? Egészen puha, nyomásra besüpped – felfogja a pata ütődéseit. Ha a pata a köröm, ez az ujjbegy. Domenico ledobta a patát, csengett, ahogy földet ért, majd megfogta Zebra kezét, és megnyomta a gyerek kezének egyik húsos kis párnáját a maga nehéz, megkeményedett ujjhegyével. Riccardónak hirtelen eszébe jutott, amikor ugyanennyi idős korában az ő kezét fogta meg az apja, és összenyomta az ujjukat. Domenico megint lehajolt, és felemelte a következő patát. – És nézd: ez a talpa. A megpatkolt lovaknál ez is puha, mert sosem ér le a földre. Emellett porhanyós is, mint a ciabatta, a körömkéssel meg lehet karcolni, látod? A szavakat tettek követték, Zebra pedig elvarázsoltan nézte, ahogy a puha hús lemorzsolódik és földre hull, akár a homok a homokórában. Domenico félrehúzódott, hogy az árnyéka ne takarja el a pata sarkát. 38 – És itt hátul van a harmadik harmad: a kastély kapuja. Támasztónak hívják, olyan, mint a kapunál a rostély. Ezek a fal belső rétegei a pata sarkánál. És mindezek fölött – mondta befejezésül –, épp, mint a kastélyoknál, korona veszik körbe a legtetején: a párta. Ez a pata koronája. Domenico görbe ujja kört rajzolt a fénylő patára jelezve a párta helyét és ezzel befejezte az előadását. Riccardo hirtelenjében felismerte, hogy az apja életének lényege a lópatkóba sűrűsödött: a Piazza del Campo hatalmas amfiteátrumába és az ott vágtázó állatok kisebb, sarló alakú 38

Olasz: fehérkenyér.

lábába. Az ő világa nem nyúlt tovább. A kalapácsütések csilingelő énekének tisztaságával csendült meg benne a felismerés, hogy reggel a palota térképén is patkót látott: Siena is épp ilyen formát öltött a falaival és a saját harmadaival. Egy pillanatig úgy érezte, óriási felfedezést tett, megtalálta a város jövőjének kulcsát. Nem igazán tudta, mihez kezdjen vele, így szépen elbeszélte a lónak, aki bölcsen bólogatva hallgatta. Meleg, aranyló, sienai merengéséből apja hangja rángatta ki. Domenico a negyedik patát is csilingelve a földre ejtette – Ennyi elég volt a tanulásból, Zebra. Menj el a szökőkúthoz, töltsd tele nekem ezt a vödröt! Riccardo annyira elmerengett, hogy egy pillanatra fel se fogta, mit mondott az apja. Az utasítás jelentősége lassan hatolt át az elméjén. Domenico vízért küldte Zebrát a Piazza del Campóra, ahhoz a szökőkúthoz, ahol a Párduc rohadó teteme várta a nap tűző sugarait. Elengedte a ló fejét, és futásnak indult, ügyet se vetve apja kiáltásaira. Zebra fürgén mozgott, és mikor Riccardo a hatalmas köztér elé ért, meglátta a kút felé szaladó fiúcskát kezében a himbálózó vödörrel, a palota és a torony árnyéka alatt. Zebra utat tört magának az embertömegen át a szökőkúthoz, mielőtt megállíthatta volna. Riccardo megsemmisülve lelassított. Elkésett. Felnézett, a feje felett seregélyek sötét raja húzott el. Mikor a fiú felsikoltott, egyszerre torpantak és fordultak meg, mind egy szálig visszaindultak a torony irányába. Riccardo odarohant a fiúhoz, térdre bukott, Zebra fejét a saját vállára húzta, hogy elzárja előle a rettenetes látványt. A zsandárok már megérkeztek, orvos is volt velük, tizenkét órát késett a segítségnyújtással. Zebra hirtelen elhányta magát, és Riccardo egy csatorna fölé irányította izzadt kis tarkójánál fogva.

Megnedvesítette a kendőjét a szökőkútban, aztán megtörölte vele a fiú homlokát és száját. Zebra ajkai puhák, a bőre érzékeny volt. Nem ezt érdemelte. Riccardo megértette, hogy ez a mai reggel csak álom volt. Nem azt mutatta meg, milyen Siena valójában, hanem hogy milyennek kellene lennie. Mikor felállt, a fiú szorosan belekarolt a lábába, nem engedte el. Riccardo szelíden kibontakozott Zebra markából. Újra letérdelt, és belenézett a fiú arcába, ő már soha többé nem lát gonoszság nélküli világot. Az ártatlanság arca elveszett. Ebből elég – Zebra, szeretnél ennek véget vetni? Szeretnéd, ha mind békében élnénk? Egy öregasszony, egy középkorú nő, meg egy fiatal férfi, mondta a hercegnő. Most már hozzáteheti: és egy kisfiú. Talán azt mondaná: hasznavehetetlen; pedig Zebra bárhová bejutott, mindenki elfogadta, és senki nem tett fel neki kérdéseket. Zebra bólintott, és Riccardo tudta, hogy többé nem fogja tartani a száját. – Akkor segíts! Tudd meg, mikor megy gyónni Pia Tolomei az Aquila templomába!

A lúd PIA FELEMELTE A NELLÓTÓL KAPOTT ÜVEGET az éléskamra ablakának halovány fényébe, és elolvasta a patikus írását a cimkén Ökörfarkkóró – betűzte ki a tintával írt, takaros betűket. – Nyírfakéreg, mirha, indigócserje, szeder, timsó, fekete kén. – A fekete betűk felett egy narancssárga csőrű, fekete gombszemű, fehér lúd aprócska képe látszott, a felett pedig az Oca, a Lúd contrada zöld-fehér zászlaja. Pia lenézett a félmeztelenül ücsörgő férjére, a férfi csupasz, fehér bőre és beesett mellkasa világított a lemenő nap fényében. – Mi ez? Nello kihúzta a szalagot a fehér hajából, és megrázta a fejét. – Festék – felelte kurtán. – Nem azt mondtam, hogy faggatózz, hanem hogy kend fel. Csináld. Lehajtotta a fejét a kő mosdótál lefolyója fölött. Pia látta, hogy a csigolyái kidudorodnak a gyöngyházszínű bőre alól. Fogalma sem volt, miért döntött úgy az ura, hogy befesteti a haját – talán végre beleunt különös színeibe; talán sivár lelkében élt egy szemernyi hiúság, és normálisabban akart kinézni augusztusban, a Palio dell’Assuntán, mikor az egész város tekintete rászegeződik majd. Bármi vitte is rá, ő nem fog vitatkozni vele. Különösen a múlt éjszaka történtek után. Szó nélkül lelocsolta vízzel Nello fejét, hogy benedvesítse a haját, ahogy az üvegcsén olvasta. A víz hideg volt, és Pia elégedetten látta, hogy Nello összerezzen. Helytelennek érezte, hogy a férje haja hosszabb, mint az övé. Habár még a bőre érintésétől is viszolygott, felvitte a koromfekete keveréket a férfi fejére, beledörzsölte a hajába, míg a fehérség teljes egészében el nem tűnt a szurokfekete festék alatt. A durva vegyszer csípte a tenyerét, miközben a fölösleget lemosta a hajról; a festékes lé kanyarogva folyt le, mint egy hosszú, éjsötét kígyó.

Elképzelte, ahogy a keverék lecsurog és szétárad a bottini csatornában, mélyen a város alatt, és megmérgezi a vizet, ahogy Nello is megmérgezte ezt a házat. Mikor elkészült, betekerte egy törülközőbe a férfi fejét, a haja most már épp olyan feketén csillogott, mint Pia megnyírt loknijai. Nello köszönetet se mondott, csak kiviharzott az éléskamrából. Pia megpróbálta lemosni a tenyerét, újra meg újra leöblítette a foltos mosdótál fölött, még a kemény, apró disznószőr kefével is alaposan megdörzsölte, kis híján a bőrét is leszedte. Hiába, semmiféle sikálás nem segített rajta: a keze olyan fekete maradt, akár az éjszaka. A HARANGOK HÁRMAT ÜTÖTTEK, mikor Pia Tolomei kilépett az új palotájából a Sas contradába. Indulás előtt csipkefátylat húzott a fejére. Akár parókát is feltehetett volna, mint az idősebb asszonyok, de a sebek a koponyáján még túlságosan fájtak, így hát csak letakarta szégyenét, túl visszataszítónak tartotta magát ahhoz, hogy mások előtt mutatkozzon. Pedig nem volt igaza. Kiegyenesített haja úgy hintázott, akár egy fényes, fekete harang. Az arca az apró vágások és karcolások alatt még mindig maga volt a tökély, különleges szemében nem tört meg a fény. Csillogó, rövid hajával most még jobban hasonlított Kleopátrára. Nello próbálkozása félresikerült: nem tudta elcsúfítani Piát, csak a szépsége új oldalát emelte ki. Pia, minderről mit sem sejtve, felgyorsította a lépteit. Kicsit késni fog a gyónásról. Most már jól ismerte az utcákat, nem tévedt el. Semmi öröme nem származott abból, hogy az egyik contradát a másikra cserélte, és alaposan megismerhette a Sasok világát. A Civetta contradában volt egy csendes kis tér, a Piazza Tolomei. Ott biztonságban érezte magát, és most azon morfondírozott, vajon viszontlátja-e még valaha.

Pia hallotta, hogy Nicoletta – az állandó kolonca – fújtatva követte a hőségben; örült neki, hogy a cseléd kellemetlenül érezte magát. A gyóntatószékbe szerencsére nem követheti, így legalább a pappal zavartalanul beszélhet, és nyugodtan elüldögélhet kicsit. Nem különösebben vágyott rá, hogy Istennel társalogjon, sokkal jobban hitt a nyakából lógó pogány érmében, de képtelen lett volna elmulasztani a csábító lehetőséget, hogy még ha csak egy negyedórára is, de megszökjön a jelenlegi életéből. Az első Piára gondolt, aki Dante purgatóriumában sorvadozott. Irigyelte elődjét a kényelmes helyért, melyet a költő teremtett a számára, hiszen ott kizárólag az unalom, az egyformaság és a megbánás gyötörhette az embert. A földi purgatóriumban élő Piának azonban folyamatosan rettegnie kellett valamitől. Nello előbb levágta a haját, majd arra kényszerítette, hogy befesse az övét – a kezéről még mindig nem jött le a feketeség ráadásul minden éjjel szembe kellett nézni azzal a nagyon is valós veszéllyel, hogy Nello esetleg bemegy a szobájába, és elveszi azt, ami férjként megilleti. Ma éjszaka viszont, mint azt megtudta a szakácsnak kiadott utasításokból, a férje és Faustino elmennek otthonról, valami gyűlésen vesznek részt a duomóban. Legalább ma éjjel nem esik bántódása. Mikor a nap legmagasabbra ért, a contrada elálmosodott. Az Aquila lakóinak nagy része ilyenkor alszik. Pia kikerülte a meleg utcaköveken játszó gyerekeket. Három nappal ezelőtt még rájuk mosolygott volna. Most az apró végtagok és csillogó fürtöcskék túlságosan nagy fájdalmat okoztak neki, hát kitért előlük, akár a korcskutyák elől. Az egyik ajtóból egy vödör moslékot löttyintettek ki az utcára. Piának még sikerült kikerülnie, Nicolettát azonban beterítette a mocskos folyadék, ami igencsak

jó kedvre derítette az úrnőjét. A cseléd káromkodva rontott neki az elkövető vállának a legyezőjével, visszazavarta a szegény asszonyt a házába. A templom előtt kisebbfajta zavargás támadt. Egy feketefehér ruhába öltözött kisfiú az ördögről vitatkozott egy idősödő pappal. A fiú váltig állította, hogy látta az ördögöt a Piazza del Campón. Keresztformában fekszik, mint Jézus, csakhogy förtelmesen ronda, és vér borítja. Megrángatta az öreg ruháját. Jöjjön, nézze meg, jöjjön, nézze meg, jöjjön, nézze meg! Pia felismerte a gyerekben Zebrát, a küldöncöt és vízhordót, aki átadta neki a hercegnő alamizsnás erszényét. Meglepődött, hogy így látja, mindig higgadt fiúnak hitte. A biztonság kedvéért gyorsan keresztet vetett. Régen egyáltalán nem hitt az ördögben; de most már tudta, hogy létezik: hozzáment feleségül. Miközben Zebra behúzta az öreget a sarkon, Pia hangtalanul besurrant a templomba. Odabent sötét volt és hideg. A teste lehűlt, miközben lépteit felgyorsítva végigsietett a középhajón, a fújtató Nicolettát a hátsó soroknál hagyta. Pia leült az áldott, dióillatú félhomályban. Elhúzta a sötétvörös, artériás vér színére emlékeztető függönyt a fülke előtt. A drapéria majdnem leért a földre, de ezüstszín papucsának orrát azért még látni engedte. Végre egyedül lehetett. Hallotta, hogy a pap belép a gyóntatófülkébe, a széke recsegett, mikor leült. Valaki elfújta a gyertyát a rácsnak azon a részén, így Pia nem láthatta a férfit, de ahogy a városban mindenkinek, neki is lószaga volt. A lépte könnyebbnek hangzott, mint a szokásos papé, bizonyára új, fiatal pap érkezett. Mit fog majd mondani, ha meghallja bűnös titkát?

Mikor a pap leült, Pia beszélni kezdett, elmondta a gyónás sokszor ismételt, ismerős szövegét. – Áldj meg atyám, mert vétkeztem! Még csak egy nap telt el az utolsó gyónásom óta. – Szünetet tartott. – Az igazság az, atyám, hogy imádkoztam valaki haláláért, és az illető meghalt. Megöltem. – Nem ön ölte meg. Pia hirtelen előrehajolt. – Micsoda? – sziszegte. – Ha Vincenzóra gondol, az valaki más bűne. A Párduc vágott az arcába az ostorával, emiatt esett le. Ezt a terhet leteheti. Egy másikat viszont magára vehet, ha jónak látja. A lovas PIÁNAK JÓ FÜLE VOLT A NYELVJÁRÁSOKHOZ. EZ az ember nem beszélt annyira vaskos sienai tájszólással, mint Nicoletta, de ugyanolyan nyíltan ejtette az „a” hangokat. Pia ugyanazt az „a” hangot hallotta most is, mint mikor a férfi feltette neki azt a kérdést – „Tud lovagolni?” –, amiből ötletet merített. Hirtelen megdühödött, ám egyből meg is könnyebbült, mikor szétáradt benne az egyre erősödő harag. Az utóbbi időben annyit rettegett, hogy most jólesett neki ez a másféle érzés. – Akkor hadd gyónjak meg valami mást! – vetette oda. – Megharagítottam a férjemet. Engedetlennek talált, és megbüntetett. – Hogyan büntette meg? – suttogta a férfi. – Levágta a hajam. Nézze meg, mit tett velem! Pia lehúzta a fátylát, a csipke suhogott a haján. Recsegést hallott: a lovas előrenyújtotta a nyakát. A gyónó oldalán égett a gyertya, a gyóntatóén viszont nem; Pia tudta, hogy a férfi jól látja

a rövidre nyírt, vaskos fürtöket az álla körül, ahogy a homloka előtt hullámzó rövidebb tincseket is – Talán ön fog vezekelni ezekért a fürtökért, ön fizeti meg a viszonzatlan mosolynak, a feltett és megválaszolt kérdésnek az árát? Hagyjon engem békén! Megint megszólalt a lovas: ő is megharagudott, de nem a nőre. – Úgy lesz. Bocsásson meg! Nem kellett volna idejönnöm. – Na és miért jött ide? Mit akar kérdezni tőlem? – Még a nevét sem tudta. – Kicsoda ön? – A nevem Riccardo Bruni. Bruni. Odakint a Maremmán, Toszkána mocsárvidékén, félúton a tengerpart felé, melyet ő még sosem látott, ott áll a torony, ahová az első Piát, Dante Piáját bezárták. A legenda szerint van a közelében egy híd, amelyet Pia hídjának neveznek. A Bruni folyó fölött vezet át. Ez nem lehet puszta véletlen. Talán a sorsa arra biztatja, hogy bízzon ebben az emberben? A kedvező előjelnek köszönhetően Riccardo kapott még egy kis időt. – Mit akar tőlem? Azért jöttem, hogy a segítségét kérjem. A hercegnőnk, Siena kormányzónője fel akar lépni a Sas contrada ellen. De most, hogy így láttam, nem kérhetem meg rá. – Miért? Signor Bruni habozott. – Ha a férje ezt tette Önnel egy tekintet miatt, mit tenne, ha elárulná őt? Nem kérhetem meg rá. – Az én életemnek már úgyis vége – felelte Pia. – A purgatóriumban senyvedek. – Olyan erősen hozzányomta az ujjait a rácshoz, hogy a bőre kidudorodott a finom áttört drótok között. Dante Piájának szavait idézte: – „Ha újra túl jársz, otthoni

vidéken, a hosszú útból megpihenni térve, gondolj reám, én Pia voltam élve.”39 Ez istenhozzádként hangzott. Pia hallotta, ahogy a férfi felemelkedik, és már kezdi elhúzni a függönyt. Hirtelenjében úgy érezte, nem tudná elviselni a gondolatot, hogy megint egyedül marad személyes purgatóriumában, várva, mikor esik újabb dühkitörések áldozatául – Ne menjen! A saját hangját hallotta, újszerűén, állhatatosan csengett. Ez a férfi és a hercegnő: ők vajon segíthetnének rajta? Többet is tudni akart. – Tehát ön nem a férjem embere? – Nem, a legkevésbé sem. De mielőtt elmegyek, figyelmeztetnem kell valamire. A Párducot Egidio Albaninak hívták. A Palión Vincenzo arcába csapott az ostorával, és az életével fizetett érte. Az apósa halálra verte őt az ön új otthonában, múlt éjjel a férjével kicipeltem a maradványait a piazzára, hogy szétvigyék a hírét. Pia elborzadt rémületében. Miközben ő a szobája nyomorúságában ücsörgött, és Nello a kisszerű nyaggatásaival kínozta, a pincében jóval súlyosabb gaztett zajlott. A lovas nagy kockázatot vállalt azzal, hogy elbeszélte, amit tudott, és mindezt csak a Pia személyiségére tett feltételezéseire alapozta. De igaza lett. Most, hogy ezt már tudta, Pia nem tudta ennyiben hagyni a dolgot. – Most már tudok a Párducról, arról, hogy mit tettek, hogy Nello mire vette rá Önt. Ugye ért engem? Tudom, milyen ember a férjem, vagyis ő meg az apja. Jobb, ha elmondja a többit is.

39 Dante:

Isteni színjáték, Purgatórium, Ötödik ének. Ford: Babits Mihály.

Pia hallotta, hogy a férfi visszaül. – Faustino Caprimulgo újra akarja szervezni a Kilenceket, hogy Siena ismét köztársaság legyen, és visszaszerezhessék a várost a Mediciektől. A hercegnő a segítségemet kérte, és bár először visszautasítottam, a múlt éjszaka után beleegyeztem. Itt a pecsétje. Pia az érmére festett arany Medici-címerre pillantott, melyet a lovas a rácshoz nyomott. Pontosan ugyanezt látta azon az erszényen is, amit Vincenzo halálakor kapott. Újra feltámadt benne a bizalmatlanság. – Bárki megszerezheti ezt a címert – közölte megvetően. – Nekem is van. – Amikor azonban a pecsét visszahúzódott a rácsok mögé, megenyhült. – A hercegnő rendes asszony hírében áll. Nagyon művelt. – Elhallgatott, hogy összeszedje a gondolatait. – Tegyük fel, hogy hiszek magának. Ki vesz még részt az összeesküvésükben? – Írt a sógorának, a nagyhercegség örökösének. Ez elég hihetőnek hangzott. – A másik oldalon pedig az apósom áll, Faustino és… még ki? Signor Bruni óvatosan felelt. – Még nyolc embernek kell lennie, hogy a Kilencek tanácsát újrateremtsék. Úgy gondoljuk, hogy az apja is benne van. Az apja, Salvatore szövetséget kötött a Sassal, hogy újrateremtse a Kilenceket. Rögtön tudta, hogy a férfi igazat mond. Beleillett a képbe. Lassan felelt: – Hallott már Siena prioriátusáról? Mikor a lovas nem felelt, Pia folytatta- Siena prioriátusa a törvényhozók tanácsa volt, a város tiszteletreméltó polgárai, az egyes contradák bölcsei

alkották. A prioriátus a Bagolyfióka területén ült össze. Apám, a Civetta capitanója, viseli a prior ősi címét. Nem érzett lelkiismeret-furdalást, amiért mindezt felfedte – apja már egyértelműen megtagadta a contradájuk iránti hűségét, miért ne tehetné ő is? A sötétből puhatolózó hang hallatszott. – Úgy gondolja, az apja nem venne részt egy ilyenféle szövetségben a címe miatt? – Ellenkezőleg. Az apám a prior. A prioriátus szentesítése valamiképpen törvényesíti Faustino tetteit. Semmit nem tenne az apám nélkül. Biztosra veszem, hogy ő is benne van. Látta őket múlt éjszaka: ezért köttetett az én házasságom is. – Miközben beszélt, belecsapott a felismerés. – Először az egyik testvér, aztán a másik… – suttogva fejezte be, már majdnem elfeledkezett Signor Bruniról, ám a férfi ekkor ismét megszólalt. – Faustino alkoholmámorában azt mondta, hogy a hercegnő a következő hónapban már nem lesz köztünk. Vagyis csak egy bő hónapunk van. A Palio dell’Assunta napján, augusztus tizenhatodikán zajlik le a tervük végjátéka, ekkor veszik át az uralmat a város felett. Nem tudjuk, miért vagy hogyan. De előtte még a kilenc összeesküvőnek találkoznia kell. Nekem pedig ott kell lennem. – Riccardo nagy levegőt vett. – Tud valamilyen találkozóról? Eljött a pillanat. Piának el kell dönteni, hogy Civetta és Aquila mellett áll, vagy inkább a hercegnő és Signor Bruni mellett. Nem tartott sokáig. – Faustino azt mondta a konyhásainak, hogy ma este nem eszik otthon. Hová megy?

Pia ezen a ponton elakadt, képtelen volt rászánni magát az utolsó lépésre. Mi van, ha ez az egész beszélgetés csak Nello cselszövése, ha így akarja próbára tenni Pia hűségét az új contradája iránt? Még azt sem tudta, tényleg meghalt-e a Párduc, az ösztönei azonban azt súgták, hogy megbízhat ebben a férfiban. Már kinyitotta a száját, hogy beszéljen Signor Bruninak a székesegyházról, de elkésett. A főhajóból léptek kopogása hangzott. Pia elhúzta a gyóntatófülke függönyét, közeledett a pap. Láthatóan nagyon megrendült, pia hallotta, hogy Zebra a távolban még mindig az ördögről kántál. Rögtön tudta, hogy a lovas nem hazudott. A kisfiú elég hangosan beszélt ahhoz, hogy Signor Brunit figyelmeztethesse. Amikor a pap közelebb ért, hallotta, hogy ő is az összevert és kirakott Párducról motyog, majd letérdel imádkozni. A lovas azonnal eltűnt. Kölcsönvett papi ruhájának suhogása kioltotta Pia gyertyáját is, miközben kiviharzott a fülkéből a fanyar, ezüstös füst örvényében. Visszabújt az árnyékba, Pia pedig azért imádkozott, hogy Nicoletta ne lássa vagy hallja meg a távozását. Mikor minden más nesz megszűnt, halk horkolás ütötte meg a fülét a hátulsó sorok felől: testes szobalánya láthatóan cseppet sem volt ájtatosabb nála. Aquila papja belépett a fülkébe, mérgelődött kicsit, majd átkutatta a ruháját a taplódoboza után. Amikor meggyújtotta a gyertyát, kenetteljes hangon bocsánatot kért Piától. – Bocsásson meg nekem, Signora Caprimulgo. A téren rettenetes látvány fogadott, kitettek egy halott férfit, és a gyülekezet egyik apró tagja megrémült. Ön pedig csak ül itt türelmesen a sötétben…

Miközben Pia a pap szűnni nem akaró beszédét hallgatta, a fejében sorra vette mindazt, amit Signor Brunitól hallott. Tehát igazat mondott a Párduc holttestéről. De mi a helyzet a többivel? Bízni akart benne, de képtelen volt rá; legalábbis egyelőre. Egy módon azonban mégis ki lehet ugrasztani a bokorból. Hangosan, tisztán csendült meg a hangja, akár a harang, ugyanis nem a papnak szólt, hanem az árnyékban bujkáló lovasnak. Nemcsak nyomot ad neki: biztosítékot is ajánl, a jelentését pedig elrejti, mint a hellén jóslatok rejtélyei. Próbára teszi, megméretteti, és nem fogja könnyűnek találni. – De Atyám, én látok a sötétben, mint Minerva. * * * RICCARDO ELCSÜGGEDVE GYALOGOLT vissza a Palazzo Popolóba. Időközben kissé lehűlt a levegő, és a város felébredt a sziesztájából Az utasításokat követve belépett a Cappella di Piazza hűvös márványteraszára, és megindult felfelé a palota hatalmas tornyába, a Torre Mangiába. A hercegnő ellenezte, hogy újra a palotában találkozzanak. Az még rendben volna, hogy Riccardo egyszer odarohant menedékért, és meg is kapta, de ha rendszeresen odajárna, az már biztosan feltűnne az őröknek. Violante azt javasolta, hogy találkozzanak inkább a Torre del Mangia tetején. A lábához majd odaállítja a leghűbb szolgáját azzal az utasítással, hogy senkit ne engedjen be, míg a hercegnő hatvan méter magasan tanácskozik. Riccardónak a Cappella40 utca felőli bejáratán át kell érkezni, míg maga Violante a palota felől, a könyvtáron át közelíti majd meg a tornyot, mikor a szolgája figyelmezteti Riccardo felbukkanására. 40 Olasz: kápolna.

A torre tökéletes helyszínt biztosított a titkos találkozók számára a több mint három méter vastag falaival és a vékony lépcsőivel, melyeken egyszerre csak egy irányból lehetett közlekedni, ráadásul az orgonasípok erejével visszhangzó lépcsősor azonnal tudtul adta, ha közeledett valaki. Felfelé menet Riccardo folyamatosan arra gondolt, mit mondott Pia, újra meg újra lejátszotta maga előtt rövid beszélgetésüket. Fárasztó út volt; nem csoda, hogy a torrét „a falánk tornyának” nevezték az első őre, Giovanni di Balduccio után, aki a teljes bérét ennivalóra költötte: nyilvánvalóan sok táplálékra volt szüksége ahhoz, hogy napjában többször is felmásszon ide. Riccardo gyomra megkordult, és erről eszébe jutott, hogy az előző esti lakoma óta nem evett, és a vacsorán is csak ímmel-ámmal. Megszédült, kiverte a hideg verejték, mikor végre felvillant előtte a nap fénye, és friss levegő csapta meg: felért a torony tetejére. Az alatta elterülő aranyló város látványától a lélegzete is elállt, a campo innen nézve a reggeli merengéseit juttatta eszébe a patkóról. Mintha évek teltek volna el azóta. Annyira lenyűgözte a kilátás, hogy egy bő percbe is beletelt, mire észrevette a hercegnőt. Violante szokásához híven lila ruhát viselt, előkelő ruhájában és parókájában sokkal hatalmasabbnak és valahogy kevésbé barátságosnak látszott, mint a hálóköpenyében előző éjjel. Riccardo hirtelenjött félénkséggel meghajolt, mire a hercegnő elmosolyodott. – Hogy ment? Violanténak nem sikerült maradéktalanul palástolnia türelmetlenségét. Miközben arra várt, hogy Riccardo felérjen a lépcsőn, csakis a campóra tudott gondolni, a következő Palióra, és arra a pár rövid hétre, ami még addig maradt.

Riccardo bólintott, mintegy válaszul a kérdésre. – Megerősítette az összeesküvést. Violante nagyot nyelt. Riccardo részletekbe menően elbeszélte a Piával folytatott beszélgetését, beleértve azt is, hogy Nello levágta a haját. Violante megdöbbent: nem kifejezetten a szépséget ért kár miatt, hanem mert nem hitte, hogy egy férfi ilyen féltékeny is lehet a feleségére. Vele sosem foglalkozott a férje, ha szeretőt tartott volna, Ferdinando valószínűleg azt is pusztán megkönnyebbüléssel fogadja. Ő azonban hű maradt, mert az esküvőjén elkötelezte magát, nemcsak a kezét, de a szívét is odaadta. Futólag eltöprengett, vajon milyen lett volna, ha őt is úgy birtokba veszik, őrzik, imádják, ahogy soha. Életében először az is átfutott a fején, hogy a szépség talán ugyanúgy lehet átok, mint az ő csúnyasága. Riccardo újra megszólalt, félbeszakítva merengését. – Úgy véli, apja a sienai prior szerepében szintén részt vesz az összeesküvésben, így feltámasztja az ősi prioriátust, és jogilag szentesíti a tetteiket. Megkérdeztem tőle, mikor és hol fognak találkozni, ám ekkor megzavartak minket. Szerintem azért megpróbált a tudtomra adni valamit… – Riccardo igyekezett összeszedni a gondolatait. – Csak pár percet beszélhettünk, aztán visszajött a pap. Elfújtuk a gyertyákat a fülkében, hogy észrevétlenül eltűnhessek a sötétben. A pap meggyújtotta a taplódobozával, és elnézést kért Piától, mire ő azt felelte: „Atyám, én látok a sötétben, mint Minerva.” Violante elgondolkodott. – A „Látok a sötétben” Civetta-mondás, a Bagolyfióka contrada mottója.

– De ő nemcsak annyit mondott, hogy lát a sötétben, azt mondta, hogy úgy lát a sötétben, mint Minerva. Ki az a Minerva? – Minerva toszkán istennő volt, bagolyként ábrázolták. – Hirtelen úgy érezte, fontos jelre bukkant, de képtelen volt megteremteni a kapcsolatot. – Bölcs volt, a neve annyit tesz: emlékezet. A rómaiak Minervának hívták. – Minerva. Valami nem hagyta nyugodni, magára akarta vonni a figyelmét, mint az anyja szoknyáját ráncigáló kisgyerek. Más oldalról próbálta megközelíteni. – Mit csinálnak a baglyok? – Repülnek. – Méghozzá némán. – Mindent látnak. – Még éjszaka is. – Igen. Ezzel visszatértünk a kiindulási pontra. Összenéztek, és sajnálkozva elmosolyodtak. – Akkor talán arra utalt, hogy Kilencek mindig éjszaka találkoznak. – Azt egyébként is mondta, hogy ma éjjel fognak találkozni. Violante hevesen felsóhajtott. – Egy helyben tapogatózunk. Vegyük sorra a tényeket, hátha nyomra bukkanunk. Tehát ő Pia Tolomei, így van? Aki Nello Caprimulgóhoz ment feleségül. Riccardo bólintott. – Szokatlan a contradák közötti házasság. De talán nem ebben az összefüggésben: most szövetségeket hoznak létre. – Ő is erre gondolt. – Riccardo elmélázott ezen a bűntényen: Pia kiházasításán. – Pia Tolomei – tűnődött Violante – a Civetta contradából. Az őse után nevezték el? – Feltételezem.

– Hallott az első Pia Tolomeiról? – kérdezte kedvesen. Riccardo nem akart műveletlennek látszani. A hercegnő, akit ő eddig egyszerűen jóindulatú, kedves nőnek tartott, nyilvánvalóan rendkívüli elme. Talán hosszú éveken át élt magányosan, egyedül a hatalmas palotákban és óriási udvarokban; talán a könyvekből merített vigaszt. Pia művelt nőnek nevezte. Talán Pia valamiféle utalásban rejtette el a válaszát, amit ő nem tudhat, viszont továbbad a hercegnőnek? Valamit az ősére, az első Piára vonatkozólag? – Hallottam róla, igen. A történetét azonban nem ismerem. Csak annyit tudok, hogy szomorú véget ért. – Valóban. Pia Tolomei Sienában élt a tizenharmadik században. Dante említi a művében. – A hercegnő úgy mondta ki a nevet, mintha tudnia kellene, ki volt Dante. – Híres szépség volt a lány, de féltékeny férje börtönbe zárta, a Castel di Piatre tornyába, kint a Maremmán, mert arra gyanakodott, hogy az asszonya szeretőt tart. Riccardo magán érezte a hercegnő tekintetét. – Mi történt? – A férje megölte. Riccardo bőre lehűlt a meleg napsütés ellenére is. – Akkor elég különös, hogy ilyen örökség dacára Piát így nevezték el a szülei. – Valóban. Talán tanmese. A történelem olykor megismétli önmagát. – Lopva Riccardóra pillantott, és tudta, hogy nem tévedett. – Mondott valamit a saját helyzetéről – ismerte be Riccardo –, ami nagyon különösen hangzott. Azt mondta: „Ha újra túl jársz, otthoni vidéken, a hosszú útból megpihenni térve, gondolj reám, én Pia

voltam élve.” – Igaz, hogy Riccardo nem nagyon ismerte a könyveket, viszont kiváló memóriája volt. – Ez egy idézet – Violante kicsit kiegyenesedett. – Dantétól származik, az első Pia történetéből. A költő találkozott vele a purgatóriumban. – Ezt is mondta! – vágott közbe Riccardo. – Azt mondta, hogy a purgatóriumban senyved. A Palio megszabadította az egyik férjétől, de hozzáadták a másikhoz, mielőtt lement volna a nap: egy olyan férfihoz, akit gyűlöl, aki… – nem tudta folytatni. Violante a mellvédre hajolt. Piára gondolt, aki épp úgy csapdába esett, mint annak idején ő, csak neki még a szerelem sem enyhítette a keserűségeit. Violante szerette Ferdinándot, és nem szökött volna meg a börtönéből még akkor sem, ha kinyitják a kalitka ajtaját. Riccardo mellé állt, és lenézed a városra. – Segíteni akar nekünk. Violante, a napsütésben hunyorogva, a férfi felé fordult, kihallott valamit a hangjából. – De ön nem óhajtja megengedni neki? – Nem. Nello már pusztán azért levágta a haját, mert rám mosolygott. Ha a családja ellen szegül, nemcsak az ő dühével, de a törvény erejével is szembe kellene néznie. Violante bólintott. Ha valaki elárulja a contradáját, akkor az ősi sienai törvények szerint – melyek egyidősek ezzel a toronnyal –, kivégezhetik. A hercegnő felsóhajtott, és újra lenézett a városára, mely a nap fényében olyan gyönyörűnek, ártatlannak tűnt. Rossz előérzet gyötörte. Tisztán látszott, hogy ez a fiú teljesen belehabarodott Piába, ő pedig egyszerre irigyelte és sajnálta is érte, pedig biztosra vette, hogy nem sok jót hoz neki ez a

szerelem – a lányt pedig egyenesen halálos veszélybe sodorja. Újra Ferdinandóra gondolt, arra, hogy mennyire vágyódott ő a férfi után, a férfi pedig milyen kevéssé őutána. A tekintete a duomóra tévedt. Ferdinando egyszer azt mondta neki, hogy a palota tornya és a székesegyház kupolája pontosan egyforma magas, jelezve, hogy ebben a városban az államnak épp akkora hatalma van, mint az egyháznak. Mit mondana most ő, a hitetlen, rég halott férj a feleséget fenyegető veszélyre? A duomo. Violante hirtelen felegyenesedett, komolynak tűnt. – A duomo – csúszott ki a száján. Riccardo zavarodottan nézte. – Mi van vele? – Egy ókori templom helyére épült. Minerva templomára. Összenéztek. – Ma éjjel, a duomóban – lehelte Riccardo. – Ott találkoznak majd az új Kilencek tagjai. Hiszen épp a Sas contradában áll. De vajon hánykor? A hercegnő most már elmosolyodott. – Ez nyilvánvaló. Kilenckor. ÉPP ALKONYODOTT, mikor Riccardo Bruni átszelte a Piazza del Duomót. Megtartotta a papi öltözéket, a kámzsáját szorosan a fejébe húzta. Meggörnyedt, hogy alacsonyabbnak látszódjon, remélve, hogy így elvegyülhet a rengeteg zarándok között, akik a Compostelába vagy Canterburybe igyekeztek. A hatalmas katedrális fekete és fehér márványból kirakott csíkjait arany-ónix színre festette a lemenő nap fénye. A seregélyek csárogva keresték a pihenőhelyüket, fekete felhőbe tömörültek az aranyló égbolton.

Riccardónak eszébe jutott, hogy az apja most bizonyára megszeli a kenyeret, kolbászt vág, és bort tölt a poharába. A hercegnő egyedül vacsorázik magányos palotájának hosszú, fényes asztalánál, miközben száz szolga sürgölődik körülötte, a kívánságát lesve. És Pia Caprimulgo az Aquila contradában Ő vajon mit csinál? Talán hárfán, vagy cimbalmon játszik? A tűit forgatja? Vagy megadja magát rettegett férje, Nello durva közeledésének? Riccardónak összeszorult a torka. Belökte a katedrális hatalmas ajtóit, az épület egyben lenyelte. A mise már véget ért, és a hatalmas, tátongó templombelső el sötétedett, csak néhol hasított bele a festett üvegeken át egy-egy élénk színű fénycsóva: a szürkület szivárvánnyá tört meg a prizmákon. A sötétből névtelen csodák ugrottak elő onnan, ahová fény vetült: kárhozottak freskói, üdvözöltek mozaikjai, megkínzott szentek egy-egy darabkái a felbecsülhetetlen értékű ereklyetartókban. Riccardo életében százszor, ezerszer is járt már itt nagymisén, olyankor elvegyült a lökdösődő, vidám tömegben. Mindig csodálatos, istenes helynek látta, ám akkor a forróságban leizzadva összepréselődött a többiekkel. Éjszaka azonban hatalmasnak, sötétnek és ijesztőnek tűnt. Most viszont egyenesen olyan érzése támadt, mintha Isten elhagyta volna a házát, kiadta volna az ördögnek. Megborzongott a gondolattól és a kövekből áradó hidegtől. Kísérteties alakok vonultak el körülötte némán: a sekrestyés, a pap, meg egy öregasszony a seprűjével. A söprögetés pora felszállt Riccardo orráig, elkeveredett a tömjénező füstjével, mely nemrégiben lengedezett a hívők tömege felé, a szentség fehér füstjét eregetve. Riccardo térdre esett, de képtelen volt imádkozni. Az ő litániája ugyanannak a szónak a háromságából állt: hol, hol, hol? A duomo ugyanis hatalmas épület volt, rengeteg kápolnának,

sekrestyének és fogadalmi fülkének adott helyt. Keresnie kell egy helyet, ahonnan kihallgathatja a Kilenceket, de ehhez előbb rá kell jönnie, pontosan hol tartják a megbeszélésüket. Fel-alá járkált az áldozati gyertyák fényében, a reszkető, apró, aranyló lángok sora vibráló egésszé forrt össze. Végigsétált a középhajón, vonzotta a padló legnagyobb mozaikja: a nőstényfarkas. Lenézett kopott cipői alá, a kicsinyeit etető szürke fenevadra, az ezüstdarabokból és ónüvegekből kirakott állat mintha egyenesen visszanézett volna rá. Tekintetéből sugárzott, hogy ez a város az ő tulajdona, mindig számíthat az ikrei feltétlen, végtelen hűségére. A hercegnő azt mondta, hogy Minerva római istennő volt, és a katedrális egy római templomra épült. Ráadásul még saját tudatlansága is zavarta. Talán építettek ide valamiféle alagutat, ami a katedrális mélyére vezet, ahol az ókori római templom kövei állnak? Végigdobogott a mozaikon, a felbecsülhetetlen üvegdarabkák mindentudóan csillogtak a gyertyafényben. Nem talált árulkodó illesztést, üreget, semmiféle gyűrűt, amivel felemelhetne valamiféle csapóajtót. Riccardo átkozta magát gyerekes ötleteiért. A Nőstényfarkas vészjóslóan nézte. Végül megfordult, és visszasétált a főhajón át a gyönyörű Chigi-kápolnához, az ősi, zöld oszlopok gyűrűjéhez és az aranyló karzatrácshoz. Ha nem a Nőstényfarkas rejti a titkot, akkor vissza kell térnie a Bagolyfiókához – a Chigik mind egy szálig Civetták voltak, és ezt a helyet ők alapították. Körbefordult a pompás kis térben. Akár itt is találkozhatnának, de a kápolna túlságosan egybefolyt a katedrális többi részével; a titkos megbeszélések pedig zárható helyiséget követelnek. Rendben: vissza Minerva jel éhez.

Most már fürgén mozgott, körbenézett, nem talál-e baglyot valahol, bárhol: a fali pillérek kövein, a freskókon. Egyre ingerültebb lett. A hatalmas harangok a feje felett már háromnegyed kilencet vertek, mindössze tizenöt perce maradt a találkozó kezdetéig. Az egész elképzelés – a Kilencek, a kódolt üzenet, Minerva – hirtelenjében olyan erőszakoknak tűnt. A torkát nevetés fojtogatta, de mielőtt kitörhetett volna belőle, mintha tökfilkó vagy eszelős lenne, érezte, hogy valaki ott áll mögötte. Mikor megfordult, szemközt találta magát a pappal. Megkönnyebbülésére nem ismerte fel. Fiatal, lelkes férfi volt, talán az elmúlt egy évben jöhetett ide. Elhadarta a zarándokok üdvözlését. – Pax vobiscum41, atyám – motyogta, mire a másik hasonlóképp válaszolt, bólintott, közben pedig jóindulatúan méregette. – Rengeteg csodát látni itt – jegyezte meg. Riccardo egyetértett vele. – Látta már a Chigi-kápolnát? Riccardo megnyugodott kissé. A fiatal pap tehát büszke az új templomára, és el akar dicsekedni vele. A bemutató még hasznára válhat. – Csakugyan rengeteg csodát látni itt – helyeselt. – Igaz, hogy egy római templomra épült? – Valóban, úgy mondják: Minerva templomára. Riccardo bólintott, arcát eltakarta a kámzsája. - Helyénvaló, hogy a mi istenünk felmagasztalja magát a tudatlan pogányok istenei fölött. A pap ünnepélyesen bólintott.

41 Latin: Béke legyen veled.

– Igaz, igaz, általános gyakorlat, hogy az egyház átveszi a hívők gyülekezési helyét. Rómában is van egy ilyen templom, a Sopra Minerva, az is Minerva szentélyére épült. Pápai templom, a mi Francesco Todeschini Piccolominink temploma. Riccardo persze ismerte ezt a nevet, de tudatlanságot színlelt. – Piccolomini? – O, ezek szerint ön nem sienai. Évekkel ezelőtt a Civetta contrada Piccolomini családjának egyik tagját kegyeibe fogadta a Vatikán, és ő lett III. Pius pápa. Az ő személyes könyvtára épp ebben az épületben található, ott, az oldalhajó északi részén. A Piccolomini könyvtár. A Piccolomini könyvtár. Riccardo szíve hevesebben vert. – Meg lehet nézni belülről a könyvtárat? A pap habozott, és Riccardo ösztönei veszélyt jeleztek. Már gyerekkora óta rendelkezett azzal, amit az apja sensa sestónak, vagyis hatodik érzéknek nevezett: ez a képessége teszi lehetővé, bizonygatta az apja, hogy beszéljen a lovakkal, és megértesse magát velük. Ez az érzék mindig tudtára adja, ha valami nincs rendben. Gyerekkorában egyszer ösztönösen megrántotta az apja kabátját kint, a téren, így mindkettejüket félrehúzta egy hatalmas kő útjából, ami a duomóról mállott le, és csak zuhant, zuhant az égen és a seregélyeken át: pont ott ért földet, ahol ők álltak. Azóta is sokszor történt vele hasonló: a csatában elfordult, és kikerülte a penge élét, eltaposott egy apró lángnyelvecskét a szalmában, félrehúzott egy gyereket egy hintó elől. Az esetet minden egyes alkalommal megelőzte ez a különös bizsergés a hüvelykujjában és a tarkójában, ahol a haját összefogta. Ezt érezte most is.

Csak egy pillanatig habozott, aztán már biztosan tudta: a pap azt akarja, hogy a látogató elmenjen, és ne nézze meg a könyvtárat. Riccardónak szertefoszlott minden korábbi kétsége. A Kilencek találkozni fognak, méghozzá ma este a Piccolomini könyvtárban. Azon a helyen, amit a valaha élt legfontosabb Civetta alapított: egy pápa. Ráadásul olyan ember, akinek Minervához is van köze. – Sajnálom, fiam, de a könyvtár nem látogatható – felelte a pap mézesmázosan, hirtelenjében zárkózottnak tűnt. – Van még valami, amit megmutathatnék, mielőtt folytatná az útját? Riccardo megrázta a fejét, elbúcsúzott, azzal megindult a hatalmas ajtók felé. Az oszlopos előcsarnokban azonban gyorsan körbenézett, és belepréselte magát az egyik oszlop árnyékába, orrát egy festett apostol orrához nyomta, aki mandulavágású szemekkel bámult rá. A hatalmas kapu egyszer végre becsapódott, és körülötte minden el sötétedett. Riccardo százig számolt, aztán felkelt, nesztelenül visszalopakodott a hatalmas feketeségbe. A holtakért gyújtott gyertyák még mindig égtek, megvilágították a középhajón át a tiltott könyvtárig vezető utat. Remegő kézzel nyomta le a kilincset – attól is félt, hogy nyitva találja, attól is, hogy zárva. A kilincs elfordult, és odabent találta magát. Itt is gyertyák égtek, a falakról pedig csodálatos freskósorozat bámult le rá, dicsfényük magasabbra ért, mint a lángok fénye. Mindenhol ugyanazt a férfit, Francesco Todeschini Piccolominit látta skarlátvörös ruhában és fejfedőben: utazás közben, Sienában, a konklávéban, Rómában. A portrék olyan élethűre sikeredtek, hogy Riccardónak beletelt pár percébe, mire rájött, hogy egyedül van a teremben.

A pap még a távozása előtt nyolc gazdagon díszített széket állított fel kör alakban. Riccardónak már nem maradt ideje azon töprengeni, miért csak nyolcat: gyorsan búvóhelyet kellett találnia Francesco Todeschini Piccolomini, civettai bíboros és pápa éber tekintete alatt. A könyvtár északi végében rábukkant két hatalmas ablakra, melyek előtt két vastag, összeillő kárpit lógott, hogy kirekessze az éjszakát. Egyetlen kézmozdulattal felfedhetik az ottlétét, de nem volt más választása. Poros rejtekhelyén igyekezett lelassítani a lélegzetét és elcsitítani dübörgő szívét. Épp csak összeszedte magát, mikor az óra kilencet ütött, és az ajtókilincs megcsikordult. Megpróbálta megszámolni a lépteket, de belebonyolódott; nyolc szék nyekergett, a jelenlévők mormogva üdvözölték egymást, aztán csend lett. - Nos, Faustino, fogadd részvétemet, mindnyájunk részvétét. Ha azonban megbocsátod ezt a tapintatlanságot, a fiaddal a tervünk fontos szereplője veszett el. Riccardo nem ismerte fel, ki törte meg a hallgatást, de idős, művelt, kimért hangja volt; nem Salvatore Tolomeié, Pia apjáé. – Most Faustino szólalt meg lassan és morajlóan, ahogy az állatok morognak. – A fiamat nem lehet pótolni. A tervünkben játszott szerepét azonban betöltheti a másik gyerekem, és ez így is lesz. – Ahogy azt a házadban is említetted. – Ez Salvatore hangja volt. – De lovagol olyan jól, mint Vincenzo? Sienában ő volt a legjobb lovas, az ő ügyessége volt a tervünk kulcsa. – Salva, legidősebb fiamat az életemnél is jobban szerettem, így hát meg fogod érteni, milyen nehezemre esik ezt mondani: Nello pontosan olyan jól lovagol, mint a bátyja, sőt, még jobban. Vincenzo mindenben felülmúlta, ezt az egyet leszámítva.

– És a ló? – Megkapja a lehető legjobb lovat. – De a legjobb Berio, a magas, gyors pej ló – vetette közbe nyugtalanul egy újabb hang. – És a Sasok nem húzhatják ki megint, mivel Vincenzo júliusban őt kapta. Egyetlen contrada sem lovagolhatja meg ugyanazt a lovat kétszer egy évben. – Tisztában vagyok a szabályokkal – felelte Faustino ingerlékenyen. – De semmi gond; találtam egy másikat, éppen olyan gyors, mint Berio. – A hangjában most mosoly bujkált, mintha titkos tréfával mulattatná magát. – És Nello mit szól majd hozzá? – Hogy új lovat kap, méghozzá a legjobbat, amit csak pénzért meg lehet venni? Ez nem is kérdés. Sienában az új lovat még az új asszonynál is többre értékelik, bármilyen szép legyen is. Igaz, Salva? Riccardo várta, hogy Pia apja majd a lánya védelmére siet. Hiába várt. – És te majd betanítod? – Igen – felelt Faustino. – Maremmában fog edzeni, jó messze a várostól. Van ott egy kastélyunk, a Castel di Pietra. Riccardo megpróbálta összeszedni a gondolatait. Először is, Nello nincs jelen. Másodjára, át fogja venni a bátyja helyét nemcsak a nászi ágyban, hanem a Kilencek tervében is, bármit találtak is ki a Palióra. Riccardo nem is sejtette, hogy Nello ilyen jó lovas, de el tudta képzelni, milyen gyerekkora lehetett: ilyen különös külsővel kellett felnőnie, mégsem figyelt rá senki, annyira jelentéktelen volt. Az élet egyetlen területén sem tudta utolérni Vincenzót, így minden áldott nap csak lovagolt, kétségbeesetten igyekezett legyőzni a bátyját ebben a Sienában rendkívül fontos elfoglaltságban.

– Az összes többi lóról gondoskodik valaki? – Ez rajtatok múlik, capitani. Ismert kereskedőkkel hozatjuk be őket. Az arezzói Boli látja el a San Martinó-i vásárt. – És a többi contrada lovai? Az ellenségeinké, akik ma éjjel nincsenek itt? – Megint egy újabb hang, ez most fiatalabb volt. – Ők nem versenyeznek, tökfilkó, nem húzzák ki őket. Egyszerű. Tízen vesznek részt. Kilencen a Kilencek közül, és még egy. Úgy döntöttem, hogy a tizedik a Torony lesz. Kilenc lefizetett versenyző és az egyértelmű győztes. – És mi lesz a Torony fiúval? Jó lovas. Mi lesz, ha nem hagyja nyerni Nellót? Riccardo bőre bizseregni kezdett – mintha letépték volna a kárpitot, és meglátták volna. – Veszíteni fog. – Faustino teljes bizonyossággal beszélt. Egyszerre számtalan kérdés hangzott fel. – Hogyan fogod ezt elérni? – Legyengíted a lovát? – Van saját lova? – Még nincs. Ezt azonban nem lesz nehéz elintézni. – Neked dolgozik? A te embered? – Igen. Elvitettem vele a Párduc hulláját. Tudja, hogy bizonyos dolgokért fizetni kell. Ismer engem. Mennyi minden benne volt ebben az ártatlan szócskában! Riccardo tényleg „ismerte” Faustinót. Ismerte a szónak abban az értelmében, ahogy a társadalomban használják, átlátott rajta, ismerte ragadozó elméjének a működését. Riccardo tudta, hogy Faustino képes szétszabdalni valakit a kínpadon, aztán meg elviteti a tetemet a fiával és egy idegennel, mint egy tál húst. – És emellett kitaláltam a számára még valamit, hogy eltereljem a figyelmét. Nem fog gondot okozni.

– Faustino. – Újabb hang szólalt fel reszelősen, bizonytalanul. – Gabrielé? – Miért nem szabadulsz meg tőle inkább? Hisz tudod... Hallgattak. Riccardo torka összeszorult, a bőre bizsergett félelmében. – Azért – Faustino szinte suttogott mert ő volt az egyetlen, az egyetlen ebben a városban, aki megpróbálta megmenteni a fiamat. Még a saját rokonai sem siettek a segítségére. Vérfagyasztó csend állt be, végül az a parancsoló hang törte meg, aki elsőként szólalt fel. – És Domenico? Riccardo hegyezte a fülét a vastag, fakó anyag mögött. Talán az apja is veszélyben van? – Ért a lovakhoz, semmi kétség, tudni fogja, milyen állatot viszek az istállójába. Domenico azonban Torre. Csakis és kizárólag Torre. És ha a fia kap egy új lovat, mit számít az neki? Semmit nem tud a tervünkről. – Mi a következő lépés? – Az Egyszarvú. Holnap indulok, és a következő találkozón jelentést teszek: a mától számított kilencedik napon, kilenc órakor, a… – Ki ne mondd! Még itt is kihallgathatnak minket! Riccardo a fülében érezte a vére dobogását. – Pietro atya előkészítette a helyet, kiürítette a templomot. Az unokatestvérem unokaöccse, ízig-vérig Sas. Nello pedig odakint áll az ajtónál, őrködik. A tőre mellett senki nem jöhet be. – Akkor sem kockáztathatunk – hőzöngött gyerekesen Salvatore. – Ugyan mi fenyegetne? A seregélyek az eresz alatt? Vagy talán a ministránsfiú a függöny mögött?

Riccardo kis híján felugrott, mikor egy kéz elkapta az anyagot az arca előtt – látta a durva gyűrődéseket a láthatatlan ököl markában. Igyekezett minél jobban visszahúzódni az ablak felé, szinte már bepréselte magát a keresztlécek közé. Ha a csizmája orrát meglátják, neki vége. Az anyag azonban kiegyenesedett, és visszanyerte teljes hosszát. Riccardo újra nagy levegőt vett, ám kis híján felsikoltott, mikor egy kard hirtelenjében átvágta a függönyt, és szikrát vetett a kövön, mindössze néhány centiméterre a bal karjától. A penge újra eltűnt, Riccardo pedig hallotta, amint szétvágja a másik függönyt is a szomszédos ablak előtt. Az általános rosszallás hangjait elnyomta Salvatore Tolomei dühös mennydörgése. – Te meg mit csinálsz? Nem húzhatsz kardot az Isten házában! Talán balszerencsét akarsz hozni a tervünkre? – Igaza van! – szólalt meg egy újabb durva, szókimondó hang. – Nem is lett volna szabad kardot hoznod magaddal! Engem nem érdekel az Isten háza, de ebben egyeztünk meg. – Jogomban áll fegyvert hordani – vágott vissza az ismeretlen hang ez az én kiváltságom, mivel mi, kormányzók kiérdemeltük ezt a jogot, hála a contradánk érdemeinek, melyeket… – Montapertnél szereztetek a firenzeiek elleni csatában – fejezte be Faustino. – Tudjuk. Eleget untattál már ezzel a történettel. De ha rám hallgatsz – hangsúlyozta ki a szavakat –, mindnyájunknak testvérként kell bánnunk egymással. A jövőben nincs vagdosás. – Te beszélsz! – gúnyolódott az ismeretlen hang. – A te forró fejed és késed vetett vissza minket a tervünkben! Nem, Gabi, ne, ne is próbálj megállítani! – A hang túlkiabálta a békéltetőt. – Összeverte Raffaello Albani fiát, aztán kitette a térre, mint egy

dögöt. A Torony fiúhoz nem nyúlna, de a Párducok házát elveszítette: sosem fognak csatlakozni hozzánk. Ráadásul most jön majd a bosszú… Nem tudta folytatni. Riccardo hallotta, hogy Faustino dühödten vicsorog. – Összevertem a fiát? Az ő fiát? És az én fiam? Mi van az én fiammal? Ő is ott vérzett el a téren, és egyedül a Torony fiú tartotta a torkát, hogy megállítsa a vérzést! Döbbent csend támadt. Riccardo elképzelte, amint a Sas átrepül a szobán, karmait belevési a beszélő torkába. Néhány pillanatig csak Faustino nehéz zihálását hallotta. Mikor az ismeretlen hang újra felcsendült, sokkal nyugodtabbnak, kimértebbnek hangzott – Salva, te akartad, hogy ne kockáztassunk. Hát én ellenőriztem a helyet. És mióta van a sienaiaknak szüksége Istenre? Ez egy város. A contrada a mi Istenünk. Salvatore még mindig dühöngött. – És azok a felbecsülhetetlen kárpitok! A családunk faliszőnyegei voltak, Rómából… – Persze, persze, Rómából hozta vissza a ti illusztris pápai Pannochieschi pisatálatokat is. Riccardo lehúzódott tudva, hogy Salvatore valószínűleg meg akarja majd vizsgálni a kárpitot ért károsodást, érezte, hogy az izzadság lecsurog a derekára. A gyertyafény beszűrődött a vágáson, melyet a penge ejtett a függönyön, a lágy sugárban most aranyló porszemcsék táncoltak. Mögüle erőltetett csend hallatszott, mely azt mesélte Riccardónak, hogy senki sem mer ellentmondani Faustino Caprimulgónak, hiszen mindnyájan nagyon jól tudják, mit tett a Párduccal.

Amikor Salvatore újra megszólalt, feszült, halk hangjából megbántódás hallatszott. – Csak azt akartam mondani, Fausto, hogy nézz magadba, ennyi. Nézz magadba! Jobban teszik, ha bárhogyan is, de a tárgyra térnek, gondolta Riccardo. A Kilencek szövetsége annyira gyenge volt, olyan nagyon ingatag, hogy igazán nem volna nehéz felbomlasztani. Újra az idős, művelt, magabiztos hang szólalt meg. – Rendben van, uraim. Legközelebb tehát a… hogy mondjam… mondjuk úgy, hogy a hajdani s majdani király templomában találkozunk. Találó, nem gondolod, Faustino? Mennyire illik rád és Nellóra. – A hajdani s majdani király – ismételte Faustino ironikusan. – Tetszik. Te, Ranuccio, vállalod, hogy elhozod a Zsiráfot? A Giraffa contrada kezében van a sorshúzás mechanizmusa. Ha nem bütyköljük meg a húzást, a verseny kiesik a markunkból. Ranuccio. Riccardo ebből már rájött, hogy Ranuccio Odeschalchit, a Bruco contrada, vagyis a Hernyó capitanóját hallja. A Hernyó mindig is szövetségben állt a Zsiráffal. – A Giraffára számíthattok – felelte Ranuccio. – Biztos vagyok az emberünkben. A szamár ügyében is mindent tökéletesen hajtott végre. Erre a találkozóra nem tudott eljönni, mert semmiképp nem kelthet gyanút. Ettől függetlenül nélkülözhetetlen a város elfoglalásában. Nem csak a sorshúzásnál, de azért is, mert a Giraffa az egyetlen birodalmi contrada, és ez az ősi jog szentségét adja majd nekünk. Akkor majd lesz három nemesünk meg egy birodalmi emberünk. És egy priorunk. Riccardo szinte maga előtt látta, hogy Salvatorénak, Siena priorjának simogatja a büszkeségét ez a megjegyzés, és némileg

megenyhül. Mozgás hallatszott, harangok csengése, valamelyik szék megnyikordult, valaki felállt. Méghozzá Faustino. – Urak, mi még mindezek előtt kiosztjuk a lovakat, és megkezdjük az edzést. Én majd előkészítem az Egyszarvút, mivel minden az Egyszarvún múlik. Ranuccio, figyelj a Giraffára, mindennek el kell készülnie a sorsolásra. Ő a Kilencek kilencedike. A következő találkozásig fenntartjuk a viszálykodásunkat, az ellenségesség látszatát. – És Romulus? – kérdezte a tanult hang. – A következő tanácskozásunk előtt kapcsolatba lép velem. – És eljön majd az összejövetelünkre? – Salvatorét majd szétvetette az izgalom. – Az már a Zsiráfon múlik. Most mind menjetek ki a különböző ajtókon – adta ki az utasítást Faustino –, de ne rögtön egymás után! Riccardo hallotta, hogy a léptek távolodnak, egyikhez kardhüvely csúszása is csatlakozott. A kardos és Faustino megálltak az ajtóban. – Faustino. A fiadnak, ugye nem is kell mondanom, muszáj nyernie. – Nyerni fog. Riccardo Bruni rákényszerítette magát, hogy még egy negyedóráig a helyén maradjon, pedig már forgott körülötte a világ. Tehát Nellónak kell megnyernie augusztusban a Palio dell’Assuntát. Ő és a Kilencek másik nyolc tagja veszít. Ezt biztosan tudta, de rengeteg megválaszolatlan kérdése maradt. Ki volt még ott a teremben? Ki vitte be a tiltott kardot, és vágta szét a függönyt? Mi köze mindehhez az Egyszarvú contradának? Hol lehet a hajdani s majdani király temploma? A Giraffa hogyan

tudja befolyásolni a sorshúzást? És kicsoda vagy micsoda Romulus? Mikor a harangok újra felcsendültek, előbújt a rejtekhelyéről. Kinyitotta az ajtót, és végigrohant a sötét oldalhajón, egyenesen bele az éjszakába. Mihelyst elérte a campo biztonságát, a lábai összecsuklottak alatta. A térdei nekikoppantak a még mindig meleg köveknek, és pár percig nem is tudott felállni. Ezúttal azonban imádkozott.

Az egyszarvú Az EGYIK ÜVEGSZEKRÉNY Violante apjának bajorországi palotájában ritka kincseket őrzött. Amikor esett az eső, Violante a tanórái után mindig ebbe a faburkolatú szobába ment, hogy meglesse apja csodálatos gyűjteményét. Valójában egy üvegtokba akasztott, hegyes, hófehér szarv vonzotta oda újra meg újra, melyet felfelé fordítottak, ahogy a szék lába áll, a csúcsát pedig tűhegyesre élezték. A nekidöntött kártyán az állt: „Egyszarvú szarva”. Violante az üvegre tapasztotta apró kezeit, maszatos ujjlenyomatokat hagyva maga után, pedig tudta, hogy apja haragudni fog érte. Mindenképp a közelébe akart jutni, meg akarta érinteni. Mikor nagyobb lett, megtudta, hogy csak szüzek foghatják meg ezeket a mesebeli lényeket; és habár sosem árulta el senkinek, az erdőben sétálva mindig egyszarvút keresett, olykor gyorsan körbefordult azt remélve, hogy egyszer majd el tud kapni egy figyelmetlen példányt; ilyenkor szentül hitte, hogy látott is valami fehéret elsuhanni a fák között. Titkos küldetését még akkor sem adta fel, mikor már elég nagy lett ahhoz, hogy megértse: mit jelent a szüzesség. Habár a valóságban sosem látott egyszarvút, a művészeti alkotásokon mindig őket kereste, olykor álmában el is kapott egyet, az pedig Violante ölébe hajtotta a fejét éppen olyan pózban, ahogy azt a kárpitokon és a breviáriumban látni. Miután férjhez ment, nagy örömmel látogatta Ferdinando könyvtárát a firenzei palotában, a könyveiben pedig újra csak ezeket a lényeket kereste. Egyszer szégyenlősen fel is olvasott Ferdinandónak egy részletet Marco Polo írásaiból, elkápráztatta, hogy az utazó egyszer maga is látott egy egyszavút. Ferdinando kinevette – Csak egy rinocéroszról ír, arról a ronda, afrikai fenevadról. Egyszarvúak nem léteznek.

Violante becsukta a könyvet, úgy tette le, mintha megégette volna. De igenis léteznek felelte csendesen. Most először merészelt ellentmondani a férjének. Ferdinando közelebb lépett hozzá, és az álla alá tette a kezét. Violante nem bírt belenézni abba a megvető, gyönyörű szempárba. Nos - felelte a férfi –, ha csakugyan így van, akkor még mindig elfoghatsz egyet, kislány. Azzal elment. Violante még sokáig érezte az állán a férfi ujjainak nyomát és a lelkében a szavainak súlyát. Egy hónap telt el az esküvőjük óta, de ő még érintetlen maradt. – A HAJDANI S MAJDANI KIRÁLY – ismételte Violante. – A hajdani s majdani király. Átsétált könyvtára polcai között, hosszú ujjait szeretettel húzta végig a könyvek gerincén. Rápillantott saját májfoltos kezére, majd onnan a gyönyörű, drágakövek színét idéző könyvek aranyozott bőrkötésére. Ő idővel meghal és elporlad, ezek viszont örökre fennmaradnak. Miután hozzáment Ferdinandóhoz, belevetette magát az irodalomba és zenébe, átvette a férfi szenvedélyeit. Ez a két szenvedély akkor is vele maradt vigaszul és mulattatásul, amikor megértette, hogy a férje őiránta semmit nem érez. Az elhanyagoltság hideg telében továbbra is élvezte Ferdinando körének társaságát és kedvességét, mint például Scarlatti és Vivaldi műveit, akiknek neve örökre fennmarad a zenéjükben. Ferdinando halála után ő örökölte a könyvtárát, a könyveket így magával hozta Sienába, és ezt a termet jelölte ki a számukra. Mesékbe menekült, beleélte magát a tragikus sorsú Izolda vagy a gyarló Guiniver szerepébe, olyan nőnek képzelte magát, aki ő

soha nem is lehetett volna, aki egyszer akár egyszarvút is foghatott volna. Most öregedő ujjai megoldást kerestek a rejtvényre, amelyet Riccardo hozott a katedrálisból, és amely most csengve-bongva visszhangzott a fejében: a hajdani s majdani király. Ott lebegett a szeme előtt megfoghatatlanul, és épp itt ereszkedett le, mint galamb a dúcára. Ezt kereste a kupacban. Riccardo elmélázva ült a szobában, ahová vezették. Egész életében összesen nem látott még annyi könyvet, mint amennyit ide halmoztak. Ezúttal is a Torre del Mangia tetején találkoztak, ott Riccardo beszámolt a titkos összejövetelről és annak rejtélyes lezárásáról, a kilenc nap múlva rendezendő újabb megbeszélés helyszínéről: a hajdani s majdani király templomáról. A hercegnő ez után betessékelte Riccardót azon az ajtón, mely a tornyot összekötötte a palotával. Gretchen odabent várt rájuk alváshoz felkötött hajjal, kurtán, bár nem barátságtalanul biccentett Riccardo felé. – Gretchen – szólt a hercegnő menj, és keresd meg Zebrát! Küldd ide, aztán gyere vissza! Tehát ők négyen alkotják ezt a valószerűtlen szövetséget, és igyekeznek megmenteni a várost; ennél kevésbé harcias emberekből álló haditanácsot álmodni sem lehetett volna. Violante végül levett a polcról egy zöld bőrkötésű, vastag könyvet, épp olyan nehéz volt, mint a sarokkő. – Itt van – mondta. – A hajdani s majdani király. Óvatosan lefektette a kötetet a sötét faasztalra, és mellé ültek. Riccardo megpróbálta kibogarászni a betűket, ezt a nyelvet azonban nem ismerte. M-O-R-T-E D-A-R-T-H-U-R. Felemelte a fejét. – Mi ez?

– Azt jelenti, Arthur halála, egy angol író, Sir Thomas Malory42 regénye. – Ki az az Arthur? – Úgy érti, ki volt. Arthur Pendragon a britonok királya volt réges-rég. – És mi köze Sienához? – Azt nem tudom, de azt igen, hogyan nevezték: a hajdani s majdani király. Beszéd közben Violante végiglapozta a kötetet, a nyomtatott oldalak zizegtek az ujjai alatt. – Uter Pendragon, a nagyhatalmú zsarnok fia volt. Arthur egy sziklából húzta ki legendás kardját, az Excaliburt, senki más nem tudta kivenni onnét. Hatalmas udvar felett uralkodott, melyet Camelotnak hívtak, itt gyülekeztek a lovagjai is egy kerek asztal körül. Volt egy gyönyörű felesége, Guiniver, aki megcsalta a királyt Lancelottal, Arthur első lovagjával. Violante lopva Riccardóra pillantott a vörösesszőke pillái alól. Figyelmeztetni akarta a férjes asszonyok iránti szenvedély veszélyeire. – Élete végén visszaadta a kardját a Tó Hölgyének. Riccardo megrázta a fejét. Badarságnak hangzott az egész. Kiemelte azt az egyetlen mozzanatot, aminek még értelmét látta. Az egyik összeesküvő a duoméban kardot viselt, még a templomba is elhozta, aztán azt állította, hogy neki jogában áll fegyvert hordani magánál, valamilyen csata miatt. Violante leült Riccardóval szemben.

A cím francia, bár maga a könyv angolul íródott. Magyarul Arthur királynak és vitézeinek, a Kerek Asztal lovagjainak históriája címen jelent meg a Magyar Helikon kiadásában. 42

– A montaperti csata miatt. A kardos férfi bizonyára Oca, vagyis Lúd volt. A montaperti csatában a Lúd contrada olyan vitézül harcolt a firenzeiek ellen, hogy jutalmul engedélyezték nekik az állandó fegyverviselést. Emellett megkapták a Siena „kormányzója” címet is. – Kiélvezte a címben rejlő iróniát. – A Ludak kapitánya Orsa Lombardi. Csakis ő lehetett a kard viselője. – Akkor talán – próbálkozott Riccardo – a Lúd contrada templomában találkoznak legközelebb? Kilenc nap múlva? Hiszen a kormányzó egyfajta király, nem igaz? A hercegnőt nem győzte meg az érvelés. – Ezen majd később gondolkozunk. Most kérdezzük meg Zebrát, mit tud azokról a lovakról, amiket a Kilencek említettek! Violante nem is emlékezett rá, mikor beszélgetett utoljára. Contival, a főtanácsosával csak unalmas államügyeket vitatott meg, a hivatalos vacsorákon pedig csak az előkelőek körében elvárt, könnyed kis semmiségeket és udvariaskodásokat ejtette ki a száján. Azóta nem beszélt komolyan senkivel, hogy a sógorával, Gian Gastonéval Firenzében sétált. Violante akkoriban ment férjhez egy olyan emberhez, aki egyáltalán nem szerette őt, a sógorának pedig nemsokára el kellett vennie valakit, aki iránt semmit nem érzett. Gian Gastone elvitte Violantét a Boboli-kertbe, és ott teljes nyíltsággal beszéltek a szerelem természetéről. Ma ismét gondolkodásra késztették. Eltompult elméje kezdett felébredni. Az ajtó kinyílt, és Gretchen betessékelte az ásítozó, vakarózó Zebrát, a kisfiú haja égnek állt, akár egy aranysárga ló sörénye. Láthatóan épp aludt valahol, a szalmából húzhatták ki. A város

volt Zebra otthona, minden éjjel másik istállóban feküdt le; Gretchen-nek becsületére vált, hogy ilyen gyorsan előkerítette. – A mi saját istállónkban akadtam rá, asszonyom, engedelmével – közölte az öregasszony, ajkait szigorúan összeszorította. Zebra álmosan elvigyorodott. – Semmi baj – felelte Violante. – Ülj le! Kérsz valamit? Zebra szemei felpattantak. – A múltkor nagyon ízlett az a tej meg a kenyér. Violante biccentett Gretchennek, mire az öregasszony eltűnt. A hercegnő annyira előrehajolt a székében, hogy már vágta a fűzője. – Zebra, mikor jön a következő lóvásár a városba? – Szerdához két hétre, donna. – Az túl késő – vetette oda Riccardo a fiú mögött lépkedve. A Kilencek kilenc nap múlva találkoznak újra… Azt mondták, addigra már az istállóban lesznek a lovak. Egy Nellónak, egy pedig a „Torony fiúnak”, vagyis nekem. Ha jól értettem, az a tervük, hogy titokban tíz lovat csempésznek be a városba. Ebből kilenc aszni. – Asini? – kérdezett vissza Violante. – Szamarak. Csacsik. Lassúak és buták – magyarázta Zebra. Violanténak hirtelen eszébe jutott a rothadó szamár, melyet egy héttel korábban hajítottak át a Camollia kapu felett. – Folytassa! – szólalt meg ismét. – Csak az egyik állat, a Nellóé lesz versenyló. Szándékuk szerint a Giraffa contrada egyik tagjának segítségével csalni fognak a sorshúzáson, így csak az Új Kilencek és az én contradám, a Torony vesz majd részt a Palio dell’Assuntán augusztus tizenhatodikán. Városunk törvényei szerint csak tízen

versenyezhetnek: ez a tíz városnegyed lesz a kiválasztott. Mi tízen lovagolunk, és Nello lesz a győztes. Zebra a gyerekekre jellemző módon egyenesen a lényegre tért. – De hát a kereskedők rendelésre is hoznak lovat! Az utazó kereskedők és a capitanók más városokat is meglátogathatnak. – Mit tudsz arról a férfiról, akit ott emlegettek, az arezzói Boliról, aki a San Martinó-i vásárra szállít? Megvesztegethető alak? Zebra szemei kikerekedtek. – Nem, donna. Tiszta, mint a hó. – Az nem jelent semmit. Az is lehet, hogy nem mondták meg a kereskedőnek, mire kellenek azok az állatok. Csak annyit mondtak neki, hogy hozzon kilenc satnya lovat, meg egy gyorsat. – Mondok azért valamit – vágott közbe Zebra. – Nello lovának igazi táltosnak kell lennie. Rendben van, hogy gyors versenyló, de az még kevés a győzelemhez. – Riccardóhoz fordult, úgy beszélt a lovakról, mint férfi a férfival. – Maga ott volt, látta a San Marino sarkot. Oda első osztályú ló kell. – Mint Berio? – Mint Berio, de ahogy az egyik összeesküvő is mondta, Vincenzo a júliusi Palión versenyzett Berióval. Egyetlen contrada sem lovagolhatja meg ugyanazt a lovat kétszer. Én azonban még sosem láttam Beriónál jobb hátast. – Pedig nem fognak felesleges kockázatot vállalni – szólt közbe Violante. – Én azonban még mindig nem értem, hogy vehetik át ezzel az uralmat a város felett. – Fogadásokkal – vetette oda Riccardo.

– Fogadásokkal? – kérdezett vissza a hercegnő. A lovas bólintott. – Igen. A Kilencek fogadószindikátusba tömörülnek. Minden Palión hatalmas pénzösszegek cserélnek gazdát, de ezúttal a többi contradából senki nem tudja majd, hogy a versenyt megbundázták. A Kilencek egyetlen verseny alkalmával akkora nyereményt söpörnek majd be, amivel aztán finanszírozni tudják az államcsínyt, és Önt megfoszthatják uralmától. Violante nagyot nyelt. – És ez még nem minden – folytatta Riccardo gyengéden. – Van itt még valami: Romulusról is szó esett. – Zebra, hallottál Romulus nevű emberről? – kérdezte Violante. – Soha, donna, csak a farkas gyerekéről. – Romulus és Remus. Siena jelképei. Mindenki ismeri őket, a szobruk mindenütt látható – szólalt meg Gretchen, most először hallatta a hangját. Violante sóhajtott. – Rendben. Ezt most tegyük kicsit félre. Foglaljuk össze, mit tudtunk meg eddig! Kik álltak be a sorba? Senki nem felelt. – Ki jelent meg a megbeszélésen? – erősködött Violante. – Faustino – felelte Riccardo. – Salvatore. – Csak módszeresen! – Violante elővett egy lúdtollat és papírt. – Faustino Caprimulgo Aquilából. Salvatore Tolomei Civettából. – Említették Ranuccio Odeschalchit is Brucóból, a Hernyó contradából – tette hozzá Riccardo és aztán ott volt még az a kardos fickó is. – Orsa Lombardi Ocából, a Ludaktól.

– Hát persze. Feltételeztük, hogy központi szerepet játszanak, mint a város kormányzói, a kard hordozói. – Violante mindent leírt. – Mit tudunk még a Lúd contradáról? – Szakmájuk szerint kelmefestők – vetette közbe Riccardo. – Magát a Palio zászlaját is ők festették, amit a győztes elnyer majd. Ők színezik a fehéret feketére. – Így igaz – helyeselt a hercegnő. – Ők építették a bottinit is, a titkos csatornarendszert a város alatt, hogy elvezessék a kártékony festéket. Riccardónak hirtelenjében eszébe jutott első és utolsó látogatása a bottiniben, mikor a tetemet cipelték odalent; azzal kezdődött az egész. Mielőtt megszólalt volna, kinyílt az ajtó, egy szobalány lépett be rajta egy tál kásával. Zebra mohón rávetette magát. – Elhangzott még egy név – szólalt meg Riccardo, mikor az ajtó bezárult. – Gabrielé. Próbálta meggyőzni Faustinót, hogy öljön meg engem. Amikor pedig Salvatore és Faustino összevitatkoztak, Salvatore azt mondta: „Nem, Gabi, ne, ne is próbálj megállítani!” Zebra le se nyelte a falatot a szájából – Gabriele Zondadari, az Onda vagyis a Hullám contrada kapitánya. – Violante összevonta a szemöldökét – Miért épp ők? Minden szempár felé fordult. – Hát… miért? Szegény, jelentéktelen contrada mind. – A tengerpart miatt – felelte Riccardo. – Ők védik a partot Maremma mögött. Ők ellenőrzik, mi érkezik be a városba, és mi megy ki innét, beleértve a lovakat is. Súlyos csend ereszkedett a szobára. Végül a hercegnő szólalt meg.

– Hát jó. Röviden: Aquila, Civetta, Oca, Bruco, Onda. A Torony Önön keresztül, Signor Bruni, szintén a szövetségesük, akár tudják, akár nem. Feltételezem, a Párduc contrada a Palio eseményei előtt szintén a Kilencekhez tartozott, aztán Ön az aznapi tettével, Signor Bruni, a helyükre lépett. A Giraffával is szövetséget akarnak kötni. Meg persze a titokzatos Romulusszal. Egyet kihagytunk. – Kit? Violante el se tudta volna felejteni. – Az Egyszarvút. Leocornót. – Azt mondták, hogy Romulus és az Egyszarvú a kulcsa mindennek – idézte fel Riccardo ők viszont nem jelentek meg. – Talán a következő megbeszélésen felszólalnak – merengett a hercegnő és akkor majd megtudjuk, mi a tervük. – Feltéve, hogy bejutunk – vetette közbe Riccardo. – Először is meg kell tudnunk, hol fogják tartani. AMIKOR FAUSTINO CAPRIMULGO MAGÁHOZ HÍVATTA, Pia sokkal jobban megrémült, mint mikor – lehetséges, hogy csak egy hét telt el azóta? – Salvatore a születésnapján kérette. Nicoletta széles mosolya csak növelte a rettegését. A cseléd mindig akkor volt a legboldogabb, ha valamilyen kellemetlenség várt az úrnőjére. Mikor először meglátta Pia haját, szó szerint sugárzott. Félelméhez egyfajta fáradtság is társult. Négy nap telt el a házasságkötése óta, és habár minden éjjel összevérezte a lepedőjét, erre sokáig már nem építhetett. Valójában már nem is hitt benne, hogy ez a csalás tartotta távol tőle Nellót. Legvadabb képzelgéseiben az is felmerült benne, hogy a férfi talán fizikailag képtelen őt magáévá tenni, ezt a gondolatot azonban rögtön

elvetette, mihelyst eszébe jutott a kis Benedetti-örökösnő esete. Bizonyára valami más lehet a háttérben. Miközben Nicoletta termetes alakját követte lefelé a lépcsőn, elcsigázottan töprengett, hogy vajon mi várhat még rá. Mikor belépett apósa fogadószobájába, kellemesen meglepődött. Képzeletében Faustinót időközben szörnyeteggé alakította. Az asztal mögött ülő férfi azonban elegáns, kikefélt öltözéket viselt és fehér nadrágot, ősz haja tiszta volt és megnyírt, a csatja csillogott. Még mosolygott is, felkelt a székéből, mikor a menye belépett. Pia körbenézett. A szoba kellemes látványt nyújtott: az íróasztal redőnye bőr illatát árasztotta, rajta a pennák és tinták fényes edényekben sorakoztak, a papírok és tekercsek takaros halomban hevertek, az itatóson fa földgömb állt, emlékeztetve a Sienán kívüli világra. Pia egy pillanatra rajta felejtette a szemét. Még sosem látta ezeket az országokat, sem pedig az őket körülölelő festett kék tengereket. Az ablakon beszűrődő napfény megvilágította az ő félszigetét és Európát. Az árnyékban megbújt Afrika, Ázsia meg a többi földrész. Akár egy művelt férfi studiolója43 is lehetett volna. Egyedül a hatalmas fapolcok nem illettek bele a képbe, ugyanis üresen, könyvek nélkül tátongtak. Piának majdnem annyira hiányoztak a könyvei, mint anyja ruhái, ugyanis még Salvatore is tudta, hogy az urak saját könyvtárat tartanak. Pontosan ez árulta el Faustinót. Ő nem volt úriember, és mikor Pia meglátta a mosoly felett a horgas, csőrszerű orrot és a jeges, borostyánsárga szemeket, rögtön tudta, kivel áll szemben: egy vademberrel, aki halálra vert valakit a pincéjében, egy barbárral, aki semmivel

43 Olasz: dolgozószoba.

sem jobb, mint azok, akik a föld árnyékba borult felén éltek, melyet ebből a nézőpontból nem látott. Pia előrelépett felszegett állal, védekezésre készen. Újonnan kiélesedett ösztönei azt súgták, hogy apósának szüksége van valamire: az együttműködésére. Mivel már felőrölte a félelem, tudta, hogy meg is fogja tenni, amire kérik. A bátorsága elkopott, ráragadt a ház uralkodó színe: félelmében ő is épp olyan sárgára sápadt, mint Faustino szeme, mint a Sasok lobogója. Elgyávult. Faustino kérdése azonban letaglózta. – Kedvesem. Szeretnél megtanulni lovagolni? A szája valószínűleg tátva maradhatott, a szemei nyilván kitágultak a meglepetéstől. Korcs mása volt ez annak a kérdésnek, amit néhány napja a lovas tett fel neki vacsora közben. Faustino az ablak felé fordult, háta mögött összekulcsolta a kezét, a város tornyai odakint átdöfték a napot. – Illik is ez a képesség a férjes asszonyokhoz. Ráadásul unalmas lehet egy ilyen fiatal teremtésnek itt egyedül. Pia felét sem hitte a hallottaknak. Miért érdekelné Faustinót az ő lelkiállapota? Gondosan szemügyre vette apósát, mikor a férfi újra szembefordult vele, és Pia észrevette, hogy a férfi már kimondta a lényeget. – Arra gondoltam, hogy Signor Bruni megtaníthatna lovagolni. Miután a vacsoránál ezen élcelődtünk, elgondolkodtam rajta, és azóta is ezen töprengek. Szerintem lekötné a figyelmedet, és könnyebben megértenéd a férjed szenvedélyét is. Pia lesütötte a szemét, és meghajolt. – Ahogy óhajtja. Faustino összeszorította hosszú kezeit.

– Remek. Remek. Intézkedni fogok. – Most már a szeme is mosolygott, nemcsak a szája. – Van itt még valami… találsz egy ruhát a szekrényedben – tette hozzá mesterkélt fesztelenséggel. – Vedd fel, kérlek. Ma este Nellóval és velem vacsorázol. – Könnyedén vetette oda ezt a ritka ajánlatot. – Természetesen. – Jó kislány, jó kislány. Nicoletta majd gondoskodik a… hajadról és ékszereidről. – Még Faustinóban is volt annyi érzés, hogy elkapja a szemét a furcsán megnyesett tincseiről. – Nicoletta! – üvöltötte el magát, már ki is nyitotta az ajtót. Meglepően gyorsan mozgott. Piának hirtelen eszébe jutott valami. Gyorsan kellett cselekednie, még mielőtt a cseléd megérkezne. – Uram, ha már ruhákról volt szó… Anyámnak volt egy lovaglóruhája, most a ruhásszekrényében lóg apám házában. Ha volna olyan kedves, és elhozatná, nagy hasznát venném az oktatáson. – Hm? Mi? – Faustino láthatóan elámult, hogy Pia kinyitotta a száját, és megszólította. – Ó, igen, igen, természetesen. Gondoskodom róla. Jó ötlet. Futtában kötött egyezség volt, de Pia úgy vélte, Faustino ígérete sokkal többet ér, mint az apjáé. Amikor vadembernek hitte, nem volt teljesen igazságos vele. Állatias természetét egyfajta kegyetlen, veleszületett értelem fékezte, racionális, részletekre kiterjedő gondolkodás. Ez a mostani ajándéka és egyben kérése nyilvánvalóan egy nagyobb, végtelenül bonyolult terv része, Faustino pedig egyszerre tartotta rajta a szemét minden részleten, mint a levegőbe dobott színes labdákon az a zsonglőr, aki az esküvői menetet követte. Pia hallotta a cseléd döngő lépteit az emeletről, már közeledett, így gyorsan újra

megszólalt, épp olyan könnyed hangnemet erőltetett magára, mint amilyet Faustino használt. – A szolgái egyúttal elhozhatnák a többi a ruhát is, persze, csak ha Ön jónak látja. Anyámnak volt néhány szép öltözéke, nem hoznának szégyent a házára, én pedig szívesen hordanám őket megkímélve Önt a további nagylelkű ajándékoktól. Faustino bólintott, borostyánszín szemei szikráztak az örömtől, hogy ilyen asszonyt szerzett a fiának: egyszerre bátor és takarékos is. Aztán, miközben Nicoletta zihálva belépett a szobába, a tekintete az ablakon kívülre rebbent. Pia követte a pillantását. Odakint egy megtermett férfi vezetett két lovat az udvarra a lókupecek zsíros bőrruhájában. Az egyik állat fekete volt, a másik fehér: maga a város, lovak képében. – Nahát, megjött Boli, remek. Ugye megbocsátasz, kedvesem? Ezzel a beszélgetés véget ért. A lépcsőn felfelé menet, Nicoletta nyomában, Pia majdnem olyan szélesen mosolygott, mint a cseléd. Kezdte kitanulni az itteni élet játékszabályait. RICCARDO EGÉSZ NAP CSENDESEN, lelkiismeretesen dolgozott az apja mellett, várta a lovat, Faustino ajándékát. Semmi nem történt. A méhek lustán dongtak a köves udvar repedései közül kibújó virágok között. A déli pihenőre Domenico bement a házba, védelmet keresett a vibráló hőség elől. Riccardo az istálló szalmájában hevert le, de nem tudott megnyugodni. Győzködte magát, hogy Faustino talán mégsem gondolta azt olyan komolyan, talán félreértette az Aquila kapitányát. Különben pedig, még ha küldene is neki valamiféle hátast, az nyilván nem igazi versenyló

lenne, csak valami hitvány gebe, hogy ne veszélyeztesse Nello győzelmét. Pihenő után folytatták a munkát az apjával, míg a seregélyek körözni nem kezdtek a fejük felett, elsötétítve az eget, esti pihenőre gyülekeztek. Ekkor, csak ekkor zendült fel a patakopogás jelezve, hogy ló közeledik az udvarhoz, Zebra vezette kötőféken. Mikor megérkeztek, Riccardo belenézett Zebra tiszta szemébe, mire a fiú alig láthatóan bólintott. Faustino küldte. Pompás állat volt. Domenico leejtette a körömkést a kőre. Elképesztően gyönyörű paripa állt előtte, olyan fehér, hogy napsütötte, selymes horpaszától káprázott az ember szeme. Hosszú feje nemesen ívelődött. Állkapcsa erős, a füle aprócska volt, szemei viszont hatalmasak és kifejezőek, orrnyílása tág. Vaskos nyakát szép ívben tartotta alacsony, izmos, széles maija felett. Teljesen nyugodtan állt, szinte szoborszerűen, épp csak magas, csinos farka rángatózott kissé, szeme sarkából Zebrát figyelte. Domenico hosszan, halkan füttyentett, és odament az állathoz, hogy végigsimítsa finom lábait, egyenként szemügyre vegye a patkókat. – Vadonatújak – közölte. – Magam sem patkolhattam volna meg jobban. – Barátságosan megveregette a ló horpaszát, az állat ezt is rezzenéstelenül tűrte. – Micsoda szépség! – Sose láttam még szebb fehér paripát! Akarod mondani szürkét – helyesbített az apja. – Nézd csak meg közelebbről a lábát a csüdjénél! Van ott néhány szürke szőrszál. Ez az állat szürkének született. Igazából… – Óvatosan odament a ló oldalához, és gyengéden megfogta a bal pofáját. A csődör még mindig mozdulatlanul állt, hagyta, hogy Domenico

megkeresse a fején a jelet. A patkolókovács leeresztette a kezét, és elámulva lépett hátra. Riccardo észrevette elképedését. – Mi az? – Tapogasd meg a pofáját! – mondta az apja. Riccardo halkan duruzsolva a lóhoz lépett, az állat nyugodtan ránézett egyik csillogó szemével. Riccardo finoman végighúzta az ujjait az izomköteget fedő selymes szőrön. Egy apró karcolást érzett, mely egy ponton megtört, elkanyarodott, és egy másik vonalban folytatódott. – L betű. – Kikerekedett szemekkel nézett az apjára. Zebra is észrevette a különös tekinteteket. – Mi az? Mit jelent? – Ez egy lipicai mén – suttogta Domenico áhítattal. Riccardo felidézte a történeteket, melyeket Domenico tündérmesék helyett mondott neki: – A Spanyol Lovasiskolából44 jött. A Habsburgok területén, a lipicai ménesben tenyésztik őket. Ritka, rendkívüli fajta. A lovak királya. Feketén születik, később fehéredik csak ki – folytatta, és eszébe jutott Siena zászlaja. – Mindegyiket megjelölik, egy L betűt karcolnak a bal pofájukba. – Megtapinthatom? Riccardo felemelte a fiút, érezte a gyerek testének melegét és súlyát, miközben a kicsi ujjak kitapogatták a jelzést. Mögöttük Domenico izgatottan csapta össze a kezét. – Dió, Dió, még sose érintettem lipicait, azóta nem láttam ilyen kiváló állatot, hogy 1703-ban megpatkoltam Cosimo herceg lovát! De az is csak nápolyi volt, nem lipicai. Jesszusom. Hogy az

44 Lovasiskola Bécsben.

én istállómba hozták! Pedig a patkója új, a szőre selymes. Miért hoztad ide, Zebra? Kié ez az állat? Riccardo megszorította Zebrát, mielőtt letette volna a földre. Semmi baj, üzente a gyors öleléssel. Megmondhatod neki. – Riccardóé – felelte a fiú. – Faustino Caprimulgo ajándéka azért, amit a haldokló fiáért tett. Domenico fekete szemöldöke magasra szökkent. Megcsóválta a fejét. – Nahát, fiam. Nagyhatalmú barátot szereztél. Ez a ló olyan ritka, mint a fehér holló, és egyáltalán nem olcsó. Hogy neked lipicai méned legyen! Az én fiamnak! Egyáltalán nem lehetett tudni, hogy a lóra büszke vagy a fiára, felváltva veregette vállon őket, miközben magában kuncogott. Riccardo a rezzenéstelenül álló nemes paripát figyelte, nem tehetett róla, de apja jókedve rá is átragadt. Persze kissé össze is szorult a gyomra, hiszen most, az ajándék megérkeztével már biztosan tudta, hogy ő is szerepet kapott a Kilencek rendkívüli cselszövésében. Ráadásul össze is zavarodott. A lovak hercege nem úgy nézett ki, mint egy asino, inkább versenylónak tűnt. A ménnek széles, mély mellkasa, masszív fara, izmos válla és erős combjai voltak széles ízületekkel és megtartott inakkal. A lábfeje aprónak, de azért keménynek látszott, frissen patkolt patái szikráztak a köveken. Riccardo el sem tudta képzelni, miért adott neki Faustino ilyen remek állatot, de mindennek ellenére nem tudta legyűrni a mellkasában duzzadó gyerekes örömöt. Korábban sosem volt saját lova, ez viszont, ez a gyönyörűség, csak az övé. Nem tehetett róla, elmosolyodott. A lovat már felszerelték finom bőrnyereggel, a kengyele csilingelve ragyogott.

– Nos – szólalt meg Domenico –, felsegítelek rá. Bevezethetnénk az istállóba is, de elég nyugodtnak tűnik, nem hiszem, hogy elmozdulna, miközben felszállsz rá. Azonnal el kell menned Faustinó-hoz, hogy megköszönd neki. – Komolyan? – Persze. Nem hallottad, mikor nagyhatalmúnak neveztem? Jó szolgálatot tettél neki, ő ezzel az elképesztő állattal köszönte meg, most pedig neked kell köszönetet mondanod. Ez a dolgok rendje. Na, mit állsz még itt? Riccardo nyilvánvalóan nem magyarázhatta el, miért vonakodik. Különben pedig tényleg ez lenne a természetes reakció. – Aztán meg jusson eszedbe, hogy engem minden városrészből megkeresnek. Nem engedhetjük meg magunknak, hogy megsértsük őt, vagy a népét. Riccardóban akkor tudatosult, hogy egyúttal Piát is viszontláthatja, és ez a gondolat kitörő örömmel töltötte el. Belelépett apja összefont kezeibe, és felugrott a ló hátára, miközben elkapta a kantárt. Egy szempillantással később a földön találta magát, lihegve töprengett, hogyan került oda. Újra megpróbált felülni az állatra, most Zebra fogta a kantárszárat, apja pedig a kötőféket. Ezúttal több sikerrel járt, legalább három másodpercig rajta tudott maradni, ám ekkor a ló hátraszegte a fejét, kemény koponyája Riccardo arcába csattant. Riccardo ismét leesett, szájában érezte a vér fémes ízét. Elharapta a nyelvét. Bánatosan a lóra nézett, meg mert volna esküdni rá, hogy az állat mulatva pillantott rá vissza. Nem táncolt, nem próbált megszökni a fogvatartóitól, nem ágaskodott vagy rendetlenkedett. Amikor békén hagyták, nyugodtan állt. Egyszerűen csak nem akarta, hogy valaki a hátára üljön.

Riccardo fél tucatszor próbált meg felülni a lóra, Domenico pedig háromszor. Zebrának nem engedték meg, hogy próbálkozzon. Végül ők hárman, a fiatal férfi, az öregember meg a kisfiú félkört alkottak a gyönyörű, engedetlen állat körül. Domenico kuncogott; Riccardo azonban egyáltalán nem értette, mi olyan mulatságos. Nem nyerheti meg a versenyt olyan állattal, amit még csak meg sem tud ülni. Végül bevetette a csalhatatlan módszerét: megállt a ló előtt, nehéz fehér fejét a kezébe vette, és duruzsolni kezdett neki, tenyerét a szemei mellé tette, mint a szemellenzőt, ahogy máskor is. Beszéd közben észrevett egy kidudorodó, már begyógyult sebhelyet az állat homlokának közepén, a heg csillag alakban forrt össze. A mén nyugodtan hallgatta a szavait, még barátságosan fújtatott is. Riccardo újra megpróbált felülni rá. Zebra és Domenico visszafojtott lélegzettel figyelték. Riccardo kecsesen átrepült a fejük felett. Domenico megdörzsölte ősz haját, sercegő hangot hallatva. – Nos, Cardo, ezzel még lesz némi dolgunk. Jobb, ha gyalog mész el Aquilába, még mielőtt besötétedik. – Kétszer csettintett a nyelvével, aztán körbevezette a lovat a kövön ücsörgő Riccardo körül. – Én majd elintézem ezt a különös csirkefogót. Riccardo megveretve nézte, ahogy a szépséges állatot bevezették az istálló sötétjébe az osztott ajtón keresztül. Meg mert volna esküdni arra, hogy a ló visszanézett rá, és jókedvűen prüszkölt felé. Kiábrándultan indult meg, magával húzva Zebrát is, a kezére záródó apró kéz némi vigaszt nyújtott neki. Zavartalanul sétáltak át a Sas contradán a szürkületben, és mikor a sötétben felderengett előttük a palota, Riccardo előrelátóan elengedte odakint Zebrát, őt magát pedig felvezették az emeleti hatalmas fogadóba.

PIA ALIG HITT A SZEMÉNEK, mikor Nicoletta felemelte előtte a tükröt. A szobalány olyan hosszasan bajlódott a szépítésével, hogy időközben négyszer is harangoztak. A Faustinótól kapott ruha aranybrokátból készült, csipkefűzőjét fémszálakkal merevítették ki, így Nicoletta rengeteg lehetőséget kapott arra, hogy felkarcolja Pia bőrét. A fojtogató aranysárga mellkendő segítségével a cseléd még tovább gyötörhette, olyan erősen húzta össze a fűző zsinórjait, hogy Pia arca kivörösödött. Pia megnyírt haját Nicoletta selyemkendővel csinosította, szemhéjaira egyetlen aranycsíkot festett keresztbe, de közben addig nyomkodta a szemét, míg könnybe nem lábadt. Ekkor a cseléd száz aranyláncot tekert a nyaka köré, miközben egyre szorongatta-fojtogatta, ahol érte, a csattal belecsípett a tarkójába, és teljes egészében eltakarta a Kleopátra-érmét. Ám a gonoszkodó szolga egyetlen ármánya sem nyomhatta el a királynő hatalmát. Mikor ugyanis Pia meglátta magát az üvegben, tudta, hogy még sosem volt ilyen csábító. Azt is sejtette, hogy határozott céllal szépíttették így meg, és a századokkal korábbi királynő eleganciájával vonult le a lépcsőkön. Csak az a gondolat szegte kedvét, hogy talán ez lesz az az éjszaka – az aranyruha éjszakája mikor Nello magának követeli őt. Az ebédlő teljesen másnak tűnt, mikor nem adtak hatalmas lakomát. Csak két alak ücsörgött a hosszú asztal egy-egy végénél. Pia kettejük között félúton foglalt helyet. Egyszerű étkeket szolgáltak fel: csigából, polentából és borból állt a vacsorájuk, ami még kirívóbbá tette a ruháját. Pia némán evett, miközben a két férfi, róla tudomást sem véve, egymással társalgott. Biztosra vette, hogy valamiféle homályos terv részeként csinosították őt ki, és hívták le a vacsorához, de a

két férfi mintha észre sem vette volna a jelenlétét; Faustino korábbi szívélyessége mostanra elpárolgott. Csak a vacsora végén, mikor apa és fia már a Marsalát itta, vált nyilvánvalóvá, miféle szerepet kellett eljátszania. – Signor Bruni – jelentette be az egyik szolga. Riccardo Bruni belépett. Minden olyan gyorsan és váratlanul történt, hogy Pia gyorsan belekortyolt a borába, a forróság szétáradt a mellkasában és a fejében. Az asztal végében Faustino ragadozószerű mosollyal üdvözölte Signor Brunit. A lovas meglátta Piát, és tátva maradt a szája, de a nőt sokkal jobban meglepte az, ahogy a férfi Nellóra nézett. Az elmúlt időszakban Pia megszokta már, hogy a fülét nyitva, a száját csukva tartsa. Egyébként is figyelemre méltó elméjét arra szoktatta, hogy az észrevételeivel pótolja a hiányzó információkat. Látta, ahogy Signor Bruni elsápad és elbizonytalanodik a férje előtt, aztán legnagyobb megkönnyebbülésére a férfi összeszedte magát. Hát persze: hiszen most látta először Nello feketére festett haját, Pia kétkezi munkájának eredményét. Talán a sápadt bőrével és rózsaszín szemeivel, melyen semmilyen mesterséges színezék nem segíthetett, a halott Vincenzóra emlékeztette, ahogy elvérzett a Palio versenypályájának homokján. A lovas jelenlétében Nello most még haragosabbnak, keserűbbnek látszott. Pia bőre újra bizseregni kezdett: ugyan mért neheztelne rá, vagy félne tőle Nello? Lehetséges, hogy ő is Vincenzo szellemét látja maga előtt a magas, sötét hajú, jóvágású férfiban? Vajon kísérti még őt bátyja képe? Pia hátat fordított a férjének, most azt nézte, ahogy Signor Bruni enyhe meghajlással

üdvözli Faustinót, mintha a vérében lett volna a könnyed elegancia. – Signor, el sem mondhatom, mennyire hálás vagyok az ajándékáért. Faustino szinte szemérmesen legyintett. – Ugyan, nahát. Megülted már? – Ó, én… úgy értem… még jobban össze kell ismerkednünk. A félhomályban felvillant Faustino fogainak félholdja. – Legyen benne örömöd! Nem rossz ló. – A mosolya most immár kiszélesedett, mintha mulatna Signor Brunin. Faustino láthatóan nem kívánta folytatni a társalgást, így Signor Bruni meghajolt, megfordult, és az ajtó felé indult, nem is pillantott Piára. Pia tanácstalan volt. Tehát Faustino lovat adott Signor Bruninak? Vajon azok egyike lehetett, melyeket korábban odavezettek a házhoz, és ha igen, melyik: a fekete, vagy a fehér? Talán elkésett ajándék a Vincenzónak tett szolgálatáért? Hiszen ennek semmi értelme. Signor Bruni már a kilincsen tartotta a kezét, mikor Faustino visszahívta. – Kigondoltam, hogyan nevezhetnéd. A lovas zavartnak látszott. – Mármint a lovat, drága barátom. Én Leocornónak hívom. Egyszarvúnak. A színe miatt, természetesen. Ráadásul ott van az orrán az a sebhely, mintha szarvcsonk lenne. Pia úgy érezte, olyan tréfát hall, amibe ő nincs bevezetve. – Természetesen a te lovad – folytatta Faustino, és lemondóan legyintett. – Úgy nevezed, ahogy akarod. – Nem, dehogy – tiltakozott Signor Bruni, nyilvánvalóan nem szerette volna megsérteni a másikat. – Remek név. Megtartom. És köszönöm. Még egyszer.

Faustino áthatóan nézte, mintha épp nagy döntést hozna. – Ha meg akarod köszönni – mondta van még valami, amit tehetnél értem. Pia várt, a bőre bizsergett. Végre most megtudja, miért csinosították ki, cicomázták fel ma este. – A múltkori lakomán, talán emlékszel, azon tréfálkoztunk, hogy megtaníthatnád lovagolni a menyemet. Signor Bruni Piára pillantott, mire ő lesütötte a szemét, hirtelen elszégyellte magát a lehetetlen helyzet miatt. – Nos, úgy tűnik, ő szívesen tanulna – folytatta Faustino nyugodtan –, az apjával pedig egyetértünk abban, hogy egy sienai hölgynek illik is értenie a lovakhoz. Szeretném, ha te tanítanád. Csak egy-két órát naponta, a Palióig. A fiam kissé elfoglalt, tudod, edzenie kell. Signor Bruni Nellóra nézett, aki szintén lesütötte rózsaszínű szemét új, fekete frizurája alatt. – Természetesen megfizetném – folytatta Faustino. Pia most már mindent értett: azért csinosították ki, hogy elcsábítsa a lovast, hogy a férfi ne tudjon nemet mondani. Signor Bruni láthatóan gyanakodott, Piát pedig sértette Faustino átlátszó mesterkedése. Apósa Pandarus szerepét játszotta, Piára pedig Cressidáét45 osztotta; égett az arca szégyenében. Signor Bruni habozott. – Természetesen – dadogta. – Megtiszteltetés volna. Feltéve… – Nos? Signor Bruni kihúzta magát. – Feltéve, hogy a férje, Signor Nello, engedélyezi. Utalás Shakespeare Troilus és Cressida c. tragédiájára. Pandarus a történetben a kerítő, egyben Cressida nagybátyja. 45

Pia ismét elámult a férfi tisztességes, illedelmes magaviseletén. A bor és a kellemes érzések megmelengették Pia szívét. Ezzel az egy kérdéssel visszaváltoztatta őt szajhából feleséggé, az egész egyezkedést kiemelte a szennyből, amikor a férje engedélyét kérte. Nello felkelt a székéből, és Pia ökölbe szorított kézzel nézte, amint Signor Bruni felé indult. Mindent tönkretehet. Összezúzhatja az esélyét, hogy megtanuljon gyorsan, messzire lovagolni, hogy segíthessen Signor Bruni nak és a hercegnőnek, hogy végre-valahára tisztességes társaságba kerülhessen – vagy egyáltalán bármilyen társaságba Nello és Nicoletta nélkül. Pia feszülten várta a választ, pedig tudta, hogy Nello engedelmes fiú, nem merne ellentmondani az apjának. Jó érzés volt megvetéssel gondolni rá a félelem helyett. Nello Signor Brunihoz sétált, ám mikor Pia felmérte a magasságbeli különbséget a két férfi között, már nem tartott attól, hogy a férje esetleg megüti a lovast. Olyan közel álltak egymáshoz, hogy Pia alig hallotta, mit mondanak. – Megkapja az áldásomat – jött a válasz. – Nekem most fontosabb dolgom van. A különös szemeiből áradó gyűlölet azonban meghazudtolta szavait, fehér kezével összegyűrte az inget Signor Bruni torka előtt. – De ne merd – szitkozódott – a lovadra ültetni a feleségem! – Nello – figyelmeztette Faustino halkan, fenyegetően, mintha a fia túl sokat mondott volna; Nello azonban már kiviharzott az ajtón, Pia hallotta, amint lecsattog a lépcsőn. Mire visszafordult, Faustino már újra felöltötte az előzékenység álarcát, elrejtette mögé fia iránt érzett haragját. Újra mosolygott, de ezt a mosolyát

Pia már nagyon is jól ismerte: csak a szája mutatott jókedvet, a szeme nem. – Tessék – mondta egyikükről a másikra nézve. – Látjátok? Már meg is egyeztünk. Holnap ugyanitt, az udvarban, mondjuk, kilenckor? Mikor Riccardo meghajolt és elment, Pia már nem kételkedett. Faustino tényleg keríteni akart. El kell terelnie Signor Bruni figyelmét, hogy ne tudjon edzeni. Ő a mézesmadzag, amit elhúznak előtte, aranyruhába öltöztetve és kifestve, mint egy kéjnőt. Faustino Pián keresztül köti le Signor Brunit, hogy ne tudjon felkészülni a Palióra. A cselszövéssel Nellónak rengeteg szabadideje marad a lovaglásra. Ráadásul a leckék csak tovább növelik a Signor Bruni iránt érzett gyűlöletét, míg végül már bármire képes lesz, hogy legyőzze a versenyben. Mihelyst tehette, Pia összeszedte minden méltóságát, és kiviharzott a teremből, igyekezett visszafojtani a haragját, őt, a féijes asszonyt felvonultatták egy másik férfi, a lovaglótanára előtt. Azonban még a haragja sem tudta elfojtani a szíve mélyén támadt melegséget, melyet egyáltalában nem a bor okozott, hanem az izzó gyönyörűség, hogy valaki még így is vonzónak találhatja. A szobájába érve Pia furcsamód teljesen kimerültnek érezte magát. Már készült lefeküdni az ágyára – hála istennek megint egyedül, gondolta mikor észrevette, hogy a ruhásszekrényének egyik ajtaja nincs teljesen becsukva. Van némi esélye, még ha halovány is… Kinyitotta az ajtókat, és csodálatos látvány tárult a szeme elé. Faustino betartotta az ígéretét, Pia minden aljassága ellenére is áldotta most a nevét. Végigsimította a ruhákat. Mindegyik ott volt: a karmazsinpiros, a sárga, a zöld, a hajlékony cserzett bőr

lovaglóruha, a kettéosztott szoknyák. Bebújt a szekrénybe, a ruhákba temette az arcát, az anyagukat a bőréhez simította, magába szívta az illatukat. Ott is aludt volna közöttük, ha teheti. Az anyja hazatért. – LÁTTA ŐT? Zebra kérdése az árnyak mélyéről csendült fel, alaposan meglepte az Aquila házból kilépő Riccardót. A férfi az ajkaihoz emelte az ujját, és megrázta a fejét. Letérdelt, hogy egyenesen a fiú szemébe tudjon nézni. – Zebra, ismersz valakit az Aquila konyhájáról? – Persze! Caterinát, a konyhalányt. – Akkor menj be, kérj egy kis ennivalót, és tudakold meg, hogy Nello mikor megy holnap Maremmába, a Sasok kastélyába! Zebra eltűnt a kapuk mögött. Miközben Riccardo a kisfiút várta, az új lovára, Leocornóra gondolt. Faustino Egyszarvúnak nevezte el fehér szőre és az orra fölötti sebhelye miatt, amely szarvcsonkra emlékeztette. Zebra kezében palacsintával, arcán széles mosollyal tért vissza. – Holnap kora reggel indul a Castel di Pietrába, hogy megkezdje az edzést – fejével az istálló felé intett – az új lován. – A szavakat jelentőségteljesen megnyomta. – Az új lován? – Riccardo nem habozott. – Akkor menjünk, és nézzük meg! Zebra szeme kissé kikerekedett, de szó nélkül elvezette Riccardót a belső udvarra a teraszajtón keresztül. Halkan végigvonultak a köveken, majd kinyitották a Sasok istállójának osztott ajtaját. Riccardo érezte a friss szalma illatát, látta a

csillogó lószerszámokat, a vadonatúj fagerendákat, és gondolatban összehasonlította apja szerény műhelyével. Egy fali gyertyatartón meggyújtott viharlámpa lógott gyenge lánggal. Riccardo leakasztotta, és beljebb lépett, a ló és szalma otthonos szaga felé. Az árnyékban sötét horpasz csillant fel, Riccardo pedig körbesétálta Nello új lovát: hatalmas éjfekete állat volt erős vállakkal, szemmel láthatóan mocorgott nyugtalanságában, s erőteljesen remegett. Riccardo maga miatt nem aggódott, ő máris nekikezdett a halk duruzsolásnak, amely minden lovat megnyugtatott, Zebrát viszont arrébb húzta az állat feje felé. A versenyparipák általában ijedősek és szeszélyesek, és nem akarta, hogy fejbe rúgja a kisfiút. A ló a szemét forgatta Riccardo felé, látszott a fehérje, fújtatott, és a fejét rázta. Végigfuttatta a kezét az állat lábán. – Ismeri? – kérdezte Zebra. – Nem, még sose láttam – mormolta Riccardo halkan. – Erős jószág, szeret vágtázni. De nem egy szépség. Zebra megvakarta az állát, ezt a mozdulatot az idősebb férfiaktól leste el. – A lóversenyt nem szépséggel nyerik – idézte sienai tájszólásban az ősrégi, találó mondást. Riccardo elmosolyodott. – Igen, ez igaz. – Hirtelen összevonta a szemöldökét. – Zebra. – Mi van? – Durva a szőre. Valami baja van. Nincs jól. És érzed ezt a szagot? – Riccardo beleszippantott a levegőbe, Zebra követte a példáját. A szalma és a ló szagára rátelepedett valami halovány vegyszeres bűz, amilyet a gyógyszerésznél érezni. – Lehet, hogy valami orvosságot adtak neki.

– Igen, de van itt még valami… valami… Megint a lóra pillantott. Valami zavarta. Szerette volna futni látni ezt az ijedős állatot, mivel csak abból lehet megtudni bármit is, de Nello Maremmában edz majd vele, távol a várostól. – Zebra – szólalt meg ismét Riccardo eltöltenél egy éjszakát a Sasfészekben? Képes lennél rá? Zebra vállat vont. – A szalma mindenhol egyforma. Ráadásul jól ismernek már itt. Riccardo lepillantott a fiúra, a kócos barna hajára és a tiszta zöld szemére, szeplőkkel pettyezett pisze orrára. Hirtelen elgyengült, máris bánta, hogy itt kell hagynia egyedül. – Biztos vagy benne? A fiú bólintott, a szemei lecsukódtak. Már éjfél is elmúlhatott. Hadd aludjon! – Rendben van. Maradj itt, aludj el, reggel pedig ajánld fel a segítségedet a ló körül! Tudni akarom, hogyan fut ez az állat Nellóval a hátán! – És maga? – Reggel visszatérek. – A torkát elszorította a boldogság. – Megtanítom Piát lovagolni. Zebra fáradtsága nem tompította el éles elméjét. Szemöldöke alól Riccardóra villantotta a szemét. Riccardo letörve távozott, és miközben átlopakodott az udvaron, az jutott eszébe, hogy ha egy kilencéves gyerek is ilyen könnyen átlát az érzelmein, akkor ideje lenne megtanulni, hogyan álcázza őket. PIA AZ ABLAKÁBÓL LÁTTA, ahogy Signor Bruni egy fehér lovat vezet kantáron a Sasok palotájának udvarába, pont mielőtt a harangok kilencet ütöttek volna.

Ha nem lett volna ennyire ideges, talán elmereng rajta, miért nem üli meg a férfi az ajándékát. Miközben azonban Nicoletta a szokásos csípések és rángatások közepette feltűzte a haját, Piát lefoglalta a ruhája kiegyenesítése. Az anyja lovaglóruháját mintha ráöntötték volna, a puha, hajlékony, hímzett bőr rásimult a fűzőjére, majd óriási szoknyanadrággá öblösödött, úgy szabták, hogy a ló nyakánál ketté tudjon válni. Különös érzést keltett benne, hogy épp akkora méretet viselt, mint az anyja a halálakor. Annak viszont örült, hogy az anyja is lovagolt, ő pedig most valami olyasmit sajátíthat el, amit az anyja is szeretett, ahogy azt a ruha kopásait és foltjai egyértelműen mutatták. Miközben Pia a ruháját egyengette, Signor Brunit figyelte, aki az udvaron ugyanezzel foglalatoskodott. Megrángatta az ingét, feljebb húzta a lovaglócsizmáját, kiegyenesítette nyakában a Torony színeire, burgundi vörösre és kékre festett selyemkendőjét. Épp a fekete fürtjeit fogta össze a tarkóján egy bársonyszalaggal, mikor Pia azon kapta magát, hogy egyfelől a férfi szépségén elmélkedik, másfelől tudatosan igyekszik távol tartani magától ezeket a gondolatokat. Signor Bruni azért jött, hogy megtanítsa őt lovagolni. Pia pedig csak a férfi készségeit akarta elsajátítani, ennyi az egész. Signor Bruni külleme Nicolettának sem kerülte el a figyelmét. A cseléd folyamatosan csacsogott. – Szent Bernardinra mondom, fess legény az a lovászgyerek. Nem csoda, hogy a gazda… – a szobalány elhallgatott, ajkát beharapta csorba fogai közé. – Akárhogy is, készen van. Eriggyen! Pia el is indult, de az ajtóban még visszafordult. – Te nem jössz?

Nicoletta megrázta a fejét, az állkapcsa csak úgy lötyögött. Ma csak halványan mosolygott. – Gazdám aszonta, magának kell boldogulnia. – Felszegte az állát. – Rám itt van szükség. – Hogy kárpótolja magát, a kelleténél kicsit erősebben nyomta rá Pia érzékeny fejére a háromszögletű kalapot. Ahogy Pia lefelé haladt a lépcsőn, egyre jobb hangulatba keveredett, az elméje azonban folyamatosan zakatolt. Faustino vajon azt képzelte, hogy így, gardedám nélkül, Pia meggyalázza majd a fiát? Részben saját méltóságtudata, részben Faustino esetleges kémjei miatt már korábban eldöntötte, hogy tiszteletben fogja tartani az illendőség és a jó erkölcs minden kívánalmát Signor Bruni társaságában. Mikor leért az árnyékos udvarra, üdvözölte a lovast. – Signora Caprimulgo. – A férfi meghajolt. Pia képtelen volt megszokni az új nevét. – Signor Bruni. – Kérem, signora, szólítson Riccardónak! Teljesen helyénvaló kérés volt, Pia azonban szívesebben használta a vezetéknevét a legendás Bruni folyó miatt, amely felett Pia hídja átívelt. Látta, hogy a férfi szeme elismerően siklik végig a lovaglóruháján: kissé ódivatú, de a célnak megfelel. A gyönyörű, fehér paripája engedelmesen ácsorgott az árnyékban az apró foltos poroszka ló mellett, amit Piának hoztak. Nyilvánvalóan ez az az állat, amelyet az a kalóz – Boli? – idehozott a feketével együtt, és amelyről előző este Faustino és a lovas beszélgettek: a Sasok ajándéka Signor Bruninak. Az a ló, melyre Nello utasítása szerint ő nem ülhet fel.

Mintha a széles udvart körbevevő ablakok mindegyike őket leste volna üvegszemeivel. Sem az oktató, sem a tanítvány nem mosolygott. Pia látta, hogy a férfi is az őrködő ablakszemeket figyeli. Signor Bruni maga is úgy ítélte, hogy az együtt töltött idő veszélyes a számukra, és némi kényszerű távolságot tartott kettejük között. A Bagolyfióka templomában, az őket elválasztó gyóntatórács oltalma alatt meghitten társalogtak. Most azonban mindennap találkozni fognak, az ismeretségüket új alapokra kell helyezni. Pia úgy döntött, hogy rangjához illő modort fog magára ölteni. Signor Bruni a lovaglás tanára, a patkolókovács fia. Miközben pedig természetes hajlandóságát alárendelte a társadalmi osztályok merev korlátainak, azt is pontosan tudta, hogy nem szabad kimutatnia, mennyire érdekli a titokzatos fehér ló, a hercegnő és a Kilencek összeesküvése. Mostanra azonban már hatalmas gyakorlatot szerzett érzelmei eltitkolásában. – Azt mondta, sosem lovagolt még korábban, signora. – Signor Bruni láthatóan megfeledkezett magáról kíváncsiságában. – Miért nem tanult meg? – Sienában a lovaglás a férfiak privilégiuma – felelte Pia mereven. Egyáltalában nem volt joga így vallatni őt. – Nem vette még észre? Signor Bruni vállat vont, de tőle még ez a mozdulat is elegánsnak tetszett. – A családomban nincsenek nők – felelte. – Anyámat nem is ismertem. Csak ketten vagyunk az apámmal. Pia hűvössége felengedett. Tehát a férfi is anya nélkül nőtt fel. – Az én anyám értett hozzá. – Az anyja szokott lovagolni?

– Igen, de már meghalt, nem is ismertem. – Épp annyi szünetet tartott, hogy Signor Bruninak volt ideje megérteni: az árvaság összeköti őket. Pia kapkodva szakította meg újra a csendet. – Az ő ruhája van rajtam. Akkor a vérében van a lovaglás. Biztosra veszem, hogy segíteni fogja magát. - Megint elmosolyodott. Akkor sem mondhatott volna kedvesebbet, megnyugtatóbbat Piának, ha két hétig töpreng rajta. Pia újra felpillantott az ablakokra. Habár látszólag senki nem figyelte őket, Pia úgy döntött, ebben a biztonságos mederben folytatja a társalgást. A Kilenceket és a hercegnőt ugyan nem hozhatja szóba, de legalább beszélgethet. Az elzártsága, boldogtalansága és a félelmei ledöntötték az elhatározásából és a neveltetéséből fakadó gátakat. Talán életében most először kapott igazi figyelmet. – Sosem engedtek lovagolni. Ha nem gyalogoltam, mindig hintóban, hordszékben vagy gyaloghintóban utaztam. – Lopott pillantást vetett a férfira. – Tudja, én vagyok a Tolomei család egyetlen örököse. Az anyám gyermekágyban halt meg. Az apám úgy bánt velem, mintha üvegből lennék. – A hangja megtelt keserűséggel – Vigyázott rám, hogy jó árat kapjon értem, mikor eladósorba kerülök. Signor Bruni zöld szeméből kedvesség áradt felé. – És most? – kérdezte gyengéden az olyan ember modorában, aki már előre tudja a választ. – Mindez már cseppet sem számít – felelte Pia. – Megvolt az esküvő. Az egyezséget megkötötték, a szerződést aláírták. Most már szabadon összetörhetem magam kedvem szerint.

Odaértek a lovakhoz. Piának eszébe jutott Nello figyelmeztetése, és nem nyúlt a fehér mén felé, inkább a saját poroszkájának foltos nyakát ütögette meg. - Nem fél a lovaktól? – kérdezte Signor Bruni látható örömmel. Piának eszébe jutott a Palio, mikor megfogta Berio kantárját, és hagyta, hogy az állat megrágcsálja a fülét. Megrázta a fejét. – És tényleg szeretne megtanulni lovagolni? Ez nem akarata ellenére történik? Pia nagyra nyitotta a szemeit. – Meg akarok tanulni. Nagyon is. – Olyan közel hajolt a másikhoz, amennyire csak mert. – Signor Bruni, meg kell tanulnom gyorsan, messzire lovagolni. Mélyen belenézett a kapribogyózöld szempárba, a férfi rezzenéstelenül állta a tekintetét. Pia úgy érezte, megértésre talált. – Rendben. Akkor kezdjük! Signor Bruni kivezette a poroszkát a napra, az állat zablája csilingelt, dobálta a sörényét. Elénk kis kanca volt, és Pia kíváncsian figyelte, hogy lovaglás tanára nyugodtan az állat bársonyos füleibe suttog. A testével és kezével nekidőlt a lónak, és megnyugtatta, majd a tanítványához fordult, és tetőtől talpig végignézett rajta. – Kész? Gyorsan lehajolt, és összefűzte a kezeit. – Tegye a bal lábát a kengyelbe… csak a lábujjakat, így jó. Pia követte az utasításokat. – Aztán a másik lábát tegye a kezembe! Aztán lendületet vesz, és felugrik. Ez az, egy, két, ugrás, és közben átlendíti a lábát! Jó!

Pia a poroszkán ült, maga alatt érezte a kényelmetlen nyerget. Csizmáját belepréselte a másik kengyelbe – nem volt könnyű, mivel a fém boltív egyszerűen nem akart egy helyben maradni –, aztán majdnem leesett róla. Meglepte a bizonytalanság érzete, és hogy milyen magasan a föld fölé emelkedik így, lóháton. Ha az állat lépne egyet, biztosra vette, hogy nem tudna megmaradni a hátán. A poroszka megmoccant, mire Pia előredőlt, és két kézzel belemarkolt a fakó sörénybe. – Ne féljen! – szólt Signor Bruni, a hangjában mosoly bujkált. – Engedje el a sörényét! – De akkor hogyan kapaszkodjak? – A térdével! Pia összeszorította a lábát az állat körül, és kissé kiegyenesedett. Mindjárt jobb. Signor Bruni megfogta a kantárt, és megmutatta, hogyan kell tartani; újra meg újra megigazította az ujjait. Pia ámult a türelmén. – Három ujj felül, a gyeplőt engedje lazán a hüvelykujjára feküdni, és irányítson a kisujjával! A gyeplő vezeti a lovat, ezek az apró ujjacskák pedig – egymás után megérintette mindkét fehér kezét – elmondják a lónak, ön mit vár tőle. Az ujjaival beszél a ló szájához, így mondja el neki, mit szeretne, és ő is ezen keresztül felel. Hamarosan érezni fogják egymást a gyeplőn keresztül. Ha jól csinálja, ezek a kicsi ujjacskák úgy fognak sajogni holnapra, mintha összenyomta volna őket a satu. Most egy hosszabb kötelet erősített a ló szájánál lévő összetett eszközhöz. – Ez a vezető szár – mondta. – Ma még egyszerű dolgunk lesz. Csak üljön a lovon, tanulja meg érezni a ritmusát, tartsa magát a térdével! Fejet fel, sarkat le! Helyezkedjen el! Elsőre ennyi.

Pia idegesen nézte, ahogy ez a magas, magabiztos férfi egyre hosszabbra engedi a szárat, míg az udvar közepére nem ért. Ekkor kétszer csettintett a nyelvével, és ló lassan megindult a hatalmas köríven. Eleinte Pia még ebben a könnyed poroszkálásban is úgy erezte, hogy mindjárt leesik. Végül azonban sikerült jó ülést találnia a lovon, pont úgy, ahogy az oktatója mondta: egyenesebben, helyes gyeplőtartással, sarkát leengedve a kengyelben, miközben Signor Bruni azt kiabálta: „Jó, nagyon jó!” Pia kezdte elengedni magát, élvezte a pillanatot itt, ebben a csodálatos kertben, melyet több évszázad történelme vett körbe, mögöttük a város tornyai magasodtak, felettük forrón ragyogott a kék égbolt. Lovon ülve sokkal inkább sienainak érezte magát, mint korábban bármikor: mintha egyfajta rokonságba került volna a régvolt és eljövendő lovasokkal. Mikor a nap – túlságosan is hamar – felért az égbolt tetejére, Signor Bruni lelassította, majd megállította a lovat, és odanyújtotta a kezét Piának, hogy lesegítse. Hamisíthatatlan lovagi gesztus volt ez, és mikor a nő megérezte az erős ujjak melegét, nevetséges módon sírhatnékja támadt. Most először érintették meg gyengéden azóta, hogy eljött az apja házából. Az utóbbi időben ráncigálták, lökdösték, a cselédje kínozta, a férje lenyírta a haját. Ez a kéz azonban másképp érintette meg, erősen, gyengéden, kedvesen. Ez a kéz azt üzente: hadd segítsek, engedd, hogy levegyelek, nehogy megsérülj! Nagyon nem szeretném, ha bajod esne. Olyan jólesett neki a lovas érintése, hogy egy szempillantással tovább hagyta a kezét a férfiében, mint ahogy az illem diktálta volna, még akkor sem húzta vissza, mikor pedig már szilárdan állt a földön. Az érintés azonban időközben

megváltozott. Signor Bruni felfordította a tenyerét, és fekete foltra pillantott. – Mi…? Pia gyorsan visszarántotta a kezét, a leselkedő ablakokra pillantott. A férfi maga mellé ejtette a kezét. – Nello haja – mondta. Nem kérdés volt, hanem kijelentés. Piának bólintania sem kellett. A férfi fürkésző, kedves tekintetét látva úgy érezte, a másik megérezte a házasságuk rendjét: hogy mit tett Nello az ő hajával, és mit tett ő a Nellóéval. A párzó madarak különös tollászkodása volt ez. Pia lesütötte a szemét, nem bírta el Signor Bruni tekintetét. Arra gondolt, hogy ha még egy percig állnia kell a férfi nyugodt zöld pillantását, nem lenne ereje visszamenni a házba. Megfordult, és átsétált az udvaron, kicsit gyorsabban is a kelleténél. – Váljon! – kiáltott utána Signor Bruni. – Valamit tudnia kell! Pia futásnak eredt. Mikor felért a lépcsőkön, suttogást hallott: – Asszonyom. A kápráztató napsütésben egy apró, fekete-fehér alak bontakozott ki előtte. Zebra. – Signor Bruni azt kérte, hogy mondjam meg: a férje Maremmába ment edzeni. A szolgák azt mondták nekem, hogy legalább két hétig távol lesz. Piára mosolygott: ez volt a második bájos, őszinte mosoly, amit aznap kapott. – Azt mondta, biztosan tudni szeretné. Pia kábultan bólintott, és felbaktatott a lépcsőn. Lehúzta a lovaglóruhája és a fáradtság. A szobája most világosnak, levegősnek tűnt. Rázuhant az ágyra, teljes hosszában elterült

rajta, csak ekkor tudatosította magában az imént hallottakat, és rettenetesen megkönnyebbült. Nello elment, Signor Bruni pedig szerette volna, ha tudja. Már nem kell elbújnia; nem kell összevéreznie az ágyát. Nellónak fontosabb volt a Palio, mint ő. Győztesként akarta magáévá tenni, ahogy Vincenzo is tervezte. Csak három hete maradt, hogy felkészüljön a versenyre, a házasságuk viszont egy életre szól. Most még ez az életfogytiglani büntetés sem zavarta. Két áldott héten át minden éjszaka nyugodtan alhat, nem kell tartania attól, hogy egyszer csak felemelkedik a retesz. Hirtelen rájött, mennyire elfáradt, mennyire kimerítette a félelem; a rettegés elmúltával elálmosodott. Még annyi ereje sem maradt, hogy felkeljen, és levegye anyja lovaglóruháját. Hadd legyen most ez a takarója, legalább közelebb érzi magát hozzá! Miközben azonban álomba merült, a lovak illata a ruhán nem az anyját elevenítette meg az elméjében, hanem őt.

A Sárkány MIKOR PIA TOLOMEI RÁJÖTT, hogy az élete minden áldott nappal egyre rosszabbra fordul, pontosan tudta, mit okoljon érte: a szépségét. A szépsége miatt bámulták meg az emberek az utcán. A szépségének köszönhette, hogy a férfiak megkívánták, a nők nem kedvelték, a férje pedig egyenesen gyűlölte. A szépsége olyan házassági szerződést vívott ki a számára, amire egyáltalán nem vágyott. Annak is a szépsége volt az oka, hogy Nello levágta a haját, mikor vacsoránál beszélgetni mert valakivel. Tíz-tizenkét éves korától, mikor ragyogó szépsége kezdett megmutatkozni, megtiltottak neki mindenféle testmozgást, leszámítva a legfinomabb gyakorlatokat. Gyermekkorának fizikai örömeit a játékokat a barátaival, a sok szaladgálást az árnyas boltívek alatt és tereken keresztül - hirtelen mind megtagadták tőle. Egyik nap Pia rájött, hogy már évek óta nem érzett heves lüktetést a mellkasában, egyszer sem fulladt ki, még egy-egy lendületesebb tánc vagy meredekebb lépcső megmászása után sem. Az életét nyugodtan, némán, szemérmesen élte. Már attól tartott, hogy a szíve talán összeaszott és elsorvadt a mellkasában. Inkább arra biztatták, hogy az előkelő ifjú hölgyek kedvteléseit űzze: rajzoljon, zenéljen, tanuljon nyelveket, és – amiben viszont ténylegesen vigaszt lelt – olvasson. Mivel egy tragikus hősnőről nevezték el, ennek megfelelően is élt, a könyvekben kereste saját bánatának tükrét. Hallott a legújabb filozófiákról, az új tudományokról, a világ felvilágosodásáról; ő azonban inkább csak a régiek legendáit és meséit falta, hiszen ő maga is az elmúlt korok borostyánkövébe zártan élt.

Most az a történet jutott eszébe a Morte Darthurból, amelyben egy ifjú hölgyet rettenetes átok sújtott túlzott szépségéért: fogságba vetve élt, meztelenül lógott a sárkány izzó lehelete előtt, míg meg nem mentette egy Lancelot nevű lovag, aki végre megölte a fenevadat, őt pedig kiszabadította. Habár Pia Tolomei okos és bátor ifjú hölgy volt, olykor ő is áldozatul esett az ábrándozásnak. Azóta tervezgette a szökését, hogy apjától megkapta a Kleopátra-érmét; néha azonban jobban szerette volna, ha valaki más szabadítja meg. Most pedig arra gondolt, hogy megtalálta az ő Lancelotját. – ÍME SIENA! – Signor Bruni szélesre tárta a karjait, mint a mutatványosok, úgy intett az alattuk elterülő város felé, mintha most varázsolta volna ide a semmiből. Pia a kis poroszkáján ült, a lovaglás tanára fogta a kantárszárat. A nő magaslati ülőhelyéről csodálta a látványt, még sosem látta ilyennek Sienát mint most, a reggeli napfényben. Ezüstös köd terült el a völgyeken, a kelő nap fénye bearanyozta az alacsony vörös tetőket és a magas templomokat a távoli messzeségben. Seregélyek köröztek a Torre del Mangia körül, a tömzsi, csíkos duomo pedig úgy kuporodott a város fölé, akár az alvó tigris. Pia szája tátva maradt az álmélkodástól. Már egy tucat leckén részt vett, tucatszor is leesett a lova hátáról. Nem csinált belőle gondot, nem sírt: egyszerűen visszamászott a nyeregbe. Mostanra már hozzászokott a fájdalomhoz és az ilyen jellegű érzelmek kezeléséhez, szó nélkül végezte tovább a feladatát. A második reggelen mintha minden lépésnél kést vágtak volna a combizmaiba, ujjai és alkarja lüktetett, a háta sajgott: a testében kezdtek életre kelni mindazon izmok, melyek

létezéséről eddig nem is tudott. A harmadik reggelre kiütközött a tehetsége: egyre könnyedebben ült, már érezte a lovat az ujjain keresztül. Tudta, hogy jó tanuló, csak annyi gond volt vele, hogy még többet, még gyorsabban akart tanulni. Gyorsan, messzire – egyre csak ezt ismételgette. Gyorsan, messzire. Az első két órán, mikor az udvarban gyakoroltak, Signor Bruni megtanította neki, hogyan lovagoljon gyeplő nélkül, hogyan tartsa magát a térdével, és irányítsa az állatot a lábai enyhe szorításával. Hamarosan azonban messzebbre, gyorsabban, sebesebben akart vágtázni. Titkos tervei hajtották, melyeket egyelőre még nem akart megosztani a tanárával. Signor Bruni engedett a kérésének, így Pia most már ügetni is tudott egy kicsit, megtanulta, hogyan hullámozzon a teste pontosan a ló lépteinek ütemére; eltökéltségében egyetlen lecke alatt megtanulta a legnehezebb járásmód alapjait. Mivel pedig a Sasok palotájának udvara kicsit szűk volt a könnyű vágtához, Signor Bruni elvitte Piát a dombokra, ahol gyerekkorában lovagolt, hogy megmutassa neki kedvenc nyugati kilátását a városra. A fehér mén örökké a lovas válla mögött állt, úgy baktatott utána, mintha boldoggá tenné, hogy Signor Bruni társaságában lehet. Piát komolyan foglalkoztatta, vajon miért nem ül fel rá soha, és sokat töprengett Signor Bruni és jótevője kapcsolatán is. A férfi mindig szem előtt tartotta az illendőséget, így Pia biztosra vette, hogy megkérdezte Faustinótól, elhagyhatja-e a tanítványával a város falait, apósa pedig beleegyezését adta. Ha nem téved Faustinót illetően, és a Sasok capitanója tényleg így akarja a férjét a Torony lovasa ellen hergelni a Palióra, akkor nyilván mindent megenged majd nekik, hogy olyan közel kerüljenek egymáshoz, amennyire csak szeretnének.

Átvágtak Sienán, Pia lóháton léptetett, Signor Bruni pedig saját ménjét vezetve ballagott a reggeli árnyak hűvösében. Mihelyst elhagyták a Sas contradát, Pia sokkal felszabadultabb lett. Jó érzéssel töltötte el, hogy átlovagolhat városa utcáin – a kellemes időtöltés mintha összeolvadt volna a helyszínnel. Miközben lesétáltak a dombokról az Erdő contrada egymáshoz zsúfolt, kiugró palotái között, Signor Bruni megigazította a nyergét. A Lúd contrada kacskaringós sikátoraiban, a festékboltok között arra figyelmeztette, hogy a sarkait nyomja lejjebb, a Sárkány contrada árkádsoraiban pedig odaszólt neki, hogy engedje lazára a kantárt. Végül a Tarajos sül contrada szélén eljutottak a Camollia kapuhoz. Épp ott léptek ki a városból, ahol a döglött szamár csontjait és bőrét néhány héttel korábban ismeretlenek átlökték a kapu felett. A Tarajos sül lakói ott hagyták, ahová esett: túlságosan is féltek a várost fenyegető baljós előjelektől ahhoz, hogy hozzányúljanak a tetemhez. Pia és Signor Bruni mindketten keresztet vetettek védekezésül a rossz ómen ellen, de azért kimentek a kapun: ezen a csodálatos napon semmi sem zavarhatta meg útjukat. Mihelyst Pia fekete hajáról lehúzódott a kapu ívének árnyéka, elmosolyodott. Signor Bruni ma a könnyű vágtát akarta megtanítani Piának, ő pedig figyelmesen hallgatta az utasításokat és a biztatást, hogy a vágtázó ló egyenesen tartja magát, ezért ilyenkor könnyebb a hátán maradni, mint ügetés közben. Pia újonnan szerzett magabiztossággal vette fel a gyeplőt. Máris látta, hogy vékony karjain kezd kialakulni az a formás izomzat, melyről a gyakorlott szem azonnal felismeri a lovasokat. Tudta, hogy a lábai is változnak, megerősödtek a végtagjai. Nem akármilyen

izmok formálódtak ám a testén: ezek igazi lovasizmok voltak, sienai izmok. Pia boldogságának legnagyobb része az új öltözékéből fakadt. Tizenkét éves kora óta mindennap nehéz ingeket, ruhákat, fűzőket kötöttek rá, vékony derekát egyre kisebb, fojtogató karikákba préselték bele. A ruhái éppúgy elnyomták, mint a rangja, vagy mint a férfinép. Most, az anyja lovaglóruhájában, végre szabadon lélegezhetett. Az anyja kimentette a fűző börtönéből, Signor Bruni pedig Siena falainak fogságából. E két nyájas hatalom védelmében úgy érezte, hogy ha csak egyetlen napra is, de szabad lett. – El kellene neveznie – szakította félbe Signor Bruni Pia gondolatait. Pia megfordult, és lenézett rá királynőién, kérdően. – Mármint a lovat. Már egy hete, hogy megkapta. Mi legyen a neve? Pia elgondolkodott. A poroszkáján ülve királynőnek érezte magát. Akkor és ott ők ketten, a nő és a lova, mintha összetartoztak volna, és a város is tökéletesnek tetszett: gyönyörűnek, eszményinek és távolinak, úgy lebegett a ködben, akár maga Camelot. Abban a pillanatban ő is ehhez a királysághoz tartozott, ő és a ló is tökéletesen odaillettek. – Guiniver – felelte, mire Signor Bruni összerezzent, mintha ő is ugyanerre gondolt volna, mintha mindketten Arthur udvarában járnának. – Mi az? A választásom nem nyerte el a tetszését? Signor Bruni felsóhajtott, és megrázta a fejét. – Nem, kiváló név. Csak épp arra emlékeztetett, amit el kell mondanom önnek.

Pia kikerekedett szemekkel hallgatta a hihetetlen beszámolót. A hercegnő és a lovas megfejtette a rejtvényt, melyet a gyóntatófülkében hintett el, Signor Bruni pedig elment a duomóba, és kihallgatta a Kilencek első megbeszélését. – Azt tervezik, hogy Nello megnyeri a versenyt, a Kilencek pedig a fogadószindikátusuk segítségével meggazdagszanak. Rohan az idő, a Palio egyre közeledik, előtte azonban, mához két napra, a Kilencek találkoznak a hajdani s majdani király, Arthur templomában, bárhol legyen is az. Most már biztosan érti, miért rezzentem össze a királyné neve hallatán. Utána pedig, mindezek után, Romulus, akárki legyen is az, átveszi az irányítást az egész bábjáték fölött. – Piára hunyorgott, elvakította a nap. – Látta már Nellót lóháton? Pia a fejét rázta, hollófekete haja a füle körül ugrándozott. – Soha. A bátyja készségeit az egész város ismerte, de mint tudja, Nello titokban lovagol Maremma sós mocsaraiban. Azt azonban tudom, hogy egész életét Vincenzo árnyékában töltötte. Látta, hogy Signor Bruni hirtelen megvilágosodott. – Tehát ezért festette be a haját? A keze… talán… – Nem tudta tisztán megfogalmazni azt a különös, természetellenes gondolatot, ami a fejében körvonalazódott. – Át akar alakulni Vincenzóvá? – Talán. – Pia nem akart a hajfestés estéjére gondolni, még ennyi idő elteltével sem. – Egyszer azt mondta, hogy mindenen osztoztak. – Eszébe jutott a kis örökösnő a húskampón, és megremegett- Vincenzo életét akarja. A bátyja hajszínére, lovaglókészségére, feleségére – lesütötte a szemét – és győzelmére vágyik. Vincenzo még a halála után is megnyerte a Paliót: Berio lovas nélküli, scosso győzelmet aratott. Most

Nellónak is nyernie kell. – Egyenesen Signor Brunira nézett sötét olajbarna szemeivel. – Nem közönséges vetélkedésről van szó. Túlságosan imádta a bátyját, bele akar bújni a bőrébe, az ő életét akarja élni. A halott vetélytárs iránti szeretete vezérli, és most már – Pia habozott –, most… – Az élő iránti gyűlölete is. Pia nem felelt. – Mert ezért vagyunk itt, nem igaz? Ezért engedélyez nekünk mindent Faustino? Nello gyűlöletét akarja felszítani, felpiszkálja benne a kisördögöt, hogy ezzel is biztosítsa fia győzelmét. Pia nem tudta, hogy a férfi ezt is megértette. A hallgatása mindent elárult. – Ön mégis itt van. Beleegyezett a lovaglóórákba. – Signor Bruni ezt már szinte vádlón mondta, mintha Pia végső soron igazi Sas lenne, ő is közéjük tartozna. Pia egyenesen ránézett a fekete Tolomei-szemeivel. – Nem beleegyeztem, én meg akartam tanulni. – Miért? Most, kettejük szövetségében, a lába alatt elterülő város felett ki tudta mondani. – Meg kell tanulnom lovagolni. – Megkönnyebbülten lehelte el a beismerését. – El kell menekülnöm Nello elől. – Gyorsan, messzire? Pia halványan elmosolyodott. – Gyorsan, messzire. – Még akkor is, ha Nello irántam érzett gyűlölete segít neki megnyerni a versenyt? Pia nem felelt egyenesen. – Kicsit kockázatos – mondta – feltenni egy várost egyetlen lóversenyre.

Signor Bruni vállat vont.- Megbundázzák a versenyt. Akár igazuk van, akár nincs, engem tartanak Nello egyedüli komoly vetélytársának. Ezért ajándékoztak nekem olyan lovat, amivel nem nyerhetek. Még fel sem ültem rá, edzeni végképp nem edzettem, pedig a Palióig már csak egy hét van hátra. Leült, kavicsokat hajigált a völgybe, elnyelte őket a reggeli köd. A szellő az arca elé fújta fekete fürtjeit, eltakarva az arcélét. Pia nem látta a szemét. – De ez még nem minden. Lennie kell még valaminek. Igaza van, senki nem tenne fel egy várost egyetlen lóversenyre. Ez a Romulus, akiről beszéltek, biztosan fontos szerepet kapott. A Palio csak kis része a tervüknek, figyelemelterelés. – Könyörögve fordult Piához. – Nem tudja, hol fognak találkozni? Nem tudja, hol lehet Arthur temploma? Pia újonnan támadt önbizalommal csúszott le a lováról. – Olvastam a Morte Darthurt, azt a könyvet, amiről a hercegnő beszélt. Apám könyvtárában van is egy sokat forgatott példányom. Rengeteg templomról, kápolnáról, kolostorról, kegyhelyről írnak benne, de azok többségében az ókori Britannia területén vannak. A könyv nélkül azonban… – A fejét rázta. – Sem Faustino, sem Nello nem mond nekem semmit. Az első találkozásukról is csak a szakács elejtett megjegyzéséből értesültem. Az Aquila házában minden titokban zajlik. Elhallgatnak, amikor belépek a szobába. Signor Bruni megint lehajított egy kavicsot a völgybe. – Nos, ha módja van rá, hallgassa ki őket! Talán megint elszólják magukat. Pia a fehér lóra nézett, mely mozdulatlanul, felszegett fejjel állt.

– Leocorno. Az Egyszarvú. Találó név. – Fehér, mint a hó, és épp a mesébe illő látkép közepén állt. – Mi baja? Miért nem hagyja, hogy megülje? – Nem tudom. Azt reméltem, ön megmondja. Csak annyit tudok, hogy Faustino nekem adta. Nem akarja, hogy én nyerjek, ezért olyan lovat adott, amivel veszíteni fogok. Pia Leocornóhoz lépett, kinyújtotta a kezét, és gyengéden megsimogatta a fehér orrát. – Csak annyit tudok, hogy Bobtól vették, az arezzói lókupectől, ugyanazon a napon hozta, mint Nello hatalmas fekete lovát. Nagyon barátságos – mondta meglepetten, mikor az állat megbökdöste a kezét. Ismerte a legendát: az egyszarvú barátságosan viselkedik a lányokkal, ő pedig tulajdonképpen még lány volt. Gorombáskodtak vele, megütötték, kínozták, abban az értelemben mégis érintetlen maradt. Leocorno pedig megérezte. – Elég barátságos, ha senki nem akar ráülni, igen. Pia átfuttatta az ujját Leocorno sebhelyén, a fülei között. – Szegény jószág – mondta. – Megsérült. Harci sebek. Signor Bruni felpattant, Piához és Leocornóhoz sietett. Pia már attól félt, megharagította valamivel a tanárát, ő azonban ügyet sem vetett rá. Harci sebek – ismételte halkan. – Harci sebek. Aztán hangosabban folytatta: – Beszéljen tovább, pont a feje előtt, hogy lássa! Pia oldalra pillantott Signor Brunira, aki óvatosan lépkedett Leocorno mögött. – Mi az? – Háború – felelte. – Igaza volt. Csatában harcolt. – Hol?

– Azt nem tudom. Mindig csatáznak valahol. Magam is harcoltam. – A hangjából Pia megérezte, hogy Signor Bruninak is megvannak a maga titkai. – Beszéljen tovább! A ló füle mögé osont, és élesen csettintett az ujjával, miközben Pia vég nélkül duruzsolt a jószágnak mindenféléről. Semmi. Leocornónak a füle se rezzent meg. Signor Bruni halkan átlopakodott a ló ülepe mögött, és a másik fülénél is csettintett az ujjaival. Semmi. – Most húzódjon félre – mondta halkan Signor Bruni –, és beszéljen tovább úgy, hogy a ló láthassa! Pia engedelmeskedett, közben azonban Signor Brunit figyelte, aki keresett egy száraz ágat, és hátulról Leocorno mögé osont. Olyan hangosan törte ketté a gallyat a ló fülei mögött, hogy visszhangzott tőle a domb. Leocornót mintha puskából lőtték volna ki, átvágtatott a durva fűcsomók között, a tufapor kavargott dobogó patái körül, ahogy szétrúgott a kövek között. Pia halkan füttyentett – életében először vetemedett ilyesmire. – Akár a villám. Signor Brunira pillantott. A férfi összeszűkült szemekkel nézte a lovat. Bólintott, láthatóan izgalomba jött látva, milyen hihetetlen gyorsulásra képes Leocorno. – Vissza fog jönni? – kérdezte Pia. Signor Bruni vállat vont, nyilván ő is ezen gondolkozott. – Nem tudom. Pár másodperccel később Leocorno csak egy apró pontocskának látszott, aztán azonban megfordult, és újra előbukkant a hatalmas porviharból, visszaügetett hozzájuk, a páratlan városkép úgy lebegett mögötte a ködben, mint a színpad háttérfüggönye. Most, gondolta Pia, tökéletesen illik

hozzá a neve: épp olyan, mint az egyszarvú a mesebeli táj előtt. Az állat csoszogva odasétált hozzájuk, majd megállt, és rosszallóan ráfújt Signor Brunira. Signor Bruni a kezébe vette a ló fejét, és hatalmas csókot nyomott a fehér orrára. – Áldjon meg az Isten, kedves, drága Leocorno! Nem tudtam, hogy megsüketültél. Mi okozta? Ágyú? – Piához fordult. – Az én seregemben is épp így vesztette el valaki a hallását. Fölrepült a levegőbe, aztán ráesett egy fára. Azóta semmit nem hall, csak ha közelről ráüvölt valaki. Ne félj, caro mio46! – ezt már Leocornónak mondta. – Minden rendben lesz. Piának a jelenetet nézve eszébe jutott, hogyan beszélt hozzá Signor Bruni, mikor először leesett a poroszkájáról, és hirtelen belehasított a vágy. Figyelte a gyengéd kezeket, hallgatta a kedves hangot, ahogy a férfi az ijedt lovat nyugtatgatta, és Pia tudta, hogy a lovas ereje és ügyessége mellett ez a gyengédség is komoly szerepet játszott abban, hogy így vonzódott hozzá. Még soha senki nem igyekezett kedvesen bánni vele. A lóhoz és a lovasához lépett, odavonzotta a férfi, szeretett volna a közelében lenni. – És most? Signor Bruni egyre csak Leocornót simogatta. – Nem tudom. Ez megmagyarázza, miért nem tűri, hogy megüljék: azt hiszi, harcolni viszik. Szerintem csatamén volt. Még az is lehet, hogy tábornok vagy király alatt szolgált: fajtatiszta lipicai, billoggal. Talán az egyik spanyol huszáré volt Milazzóban, talán ugyanabban a hadjáratban vettünk részt. – Szeretetteljesen meghúzta Leocorno fülét, és tehetetlenül

46 olasz: kedvesem.

felnevetett. – Hogy suttogjak egy süket ló fülébe? Hasznavehetetlenné vált az egyetlen képességem! Pia elgondolkodott. – Szerintem megengedné, hogy meglovagolja, ha hallaná, amit mond. Próbálja meg kiabálva! Majd én fogom közben a gyeplőt. Signor Bruni kétkedve nézett, de Pia bólintott, és elmosolyodott. A lovas zavarodottan bár, de üvöltözni kezdett Leocorno fülébe, kezéből tölcsért formált a szája előtt, a hangja visszhangzott a dombok között. A ló előrefordította a fülét, és hallgatta. Pia elmosolyodott. Signor Bruni folyamatosan kiabálva, finoman a kengyelbe csúsztatta a lábát, szépen felkapaszkodott a nyeregbe, és megfogta a kantárt. Leocorno kissé megrezzent, csapott egyet a farkával. Pia és Signor Bruni összenézett, a férfi felkészült a repülésre. A ló azonban ezúttal nem dobta le. Signor Bruni egyre halkabban beszélt, végül teljesen elhallgatott. Még mindig a nyeregben ült. Néma diadallal nézett Piára. Habár Pia nem sok tapasztalatot szerzett még a lovak terén, azt ő is látta, hogy Leocorno erős állat, csak úgy vibrált az energiától. A gyöngyfehér szőre alatt megbújó izomköteg egyértelmű győztesnek sejtette. Signor Bruni lassan, óvatosan a város felé fordította Leocorno fejét, az aranykoronás Torre del Mangia mutatta az irányt. Sarkait belenyomta az állat fehér hasába, Leocorno pedig habozás nélkül felkapta a fejét, előrefordította a füleit, és szélsebesen elnyargalt. Könnyedén szelte át a napsütötte tájat, egyenletesen vágtázott, szinte szárnyalt, alig értek a földhöz a patái. Pia büszkén nézte, ahogy eltűntek a messzeségben, már csak egy folt, egy aprócska pont látszott belőlük. Nem rémisztette

meg, hogy egyedül maradt. Ebben a pillanatban csak arra tudott gondolni, hogy Faustino tévedett. Ez a ló elképesztő. Ezzel a lóval Signor Bruni keresztülhúzza Faustino számításait, mihelyst vágtára fogja a Palión. Látta, hogy a lovas megfordítja a csődört a kantárral; előre tudta, hogy vissza fognak jönni érte. Abban a pillanatban újabb gondolat körvonalazódott a fejében, és vált bizonyossággá. Ezzel a lóval megverheti Nellót. VIOLANTE HAJNALBAN ÉBREDT, megint az ikrekkel álmodott. Az ablakhoz sétált, nézte a napfelkeltét a campo felett, közben pedig a Kilenceken és a hiányzó contradán töprengett. Talán azért voltak nyolcan a duomóban, mert a kilencediket még nem választották meg? Vagy, mert a Giraffa csatlakozását szerették volna kieszközölni? Lepillantott a San Martino sarkára, ahol Faustino elveszítette a fiát, és ahol Vincenzo visszaadta a vérét Sienának, magukba szívták a kövek. Ugyanitt, a Fonte Gaiánál egy másik holttest is sötét foltot hagyott: Egidio teste, a Sas áldozata. Violante az ablakra nyomta a kezét, egy ideig megfeszítetten gondolkodott, majd visszafordult, és csengetett Gretchennek, a keze nyoma elpárolgott az üvegről. Úgy gondolta, újabb szövetségesre talált. Violante Zebráért küldetett, megkérte, hogy hívja oda Signor Brunit, a fiú azonban közölte vele, hogy Riccardo kilovagolt nyugatra Piával. Violante még jóval a kis küldönc távozása után is mozdulatlanul ült, kezét a szívére szorította. Riccardo egyenesen belelovagol a farkas szájába. Pia férjes asszony, ráadásul egy kegyetlen alakhoz ment hozzá, aki már azért megbüntette, mert Riccardo rámosolygott. Violante, aki annyi éven át tűrte Ferdinando hűtlenségét, egyébként sem tudott

volna szemet hunyni egy férjes asszony románca felett. Aztán megrázta magát. Az ilyen elmélkedésnek most nem sok hasznát veszi. Ha Riccardo nincs Sienában, neki magának kell teljesítenie a küldetését. Violante öltöztetőnőinek gyűrűjében állt széttárt karokkal, miközben ráadták a fűzőjét és alsószoknyáit, ráigazították nehéz ruháját és köntösét. Fejére tették és bepúderozták a parókáját, a merevítőket összébb húzták a ruháján. Kérésére Gretchen behozta és az toalettasztalára tette az ékszereit. A hercegnő kibontotta a fekete bársony csomagot, az ékkövek szikrázva csillogtak a fán. Ma minden cicomájára és díszére szüksége lesz. Petyhüdt bőrére különféle krémeket és olajokat kentek, az arcát ólommal fehérítették, orcáira aprócska szépségtapaszt nyomtak. Mikor elkészült, belenézett a tükörbe, de a rengeteg cicoma mögül is csak a szokásos arc bámult rá vissza. Semmiféle furfang nem szépítheti meg, viszont komolyabbnak, fontosabbnak, impozánsabbnak tüntethette fel magát. Csak a szemei árulták el. Először gyaloghintót és Medici-libériát viselő inasokat akart rendelni, aztán meggondolta magát. Inkább csak Gretchent hívatta, régi lovaglókámzsát és feles bőrmaszkot kért. Egyedül megy, kíséret nélkül, a címe és megjelenése bizonyára elegendő lesz. Előreküldte a futárát, hogy Egidio apját ne érje felkészületlenül a látogatása, majd Gretchennel ők is nekivágtak a városnak. Még alig kelt fel a nap, a kövek még nem forrósították fel a levegőt, az árnyak hűvösében nem érezte olyan megterhelőnek a köpenyt. A Párduc házának ajtajához érve Violante előreküldte Gretchent, ő kint várta, míg behívják, biztosra vette, hogy nem küldik el. Körbefordult a kis udvaron, elámult az őt körbevevő magas, fehérfalú palazzo csodálatos

kertjén, fölötte fényesen ragyogott a kék égbolt. Odafent most is seregélyek nyüzsögtek, csak nemrég kaptak szárnyra a meleg, reggeli légáramlatokon. Kinyílt az ajtó, és Violante belépett a sötét folyosóra. A betétes ajtószárnyon kívül várt, ahogy a szobalány kérte, néhány percig a harcra kész párducot ábrázoló festményt nézte. Ekkor betessékelték Raffaello Albani fogadószobájába. Mihelyst levette a köpenyét és belépett, rájött, hogy teljesen fölöslegesen cicomázta ki magát. Egy megtört férfit talált odabent. Albani egy széken ült, nem is volt más bútordarab a szobában néhány gyertyát és festményt leszámítva. Egyszerű fekete kabátot és fekete bricseszt viselt, kizárólag fehér harisnyája és ezüstös csatja verte vissza a fényt az öltözékén, ugyanis még parókát sem tett kopasz fejére. Violantéra emelte bánatos szemeit, és a hercegnő rögtön tudta, hogy ez az ember azóta nem aludt egy szemhunyásnyit sem, hogy a fiát halálra verték, és kiterítették a campón az egész város szeme elé. Még arra sem maradt ideje, hogy részvétet nyilvánítson, mert Albani azonnal megszólalt. – Joga volt hozzá, tudja. A szabályok, tudja, megengedik, hogy a lovasok egymásra verjenek az ostorukkal. Nem akarta megölni a Sas fiát. Ő jó fiú volt, hercegnő, nagyon rendes fiú. És hogy a Sas így megverte, elvitte és… – Nem tudta folytatni. – Köszönöm az erszényt. Attól a pillanattól kezdve Violante tudta, hogy tisztességes férfival áll szemben. Albani még a rettenetes bánat súlya alatt is megköszönte a neki küldött adományt, ez pedig olyan méltóságra és illendőségre vallott, amilyenre Violante nem is számított.

Korábban is találkoztak már: utoljára épp a Palio napján, mikor a capitani és fantini felvonultak a hercegnő előtt, hogy kifejezzék hódolatukat. Violante akkor nem szentelt különösebb figyelmet neki, ahogy a fiának, Egidiónak sem, amíg kereszt alakban ki nem terítették. Akkor magas, nemes férfinak látta, ruházata tökéletesen illett a sikeres patikushoz: elegáns volt és nagyravágyó. Mostanra viszont megtört. Violante előresietett a nehéz ruháiban, leereszkedett a hullámzó selyem és a gyűrűző alsószoknya habjaiban, majd az illendőség szabályait feledve megragadta a férfi kezét, mely minden erejével a széket markolta. Albani vérvörös szemeiből Violante kiolvasta a fájdalmat, amelyet ő is jól ismert: a gyermek elvesztését. Most azonban, mikor ezekbe a megviselt szemekbe nézett, életében először felötlött benne, hogy talán nagyobb veszteség is létezhet annál, mint amit ő elszenvedett. Hiszen ha ő olyan rettenetesen meggyászolta a maga apró babáit, mennyivel rosszabb lehetett olyan fiút elveszíteni, aki már húsz nyarat élt meg a földön, az asztalod örül nőtt fel, beszélgetett, szeretett, véleményt mondott? Violante szemébe könnyek gyűltek, de nem az önsajnálattól, hanem az együttérzéstől. Albani zavarában már fel akart állni, Violante azonban erősen fogta a kezét. – Véget akarok vetni a gyilkosságoknak. Van rá mód, de az óriási bátorságot kíván, önnek pedig el kellene tűrnie, el kellene fogadnia annak az embernek a társaságát, aki a fia vesztét okozta. Ha azonban képes rá, végleg tönkretehetjük. Meghallgat? Albani a fejét rázta, a szeméből potyogtak a könnyei. – Nem. Végezni fogok vele, méghozzá a saját módszeremmel, a saját időmben. Nem leszek tekintettel sem

törvényre, sem városnegyedre. Képtelen lennék elviselni a jelenlétét annak, aki a fiam mellett volt, mikor meghalt. Nekem kellett volna vele lennem. Nekem. A falon lógó kép felé fordult. A festmény egy csapdába esett, harcra kész párducot ábrázolt, amint épp rávicsorgott azokra, akik foglyul ejtették. Albani már nem figyelt, és Violante tudta, hogy többet hiába is mondana. VASÁRNAP PIA A MISE ALATT végig azért imádkozott, hogy Signor Bruni legyőzze Nellót a Palión. Jó érzéssel töltötte el, hogy az Aquila templomában könyöröghet a család bukásáért. Mise után kifelé indult, nyomában állandó kísérőjével, Nicolettával, de szobalány és úrnő alig tett meg pár lépést, mikor valaki finoman megrángatta Pia ingujját. Odafordult, Zebra állt mögötte éppúgy, mint mikor kézhez kapta a hercegnő erszényét, vagy megtudta, hogy Nello elutazik. Ettől a fiútól csak jó dolgokat kapott, gondolta, és rámosolygott. – Na? – csattant fel Nicoletta. – Elnézést, asszonyom. Az úrnő elhagyta az imakönyvét. Stólába tekert batyut nyújtott át Piának. Nicoletta azonnal lecsapott rá, kicsomagolta, de csak egy arannyal cizellált, fekete kanavászkötésű imádságos könyvet talált benne. Morogva nyújtotta át Piának. Pia most látta először ezt a kötetet, és már épp szóra nyitotta volna a száját, hogy közölje a tévedést, mikor a fiú mogyoróbarna szemeibe nézett, és elkapta jelentőségteljes pillantását, így hát sietősen megköszönte, és továbbindult. Nicoletta, a bankos, odalökte Zebrának a legkisebb cinkpénzt, amit az erszényében talált.

A szobájába visszatérve Pia kinyitotta a könyvet. Arra számított, hogy valamiféle üzenetet talán benne, talán Riccardótól, és máris hevesen kalimpált a szíve. A borító alatt azonban egy újabb borítót talált. Sir Thomas Malory: Morte Darthur. Nem akármilyen kötet volt, hanem a saját példánya előzéklapján a Civetta kis bagolyfiókájával. Magához ölelte a könyvet. Ő szerezte meg, és küldte el neki. Többé nincs egyedül. – A SIGNORINA ANNYIT FEJLŐDÖTT, Signor Faustino, hogy arra gondoltam, talán ma is engedélyezhetné, hogy kilovagoljunk a város falain túlra. Faustino alakját keretbe foglalta a hatalmas fogadószoba ablaka, hosszú, fehér ujjait egymásnak támasztotta, ragadozó szemekkel nézte Riccardót. – Jól halad, azt mondod? – Igen, uram. Most már a könnyű vágtával sincs gondja. Ha megengedi, hogy ismét terepre menjünk, megpróbálkozhatnánk a gyors vágtával. – Hm. – Faustino vékony ajkaihoz érintette ujjai begyét. – És hogy van az Egyszarvúd? Riccardo gyorsan átgondolta a válaszát: ha fenntartja azt a hitet, hogy még mindig nem tudta megülni a csődört, Faustino talán arra következtet, hogy nem kell tovább kitöltetnie az idejét Pia tanításával. Ha azonban elárulja, hogy most már meg tudja lovagolni, Faustino talán azt akarja majd, hogy több időt töltsön Piával, és kevesebbet gyakoroljon a Palióra. – Nos, remekül, most már edzem, igazán jól gyorsul. Faustino fekete szemöldöke a fehér hajáig repült.

– Csakugyan? Nahát, nahát. Meglátjuk, ha őt kapod a Palión. Minden azon múlik, ott mi fog történni, ez pedig, drága Riccardóm, a sors kezében van. Jobban kellene aggódnia, gondolta Riccardo, és eltöprengett, hogy vajon miért nem ideges Faustino.- Akkor hát, ami a másik ügyet illeti, úgy vélem, nem ártana újra kivinni az ifjú Piát a városból. – A borostyánsárga szemek hirtelen megvillantak, felgyulladt bennük a fény. – Talán elvihetnéd Maremmába? A sós mocsárban, a kastélyunk mellett van pár kiváló pálya. Riccardo kurtán meghajolt, és kiment. Úgy rohant az istállóba, akár a gyerek. Mikor meglátta a valódi gyereket, Zebrát, kezében a lova kantárjával, kissé kijózanodott. – Zebra – szólalt meg –, körbe tudnál kérdezni kicsit, hogy mit tudnak a lovamról, Leocornóról? Próbálj Boli közelébe férkőzni, vagy keresd meg az egyik ismerősét, és tudd meg, mi történt vele! Zebra habozni látszott. Riccardo felsóhajtott. – Megfizetem. Zebra elvigyorodott, most már fülig ért a szája. Egy udvarias „signor” kíséretében átadta a gyeplőt, és elszaladt. Riccardo elüvöltötte a megnyugtató szavakat, ahogy minden egyes felszállás előtt, majd felugrott Leocornóra. A MORTE DARTHUR ÁTVÁLTOZTATTA Pia magányos, bezártan töltött óráit, most még nyugtalan éjszakáit is lovagokról, hitszegő hölgyekről és kalandról szóló álmok töltötték meg. Gondosan rejtegette Nicoletta elől a könyvet, mivel úgy gondolta, a cselédet ismerve biztosan valamiféle szerencsétlen baleset áldozatául esne, ha tudomást szerezne róla.

Nicoletta gyűlölködéssel és kínzásokkal terhes látogatásai nem maradtak el. Esténként, mikor Piát otthagyta aludni, mindig kötelességtudóan eloltotta a gyertyát, mint anya a gyermeke szobájában. Egyik este azonban, vacsora után, Pia észrevett egy tömzsi, ezüstös taplódobozt a hatalmas tölgyfa pohárszéken. Észrevétlenül belesöpörte a szoknyájába. Amikor éjjel későig olvasott, nagyon ügyelt, hogy a nehéz kárpitokat teljesen egymásra húzza az ablak előtt, nehogy rés maradjon közöttük, és elárulja őt egy kiszökő fénysugár. A könyvvel Riccardo egy másik világ ajtaját nyitotta ki előtte. Pia szerette volna viszonozni a kedvességét, így átlapozta a kötetet Arthur templomai után nyomozva, de túl sok szent helyről esett benne szó. A következő lovaglóórára hírek nélkül kellett volna visszatérnie, ha gyónás után nem várakoztatja meg Nicoletta a gyógyszerész boltja előtt. A cselédlány, aki szokás szerint úgy viselkedett, mintha ő lenne az úrnő, ragaszkodott hozzá, hogy hazafelé menet útba ejtsék a Strada Romanát 47 . Ott állt ugyanis a Santa Maria Maddalena 48 kórháztemplomának kiváló patikája, ahol kenőcsöt akart venni a bütykeire. Pia odakint várakozott, most már tudta, hogy nem érdemes menekülni. Az utca túloldalára azért még átsétált, meghúzódott a magas palota – San Galgano palotája – teraszának árnyékában. Szórakozottan babrálta a falra szerelt rengeteg fémkarikát, melyekhez a lovakat szokták kikötni, felemelte, majd elengedte az egyik nehéz gyűrűt, a vas csilingelve csapódott a kőhöz. Felemelte, elengedte; felemelte, elengedte; felemelte, elengedte.

47 Olasz: Római út. 48 Szent Mária Magdolna.

Csak a harmadik csilingelés után vette észre, milyen képpel díszítették a karikákat: egy kőbe vésett kardot látott, melynek markolatából, ahová ékszert szokás illeszteni, egy kis ember feje nőtt ki. Hátralépett a napsütésbe, és feltekintett a második emeleti teraszra. A piano nobile egy magasságban helyezkedett el a szemközti templommal, ellensúlyozandó azt a tényt, hogy a templom egy kisebb dombra épült. Az elegáns, duplaívű ablakok külső oldalán számos dombormű ábrázolta a palota névadó szentjét. Pia hallott már szent Galganóról és a maradványairól, melyek kiszáradtan, némán hevertek valahol a templomkórházban, az utca túloldalán. Az egyik reliefen a szent épp dicsőséges tetteket hajtott végre lovagi öltözékében, egy másikon pedig egy kardot húzott ki a kőből. Pia körbenézett. A palota árnyában két uzsorás állította fel az asztalát, az érméiket rendezgették bancóikon49. Környékbeliek lehettek, a pénzes ládikájuk ugyanis aligha bírt volna ki hosszabb utat. Gyorsan üdvözölte őket, egyik szemét a patika ajtaján tartva, hátha felbukkan Nicoletta. – Nem tudják véletlenül, miért épp kard? A két férfi zavarodottan nézett vissza. – Hogyan, kisasszony? – kérdezett vissza az első. – Miért épp kard látható azokon a gyűrűkön és a falakon? – ismételte Pia. – Ááá – szólalt meg a második, miközben a szemüvegét tanárosan az orrára csíptette. – Mert a mi áldott San Galganónk beleszúrta a kardját egy kőbe Montesiepi kerek templomában, a San Galgano-apátság felett.

49

Olasz: pad.

Pia megköszönte a tájékoztatást, és visszasietett a patika elé, épp átért az utcán, mikor Nicoletta kilépett a kapun. Most az egyszer majdnem olyan szélesen mosolygott, mint a cselédje. * * * MÁSNAP PIA BEHÍVATTA a szobájába Nicolettát. A hepehupás ágyon ült, és mikor a cseléd felé hajolt, a medencéjére nyomta a kezét. – Nicoletta, tudom, hogy olyan figyelemmel viseled gondomat, mintha egy család lennénk. Valójában biztosra veszem, hogy a rokonaiddal se bánsz jobban. Talán nem is lep meg, hogy hozzád fordulok nagy fájdalmamban. Nicolettát láthatóan boldoggá tették a szavai, lehuppant az úrnője mellé az ágyra, Piának meg kellett támasztania magát, nehogy a termetes cselédre dőljön. – Nahát, aranyom, mondja el Nicolettának, miről van szó! A havibaj az, nem igaz? Mert persze észrevettem, hogy csudálatos erővel vérzik. Pia még erősebben belemarkolt a hasába, ziháló, nyögdécselő hangot erőltetett magára. – Igen. Rettenetes fájdalom gyötör, és a vérzés havonta nem csak egyszer indul meg. Arra gondoltam, talán… Tudom, hogy abba a kórházba jársz, ami mellett a minap eljöttünk… Santa Maria Maddalenának hívták, ugye? Bizonyára nagyon bölcs nővérek szolgálhatnak ott, ha te is tőlük kérsz segítséget, mivel tudom, hogy magad is jól ismered a gyógyszereket. Nicoletta negédesen mosolygott a bók hallatán. – Így igaz. Néha elmegyek oda, mivel ők készítik a legjobb orvosságot, talán mert szent házukban áldott ereklyét tartanak.

Pia óvatosan lesütötte a tekintetét, nehogy Nicoletta meglássa a csillogásukat. – San Galgano maradványait? – Úgy ám. Való igaz, hogy egyik-másik ott dolgozó nővér jól ismeri ezeket a bajokat is, amiket említett, a női gondokat, meg minden ilyesmit. De ha csak ez gyötri, hamar el fog múlni magától is. Ahogy változik a hold, elmegy a görcs is. Persze, lehet, hogy előbb még rosszabbodik kissé. Pia lopott pillantást vetett rá, aztán felsóhajtott. – Nos, talán igazad van. El kell viselnem, amennyire tőlem telik. De őszintén szólva, attól félek, hogy valamiféle betegség okozza, és nem leszek képes gyermeket szülni, márpedig bizonyára te is tudod, hogy őszintén vágyom teljesíteni a kötelességemet. Lassan felemelkedett, kétrét görnyedve az ablakhoz sántikált, közben végig mohón leste a cselédet az üvegben. – Persze igazad van; egyébként semmi szükség rá, hogy apósom tudjon róla, amíg nem rosszabbodik az állapotom, akkor viszont talán meg kell majd kérnem, hogy küldje el hozzám a saját orvosát. De ne félj, drága Nicoletta! Akkor sem kell majd feltétlenül megtudnia, hogy te nem tartottad fontosnak, hogy időben ellássanak… Nicoletta arcáról lehervadt a mosoly. – Nos… Lehet, hogy úgyis arra lesz dolgom a héten, szegény lábaimra friss krémet kell hoznom. Talán megemlítem a dolgot a kórházvezető nővérnek, küldetek vele egy novíciát. Pia őszinte megkönnyebbüléssel markolt bele az ablakpárkányba. – Drága, drága Nicoletta! Tudtam, hogy számíthatok rád.

NICOLETTA ÁLLTA VONAKODVA ADOTT SZAVÁT. Másnap reggel már be is vezették Pia szobájába a Santa Maria Maddalena egyik apácáját. Fekete ruhát és fehér fityulát viselt, mint a kórházi nővérek általában; fejfedőjének kikeményített, hófehér vászna felfelé ágaskodott, mint a sirályok szárnyai. Amikor Pia meglátta a nővér arcát, elkedvetlenedett. Nicoletta visszaszerzett pár pontot az ő kis játékukban, ugyanis egy Piánál semmivel sem idősebb novíciát küldött el hozzá. Ha Piának valóban gondjai lettek volna, ez az apácalányka aligha segíthetett volna rajta, az azonban most sokkal jobban aggasztotta, hogy talán arról sem tud semmit, amiről ténylegesen felvilágosítást szeretett volna kérni. Mikor azonban a hívásnak engedve az apáca leült az ágyra, Pia felbátorodott. Az ifjú nővérnek intelligens arca volt, értelmesen beszélt, habár szomorúan, komolyan nézett. Röviden bemutatkozott, Concetta nővérnek hívták, majd rögtön Pia vérzésének részletei iránt kezdett érdeklődni: milyen volt a színe, meddig tartott, mennyire volt erős. Pia felemelte a kezét. – Nővérem, nem fogok hazudni. Isten kegyelméből semmi baja az egészségemnek. A városnak van szüksége orvosságra. Nekem pedig meg kell tudnom mindent az önök védőszentjéről és a San Galgano alapjairól. Megteheti, hogy azonnal kisétál innen, és elmondja az apósomnak, miről faggattam. Én azonban arra kérem, ne tegye. Életeket menthet meg azzal, ha elmondja nekem, amit tudni szeretnék. Látta, hogy a nővér szeme fürkészően végigszalad az arcán, a fején, a homlokán, a fülein, ahol még alig gyógyultak be a sebek, melyeket Nello ollója ejtett. A novícia válasza teljesen meglepte.

– Mi történt a hajával? Pia már elhatározta, hogy őszinte lesz, így most sem habozott. – A férjem levágta. – Miért? – Egy másik férfi rám mosolygott. Az apáca bólintott, a szeme hirtelenjében üvegesen csillogni kezdett. Felemelte a kezét, és kikötötte a fityuláját. A fehér fejfedő kopasz, fakó koponyát takart: megégett és begyógyult, kopár húst, feszesre széthúzott bőrt, az azt takaró sebfedő kötést. Pia szeme kikerekedett. – Igen – felelte Concetta nővér –, az én férjem nem ollót használt, hanem zsarátnokot. – Újra felkötötte a fityuláját, majd méltóságteljesen az ölébe fektette a kezét. – És most mire kíváncsi? A CASTEL

DI

PIETRA

ÚGY MEREDT AZ ÉGRE, AKÁR EGY

KICSORBULT FOG.

Pia nem is tudta, mi egyébre számított a Sasok erődjétől: talán valamiféle modern házat vagy nyári palotát várt kizárólag a legszükségesebb dolgokkal felszerelve. Ez a hely azonban akárha a legendákból lépett volna elő: sötét volt, középkori, tele lőrésekkel. Ő és Signor Bruni egész reggel lovagoltak. Pia egyszer még vágtázott is, gyorsan, messzire, épp ahogy szerette volna, érezte a szelet a hajában, a sós levegő az arcába vágott. Bármi történjen is vele, Signor Bruni hatalmas ajándékot adott neki: mindig imádni fogja a lovaglást, most és mindörökké. Lekötelezve érezte magát, és most először igazi sienainak is.

Signor Bruni annyi mindent adott neki, kérni viszont sosem kért tőle semmit, mindig tökéletesen illendően viselkedett. Éppen ezért, mivel az életében szerepet játszó férfiak közül ő volt az egyetlen, aki sosem kért tőle semmit, Pia ma megajándékozza őt valamivel. Pontosabban két dologgal. Csakhogy még nem alkalmas sem a hely, sem az idő. Nemsokára azonban odaérnek. Együtt vágtáztak teljes hévvel, bár Signor Bruni fékezte Leocorno hihetetlen sebességét, hogy fej fej mellett haladhassanak, míg a Castel di Pietra, akár egy kalózhajó, fel nem bukkant a barátságos horizonton, megtörve Pia lendületét. Erősen tűzött a nap, és a Sasok kastélya hívogató árnyékot ígért, de egyiküknek sem akaródzott közelebb menni. Mintha gyilkos pára emelkedett volna fel belőle, vibrált a forróságban, mint lódarazsak raja a fészek körül. Pia végre megsarkantyúzta Guinivert, odalovagolt a kőépítményhez, a poroszkát egyenesen a töltéslezáró fal hűvös árnyába vezette. Mihelyst megérintette az ősi falakat, a fekete, kristályos kő szétmállott az ujjai alatt, mint a nyers nádcukor. Felnéztek az ablakokba. Az épület annyira ódon volt, hogy még az ablakok üvegezettsége is meglepőnek hatott. Némán körbelovagolták az egész várat. Találtak egy hatalmas, nehéz, vassal kivert ajtót, és benne egy félrecsúsztatható táblát. Pia ösztökélte Guinivert, hogy mássza meg a kastély mögötti emelkedőt, Signor Bruni pedig kíváncsian követte. Pia azonban még mindig nem találta meg, amit keresett, így szótlanul ment tovább, áttört a sűrű bozótoson, a rengeteg bogáncson és mandragórán. A nyugati szegletben magányos torony emelkedett a magasba, mint egy sötét ujj. Pia megállt.

Itt történt – mondta. – Ide zárták be az első Pia Tolomeit, amiért megszégyenítette a férjét. Itt halt meg. Signor Bruni óvakodva figyelte. Pia a toronyhoz hajtotta a fülét, mintha a századokkal korábbi sikolyokat figyelte volna. Pia mindeddig puszta irodalmi utalásnak tartotta az ősét. Most azonban, ahogy itt állt a sötét erőd előtt, tudta, hogy az a Pia tényleg létezett, sem a bebörtönzöttség rettenete, sem a halála fájdalma nem enyhült meg attól, hogy Dante halhatatlanná tette. Az első Pia élt és lélegzett, míg meg nem ölte a férje ebben a kastélyban, melyet aztán kézről kézre adtak egymásnak a sienai signorok, és végül Faustino Caprimulgo kezébe került. A citadella, ez a baljós előjel megrémítette Piát. Visszahúzta Guiniver kantárját, és a poroszka hátrálni kezdett. – De én nem – mondta szinte magának. – Én nem. Signor Bruni igyekezett megnyugtatni. – Persze, hogy nem – felelte. – Más időket élünk. Pia elfordította Guinivert a toronytól, mintha meg sem hallotta volna a férfi szavát, a kedvessége azonban most is megérintette, tudta, hogy helyesen fog cselekedni. – Ha itt a kastély – mondta megint magának akkor erre kell lennie… – ahogy ellovagolt, a hangja is elhalt. A kastély baljós árnyából kilépve Pia hirtelen biztos lett a dolgában. A szíve hevesen dobogott. – Jöjjön! – mondta. – Tudok itt egy különleges helyet. Pia átvezette Signor Brunit a sűrű fasoron keresztül a kastély mögötti erdőbe, ő pedig készségesen követte. A tűző napfény után Piát elvakította a hirtelen jött sötétség, de úgy tűnt, tényleg lát a sötétben, mint Minerva. Mögötte Leocorno csúszkált a mocsári fű és sziksófű csomóin, Guiniver azonban Pia vezetése alatt ügyesen igazgatta a lépteit; most Signor Bruni lett a tanuló,

Pia a tanár. Megfordult az erdő sötét ölelésében, és kinevette a férfit, hetek óta most kacagott először. Gyorsan továbblovagolt, ahogy mindig is szeretett volna, hajtotta magát, azt akarta, hogy kifáradjanak az izmai, felgyorsuljon a lélegzete. Pia végül érezte, hogy Guiniver ereszkedőn lépdel, hallotta a víz csobogását. Egy patakhoz értek, melyen gyönyörű kőhíd ívelt át, épp olyan régi építmény volt, mint a kastély. Pia lecsúszott a lováról, és kikötötte Guinivert egy fa alsó ágához. Signor Bruni is lecsusszant Leocornóról, ledobta a gyeplőt, mire a ló lehajtotta a fejét, legelészett a sós füvön. Pia a hídra vezette Signor Brunit, az ív legmagasabb pontján megállt, és nekidőlt a korlátnak, lenézett a habzó, sebes áramlatra. – Ezt akartam megmutatni – mondta. – Pia hídjának hívják. Az ő hídja. Az első Piáé, akiről Dante írt. Ennek a kastélynak a foglya volt, amely most Faustinóé. Gyerekkoromban apám mindent elmesélt erről a helyről. Megmutatta a kastélyt és a hidat is. Azt akarta, hogy megijedjek, és mindig engedelmes legyek. De mondott valami mást is, ami semmit nem jelentett a számomra egészen addig, amíg nem találkoztam önnel. – Szinte félénken mutatott le. – Ez a Bruni folyó. Az ön folyója. Látja? Érti már, miért lepődtem meg a neve hallatán, amikor a gyóntatószékben bemutatkozott? Ez az a hely, ahol mi ketten találkozunk. Signor Bruni lenézett a folyóra, a hídra, Piára. Gyönyörű arca komolynak látszott. – Miért hozott ide? Eljött az idő. Két dolgot szerettem volna adni. Először is, kedvessége révén kézhez kaptam az Arthurról szóló könyvet.

Viszonzásképp megtudtam, hol találkoznak a Kilencek két nap múlva. Signor Bruni meglepettnek tűnt, mintha valami másra számított volna. – Elejétől a végéig elolvastam a könyvet, templomokra és kápolnákra vonatkozó utalásokat kerestem. Rengeteget találtam, ahogy bizonyára ön is sejti. Azonban mégsem ezek vezettek nyomra. Emlékszik arra, amikor a hercegnő következtetéséről mesélt? Megemlítette Arthur király kardját, és azt mondta, hogy egyedül a Lúd contradának áll jogában mindenkor kardot viselni. A hercegnő felvetette, hogy a Kilencek talán az Oca contrada templomában találkoznak majd. Ebben tévedett, abban viszont igaza volt, hogy a kardból akart következtetést levonni. – Excalibur? – Igen. Vagyis nem maga az Excalibur, hanem a helye jelenti a megoldást. Signor Bruni igyekezett felidézni, mi lett Arthur kardjának a sorsa. Lenézett az alatta száguldó vízre. – A tó? Pia elmosolyodott. – Nem, a kő. Emlékszik, hogy az Excaliburt egy kőben találták, és egyedül Arthur tudta kihúzni? Pia Signor Bruni felé fordult. – A montesiepi remetelakban fognak találkozni a város feletti dombokon, San Galgano apátsága felett. Ha csakugyan magas rangú vendégük lesz, távol akarnak majd maradni a várostól. Tökéletes helyszín. Romos hely a sűrű erdőben, elhagyatott, de lovon csak pár órányi útra van a várostól. – Miért ilyen biztos benne?

– San Galgano legendája miatt. Amikor Galgano lemondott a régi életéről, a kardját beleszúrta a kőbe, ahol később remeteként élt. Még mindig ott van, egy apró, kerek templomot építettek köré, mai napig senki nem tudta kihúzni. – Tényleg? Egy kard van a kőbe szúrva itt, ezeken a dombokon? – Igen. És ez még nem minden. Sokan úgy vélik, hogy ez az a kard, ugyanaz a kard, az Excalibur. Britanniában visszaszerezték, az istenfélő lovagok egymásnak adták évszázadokon át, idehozták, így került végül… – San Galganóhoz – fejezte be Signor Bruni. – Hogy megpihenjen itt, a dombok közt. Tehát amikor a Lúd contrada kapitánya a hajdani s majdani királyról élcelődött, kettős jelentéssel játszott: Arthurra és Galganóra gondolt. – Hármas jelentéssel. Nello a harmadik. – A férje neve szinte fojtogatta Piát. – A majdani király. – Akkor tehát itt lesz – vonta le a végkövetkeztetést Signor Bruni. – Két nap múlva, a montesiepi kerek templomban, San Galgano apátsága felett. Ott fogja Romulus felfedni a kilétét. Pia újra elmosolyodott, mintha a mosolygás egyre jobban hatalmába kerítené, minél több időt tölt távol a saját contradájétól. Büszkeséggel töltötte el, hogy segíthetett Signor Bruninak összekötni a két legendát némi helyismeretnek és a palota kovácsoltvas karikáinak a segítségével. Minerva talán mégis a segítségére sietett. Megérintette a bagoly jelképet a nyakában. Signor Bruni azonban nem felejtett. – És mi volt a másik dolog? Pia nagy levegőt vett. – Ez.

Megfogta a férfi kezét, és a mellkasához vonta, odaszorította a függőjéhez, a mellcsontjához, a szívéhez. Aztán megsimította Signor Bruni arcát, ajkait a lovaséhoz nyomta, és megcsókolta. Felizzott a vére, megtántorodott, de Riccardo erősen tartotta, szinte összepréselte vékony testét, kezét beletúrta a nő dús, megnyírt hajába: az egyiptomi királynő díszébe. A férfi durva borostája, lágy ajkai, kemény fogai, gyengéd nyelve mind egybeolvadtak Pia vérének és a folyó vizének zubogásával. Olyan erőteljes volt ez az áramlás, hogy Pia nem hallotta a bokrok suhogását, nem látta meg az árnyékból leselkedő rózsaszín szemek csillogását. A végén el kellett húzódnia, mert már nem bízott magában. Elgyengülve kapaszkodott meg a korlátban, de a lovas elkapta a vállát, szinte durván fordította maga felé. – Feküdj le velem! – sürgette. – Itt és most. Pia mélyen a szemébe nézett, örömet, fájdalmat és sóvárgást talált benne. Nem tudta, hogy nem adhat önmagában csak egyetlen csókot. Meg akarta köszönni a kedvességét… nem, többet akart: tudatni vele, hogy megkedvelte. Közelgett a Palio, már nem sok időt tölthettek együtt. Ezzel azonban csak rontott a helyzeten. Túl ártatlan volt, tudatlan. Nem rendelkezett Minerva bölcsességével; még egy iskolás lányéval sem. De hát honnan is tudhatta volna? Még sosem érezte ezt a tüzet, amit egymásban gyújtottak. Most már megértette, és sajnálta, hogy ilyen fájdalmat okozott neki. A csók önmagában nem a vég. Inkább valami kezdete. Ám ha el is indított valamit, be nem fejezhette. Riccardo már tudta a választ, mielőtt kimondta volna.

– Rá bármikor nyugodtan hoznék gyalázatot. – Gyengéden levette a férfi kezét a válláról. – Rád vagy magamra azonban nem. – Ezt örömmel hallom. Mint színész, aki megkapta a végszavát, Nello Caprimulgo kilépett a fák közül a folyó kastély felőli partján. A szerelmesek szétugrattak. Nello odasétált hozzájuk, és erősen, birtoklóan megragadta Pia karját. – Signor Bruni – sziszegte. – Köszönöm, hogy tanítottad a feleségem. Apámuram említette, hogy ma talán erre lovagoltok. Innentől átveszem. Az óráknak vége. Nello megfordult, és átvezette a feleségét a hídon, ujjai összepréselték a felkarját, ugyanott sértette fel a bőrét, ahol találkozásuk napján is. Pia még bátran visszafordult, és a válla felett fájdalmas pillantást vetett a dermedten, rémülten álló lovasra, igyekezett az elméjébe égetni a férfi képét. Mikor elérték a bozótost, Nello feldobta a feleségét a hatalmas, fekete lova hátára, és felugrott mögé. Szó nélkül belerúgott az állatba, az pedig átvágtatott a fák között, az ágak Pia arcába csapódtak. Arra számított, hogy Nello visszaviszi a városba, de az ellenkező irányba tartottak. Átugratott a lóval egy ódon támaszfalon, mely egy magányos lovast cipelő lónak is túl magas akadály lett volna, nemhogy olyannak, ami két embert visz; az állat erősen beverte bal csánkját a felső kövekbe. Pia akkor már tudta, hová viszi Nello: éjszakára bezárják a toronyba, melytől mindig is rettegett, és újra kell élnie rég halott őse sorsát. VIOLANTE A PALOTÁBÓL NÉZTE a naplementét. Már teljesen besötétedett, mikor Gretchen odalépett hozzá, és jelentette, hogy aznap este különösen szép kilátás nyílik a torréból. Violante

bólintott, és a könyvtárajtón keresztül kiment a toronyba. Egyre magasabbra hágott, míg meg nem látta a sötét tetőn várakozó Riccardót, a fényes holdvilágnál most még jobban hasonlított egy bosszúálló angyalra. Violantéra rátört a megkönnyebbülés, hogy íme, itt van, él, nem ölte még meg Nello kardja vagy pisztolya, de ahogy közelebbről szemügyre vette, észrevette, hogy a szeme különösen csillog. – Pia mondott valamit? – kérdezte bevezetés nélkül. – Igen. Violante nem tudta értelmezni az arckifejezését. Mintha öröm és kétségbeesés keveredett volna benne. – És? – A Kilencek San Galganóban fognak találkozni. Van ott valami kőbe szúrt kard: innen jött Orsa szellemeskedése Arthur királyról. – San Galgano – lehelte Violante. – Hallottam róla. De az már csak rom, nem? – Az apátság igen. Van azonban ott egy remetelak is, egy kerek templom, amit a kő köré építettek. Ott találkoznak holnap a Kilencek kilenc órakor. – Szinte közönyösnek tűnt. – Szép munka – közölte kedvesen Violante. Aztán elmesélte, hogy nem sikerült maga mellé állítani Egidió apját, ám most, a nyár közepén hatalmasnak tűnő hold fényében, még mindig bizakodik, habár a barátságos telihold képe előtt kövér felhők gyülekeznek és kergetik egymást. Riccardo nem felelt. Aztán egyenesen Violante szemébe nézett. – Megcsókolt. – Ó, Riccardo! – Megtörtént az, amitől Violante rettegett. Riccardo hátat fordított a városnak.

– Nello meglátott minket. Elvitte a Sasok kastélyába. Riccardo nem hallotta a hercegnő sóhaját, mivel elfújta a szél, sem a lila szoknya suhogását, mikor az asszony elfordult, hogy lenézzen a városra, elrejtse a csalódottságát. Nem tudta elmondani, amit még akart: hogy bolondok voltak, mert Faustino elengedte őket Maremmába, ők pedig egyenesen belovagoltak a csapdába, mint a szeleburdi gyerekek, hogy Nello lecsaphasson rájuk, és tetten érje őket. – Valamit azonban tudnia kellett, így rákérdezett: - Mit történt velük: Lancelottal, Guiniverrel, Arthurral? Tudja, Pia sokat olvas, ezt a legendát is ismeri. Violante egy pillanatig habozott, nem akarta elmondani. Aztán megérintette Riccardo skarlátvörös vállát, de csak olyan gyengéden, hogy a fiú alig érezte. – Jöjjön! – mondta. – Elmondom. A hercegnő bevezette a lovast a toronyból a könyvtárba. Leültette, elővette a könyvet, és mellé ült. Aztán Violante Beatrix de’ Medici, aki sosem olvashatott a saját gyermekének, elkezdett felolvasni a Morte Darthurből, és közben fordított. „És mikorra a hajnali ájtatosságnak és az első szentmisének vége lett, a cinteremben a nagyoltár előtt jókora négyszögletes követ leltek, akárha tiszta márványból valót, közepében egy láb magas acélüllőt, abba belevágva pedig egy drágalátos, mezítelen kardot, s rajta aranyos betűkkel az írást: Az, ki eme kardot az kőből s üllőből kivonja, arra született, hogy egész Angolföld királya legyen.”50 RICCARDO NÉMÁN HALLGATTA. Végül Violante a szeme sarkából látta, hogy a fiú sötét fürtjei egyre mélyebbre süllyednek. Ellovagolt Maremmába és vissza, közben pedig egy 50

Az idézet Teller Gyula fordításából származik.

férjes asszonynak udvarolt. Violante abbahagyta az olvasást, nézte, ahogy Riccardo elnehezült feje lesüllyed keresztbe font alkarjára, és megpihen. Elaludt. Violante még nézte egy ideig, bámulta a nyugodt angyalarcot, az orrcimpák remegését, a szétvált ajkak nagyvonalú ívét. Aztán az ajtóhoz osont, és csendben odaszólt Gretchennek, hogy hozzon takarót. A szőrmét Riccardo vállára terítette, és hagyta, hadd aludjon.

A Zsiráf VALAKI MÁS IS KÖNYVEIBE MÉLYEDT a Zsiráf contradában, palazzója tornyának tetején. Francesco Maria Conti, a pápa unokatestvére és Violante főtanácsosa, államférfihoz legkevésbé sem illő tettre készült. Tudományos folyóiratokat böngészett, olyan zseniális elmék írásait tanulmányozta, mint Newton vagy Galilei. Szerencséjére mindig is érdekelték ezek a dolgok; szabad idejében legszívesebben a gravitációval, a tömegaránnyal, a bolygók mozgásával, a mágnesességgel és az anyagok kölcsönhatásával foglalkozott. Ezeket a magasztos elméleteket ma alantas célokra akarta felhasználni: a csalás módjának felfedezésére. Feladata egyszerre volt egyszerű és pokolian összetett, ugyanis a lovak sorsolását próbálta manipulálni. Sienában sorsolással döntötték el, hogy a Palión melyik lovas melyik lovat kapja: egy fából készült gépezet potyogtatta ki véletlenszerűen a fekete és fehér golyókat. A lovasok nevét viselő golyók átmérője és súlya általában pontosan egyforma volt. Most azonban másképp lesz. Adott lovasoknak adott lovakat kell kapniuk, vagy minden elveszett. Francesco Maria Conti azonban nem aggódott. Magabiztos, tanult ember volt, ráadásul némi segítséget is kapott: egy mintapéldányt. Unokatestvére, XIII. Ince pápa bársonyerszénybe csomagolva elküldte neki Rómából azt a golyósorozatot, amellyel annak idején a konklávé megszavazta a választóbíborosokat. Ince pápa – korábban egyszerűen csak Michelangelo Conti – személyesen rendelte meg őket a legutóbbi választásra. A golyók súlyát úgy állították be, hogy a gyűlölt riválisának, Farnesének a bíborosai ne juthassanak be a konklávéba, a család ugyanis a legutóbbi örökösödési háborúban fontos pápai területeket nyert el Contitól. A terv sikerült, a Farnese család elveszítette a befolyását. Legalábbis mostanra.

Francesco Maria Conti az asztalra öntötte a kis labdákat, melléjük pedig felsorakoztatta a tapintókörzőit, festékeit, mázait és fafaragó szerszámait. Előkészített egy halom apró, ólom muskétagolyót az olvasztáshoz. Meggyújtotta az égőt, de mielőtt nekilátott volna az ólom felolvasztásának, hamuvá égette az üzenetet, amely szintén a bársonyzsákban érkezett. A láng elsötétült, és felfalta a szavakat, mihelyst Conti elolvasta őket: „Kuzin, jövő pénteken elküldöm az egyik megbízható bíborosomat a találkozótokra, kilenc órára. Nála lesz a gyűrűm. M.C.” Mikor az üzenetet elemésztették a lángok, Francesco Maria Conti az orrára csíptette a szemüvegét, és a muskétagolyókat az olvasztótégelybe dobta. Miközben arra várt, hogy az ólom pezsegni és bugyborékolni kezdjen, úgy döntött, belenéz abba a remekbe szabott réz és fa teleszkópba, mely a Giraffa palazzo magas tornyának tetőablakán kukucskált kifelé. Az eszköz, mely valaha Galileoé volt, túlnyúlt a magas ablakkereten, így a félhomályban a torony körvonalai egy zsiráfra emlékeztettek. Contit örömmel töltötte el az eszmék összefonódása, és most eszébe jutott az a történet, amit egyszer Lorenzo de Medici zsiráfjáról hallott. Az állatot Nagy Lorenzo az egyiptomi szultántól kapta hálából a szövetségért, melyet a Mediciek az ottománokkal kötöttek. Amikor a zsiráf megérkezett Firenzébe, óriási feltűnést keltett, nem sokkal később azonban beütötte a fejét az istálló gerendáiba, kitörte a nyakát és elpusztult. Francesco Maria Conti, mint a sienaiak általában, tudományos felkészültsége ellenére is megrögzötten hitt az előjelek hatalmában. Ezért intézte el, hogy átlökjék azt a döglött szamarat a Camollia kapu felett, és ezért mosolyodott el, mikor eszébe jutott a Medici-zsiráf története. Remélte, hogy ezek a jelek a család végzetét üzenik.

PIA TOLOMEI A SASOK MAREMMAI KASTÉLYÁBAN töltött első estéjén összeszedte a bátorságát, és lement az istállóba, hogy meglátogassa Guinivert. Úgy tűnt, nem zárják börtönbe, és ezt elsősorban az apósának köszönhette, aki épp vacsoraidőben érkezett. Faustinónak hála nem kellett magára vállalnia az első Pia végzetét, azt a sorsot, amelytől mindennél jobban rettegett: hogy bezárják egy nyirkos, sötét cellába, ahol nem látogatja más, csak a halál szelleme. Faustino egyenesen vidámnak tűnt: Pia bámulatosan játszotta a szerepét, ő pedig tökéletesen elégedett volt a fejleményekkel. Láthatóan egyáltalán nem bántotta, hogy Pia rájött, Faustino intézte úgy, hogy Nello rajtakapja őket Signor Brunival; az após nyájas mosolya megvédte a fiatalasszonyt a férje haragjától. Nello semmit nem evett, a maró gyűlölet a gyomrában nyilvánvalóan elvette az étvágyát, nem hagyott helyet ennivalónak. Az italtól azonban nem tartóztatta meg magát, hang nélkül, féktelenül vedelt. Pia egyáltalán nem félt apósa társaságában, csak megbánást érzett. Nem a csókot bánta, hiszen az akkor is megérte, ha soha többé nem lesz része ilyen élményben. Azt viszont már sajnálta, hogy ostoba módon beleesett Faustino csapdájába, de még annál is jobban fájlalta, hogy véget értek az órák Signor Brunival. Az oktatóját elvehetik tőle, az órák eredményét azonban nem: megtanult lovagolni, méghozzá gyorsan, messzire. Ha azonban el akar szökni, ahogy tervezte, szereznie kell egy lovat. Úgy látta, Nello egyelőre nem akarja megosztani vele a hálószobáját. Valószínűleg nem tévedett, mikor arra gondolt, hogy a férje mindaddig nem közeledik hozzá, amíg meg nem nyeri a Paliót. Akármilyen aljas érzelmek - harag vagy bujaság – rágták is

belülről, képes volt magába fojtani őket, hogy aztán átvihesse a titánok harcába. Pia majdnem ugyanennyire örült annak is, hogy Nicoletta Sienában maradt. Nagy szerencse, mivel aligha tudna megszökni a cseléd gombszeme elől. Mostanra ugyanis nem maradt más esélye, csak a szökés. A Palio után el kell tűnnie a városból, vagy Nello elveszi, ami jár neki. Előző héten még egyáltalán nem szomorította el a szökés gondolata. A város akkor még nem tartogatott számára semmit, amit sajnált volna itt hagyni. Most viszont már igen. Csakhogy hiába maradna, azzal sem nyerne semmit. Az a csók nem lehetett a kezdet, tehát a végnek kell lennie. Pia felkapta a viharlámpát, és csendben leosont az istállóba. Mikor felemelte a reteszt, szinte azonnal meglátta Guiniver deres tomporát a lámpa meleg fénykörében. Megérintette az állatot, mire az a felismerés örömteli nyihogásával jutalmazta. Pia felakasztotta a lámpát a görbe vaskampóra, és a poroszka fejéhez lépett. Gyengéden megsimogatta, megpuszilta a lovat, karjait az állat csinos kis feje köré fonta, arcát selymes nyakára fektette. Megnyugtatóan hatott rá Guiniver erős, meleg teste, ráadásul ebben a világban ő állt legközelebb Signor Brunihoz. A szomszédos állásból horkantás és kaparászás hallatszott, emlékeztetve Piát arra a tényre, hogy Guiniver nincs egyedül. A következő négy állásban négy egyforma, jó formájú szürke majszolgatta nyugodtan az eléjük kitett zabot. Négy egyforma méretű lovat zabbal etetnek, vagyis hosszú útra készítik fel őket, gondolta Pia. Két hét alatt Signor Bruni többet tanított meg neki a lovakról, mint amennyit rendes iskolában egy emberöltő alatt tanult volna. Fogatos lovak.

Megfordult, magasra emelte a fáklyát. Az egyik sötét sarokban ott tornyosult a Sasok rugós hintaja kifényezve, ajtaján a család fekete-sárga zászlajával. Pia tudta, hogy Faustino azért készítette elő a négylovas hintót, mert következő este San Galganóba, a montesiepi remetelakba akart utazni. Apósa köszvénytől szenvedett, így ritkán lovagolt. Mögüle újabb üdvözlő nyihogás hallatszott, mire visszafordult az állásokhoz. Ott állt Nello fekete ménje, a legjobb versenylovakra jellemző hévvel toporgott és csapkodott bozontos farkával. Pia a hatalmas, Guinivernél jó pár tenyérnyivel magasabb jószágra nézett, és hátrálni kezdett. Az állat szemei azonban kedvesen csillogtak, barátságosan fújt a látogatójára. Pia összeszedte a bátorságát, csendesen közelebb lépett, a kezét a mén nyakára fektette. Mikor a ló a nyakába fújt és rágcsálni kezdte a fülét, hirtelen olyan érzése támadt, mintha átélte volna már ezt a pillanatot. Felbátorodva hajolt le, hogy megnézze az állat lábát, melyet ugratás közben megsebesített. Pia folyamatosan beszélt hozzá, nyugtatgatta, remélte, hogy nem ütötte meg magát nagyon. Végigfuttatta a kezét a sérült végtagon, ahogy Signor Brunitól látta. Nem kellett volna aggódnia: az Aquila házában jobban bántak a lovakkal, mint az emberekkel; a sebet megfelelően ellátták, ügyesen, szakszerűen bekötötték, még borogatást is tettek rá. Semmi kétség, Nello bánni fogja, hogy miközben hűtlen feleségét szállította hazafelé, megsebesült a lova, a Palio legnagyobb reménysége. Biztosra vette, hogy a férfi őt hibáztatja majd. Talán meg is bünteti? Pia megremegett. – Rendbejössz, lovacska – mondta. – De mi lesz velem?

RICCARDO BRUNI IDEGES VOLT és türelmetlen, nem lelte nyugalmát. Minden reggel felült Leocornóra még mielőtt a nap magasra hágott volna az égen, és kivágtatott Maremmára. Végiglovagolt a sós mocsáron, az állat patája alatt zizegett a fű, orrát csípte a sós szél. Néha olyan közel osont Pia börtönéhez, amennyire csak mert. Néha úgy hitte, meg is látta a nő fekete haját az ablakon keresztül. Ahhoz azonban mindig túl nagy távolságot tartott, hogy meg is tudjon győződni róla. Egyszer meglátta Nellót a távolban, a horizonton akkorának látszott, akár egy gyerek ólomkatonája, de úgy vágtatott, mintha puskából lőtték volna ki. Riccardo nagyot nyelt. Nello legyőzhetetlennek tűnt. A nyár derekán, a tikkasztó hőségben, a forróság mint vastag lepel borult a város ódon köveire. A gyerekek árnyékról árnyékra szökkentek, hogy kíméljék mezítelen talpukat. Riccardo, ha tehette, az apjának segített, de ahogy közeledett a Palio, és Domenico jókedve egyre magasabbra hágott, Riccardo egyre nehezebben viselte az öreg állandó cseverészését. Felkereste hát a hercegnőt, az egyetlen embert, akivel Piáról beszélhetett. Felmászott a Torre del Mangiába – bár közelebb került a naphoz, itt kellemesen fújt a szél, és végre nem érezte a forró kövek izzasztó páráját onnan pedig a hercegnő átvezette a hűvös könyvtárszobába, ahol könyvek szaga érződött, a fal menti polcokon magasra halmozott kötetek visszafojtott csendje hallatszott, és Riccardo hűvös menekvést talált a perzselő hőség elől. Violante ilyenkor felolvasott neki a Morte Darthurból, folyamatosan fordította a szöveget. Riccardo néha álmélkodva gondolt a szerény zsenialitásra, mely képes egyik nyelven észlelni a szavakat, és egy másikon kimondani. Általában

hallgatott, fejét a karján nyugtatva borult a cameloti kerek asztalt idéző térképasztalra, néha figyelt a mesére, néha azonban nem is hallotta a szavakat, csak a beszéd megnyugtató ritmusát. Violante szavai lecsillapították, hagyta, hogy átfolyjanak a fején, akár egy hűvös patak. Néha a szemét is lehunyta. Néha el is aludt. VIOLANTE DE’ MEDICI SOSEM KÉRDEZTE, miért jár el hozzá Riccardo; vigaszt talált a társaságában. Ott, a könyvtárban, Violante tekintete alatt a lovas szinte még gyereknek látszott. Most már el se tudta hinni, hogy úgy vágtatott, akár egy bojár, leugrott a lováról, hasztalanul igyekezett megmenteni Vincenzót, magára vonva ezzel Faustino figyelmét. Abban a pillanatban Riccardo csak kellemesen elterelte a figyelmét a San Galganó-i végzetes találkozóról, az utána következő Palióról, majd pedig a… ki tudja, mi jön azután. Riccardo most már mindennap eljött, ő pedig várt rá, tudta, rettenetesen hiányozna neki, ha abbamaradnának a látogatások. Ezek a csendes összejövetelek azonban egyfajta mellékes célt is szolgáltak. Violante látta, hogy Riccardo milyen veszedelmesen közel került Piához, mennyire megszenvedte a fiatalasszony távollétet. A felolvasás éppen ezért hátsó szándékkal zajlott. Tanmesét mondott neki, egyéni prédikációt egy olyan fiúról, akiből hatalmas, féltékeny király lett, és aki kedves lovagja életére tört, amiért az elszerette a feleségét. Riccardo sötét kobakja mozdulatlanul hevert a karján; Violante nem tudta biztosan, elaludt-e. Elmosolyodott. Igazából nincs jelentősége. Gyanította, hogy a fiú nem sokat pihent az éjjel, kora hajnalban kelt, hogy betanítsa az új lovát, esténként

pedig a szalmaágyán forgolódott, emésztette magát a hölgye miatt. „Mikor a cinterembe ért, leszállott a nyeregből, megkötötte lovát a kapubálványhoz, s a sátorhoz lépett, de senkivel sem találkozott útjában, mert mindenki az öklelésre ment; megfogta hát a kard markolatát, s nagy hirtelen és könnyűszerrel kirántotta a kőből, lóra szállt, s addig lovagolt, míg fivéréhez, Sir Kayhez nem ért, kinek aztán átnyújtotta a kardot…” Kinyílt az ajtó, Gretchen lépett be rajta lélekszakadva. Riccardo feje felemelkedett – tehát mégis hallotta –, megmozdult, hogy felkeljen. Gretchen feltartotta a kezét. – Maradjon! Kegyelmes asszonyom, különös szállítmány érkezett. Megnézi? Violante követte Gretchent lefelé a lépcsőkön, Riccardo némileg lemaradva baktatott utánuk. A hűvös udvarban, a kereskedők számára fenntartott bejárat kapui tárva-nyitva álltak, és egy fuvaros épp lepakolta a portékáját: legalább száz seprűnyél emelkedett az udvar közepén, mintha máglyát akart volna rakni belőlük. Gretchen azonnal nekiesett az árusnak – Tán a füleden ülsz? Nem hallottad, hogy nincs szükségünk a seprűidre? De ha lenne, akkor sem egy hadsereget vennénk egyszerre, csak egyetlen katonát! Az árus Gretchenben felismerte a szolgálót, de azonnal lekapta a sapkáját, mikor meglátta Violantét, és gyorsan meghajolt. – Asszonyom, azt az utasítást kaptam, hogy hozzam el ezeket ajándékba. Aszonták, szüksége van rájuk. – Összerándult az arca nagy igyekezetében, hogy felidézze a hallottakat. – Mer’ hogy meg akarja tisztítani a várost.

Violante szíve majd kiugrott a helyéről, az arcát jeges verejték verte ki. - Ki mondta ezt? – Talán Faustino? Ő lenne ilyen arcátlan? – Mondj el mindent! – Hát, épp Montepulcianóba igyekeztem felfelé a dombon, vittem a seprűket a vásárra. Ez a legjobb portéka, asszonyom, nyírfaág és sünzanót, a nyele olívafából készült, Firenzén innen nem találni párját. Úrnő és szolgáló összenéztek. – Hagyd most a portékádat! – csattant fel Gretchen. – Térj a lényegre! – Szóval az öszvéremet hajtottam felfelé a dombra, és akkor az a hatalmas aranyhintó kis híján belénk rohant. A hajtó megállította a lovakat, aztán az a kövér fickó kihajolt az ablakon, és hozzám vágott egy erszényt. Megvette az összes portékámat, és azt mondta, hogy hozzam el ide önnek, naccság. Vagyis, asszonyom. – Az árus futva Violantéra pillantott, majd lesütötte a szemét. Violante semmit nem értett. Nem ismert pocakos urat, sem olyan embert, aki ajándékot küldene neki. Egyszerre belefáradt az egészbe. – Vidd el őket innét! – lobbant fel. – A pénzed megkaptad. Vidd innen a seprűidet a piacra! Add el őket újra, elmehetsz! Az árus egyik lábáról a másikra állt, de nem indult el. – Hát… az nem olyan egyszerű, asszonyom. Violante magára öltötte a leghűvösebb arckifejezését. – És ugyan miért? Én vagyok itt a kormányzónő. Az én szavam a törvény. Az árus nem bírt a szemébe nézni. – Igen, asszonyom. Csak épp… – Igen?

– Hát, az az úr azt mondta, hogy itt legyenek, mire ideér, azt mondta, ő is jön utánam. Azt is mondta, hogy ő a hercegség örököse. Violante és Gretchen újra összenéztek. – Gian Gastone – szólaltak meg egyszerre.

A Kos völgye GIAN GASTONE DE’ MEDICI, Cosimo de’ Medici nagyherceg egyetlen életben maradt fia, a toszkán nagyhercegség örököse alaposan meglepődött, mikor levelet kapott a sógornőjétől, Violantétól, az egyetlen nőtől, akit valaha is kedvelt. Gian Gastone női nem iránti megvetését nem egyetlen trauma okozta, hanem a sokéves elhanyagolás. Magányosan nőtt fel a hatalmas palotában, senki nem törődött vele, mivel második fiúként született; így lassan egyre jobban összebarátkozott a cselédszoba népével: közönségesen szólva az alvilágiakkal. A szolgák tehát elmesélték Gian Gastonénak, hogy mikor az anyja, Marguerite teherbe esett vele, kiéheztette magát, remélve, hogy elvetél, és mikor Gian Gastone a kedvezőtlen jelek ellenére mégis megszületett, Marguerite nem volt hajlandó szoptatni, mindenkivel elhitette az udvarnál, hogy mellrákban haldoklik. Azt is elmondták neki, hogy mikor négyéves lett, és kezdte megérteni, hogy tulajdonképpen neki is van anyja, Marguerite eltűnt Franciaországban, és sosem tért vissza. Miután az anyja elhagyta, Gian Gastonéban erős vonzalom támadt a személyes fegyvernöke, egy Giuliano Dami nevű fiú iránt, aki nagyjából annyi idős lehetett, mint ő: magas, sápadt, gyönyörű ifjú volt különös lila szemekkel, melyek a szőlő színét idézték. Damitól tanulta meg az élet legfontosabb leckéit. A fegyvernök vette el fiatal gazdája szüzességét, ő mutatta meg neki, milyen gyönyöröket szerezhet a férfi a női nem bevonása nélkül. Dami gyorsan felismerte, hogy Gian Gastone szívesen áldoz az üres locsogásnak, majd ennek megfelelően továbbfejlesztette azt a

természetes készségét, mellyel minden pletykát ki tudott szimatolni. Végigszaglászta az egész háztartást e tünékeny zsákmányt keresve, majd kellő előkészítés után feltálalta őket a gazdájának. Dami igyekezett még jobban elidegeníteni Gian Gastonét a családjától, el akarta szigetelni másoktól, hogy még inkább a saját befolyása alá vonhassa. Fiatal, ambiciózus férfi volt, nem szándékozott egész életében egy jelentéktelen Medici fegyvernöke maradni. Gian Gastone nővére, Anna Maria Luisa volt a második nő, aki cserbenhagyta a herceget. Anna Maria Luisa összetévesztette a gőgöt a nemességgel; így Gian Gastone, bárhogy is erőltette figyelemre méltó elméjét, nem emlékezett rá, hogy bármikor is mosolyogni látta volna a nővérét. Anna Maria Luisa éveken keresztül tudomást sem vett az öccséről, végül mégis ő lett az, aki a legnagyobb csapást mérte a hercegre, ő idézte elő azt az eseményt, ami Gian Gastone nők iránti gyűlöletét végletekig szította. Anna Maria Luisa győzte meg apjukat arról, hogy Gian Gastonénak meg kell nősülnie, és ő ajánlotta a nagyherceg figyelmébe azt a nőt, aki azóta is folyamatosan megkeserítette a herceg életét: Franziska Szász-Launburg hercegnőt, Fülöp neubergi palotagróf özvegyét. Franziska legnagyobb teljesítménye az volt, hogy erőszakos viselkedésével ivásba kergette a férjét, aki ebbe három röpke év múlva bele is halt. Gian Gastone, béketűrő fiú lévén, engedelmeskedett apja parancsának, és megházasodott, elvonult a sivár bajorországi száműzetésébe; útja épp azokon az erdőkön át vitte, melyekből Violante annyi vigaszt merített. Mihelyst megérkezett Ploskovicébe, Franziska düledező fakastélyába, a hangulata tartósan megromlott, felesége pedig csak tovább kínozta zsémbeskedéseivel.

Anya, nővér, feleség: mindnyájan szerepet játszottak abban, hogy Gian Gastone a női nem ellen fordult. Így történt, hogy Violante Beatrix de’ Medici a nők rendjének csúcsára hágott – bár el kell ismerni, nem volt nehéz dolga. Csak háromszor találkozott a sógorával, de jóságával és kedves természetével hamar belopta magát a férfi szívébe, aki most már sokkal többel tartozott neki, mint Violante sejthette volna. Gian Gastone most Damiért, az állandó társáért küldetett, és meglobogtatta előtte Violante levelét. Giuliano Dami volt az ő megmentője. Damiban megtalálta azt a barátot, testvért, lelki társat, ami sosem adatott meg neki. Dami megértette ura mohóságának mértékét, és Gian Gastonénak is segített megérteni saját szexuális züllöttségének láthatóan feneketlen mélységeit. Dami nem volt olyan ostoba vagy féltékeny természetű, hogy magának akarja kisajátítani a gazdáját; hamar átlátta a kerítés előnyeit, szerzett neki fiúkat, élelmet, alkoholt, bármit, amit csak a gazdája megkívánt. Halk, sziszegő hangján Dami állandóan a herceg fülébe suttogta hipnotikus, megnyugtató szólamait: hogy Gian Gastone egy nap nagyherceg lesz, és ez a jövő egyre valószínűbb lett minden egyes balszerencsével, ami gazdája testvéreit érte. Most pedig, hogy a hercegséget zendülés fenyegette Toszkánában, Gian Gastone rájött, hogy a sógornője levele eltávozási engedélyt jelent számára. Ilyen időkben még erőszakos felesége sem tiltakozhat az elutazása ellen. – Dami – mondta csomagolj! Megyünk Sienába! Dami engedelmesen, hízelgően meghajolt, olyan gyorsan, hogy el tudja rejteni a különös, lila szemeiben felcsillanó rémületet.

GIAN GASTONE ARANYHINTÓJA, ajtaján a Medici-címerrel, átsuhant a sienai Piazza del Campón. A kerekek előtt galambok és seregélyek rebbentek fel, hogy elkerüljék a biztos halált, a nők és gyerekek elfutottak a kocsi útjából. Violante és Gretchen is hátralépett, mikor a hatalmas aranyhintó begördült a Palazzo Popolo kapuján. A fogat előtt hat pej ló forgatta a szemét, szájuk tajtékzott, patájukkal kaparásztak, lábuk minduntalan megcsúszott a zsíros köveken, szétrúgták a seprűk nevetséges máglyáját. Az árus szerencsétlen öszvére, ami egy nap alatt oda-vissza megjárta a Siena és Montepulciano közötti utat, most úgy tűnt, izgatott társainak patái alatt leli halálát. Riccardo megnyugtatta a rettegő öszvért, aztán elkapta az ugrándozó csapat kantárját, megállította a kocsit, és halkan egyik majd másikjószág fülébe suttogott, míg mind a fél tucat ló meg nem nyugodott. Violante, Gretchen, Riccardo és az árus ámulva nézte, amint a hintó tetejéről és saroglyájáról négy fiatal legény ugrik elő, kinyitják a családi jelvényt viselő ajtót, és gyakorlott mozdulatokkal hozzálátnak az utas kiszabadításához. Giuliano Dami, akit Violante magában csak Gian Gastone állandó árnyékának hívott, kinyitotta a hintó másik ajtaját, illően meghajolt, a lehető legméltóságteljesebben lekászálódott, és ő is a gazdája segítségére sietett. Violante megborzongott. Sosem kedvelte Damit, lila szemeitől és sziszegő beszédétől mindig fájdalom nyilallt a szívébe. Egy perc sem telt belé, és Toszkána zilált, pityókás, rendkívül elhízott örököse már ott állt tátott szájú sógornője előtt. Violante, mint aki álmából ébredt, odalépett Gian Gastonéhoz, és kétfelől megcsókolta izzadt arcát. Alig tudta elhinni, hogy a korábbi jóképű, vékony tudós áll előtte, aki olyan kedvesen segített neki

megsemmisítő fájdalmában, aki eltemettette az ikreit, míg ő a fájdalomtól bénultan feküdt. Ezzel a szolgálatával örökre lekötelezte Violantét, az asszony éppen ezért most is az etikettben és jó modorban keresett menedéket, mint egész életében mindig. Sem viselkedésével, sem egy pillantásával nem fedte meg sógorát, amiért bejelentés nélkül kereste fel. Hiszen, emlékeztette magát, ő írt a férfinak, ő kérte meg, hogy jöjjön. A lehető legkedvesebben köszöntötte. – Üdvözöllek, jó uram! Rendkívüli örömmel tölt el a látogatásod. Apád és nővéred jól vannak? És a kedves feleséged? Gian Gastonét kissé kínosan érintette a kérdés. Igazság szerint pont azzal a félreérthetetlen céllal szakította meg útját Firenzében, hogy megölje az apját. Az ott töltött éjszaka alatt szántszándékkal olyan felháborítóan viselkedett, hogy apja súlyos agyvérzést szenvedett, melyből valószínűleg már soha nem épül fel. Gian Gastone és Dami ugyanis orgiát rendezett a Palazzo Vecchióban, a nagyherceg hálószobájában, ráadásul úgy időzítették, hogy az esti zsolozsmáról visszatérő apa rajtakapja fiát, amint a csinos toszkán fiúkból álló állandó kísérete, a ruspanti51 kedvét tölti rajta. Az ott zajló erkölcstelenségek látványa, melyeket a nagyobb hatás kedvéért Cosimo ágyában mutattak be, súlyos agyvérzést okozott az apának, aki egyébként pont olyan túlsúlyos volt, mint a fia, viszont jóval öregebb. Gian Gastone otthagyta motyogó, nyáladzó apját a baldachinos ágyon, melyet épp akkor mocskolt be a komédiázásával. Váltott pár aggódó szót a doktorral, aki megnyugtatta, hogy Cosimo már nem húzza sokáig, mire az 51

Olasz: a szabadon tartottak

örökös engedélyezett magának egy halovány mosolyt. Haldokló apjuk szobájának ajtajában Gian Gastone összefutott a nővérével, és bár Anna Maria Luisa észrevette az örömét, barátian elidegenedett öccse felé nyújtotta hosszú, fehér kezét. Gian Gastone nemcsak hogy nem fogadta el a gesztust, de még tovább is mérgesítette az ellenséges viszonyt egyetlen megmaradt testvérével, ugyanis ráfújt Anna Maria Luisára, akár egy macska. Gian Gastone, a sienai napfénytől hunyorogva, most a sógornőjére nézett a Mediciekre jellemző fedett szemhéja alól. Meglepődve tapasztalta, amit egyébként Riccardo Brunitól is megtudhatott volna, hogy Violante jelenléte egyfajta gyógyírt hozott a környezetében lévőkre. Bármennyire megértő asszony volt is azonban a hercegnő, Gian Gastone nem tudta jó lelkiismerettel elmesélni neki, mi történt valójában Firenzében. Mindössze ennyit mondott: – A halál már kopogtat apám ajtaján; bárcsak a feleségemet is meglátogatná! Violante újra összenézett Gretchennel, szeme sarkából látta, hogy Riccardo leszegte az állát, így próbálva elrejteni a mosolyát. Ez a finom mozdulat lett a veszte; habár tagadhatatlan, hogy a vonzó férfiak sokáig nem rejtőzködhettek észrevétlenül Gian Gastone de’ Medici jelenlétében. – Tetszett, kis bogaram? – szólt oda neki Gian Gastone csengő, barátságos hangon, sógornője feje felett. Riccardo, aki egyébként eltökélte, hogy a háttérben marad, míg csendben el nem tűnhet, most óvatlanul felemelte a tekintetét az előtte tornyosuló bársonyruhás mamutra. Gian Gastonét azonnal leterítette Ámor nyila, lángra lobbantotta a zöld szempár. Nem igazán értette, miért ráncigálta ide, Sienába a sógornője, habár nagyra értékelte. Csak kárára

válna, ha apja felett ácsorogna, miközben ő kileheli a lelkét, ugyanakkor a távoli bajor pöcegödör-kastélyában sem szerette volna kivárni Cosimo halálát, hiszen a hirtelen megüresedő székét közben még elfoglalná valamelyik kapzsi szomszéd, vagy ami még rosszabb, Anna Maria Luisa. Siena jó választás volt, nincs túl messze, de túl közel sem. Gian Gastone kihasználja kedvenc rokona vendégszeretetét, segít a sógornőjének megoldani apró-cseprő helyi ügyeit, és megvédi a toszkán domíniumot. Az ellenszolgáltatás pedig, gondolta, miközben mohó tekintetét végigfuttatta az ifjú lovászon, igazán nagylelkű. Ha lett volna annyi ereje, Gian Gastone körbesétálta volna Riccardót. Így azonban beérte azzal is, hogy egy helyből legeltette rajta a szemét. Violante közéjük lépett, rossz előérzete támadt. – Köszönöm, Riccardo, most már elmehet. Gian Gastone rettenetes súlyát meghazudtoló gyorsasággal nyújtotta ki petyhüdt kezét, és ragadta meg Riccardo karját. – Nem, nem, Riccardo, még nem mehetsz el. Maradj még egy kicsit! Az ékköves gyűrűkkel kirakott kéz Riccardo húsába vájt, majd az arcához emelkedett, és megcirógatta. A lovas úgy ugrott félre, mintha megcsípte volna a darázs, szeméből megvetés sugárzott. Violanténak a lélegzete is elakadt, Gian Gastone azonban csak nevetett. – Nyugalom! Tetszik a fiú! Ugyan, ugyan, Violante, te vén kanca. És még azt mondják, vidéken halálra unja magát az ember. Engem teljesen lenyűgöznek a helyi sajátosságok. Egy pillanatra mindenki megdermedt. Még a lovak is megálltak, leszegett fejjel várakoztak a hőségben. Az udvar felett

seregélyek szelték át a kék égboltot, csárogásuk törte meg a varázst. Gian Gastone körbepillantott, elégedettséggel töltötte el, hogy feszélyezett hangulatot teremtett, megdörzsölte a kezeit. – Menjünk be! – mondta hirtelen. Az erőegyensúly egy szempillantás alatt áttolult a javára, élvezte, hogy Violante fölé emelkedhetett, bármennyire kedvelte is őt. Úgy érezte, mintha máris ő lenne a nagyherceg. – Húgom, szólj a szakácsaidnak és a zenészeidnek! Ünnepeljük meg a találkozásunkat! Riccardo – babusgatva ejtette ki a nevét –, te leszel a díszvendég. Riccardo és Violante rémülten nézett össze. – Ruspanti – kiáltott Gian Gastone a fiúknak –, hozzátok a gyaloghintómat! Mit álltok ott, mint Bálám szamara? Menjünk be, ünnepeljünk: már úgy megéheztem, hogy mindjárt kilyukad a gyomrom. Nem volt más választás, követniük kellett. EGY ÓRA MÚLVA Violante a Kilencek Csarnokában találta magát, a jó és rossz kormányzás rendkívüli freskói alatt, a legjobb violaszín selymében. Sógora jobbján ült, aki a hercegség örököseként az asztalfőre telepedett. Gian Gastone balján, Giuliano Dami szokott helyén, most Riccardo Bruni feszengett, de láthatóan bárhol máshol szívesebben lett volna abban a pillanatban. Gian Gastone folyamatosan evett és ivott, ujjairól és álláról csöpögött a zsír, a poharát újra meg újra megtöltötték, ő azonban azonnal kiürítette. Violante csak egy falat kenyeret erőszakolt le a torkán, többet nem bírt. Az egyedüli vigaszt az a kvartett jelentette a számára, melyet nagy hirtelenjében hozatott ide a

katedrálisból, Scarlatti zenéjét játszották violán és gordonkán. Még Ferdinando szeretett zongoráját is felhozták a Csarnokból, és kerestek egy csembalóst, aki ezt az új, szokatlan hangszert meg tudta szólaltatni. Violante nem akarta, hogy Gian Gastone túl unalmasnak találja a sienai társasági életet. A kívülállóval szemben nagyon is büszke volt a városára. A sógora lakmározás közben egy szót sem szólt, Violante azonban tudta, hogy a fogások között társalogniuk kell majd, bár fogalma sem volt róla, mit mondhatna neki. Habár ő írt Gian Gastoné-nak, és ő kérte, hogy jöjjön ide, most el sem tudta képzelni, hogyan segíthetné a férfi jelenléte az ügyüket. Most, hogy a sógora megérkezett, szerette volna olyan messze tudni önmagától, a városától és Riccardótól, amennyire csak lehetett. Nem tudta, mitévő legyen. Talán át kellene adnia a megoldandó problémát Gian Gastonénak, hadd intézze el ő a Kilenceket, Violante pedig egyszerűen továbbállhatna! Vagy jobb lenne, ha egy szót sem szólna neki, csak kitartana az eredeti terve mellett, Riccardo pedig elmenne San Galgano templomába, és kihallgatná a Kilencek megbeszélését? Violante mellkasát majd szétvetette a hirtelen támadt megbánás. Óriási szeretet áradt szét benne saját kis csapatuk iránt, melyben csak Zebra, Gretchen, Pia, Riccardo és ő kapott szerepet. Váratlanul nevetséges nosztalgiát érzett, mikor különös kis testvéri szövetségükre gondolt, ahogy együtt meg akarták menteni a várost. Gian Gastonéra pillantott – milyen pöffeszkedő és elpuhult lett, mennyire megváltozott ahhoz az ifjú, sovány idealistához képest, akit ismert! Ösztönei azt súgták, hogy ne avassa be a cselszövésbe. Pedig úgy emlékezett a sógorára, mint pokolian agyafúrt, végtelenül jó megfigyelőképességgel rendelkező

férfiúra, akinek a kísérete, Dami és a ruspanti mindig mindenről tudott. Szórakozottan morzsálta a kenyeret az asztal felett, habozott, biztosra vette, hogy a sógora olyan tisztán belelát a fejébe, mint az üvegtokos óraműbe. Éppen ezért nagyon meglepődött, mikor Gian Gastone így szólalt: – Nézd – a férfi borgőzös lehelete Violante fülére csapódott –, hogy tetszik a kis kedvencednek a zene! – Hatalmas mancsával Riccardo felé intett. – Úgy issza magába, mint ló a vályú vizét. Violante Riccardóra pillantott, aki szintén Scarlatti zenéjében lelt menedéket. Megdöbbenve vette rajta észre a figyelem ismerős jeleit, ő is pont úgy hallgatta a zenét, mintha minden hangot, minden dallamfonalat külön hallana a hangok szövedékében. – Dobol az ujjaival, és mozog a szeme – folytatta Gian Gastone Violante fülébe. – Nézd, követi az ellenpontot! Adj a kezébe hegedűt, vagy csembalót, rögtön kiválik a tehetsége! Nem valami bárdolatlan parasztgyerek; jól választottad meg a kedvesedet. Violante nem hagyhatta, hogy a sógora folytassa ezt a beszédet. – Bátyám, igazán, alig ismerem ezt az embert. Csak egy lovász, a patkolókovács fia. Szerencséd volt, hogy véletlenül megállt a hintód mellett. Biztosíthatlak, hogy semmit nem jelent nekem, őszintén szólva, különös szeszély a részedről, hogy ilyen előkelő asztalhoz ülteted. Violante észrevette, hogy Dami, aki sosem maradt el Gian Gastone mellől, figyelmesen hallgatja a szavait, és lila szemét Riccardóra veti. A hercegnő az ajkába harapott. Ironikusnak hangzottak a szavai, de Gian Gastone gyanúsítgatása felháborította. Igaz, vigyázni akart Riccardóra, gondoskodott

róla. Jól tudta, néhányan talán azt mondanák, hogy így akarja pótolni, amit a megüresedett bölcsőben elveszített, de úgy sosem gondolt a fiúra, ahogy azt a sógora sejtette. – Biztosítasz róla, csakugyan? Akkor nyilván nem bánod, ha én viszont kicsit jobban megismerkedem vele? Gian Gastone nem várta meg a választ, egyből Riccardóhoz fordult, húsokkal és ízes falatokkal kezdte traktálni. Violante nem hallotta, mit felelt Riccardo, újra kellemetlen élmények tolultak az elméjébe, mintha visszament volna a múltba, hogy újra végignézze, amint az egyik szodomita Medici fiatal, jóvágású fiút csábítgat. Riccardo szíve miatt azonban nem aggódott. Jól tudta, hogy Pia Tolomei fehér kezei azt már visszavonhatatlanul elragadták. Nem sokkal később Gian Gastone visszafordult hozzá. – Szerinted volt idő, amikor Ferdinando szeretett téged? Violante megrezzent. Gondolatai visszarepültek arra az egyetlen alkalomra, mikor ő és a férje együtt háltak. Ferdinando férfiparókát tett a felesége fejére, az ágy lábtámasza felett hajolt rá, elfordítva magától a nő arcát, pendelyét magán kellett tartania, hogy ne látszódjanak a mellei. Violante már akkor is tudta – hiszen nem volt olyan naiv –, hogy a férfi el akarta takarni minden nőies vonását. Ebben az állatias, fájdalmas, visszataszító aktusban mégis Ferdinando arckifejezése volt a legrosszabb, mikor Violante kétségbeesett, esdeklő pillantást vetett rá a válla felett. Megrémítette, hogy nem ismerte azt az embert, aki ezt tette vele. Nem volt benne sem szeretet, sem vágy, semmilyen bensőséges kapcsolat; egyszerűen megerőszakolta egy idegen. Violare. Ami még rosszabb: Ferdinando behunyta a szemét, nem is akarta látni őt. Ez fájt neki a legjobban. Ferdinando csak a

kötelességét teljesítette, valójában egyetlen porcikája sem kívánta az asszonyt. Ebbe a rettenetes, röpke mozzanatba sűrűsödött bele az a pillanat, mikor Violante végre megtudta, hogy Ferdinando soha nem szerette, és soha nem is fogja szeretni. Most, hogy új barátai erőt öntöttek belé, és elzsibbasztotta a Ferdinando halála óta eltelt idő, képes volt őszintén felelni Gian Gastone kérdésére. – Nem. Gian Gastone a fogát piszkálta. – Szerintem sem – felelte. – Apám régen szerette az anyámat, anyám viszont megvetette, a halálát kívánta. Én egyenesen gyűlölöm a feleségemet, egyetlen könnyet sem ejtenék érte. Anna Maria Luisa nővérem hozzád hasonlóan egy szifiliszes férfihoz ment hozzá, aki egyetlen élő gyermekkel sem tudta megajándékozni. Egyedül a választófejedelemség hadseregét hagyta rá: egy csapat ólomkatonát, hadd játsszon velük; csakhogy nincs háború, ahol harcolhatnának. Teljesen nyilvánvaló, miért emlegetik az emberek a Medici-átkot. Nem… egyikünk házassága sem volt boldog. Violante átgondolta a nyersen, merészen kimondott igazságot. Eljött az igazság pillanata. – Én viszont szerettem a bátyádat. A Medici-szemek megenyhültek. – Azt is tudom. Ferdinando bolond volt. De azért valami különös morálja mégis lett a történetének. Szeretőket tartott: persze, elsősorban Cecchinót. Violante megdermedt. Még senki nem merte őelőtte megnevezni a férje ágyasát. – És főként ennek a gyengeségének köszönhette a kórt, amely halálba vitte. Végül megbűnhődött azért, mert nem szeretett téged.

Violante elgondolkodott. Látta Cecchinót a firenzei duomóban, Ferdinando temetésén. Az énekes ugyanazt a parókát viselte, kipúderozva, beparfümözve, melyet Ferdinando ráadott a nászi ágyukban. A temetésre a kasztrált arcát szétáztatták a könnyei. Violante nem tudta sajnálni Cecchinót, habár azt azért elismerte, hogy Ferdinando életében az ő kapcsolatuk jelentette az igazi házasságot. Ettől függetlenül megkeményítette szívét a szodómia bűnével szemben, hiszen emiatt lett szifiliszes a férje, és a szifilisz miatt haltak meg a fiai. A világ összes bűne között ez volt a leginkább toszkán. Sienai Szent Bernardin maga is kifakadt ellene a szószéken, Violante hazájában pedig a homoszexuálisokat Florenzennek, vagyis firenzeinek hívták. Szégyenkezett a hercegségnek e betegsége miatt, saját személyes tapasztalatai pedig csak tovább erősítették a politikai gyalázat elleni haragját, így eltökélte, hogy megtisztítja a provinciáját. Mikor Sienába menekült, törvényen kívül helyezte a városban a szodómiát, és gondoskodott róla, hogy minden gyakorló homoszexuális a lehető legszigorúbb büntetésben részesüljön. Az ő uralkodása alatt a sienaiak leköpték a szodomitákat az utcán. Violante Gian Gastonéra emelte a tekintetét. Az az érzése támadt, hogy most egyfajta újszerű, cinkos nyíltság köti össze őket. Hirtelenjében felbátorodott. – És neked mi lesz a büntetésed ugyanezért a bűnért? Felkészült lélekben Gian Gastone haragjára, a férfi azonban – kísérteties módon – ugyanúgy gondolkodott, mint ő. – Nincs gyermekem. A hercegség velem hal. De azért mégis hosszú, boldog házasságban élek, ha másfélében is. Szabadon

engedjük a másikat, őszintén beszélünk, nagyon közel állunk egymáshoz. Gian Gastone Damihoz fordult, és rámosolygott, kezét a szerelme nyakához emelte. Dami visszamosolygott rá, Violante azonban még most sem volt képes belenézni azokba a különös szemekbe, hirtelenjében különös fájdalom hasított belé. Dami volt Gian Gastone Cecchinója, amikor azonban Gian Gastone megsimogatta Dami nyakát, Violante rájött, hogy ők ketten nem is próbálták titokban tartani a szerelmüket, nem igyekeztek diszkréten elrendezni a találkáikat. Ferdinando legalább nem mások szeme előtt élte a szerelmi életét. Legalább ennyire tiszteletben tartotta a feleségét. Szinte szóról szóra felidézte most a rendeletet, melyet Sienában hozott a homoszexualitás ellen; minden cikkelyéből ömlött a keserűség, minden sorát fájdalom itatta át. A sógora jobban tenné, ha itt óvatosabb lenne. Mikor a következő tálat is letették Gian Gastone elé, Violante végletekig kimerülten megállapította, hogy a sógora még csak most kezdett belejönni az ivászatba és lakomázásba. Ő viszont egyedül arra vágyott, hogy végre lefeküdhessen aludni. Nem mert Riccardóra nézni; a fiú csak a zenére figyelt, nem evett semmit. Violante semmiképp nem tudott volna most szót váltani vele, még csak üzenni vagy jelezni sem. Ma éjjel a város ügyét sem beszélhette meg a sógorával: túlságosan lerészegedett a társaság, túlságosan nagy volt a hangzavar. Violante felállt, és kimentette magát. Azt azonban még épp látta, hogy Gian Gastone végre kedvére eltelítődött, ugyanis bőségesen kipakolta gyomra tartalmát az asztalra, majd lekapta a parókáját, hogy azzal tüntesse el a bűzölgő mocskot. Violante kirohant a teremből.+-

RICCARDO AZ ELŐTTE FELTÁLALT pompázatos lakomára pillantott, és tiszta szívből azt kívánta, hogy bárcsak otthon lehetne az apja asztalánál, az ő kenyerét ehetne, és megihatna vele egy kupa bort. Mint mindig, most is azon töprengett, mit csinálhat vajon Pia. Őt egyáltalán nem érdekelték Violante konyhájának rendkívüli csodái, nem úgy, mint a mellette ülő szörnyeteget, aki mindent eltüntetett feneketlen gyomrában. Riccardo rá sem bírt nézni erre a nagyhercegjelöltre, erre a nemesre. Hogyan lehetséges, hogy az ő országa, az ő városa nemsokára ezé az alaké lesz? Riccardo lopva a mohó arcra pillantott, az undorítóan telt ajkakra, a fedett szemhéjakra, az óriási tokára. Mindez semmit nem számított volna, ha az arckifejezése kedves, szemei szelídek, Riccardo azonban hamar rájött, kivel áll szemben: egy gyerekkel, egy akaratos, veszedelmes, koravén, vasakaratú kölyökkel, aki már megszokta, hogy minden az elképzelése szerint történik, mert arra nevelték, hogy bármit megkaphat. A gyönyörű fiatal legények társasága behízelgően, mézesmázosan, némán keringett Gian Gastone körül, mint bolygók a nap körül; teljesen megbízhatatlanok voltak mind egy szálig. Riccardo olykor-olykor elkapta féltékeny pillantásukat. Könnyen megnyugtathatta volna őket, hiszen őt egyáltalán nem érdekelte Gian Gastone szórakoztatása, akármilyen busásan megfizetné is. Egyáltalán nem szándékozott ennek a rozmárnak az ágyába bújni. Riccardo szívét összeszorította a fájdalom, látva, hogy Violantét milyen hirtelen kipenderítették a posztjából. Habár a hercegnő azért hívta meg a sógorát, hogy segítsen neki megnyirbálni Faustino növekvő hatalmát; most azonban mégis

csak neheztelést érzett a betolakodó iránt. Riccardo megszorította a kését. Ha oldalról belemártaná Gian Gastone torkába, vajon kivérezne, mint a disznó? Ellazította az ujjait, és letette a kést. – Megéheztél, cicám? – hajolt oda Gian Gastone, s Riccardo vállának préselődött. Riccardo észrevehetetlenül megrezzent. – Nem, uram. – „Kegyelmes uramnak” kell szólítanod. Mit gondolsz a húgunkról, a hercegnőről? Ez a kérdés annyira nem volt helyénvaló, hogy Riccardo csak egy perc múlva felelt. – Igazán jó asszony. – A zenét szereted? Erre már könnyebben tudott válaszolni. – Igen, kegyelmes uram. – Meglepődnél, ha azt mondanám, hogy a bátyám, a hercegnő néhai férje részt vett a zongora feltalálásában? – Ma semmin nem lepődöm meg, kegyelmes uram. Gian Gastone minden átmenet nélkül elvigyorodott. Csakugyan így történt. Pártfogásába fogadta – és az ágyába is, de az már egy másik történet – Bartolomeo Cristoforit, a csinos, fiatal paduai csembalóst. Együtt találták fel az ovális spinétet és a spinettonét, hogy a bátyám az ágyon kívül és az ágyban is együtt játszhasson vele. Ebből a két hangszerből hozták létre a zongorát a fekete és fehér billentyűkkel: ennek finom hangját és dallamait élvezheted ma este. Riccardo gőgös megvetéssel fordult felé, de elbátortalanodott, mikor Gian Gastone elképedt arccal bámult

vissza rá. Valami arra késztette a herceget, hogy még a villáját is letegye. – Egy pillanatra… nem, nem fontos… – Gian Gastone folytatta az evést, Damihoz fordult, be sem fejezte a Riccardóhoz intézett mondatot. Riccardo megkönnyebbült, hogy már nem vele foglalkozik a herceg, felkelt az asztaltól, és lerohant a kőlépcsőkön, teleszívta tüdejét az udvar friss levegőjével. Kis híján elsírta magát örömében, hogy elszabadulhat, hogy otthagyhatja a nemesség romlott mulatságát. A palota most már nem a mennyországot jelentette számára, mint délután, a könyvtárban. Abban a pillanatban úgy gondolta, soha többé nem megy vissza oda. Hirtelen az apjára vágyott. Mint mindig, most is a konyhán keresztül ment ki a friss levegőre, a Torre contrada ismerős, barátságos utcái magukba fogadták. Ahogy máskor is, most is nagyon ügyelt, hogy ne kövessék. Mégsem ügyelt eléggé. GIULIANO DAMI NESZTELENÜL KÖVETTE Riccardót, saját ügyében járt el. Árnyékról árnyékra suhant a Torre contrada utcáin, nézte, ahogy Riccardo eltűnik egy istálló osztott ajtaja mögött, hallotta, hogy halk nyihogás üdvözölte. Giuliano bekukucskált a szomszédos házba; odabent egy öregember ült az asztalnál, csészével és pipával a kezében. Hosszan bámult az öregre, majd hirtelen döntéssel felemelte a reteszt. Az öreg felnézett, a fiára számított. Barázdás szemhéjai felrebbentek, ahogy Damira pillantott, megvillant szeme fehérje és csak egyetlen szót szólt: – Maga!

A Csiga A RICCARDO APJÁVAL FOLYTATOTT zavarba ejtő beszélgetés után Giuliano Dami visszafelé ballagott a Torony cotradában. Tudta, hogy vissza kellene sietnie a gazdájához, mielőtt hiányolnák, a fejében azonban kavarogtak a gondolatok, ráadásul mindig is szeretett éjszaka a városban sétálni. A palota hívogatóan magasodott a csillagos égbolt alatt, meleg éjszaka volt, a szellő jácint illatát hozta magával. Minden érzéke összeesküdött ellene, lustán andalgott. Ha valaki megkérdezné tőle, miért andalog így, talán azt felelné, a gondolatai lassítják le. Valaki tényleg megkérdezte. Lépések keltek mögötte. A sötétből hang hallatszott. – Miért mész ilyen lassan? Dami megfordult. Nyilvánvalóan kijött a gyakorlatból, mivel Toszkánában az ő füle volt a legélesebb, mindent meghallott a cselédség pletykáitól a hazatérő feleségeken át a dühös hitelezőkig. Anélkül sétált vissza a kérdezőhöz, hogy változtatott volna kényelmes tempóján. A holdfényben elképesztően gyönyörű ifjút látott: hirtelenszőke hajú, hamvas bőrű legényt bársonyos, sötét szemekkel és telt ajkakkal, még alig pelyhezett az álla. Dami szeme végigvándorolt rajta, sötétlila szemei jelentőségteljesen csillogtak. Miért megyek ilyen lassan? - lustán elmosolyodott. – Talán mert csiga vagyok. Te mit gondolsz? Egyik hosszú ujját lassan, nagyon lassan végighúzta a fiú arcán. – És te? Talán te is csiga vagy? Mert meg kell mondanom, te is nagyon lassan mentél. A fiú elmosolyodott, telt ajkai szétváltak, megvillantotta tökéletes fogsorát. Lassan, nagyon lassan a szájába vette Dami ujját, és szívni kezdte. Dami megkapta a választ. A palotába menet ők ketten már sokkal gyorsabban gyalogoltak, mint előtte.

VIOLANTE RESZKETVE RIADT FEL, újra az ikrekkel álmodott. Lassan sikerült megemésztenie a tegnap esti eseményeket, Gian Gastone megérkezését és Dami újbóli felbukkanását – Violante gyűlölte őt, és rettegett is tőle, habár nem tudta, miért. A lakoma katasztrofálisan sikerült, rengeteg rossz emléket juttatott az eszébe. Ma pedig Riccardo elindul a hosszú, San Galganó-i útjára, mivel Violante még mindig nem tudta eldönteni, sógora elé terjessze-e az eseményeket. Sokáig nem kelt fel, a baldachinos ágy függönyének ráncait és díszeit nézegette. A nyitott ablakon keresztül berepült egy fecske. A madár ráült az ágy tartóoszlopára, kicsi fejét Violante felé fordította, és csak bámulta két apró gombszemével. Mielőtt Violante kinyújthatta volna felé a kezét, a madár újra elrepült, megingathatatlan eltökéltséggel, egyenes vonalban szállt ki az ablakon. Őt gúnyolta. Violante visszazuhant a lepedőre, és csengetett Gretchennek. Felöltözött, megreggelizett, és részt vett a tanács ülésén, melyet Francesco Maria Conti vezetett le zökkenőmentes, arcátlan gyorsasággal. Csak ekkor indult el Gian Gastone szobája felé. Látta, milyen állapotba került a sógora előző éjjel, és azt is tudta, hogy a vacsora után tovább folytatták a mulatozást, mivel még sokáig nevetés és zeneszó hallatszott fel a szobájába; a többi beszűrődő hangot nem is merte kielemezni. Húzta az időt, minél később akarta felkeresni. Violante soha nem ivott többet egyszerre egy korsó bornál, még szerencsétlen házassága legrosszabb pillanataiban sem. Fogalma sem volt róla, hogy az efféle kicsapongás milyen hatással van az ember másnap reggeli állapotára. Mikor azonban bebocsátást nyert a szobába és belépett, Gian Gastone külleme kellemesen meglepte. A férfi már felkelt,

tisztességesen felöltözött, az arcát megborotválták, a parókáját kifésülték és megigazították. A lábát ezüst mosdótálban áztatta, melyből levendulaillat szállt fel, és Violante arra gondolt, hogy a sógora megjelenésében most először van valami fejedelmi vonás. Látva Gian Gastone viselkedését és barátságos mosolyát, mellyel őt köszöntötte, Violante nem habozott tovább. Kinézett az ablakon a férfi feje mellett a saját városára, a sógora városára, amerre a fecske elrepült, és belekezdett a történetébe. Úgy tűnt, hozzá kell szoknia, hogy a dolgok általában nem úgy alakulnak, ahogy várni lehetne. Gian Gastone láthatóan izgalomba jött a feladattól, a szembeszegülés kiemelte szokásos tespedtségéből. Elutasította a gondolatot, hogy apjához folyamodjanak segítségért, hogy fegyvereket és hadsereget kéljenek tőle. – Firenzét semmi nem védi – jelentette ki. – A helyőrség zsoldfizetési jegyzéke szerint a gyalogság zöme túl van a hetvenen, összesen nincs egy szájra elegendő foguk. Már nincs állandó hadserege. Az egyedüli gyalogság és lovagság, amivel itt számolni lehet, az a nővérem pfalzi serege. Gian Gastone lebiggyesztette az ajkait, és Violante nem tudta, mi okozza a nagyobb keserűséget a sógorának: a firenzei sereg elöregedése, vagy gyűlölt nővére csapatainak jelenléte. – Én majd elintézem ezt az ügyet, drága húgom – jelentette ki Gian Gastone lezárva ezzel a témát. – Számíthatsz a védelmemre, ezek az áruló kapitányok pedig megtudják, kivel akartak ujjat húzni. Violante megpróbálta megosztani sógorával azokat az információkat, amelyekről már megbizonyosodott, és amelyeket még csak gyanított, Gian Gastone azonban meg sem hallgatta, egyszerűen leintette húsos kezével. Csak annyit kérdezett:

– Mikor találkozik legközelebb ez a kilenc alak? Violante habozott. – Ma este kilenckor. Montesiepi kerek templomában, a San Galgano-apátság fölött, a városon kívül. Odamegy az én… emberem is a Torony contradából, hogy kihallgassa a tanácskozásukat. Gian Gastone láthatóan elfelejtette a nevét, vagy talán soha nem is tudta. – Az a kis csinos? Violante elharapta a tiltakozását. – Igen. – Kiváló – felelte Gian Gastone. – Bízd rám a dolgot, drága húgom. Nem volt mit tenni, mennie kellett. Violante behúzta maga mögött a hatalmas ajtókat, és érezte, hogy egyre jobban elgyengül. Odakint megállt, és nagyot nyelt. Nem számított rá, hogy ilyen gyorsan, ilyen végletesen kizárják az ügyből. Az elmúlt tíz évben ő irányította a várost. Az elmúlt húsz napban azért harcolt, hogy Siena a Mediciek kezében maradhasson. Nem is tudta, hogy erre a két feladatra támaszkodik, mint két mankóra. Hogy fogja kibírni nélkülük? PIA TUDTA, HOGY ELJÖTT AZ IDŐ. Ma este Nello és Faustino is elmegy San Galganóba. Mikor a hintójuk már biztosan elhajtott, fel kell nyergelnie Guinivert, és el kell lovagolnia gyorsan, messzire, el innen, el Sienából. Nem voltak tervei; csak azt tudta, hogy választ majd egy ösvényt, aztán azt követi, elmegy innen valahová, bárhová, ahol mindent újrakezdhet.

Aranya nem volt, leszámítva Kleopátra-függőjét. Ha elkerül innen, mondjuk délre, talán eladhatná egy kevéske pénzért. Talán Pármába, Messinába vagy Caprira megy: még egyiket sem látta soha, de már hallott róluk, lány korában úgy ismételgette ezeknek az élvhajhász, napfényes helyeknek a nevét a szobájában, mintha verset mondana. Talán befogadnák szolgálónak egy nagyobb háztartásba. Naivitásában Pia meg sem kérdezte magától, vajon nem esne-e nehezére neki, a kiváltságosként nevelkedett leánynak, hogy másokat kiszolgáljon. Annál, amire Nello feleségeként számíthat, minden csak jobb lehet. Egész nap az ideges várakozás és egyfajta különös vonakodás között hánykolódott. Az öntudata annyira még nem erősödött meg, hogy bevallja magának: valójában egy része nem is akart elmenni. Ha ellovagol Toszkánából, soha többé nem láthatja Riccardo Brunit, nem nevethetnek, nem lovagolhatnak együtt, nem válthatnak tiltott csókot. Valahányszor azonban Riccardóra és a vele töltött időre vándoroltak a gondolatai, keményen megfegyelmezte magát, hiszen itt Nello feleségeként kell élnie. Egyébként sem lehetne együtt Riccardóval; csak növelné a kínjait, ha mindennap látnia kellene. Délután épp a kastélyban sétálgatott egykedvűen, mikor az egyik huzatos lőrésből meglátta, hogy a lovász kivezeti a négy szürkét az udvarba, bekötötte őket a fogatba, indulásra készen. Pia gyorsan számolni kezdett: hintóval nagyjából egyórányi útra van innen San Galgano. Az egyik szolga, vödörrel és ecsettel felfegyverkezve, lekente a Sasok címerét szurokkal. Lassan alkonyodik, a Kilenceknek kilenckor kezdődik a találkozójuk. Nemsokára elindulnak, és akkor ő is szabadon távozhat. A gyomra megint baljósan összerándult, ő mégis elindult lefelé az

istállóba, hogy Guinivert még az indulása előtt megetesse zabbal. A meleg, alacsony épületbe belépve megnyugtatta a szalma és a lovak szaga. Miközben saját poroszkáját etette és simogatta, Nello fekete ménjének is odanyújtott egy marék zabot, ellenőrizte bekötözött lábát, közben pedig újra meg újra eltolta az állat fejét, aki mint mindig, most is meg akarta rágcsálni Pia fülét. Elszöszmötölt Guiniver lószerszámaival, ellenőrizte, hogy minden a helyén van-e, és készen áll-e az indulásra. Most már végtelen hálával gondolt Signor Brunira, aki ragaszkodott hozzá, hogy minden madzagot, minden részletet név szerint ismerjen, és hogy újra meg újra felnyergelje és felkantározza a saját lovát. A lovaglás, mondogatta a férfi, az egész élménye, az embernek mindent tudnia kell a lováról. Mikor Pia meglepetten azt javasolta, hogy kantároztassák fel a szolgákkal a lovat, Signor Bruni hűvösen lezárta a témát. Signor Bruni. Vajon mennyi időnek kell eltelnie ahhoz, hogy ne gondoljon rá állandóan? Léptek és beszélgetés hangjai hallatszottak, s egyre jobban felerősödtek. Pia, valamiféle ismeretlen ösztöntől vezérelve, lebukott Guiniver állása alá. Egy szempillantással később felismerte Nello és Faustino hangját. Csizmát és csuklyás köpenyt viseltek, felkészültek a kocsikázásra. Pia akár fel is állhatott volna, hiszen semmi rosszat nem csinált, csak a lovát látogatta meg. Mégsem tette, ugyanis amint meghallotta, miről beszélnek, tudta, hogy ezzel veszélybe sodorná magát. – …katonákat – mondta Nello – és mintegy ezer embert? Ez kissé túlzás, nem? Aztán Faustino hangja hallatszott. – Biztosra akarunk menni. Romulusnak természetesen a kilenc contrada minden lakója is a rendelkezésére áll majd.

– És azoknak a katonáknak lesz fegyverük? – Természetesen: lándzsák és muskéták. Hiszen egy hercegnőt akarunk megfosztani a trónjától. Ez államcsíny, Nello, nem jelmezes karnevál. Pia hallotta, hogy Nello a lábával kaparászik a padlón, mint a duzzogó gyerek. – Még mindig nem értem, miért segít nekünk. – Sem a hercegnőnek nincs gyermeke, sem annak a hatalmas, kövér korhelynek, a sógorának, aki nemrég érkezett Firenzéből. Ahogy nővérének, Anna Maria Luisának se. Ha mindnyájan meghalnak – márpedig egyik sem fiatal –, Toszkána hirtelenjében uralkodó nélkül marad. – És? Faustino felsóhajtott: – Nézd meg ezt a vödröt! Pia összerezzent a fém csengésére, mikor a capitano felrúgta a sajtárt. – Ha csurig töltöd, és kinn hagyod az esőben, mi történik? – Teli marad – felelte Nello lassan. – Semmi nem változik, pontosan. De ha üres vödröt teszel ki az esőbe, akkor mi lesz? – Akkor az eső megtölti. – Pontosan. Toszkána pedig nemsokára üres vödör lesz. És közeleg az eső. – De miért segít Romulus a Kilenceknek megtölteni? – Mert a Kilencek még mindig jobb, mint a másik lehetőség. – Mármint? – A spanyol Don Carlos, aki nemcsak külföldi, de ráadásul Elizabeth Farnese fia is. A Farnese család Romulus gyűlölt ellensége. Ha a Don lesz a nagyherceg, a Farnesék visszanyerik a

hatalmukat. Ezért segít nekünk Romulus visszaállítani a köztársaságot Sienában, és elüldözni a hercegnőt. Újra Nello hangja hallatszott, komoran csengett. – Engem nem érdekel, mi lesz a hercegnővel, ha a versenynek vége. Öt tucat és még tíz szívverés, ennyi az egész: hetven szívverés az út a győzelemig. És semmi, de semmi nem szakíthatja félbe. Pián végigfutott a hideg; a karjába temette az arcát, hogy ne hallatszódjon olyan erősen a lélegzete, látta, hogy libabőrös lett. Faustino békítőén szólalt meg újra. – Természetesen. Erről gondoskodni fogunk. Ne felejtsd el, hogy mindenképpen meg kell nyernünk a versenyt a fogadások miatt, úgyhogy ez a Kilenceknek éppen olyan fontos, mint neked. Újra Nello hangja hallatszott. – Azt mondja apám, megérkezett Firenzéből a hercegség örököse. Nem veszélyezteti a vállalkozásunkat? – Cseppet sem – biztosította Faustino. – Menni is alig tud segítség nélkül, nemhogy fellépni ellenünk. Számunkra mindez csak annyit jelent, hogy két Medici esett a csapdánkba. Egyébként meg, gondoskodtam róla, hogy Signor Gian Gastone megkapja a magáét, ha be akarna avatkozni a dolgunkba. Csizmák csoszogása hallatszott, közeledett a hajtó és az inas, így a beszélgetés abbamaradt. Pia ajtócsukódást és keréknyikorgást hallott: a hintót kihúzták az udvarra, hogy bekössék a négy várakozó szürke mögé. Pia kalimpáló szívvel felült, de addig a szúrós szénában maradt, míg a lovak patáinak szapora kopogása fel nem csendült és el nem halt a lehajtón. Akkor felemelte az arcát a könyökhajlatából.

Már nem gondolkozott. Eszébe sem jutott az a hatalmas ház Capri szigetén, ahol sohasem lesz szolgáló, vagy a veszély, amibe most egyenesen belelovagol. Szíve mélyén tudta, hogy jó okkal dobja félre eredeti tervét. Erkölcsi kötelessége, érvelt, hogy megmentse a városát és talán a hercegnő életét is. Valójában azonban nem ezért tette. Egyszerűen csak még egyszer látni akarta Signor Brunit. Gyakorlott, bár remegő ujjakkal felnyergelte Guinivert, kivezette az udvarba, és könnyedén felszállt rá. A csuklyáját a fejébe húzta, és máris messze járt, a szél a hajába kapott, Guiniver fejét pedig a San Galganó-i apátság felé fordította. PIA VALAMIVEL NAPLEMENTE ELŐTT ért oda az apátsághoz. Kilovagolt a kastélyból, délnyugatnak vette az útját, Grosetto felé. Aztán mégis inkább a hegyi ösvényt választotta, hogy a repülő varjakhoz hasonlóan megelőzze a hintót. Mire bealkonyult, Montesiepibe ért. Megkönnyebbülten felsóhajtott, mikor felderengett előtte a hatalmas apátság, már nem kellett attól tartania, hogy eltéveszti a helyet. Átvágtatott a buja, sűrű erdőn, a zöld leveleken átszűrődő napfény foltokat rajzolt Guinivérre, úgy suhant át a kabátján, mint halak a sekély tavon. Az apátság óriási kőépület volt, Pia ekkorára egyáltalán nem számított. Kicsit nyugtalan lett. Ez a templom majdnem akkora, mint a duomo, ráadásul romos is, kőhalmok és megtört boltívek emelkedtek ki belőle a kék ég felé. Leszállt Guiniver hátáról, leengedte a kantárt, hogy kikösse a lovat, mire az állat lehajtotta a fejét, és boldogan legelészni kezdett. Az oldala csillogott az izzadtságtól, a szája tajtékzott. Pia hálásan megpaskolta: hűségesen, gyorsan végigvágtatott ezen a nehéz úton.

Pia tudta, hogy nincs sok ideje, óvatosan besétált a romos ajtókon, és körbenézett. Az ősi apátságnak nem volt teteje, a helyén kőkeretbe zárt, tökéletes kék téglalapot mutatott. A kereszt alakú főhajó csúcsából egyetlen korong bámult rá, mint rezzenéstelen szem: északot mutatta. A remetelak kerek templomához nyilván ezen az ajtón kell átmenni, aztán fel kell baktatni a dombon. Pia átsietett az immár szellemek lakta folyosókon, arra számított, hogy gregorián ének foszlányainak visszhangját, vagy a rég meghalt szerzetesek lépteit hallja majd. A hatalmas, barlangszerű térben azonban természetellenes csend honolt. A hit réges-rég kiköltözött innen, átadta a helyét valami ősibb istenségnek. Az erdő minden oldalról egyre közelebb férkőzött az épülethez. Még ez a hatalmas monolit is hamarosan elpusztul. Az üresen tátongó ablakkeretekben – melyeket megfosztottak a kincsüktől, a színes üvegektől – egyedül a dús lombnövényzet zöldjét lehetett látni. Szívós hajtások nőttek az ősi kövek között, kilazították őket, mint fogakat az öregség. Pia úgy érezte, mintha egy másik századba tévedt volna. Valaki megérintette a vállát, a rémülettől földbe gyökerezett a lába. Megfordult, Nellóra számított, vagy egy másolástól tintás kézre, kámzsával árnyékolt szellemarcra – bár ez utóbbitól tartott kevésbé. A pillantása csakugyan egy csuklyás alakra esett, de az arc, amit rejtett, Riccardo Brunié volt. Riccardo százszor, ezerszer is megcsókolta az öreg apátság és az erdei teremtmények pillantása alatt. Annyira eluralkodtak rajta az érzései a viszontlátás örömében, hogy nem is tett megjegyzést a határtalan ostobaságra, amely Piát idehozta hozzá, a veszedelembe. Mikor azonban végre szétváltak, unszolva ragadta meg a vállát.

– Hogy jöttél ide? – Lovon – felelte Pia mosolyogva. – Gyorsan, messzire lovagoltam, ahogy tanítottad. Guinivert odakötöttem a fák alá. – És Nello? – Nemsokára ő is itt lesz Faustinóval. Az úton jönnek hintóval, úgyhogy lassabbak; utánuk indultam, de előttük érkeztem, a mezőn és dombokon át vágtattam. De nemsokára ők is itt lesznek. És még nem értünk oda. – Megfogta Riccardo kezét. – Gyere! Sok mindent el kell mondanom útközben. Riccardo erősen szorította Pia kezét, el sem engedte, miközben átvágtak a hatalmas, elhagyatott épületen; a köveket bearanyozta a lemenő nap fénye. Az északi kereszthajón át kiléptek az erdő világába, a különös lények kiáltásaitól még szorosabban simultak egymáshoz. Pia elsuttogta, mit tudott meg Romulusról és a rettenetes veszélyről, amibe a hercegnő került. Szinte vonakodva mesélte el a történetet, mert abban a pillanatban arra vágyott, hogy Signor Bruni – Riccardo – forduljon meg, ültesse fel Leocornóra, és vigye el őt messzire, örökre. Pedig csak a saját képzeletében, csak ebben az erdőben lehetett a férfi arája. Az igazi világban megkötötték Siena törvényei. Pia felgyorsította a lépteit, és hamarosan rábukkantak az aprócska templomra a domb tetején, mely épp olyan kicsinek és kereknek tűnt, amilyen hatalmasnak és négyszögletesnek az apátság. Az erdő szélén elbizonytalanodtak, hiszen ha onnan kilépnek, bárki megláthatja őket. Riccardo a szájához emelte az ujját, majd kis időre magára hagyta Piát, óvatosan körbejárta a kerek teret, ellenőrizte a terepet. Mikor visszatért, megragadt a nő vállát. – Vissza kell menned – mondta –, mielőtt megtudják, hogy eljöttél.

Pia nem felelt, csak lassan megrázta a fejét, sötét szemét egy pillanatra sem szakította el a férfi arcáról. Így hát Riccardo magával húzta a nyílt területre, majd onnan az aprócska templomba. A remetelak belülről olyan kerek volt, mint a rómaiak szentélyei vagy a templomosok kápolnái. A kövek homályában nem láttak mást, csak egy göröngyös követ, mely a járólapokkal borított padlóból emelkedett ki, s melyből kereszt alakú tárgy állt ki: a kőbe szúrt kard markolata, San Galgano kardjáé, vagy talán magáé Arthuré. A kiábrándult katona, vagy a leendő király kardja. Riccardo egy percre rajta felejtette a tekintetét. Más körülmények között valószínűleg megmarkolta volna, hogy lássa, igaz-e a legenda, de most szorította az idő. – Bújjunk el ide! – rámutatott egy sötét padsorra. – Át kell itt haladniuk úton a hátsó kápolnához. Pia ledőlt a legsötétebb pad mögé, Riccardo pedig minden feszélyezettség vagy habozás nélkül melléfeküdt, kitárta a karját, Pia a mellkasához simult. Mikor megérezte a nő testének melegét, mely most először tapadt teljes hosszában az övéhez, emlékeztetnie kellett magát, hogy szent helyen vannak. Pia a mennyek felé emelte a gondolatait és a tekintetét, a félhomályban még épp ki tudta venni az épület tökéletes kupoláját, melyet egyetlen hosszú, csodálatosan megformált, fehér és vörös téglákból kirakott spirálvonal díszített, befelé kanyargott, mint a csigaház íve. Miközben a lovas magához szorította Piát, ő a csigavonalat szemlélte összehúzott szemmel. Az idő ólomlábon cammogott, de Pia azt se bánta volna, ha megáll. Neki elég volt annyi, hogy ezt a spirált nézegeti a férfi mellett. Tudta, hogyha Riccardo szemébe nézne, elveszne. Mintha órák teltek volna el, mire fáklyák ragyogása világította meg a homályt. Pia szíve erősen, fájdalmasan vert.

Riccardo az ajkához emelte egy ujját, és némán a sor végéhez osont. Kilenc fáklya haladt előre, majd sorakozott fel egy körben, mindegyik megvilágította a fáklyatartó csuklyás alakját. Pia úgy érezte, megint a régvolt klastromi élet visszaverődését látja, most azonban nem szent muzsika hangjait és szandálok csattanását vélte kihallani belőle, hanem a feketemisék sötét ördögiességét. Egy pillanatig attól félt, hogy a csuklyák nem élő embereket takarnak, csak fekete, arctalan démonokat. Mint mindig, most is Faustino szólalt meg először. – Nos – mondta –, eljött az idő, Romulus nemsokára velünk lesz, hogy megtervezzük a támadást. Először azonban térjünk rá a saját polgári ügyünkre. Minden elkészült a Palióra? – Igen. Elkészítettem a szerkezet tervét, mellyel minden lovas a neki megfelelő lovat kapja; maga Romulus segítette a munkámat. Mihelyst azt sikerrel megalkotjuk, a lovakat a tervek szerint sorsolja ki – felelte egy másik hang. – És a szindikátusunk? – A fogadás blokkokban zajlik majd. Mindegyik contradánkban megszerveztük a szindikátusokat, minden kereskedő és nemes, de még a legszegényebb pékek és vízhordók is megfizették a dézsmát. – És aztán? – Azzal bíztak meg minket, a kapitányaikat, hogy a saját fantiojukra fogadjunk. De én a megbeszéltek szerint mindent Nellóra teszek fel, így a contradánk akkor is nyerni fog, ha a versenyen veszít. – A veszteséget a többi contrada viseli, akik nincsenek beavatva a terveinkbe. – Így a Kilencek meggazdagszanak, és kiemelkednek a többi közül, míg a többiek elszegényednek, és lassan eltűnnek.

Pia Riccardo szemébe nézett. Ez a fogadás koldusbotra juttatná a fél várost. – És Romulus? – Nemsokára elmondja, milyen szerepet játszik majd az ügyben, hamarosan csatlakozni fog – felelte az a hang, aki az imént a lovak sorshúzásáról beszélt. – Lényegében a verseny alatt lép akcióba, mikor az egész város a piazzára tömörül. – Kocsi közeledik… biztosan ő az! – Ezt most egy fiatalabb, orrhangon beszélő férfi mondta. Pia teste akaratlanul is megmerevedett: felismerte Nello hangját, nem a Kilencek csapatából szólt, az árnyak között ólálkodott, a körön kívül. Pia egy egészen kicsit megemelte a fejét. Tényleg kocsizörgés hallatszott. Hatalmas, nehéz, nemesi jármű volt, olyan magas rangot sejtetett, hogy Pia mellkasa beleremegett. A Kilencek némán álltak, várták a főösszeesküvő megérkezését. Pia előrehúzódott, kikukucskált a sor mögül. A templomban mindenki mozdulatlanul állt, a fáklyájuk csöpögött, a lángok remegtek, a kör szétnyílt. Pia szorosan hozzásimult Riccardóhoz, és várt. Odakint lovak nyerítettek, valaki csikorgás kíséretében leszállt a hintóról, és lassan megindult, csoszogó léptekkel közeledett a padló kockakövein. A társaság egy emberként fordult a megtermett alak felé, aki eközben bevonszolta magát a fáklyák fénykörébe. Pia hallotta, hogy Riccardo halkan felsóhajt. – Ki az? – lehelte Pia. – Gian Gastone de’ Medici. Pia összeráncolta a szemöldökét. Lehetséges, hogy félreértett valamit, amikor az istállóban kihallgatta azt a beszélgetést? A hercegnő sógora talán valamiképp belekeveredett az

összeesküvésbe? Akkor úgy tűnt, mintha Faustino tartott volna ettől az embertől, óvintézkedéseket tett a beavatkozása esetére. Egy idősebb hang szólalt meg bizonytalanul. – Romulus? – Fogd be a szád, Orsa! – felelt villámgyorsan Faustino. – Tévedsz. Ez az öreg herceg örököse, a kövér korhely Firenzéből. – Óvatosan, signor! – Gian Gastone hangja veszedelmesen csengett. – A Medicivel beszél. Pia alaposan szemügyre vette a Kilenceket. Látta rajtuk, hogy azon töprengenek, nem kellene-e elinalniuk. Faustino azonban nem aggódott. Egy centire felemelte a fejét, felkészült az elkövetkezőkre, alig türtőztette megvetését. – Uram, miben segíthetünk? – Azért vagyok itt, hogy én segítsek önöknek. – Honnan tudta, hogy itt leszünk? Gian Gastone legyintett kövér mancsával, árnyéka átvágta a fáklya fényét. – Tudunk a titkaikról. Sőt, van itt valaki, egy hű szolgám, aki az összes tanácskozásukat kihallgatja, bárhová mennek. Talán meglepően hangzik, de attól tartok, súlyos tévedés áldozatai. Pia bőre bizseregni kezdett. Tudta, hogy Gian Gastone Riccardóról beszélt, a herceg tisztában volt vele, hogy a lovas elrejtőzött valahol a templomban, és élvezte a macska-egér játékot. Imádkozott, nehogy kimondja a nevét, inkább sugallja azt Faustinónak, hogy a Kilencek egyike beépített ember. – Az lehetetlen – felelte Faustino határozottan, aztán rövid hallgatás után megváltozott a hangneme. – Miből jutott erre a következtetésre? Talán megoszthatná bölcsességét hű alattvalóival.

Pia észrevette, hogy Faustino hangja megváltozott. Beszéltetni akarta Gian Gastonét, hogy benn maradjon a templomban. Volt valami odakint, amit Toszkána örökösének nem szabad meglátnia. Riccardo füléhez érintette a száját. – Húzza az időt. A lovas bólintott, és azt lehelte: – Maradj itt! Pia teste lehűlt, mikor Riccardo otthagyta, érezte az egyedüllét hidegét. Rosszat sejtett. RICCARDO KIOSONT A REJTEKHELYÉRŐL, beleveszett a sötétségbe, a kápolna árnyai között haladt előre. Mikor kiért, ellopakodott a sötétben felderengő Medici-hintó mellett az erdő pislákoló, zöldes félhomályában. Semmi különöset nem vett észre. Simogató kézmozdulattal megnyugtatta a lovakat, és nesztelenül végigkúszott az ösvényen. Felmászott egy közeli fára, és megbújt a levelek között, megnyugtatta a légzését, felkészült a várakozásra. Nem kellett sokáig várnia. A dombon zárt hintó kapaszkodott fel halkan, méretét tekintve vetekedett a Mediciekével, hat páratlan szépségű pej ló húzta. A hajtó a Mediciek kocsiját látva megállította a lovakat. Leugrott a bakról, szemügyre vette az ajtóra festett címert, aztán visszament a hintóhoz, és egy ideig a benn ülővel társalgott. A hajtó háromszögletű kalapja árnyat vetett az utas arcára, annyit azonban látni lehetett, hogy az ajtajába egy fehér kesztyű kapaszkodik bele izgatottan, rajta két gyűrű. A hajtó újra felkapaszkodott a bakra, csettintett a nyelvével, mire a lovak megfordultak a széles ösvényen, és elmentek, leügettek a

dombról a hold fényében, patájuk hangját eltompította az avar. A hintó akkora lett, mint egy játék, majd apró foltocskának látszott, és végleg eltűnt a szem elől. A találkozó ugyan meghiúsult, Riccardo viszont így is megtudott valamit. Látta a kocsira festett címert, a kesztyűs kéz gyűrűjén lévő jel pontos mását: Szent Péter kereszt alakba fektetett kulcsait. ODABENT, A KEREK TEMPLOMBAN Pia érezte, hogy Gian Gastone nem igazán tudja, mitévő legyen. Miután drámai belépőjét eljátszotta, láthatóan megkopott a hencegése. – A Mediciek – mondta – figyelmeztették önöket. Megtehetném – folytatta –, hogy idehívatom a seregemet, hiszen egészen közel járnak, felírhatnám a nevüket, elvehetnem a földjeiket és minden javukat. De most az egyszer irgalmas leszek, ha vállalják, hogy feloszlatják ezt a társaságot, és nem hallok többé semmiféle Kilencek-badarságról. Pia pontosan tudta, hogy Gian Gastonénak semmiféle serege nem közeledik. Egész életében apja drámai színjátékát figyelte, ezért azonnal rájött, hogy Gian Gastone nagyon is túljátszotta a szerepét. A sorok végébe kúszott, nézte, ahogy a herceg hátrálni kezd, miközben az összeesküvőkkel dacol. – Tehát, mit mondanak? A Kilencek baljós csendben nézték, egyik sem felelt, egyedül a fáklyák csöpögése zavarta meg a némaságot. Pia tudta, hogy könnyedén legyőzhetnék harcban a betolakodót és inasát, valami azonban mégis visszatartotta őket, néma mozdulatlanságuk még a támadásnál is ijesztőbbnek tetszett.

Gian Gastone visszavonult fellengzős kijelentései közepette, szavai azonban egyre üresebben csengtek. A küszöbön még odavetette utolsó megjegyzését: – És ne feledjék, hogy valaki maguk közül az én emberem! A Mediciek szeme mindent lát! Mikor Pia meghallotta a távozó Medici-hintó zörgését, rájött, mekkora veszélybe került. Azonban még akkor sem rettegett, mikor Faustino elkiáltotta magát: – Kutassatok át mindent! Nem volt hová futnia, mindenképp elfogják. Csak feküdt a pad alatt, várt, nézte a koncentrikus köröket a tetőn, figyelte a spirál mozgását, ahogy a Kilencek egyre közelebb értek hozzá. Mikor a fáklyák végre megvilágították a rejtekhelyét, felnézett férje kegyetlen arcába, és csak azt remélte, hogy Riccardo megmenekült. * * * RICCARDÓT MAJDNEM LETERÍTETTE a mellette elrobogó Medicihintó. Hirtelen rossz érzése támadt, nesztelenül a remetelak ajtajához futott, de a bent látott képtől földbe gyökerezett a lába. Pia, aki nemrég a karjaiban feküdt, most Nello cseppet sem gyengéd kezei között állt, a torkának kés feszült. Riccardo a veszedelmes, borotvaéles pengére nézett. Ha felfedi magát, Pia meghal, mielőtt odaérhetne, ráadásul önmagát is leleplezi. Ha nem lép közbe, Nello megbünteti a feleségét, elmondhatatlan, gyűlöletes módon bánik el vele; Riccardo még gondolni sem mert rá. Aztán hirtelen Violante jutott eszébe, tudta, hogy tartozik neki, be kell fejeznie, amit elkezdett.

Sajgó szívvel, mardosó önváddal, de elbújt, miközben a Kilencek elhajtottak mellette.

A Hernyó A HERNYÓ LASSAN ARASZOLGATOTT ELŐRE a gyönyörű kertben. Arra járt a fürge hangya. – Félre az útból! – ripakodott rá a hangya. – Ne tartsd fel azokat, akik nemesebbek nálad! Nem méltó hozzám, hogy ilyen alantas teremtménnyel szóba álljak. A hernyó egykedvűen továbbhaladt, majd selyemgubóba burkolózott, és a következő reggelen csodálatos pillangóként emelkedett a magasba. A levegőben szállva végigpillantott a földön, a futkosó hangyát kereste. A hangya zavarba jött. – Büszke teremtés! – kiáltott le a pillangó. – Tudd meg, hogy nincs olyan alantas lény a földön, aki ne emelkedhetne egy napon azok fölé, akik jobbnak hitték magukat nála. – ÉBREDJEN, ASSZONYOM; ÉBREDJEN! Violante kinyitotta a szemét, a gyertya fénykörében Gretchent látta a hálóingében, öreg keze annyira remegett, hogy a viasz az ágytakaróra cseppent. A szobában még mindig sötét volt, odalentről hangos dörömbölés és kiáltozás hallatszott. – A lovas az. Jöjjön gyorsan! Violante félrelökte a takarót. – A toronyban? – Nem, asszonyom, a bejáratnál; úgy döngeti a kaput, hogy majd beszakad! Violante talpra ugrott, és felkapott egy vállkendőt. – Hány óra van? Gretchen már elsietett, a válla fölött szólt hátra. – Alig pirkad, asszonyom.

A hercegnő követte a szolgálóját lefelé a lépcsőn, a főbejárat felé, ahol az őrök minden erejükkel próbálták lándzsáik mögött tartani a tajtékzó Riccardo Brunit. – Engedjék be! – parancsolta Violante. Ahogy a férfi közelebb ért, a hercegnő meglátta a lila karikákat a szeme alatt, és egyből tudta, hogy Riccardo egy szemhunyásnyit sem aludt az éjjel. Valami nagyon rosszul sülhetett el. Riccardo beviharzott Violante mellett, egyenesen a széles lépcsősorhoz rohant, amely a piano nobilére vezetett, hármasával szedte a lépcsőfokokat. Violante szorosan a nyomában loholt; az utánaeredő őröket egy intéssel elküldte. Riccardo sorra tépte fel az ajtókat, míg el nem ért Gian Gastone fogadószobájáig. Ott megtalálta, akit keresett, a férfi a lakosztálya nappalijában horkolt. Dami makulátlanul felöltözve pasziánszozott az egyik asztalkánál, várta, hogy a gazdája felébredjen; hosszú, fehér ujjaival rakosgatta a kártyalapokat. Riccardo az ágyhoz lépett, feltépte a takarókat, és belemarkolt Gian Gastone hálóruhájába. Igazán nem volt könnyű Toszkána örökösének megtermett testét ülőhelyzetbe rántani, de Riccardo megtette, méghozzá fél kézzel. Gian Gastone kábán kinyitotta a szemét, horkantott egyet, és Riccardóra meredt. Ugyanekkor Dami talpra ugrott, a kártyaasztal felbillent, és a kártyák egytől egyig a földre potyogtak. – Tudja – rivallt Riccardo Gian Gastonéra –, mit csinált? Minden szótagot külön kihangsúlyozott, szinte már kiabált. – Mi a… – kezdte Gian Gastone, de nem folytathatta. – Akkor én megmondom!

Riccardo szíve és elméje forrongott, dühét megsokszorozta a bűntudat elviselhetetlen érzése: ha nem hagyta volna magára Piát, a nő talán még most is biztonságban lenne. Képes volt a város érdekét Pia elé helyezni, de még egyszer nem követi el ezt a hibát. Rettenetes erővel tört rá az önvád. A szenvedélytől teljesen elvesztette a fejét, elfelejtett minden érvet, amit csak az éjszaka folyamán kigondolt San Galganóból visszafelé jövet. – Képes volt elmondani az éjjel Faustino Caprimulgónak, hogy van egy kéme a templomban. Megtalálták Piát, és most Faustino azt fogja hinni, hogy Pia a családja Júdása lett, a contrada árulója. Nem számít, mit mond a törvény; Nello most, ebben a pillanatban is olyan büntetést mér ki rá, hogy én azt nem, én nem… – Riccardo nem tudta folytatni, kezét ökölbe szorította tehetetlenségében. Gian Gastone felemelte hatalmas tenyerét. – Nyugalom, nyugalom! Fogalmam sincs, kik ezek az emberek. Violante, aki az ajtóból figyelte a jelenetet, kezébe temette az arcát. Szóval Gian Gastone elment a titkos találkozóra. Önhittségében és gőgjében képes volt tönkretenni az ő terveiket. Az asszony leengedte a kezét. – Faustino Caprimulgo a Sas contrada kapitánya. Pia Tolomei az ő fiának, Nellónak a felesége. – Maga pedig, maga… – Riccardo megint Gian Gastone felé indult, de a herceg hangja megállította. – Ne illesd kezeddel még egyszer Toszkánát! – szólt halkan Gian Gastone. – Örülj, hogy nem hívtam a szolgákat, nem korbácsoltattalak meg, és dobattalak ki! Hallatlan szerencséd van, hogy egyáltalán meghallgatlak, hiszen nem méltó hozzám, hogy ilyen alantas teremtménnyel szóba álljak.

Riccardo reménytelenül maga mellé ejtette a karját. Violante Riccardóra, majd a sógorára nézett, Gian Gastone pedig, akinek a figyelmét semmi sem kerülte el, észrevette az aggodalmat a sógornője szemében. – De mivel te vagy kedves sógornőm szerencsés kegyeltje, ráadásul még csinos is vagy, megbocsátom vakmerőségedet. – Szippantott egyet. – Ha annyira akarod, megmondhatom a Sasok kapitányának, hogy annak a buta kis madárkának semmi köze az egészhez. Riccardo gúnyosan felhorkant. – Azzal már elkésett. – Sarkon fordult, és elindult lefelé a lépcsőn. Violante követte a folyosóra, elkapta a ruhaujját. Riccardo dühösen rárivallt, felejtve tiszteletet és rangot. – Hogy mondhatta el neki? Violante reménytelenül széttárta a kezét. – Azt hittem, ő majd segít nekünk. Aznap írtam neki, hogy először találkoztunk. Nem hallottam felőle. Aztán egyszer csak itt termett a semmiből. – És képes volt neki elmondani? Hiszen a kezünkben tartottuk a dolgokat. Mi mindannyian, együtt. Violante sírni tudott volna. – Egy kisfiú, egy öregasszony, egy középkorú nő és ön? Hiszen ön mondta így! – Mégis megállíthattuk volna őket! És most leleplezték Piát. Bezárták, akár halálra is ítélhetik a törvényeink szerint – az ön törvényei szerint! Elmegyek. Violante meg sem mozdult, amíg végleg el nem haltak Riccardo egyre halkuló léptei, ahogy lement a lépcsőn, majd ki a kapun. Azután az ablakhoz lépett, és nézte a távolodó férfi hátát,

amint elvegyül a sorsolásra gyülekezők tömegében. A Palióig már egy hét sincs hátra, de ez már semmit sem számít. A terveiknek vége. Violante a bordái alá nyomta a kezét, pontosan oda, ahol fűzőjének merevítői szorították. Hogy a fájdalom ne ölje meg ott helyben, szándékosan, erőnek erejével átalakította dühvé, és most már csak vak dühöt érzett a sógora iránt. HÁT EZ LETT A VÉGE. PIA VÉGÜL RABSÁGBA ESETT. Nem toronyba zárták, mint az első Piát: visszavitték Sienába, egy dohos pincébe rejtették, mélyen a Sasok palotája alá. Nello saját kezével vonszolta le az asszonyt, mintha nem merné senki másra bízni a feladatot. Pia most már küzdött ellene, körmével végighasította a férfi arcát, de Nello kíméletlenül belökte őt a cellába. A kőfalú helyiség egyik falába szegecses ajtót vágtak, átellenben kőből faragott sas dombormű díszlett. A sas mintha Piát fürkészte volna a kőszemével. Jobbnak látta, ha nem megy a közelébe. A falikarban egyetlen fáklya égett, sok vigaszt azonban ez sem jelentett; fénye hosszú, irtóztató árnyakat vetett a padlóra, névtelen borzalmak sötét árnyait. A valóság azonban a képzeletnél is rosszabbnak bizonyult: a kőpadlót vérfoltok pettyezték, még a szanaszét szórt sáslevelek sem rejthették el őket. Pia a sás közé nyúlt, és az ujjai között szétmorzsolt néhány rozsdás levelet. A Párduc vére. Egidio Albanit pontosan itt verték agyon. Egidio Albanit, aki mindezt elindította, mikor Vincenzo arcába csapott az ostorával. Piát azonban most mással vádolják: a Mediciek kémének tartják. Súlyos vád, fel is akaszthatják érte.

Nyílt tárgyalást kellene rendezniük, de ez a tény még nem fogja megmenteni a Sasok rögtönítélő bíróságától, akik ugyanebben a helyiségben már kivallattak, elítéltek és kivégeztek egy embert. Egyértelmű bizonyítékaik vannak: mostanra Nicoletta már biztosan megtalálta a Morte Darthurt, Faustino pedig hamar rá fog jönni, hogy ez a könyv vezette rá, hol tartják a találkozójukat a Kilencek. Pia nem tudta élvezni a helyzet iróniáját, hogy a könyvet Thomas Malory maga is rabságban írta, és hogy a főhősnőt, Guiniver királynét a férje megcsalásáért vetették börtönbe. Eltöprengett, vajon adnak-e neki enni és inni, azonban még végtelen órák teltek el, mire zörrent a lakat, és csikorogva kinyílt az ajtó. Pia szíve majd kiugrott rémületében, de az ajtónyílást Nicoletta hatalmas alakja töltötte be, aki tálcát tartott a kezében. Fülig ért a szája. – Hát, aranyom… hitvány egy helyre jutott, annyi szent. De semmit se féljen, Nicoletta majd gondját viseli! Nicoletta lecsapta az óntálat, a korsóból kifolyt a víz, a kenyér elázott, a nedvességtől a padlón Egidio vére újra felpiroslott. – Santa Maria, de sötét van itt! És maga még nem is hallotta, mi újság a contradában. – A cseléd olyan kedélyesen cseverészett, mintha legalábbis a szalonban társalognának, nem pedig egy börtöncellában. – Folyton a Padovani-örökösnőről beszélnek, a kislány a héten lesz tizenhárom: Sas család, borkereskedők… a kisasszonynak a bőre alatt is pénz van. – Nicoletta előrehajolt a szűkös zárkában, mindkét húsos válla felett hátrapillantott, és csak aztán súgta oda, mintha egy közös, titkos összeesküvés részleteit árulná el: – Pokoli jó fogás lesz ám valamelyik

szerencsés Sasfickónak! – A szolgáló malacszemei gyöngyökként fénylettek a homályban, szája még szélesebb mosolyra húzódott. Szóval, gondolta Pia, már meg is találták az utódját. Miután Nicoletta átadta az üzenetet, az ajtó felé fordult, tekintete megakadt a fáklyán. – Uram atyám, micsoda gyatra világítás! Minek is ég ez egyáltalán? Nicoletta beleköpött húsos tenyerébe, és eloltotta a lángot. A fáklya rosszindulatúan szisszent egyet, és az ajtó ismét bezárult. A sötétségbe merülve Pia visszaemlékezett rá, hogy egyszer azt mondta Riccardo Bruninak: ő lát a sötétben, mint a bagolyfióka, mint Minerva. De miért is jut eszébe mindenről a férfi? Ő már elveszett a számára; Pia most itt áll vakon és rettegve, a koromsötétségben még attól a kevéske erejétől is megfosztották, amivel rendelkezett. Ki kellett tapogatnia a kenyerét, és miközben rágcsálta, azon mélázott, vajon ráfröccsent-e Egidio vére. Pia egyszerre emésztette a vacsoráját és Nicoletta híreit. Nello újra fog nősülni, ha ő meghal. Úgy gondolta, addig életben fogják tartani, amíg a versenyt meg nem nyerik, hiszen még Salvatore is visszariadna a saját lánya meggyilkolásától, márpedig az apja, Civetta priora kulcsfontosságú a Kilencek számára. De azután? A sötétben Egidio Albanihoz kezdett beszélni, ahhoz az egyetlen emberhez, aki egykor azt érezte, amit most ő. A SORSHÚZÁS ESTÉJÉN Violante úgy határozott, hogy kérdőre vonja sógorát. Kopogtatás nélkül nyitott be Gian Gastone szobájába, a férfi éppen öltözködött Dami segédletével. Violante nem fordított hátat, és nem takarta el a szemét a jelenet láttán.

– Miért? – szegezte neki a kérdést bevezetés nélkül. – No de húgom, te kérted, hogy segítsek – felelte a férfi, hangjában őszinte csodálkozással. Az asszony megrázta a fejét. El kellett ismernie, hogy sógora igazat mond. Gian Gastone bosszúsan megpöccintette nyakkendőjét, mire Dami a hosszú évek gyakorlatával kibontotta és újrakötötte. – Kedves húgom, az az ember, Faustino vagy hogy hívják, gonosztevő. Egy másik században él. Éppen ideje volt, hogy valaki megmutassa neki, hol a helye. Most, hogy találkozott a Mediciekkel, nem lesz gond vele, afelől biztosíthatlak. Mire elköszöntünk egymástól, egészen lehiggadt. Segítséget kértél tőlem. Én segítettem. És ezzel le van zárva. Violante egy szavát sem hitte. De úgy gondolta, megérti a férfit. Gian Gastone sokáig várt a hercegségre. Violante tudta, hogy idegenként, szeretetlenül tengődött a felesége kastélyában, és más dolga sem volt, mint hogy a hercegi rangról ábrándozzon. Ő hatalmat adott neki, és a férfi azonnal rávetette magát az uralkodás lehetőségére, önfejűségében azonban hibát hibára halmozott. Eljátszotta az összes előnyüket, elszalasztotta a lehetőséget, hogy felfedjék Romulus kilétét, most pedig csak annyit tudnak, hogy a Palio napján a Kilencek átveszik a hatalmat, de hogy hol és hogyan, arról fogalmuk sem volt. Violante egyedül annak örülhetett, hogy Riccardo neve kimaradt az ügyből; hacsak meg nem látták, ahogy reggel vakmerőségében berontott a palotába, majd távozott, Faustino és a Kilencek nem fognak tudni róla, hogy ő is szerepet kapott a Mediciek összeesküvésében, melyet a város megóvására szőttek. Csakhogy miközben Riccardo a saját biztonságát védelmezte,

Piát lefülelték a remetelakban – akárhogy került is oda. Riccardo ügyesen összefoglalta a lényeget: Faustino úgy gondolja, áruló került a családba, és a törvény teljes hatályával felléphet Pia ellen; de akár a bosszúszomjas Nellóra is rábízhatja, hogy minden jogi eljárás nélkül megbüntesse csalfa feleségét. Violante az ablakhoz lépett, és letekintett a kavargó térre. Hét nap múlva újra megrendezik a Paliót. Hét nap múlva az ő végzete is beteljesedik. És hét nap múlva – mert Faustino biztosan kivárja, amíg kezükben a győzelem – Pia Tolomei meghal. És ekkor rájött. Tudta, hogyan mentheti meg Piát a rabságtól és a halálos ítélettől. A város ősi törvényei kimondják, hogy a Palio napján Siena kormányzója szabadon engedheti a város egyik rabját – de csak egyetlenegyet –, bármi legyen is a bűne. Ha Pia nevét olvassa föl a verseny végén, a lány elnyeri a város védelmét, férjével és apósával szemben. Violante elfordult az ablaktól. Találkoznia kell Riccardóval. Azonnal elküldi Gretchent Zebráért. – Húgom? – törte meg Gian Gastone az asszony mélázását. Violante visszafordította tekintetét bűnös sógorára. Dami a legszebb ruháiba öltöztette a gazdáját, fején hófehér paróka díszlett, fekete kabát és selyem térdnadrág feszült rajta. – Hova készülsz? – kérdezte Violante, rosszat sejtve. Dami most mondja, hogy lesz itt valami érdekes helyi esemény, amit épp ma rendeznek meg. Valami nyereménysorsolás… vagyis. .. a lovakat sorsolják ki ahhoz a kis versenyhez, ami egy hét múlva lesz. Arra gondoltam, meg kellene jelennünk a nép előtt. Hogy lássák az összetartásunkat. Ebben Violante is egyetértett, így hát követte a sógorát. Gian Gastone azonban nem felfelé indult meg a lépcsőkön, az erkély

felé, hanem lefelé, a kapu felé. Mielőtt Violante felvethette volna, hogy vajon tényleg bölcs gondolat-e elvegyülni a nép között, Gian Gastone már ki is lépett a piazzára. Az asszony utána sietett, remélve, hogy a forgatagban megpillantja Riccardót, ám Gian Gastone emberei egy sebtiben ácsolt emelvényhez vezették, amely valamivel a tömeg fölé emelkedett. Az őrök hangosan tapsolni kezdtek, amíg be nem kapcsolódott a bámészkodók egy része is, de csak az emelvényhez legközelebb álló polgárok vették észre, hogy megérkezett a Medici-küldöttség. A többieket túlságosan lefoglalta a nap valódi eseménye. * * * RICCARDO

A

TÖMEG

SÖTÉT

MÉLYÉBEN

ÓLÁLKODOTT,

nyugtalanul ténfergett, nyakát nyújtogatta, hogy lássa a contradák gyülekezését. Látta a saját contradáját is, lobogott a szélben a sok-sok burgundi vörös és kék zászló közepükön egyegy elefánttal, mindegyik tornyot egyensúlyozott a hátán. Domenico is megjelent, zászlaját magasra emelte, tekintetével a fiát kereste a tömegben. Riccardo összehúzta a szemét. Apja lobogóján az elefánt a várost cipelte a vállán, és ő most teljes mértékben együttérzett az állattal. Az ő vállára is ránehezedtek a város kövei, valósággal roskadozott feladatának súlya alatt. Szíve összeszorult, de tudta, mi a kötelessége. Elszánta magát, és utat tört a sokaságban az apja felé. Domenico most a szokásosnál is izgatottabb volt. Ebben az évben olyan furcsa ütemben zajlottak az események, hogy idegessége szinte már most a tetőfokára hágott. A fia lovagolni

fog a második Palión, a mai nap pedig, a sorsolás napja, kulcsfontosságú lesz a sikerhez. Domenico sosem árulta el Riccardónak, mennyire megviselte, amikor egy szűk hónappal azelőtt feladta a győzelem esélyét, hogy megmentse egy másik ember életét. Habár rettenetesen büszke volt rá, mégsem tudta legyűrni a szégyenletes érzést, hogy jobban örült volna, ha Riccardo elvágtat Vincenzo megtört teste mellett, és hagyja meghalni, nem örült, hogy a fia levetette magát a lováról, és inkább egy másik lovas megmentésére sietett. Annyira, olyan nagyon fontos volt, hogy Riccardo ezúttal valóban győzzön, különösen a két éjszakával azelőtti furcsa és legkevésbé sem szívesen látott vendég megjelenése után. Domenico idegesen felkapta a fejét, hátha meglátja Riccardót a tíz kiválasztott ló mögött. Amikor a comune úgy döntött, hogy Leocornót is beválasztja, Domenico igazán meglepődött, hiszen az a csődör elég makacs egy jószág, bár Riccardo azt állítja, nagyon gyors, ló és lovasa valóban összeillenek. A mai nap reggelén annak rendje és módja szerint el is vitték Leocornót az istállóból. Persze sokkal jobb lenne, ha a Torre contrada a legendás Beriót, a lovak leggyorsabbikát húzná, de Domenico nem látta a múlt hónap nyertesét a tíz sorsolásra váró hátas között. Ekkor hirtelen mellette termett Riccardo. Domenicót elöntötte a megkönnyebbülés, fél karral szorosan átölelte a fiát, mintha soha többé nem akarná elengedni. Riccardo meglepetten összerezzent a szeretet e váratlan megnyilvánulására. Apja képtelen volt nyugalmat erőltetni magára. Ha Riccardo nem lett volna úgy elfoglalva az elmúlt éjszaka történéseivel, talán eltűnődött volna azon, miért olyan

feszült az apja. A sorshúzás eredménye azonban sehogy sem tudta lázba hozni. Először is jól tudta, hogy a ceremóniát valamilyen módon a Kilencek irányítják, neki és a Toronynak pedig Leocornót szánták. Másrészről semmi más nem érdekelte, csakis Pia. Leocornótól is csak futtában köszönt el ma reggel, a ló a fülét rángatta, amikor elhaladt mellette. Riccardo tudta, hogy nem kell hosszú időre elbúcsúznia tőle, hiszen minden bizonnyal még aznap este visszakerül a Torre istállójába. A férfi még reggel elküldte Zebrát a Sasok házába, hogy próbáljon meg kideríteni valamit Pia hollétéről. Zebra beszámolója szerint a család egyik tagja sem tette ki a lábát a városból, mindannyian későn keltek föl. Faustino és Nello a piano nobilén reggeliztek, de Piát nem látta sehol. Ezután Zebra betért a konyhába egy darab süteményért, és látta, amint a kövér szolgáló, Nicoletta vizeskorsót és cipót tesz egy óntálcára, majd elindul lefelé a lépcsőn. Riccardo megremegett a hír hallatán. Tudta, hogy Piát, aki elárulta a családját és ráadásul még a contradáját is, teljesen törvényesen zárták börtönbe. Úgy sejtette, hogy Pia is ugyanabban a föld alatti cellában raboskodik, ahol a halott Párducot látta: a hideg, ablaktalan zárkában, melyből még el sem takarították Egidio vérét. Pia bátorságát és elszántságát ismerve tudta, hogy nem fogja felfedni az igazi kém kilétét, akármekkora árat is kell fizetnie érte. Riccardo átpillantott az Aquilákra. Faustino széles mosollyal, könnyed, kisimult arccal állt az emberei között, magabiztosan nézett a nap eseményei elébe. A sorsolást Francesco Maria Conti vezette, a talpig feketébe öltözött, világias modorú férfi, aki kezében ezüst sétapálcát tartott, fején fehér parókát viselt. Conti a Giraffa contradához tartozott, de semlegesnek tekintették, mivel

ő volt a sienai tanács vezetője Violante kormányában. Riccardo azonban ennél is többet tudott. Ahogy Conti megszólalt, Riccardo felismerte a hangját: az előző éjjeli találkozón ő volt a csuklyás alak, aki a sorsolás kitervelt menetéről beszélt, és aki a legtöbbet tudta Romulusról. Miközben Riccardo ezt a felismerést emésztette, közömbösen végighallgatta, amint kiszólítják a tíz lovast a lovakkal együtt. Alig figyelt oda, amikor meghallotta a saját nevét – nem meglepő módon Leocornóé mellett. Homályosan még érzékelte apja karjának biztató szorítását és társai éljenzését, akik tudták, hogy a szépséges lipicai csődör hihetetlenül gyors. Fel sem tűnt neki, hogy Beriót, az előző havi győztest, Toszkána legjobb lovát egyáltalán nem szólították, nem jelölték ki senkinek. Riccardo csak Nellót nézte, akinek Cerviót, a szép, fekete csődörét sorsolták. Nello arca sápadtan fehérlett különös fekete lobonca alatt. Két hosszú, véres csík jelezte, hogy egy kétségbeesett nő körmei szántották végig az arcát. Riccardo szeretett volna áttörni a tömegen, hogy felszakítsa Nello másik arcát is, visszavonszolja a férfit a házához, és rákényszerítse, hogy kiengedje Piát a börtönéből. Talán el is dobott volna mindent, még az életét is, ha ebben a pillanatban nem válik ketté a tömeg, csapdába ejtve őt. Egy csapat városi őr közeledett, szoros alakzatban meneteltek. Riccardo földbe gyökerezett lábakkal állt, várta, hogy elvonszolják, az őrök azonban elhaladtak mellette, és a kormányzói emelvénynél álltak meg, termetes nemezisével, (a büntető igazság, a bosszúálló sors) Gian Gastonéval szemben. Riccardo előrefurakodott, hogy hallja, mit mondanak. Toszkána örökösének leesett az álla, maga alá gyűrve óriási

tokáját, úgy tátogott, akár egy hal, miközben a dobogón álló kísérője felé fordult. A tér elnémult, még a seregélyek is elhallgattak. Az őrség kapitánya fennhangon megszólalt. – Giuliano Dami, letartóztatom szodómia bűne miatt a hercegnő saját törvényei szerint. Az őrök között álló bársonyos szemű, telt ajkú, szőke fiatalember most kinyújtotta ujját, hogy azonosítsa csábítóját. Fabio Caprimulgo volt az, Faustino unokaöccse. Riccardo Violantéra pillantott, a nő éppúgy eltátotta a száját, mint sógora. – Hogy merészeli… – tört ki végül Gian Gastone, de mielőtt befejezhette volna a mondandóját, Damit láncra verték, és már át is vonszolták a téren keresztül a comune tömlöce felé. Riccardo Faustinót kereste a tekintetével. Szóval ezt a módszert találta ki, hogy a kezében tartsa Gian Gastonét; ez volt a „biztosíték”, amelyről Pia beszélt, amelyet a Sas a hercegség örökösének beavatkozása ellen eszelt ki. Ha Faustino képes ilyen kegyetlenül bánni a Mediciekkel, vajon mi várhat Piára? Ha Riccardo csak egy pillantást is vet apjára, megdöbbent volna, látva, milyen arckifejezéssel nézte az öreg, hogy Damit elvezetik a téren át a börtönbe. Domenico arcára ugyanis megkönnyebbülés ült ki, végtelen megkönnyebbülés.

A tarajos sül 1559-BEN NAGY COSIMO, az első és legarisztokratikusabb Cosimo de’

Medici Firenze urai között, Sienára vetette kapzsi tekintetét. Tizenöt hosszú hónapon át ostromolta a tehetetlen várost. A sienaiak már az utolsókat rúgták, betegség és éhezés pusztított a városukban, ennivaló híján azokat a patkányokat falták fel, amelyek nem tudták időben elhagyni a süllyedő hajót. Cosimo elküldte hozzájuk a követét azzal az üzenettel, hogy adják meg magukat. A követet beengedték a Camollia kapun át a városba, a Tarajos sül contradába. A Kilencek egy szűk óra múlva visszaindították Cosimóhoz a küldöncét holtan, megkötözve, a lova hátára hajítva. Mikor a társai megpróbálták leemelni a holttestet a csődörről, egyszerűen nem találtak rajta fogást, olyan sűrűn átlőtték nyílvesszőkkel. Az egyik nyílvessző hegyére tűzött üzenetet azonban mindnyájan el tudták olvasni: „Ti fehér zászlót küldtetek nekünk – mi tarajos sült küldünk nektek.” A Kilencek Tanácsa így üzent a Medicieknek: nem fogadnak el hűbérurat sem most, sem máskor. GIAN GASTONE ÖSSZEOMLOTT Dami nélkül. Ordítozott és zokogott, letépkedte a kárpitot, összetörte a bútorokat. A palota összes szolgáját és inasát a Párduc contrada patikusához küldözgette a nap huszonnégy órájában, csak hogy találjanak neki valamiféle orvosságot, ami gyógyírt jelenthet összetört szívére. Milyen okos ember ez a Faustino, gondolta Violante. Közvetlenül nem támadhatta meg a nagyhercegség örökösét,

ezért arra csapott le, aki a legtöbbet jelentette neki. Amikor Gian Gastone megjelent a kerek templomnál, hogy keresztezze a Kilencek útját, kihívta maga ellen Faustino ravasz bosszúját, Violante pedig semmit sem tehetett. Az őrök éppen az általa megszigorított erkölcsi törvények szerint jártak el – hiszen saját kezűleg írta meg a szodómiaellenes rendeleteket. Dami olyan csapdába esett, amit Violante saját kezűleg készített. Nem hitte volna, hogy ilyen hamar visszapottyan az ölébe a város irányítása. Gian Gastone aggasztó módon egyáltalán nem foglalkozott az ígéretével, láthatóan meg sem próbált segíteni neki. Csak Damira tudott gondolni. Óránként küldött egy-egy levelet a börtönbe Dami szabadon bocsátását követelve: eleinte utasításokat diktált Violante írnokának, később azonban már saját kezével körmölte le és saját gyűrűjével pecsételte le szenvedélyes könyörgéseit. Halálra rémült hírvivők hozták vissza mindet azzal az üzenettel, hogy Dami ellen vádat fognak emelni egy megbízható tanú megcáfolhatatlan bizonyítékai alapján. Sógora dühöngése egyszerre keltett örömet és bűntudatot Violantéban. Örült, hogy Dami végre eltűnt a szeme elől, mert rossz érzésekkel töltötte el, nélküle derűsebben látta a világot. Azt azonban még Violante sem kívánta, ami ez után következett. Az általa írt szodómiaellenes törvény értelmében mindenki halálbüntetést kapott, akire csak rábizonyították a vádakat. Mikor kiderült, hogy Fabio Caprimulgo úgy dalolt a bíróságnak, mint a kismadár, Dami jövője ugyancsak borúsnak tetszett. Az ítéletet nyílt tárgyaláson hirdették ki, melyet Francesco Maria Conti személyesen vezetett le, a zokogó Gian Gastone és a csendes, sápadt, könyörgő, kisírt szemekkel tehetetlen gazdájára pislogó Dami jelenlétében. Egy hét múlva felakasztják.

Gian Gastone bezárkózott a könyvtárba. Ki se tette a lábát; hol üres tekintettel bámulta az ablaküveget, hol elkeseredetten böngészte a város törvényeit abban a reményben, hogy talál valamiféle jogi kibúvót. Megtudta, hogy megváltoztathatná a törvényeket – méghozzá könnyedén, hiszen ahogy egy toszkán mondás tartja, a sienai törvények néha csak egy napig élnek –, csakhogy nem tudná elég hamar jóváhagyatni ahhoz, hogy megmentse Damit; az pedig egyáltalán nem érdekelte, hogy puszta emberbaráti szeretetből megmentse a jövő szodomitáit. Senki más nem számított, csak Dami. Violante tudta, hogy Dami élete az ő kezében van. Ha Gian Gastone felfedezné azt a jogszabályt, melyet Pia Tolomei kiszabadítására szándékozott felhasználni, és rájönne, hogy hatalmában áll kiszabadítani Damit, akkor éjt nappallá téve őt kérlelné, zaklatná, folyton neki rimánkodna. Ezt a kockázatot nem vállalhatta. Kivárta, hogy álomba sírja magát a szobájában, és hangosan horkolni kezdjen, majd gyertyát gyújtott, és lesétált a könyvtár jogi részlegébe, ahol a város törvényei, rendeletei és jogszabályai tekercsekbe sodortan, békésen szunyókálva várták, hogy elővegyék őket. Egy másodperc alatt megtalálta azt a törvényt, melyet saját kezével írt. Minden teketória nélkül letörte a viaszos Medici-pecsétet az okmányról, és lecsúsztatta a pergament a vékony hengerről. Az érdes papírt beledugta a pruszlikjába, elfújta a gyertyalángot, majd észrevétlenül kisurrant a sötét teremből. Ahogy a szobája felé igyekezett a lépcsőkön, azon töprengett, milyen aprócska dolog is ez a törvény, ez a kis darab papír, mégis megmenthet egy nőt a bitótól. Ahogy közeledett a Palio, Gian Gastone mindennap a börtönbe küldött valakit azzal a kéréssel, hogy látni szeretné

Damit. Habár nem talált olyan rendeletet, amely lehetővé tenné a férfi szabadon bocsátását, a herceg tudta, hogy az ítélet végrehajtása előtt minden halálraítélt fegyenc fogadhat egy általa választott látogatót, így hát újra meg újra elküldte a futárt a börtönbe Damihoz azzal az üzenettel, hogy csak kérnie kell, és újra láthatja a szerelmét. Gian Gastone biztosra vette, hogyha bejut a cellába, már a nevének és puszta megjelenésének erejével is ki tudja hozni Damit. Mindennap Dami válaszát várta, mégis teljesen felkészületlenül érte, mikor végre megérkezett: Dami a szerelme és gazdája helyett Violante hercegnőt akarta látni. Gian Gastonéról lerítt, hogy a hír halálosan megsebezte, mégis ragaszkodott hozzá, hogy Violante elmenjen. A hercegnő a legkevésbé sem vágyott rá, hogy végighallgassa a rettegett férfi esdekléseit, a kérdéses időben azonban mégiscsak átsétált a piazzán a börtönbe, nyomában Gretchennel. A kapuban ott hajbókolt a kormányzó. Mézesmázosan tájékoztatta Violantét, hogy a sienai törvények értelmében csak egyedül találkozhat a halálraítélttel. A cella hideg és nyirkos volt. A börtönőr kisszéket állított a dohos padlóra. Violante leült és várt, Dami lila szemei olykorolykor felcsillantak a sötétben. A teste többi része homályos, görnyedt árnynak tűnt. Violante megborzongott a férfi tekintetétől, életének legborzasztóbb napjaira emlékeztette. Csak egyetlen szó hagyta el a száját: – Nos? – Meg fognak ölni – felelte az árnyék azzal a sziszegő kiejtésével, amitől Violantét mindig kirázta a hideg. – Tudom. – Engedjen szabadon!

Itt, ezen a sötét helyen, ahol szemernyi fény sem pislákolt, itt önmaguk lehettek. Itt nem volt se alakoskodás, se paróka, se kosztümök, se jelvények. – Ugyan miért tenném? Violante maga is meglepődött saját hangja kíméletlenségén, ahogy visszaverődött a nyirkos falakról. A visszhang elhalt, az asszony a választ várta. Arra azonban legkevésbé sem számított, amit ezek után hallott. – Mert én sosem voltam igaz. – Dami előrehajolt, hogy kellőképpen kihangsúlyozza szokatlan kijelentését, így Violante jól láthatta lila szeme jelentőségteljes pislantását. – És csak az igazakat fogadja karjába az Úr. Abban a pillanatban rájött. Hirtelen visszarepült húsz évet az időben, gyermekágyban fekve hallgatta egy másik árnyék – egy ismeretlen pap szavait. Ugyanazok a lila szemek, ugyanaz a sziszegő kiejtés, töredékek a szentírásból. Nem kapott levegőt. – Engedjen szabadon – mondta Giuliano Dami –, és visszaadom a gyermekét. DOMENICO BRUNI AGGÓDOTT A FIÁÉRT. Már csak hét nap maradt a Palióig, és nem úgy tűnt, hogy a fiú edzeni akarna a lovával – még csak nem is törődött vele. Maga Domenico fésülte és kefélte Leocorno bársonyos, fehér szőrét, ő ápolta és tisztította meg a patáit is. Lovagolni nem tudott rajta, mert a csődör csak Riccardót tűrte meg a hátán, így edzeni sem tudtak. Riccardo még a próbafutamokon sem ült fel a hátára, amikor a contradák zsokéi végigvágtattak a nekik kisorsolt lovakon a hatalmas Piazza del Campo versenypályáján. Mintha egyáltalán nem is érdekelné ez az egész.

Az elmúlt egy hónapban, mióta az idegen meglátogatta, Domenico félelemben élt. Most abba kapaszkodott, aki a legkedvesebb volt számára, mintha bármelyik nap elveszíthetné Riccardót. Miután Dami börtönbe került, félelme átalakult: úgy érezte, máris elveszítette a fiút. Riccardo egyedül Zebrát akarta látni, a fiúcska ugyanis mindennap friss jelentéseket hozott Piáról a Torony contradába52. A lovas nem tudott önmagával együtt élni, nem bírta elviselni magát, sem a napsütést vagy a seregélyek hangját. Minden fájt neki: minden túl hangos volt a fülének, és túl világos a szemének. Hosszú órákon át aludt az istállóban; csak a kínzó vágy, hogy még egyszer láthassa Pia arcát, csak ez tartotta vissza attól, hogy Faustino kastélyához rohanjon, és bedöntse az ajtókat. Végül Zebra hozakodott elő a megoldással. A kétségbeesése második éjszakán Riccardo arra ébredt, hogy valaki megböki a vállát: fiatal barátja ismerős mogyoróbarna szemei meredtek rá. – Menjen, és látogassa meg! – mondta a fiú. – Hogyan? – Hogy vitte ki onnan a Párducot? Ugyanúgy vissza is tud menni. A bársonyos éjszakában, a Palio előestjén Riccardo átszelte a piazzát a Fonte Gaia felé. Megemelte a jól ismert követ, és alámerült a város alatt húzódó bottini csatornákba. Végiggyalogolt az üvegzöld pocsolyák melletti földúton, míg ki nem tapogatta a kő-ajtó körvonalait, melyen át Egidio Albanit cipelte ki hetekkel azelőtt. A föld alatti átjáró végéhez érve meglökte a kőajtót, tudta, hogyha odabent őrködik valaki, most

52

Piazza del Campo délkeleti része, egyben Siena zsidónegyede.

meg fogja ölni. De nem érdekelte. Az ő életének már úgyis vége volt. MIKOR BEJUTOTT PIÁHOZ, a nő nem hitte el, hogy tényleg Riccardót látja. Félt egyedül a nyirkos sötétségben, és már annyira megzavarodott, hogy mikor mozogni látta a sassal díszített falat, azt hitte, álmodik. Ábrándképeiben Lancelot eljött érte, hogy megmentse a sárkánytól. Mikor Riccardo alakja feltűnt a fal mögül, először majdnem a lovag nevén köszöntötte. Riccardo azonban egyből a karjába kapta. Aztán, amikor a lovas erősen, némán megcsókolta, Pia már csak attól félt, hogy felébred, hirtelen úgy érezte, akár élete hátralévő részét is eltöltené ezen a bűzös, véres helyen, ha Riccardo a karjában tartja. Érezte, hogy a lovas ujjai végigsimítják a bordáit. Tudta, hogy rettentően lesoványodott, a Sas jegygyűrűje kis híján lecsúszott az ujjáról, bele Riccardo hajába. Nemsokára már ez sem számít. Mikor Riccardo megragadta a karját, hogy kivezesse az ajtón, Pia hirtelen rájött, hogy nem álmodik. Riccardo az, és kiviszi onnan. Hirtelen megrázta a fejét. – Ülj le! – mondta. – De mennünk kell! – Hova? Gondolkozz, Riccardo! Örökké menekülnünk kéne. – Hideg ujjai közé vette a férfi kezét, megmelengette őket, és felnézett Riccardo szemébe. – És mégis, miféle várost hagynánk magunk mögött? Olyat, amit Faustino vezet? És mi lenne a hercegnővel, akit el akarnak tenni az útból, vagy a tizenhárom éves Padovani-örökösnővel, akinek a bőre alatt is pénz van? Lovagolnod kell a Palión! Le kell győznöd őket! Előtte úgysem

tesznek velem semmit. A tömegben én is ott leszek. Nem engedhetik meg maguknak, hogy felbőszítsék az apámat, mielőtt a tervük megvalósul. – És utána? Pia lesütötte hatalmas szemeit. – Fogd ezt! – mondta, és lecsatolta Kleopátra-bagolymedálját a nyakáról. – Legyen ez a hűségem záloga, lovagolj az én bajnokomként! – Egyszer régen Pia arról álmodozott, hogy egy jóképű bajnok versenyez érte, milyen furcsa képpé torzult azóta az álma! – Pia. – Riccardo megfogta a nő kezét, és olyan erősen rászorította a Kleopátra-érmére, hogy az már fájt neki. – Mi lesz veled? Pia nem állta a tekintetét. – A törvény értelmében a Palio után engem halálra ítélnek. Nello újra megházasodik, már ki is választották a menyasszonyát. Hibát követtek el velem, de apámra még pár napig szükségük lesz. Vett egy mély lélegzetet. Most végre befejezhette az idézetet, amit akkor kezdett el, mikor a gyóntatószéknél találkoztak. Most végigmondhatta a jövendölést: „Ha újra túl jársz, otthoni vidéken, a hosszú útból megpihenni térve”, [..] „gondolj reám, én Pia voltam élve; Siena szült engem, Maremma ölt meg; tudja az, aki, feleségül kérve, gyöngyös gyűrűvel övének jelölt meg.”

Riccardo Pia gyűrűjét nézte az ujján, majd a tenyerében pihenő baglyot: a fáklya fényében megcsillanó arany szemek cinkosan kacsintottak rá. Pia látta, hogy Riccardo fél, olyan nagyon félti őt, hogy azt már alig bírja elviselni. – Képtelen vagyok rá. Te nem ismersz engem. Gyáva nyúl vagyok. Rengeteg ember meghalt már a gyávaságom miatt. Riccardo bizonytalanul dadogta el borzalmas emlékeit a milazzói templomról, a fiatal anyáról és a lángoló épületről. Pia rémülten és szánakozva hallgatta, nem csak azokat az ártatlan embereket, de Riccardót is sajnálta, amiért egyedül kellett megbirkóznia ezekkel a kísértetekkel annyi éven át. Most már megértette. Két kezébe fogta a férfi arcát. – Hisz még gyerek voltál – mondta. – És ha ott maradtál volna, ugyanúgy halott lennél, nem élted volna meg mindazt, amit most magad körül látsz. Megpróbáltad megmenteni Vincenzót, és most még több életet megmenthetsz. Ragadd meg az esélyt! Riccardo a szemébe nézett, és bólintott. Pia kényszerítette magát, hogy folytassa: – És most valami sokkal nehezebbet kell kérnem, amihez képest a verseny megnyerése gyerekjáték lesz. – És mi lenne az? Pia akkor kimondta élete legborzalmasabb mondatát: – Itt kell hagynod. Ígérd meg! – KI KELL JUTTATNIA. Ígérje meg! Violante szíve olyan hangosan dobogott, hogy alig hallotta Damit. – Mondja el! – Kiszabadít?

Piáról azonnal megfeledkezett. – Igen! Dami mély lélegzetet vett, és belekezdett a húszéves történetbe. Soha senkinek nem beszélte el, még Gian Gastonénak sem; azt is tudta, hogy a legrosszabb részekről most sem beszélhet, különben ez a nő itt helyben megöli a puszta kezével. Mesél a fényről, de az árnyékot elhallgatja, a fehéret elmondja, de a feketét nem. GIULIANO DAMI ÉLETE LEGJOBB és legkegyetlenebb tettét húsz évvel ezelőtt követte el. Amikor Gian Gastone parancsára papnak öltözött, hogy ellopja és megölje Violante ikreit, úgy gondolta, képes lesz megbirkózni a feladattal. Az utasítás úgy szólt, hogy Violantét el kell kábítani a gyerekek elrablása előtt, és mikor belépett a szobába, egyből látta, milyen bölcs elővigyázatosság is volt ez. Violante még álmában is átkarolta mindkét apró gyermekét, akiket megduzzadt, kék eres mellein szoptatott. Violante arcáról nyugalom és boldogság áradt, ahogy az ópiumtól kábultan szunyókált. Dami azonban nem érzett megbánást, amikor elragadta a két csecsemőt anyjuk melléről. Szájuk széléről még meleg tej csordogált, ahogy egy-egy apró cuppanással elengedték Violante mellbimbóit. Dami szívét azonban még ez sem lágyította meg. Fekete köpenye alá rejtette a nyöszörgő kisbabákat, és a szomszéd szobába lépett. Akkor és ott, abban a sötét szobában, odaadta a lelkét az ördögnek – bár nem sokkal később visszakövetelte. Még sosem ölt gyereket, de nem tartotta súlyos feladatnak, úgy gondolta, nem lehet olyan nehéz meggyilkolni egy újszülöttet, visszaküldeni őt a nemlétbe, hiszen csak egy futó pillantást

vethetett a világra, meg sem kellett volna születnie. Az egyik kisfiút az ágyra fektette, a másikat a karjában tartotta, torz módon eljátszva a mozdulatot, ahogy Violante ringatta a babákat. Először arra gondolt, hogy összezárja a kezét a nyaka piciny redői között, de nem tudta egykönnyen megragadni az apró torkocskát. Aztán párna után kutatott, hogy azzal fojtsa meg a csecsemőket, de mindet átvitték a szomszéd szobába az anya szolgálatára. Végül úgy döntött, hogy lenyomja a hüvelykujját az apró száján. Ami ezután történt, felvillantotta előtte a mélységes mély szakadékot, melybe kis híján bele is zuhant: az anyja emlőjétől elszakított csecsemő összezárta meleg, nedves kis ajkait Dami ujja körül, és elkezdte szopni. Dami testén a gyengédség döbbenete futott végig, és ettől olyan éles rettegés hasított belé, amire csak erőszakossággal tudott felelni: egyre mélyebbre és mélyebbre nyomta az ujját a csecsemő szájába, mire a kisfiú először csapkodni kezdett, majd végül abbahagyta. A másik baba nyugodtan feküdt az ágyon, végignézte a gyilkosságot. Kapribogyózöld szemeivel követte Damit, ahogy halott testvérét melléfektette az ágyra. Ahogy a férfi lila szemei összekapcsolódtak a kisfiú nyílt pillantásával, Dami tudta, hogy inkább meghal, semhogy még egyszer megtegye. Így tehát Giuliano Dami kárhozott lelke tovaszállt a pokol összezáruló kapui közül, mikor a démonok és a lángok már a sarkát nyaldosták. Az ikertestvérek egyikét megölte, ahogy szerelme és gazdája parancsolta, a másikat viszont megmenti. Bebugyolálta egymás mellé a két csecsemőt, a halottat és az élőt, és észrevétlenül lesietett velük a hátsó emeleten. Az Arno partjainál kivette a még élő babát a ruhából, a helyére három nagyobb követ tett, és újra bekötötte a batyut. Az élettelen kis

testet bedobta a folyóba, még azelőtt elfordult, hogy hallotta volna a csobbanást. Aztán felkapta a még élő babát, és a palazzo53 felé vette az irányt. A hatalmas kapuknál megpillantott egy férfit, aki éppen kikötötte a lovát. Látásból ismerte: ő volt a sienai patkolókovács, Toszkána legjobb mesterének tartották, azért jött, hogy ellássa a nagyherceg kedvenc lovát. A férfi éppen hazafelé tartott, mint mondta, még aznap este ellovagol a városból, valószínűleg sosem tér vissza. Siena nem volt túl távol, de azért elég messze volt. Dami odaadta a babát, megparancsolta neki, hogy vigye el Firenzéből, és a nagyherceg utasítására nevelje fel sajátjaként. Látta, hogy a lovász szívét meglágyították a gyermek szemei és a pólyából felnyúló aprócska kéz. A kérdést mégis az döntötte el, hogy Dami átnyújtott a férfinak egy erszényt is, amely majdnem annyit nyomott, mint maga a csecsemő. Dami olykor könnyű, olykor nehéz léptekkel sietett vissza a gazdájához, aki türelmesen várt, éppen olyan sötét szobában ücsörgött, mint amilyenben ő a gyilkosságot elkövette. – El van intézve – mondta. – Most már te vagy Toszkána örököse. GIAN GASTONE BÓLINTOTT, mire Dami elfordult tőle, valamivel kevésbé szerette a gazdáját, mint azelőtt. Csak azután kezdett el remegni, hogy bezárta maga mögött az ajtót. Így tehát Domenico Bruni, akit megnyomorított fiatal feleségének halála, ugyanakkor felélénkített a megbízatása, melyet III. Cosimótól, Toszkána nagyhercegétől kapott, mit sem sejtve hazavitte magával Sienába a Medici hercegecskét.

53

A „palazzo” szó nagyjából a „palota” szónak felel meg.

GIULLANO DAMI most, a halál árnyékában, nem akarta mérlegelni, hogy az egyik gyerek meggyilkolása vagy a másik megmentése nyom-e többet a latba az ítélet Napján. Most csak azt tudta, hogy van még egy lap a tarsolyában, és ki is játszotta, hogy saját hitvány bőrét mentse. Mindig is félt Violantétől, hiszen kegyetlenül elbánt vele, számára a hercegnő csak a rettegés kiapadhatatlan forrását jelentette. A Sátán minden bizonnyal remekül szórakozik azon, hogy az élete most épp Violante kezébe került. Természetesen nem mondott el neki mindent. Még szorult helyzetében is tisztában volt vele, hogy ha bevallja a nőnek a gyilkosságot, sosem engedi szabadon. A következőképp szépítette meg a történetét: az ikrek egyike meghalt, és belevetették az Arnóba; a másikat Gian Gastone parancsára meg kellett volna ölnie. Ő, Dami, azonban megmentette a gyermeket, és Domenico Bruninak adta. Tisztában van vele, hogy ezzel minden hidat feléget maga mögött, ami a gazdáját illeti, de nem látott más kiutat a hurokból. Violante megsemmisülten, végtelenül hosszú percekig néma csendben ült, a fagyos cella megdermesztette kezét és lábát, szíve viszont valósággal lángolt a dicsőségtől, az örömtől és a veszteségtől. Örült, hogy van egy fia – és micsoda fia! Egy felnőtt férfi, akit már egyébként is szeretett, és most szabadjára engedhette iránta érzett szeretetét. Ugyanakkor gyötrődött is a halott fia miatt, akinek csupasz kis csontjai az Arno fenekén hevertek, ágytársa pedig három darab kő volt csupán, egy darab kő minden leélt óra után.

Azt is sajnálta, hogy kihagyta másik fia első húsz évét: az első mosolyát, az első fogát, az elsőáldozását. Aztán újból fellángolt benne az öröm, hogy ilyen ajándékot kapott egy igazán jólelkű, végtelenül bátor és gondoskodó fiatal férfi személyében. Nem őt illette az érdem a fiú modoráért vagy viselkedéséért. Adottságait a származás számlájára is írhatta volna, mivel Ferdinando egykor a legvonzóbb ifjak közé tartott, ahogy Gian Gastone is. Csakhogy mindketten a férfiaknak és a fiúknak adták szeretetüket, hitveseiket pedig nyomorúságba taszították; egyikük még gyermekgyilkosságra is vetemedett, hogy szabad utat biztosítson magának a hercegi cím felé. Miféle örökség ez? Violante kibotorkált a sötét cellából a vakító napfényre, csak annyi időre állt meg, hogy közölje a börtönőrrel: Dami még egy estét a rács mögött tölt imádkozással és vezekléssel, majd másnap reggel szabadon bocsáttatik a Palio kegyelmi döntése értelmében. Ahogy Violante átkelt a téren, Gretchennek belé kellett karolnia. Violante hálás volt a támogatásáért és a hallgatásért. Nem tudta volna elmondani a hallottakat, mivel saját gondolatait is alig tudta értelmezni. Mikor belépett a palotája sötét ajtaján, csak arra tudott gondolni, hogy most már érti, miért tűnt mindig olyan ismerősnek Riccardo, miért ismerte fel már a találkozásuk napján, és miért kötődött hozzá az óta, hogy megpillantotta: az ifjú Ferdinandóra, az apjára emlékeztette. Az öröm és veszteség utolsó hulláma akkor öntötte el, amikor áthaladt a Torre del Mangián, hiszen hiába találta meg a fiát, ő már elment, dühtől tajtékozva távozott. Violante egyelőre képtelen lett volna Gian Gastone szemébe nézni. Tudta, hogy ott várakozik a fogadótermében, és fel-alá

járkálva várja a Damival folytatott beszélgetés kimenetelét. Violante azon gondolkozott, vajon akkor is szabadon akarná-e bocsáttatni Damit, ha tudná, mit vallott be? Összeszedte minden erejét, melynek létezéséről eddig nem is tudott, és úgy döntött, egyelőre titokban tartja újonnan megszerzett ismereteit. Damit felhasználja majd a sógora elleni sakkjátszmában, tárgyalási előnyt kovácsol majd a tudásából. Gretchent elküldte, hogy találja meg Zebrát, és mikor a fiúcska megérkezett, megfogta a kezét, és a kilencéves kis ember lerágcsált körömvégeire pillantott. Mit nem adott volna azért, hogyha ilyen idős korában ismerhette volna Riccardót! Ezúttal különösen kedvesen mosolygott Zebrára, és gyengéden megkérdezte, nem tudja-e, hol lehet Riccardo Bruni. – Hogy éppen most hol lehet, hercegnő, azt nem tudom – válaszolta a fiú –, mivel már korán reggel kilovagolt a kapun Leocornóval. Keményen edz, úrnőm. Zebra arról nem tett említést, hogy Riccardót a Piával való találkozás változtatta meg, az ösztönözte arra, hogy újra lóra kapjon, hogy győzzön, hogy csókot nyomjon elhanyagolt lova fehér orrára, és hogy bocsánatot kérjen tőle. Zebra mindent látott: látta, amint Riccardo hajnalban Leocorno nyergébe pattan, és a dombok felé veszi az irányt, nyugat felé, mint mindig, hogy lássa azt a nyugati kilátást. Azt is tudta, hogy ott körbe-körbe vágtázik majd Siena körül, a győzelemért edz. Zebra minderről ugyanakkor semmit sem mondott, mert bár nagyon szerette a kedves hercegnőt, némi pénzért cserébe visszatartotta ezt a tudását. Felpillantott Violante csúnyácska, meggyötört arcára, és megenyhült. – De azt azért megmondhatom, hol lesz holnap reggel. – Hol?

– Hát a Torre templomában! A lova áldásánál. Hát persze. A Palio reggelén minden contrada megáldotta a lovát a saját templomában. A Palio holnap veszi kezdetét. Violante kényszerítette magát, hogy ennek a jelentőségére összpontosítson. Riccardo Bruni, az ő fia, a város legjobb lovasa, lovagolni fog a Palión a Torony contrada színeiben. A fiú szerelmét bebörtönözte a Sasok kapitánya, akinek örökösétől, Nellótól várják, hogy megnyerje a Paliót. Riccardo, az egyetlen lovas, aki veszélyeztetheti a tervüket, olyan lovat kapott Faustinótól, amellyel semmiképp nem nyerhet. Nello aratja le a győzelmet, ezzel pedig eleget tesz a fogadószindikátus elvárásainak, akik majd pénzükkel támogatják a Kilenceket. Sienát, az ő városát elveszik tőle. Nem, hasított bele a gondolat, Riccardótól veszik el az ő városát. A paraszt, akit Gian Gastone alantasnak nevezett, most megelőzte őt rangban. Violante legalább teljesítette a feladatát: örököst adott Toszkánának. Violante hirtelenjében megvilágosodott. Ha Riccardo megnyerné a Paliót, a Kilencek koldusbotra jutnának, és a fia nem veszítené el a várost. Zebra szerint pedig mindent meg is tett ennek érdekében: győzelemre elszántan edzett. Ami pedig Romulus fenyegetését illeti, akárki legyen is az, és bármilyen felsőbb hatalom fenyegesse is a várost: nos, Gian Gastonénak közbe kell lépnie. Fel kell használnia ezt a gyilkost. Jóvá kell tennie a bűneit. A hercegnő felment a fogadótermébe, és elfordította a kilincset. Gian Gastone már várta, és most felé fordult. Violante a sógora aggódó, kövér arcára pillantott, még sosem alakoskodott ennyire, mint most, mikor az undorát és a gyűlöletét igyekezett leplezni. Ő, csakis ő volt a felelős azért a bizonyos húsz elveszett

évért. Az ablak alatt lévő elefántcsont dobozhoz ment, és elővette az ott rejtegetett törvényt, majd átnyújtotta sógorának. – Szabadon bocsátom Damit. A férfi arcán szétáradt a megkönnyebbülés. – Feltéve – folytatta Violante –, hogy írsz a nővérednek, Anna Maria Luisának. Fegyveres erőkre van szükségünk a városban, és ő szállásolja el a pfalzi sereget Firenzében. Szorít az idő. Jól tudta, mennyire gyűlöli Gian Gastone a nővérét, hiszen Anna Maria Luisa vetette el vele azt az asszonyt, akit szívből utált, ő száműzte szeretett Firenzéjéből is. Mindez azonban most cseppet sem érdekelte. Akkor küldess egy írnokot, kedves húgom! – hízelgett Gian Gastone. – A saját kezeddel, a saját pecséteddel. – Majd újragondolta a dolgot. – Tulajdonképpen az lesz a legjobb, ha leveszed a pecsétgyűrűdet, és beteszed a borítékba a levél mellé. Gian Gastone megforgatta a Medici-gyűrűt nagy virsliujján, a tokája rezgett az érzelmektől. – De húgom, nem biztos, hogy le fog jönni. Violante mindkét kezét az íróasztalra nyomta, és közelebb hajolt hozzá. – Le fog – mondta, alig vette észre, milyen erős most a hangja –, még ha le is kell vágnunk érte. VIOLANTE AZ UDVARRA IGYEKEZETT kezében a levéllel, s a legfürgébben vágtázó lovat kereste. Miközben a Kilencek Tanácsának Csarnokán áthaladt, újra látta a homokórát tartó nőt a jó kormányzás freskóján, amint az idő homokszemcséi egyre peregtek az ujjai között. Violante meggyorsította a lépteit.

Igyekeznie kell, a Palio holnap lesz, és Firenze jó pár órányi lovaglásra van Sienától. Az árnyas udvaron, ott, ahol először üdvözölte a sógorát, a lovászáért küldött. Megparancsolta az öregnek, a Sárkány54 contrada egyik aggjának, hogy találja meg a város legsebesebb lovát, mert sürgős levelet kell Firenzébe vinnie. Mi van Berióval, kérdezte egy hirtelen jött ötlettől vezérelve, a nagy pej lóval, aki a júliusi Palión diadalmaskodott? A legkiválóbb csődör hiányzott az e havi lehúzásról, vagyis nem vesz részt a holnapi versenyen. De az öreg lovász elmondta, hogy Berio a júliusi Palio után eltűnt, s azóta színét sem látták. Violante csüggedten kiadta a parancsot, majd felmászott az emeleti szobájába. Ablakából mereven nézte a Torony coníradát. A kerület polgárai már az utcákat díszítették saját színeikkel, a kék és burgundi vörös zászlókkal, szalagokkal. Valahol, valahol ott él Riccardo egy olyan férfival, aki nem a vér szerinti apja. Violante jól tette, hogy eltitkolta Dami vallomását Gian Gastone elől. Ha kiderülne, hogy Riccardo, az ő drága fia még él, most az élete egy fabatkát sem érne. Firenzéből azt a hírt kapták, hogy Cosimo nagyherceg még mindig nagyon rossz állapotban van, bármelyik nap távozhat az élők sorából. Gian Gastone karnyújtásnyira állt tőle, hogy megszerezze a hatalmat. Violante olyan erősen szorította az ablakpárkányt, hogy egészen elfehéredtek az ujjai. Sikítani szeretett volna, egyszerre sírni és nevetni, saját bőrébe marni, s a Torony contradához. rohanni, ahol ha kell, akár az istállóban is boldogan várná Riccardo hazaérkezését.

A Sárkány (Drago) contrada Piazza del Campo északnyugati részén fekszik. Lakói hagyományosan bankárok. 54

Hiába feküdt le, nem jött a szemére álom, húsa égett, szíve hevesen kalapált: tudta, hogy másnap találkozik a fiával. Aznap éjjel, az elmúlt húsz év alatt először, nem álmodott az ikrekről. Miközben azonban álmatlanul forgolódott, órájuk gondolt. Újra és újra végigjátszotta a fejében rövid kapcsolatukat. Élénken emlékezett a különbségekre: az egyik fiúcskára, aki olyan hevesen szopott, és a csendesebb, nyugodtabb babára, aki visszafogottabban evett. Melyikük volt Riccardo? Eszébe jutott, hogy mindkét babát elnevezték a Gian Gastone által szervezett hamis keresztelő-temetési ceremónián – üres neveket írtak az üres koporsókra. Eszébe jutott, hogy amikor Ferdinando mellé ült a halottas és gyermekágyra, közölte vele, milyen neveket kaptak a fiúk. Ahogy a hajnal végre felkúszott az égbolton, azon tűnődött, vajon melyik fiúval is fog találkozni: Gastonéval vagy Cosimóval? Azt nem tűrhette, hogy fia annak a nevét viselje, aki meg akarta ölni, ezért akkor és ott úgy döntött, hogy Cosimo de’ Medici volt a túlélő. Jó előjel: Cosimo visszahozza majd a Mediciek dicső napjait, az első Nagy Cosimo idejét, aki Firenze aranykorában uralkodott. Violante erőszakkal összeszorította a szemeit, úgy várta, hogy végre elaludjon. Remélte, hogy Riccardo Bruni jól alszik aznap éjjel, mert amit reggel mesél majd neki, attól megváltozik a jövője, és onnantól Cosimo Ferdinando de’ Medici életét éli majd. * * * A PALIO NAPJÁN RICCARDO BRUNI reggel hat órakor már ébren volt, Leocornót fésülgette, kefélgette, csutakolta, hogy

ragyogjon a szőre. Ma elviszik a Torony templomába, hogy megáldják, kicsivel később pedig végig kell futnia élete versenyét. Riccardo végighúzta a kezét szűk gallérja mögött. A nap hevesen tűzött a fejére, a kövek visszaverték a hőséget. A fantino55 öltözékét vette magára, a Torony contrada kék és burgundi vörös színeiben, nyaka köré elefántmintás kendőt kötött. Bármi történjék is, legalább ma viszontláthatja Piát. Reszketett az idegességtől, a lószerszámokkal babrált, feleslegesen játszadozott velük, újra és újra végrehajtotta a kisebb feladatokat. Leocorno együttérzően mozgatta a fülét, majd felemelte, és arrébb helyezte a patáit. Mindkettejük számára nagy megkönnyebbülést jelentett, mikor Zebra felbukkant az udvaron. – Korán jöttél – morogta Riccardo barátságtalanul, ugyanis beleegyezett, hogy Zebra segítsen elvezetni a lovat a Torre templomába az áldásra. Ezen az egy napon Zebrának nehezére esett eltitkolnia részrehajlását Riccardo és a Torony contrada iránt. A fiúcska szétnézett maga körül. – Odabent – mondta sokat sejtetően. Riccardo kíváncsian ledobta Leocorno gyeplőjét, és követte Zebrát az istálló hűvös, szénaillatú sötétjébe. Leocorno érdeklődve benézett hozzájuk az osztott ajtó felett, hogy kihallgassa a tanácskozásukat. Zebra felmászott egy szénabálára, és megnyalta az ajkait. – Tegnap lent voltam Ascianóban a lóvásáron, és beszéltem Bolival, tudja, a lókupeccel. Riccardo türelmetlenül összecsapta a tenyerét. 55

A fantino olaszul zsokét jelent.

– Tudom, hogy ki az a Boli. Hallott Leocornóról? – Hogy hallott-e róla? – A kisfiú póni módra felhorkantott. – Ő adta el Faustinónak. Már az összes kereskedő ismeri, de egyiknek se kellett. Boli kártyán jutott hozzá, mikor a többi kereskedővel játszott. Ez felkeltette Riccardo érdeklődését. – Kártyán nyerte? – Elvesztette a leosztást, és magával kellett vinnie – felelte fejét csóválva Zebra. Riccardo Leocorno gyönyörű fejét nézte, ahogy az ajtó fölött bámult befelé, fújtatva és horkantva, mint aki maga is részt akar venni a beszélgetésben. – Miért? Zebra halkan válaszolt, mintha attól félne, hogy a ló megérti. – Mert ez egy gyilkos. Három embert ölt meg az elmúlt hat hónapban. – Riccardo szeme elkerekedett döbbenetében. – Biztos vagy benne? – Biztos – bólintott Zebra. – Maga Boli mesélte. Ó, igen, az Egyszarvú, mondta. Mindig keresztet vetett, amikor csak kiejtette a nevét. Riccardo megköszörülte a torkát, most már ő is halkabban beszélt. – Hogy ölte meg őket? – Kettőt ledobott a hátáról, egyet meg a falhoz passzírozott. – De miért? Hiszen jó vérvonala van, nem igaz? Csak rá kell nézni! – Riccardo a paripa nemes vonásaira pillantott a félhomályban. – Soha jobbat – értett egyet vele Zebra, szintén a lovat pásztázva. – Fajtiszta lipicai, egyenesen a stájer Spanyol

Lovasiskolából, ahogy az apja is mondta. A spanyol hadsereg számára képezték ki, hogy egy tiszt hátasa legyen, a seregben egy tábornok lova volt. Gyakorlatilag az ágyún állt, mikor elsütötték, meg is süketült tőle. Ledobta a tábornokot – a neve Alvarez y Leon volt –, meg is halt. Azóta senki mást nem tűr meg a hátán. Alvarez y Leon. Riccardót kirázta a hideg. Jól emlékezett a tábornokra, a portyázó hispánokra, a parázsra. Tehát Leocorno ott járt Milazzóban, ahogy ő is, és azt látta, amit ő. – És aztán? – Boli egy darabig még megtartotta. Eladta, aztán a ló megölte a lovasát, a család pedig visszaadta neki: nem akarták, hogy a paripa a halott rokonra emlékeztesse őket, még a pénzt sem kérték vissza. Azt beszélik, hogy a lovat megszállta az ördög. – Ezúttal Zebra vetett keresztet. Riccardo Leocorno áttetsző szemébe nézett, nem hitte el, hogy az ördög bújt belé. ő is harcolt a háborúban, és tudta, hogy nem démonok, hanem emberek hozták létre azt a bizonyos földi poklot. Erről azonban most hallgatott. Zebra folytatta: – Boli háromszor adta el, és három ember halt meg. Arra gondolt, jobb, mint a karácsony: aranytojást tojó tyúk. Aztán a legutolsó család, annak a férfinak a rokonai, akit a falhoz kent, kicsit idegesek lettek, és közölték Bolival, hogy meg kellene öletnie a lovat. De addigra már Boli talált egy újabb vevőt. – Faustino Caprimulgót? – Faustino Caprimulgót. – Vagyis meg akar ölni – mondta Riccardo. Zebra megrántotta keskeny vállát.

– Az nem olyan biztos. Szerintem csak tudja, hogy nem fog tudni nyerni vele. Nem versenyezhet olyan lóval, amire rá se tud ülni. – De rá tudok. Már lovagoltam rajta. – Talán tévedek. De elmondom, mit tennék a maga helyében – mondta Zebra éveit meghazudtoló bölcsességgel. – Elsőként érnék a templomba, és az oltárhoz kötném ki, így csak magát fogja látni. És aztán megvárnám, hogy mindenki kimenjen, csak akkor vezetném ki. És a többi próbára sem vinném el. – A végső próbákat a Palió napján tartották. – Mert azt nem tudhatjuk, hogyan viseli majd a tömeget. Riccardo bólintott. Feltápászkodott, majd a lóhoz sietett, megsimogatta a fehér orrát. Leocorno örömében felnyihogott. Zebra észrevette a paripa homlokán húzódó sebhelyet, és kelletlenül megállt mellette. – És van itt még valami. Ez a sebhely. – Apró ujjait végigfuttatta a kérdéses csillag formájú hegen. – Megkérdeztem Bolit, miért hívják Egyszarvúnak. Azt mondta, azelőtt lipicai neve volt, Neo-politano-valami, a csata napján nevezték át. Riccardo várta a folytatást, még mindig a lovat simogatta. – Homlokon döfte egy bajonett. Egyenesen átment a koponyáján. A ló eszét vesztve rohangált a lovasok között, fejében azzal a hatalmas micsodával. Mindenki nevetett, akkor kezdték el Egyszarvúnak hívni. De addigra már megvadult, veszélyes is volt a bajonettel a fejében, így senki sem merte kihúzni belőle. Egy utász megpróbálta, de meghalt, a ló fejbe rúgta, tökéletes patkónyomot hagyott az arcán. Azt követően senki nem mert a közelébe menni. Végül csak elkapták, és egy medico56 kihúzta a bajonettet. A penge egy része azonban benne 56 Olasz: nagyjából szanitéc.

maradt a fejében, a bőr a fölött gyógyult be, innen a heg. Bob szerint emiatt olyan őrült: szellemeket lát, meg minden. – Zebra a válla fölött Riccardóra pillantott. – Bob azt mondja, a penge előbb-utóbb megindul befelé a koponyájában, és megöli a lovat. Riccardo meglepetten nézett előbb Zebrára, majd a lóra. Egy pillanatig szóhoz se jutott. Kicsivel erőteljesebben kezdte simogatni a paripát, és meghúzta a fehér füleket. Hirtelen még fontosabb lett számára a győzelem: nem a hercegnőért, hanem az Egyszarvúért. Megpróbált minél nyugodtabb hangon válaszolni: – Mindenesetre menjünk! Ideje útnak indulni, ha elsőként akarunk a templomba érni. Zebra, te menj el az Aquila templomába, és nézd meg, hogy van Pia! Nem kellett elmagyaráznia Zebrának, mennyi mindent belesűrített ebbe az egy szóba: „mindenesetre”. Miközben azonban ő, Zebra és Leocorno egyre távolodtak a Torony-istálló udvarától, Riccardónak az a különös érzése támadt, hogy a világa fokozatosan kifordul magából. Nem is sejtette, hogy ez még csak a kezdet. A VÁROS NYUGATI FELÉN mindeközben Pia Tolomei a Sas templomában ücsörgött. Ma meg kell jelennie a nép előtt, ezért kiengedték a cellájából, miután Nicoletta megmosdatta, felöltöztette és hosszasan kínozta. A Palio alkalmából feketesárga, a Sas színeiben pompázó talárt adtak rá. Eszébe jutott, hogy a múlt hónapban vehette fel utoljára a Civetta színeit. A mai nap pedig utoljára visel sastollakat. Csak ült ott a templomban a kemény padon, s csipkés fekete fátyola mögül figyelte a világot, akár egy csuklyás sólyom. Aztán egyszer csak kinyílt a templom ajtaja, meglátta a hatalmas fekete csődörét vezető Nellót, ahogy a nap

megvilágította alakját. A későn érkezők besurrantak mellette: fekete-sárga kabátujját fogdosták abban a reményben, hogy szerencsét hoz; a gyerekek tágra nyílt szemekkel, szájtátva bámulták. Pia észrevette, hogy a férje szája szokatlan mosollyá szűkül: csökevényes vonallá, mely lelkesedés helyett büszkeségről árulkodott. Boldognak látszott. Végre elérte, amit akart: testvére helyébe léphetett, elismerést kapott, mely a nap folyamán csodálattá erősödik majd. Nello a tömjénnel átitatott, bársonyos sötétségbe vezette a lovát, az új patkók hangosan kopogtak a márványpadlón. Ahogy az ajtó becsukódott a férfi mögött, Pia szemei hozzászoktak az ezernyi gyertya nyújtotta fényhez, és körbenézett a sárgafekete színekbe takart padon. Ujjongás és lábdobogás harsogott a fülében, kis híján átszakította a dobhártyáját a nyirkos cellában töltött hosszú napok után. Az oltárnál Nello a pap kezébe adta a kantárt, aztán helyet foglalt Pia mellett az első padon. A nő érezte, ahogy hozzáér a férje lovaglástól megkeményedett combja, és minden erejét össze kellett szednie, hogy ne húzódjon el tőle. Pia türelmetlenül hallgatta az imákat. Azt akarta, hogy végre elkezdődjön a verseny, úgy érezte, túlságosan messze még az este hét óra, alig bírta kivárni, hogy újra láthassa Riccardót. Nem sokat aludt múlt éjjel a cellája sarkába kuporodva. Jöhet bármi, ma végre ismét megpillanthatja őt, addig pedig izgatottan vár. Most, a templomban, ott ült Nello lovának durva, fekete horpasza mellett, az állat türelmesen, mozdulatlanul állt, úgy várta az áldást, mintha ismerné az előírásokat. Szórakozottan a csődör hátsó fertályára pillantott, a gyülekezet többi tagjához hasonlóan ő is azt nézte, hogy elpotyogtat-e a paripa néhány lócitromot, azt ugyanis szerencsés jelnek tekintették. Tekintete

továbbvándorolt a ló bal lábára, a szárkapocscsontja fölé, meg akarta nézni a sebet, amelyet akkor szerzett, mikor átugrott a kastély falán. Mikor az istállóba ment, hogy megcirógathassa a poroszka lovát, a csődör szelíden tűrte érdes horpasza simogatását. Előrehajolt. A seb szépen gyógyult, és a szőr is kezdett visszanőni körülötte. Pia közelebb hajolt, és hirtelen elállt a lélegzete. A fehér sebhely körül rézszínű szőr nőtt a fekete mellett. Ez egy pej ló. Szíve kalimpálni kezdett, fejében pedig egyre-másra bukkantak elő a képek, akár a seregélyek az égen. Nello fehér haja, melyet saját kezével festett feketére. Az a kis üvegnyi színezőanyag a Lúd contradából, abból a városnegyedből, ahol a kelmefestők céhei sorakoztak. A ló durva fekete bundája, melyet hiába keféltek és ápoltak, ugyanolyan érdes maradt az érintése, semmitől nem lett simább. A farkát megvágták, a sörényét rövidre nyírták, hogy másnak látszódjon. Pia kábán felállt, miközben a pap megáldotta a lovat, és kezével tölcsért formálva a bársonyos fülébe suttogott, ahogy Riccardótól látta: – Berio? Toszkána leggyorsabb lova halk nyihogással felelt, fölkapta a fejét, és Pia fülcimpáját kezdte majszolni – éppen úgy, mint mikor a halálos San Martino saroknál nyugtatgatta előző hónapban, miután Vincenzo összeroskadt és meghalt. Aztán Berio homlokára, a csillag alakú foltra tette a kezét. Meg is találta, csak épp a fehér csillag most sötétszürkének tűnt: a fehér szőrt – mely a pej szőrénél világosabb volt – még a durva fekete festék sem tudta teljesen eltakarni. Nello rápillantott. Pia elkapta a kezét.

– Szerencsét hoz – mondta, és felvillantotta a férfira legszebb mosolyát, az arcán megjelentek a gödröcskéi. Nello kurtán bólintott, majd megfordult, elvezette a lovat, s útközben kikerülte a szenteltvíz áradatát, melyet a gyülekezet zúdított rájuk a kezükben tartott mirtuszágakról. Miközben megkísérelte összegyűjteni emlékezete széttöredezett darabkáit, Pia szinte érezni vélte a Sas contrada polgárainak közös akaratát. Nellóra pillantott, hogy lássa, mindez milyen hatással van rá. A férje elégedettnek látszott, mégis teljesen közönyösnek. Egy istenfélőbb ember ezen a szent helyen talán a várakozás súlyát érezte volna, mint Krisztus, mikor a széltől lengedező több ezer pálmaág suhogása közepette belépett Jeruzsálembe. Nello azonban nem a Messiás, gondolta Pia, ez az állat pedig nem szamár. Ez itt Berio. Pia a tömeget fürkészte, a kis fekete-fehér ruhás alakot kereste. Végül meglelte a küldöncöt, és sietve vállon ragadta, mielőtt börtönőre felbukkant volna a templomból. – Kérlek, mondd meg Signor Bruninak, hogy Nello lova Berio! A fiú szemei kikerekedtek, Pia hirtelen összecsapta a tenyerét. – Hallod! Berio! Menj! Zebra visszaügetett a Torony irányába, Nicoletta marka pedig rázárult Pia karjára. A TORONY CONTRADÁBAN Violante Riccardót várta a Torre templomán kívül. Ő volt az egyetlen csöndes, mozdulatlan ember az ujjongó tömegben. Megvárta az áldás végét, már nagyon szerette volna elmondani Riccardónak az igazat. Valami oknál fogva a fiú odabent tartotta a lovát, amíg a tömeg szét nem

oszlott, ahelyett hogy a hagyományoknak megfelelően ő vezette volna a contradát. Riccardo meglátta a hercegnőt, és valamit kiolvashatott Violante szeméből, ugyanis fehér lovának gyeplőjét tüstént átadta Domenicónak. Violante egyből az üres templomba kalauzolta, és a legelső padra ültette, az oltárral szemben. Úgy érezte, ez a megfelelő hely. Azokra a hosszú órákra és napokra gondolt, melyeket a Madonna del Latte alakja előtt töltött, és behunyta a szemét. – Máriára, Isten anyjára esküszöm – kezdte hogy amit most mondani fogok, az a színtiszta igazság. Riccardo csendben és nyugodtan ülve hallgatta végig a történetet, közben a kendőjét csavargatta a kezében. Csak egyszer nézett fel a nő szemébe, mikor az ikertestvéréről, Gastonéról esett szó, aki születésekor meghalt. Mikor a történet végére ért, Riccardo csöndben maradt. – Ön az anyám? Mintha egy pillanatra újra az a kisfiú lett volna, akinek gyermekkoráról Violante lemaradt. Az ajkába kellett harapnia, mielőtt válaszolni tudott. – Igen. – És az apám? Az … igazi apám? – Eltöprengett, hogy valami jót mondjon Ferdinandóról, arról a férfiról, akit olyan végtelenül szeretett, és olyan rettenetesen gyűlölt. Lila szoknyáját ujjai közé csavarta: még mindig miatta viselte ezt a színt. – Nagyszerű ember volt, az irodalom és a zene szerelmese. Látta, ahogy Riccardo arcára kétely vetül, szerette volna megölelni, ehelyett azonban óvatosan folytatta:

– Tudod, mit jelent ez? A hercegség örököse vagy, és mikor a nagyapád, Cosimo de’ Medici meghal, te leszel Toszkána nagyhercege. – De mi lesz Piával és a Palióval? – Lovagolnod kell, vagy nem lesz város, amit megörökölhetnél. És Pia ott lesz a Palión, ebben biztos vagyok. – És utána? Ön ki tudja szabadítani, miután lovagoltam, tudom, hogy képes rá. Jogában áll szabadon bocsáttatni egy rabot a Palio után – mondta könyörögve. Violante legszívesebben sírva fakadt volna. A szavát adta egy értéktelen embernek, egy gyermekrabló gyilkosnak, és hagynia kell, hogy egy ártatlan lány a rács mögött sorvadjon el. Óvatosan formálta a szavakat, mert nem akart hazudni: – Nem engedhetem szabadon, mert már annak az embernek ígértem oda a szabadságot, aki visszaadott téged nekem: Daminak, Gian Gastone emberének – alig tudta kimondani a nevét. – De neked, mint hercegnek, meglesz majd a hatalmad, hogy segíts rajta. Riccardo hallgatott. – Egyelőre még titokban kell tartanunk a valódi kilétedet. Nem vagy biztonságban… a nagybátyádtól, Gian Gastonétól – a szavak idegenszerűnek hatottak a szájából mert csak te akadályozhatod meg, hogy ő örökölje a hercegséget. Egyszer már megpróbált félreállítani az útjából, és ha teheti, újra megteszi. Riccardo váratlanul felpattant, fel-alá járkált, majd újra leült. Nem tudott mit kezdeni magával. Piát már elveszítette, Leocorno haldokolt, de visszakapta az anyját, és ráadásul egy hercegi címet is. Megrázta a fejét.

Azt kívánta, bárcsak visszapörgethetné az időt hat héttel, a legutóbbi Palio előtti naphoz, hogy kitörölje mindazt, amit látott: Vincenzót, Egidiót, Nellót. Ekkor azonban eszébe jutott, mennyi mindent talált időközben, amit viszont nem akar elveszíteni: Piát, a lovát, az… édesanyját. Ránézett az asszonyra: egy jóravaló, kedves, őszinte nőt látott. – Képtelen vagyok rá – mondta. – És nem is szeretném. Nem lehetek herceg. – Elég nevetségesen hangzott, mégsem támadt kedve nevetni. – Már lovagolni sem tudok többé. Bocsásson meg! Megfordult és rohanni kezdett, szemét égették a könnyei. * * * TŰZÖTT A NAP, MIKÖZBEN apjához igyekezett – aki igazából nem is az apja. A vér szerinti apja herceg volt, Ferdinando de’ Medici, kultúrember és gavallér, az irodalom és a zene szerelmese. Domenicóra gondolt, a zömök, erős parasztra, aki mit sem konyított a muzsikához, de annál jobban értett a lovakhoz. A férfira, aki a maga módján szerette és oktatta őt, megtanította az egyetlen nyelvre, amelyre szüksége volt, arra a nyelvre, amin az egész város értett: a lovakéra. Meggyorsította a lépteit – haza kellett érnie, úgy érezte, legalább ennyivel tartozik Domenicónak. Nem tudta, hányszor térhet még haza. BAJORORSZÁGI VIOLANTE FELÁLLT, és követte a fiát a templomból kifelé. Sajgott a szíve a meghalt fiáért, de még jobban az élőért.

Úgy sétált vissza a palotába, mintha álmodna. Nem tudta, mit gondoljon. Ha Riccardo nem lovagol, a Kilencek ráteszik a kezüket az örökségére. De belenyugszik-e valaha is az öröklés gondolatába? A palota előtt megtorpant, a comune szolgái éppen a terepet rendezték el az esti eseményekre, Violante lábától tisztes távolban homokot és fűrészport szórtak el. Felnézett a falon lévő fakorongra: IHS, a hite jele. Alatta pedig ott állt a pogány jelkép: az ikreket szoptató nőstényfarkas, egyikük eszik, a másik kifelé néz, ahogy mindig – ahogy saját gyermekei is tették. A legenda szerint Romulus megalapította Rómát és meghalt, Remusnak pedig született egy Senius nevű fia, aki Siena atyja volt. Romulus azonban nem halt meg. Életben volt, és épp a városa felé tartott. Romulus mozgatja a szálakat a Kilencek színjátékában. Felébredt a merengéséből, elméje a személyes gondolatokról a politikára vándorolt. Romulus. Sétálni kezdett, ezúttal gyorsabban, és határozott céllal. Újabb és újabb szobrok mellett haladt el. Jó néhány mérföldet lesétált, tucatnyi szobrot megnézett, mielőtt visszatért a palotába, levett egy várostérképet a polcról, és bejelölte rajta a tizenkét szobor helyét. Mindegyik a város kulcsfontosságú stratégiai pontjain helyezkedett el: főútvonalakon, városkapuknál; körülvették Siena szívét, körbekerítették a citadellát, a palotát. Azon csodálkozott, hogy nem vette észre korábban. Vajon Romulus ezeket a helyszíneket használni akarja valami módon? A nap hátralévő részében el akarta kerülni a sógorát, így a palota ablakából figyelte a további próbákat, Riccardót azonban sehol sem látta. Elhatározta, hogy felkészül, bármi is történjen az

este folyamán – valósággal letuszkolta a torkán az ételt, melyet a szobájába rendelt, majd hanyatt feküdt az ágyon, próbált elaludni, de nem jött álom a szemére. Újra felkelt, és a könyvtárba ment, vigaszt nyújtó menedéket keresett, de ezúttal nem a Morte Darthurt vette elő. Arra gondolt, hogyha Riccardo nem tér vissza, soha többé nem fogja elolvasni. Inkább Dante egyik vérvörös kötésű könyvét vette le a polcról. Visszavitte a szobájába, ledőlt az ágyra, és odalapozott a Purgatóriumhoz, ahol a korábbi Pia lakozott; és ahol a mai Pia is tartózkodott. Fel kellett idéznie az első Pia Tolomei történetét. Tudnia kellett, hogy is halt meg Pia.

A Torony DANTE PURGATÓRIUMÁBAN a költő egy gyönyörű, fiatal nővel

találkozik, aki meggyilkolása után került oda. „Deh, quando tu sarai tornato al mondo, e riposato de la lunga via seguito il terzo spirito al secondo, Ricorditi di me, che son la Pia; Siena mi fé, disfecemi Maremma: salsi colui che manellata pria disposando m’avea con la sua gemma.” „Ha újra túl jársz, otthoni vidéken, a hosszú útból megpihenni térve, – harmadik árny most így kezd szólni nékem – gondolj reám, én Pia voltam élve; Siéna szült engem, Maremma ölt meg; tudja az, aki, feleségül kérve, gyöngyös gyűrűvel övének jelölt meg. „57

A Palio EGY ÉV TERVEZGETÉS, tíz férfi, tíz ló, három kör a piazza körül, és az egész véget ér egyetlen perc alatt. A Palio áll mindennek a középpontjában, a Palio maga Siena. Ha egyszer valaki ezt megérti, akkor már mindent tud. 57

Ötödik ének, Babits Mihály fordítása.

Sienára kegyetlen forróság telepedett azon az augusztusi napon. A hőség ellenére azonban mintha ebben az évben minden eddiginél többen gyűltek volna össze, hogy vethessenek egy pillantást a Palio dell’Assuntára. Máskor a gyönyörű, kagyló formájú Piazza del Campo olyan békésen és üresen terült el, akár Szent Jakab fésűkagylója, ezen a napon azonban elárasztották a doboló, zászlókat lengető emberek. Még a seregélyek is összegyűltek a forró kék ég alatt, hogy a pályát figyeljék. A toronytetők fölött köröztek, szürke felhőkbe sereglettek, majd újra szétoszlottak, feloldódtak az égen, mint tinta a vízben, közben pedig mindvégig izgatottan csárogtak. Ezen a kivételes napon mindenkinek megvolt a maga szerepe a legkisebbtől a legfontosabbig. Pia Tolomei mindnyájuknál alacsonyabb rangúnak érezte magát, de neki is jutott feladat. Ismét egyszerű néző volt, csak annyit vártak tőle, hogy a férjét buzdítsa, semmi mást. Csakhogy ő nem azért jött, hogy drukkoljon neki, a legkevésbé sem. Pia Tolomei végignézi, ahogy a férje a Palión lovagol, de közben azért fog imádkozni, hogy kitörje a nyakát. Augusztus tizenhatodika volt, egy nappal Mária mennybevételének ünnepe után, melyet a cellájában töltött egy darab kenyéren és egy pohár vízen, egy barátságos sienai patkány társaságában. Forrón tűzött a nap, de ebben a hónapban a pruszlikját és a fűzőjét nem kötötték szorosra, lazán lógtak rajta, rövidre nyírt fürtjei nem húzták le annyira a fejét, mint korábban a nehéz loknijai. Utoljára viselte a Sasok fekete-sárga tollazatát. Tudta, hogy a következő Palióra Nellónak új felesége lesz, aki újra magára ölti majd ezeket a kölcsönvett díszeket, hogy velük ékeskedjen.

Pia átnézett a tér túloldalára, az apja és a Bagolyfióka contrada padjaira. Salvatore arcát eltakarta a Civetta színeiben hullámzó vörös-fehér zászlók és transzparensek áradó kavalkádja. Ebben a hónapban azonban Pia nem akart odamenni hozzájuk, nem kívánkozott apja társaságába. A Torony contrada felé bámult vágyakozva, akik burgundi vörös és kék lobogóikkal ültek névadójuk, a Torre del Mangia keskeny árnyékában. Teljes szívéből kívánta, hogy köztük lehessen, mondjuk Domenico, Riccardo apjának oldalán, akivel soha nem találkozott. Az arcokat figyelte – a barátságos, izgatott, visszafogott ábrázatokat de nem látott senkit, aki hasonlított volna Riccardóra. Pedig Domenico ott volt, és meghatározhatatlan arckifejezéssel kereste a fiút, akit annyira szeretett. E kettő és még ezer szempár tekintete alatt a lovak és a zsokék körbe-körbe lovagoltak a pályán. Eközben egy magányos lovas sétált keresztül lassan a Bocca del Casato kapun, tökéletesen uralta a lovát, a párkánygerenda boltíve alatt olyan volt, akár a festett angyal. Egy hónapja Pia még nem ismerte; most már igen. A férfi egy fehér lovat vezetett, amelyet Pia már szintén jól ismert (minthogy személyes kedvencévé vált): Leocornót, az Egyszarvút; mindketten a Torony contrada színeit viselték. Azonban nem a ló vagy az öltözet ragadta meg Pia tekintetét, sem az, hogy ő volt a leggyönyörűbb ember, akit valaha látott. Tudta, hogy egy hónapja nemesnek hitte, s egyfajta nagyságot tulajdonított neki. Abban a hónapban a férfi tettei igazolták a feltételezéseit. Kedves volt, bátor és hűséges. A legjobb ember, akivel valaha találkozott. Pia természetesen nem tudta, hogy nemes tetteihez illő vér folyik az ereiben, mely feljogosítja arra, hogy a feje fölötti palota erkélyén üljön, a csúnyácska hercegnő, az édesanyja helyén.

Csak azt tudta, hogy szeret és viszontszeretik, és hogy a mai napon az ő bajnokaként lovagol. A férfi azonban nem egy legendabéli hős volt a leányok álomvilágából. Nagyon is valós tét forgott kockán. Riccardo Kleopátra érméjét viselte, nem csupán Pia kegyének zálogául, hanem egész létének jelképeként. Úgy érezte, mintha az egész élete a lovas nyakában függene.

* * * – A CAPITANI58, A HERCEGNŐ és

a fantini59. Violante azonnal felállt a székéről, amint Gretchen suttogva emlékeztette rá. Rang szerint ezúttal Gian Gastone kötelessége lett volna, hogy üdvözölje a contrada kapitányait és a zsokékat, akik hamarosan megmérettetnek a titánok harcában. Azonban elég volt egy pillantást vetnie a bársony díványába süppedt sógorára – nem volt olyan szék a palotában, amely elbírta volna a súlyát és Violante azonnal tudta, hogy nem fog megmozdulni, amíg szabadnak nem látja Damit. Boldogan töltötte be az így felszabadult szerepet, örült, hogy ismét láthatja Riccardót. Le fog menni, hogy üdvözölje a fiát. Egy röpke hónap alatt végre igazi sienai lett belőle; talán azért, mert ő szülte a város egyik legnagyszerűbb fiát: egy lovast. Örült, hogy ha csak egy rövid időre is, de visszavonulhat a hűvös, sötét palota hosszú, kihalt folyosóira és magas, tágas szalonjaiba. Népes háztartása és számos szolgálója mind eltávozott a palotából egy órára, megnézni a versenyt. Violante tudta, hogy nem tagadhatja meg tőlük ezt a kis kimenőt. 58 59

Kapitányok. A városnegyedek képviselői és kormányzói a Palio idejére. Lovasok.

Felszegett fejjel lépett ki az udvarra, ahol az üvöltő, feltüzelt tömeg végre felfigyelt rá – mennyire más minden, mint egy hónappal ezelőtt, gondolta. A hangos üdvözlés a tíz évvel korábbi eseményekre emlékeztette, amikor frissen megözvegyülve, de ünnepelten, örömteli üdvözlések közepette lépett be a városba. Mindez csak némi enyhülést hozott megtört szívének, de azért volt annyi esze, hogy felismerje az összehasonlítás erejét. Miután azonban az emberek megismerték Gian Gastonét, az iszákos bugrist Firenzéből, aki valószínűleg még nagyobb bűnözést és a kapzsiságot hozna a városba, ismét rajongtak érte. Ezúttal azon tűnődött összeszorult gyomorral, vajon hogyan fogadnák Riccardót, a közülük való herceget. Szembenézett mindnyájukkal, azokkal a contradákkal, akik ellene szegültek, a kis csoporttal, akik csaltak és hazudtak, hogy itt lehessenek. A Nőstényfarkas, a Lúd, a Bagolyfióka. A Hernyó, a Zsiráf, a Tarajos sül. A Hullám, a Sárkány. No meg a Sas. A Kilencek. Úgy gondolták, hogy néhány pillanat múlva átveszik az uralmat. Tartott tőlük, és ezt ők is tudták. Mindegyik vezető a fantinója, vagyis a zsokéja mellett állt, és mindnyájan arcátlanul méregették. Mindnyájan, kivéve Riccardót, mind közül a legmagasabbat, aki a csapatban egyedül szegezte földre a tekintetét, hogy kifejezzen valamiféle tiszteletet a női volta, ha nem is a rangja előtt. Violante szívét jóleső érzés járta át, ám ez csak addig tartott, míg legnagyobb ellenlábasára nem pillantott. Faustino Caprimulgo, a Sas contrada kapitánya is ott állt a zsokéja, a fiatalabb és egyben egyetlen megmaradt fia, Nello mellett. Violante egy pillanatra megszánta. A Medici-vérvonal tovább él,

fiatal és szép virágot hozott – ő már eleget tett a kötelességének, örököst szült. Faustinónak is született egy fia a saját képmására, aki fiatalabb énjeként állhatott volna mellette, mostanra azonban már csak ez a kis vakarcs maradt az alomból a fura bőrével és szemével, meg a természetellenesen fekete loboncával. Faustino is elveszítette az egyik fiát, ahogy ő is. Violante méhe azonban virágot hagy maga után, nem vakarcsot. A társaság nyugtalan csendben várt, miközben a Palio harci szekere, melyet négy tej fehér ökör húzott, megállt a palota mellett a Palio lobogójával. A személyzet összehajtotta a zászlót, és odaadta Faustinónak, a múlt havi győztesnek, aki viszont kelletlenül Violáménak nyújtotta. Így a fekete-fehér lobogó ismét visszakerült hozzá, egy hónapnyi megpróbáltatás, szenvedés, bánat és öröm után. Átvette, hogy megőrizze néhány röpke pillanatig, mielőtt átadta volna az idei győztesnek. Újabb lopott pillantást vetett Faustinóra. A többi kapitányhoz hasonlóan ő is a contradája színeit viselte a nyakát finoman körbeölelő, kötött selyemsálon; éppoly eltökélten állt, mint a többiek, és ismét megtagadta, hogy a nő előtt föveget emeljen. Violante félrenézett, nem akarta látni a férfi tekintetében a gyűlöletet. Inkább a fedetlen fejű Riccardót bámulta annyi gyengédséggel, hogy észre sem vette, ahogy Nello fagyos gyűlölettel követi a tekintetét. Aztán váratlanul Nello hosszú karja egy pillanat alatt lecsapott, és letépte a burgundi vörös és kék sálat Riccardo nyakából. Valami lánc esett csillogva a földre, nyugodtan hevert odalent, mozdulatlanul tűrte, hogy a kibontakozó verekedésben eltiporják. Riccardo egyszerre ragadta meg a sálat és Nello kezét, s mindkettőt erőteljesen megszorította.

Mindazok, akik elég közel kaptak helyet hozzájuk, döbbenten nézték az incidenst. Mindannyian tudták, mekkora tiszteletlenség érte Riccardót: aki letépi valakiről a contradája színeit, halál fia. Violante, akár maga a Nőstényfarkas, Riccardo mellé ugrott, hogy megvédje. Egy pillantással jelzett az őreinek, de elkéstek. Faustino lépett közéjük, és hosszú másodpercekre megmarkolta a kezet és a sálat, miközben Nello felemelte a szemét, és farkasszemet nézett az idősebb férfival. Nello fél, gondolta Violante. A szíve majd kiugrott a helyéből, mikor az őrök odarohantak az árnyékból, hogy szétválasszák a torzsalkodókat. Habár csak egy karnyújtásnyira álltak a terveik megvalósításától, úgy tűnt, Faustino soha nem felejtette el, hogy Riccardo sietett Vincenzo segítségére egy hónappal korábban. A csend e kis szigetén túl a Sas és a Torony népe egymással üvöltözött, már-már az őrségen is átmásztak, hogy egymásnak ugorhassanak. Eközben a pályán megpróbálták szétválasztani a két férfit, kiknek a tekintete egymáséba fúródott: az egyik halált ígért, a másik ellenállást. Az összecsapás aztán ugyanolyan váratlanul, ahogyan elkezdődött, véget ért, a Sasok csapata kimentette Nellót, a Torre polgárai pedig félrehúzták Riccardót. Violante egy rövid időre egyedül maradt, lehajolt a porba, hogy felvegye és megvizsgálja az észrevétlenül lehullott láncot. Aranyérméből készült nyakék volt az egyik oldalán egy bagollyal, a másikon egy királynő fejével. Egyiptomi királynő volt rajta: Kleopátra, a Ptolemaioszdinasztiából. Violante most már mindent értett. A szíve félelemtől zakatolt, a tenyere izzadtságtól viszketett, a gyomra émelygett.

Hiszen Riccardo, az egyetlen férfi a városban – sőt, az egész világon –, aki bármit is jelentett a számára, s ő most kihívta maga ellen a sorsot. A verseny eléggé veszélyes volt a szokásos vetélkedéssel is, a férfi azonban kétségkívül Pia Tolomei tulajdonát viselte. Ilyen kincset nem lehet ellopni vagy elveszíteni; ezt a tulajdonosa szabad akaratából adta át. Pia Riccardónak, a bajnokának ajándékozta a szívével együtt. Ha Nello is tudott erről, Riccardo örülhet, ha élve célba ér. Violante mégsem akarta, hogy a neki adott kegy nélkül lovagoljon. – Signor Bruni – visszahívta a lovast, és felé nyújtotta ökölbe szorított kezét benne a nyakékkel. – Ügy vélem, ez az öné. Egyetlen gyors, tapintatos mozdulattal a férfi kinyújtott tenyerébe ejtette a láncot és az érmét. Riccardo a saját tenyerébe nézett, majd Violáméra pillantott. A nő finoman bólintott, mintha áldását adná. A férfi bezárta az ujjait, és kinyitotta a száját, hogy megköszönje. Ehelyett azonban ezt mondta: – Romulus kereszt formájú kulcsokkal megjelölt szekéren utazott. A gyűrűjén is ugyanez a jel volt. Ismét úgy mosolygott, mint régen, pont olyan csibészesen, bajtársiasan, szeretettel, amitől Violante szíve majd’ megszakadt. Aztán eltűnt, elnyelte a tömeg. Violante befordult az udvarra. Amint biztonságban visszaért a palotába, felhúzta a szoknyáját, végigrohant a folyosókon és a nagyi épcsőn. – Hercegnő? – kiáltott Gretchen messze mögötte. Nem fordult vissza. Amint elérte az erkélyt, az ajtószegélynek támaszkodott, zihálva próbálta visszanyerni nyugalmát. Aztán kilépett, és illedelmesen helyet foglalt. Csak ekkor jött rá, hogy remeg.

Riccardót kereste a Torony színeiben a többiek között, a canapinál. A zsokék a szájuk sarkából suttogták el az utolsó ígéreteket és fenyegetéseket. Violante tudta, hogy most szerződések köttetnek és bomlanak fel, hatalmas mennyiségű pénz cserél gazdát. Ezúttal ezeknek a fogadásoknak különleges szerepük volt: gazdagítaniuk kellett kilenc contradát a többiek kárára. A lovak köröztek és egymásba csapódtak; az egyikük elérkezettnek látta az időt, hogy felágaskodjon, és levesse a lovasát. Egy fehér csődör volt az szoborszerű alkattal – ló és lovasa egyaránt Nagy Cosimo bronzszobrát idézte, melyet Violante Firenzében látott. Egy szempillantásig látta csak, ahogy Riccardo az ágaskodó Leocornón ülve bemutatja öröksége fizikai lenyomatát – hiszen Cosimo volt az elődje és a névrokona is. Látta Pia Tolomeit, ahogy hirtelen feláll, és a kezét a szája elé kapja. Valami nincs rendjén. Mintha lelassult volna az idő, látta leesni a lováról Riccardót. ZEBRA A VÁROS EGY TÁVOLI NEGYEDÉBEN járt a hercegnő megbízásából. Tudatták vele, hol álljon meg nézelődni. Arra ment, amerre utasították, a Nőstényfarkas egyik szobrától a másikig. Azt is közölték, mire számíthat: olyan férfiakat fog látni, akik kardok és pisztolyok elrejtésére alkalmas, sötét, bő kabátot viselnek, és hattizenkét fős csoportokba gyülekeznek. Minden szobornál állt egy kisebb csoport, akik egyik contrada színeit sem viselték, nem sienaiak voltak, eltökélten bámulták a földet, vagy összebújtak, amikor valaki elhaladt mellettük. Egyik csapat sem volt elég nagy ahhoz, hogy szóvá tegyék a jelenlétüket egy ilyen mozgalmas napon, de együtt jelentős erőt képviseltek.

Nem annyira a saját igyekezetüknek köszönhették az álcájukat, mint inkább a Palióra igyekvő tömegnek. A bő kabátos férfiak nem vették észre a közéjük furakodott kis küldöncöt, így minden óvatosságot félretéve dél-római dialektusban társalogtak. RICCARDO BAJBAN VOLT. Leocorno rémületében ismét a régi blikkjéhez folyamodott. Nem hagyta, hogy Riccardo felüljön rá. Minden oldalról lovak súrolták és zaklatták, a szemei kitágultak, a farkával csapkodott, kemény patáival a pályát kaparta. Riccardo felállt, megpaskolta és megcsókolta Leocornót. A ló rémült tekintetéből megértette, mi történt: a lovak tülekedése, az ezernyi összegyűlt ember, az üvöltő tömeg révén Leocorno visszakerült Milazzóba, visszatért a csatába. Zebra szavai visszhangzottak a fejében, amit az összejövetel hangjairól mondott: „Nem tudom, hogy viseli majd a tömeget.” Riccardo kétfelől a fehér ló pofájára nyomta a kezeit. Lehunyta a szemét, és az állat sebére nyomta a homlokát. Egy pillanatra any-nyi szeretetet és barátságot érzett e sebzett állat iránt, hogy majdnem elfelejtette Piát. Nem alkalmazta saját trükkjeit, sem a suttogást; egyszerűen folyamatosan azt ismételte: kérlek, kérlek, kérlek. Hangja egyre erősödött, már kiabált, hogy Leocorno is meghallja. Felnézett az állat szemébe: szinte csak a szeme fehérje látszott. A ló rettegett. Riccardonak támadt egy ötlete. – Fuss! – kiáltotta. – Fuss el előle! Hetvenöt szívdobbanás, és már itt sem leszel. Békére lelhetsz. Csak fuss! Fuss! Leocorno pislogott, és megrázta a fejét. Riccardo érezte, hogy eljött az ő ideje. Könnyedén felszállt, miközben Leocorno úgy

állt, akár egy szobor. Riccardo áldást mondott rá, és különös gyengédséggel a rajtkötélhez vezette. Szokás szerint volt némi kavarodás a rajt előtt, de végül egy pillanatig tartó, szinte elviselhetetlen feszültség után a lovak felsorakoztak és lecövekeltek, mintha láthatatlan parancsot teljesítenének. Egy percnyi hátborzongató csend után a hatalmas harang, a Sunto szokatlan nyelve megszólalt Violante feje felett, a Torre del Mangiában. Két Palio között csendben pihent, most azonban átharsogta a ricsajt, jelezve, hogy elérkezett az idő. Minden fej elfordult, és minden tekintet felnézett, hogy lássa a Mangia-torony bandierino szélirányjelzőjét, amint a szél elfordítja a győzelemre kiválasztott városnegyed felé. A szélkakas nem mozdult a hőségben, majd lassan, nagyon lassan egy utolsó leheletnyi szellő a Torony contrada felé fordította. Riccardo ujjai a gyeplőre feszültek. Leocorno felkapta a fejét, de a csend megnyugtatta. Az idő egyre telt, és Riccardo hatodik érzéke bizsergetni kezdte a nyakát és a hüvelykujjait. Hirtelen felvillant előtte, hogy a csapda lezárult. Akár egy várfalon is lehetett volna utászokkal és robbanószerrel a talpa alatt, vagy egy szarvascsapdában, várva a vasfogak záródását. Egyszeriben megértette Faustino ördögi tervének lényegét. Leocorno semmiképp nem éli túl azt, ami a csend után következik majd. Biztosan a csatatéren hiszi majd magát, megőrül, amint a Palio kezdetén a több ezer lélek fülsüketítő üvöltése és mortaretto dördülése megtöri a csendet. Riccardo kis híján elmosolyodott. Hát persze! Faustino olyan átkozottul okos. Nem számított, milyen képzést adott Riccardo Leocornónak a Maremma végtelen legelőin vagy a város békés, kikövezett udvarain. Ez a pillanat, a mostani számított, és ez túl sok lesz az

Egyszarvúnak. Faustino tudta. Nagyon is jól tudta. Riccardo cinkelt kártyát kapott. Hirtelen elhatározta, hogy nem hagyja magát legyőzni, és lekapta a nyakából a sálat, amit csak nemrég sikerült megoltalmaznia Nellótól. A tömeg rémült zihálása közepette eltépte a Torony szeretett burgundi vörös és kék színeit, otthonának, apjának, és minden másnak a jelképét, ami valaha is fontos volt a számára. A sál két felét begyömöszölte Leocorno füleibe, miközben folyamatosan a lovat nyugtatta. Utána minden egyszerre történt. A Sunto hetet ütött, elállt a harangszó, a mortaretto fülsüketítő zajjal eldördült a rajtkötélnél, Kleopátra aranyérméje pedig mindenki szeme láttára előbukkant Riccardo nyakánál, és a lenyugvó nap fényében kacéran Nello Caprimulgóra kacsintott. ZEBRA HALLOTTA, AMINT a Sunto harangja megkondult

magasan a város felett, és a hetedik ütés után éles morajlás érkezik a távoli piazza felől. Megkezdődött a Palio. Erre a jelre a rómaiak ledobták köpenyüket, és a palota felé nyomultak, mindannyian keresztbe tett kulcsokat ábrázoló egyenruhát viseltek. Mielőtt azonban rendezhették volna soraikat, paták kopogása zendült fel a csendes utcákon, kis híján túl dübörögve a tér mennydörgő hangjait is. Az összegyűlt emberek megtorpantak és visszafordultak. A városba egy magányos nő lovagolt be, férfi módra megülve fehér poroszkáját. Magas volt és előkelő, orra nemes vágású, szemhéja fedett. Olyan egyenesen tartotta a kecses testét, hogy csak ezüstös haja árulta el a korát. Lehetett volna egyszerű özvegy is, ha a lovaglóruhája fölött nem

visel ezüst mellvértet, és nem hord magával vörös golyókkal díszített arany pajzsot. Mögötte százával lovagoltak a pfalzi választófejedelemség kékjét viselő lovasok. Anna Maria Luisa de’ Medici választófejedelem-asszony volt az. PIA ÖSSZECSAPTA A TENYERÉT, miközben a harang ütéseit számolta. Minden kongassál elviselhetetlenül nőtt az izgatottsága. A hetedik kondulással a Sunto megállt, a mortaretto fülsüketítő dörrenéssel elsült a rajtkötélnél, és tíz ló rugaszkodott el az entronétól60. Kezdetét vette a verseny. Aki még nem látta a Paliót, gondolta Pia, az mit sem tudhat a tömeg vérfagyasztó kiáltozásáról, nem hallhatja a paták csontig ható dobogását, nem érezheti az izzadság és a széna szagát, a tufapor ízét. A lovak forgószélként süvítettek, horpaszuk csillogott az izzadtságtól, szájuk habzott. Elhaladtak a palazzo mellett, és tovább vágtattak a Casato kanyarja felé. Látta a Torony színeit: Riccardo vezetett fej fej mellett Nellóval. Riccardo úgy lovagolt, mintha senki más nem lenne a világon, testével azt sugallta Leocornónak, hogy tökéletesen egyedül vannak Maremma sós homokján. Együtt voltak a saját világukban, Leocorno elhúzódott a tömegtől, és olyan messze vágtatott a többi lótól, amennyire csak lehetett, egyenesen a béke és a szabadság felé. Pia körmei a tenyerébe fúródtak, benne hagyva vörös, sarló alakú nyomukat, amint az elöl haladók elérték a Casatót. Amint elérték az Aquila padjait, valami megindult benne: egyfajta változás, a végső elszakadás mindentől, amit valaha is ismert. Pia Tolomei talpra ugrott. 60A

Nagykapu, ahonnan a részt vevő lovak érkeznek.

Buzdított, sikongatott, kiabált. Ennyire még soha nem feledkezett meg a rangjához illő viselkedésről, még soha nem engedte el magát, nem emelte a hangját a nőiesség leglágyabb magassága fölé. Ma azonban úgy zengett a hangja, hogy Riccardo mindenképp meghallja, még a forgatagban is. Olyasvalaki hangja volt ez, aki belebetegedett személyes purgatóriumába, akinek már nem volt veszíteni valója. Azt akarta, hogy Riccardo meghallja. Még soha nem szólította a keresztnevén, most azonban azt sikoltotta: Riccardo, Riccardo, Riccardo! Nem tudta, a lovas vajon meghallotta-e. Nello azonban meghallotta. VIOLANTE MINDENT LÁTOTT az erkélyről. Nello fájdalmas üvöltéssel leugrott a lováról, átvágott a többiek előtt, mit sem törődve a halálos veszéllyel. Riccardo csupán egy szempillantással később szállt le Leocorno hátáról, ő is próbálta kikerülni a csapkodó korbácsokat és a villanó patákat. Mielőtt Pia elfuthatott volna, Nello átverekedte magát a padokon, megragadta és vadul rángatni kezdte a Torre del Mangia márványbejárata felé. Violante még ilyen messziről is hallotta, ahogy Pia Riccardo nevét kiabálja, de a férfi elakadt a tömegben, a bólogató fejek közé szorult, elválasztották Piától. Violante azonnal talpra szökkent, és a palotába sietett. Miközben a könyvtáron át a lépcső felé rohant, azért imádkozott, hogy időben érkezzen. Nem tudta pontosan, mit fog tenni, azt viszont igen, mire készül Nello. Ahogy átkelt a könyvtáron, a korábban olvasott szavak beszivárogtak a tudatába, akár a víz a szivacsba.

Hogyan halt meg Pia Tolomei? A férje a toronyból lökte ki. PIÁT ELVAKÍTOTTA A SÖTÉTSÉG, miközben felfelé rángatták több tíz, több száz lépcsőn keresztül. Arra gondolt, vajon az első Pia is így érzett-e. Neki is úgy kiszáradt a szája, hogy képtelen volt sikoltani? Olyannyira elgyengültek a lábai, hogy alig tudott mászni? Lépésről lépésre emelkedett a magasba, mely elpusztítja, egyre távolabb mászott a földtől, hogy lendületet vehessen százméteres magasságból, és a halálba zuhanjon? A toronyból hangokat hallott, de azt se tudta, vajon férfitól vagy nőtől származnak-e, lentről vagy fentről jönnek-e. Mintha sellők gúnyolódnának az utolsó percein. A szörnyű visszhangok közül azonban eljutott hozzá az az egyetlen, amit mindennél jobban szeretett. Úgy kiáltott utána, mint akinek megszakad a szíve. – Pia! Riccardo. Nem éri utol időben. Ahogy kirohantak a fényre, Pia ismét megvakult. Itt, a kábító napsütésben semmit sem látott, nem hallotta még a Sunto fülsüketítő kongását sem. A mellvédbe kapaszkodott, érezte a vég közeledtét, de kapott néhány másodpercnyi haladékot. Nello cipelve-rángatva vezette felfelé, a torony tetején lévő bástyák felé. Ha a mellvéden löki át, már halott lenne, a férfi azonban nyilván az egész város szeme láttára akarta kivégezni, hogy végre elismerjék, és Pia ezzel nyert egy kis időt. Ráébredt, hogy a férfi a torony csúcsáig akarja felvinni, egészen a Mediciek aranygömbjéig. Pia egy végső pillantást vetett a távoli horizontra, és a helyzethez nem illő gondolata támadt.

Már soha, de soha nem láthatom a tengert. Most már nem sikoltott, és nem küzdött, csak Nellóba kapaszkodott, ahogyan korábban még soha. Félt a szédítő magasságtól, és rettegett a zuhanástól. Nello egész életében vézna és alacsony volt, mindig a bátyja, Vincenzo árnyékában élt, végső tettéhez azonban emberfeletti erőt gyűjtött. Könnyein keresztül Pia látta Riccardót, nyomában egy lilába öltözött alakkal – a hercegnővel. Szinte már nevetett. Mennyire lemaradtak! Neki befellegzett. Riccardo csak mászott, Nello pedig, jóval magasabbról, lekiáltott az üldözőjének. – Maradj ott! Ezúttal nem nyerhetsz. Mert ezúttal, most az egyszer, azt teszem, amit akarok! Pia rájött, hogy minden rajta múlik. Életében először megölelte Nellót, és hirtelen keresetlen szánalmat érzett. Nello, akit senki nem akart, és senki nem vett észre. Az apja szemében is csak a bátyja halála óta ért valamit, és akkor is csak arra volt jó, hogy megszerezze neki a várost. Riccardo lassan, csendben mászott alattuk. Időt kellett nyernie neki. Az az egyetlen lehetősége, ha megadja Nellónak az áhított figyelmet. Beszélni kezdett, gyengéden és lágyan – legalábbis amennyire tőle telt. Ajkait a lehető legközelebb tartotta a férje füleihez és kócos, fekete hajához. – Atyád azt akarta, hogy ma győzelmet arass. Az egész összeesküvést köréd szervezte, hogy megmutathasd a tehetséged, és büszke lehessen rád. Csodás lovat és igazi esélyt adott, hogy előtted heverjen a város. Pia aligha választhatott volna ennél rosszabb taktikát. Nello szája rémes, sakálszerű nevetésre nyílott, rózsaszín szemei tovább vörösödtek dühödt könnyeitől.

– Hát nem érted? – kérdezte. – Nem a versenyt akarom megnyerni. Nekem a fődíj kell! Pia csak nehezen bírta legyőzni a késztetést, hogy felsikoltson vagy ellenálljon. Nello rózsaszín szemeibe nézett, miközben Riccardo egyre haladt felfelé. – A város ma éjjel a kezedbe kerül. Te is tudod. Romulus eljön. – A város . – fröcsögött Nello. – Nem a város a fődíj. Addig rázta Piát, amíg a nő fogai vacogni nem kezdtek, és végre belesikoltott az émelyítő, szédítő mélységbe. – Te vagy a fődíj. Atyám pedig neki ajánlott, neki kerített, hogy együtt lovagolhassatok, beszélgessetek, és… csókol ózzatok. – Az arca eltorzult. – Nem hitte el, hogy győzelmet aratok neki, a Sasoknak, vagy egy asszony bajnoka lehetek, aki esetleg megszeret. Vetélytársra volt szüksége, és őt választotta. Felesleges volt. Nekem te is elég lettél volna. Csak téged akartalak. Azt akartam, hogy egyszer, legalább egyszer úgy nézz rám, ahogy rá. De ha az enyém nem lehetsz, az övé sem leszel! Pia az őrülettől megvadult szempárba nézett, összeszedte minden erejét, hogy kimondja a kimondhatatlant. – Akkor hát, gyere, férjem! Menjünk haza! Hiszen ha ma éjjel meghalok, soha nem hálhatok veled. Azzal szájon csókolta. Abban a szörnyű pillanatban, amikor a férfi olyan szorosan megragadta, hogy szinte elnyelte, Pia a csizmájába nyúlt. Miközben Nello nyelve a szájába nyomult, a felesége kétségbeesésből nyert erejével átdöfte a ruháján a lóápoló ollót, a kezére meleg vér ömlött. A férfi ajkai elengedték az övét, szorítása gyengült, és Pia megragadta a mellvédet. Nello a

másodperc töredékéig fájdalmas, kérdő pillantást vetett rá, amire Pia mindig emlékezni fog, vörös patakban folyt a vér a szájából. Majd kitárt karokkal kereszt alakban leesett, egyre mélyebbre zuhant, a purgatóriumból a pokolba. ZEBRÁT LENYŰGÖZTE a gyakorlott gyorsaság, amivel a pfalzi sereg követte és bekerítette a pápai csapatokat. Nem volt vérontás, nyugodt, csendes egyetértésben zajlott az egész; a pápa emberei tudták, mikor vannak számbeli hátrányban, és mikor kell elkerülni a további veszteségeket. A keresztbe vetett kulcsos alakok letették a fegyvert, a gyalogság pedig megkötözte és elvezette őket. Ezután a pfalzi sereg a választófejedelem-asszony vezetésével csendben és békében visszatért a piazzára, öccsének, Toszkána örökösének a palotájába, aki korábban levelet küldött neki. GIAN GASTONE DE’ MEDICI nem aggódott Sienáért, mivel tudta, hogy a nővére a közelben lesz a lovassággal. Ha nem is tartotta nagyra Anna Maria Luisát, azt azért biztosra vette, hogy a család iránti hűsége megkérdőjelezhetetlen, és éppoly féltékenyen őrzi a Medici-birtokokat, mint ő. Nyilván nem nézi majd tétlenül, ahogy a Kilencek beveszik Sienát. Lustán figyelte a verseny végét, de csak mert a lovak minden lépése közelebb hozta Dami szabadulását. A szabályok ugyanis kimondták, hogy az elítélt a győztes kihirdetésekor nyeri el a szabadságát. Futólag konstatálta, hogy ez év győztese egy szép fehér ló lett, lovas nélkül. Tudomást sem vett róla, hogy a feje fölötti toronyban drámai események zajlanak, és nem törődött a mutogató, ziháló tömeggel. Még csak oda sem nézett.

Nem, Gian Gastone de’ Medici csak a szeretőjét látta, amint az szabad emberként halad át a piazzán. Giuliano Dami talán egy percig élvezhette a szabadságát, egyetlen pillantást vethetett gazdájára, talán odainthetett neki, mielőtt sötét árny nőtt köré, és Nello Caprimulgo tökéletes pontossággal egyenesen rázuhant. A KÁPOLNA MÁRVÁNY oszlopcsarnokán keresztül Riccardo kibotorkált a fényre, a torony tövébe. Félig vitte, félig vezette Piát, aki úgy kapaszkodott sbelé, mintha többet el sem akarná engedni. Ösztönei azt súgták, hogy a Torony contrada árnyas sikátoraiba, biztonságba kellene vinnie, de egy ló boldog nyerítése megállította. Leocorno, aki nélküle is megnyerte a versenyt, keresztülfurakodott a tömegen, kikerülve a paskoló kezek tengerét, miközben egy csapat torrebeli gyermek követte, burgundi vörös-kék koszorúkat és szalagokat aggattak rá. Riccardo odalépett a lóhoz, és Piával közösen átkarolták a fehér nyakát. Leocorno botladozott, mintha a koszorúk és a szeretet együtt túl nagy súlyt jelentenének a számára. A térdei végül behajlottak, megingott és felbukott. Pia az ölébe vette a nagy fejet, nem értette, mi történik. Riccardo azonban tudta. Utoljára hajolt a fehér fülhöz. – Győztél – kiáltotta a zűrzavarnál hangosabban. – Most már szabad vagy. A nagy, nedves szem őt figyelte, majd üvegessé vált. Riccardo már csak a saját tükörképét látta benne: Leocorno meghalt. A dárdahegy a koponyájában megszabadította az Egyszarvút; elhaltak a csatakiáltások, békére lelt. Pia könnyei a selymes fehér pofára hullottak, Violantét pedig, aki mindent látott a magasból, megrohanta egy emlék.

Ahogy Piát figyelte, amint a hatalmas fej fölé görnyed, olyan érzése támadt, mintha egy mesebeli szűz végre rátalált volna a legendás teremtményre, akit ő mindig is keresett.

A Kagyló VIOLANTE EGY ÉVE VOLT FÉRJNÉL. Ferdinándóval mulatságba mentek a férfi apjának, Cosimo de Medicinek egyik nyári palotájába, mely a Firenze fölé emelkedő dombokon magasodott. A palazzo csodaszép, hosszú, fehér ház volt, díszes kertjeiben sötét, fiatal ciprusfák törtek az ég felé, a levegőt mirtusz illata töltötte be. Violante aznap boldogabb volt, mint a házassága idején bármikor, kiábrándultsága még nem teljesedett ki, terméketlensége még nem bizonyosodott be. A parkra tikkasztó hőség telepedett, így inkább visszavonult a hűvös palotába. Besétált az egyik hatalmas terembe, csábították az ablakai. A parkban zenészek játszottak, a fátyolfüggönyöket meglengette a szellő, kristályok csilingelését és nevetés hangjait sodorva magával. Violante nézte, amint Ferdinando hátravetett fejjel kacag kedves húgával, Anna Maria Luisával, és a szíve megtelt szeretettel. Az idősebb testvérek figyelemre sem méltatták öccsüket, Gian Gastonét, aki valamivel távolabb állt a társaságtól. Violante sem törődött vele, csak a férjét nézte, és végtelenül szerencsésnek érezte magát. Túláradó érzelmeivel eltelve megfordult, csak ekkor vette észre a szemközti falon lógó festményt. Pedig micsoda festmény volt! A hatalmas nyárfa tábla gyönyörű nőt ábrázolt, aki hullámzó vörös hajjal állt a kék tengeren lebegő, óriási kagylóhéjon, miközben a jólelkű szelek emberi alakot öltve fújták ki a partra azúrkék hullámokon. Violante közelebb lépett, egyenesen a szerencsés istennő komoly, zöld szemeibe nézett. Olyan gyönyörű volt, olyan telt; anyaszült meztelenül állt ott, ragyogó bőrének színe akár a sárgabaracké, keblei tökéletesek, combjai hosszúak. A festmény többi alakja kizárólag az istennőre figyelt, elbűvölten lestek a szavát, a mozdulatát. Benne testesült meg mindaz, ami Violante sohasem

lehetett, amit sohasem birtokolt. Azon tűnődött, milyen érzés lehet a figyelem középpontjában állni, mindent elérni önnön szépségével, vágyat ébreszteni. Lépéseket hallott az ajtó felől, remélte, hogy Ferdinando az, bízott benne, hogy most az egyszer rá is átragadt valami az istennő varázsából. Csakhogy apósa, Cosimo de’ Medici nagyherceg lépett be a szobába, Violante úgy tartotta, hogy állandó udvariassága dacára is volt valami ijesztő ebben az öregemberben. A nagyherceg odaállt mellé. – Ez – mondta – a születés szimbóluma. A kagyló a női nemi szervet jelképezi. Megfordult, és végigmérte a fedett Medici-szemhéja alól, Violanténak szentelve teljes figyelmét. – És te, kedvesem, mikor esel végre teherbe? DOMENICO BRUNI MEGGYÚJTOTT egy gyertyát, és halkan elosont kis társalgójának ajtaja előtt. Ahogy elhaladt az ajtófélfa mellett, bedugta a fejét a szobába, ám az esti búcsúzkodás szavai elhaltak ajkain. A fiatalok egymás mellett ültek a padon, a tűz arany fénybe burkolta őket. Pia Tolomei feje az ő fiának vállán nyugodott, sötét szemei, melyek a tűz fényénél még nagyobbnak látszottak, végtelen békét sugároztak. Fia arcára ugyanez az érzés ült ki, olyan teljesség, amilyet Domenico még sohasem látott. Mindketten olyan benyomást keltettek, mintha hazaértek volna. Domenico felment a kis lépcsőn a szobájába, ránézett az ágyára, és eloltotta gyertyáját. Az augusztusi Palio del’Assunta után általában úgy feküdt le, hogy csak a kietlen hideg télre tudott gondolni, az egész évnyi várakozásra a következő júliusi

Palio di Provenzanóig. Ezúttal azonban nem akart lefeküdni, Riccardóval akart lenni. Először érezte magát biztonságban azóta, hogy Dami késő éjjel meglátogatta. Dami most már senkinek sem mondhatta el, hogy húsz éve királyi gyermeket adott Domenicónak, és hogy a gyermek, akit Domenico szeretett és felnevelt, nem az ő fia. Ez volt az első és egyetlen olyan alkalom, amikor Domenicót nem érdekelte, ki vitte el a Paliót, vagy hogy odakinn hangos lakoma folyik a fekete-fehér lobogó alatt, melyet a hős Leocorno nyert el a Torony számára, mielőtt meghalt. Még az sem érdekelte, hogy a fia megállt a verseny közepén, hogy megmentsen egy nőt a Bagolyfióka contradából. Azzal sem törődött, hogy lemenjen az istállójába, és intézkedjen a lipicai testéről, a tetemről, amelynek hazaviteléhez Riccardo ragaszkodott. Csak azt akarta, hogy Riccardo vele maradjon. VIOLANTE DE’ MEDICI nem szokott a Palio éjszakáján kinn sétálgatni, ilyenkor ugyanis lármázó győztesek és búskomor vesztesek randalíroztak az utcákon. Ezúttal azonban eltért e szokásától. Magával vitt két felfegyverzett testőrt, és Domenico ajtaja elé állította őket, hadd igyanak egyet az ünneplő polgárokkal, akik tucatnyi kecskelábú asztal mellett dőzsöltek odakint burgundi vörösbe és kékbe öltözve. Violanténak fogalma sem volt róla, mit mond majd az öregnek. Nem kopogott, egyenesen a tűztől megvilágított aprócska szobába lépett. Ott találta Riccardót a támlás padon, Pia fejét nyugtatta a térdén, alvó szerelme haját simogatta.

Riccardo csak akkor látta meg Violantét, mikor az árnyéka megtörte a tűz fényét, de meglepődés nélkül emelte rá a tekintetét. Tudta, hogy eljön érte. – Mikor mondja el nekik? Violante örült, hogy nem kell magyarázkodnia. Holnap. A választófejedelem-asszony, Anna Maria Luisa a palotában tartózkodik. Nagyon rendes nő, nem fogja engedni, hogy az öccse, Gian Gastone, megfosszon a jussodtól. Ő igazságot tesz majd. Siena kormányzójává és Toszkána nagyhercegévé tesz majd. – Nagyherceggé? – Igen. Nem hallod a harangokat? Riccardo felemelte fejét. A kandallóban pattogó gallyak sercegésén, a kívülről jövő ordításokon és éneklésen túl meghallotta a Sunto nagyharangját, most a gyász jeleként húzták félre. Csak arra tudott gondolni, hogy amikor utoljára hallotta a bongását, éppen Leocornón ült versenyzésre készen. Most úgy tűnt, mintha a harang a merész, nyugtalan lóért szólna, aki fényes győzelemmel fejezte be életét, nem veszítette el a csatáját. Violante szelíden így szólt: – Cosimo de’ Medici, a névrokonod, a… nagyapád halott. Violante nem tudta sajnálni a nagyherceget, aki magára hagyta őt, amikor a legnagyobb szüksége lett volna rá. Egyedül azért tartozott hálával neki, mert az ikrek születése napján meg akarta patkoltatni a kedvenc lovát, és Toszkána legjobb patkolókovácsát hívatta a palotájába, azt a férfit, aki hazavitte Cosimo unokáját Sienába. Most éppen erre a gyermekre mosolygott. – Eljött a te időd. Riccardo újra a tüzet bámulta.

– Ilyen könnyen feladná az örökségét? – Gian Gastone? Violante szánalmas sógorára gondolt, amint a párnájába zokog a palotában, szeretője halála hasznavehetetlenné tette. Ő és Dami is megérdemelte a sorsát: Dami elvette egy gyermek életét, és elvesztette a sajátját, Gian Gastone gyilkosságot kísérelt meg a hercegi címért, mégsem lesz az övé. Jelenlegi állapotában azt sem tudom elképzelni, hogy felkel az ágyából, nemhogy a hercegségért harcolna – válaszolt Violante. És a választófejedelem-asszony? Ő nem kívánja átvenni az örökséget? Mert azt nem nehéz észrevenni, hogy a sógorának már nincs sok hátra. Violante nem gondolta, hogy Riccardo ilyen jól átlátta a helyzetet. – Nincsen élő örököse. A férje meghalt szifiliszben, akárcsak az enyém. Ahhoz pedig túl idős, hogy kihordjon egy gyermeket. Örülni fog, hogy a vérvonal folytatódik, máskülönben a hercegség a Bourbonokra vagy Spanyolországra szállna. Nagyon szerette Ferdinándot, és téged is szeretni fog. Nem akart hazudni a fiúnak, így csak nyomatékosan beszélt, mintha a határozottsága is elég lenne. – És az apám? Ezt a kérdést már egyszer feltette neki a Torony contrada templomában pontosan ugyanezzel a hanghordozással. Akkor Ferdinan-dóról szeretett volna többet is megtudni. Most Violante pontosan tudta, hogy nem rá gondolt. – Köszönettel tartozom Domenico Bruninak, ahogy az egész város is. Megfizetem a neked tett szolgálatait. A mai naptól

azonban – mondta szelíden – alattvalóid egyikeként kell rá tekinteted. Maga is érezte a helyzet iróniáját, hivatalának kegyetlenségét. Ő, aki olyan régen elvesztette Riccardót, épp meg akart fosztani egy igazi apát a fiától. Riccardo még mindig nem szólt semmit, csak lenézett Piára. A haját simogatta, gyengéden beigazított egy fekete hajtincset a füle mögé. – És Pia? Olyan hanglejtéssel kérdezte ezt, mint aki már tudja a választ. Violante szelíden, de világosan beszélt, hogy Riccardónak semmi kétsége ne legyen az igazságot illetően. – Visszatér atyja házába, ahogyan az özvegyeknek kell. Faustino mindent elveszített, nem fog Pia vesztére törni. A lónyíró ollót lehoztam a toronyból, és megszabadultam tőle, így senkinek nem kell megtudnia, hogy Nello már az előtt meghalt, hogy leesett volna. Pia bűntelen és szabad. – És azután? Violante túlságosan szerette őt ahhoz, hogy szándékosan félreértse a kérdést. – Egy napon újra férjhez mehet, de nem hozzád. – Hozzám nem? Riccardo Violantéra szegezte a tekintetét. Mikor a tűz fényénél merengett, arról álmodott, hogy hercegként belovagol Pia házába, és elragadja őt, hogy nagyhatalmú férfi lesz, olyan ember, akinek nem lehet ellentmondani. Ezekben az álmaiban jobban hasonlított az igazi apjára, mint hitte volna, mivel Ferdinando szüntelenül a saját vágyait hajszolta. A valóságban azonban Riccardo tudta, hogy ha uralkodni fog, nem így fog

viselkedni. Ő nem lesz zsarnok. Úgy kell uralkodnia, ahogyan az édesanyja: jól és igazságosan. Violante még halkabban válaszolt, hogy meg ne bántsa az alvó lány érzéseit. – A saját osztályán belül újra házasodhat. Egy magas rangú sienai polgár illene hozzá, de nem egy herceg. A herceg szövetség kedvéért, vagy vagyonért házasodik, nem szerelemből. Higgy nekem – mondta együttérzően –, tudom, miről beszélek. – Akkor ön nem volt szerelmes, amikor megházasodott? – kérdezte Riccardo könyörögve. – Én? De, igen. Nagyon is. Az apád – ennél a szónál megingott – viszont nem. Violante szerette a férjét, és elveszítette. Szerette a fiait, és egyiküket elvesztette. Most pedig el kellett vennie megmaradt fiától az egyetlen apát, akit ismert, és azt a nőt, akit szeret. Tudta, hogy nem valami nagy vigasz, ha helyettük saját magát ajánlja. Ezt világosan látta Riccardo arckifejezéséből. A férfi a feneketlen veszteség mélységéből nézett fel rá, a tekintetében nem volt szeretet. A kötelességét, nem az anyját nézte. – Meddig van még időm? Violante most úgy érezte, mintha Riccardo gyűlölné. – Délig. Gyere a palotába, ott minden készen áll majd. Violante szerette volna azt kívánni neki, hogy élvezze ki ezt az értékes éjszakát, de nem talált hozzá szavakat. Így magukra hagyta őket arra a kis időre, ami még megmaradt nekik. VIOLANTE VISSZASÉTÁLT A PIAZZÁN, a nagy fésűkagylón keresztül, ahol mindez elkezdődött, és ahol mindez véget is fog érni.

Tudta, hogy neki és Riccardónak nem lesz közös az útja. Riccardo már soha nem lesz az ő kisfia. Nem tudják pótolni azokat a pillanatokat, éveket, évtizedeket, amiket elmulasztottak. Számára ő legjobb esetben is csak jóindulatú idegen lehet, tanácsadó, nagyasszony. Amint Riccardót beiktatják, Gian Gastone visszatér Firenzébe vagy gyűlölt, hűvös, házastársi kastélyába, vagy bárhova, ahová csak menni akar, hogy összeszedje magát Dami nélkül. És ő? Vele vajon mi lesz? Talán elmehetne Rómába, ahogy azt Ferdinando halála előtt tervezte, a Palazzo Madamába, a Medici- kastélyba, azzal vigasztalhatná magát, hogy teljesítette kötelességét, aztán a vallás és művészet kettősének csodáival deríthetné fel napjait. Violante a campo közepén állt, és arra a pontra nézett, ahol tegnap az indítókötél feszült. Aztán lassan, módszeresen körbefordult, táncoltak körülötte a kortalan paloták, amíg szembe nem került a célvonallal. Szédelegve nézte a földet, a fésűkagyló kilenc szelvényét, azt a pontot, ahol Vincenzo meghalt a múlt hónapban, a szökőkutak ahol Egidio feküdt, és az árnyékot az erkély alatt, ahol Nello és Dami életüket vesztették. A föld beitta a véráldozatot, Siena feláldozott fiainak vérét, sötét foltok hagyott a campo tökéletes kagylóján. Ha a Palio maga Siena, és Siena maga a Palio, akkor legalább egy törvénytervezetet hagyhatna itt Riccardónak abban a reményben, hogy több fiatalembernek nem kell meghalnia. Egy sor kiáltvány is megfelelne, megpróbálhatná szabályozni ezt az ősi sportot, hogy megelőzzék a további tragédiákat. Violante meggyorsította lépteit, megindult a palota irányába nyomában a testőrével. Tudta, hogy ma este nem álmodik majd az ikrekről, mert nem fog aludni. Kimerültén felment a

könyvtárba, papírt és tintát kéretett, és fáradtan leült a kerek asztalhoz. Mielőtt a tollát fölemelte volna, kezét a Morte Darthur egy remek, bőrkötéses példányára fektette, amelyből egyszer felolvasott a fiának. AZ ÉJSZAKÁT RICCARDO IS ÉBREN TÖLTÖTTE. Ölében Pia drága fejét ringatta hosszú, hosszú pillanatokig bámulva őt s a tűztől fénylő hollófekete haját. Felébreszthette volna, megbecstelenítette volna, magáénak követelhette volna. Bárkié lesz is a jövőben, de így legalább az övé lenne először. Csakhogy nem akarta meggyalázni, összetörni a nyugalmát. Pia most, ha csak egyetlen estére is, szabad volt: megszabadult Nellótól, Faustinótól, az apjától. Bujkált, menedéket keresett. Riccardo teljes szívével szerette őt, és ha ennek kell lennie az utolsó közös éjszakájuknak, ha ez az utolsó éjszakája Riccardo Bruniként, akkor nem akarja bűnben tölteni, bármennyire kívánta is ezt a nőt. Egyik ujjával megérintette gyöngyházfényű csuklóját ott, ahol börtönének bilincsei felsértették a bőrét, majd egymás után összezárta körülötte az ujjait, mintha a fegyőre lenne. Pia megmozdult, mire Riccardo elengedte a kezét. Hirtelen tudta, mit kell tennie. Végtelen boldogsággal elmosolyodott, ez az öröm jobban felmelegítette a bensőjét, mint a tűz. Nem fogadja el az örökségét. Elmegy vele most, még mielőtt a város felébred. Elmennek messzire, együtt, még ma este. Hátravetette a fejét, és nevetett, élvezte a pillanatot, a töredék nyugalmat, mielőtt felébresztené Piát, és a világ megváltozna.

PIA VÉGIGHALLGATTA, SZELÍDEN mosolygott, a szíve azonban darabokra tört. Riccardo hihetetlen történetet mesélt neki ikercsecsemőkről – egy halottról és egy élőről –, egy elveszett fiúról és a hercegség örököséről. Mintha tündérmesét hallott volna a tűz mellett, annyira hihetetlenül hangzott ez Pia füleinek. Aztán a jövőről beszélt, hogy most elmennek, még ma éjjel, kéz a kézben kisétálnak Sienából a Camollia kapun át, ahol már annyiszor kilovagoltak, de ezúttal nem is térnek vissza. Amikor végzett, Pia megrázta fejét, de csak finoman, nehogy a könnyei meginduljanak az arcán. Ki tudná nála jobban, hogy amit a férfi kér, az lehetetlen? Ő, aki egész életét a társadalmi osztálya és kötelességei korlátái között élte, tudta, hogy a férfi nem neki, hanem az anyjának és az államnak tartozik engedelmességgel. Tudta a választ, azt viszont nem, hogyan mondhatná el neki. – Aznap, amikor a Camollia kapun kilovagoltunk, és Nello meglátott minket, egy kis rakás szamárcsontot láttunk. Emlékszel? Riccardo bólintott. – A csonthalom baljós jel volt, a város bukását jövendölte. Ez így nincs rendjén, Riccardo. A város fennmaradása vagy bukása csakis az ő tettein múlt, és amikor mérlegre kerül két ember vágya Siena nagy történelmével szemben, akkor ez utóbbi nyom többet a latban. Nem ragadhatják meg ezt a lehetőséget, ezt az álomképet. – El kell foglalnod a helyet a palotában, és össze kell házasodnod valakivel, aki… – Pia hangja itt elfulladt – hozzád való. – Hozzám való?– méltatlankodott dühösen Ricccardo. – És ezt te mondod? Te, aki elmondhatatlanul szenvedtél Nello mellett,

azt akarod, hogy valami előkelő kisasszony mellett éljem le az életem, aki… Piának kicsordultak a könnyei, mire Riccardo sértődötten elhallgatott. – Nem, a legkevésbé sem akarom – suttogta Pia. – De tudom, hogy így kell lennie. Menned kell. Előrelépett és letépte a Kleopátra-függőt a férfi nyakáról. Örömmel látta, hogy Riccardo meghökken; neki nem lett volna elég ereje hozzá, hogy elküldje, hacsak nem használja fel a férfi saját haragjának erejét. Ha Riccardo még egyszer megöleli, akkor ő elveszett. Így hát gyorsan visszavette a nyakláncot, durván, megbántva ezzel a férfit. Riccardo elment. Pia a tűz felé fordult, hogy ne hallja a távozását, igyekezett lekötni a figyelmét valamivel, bármivel, csak hogy ne hallja a bejárati ajtó csattanását. Egy percig csak ott állt dermedten és kábán, visszafojtott könnyei most szabadon hulltak alá, és sziszegtek a kandalló forró kövein. Az ajtó megnyikordult mögötte, mire megfordult. Azt gondolta, hogy Riccardo jött vissza, és már talpra is ugrott, hogy a lábai elé vesse magát, csókokkal halmozza el, és elmondja: tévedett; hogy megölelje, és soha többé ne eressze el. Csakhogy nem Riccardo volt, hanem az apja, Domenico Bruni. Pia az alacsony, köpcös, kedves férfira pillantott. Most már nem gondolkodott azon, miért nem hasonlít egymásra apa és fia. Pia és Domenico azonban ebben a pillanatban mégis osztoznak valamiben: a fájdalomban és veszteségben. Kinyújtotta a kezét az öreg felé. – Elment? – kérdezte a férfi szánalmasan reménykedve.

A kiejtése: az hasonlított a fiáéra. Valahogyan ez fájt most Piának a legjobban. – Elment – felelte Pia, sajnálta, hogy neki kell megölnie az apában a reményt. Néma egyetértésben ültek le a padra, és az este hátralévő részét együtt töltötték a pislákoló tűz mellett. Mindenki veszít, gondolta Pia, mindenki, de legfőképp Riccardo. Kapott egy hercegséget, de minden mást elveszített. A KÖVETKEZŐ REGGELEN VIOLANTE kihirdettette a kikiáltóival az egész városban, hogy délben egy kiáltványt fog közzétenni. A délelőttöt Anna Maria Luisa de’ Medicivel töltötte, beszélgettek. A Kilencek Csarnokában üldögélt ezzel a rettenthetetlen asszonnyal, két aranyszéket helyeztetett el Lorenzetti jó kormányzást ábrázoló festménye alatt. Remélte, hogy ez egy jel. Üdvözölte sógornőjét, és szemügyre vette erős, sötét árnyalatú vonásait, melyek Ferdinándon és Riccardón is visszatükröződtek. Anna Maria Luisa egyáltalán nem hízott el az apjával és öccsével ellentétben, inkább aszketikusan vékony volt. Óvakodva figyelte Violantét, de nem látszott barátságtalannak. Az igazság az, hogy túl sok idő telt el azóta, és túl sok fájdalmat viselt el ahhoz, hogy bármilyen ellenséges érzelmeket tápláljon a sógornője iránt. – Nos, Violante, nem voltunk barátok, jól gondolom? – kezdte a választófejedelem-asszony iskolázott firenzei kiejtéssel. Violante lehajtotta a fejét, elismerve az őszinteséget. – De oly sok közös van bennünk, a gyermekeink sorsában, a férjünk sorsában, ami mégis összeköt minket. A szövetségesek közötti nyíltság

szellemében feltételezem, hogy most tudatni fogod velem mindazon eseményeket, melyek a tegnapi beavatkozásomhoz vezettek. Violante elmondta a választófejedelem-asszonynak a Palio és a Kilencek történetét. Egyelőre nem fedte fel Riccardo kilétét, csak megemlítette, mint a dráma egyik résztvevőjét. A történetet Fran- cesco Maria Contival folytatta és a titokzatos Romulusszal, akinek a hintáját keresztbe fektetett kulcsok díszítették. – Persze most már tudom, hogy Romulus magát Rómát jelképezte. Sok mindent mondhatott volna még a fedőnév szimbolikájáról, valamint az ikerfiúk saját sorsára vonatkozó, személyes jelentőségéről, de az események magyarázatára szorítkozott. – Így tehát a pápa, XIII Ince, vagy más néven Michelangelo Conti szövetséget kötött a Kilencekkel, hogy megingassa a hercegséget unokafivére hallgatólagos beleegyezésével, aki a főtanácsosom, Francesco Maria Conti. Conti tudományos furfanggal meghamisította a lósorsolást, Nello Caprimulgo pedig azt a feladatot kapta, hogy megnyerje a Paliót a tanácsnak Berión. A lovat átfestették, hogy feketének látszódjon, így a szabályokkal ellentétben a Sasok újra győzelemre vihették. Mivel a város őrizetlenül maradt a Palio napjára, a pápa katonái kis csapatokban beszivárogtak, és összegyűltek a nőstényfarkas szobránál, Romulus emlékművénél. Azután a verseny alatt, mikor a város kihalt, körbe akarták venni a teret az összes polgárral együtt, hogy elfoglalják a palotát, beiktathassák a Kilenceket, és engem megfosszanak a hatalomtól. Violante szívét összeszorította a félelem, mikor arra gondolt, mi történhetett volna.

– Ez volt az, nővérem, amit a pfalzi seregével ön megakadályozott a fivére levelére válaszolva. Teljes szívemből köszönöm. A választófejedelem-asszony előrehajtotta előkelő fejét, de nem felelt. Violante tétovázott, majd folytatta. – Felteszem, a pápa katonái most az ön seregének foglyai: lovaikat elzárták, fegyvereiket elvették? Anna Maria Luisa kissé előrehajolt a székében – Feltételezheti, ha kívánja, nővérem. De az az igazság, hogy elengedtem őket. Violante hirtelen előredőlt. – Elengedte? – Igen. – De… miért? – Diplomácia, drága nővérem – hangzott a válasz. – Nem léphetek fel a pápa, vagy a serege ellen. Nem is tenném, mivel nem kívánom eltékozolni az előnyt, melyhez hozzájutottam. Violáménak eszébe jutott a saját sakkjátszma metaforája abból az időből, amikor elküldte Faustinónak a fekete-fehér Palio lobogót. – Az örökösödési háborúk során a pápai állam elvesztette Toszkánának ezt a részét, és a Farnese család tette rá a kezét. A pápaság most mindent elkövet azért, hogy újra megszerezze az irányítást Siena felett, még a Kilencek bábkormányát is hajlandó lett volna elfogadni, csak hogy ne kerülhessen Farnese kezébe. – Violante megesküdött volna, hogy a választófejedelem-asszony picit elmosolyodott. – Mint tudja, drága sógornőm, egyikünknek sincsen utódja, se önnek, se nekem, sem Gian Gastonénak, így a királyság nagy valószínűséggel a spanyol Don Carloshoz kerül

majd, Elizabeth Farnese fiához. Ha a pápaság ellen fordulok, vagy akár csak felfedem ezt az összeesküvést, azzal a hatalmi egyensúly elbillen Don Carlos javára, és ő lesz a nyilvánvaló örökös. A Contik pedig mindent el fognak követni, hogy ezt megakadályozzák. Be kell vallanom, magam sem lelkesedem érte, de mivel apám három gyermeke közül egy sem jeleskedett örökösök felmutatásában, ez tűnik a legvalószínűbb kimenetelnek. Violante elmosolyodott, eszébe jutott a titka, melyet nemsokára felfed. – Az imént a kettőnk közötti hasonlóságokról beszéltem – folytatta a választófejedelem-asszony. – Van itt valami, ami még jobban összeköt minket. A hercegség egyetlen darabkáját sem engedem áruló nemesek vagy rabló pápák kezére. – Rosszallóan fmtorgott. – Reméltem, hogy ezt mondja – mondta Violante, és összecsapta a kezét, hogy elküldje kísérőit. – Kérem, vegyen fontolóra még valamit, mielőtt elmondanám, amit szeretnék. Azt mondta, nem voltunk barátok. Talán még nem késő változtatni ezen? Néhány órával később Violante elégedetten lépett ki az ülésteremből, most már biztosra vette, amit eddig csak gyanított: hogy jól működik az a világ, amelyet nők irányítanak. Gian Gastone mindvégig a szobájában maradt, de szolgái megígérték, hogy délre felkészítik. Violante nem tudta rávenni magát, hogy törődjön a férfi sorsával. A sógora elvette tőle azt, ami a legfontosabb volt a számára. Most ő is ugyanezt teszi vele. Már régóta a nagyhercegség jelentett mindent Gian Gastonénak, és nemsokára végleg elveszíti.

Megremegett, nem mintha attól félt volna, hogy Riccardo nem érkezik meg. A fiú már reggel nyolckor megjelent a palotában, a délelőtt folyamán a szolgák megmosdatták és megborotválták, a ruhakereskedők pedig egy rend ruhát adtak neki. Amikor meglátta Riccardót felöltözve, a feladatára készen, olyan magasnak és makulátlannak tetszett a zöld bársony császárkabátjában, hogy Violante egyből tudta: végképp átalakult Riccardo Bruniból IV. Cosimo Ferdinando de’ Medicivé. Eljött az idő. Violante újra a balkonon állt. Gian Gastone a jobbján foglalt helyet, a kanapéján siránkozott, sajátos, hitetlen litániájában egyre csak Dami nevét ismételgette. Jobbján a magas, sasszerű, tündöklő kékbe öltözött Anna Maria Luisa de’ Medici ült, a lehető legmesszebb húzódott gyűlölt fivérétől. Mögötte pedig, a homályban, Toszkána új hercege támaszkodott az ajtótoknak, Violante tudta, hogy most is Pia Tolóméit keresi a tömegben. Violante megköszörülte a torkát. – Emberek! – kiáltotta, mire a tömegben állók oldalba lökdöstek és csitítani kezdték egymást. – Rendkívüli bejelentenivalóm van. Mégpedig a következő. Valami az arcába világított, elvonta a figyelmét a beszédéről. Felemelte a kezét, hogy árnyékot vessen az arcára, elbizonytalanodott. Ahogy lenézett, a fények tréfája folytán a nap megcsillant Pia függőjének aranyérméjén, megtört rajta, és egyenesen Violante szemébe világított. PIA TOLOMEI A SORS kegyetlen iróniáján töprengett, ugyanis pontosan azt kapta, amit kért tőle.

Nello meghalt, ő pedig kiszabadult; Faustinót szorongatták a hitelezői, a menye már egyáltalán nem érdekelte. Saját apja, Salvatore hasonló problémákkal küszködött, ő sem törődött vele. Így tehát Violante Beatrix de’ Medici nagy bejelentésének napján Pia Tolomei ott állt a győzelemtől még mindig mámoros Torre polgárok tömegében, Domenico Bruniba karolva. Összefont kaijuk helyzetéből nem látszott egyértelműen, hogy az öregember támogatja-e a lányt, vagy a lány az öreget. Pia összehúzta a szemét, Riccardót kereste a palota erkélyének árnyékában, tudta, hogy ott kell lennie, csak azon tűnődött, vajon a férfi látja-e őt. Aztán megfordította a nyakláncot, mely ismét az ő nyakában lógott, hogy elkapja vele a nap fényét. VIOLANTE LENÉZETT PIÁRA, aki Riccardo apja, Domenico mellett állt: két néma, sápadt ember, elgyötört arccal. Riccardo felé fordult, nemes arcán ugyanaz a veszteség tükröződött. A jobbján pedig ott ült Gian Gastone kövéren, szánalmasan, őt már tönkretette a nagyság. Tönkretette a nagyság. Miért kell ilyen életet kényszerítenie a fiára? Miért kellene eleget tennie az örökösödés parancsának a fia személyes boldogsága és a Piáé árán is? És Domenico Bruni, az a szerencsétlen ember, akinek csupán annyi a bűne, hogy éveken át törődéssel és kimondhatatlan szeretettel nevelt fel egy lelencet? Ő, aki már egyszer elvesztett egy fiút, kívánhatja-e ezt a borzalmas sorsot Domenico számára? Ráerőltetheti-e Riccardóra ilyenformán a hercegséget, és vele egy olyan házasságot, amire egyáltalán ném vágyik? Oly sok Medici élt boldogtalanul, szeretet nélküli házasságban: Anna Maria Luisa, Gian Gastone, ő

maga és Ferdinando. Gian Gastonét még annál is jobban tönkretette a becsvágya és mértéktelensége. Bajorországi Violante abban a pillanatban már tudta, mit kell tennie. Tulajdonképpen már korábban kigondolta: jól működik az a világ, amelyet nők irányítanak. Visszafordult a nép felé. – Emberek – szólt újra. – Két Paliót láttunk az elmúlt időkben, mindössze néhány hét különbséggel. Mindkettő tragédiával végződött. A tekintete megakadt a tömegben álló Faustino Caprimulgo ősz fején, mely mélyen lehorgadt a két fia és a vagyona elvesztésének súlya alatt. – Így tehát – folytatta Violante – állandó kormányzói tisztségem révén, melyet még hosszú évekig kívánok betölteni – élvezettel hallgatta a szórványos éljenzéseket, melyet a kijelentés kiváltott most az én feladatom, hogy rögzítsem a Palio szabályait. Lesznek köztük régiek és újak is, mindegyiket törvénybe iktatjuk, és a mai naptól fogva megváltoztathatatlanok. Így egyetértésben és biztonságban élhetünk tovább az elkövetkezendő években, míg én leszek Siena egyedüli vezetője és hercegnője. Ezennel közzéteszem, hogy: minden contradának jelentkeznie kell a sorsolásra. Tíz, és csakis tíz jelöltet sorsolnak ki véletlenszerűen, akik részt vehetnek a Pali ón. Violante tudatában volt, hogy Anna Maria Luisa mérsékelt kíváncsisággal figyeli. Ettől függetlenül folytatta. – Item kettő: a contradának letétbe kell helyeznie egy összeget, melyet a lovak tulajdonosai kapnak majd. Item három: a zsokék kizárólag „hagyományos lovaglópálcát” használhatnak, és csak akkor állhatnak az indítókötélhez, ha a mortaretto ágyú eldördült. Item négy: a talajon állók közül senki nem ütheti meg,

vagy ingerelheti a lovakat az indítókötélnél. Item öt: senki nem segíthet a leesett zsokéknak újra lóra szállni. Itt az árnyékban lévő Riccardóra nézett, és halványan, alig észrevehetően intett neki a fejével: indulj! – Item hat: az első ló, amely megtesz három kört, és eléri a bírói pulpitust, megnyeri a versenyt. Item hét: a Palióra a győztes contrada hivatalos képviselője formálhat jogot. Violante tovább sorolta a Palio új szabályait, melyek őt is túlélik, még Riccardót is, érvényben lesznek a következő kétszáz évben. Mögötte, az árnyékban Riccardo Bruni elkezdte kigombolni a császári kabátját. Óvatosan az aranyszékre fektette, és halkan lelopózott a lépcsőn. Senki sem állította meg az utolsó Medicit, egyszerűen kisétált a napfénybe. Most már csak egy közönséges férfi volt, egy egyszerű férfi, Siena fia, a tömeg pedig túlságosan elfoglalt volt ahhoz, hogy észrevegye, amint egy lány, csak egy egyszerű lány, Siena lánya, elébe szalad, és a karjaiba borul. – KÖSZÖNÖM.

Új napra virradt: frissen, aranylón, ígéretekkel tele, az újdonság és az ártatlanság szelével a levegőben. Violante a Zsiráf contrada Szent Ferenc-templomában járt, a Madonna del Latte képe előtt imádkozott. Ezúttal nem érezte szükségét, hogy beosonjon a contradába, hiszen bárhová ment, mindenhol örömmel fogadták: Siena népe végre felismerte, milyen szerencsés, hogy az ő kormányzása alatt élhet. Gian Gastone emberei ebben a pillanatban is a holmiját csomagolták; vissza akart térni Firenzébe, hogy elfogadja a hercegségét. Violante úgy hitte, Gian Gastone nem fog sokáig uralkodni, hiszen a szíve összetört, az egészsége megrokkant.

Most a hideg kövön térdelt a gyermekét tápláló szentanya előtt; annyi mindent meg kellett köszönnie neki! A Madonna gyengéden, együttérzően nézett mandulavágású szemei mögül. Tudta, miért hálás Violante a leginkább: a fiáért. – KÖSZÖNÖM. Dél volt, és ők hármam Pia, Riccardo és Violante a Camollia kapunál találkoztak, ahogy megbeszélték. Éppen azon a helyen álltak, ahol a döglött szamárról leszáradt a hús, a csontjait széthordták a kóbor kutyák. Pia és Riccardo összefonódva álltak, mint a borostyán, a kapu árnyékában, melyen korábban valaki átlökte a szamarat. Pia most először találkozott szemtől szembe a hercegnővel, és tetszett neki, amit látott. Rámosolygott. – Visszaadta az életünket. – Akkor utasítalak benneteket, hogy töltsétek együtt, kedvesem! – És biztonságban vagyunk? – kérdezte Riccardo. A hercegné még körül se nézett. – Hármunkon és az apádon kívül senki nem ismeri a valódi személyazonosságod – mondta megnyugtatóan –, és biztos vagyok benne, hogy ő nagyon boldogan megtartja ezt a titkot. Pia tudta, hogy ez igaz. Tegnap, amikor Riccardo eldobta magától az elsőszülöttségi jogát, és kijött a térre, Pia félbeszakította csókjukat, hogy elvigye őt az apjához. Domenico annál is hosszabban szorította magához a fiát, mint a szerelmesek egymást. Pia nézte, ahogy Riccardo behunyt szemmel az apjának dőlt, térdei szinte összerogytak a szeretet súlya alatt, melyet az iránt az ember iránt érzett, akivel se vér, se rokonság nem kötötte össze, hanem valami sokkal-sokkal több.

– És a választófejedelem-asszony? – Pia tette fel ezt a kérdést. A hercegnőnek Pia intelligenciája még a szépségénél is jobban elnyerte a tetszését, és újra rámosolygott. – Nem árultam el neki, hogy pontosan milyen bejelentést fogok tenni. Csupán annyit mondtam, hogy a város jövőjére vonatkozik majd, és megkérdeztem, hogy kiáll-e majd mellette és a toszkán törvények mellett, bármilyen szövevényes következményei legyenek is. Azt felelte, hogy mindig elkötelezett az igazság, a törvény és Toszkána mellett, és ezért megbízhatok benne. Egy nap nagyszerű nagyhercegnő válik majd belőle. Azon a napon a nők uralkodnak majd Sienában és Firenzében egyaránt. Úgy tűnt, a gondolat tetszik a nagyhercegnének, és Piának is kedvére volt. – És Gian Gastone? kérdezte Riccardo. – Ő vissza fog térni Firenzébe felelte az édesanyja. – Átveszi apja helyét, de nem hiszem, hogy sokáig fog uralkodni. Megrendült az egészsége. Már jó ideje ez a helyzet. De ha a szívünk is beteg, nem vágyódunk a világ után. Azt hiszem, a választófejedelem-asszonynak nem kell sokáig várnia. Pia kihallotta a szavai mögül a szánalmat, és rájött, hogy a hercegné a fiát akarta kímélni, nehogy nagybátyja nyomdokaiba lépjen a romlottságban, mértéktelenségben és hanyatlásban. – És ön? – kérdezte Pia, beléhasított a fájdalom, hogy a hercegnő talán elhagyja a várost. – Most már itt marad? – Azt hiszem, igen, rengeteg még itt a tennivaló. Hiszen még most is én vagyok Siena kormányzónője. A nagyherceg kijelentette, hogy soha többé nem kívánja ide betenni a lábát. Nem tudta palástolni, mennyire megkönnyebbült, hogy Gian Gastone hamarosan elhagyja a házát és a városát is.

– És ti ketten, mit fogtok csinálni? Megesküsztök, gondolom? – kérdezte mosolyogva. – Igen, és apámnál fogunk élni – válaszolt Riccardo. – És a te apád, Pia? Ő beleegyezett? Pia bólintott. – Meglepő forrásból kaptunk támogatást. A hercegné felemelte sápadt szemöldökét. – Faustino Caprimulgo – mondta Pia, szinte hitetlenkedve. – Kezeskedett Riccardóért, azt mondta, rendes ember. Ezenkívül apám is tönkrement, és nem tud hozományt adni. Riccardo azonban anélkül is elvesz. Egyik kezével a férfi kezét fogta, a másikkal futólag megérintette a Kleopátra-érmét a nyakában. Már nem számított, hogy csak ennyi hozományt kapott. Piának mindene megvolt, amire csak vágyott: nem abban a markában, amelyikben az érmét tartotta, hanem abban, amelyikben Riccardo kezét szorította. – Rendelkezésetekre bocsátók némi pénzt, hogy elkezdjétek az életeteket – mondta a hercegnő. Mihelyst Pia ezt meghallotta, azonnal tudta, hogy Riccardo vissza fogja utasítani, és csakugyan így is lett. A hercegnő azonban már készen is állt egy újabb javaslattal. – Akkor engedd meg, hogy fizetséget ajánljak neked tisztes munkáért! – mondta. – Szeretném, ha te lennél a palota lovásza, mert a mostani emberem már igencsak benne jár a korban, pihenésre lenne szüksége. A munkához lakás is jár a cselédszálláson. Észrevettem tette hozzá mosolyogva hogy sokkal jobban érzed magad ott, mint a hercegi szalonban. – Nem helyes olyan embertől ajándékot elfogadni, akitől már ennyi mindent kaptunk – mondta Riccardo –, de szívesen foglalkozom lovakkal fizetségért. Köszönöm.

Pia átvette a szót. – És most én szeretnék adni egy ajándékot önnek. Odanyújtott egy vászonba takart csomagot. Amikor a hercegné kibontotta az érdes anyagot, egy másik, jóval finomabb kelmét talált benne, sötétvörös selyembrokát bálát, mely a vér színét idézte. A hercegné megrázta: női ruha volt, az ő derekára és magasságára szabva, az anyaga sötét és ragyogó, mint a karneol. Magához mérte, és Pia egyből látta: jól választott. Zebrának valahogy sikerült kimentenie a lány édesanyjának ruháit a Sasok palotájából, és elvitte őket Domenico házába. Ott Pia szétteregette mindet a kicsi szalonban. A bőrruha redői között megtalálta a saját Morte Darthur-példányát, pedig már azt hitte, sosem látja viszont; felsorolt minden szentet, aki csak eszébe jutott, és az áldásukat kérte Zebrára. Fel-alá sétált, a ruhák színes forgatagát figyelte tűnődve. Korábban megesküdött volna rá, hogy egyetlen darabtól sem fog megválni soha, most mégsem habozott. Ebben a városban a színek komoly jelentéssel bírtak, fontos szerepet kaptak, Pia azonban most nem törődött sem a címertannal, sem a contradákkal. Nem kerülte a sárgát, csak mert az a Ludakat jelentette, vagy a zöldet, mert az a Hernyókra utalt. Olyan színt választott, amelyről azt gondolta: illeni fog a hercegné bőréhez. A hercegné elmosolyodott. – Vörös – mondta, most szinte szépnek látszott. Pia bólintott, és szégyenlősen hozzátette. – Az én édesanyámé volt. Úgy gondoltam, illik majd önhöz. Violante hallotta, hogy Pia finoman megnyomta az én szócskát. A ruha az én édesanyámé volt. Ön pedig Riccardo anyja.

Ez felkérés volt. Pia azt akarta tudatni a hercegnével, hogy bár Riccardo nem fogadta el az örökségét, kettejük kötelékét nem kell porba dobniuk. A hercegnő gyöngéden összehajtotta a ruhát, szemmel láthatóan megérintette a gesztus. Aztán megfogta a fia kezét, és átvezette őket a Camollia kapun. A bejárat külső oldalán Zebra várta őket, kezében Berio kantárát tartotta. Mivel Pia halott férje kapta a lovat álnév alatt, csalásra készülve, a törvény szerint most Piáé lett. A ló felemelte a fejét, és felnyerített, amikor meglátta a lányt. A durva fekete festék kezdett lekopni, felbukkant alatta ragyogó pej színe. Piának nem volt szüksége Riccardo segítségére ahhoz, hogy felszálljon az előtte álló ló nyergébe. Zebra ránézett az érmére, melyet Riccardo adott neki, majd boldogan ráharapott. VIOLANTE EGYIK KEZÉVEL a ruhát szorította, a másikkal pedig a síkságon lovagló szerelmesek után integetett. Lenézett Zebrára, aki sóvárogva nézte barátja vágtázását, és hirtelen minden a helyére került. A gyermek volt a kirakós játék utolsó darabja, az utolsó leosztás a kártyában. Nem hagyták, hogy felnevelje a saját fiát. Itt van azonban ez a másik kisfiú, akinek se otthona, se családja, aki életének első kilenc évét azzal töltötte, hogy vizet hordott, üzeneteket közvetített, és lovakra vigyázott pénzért. Gyorsan megszólalt, mielőtt meggondolhatta volna magát: Zebra, mit szólnál hozzá, ha minden éjjel ugyanabban az ágyban alhatnál? A saját ágyadban? A fiú pislogva nézett fel rá, aztán elmosolyodott, szemeit és szeplős orrát a nap felé fordította. Apró kezét a nő kezébe csúsztatta; Violante megkapta a választ. Viszonozta a kézszorítást.

– Ha velem fogsz lakni a palotában, nem hívhatlak Zebrának mondta. – Mi a keresztneved? Pietro. Pietro, Péter, Petrus. A keresztbe fektetett kulcsok őrzője. Róma és Romulus védőszentje, a Szikla. Violante rámosolygott. – Hát akkor, Pietro, menjünk haza. PIA ÉS RICCARDO A NAP hátralévő részében lovagolt. Két nagyon fontos feladatot kellett teljesíteniük. Először belovagoltak a hegyek közé, ahonnan olyan gyönyörű kilátás nyílt a város nyugati felére, és ahol Leocorno egyszer átvágtatott a csodás látképen. Az éj leple alatt a hercegnő emberei idehozták Leocorno testét, hiszen bármit megtett volna eltitkolt fiának, aki nem bírta volna elviselni, hogy bátor hátasa a kóbor kutyák martaléka legyen. Ott, a hegyekben a lovat legurították a szekérről, és eltemették a puha földbe. A hercegnő legbizalmasabb testőrein kívül senki nem tudta, hogy a ló testét abba a Palio lobogóba csomagolták, melyet elnyert a vágtán, és a Hernyó contrada selyemhernyói most is buzgón dolgoznak egy újon. Ahogy a nap magasra kúszott az égen, megálltak a nagy földkupac mellett. Pia nézte Riccardót, ahogy rátette a kezét a mesterséges dombocskára, majd végül egy nagy kővel megjelölte a helyet, hogy újra megtalálják, ha a hant összeesik, és a talaj elsimul, ha Leocorno csontjai már olyan szárazak lesznek, mint a kis szamáré, melyet hat héttel korábban dobtak be a Camollia kapuján. Egy pillanatra Pia úgy érezte, a két állat között volt némi kapcsolat: az egyszerű szamár a falon kívül halt meg, de bent temették el, a nemes csődör pedig a falon belül halt meg, de azon kívül hántolták el.

Amikor a férfi elkészült, Pia is lerótta tiszteletét. Kivette a nyakából Kleopátra-érméjét, kezével mélyedést vájt a puha földbe, és beledobta a függőt. Ahogy betakarta, Riccardo megfogta a csuklóját. Zöld Medici-szemével a fekete Tolomeiszemekbe pillantott. – Biztos vagy benne? kérdezte a férfi. – Igen mondta. Teljesen biztos. Tudod, én voltam Pia Tolomei, aztán Pia Caprimulgo lettem. Most már egyik sem vagyok. Nem vagyok Kleopátra, sem az első Pia. Nem vagyok Guiniver. Nem vagyok Minerva sem. Nem vagyok rég elhunyt császámő, vagy a tragikus ősanyám, se hitetlen királynő, se istennő. Pia Bruni sem leszek, még ha összeházasodunk se. Kezébe fogta a férfi kedves arcát, hogy enyhítse azt a fájdalmat, amit Riccardo érezhetett, amiért nem veszi fel a nevét. – Hamarosan a feleséged leszek, ha Isten is úgy akarja, aztán egy nap anya, de bármi is történjék ezután, én csak én vagyok. – Előrehajolt, és megcsókolta a férfit. – La Pia. Csak Pia. Riccardo erre bólintott, belekarolt, és visszasétáltak a lovakhoz. Ahogy a nap lenyugodott, otthagyták a sírt, de Riccardo keletnek fordította Berio fejét, el a várostól. Mintha még órákon át lovagoltak volna, versenyezve a nappal, ahogy az előttük haladt hegyeken- völgyeken át, arannyal átitatva. Mire a magas homokdombon megálltak, már épp csak annyi fény volt, hogy mielőtt hazaindultak volna, megmutassa, amit szeretett volna: a nyugodt, kék vonalat a horizonton, melyet beragyogott a lenyugvó nap. A tengert.

1724 augusztusának 24, napja RICCARDO AZ ARNO VIZÉT bámulta a Ponte Vecchióról. Ismét eljött a Palio dell’Assunta napja, eltelt egy év. Nem akart aznap Sienában lenni, így Firenzébe zarándokolt, Piát apja gondjaira bízta. Már korábban megesküdtek a Torretemplomban, a pap a tömjénfüst homályában összekötötte a kezüket, Domenico volt a tanú. Miközben elismételte a pap után a fogadalom szavait, észrevette, hogy két alak osont be a templomba: egy középkorú hölgy rubinvörös ruhában meg egy kisfiú, aki korábban mindennap fekete-fehér ruhát viselt, most viszont hercegi bársonyruhába öltözött. A kisfiú apró keze a hölgy kezében pihent, a mindennapi szemlélő azt hihette volna: anya és fia. Riccardo lenézett a víz legmélyére, mintha kettészelhetné az áramlatot, hogy meglássa a folyómedret, átfúrja tekintetét az iszapon, tekintetével kihalássza ikertestvére apró, fehér csontjait, a fivérét, a szívének másik felét. Ha ő volna Toszkána nagyhercege, felkavartathatná a folyót egy ágyúval, és megtalálhatná azt a szívszorító zsákot a három kővel és a gyermek csontvázával; de most már soha nem találkozhat az ikertestvérével. Miközben azonban elszántan nézte saját tükörképét, az arca egy másik arccá változott. Pont úgy nézett ki, mint az övé, de a tekintete valamivel bölcsebb, a haja kissé szőkésebb volt. Riccardo szíve kalimpálni kezdett, kiverte a hideg, aztán megmosolyogta saját félelmét azzal a félmosolyával, melyet mindezidáig páratlannak tartott.

Ikertestvére mosolygott vissza rá, mígnem egy elhaladó halászbárka megtörte a képet, és fivére visszatért a mélybe. Riccardo a torkához nyúlt, és letépte a Torre színeiben pompázó burgundi vörös és égkék kendőt a nyeregkocsis elefánttal díszített címerrel. Beledobta a vízbe, nézte, ahogy elsötétedik, majd a mélybe süllyed, ugyanúgy, ahogy a súlyos zsák is elsüllyedt több mint húsz évvel ezelőtt. Felült Berio nyergébe, és visszaügetett a Piazza della Signoriára. Kikötötte a lovat a jókora vasgyűrűhöz, annak a palotának a falához, ahol született. Nem Gian Gastonét jött meglátogatni, mivel a herceg már követte fivérét a Medici Mauzóleumba. Gian Gastonénak igen kevés ideje maradt élvezni a nagyhercegi címet, melyre úgy sóvárgott. Az ágyában halt meg, miközben azt nézte, hogyan kel fel a hold Firenze felett: sokkal nyugodtabb és költőibb módon távozott, mint ahogyan élt. Valaki azonban még életben maradt. Riccardo azért jött, hogy lássa az utolsó Medicit. A palota ajtaján lévő tábla azt hirdette, hogy a nagyhercegnő nyilvános meghallgatást tart. Hálával tartozott Violanténak, amiért pallérozta műveltségét, de most már nem olvasott a könyvtárában, és nem ült le, hogy meghallgassa a hercegnő felolvasását. Távol maradt, mert tudta, hogy valaki más vette át ezt a szerepet. Zebra, vagyis Pietro, akit Violante hercegi gyámság alá vett, úgy fog felnőni, hogy részesül mindabban az oktatásban és kiváltságban, amelyből Riccardo kimaradt. Faustino Caprimulgo nem volt ilyen szerencsés. Miután mindkét örökösét elvesztette, és a fogadószindikátusa révén tönkrement, hosszú és keserves élet várt rá palotájának üres falai között. Egyik nap azonban ajándék érkezett a házhoz: egy új

ostor selyembe csomagolva, üzenet vagy utasítás nélkül. Néhány hétig üres ebédlőjének kisasztalkán pihent. Aztán egyik nap, amikor kikapcsolódásra vágyott, fogta az egyik lerobbant gebéjét, mely omladozó istállójában állt, és kiügetett a hegyekbe. Igyekezett elterelni a figyelmét a fájdalmáról, és nem volt már pompás hintója sem. A lova lusta volt és lassú, és amikor egy keskeny kapuhoz érve megmakacsolta magát, Faustino többször is rávágott dühében az új ostorral. A méreg beszivárgott az állat bőre alá, nagy, ronda, égő sebet mart az oldalába. A fájdalomtól megbokrosodott csődör lemenekült a hegyoldalról, és ledobta lovasát. Faustinót törött nyakkal találták meg ugyanott, ahol Vincenzo is meghalt. A pásztor, aki mindezt látta – ugyanaz a férfi, aki egyszer csókát adott egy kisfiúnak, a Párduc contrada pásztora – elment az urához, Raffaello Albani kapitányhoz, hogy elmondja neki: a terve bevált. Hozzátette, meg merne esküdni rá, hogy egy sas vijjogását hallotta Faustino holtteste felett. A Párduc contrada ura, Raffaello Albani, gyógyszerész és méregkeverő, Egidio Albani édesapja, csak bólintott. Ma Riccardo Bruni beállt a Palazzo Vecchiónál sorakozó jó firenzei polgárok közé, közben pedig arra gondolt, milyen sokan eljöttek, milyen tisztelettudóan viselkedtek, egyfajta visszafojtott izgatottságot érzett a tömegben. Úgy érezte, hogy a hercegség vezetője nagy szeretetnek és tiszteletnek örvend, az idegen trónkövetelők visszaszorításával és a város művészeti kincseinek védelmével megnyerte a nép szívét. Az elkerített fogadóhelyiség homályában a férfi azt remélte, hogy egyből megláthatja a nő arcát, de mikor beért a kihallgatóterembe, nem látott mást, csak ezüstöt. A teremben minden ebből a fémből készült, vagy ebben a színben pompázott

a hercegnő székétől a feje felett lévő ezüst ponyvatetőig: a köntöse, a tükrök, a ruhadíszei. Ha igaz, hogy ez a firenzei hercegnő védte meg az összes műtárgyat, melyet pazarló apja relikviákért, az öccse pedig a mulatságai fedezésére adott el, akkor a kincsek több mint a felének ebben a teremben kellett lennie. Lehajolt, hogy megcsókolja a finom ezüstkesztyűbe burkolt kezet, és tekintete egy pillanatra találkozott nagynénje, Anna Maria Luisa de’ Medici pillantásával. A hercegnő biccentett, és vékony szájának szegletét tőle szokatlan mosolyra húzta, talán valamiféle hasonlóságot látott a látogatója és a rég elhunyt, szeretett fivére, Ferdinando között. Riccardo a szívélyesség morzsájának apró gesztusát érezte, mintha Anna Maria Luisa egy pici kegyet gyakorolt volna felé. Ahogy elsétált a sor mellett, azt kívánta, bárcsak adhatna neki valamit, ám miközben lefelé haladt a kőlépcsőn, és kisétált a fényre, megrótta magát érte. Már mindent odaadott: nekiadta a hercegséget. Riccardo eloldozta Beriót, megkerülte, és fellépett a felhágókőre, melyet a Medici-fejedelmek generációi koptattak, köztük az édesapja, Ferdinando, mikor hercegként mulatott, és valódi apja, Domenico, amikor Sienába indult drága kis lelencével. Könnyű szívvel szállt fel a nyeregbe. Riccardo Bruni elfordította Berio fejét, és az utolsó Medici elnyargalt nyugat felé. LA PIA A CAMOLLIA KAPU enyhet adó árnyéka alatt várta őt, ahogy megígérte. A nap már lenyugodni készült, de továbbra is elviselhetetlenül tűzött, és a fiatalasszonynak kissé meg kellett pihennie a kapu falának dőlve, hiszen a hónapok múlásával egyre nehezebben tartotta magát. Már nem a Civetta vörös és

fehér színeit viselte, nem is a Sasok sárgáját és feketéjét, de új contradájának, a Toronynak burgundi vörösét és kékjét sem. Édesanyja ruhatárából választott egy ágas-bogas mintázatú muszlin ingruhát, egy apró virágokkal díszített egyszerű öltözéket, mely egyszerre mutatta mindegyik színt, de nem emelte ki egyiket sem. Azért választotta ezt a ruhát, mert bő volt és szellős, amikor pedig felpróbálta, látta, hogy a derékrészen egy sávban még jobban kiengedték. Lesimította a sávot a hatalmas pocakján, élvezte annak jelentőségét. Édesanyja viselte ezt a ruhát, amikor őt hordta a szíve alatt. Pia fújtatott egy kicsit, szétterpesztette a lábait, hogy táguló méhének súlyát megemelje. Szinte fájdalmasan hasított belé a tudat, hogy egy évvel ezelőtt soha nem támaszkodott volna a falnak, aztán elmosolyodott, apró mosollyal búcsúztatta méltóságát. Most már nem volt rá szüksége. Egyébként úgysem látta senki. Morajlás hallatszott a távolban, mintha egy óriási méhraj zümmögne; Pia felkapta a fejét, mikor a Sunto nagyharangja elütötte a hetet. Ijedt seregélyek tömege sötétítette be az eget, amint egy hatalmas öröm ordítás majdnem felemelte a tornyok tetejét. A Palio megkezdődött. Pia összefonta a kezét a hasán, átkarolta hatalmas, becses terhe súlyát. Hajának egy tincsét kifújta a szeméből, hogy jobban lásson, göndörödő fürtjei mostanra újra megnőttek. Az óriási, vöröslő nap alatt a horizontot kémlelte Riccardót keresve, türelmetlenül várva a férfi visszatérését, hiszen valamit el kellett mondania neki, egy csodálatos titkot, melyet csak ő és a Santa Maria Maddalena kórháztemplom egyik munkatársa, Concetta nővér ismert, aki aznap reggel kereste fel.

A nővér végigsimította Pia feszülő hasát, majd egy apró fatölcsért helyezett a dudorra, arra ráfektette a fülét, itt is, ott is hallgatózott. Egyre csak fülelt. Most Pia megnyomta ujjaival dudoros, feldagadt bőrét, megpróbálta kitapogatni, amit a nővér érzett. Csodálatos módon a dudor visszarúgott. Újabb nagy éljenzés hallatszott, a távolban véget ért a verseny. Lovast látott feltűnni a horizonton, mintha ez az örömkiáltás hívta volna életre, gyorsan, messzire vágtatott Siena irányába, Pia karjai felé. A nő kilépett az árnyékból a fénybe. Az utolsó kétszáz méteren a férfi lepattant a nyeregből, és a felesége felé rohant, a karjaiba kapta. Mind a négyen összeölelkeztek a napfényben. A férfi, a nő, és az ikrek a hasában.

Történelmi utószó SIENA HOSSZÚ ÉS TARTÓS KORMÁNYZÁSA UTÁN Violante de’ Medici visszavonult a római Palazzo Madamába, ahol békében élt élete végéig. A Palio szabályozására vonatkozó kiáltványait a mai napig betartják, még mindig e szabályok szerint rendezik a versenyt minden év júliusában és augusztusában. Gian Gastone de’ Medici visszatért Firenzébe, és ott is halt meg. Sírkövén ez olvasható: „Sic Transit Gloria Mundi”; „így múlik a világ dicsősége”. Nővére, Anna Maria Luisa, az utolsó Medici, végrendeletében gondoskodott róla, hogy Firenze minden csodás festménye és szobra Firenzében maradjon. Ma úgy emlékeznek rá, mint arra a hercegnőre, aki megőrizte a Mediciek legnagyobb hagyatékát. Francesco Maria Conti Rómába menekült unokabátyja, a pápa védelmébe, és felajánlotta szolgálatait James Francis Edward Stuartnak, a Vén Trónkövetelőnek. Így Conti újabb sikertelen puccsba keveredett. Gian Gastonét a Bourbon herceg követte a toszkán nagyhercegség trónján. A Medici-örökösödés kérdésének minden kínja és megpróbáltatása után Gian Gastone úgy fogalmazott: „egy tollvonással szereztem magamnak örököst”.

A SZERZŐ MEGJEGYZÉSE 2009-ben, abban az évben, melyben a könyvet írtam, az augusztus 16-án megrendezett Palio dellAssuntát a Civetta nyerte, Pia Tolomei Bagolyfióka contradája.

Köszönetnyilvánítás ÖRÖMÖMRE

SZOLGÁLT, hogy ennek a könyvnek a megírása során

betekintést nyerhettem a lovak világába, és azokéba, akik lovagolják, birtokolják, vagy csak szeretik őket.

Elsőként nővéremet, Veronicát és férjét, Richard Brownt (a húsvér Riccardo Brunit!) említem, akik rengetegszer fogadtak már lovakra, és akiknek éleslátása nagyon sokat segített abban, hogy megismerhettem a lóversenyek világát. Ugyanezen okból vagyok hálás Mark Kershawnak, aki egy személyben a Newbury és a Sandown versenyistállók igazgatója is. Szeretném megköszönni a tapasztalt lovásznőnek és jó barátnak, Amy Shorttnak, hogy végigolvasta a kéziratot, és kijavította a „lovas” hibákat, valamint édesapjának, Joe McElroy edzőnek és tenyésztőnek, hogy kutatásaim során a megfelelő irányba terelte a figyelmemet. Hálával tartozom még Dán Richards tüzér őrnagynak is, a Saint John’s Wood királyi lovasgárda tagjának, hogy bepillantást engedett a kaszárnyáikba és istállóikba, és rengeteg értékes információval szolgált a katonai lovak életéről. Köszönet a gárda patkolókovácsainak, akik voltak olyan kedvesek, és megengedték, hogy megnézzem, hogyan készül a lópatkó. Szerencsémre ellátogathattam a lipicai ménes istállójába, Lipicára, mely 2010-ben ünnepelte a 430. évfordulóját. Itt az a megtiszteltetés ért, hogy csodálatos lovakat láttam szerepelni egy feledhetetlen lovasbemutatón. Szintén köszönettel tartozom dédnagyapámnak, William Donald Hoggarthnak, aki elsőként keltette fel érdeklődésemet a lovak

iránt, mikor megengedte, hogy lóversenyt nézzek, és fogadásokat kötött a számomra a Nemzeti Nagy díj napján! Szintén köszönettel tartozom Hayley Nebauemek, a kiváló filmes ruhatervezőnek, aki nagyon sokat segített a fűzők, lovaglási szokások és egyéb lovasöltözékek kérdésében, melyeket Siena szegény lányainak kellett elviselniük a tizennyolcadik században; valamint a hajviseletekben és sminkben jártas Lorraine Hifinek, aki elárulta nekem a parókák és a korai hajfestés csínját-bínját. Szerencsére kutatásom elvezetett Sienába, és szeretném megköszönni Siena közösségének, valamint a független contradáknak, hogy olyan végtelenül kedvesen fogadtak, nagyon sokat segítettek személyesen, valamint a kiváló gyűjteményeiken és ide vonatkozó weboldalaikon keresztül is, ahol rengeteg érdekes információt lehet találni. Elnézést kell kémem a Sas contradától, mert soha nem sötétítette be a történelmüket egy olyan gonosz család, mint a Caprimulgók, és szintén bocsánatot kell kémem az 1723-as Palio valódi győzteseitől, akiket a történet kedvéért a második helyre soroltam. Ritkán fordul elő, hogy regényem megírása során sokat merítek egy filmből, de a díjnyertes John Appel által rendezett dokumentumfilm, a The Last Victory (Az utolsó győzelem, 2004) révén, mely a Civetta contrada lakosait követi végig a 2003-as Palio előtti napokban, rengeteget megtudtam arról a szenvedélyről és erőről, amelyet ez a legendás verseny kelt. Mint mindig, most is köszönetét kell mondanom zseniális ügynökömnek, Teresa Chrisnek, valamint nagyszerű csapatomnak az új otthonomban, John Murraynél. Külön köszönet Kate Parkinnek a szerkesztői ismereteiért, Celia Levettetek, aki segített kikászálódni a történet buktatóiból, és

Caroline Westmore-nak az egész projekt hathatós menedzseléséért. Most is, mint mindig a legnagyobb hálával Sachának tartozom a kitartó támogatásért és a tanácsokért, valamint Conradnak és Rubynak, akik sokban hozzájárultak Zebra karakteréhez. És végül, de nem utolsósorban szeretnék köszönetét mondani Sienna Sewellnek, aki egy igazán inspiráló kislány, és akinek a neve egyszer remek ötletet adott.