Marina Fiorato - A Velencei Szerződés

BORÍTÓSZÖVEG KONSTANTINÁPOLY: Feyra igazán szerencsésnek mondhatja magát: fiatal lány létére ő a szultána legfőbb bizalmasa, és egyben a hárem orvosa. Nur Banu szultána megdöbbentő titkokat oszt meg vele, majd utolsó kívánságával arra kéri, hogy utazzon el Velencébe. A lánynak egyébként is menekülnie kell, mivel a szultán az ágyasának szemelte ki. Titokban eljut Velencébe, ahol nem számíthat másra, csak egy négylovas gyűrűre, és az orvosi ismereteire… VELENCE: Miután a legnevesebb orvosok babonákkal próbálják gyógyítani a városra lesújtó pestist, a helyiek egyedül a hit erejében bízhatnak. A dózse egy áldozati templom felépítésével bízza meg a neves építészt, Palladiót; Annibale Cason, a fiatal orvos pedig önhatalmúlag kórházszigetet létesít a betegek számára. Mindkét férfi a muzulmán hitet és keleti orvoslást gyakorló fiatal lány, Feyra személyében kap segítséget, és mire a két kultúra megtanulja tisztelni és elfogadni egymást, a csoda is megérkezik. A valós történelmi események alapján írt regényben a lenyűgöző 16. századi Velence és Isztambul magával ragadó világa tárul elénk.

The Venetian Contract, Text and illustrations © Marina Fiorato 2012 Minden jog fenntartva! A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: The Venetian Contract First published in Great Britain in 2012 by Marina Fiorato John Murray (Publishers) An Hachette UK Company

Fordította: Fügedi Tímea

ISBN 978-963-635-439-8 ISSN 978-963-635-413-8

Hungarian edition © by I.P.C. Könyvek Kft, 2012 Hungarian translation © by Fügedi Tímea, 2012 Kiadja az I.P.C. Könyvek Kft. IPC-MIRROR Könyvek Felelős szerkesztő: Fülöp Ildikó A szerkesztő munkatársa: Paár Andrea A belívet szedte és a borítót tervezte: Popovics Ferenc

Ileen Maiselnek, aki először javasolta, hogy írjak Palladióról

És mikor felnyitotta a negyedik pecsétet, hallám a negyedik lelkes állat szavát, a mely ezt mondja vala: Jőjj és lásd. És látám, és ímé egy sárgaszínű ló; és a ki rajta üle, annak a neve halál, és a pokol követi vala azt; és adaték azoknak hatalom a földnek negyedrészén, hogy öljenek fegyverrel és éhséggel és halállal és a földnek fenevadai által.” JELENÉSEK KÖNYVE 6:7-8

ELSŐ RÉSZ

A Fekete Ló

ELŐSZÓ

Velence 1576 keresztény időszámítás szerint SEBASTIANO VENIER, A VELENCEI DÓZSE palotájának lóhereablakában merengett, tekintetében óceánok háborogtak. A szemét megedzették a tengeren töltött esztendők, ő már három nappal ezelőtt észrevette a vihar közeledtét, látta, amint a horizonton gomolyog és sötétlik, átgördül a kavargó ametiszt hullámokon. A vész mostanra megérkezett, és a zivatarnál jóval nagyobb csapást hozott magával. A dózsét dús fehér szakálla és nemes ábrázata miatt, melyet Tintoretto festménye tett halhatatlanná, az emberek Neptunhoz hasonlították, aki ugyancsak tengeri királyságot kormányzott; sőt, maguk között titokban még a Mindenhatóval is együtt emlegették. A mélységesen istenfélő dózsét mindkét párhuzam meglehetősen zavarba ejtette volna, habár más-más okok miatt; ma azonban sokért sem adná, ha isteni hatalmával megmenthetné Velencét a sötétség órájától. Hat alakot látott végigsietni a vízbe borult kikötőn, az elemekkel szemben egymás közelségétől reméltek védelmet, a visszavonuló hullámok magukkal húzták fekete köntösük szegélyét. A köpeny és csuklya szerzetesi megjelenést kölcsönzött nekik, ám ez a hat férfi nem Istent, hanem a tudományt szolgálta, élettel és halállal kereskedtek, mint általában az orvosok. Amikor közelebb értek, a dózse az álarcukat is megfigyelhette: fekete csuklyájuk alatt a ragadozó madarakra jellemző

csontfehér, horgas csőr kunkorodott. Már maga az álarc is elég ijesztő képet festett, a jelentése azonban még baljósabb volt. Medico della peste: a pestisdoktor. Hat tudós férfi, nemesi családok tanult fiai, mind a legjobb akadémiákon szerezték a tudásukat, Velence hat körzetének, a sestierinek1 egy-egy küldötte. Rossz előjel együtt látni őket. Sebastiano Venier dózse arra gondolt, hogy talán most találkoznak először; akár egy csapat sír köré gyülekező varjú, úgy sereglettek a palota felé. Talán épp az ő sírjához jöttek. A válla egy pillanatra megereszkedett, öregnek érezte magát. Figyelte, ahogy az orvosok átgázolnak a világ egyik legszebb utcáján, a páratlan Riva degli Schiavonin;2 pillanatokon belül belépnek az ő hatalmas, fehér palotájába. A dózsén végigfutott a hideg, mintha hullámpermet terítette volna be. A fejét a hűvös, négykaréjos lóhereablak üvegének támasztotta, lehunyta a szemét, és egy boldog percig úgy maradt. Ha nem így tesz, akkor láthatta volna a sötét, hullámzó vízen sebesen átsuhanó velencei hadigályát; ő azonban csukott szemmel, néhány békés pillanatig csak állt mozdulatlanul, és mélyeket lélegezve magába szívta a friss sós levegőt. Velence szaga. Sebastiano Venier felegyenesedett, emlékeztette magát fontos pozíciójára, s a hierarchiában betöltött helyére. Újra kinézett az ízlésesen faragott kőablakon, Velence kiváló minőségű üvege elzárta előle a viharos tenger hangjait. Felpillantott, ne-

1

Kerületek. Olaszország néhány városában előforduló hatos területi felosztás, egyes számban sestiere, többes számban sestieri.

2

A lagúna mentén húzódó korzó a Szent Márk tér közelében, magyarul Schiavoni rakpartnak is nevezik.

mes arcélét a mennyezet felé fordította: a terem tágas, pompás kupoláját a legjobb velencei művészek által több száz éve festett páratlan, vörös és aranyszín freskók borították. A pestist azonban sem a vagyon, sem a csillogás nem zavarhatta el az ajtajából. A dózse letelepedett óriási trónjára, és várta, hogy bejelentsék a doktorokat. A hat férfi beszállingózott, körbevették, akár a keselyűk, az álarcukba ültetett vörös kristálylencsék éhesen csillogtak, mintha le akarnák csipdesni a húsát. A dózse félelme azonban rögvest elpárolgott, mihelyst megszólaltak. – Számítottunk rá, uram – mondta az egyik. – A Jesuiti3 botanikus kertjében mostanság szokatlanul nagy számban, ezrével jelentek meg a pillangók. A dózse felvonta az egyik hófehér szemöldökét. – Pillangók? Az orvos nem vette észre a dózse hangjának acélos hidegségét, tovább csacsogott. – Persze, dózse, tudnivaló, hogy a pillangók megjósolják a pestist. – Így igaz – helyeselt egy másik. – De más jeleket is láttunk. Van az a pékség az Arsenalénál,4 vér folyik a kenyerükből, ha kettétöri az ember. A dózse dobolni kezdett a széke karfáján. – Tény, hogy Velencébe betört a dögvész, erre kár is szót vesztegetni. A kérdés az, hogyan kezelhető leghatékonyabban. Mindhiába.

3

Jezsuiták (olasz).

4

Hajóépítő üzem volt a lagúna partján.

Az egyik orvos úgy akart szembeszállni a dögvésszel, hogy a betegeinek döglött varangyot akasztat a nyakába. A másik azt tanácsolta, hogy nyomjanak élő galambot a fertőzöttek megduzzadt lágyéki és hónalji bubóiba, mert az állat farktollai kiszívják a mérget. Egymás szavába vágva kiabáltak, immár nevetségesnek tűnő álarcuk csőre kis híján összecsattant; művelt, bársonyos hangjuk megemelkedett, s úgy hápogtak, akár a kacsák. A felbosszantott dózse azon kapta magát, hogy elkalandozott a figyelme. Ezek hatan mind sarlatánok, pojácák, egyik önteltebb, mint a másik. A tekintete a függöny árnyékára vetődött, ahol egy hozzá hasonló korú öregember állt és figyelt; várta, hogy a dózse kéresse, és végre megtudja, miért is hívták ide. Az ÁRNYÉKBAN VÁRAKOZÓ ÖREG – aki történetesen építész volt – valójában azonban nem figyelt a beszélgetésre. Mindig jobban érdekelték az épületek, mint az emberek, most is épp azt csodálta, hogyan rajzolják ki a kőből készült keresztbordák a mennyezet ívét a feje felett, és a pilaszterek arányai hogyan egészítik ki a freskók hatalmas tábláit. Mikor az orvosok megérkeztek, a dózséhoz hasonlóan először az építészbe is beléhasított a félelem. A dózsétól a legutolsó koldusig mindenki ismerte az álarcok jelentését: a városban kitört a pestis. Az építészt azonban ez nem különösebben aggasztotta. Két évvel ezelőtt is volt egy kisebb járvány, ő pedig most is azt teszi majd, amit akkor: elhagyja Velencét, Venetóba utazik, talán visszatér a szülővárosába, Vicenzába. A hegyek között várakozik majd a terveibe, rajzaiba temetkezve. Ő majd ott bort szürcsölget, miközben a pestis itt csillapítja a szomját.

Gyors csónak viszi Mestrébe, onnan még gyorsabb ló Trevisóba, így napnyugtára Maserben lehet jó barátai, a Barbaro testvérek házánál. Náluk akad majd számára szoba, jól tudta, hiszen ő építette a házukat. Mihelyst megtudja, mit akar a dózse, már indul is. A DÓZSE ELEGET HALLOTT. Ezek az orvosok nem tudnak segíteni Velencén. Kiosztanák a készítményeiket és cseppjeiket, jól meg is kérnék az árát, néhány polgár túlélné, mások viszont nem. Olyan erősen markolta a székét, hogy elfehéredtek az ujjai, kétségbeesetten pillantott le rájuk. Elkeserítette a görcsös, eres, májfoltos kezek látványa: hogyan győzhetné le egy öregember a pestist? Megköszörülte a torkát. Cselekednie kell. Nem engedheti, hogy ilyen örökség szálljon általa az utókorra: a legékesebb város pusztulása. Felgyorsult a szívverése. Talpra állt, a vér a fejébe szökött. – Távozhatnak – mondta az orvosoknak talán túlságosan is hangosan. – Kifelé! Olyan karmozdulatokat tett, mintha varjakat akarna elijeszteni. Megvárta, míg becsukódik mögöttük az ajtó. – Andrea Palladio 5 – szólalt meg újra, a hangja végigcsendült a hatalmas termen –, lépjen elő! Palladio kilépett az árnyékból, és a dózse trónja elé sétált. A szél megrecsegtette az ablakszárnyakat, bebocsátásért esede5

Andrea Palladio (1508. november 30.–1580. augusztus 19.) észak-itáliai építész. Klasszikus szépségű, tiszta vonalvezetésű palotáival és villáival, s főleg oszlop- és pillérarchitektúrás homlokzatainak az antik oszloprendből kiinduló, de merőben egyedi (ún. Palladio-motívum), új arányaival vált a reneszánsz építészet mesterévé.

zett potyautasával, a pestissel. Palladio most már idegesen mocorgott, indulni szeretett volna, ám a dózse visszaült a helyére, a haragja elpárolgott, láthatóan gondolataiba mélyedt. – Hallott már a giudeccai6 Szent Sebestyénről? Palladio kissé összevonta a szemöldökét. Habár még sosem találkozott a dózséval, hírből jól ismerte: negyven éve admirális, mélyen vallásos, hatalmas tisztelet övezi, és elég okos ahhoz, hogy az egymást váltogató Tízek Tanácsa 7 alatt mindig elkerülje a Köztársaság rettegett börtöneit. Sebastiano Venier talán túl későn jutott a legmagasabb tisztségbe? Mostanra megzavarodott volna az elméje? Az ablakon át látta Giudecca esőverte szigetét, Velence legszebb sestieréjét, mely úgy ívelt az óváros mentén, mintha a gerince volna. – Igen, természetesen. – Lassan mondta ki a szavakat, azon töprengett, hová vezet vajon ez a kérdés. A dózse újra megszólalt, mintha mesét vagy prédikációt mondana. – A legutóbbi nagy pestisjárvány idején, 1464-ben egy fiatal katona a giudeccai Santa Croce-kolostor8 kerítéséhez lépett, és vízért kiáltott. Az apácák mind a zárdában tartózkodtak, maga az apátnő is pestisben szenvedett. A portiera,9 név szerint Skolasztika nővér, a kapuhoz lépett. Amikor a fiatalemberre nézett, látta, hogy a fegyverzete fénylő ezüst, a haja aranyló tűz, a szeme kéklő zafír. Megilletődve adta ki a vizet a rácsos ablakon, a férfi pedig megitta. A káprázat köszönetet mondott Sko6

A velencei lagúnában, Velence központi szigeteitől délre fekvő sziget.

7

A Velencei Köztársaság legnagyobb hatalommal rendelkező intézménye, rendőri és titkosszolgálati szerv volt.

8

Szent kereszt (olasz); a monostor temploma ma is látható a szigeten.

9

Kapusnő (olasz).

lasztikának, majd arra intette őt a többi apácával együtt, hogy imádkozzanak Szent Sebestyénhez éjt nappallá téve, és igyanak a kút vizéből. Ha megteszik, a zárda megtisztul a pestistől. Azzal a kardjával a földre csapott, és eltűnt, akár a kámfor. Palladio, aki mindeközben azon töprengett, vajon milyen gyorsan juthat el Mestrébe, miután a dózse végzett, most úgy érezte, meg kell törnie a hirtelen támadt csendet. – És aztán? – kérdezte. – Az apátnő még aznap éjjel meggyógyult, ahogy a többi beteg nővér is. Más ezek után nem fertőződött meg, és aki ivott a kút vizéből, megmenekült. – A dózse felkelt, és lelépett az emelvényéről. Palladióhoz sétált, egyenesen az építész szemébe nézett, vagyis magasabb lévén lenézett rá. – A kolostor évekig zarándok-hely volt, az emberek a kút vizét itták a pestis ellen, majd később más bajokra is. Amikor megszülettem a Santa Croce negyedik szomszédjában, a Venier-palotában, e csoda tiszteletére neveztek el Sebastianónak. Mostanra azonban a zárdának csak a romjai maradtak. – Elhallgatott. A szél belefütyült a csendbe. Palladio megértette, mit várnak tőle, és elszorult a szíve. Évekig másra sem vágyott, csak hogy Giudecca szigetén építhessen valami lenyűgözőt, azon az erős, szilárd sziklán, ahonnan olyan gyönyörű kilátás nyílik a lagúnára. Éveken át esedezett a Tízek Tanácsának, hogy jelöljenek ki ott a számára telket – mindhiába. Most viszont, mikor annyira szerette volna elhagyni a várost, egyszerre felajánlották neki azt, ami után mindeddig áhítozott. Palladio vékony szája félmosolyra görbült. Néha úgy érezte, a Mindenhatónak kissé ironikus a humora. – És azt szeretné, ha újjáépíteném a Santa Croce kolostorát?

– Nem, nem egészen. – A dózse újra az ablakhoz lépett. – Nézze csak, Andrea! Bütykös keze suhintásával odaintette Palladiót, és lemutatott az impozáns Szent Márk térre. Az ablak előtt két prostituált ténfergett hagyományos sárga-piros öltözékükben, mellük a csapkodó eső dacára is fedetlenül, szabadon himbálózott, követve a járásuk ritmusát. Palladio, aki már túl öreg volt ahhoz, hogy lázba hozza a látvány, észrevett egy fiatalabb férfit, aki a lányokat leste a Procuratie Vecchie 10 boltíve alól, miközben visszataszítóan matatott a nadrágjában. Behívta a szajhákat a boltív alá, és mihelyst egy érme gazdát cserélt, egyiküket a lodzsa nemes oszlopainak lökte, hogy a feltűrt szoknyája alá nyomakodhasson. – Az utcán – szólt a dózse, elfordulva a látványtól. – Mindenki szeme láttára. Táncrúddá alacsonyítják azt a pompás oszlopot, mellyel építésztársa, Sansovino ezt a teret a világ legszebbikévé kívánta emelni. – Sóhajtása ellenpontozta a szél suhogását. – Bujaság, romlottság, egyre mélyebbre süllyedünk. Ilyesmit korábban csak a karnevál idején lehetett látni, két röpke hétig évente. Manapság viszont mindennapos látvány. Külföldön erről ismernek minket. Nevetség tárgya lettünk. Már nem Sansovino oszlopait vagy az ön villáit, templomait emlegetik. A szajhákról beszélnek, akik az utcán űzik a mesterségüket. – A dózse az üvegre nyomta a kezét, mintha arról akarna meggyőződni: nem engedi-e át a kártékony levegőt. – Ha pedig híre megy, hogy betört hozzánk a pestis, tovább fog

10

12. századi épület a Szent Márk téren, a Procuratie (jelentése: helytartóság, prokurátus) három épülete közül a legrégebbi, innen a neve (vecchie jelentése: öreg)

romlani a helyzet. A halál árnyéka különös dolgokat művel az emberrel, törvényen kívül helyezi, azt súgja neki, hogy bujálkodnia, lopnia, hazudnia kell, hogy szedje meg magát, amíg még teheti. Palladio igyekezett elméjében egymáshoz illeszteni a dózse beszédének töredékes utalásait: a csodákat és utcanőket. – Csak egyvalaki képes megmenteni ezeket a zabolátlan embereket a pestistől és önmaguktól, és az nem én vagyok. Palladio a hat sestieréből érkező hat doktorra gondolt, ám egyik sem látszott érdemesnek a megmentő névre. Ekkor rájött, hogy a dózse vélhetően Krisztusról beszélt, megpróbált hát gyorsan áhítatos képet vágni. A dózse ráemelte vizenyős, kék szemét. Homályos tekintete öregnek, legyőzöttnek tetszett. – Ön az. Palladiónak tátva maradt a szája, leolvadt róla a kenetteljes arckifejezés. – Hát nem érti? A Jóisten megbünteti Velencét. Olyan hatalmas felajánlást, olyan áldozatot kell tennünk, mely csillapítja a mennyek haragját, hogy az Ő keze ne sújtson le a városunkra. Ha a gyógyszerek nem segíthetnek, az imához kell fordulnunk. Ön, Andrea, ön majd templomot épít nekünk a Santa Croce-zárda romjain. Szent Sebestyén követőjeként fog dolgozni, és olyan csodálatos épületet emel, Istennek olyannyira tetszőt, mely már szinte az Ő teremtményeivel is felveszi a versenyt. Amikor pedig végzett, az emberek ezrével keresik majd fel, hogy az Istenhez forduljanak; fennhangon dicsérik majd az Urat, térdre borulva adnak majd neki hálát. Az ima ereje mindnyájunkat megszabadít. Palladióban ellenérzések támadtak.

– De… úgy értem, természetesen óriási megtiszteltetés ez a felkérés, de talán vezethetném a műveleteket Vicenzából vagy Trevisóból… A mondat félbeszakadt a dózse jéghidegre vált tekintete miatt, s csak a szél gúnyos süvítése hallatszott a teremben. A kormányzó egy percig még hallgatott, mielőtt megszólalt volna. – Andrea, mi már megöregedtünk. Nekünk már nincs sok hátra. Ön Velencében marad, ahogy én is. Nem tehet ennél nagyobb szolgálatot a városának. Hát nem érti? – Meglepő erővel ragadta meg Palladio vállát. – Magával Istennel lép szerződésbe! Palladiónak eszébe jutott, hogy fiatal kőművesként mindig talált a munkája során felhasznált kövekben valamilyen őskori maradványt. Egyetlen nap sem telt el anélkül, hogy legalább egy nautiluszra 11 ne bukkant volna, mely tökéletes vitruviusi12 csigavonalban kövült meg a carrarai márvány 13 évezredes fogságában, a kőbe préselődve. Ő is éppilyen csapdába került: a megbeszélés fogva tartotta, szó szerint bezárta a kövek közé. A dózse szemében vallásos rajongás csillogott, és Palladio tudta, hogy Sebastiano Veniernek nem lehet ellentmondani. Hogyan is tarthatta öregesnek a tekintetét? A dózse kék szeme a fanatizmus tüzében égett épp, mint Szent Sebestyéné. Ha 11

Nautilusz: a csigaházas polipok egyik faja.

12

Marcus Vitruvius Pollio római építész és mérnök volt i. e. 1. században, a klasszikus antikvitás legnagyobb építészetről szóló könyvének írója. Neve ismertségét ma elsősorban Leonardo da Vinci az emberi test arányait bemutató Vitruvius-tanulmányának köszönheti.

13

Carrara: toszkán város, az ottani kékesszürke vagy fehér márványt a legértékesebb márványok közé sorolják.

mert is volna nemet mondani, a közeli börtönök akkor sem hagytak volna más kiutat. Palladio néma megadással fejet hajtott. A dózse, aki nem is várt más választ, hívatta a kamarását. – Camerlengo,14 vidd haza Signor Palladiót, hadd szedjen össze mindent, amire szüksége lehet a munkájához! És camerlengo – kiáltott a kamarás után, mikor az Palladio után indult a hatalmas ajtón át –, keress egy igazi orvost!

14

Kamarás (olasz).

1. FEJEZET Konstantinápoly, 983 ottomán időszámítás szerint Egy hónappal korábban FEYRA ADALET BINT TIMURHAN MURÁD aznap reggel különös gondot fordított a megjelenésére. Az apja már elment otthonról, így most nem vehette fel az ő ruháit, ahogy szokta. Konstantinápoly szegényebb családjaiban a nők és a férfiak gyakran ugyanazt az öltözéket hordták, hiszen a két nem ruházata alig tért el egymástól, ráadásul egyes helyeken csak egy rendes öltözetre, egy pár cipőre futotta. Feyra és az apja ugyan nem szűkölködött, mivel Timurhan bin Junusz Murád magas rangú, elismert tengerészkapitány volt, Feyra mégis követte a hagyományokat, mivel így könynyebben elrejtőzhetett az emberek tekintete elől. Ma az apjának bizonyára fontos, ráadásul korai találkozója lehetett, amikor ugyanis Feyra kinyitotta a faragott, rácsos ablaktáblákat, látta, hogy a nap alig emelkedett a város fölé. Szeretett dómjainak és minaretjeinek csak a sziluettje látszott, fekete alakjuk tökéletes negatív kontúrt rajzolt fel a korallszín égre. Feyra magába szívta a sós levegőt. Konstantinápoly szaga. A tengerre pillantott, melyből a hajnali fényekben mindöszsze vékony, ezüstös vonal látszott, és eltöprengett, mi lehet mögötte. Hirtelen más földekre vágyódott, olyan helyekre, melyeket csak tengerész apja történeteiből ismert. Az ábrándozással azonban Feyra most csak az idejét vesztegette. Elfordult a tengertől, és inkább a zománccal keretezett,

kifényesített ezüstlap felé fordult, mely szinte tökéletes tükörképet mutatott, alig torzították el a fém horpadásai. Valahonnan a tengerentúli keleti vidékről hozta neki az apja, már csecsemőkora óta ott lógott a szobájában. Gyerekkorában érdekes játékszernek tartotta a tükröt: meglátta benne, milyen színű a szeme, milyen lesz az arca, ha furcsa képeket vág, milyen hosszúra tudja kinyújtani a nyelvét. Mióta Feyra felnőtt, a tükör a legjobb barátja lett. Alaposan szemügyre vette a tükörképét, azt kereste, mit látnak benne a férfiak. Amikor észrevette, hogy megbámulják az utcán, elkezdte elfedni a haját. Ekkor azonban a száját lesték, így yashmakot is felvett, az arcot félig eltakaró fátylat. Flitteres szegélyű anyagot választott, hogy az arany elvonja a tekintetüket a szeméről. Ám a férfiak még mindig figyelték, így ormiszire, a nagyjából tenyérnyi széles vékony fátyolra váltott, mely eltakarta a szemét is. Mivel még így sem érte el a kívánt hatást, arra következtetett, hogy nyilván a teste vonzza magára a férfiak tekintetét. Ekkor kezdte lekötözni bimbózó kebleit, méghozzá olyan szorosan, hogy már sajogtak, de a férfiak egyre csak bámulták. Vajon miért? Feyra elég epekedő szonettet és ódát olvasott ahhoz, hogy tudja, ő cseppet sem felel meg az ottomán költők eszményképének. Azokra a lányokra sem hasonlított, akik apja tengerészeinek obszcén nótáiban szerepeltek; amikor ugyanis a férfiak odalent vacsoráztak, és felöntöttek a garatra, néha az ágyában fekve hallotta, miről énekelnek. Feyra nem hitte, hogy borostyánszín, hatalmas, de kissé vágott ívű macskaszeme elég sötét és kerek ahhoz, hogy bárki is dalba akarja foglalni. Apró, formás, ám turcsi orrát sem lehetett szépnek nevezni. A bőre színe inkább a tejeskávéra emlé-

keztetett, nem pedig a versek hősnőinek ébenfeketeségére, a haja sem olyan selymesen és egyenesen hullott a lapockáira, mint az eszményképeké, hanem sűrű loknikban, ráadásul a színe is hibádzott: sötétszőkétől vörösesbarnáig minden árnyalat felbukkant benne, de egyik sem fénylett olyan feketén, hogy a holló szárnyához hasonlíthatták volna. A legkülönösebb vonása azonban a vörös, húsos szája volt: a felsőajka vastagabbra sikerült az alsónál, ennek dús ívét semmiféle rímes verspárban sem lehetett volna rózsabimbóhoz hasonlítani. A vonásait – akár külön-külön, akár összességében szemlélte magát – ő nem tartotta szemrevalónak, csak talán furcsának. A férfiakra azonban így is gyakorolt valamiféle hatást, és ő ennek cseppet sem örült. A rejtőzködése is csak fél sikerrel járt. Ha eltakarta a száját, a szemét bámulták. Ha elfedte a haját, az alakját nézték. Ettől függetlenül nem adta fel, mivel a mindennapos rejtőzködés kényelmetlensége meg sem közelítette azt, amit a kendőzetlenség okozhat. A tükörkép kissé felszegte az állát, és erőt öntött az igazi Feyrába. Ha ma női ruhát kell viselnie, hát legyen: a legjobbat fogja kihozni magából. Nekilátott a szertartásnak. Nem volt más rajta, csak a világos selyemből készült bő, buggyos térdnadrágja. Hosszú, krémszínű kötszert vett elő, az egyik végét a hóna alá szorította. Erősen a testére feszítette az anyagot, újra meg újra körbetekerte dús keblein. Mikor már sajgott a melle, és levegőt is alig kapott, komoran elmosolyodott. Most már magára öltheti a ruháját. Feyra apja hozott a lányának arany és ezüst szatént, brokátot, sok bála arannyal átszőtt damaszkuszi selymet a világ négy sarkából, ám mind érintetlenül hevert az ablak alatti tengerészládában. Feyra in-

kább egyszerű ingruhát, baramit vett magának a bedesztán15 árusainál. A ruha egyenesen hullott a földre, nem rajzolta ki redőivel a viselője alakját. Erre felvette a felöltőjét, a feradzset,16 egy derékig begombolt, alatta nyitva hagyott köpenyt. Kifésülte a haját, befonta, majd a feje tetejére tekerte, akár a koronát. Megküzdött a tincsekkel, melyek a nap végére mindig kicsusszantak a helyükről, akármilyen szorosan tűzte is őket vissza. Hiába próbálta minden áldott nap megszelídíteni őket. A hajára vékony fátyolszövetet tűzött, majd cérnából font szalaggal a homloka köré kötötte. Ezután rózsavízzel benedvesítette az arcát körülvevő babahajat, és olyan megszállottan dugdosta vissza a fátyol alá, hogy végül egyetlen szálat sem lehetett látni. A hajtoronyra ezt követően négyszögletű hotoz17 kalapot nyomott, melyet aztán összegombolt az álla alatt, az arca elé pedig jókora, négyszög alakú takaró, vagyis yemine fátylat lógatott. Ekkor fogott egy darab egyszerű tüllszövetet, és párszor a nyaka köré tekerte. Ismét a tükörbe nézett. A pólya takarása alatt rá sem lehetett ismerni. A homok- és fahéjszín anyagból készült ruhát úgy tervezték, hogy elrejtse viselőjét, beleolvadjon a város forgatagába. Kizárólag a hit sárga papucsa emelkedett ki a ruházatából élénk színével: praktikus bőrcipője orra felfelé ívelt, a lábfejrész felé, és nem engedett át sem vizet, sem más ártalmas folyadékot, melyekkel Feyra gyakran találkozhatott munkája során.

15

Szövetárusok fedett csarnoka (török).

16

A muzulmán nők kabátszerű, utcai ruhája (török).

17

Négyszögletű, magas fejfedő (török).

Végre befejezte az öltözködést, ékszereket nem tett magára. Habár volt elég aranya – annyi csecsebecsét kapott, amennyit csak egy engedékeny apa adhat a lányának –, ám a karperecek és cifraságok rávonnák mások tekintetét, és ami még fontosabb: akadályoznák a munkájában. Az utolsó simítással, melyet Feyra az öltözékén végzett, nem a divatnak vagy a társadalmi státusának engedett, hanem a puszta funkcionalitásnak: egy ormótlan, vastag övet tűzött a derekára, a saját találmányát. Apró üvegpalackok és fiolák sorát tárolta benne, mindegyik a maga külön kis bőrtokjába bújtatva lógott a széles bőrcsíkon, melyet rézcsat fogott össze, A feradzse alá szíjazta fel, így egyáltalán nem látszódott, ráadásul párnásabbnak mutatta a hasánál, a körvonala ennélfogva kétszer idősebbnek sejtette a valódi koránál. Mire végzett, a nap már magasról sütött le rá, és az ég a kékmadár tojásának színére halványodott. Még egy utolsó pillantást vetett imádott városára, a napsugarak mostanra minden kis részletét megvilágították. A csillogó öböl ívétől elszorult a szíve, a tengerpart páratlan görbületén úgy sorakoztak a házak és templomok, akár galléron a drágakövek. A Boszporusz őrzőjeként ott gubbasztott a Hagia Szophia,18 melynek napsütötte csillogó aranykupolája felmelegítette a levegőt, a szultán sólymai ennek felfelé törekvő mozgását kihasználva emelkedtek a magasba. Feyra rögvest elfelejtette az elvágyódás pillanatát, már nem érdekelte, merre vihet a tenger. Sze-

18

Hagia Szophia (ejtsd: Aja Szófia): a kifejezés jelentése: „Szent Bölcsesség”, bizánci építésű hajdani ortodox bazilika Isztambulban. Később mecsetként használták, napjainkban múzeumként látogatható.

szélyesen most azt fogadta meg magában, hogy soha nem hagyja el ezt a várost. A müezzin basi19 jajgató éneke szállt hozzá a templom felől édes, gyászos hangján. Eljött a szabah, a reggeli ima ideje. Feyra megfordult és futásnak eredt, cipője csattogott a lépcsőn. Nagyon csúnyán elkésett.

19

A mecsetekben a müezzin hívja a muzulmánokat imára az énekével a napi öt imádkozás mindegyike előtt. A müezzin basi az ő vezetőjük.

2. FEJEZET AZ UTCÁN MÉG NEM MELEGEDETT FEL A LEVEGŐ, az árnyékokat még nem érte el a nap. Általában ez volt Feyra kedvenc időszaka: szívesen őgyelgett itt, üdvözölte a mosónőket, akik a kosaraikban vitték a szennyest az öbölbe, vagy megvette simitből és salepből, fahéjkenyérből és gyökérteából álló reggelijét a kék-arany kocsik egyikéről, melyek szinte minden utcasarkon ott sorakoztak. Az is örömet szerzett neki, hogy a saját pénzével fizethet érte, dolgozott, jó munkája volt. Ma azonban nem törődhetett korgó gyomrával, sietnie kellett tovább. Miközben felmászott a Szultanahmettől20 a Szeráj-csúcsra21 vezető dombon, mindig vetett pár futó gyönyörködő pillantást a kék tengerre. Ma azonban nem fordult hátra, mint más reggeleken, hogy magába szívja a látványt. Így nem vehette észre azt sem, amint egy genovai hadigálya, amit egyébként könynyedén felismert volna apja tanításának köszönhetően, kihajózott, és élesen kettéhasította a kobaltkék vizet a Boszporusz szájában. Feyra előreszegezett tekintettel gyalogolt fel a Mesze sugár22 út tetejére, a Topkapi-palotához.23 Az Aranyszarv-öböl, a

20

A Szultanahmet Isztambul történelmi központja, az Óváros, itt található például a Hagia Szophia-székesegyház a Kék Mecsettel szemben.

21

A Márvány-tengert és a Boszporuszt elkülönítő domb, itt áll a Topkapipalota.

22

Szó szerinti jelentése: „középső” utca. Ez volt az akkori Konstantinápoly fő kereskedelmi útvonala, 25 méter széles, két oldalán oszlopcsarnokokkal szegélyezett út.

Márványtenger és a Boszporusz találkozásába benyúló tökéletes kis félszigeten, a Szeráj-csúcs tetején fekvő Topkapi önálló városként működött. A látogatónak először a Birodalmi kapun kellett áthaladnia, a hatalomnak ezen az erőteljes építészeti kifejeződésén, mely egyszersmind a belül rejlő pompát is sejtetni engedte. A kapuőr bódéjának két, kúpos tornya között, az architráv24 alatt, melyre az előző szultánok bölcs mondásait vésték fel aranybetűkkel – a jelenlegi szultántól ellenben, gondolta Feyra, nem sok említésre méltó bölcsességet hallani, még kevésbé lejegyzésre méltót… –, egy őr állt vaskos tekerccsel a kezében, ő jelentette a palota többszintű biztonsági rendszerének első lépcsőfokát. Feyra nem ismerte fel, de ez egyáltalán nem lepte meg. Minden reggel sorshúzással választották ki az őrszobában, hogy ki kerüljön aznap a kapuba, a szultánnak ugyanis épp háromszázötvennégy őrszeme volt, az iszlám naptári év, a hidzsri takvim minden napjára egy. Senki nem szolgálhatott kétszer egy évben, és senki nem tudta, mikor ki kerül sorra, így az ott szolgáló katonát nem lehetett sem megvesztegetni, sem rákényszeríteni arra, hogy illetékteleneket engedjen be. – Neve? – Feyra Adalet bint Timurhan Murád. – És mi dolga itt?

23

Ágyúkapu-palota; 400 évig volt a szultánok lakhelye, jelenleg múzeumként működik.

24

Az architráv vagy episztülion a görög templomok homlokzati alakításánál kialakult oszlopos és gerendás rendszer kiváltó eleme. Ezen nyugszik a födémszerkezet és a tetőgerendázat, az architráv az oszlopoknak adja át ezek terhelését.

– Én vagyok Nur Banu, az anyaszultána kirája. – Nagy levegőt vett. – És a háremorvos. Feyra figyelte az őrt: éppúgy reagált a hallottakra, ahogy várta. Fel sem pillantott a pergamenjéből, mikor közölte vele, hogy ő a kira, az összekötő a háremhölgyek és a külvilág között. Néha egyik-másik őr lebiggyesztette a száját, vagy felvonta a szemöldökét, mikor Nur Banu anyaszultánának, vagyis a szultán anyjának kimondta a nevét, hiszen ő volt a legfontosabb nő a palotában, Konstantinápolyban, sőt, az egész ottomán birodalomban. Viszont kivétel nélkül mindegyik meglepődött, mikor a hivatását említette. Huszonegy éves kora ellenére már évek óta adott ki gyógyszereket és végzett kisebb operációkat. Tizenhárom éves korától ő vitte át a hárembe a palota fő részéből a doktor orvosságait. A Megtisztulás Szökőkútjának Csarnokában találkozott az orvossal, abban a gyönyörű udvarban, melynél tovább férfi nem mehetett a hárem összetett épületkomplexumainak területén. Akkor még csak annyiból állt a feladata, hogy figyelmesen meghallgassa az orvos utasításait a visszhangos, mozaikokkal kirakott oszlopcsarnokban, az ekhóval 25 versenyezve visszamondja neki, meghajoljon, aztán visszasétáljon a hárembe, az Ágyasok Csarnokába. Mikor Feyra idősebb lett, a palotából olykor a piacra is elküldték, hogy gyógyfüveket és hozzávalókat vásároljon a Nagy Bazárból.26 Szívesen sétálgatott a zsúfolt utcácskákban,

25

Ekhó volt a visszhang nimfája a görög mitológiában.

26

A Nagy Bazár a világ egyik legnagyobb és legrégibb fedett piaca, Isztambul belvárosában található. A 15. században alapították két raktárépületből, utána újabb és újabb utcákat csatoltak hozzá.

szagolgatta az ismeretlen palackok és csomagok fanyar, édes, fűszeres illatát, melyeket a Topkapi számára vásárolt. Ekkor már nagyon komolyan vette a feladatát, és gyorsan megtanulta értékelni a gyógyszerek hatását. Ahogy teltek az évek, a doktor lassan kiöregedett a munkából, miközben Feyra felnőtt hozzá, így a kapcsolatuk lassan átalakult, és a lány egyre gyakrabban változtatott az előírt adagokon. Néha a felírt füveket mással helyettesítette; a doktor egyik-másik gyógyszere sosem jutott el a betegekhez. A háremhölgyek még sosem voltak ilyen egészségesek. Mostanra Feyra pontosan tudta, hogyan kezelje a betegeit, de illendőségből továbbra is mindennap elsétált az udvar közepére. Az orvos, aki mostanra már ugyancsak megvénült, inkább a főpalotával és magával a szultánnal foglalkozott, a hárem kétszázötven hölgyének ellátását teljesen Feyrára bízta. Két évvel ezelőtt a szultán jóváhagyásával doktori címtt adományozott a lánynak, melyet ő azóta is büszkén viselt. Az orvos már alig-alig jelent meg a középső udvarban, így Feyra igencsak meglepődött, amikor a Megtisztulás Szökőkútjának Csarnokához érve meglátta idős mesterét. A férfi nyugtalannak látszott, kezeit tördelte. A lenyűgöző környezetben, ahol annak idején fölé magasodott, most végtelenül öregnek és kicsinek tűnt. Hadzsi Muszának hívták, és a maga idejében világszerte tisztelték sebészi módszerei és folytonosan megújuló receptjei miatt. A hatalmas boltozat alatt aprónak tűnt az orvos, s a finom kütahyai 27 csempék vízszerű 27

Kütahya a porcelán- és kerámiatermeléséről, a színes, mázas csempéiről, edényeiről ismert török város. I. Szelim szultán telepített Kütahyába és Iznikbe csempekészítőket, ezt követően a két város termelte ki a mecsetekhez szükséges csempéket. Az izniki csempék különleges kék színükről híresek.

kék és zöld árnyalatai mellett a bőre beteges fényt kapott, a szökőkút csobogása pedig annyira elnyomta a hangját, hogy Feyra kénytelen volt visszakérdezni. – Megismételné, mester? – Nur Banu szultána – szólt ismét az öreg, remegő hangja túlharsogta a szökőkutat – ágynak esett. Olyan rosszul lett, hogy áthívtak hozzá a Második udvarból. – Reszkető ujját magasra emelte és megrázta a lány fátyla előtt. – Ide hallgass, Feyra, ne felejtsd el, hogy Nur Banu a szultán édesanyja! Sosem lesz magasabb rangú beteged. Feyra kezdte elveszteni a türelmét. Már így is késésben volt. Nem értette, miért olyan nyugtalan Hadzsi Musza; végtére is sokszor kezelte már az úrnőjét. Ugyanúgy meghajolt, mint legelőször, tizenhárom éves korában. Akkor az engedelmességét fejezte ki ezzel a mozdulattal, most a távozási szándékát. A doktor egyből megértette. – Várom a jelentésedet. Áldott legyen a szultán! Feyra felegyenesedett. – Mert ő az én szemem fényessége és a szívem öröme. Még be sem fejezte a gépies választ, máris elfordult a nők szállása felé. Tudta, hogy miközben ő a hárembe siet, az orvos az ujjaival dobol a köntösén, és a turbánját igazgatja, mintha a szultánra mondott szokásos áldás felizgatta volna. Az új szultán átlagos körülmények között is félelmetes uralkodó hírében állt – ha történik valami az anyjával, a haragja pusztító lesz. Feyra tudta, hogy Hadzsi Musza a fejét félti, és remélte, hogy még naplementekor is a nyakán lesz. Feyra besietett a hárem kapuin át a belső udvarba. Itt nem faggatták ki; két fekete eunuch nyitott neki ajtót, Feyra futtában üdvözölte őket. Végigsétált az Aranyúton, ahol az ágya-

sokat belépésük idején pénzeső fogadja, majd egyenesen Nur Banu lakhelyére ment, és kinyitotta a belső szoba ajtaját. A hatalmas, szellős, hihetetlenül kék izniki mozaikkal díszített szoba közepén apró, nyitott udvar állt szökőkúttal és magasított ággyal. Feyra már a küszöbről kiáltozást hallott. Az ajtóban Kelebek fogadta, Nur Banu gedikje, az udvarhölgye. – Áldott legyen a szultán, Feyra! Kelebek, aki csúnyácska nőnek számított a sok szépség között, nyilvánvaló izgatottsága dacára is a protokoll szerint viselkedett. Feyra azonban túlságosan aggódott ahhoz, hogy szertartásosan válaszoljon. Ekkor még nem Nur Banu állapota nyugtalanította, az anyaszultána ugyanis gyakran szenvedett fájdalmas, puffadást okozó gyomorbántalmaktól, ám Feyra saját hánytatószere egy órán belül helyrehozta; most attól tartott, hogy baja származhat a késésből. Egy kis szekrényen jégbe hűtött gyümölcsök sorakoztak ezüsttálon, a látványtól megkordult a gyomra, emlékeztetve őt az elmaradt reggelijére. Csábították a tálból kicsorduló zöld szőlőszemek. Feléjük nyúlt, hogy vegyen belőlük, ám az ágy felől újabb nyögés hallatszott, mire visszahúzta a kezét. – Hívott engem? – Nem. Cecilia Baffót hívta. – Ki az a Cecilia Baffo? – Nem tudom. Egyikünk sem tudja. – Kelebek a kezével az odaliszkek, a szultán szolgálatát tanuló lányok felé intett. Mind az öt gyönyörű, fehéringes fiatal nő az ajkát harapdálta, vagy éppen a padlót bámulta. Akármilyen tanulatlanok és műveletlenek voltak is, azt még ők is érezték, hogy most nagy a baj.

Feyra rossz előérzettől gyötörten lépett fel az emelvény lépcsőjére, félrehúzta az anyaszultána ágya előtt a finoman hímzett muszlinfüggönyt. Nur Banu a fájdalomtól eltorzultan, félig lehunyt szemekkel hevert a lepedőn. A bőre természetellenes színt kapott, mely leginkább a csont és az epe keverékéhez hasonlított, az erei pedig olyan sötétkéken ugrottak elő a nyakából, mintha mandragóra nőtt volna a torkára. Az általában kerek, rózsaszínes orcái most beesettnek, szürkének látszottak, a szemei alá pedig mintha lila árnyékot festettek volna. Szőke haja csapzottan lógott, az izzadságtól elsötétülve tapadt a homlokára. Nur Banu talán negyvenéves lehetett, kellemesen telt, a bőre pedig normális esetben sápadt, mint a külföldieké általában, most azonban ékszerekkel kirakott inge alatt petyhüdtnek, hamuszürkének, foltosnak tűnt, szokásos kerekdedsége odalett, szinte összeesett, megereszkedett rajta a hús, mintha valamiféle hólyag kipukkadt és leeresztett volna benne. A hangja elhalt, Nur Banu láthatóan elaludt. Feyra megfogta az anyaszultána csuklóját ott, ahol a vére áramlott. Az úrnője megmoccant az érintésre, felnyögött, egy másik nyelven szólalt meg. – Cecilia Baffo. Cecilia Baffo. Nur Banu általában halk, dallamos hangja most a varjú károgására emlékeztette. A szeme kipattant, most látszott, milyen opálos és véreres lett a betegségtől. Ennek ellenére láthatóan felismerte Feyrát. Kimondta a lány nevét, magához húzta, és azon a nyelven beszélt hozzá, melyet csak Feyra ismert: Nur Banu saját anyanyelvén, mely úgy hullámzott és pattogott, mint a patadübörgés, és amiben mintha minden szó o-ra vagy a-ra végződött volna. Az anyaszultána azóta tanítgatta Feyrát

erre a nyelvre, amit ő föníciainak nevezett, amióta kislánykorában az apjával először meglátogatták a palotát. Ez lett az ő titkos nyelvük, így beszélték meg az anyaszultána legbizalmasabb ügyeit, és Nur Banu most is így szólt hozzá. – El kell neki mondanod. Mondd el neki, Feyra, csak te mondhatod el! Feyra úgy hitte, megértette az üzenetet. Kelebekhez fordult, most már ő is félt. – Meg kell mondanunk a doktornak, hogy közölje a szultánnal! – Nem! – Az anyaszultána felült, hirtelen teljesen ébernek, rémültnek látszott. – Cecilia Baffo. Cecilia Baffo. Négy lovas, jönnek, jönnek. Jőjj és lásd! – Nur Banu lehelete bűzlött, a szájából epeszín köpet csöppent az állára. Feyra nyugtatgatta, csitította úrnőjét, akár egy gyereket, simogatta az arcát, míg az asszony újra nyugtalan álomba nem zuhant. Feyra kilépett a függöny mögül, összehúzta a muszlint, és magához intette Kelebeket. – Cecilia Baffo – mormolta. – Vajon ki lehet az? És ki a négy lovas? Kelebek vállat vont. – Az asszonyomat hosszú évekkel ezelőtt kalózok fogták el, ők hozták ide a palotába. Lehet, hogy rájuk gondol? – Talán. Na és ez a név? Ki az a Cecilia Baffo? – Nem tudom! – Kelebek hangját elvékonyította a félelem. Feyra elgondolkodott. – Beszéld el nekem, hogyan zajlott asszonyom napja napfelkelte óta! Kelebek összefonta az ujjait.

– Felkelt, és kérte, hogy az ékszerekkel kirakott köntösét adjuk rá, mert társaságot vár. Feyra szeme összeszűkült. Nem ellenkezett a protokollal, hogy az anyaszultána, aki végtére is megözvegyült, szeretőt tartson, de Feyra nem tudott róla, hogy asszonya férfit fogadott volna az ágyába az elmúlt két évben, a szultán halála óta. – Kit? Férfit? – Nem. Azt mondta, a genovai dózse feleségével reggelizik, mielőtt a genovai hajó a reggeli árral elindul. – Elindult már az a hajó? – Percekkel ezelőtt. – Cecilia Baffo – töprengett Feyra hangosan. – Idegen hangzása van. Talán genovai. Hogy hívják a genovai dogaressát?28 Nem tudná valaki kideríteni? – Hogyan, Feyra? – Habár Kelebek általában elég talpraesett volt, válságos helyzetben kitört belőle a falusi kislány. Feyrát hirtelenjében bosszantotta az egyszerűsége. – Kérdezz meg valakit! – csattant fel. – A kizlár agát! Kelebek szeme kikerekedett rémületében. A kizlár aga, a lányok vigyázója, a fekete eunuchok vezetője helyettesítette a szultánt a háremben, ő szolgáltatott igazságot a falakon belül. A mostani aga, Bejazid ijesztő, baziliszkuszszerű két méter magas, ébenfekete bőrű férfi. Ha valamelyik lány megharagította a szultánt, bevarrták egy zsákba, és Bejazid személyesen vetette le az Igazság tornyából a Boszporuszba. A többi lányt ilyenkor arra kényszerítették, hogy csoportba gyűlve nézzék végig, amint a zsák megfeketedik a víztől és elsüllyed, hallgatniuk kellett az áldozat sikolyait, meg kellett ismerniük az en28

A dózse felesége.

gedetlenség következményeit. A kizlár aga cím hallatán Kelebek hátralépett. – Arra képtelen lennék, Feyra. Feyra dühösen sóhajtott. Ő is éppúgy tartott az agától, mint Kelebek, de az úrnője körüli események még jobban megrémisztették. Kiment a szobából, átsietett az Ágyasok Udvarán. A nap már magasan járt, és mire jobbra fordult a Fekete Eunuchok Udvara felé, a márványoszlopok mélységesen sötét árnyakat vetettek, a nap sugarai visszaverődtek a lelógó kovácsoltvas lámpákról, és megannyi gyémántra hullottak szét, elvakítva Feyrát. Amikor bekopogott és belépett a kizlár aga szobájába, egy röpke pillanatig semmit sem látott. Feyra szeme lassan megszokta a sötétséget. Egy hosszú szobában találta magát, amelyben két patak csobogott a padlóba vésett márványcsatornákban. A nap besütött a kőmennyezetbe vésett ezernyi csillagon keresztül, és ezüstszínűre festette a patakokat; a fehér fénycsóvák mértani alakzatokat rajzoltak a padlóra, mintha valaki kivágott papírdarabokat szórt volna széjjel. Feyra a fénycsóvák közé lépett, mintha tartana a világosságtól. Először észre sem vette Bejazidot, mivel a férfi bőre olyan feketén csillogott, akár a csiszolt ében, vagy akár a széke, amelyben ült; mikor azonban megszólalt, a vízipipájából aprócska füstfelhők szálltak fel. A füst összegyűlt a fejénél, s a csillag alakú fénycsóvák megtörtek rajta. – Feyra, Timurhan lánya? Mit óhajt tőlem? Úgy tűnt, Bejazid tisztán látja őt. – Ó, kizlár aga, meg szeretném kérdezni, mi a genovai dogaressa neve, akivel Nur Banu szultána együtt reggelizett? Feyra most már halványan látta a férfi körvonalát. Bejazid még pihenés közben is erősnek tűnt, karizma kidomborodott

az aranypántok alatt, mikor szájához emelte a vízipipát, a fény ezüstbe vonta tar koponyáját. – A neve Prospera Centurione Fattinanti. – Hangja, hatalmas termete dacára is vékonyan, kisfiúsan csengett, mivel még gyerekkorában férfiatlanították. A csicsergése és a testalkata közötti különös ellentét azonban cseppet sem tette kevésbé félelmetessé. Újabb felhőt pöfékelt ki. – Ez minden? – Igen, kizlár aga. – Feyra már megfordult, mikor meggondolta magát, és számára is meglepő bátorsággal ismét szembenézett az agával. – Vagyis nem. Ki az a Cecilia Baffo? Két félholdnyi fehérség csillant fel a sötétben, ahogy az aga kissé felnyitotta a szemét a felismerés akaratlan megnyilvánulásaként. Feyra megrémült, a szemek azonban újra lecsukódtak. – Azt nem tudom. Most hagyjon magamra! Áldott legyen a szultán! – Mert ő a szemem fényessége és a szívem öröme. Feyra kilépett a sötétségből a fényes udvarra, vonakodva tért vissza a betegéhez. Az anyaszultána szobájában azonban mintha kisütött volna a nap: Kelebek mosolygott, az odaliszkek csicseregtek, mint megannyi fehér galamb, érezhetően felderült a hangulat. – Jöjj és lásd! – hívta Kelebek. Feyra újra széthúzta az ágy muszlinfüggönyét. Nur Banu a párnájának támaszkodva ült, torkán visszahúzódott a kitüremkedő véna, a szeme csillogott, arca pirospozsgásan ragyogott. A szemeit csak a szokásos vonal árnyékolta, melyet minden reggel odafestett egy olyan vékony ecsettel, mint amivel az aranyozók dolgoznak. Üdvözölte Feyrát, mire a lányban szétáradt a megkönnyebbülés. Olyan közvetlenséggel ült le az

anyaszultána ágya szélére, amit csak ő engedhetett meg magának; újra megfogta Nur Banu csuklóját. Az asszony pulzusa ezúttal erősen, szabályosan vert, Feyra feljebb csúsztatta az ujjait, és megszorította úrnője kezét. Nur Banu rámosolygott. – Feyra? Mi a baj? – Hogy érzi magát, úrnőm? Nur Banu felnevetett, szívből jövő vidámsággal. Általában Feyra imádta a kacagását, ma azonban nem tetszett neki, a hamis citerára emlékeztette. – Én? Soha jobban! Hozd az írószereimet, Feyra! Aztán kéresd a reggelimet, és mondd meg az eunuchoknak, hogy készítsék elő a bárkámat… kihajózunk ma Perába!29 Gyönyörű napunk van. Elengednek orvosi teendőid? Feyra beleegyezően meghajolt, bár aggodalma nem enyhült. Nur Banu teljesen rendbe jött, és Feyra már kezdte azt hinni, hogy csak képzelte ezt a múló, borzalmas betegséget. Pedig Kelebek is látta, ahogy az odaliszkek is. Habozva szólalt meg. – Úrnőm, mikor nem egészen egy órája ideértem, nem volt tudatánál, rettenetesen nézett ki, néha görcsösen felriadt, és felkiáltott. Nur Banu kedves, telt arca kérdően meredt rá. – Feyra, miről beszélsz? – Nem emlékszik? Feyra alaposabban szemügyre vette az úrnőjét, újra belémart a félelem. Az anyaszultána szeme tisztán csillogott, akár a gyémánt. Az orcái túlságosan is élénken piroslottak. Szőke

29

Beyoğlu régi neve, melyet az Aranyszarv-öböl választ el az Óváros többi részétől.

haja nedvesen göndörödött az arca körül, mintha glóriája volna. Valóban nem emlékezett volna a korábbi eseményekre? Feyra megfordult és körbenézett. Ismét lelépett az emelvényről, tekintete megpihent a jegelt gyümölcsökön, melyek oly ártatlanul pihentek az intarziás asztalon. Magához húzta a gediket. – Kelebek – sziszegte élesen a lány fülébe. – Az asszonyom evett vagy ivott ma reggel valamit? – Még nem. Hiszen még korán van… Csak pár szem gyümölcsöt evett abból, amit a dogaressa hozott neki. – Megkóstolta előtte valaki? Kelebek éppolyan kerek, zöld szemekkel nézett rá, mint a szőlő. – Hát nem, Feyra; nem voltál itt. De úgy gondoltam, nem lehet baja; a dogaressa hozta ajándékba, az úrnőm szívbéli jó barátnője… gyönyörű asszony! Feyra odalépett a hatalmas tál gyümölcshöz, lábát elnehezítette a félelem. Az ezüstedénybe töltött jég tiltakozva megrecscsent a melegben. A tekintete ismét a szőlőfürtre tévedt. Olyan ízletesnek tűnt, ahogy lelógott a tál széléről: a gyönyörű kerek szemek harmatosan csillogtak. Feyra néhány perc alatt másodjára érezte úgy, hogy túl élénk színeket lát. Letépett egy szem szőlőt, majd felhasította a körmével. Az ablakhoz sétált, a nap felé tartotta a megrepesztett gyümölcsöt. Ott, az olívazöld szem szívében, ahol a magoknak kellett volna lenniük, sötét csomót látott. Kipiszkálta, és kiterítette az ablakpárkány mozaikjának egyik fehér kockáján. A gyógyszeres övéhez nyúlt, elővette a rézkeretes szemlencséjét, majd a szeme elé illesztette. Figyelmesen nézegette, piszkálgatta a fekete

foltot. Mikor a csomó kioldódott, egy rakás apró, csillagánizs alakú mag bukkant a szeme elé. Összeszorult a gyomra. Méreg. Méghozzá nem is akármilyen méreg, ilyet csak egyszer látott életében. Hadzsi Musza egyszer meghiúsított egy merényletet az öreg szultán ellen, mérget talált a neki szánt ajándékban, egy korsó angol sörben. A doktor akkor megmutatta neki a Damaszkusz dombjainál élő Bertalan fa gyümölcsének csillag alakú spóráit, miközben óvatosságra intette, ugyanis ez olyan halálos méreg, mondta, melyhez nincs fogható: se íze, se szaga, se ellenszere. Az áldozat félórán keresztül érzi a szer kártékony hatását, aztán helyrejön, mintha meggyógyult volna, ezt követően azonban gyorsan romlik az állapota, mivel a spórák elszaporodnak a belső szerveiben, megtámadják a májat, a tüdőt, péppé őrlik a zsigereket. Feyrát lenyűgözte a méreg ereje, így elkérte a szultán solymászától az egyik béna kismadarat, és szórt elé pár spórát. A madár mohón felcsipegette. Akkor Feyra leült a Topkapi madárházának kőpadlójára, az állatot figyelte. Egy félórára a sólyom a földre zuhant, vergődött, forgolódott, keservesen vijjogott. Feyra szenvtelenül nézte, a madár pedig csodálatos módon rendbe jött. A következő órában a sólyom remekül érezte magát, felélénkült, sőt, mintha még a béna lába is helyrejött volna. Mielőtt azonban Feyra lába elzsibbadt volna a kőpadlón, a madár újra a földre zuhant, elfeketedett, a szeme üvegessé vált, addig zihált, míg a lány fel nem kapta, és ki nem tekerte a nyakát. Ott hevert a kezében a meleg, meglepően könnyű test, a feje lelógott. Feyrát egy pillanatra rossz érzések töltötték el: ez a sólyom többé nem száll fel a Hagia Szophia kupolái fölé. Aztán összeszedte magát, és ott, a köveken fel-

vágta a madár hasát az övéből kivett pengével. Az állat belsőségei feketélltek a spóráktól, a szervei széthasadtak és péppé őrlődtek, szét sem lehetett választani őket, a zsigerek szétmállottak. Feyra gyorsan végiggondolta a helyzetét, sorra vette az öszszes gyógyszert, melyet ismert, mindent, amit csak az övében hordott. Semmi nem segíthet. Ha ott lett volna, jóságos ég, bárcsak ott lett volna, amikor az úrnője megette a szőlőt, akkor talán tehetett volna valamit! Az egyik kis üvegfiolában tartott olyan faggyúgyöngyöket, amit ha megrág az ember, azonnali, heves hányást és hasmenést okoz. Ám ha már az első tünetek jelentkeztek, mit sem ért volna vele, a mérgezés megmutatkozása után már nincs mit tenni. Ráadásul, gondolta Feyra komoran, Kelebeknek igaza volt, ha tényleg ott lett volna, Nur Banu kirájaként meg kellett volna kóstolnia a szőlőt, és akkor most a saját halálára is várhatna. Feyra tovább gondolkozott. Az úrnőjének már késő, de másokat talán még megmenthet. Az odaliszkek mind szépséges szüzek, anyagi értéket jelentettek a szultán számára. Őket nem fogják bántani. – Menjetek ki, mind! – csattant rájuk, nézte, ahogy sorra távoznak. A csúnyácska, huszonöt éves Kelebek ott maradt. Feyra lelki szemei előtt látta, ahogy a zsák elsötétül a víztől, és lesülylyed, amíg a gedik sikoltozása el nem hal egy utolsó, bugyborékoló kiáltással. Az ablakhoz lépett, a reggeli nap sugarai megcsillantak egy finom aranydobozon. Lekapta a fejkendőjét, és úgy beletekerte a dobozt, hogy a végén egy árulkodó sugár sem verte vissza róla a fényét. Odadobta a lány kezébe.

– Kelebek, fogd ezt a dobozt és – gyorsan átkutatta a térdnadrágját – ezt a három dirhamot!30 Hajózz át Perába! Hol lakik az apád? – Edirnében.31 – Add el a dobozt Perában, vegyél rajta öszvért, és ülj fel rá! Lovagolj egyenesen Edirnébe, ne állj meg sehol! Aztán kérd meg az apádat, hogy keressen neked egy jó embert a faluból, aki feleségül vesz. A Topkapiban lejárt az időd. – Hogy érted ezt? – Az anyaszultána meg fog halni, és te adtad neki a mérgező gyümölcsöt. Kelebek remegni kezdett. – Hogyan… de hát… én nem tudtam… – A fejét jobbrabalra ingatta, nyögdécselve emésztette a hallottakat. – Nem tudnád… biztos van… nincs valami az övedben, ami segíthet rajta? – Kelebek és az ágyasok számára Feyra öve a varázslatos csodaszerek tárháza volt, minden bajra gyógyírt nyújtott valamelyik kis lepecsételt üvegcséje. Feyra a lány szemébe nézett, és megrázta a fejét. Kelebeknek nem kellett több. Megfogta a dobozt, és elsietett. Feyra felugrott az ágyhoz vezető lépcsőkre, és letépte a függönyt. A félelem élessé tette a hangját. – Ki az a Cecilia Baffo? – kérdezte. Nur Banu szultána hímzett párnáin pihenve újra felnevetett, kacagása azonban idegesen, hamisan csengett.

30

A 7. század után sokáig az iszlám világ fő ezüst pénzegysége volt.

31

Város Törökország északnyugati csücskében, régebben Hadrianopolisznak és Drinápolynak is nevezték.

– Tényleg fogalmam sincs, Feyra. Most már kérlek, add ide az íróeszközeimet. Feyra azonban nem moccant. Az úrnője nem tudta, hogy beteg, nem emlékezett azokra a rettenetes percekre, amikor a lepedőjén vonaglott és hánykolódott, azt azonban nagyon jól tudta, ki az a Cecilia Baffo. Feyra kéretlenül leült az ágyra, és egyenesen Nur Banu szemébe nézett. Nagyon tisztán beszélt, kissé talán túl hangosan is. – Figyeljen rám, asszonyom! A szőlőket, a dogaressa ajándékát megmérgezték a Bertalan fa spóráival. Amikor lenyeli a spórákat, félóráig borzalmasan érzi magát, mintha a halál már az ajtaján kopogtatna. Aztán hirtelen jobban lesz. A bőre kivirul, a szeme csillog. Nem emlékszik a történtekre. A teste harcol a spórák ellen, a kedélye még emelkedettebb is a szokásosnál a méreg ópiumtartalma miatt. Nagyjából egy óráig úgy érzi, hogy majd kicsattan az egészségtől. Rendelek önnek egy kis kecsketejet és kétszersültet, hogy lelassítsam a felszívódását. Ám hamarosan, nagyon hamar megint rosszul lesz, és utána már nem fog tudni beszélni. Ennek tudatában szeretne még mondani valamit? Van valami, amit elmondana? Akar hátrahagyni valamilyen üzenetet a fiának, örökséget a családjának, van-e valamilyen utasítása a temetésével kapcsolatban? Vagy – mondta jelentőségteljesen – esetleg fel kívánja fedni Cecilia Baffo kilétét? Az anyaszultána hátradőlt a párnáira, a szeme villogott. – A pokolba a kecsketejjel és a kétszersülttel! Micsoda badarság halálról beszélni ilyen gyönyörű napon! Megeszem a reggelimet, Feyra. A genovai dogaressa pedig a barátnőm. Hallani sem akarok többet erről az ostobaságról!

Feyra bólintott. – Tudom, hogy ebben a pillanatban nem hisz nekem, és meg is értem. Az elméje sziporkázik, a testében pezseg az élet. De nem tart sokáig, és nincs ellenszer. A méregnek nincs íze, ráadásul beletelik némi időbe, míg hatni kezd, így ha a kóstolója időben érkezett is volna – ezt szégyenkezve motyogta el –, akkor sem menthette volna meg. Páratlan méreg, nem lehet harcolni vele. Gondolom, ezért szeretik annyira a genovaiak. Most magára hagyom, a teste majd elmondja, amit én nem tudtam. Nur Banu szultána üvöltözni kezdett, de Feyra állta a sarat, megedzette már a mestersége az ilyen viharokra. Az anyaszultána haragja rettenetes tudott lenni, éppolyan félelmetes nő volt, mint amilyen kedves. Feyra a sokéves szolgálata során egyszer sem vonta még ki maga ellen az asszonya haragját, de ezt most megértette. Senki nem akarta elfogadni a halált. Mindenféle reakciót látott már a hárem orvosaként: tagadást, haragot, rettegést. Néhányan azonnal megtörtek, és orvosságért könyörögtek. Közölnie kellett azokkal, akiknek a mellében vagy méhében csomót talált, hogy nincs sok idejük hátra, talán csak hetek, hónapok, évek. Az úrnője azonban délre meghal, és ez felfoghatatlan volt. Tartotta magát a vádaskodás kitöréseivel szemben, miközben jól tudta, hogy nem érdemes ott maradnia. Az anyaszultánának el kell fogadnia az igazságot, hogy aztán a megmaradt rövidke idejében elrendezhesse a dolgait. Feyrának végre eszébe jutott valami. Mintha követ dobna a viharba, csendesen csak annyit mondott, mikor Nur Banu elhallgatott, hogy levegőt vegyen:

– Cecilia Baffo. – A név hallatán Nur Banu elhallgatott, csak a zihálása hallatszott. – Amikor legjobban szenvedett, nem tudta, mit beszél, nem a fiát hívta, nem is engem, hanem Cecilia Baffót. Nyilván nagyon fontos önnek. – Feyra letérdelt az ágya mellé. – Szorít az idő, asszonyom. Ha azt szeretné, hogy megkeressem, vagy üzenetet adjak át neki, most mondja meg! – Ismét talpra állt. – Egyvalamit ne felejtsen el! Én soha nem hazudtam önnek. Ön viszont hazudott nekem. Tudja, ki az a Cecilia Baffo. – Feyra magabiztosan beszélt. – És amikor készen áll, hogy elmondja, a szamahanéban32 leszek. Lesietett az emelvényen, feltépte az ajtót, mögötte ott találta mind az öt odaliszket, akik a kulcslyukhoz tömörülve hallgatóztak. – Menjetek az úrnőtökhöz! – vetette oda nekik, majd kisétált a szobából, sietve továbbhaladt, míg már nem hallotta Nur Banu dühös kiáltásait. Átsétált a csendes udvaron a szamahanéba, a szertartásterembe. Belépett, felment a félemeletre, mivel nők nem vehettek részt a szertartáson. Leült az egyik díszes boltív alá, aztán behúzta maga mögött a selyemfüggönyt. Gondolkodnia kellett, időre és magányra volt szüksége. Lekukucskált a korlát felett. A mevlevi rend 33 dervisei keringtek éppen lent a csarnokban. A rend kilenc tagja forgott a csoport közepén álló pap körül, fehér szoknyájuk tökéletes körben szállt körülöttük, magas barna kalapjuk mintha meg se

32

A szamahane az a terem, ahol a szamát, a zenéből, éneklésből, szavalásból, imából álló szúfi szertartást bemutatják.

33

A mevlevi rend a keringő dervisek rendje, rituális vallási táncukkal a tökéletességhez, Allahhoz akarnak közelebb kerülni.

rezzent volna, mutatva forgásuk központi tengelyét. A lábuk szinte hangtalanul pörgött a szamahane csempézett padlóján, finoman kopogott, akár a csendes eső. Feyra szinte transzba esett, a gondolatok úgy forogtak a fejében, mint a keringő dervisek halk léptei. Ismerte a rend öltözékének szimbolikáját: fehér szoknyájuk a halál színét jelentette, magas barna kalapjuk, mely megnyújtott fezre34 emlékeztetett, a sírt jelképezte. Az öltözékük közelebb vitte őket a túlvilághoz, a halál utáni léthez. Fehér a halál, gondolta, barna a sírkő. A dervisek a halál hírnökei. Nur Banut nemsokára fehér lepedőbe csavarják, és kriptába temetik, feje fölé követ helyeznek. Feyra lába megmerevedett, a karja sajgott a kőkorláton. Vele vajon mi lesz? Üldözőbe veszik, és börtönbe zárják majd, amiért elkésett, és nem kóstolta meg a halálhozó gyümölcsöt az anyaszultána előtt? Vagy azért, mert ezt követően nem tudta kigyógyítani az úrnőjét a betegségéből? Neki is el kellene menekülni, mint Kelebeknek? És az apja? Ő vajon közbenjárhatna a lánya érdekében a szultánnál? Vagy együtt kellene elszökniük? Vajon apja átvinné a tengeren, ahogy épp ma reggel gondolta? Feyrára hirtelen rátört egy régi emlék, egy olyan túlságosan is élénk kép, mint amilyen a jelenben a mérgező gyümölcs vagy beteg úrnője volt. Tisztán látta, ahogy hatévesen apja ajtaja előtt játszik a porban a barátaival. Az egyik fiú elhozta a búgócsigáját, és mintha a végtelenségig tudta volna pörgetni. Feyra megérezte a varázslatot abban, ahogy a játék szinte lóg a levegőben, alig mozdul, mintha láthatatlan mennyei szálak tartanák. Végre a mozdulatlanság remegéssé változott, aztán 34

Rövid, henger alakú nemezkalap.

imbolygássá, majd a fehér csiga elgurult a gyerekek lábai között. Feyra elkapta, újra meg újra megpörgette, amíg rá nem jött a nyitjára. Míg a csiga az álló tengelye körül pörgött, a kislány le sem vette róla a szemét, mintha ők ketten kővé dermedtek volna, elbűvölte, hogyan mozoghat valami ilyen mozdulatlanul. A többi gyerek elszelelt, más játékot kerestek, rég ráuntak a csigára, Feyra azonban ott maradt, csak bámulta, izgatottan, szinte rettegve várt. Most, tizenöt évvel később megértette a rettegésnek ezt a csíráját. Arra várt, hogy a csiga elbukik, egyszerre vágyott is erre a pillanatra, de félt is tőle, remélte, egy hajszálnyit még azt remélte, hogy a búgócsiga örökre pörögni fog, pedig tudta, hogy az lehetetlen. Most a derviseket nézte, azt várta, hogy egyikük elesik, mikor a függönyt hirtelen elhúzták mögötte. Megfordult, az egyik odaliszk volt az, és Feyra már akkor tudta, mit fog mondani a lány, mielőtt megszólalhatott volna. – Jöjj és lásd! Feyra megmerevedett izmokkal felemelkedett, de még egyszer visszafordult a dervisek felé. Még mindig keringtek. Nur Banu volt az, aki elesett.

3. FEJEZET – ÉN VAGYOK CECILIA BAFFO. Feyra Nur Banu ágyán ült. Az anyaszultána megint elgyengült, fehér bőre egészen besötétedett, az erei kidagadtak. A méreg kezdett úrrá lenni a testén. Feyra akár azt is hihette volna, hogy úrnője nincs magánál, ám az asszony élénken, világosan beszélt. A lány zavarodottan megrázta a fejét. – Ezt hogy érti? Az anyaszultána megpróbált kissé feljebb emelkedni a párnáin. – Mit tudsz rólam? Feyra visszamondta, amit Kelebektől hallott. – Kalózok fogták el és hozták ide Szelim szultánnak, nyugodjék a Paradicsom Fényességében. – Feyra tudta, hogy a török lovasokat az egész világon félik, a csatában legyőzhetetlenek, s kísérteties hujjogással vágtatnak le a domboldalakról az ellenségre. – Kalózok fogtak el. – Nur Banu halványan elmosolyodott. – Igen, ezt terjesztettem el. Kalózok fogtak el; nos, ezzel még a felét sem tudod a történetemnek, de még a negyedét, sőt, egyetlen szikráját sem. – Azt hittem, mindent tudok. – Feyra meghökkent, mivel az elmúlt évek során annyi titkot megosztottak egymással. – Beszélj a kettőnk nyelvén! Feyra tudta, hogy az úrnője a föníciai nyelvre gondol. Ha erre a nyelvre váltanak, akkor tényleg súlyos titkot fog hallani. Annál is súlyosabbat, mint mikor Nur Banu tizenkét napon át takargatta a világ elől a férje, Szelim halálát, míg a fiát és örö-

kösét, a jelenlegi szultánt vissza nem hívták vidékről. Annál is nagyobbat, mint mikor Feyra segített neki pénzt szerezni a kincstárból, és több doboz aranyat juttatott el Mimar Szinán építésznek, akivel Nur Banu mecsetet építtetett saját maga számára. Annál is hatalmasabbat, mint mikor Feyra találkozókat szervezett Nur Banu számára a világ különböző országaiból származó szövetségeseivel, hogy meggondolatlan fia politikai intézkedéseit megakadályozza, vagy enyhítse. – Bonyolult nekem a föníciai nyelv. – Feyra, nem föníciai: velencei. A gyerekkorában eltévesztett szó most megtelt értelemmel. Elámult. Nur Banu nagyot sóhajtott. – Igen, velencei vagyok. Hagytam, hogy mindenki elfeledkezzen róla. Kis híján magam is elfelejtettem, ki vagyok valójában. Az ottani életemben Cecilia Baffónak hívtak, Nicolò Venier lánya voltam. – Venier? – Feyra elismételte a nevet, mely Konstantinápolyban káromkodásnak számított. Nur Banu elértette a hangsúlyt. – Igen. A nagybátyám Sebastiano Venier, Lepanto admirálisa, a velencei dózse. Nem csoda, ha az anyaszultána azt akarta, hogy az emberek elfeledkezzenek a származásáról. A velenceiek évszázadok óta harcban álltak a törökökkel, elvették az aranyukat, megerőszakolták az asszonyaikat, még a szultánok sírját is megszentségtelenítették. II. Mehmed koronáját velencei martalócok vitték el a sírjából a rátapadt hajszálakkal együtt. A kalóz hódítók legádázabbika, leggyűlöltebbike pedig épp Sebastiano Venier volt, képletesen a Velence nevű csatahajó orrszobra. A dózse

nevét mindennap meggyalázták az utcasarkon osztogatott röpiratokban, a képét elégették a sikátorokban. Mióta megsemmisítő csapást mért az ottomán flottára néhány évvel korábban Lepantónál, a szultán és az emberei éjjel-nappal boszszúért lihegtek. – Igen. Bizonyára észrevetted, hogy a fiam cseppet sem szível. Úgy véli, Velencét pártfogolom az intézkedéseimmel, mert elfogult vagyok a régi hazám iránt. Ebben persze igaza van. – Az anyaszultána kinézett az ablakon, a tekintete előtt azonban most egy másik látkép lebegett. – Ó, Feyra, láttál már vízen lebegő várost? Vagy olyan tornyokat, melyek lándzsaként törnek a magasba, nem gömbölyödnek össze, mint a kupolák; egyenes, nem görbe szablyákat? Láttál ékszerként csillogó üveget, vagy olyan palotákat, melyek kemény köveit csipkefinomságúra faragták? A fiam rettentő dolgokat forral Velence ellen, és csak te akadályozhatod meg. – Én? – Igen, Feyra, te. Te vagy az én kirám, te közvetítesz köztem és a világ között. És a világ nem ér véget ebben a városban. A lehető legnehezebb küldetésre foglak elküldeni. – Miért engem? – Ahhoz, hogy ezt megértsd, el kell mondanom a történetemet. Cecilia Baffo néven születtem, Nicolò Venier és Violante Baffo lányaként. Apám volt Párosz ura, a görög partoknál fekvő több ezer apró sziget, a Kükládok kormányzója a Velencei Köztársaság uralma alatt. Habár akkoriban Velencében éltem, 1555 nyarát, ami az itteni időszámítás szerint 962, a szigeteken töltöttem apámmal. Huszonegy éve, gondolta Feyra. Az ő születése előtt. – És onnan rabolták el?

– Bizonyos értelemben igen. Hatalmas álarcosbált rendeztek a pároszi palotában az eljegyzésem megünneplésére. Ridolfo Falierihez akartak adni, egy rendkívül gazdag férfihoz, én pedig a szövetségünk megkötésének éjszakáján szerelmes lettem. – Tehát jó ember volt a vőlegénye? – Egyáltalán nem. Zsémbes, kegyetlen vénember volt: az eljegyzésünk tisztán diplomáciai okokból köttetett. Nem, nem ő rabolta el a szívem. A bálon megjelent egy tengerészkapitány, a szultán ifjú kegyeltje, azért kötött ki a szigeteknél, hogy ellátmányt vegyen fel. Egy óra leforgása alatt elrabolta a szívem. A kalózok az ő emberei voltak; elkötöttük apám lovait, és a partra vágtáztunk, csakhogy én szívesen mentem velük. Persze annak is örültem, hogy a tenger elválaszt majd Ridolfótól; annak viszont a gondolatát sem tudtam volna elviselni, hogy a kapitány nélkülem hajózik el. Feyra a lepedőt gyűrögette. – Az apámat szerette… – Kijelentés volt, nem kérdés. – Az apád volt az – erősítette meg az úrnője. Alaposan szemügyre vette Feyrát. – És mire Konstantinápolyba értünk, gyermeket vártam. Feyra nem felelt. Észrevette, hogy az úrnője egyre nehezebben beszél; hallotta, hogy kezdenek összemosódni a szavai. Levegőt is alig mert venni. Hallania kellett a folytatást. – Ó, Feyra, én nem voltam olyan óvatos, mint te. Látom, hogyan öltözködsz, mennyi fáradsággal takargatod a szépséged. Én nem óvatoskodtam. Besétáltam a Szultanahmetbe a szép velencei köntösömben, göndör tincseimmel, szerelemtől és gyermekáldástól ragyogva. Szép voltam akkoriban, Feyra, az aranyhajammal, a gyöngyházfényű bőrömmel, a tengerkék szememmel. Egyik nap, mikor a Bazárból sétáltam visszafelé,

Szelim szultán gyaloghintója haladt el mellettem. A szél fellebbentette a függönyét, egy pillanatra összenéztünk. Több nem is kellett. Az éjszakát már a háremben töltöttem Nur Banu Afife néven, Cecilia Baffo pedig megszűnt létezni. – És az apám? Cecilia arcán keserű mosoly suhant át. – Őrjöngött, üvöltött. Eljött a palotába, puszta kézzel betörte az ajtókat, követelte, hogy adják vissza a szerelmét a meg nem született gyermekével együtt. Az őrök lefogták, a szultán elé vitték, ott pedig közölték vele, hogy ha fia születik, megölik, nehogy később fellépjen a tőlem születő igazi örökösök ellen. Maga a szultán addig nem hált velem, míg a gyermek meg nem született. Kivárta a sorát. Rettenetes hónapok voltak azok, Feyra, míg a gyermekem megszületését vártam. – De lány lett, nem igaz? Feyrának nem is volt szüksége Cecilia erőtlen biccentésére. Hirtelen minden értelmet nyert: mindennapos látogatásai a háremben, amióta csak az eszét tudta; az úrnője egyszer sem kiabált vele egészen a mai napig; Nur Banu személyesen tanította írni, olvasni, saját anyanyelvén beszélt vele; bátorította a lány orvosi érdeklődését, hogy olyan tudást szerezzen, mely más nőknek nem adatott meg. – Apád rangot és elismerést kapott cserébe a belenyugvásáért; és neki adtak téged is, a leányát, hogy békében felnevelhessen a városban. Megkímélték az életed két dologért cserébe: apád teljes hűséggel tartozik a szultánnak és minden örökösének, és meg kellett ígérnie, hogy többé nem keres engem. Nem is láttam őt, Feyra, attól a naptól kezdve. – Nur Banu szeme üveges lett. – Mire megütköztünk Lepantónál a velenceiekkel, az apád lett a török flotta admirálisa, a velenceieké pe-

dig a nagybátyám, a dózse. Ebből az ablakból néztem, Feyra, erőltettem a szemem, úgy képzeltem, ellátok egészen a Pátraiöbölig, ahol a két flotta megütközött, ahol a szerelmem, Timurhan és a nagybátyám, Sebastiano tűzzel és ágyúkkal támadt egymásra a férjem, Szelim parancsára. Feyrának most már közelebb kellett hajolnia, hogy hallja. – Idővel újra boldog lettem. Megtanultam szeretni az én uramat, a szultánt, na, nem olyan ifjonti szenvedéllyel, mint apádat, inkább növekvő tisztelettel és az összetartozás érzésével. Kedves, jó ember volt, úgy különbözött a fiunktól, mint naptól az éjszaka. Megtanultam, hogyan tehetem magam nélkülözhetetlenné, és odaliszkből ágyas, ágyasból kádin.35 kádinból első feleség lettem. Aztán elkezdtem kihasználni a hatalmamat a Velence-párti politika előmozdítására. Amikor azonban a férjem meghalt, mint tudod, mindennek vége lett. Nyilván emlékszel, mennyire igyekeztünk Murád örökösödését biztosítani, és most már azt is tudod, miért csak benned bíztam meg ebben az ügyben. Pedig jobb lett volna, ha hagyom, hogy Murád versenytársai nyerjék el a trónt, mert a fiam velejéig gonosz, elemészti a Velence iránt – és persze irántam – érzett gyűlölete. Feyra most már teljesen bemászott az ágyba, a fülét egészen közel emelte úrnője száraz, cserepes ajkaihoz. Az anyaszultána egyik puffadt karját ölelőn átvetette Feyra testén, majd halványan elmosolyodott, mint akinek hatalmas örömet szerez ez a közvetlenség. – Ne sajnálj! Az évek alatt titkon vigaszt lelhettem a gyermekemben, az én fénylő napsugaramban, benned. A fiam nem 35

Egyik feleség a feleségek sorában.

tudja, ki vagy valójában, ő egy évvel utánad született, és az udvarhölgyeim megtartották a titkomat. Itt tartottalak a közelemben, és néztem, ahogy felcseperedtél. Olyan okos és bátor lettél! Mindennap látom benned Timurhant. – Régi szerelmének neve felélénkítette, kissé megerősödött a hangja is. – Ígérd meg nekem, hogy nem mondod el neki! Nem tudhatja meg, mert ő is szerepet kapott a fiam szörnyű tervében. – Nehézkesen felemelte megduzzadt kezét, és megsimogatta Feyra arcát. – Ha lehetne egy kívánságom, azt kérném, hogy bár ne lennél ilyen szép. Szerencse, hogy el kell hagynod a várost. Feyra megborzongott. – Miért kell elmennem? – A fiam kegyetlen tervet főzött ki Velence ellen… – a Feyra arcára simított keze remegni kezdett. Feyra aggódva fogta meg a csuklóját. A harag nem tesz most jót az úrnőjének, mert ilyenkor a vér sebesebben áramlik, a lélek nyugtalanná válik tőle, a spórák pedig mostanra a belső szervek körül tolonganak. – Nyugalom. Folytassa! Nur Banu elhúzta a csuklóját, most az ujjait szorongatta – pontosabban igyekezett lehúzni felpuffadt ujjáról az egyik gyűrűjét, azt a kristálykarikát, amit még sosem vett le. – Vidd ezt – mondta, a szeme kezdett leragadni, a beszéde egyre jobban akadozott. – Mondd el nagybátyámnak, a dózsénak, neki mondd el! Ha pedig menedékre van szükséged, keresd meg azt a házat, melynek ajtaja felett arany tapintókörzőt látsz! Lakik ott egy Szombat nevű ember. Ő majd segít. Feyra anélkül vette el a gyűrűt, hogy rápillantott volna. Miután a dózse nevét meghallotta, nem is igazán figyelt. Félkönyékre támaszkodott, átjárta a rémület.

– Mit mondjak neki? Nur Banu üveges szemmel bámult maga elé. – Hová vigyem a gyűrűt? Cecilia Baffo szeme kikerekedett, majd lezárult. Behunyt szemmel felelt. – Természetesen Velencébe. Feyra lehajolt, arcát közvetlenül az úrnője ajkai elé tette. Még nem tudott anyjaként gondolni rá. Az anyaszultána felületesen, de szabályosan lélegzett: még élt, de Feyra tudta, hogy nem lenne értelme felébreszteni. Túl nagy megerőltetés lenne beteg szívének. Feyra kinézett az ablakon a tengerre, Velence felé. A nap magasan járt az égen, a csónakok összegyűltek a Boszporusznál. A lazúrszínű víz mintha valamilyen alkímiai csoda folytán arannyá változott volna. A fényét kis fekete csónakok törték meg; némelyik Perába ment, néhányan messzi partok felé indultak. Micsoda szívtelenség, gondolta Feyra. Hogyan folytatódhat a kereskedelem, hogyan vágyhatnak az emberek most is selyemre, sóra, sáfrányra, mikor itt véget ér egy ember élete? Feyra sokszor ült már haldoklók mellett, és tudta, hogy ha a halálos ágyukból még közölni szeretnének valamit, azt ritkán tudják tisztán és érthetően kimondani az utolsó leheletükkel, bármit mondjanak is az ottomán mesemondók. Feyra csak remélhette, hogy Nur Banu még egyszer megélénkül, mielőtt a méreg végleg magának követeli; hogy a teste még egy elkeseredett kísérletet tesz a Bertalan fa spóráinak legyőzésére. Azt persze nem várhatja, hogy Nur Banu újra olyan összeszedett lesz, mint az imént. Feyra hálás volt, hogy még meg tudta hallgatni az anyja történetét – egyben a sajátját is –, most

azonban azt kell megtudnia, mit kér tőle az úrnője, és mit jelent a gyűrű. Megforgatta az ujjára húzott gyűrűt a nap fényében. Gyönyörű darab volt, igazi remekmű, tökéletes kristálykarika valamiféle színes mintával. Csak most vette észre, hogy a foltok valójában aprócska lovak, pontosan négy állat vágtatott az üvegen. Szemügyre vette őket: a művészien megrajzolt ábrákat zománccal vonták be a tiszta kristálypánton, a mester ecsete nem lehetett vastagabb a tű fokánál. Mindegyik ló más-más színt kapott: volt köztük egy fekete, egy vörös, egy fehér és egy epesárga színű. Még egy óra sem telt el azóta, hogy a szamahanéban a szökés lehetőségét fontolgatta, most viszont már tudta, hogy nem lenne képes magára hagyni a betegét. Mindent tudnia kell. Az anyaszultána nem váratta sokáig. – Feyra, Feyra… – hallatszott a halk suttogás. Feyra ismét átkarolta az asszonyt. – Jöjj és lásd! – Nur Banu lélegzete úgy bűzlött, mintha maga a halál kúszna elő a szájából. – Jönnek! – Kik? – kérdezte Feyra. – A négy lovas. Nur Banu elméje mostanra biztosan elborult. Lehet, hogy a gyűrűre utalt, melyet az imént adott át Feyrának, vagy talán arra a négy lóra, mellyel Párosz szigetéről szöktek el. Feyra csendesen felelt. – Nem, nem jönnek. – De igen… Látom őket! A Halált hozzák! – Tengerkék szeme most meredten bámult előre. – Nem jön senki – nyugtatgatta Feyra. – Ellátok egészen Peráig, csak pár csónak úszik a vízen. Itt pedig, a szobában, senki nincs, senki nem áll az ajtóban.

– Nem hozzám jönnek – tiltakozott a haldokló. – Velencébe tartanak! A nagy nyomorúság Velencébe vágtat! Átlovagolnak a hullámokon, a fehér lovakon, pedig csak egyik fehér, a többi más színű. Feyra ismét lenézett a gyűrűre és az apró díszekre. Csak az egyik lovat festették fehérre. „Csak egyik fehér, a többi más színű.” Lehet, hogy az úrnőjének nem ment még el az esze? – Mit jelentenek? Mit hoznak a lovak? – Jöjj és lásd, Jöjj és lásd, Jöjj és lásd. Feyra olyan közel hajolt, amennyire csak tudott. – Itt vagyok, úrnőm. Nur Banu hirtelenjében felült, hangjának ereje meghazudtolta teste állapotát. – És mikor felnyitotta a harmadik pecsétet, hallám, hogy a harmadik lelkes állat mondá: Jőjj és lásd. Látám azért, és ímé egy fekete ló; és annak, a ki azon üle, egy mérleg vala kezében. És hallék a négy lelkes állat közt szózatot, a mely ezt mondja vala: A búzának mérczéje egy dénár, és az árpának három mérczéje egy dénár; de a bort és az olajt ne bántsd. Visszazuhant a párnákra, újra csak suttogott. – Meg van írva. Meg van írva a Könyvben. Feyrának pattanásig feszültek az idegei. Ettől nem lett okosabb. Az anyaszultána vesztegeti az idejét. Nemsokára képtelen lesz megszólalni is, most pedig valami borról meg olajról szóló verseket idéz? – Milyen könyvben? – Évek óta nem olvastam. Itt nem engedték. A Könyvben, a Szentírásban. Az beszél a Nagy nyomorúságról. Jöjj és lásd, jöjj és lásd, jöjj és lásd!

A szeme kimerevedett, és Feyra tudta, hogy az anyaszultánának már nincs sok ideje hátra. Másik kérdéssel próbálkozott. – Mit tehetek én? – Timurhan viszi az első lovat, a feketét, a hajóján. Menj vele, akadályozd meg! Őt követi hamarosan a vörös. Mikor eljön a harmadik ló, a fehér, a hódító, Velence eltűnik a föld színéről. Aztán a sárga ló lesz minden föld királya; mert ez a legrettenetesebb, amit mindenki fél. – Ki a sárga ló? – A Halál. A szó visszaverődött a csendes teremben. Úgy tűnt, ez volt a vég: az utolsó szó. Ám az anyaszultána elfordította a fejét a párnáján, és Feyra szemébe nézett. Teljesen tisztán beszélt. – Én most meghalok? Feyra úgy érezte, mintha lenne valami a torkában, mintha egy hatalmas hideg kő állná el a hang útját. De még sosem hazudott az úrnőjének. – Igen. Az anyaszultána vékonyka, félős hangon, akár egy kislány, mintha ő lenne a gyermek, és Feyra az anya, megkérdezte a lánytól: – Fájni fog? Feyrának eszébe jutott, hogyan nézett ki három órával a megfertőződés után az a sólyom, melyet ő etetett meg a Bertalan fa spóráival. Arra gondolt, milyen lesz majd Nur Banu egy óra múlva, a szervei mintha pépessé őrlődnének, ahogyan a sólyoméi. Bármennyire is fájt, anyjához intézett utolsó szavaival hazudnia kellett. – Nem – mondta. – Semmit nem fog érezni.

EGY ÓRA MÚLVA FEYRA meggyőződött róla, hogy az úrnője meghalt. Az anyaszultána tágra nyílt szeme előremeredt, a bőre foltokban megfeketedett, mintha véraláfutásos lenne. A lány lezárta a Velencét ringató tenger kékségét idéző szemeket, aztán lábujjhegyen kiosont a szobából. Feyra tudta, hogy ideje megkeresni az orvost. Visszabotorkált a Megtisztulás Szökőkútjának Csarnokába. Amikor legutoljára itt járt, teljesen rendezettnek tűnt az élete. Mostanra bizonytalanná vált a jövője, ráadásul pár óra leforgása alatt megtalálta és elveszítette az anyját. Elküldte az egyik fekete eunuchot az orvosért, ám mikor az öreg megérkezett, nem sokkal nézett ki jobban, mint szegény anyaszultána: elszürkült, remegett, a turbánja félrecsúszott a fején. Feyra meghajolt. – Úgy tűnik, mester, már tudja, mit szeretnék elmondani. Hadzsi Musza úgy nézett rá, mint aki meglátta a feneketlen mélység sötétségét. – Feyra, el kell mondanom, hogy apád veszélyben van. Ne engedd, hogy kihajózzon! – Az apám? De én azt szerettem volna mondani, hogy az… – szünetet tartott – az úrnőm elhunyt. Hát nem tudta? Az orvos mintha meg sem hallotta volna. – Máris túl sokat mondtam. Ne hagyd kihajózni! A rakománya veszélyes. Meg fogja ölni. Feyra megmerevedett. – A rakománya? Mit szállít az apám? – A veszteség és zűrzavar teljesen összetörte, émelygett a célozgatásoktól és rejtvényektől; a hangja élesen csengett. – Mondja el világosan, most azonnal!

A tanára és mentora, a nagy Hadzsi Musza láthatóan összehúzta magát előtte. Hátrálni kezdett. – Már így is túl sokat mondtam. – A keze a szája elé rebbent. – Azt mondtad, haldoklik az úrnőd? – Meghalt. A hír cseppet sem érdekelte az orvost, pusztán részletkérdés volt. – Akkor, Feyra, menj haza most rögtön! Ne legyél itt, amikor felfedezik! És vidd el innen az apádat, ne engedd, hogy kihajózzon! – Várjon! Az orvos már távolodott. – Így is túl sokat mondtam. Már ezért is a fejemet vehetik. Ha folytatom, halott ember vagyok. Feyra az iszkoló mesterét nézte, tudta, hogy most látta utoljára. MIVEL JOBB ÖTLETE NEM VOLT, Feyra átsétált a csendes udvaron a palotakapuk irányába. Az anyja azt mondta, menjen el Timurhannal az útra. A mentora arra utasította, hogy ne engedje kihajózni az apját. Mindketten a rakományát emlegették. Nur Banu szerint a fekete lovat viszi, Hadzsi Musza pedig arra figyelmeztette, hogy ez a valami meg fogja őt ölni. Feyra hirtelen nagyon fiatalnak érezte magát. Szeretett volna bemászni Timurhan ölébe, meghúzni a szakállát, mint kiskorában, és megkérdezni, mit tegyenek most. Mikor a szultán szállása elé ért, hallotta odabentről az uralkodó zengő hangját. Meggyorsította a lépteit, mintha Murád kiléphetne a szobáiból, és lecsaphatna rá, amiért hagyta meg-

halni az anyját. Ha azonban jobban figyelt volna, ha nem sietett volna annyira, egy másik férfi hangját is kihallhatta volna. Talán felismerte volna ezt a másik hangot is: a szultán az apjával tárgyalt.

4. FEJEZET III. MURÁD SZULTÁN HATALOMÁTVÉTELE híven mutatta, hogyan szándékozott uralkodni. Mikor visszatért Manisából, hogy elfoglalja a trónt, elrendelte öt öccse megöletését, akiket az apja más feleségeknek nemzett. Az örökösödéshez immár kétség sem férhetett; Murád húszévesen, fiatalon, telve energiával, trónbitorlók nélkül készen állt, hogy megvalósítsa elvetemült terveit. A kizlár aga szerint, akivel épp az imént értekezett, anyja mostanra bizonyára halott. A kettejük közötti kötelék mostanában túl szorossá, sőt, fojtogatóvá vált, de többé nem kell elviselnie a szultána közbeavatkozását. Ráadásul úgy rendezte, hogy a genovaiak végezzék el a piszkos munkát. Az ő keze tiszta maradt; mert igaz, hogy a nép kedvezően fogadta az öccsei eltüntetését, nem is vártak mást egy erőskezű uralkodótól, ám a sokak által szeretett anyja megölésével kissé túllőtt volna a célon. Mesteri fogás volt a genovaiakra kenni a dolgot. Anyja gedikjét megfojtatja majd a hanyagságáért, aztán haragja lecsap a genovaiakra, akik véleménye szerint túl nagy helyet foglalnak el a Galatatoronyban36 és a környező nyomornegyedben felvert szálláshelyeiken. Így nemcsak teljes tiszteletadással gyászolhatja az anyját, de jogosan sújthat le az idegenekre is. A gyűlölet pedig kifejezetten jól jön a legújabb külpolitikai húzásához, melynél nagyszerűbbet, merészebbet még nem kísérelt meg uralkodó.

36

Középkori kőtorony Isztambul Galata körzetében, az Aranyszarv-öböltől északra.

A szultán a trónjából szemügyre vette az engedelmesen ácsorgó férfit, az ismert világot ábrázoló márványtérképen, mely a roppant fogadóterem padlóját díszítette. A férfi, nagyon is helyénvaló módon, a tengerben állt. Ez a férfi annak idején teljes hűséget esküdött az apjának, Szelimnek és minden örökösének. Akkor egy időre admirális lett, most, a békeidőben viszont egyszerű tengerészkapitány. Nos, a vén róka megint admirális lehet. Ettől a gondolattól a szultán nemes lelkűnek érezte magát, és ezt az érzést – ahogy a hatalomét is – kifejezetten élvezte. A vén tengeri medve még egyszer utoljára harcba szállhat. III. Murád nemsokára behajtja a tartozást. Mikor kiadta a kapitánynak az utasításokat, úgy érezte, másodpercre pontosan meg tudná mondani, mikor értette meg Timurhan, hogy erről az útról nem fog visszatérni. Ez az ember, aki gyerekkora óta az ottomán birodalom feltérképezett tengereit és ismeretlen vizeit szelte, most utolsó útjára indul. Murád élvezte a pillanatot. Ez is hozzátartozott a képhez: az aranyló szoba, a hatalmas márványtérkép, a süketnéma fehér eunuchok kísérete, akiknek az ő parancsára szúrták át a dobhártyáját, és tépték ki a nyelvét. A ruhája, az őt körbevevő palota, a nőkkel teli hárem, akik közül kedve szerint válogathat. A legjobb az egészben mégis a hatalom volt, hogy szabadon elveheti egy ember életét, aki mindezt kénytelen elfogadni. És a kapitány tényleg elfogadta. Timurhan bin Junusz Murád tökéletesen megfelelt a feladatra: mindenkinél jobban ismerte a tengert, harcolt Lepantónál, és épp elég embertelenséget látott a tengeri csaták legnagyobbikában ahhoz, hogy gyűlölje a velenceieket és a dózsé-

jukat. Ráadásul csak egy családtagja volt, akinek a felügyeletét Murád boldogan magára vállalja. – Jó orvosunk elvégezte a dolgát, talált egy áldozatot az egyik szentélyünknél, a városon kívül. A fehér eunuchok gondoskodnak róla, hogy ma éjfélkor a kikötőbe érkezzen a rakományod. Velencei hajón utazol majd, amit még Lepantónál fogtunk el. A neve Il Cavaliere. A szultán hangját hallva azt hihette volna az ember, hogy megjárta Lepantót. Valójában azonban Timurhan vett részt a csatában, amely épp ennek a hadihajónak az elfogásával végződött. A Kalóz. A név neki is éppannyit jelentett, mint Murádnak. A szultán, aki anyja történetének minden részletéről tudott, remekül szórakozott rajta. Szerette a véletlen egybeeséseket: azt az érzést keltették benne, hogy Allah támogatja őt. – Elviszed a hajót Velencéig, és ott vársz. Felemelkedett a trónjából, és hangtalanul átsétált a térképen, aranypapucsában végigjárta a hajó útját. Amikor elért a Velencét jelölő márványhoz, szándékosan átgázolt a városon. Jó érzéssel töltötte el, hogy bemocskolhatja a lábával. – Amikor eléred a lagúna száját – most épp ezen a ponton állt –, várd meg, míg vihar tör ki! A zuhatag védelme alatt a velencei hajó jó eséllyel elsuhanhat a karanténsziget mellett. – Az apró darab szárazföldre mutatott a térképen, mely alá azt írták: Vigna Murada. 37 – Ha elkapnak, negyven napig fogva tartanak, és akkor minden elveszett. A tengerészeket bezárják, a rakományt megmossák, és kifüstölnek belőle minden kórt.

37

Kis sziget Velencétől 3 km-re északkeletre. A Velencébe tartó hajósoknak 40 napot kellett itt tölteniük, hogy megelőzzék a betegség bejutását a városba. Innen (a 40 olasz megfelelőjéből, a quarantából) ered a karantén szó.

Mondanom sem kell, hogy ebben az esetben a kísérletünk kudarcot vallana. Úgyhogy egyenesen a Szent Márk-medencéhez vidd a rakományt, épp a dózse palotája elé. Pontosan itt – a papucsával mutatta a helyet – kell kirakodnod. A szultán addig hallgatott, míg azt nem érezte: a másiknak nincs ellenvetése. A tengerészkapitány, amilyen mamlasz, engedelmesen követte. – Ekkor továbbhajózol ennek a szigetnek, a Giudeccának 38 a szél alatti oldalára. Ott biztonságban meghúzhatod magad a Santa Crocéban. – A szultán biztosra vette, hogy Timurhan nem érti a szent név jelentőségét, de azért inkább elharapta kissé a szavakat. – Itt kapsz fedelet, menedéket, segítséget, táplálékot. Utána biztonságban visszahajózhatsz Törökországba – hazudta szemrebbenés nélkül. A tengerészkapitány a térképet nézte a lába alatt, hallgatott. A szultán megszokta, hogy a jelenlétében senki nem beszél, ez a hallgatás azonban már annyira elhúzódott, hogy kezdte bosszantani. Aztán az jutott eszébe, hogy ez a férfi, aki az apjával már találkozott, de vele még soha, nyilván megrémült a hatalmától és személyiségétől. Örült neki. Anyja, Allah rohaszsza meg, mindig azt mondta, hogy úgy különbözik az apjától, mint naptól az éjszaka. Persze, hogy tart tőle ez az ember. Murád nem az apja. Szelim gyengekezű volt, kedves és irgalmas, pipogya korhely. – Beszélhetsz – közölte a tengerészkapitánnyal nagylelkűen. Timurhan bin Junusz Murádot azonban egyáltalán nem rémítette meg a szultán. Gonosz kiskölyöknek gondolta, aki még arra sem méltó, hogy elhunyt apja csizmáját lenyalja. Azért 38

Velence központjától délre fekvő hosszúkás sziget, a város része.

hallgatott, mert megpróbálta elfogadni ezt az utolsó csapást, melyet a sors rámért. Timurhan megszokta a veszteséget. Megtalálta a nőt, akit szeretett, és aki viszontszerette őt, de ennek a szultánnak az apja elvette tőle. Belevetette magát a tengerészkedésbe, Lepantónál magas rangra jutott, de elvesztette a flottáját. Már csak Feyra maradt neki, most pedig őt is el fogja veszíteni. A helyzet iróniája sem kerülte el a figyelmét. Mikor a lánya megszületett, hűséget kellett esküdnie Szelimnek és minden örökösének cserébe azért, hogy hazavihesse a gyermeket, és békében felnevelhesse a városban. E miatt az eskü miatt áll most itt, ebben a teremben, és fogadja el azt a küldetést, ami elválasztja majd a lányától. Végre megszólalt, kimondta azt az egyetlen kérdést, ami gyötörte. – Ó, szemem fényessége és szívem öröme, mi lesz Feyrával? – Ó, igen, a te okos leányod. Igen, nagyon okos lány – felelte a szultán, visszagondolva a kizlár agával folytatott sokatmondó beszélgetésükre. – Máris tudja, amit nem lenne szabad. Timurhan maga elé emelte mindkét tenyerét, mintha valamiféle ütést próbálna elhárítani. – Uram, tudom, hogy túl iskolázott, ha azonban kegyelmessége nem bánja, hadd maradjon édesanyja szolg… A szultán félbeszakította. – Anyám már eldöntötte, melyik oldalra áll ebben a harcban, így már nem lesz szüksége a lányodra. – De… – Csillapodj! Nem helytelenítem a leányod orvosi ismereteit, melyekről magam is csak elismerően tudok nyilatkozni. Nem, az okos feleség kincs. Emellett még szép is, ezt a tényt pedig, mint azt észrevettem, nagy gonddal igyekszik leplezni.

Timurhan rettegve tette fel a kérdést: – Mire céloz? – Arra, hogy a birodalmamnak tett szolgálataid elismeréséül személyesen vigyázok majd rá. Úgy döntöttem, hogy Feyrát abban a becsben részesítem, hogy a háremembe fogadom kádinomnak… Timurhan csapdába esett. Hogyan fedhetné fel, hogy Feyra a szultán féltestvére, hogy ő, a szerény tengerész annak idején Murád anyjával hált? Azonnal fejét venné neki is, és valószínűleg Feyrának is. Hajoljon meg, és fogadja el a kegyet, hogy ő halálos küldetésre megy, miközben Feyra biztonságban és jólétben él, de naponta el kell viselnie öccse erőszakos közeledését? Valójában azonban nem volt más választása. Meghajolt. A szultán mosolyogva nézte, ahogy az ajtóhoz sétál. Timurhan alábecsülte őt, mint annyian mások is. Nem Feyra volt az egyetlen, aki olyasmit tudott, amit nem lett volna szabad. Murád tudta, hogy Feyra a nővére, de egyáltalán nem érdekelte. TIMURHAN ÁTSÉTÁLT A TOPKAPI-PALOTÁN, tudva, hogy utoljára szeli át az udvart. Amikor a háremhez ért, most is arra gondolt, amire oly gyakran: hogy vajon ő odabent van-e. Az ajtót mindig zárva találta, s fekete eunuchok őrizték. Kivéve a mai napon. A külső és belső ajtókat is kinyitották. Vonakodva, mintha még a férfiúi tekintete is tiltott behatoló lenne ezen a területen, benézett a nyitott ajtókon keresztül az apró udvarra, ott egy újabb nyitott ajtó mögé. Odabent egy asszony feküdt a párnái-

ra dőlve. Tökéletes mozdulatlanságban hevert, a bőre elszíneződött, láthatóan meghalt. Amikor azonban Timurhan ránézett, felpattant a szeme, amely éppolyan kék volt, mint a tenger. A kapitány hirtelen visszazuhant huszonegy évet az időben, amikor ez a kék szempár elbűvölte Párosz szigetén. Összenéztek, és ez a szempár meggyőzte őt, hogy vigye magával, lovagoljon el vele a hajójáig, lopja be Konstantinápolyba. Ismét belenézett ugyanazokba a szemekbe, még egyszer utoljára, mikor pedig rájött, hogy a véget látja, nem pedig a kezdetet, elfordult.

5. FEJEZET FEYRA KÉSŐBB NEM IS EMLÉKEZETT RÁ, mit ettek vacsorára aznap este. Elkészítette a különféle étkeket, az asztalhoz vitte őket, mikor kezdett besötétedni, meggyújtotta a rézlámpát, kitette a késeket és csészéket. A falatokat a szájához emelte, de nem érzett ízeket. Főzés közben újra meg újra sorra vette az előtte álló lehetőségeket. Felfedhet mindent az apja előtt, kiadhatja haldokló anyja titkát, vagy elhallgathatja, engedve a kérésének. Amikor elfoglalta a helyét az asztalnál, szemközt az apjával, még mindig nem döntötte el, mit tegyen. Csak abban volt biztos, hogy nem hagyja el Konstantinápolyt. Ha az anyja elment, és az apja is nagy útra készül, neki csak a város marad. Feyra alaposan szemügyre vette Timurhant. A férfi nyugtalannak tűnt. A lány a barna, cserzett arcba bámult, melyet megedzett a tengeren eltöltött négy évtized, nézte az olajjal hegyesre formázott, foltokban őszülő szakállát, a borostyánszín szempárt, melynek mását a tükrében is viszontlátta. Az apja most is ott ült, ahol máskor, ha otthon volt, a polírozott asztal fejénél, a rácsos ablak előtt, mely fénykeresztekből és négyszögekből rajzolta ki a családfő alakját. Timurhan hallgatott, alig evett többet, mint Feyra. Feyra tisztelte az apját, mindig szót fogadott neki, ahogy egy rendes lányhoz illik, sőt, őszintén szerette. De azért egy kicsit tartott is tőle. Timurhan szigorú apa volt. Féltékenyen őrizte a lánya erényét, ennélfogva jóváhagyta óvatos öltözködését is. Ha Feyra szembeszegült vele, akkor megverte – ami-

ért persze a lány nem neheztelt, hiszen melyik apa nem veri meg a lányát? –, ha örömet szerzett neki, megcsókolta. Az utóbbi időben azonban, mikor a vacsoránál Feyra elejtett valamilyen megjegyzést, vagy a munkájáról beszélt, alig észrevehető változást érzett, mint mikor megfordul a dagály, és a víz apadni kezd. Valamiféle tiszteletet vett észre az apja szemében, sőt, egy csöppnyi félelmet. Új hatalma a tudásából fakadt. Egyszer-kétszer Timurhan kikérte a véleményét orvosi ügyekben, olykor még engedett is a lányának, akár a legénység jelenlétében is. Múlt éjszaka például, mikor csak könnyű vacsorát fogyasztottak, Timurhan több kérdést is feltett neki a betegellátásról, valamint arról, hogyan lehet megfékezni a súlyos kór terjedését, ha fertőzött személy van mások közvetlen közelében. Feyra azonban érezte, hogy vonakodva kéri ki a véleményét. Látta Timurhanon, hogy nem tetszik neki ez a változás, veszteségként éli meg. Feyra úgy döntött, elmond az apjának valamit, amivel még nem árulja el az anyja titkát, viszont megkönnyítheti magának a döntést. – Az úrnőm halott. A szavak úgy hullottak le és gördültek szét a csendben, mint az asztalra dobott üveggolyók. Az apja szeme kissé megrezzent. – Sajnálom – felelte. Ez az egyetlen szócska is elég volt Feyrának ahhoz, hogy rájöjjön: apja már tudta. Sőt, apja tényleg sajnálta, szomorú volt, még mindig szerette az anyját. Többre nem is volt szüksége. Feyra nagy csattanással leejtette a tányérját, és térdre esett apja mellé.

– Apám, mit tegyek? A végén már félrebeszélt, mindenfélét mondott… visszamenjek holnap? Timurhan a kezébe vette a lánya arcát. – Feyra. Én holnap tengerre szállok. Te pedig visszatérsz a hárembe, mint a szultán kádinja. – Nem tudott a lánya szemébe nézni. Feyrának a fejébe szállt a vér. Ezerféle érzelem kerítette hatalmába, de a legerősebbnek a harag bizonyult. Minden igyekezete, amiért felnőtté válása óta nap mint nap küzdött, fölösleges volt! A szultán átlátott a fátylakon. Már az is rettenetes lett volna, ha megismétli az anyja sorsát, ám Feyra esete még annál borzasztóbb: a testvére felesége lenne, ami éppúgy sértés a természet, mint a nőiesség ellen. Megragadta az orcáját tartó kezeket. – Nem, apám – jelentette ki határozottan, aztán a hangját ellágyította az esdeklés. – Ezt nem engedi meg, ugye? Timurhan megenyhült, most már lánya szemébe nézett, hirtelen választ kapott a kérdéseire. A szultánnak a drága lányáért cserébe fogadott hűséget. Ha azonban egyébként is elveszíti Feyrát, mit ér a hűségesküje vagy az élete? Nem megy el erre az őrült küldetésre. Elviszi Feyrát, elviszi a hajót a rakomány nélkül, és elhajózik valahová, ahová a szultán nem követheti. Talán Pároszra mennek, az ő személyes földi paradicsomába. Még most is érezte a citromfák illatát, mint mikor lóháton elszáguldott mellettük a tenger felé, a gyönyörű Cecilia Baffo nyomában. Izgatta, hogy a lány gyorsabb nála. Most őt is maga előtt látta, ahogy megfordul, kineveti őt rémülten, kalandosan, fülig szerelmesen.

Lenézett az arcra, melyet most a kezében tartott, arra a páratlan szépségre, amit ritkán lehetett kendőzetlenül látni. Feyra annyira hasonlított az anyjára, mégis annyira más volt. A kezét markoló ujjakon felismerte Cecilia gyűrűjét. Annyi mindent szeretett volna kérdezni, és Feyra annyi mindent mesélhetett volna, erre azonban most nem volt idejük. – Nem engedhetem. Szedd össze a holmidat! Azonnal indulnunk kell, mielőtt lemegy a nap. Feyra felállt, hozta a köpenyét, felkötötte a gyógyszeres övét. Egy szempillantás alatt elkészült. – Kész vagyok – szólt. Ma éjjel nem kell elfednie magát, nem lesz szüksége a gyötrelmes, hasztalan álcájára. Apjára nézett, egymásra mosolyogtak. Mikor azonban Timurhan kinyitotta az ajtót, a mosoly lehervadt az arcukról. Az ajtó előtt a kizlár aga állt, hatalmas termete elfogta a lemenő nap fényét. – Junusz Murád kapitány – mondta különös, magas hangján. – Azért jöttem, hogy elkísérjem a hajójához, a legénység már várja. Hölgyem – fordult Feyrához –, pihenjen le! A megbízottaim őrizni fogják az ajtót, és hajnalban a hárembe kísérik. Nem volt mit tenni, Feyra elbúcsúzott az apjától, olyan szorosan egymáshoz préselték az arcukat, hogy könnyeik összekeveredtek, és addig integetett, míg a kizlár aga be nem fordult a sarkon. Tartotta magát, míg a férfi el nem tűnt a szeme elől, majd összeesett az őrök lábánál, az ajtó előtti járdán. Pontosan ott, ahol annak idején a búgócsigát pörgette.

6. FEJEZET FEYRA A SÖTÉTBEN FEKÜDT, s a kristálygyűrűt forgatta az ujján. Már nem gyötörte a bizonytalanság; pontosan tudta, mit kell tennie. Csak a megfelelő pillanatra várt. Várakozás közben olykor fordított egyet az ujjára húzott kristálykarikán, mintha a szívverését számolná, amíg el nem jön a tettek ideje. A gyűrű még csak néhány órája volt az övé, ám máris hozzá nőtt. Mindig egy negyed fordulatot csavart rajta, így mindig másik ló került felülre: fekete, fehér, vörös, sárga. Eltöprengett, vajon az anyja is játszott-e így a gyűrűvel. Az anyja. Nur Banu minden szempontból anya volt Feyra számára, csak nevében nem. Meg is gyászolta, miután elmúlt a kezdeti megrázkódtatás; a kapcsolatukat azonban nem kellett átértelmeznie. Szeretetet és tiszteletet adtak és kaptak, megölelték, bátorították egymást, több időt töltöttek együtt, mint amit a lányok az anyjuktól várhatnak. Az utolsó borzalmas órákban minden szükséges szó elhangzott, a többit pedig kimondatlanul őrizte az elmúlt húsz év. Feyra csak azt az egyet sajnálta, hogy anyja nem tudott többet mesélni a lovasokról. Még a fekete lóról sem, amit apjának kell Velencébe vinnie, sem arról, hogy mi lesz az ő feladata. Odakint elcsendesedett az utca. Eljött az idő. Feyra nesztelenül felkelt, akár a macska. Nem kellett felöltözködnie, mivel le sem vetkőzött; de azért a kalapja alá tűzött egy teljes arcot fedő fátylat. Most nem a szépségét rejtegette, hanem a kilétét.

Hangtalanul kinyitotta az ablakszárnyat és az áttört öntöttvas árnyékolót, mely előtt aznap reggel állt. A kizlár aga nem tartotta szükségesnek, hogy a ház mögé is őrt állítson. Csendesen lehuppant az istálló tetejére, ahová a szomszédok éjszakára bezárták a kecskéiket. A szerencsétlen jószágok mekegni kezdtek, mire Feyra rémületében levegő után kapott, beszippantva az állatok bűzét, majd lemászott a sötét sikátorba. Ellopakodott a sarokig, látta, hogy az utca teljesen kihalt, futásnak eredt, meg sem állt a kikötőig. Mikor megpillantotta az egymáshoz zsúfolt fa hajótestek százait, a rudak és árbocok sorát, melyek úgy meredtek a holdvilágos égre, mintha csak az ő szökésének megakadályozására felállított ellenséges dárdák volnának, torkába ugrott a szíve. Honnan tudhatná, melyik az apjáé? Timurhan minden útra másik járművet kapott. És ha már ki is hajózott? Kétségbeesetten vándorolt végig a kikötőben, leolvasta a hajókról a szeleburdi, fellengzős neveket, melyeket tulajdonosaik ostoba hencegésből, a biztos győzelem tudatában adtak nekik. Talán fel kellene lopóznia valamelyik hajóra, bármelyikre, hogy szerencsét próbáljon a találomra kiválasztott legénységgel? Vagy inkább osonjon haza észrevétlenül, ébredjen a saját házában, majd vitesse magát a hárembe? Inkább lenne egy férfi játékszere, semmint húszé, ám ez a férfi a testvére, ráadásul szörnyeteg. Nem volt választása. Épp készült hátat fordítani a kikötőnek, mikor az egyik hajón, mely egyáltalán nem úgy nézett ki, mint a többi, arannyal festett nevet vett észre: Il Cavaliere. Nur Banu megismertette vele a saját nyelvének betűit, a két szó velencei nyelven annyit jelentett: a lovas.

Feyra elbújt egy rakás hordó mögé, és várt. A hajóhidat már leeresztették, a mólóra egy sor fáklyát állítottak, megvilágítva a hajóhoz vezető utat. Látta, hogy két tengerész, apja emberei, különböző felszereléseket és ellátmányokat visznek a kikötői rakodóból a hajóra. Eljátszott a gondolattal, hogy felfedi előttük a kilétét, és megkéri őket: vezessék az apja kabinjába, ám a tudat, hogy apja valószínűleg a kizlár agával van, jobb belátásra térítette. Inkább a tengerészeket és a mozgásukat tanulmányozta: előre-hátra, előre-hátra. Gyerekkora óta játszott hajókon, rengeteg hajó rakterében indult már felfedező körútra, elbűvölték az ott talált rakománnyal teli hordók és dobozok. A raktérbe általában a fedélzeti lejárón keresztül lehetett lejutni, Feyra nem is emlékezett rá, hogy ehhez hasonlóan megépített hajót látott volna korábban. Ezen a velencei kereskedelmi hajón ugyanis a raktér fedele a hajótest oldalán volt, és egyenesen a levegőbe nyílt, így a kikötőből közvetlenül be lehetett pakolni a rakományt a dupla ajtókon keresztül, melyek jócskán a vízszint felett záródtak. A hajóhíd egyenesen ebbe a sötét nyílásba vezetett. A háremben, az ágyasok kezelésekor Feyra szívesen mondogatta, hogy gyakran a legegyszerűbb megoldás a jó megoldás. Most is így gondolta. Várt egy darabig, aztán akár az árnyék, besurrant az ajtón át a hajó fekete gyomrába. Lehuppant a tágas sötétségben, összegömbölyödött néhány gabonazsák mögött, és várt. A következő egy órában újabb zsákokat dobtak rá, a tartalmuk szinte összelapította, elzárta előle a levegőt. A gyógyszeres öve, régi barátja, melyet oly régóta hordott, fájdalmasan a derekába és a bordái közé fúródott. Végiggondolta, milyen következményekkel járna, ha az

egyik fiolája eltörne, és pár üvegszilánk a bőrébe fúródna, vagy ami még rosszabb, egyik-másik üvegcse tartalma beszívódna a húsába; az orvosságai ugyanis a megfelelő adagban mérve gyógyítanak, nagyobb mennyiségben azonban halálos mérgek. Ráadásul a zsákok durva vászna dörzsölte az arcát. Most már attól is tartott, hogy megfullad, így a rakodó tengerészek rövid távolléte alatt helyezkedni kezdett, utat fúrt a levegőnek. A falon lógó egyetlen lámpa fényénél rájött, hogy azért nyomták így össze, mert az útra való ellátmányt mind a rakodótér ugyanazon oldalába pakolták. A másik végét muszlinfüggönynyel elkerítették, a függöny és a többi rakomány között néhány méter távolságot hagytak a durva deszkapadlón. Feyra végre enyhítette a testére nehezedő rettenetes nyomást, és körbenézhetett. Az oldalablak fényénél lassan végigfürkészte a zsákokat és hordókat, jeleket keresett, halálos rakományt, melyet az apjának szállítania kellett; valamit, aminek köze lehet a lovakhoz, valami feketét. Észrevett valami nagyon különöset: a köré halmozott ellátmány kemény sajtokból, több tíz kiló húsból, finom fehér lisztből állt – ami nagyban különbözött a szárított húsból és kétszersültből álló szokásos fedélzeti koszttól. Kinyújtotta a kezét a tat felé, a zsákok közé, a vászon alatt a magok zizegve váltak szét az ujjai előtt. Miközben a tengerészek ki-be mászkálását nézte, igyekezett nem zajt csapni, még a lélegzetét is próbálta csitítani. Úgy tűnt azonban, még ez sem volt elég: az egyik rakodómunkás ugyanis letette a hordóját, felegyenesedett, maga elé emelte a kezét széttárt ujjakkal, hogy a társát elcsendesítse. – No, mi lelt? – kérdezte amaz, ő is letette a hordóját.

– Hallottam valamit – sziszegte a szemfülesebb. – A zsákok felől. – Rámutatott a hordóra, mely mögött Feyra lapult. A lány a fülében érezte a vére lüktetését. Ujjbegyére az izzadságtól rátapadtak a magok. – Csak egy patkány – felelt a másik. – Képzelődsz! – Csak egy patkány? Mikor mostál te utoljára fület? Nem hallottad a kapitány utasítását? Nem lehet állat a fedélzeten – még a hajó macskája sem. Úgyhogy magunknak kell megfognunk. – Miért nem lehet állat? – Én tudjam? Biztos a rakomány miatt. – Jól van. Hát nézzünk szét, ha muszáj, de a rakomány java még hátravan. Veszélyesen közel mentek Feyrához, a lány átható kecskeszagot érzett – az egyik tengerész nappal nyilvánvalóan pásztorkodott. A másik, akinek a szeme egyértelműen jobb volt, mint a füle, egyenesen Feyrára nézett. – Megvan! Na, gyere csak, te potyautas! Feyra hátrahúzódott, a fickó pedig magasra emelt egy jól megtermett patkányt, a szőre olyan fényes és fekete volt, mint az olaj, visított félelmében. A hajós elreccsentette az állat nyakát, végre csend lett. A hosszú testet átvetette a vállán, mintha csak szemeteszsák volna, majd kivitte az éjszakába, éles hallású társa pedig követte. Feyra megkönnyebbülten hátradőlt, szíve majd’ kiugrott a helyéről. Lábdobogás, csoszogás, káromkodás hangjai térítették magához, mikor a tengerészek újabb rakománnyal közeledtek, méghozzá igen nehézzel. Nézte a különös menetet: négyen cipelték a vállukra emelve, mint a koporsót szokás.

Szarkofág. Mindegyik koporsóvivő fátylat viselt. Feyra arra is gondolhatott volna, hogy így fejezik ki tiszteletüket a terhük iránt, ha a viselkedésük meg a mocskos szájuk nem cáfol rá. A rakodók taszigálták, lökdösték a dobozt, átkozódásukat és szitkozódásaikat hallva Feyra kizártnak tartotta, hogy tényleg holttestet szállítanak. A szarkofágot mintha ezüstből vagy ónból készítették volna, valamilyen gyenge, szürkés fényű fémből. A fényezett, kacskaringós, színes formákkal díszített koporsót nyögve-csoszogva a függönyhöz vonszolták az egymással ellentétes utasítások dacára. Elhúzták a muszlint, a rakományt mögé vitték, majd nagy dobbanással a deszkákra ejtették. A rakodók kissé sietősen tértek vissza a fedélzetre, és magukkal vitték a fáklyát is. Nyomukban hirtelen jött, végtelen csend támadt. Feyra még mindig látta az összehúzott függöny fehér, a dervisek szoknyáját idéző ragyogását, a hullámzása lassan újra megállapodott. Éppolyannak látszott, mint korábban, valami mégis megváltozott. Feyra most ugyanis szinte tapintható fenyegetést érzett kiáramlani a függöny mögötti dobozból, mely valamiképp ijesztőbb és zavarba ejtőbb volt a nap összes többi eseményénél. Ránézett a halál színét viselő drapériára, a közöttük üresen tátongó deszkákra, és hallgatta a csendet. A némaságba durván, váratlanul belehasított a kizlár aga magas, összetéveszthetetlen hangja: az eunuch elhagyta a hajót. Aztán lökést érzett, kiáltást hallott, óriási kötél csobbant a nyomdokvízbe, kender égett szaga terjengett: a hajó megindult. Feyra gyomra összeszorult és háborogni kezdett. Most már nincs visszaút.

Tengerre szálltak.

7. FEJEZET Az UTAZÁS ELSŐ NÉHÁNY ÓRÁJÁBAN Feyra igyekezett minél kevesebbet mozogni. Ebben a hajó himbálózása és hullámzása is segítette, mivel nem volt biztos benne, hogy képes lenne elindulni. Még sosem járt korábban nagyobb hajóúton, tengeren is csak akkor, ha Nur Banu magával vitte az aranybárkáján egy-egy kéjutazására, de még sosem hagyta el a Boszporusz aranyló öblét. Olyan rettenetesen furcsa volt ez az egész: a ritmus, a víz emelkedése és süllyedése. A hajótest süllyedésekor a testét súlytalannak érezte, az emelkedéskor viszont úgy nekipréselődött a zsákoknak, hogy a gyógyszeres öve újra belefúródott a testébe. Megrémült, öszszezavarodott, szinte kibírhatatlannak érezte ezt a mozgást, rosszul bírta az emelkedés-süllyedés váltakozásait. A hullámok tetején, az egyensúlyozás pillanatában, mindig felfordult a gyomra. Feyra csak most értette meg, miért nézett ki olyan furcsán az apja, amikor egy-egy hosszú útról tért vissza. Nem csoda, hogy pár napig sápadtan lézengett a házukban, az arca zöldesfehér színt kapott, mint a csont, a keze remegett, még a szobában is botladozott, dülöngélt. Feyra gyakorlatiasan gondolkozott. „Egy napba és egy éjszakába telik, mire felveszem a matrózjárást. A parton is ennyi idő kell, hogy megszabaduljak tőle”, szokta mondani az apja. A lány most megpróbált egyenletesen lélegezni, idővel pedig a teste apró mozdulataival igyekezett ellensúlyozni a hajó mozgását. Eszébe jutott, mikor először ült lovon. Nur Banu saját lovásznője tanította meg Feyrának, hogyan emelkedjen fel és

hulljon vissza ügetés közben, hogy a teste mozgásával egyenletesebbé tegye a lovaglást. Itt, ebben az idegen környezetben is ugyanezt kell tennie. Egy kis idő múlva már képes volt ülni, oldalra tudta lökni a testére nehezedő zsákokat. Aztán hangtalanul nekilátott, hogy megfelelő helyet készítsen magának a rakomány között. Vászonzsákot húzott maga alá matracként, egyik oldalán a hajó tatjának durva, átlapoló deszkákkal borított íve határolta a saját kis területét, a másikon egy sor hordó takarta el a látogatók elől. A hordók íve közötti résben tisztán látta a rakteret a gyászos függönnyel, őt azonban egyáltalán nem lehetett látni. Feyra a raktér megpakolásából kikövetkeztette, hogy jó néhány napig nem fogják felfedezni, talán hetekig sem, ugyanis rengeteg zsák, doboz és hordó állt a búvóhelye és a fedélzetre vezető lejáró között. A tengerészek elsőként a közelebbieket veszik majd el, ha táplálékra lesz szükségük. Feyra tudta, hogy rejtve kell maradnia mindaddig, míg át nem jutnak az út egy kritikus pontján. Többször is látta, hogy az apja indulás előtt megjelöli ezt a pontot valamelyik térképén, melyeket feltekerve tartott az otthoni szekrényében. Kislánykorában mindig nézte, amint apja kiterít egy-egy ilyen hatalmas pergament az asztalukon, majd előveszi ezüst tapintókörzőjét, amivel kijelöli a következő útvonalat. Feyra szerette figyelni az apja kezében ezt az eszközt, mely úgy lépkedett át a tengeren a tűhegy lábaival, mint kis ezüstbábu. Sétája egy adott pontján a bábu megállt, egyik lábát megtartotta a levegőben, akár a táncosok. Timurhan ekkor az alulsó végét jó erősen belenyomta a pergamenbe, majd elvette a körzőt, a pontra pedig csinos kis keresztet rajzolt. – Ez után – mondta – nincs visszaút.

Már akkor is tudta, hogy ez az a pont, ahonnan már nem lehet visszafordulni, innen már tovább kell menni. A hajózásban ez volt az egyik legfontosabb tengerjelzés, ugyanis ha a készletek megcsappantak, csata tört ki, vagy kalózok vették üldözőbe a hajót, tudniuk kellett, hogy a hajó még visszafordulhat-e, vagy jobban teszi, ha továbbhalad előre. Ha félútig nem veszik őt észre, akkor már nem fordíthatják vissza a hajót. Akkor már ő is végighajózza az utat, akármi történjen is, osztozik apja sorsában, bármi várjon is Timurhanra. A falak résein át beszűrődött a hajnal fénye. Feyra a legnagyobb nyílásra tapasztotta a szemét, s a sós pára és a szél egyből csípni kezdte. A hullámzó, sötét áradaton kívül azonban semmit sem látott. A víz már nem a mélykék lazurit és a zafír színét idézte, inkább a higany szürkeségét, olyan erősen, veszedelmesen hömpölygött, mint valami fenevad. Itt még a tenger is más. Feyra mindent maga mögött hagyott, amit ismert. Hirtelen nagyon vágyott az apjára. A sós permetbe most már az ő könnye is beleszivárgott, de gyorsan kipislogta a szeméből, a szemhéja elnehezült a fáradtságtól. Orvosként pihenést tanácsolt magának. Tegnap reggel óta nem aludt egy szemhunyásnyit se, pedig egy egész nap, egy egész élet telt el azóta, hogy olyan nagy gonddal öltözködött a tükör előtt. Miközben álomba szenderült, utolsó gondolata az volt, hogy reggel át fog sétálni a dülöngélő raktéren, és elhúzza azt a fehér függönyt. Megnézi, milyen baljós vész bújik meg mögötte. AMIKOR FEYRA FELÉBREDT, rettenetes szomjúságot érzett, ám hirtelenjében még a fejét sem tudta felemelni, mivel úgy sajgott, mintha baltával hasogatnák. Nagy nehezen feltápászko-

dott, megismételve múlt éjjeli erőfeszítéseit. Akkor a tenger tette beteggé. Ma viszont a testéből fakadt a baj. A húsa égett, a szeme előtt összefolyt a világ, a feje majd szétpattant. Innia kell. Távoli, ködös emlékfoszlányként felrémlett előtte, hogy az egyik hordó tetején félhold alakú esőtócsát látott. A jobb kezét emberfeletti akaraterővel végigcsúsztatta a zsákon, nagy nehezen a mellette álló hordóra emelte. Az ujjait a tartály tetejét körbefogó rézszalag mögé hajlította, érezte az áldott kis tócsát. Visszahúzta a kezét az ajkaihoz, és lenyalta róla a pár drága cseppet. Amikor elvette az ujját a szájától, észrevette, hogy megfeketedett az ujjhegye. A fedélzet repedései között átszűrődő ezüstös, reggeli fényben sötét pecsétet látott a kezén, mintha összetintázta volna. A hordó bizonyára kátrányt tartalmaz. Feyra újra szájába tette az ujját, ám a pecsét nem fakult meg. Nem tapadt semmi az ujjára, a bőre feketedett meg. Feyra jól ismerte az üszkösödés tüneteit, de nem volt semmilyen sebe vagy sérülése, amin keresztül összeszedhette volna a fertőzést. Képtelen volt tovább tartani a kezét az arca előtt, leejtette maga mellé, mire éles fájdalom hasított a hónaljába. Másik kezével megérintette a hónalja mell feletti részét: óriási dudort tapintott ki, olyan kerek és duzzadt volt, mint a füge. Feyra égő bőrét lehűtötte a rettegés. Kétségbeesett, fürkésző mozdulattal vizsgálgatta a kinövést, bár minden apró érintést késszúrásnak érzett. Lehet, hogy a daganat támadta meg, ami az ágyasok némelyikének mellében is nőtt? Aligha, hiszen az a kór nem egy éjszaka alatt fejlődik ki, és azért olyan különösen veszélyes, mert nem jár fájdalommal.

Akkor mi lehet? Feyra tudta, hogy betegségek alkalmával megduzzad a hónalj, a lágyék, a torok, mivel a nedvek ott gyűlnek össze, mint az esőgyűjtőben a csapadék, ilyen tünetekről azonban még nem is hallott. Legyengítette a megrázkódtatás, visszazuhant, a teste ismét égett, az izzadság a vászonmatracára csorgott. Összemosódtak a gondolatai. A következő pár nap világosabb pillanataiban halványan érezte, hogy emberek jöttek-mentek a raktérben. Minden éjjel levitték a lámpát, fellógatták a konzolra, hogy a szállásmester lássa az ellátmányt, reggelre pedig elvitték. Feyra azonban hamarosan érzéketlenné vált az ilyen változásokkal szemben, már nem tudta, hányszor hozták-vitték a lámpát, hány nap telt el. Időről időre hallotta, amint felkiált, beszél, motyog, még énekelt is. Eleinte tisztában volt vele, hogy amikor a fedélzeti ajtó kinyílik, csendben kell maradnia, sajgó állkapcsát ilyenkor összeszorította. Ahogy azonban telt az idő, ez a tudat is elhagyta, nem törődött semmivel, azt akarta, hogy találják meg, segítsenek rajta, gyógyítsák meg, vigyék el az apjához, ne hagyják itt meghalni, elrohadni, amíg az élelem apadása fel nem fedi a rejtekhelyét. Az önsajnálat könnyei lecsorogtak a fülébe, ám idővel, az égető forróság és a dermesztő hideg közt váltakozó magányos nappalok és éjjelek múlásával, már hívta a halált. Már nem is emlékezett rá, milyen érzés, ha nem szenved az ember, az egészség olyan távolinak tűnt, hogy már nem is vágyakozott utána. Túl nagy erőfeszítés lett volna igazán akarnia, hogy felépüljön. Könnyebb lett volna meghalni. Végre elérte azt a pontot, ahonnan nem érdemes visszafordulni. Behunyta a szemét, és az örök álom reményében elszenderült…

Feyra egy tejfehér, tükörsima mozaikokkal kirakott, hatalmas, tágas szobában találta magát. A szoba közepén átlátszó koporsó állt, mintha üvegből lett volna. Odasétált hozzá, letérdelt, fölé hajolt, látta, hogy az öreg Szelim szultán fekszik benne jégkockába zárva, a szeme kimeredt, a bőre kékes színt kapott. A kezét a jégre tette, ám a bőre azonnal átnedvesedett, lehűlt. Didergett. Meg kell melengetnie a kezét. Felkelt, és az ablakpárkányhoz lépett, a napsütésben egy aranyló doboz ragyogott. Elvette a dobozt, mire hirtelen odakint találta magát. A forró napsütésben úgy átmelegedett a kezében a doboz, hogy már alig bírta tartani. Ennek ellenére megmászta az anatóliai parton lévő dombot Üsküdar felé, ahol az a hatalmas mecset épült. Hallotta, ahogy az építész után érdeklődik, mivel arra utasították, hogy személyesen csak Mimar Szinán kezébe adhatja a dobozt. Feltétlenül meg kellett találnia az építészt. Minden kőművest megkérdezett, akik a friss, kemény, fehér kőtömböket faragták, minden férfit maga felé fordított a szoknyájánál fogva, belenézett minden szakállas arcba. Kétségbeesett. Meg kellett szabadulnia a doboztól, égette a kezét az arany. El fogja emészteni a forróság. Hol van az építész? Végre odaért az ajtóhoz, mely fölé, az architrávba egy tapintókörzőt véstek; nem olyan ezüstszerszámot, mint az apjáé, hanem görbe aranykörzőt, a kőművesek körzőjét. Az ajtó kinyílt, Feyra pedig meglátta a kedves, szakállas öreget. – Ön az a férfi, akit Szombatnak hívnak? – kérdezte. Az öreg bólintott, mire a lány megkönnyebbülten a kérges, kőportól kifehéredett kézbe nyomta a dobozt. A férfi meghajolt. – Mondja meg az anyaszultánának, hogy a mecsetének hatalmas kupolája lesz – mondta. Feyra ekkor futásnak eredt,

visszarohant a félszigetre a Bazáron és a Beltan utcán át, csak szaladt, szaladt vissza a Topkapiba. Átrohant a belső udvaron, elérte az anyaszultána szobáját. Elhúzta a fehér muszlint, ám az úrnőjének már csak a felfúvódott tetemét találta, kimeredt szemmel málladozott a lepedőn. Feyra kinyújtotta a kezét, hogy lezárja a tengerkék szempárt. Amint álmában lezárta anyja szemét, a nyirkos valóságban a sajátja felpattant. Feyra körbefuttatta a nyelvét kiszáradt szájában, majd kínlódva felült. Még mindig gyenge volt és izzadt, de tudta, hogy legyőzte a kórt. Amikor az arca elé emelte az ujjait, a színük ismét a réginek látszott. Éjszaka lehetett, mivel a hajó repedései között sötétség szivárgott be, a lámpa fenn lógott, csikorgott a konzolon, a himbálózó hajóra őrült árnyakat vetve rajzolta émelyítő íveit a levegőben. A fátyla és a kalapja elveszett, elhagyta, miközben rögtönzött ágyán fetrengett lázasan és izzadtam Gyógyszeres öve érintetlen maradt, épp csak meglazult lesoványodott derekán. Feyra kettőt pislantott, majd elfordította sajgó fejét, a haja vastag, sós kötélként csúszkált a vállai között, miközben forgolódott, hogy maga mögé pillanthasson. A teste lenyomata belepréselődött a matracaként szolgáló zsákokba, alakját sötét izzadságfolt rajzolta ki. A hónalja alatt ronda fekete pecsét éktelenkedett, a duzzanat kipukkadt, a fekete nedvet beitta a vászon; mikor felemelte a karját, a köpenyén is hasonló foltot látott. Nem volt ideje végiggondolni, mit jelenthet ez, mivel hangot hallott. Úgy tűnik, az önkívület csapdájában rekedt. A hang újra hívta, a rekedt varjú károgására hasonlított. Megborzongott, mikor a harmadik ismétlés után felismerte a kimondott szót, mely azt jelentette, hogy felfedezték. Feyra

feszülten várta, hogy félredobják a zsákokat, a hordókat, és elkapják. Ám a ragadozószerű károgás nem csitult. Feyra harmatgyenge karjaival a zsákoknak vetette magát, és emberfeletti erővel kiszabadította magát a börtönéből. Mikor kitisztult előtte a látóhatár, zavarodottan nyugtázta, hogy a fedélzetre vezető ajtó zárva van, rajta kívül senki nem áll a raktérben. Ő ugyanis ott állt, bizonytalanul, mint a járni tanuló kisgyerek, előresétált, haladását hátráltatta lábainak gyengesége és a hajó dülöngélése. Lassan lépkedett, mintha homokban menne, egyik lábát a másik elé emelte, kimérte a függönytől elválasztó távolságot, mint a tapintókörző. Eljutott félútig, túllépett rajta. Elért a fehér függönyig, rettegve húzta el. Abban a pillanatban a hajó némán elsiklott az ezernyi sziget mellett, melyet Szaróni-szigetek néven ismernek, és amelyek egyikéről annak idején egy tengerészkapitány elrabolt egy velencei hercegnőt. Innen már nem volt visszaút. Feyra lenézett a ládára, és tudta, hogy nem tévedett: a hang a dobozból jött. Hirtelen elgyengült, nem tudta tovább tartani magát. A térde összecsuklott, kicsúszott alóla a lába. Letérdelt a szarkofág előtt, ahogy annak idején a jégkoporsóba zárt szultán előtt. – Leány? – szólt újra a doboz. – Igen, doboz?

8. FEJEZET FEYRA SZÓLALT MEG ÚJRA, a szája olyan száraz volt, akár a tapló. – Ki vagy te? – A Halál. Összeszorult a torka, arra gondolt, mégiscsak megölte a láz, és valamiféle másvilágra került. – Mit kívánsz? – Egy másik lelket. Feyra a rémülettől kábultan bámulta a beszélő szarkofágot, próbálta értelmezni a történteket. Most, hogy közelebb merészkedett a ládához, rájött, hogy már látott ehhez hasonlót. Ónból készült, ahogy gondolta, gyönyörűen cizellált, drágakövek színét idéző zománccal vonták be. Az ottomán stílusú, összefonódó geometriai mintákat mutatós, aranyozott diwani írás39 koszorúzta. Éppilyen koporsóban terítették ki teljes pompában Szelim szultánt a Hagia Szophiában, közvetlenül a hatalmas kupola alatt, hogy gyászoló alattvalói elvonulhassanak előtte, vethessenek rá még egy utolsó pillantást. Itt, a nyirkos raktérben azonban minden más volt. A láda pompáját ellensúlyozta a belőle kiáradó emberi ürülék irtózatos, átható szaga és az ezüstszegecsekhez elvétve odakötözött mirtuszkenőcs, melyről azt tartották, hogy elnyeli a gyilkos kipárolgást. A Hagia Szophiában a halott szultán arca tisztán látszott a kristálytáblán keresztül, ebből a szarkofágból azonban kitörték az üveget, a helyére tejszínű muszlinfüggönyt feszítettek ki, melynek laza szövése átengedte a levegőt. A 39

Arab betűs kalligráfia, művészi szépségű kézírás. A diwani írás jellegzetesen dőlt betűs, ebben a korszakban fejlesztették ki.

muszlin ütemesen süllyedt és emelkedett finoman rezegve, mint dobon a bőr. Valami lélegzett odabent. Az a valami odabent, bárhogyan nevezte is magát, életben volt. A szarkofágból sóhaj szállt fel, a muszlin kidudorodott, megdagadt, akár a vitorlák. – Nem akartalak megijeszteni. Úgy értettem, hogy barátra vágyom, akivel beszélgethetek. Már négy napja, hogy bezártak ide. Magányos vagyok. – Mély, reszelős férfihang volt, olyasvalakié, aki Feyra apjához hasonlóan sokat pipázott. Most már nem is félt tőle annyira. – Hallottam, hogy beszélsz és énekelsz. Először azt hittem, a Görögország partjait ölelő mondabeli szirének közé tartozol, hiszen mostanra valahol ott járhatunk. – A Halál tehát ismeri valamelyest a tengereket. – De már tudom, hogy te is halandó vagy. Hallottam, hogy te is szenvedsz, ahogy én szenvedtem. Neked sorscsapás, hogy itt rekedtél, nekem öröm. Feyra kinyújtotta a kezét, önkéntelen sajnálkozással megérintette az ónt. Arra számított, hogy hidegnek érzi majd a felületét, ám a fém átmelegedett, mintha láz tombolna odabent. – Mi a történeted? – Először kérdeznem kell valamit. Hűséges vagy szeretett Murád szultánunkhoz? Feyra ezernyi választ tudott volna adni erre a kérdésre. Ő gyilkos. Az öcsém. Feleségül akart venni. Ehelyett azonban a szertartásos szófordulathoz folyamodott. – Ő az én szemem fényessége és a szívem öröme – felelte óvatosan.

– De hű vagy-e hozzá? Mert addig nem beszélhetek, amíg nem tudom. A Halál alkut ajánlott. Feyra ismerte a perzsa meséket, tudta, mit jelent: titkot mesélnek egymásnak hitük zálogaként. A rabul ejtett hercegnőnek megállapodást kell kötnie félelmetes fogvatartójával a szabadságáért cserébe. Látta a Topkapi könyvtárában a szövegek margójára vésett díszes rajzokat: a fekete bőrű leány keresztbe teszi a lábát bő szárú nadrágjában, magasra emeli a karját, ujjait legyezőszerűen széttárja, miközben valamilyen irtózatos szörnyeteggel beszélget. Habár Feyra még sosem olvasott a Halállal társalkodó hölgyekről, pontosan tudta, mit kell tennie: meg kell vele osztania az egyik titkát, mielőtt meghallgathatná az övét. Mintha ez is része lenne valószerűtlen beszélgetésüknek, keresztbe fűzte a lábát az ottomán történetmondók szertartásos módján, mielőtt hozzákezdett volna. – A 982. esztendő dzú l-Kaada40 havának huszonegyedik napján történt, hogy szeretett szultánunk anyja, Nur Banu kirája lettem. Amikor szeretett szultánunk apja, Szelim szultán meghalt, a Paradicsom fényessége ékeskedjen neki, úgy esett, hogy Murád szultán a messzi Manisa tartomány palotájában tartózkodott mint kormányzó. Úrnőm, Nur Banu tudta, hogy fia féltékeny öccsei mindent megtennének a trón megszerzéséért, ezért úgy döntött, hogy eltitkolja férje halálát. Engem bízott meg ezzel a feladattal, így a konyhán különleges eszközt készíttettem: éppolyan formájú jégkoporsót, mint a te nyughelyed, így sikerült megóvnunk a halott húst a nyár tüzében. A következő néhány napban kivittük a gyaloghintójában imád40

Az iszlám év tizenkét havából a tizenegyedik.

kozni, hogy lássa a népe, még a hippodromban is megjelent, hogy aranytrónjába ültetve elnököljön a hintóversenyek felett. Így elhitettük, hogy még életben van. Szelim tizenkét napig élt a jégkoporsóban, tizenkét nappal tovább, mint ahogy Allah élni engedte, míg Murád vissza nem tért Konstantinápolyba. Mikor Murád trónra lépett, Nur Banu a szenvedéseiért megkapta az anyaszultána címet, Szelimet pedig ezüstkoporsóba fektették, és kiterítették a Hagia Szophiában, hogy mindenki láthassa és gyászolhassa. Így, mondhatni, abban a kitüntetésben részesültem, hogy segédkezhettem szeretett szultánunk trónjának biztosításában. Ezt még nem beszéltem el egyetlen élő léleknek sem. Csend támadt, Feyra várta, hogy a Halál megtörje. A mondák világában ilyenkor a leányt vagy elviszik az alvilágba, vagy viszonzásképp ő is meghallgathat egy történetet. – A mostani 983. év mostani szibtambir41 havának huszonegyedik napján – kezdte a hang a szarkofágból Feyra megkönnyebbülésére – Allahnak úgy tetszett, hogy hosszú utamról hazafelé tartva halálos betegséget kapjak a hegyekben. Csak egyetlen pásztor volt ott, ő segített rajtam. Gyékényfonatra fektetett, és felhúzott a dombtetőre, mivel az ottani templom imámai értenek a gyógyításhoz. Ők azonban futó pillantást vetettek rám, aztán bezártak egy szobába, sorsomra hagytak. Amikor felébredtem a lázból, maga Hadzsi Musza, a szultán orvosa ült az ágyamnál. – Feyra meglepődött mestere nevének hallatán. Elégedettséget hallott kicsendülni a hangból; ezek szerint a Halál is érezhet büszkeséget. – Odajött hozzám, és megkérdezte, hogy vállalkoznék-e olyan küldetésre, mely 41

Szeptember: a Gergely-naptár szerinti hónap (török).

nagyon fontos a szultán számára. A szemében félelmet láttam. Először azt hittem, hogy a szultántól tart, de aztán kiderült, hogy tőlem. A betegségemtől. Pestist kaptam el. Feyra megremegett. Természetesen ő is hallott a 747-es rettenetes pestisjárványról, mely több ezer életet követelt Konstantinápolyban. Az évszázadokon át szunnyadó kór tehát visszatért. – A fekete halál? – suttogta. – Dögvész, fekete halál, sok neve van. Bár már rég nem ütötte fel a fejét a városban, hallottam róla. Egyből tudtam, hogy végem. Az orvos is tudta. Ígéretekkel halmozott el; a feleségem pénzt kap, a fiaim hivatalt, a lányom jó férjet. Úgy tűnt, mindent tud rólam. Azt is tudta, hogy harcoltam Lepantónál. Feyra kissé előrébb hajolt. Tehát a Halál ismerte az óceánt, épp, mint az apja. – Azt mondta, ha beleegyezem a szultán tervébe, egymagam elintézem a régi ellenségünket. A következőt ajánlotta: vagy magányosan halok meg a dombtetőn, a családom pedig szegénységben tengődik, és sosem tudják meg, mi történt velem, vagy a mondabeli hősökhöz leszek hasonló, a nevem tekercsekben őrzik és nótákban éneklik majd, a családom pedig gazdagon él. Valójában nem volt választási lehetőségem. Feyra dübörgést és suhogást hallott a koporsóból, ahogy a Halál áthelyezkedett. – Kérhetek egy kis vizet? Kiszáradtam a meséléstől. Találsz magad mellett egy kannát. Néha eszébe jut a katonáknak, néha nem. Feyra lenézett, sarló alakú csőrrel ellátott vékony, ezüst locsolókannát látott a földön, ilyennel zuhanyoztatták magukat

a háremhölgyek. A muszlinhoz emelte, és vékony sugárban becsurgatta a vizet az anyagon át. Csak elképzelni tudta az anyag alatt megbúvó szörnyszerű vonásokat, az ajkak cuppogásából azonban arra következtetett, hogy a Halál enyhítette szomját. – Gyaloghintón levittek a dombról az egyik öböl melletti jégverembe. Sokáig tartott, mivel jóval a városfalak mögött haladtunk. Az orvost nem láttam többé, a szultán fekete ruhás, fekete turbános, álarcos emberei láttak el. Azóta sem sikerült megfejtenem, hogy vajon katonák vagy papok lehettek, mivel éppannyit beszéltek a küldetésükről és a háborújukról, mint a Paradicsomról és az önfeláldozásról. Feyra tudta, hogy janicsárok voltak, a szultán katonáinak fekete ruhás, fanatikus elit alakulata. Keresztény otthonokból rabolták el őket még kisfiúként, aztán áttértek az igaz hitre, és most odaadóbban szolgálták fogadott istenüket, mint azok, akik a Próféta kebelén születtek. Ezt azonban Feyra megtartotta magának, nem szakította meg a Halál beszédét. – Allah katonái fektettek ebbe a koporsóba. A csípőm helyét gyapjúval párnázták ki a szükség miatt, a kezemhez szárított húst készítettek táplálékul, és időről időre meglocsolnak. Amint látod, a dobozom elég nagy, tudok mozogni, meg is fordulhatok, de nem tagadom, rettenetesen megrémültem, mikor rám szögezték a fedelet. Azt hittem, halálomig itt kell maradnom; aztán megtudtam, hogy még egyszer, utoljára fel fogok kelni. Ha utunk végén még élek, előjövök a koporsómból, elvegyülök az emberek között, és átadom nekik az ajándékomat. Velencében. – Szinte vonakodva ejtette ki a város nevét, mintha fájna neki a szó.

Feyra komoran hallgatta. Nur Banu zavaros elbeszélése rettenetes megerősítést nyert. A szultán tényleg szörnyeteg, ha ilyen borzalmas tervet eszelt ki. Hányingere támadt, az epe felkúszott a torkába, ami jelezhette volna akár a betegség viszszatérését is, Feyra azonban tudta, hogy az erkölcsi undor kavarta fel a gyomrát, hallva, mire készül egy ember egy város ellen. Próbálta elrejteni a megvetését. – És ha nem éred meg? – Az egyik katona azt mondta, hogy ha meghalok, a tengerbe dobják a testem – jött a válasz. – Aztán ő fekszik majd a koporsómba, beburkolózik a lepedőmbe, magába szívja a gyilkos kipárolgásomat, és személyesen viszi tovább a fertőzést. Feyrán végigfutott a hideg, ahogy megértette, mit jelent mindez. – Vagyis ez a férfi is a hajón van? – Igen. És ha ő is meghal, a szultán egy másik katonája foglalja majd el a helyét. A hajón mindenki megesküdött, hogy elviszik a kórt Velencébe. Mind elpusztulunk, leány, te is. Feyra félelmét legyőzte a kíváncsisága. – De miért ez a sok értelmetlen áldozat? Miért kell embereknek vinniük a kórt? – A jó doktor elmondta, hogy Justinianus 42 idejében a pestist egy köteg selyemben hozták Pelusiumból 43 Konstantinápolyba. A szultán is választhatta volna ezt a megoldást, ő azonban biztosra akart menni, és az orvostól megtudta, hogy a pestis leghatékonyabb hordozója a fertőzött test. Mikor tehát azt mond42

Nagy Szent I. Justinianus bizánci császár a 6. században. Uralkodása alatt a pestis kétszer is pusztított Konstantinápolyban.

43

Fontos kikötőváros az ókori Egyiptomban, a Nílus deltájánál.

tam, hogy a Halál vagyok, igazat szóltam. Az igazi nevem nem mondhatom meg, mert ígéretet tettem a szultán nevére, aki az én szemem fényessége és a szívem öröme. Akár sikerül a terv, akár nem, a fertőzés forrásának mindenképp titokban kell maradnia. A katonától tudom, hogy ha a hitetlen Krisztus államaiban tudomást szereznének erről, a nemzetünk halálra lenne ítélve, megint keresztes hadjáratot indítanának Konstantinápoly ellen, mint a régi időkben. Feyra most értette meg, hogy mikor a tanítójával elbúcsúztak egymástól a Megtisztulás Szökőkútjának Csarnokában, miért rettegett Hadzsi Musza annyira, hogy még Nur Banu haláláról is alig vett tudomást. A figyelmeztetése hirtelen értelmet nyert. Az orvos, aki emberek megmentésére esküdött, nem tűrhette ezt a gyalázatos tervet, mely ezrek életét követeli. Most már nem tartotta vissza irtózását, hangjából sütött a megvetés. – És a velenceiek, az emberek? – Mi van velük? – jött a válasz. – A doktor nem tévedett. Tényleg ott voltam Lepantónál. A velencei tacskók a hajóinkra tüzeltek. Láttam, ahogy elégtek, leány. Rengeteg tengerész veszett oda. Az ott maga volt a földi pokol. Nem. Én örömmel teszem, amit tenni fogok. Alig várom. Boldog vagyok. A KÖVETKEZŐ KÉT NAP ALATT FEYRA megerősödött, kezdett hinni benne, hogy csoda történt, és valahogy túlélte a betegségek legvégzetesebbikét. A Halálnak erről nem beszélt, mivel óvakodott a felépülés reményével kecsegtetni őt. Ahogy teltek a nappalok és éjszakák, egyre közelebb kerültek egymáshoz; a szállásmester rövid látogatásai után Feyra rendre elhúzta a fehér függönyt, és beszélgetett a Halállal.

Mintha hallgatólagos megegyezés kötötte volna őket, többé nem hozták szóba a küldetést és a kórt. Az otthonukról beszéltek, olyan helyekről, melyeket mindketten ismertek: a Bazárról, a perai vásárról, a boszporuszi regattáról. Amikor a férfinak elég ereje volt hozzá, mesélt az utazásairól, Feyrát ilyenkor erőteljesen emlékeztette az apjára. Óvatosan megkérdezte a Haláltól, hallott-e valamiféle legendás fekete lóról vagy más árnyalatú lovakról, de nemleges választ kapott. Még arra is rákérdezett, hallott-e valamilyen Szombat nevű férfiról, lefordította a szót ottománra és velenceire is, ám a velencei névre a férfi hallhatóan megvető köpetbe sűrítette kevéske nyálát, mire a muszlin elsötétedett az arca előtt, mint egy apró ütésnyom, Feyra pedig nem zaklatta tovább. Egyedül a férfi családjáról nem kérdezett. Tudta, hogy így vagy úgy, de ez az ember meg fog halni; nehezen viselte volna, ha azt hallja, hogy a lánya énekelt neki, miközben a konyhában font, vagy a fia milyen vicceket mesélt, mikor befogták a járomba az ökrüket, vagy hogy a felesége minden reggel megmosta a szakállát, és megcsókolta, mielőtt ő imádkozni indult. Épp csak enyhíteni próbált a férfi utolsó napjain, amennyire tőle telt, el sem tudta képzelni, milyen embertelen lét lehet a saját ürülékével bezártan várni, hogy feleméssze a kór. Most már azt is értette, miért kérdezte tőle az apja egy héttel korábban a vacsoránál, hogyan lehet legjobban elkülöníteni egy beteget a hajón. Ő javasolta neki a függönyt, ő tanácsolta, hogy elzárt, muszlinnal takart helyre tegyék, melyet mirtuszszal vesznek körül. Ő zárta a Halált ebbe a dobozba. – LEÁNY?

– Igen, Halál? – Gondolsz néha a Jannahra? Szerinted milyen lehet? Feyra futtában elgondolkodott. Többször is feltették már neki ezt a kérdést a háremben, a haldoklók mindig arra gondoltak, ami ezután következik. Ennek a férfinak azt ígérték, hogy eljut a Jannahba, a Paradicsomba, és Feyra egyáltalán nem lepődött meg, hogy gondolatait a szörnyű börtönéről a dicső túlvilágra szeretné terelni. Mégsem tudta, mit feleljen. Nem tudta azt mondani neki, hogy virágos mezőn fog élni, édes mézet iszik majd, ruháját ékszerek díszítik. Hitt benne, hogy van jó meg rossz, hogy ezt a hitét osztja a Próféta és az Isten is, így nem tudta jó lelkiismerettel azt mondani a Halálnak, hogy megjutalmazzák majd egy teljes város elpusztításáért. A kellemes hazugságtól vagy kellemetlen igazságtól azonban megmentette őt a felülről, a fedélzet, a vitorlák, sőt, talán az árboc feletti magasságból érkező kiáltás: – Föld! Föld!

9. FEJEZET – HALÁL? – Igen, leány? – Megálltunk? – Igen. Lehorgonyoztunk. Közel lehetünk. – Miért álltunk meg? – Várjuk a vihart. Ezt is a katonától tudom. Csak akkor hajózunk majd be a városba, hogy elvégezzem az utolsó feladatom. FEYRA MOST MÁR RETTEGETT A VIHARTÓL, ugyanis szörnyű tettre szánta el magát. Bárkit gyötört volna ez a gondolat, őt azonban különösen bántotta, nemcsak mivel a doboz lakójával mostanra összebarátkoztak, hanem mert orvosként gyógyításra esküdött fel, nem gyilkolásra. Szerette volna felfedni a kilétét, megkeresni az apját, ám nem tehette, már csak Timurhan miatt sem, amíg rettenetes tettét el nem követi. Egy élet végül is nem számít a tízezrekhez mérten, akiket megmenthet. Egyik nap kora reggel eljött a megfelelő pillanat. Éles villám hasította fel az eget, egy pillanatra fénnyel töltötte meg a rakteret a kátrány repedésein keresztül, majd rögtön utána olyan erővel dördült meg az ég, hogy Feyrának beleremegtek a bordái, összecsattantak a fogai. A hajó szinte azonnal megbillent, lentről lánccsörgés hallatszott, ahogy a horgonykötelet húzni kezdték, és a súlyos fém felemelkedett. A hatalmas vasmacska körme megkarcolta a raktér oldalát, mint egy bebocsátásért esedező állat; a hajó megindult.

Odafentről tengerészek kiáltozása, feszesre húzott kötelek nyikorgása hallatszott, a vásznak recsegve hasasodtak ki, ahogy felhúzták a vitorlákat. A hajó hánykolódni kezdett, felemelkedett a hullámokon, Feyra érezte, ahogy előrelódult: az Il Cavaliere ismét felvont vitorlákkal, teljes sebességgel haladt előre. Az elmúlt napokban nagyobb távolságot tartott a Haláltól. Egyrészt tudta, hogy a férfi állapota rosszabbodott, mivel a légzése rendszertelenné, a beszéde zavarossá vált, másrészt mikor világossá vált előtte a feladata, nehezére esett úgy mellé ülni, hogy közben tudta, mit fog vele tenni. A hajó felgyorsult, Feyra a hirtelenjében viharossá vált tenger mozgásától dülöngélve átbotladozott a raktéren, hogy utoljára húzza el a fehér függönyt. A szél süvítése, a víz csobogása, a deszkák tiltakozó recsegése mögül hátborzongató csend áradt a szarkofágból. Lehet, hogy már meghalt, Feyra legalábbis ezt remélte. A nehéz láda mögé állt, és olyan erősen tolta, ahogy csak bírta. Már majdnem visszatért az ereje, az ellátmányból óvatosan enni-innivalót is elvett, hogy megerősödjön. Ennek ellenére egyetlen centiméterre sem tudta elmozdítani a koporsót. Végül a természet erejét hívta segítségül. A hajó annyira hánykolódott és hullámzott, hogy mikor meredeken lejtett alatta a padló, le tudta tolni rajta az ón szarkofágot, amikor pedig megfordult, kitámasztotta a vállával, hogy ne csússzon vissza. Végre elérte a célját, a láda egyenesen nekinyomódott a rakodó ajtajának. Ekkor Feyra fogott egy nehéz kötelet, a csuklója köré tekerte, majd kikötötte magát a hajótesthez. Kinyitotta a reteszt, és kilökte a dupla ajtót.

A két ajtószárny azonnal visszacsapódott, nekivágódtak a felkarjának. Újra nekifeszült, ám a viharos szél ellentartott neki. Rendkívüli erőfeszítéssel egyenként újra kitárta őket, ezúttal úgy időzített, hogy a széllökések az ajtószárnyak után kapjanak, a hajó oldalának lökjék őket, és ne is engedjék őket viszszacsapódni. A szemét elvakította az erős fény, a tüdejébe túl sok levegő áradt. Nyirkos, fülledt börtöne után alig kapott levegőt a kinti frissességben. A tomboló viharban a nehéz kötelek a hajóablakot korbácsolták, a hullámok permete jeges borogatásba takarta, kis híján le is húzta a mélybe. Rémülten pillantott le: a semmi szélén lebegett. Az érckoporsó szürkeségét idéző tenger az egyik pillanatban magasra csapott körülötte, ólomvölgybe zárta, ahonnan az ég se látszott, a másikban pedig ezüsthegy tetejére emelte. Miközben belekapaszkodott az átázott kötelekbe, homályosan érzékelte az aprócska, fáklyákkal megvilágított, falakkal körülvett szigetet, mely mellett elsuhantak, és amelyről kiáltást hallott. Már egynegyedéig kitolta a koporsót, már egyharmada kilógott a hajótestből, mikor a tomboló vihar, a lárma hangjai felett dermesztő sikoly hasított át. A Halál volt az. Rájött, mire készül Feyra, a koporsója falán dörömbölve kiabált. Feyra úgy hallotta, valahonnan fölöttük visszakiáltottak, ám a választ elfojtotta a Halál kétségbeesett esdeklése. – Ne, leány, ne! Hagyj engem! Szükségem van erre a diadalra! A családom, mi lesz a családommal? Kérlek! Ha nem teljesítem a feladatomat, nem jutalmazzák meg őket!

Feyra próbálta kizárni a hangokat, a vállát a koporsó fejrészéhez nyomta az utolsó lökéshez, ám így is tisztán hallott minden kétségbeesett szót. – Van egy fiam, telket akar venni az enyém mellett! A neve Daoud, és még csak tizenhét éves! Van egy lányom is, Daniz, húszéves, férjhez akar menni, de nincs hozománya! A feleségem, az én Zarafám… az én szerelmem… kérlek, Allah, ne engedd, hogy cserbenhagyjam őket! Akkor már Feyra tudta, hogy az ónládában csak egy ember fekszik, egy egyszerű ember. Hívhatják fekete lónak, nevezheti őt Halálnak, akkor is csak egy pusztulásra ítélt halandó, családos ember, akinek a lánya éppannyi idős, mint ő. A szél elkapta a könnyét és szétmorzsolta, mielőtt a földre hullhatott volna, ám ő komoran tolta tovább a koporsót. Végre hátralépett. A koporsó megbillent a nyílás szélén, mint a libikóka, Feyra elborzadt tekintetétől kísérten átbillent a középponton, majd megindult a tajtékzó hullámok felé. Ekkor hatalmas zűrzavar támadt, mögöttük feltépték a fedélzeti lejáró ajtaját, a raktérbe egy sereg tengerész rohant le bukdácsolva. Feyra kezét egy szempillantás alatt összekötötték a háta mögötti kötéllel, mellyel tartotta magát, miközben valaki elsuhant mellette, hogy rávesse magát a szarkofág még benn maradt felére. A koporsó nagy koppanással visszaesett a raktérbe. A tengerészek behúzták a ládát, Feyra elengedte magát. Csak kárt tenne magában, ha folytatná a harcot. Első pillantásra egyik férfit sem ismerte fel. Nem apja szokásos legénysége volt, a janicsárok koromfekete öltözékét viselték, fejükön fekete turbánnal.

Mikor a szarkofágot biztos helyre vonszolták, Feyra került a doboz iménti helyére: ott találta magát a nyílás szájánál, közvetlenül a tenger ezüstfala elé lökték. Tudta, hogy az a sors vár rá, amit a ládának szánt, várta a lökést, ami majd a mélybe taszítja, ám ekkor kiáltást hallott maga mögül: – Ne! Körbefordult, hogy megnézze, ki kiáltott. Az a férfi volt, aki korábban a koporsóra vetette magát, most éppolyan csuromvizesen állt ott, mint Feyra. A turbánját lesodorták róla a hullámok, sötét haja az arca körül csapkodott. – Nem ölhetitek meg – mondta Feyra fogvatartójának, szeme komoran, tiszteletet parancsolóan csillogott. – Ő a kapitány lánya. Feyra most már felismerte. Valamelyest ismerte is a férfit: Takat Turannak hívták, gyakran hajózott az apjával. Korban közelebb állt Feyrához, mint az apjához, a lány emlékezett rá, hogy Lepanto volt az első csatája, és Timurhan akkor megmentette az életét. Ha ezért mentette most meg őt a vízbe dobástól, akkor Feyra kihasználhatja a férfi lekötelezettségét. Homályosan sejtette, hogy nézhet ki: a hullámok eláztatták, az inge és a nadrágja eleve csupa mocsok volt, de most már nedves és ragadós is. Annak idején megfigyelhette, ahogy az ágyasok a csábos nézést gyakorolják, vagy az odaliszkek a tükör előtt tetszelegnek. Ő ugyan nem értett az ilyesmihez, ám most felhasználta minden hatalmát, amit korábban fátylak mögé rejtett, tekintetébe annyi esdeklést sűrített, amennyit csak bírt. – Kérem – szólalt meg, egyenesen Takat Turanra nézett. – Vigyenek az apámhoz! Takat a lány feje fölött odapillantott a fogvatartójára.

– Csináld! – vetette oda élesen. A fickó vállat vont. – Rendben. Odaviszem a kapitányhoz. Így is ugyanoda jut. Feyra hallotta, amint behúzták és bereteszelték mögötte a raktéri ajtót. Készségesen engedte, hogy felhúzzák a fedélzetre, a vakító napfénybe. Kezénél, lábánál fogva, arccal lefelé cipelték a tathoz, a hatalmas páncéltorony ajtaja mögé, a kapitány szállására. Miközben a jobb oldali hálófülkéhez vezették, Feyra azon töprengett, vajon mit fog mondani az apja. A kabin ajtaja nem volt kulcsra zárva, de Feyra már annyira szerette volna látni apját, hogy ez már el sem gondolkodtatta. Amikor azonban kitárult az ajtó, és belökték az apró kabinba, megértette. Timurhan sápadtan, izzadtan feküdt az ágyán, szívére szorított kezén az ujjbegye megfeketedett.

10. FEJEZET FEYRA MÖGÖTT BECSAPÓDOTT AZ AJTÓ, ő pedig térdre zuhant az ágy előtt. Azt se hallotta, hogy most már elfordul a kulcs a zárban. A kapitány fekhelye, melyet a mennyezeti gerendához rögzített lengőrúdhoz kötöttek, kis híján fellökte a mellette térdelő lányt. Státusszimbólum volt ez a fekhely, az egyszerű tengerészek függőágyának nagyobb változata, alakját is meg tudta őrizni az oldalához erősített fának köszönhetően, a redőzött függöny pedig több árnyékot adott, és jobb elvonulási lehetőséget biztosított. A hintázás miatt azonban a kapitány most bölcsőben fekvő gyermeknek tűnt. Mintha összement volna, ahogy elgyötörten feküdt a finom batisztlepedőn; egy pillanatra Feyra lett az anya, Timurhan pedig a csecsemő. Feyra megfogta a megfeketedett kezet, kényszerítette magát, hogy orvosként tekintsen az apjára. Timurhan sápadt volt, a bőre forró, a lélegzete szaggatott. Egyik kezét becsúsztatta a férfi inge alá, mindkét hóna alatt megtalálta az árulkodó duzzanatot. Az apa az érintésből felismerhette a lányát, mivel hirtelenjében tágra nyílt a szeme, halványan elmosolyodott, kiszáradt, cserepes ajkaival a nevét formálta. A mosolya aztán keserűségbe fordult, mikor megértette, mit jelent a lány jelenléte. Feyra szíve elszorult, erősen megölelte az apját, megcsókolta lázas arcát. – Ne féljen! – szólalt meg. – Én is megkaptam a kórt, de meggyógyultam. Maga is helyrejön. Feyra kényszerítette magát, hogy higgyen benne. Hát ezért nem vetették a tengerbe, erre utalt az „így is ugyanoda jut”: a janicsárok nem bánták, mindegy volt nekik, hogy a tengerben

leli halálát, vagy ebben a fertőzött kabinban. Nos, most újra le kell győznie a dögvészt, ezúttal apja nevében. Nagy nehezen megtámasztotta magát a hánykolódó hajóban, és átkutatta a kabint. A padlót mozaikmintára festett durva vásznak és szőnyegek borították. A rekeszfalon festmények, képek lógtak, még széntüzelésű kályhát is állítottak a kabinba, hogy télen fűteni lehessen. A levegőt édesítő szagos müge és tömjén illatát azonban megsavanyította a rothadás és a halál szaga. Az apja most már semmi hasznát nem látta ennek a fényűzésnek. A kabin elülső végében álló asztalon Feyra vízzel teli kristálykancsót és boros ónedényt talált. Gyorsan öntött egy kis bort a vízbe, hogy fertőtlenítse, nézte, ahogy a szőlőlé vérszín felhőt rajzol a kristályedényben. Elvett egy tintaszivacsot az íróasztalról, letépte az itatós foltos részét, a többit pedig megmártotta a vízben. A szivacsot odavitte az apjához, megnedvesítette vele a férfi ajkait, egy cseppet kipréselt belőle a félig kinyílt száj felett, mire Timurhan gyengén felköhögött – jó jel. Végül megtörölte a férfi arcát és szemöldökét a szivaccsal. Az ápolás láthatóan enyhített Timurhan fájdalmán, Feyra úgy látta, a színe is jobb lett. Előző börtönével ellentétben ebbe a kabinba rengeteg természetes fény áradt be a bal oldali hajóablakokon, a tatfedélzet járórácsain, s a jobb oldali ablakokon át. Az üvegeket olyan alaposan megerősítették, hogy alig hallotta a kint tomboló vihart, pedig az eső haragosan verte az ablakszemeket, erősen dobolt az üvegkorongokon. Feyra az apjára pillantott, a férfi saját lázas csatájába zárva mit sem sejtett a kinti viharról, éber álomba zuhant. Feyra nem tehetett mást, várt.

A kapitány asztalán fa földgömb pörgött a tengelyén, mintha a négy égtáj szelei elfújtak volna minden mennyei hatalmat, és erre a napra átvették volna az uralmat. A fapadlón üres borospalack gurult fel-alá a hullámzás ritmusában. Feyra egy percig bírta csak, aztán felvette és az asztalra állította. Leült a kapitány székébe, kibámult az ablakon, letörölte lélegzete páráját. A kinti látványtól ismét az jutott eszébe, hogy vajon nem halt-e meg, nem került-e máris a túlvilágra, mivel ott előtte, a lebegő köd szövete mögött fényes citadella emelkedett ki a vízből, deres csúcsai az égre törtek, a tenger szélén elefántcsont paloták zsúfolódtak. Még a felhőszakadás sem ronthatta el ezt a különös szépséget. Hatalmas méreteivel a város a végtelenség érzetét keltette Feyrában; a kikötő egy jókora térre nyílt, melyet kőből faragott boltívek és oszlopok vettek körbe. Fölébük büszke torony emelkedett, a tér sarkában púpos arany templom kuporgott, színes festését a ravasz eső drágakövekké fényezte. Miközben Feyra a látképet bámulta, a hajó lehúzódott két hatalmas, magasan az égbe szökő márványoszlop mellé, a horgonykötél csörögve lehullott, ahogy újra kivetették a vasmacskát. Feyra felkukucskált, hunyorogva pillantott keresztül az özönvízen. Az egyik oszlop tetején valamilyen hitetlen szentet látott, a másikon azt a fenevadat, melyet gyerekkora óta rettegett: a szárnyas oroszlánt, kezében könyvvel. Megérkezett Velencébe. Mögüle, az ágyból hangok hallatszottak, odafordulva látta, hogy az apja feltámaszkodott a könyökére. Ízig-vérig tengerész volt még a halál küszöbén is, ő is meghallotta a horgony hangját, tudta, hogy eljött az idő. – Feyra – lihegte erőlködve –, jön a Halál.

A lány jobban megértette ezt az őrjöngő beszédet, mint ahogy az apa hitte volna. Bólintott, és visszafordult az ablak felé, nézte, ahogy leeresztik a hajóhidat. Nem sokat lehetett látni, de azért ő átnézett az ikeroszlopokon túl a hatalmas térig, mely visszatükröződött a vízben. Az ár ellenére a jókora területen számtalan ember sétált, közönyösen gázoltak a saját tükörképükben, mintha az ilyen áradás mindennapi jelenség volna. Feyra átment a következő ablakhoz, lekukucskált a hajó oldala mentén, mikor hallotta, hogy a szarkofágot csikorogvadörömbölve a hajóhíd elejéhez vonszolták, majd letették. Feyra elborzadva nézte, ahogy a szegecseket meglazítják, a mirtuszleveleket félredobják, csak az irigy szél kapott utána. A janicsárok félkörben megálltak mögötte, turbánjukat mostanra levették, egyenruhájukat borvörös köpeny alá rejtették. Megigézve, de azért félelemmel eltelve nézték, mikor a koporsóbeli lény fájdalmas erőfeszítéssel felemelkedik, s úgy remeg, akár az újszülött csikó. Először felült, majd kikecmergett a koporsójából, remegő karjaival mindkét oldalon megtámasztotta magát. Leple cafatokban csapdosott körülötte, mintha kötés volna: sírból kikelt, bepólyázott halott. Valaki köpenyt dobott neki, mely a levegőben szétnyílt, sötét fellegként ereszkedett rá. Ügyetlenül belebújt, a fekete csuklyát bebugyolált fejére húzta. A ruha hátát arannyal hímzett szárnyas oroszlán díszítette. A fenevad mintha együtt mozgott volna viselője szakadozott zihálásával, sorvadt háta csontos bütykei életet leheltek a szárnyakba, ahogy lélegezni igyekezett. A Halál, hozzáillő módon, feketébe öltözött.

Egy pillanatra megállt a hajóhídon, mielőtt lebotorkált volna rajta a lejtő és a szelek támogatásával. A dokkoknál azonban a Halál térdre esett, s hiába próbált felállni. Feyra figyelte, miközben azt kívánta, bárcsak elfordulhatna a siralmas látványtól, de képtelen volt levenni róla a szemét. Hol szánta a szerencsétlen nyomorultat, hol izzón remélte, hogy megfullad, arccal a vízbe borul, vagy magával rántja a tenger apadó áramlata, mely átáztatta, ezüstösre festette nehéz köntösét. A Halál emberfeletti erővel felemelkedett, és a két oszlopőrszem közé támolygott. A köpeny anyagának különös esése révén úgy tűnt, mintha ő lenne a hatalmas téren az egyetlen, akinek se árnyéka, se tükörképe nincsen. Ez a furcsa véletlen, no meg a terjedelmes fekete köpeny, mely csattogva fodrozódott a szélben, baljós, túlvilági megjelenést kölcsönzött a haldoklónak, mintha valóban ő maga lenne a Kaszás. Feyra megértette, hogy a hadigálya és a borzalmas, szárnyas oroszlán-kiméra a könyvvel hozzátartozott a tervhez. A polgárok velencei hajót látnak, gyengélkedő férfit admirálisi köpenyben, így a segítségére sietnek. Néhányan máris közeledtek felé. Feyra a hajóablakon dörömbölt, kiabált, ám az üveget alaposan megerősítették. A viharban, csatákban edzett tábla még csak meg sem repedt. Már kisebesedett a keze, a torka berekedt – mindhiába. Az ajtóhoz rohant, megrázta a zárat, pedig előre tudta, hogy semmi értelme. Ekkor felnézett, elkeseredve zörgette a tatfedélzet rácsait, próbálta felfeszíteni. Utolsó kétségbeesésében Feyra felkapta a borosüveget, az ablakhoz vágta, ám csak a palack tört össze a kezében, zöld szilánkjai felhasították a bőrét.

Feyra épp a kesernyés vért szívogatta az ujjából, mikor meglátott egy anyát, aki a szoknyájába takarta a kisfiát. Az anya letette a gyereket, a kisfiú háromszögletű kalapját az orrába húzta az eső ellen. A legényke azonban nem engedte el a szoknyáját, nem akart magára maradni, így együtt indultak a köpenyes alak felé. Feyra már nem kiabált, kétségbeesett suttogással beszélt az asszonynak: „Kérlek, kérlek, kérlek, fordulj vissza! Vidd el a gyereket! Menjetek el!” Az asszony azonban a mögötte ballagó fiúcskával egyenesen a Halálhoz lépett, és odanyújtotta neki a kezét. Mintha lelassult volna az idő, Feyra nézte, ahogy a Halál fekete keze kinyúl a köntöse alól, és a nő fehér kezébe kulcsolódik. Megtörtént. Feyra látta, hogy a nő visszahőköl a csuklya alatti arc láttán, a fehér kéz elrebben, átöleli a kisfiút, pici arcát a szoknyába simítja épp azzal a kézzel, mellyel a Halált érintette meg. Sajnos túl sok ember futott oda hozzájuk, hogy lássák, mi baj történt. Feyra visszafordult az apjához. Többre már nem volt kíváncsi, és arra sem volt semmi szükség, hogy beszámoljon Timurhannak a történtekről. A férfi mindent leolvasott az arcáról, megtörten hanyatlott vissza az ágyába. A hajó újra megbillent, ahogy a horgonyt felemelték, a gálya megfordult, a szél belekapott a vitorlába, a kikötő gyorsan távolodni látszott. Feyra a hajóablak keretébe zártan nézte, ahogy egyre kisebbedik a látkép. Ahogy nőtt a távolság, úgy mentek össze ők, a Halál körül gyülekező, pusztulásra ítélt kis csoport. Feyra addig nézte őket, amíg teljesen össze nem zsugorodtak, míg vé-

gül már nem voltak nagyobbak, mint a Bertalan fa fekete spórái.

11. FEJEZET FEYRA VISSZATÉRT AZ APJA MELLÉ. Most már csak vele foglalkozott. Más érzelmeit egyelőre félretette. Úgy nevelték, hogy gyűlölje a velenceieket, most azonban nem érzett mást, csak szánalmat az anya, a gyermeke és mind a többiek iránt, akik a Halál segítségére siettek. Ráadásul a saját anyját is cserbenhagyta; nem tudta figyelmeztetni a dózsét az eljövendőkre. De lesz még ideje kedve szerint bánkódni ezen. Most az a feladata, hogy meggyógyítsa és hazajuttassa az apját. Miután a hajó kirakta rettenetes rakományát, megfordult, és olyan gyorsan távolodott a várostól, ahogy csak vinni bírták a vitorlavásznak. Feyra letérdelt az apja ágya mellé, hogy a hírrel megnyugvást vigyen neki. Egy pillanatra azt hitte, a férfi már elment, de amint megfogta a kezét, Timurhan felébredt, és újra gyengén köhögni kezdett. Feyra megörült, mivel a test a köhögéssel tisztítja meg a tüdőt a ragályos levegőtől; rámosolygott. – Vigasztalódjon, apám! Hazamegyünk. Nemsokára újra látjuk a Boszporuszt, a Szeráj-csúcsot, a Hagia Szophia aranyló kupoláját a napsütésben. Timurhan alig észrevehetően megrázta a fejét. – Giudecca – suttogta, hangja akár a károgó hollóé. Ezt a szót Feyra nem ismerte, azt viszont tudta, hogy a pestistől félrebeszélhet a beteg. Megveregette apja kezét, ő viszont megragadta, erősen szorította a lányét. – Biztonságos hely – folytatta. – Szultán ígérte.

Feyra ragyogó mosollyal bólintott, bár a valóságban nem hitte, hogy a szultán tényleg ilyen gondoskodó volna. Az uralkodó számára az Il Cavaliere fedélzetén utazók éppolyan feláldozhatóak voltak, mint maga a Halál, és minden perc, amit ezeken a vizeken töltenek, még nagyobb veszélybe sodorja őket. Feyra visszavonult az ablakhoz boldogtalan gondolataival. Látni akarta, ahogy Velence eltűnik a tengerben, ahogy távolodnak. Semmi szépséget nem talált a városban: iszonyatossá tette az a szerep, amit ő játszott el a városlakókra váró rettenetes tragédiában. Megfogadta, hogyha hazaér, többé el sem hagyja Konstantinápolyt. Soha nem tér ide vissza, soha. Még a „Velence” szó is gyűlöletesnek tetszett előtte, a szótagok olyan egyhangúan kopogtak, mint az eső. Soha többé nem akarta látni a szárnyas oroszlánt, azt a szörnyeteget. Minden mérföld, amely elválasztja őt ettől az uradalomtól, igazi áldás. Ám ahelyett, hogy a nyílt tenger vizét hasította volna a hajójuk, egy homályos kis földdarabhoz simult a város északi részén. Itt csak néhány épület versenyezhetett a hatalmas tér pazar pompájával, a házak egyszerűbb, durvább anyagból épültek, olyan pettyes barna színük volt, mint a tyúktojásnak. Errefelé már romok is felbukkantak, a város kontúrja így foghíjas képet mutatott, füves, kihasználatlan területek hevertek az épületek között. Egy ilyen pusztaságnál állt meg a hajó. Feyra mostanra megtanulta felismerni a horgony ledobását, a hajó megbillenését és megállását, de még mindig nem értette. Miért állnak meg itt? Miért nem sietnek haza, amilyen gyorsan csak lehet? Mi dolguk van még? Újra leült az apja mellé, és megfogta a kezét. Az eső elcsitult, minden elcsendesedett.

Túlságosan is. Még azt is hallotta, hogy megfordul a kis rézkulcs a kabin zárjában. Rettegve állt fel, mikor kinyílt az ajtó, és fél tucat janicsár sereglett be, mostanra visszavették fekete álarcukat. Mind hallgattak, egyikük azonban megfogta a karját, és maga mellé rántotta. Négy másik megragadott egy-egy kötelet az apja ágyának négy sarkánál, majd fémes csörgéssel kivonták a handzsárjukat. Feyra egy rettenetes pillanatig azt hitte, ott helyben kivégzik Timurhant, ám a kvartett csak a köteleket vágta el szépen a karddal, majd az ágyat az ajtóhoz vitték, mintha hordszék volna. Feyrának az jutott eszébe, hogy ezek mind hű emberek, akik betartják a hajó szabályzatát. Timurhan akkor is a kapitányuk, ha nincs a képességei birtokában. Fogva tartója őt is magával vonszolta a menet nyomában. – Hová viszik az apámat? – kérdezte. A fekete álarc alól azonban nem jött válasz. A szárazföldre lépve már felismerte a helyzetüket: a föld szélárnyékos részén horgonyoztak le, a partokat csapkodó széltől védve, a hajót részben eltakarta valami hatalmas kőrom. Előttük íves ablakokkal átszúrt fal állt, mögötte pedig alacsony falak összevisszasága kúttal a közepén; senki nem élt itt az ereszről rikácsoló csókáktól és kányáktól eltekintve. Az ívek felett halovány, aranyozott írás domborodott ki a falból, de a társaságból csak Feyra tudta kibetűzni. Santa Croce. A fűrészfogas fal tetején töredezett, ragyás kőkereszt állt, melyet megviselt az elemek pusztítása. A jel láttán a legénység lázongani kezdett.

Feyra közelebb húzódott a fekete ruhás csoporthoz az elhagyott famólon. – Ez a hely a prófétájuké, a Krisztusuké – szólalt meg az egyik. – Nem léphetjük át a küszöböt, tisztátalan – helyeselt a másik. – A szultánunk bizonyára tévedett, ez a ház nem biztonságos a számunkra. – A szultánunk, a szemem fényessége és a szívem öröme nem szokott tévedni – csendült fel tisztán, erősen. – Nézzétek csak meg! Senki nem él itt, csak a madarak piszkítanak rá. Az istenük már rég elment innen. – Itt nem maradhatunk. – Nem, de ez a rom legalább védelmet nyújt, amíg nem döntünk. A janicsárok bevitték Timurhant, Feyra követte őket, még azt is megengedték neki, hogy kényelembe helyezze az apját. Szerencséje volt ezzel az ággyal, mivel az alaposan kitömött matrac erősen tartotta a doboz oldalait. Feyra úgy vélte, apja még csak észre sem vette, hogy elszállították. Letépett egy csíkot a beteg lepedőjéről, és megindult a régi udvar közepén álló kúthoz, botladozott a szétszórt kődarabokban, melyeket a kitartó gyökerek és füvek tördeltek szét az évek alatt. A szakadó eső dacára, mely épp akkor enyhült meg, a kút vízszintje olyan mélyen volt, hogy Feyra alig látta a fenekén a felhős ég ezüstkorongját. Az öreg kőépítmény mellett rozsdás, ódon láncot és csigát talált, vödröt azonban nem, így lemondott róla, hogy vizet húzzon belőle. Inkább a mólóhoz ment a ronggyal, és megmártotta a tengervízben – az apja szomját nem fogja oltani, de legalább lemoshatja lázas testét.

Ahogy visszafelé sétált a romos ívek alatt, a janicsárok félkörívben állva várták. A kezében tartott rongyból csöpögött a víz, sóval vonta be a lábát. Feyra hirtelen támadt félelemmel megtorpant. Egyik fekete szempárból a másikba nézett, de egyikük sem állta a tekintetét. Végre az egyikük megszólalt. – Fordulj meg! – mondta. – Hajóra szállunk. – De… – Feyra kinyújtotta a kezét az öreg templom felé, még mindig szorongatta a nedves rongyot. – Az apám – mondta, mintha a janicsárok mind olyan ostobák volnának, hogy nem értik. – Ő itt marad. Pedig Feyra volt az, aki nem értette. Magára akarták hagyni. Timurhan megfertőződött, ezért nem viszik vissza a kapitányukat a hajóra. – Akkor én is vele maradok. – Nem. Te velünk jössz. – Bizony ám – mondta a másik. – Ha úgyis meghalunk, én legalább szeretném még kiélvezni, ami hátravan. Az első most Feyrára nézett, tekintete a lány fátyolozatlan arcát simogatta, végigsiklott a testén, melyre most rátapadt nedves ruhája. Tehát most ezeknek az embereknek a játékszere lesz egész Konstantinápolyig. Senkije nincs, aki megvédené a becsületét. Az apja ott fekszik a hordágyán, még azt sem érzi, hogy az eső az arcára hull. Feyra már nagyon szeretett volna hazamenni, de nem így. Végül az a férfi szólalt meg, aki kissé távolabb állt a többiektől. – Én maradok, ahogy elterveztük.

A kijelentésével elnémította a társait. Egyikük végre megszólalt, a hangja hihetetlenül magasan csengett. – Miért? Itt nincs biztonságos menedék. Öngyilkosság volna maradni. – Akkor a végsőkig követem a szultánom parancsát, ahogy megfogadtam, mert ő a szemem fényessége és a szívem öröme. A szultánunk után pedig a kapitányomnak engedelmeskedem. Mert ő a szultán helyettese, és mert Lepantónál ennél sokkal rosszabb sorstól mentett meg. Felemelte a bal kezét: három ujj hiányzott róla, csak a hüvelyk és a mutatóujj maradt meg épen. Feyra most már felismerte az álarcos férfiban Takat Turant, ő mentette meg a raktérben is a vízből. Most újra eszébe jutott a történet, amit apjától hallott. Amikor Feyra megkérte Timurhant, hogy meséljen neki minden idők legnagyobb tengeri csatájáról, akkor ő nem a csatahajók összecsapását vagy az admirálisok bátorságát hozta fel, hanem egy kisfiú történetét, aki annyi idős lehetett, mint Feyra, mikor felvitték a hajóra, hogy megtöltse az ágyúkat. Mikor a velenceiek már közvetlen közelről támadtak, Timurhan a szó szoros értelmében a párkányzathoz szegezve talált a fiúra, ugyanis egy elhajított velencei tőr a fához szúrta a kezét, olyan mélyen belevágott a gyerek húsába, hogy mozdulni sem tudott. Timurhan levágta a legény három ujját a saját kardjával, majd a vérző gyereket a legénységi kabinokhoz húzta, biztonságos helyre. Az apja úgy mesélte, hogy a fiú még csak nem is sírt; amikor pedig a velenceiket visszaszorították, közönyös csendben nézte, ahogy a hajóorvos bekeni kátránynyal, aztán kiégeti az ujjait, csak annyit kért, hogy megtarthassa emlékbe a velencei pengét.

Feyra látta, hogy a legény bátorsága felnőtt korára is megmaradt, ahogy valami más is, mivel Takat szeme meghatározhatatlan lázban égett. Az, aki szembeszállt vele, megnevezte ezt a lázat. – Te bolond vagy. Takat nem jött ki a sodrából. – Ettől függetlenül, ha a kapitányomnak szüksége van rám, haláláig szolgálom. Feyrát mélyen megérintette, hogy ilyen erős hűséget talál ilyen nehéz időkben, ilyen sötét helyen. Mielőtt megszégyeníthette volna magát azzal, hogy a férfi lába elé omlik, Takat Turan folytatta. – Ráadásul elfelejtitek a szultánunknak, a szemem fényességének és szívem örömének parancsát. Egyikőtök sem úgy indult, hogy innen hazatérhet. Ne felejtsétek el: a mi feladatunk még nem ért véget; egy nagyobb csata részei vagyunk. Ez még csak az üdvözlő lövés volt. Feyra őszinte hűséget látott a férfi szemében, és még ennél is többet: a fanatizmus tüzes pillantását. Eltöprengett, mit lehetne még tenni ebben az ostromlott városban, ám egy másik katona vitába szállt Takattal. – Neked elment az eszed! Szerinted mennyi idő kell a tisztjeiknek és kalifáiknak, hogy ránk találjanak? Sosem hallottál még a pokoli kínzásaikról? A bizánci módszer ahhoz képest semmiség! Takat Turan könnyedén vállat vont, mintha a kínzás apróság volna. – Hadd jöjjenek. Mert, ahogy a szultán mondja: ha kitépik a végtagjaimat, kinyomják a szememet, kivágják a nyelvemet, egyene-

sen Jannahba érkezem, ahol újra járok, látok, beszélek, hogy dicsérhessem Allah nevét. A többiek kényelmetlenül feszengtek, egymás felé fordulva susmorogtak. Végül az egyikük megszólalt. – Ahogy tetszik – majd Feyrához lépett. Takat Turan fekete karja azonban útját állta. – Ő marad. – Lassan, kimérten beszélt. – Micsoda? – hadarta a másik. – Ugyan miért engednénk át neked, te buja kecske? – Szégyent hoz rád a kérdésed. Én Allahot, a szultánomat és a kapitányomat szolgálom, tisztaságom nem ejt foltot hölgyeken. A vádlója visszalépett, mintha megütötték volna. Takat Turan kihasználta a pillanatot, és szája sarkából odaszólt Feyrának. – Hölgyem, menjen az apjához, feküdjön mellé minél szorosabban! Feyra a védelmezően kitartott kar mögé surrant, lefeküdt érzéketlen apja mellé a függőágyba. Hirtelen halálos fáradtság tört rá, szerette volna, ha valaki más irányítja a sorsát. Egyenesen a magasba nézett, az égen nyargalászó, esőtől duzzadó felhőkbe, közben pedig hallgatta a romok felől emelkedő dühös hangokat. – Megkaphatod, ha akarod. Nézd, ott fekszik az apja mellett! Tudom, hogy azért is sorsot vetettetek, ki vigye az ágyat. Én tudom, hogy Allah megvéd engem, hogy teljesíthessem a küldetésem. Te elmondhatod magadról ugyanezt? Ha igen, gyere, tépd ki az apja halálos ágyából! Feyra csak bámulta a felhőket, várta, hogy megragadják és kiemeljék onnan.

– És aztán? – folytatta Takat. – Melyikőtök vinné fel a hajóra, hívná be az ágyába? Így akár magával a piros kötényes, seprűs lánnyal, a Pestissel is hálhatnál! Egyik férfi sem lépett közelebb, egy ujjal sem nyúltak hozzá. Feyra kissé felemelte a fejét. A férfiak mocorogni kezdtek, némelyik lesütötte a szemét. Bizonytalanul, mormogva, szégyenkezve hátráltak ki az épületből, magára hagyták a haldoklót a két fiatallal a romok közt. Feyra a boltív alól nézte, ahogy felhúzzák a horgonyt, bevonják a köteleket, majd türelmetlen rúgással ellökik a hajót a parttól. Csak ekkor fordult Takathoz. – Köszönöm. A férfi enyhén meghajolt. – Minden tartozást ki kell egyenlíteni a maga idejében. Feyra azt hitte, Takat az apja neki tett szolgálatára utal, és megörült. Rámosolygott a tengerészre, eszébe jutott, hogy a fátyol takarása nélkül még sosem mosolygott más férfira Timurhanon kívül. A janicsár azonban nem viszonozta a mosolyt, a tengert bámulta a hatalmas kapu törött boltívén át, mely keretbe foglalta az egyre zsugorodó hajót. Az álarcát lehúzta a torkához, így Feyra szemügyre vehette az arcát. Megnyírt szakállát olajjal hegyesre formázta, a fekete szőrzet meglepően telt ajkakat rejtett. Mintha a hajó mögé, sőt, a horizont, a világ összes gondja mögé nézett volna. Feyra ösztönösen bízott benne. – Most mit csináljunk? – kérdezte. Takat Turan elgondolkodott. – Az apját fedél alá kell vinnünk. – Végigfürkészte a romot. – Nézze csak! Ott még áll valami, aminek megmaradt a teteje, kapuslakás lehet, vagy ilyesmi. Segítek vinni.

Feyra minden izma megfeszült, nagy nehezen aztán félig behúzták, félig becipelték Timurhant az ódon bódé alá. A kalibában mindössze egy zsámoly állt, melyen annak idején a kapus ülhetett, a falon konzol őrizte a réges-rég kioltott lámpa helyét, az eresz alatt pedig seregélyek fészkeltek, most tiltakozva visítottak, amiért meg kell osztaniuk a hálóhelyüket. Feyra megsimogatta az apja arcát, de nem kapott választ. A férfi légzése egyre jobban elnehezedett, az ujjai még jobban megfeketedtek. Látta, hogy Takat is lepillant a kapitányra, és bár nem mondott semmit, a lány leolvasta az arcáról a gondolatait. A janicsár a beroskadt tető és a mögüle látszó égbolt felé pillantott. – Van némi ennivalóm – szólalt meg. – De az aligha lesz elég. Szereznem kell még élelmet, mielőtt leszáll az est. Feyra tudta, hogy Takatnak lopnia kell, de nem érdekelte. Többé nem tudta elfojtani a mardosó éhséget a gyomrában. A férfi már indult volna, mikor Feyra megérintette a karját, hogy megállítsa. – Várjon – mondta. – Így nem mehet ki a városba. Nagyon másképp néz ki, mint az itteni polgárok. A turbánját is bontsa ki! A fejfedő nélkül Takat kevésbé fenyegetőnek, fiatalabbnak nézett ki, a szél az arca elé sodorta fekete haját. – Most már indulhat. A fekete ruhás alak megfordult a kapuban, épp abban a mélyedésben, ahol Szent Sebestyén annak idején beleszúrta a kardját a földbe. – Rejtőzzön el! – mondta. – Még találkozunk.

Feyra nézte, ahogy eltűnik a sarok mögött. A férfi válla fölött az Il Cavaliere úszott a messzi tengeren, az orra Konstantinápoly felé mutatott. A KÖVETKEZŐ PÁR ÓRÁBAN FEYRA a nyirkos sötétségben kuporgott, hátát a hideg kőnek támasztotta. Még sosem fázott ennyire, ráadásul bárhogyan is helyezkedett, az éles kovakő szilánkok mindig szúrták a hátát. Ez idő alatt kétszer hallotta a sziget polgárait elhaladni a bódé mellett. Először, amikor átkukucskált a köveken, két kövér mosónőt látott, akik fejük fölé emelt kosarakkal védekeztek az eső ellen; majd egy horgász jelent meg a kutyájával. Feyra a lélegzetét is visszatartotta, miközben a kis korcs egyenesen bekocogott a kapuslakásba, megszagolta Timurhan mozdulatlan lábát; Feyra megpróbálta elzavarni az állatot, mely a gazdája füttyét hallva elugrándozott. A roskadozó falon át Feyra megérezte a halszagot, mintha visszarepült volna a konstantinápolyi Halbazárba, a Balik Pazarira. Átpillantott a kövek között, az alkonyi fényben ezüstös fényű pikkelyek csillogtak a horgász mindkét vállára vetve. Feyra gyomra megint megkordult. Mindkettőt meg tudta volna enni a szemükkel, zsigereikkel, csontjaikkal együtt, mindenestül. Mire besötétedett, már tudta, hogy Takat Turan nem tér vissza. Felkelt, hiszen a sötétben úgysem láthatja meg senki, végigsétált az ódon épületen egész a sziget túlpartjáig. Felnézett a holdra, majd lepillantott a kristálygyűrűjére. Az apró fekete ló volt legfelül, úgyhogy addig forgatta a gyűrűt, míg másfelé nem nézett, az ujjai alá, így most a veres ló került felülre. Nem sikerült megállítani a fekete ló előrevágtatását, és most már

nem fogja tudni megtalálni a Szombat nevű embert sem, nem tud elmenni az arany tapintókörzős házhoz, sem a dózséhoz, aki akármilyen hihetetlen is, a nagy-nagybátyja. Mintha csak egy ottomán legendába csöppent volna: éppolyan ősi, amilyen valószerűtlen. Nézte a víz túlpartján fekvő különös várost, ahogy a polgárok meggyújtották a gyertyákat és lámpákat, az ablakok egyenként kivilágosodtak, felcsillantak, akár a csillagképek. Tudta, hogy amint az emberek meggyújtják a viaszgyertyákat és a mécseseket lefekvéshez készülődve, az egyik házban a férj lázpírt vesz észre a felesége ábrázatán, vagy egy anya természetellenesen forrónak találja a fia orcáját, mikor jó éjt kívánva megcsókolja, a hajnal pedig már magával hozza a dögvész rettenetét.

MÁSODIK RÉSZ

A Madárember

12. FEJEZET ANNIBALE CASON DOKTOR AZNAP REGGEL különös gondot fordított a megjelenésére. Nemrégiben kapta meg a medico44 kinevezést szülővárosa, Velence egyik negyedében, a Miracoli 45 quartierében,46 az új státusával pedig öltöztetőinas is járt; ő azonban képtelen volt nyugton maradni, hagyni, hadd végezze a dolgát. Nem tudta megszokni, hogy mások öltöztessék, mint egy kisbabát, rángatózott, mocorgott, mindent újragombolt és újrakötött, míg végül elküldte a szolgát, hogy egyedül maradhasson teljes alakos muranói47 tükre előtt. Ma az öltözéke nem pusztán státusszimbólum: ténylegesen meg kellett felelnie annak a feladatnak, melyre tervezték. Az orvosi ruházatán múlhat az élete, így szívesebben gondoskodott róla saját kezűleg. A hétköznapi viselete fölé hosszú, rugalmas bőrnadrágot húzott. Éppolyan hosszú szárú darabot vett fel, mint a horgászok, ő azonban nem a tengervizet igyekezett távol tartani, hanem más mérgező folyadékokat. Ha ezt veszi a köténye alá, megvédi a lábát és ágyékát a fertőzésektől. Annibale ezek után hosszú fekete felöltőt kanyarított a vállára nagy lendülettel. Megkötötte a nyakánál, majd elpöccintette a nyakszirtjénél lengedező hosszabb fürtöket. Nem vélet44

Orvos (olasz).

45

A Miracoli-negyed a Santa Maria dei Miracoli-templomról kapta a nevét, melyet az 1400-as években emeltek Velencében. A templom nevének jelentése: A Csodák Szent Máriája.

46

Negyed (olasz).

47

Murano szigete a velencei üveggyártás világhírű központja.

lenül hagyta hosszúra a haját: Padovában a tanárai azt tanították, hogy minél jobban el kell fedni a bőrt a fertőzött körzetekben, mivel a kór a levegőben terjedt. Kabátja gallérját teljesen felhajtotta, hogy a nyakát és torkát elfedje az anyag, a kabát és a bőre találkozását pedig a haja takarta el. A birkafaggyúval és zsírral bekent pelerin egészen a lábfejéig ért. A zsír elszívta a pestist, bezárta a ruha redőzeteibe, melyet aztán minden éjjel megfüstöltek boróka füstjében. A faggyú a cseppfertőzés ellen jelentett védelmet, mivel nem hagyta, hogy a köpet vagy a test más nedvei megtapadjanak a ruházaton, úgy tartották ugyanis, hogy a pestis a köhögéssel terjed. Ezt követte Annibale szakmájának jelképe: csinos vonásait ronda álarc mögé bújtatta. Hét évig kellett tanulnia azért, hogy felvehesse ezt a maszkot, ezt a rémisztő, madárcsőr formájú szerkezetet. Annibale tudta, hogy az álarc alakja abból az ódivatú hiedelemből ered, miszerint a kórt madarak terjesztik, és a madárszerű ábrázattal kivonhatja a betegből a fertőzést, aztán átragaszthatja az orvosi köpenyre. Annibale felhorkant a maszk mögött erre a tudatlan feltételezésre gondolva, mely most már semmiféle támogatottsággal nem bírt Padova udvarában, közben pedig mélyen beszívta a fahéj és hamulúg kábító illatát. Az álarc csőrébe, épp a viselője orra elé ugyanis erős illatú gyógynövényeket tömtek, hogy elnyomják a káros gázokat, a temetetlen holtak, köpetek, megrepedt bubók és más finomságok szagát, melyekkel várhatóan aznap találkozni fog. Az álarchoz vörös szemlencse is járt, hogy a viselőjén ne fogjon a gonosz. Annibale végezetül alaposan a fejébe nyomta a jellegzetes, széles karimájú, fekete kalapot, s addig igazgatta, míg el nem takarta a maszk fehér, domború homlokrészét. Nem saját ma-

ga miatt félt a fertőzéstől, hanem mert ha megbetegszik, nem tud tovább gyógyítani, márpedig Annibale nem szándékozott feladni, mielőtt igazán nekiláthatott volna. Még nem fordult el a tükörtől, előbb felkapta a falhoz támasztott pálcáját. A fapálcával utasították a családtagokat a beteg ellátására vagy éppen mozgatására, néha pedig a vizsgálat elvégzésére használták. Emellett a fertőzött negyedekben a medico a pálca suhintásával kört rajzolhatott maga köré, melyet senki nem mert átlépni. Annibale meglengette a botot, mintha vívótőr lenne, hogy lássa, hogyan fest. Nem győzte meg a látvány. Az összeállítás túl érintetlennek, s ezáltal ő túl tapasztalatlannak tűnt, az öltözetén látszott, hogy frissen érkezett a szabótól és a maszkkészítőtől. Egy pillanatra úgy látta magát, ahogyan mások fogják: a halál hírnökeként. A pestisdoktor ruházatának másodlagos funkciója is volt: megrémisztette, figyelmeztette a nézelődőket, tudatta velük, hogy itt, a közvetlen közelükben nagyon nagy a baj. Különösen a csőrös maszk látszott hihetetlenül kísértetiesnek. Annibale még egy átlagos napon is örült az álarcnak, mivel eltakarta különösen finom vonásait. Ő önmagát is úgy szemlélte, ahogy minden mást: tudományos szempontból, mint valami üvegbe zárt lényt a padovai Scuola Medicában. 48 Négy befőttes-üvegben áztatott macska közül könnyűszerrel kiválasztotta, melyiknek a legélesebb a foga, melyik háta a leghajlékonyabb, melyik lábai a leghosszabbak. Tudta, hogy pompás példánya a homo sapiens fajnak, a velenceiekhez mérten magas, izmos, hosszú, nyurga végtagokkal, kusza fekete hajjal. Az 48

Orvosi iskola (olasz).

arcát azonban sehogyan sem értette. Elismerte, hogy a vonásai szabályosak, számára azonban érdektelennek látszott az íves szemöldök alól kivillanó sötét szempár, az egyenes orr a finoman remegő orrcimpákkal, a telt ajkai. Az arca különös varázserővel bírt, s habár ő nem tudta megfejteni a titkát, a női nemre mégiscsak gyakorolt valamiféle hatást, és ő ennek cseppet sem örült. Annibale szerette a rendet, mivel azonban vonásainak ereje túllépett az irányításán, inkább eltakarta az arcát. Valójában azonban Annibale a csőr nélkül is fel tudta ölteni saját, személyes álarcát: nyers modor mögé rejtőzött, hogy büszkének, dölyfösnek lássák, és mindezt pusztán azért, hogy távol tartsa magától a nőket – no meg néhány férfit. Ha megszólalt, rosszul álcázott ingerlékenységgel beszélt; nem tudta elviselni az ostobaságot, indulatos ember hírében állott. Igazság szerint, bármilyen kegyetlenül hangzik is, dr. Annibale Cason azért lehetett jó orvos, mert nem érdekelte senkinek az élete vagy halála. Miután anyja csecsemőkorában magára hagyta, és sorban meghaltak az őt egymás után nevelgető nagynénik is, senkihez nem kötődött; nem is nősült meg a rendszeres ajánlatok dacára sem. A betegséget intellektuális kihívásnak tartotta, inkább érezte a saját személyes ügyének, mint a páciens bajának. Az egyetemen baziliszkusznak nevezték, mert szánakozás nélkül végig tudta nézni egy csecsemő halálát. A társai azonban alábecsülték. Annibale nem volt teljesen szívtelen, csak épp a pálcája nélkül is tudott áthatolhatatlan kört vonni maga köré. Nagyon kevés barátja volt, és ez neki tökéletesen megfelelt. Csak azok ismerhették az igazi Annibalét, akiket közel engedett magához; nem voltak sokan, de nem is volt szüksége többre.

Padova jómódú város volt, így tanulmányai utolsó évében, mikor a fiatal orvosokat kiengedik a nép közé, Annibalénak rengeteg gazdag nőt kellett ellátnia. Padovában ez a borzalmas álarc arra szolgált, hogy távol tartsa tőle az unatkozó matrónák kellemetlenkedéseit, akiket annyira magával ragadott a fiú nyájas arcocskája, hogy arra kérték, saját orcáján ellenőrizze, nem forró-e a leheletük, vagy nyomja a fülét ziháló mellkasukra, hogy lüktető szívverésüket meghallgassa. Ma a szülővárosában ez az álarc valóban orvosi célokat szolgál. Annibale alig mert hinni a szerencséjének. Velencében született és nevelkedett, a Santa Maria dei Miracoliban keresztelték meg – épp abban a templomban, melyből a pestisharang bongása hallatszott –, ám alig érkezett vissza Padovából, mindössze egyetlen éjszakát tölthetett el a régi ágyában, a családi fészekben, mikor az Úr lesújtott a városra. Most végre a gyakorlatban is kipróbálhatja azt a rengeteg ismeretet, melyet az orvosi egyetemen szerzett, ahol egyébként a legsziporkázóbb elmék közé tartozott. Most majd hasznát látja a könyvtárban átböngészett rengeteg füvészkönyvnek, reggeli sétáinak a botanikus kertben, az emelvényes faszínházban töltött számtalan délutánnak, amikor azt figyelte, hogyan boncolja fel szeretett mentora a meg nem siratott bűnözők holttestét. Elkészült, elbocsátotta hát a tükörképét, ahogy korábban az inasát is, odavetett pár utasítást a szakácsnak a vacsorához, majd könnyed léptekkel, fürgén útjára indult. Úgy érezte magát, mint a régi idők csatába ügető lovasai, ráadásul a sors kegye révén a lehető leghalálosabb ellenségen próbálhatja ki a fegyvereit. Annibale Cason doktor készen állt, hogy szembeszálljon a pestissel.

A CALLIT49 JÁRVA ÉSZREVETTE, hogy az ellensége máris komoly előnyre tett szert a csatatéren. Az ajtókra pingált vörös keresztek, az utcasarkokon sorakozó meszesdobozok, a kéményekből felszálló mirtusz füstje mind-mind arról mesélt, hogy a fekete halál nem vesztegette az időt, tábort ütött a városban. Amikor megérkezett a Campo Santa Maria Novára, ahol feljebbvalójával kellett találkoznia, egyből felismerte Valnetti doktort, mivel pontosan egyforma öltözéket viseltek. Épp csak az álarcuk különbözött kissé, mivel a sestieri hat fő doktorának fekete szemüveget festettek a vörös kristálylencséi köré, utalva nagyobb tudásukra és bölcsességükre. Habár Annibale igen nagyra tartotta a szemüvegek új keletű divatját, most úgy vélte, a két fekete karika némileg komikus hatást kölcsönöz a feljebbvalójának. Valnetti doktor fontoskodva sürgölődött, önhittségét felpezsdítette aznap reggeli látogatása a dózsénál, melyen a másik öt sestiere fő medicójával vett részt. Kurtán megrázta Annibale kezét. Annibale udvariasan figyelte a feljebbvalóját: a doktor mintha egy halom szárított halbőrrel szöszmötölt volna, egy röpke másodpercig a campo50 közepén álló sárga tűzrakó fölé tartott minden egyes darabot, mint mikor tőkehalat füstöl az ember, aztán egy kupacba rendezte őket, akár a száraz leveleket. Mikor Annibale jobban szemügyre vette, az egyik nagynénje jutott eszébe, aki risotto con ranát 51 készített neki. Az asszony 49

A tipikus szűk kis velencei utcácskák elnevezése.

50

Tér (olasz).

51

Békás rizs (olasz).

felvágta a békák bőrét a lábuk körül egészen a hátukig, aztán lehúzta a bőrüket, akárha ing volna, a hártyát pedig a fazékba hajította. Felemelte az egyik halbőrt a járdára gyűjtött kupacból. Végtagjai voltak. Most már mindent értett. Hitetlenkedve fordult a feljebbvalójához. – Varangybőr? Ezt komolyan gondolja? Bár próbált tisztelettudóan viselkedni, Annibale annak tartogatta őszinte tiszteletét, aki csakugyan kiérdemelte, mint például a hőse, tanítója és mestere, Hieronymus Mercurialis a padovai orvosi egyetemről. A szokásos megvetése akaratlanul is bekúszott a hangjába. – Nos, nem mindegyik varangy, ugyanis meglepően nehéz varangyot találni – felelte az orvos könnyedén. – De rengeteg béka él Velencében, tele vannak velük a csatornák. Rögtönöznünk kell. A legutóbbi pestisjárványnál ezek a bőrök bizonyítottan segítettek – zárta le a témát könnyedén, azt azonban nem tette hozzá, hogy azóta száz év telt el. – Úgy tűnik, hatékonyan meg tudják tisztítani a levegőt a test fő ereiben. Annibale összehúzta a szemét a vörös lencsék mögött. – Úgy érti, a vért a test fő ereiben. – Persze, persze – helyeselt Valnetti. – Én is pontosan azt mondtam. – Majd sietősen hozzátette: – Oszd szét ezeket a quartierédben! Csillapítsd a tüneteket legjobb tudásod szerint! Naplementekor itt találkozunk. – Annibale kezébe nyomott egy kupac varangybőrt, az átvétel azonban nehézségekbe ütközött, mivel a száraz, hamuszerűen anyagtalan hártyák szanaszét repkedtek a szélben. Valnetti a hátára csapott. – Meg kell mondanom, meglepett, hogy van még orvos, aki eljön Velencébe, különösen Padovából nem számítottam senkire. A

legtöbb doktor inkább az ellenkező irányba menekül, ahogy csak a lába bírja. Annibale vállat vont, mire újabb békabőr csusszant ki a kezéből. – Inkább meghalok Velencében, minthogy máshol éljek. Valnetti felhorkantott az álarc mögött. – Még arra is sor kerülhet. Annibale kissé kényelmetlenül érezte magát. A természettudósok már több évszázada leszámoltak azzal az elmélettel, hogy az erekben levegő áramlik, nem vér. Ő, Annibale személyesen segédkezett eloszlatni minden gyanút, amikor egy éve részt vett a kutya és ember közötti vérátömlesztésben: az állat vérét lecsapolták, és egyenesen a fegyenc felnyitott vénájába töltötték. Beszámolhatott volna róla Valnettinek, persze azt azért elhallgatta volna, hogy sem a vért adó kutya, sem a vért kapó férfi nem élte túl a beavatkozást. De nem akarta fölöslegesen szaporítani a szót. Inkább pár centire felemelte a kezében tartott bőrcafatokat: – Hát ez lenne az? Békabőr? – Egyelőre igen. Persze dolgozom a saját gyógymódjaimon, de ma egyelőre tedd, amit tudsz. És… Cason? Annibale visszafordult, örült, hogy Valnetti nem láthatja az arckifejezését. – Ne zavard össze a népet a magasröptű padovai elméleteiddel. Ők egyszerű emberek, nem értelmiségiek, mint te vagy én. – Azzal a doktor, akár egy varázsló, eltűnt egy füstfelhőben.

Amikor Annibale befordult a sarkon a Calle San Canzianra,52 első dolga volt, hogy az undok békabőröket beledobja az útjába eső első meszesdobozba. MIRE ANNIBALE CASON A NAP VÉGÉN visszatért a Campo Santa Maria Novára, elvesztette az első csatát a pestissel szemben. Annibale nem is hitte, mennyire egyenlőtlen küzdelem lesz; nemcsak a kórral harcolt, de minden mással is. Harcolt a családi kötődéssel: anyákkal, akik nem akarták egyedül hagyni fertőzött fiaikat, feleségekkel, akik el sem mozdultak beteg férjük mellől – a járvány épp az ilyen esetek miatt terjedt olyan gyorsan. Az orvosi intézményekkel is harcolnia kellett: az Egészségügyi Tanács osztotta Valnetti véleményét, kitartottak amellett, hogy a legutóbbi, 1464-es járványban használt gyógymódokat alkalmazzák. Ám az egészben az volt a legrosszabb, hogy magával a várossal is harcolnia kellett. Velence palotáinak rengeteg szolgája kedve szerint jöttment, leheletükben, ruháikon cipelték a káros párát a piacra, a kalaposhoz, a szabóhoz, miközben az egyszerűbb házakban a családok egyetlen füstös szobába zsúfolódtak, mindnyájan ugyanazt a fertőzött levegőt szívták be. Még a betegek kapuit megjelölő festő is házról házra cipelte a kórt, testén és ecsetjében tudatlanul hordozta a fertőzést. A kutyák és macskák, akiktől – igazság szerint – meg kellene szabadulni, szabadon rohangáltak; a nagyobb házakban elkényeztetett ölebek cipelték a betegséget egyik becéző kéztől a másikig, a szegényebb körzetekben pedig dögevő kóbor álla52

A San Canzian kis templom a Miracoli közelében, ez pedig az odavezető utcácska neve.

tok látogattak be a fertőzöttek házába anélkül, hogy a szenvedő lakók felfigyeltek volna rájuk. Még patkányfogó sem akadt, aki igyekezett volna megállítani a kártevőket. Ami ennél is rosszabb, a koldusok holttesteket lopkodtak a vörös keresztes házakból, az utcán ringatták őket, mintha a családtagjaik lennének, pénzért könyörögtek a fájdalmaik enyhítésére. Annibale észrevette, hogy minél fiatalabb tetemet találtak, annál többet kerestek rajta. Ráadásul a harangok állandó kongása is zavarta: délben rendeletet hoztak a Consiglio della Sanitában,53 melyben kimondták, hogy a pestisharangnak egész nap szólnia kell. A Miracoli és a San Canzian kerületek állandó harangbongása ingerültté tette a betegeket, félelemmel töltötte el az egészségeseket, és bosszantotta az orvosokat. Annibale a szokásosnál is lobbanékonyabban bánt a betegeivel; csak így tudott reagálni a felfoghatatlan veszteséget elszenvedő családok könyörgésére, sírására. Nem tudott segíteni rajtuk, a tehetetlensége miatti dühét ellenük fordította. Annibale egyre gyorsabban dolgozott, nem akarta beismerni, milyen nagy hatással volt rá a nap. Igaz, hogy Padovában egyszer látott egy halva született csecsemőt, ami egyáltalán nem rendítette meg; ma azonban még Annibale szíve is komoly csapást szenvedett, a büszkeségéről nem is beszélve. Haszontalannak bizonyult a sok magába szívott tudás az első évben tanult galénoszi54 testnedv-elméletektől kezdve az utolsó év sebészeti bölcseletéig.

53

Egészségügyi Tanács (olasz).

54

Galénosz görög származású római orvos-filozófus volt a 2. században, tanait egészen a 19. századig tanították.

Alkonyodott, mire újra találkozott Valnettivel. Annibale lassan, fáradtan vánszorogva szelte át a campót, hogy feljebbvalóját üdvözölje, a lába úgy elnehezedett, mintha a valódi csaták vértezetét, lándzsáit kellene cipelnie. Valnetti azonban, aki nála kétszer idősebb lehetett, könnyedén lépkedett, meglepően elevennek tűnt. – Nehéz napod volt, tudom – mondta a doktor, mielőtt Annibale megszólalhatott volna. – Holnap jobb lesz, meglátod, mivel én ma egész nap keményen dolgoztattam a patikusaimat. – Cinkosan megkocogtatta a csőrét kesztyűs ujjával, majd színpadiasan fellebbentette a köpenyét, hogy megmutassa, mit rejt mögötte. Valnetti kicsi, vörös, négykerekű fataligát húzott maga mögött a nyelénél fogva, a szerkezet oldalára egy orvos groteszk karikatúráját pingálták esetlen vonásokkal. A kordé hangosan csörgött a rápakolt apró üvegfiolák sorától. Annibale kesztyűjébe vette az egyik üvegcsét, és a fény felé tartotta. A kristályfiola oldalára zöld iszap rakódott, ahogy rázogatta. – Mi ez? – A Négy tolvaj ecete – felelte az orvos büszkén. – Marseille-i ecet néven is ismerik. Saját recept. Kicsit megváltoztattam az összetételét a kutatásaim alapján. Meg vagyok lepve, hogy nem ismered. Időtlen idők óta használják a fekete halál gyógyítására. Mit tanítanak manapság Padovában? Mi annak idején Salernóban55 az első órán vettük. – Felsóhajtott, amiért neki kell tanítania Annibalét, de kántáló hangon elregélte a történetet. – Marseille-ben halálra ítéltek négy tolvajt, amiért betörtek 55

Város Dél-Olaszország nyugati tengerpartján. Itt létesült az első középkori orvosi egyetem.

a pestis áldozatainak házába, a betegeket megfojtották az ágyukban, aztán elfoglalták a lakásukat. Ezért a bűntettért máglyára ítélték őket, a bírákat azonban megdöbbentette, hogy a gazfickók cseppet sem tartottak a dögvésztől. A gonosztevők bevallották, hogy védettek a pestissel szemben, és a titkos ellenszerüket is felfedték, a róluk elnevezett ecetet. A bírák követelték, hogy árulják el az összetételét, cserébe pedig megígérték nekik, hogy megmenekülnek a tűztől. – És mi történt velük? – Felakasztották őket – felelte az orvos kurtán –, de nem ez a történet lényege. – Nem, persze hogy nem. – Sikerült felkelteni Annibale tudományos érdeklődését. – És mi volt a szerben? – Hozd a palettádat – mondta Valnetti fontoskodva. – Ezt nyilván meg akarod őrizni. Általában nem osztok meg ilyen ismereteket más orvosokkal, de ha alacsonyabb halálozási arányt akarunk elérni ebben a sestierében, mint amit a többi orvos fel tud mutatni, akkor együtt kell dolgoznunk, nem igaz? – Közelebb húzódott Annibaléhoz, ingujjából kihúzott egy nyaláb papírt, nagyjából kettéválasztotta, és az egyik köteget Annibalénak adta. – Halottak listája – mondta Valnetti. – Papírmunka, sajnos. Minden elvesztett lélek után ki kell töltened egyet, még a szegények után is. – Szippantott. – A dózsétól kapott jutalomról nem is szólva, és ezt most szigorúan magunk közt mondom, fogadtam a többi öt doktorral egy hordó gascogne-i borba,

hogy mi itt San Marcóban56 kevesebb lelket fogunk elveszíteni, mint bármelyikük. Most figyelj! Annibale előzékenyen eltette a papírokat, ingujjából előhúzta a füzetét és ceruzáját, bár korábban nem hitte, hogy feljebbvalója bármit is taníthatna neki. Úgy tűnt, Valnettit cseppet sem érdeklik a betegei, de Annibale sem volt különb, ő párbajozni akart a halállal, hogy lássa, melyikük ér többet. Zavarodottan körmölt, miközben Valnetti a fekete kesztyűs ujjain számlálta az összetevőket. – Rozmaring és zsálya, ruta, menta, levendula, kálmosgyökér, szerecsendió. Fokhagyma, fahéj és persze szegfűszeg, ez a szentháromság a legtöbb betegség kezelésében. Fehér ecet, kámfor. És persze a leghatékonyabb, egyszersmind a legdrágább összetevő: a kisebbik és a nagyobbik üröm. – Artemisia absinthum és artemisia pontica57 – vetette közbe Annibale, mivel bántotta tanulmányainak iménti lekicsinylése. – Tíz napig áztatod a növényeket ecetben – folytatta Valnetti, mintha félbe se szakították volna –, aztán átnyomod egy darab lenvásznon. Írod? – Igen, igen – hazudta Annibale, pedig már rég abbahagyta az írást. A szer placebo volt, véletlenszerűen összeválogatott növények és gyógyírok, nem ölnek, de nem is gyógyítanak meg senkit. Kétkedve nézett a felettesére. – És ezeket a fiolákat kell szétosztanom a házaknál? – Gesu,58 drága barátom, dehogy! – kiáltott fel a jó doktor. – Mindegyik egy dukátba kerül, csak azoknak adj, akik meg 56

Szent Márk (olasz). Itt nem a térre, hanem Velence egyik sestierére utal (olasz).

57

Fehérüröm és bárányüröm, ez utóbbit kis ürömnek is hívják (latin).

tudják fizetni. Persze ha kettőt is adnak érte, annál jobb! Azért csak takarékosan, a tanoncok kifulladásig dolgoztak, holnapig már többet nem tudnak készíteni. – Olyan közel lépett Annibaléhoz, hogy összecsattant a csőrük, mint a tanácskozó varjaknak, s suttogni kezdett. – Mondok valamit; ha találsz egy anyát beteg kisgyerekkel – na, ők bármit megadnak. Annibale már nem is figyelt. A festett doktort nézte az apró vörös taliga mellett a csőrével és nevetséges szemüvegével, mindkét orcájára rikító vörös foltot festettek, az egészség jelképét. Bohóc pojácának tűnt, mint Pulcinella, a commedia dell’arte59 sasorrú aggastyánja. Pedig sokkal rosszabb volt: keselyű, aki elvette a halottak és haldoklók pénzét, semmivel sem jobb a marseille-i négy tolvajnál. Érezte, hogy Valnetti a kezébe csúsztatja a kordé fogantyúját. – A kocsi könnyen húzható, nézd; egy dukát darabja, ne feledd, nem kevesebb. A költségeimet fedezni kell. Add el ezt a kordé fiolát, jelenleg csak ennyink van, aztán menj aludni! Cason! Cason! Hová mész? Annibale undorodva ledobta a kis kordét, és elsétált. Nem erre tanították. Elindult a Fondamenta Nuove60 felé, körülötte mirtuszfüst gomolygott, mintha fausti szellem volna a pokolból. A kikötőben újra kapott levegőt. Levette az álarcát, hátradobta izzadságtól nedves haját. Lesöpörte a füstöt a ruhájáról,

58

Jézus! (olasz).

59

Rögtönzésen alapuló vígjáték Olaszországban, vándorszínészek játszották, az említett Pulcinella az ilyen előadások egyik tipikus karaktere, magas hangú, hosszú orrú, mulatságos figura, eredetileg kicsinyesség, gonoszság jellemezte.

60

Kikötő az északi parton.

beszívta a sós levegőt, egyre-másra törtek fel benne a kérdések. Mi lenne, ha a polgárok nem lennének összezárva a halálig? Ha ezt a levegőt szívhatnák, nem az égő mirtusz fojtogató füstjét? Ha elhozhatná és kedve szerint kezelhetné őket, nem boszorkánysággal meg babonákkal, hanem józan orvosi gyakorlatokkal, melyeknek egyetemi éveit szentelte? Hosszú, legyőzött sóhajjal kifújta magából a nap borzalmait, egyenesen a tengerre nézett. A messzi horizonton, a pestistüzek sárga köde mögött, mely behömpölygött a tiszta levegőjű lagúnába, a tenger ezüstvonalából szigetcsoport emelkedett ki. Az üvegsziget, a csipkesziget. Mögötte pedig a karanténkórház.61 Elméje távoli horizontján a kósza gondolatokból határozott elképzelés emelkedett ki.

61

Utalás Muranóra, Buranóra és a Vigna Muradára a Velencétől való távolságuk sorrendjében.

13. FEJEZET AMIKOR FEYRA AZNAP REGGEL FELÉBREDT Velencében, azt hitte, az apja már meghalt. Egy kis ideig még zakatoló szívvel feküdt mellette kimerevítve a pillanatot, nem mert odanézni. Míg azonban apja lázas testéhez nyomott hasa átmelegedett, a háta megmerevedett a hidegben. Reményt merített a testmelegből. Felkelt a hordágyból, és kinyújtózott. A seregélyek a törött ereszben már felébredtek, köszöntötték a napot. Kilépett az ajtón, odakint egy teljesen más világ fogadta: a nap jóindulatúan mosolygott, az eső és a felhők eltávoztak. A kövekben megcsillantak a falban rekedt kristályok és őskori maradványok, a fű harmattól ragyogott. Feyra szemernyit jobb kedvre derült. Még az is lehet, hogy az apja életben marad. Odament a romok közepén álló kúthoz, ma már volt ideje kibogozni, hogyan működik a csiga. Mivel a vödör rég elveszett róla, az apja lepedőjéből letépett csíkot használta, ezt akasztotta a láncra, mint horgász a csalit. A kampót leeresztette a messzi mélységbe, majd csuromvizesen húzta vissza. Szárazra szívta az anyagot, a víz meglepően frissnek és tisztának érződött, hála az előző napi özönvíznek. Feyra ismét megmerítette a rongyot, majd visszament az apjához, a szájába csavarta a vizet, merev állát összezárta az ujjbegyével, hogy nyelésre késztesse. Aztán leült a napfényes árkádsorra, levette a gyógyszeres övét, megdörzsölte a derekát ott, ahol az eszköz az elmúlt napokban lehorzsolta, megnyomta a bőrét. Kiterítette a bütykös bőrövet a térdére, és szemügyre vette. A tokjukba dugott fio-

lák épnek látszottak – bár az egyikük dugója kiesett, kiszóródott belőle az összes ruta, ami azonban nem nagy kár, mivel ez a gyógynövény elég gyakori. Ettől a gondolattól felugrott, mintha darázs csípte volna meg. Konstantinápolyban tényleg gyakori. Most azonban más vidéken jár. A kis zsebekbe dugaszolt szárított növényeket átáztatta a sós víz, nedves csomóba tapadtak, mint azok a füvek, melyeket a kalifák feltekertek és elszívtak a nargilében.62 Feyra jó néhány csodálatos összetevőt őrzött a közönséges citrombalzsamtól a porrá zúzott drágakövekig. Szőlőlevélbe bugyolálva még egy kis darab ámbrája is volt. Összességében mintegy száz gyógynövényt gyűjtött össze többéves kemény munkával, ezekben a fiolákban, zsebekben, behajtásokban tárolta őket. Eldöntötte, hogy még egyszer, utoljára összeszedi minden tudását, és megpróbálja megmenteni az apját. A gyógykeverék – murekebbat – gondolatát elvetette, mivel nem tudott annyit az ellenségéről, hogy személyre szabott ellentámadást indítson. Úgy döntött, hogy e helyett inkább mufradettel próbálkozik, a különálló növények egyszerűbb alkalmazásával. Felváltva bead Timurhannak egy-egy újabb gyógyszert, valahányszor harangoznak, csak az erősen mérgezőket hagyja ki a sorból. A próbát a cinóberrel kezdi, a vörös higannyal, mely kis mennyiségben kiváló vértisztító. A bőr hajtásából kihúzta a gyógyszereskanál-csomót, melyet ezüstből készíttetett egy ötvössel még a Szultanahmet egyik sikátorában, a különböző méretű kanálkák nyelét csatos gyűrű fogta össze. Kiterítette a kanalakat, akár a legyezőt, kiválasztotta a legkisebbet, majd a

62

Vízipipa (török).

megfelelő üvegcséből aprócska kupac port pöckölt rá, és Timurhan cserepes ajkai mögé szórta. Mivel a várakozáson kívül egyelőre mást úgysem tehetett, eszébe jutott, hogy saját testéről is gondoskodnia kell. Letört egy kis darab kenyeret abból, amit Takat hagyott ott, és kényszerítette magát, hogy lassan, alaposan megrágja. Miután némileg csillapította a gyötrő éhségét, kiment a romokhoz, hogy újabb rutát keressen az elvesztett pótlására. Letérdelt, ujjaival átfésülte a nedves füvet, a harmat felfrissítette, lemosta piszkos körmeit. Alaposan szemügyre vette az ódon kövek körül növő gyomokat, a falazat repedéseibe préselődött szívós virágokat, a valaha volt kertben tenyésző gyógynövényeket. Feyra beszívta az illatok miriádját; a nap épp akkor kelt, a fényére kibomlottak a levelek, a virágok kinyitották a szirmaikat. Gyakorlott növénygyűjtőként gondosan megnézte a levelek alakját, a szirmok számát és színét. Némelyiket felismerte, másokat viszont nem. A kút mellett végül csakugyan talált közönséges rutát az öve számára. Halkan, diadalittasan felkiáltott, majd letérdelt, hogy megvizsgálja az ismerős pelyhes növényt a kékeszöld leveleivel és a sárga virágaival. A térde átnedvesedett és lehűlt a vizes talajon, félrebillentette a leveleket, hogy le tudja szedni az értékes gyümölcsöt, a sok kis magot tartalmazó karéjos tokot. A sikeren felbuzdulva tovább kutakodott, az egyik köves sarokban, egy lehullott gyámfa alatt valódi kincset talált: az értékes árnyékban bokornyi tisztesfű nőtt. Miközben kutakodó ujjai a durva gyökerek között matattak, sokkal e világibb értékbe botlottak: egy kerek fémlemezbe.

Addig-addig dörzsölgette az érmét a mocskos bricseszében, míg meg nem látta a sárgás fényű ragyogást. A szájához emelte és ráharapott. Arany. Megvizsgálta az érmét az íves ablakok között áthatoló fényfoltok alatt. Az egyik oldalán szakállas, kitárt karú férfit látott, tudta, hogy ezt a prófétát nevezik Jézusnak, az ő jele a kereszt. Az érem másik oldala két alakot ábrázolt, egyik letérdelt a másik elé. A térdelő különös formájú kalapot viselt, az álló alak feje felett pedig kör lebegett. A körrel jelölt férfi hasonlított a két ikeroszlop egyikén álló szoborra, melyek között a Halál besétált a városba, a térdelő kilétét azonban nem tudta megfejteni. Egy pillanatig Feyra úgy tartotta a hideg fémdarabot, mintha égetné a kezét; aztán begyömöszölte az idegen érmét a mellét leszorító kötés alá. Fogalma sem volt róla, mennyit érhet, de valószínűleg tud majd venni rajta egy kis kenyeret az apjának, talán némi bort és húst is. Már a gondolattól is összefutott a szájában a nyál. A harang hangja térítette magához, visszaindult az apjához. Eljött a következő orvosság ideje, áldotta a mai szerencséjét. Megpróbálkozik némi tisztesfű-főzettel, mivel a növény bizonyítottan nagyon hatékony a fekélyek, kelések, duzzanatok esetében. Talán a felkelő nap tette, de úgy látta, apja határozottan jobban néz ki a kezelés után. Feyra meghajolt, és imádkozni kezdett apja felett, próbálta pontosan felidézni a papok szavait. Az ottomán gyógyítás egyik legfőbb szabálya a mizan, az egyensúly elve. Az egyensúly alapvető feltétele az egészségnek, fontos szerepet játszik a test-lélek kettősségében és egyen-

lőségében. Egyik sem lehet meg a másik nélkül, az ember egészét kell kezelni. Mindennek tudatában az ima elvégzése után Feyra ismét a saját állapotára fordította a figyelmét. Zavarta a testszaga, a hajában hemzsegtek a tetvek. Először úgy gondolta, belemászik a kútba, ám a tenger sója jobban megtisztítja a testét és a ruháit. Apja mozdulatlan testéről leszedte a takarót, majd levitte az elhagyatott tengerpartra. Ott levetkőzött a lepel mögött, beleereszkedett a vízbe, a tűző nap ellenére is olyan hidegnek érezte a vizet, hogy majdnem felkiáltott. Egyik kezével a kis mólóba kapaszkodott, másikkal felkapott egy maroknyi sós homokot, és addig dörzsölte a bőrét, míg az ásványok csípni nem kezdték. Aztán előrehajolt, a feje búbjáig lebukott a vízbe, az övéből hozott teafalevelekkel bedörzsölte a fejbőrét a tetvek ellen, majd kicsavarta a vizet a hajából. Reszkető ujjaival kifésülte sötét loboncát, már amennyire lehetett, körmeivel szétnyomta az élősködőket. Összefogta a még mindig nedves zuhatagot, aztán befonta az odaliszkektől ellesett módszerrel, a hajkötegek úgy feküdtek egymáson, mint a makréla csontjai. Mikor befejezte a tisztálkodást, vízbe mártotta, megdörzsölte, majd kicsavarta a ruháit és a fátylait is, aztán rohant vissza az épület oltalmába a nedves batyujával. Ruha helyett a takarót csavarta maga köré, a bricseszét, szalagját, ingét fellógatta a kút kávájára, a fátylait a rozsdásodó kovácsoltvas ívre fektette. A kapuslakásban újra apjára terítette a takarót, hátha az majd lehúzza a lázát, reszketve kuporgott a hordágy mellett, igyekezett minél kisebbre összegömbölyödni, lábait magához húzta, álla a térdének verődött. A következő órát az apja mellett vacogva töltötte, próbálta minél tovább halogatni az öltözködést, végül szinte sírva húzta magára még mindig nedves

ruháit. Épp átdugta a fejét az ingjén, mikor szokatlan bongást hallott: először a sziget egyik templomában, majd egy másikban verték félre a harangokat, nemsokára pedig csatlakozott hozzájuk a vízen túli városból egy, majd még egy, majd az összes templom. Talán riasztást adtak ki? Lehet, hogy mindjárt felfedezik őket? Feyrát megrémítette a harangok zúgása, már nem tudta követni az idő múlását, így a nap hátralévő része gyógyfüvek és imák zavaros összevisszaságában telt, míg el nem kezdett sötétedni. Feyra tudta, hogy az apja állapota folyamatosan romlik. Rémületében utolsó mentsvárához menekült. Mielőtt teljesen kihunyt volna a fény és vele a bátorsága is, elővett az övéből egy borotvaéles pengét, melyet ugyanaz az ötvös készített, aki a kanalakat is. Középen felvágta az apja ingét a késsel, leszedte a borogatást a duzzanatokról, majd kiszúrta a bal csomót. Hirtelen ötlettől vezérelve felvágta a másik duzzanatot is, a fekete vért pedig szépen felfogta az egyik üvegcséjében. Végül a megtisztított sebekre némi citrombalzsamot kent az övéből. Odahajolt apja arcához a kihunyó fényben, nézte, hogyan reagál a műtétre. A citrombalzsam kesernyés illata bekúszott az orrába, nyilvánvalóan az apja is megérezte, mert csodamód kinyitotta a szemét. – Álarcot viselt – szólalt meg teljesen tisztán. Úgy mondta, mintha korábbi beszélgetésüket folytatná. Feyra boldogan mellékuporodott, megfogta a felkarját, úgy dagasztotta az elgyengült húst, mintha tészta volna. – Kicsoda, drága, drága édesapám? – Pálcára ragasztott maszk volt, gyönyörű darab, ezüsttel és gyöngyökkel vonták be. Emlékszem, lófejet ábrázolt; úgy né-

zett ki benne, mint a mondák egyszarvúi. Valamennyire tudtam velencei nyelven, de leginkább gesztusokkal beszéltünk, mint az árnybábok… emlékszel az árnybábokra? – Borostyánszín szemei üresen meredtek előre, a kérdés azonban azt mutatta, hogy felismerte a lányát. Feyra bólintott, megszorította a kezét. Timurhan egyszer elvitte Beyoğluba,63 hogy megnézzenek egy karagöz64 árnyjátékot, melyben a kalifa és az ágyas nyurga, kacskaringós sziluettjei úgy mozogtak, táncoltak állandósult oldalnézetben, mintha élő, lélegző lények volnának. – Megkérdeztem tőle, szeret-e lovagolni, mire ő a szívére szorította a kezét, és azt felelte, hogy imád. Megmutatta a gyűrűjét, egy üvegből készült műremeket. Szerető nagybátyjától kapta, és itt rámutatott: a dózse volt az. Aztán ellovagoltunk a citromfák között; jóváhagyólag susogtak, ahogy elvágtattunk mellettük. A lovak patái széttaposták a gyümölcsöket. Még most is érzem az illatát, Feyra. Most is érzem. Feyra rámosolygott, tudva, hogy a citrombalzsam illatát érzi, most már reménykedett, tudta, hogy az apja gyógyul, a műtét sikerült. Aztán Timurhan meghalt. FEYRÁNAK ISMÉT VÁLASZTANIA KELLETT a kút és a tenger között, ezúttal azonban sokkal sötétebb célból. Nem akarta apját olyan földbe temetni, melyet más istennek szenteltek fel, máshol pedig túl kockázatos lett volna ásni. Azt sem akarta, hogy apja 63

Isztambul népszerű kerülete, ide tartozik a Galata

64

Fekete szem (török). Ezt a nevet az árnyjátékok egyik tipikus főszereplőjéről kapta, a nép egyszerű fekete szemű, fekete bőrű, fekete hajú fiáról.

ebben a tengerben nyugodjon. Habár az óceán volt az otthona, nem örült volna, ha ellenséges vizek puffasztják fel, ellenséges partokra veti az ár. A kutat választotta, mert így az apja gyorsan föld alá kerül, ahogy a Próféta elrendelte, mégis kő zárja el a környező szentségtelen területtől. A rom teljesen elhagyatott volt, nem fenyegette a veszély, hogy bárki vizet akar merni ebből az elhagyatott veremből. Egy napon talán, ha Allah is úgy akarja, visszatérhet, kiszedheti a csontokat, és hazaviheti őket, hogy megadja apjának a végtisztességet. Nem tudta volna a köteleinél fogva elvonszolni az ágyát, így kigörgette Timurhant a takarójában, hálás volt a szemfedőként köréje boruló anyagnak, hogy eltakarta előle a szeretett, halott arcot. Ebben a legyengült állapotában több mint egy órájába telt, míg eljuttatta a kútig. Még egyszer utoljára ivott a vizéből, majd a ruháinál fogva fellógatta az apját a kampóra, mint egy hatalmas halat, erőlködve átlökte a kőperemen egy utolsó, rettenetes ölelésben, majd elengedte. Feyra behunyta a szemét, csak hallotta, amint a lánc leereszkedik, és Timurhan csörögvecsobogva megérkezik a vízbe. Akkor lenézett. A lepelbe csavart tetem egy pillanatig mintha megállt volna a vízen, aztán elnyelte az esőtől megduzzadt kút. Feyra nézte a bugyborékoló, majd újra elsimuló vizet. A gyűrűjét babrálta az ujján, megfordult a fejében, hogy az apja után dobja, hadd legyen vele valami az anyjából. Az apja azonban már megérkezett a Jannahba, ő viszont itt maradt, és csak ez a gyűrű kötötte össze a családjával, az anyjával, no meg – ami az egészben a legkülönösebb – a dózséval. Hirtelen eszébe jutott a megoldás. Ez a gyűrű biztos eltávozást jelent neki. Elmegy a dózséhoz. A pestist ugyan nem sike-

rült távol tartania az ajtajától, a gyűrűt azonban segítségül hívhatja, felébresztheti majd szeretett unokahúga, Cecilia Baffo emlékét, és kérlelheti, hogy juttassa vissza biztonságban Törökországba. Ismét felkötötte jemine fátylát, máris felkészült rá, hogy elhagyja ezt a helyet, ahol megosztotta apjával az utolsó óráit, ahol átfésülte kezével a harmatos füvet, ahol növényeket és pénzt talált. Körbenézett még egyszer, utoljára, mikor a kikötő felől csattanást és csobbanást hallott. Feyra a kapuhoz rohant, átkukucskált az ódon ház apró boltívén. A kikötőnek kis gyékénycsónak ütődött, hosszú ruhás ember lépett a partra, és kötötte ki a csónakot a póznához. Feyra elbújt a bódéban, lélegzet-visszafojtva figyelte a csónakost a hatalmas íven át. A férfi kissé bicegett, alaposabb szemügyre vétel után a korából és a súlyából Feyra arra következtetett, hogy köszvényes lehet. Mikor karnyújtásnyi távolságra ért tőle, azt is hallotta, hogy kissé zihálva lélegzik: vagy tüdőkórt kapott csecsemőkorában, vagy rossz levegőjű helyen dolgozott. Feyra kételkedett ez utóbbi feltételezés valószínűségében, mivel a látogató evetbőrből65 és bársonyból készült ruhát hordott. Emellett négyszögletű kalapot is viselt. Konstantinápolyban a kalap mindig valamiféle rangot jelzett, és ez a férfi is úgy hordta a maga fejfedőjét, mintha itt sem volna ez másként. Kedves arca, jóindulatú szeme, szürke szakálla volt. Feyrát csábította a lehetőség, hogy felfedje magát, és a férfi saját nyelvén szóljon hozzá, valami azonban visszatartotta, így csak nézte, amint az öreg körbesétálja a romokat. Levegőt sem mert venni, s magában imádkozott, hogy maradjon 65

Az evet drága prémféleség, a szürke mókus bundájának régies neve.

távol a kúttól. Imái meghallgatásra találtak: a látogatót cseppet sem érdekelte a víznyerőhely. Inkább azzal foglalta le magát, hogy ide-oda lépkedett. Mintha magában számolt volna közben, néha-néha megállt, írótáblát meg íróvesszőt vett elő, leírta a megállapításait. Feyra egyszer hallotta is, mint mond, bár nem volt semmi értelme: – Hatvanszor negyven passi.66 Több mint egy órán át sétált az öreg különös léptekkel, egyszer meg is állt, kiásott egy darabka földet, mintha gyógyerejű gyökereket keresne. A táskájába tette a talajmintát, aztán még mielőtt elment volna, felemelt egy kisebb téglát, amit a pázsit jobb felén talált, egyszer ráütött, majd azt is elsüllyesztette a rög mellé. Feyra nézte, amint a férfi visszatér a csónakjához. Megint arra gondolt, hogy megkérhetné, vigye be őt a városba, ám valami újra megakadályozta. Mikor az öreg elevezett, egyszerre könnyebbült meg és keseredett el. Igaz, hogy nem fedezték fel, de amióta elhagyta az otthonát, most először maradt teljesen egyedül.

66

Lépés (olasz).

14. FEJEZET A SZÜLŐVÁROSÁBAN, VELENCÉBEN TÖLTÖTT második napjának reggelén Annibale Cason nem öltözött fel gondosan a tükör előtt. A madárálarc a tükör fölött lógva nézte gazdája távozását. Annibale nem masírozott ki a házból, s nem ment el a Campo Santa Maria Novára sem, hogy Valnettivel találkozzon, pedig az előző esti engedetlensége után külön utasítást kapott rá. Lesurrant a lépcsőn a hálóingében, s kihúzta alóla a kis kulcsot, amit már hét éve a nyakában hordott. A vékonyka aranyláncon lógó aranykulcsot átmelegítette a bőre alvás közben. Tizennégy évesen kezdte hordani, nem sokkal Padovába utazása előtt, miután az utolsó nagynénje is meghalt. Ekkor adta neki át a család közjegyzője a Cason-láda kulcsát, apja örökségét, akit nem is ismert. Annibale magával vitte gyertyáját a borospincébe, csupasz lábfeje átfagyott a köveken. A fermentálódástól a boroshordók recsegve mocorogtak, válaszoltak a hőmérséklet-változásra, amit Annibale jelenléte okozott a teremben. Amikor kisfiúkorában lejött ide, azt hitte, kísértetek járnak a pincében. Ugyanazokat a hangokat hallotta akkor is, mint most: a csatorna a köveket csapkodta odakint, mivel a Cason család pincéje, ahol már évszázadok óta a sót és a bort tárolták, a víz alá épült. A Cason családé, melynek immár Annibale volt az egyetlen élő örököse. Örült, hogy itt biztonságban, titokban elrejtőzhetett, mivel a szolgák így nem láthatták meg a ládát.

Annibale az elmúlt évek alatt gondosan bánt a családi vagyonnal, nem tékozolta el az aranyakat, nem tivornyázott a városban, mint a kortársai, csak a taníttatásáért, szállásért és utazásaiért fizetett, no meg a doktori öltözékéért a hét év elteltével. Így tehát mikor kihúzta balról a negyedik Valpolicella67 borral teli hordót, a mögötte megbúvó ládikóból alig hiányzott valami. A padlóra egy kis tócsa faggyút csepegtetett, majd belenyomta a gyertyát, a forró anyag olyan hangot adott ki a nedves kövön, mint a macska, amikor fúj. Annibale előrehajolt, hogy kinyissa a dobozt, a kulcsot azonban nem vette le a nyakából; egyszer régen megesküdött, hogy mindig hordani fogja. Bedugta a kulcsot a zárba, felnyitotta a tölgyfa széf tetejét. A rézpántok csengve pattantak vissza. A dobozt érmékkel töltötték meg, több tucat soldo68 hevert egymáson egy aprócska tálcán, a kétfenekű láda felső rekeszében. Az igazi kincs azonban a tálca alatt bújt meg: egy sor aranydukát. Annibale kiemelte az egyik dukátot, gondosan szemügyre vette mindkét oldalát: egyiken a dózse térdelt Szent Márk előtt jellegzetes corno69 kalapjában, másik oldalán Krisztus állt. Egy pillanatra a két tenyere közé szorította az aranyérmét, átmelegítette, majd visszadobta a többihez, s helyére tette a tálcát. Elegendő pénz van itt, bőven elég a céljaihoz.

67

Bortermelő vidék Észak-Olaszország középső részén, a vidékről elnevezett bor általában három szőlőfajtából készített zamatos vörösbor.

68

Olasz pénzérme.

69

Szarv (olasz). Itt: szarv formájú. A fejbúbnál kicsúcsosodó, drágakövekkel kirakott brokátból készült uralkodói fejfedő a dózse jelképe.

A széf tetejéből egérbőr erszényt húzott elő, beleszámolt négy aranydukátot. A zsebeiben szétosztott egy marék soldót, aztán visszazárta a ládát. Talált egy ódon rézserleget, mely valamikor begurult a boroshordók alá, és addig dörzsölgette batiszt hálóingével, míg tompán, aranysárgán nem ragyogott a gyertyafényben. Annibale azt is magával vitte. Velencében általában jól jön, ha az ember ajándékokat visz magával mások meggyőzésére. Visszament az emeletre, ma feleannyi idő alatt öltözött fel, mint tegnap. Útnak indult a Cason-ládával, ismét frissen lépkedett, de most más okból. Lehet, hogy az első csatát elveszítette a Halállal szemben, de a háborúnak még nincs vége. A Fondamenta Nuovénél könnyen talált csónakot. Mostanra a kereskedelem és az utazás is leállt, a csónakosok és gondolások tétlenül ácsorogtak a kikötőben. Annibale kiválasztott egy köpcös fickót, aki jó evezősnek tűnt. A csónakos felvonta a szemöldökét Annibale utasítása hallatán, de egy soldóval elhallgattatta. Miközben az előző este látott kis sziget felé tartottak, Annibale rezzenéstelenül állt a csónak végében. A Padovában töltött évek nem fosztották meg a matrózjárás képességétől; a velenceieknek veleszületett képessége, hogy szilárdan, stabilan tudnak állni a csónakban. Ismét maszkot viselt, egyenesen előrenézett, akár az orrszobor; a barátságos csónakos sem tudott több szót kihúzni belőle, mintha bálványt vinne. Annibale nézte, ahogy elsuhan mellettük Murano szigete, melynek üvegolvasztó kemencéi mostanra elnémultak, aztán Burano, melynek csipkeverői most nem ülnek a színes házuk

kapujában. Torcellón70 a katedrális harangja bánatosan bongott, a halottakat számlálta; tudatta Annibaléval, hogy a pestis az ő partjaira is elért. A kórházhoz érve azonban békességet talált. Annibale a Vigna Muradára, a karanténszigetre irányította a csónakot. Ahogy közelebb értek, Annibale fákkal szegélyezett, sötét, kopár földet látott, valamiféle fallal körülvett épülettel. Hosszú móló vezetett a fa csónakházhoz. A kalyibán látottaktól a csónakos behúzta az evezőit, kabátja gallérját a szája elé húzta: a csónakházra ember nagyságú, egyenetlen vörös keresztet pingáltak. – Várjon itt, ha úgy jobban tetszik – vetette oda Annibale, miután észrevette, hogy a révésznek nemigen akaródzik továbbevezni a csatornán felfelé. A csónakos a mólótól háromlépésnyire kikötötte a járművét, Annibale pedig, miután meggyőződött róla, hogy az egérbőr erszény és a rézserleg még mindig jól be van csomagolva az ingujjába, kiugrott, köpenye alatt rejtegetve a Cason-kincset. Odadobott a csónakosnak egy újabb soldót, aztán ridegen megparancsolta neki, hogy várjon. A mólófejnél a jókora kerítésbe kapusbódét állítottak, az ajtaját láthatóan erősen bezárták. Közvetlenül előtte két férfi ült, egy öreg és egy fiatal, a lagúnában horgásztak. Az ősz szakállú éberen figyelte a közeledő doktort; a fiatalabbik azonban üveges szemekkel bámult a semmibe, a nyála ezüstös, vékony vonalban lógott a szájából az öléig, mintha az lenne a horgászzsinór. A fiú lábai magasan a vízszint felett hintáztak, karjai és a teste is rövidebbre nőtt az átlagosnál, csak a feje volt akkora, mint egy felnőtté, túlméretezettnek tűnt zömök testéhez ké70

Aprócska sziget a velencei lagúna északi részén.

pest. Különös formájú koponyája Annibale sejtése szerint valószínűleg születésétől fogva deformált csontozaton nyugodott. Korábban is látott már törpe növésűeket, legtöbbjüket születésükkor megfojtották, másokat elvittek színésznek a commediába, mivel némelyik teljesen normális képességekkel rendelkezett, tudott beszélni és énekelni is. Annibale látott ilyen embert a padovai udvarban, a herceg ugyanis törpét is tartott furcsaságainak gyűjteményében, s durva történetek elmesélésére tanította be. Ez a fiú azonban egyértelműen fogyatékos volt. Annibale nem vett tudomást a fiatalról, csak az öreget üdvözölte. – Dr. Annibale Cason vagyok a Consiglio della Sanitából – hazudta. – Te vagy a kapus? Az öreg vállat vont. – Én voltam, dottore,71 amíg a pestis lányka meg nem látogatott minket. Akkor aztán mindenki felhúzta a nyúlcipőt. A Consiglio di Marittima72 megüzente, hogy egyetlen hajó sem jöhet ide, és nem mehet el innen, amíg a város meg nem tisztul. Kedd óta, amikor az a borzalmas vihar volt, nem is járt erre semmi. Az a hadigálya volt az utolsó, Il Cavalierének hívták. Kiabáltunk neki, lengettük a fáklyát, de nem állt meg. – Igen, persze – vetette közbe Annibale, próbálta félbeszakítani a végtelen szövegáradatot. – Tehát mindenki elment? A marsallok, a karanténosok? A bastazi73 a családjukkal? – Igen, dottore. Mind elmentek, csak az a csónak járt erre önt leszámítva, signore, ami levelet hozott a consigliótól. Most már 71

Doktor (olasz).

72

Tengerészeti Tanács (olasz).

73

Kapusok (olasz).

kifüstölik a leveleket persze… ma reggel is kaptam postát, de alig tudtam elolvasni, annyira megsárgult… – Hogyne – vetette közbe Annibale. – Tehát mind elmentek? – Mind, dottore. Vették a sátorfájukat, és elmentek Treportiba. Kivéve engem meg a fiút. – Az öreg felemelte borostás állát. – Én vagyok a kapuőr, és istenemre, vigyázni is fogok a kapura. Mi itt élünk, dottore, a fiam mást nem is ismer. A szárazföldre szöktek. Annibale bólintott magában, az álarc csőre sebes ívet rajzolt az arca előtt. Így szokott ez lenni. A gazdagok venetói villáikba menekülnek, a szegények Treportiba. A törpére pillantott, aki kitartóan horgászott tovább, láthatóan nem is érzékelte a beszélgetést. – Megengeded, hogy szétnézzek odabent? – Természetesen, dottore. Beengedem. Gyere! – kiáltott a fiúnak. Apa és fia letették a pálcáikat, és a különös kis trió belépett a kapusházba; az öreg folyamatosan beszélt, a fiú kocogva próbált lépést tartani velük rövid lábain. A kapunál az öreg elővette a kulcsait. A főbejárat egy alacsony boltívhez vezetett, mely szívfájdító látványt nyújtott a mögötte fekvő területre. Annibalénak előbb azonban dolga akadt. A fal bal oldalán lévő ajtó felé intett. – Ez a lakásotok? – Így van, dottore, így van. – Az öreg olyan mozdulattal tessékelte be, mintha a Palazzo Ducaléba74 hívná, pedig a kapuslakásban mindössze egy asztal, néhány szék és egy füstölgő tűzhely állt. – Akkor kaptam a Vigna Murada kapusőri állását,

74

Dózse-palota (olasz).

mikor annak idején megnősültem, San Matteo napja75 volt; sok éve már. Idejöttem a feleségemmel, de mikor megszületett a fiunk, csak rápillantott, és már indult is. – Annibale a fiúra pillantott, a szürke szempár olyan nyugodtnak látszott, akár a lagúna. – Hogy hívnak? – Én Восса Trapani vagyok, ez meg itt Salve. А Восса76 nem keresztény név, de Annibale gyanította, hogy a kapuőr azért kapta ezt a nevet, mert be nem állt a szája, szinte fia némaságát is pótolta. Vele nem kísértetheti körbe magát, gondolkodni akart. A Salve nevet gyakran adták a szenvedőknek: szó szerint azt jelentette: „meggyógyul” vagy „megment”, a kapuőr tehát bizonyára istenfélő ember. Annibalénak támadt egy ötlete. Terjedelmes ingujjából előhúzta a serleget és az erszényt. Mindkettőt finoman lefektette a fatáblára, és intett a háziaknak, hogy üljenek le. Észrevette, hogy a fiú azonnal visszavonult az árnyékba, elbújt a kályhazugban, onnan kukucskált ki. – Most jól figyelj rám! – mondta Annibale. – Ez itt a családom kincse – kesztyűs ujjával az erszényre mutatott. – Megbízhatok két becsületes úriembert az őrzésével, amíg én a dózse ügyét intézem? Ez pedig – megütögette a rézserleg peremét, mely hamis énekével válaszolt – nagyon régi serleg. Egyesek szerint – tisztelettudóan suttogni kezdett – maga Krisztus ivott belőle. Az öreg ámulva nézett az értéktelen kupára. 75

Szent Máté (olasz). Valószínűleg Máté apostolra utal, az ő ünnepe szeptember 21.

76

Száj (olasz).

– Egy fertályóra múlva visszatérek. – Annibale kilépett a füstös kis házból, s átsétált a boltíven a Vigna Muradába. ANNIBALE ARRA SZÁMÍTOTT, HOGY a sziget értékei kimerülnek a szerepe betöltésében, ennek ellenére zöldellő, dús füvű pázsitot talált a szépséges sétány körül, érett fehéreperfák aranyszélű levelei integettek a derűs kék ég alatt. Néhol a földön széttört oszlopok és hatalmas lehullott kövek hevertek, hajdani épületek emlékét őrizve. Közvetlenül a támasztófal mögött négyzet alakba rendezett alacsony kőépületek álltak, az úgynevezett menhelyek, a komplexum négy sarkába egy-egy templomot építettek, a közepén pedig hatalmas, fedett épület emelkedett, melynek boltívei között szabadon áramlott a levegő: ezt hívták a velenceiek Tezonnak. Hallott már erről a helyről, és most elképzelte, hogyan zajlik a hajók érkezése, gondolatban eljátszotta a jelenetet, képzeletében emberekkel népesítette be a szigetet. Először is leszáll a legénység, átsétálnak a sekély, mészvízzel teli medencén. Aztán az áruikat kipakolják a hajóról a Tezonba, a rakományok kupacai fölé pedig, a falra felvésik a szállító egyedi jelvényét vagy címerét. Aztán a legénység negyven napra a menedékházba vonul, innen származik a quarantine, azaz karantén szó. Ez idő alatt egészségesnek és önmegtartóztatónak kell lenniük, a kis templomban tartott misén is kötelező részt venniük, hacsak nem hitetlenek. A negyven nap mindegyikén kiviszik az árukat a Tezonból a nyitott boltíveken át, megtisztító tűzzel kifüstölik, kiszellőztetik, aztán éjszakára visszapakolják a jókora tetők alá. Amikor az árut és a legénységet is egészségesnek nyilvánítják, eltávozhatnak, kiköthetnek Velencében, szabadon kipakolhatják és árusíthatják a termékeiket.

Annibale tudta, hogy a Tanács egyik rendelete alapján minden portékán egyértelműen meg kell jelölni a származását, ugyanis a szigeten virágzott a feketepiac, a füstölés és levegőztetés után nem mindig ugyanaz, vagy ugyanannyi termék került vissza a dobozokba, mint amennyit kivittek onnan. Annibale eltöprengett, vajon mennyi pénzt szedett össze Восса az évek alatt a luxustermékek igénytelenebbekre cserélésével. Nos, nemsokára lemérheti a kapuőr becsületességét. Annibale átsétált az egyik hatalmas boltív alatt a Tezon gyomrába. Mikor a szeme hozzászokott a sötétséghez, hatalmas tátongó teret látott személyzet és cél nélkül, ahol semmi nem árulkodott a korábbi használatáról, leszámítva néhány üres hordót és egy-két törött dobozt. A falak azonban elmesélték a saját történetüket. Minden üres foltra betűket és rajzokat firkantottak, néhányat velencei nyelven, másokat ottománul, megint másokat számára ismeretlen hieroglifákkal. Minden jelet piros színnel véstek fel, ha ezt börtönben látja, Annibale arra gondolt volna, hogy biztosan a vérükkel írták. Közelebb lépett az egyik irományhoz, megdörzsölte az ujjával, majd megszagolta a kesztyűjét: itt is vasoxidot használtak, ahogy a rakomány megjelölésénél is. Néhány tengerész, aki nyilván unatkozott a negyvennapos kényszertartózkodás alatt, kiélte művészi hajlamait, a betűk között látott gondolát, tökéletes gályát, lovagot, de turbános hitetlen királyt is. A hatalmas terem végéből Annibale visszanézett: minden oszlopköz természetes fülkét alakított ki, több tucat matracot helyezhetne itt el. Épp csak be kellene zárnia a nyitott boltíveket, hogy a betegeket megvédje az elemektől. Annibale kiment, felmászott a hatalmas határoló falra, a muradára, melyről a sziget régen a nevét kapta. Néhol a fal

mentén torresineket látott: megfigyelő tornyokat, ahonnan a marsallok szemmel tartották a hajókat. Felmászott az egyikre, és kinézett; a fal mögött erdős vadon húzódott, a babérfák és kökénybokrok között giro di ronda77 ösvény kanyargott. Mögötte sós homokpadok ingoványa terült el, mely egyenesen a lagúnába vezetett, a partot helyenként zárt tavacskák tarkították, tökéletes helyszín a pisztrángtenyésztésre vagy mosásra. A horizonton ott lebegett Velence, innen éppolyan aprónak tűnt, mint előző nap onnan ez a sziget, mintha tüskés ónkoronává zsugorodott volna, melyet valaki behajított a lagúna közepébe. Annibale lement a kőlépcsőkön, körbesétálta a Tezon hátsó részét, ott méretes kútfővel és díszes esőelvezetővel rendelkező kútra bukkant. Az ilyen tervezésű kutakhoz kőből és homokból hétrétegű szűrőt építettek a vízelvezető és a kútgödör közé, így mindig friss, tiszta vizet lehetett húzni belőlük. A kőfalba a mindenhol felbukkanó oroszlánt vésték, mancsában csukott könyvet tartott. Annibale közelebb hajolt, hirtelen nyugtalanság fogta el. Az oroszlánt általában nyitott könyvvel ábrázolták, a lapokra Szent Márk üdvözlését vésték bele olvashatóan: „Pax tibi, Marce, Evangelista meus”.78 Eltöprengett, mit jelenthet a csukott könyv, talán valaminek a lepecsételését vagy elrejtését. Erről eszébe jutott a terve, letérdelt, kiásott egy szép darab tufát a kút melletti puha talajból, a helyére jó mélyen belesülylyesztette a Cason-ládát, majd teljesen befedte, nehogy felfe-

77

Őrjárat (olasz).

78

„Béke veled, Márk, én evangélistám” (latin). A legenda szerint ezeket a szavakat egy angyal mondta Márknak a velencei lagúna felett. A szárnyas oroszlán Márk apostol jelképe.

dezzék. Olyan érzése támadt, mintha figyelné valaki, egy rémült pillanatig azt hitte, az oroszlán nézi. Amint talpra állt, hatalmas szürke macska rontott ki a magas füves vadonból, mintha ostromgépből lőtték volna ki, majd lelassított, merészen odaoldalgott Annibale simogatásra kinyújtott kezéhez. Azonban csalódnia kellett. Annibale folytatta útját a menedékházak sora mentén. Benézett az egyik ilyen üres építménybe: két egymásra épített szobát látott kályhával, jó megvilágítással és szellőzéssel. Talán bő száz ház állhatott itt. Mindegyik jó állapotban volt, leszámítva egyet a sarkon, mely leromboltnak, romosnak tűnt. Annibale gyanította, hogy ágyúgolyó találta el – a Köztársaság szigorú karanténszabályait nem minden hajó fogadta készségesen a szigetre behívottak közül. A két házsor találkozásánál egy kis négyzet alakú templom állt kereszttel a tetején. Annibale odasétált hozzá, és belépett, nyomában a macskával. Nem sok ideje volt a vallásra. Istenfélőnek nevelték, de Padovában meghallgatott pár titkos, radikális előadást olyanoktól, akik a tudományt szembeállították Istennel. Néha, titokban, meg is értette az álláspontjukat. Körbefordult a kis főhajó közepén. Egy ablakban szépen megmunkált muranói üveget látott, festett, formára vágott táblái négy csinos hajót rajzoltak ki, melyek épp meglovagolták a habos hullámokat Velence Skarlát és arany zászlaja alatt. Néhány kidolgozatlan fapadtól és az egyszerű oltártól eltekintve azonban az épület teljesen üresen állt: se egy serleg, se egy könyv. Úgy tűnt, Isten rég elhagyta ezt a helyet; a madarak fészket raktak a keresztgerendákban. Valaki azonban felsöpörte a padlót, ugyanis a porban Annibale ágseprű nyomait látta, fehér folt mutatta, hogy a

madárürüléket is megpróbálták lemosni a padokról. Annibale megjegyezte magának ezt a töredékes információt, bepalackozta, eltette elméje vitrinjébe, mint valami mintát. Odakint felnézett a párkánygerendára; arany betűkkel azt írták rá: San Bartolomeo. Szent Bertalan. Templomnak jó név, kórháznak még jobb, gondolta. Visszament a kapuslakáshoz. Az öreg a szerény serleget bámulta az asztalon, mintha arra várna, hogy csodát tesz. A gyerek még mindig a kályhazugban ült, az apját figyelte. Annibale felemelte az egérbőr erszényt. Könnyebb lett, mint mikor itt hagyta. – Hálásan köszönöm – mondta. – Fáradalmaidért neked ajándékozom a serleget. Áldjon meg téged, és segítsen a fiadon, hiszen talán Krisztus nem áldotta meg a betegeket? A dukátjaimat természetesen magammal viszem. – A vörös, fürkésző lencséken keresztül az apára meresztette a szemét. Восса visszanézett rá, a szeme úgy kikerekedett, mint a dukátok. Annibale bűntudatot látott felvillanni benne, hirtelen rájött, ki söpört a templomban. Az egérbőrön keresztül megérintette az érméit; már csak három volt benne, nem négy. – Várjon – szólalt meg Восса, elfordult szégyenében. Kinyitotta piszkos tenyerét. – Ezt az érmét… a… padlón találtam. Biztos kiesett az erszényből, mikor letette. Annibale lecsapott rá, felkapta a kesztyűs kezével. A férfi láthatóan hátrahőkölt a csőrétől. – Nahát, köszönöm, Восса. Ritka a becsületes ember. Tisztességes viselkedésedért viszonzásul ritka lehetőséget ajánlok. A Consiglio delta Sanita felajánlotta nekem ezt a szigetet pestiskórháznak. Nagyra értékelném a segítségedet, így itt maradhatsz, és dolgozhatsz nekem.

Восса letérdelt, és megcsókolta Annibale kesztyűjét. – Ó, igen, dottore, hadd maradjunk itt! Minden segítséget megadunk, amire csak szüksége van! Annibale csodálta a saját ravaszságát. Szüksége volt Boccára, aki már húsz éve élt a szigeten, ez a férfi meg a bolond most már hűségesek lesznek hozzá, nem fogják kikérni a megbízólevelét. – Akkor jó. Holnap visszatérek, addig is senkit ne engedjen át a kapukon! Mától fogva a sziget neve Lazzaretto Novo.79 Azzal Annibale kisétált a kapun fekete kabátját lengetve, elégedetten aznap reggeli ténykedésével. MIKOR VISSZATÉRT A MÓLÓRA, a szürke macska még mindig követte, kényesen lépkedett a nyomában a csónakhoz vezető fapallókon. Amikor Annibale megállt, a macska a lábai körül tekergett, reménykedve nézett fel rá. Annibale felemelte a nyakbőrénél fogva. A szigete egyik szabálya – mert ő máris a sajátjának gondolta –, hogy nem lesznek se kutyák, se macskák, hogy ne tudják terjeszteni a pestist. A macska nyugodtan lógott a kezében, ő pedig felemelte, hogy megnézze az arcát, mielőtt beleveti a tengerbe. Hiba volt. A vörös szemlencse összekapcsolódott az olívazöld, feketecsíkos szemekkel, melyekből oly végtelen bizalom sütött. Káromkodva dobta a macskát a csónakba a csónakos legnagyobb csodálkozására, és visszavitte egész Fondamenta Nuovéig, majd szabadon eresztette Velence kanálisaiban. Fáradalmaiért királyi karmolásban részesült. 79

Új Karanténkórház (olasz).

15. FEJEZET FEYRA TOVÁBB MARADT A SZIGETEN, mint tervezte, a különös öreg látogatása elhalasztotta az indulását. A fények már kezdtek kihunyni, a lagúna ezüstösbe fordult, a vízen túli város szürkés színt öltött. Mihelyst elhagyta a romokat, majd elindult a tengerparton, sebezhetőnek érezte magát annak ellenére is, hogy ismét felvette egyik fátylát az övével együtt. Az idegen érmét kihúzta a fűzőjéből, körbe-körbe forgatta a kezében. Nagy levegőt vett. Igaz, hogy csak magára számíthat, de az esze meg a tudása nem hagyta el, és még pénze is van. Ez pedig elég lesz. Vagyis elégnek kell lennie. Lesétált a kőjárdán a sziget város felőli részére, az összezsúfolt házak felé. Ahogy közeledett, fekete, félhold alakú csónakot látott átkelni az ezüstös csatornán, a sziget felé. A csónakos a színes póznával jelölt kis móló felé tartott. Feyra szíve hevesen kalimpált, nem sokkal a ladik után érkezett meg. Mikor a csónakos kirakta az utasait, a lány érdeklődve nézte, hogy az érkezők közül két nő az arca elé húzta a sálját, hogy megvédje magát a tenger ködétől. Talán az ő fátylára sem fognak ujjal mutogatni, ráadásul maga köré tekerte apja lepedőjét, mint rögtönzött köpenyt, hogy eltakarja idegenszerű ruháját. A csónakos most már a mólón állt, Feyra számára ismeretlen szót kiabált hosszú, bánatos, elnyújtott szótagokkal: – Traghetto!80 Traghetto!

80

Gondolakomp Velencében, a Canal Grande két partja között szállít utasokat.

Feyra összeszedte a bátorságát, és odament hozzá. A férfi kinyújtotta a kezét, ő pedig beletette az érmét. A csónakos elképedten meredt a tenyerébe, majd a lányra. Motyogott valamit, de Feyra nem értette. A lány megrémült, előbb az érmére, majd a férfira mutatott. A csónakos összehúzta a szemét, vállat vont, majd megint kinyújtotta a kezét. – Csak ennyim van – szólalt meg Feyra óvatosan. A férfi megint ránézett, ezúttal sokkal kedvesebben. – Ez is sok. A kezét! Feyra kinyújtotta a kezét, hogy besegítsék a csónakba. Az apját leszámítva ez az ember volt az első férfi, aki valaha is kézen fogta. Esteledett, senki más nem szállt be melléjük. Feyra arra gondolt, mennyien hajóznak haza Konstantinápolyból Perába alkonyatkor, és bizonyára itt is éppilyen sokan ingáznak Velence és a kis szigetek között. Ebben a csónakban nem lehetett leülni, mint a boszporuszi dereglyéken, így mikor a férfi ellökte magukat a parttól, Feyra kis híján vízbe pottyant, újra meg kellett fognia a férfi kezét. A takaró ellenére is vacogott, gyomrát felkavarta a víz mozgása, kimerítette az egyensúlyozás. A csónakos ügyesen kormányozott egyetlen evezőjével, menet közben fütyörészett; Feyra számára most megkönnyebbülést jelentett, hogy közelednek a rettegett városhoz. Pillanatnyilag semmi másra nem vágyott, csak hogy kiszállhasson végre ebből a csónakból. Nem ott kötöttek ki, ahol a Halál partra szállt, hanem a város egy távolabbi pontján. Habár innen is látta a tornyot, mely az ő iránytűjén az északot jelentette, elég messze állt, elbújt a többi magas épület mögött. A Konstantinápolyban töltött évek

alatt megtanulta, hogy a legnagyobb emberek a legnagyobb épületekben laknak. Ha a dózséval akar találkozni, meg kell találnia azt a hatalmas udvart, ahol két nappal ezelőtt az Il Cavaliere lehorgonyzott. Amikor beértek a kikötőbe, a csónakos partra ugrott, és kinyújtotta a kezét, hogy kisegítse a lányt a járműből. Feyra köszönetképp bólintott, viszonzásul újabb kedves pillantást kapott. Mikor elvette a kezét, a pénze visszakerült a tenyerébe. Mire tiltakozóan megfordult, a csónakos már újra ellökte magát a parttól, fütyörészve evezett. Feyra eltette az érmét, miközben áldást kért a férfira, most már sokkal bizakodóbban vetette be magát a sötétedő utcákba. A lába végre szilárd talajt ért, és még nem halt ki a kedvesség a világból, még idegenek között sem. Optimizmusa azonban a nap fényével együtt halványodott. Pokoli helyre került. Úgy érezte, már órák óta gyalogol, mikor újra visszakerült a kiindulópontjára. A kőfalakról hátborzongató, kísérteties hangok verődtek vissza, a lámpák fénye megtört a vízen, görbe visszatükröződése torz árnyakat rajzolt a kövekre. Mindenfelé köd kavargott, tovább nehezítve a tájékozódást. A természetes tengeri párához ember rakta tüzek társultak, minden sarkon fanyar, sárgás füstöt eregettek, köhögésre késztetve Feyrát. Eleve nehezen kapott levegőt a nehéz, fojtogató gázok csapdájában, de mindemellett bezártságérzete is támadt a magas, vékony házaktól és aprócska sikátoroktól, melyek legkevésbé sem hasonlítottak Konstantinápoly alacsony lakhelyeire. Mindent áthatott az istentagadás: a csecsemőprófétának és anyjának gyertyákkal kivilágított kegyhelyet emeltek minden sarkon, a kapukra véletlenszerűen egyenetlen, vörös kereszteket festettek. Mindennek ellenére istentelen

cafkák őgyelegtek közvetlenül a jelek előtt; két nőt is látott fedetlen keblekkel járókelőkre lesni. Megrökönyödve fordította el róluk a tekintetét, de még kellemetlenebb látványra esett a pillantása: az egyik boltív árnyékában egy pár ölelkezett. Feyra a háremben nevelkedett, nem volt prűd, tudta, mit lát. A szultán azonban legalább zárt ajtók mögött töltötte a kedvét – Konstantinápolyban megkövezték volna a nyilvánosan paráználkodókat. Mégsem az emberek borzasztották el legjobban ebben a különös világban, hanem a félszerzetek: mintha madarak, démonok, fenevadak közeledtek volna felé az émelyítő ködben. Beletelt egy kis időbe, míg Feyra rájött, hogy nem képzelődik, egyszerű polgárokat lát festett maszkokban. Gyerekkorában meséltek neki a félig ember, félig állat velenceiekről, és habár tudta, hogy ez csak legenda, a pokoli város örvénylő ködében most mégis majdnem hinni kezdett bennük. Ezek a lények mintha mind őt bámulták volna görbe orruk fölött üreges, mélyen ülő szemükből. Az egész kavalkád felett a mindenütt jelen lévő szárnyas oroszlán uralkodott, minden tábláról és lobogóról ő figyelt fenyegetően, mindent látón. Feyra nem tudta, hogy a félelemtől vagy a hidegtől reszkete, mivel a ruhái még mindig nem száradtak meg teljesen a korábbi mosás óta, a sós tengervíz pedig, mely a különös fekete csónakban hullott rá, újra átáztatta. Sikátorból sikátorba ballagott, de minduntalan zsákutcába jutott, mindig újabb üveges kanális tekeredett a lábához gúnyolódva. Már ezer apró hídon is átkelt, mire eljutott mindnyájuk anyjához, ahhoz a hatalmas faépítményhez, melyen egymást taposták a rosszindulatú polgárok. Úgy tűnt azonban, ez végre közelebb juttatja a céljához.

Az alkonyi fényben újra megpillantotta a hatalmas, hegyes tornyot, eltökélten megindult felé. Feyra úgy döntött, hogy lehetőség szerint a vízpart mellett marad, melyen az imént kelt át, a város közepén ugyanis széles, ezüstös csatorna kígyózott. Mihelyst a híd túlpartjára ért, megértette a gyaloglásra pazarolt órák hasztalanságát. Akár hajnalig is bóklászhatott volna ott, ahol partra szállt, akkor sem találta volna meg a tornyot, mivel az egy másik szigeten állt, a nagy vízfolyam túlpartján. A víz irányát követve azonban hamarosan odaért a hatalmas térre. Újra felbukkant előtte az óriási torony meg a kuporgó arany templom, melyekre emlékezett. Feyra észrevétlenül kelt át a nagy, zsúfolt téren, ahol megint csak tumultus fogadta: borzalmas szürke madarak gyülekeztek a lábánál, akadályozták a járását. Ha megijedtek, belerepültek az arcába, mocskos tollukkal meggyűrték a fátylát. Öszsze kellett szednie minden erejét, hogy ne rohanjon el. Végre elérte a tornyot, melyet a dózse lakhelyének vélt, mivel az ő szülővárosában a Topkapi palotája büszkélkedett a legmagasabb toronnyal, a szultán pedig épp az alatt lakott. Ám a torony falai üresen, ablaktalanul emelkedtek a ködbe, tetejükről láthatatlan harangok bongtak. Az arany templom elég hatalmasnak tűnt a díszeivel és festményeivel, de egyértelműen szentélynek bizonyult. Maradt tehát az óriási fehér palota, melynek az a finom, hófehér kőoromzat díszíti a tetejét. Feyra bemerészkedett a kőudvarra, és csatlakozott a sokasághoz, akik a jókora lépcsőkön, a fehér ikerszobrok alatt gyülekezett. Ebben a pillanatban kitárultak a masszív ajtók, egy sereg szolga özönlött ki rajtuk egyik kezükben fáklyával, másikban kenyérrel magasan megpakolt fatányérokkal. Feyra

gyomra megkordult, a szájában összefutott a nyál. A dózse bizonyára irgalmas ember, ha a népének alamizsnát oszt, gondolta. Egy darab a földre hullott, gyorsan lecsapott rá, szájába tömte az édes meleg tésztát. Olyan finom tésztája volt, hogy könnybe lábadt a szeme. Az ételnek köszönhetően erőre kapott, meglátta az ajtók jelentette esélyt, és felszaladt a lépcső legtetejére, ahol két hercegi őr állt keresztbe tett lándzsákkal. A lehető legtisztábban szólalt meg: – A dózsét szeretném látni. Az egyik őr tetőtől talpig végigmérte. – Természetesen, signorina.81 Máris hívom. Kér egy kupa bort, amíg várakozik? Feyra épp készült kegyesen visszautasítani az ajánlatot, mikor a két férfiból kitört a nevetés. A lány a még mindig összezárt lándzsák között meglátta a kőbe vésett oroszlánfejet, melynek a szája helyén fekete rés tátongott, ezen keresztül fogadták a leveleket. Mintha még az is rajta nevetett volna. Tett még egy elkeseredett kísérletet. – Kérem, azonnal találkoznom kell vele! Az őrök még jobban hahotáztak. Odalent a tömeg hirtelen kíváncsian elhallgatott, Feyra pedig a csendet kihasználva kétségbeesetten felkiáltott. – Üzenetet hoztam az anyaszultánától, Konstantinápolyból! A nevetgélést mintha elvágták volna, Feyra rájött, mekkorát hibázott. Az anyja velencei nevét kellett volna említenie. A szultán szó épp elég volt.

81

Hölgyem! (olasz).

Lassan, óvatosan hátrálni kezdett a lépcsőn, mintha a futással megtörné a bűbájt. – Csak nem…? – kérdezte az egyik őr, lassan értelmezve a hallottakat. – De az! – kiáltott a másik az ellenkező oldalon. – Török vagy? Feyra egyre csak hátrált a fejét rázva, odalent a tömeg hirtelen elcsendesedett, nézték a lépcsőn kibontakozó drámát. Feyra megbotlott, egyik sárga papucsa leesett a lábáról, ahogy hátraesett, még négy lépcsőfokot gurult lefelé. Sajgott az oldala, megszédült a fájdalomtól és a látványtól, mely a lépcsők közepén, a fáklyák fényében villant elő: a papucsa, a muzulmánok sárga lábbelije a félreismerhetetlen felfelé álló orrával. – Nézd, sárga cipő! – kiáltott valaki a tömegből. – Hisz ez egy musulmana!82 Feyra feltápászkodott és futásnak eredt. A tömeg letépte a takaróját, a fátyla után kapott, kiszakították a bricseszét, próbálták elkapni, hogy átadhassák az őröknek. Kétségbeesetten húzódott el tőlük, próbálta nem meghallani a népére vonatkozó jelzőket és sértéseket; ennyi gyűlöletet és bántást még sosem hallott a török népre zúdítani. A fátyla átnedvesedett a tömeg köpködésétől, az oldala vérzett, mivel az egyik üvegfiola eltört a gyógyszeres övében, amikor elesett. Mindennek ellenére az üldözött vad erejével vetette le magáról a markolászó kezeket, sikerült kiszabadulnia. Átrohant a téren, futás közben megkockáztatott egy felfelé vetett pillantást. Az elé táruló látvány megrémítette: a templom galériájáról négy hatalmas bronz ló emelkedett a levegő82

Muzulmán nő (olasz).

be, tátott szájuk habzott, a mellső lábaik mintha el akarnák taposni. A négy ló máris ideért. Szinte jobban félt tőlük, mint a tömegtől, most még gyorsabban futott, mint eddig. A sötét sikátorok és a korábban rettegett utak most segítettek neki elrejtőzni az üldöző tömeg elől. Mögötte a két őrt lelassította a nehéz páncélzat, segítőkész csattogásuk elárulta hollétüket. Feyrának fogalma sem volt róla, merre jár, egyenesen belerohant az éjszakába, úgy érezte, hogy legalább száz hídon átszaladt. Néha hallotta a páncélzat csörgését, de már nem tudta, milyen távol lehetnek, összezavarta a visszhangos csatorna és az áruló, susogó kövek. Egyszer, az egyik elhagyatott csatornában az üldözők és üldözött párhuzamos hídon találták magukat, Feyra egy rémisztő pillanatig szembenézett az őrökkel. Most hátrányba került, mivel ők tudták, hogyan jussanak el hozzá, ő viszont nem tudta, hogyan kerülhetné ki őket. Kezét vérző oldalára nyomta, miközben találomra elindult valamerre – csakhogy rosszul választott. Ismét zsákutcában találta magát, a víz pedig túl mély volt ahhoz, hogy átgázoljon rajta, ahhoz pedig túl széles, hogy átugorja. Kétségbeesetten megfordult, sötét kis térre érkezett, immár a galád város végre fölébe keveredett. A teret három oldalról lezárták az épületek és a víz, így csak egyfelől lehetett megközelíteni: ahonnan ő is érkezett. Mögötte, a sikátorban egyre közeledett a csörgés. Már nem tudott szaladni. Kimerülten összeesett, várta, hogy elfogják az őrök. Behunyta a szemét, zihált, légzés közben beszívta a nedves, meleg fátylát a nyitott szájába, majd újra kifújta. Gyors fohászt mondott, biztosra vette, hogy utolérte a vég.

Amikor kinyitotta a szemét, a tér túloldalának ragyogó aranyozásában választ kapott imáira. Az egyik kapu felett fordított V alak látszott, ismerős, szeretett ábra. Feyra felkelt és átkelt a téren, átkukucskált a kavargó ködön. Megállt a dupla tölgyfa ajtó küszöbén. Nem tévedett. Az ajtó fölé aranyozott tapintókörzőt véstek a kőbe. Keresd meg azt a házat, melynek ajtaja fölött arany tapintókörzőt látsz! Hirtelen meghallotta az üldözői kiáltásait, a fegyvereik csörgését. Kétségbeesetten dörömbölt az ajtón, igyekezett felvenni a versenyt a léptek zajával, mivel az utcák bűbája révén nem tudta megítélni, hogy az üldözői már a sarkon járnak, vagy van még pár sikátornyi előnye. Az ajtó kinyílt, egy férfi állt mögötte. Ősz haja makacs tüskékben meredt az égre, vékony száját eltátotta, tintapecsétes kezében újmódi szemüveg himbálózott. – Szombat nevű férfit… – lihegte –, egy Szombat nevű férfit keresek. – Én vagyok – mondta a férfi –, de itt nem kéregethetsz. Már be akarta csapni az ajtót, de Feyra a megmaradt sárga cipőjével fájdalmasan kitámasztotta. – Kérem – mondta. Letépte a lovas gyűrűt az ujjairól, keresnie kellett a velencei szavakat. – Erre a gyűrűre. Cecilia Baffo, a barátja nevében. A lábára nehezedő rettenetes nyomás enyhült. A különös férfi tekintete gyors, madárszerű mozdulattal a gyűrűre rebbent, majd Feyrára, majd a mögötte lévő utcára. Megragadta a lány felkarját, és berántotta az ajtón. Feyra semmit sem látott a homályos gyertyafényben, de azt hallotta, amint a tölgyfa ajtó bezárul mögötte.

Biztonságban volt.

16. FEJEZET – CECILIA BAFFO – ISMÉTELTE A SZOMBAT NEVŰ férfi. – Bocsáss meg, hosszú évek óta nem hallottam ezt a nevet. Feyra szájában megállt a falat, az öregre pillantott. A férfi tekintete a távolba révedt, a szemét jócskán felnagyította a szemüvege. Megfordult, és Feyrára pillantott, a gyertyafény most lapos aranyérmékké változtatta az üveglencséket, így semmi sem látszott a szeméből. Vékony ajkai azonban mosolyra görbültek. – Finom? Feyra csak bólintott, mivel a szája annyira tele volt, hogy képtelen lett volna megszólalni. Kapott némi „konyháról lopott” ételt. Olyan sietve tömte magába a tál tartalmát, a kisebb cipót, a darab sajtot, a pár cafat szárított halat, ahogy csak bírta. Tudta, hogy a hosszú koplalás után lassan kellene ennie, minden falatot gondosan megrágnia, de nem érdekelte. Hiába nevelkedett palotában, még soha nem evett ilyen finomat. Apró, egyszerű hálószobában ültek, melynek összes bútorzata egy székből meg egy pótágyból állt, a falon pedig kereszt lógott. A kereszten ugyanazt a kicsi prófétát látta eltorzultan haldokolni, a fején töviskoronával, akit az érmére is rányomtak. Szándékosan az ágyra ült, hogy hátat fordítson neki evés közben, de annyira kimerült, éhezett és fázott, hogy akár az ördöggel is hajlandó lett volna egy fedél alatt étkezni. Miután átmelegítette az étel és a megkönnyebbülés, szemügyre vette a különös öreget. A mellénye alatt ingujjat viselt, térdnadrágot, harisnyát és puha bőrcipőt hordott. Beesett arcát gyér, őszes borosta fedte. Hosszú, érzékeny ujjait befogta a

tinta, a bőre helyenként kiszáradt, pikkelyekben hámlott, máshol vörösre dörzsölte idegességében. Állandóan le-fel kapkodta a szemüvegét, leült, majd újra felállt, mintha nem tudna megmaradni egy helyben. Amikor beszélt, ideges hévvel bukdácsolt ki belőle a szavak áradata, beszédmódja és rángatózó mozgása tovább erősítette a külseje keltette madárszerű benyomást. – Ismertem Cecilia Baffót – mondta. – Réges-régen, amikor ő még ifjú hölgy volt, én tanítottam rajzolni. Nicolò Venier herceg alkalmazásában álltam Giudecca szigetén. – Egy pillanatra megállt. – Tudod, hol van? Giudecca. – Igen – felelte Feyra csendesen. – Nicolò herceg úgy akarta felnevelni egyetlen gyermekét, hogy a lány elsajátítsa mind a fiatal hölgyekhez illő művészeteket, és később előnyös házasságot kössön, beváltva az apa minden reményét. Akkoriban fiatal műszaki rajzolóként koravén tehetségnek számítottam. Cecilia és én egyidősek voltunk. A rabja lettem; bár nem hittem volna, hogy észrevesz egy magamfajta férfit, egy időre mégis magamra vontam a figyelmét. Feyra most más szemmel nézett az öregre. Elképzelte fiatalon, amikor égnek álló ősz haja még feketén lobogott, feszes arcát simára borotválta. Annak idején jóképű lehetett. – Épp akkor kezdett előtűnni az öröksége. No, nem a vagyona, hanem a szépsége. Még sosem láttam olyan gyönyörű teremtményt, mint amilyen ő volt, olyan aranyló hajat, olyan kék szemeket, olyan vékony derekat, akár az agáré. – Beszéd közben az apró ablak előtt mocorgott, tekintete egy távoli térbe és időbe veszett, míg a sápadt ködön ezernyi csillag fénye ragyogott át. – Szombaton születtem, aki pedig Velencében

ezen a napon jön a világra, azt Isten áldottjának tartják, és erről a napról nevezik el. Az apám is szombaton született, ő is ugyanezt a nevet kapta, így én a duplán áldott Zabato Zabatini névvel élhetek. Egész életemben arra vártam, hogy ez a csodálatos szerencse valahogy megmutatkozzon, ugyanis nem voltunk különösebben gazdagok vagy híresek. Emlékszem, a Ceciliával eltöltött pillanatokban arra gondoltam: végre rám talált a nevemben ígért szerencse. – Visszafordult Feyrához. – A szépségével szemben tehetetlen voltam; egyik nap, az iskolában összeölelkezve találtak ránk. Feyra szeme kikerekedett. Most először képzelte el az anyját, az általa ismert Cecilia Baffót fiatal nőként: makacs, gyönyörű, játszik a hatalmával, tréfából elcsábítja a fiatal rajztanárát, majd megszökik egy tengerészkapitánnyal, akit csak egy órája ismert. Most először kérdőjelezte meg anyja könnyelmű viselkedését is. Vajon odaadta magát ennek a férfinak az apja és Szelim szultán előtt? Nem tudta, hogyan tehetné fel a kérdést Zabatónak; de igazából nem is akarta megtudni. A választ ettől függetlenül megkapta. – Egyetlen csók volt csupán. Nicolò Venier azonban őrjöngött, megrémült, hogy elveszem a lányságát, elrontom a házassági esélyeit, szertefoszlik a szövetségkötés reménye. Engem elzavart, Ceciliát pedig azonnal a pároszi nyári palotájukba vitte, és ott nyomban meg is kezdte a házassági tárgyalásokat. Gondolom, innen rabolták el a törökök. Feyra jól ismerte a történet folytatását, azt is tudta, hogy a tüzet, amit ez a különös, vékony férfi az anyjában gyújtott, nem lehetett egykönnyen kioltani. – És most meghalt. – Két hete. Konstantinápolyban.

Zabato újra leült. – Tehát igaz – lehelte. – Hallottam, hogy kalózok fogták el. Feyra bólintott. – Az apám. Tengerészkapitány volt. Ő vitte Törökországba. Az öreg fekete szemöldöke – ilyen színű lehetett régen a haja is – felrebbent. – És átadta a szultánnak? – Igen. Zabato egyenesen a szemébe nézett. – Boldog volt? Feyra elgondolkodott. – Igen. – Nem hazudott. A szultán mellett Cecilia hitvesi örömöt talált, miközben vad szellemi energiáit is le tudta vezetni a szövevényes politikai játszmákban. Valószínűleg boldogabban élt Nur Banuként, mint ahogy Cecilia Baffóként élt volna, akár a nincstelen rajzoló, akár a török tengerészkapitány veszi feleségül. Apjára gondolva eszébe jutott még valami, amit el kellett mondania. – A lánya vagyok. Zabato, az este folyamán először, mozdulatlanná dermedt. Feyra arcát nézte a vékony jemine fátyol mögött, próbálta kivenni a vonásait. – Igen – mondta a szokásos beszédtempójánál lassabban. – Igen, a lánya vagy. Akkor Feyra dadogva elbeszélte neki az egész históriáját; az anyja halálát, majd az apjáét, a hajó eltűntét, majd Takat Turanét is. Megmutatta neki a kristálygyűrűt, a rajzoló láthatóan felismerte.

Zabato megrázta a fejét, mintha könnyeket akarna szétpislogni, majd ismét felállt, rögvest járkálni kezdett. – Írtam neki Pároszba, még a szultán udvarába is, a kereskedőinkkel küldtem el a leveleimet, egyszer pedig egyenesen a nagykövetre bíztam rá. Végül megírtam neki, hogy ebben a házban élek, elmondtam, hogy odaadó szolgája vagyok, de fogalmam sem volt róla, hogy egyáltalán megkapta-e. Feyrának nem voltak kétségei. – Biztosra veszem. Zabato gyorsan bólintott, egyszer, kétszer, háromszor. – Igen. Igen. Igen. És most, hogy itt vagy, minden segítséget megkapsz, amit Zabato Zabatini megadhat. Hogyan hívhatlak? – Kinyújtotta a kezét. Feyra ránézett, nem tudta, mit kellene tennie. Kurtán megérintette az ujjával, majd a mellkasára mutatott. – A nevem Feyra Adalet bint Timurhan Murád. Zabato leejtette a kezét, és megrázta a fejét. – Ez nem lesz jó. Ha el akarsz rejtőzni, fontos, hogy a származásod titokban maradjon. A törököket sosem kedvelték errefelé, Lepanto óta pedig a gyűlölet tüze még magasabbra lobbant. Még rosszabb lesz, gondolta Feyra, ha valaha megtudják, mit tett az apám. – Velencei nevet kell választanod – mondta Zabato. – Cecilia? Zabato oldalra biccentette a fejét. – Természetesen. Ami pedig a vezetéknevet illeti, felveheted az enyémet, a Zabatinit, mivel azt fogom mondani a ház népének, hogy az unokahúgom vagy. – Itt maradhatok?

Zabato vállat vont. – Hova mennél? – A dózséval akarok találkozni. Segítenie kell, hogy hazajussak. – Constantinapoliba?83 Arról szó sem lehet! Feyra megdermedt. – Miért? – Amíg a pestis a vendégünk, a Consiglio di Marittima parancsának értelmében egyetlen hajó sem jöhet be Velencébe, és nem hagyhatja el a várost. Várnod kell. Feyra nagyot nyelt. Mennyi ideig kell itt raboskodnia? – És a dózse? A dózsét azért láthatom? Zabato kedvesen felelt. – Nem ismerem a dózsét, bár Sebastiano Venier a régi gazdám bátyja. Én Nicolò Veniernek dolgoztam, ő viszont sok-sok éve elzavart a házától. A szerencsém a szerelmemmel együtt elhagyott, azóta egyik állásból a másikba vándoroltam. – Látta, hogy Feyra arca megnyúlik; előrehajolt, tintás ujjait összefonta, könyökét a térdén nyugtatta. – Ma elvesztettük a szolgálólányt. Ezért nyitottam ki én az ajtót. – Pestis? – Feyrának a lélegzete is elállt. Ha a pestis már betört a házba, akkor valószínűleg ez a kedves öreg és az egész háza népe is halálra van ítélve. – Nem. A kontinensre utazott a családjához. – Ismét felállt, egy köteg vajszínű ruhára mutatott, melyet a szék hátára tettek. – Ezek az ő ruhái. Most pihenj le, reggel pedig vedd ezt fel! – Az ágyra dobta az öltözéket.

83

Konstantinápoly (olasz).

Feyra végigfuttatta az ujjait a különös anyagon, majd felnézett. – Viselhetek fátylat? Zabato Zabatini megrázta a fejét. – Nem. A fátyol azonnal elárulna. – Meglátta a lány arckifejezését, megint próbálta jobb kedvre deríteni. – Megkapod a szobalány bérét, ahogy a ruháit is. Heti egy soldo, koszt és kvártély. Idővel kitaláljuk, hogyan juthatnál be a dózséhoz, vagy haza. Feyra szerette volna megköszönni a férfinak a kedvességét, de nem volt semmije, így egyetlen értékét adta át. – A kezét! – mondta. – Dörzsölje be ezzel! – Átadott neki egy fiola kenőcsöt az övéből. A férfi kételkedve nézte az okuláréján át. – Kámfor és arab mézga. Használja minden este! Reggel pedig igya meg egy citrom levét! Zabato a kezére pillantott, majd a lányra, aztán szokásos keskeny mosolyával elmosolyodott. – Most pihenj le! Napkeltekor megkereslek, megmutatom, mi lesz a feladatod. Az öreg épp menni készült, mikor Feyra végre szavakba tudta önteni a kérdést, amit fel akart tenni. – Miért teszi ezt? A férfi visszafordult az ajtóban, a mosolya lehervadt az arcáról. – Cecilia csak játszott velem, a karmait próbálgatta. Számomra viszont többet jelentett. Tudod, én tényleg szerettem őt. MIRE FEYRA REGGEL MEGHALLOTTA a kopogást az ajtón, már felébredt és fel is öltözött. Zabato Zabatini állt a küszöbön. – Jól aludtál?

– Igen. A matrac puha volt és tetűmentes; ráadásul nem himbálózott alatta hajó, és már nem aggódott szegény apja egészsége miatt sem, így pár álomtalan órára csakugyan elszenderült. Zabato addig hátrált, ameddig a sötét, szűk folyosó csak engedte. – Hadd nézzelek! – Feyra magán érezte a tekintetét; a férfi pillantása kedves volt, nem ragadozószerű. Kényelmetlenül érezte magát a szobalány ruhájában. Az anyag ugyan lágyan, rugalmasan simult rá, épp csak a hónaljánál keményeden meg az előző viselője izzadságától, a stílusát viszont illetlennek érezte. Habár a szobalány hálóját nem szerelték fel tükörrel, Feyra így is tisztán látta az öltözék számos fogyatékosságát. A nyakrészét túlságosan kivágták, a dekoltázsa kis híján a mellbimbójáig ért. Még a mellszorító szalagot sem tekerhette magára, mivel a ruha felső részét szorosan megkötött fűző támasztotta meg, melytől a mellei óriásinak látszottak. A felkarjára túlságosan rátapadt az ingujja, a könyökéből induló egyszerű csipkekézelő pedig alig takarta el az alkarját, a csuklója nagy részét teljesen fedetlenül hagyta. A terjedelmes szoknya kerülete, melyet egy fél tucat alsószoknya duzzasztott ki, kis híján betöltötte az aprócska szobát, mégis alig ért le a vádlijáig, túlságosan sokat mutatott harisnyás lábából. Feyra nyilvánvalóan magasabb volt, mint a szobalány, vagyis a pruszlik túl magasra került, az ingujj és a szoknya pedig nem volt elég hosszú. Vaskos gyógyszeres övétől, melyet a szoknyák alá vett fel, a felsőrész a csípőjénél még jobban kidagadt, a dereka pedig még vékonyabbnak tetszett. A fején puha csipkesapkát kellett viselnie, ám mire Feyra befonta és rögzítette a haját, s az összes vörösesbarna fürtöt erővel a párta

alá kényszerítette, csak annyit ért el, hogy az egész nyaka és válla fedetlen maradt. Saját ruháinak már nem vehette hasznát, csak a tűzre lett volna jó. A sárga papucs helyett bőrcsizmát húzott a lábára, melyet a szék alatt talált. Kicsit ugyan szorította, a sarkát pedig túl laposnak találta, de a bőr meglepően puhának bizonyult. Saját piszkos, fél pár lábbelijét az ágy alá csúsztatta, mint eredeti öltözéke egyetlen megmaradt darabját. Kiegyenesedett, megmutatta magát a Szombat nevű embernek. Fázott, nem érezte magát kényelmesen, inkább védtelennek, Zabato azonban elégedettnek tűnt. – Igazi velencei szolgáló – mondta, majd intett Feyrának. – Gyere, megmondom, mi lesz a dolgod. Többet ne beszélj, az akcentusod elárulhat! A házban mindenkinek azt mondtam, hogy beteg a nyelved. Különösen a gazdámmal ne beszélj, nem mintha általában kifogása lenne a törökök ellen, de most nehéz feladatot kapott, éjjel-nappal gyötrődik miatta. Idővel azonban, amennyiben beleegyezel, bizalmadba avatjuk, mivel ő tényleg ismeri a dózsét. Személyesen. Feyra összezavarodott. – A gazdája? Hát nem öné a ház? Zabato különös, horkantó nevetést hallatott, nem minden keserűség nélkül. – Nem. Mondtam, hogy anyáddal együtt a szerencsém is elhagyott. Nehéz időket éltem, mindig valaki más szolgája voltam. Gyere! Feyra kilépett a szobájából, követte Zabatót lefelé a lépcsőn. Hamarosan hallgatnia kell, így feltette az utolsó kérdését. – És ki a gazdája?

A keskeny, kígyózó lépcsősoron Zabato hátrapillantott a válla fölött, úgy válaszolt. – A neve Andrea Palladio. VALAHOL MÉLYEN, A DÓZSE PALOTÁJÁNAK gyomrában a két őr, akiknek Feyra kicsúszott a kezéből, egy ablaktalan szobában állt. Velük szemben, sötét faasztalánál szőke férfi ült, őket faggatta kitartóan; a hangja azonban annyira kedvesen csengett, hogy az őrök már kezdték elhinni, hogy talán megúszhatják a vesszőzést. Az asztal másik oldalán alacsonyabb férfi ült kezében tollszárral, fején a deákok négyszögletű kalapjával. A deák tolla sercegett a papíron, miközben a két őr leírta a szökevényt. – Sötét színű volt. – A haja vagy a bőre? – Mindkettő, signore. – Sötétebb, mint a velenceieké? – Néhányukénál biztosan, signore – felelte a fiatalabb. – De komolyan, a ruháit leszámítva szinte akár déli is lehetett volna. – Megkülönböztető jegyek? A két őr összenézett. – Valami egyedi vonás. Az öltözékétől eltekintve, természetesen. A sárga papucsról adott leírásotokat már megkaptuk. – Hát, signore… akarom mondani… mikor az emberek letépték a fátylát. – Jól nézett ki – bökte ki a második. Rövid időre súlyos csend ereszkedett a teremre. – Azt akarjátok mondani, hogy szép? – Igen, signore. – Azt akarjátok mondani, hogy egy szép török nőt keresünk?

Az első őr, az idősebbik és okosabbik, félni kezdett. Volt valami a vallatójuk hangjában, ami ismét eszébe juttatta a verést. – Hát, talán – szólalt meg –, most hogy mondja, a bőre elég sötét volt, majdnem fekete. – A társára nézett. – Így igaz – helyeselt a másik. – Az orra meg elég nagy… – És horgas! – fejezte be az első diadalmasan. – Épp annyira horgadt le az orra, amennyire a hitetlen papucsának vége felkunkorodott. A szőke jóváhagyólag bólintott, miközben a deák még gyorsabban rajzolt. Mikor elkészült, a vallató az őrök elé tartotta a képet. – Mondanátok – kérdezte ismét nyájas hangon –, hogy hasonlít rá ez a kép? A két őr a rajzra bámult. Ronda, kampós orrú, fekete bőrű banyát láttak maguk előtt fátylakban és hullámzó, buggyos nadrágban. Az orra lelógott a cipője feltűrt orráig. A két férfi lelkesen bólintott. A vizsgáló felkapta a rajzot, és átadta az idősebb őrnek. – Személyesen vidd el a Campo San Vio 84 pamfleteseihez! – parancsolta. – Naplementére tegyék ki a rajzot minden sestiere minden sarkára!

84

Tér a csatorna partjánál, nevét a San Vio-templomról kapta.

17. FEJEZET A HAJNAL ELSŐ SUGARAINÁL EGY MADÁRÁLARCOS férfi sétált a Miracoli-negyed néma utcáin, fekete nagykabátja a járdát súrolta. Megállt az egyik vörös keresztes ajtó előtt, s pálcájával megkocogtatta. A csuklyákba, köpenyekbe burkolózott család, kezükben kevéske vagyonukkal, némán kisereglett, és megindult utána. A férfi a következő ajtóhoz lépett, ott is ugyanez történt. Hamarosan egész kis sereg gyűlt össze a nyomában, egyre többen kanyarogtak az utcákon. A Miracoli-templomnál Annibale felemelte a pálcáját, mire a menet megállt. Belépett a templomba, melyben megkeresztelték, de nem hajtott térdet, nem bámulta meg a benti figyelemre méltó márványcsodákat sem. Egyenesen a kő boltívhez vezető kis lépcsősorhoz ment, mely szürke szivárványként ívelődött az utca felett; a templomhoz tartozó kis zárdába tartott. A rácsos ablakokon keresztül látta a lent összebújó, rá várakozó családokat. Hirtelen inába szállt a bátorsága. A folyamat azonban beindult, már nem állíthatja le. Átsétált az íven a kis hátsó ajtóhoz, a lehető legtisztelettudóbban megkocogtatta ébenfa pálcájának gombjával. Fekete ruhás, fehér fityulás, idősödő apáca nyitott ajtót. Ő volt la badessa, a Miracoli rendjének apátnője, akivel Annibale tegnap hosszas tárgyalást folytatott. – Készen állnak, dama85 badessa?

85

Hölgy (olasz).

Az apátnő komolyan bólintott. – Igen. Készen állunk. – Biztos benne? – Pásztori rend vagyunk, dottore. Ha a családok mennek, mi is megyünk – felelte halvány mosollyal. Annibale megfordult, a badessa és a nővérek követték a lépcsőn lefelé. Várt, míg a badessa térdet hajtott a hatalmas oltár előtt. Becsukta és kulcsra zárta az oltár faliszekrényét, melyben a szent ostyát tartották. Újból meghajolt a fülke felé, meggyújtott két, szent olajjal átitatott vattacsomót az aranykereszt előtt, majd a feszületet a márványra fektette. A nővérek felé menet, a padsorok között a badessa nem hajtott fejet a lefektetett kereszt előtt. A pap előző éjjel meghalt, így az épület már nem szentély, csak gyönyörű márványmúzeum. Isten eltávozott innen, most a Miracoli nővéreknek is menniük kell. Odakint Annibale ment elől, akár a hamelni patkányfogó, aki fiatal apácákat csalt magával titokban. Egyre növekvő csapata azonban magára vonta a figyelmet; dottore Valnetti épp a palackozott hamis reménnyel teli kordéját húzta maga után, mikor eldobta a vörös fogantyút, és Annibaléhoz rohant. Annibale összeszorította a fogát az álarca mögött. Tudta, hogy eljön ez a pillanat. – Annibale? Hová viszed ezeket az embereket? – Az új kórházamba. – Mi a… És az vajon hol van? – fröcsögte Valnetti. Annibale hallgatott. – Ezek az én betegeim! – Valnetti felemelte a hangját. – Az enyémek is. – Nem teheted ezt, Cason. – Pedig megteszem.

– De miért? – A módszereink nem egyeznek. Kipróbáltam az önét, most a sajátomat fogom kipróbálni. Valnetti könyörögni kezdett. – Egyezségre juthatnánk. – Nem hiszem. – Annibale kimérten el akart suhanni Valnetti mellett, az idős doktor azonban kivágta elé a karját. – A családom, tudod, genovai. – És? – Az ottani legenda szerint – Valnetti botladozva igyekezett lépést tartani Annibaléval, miközben hangosan elhadarta a mondandóját –, egy Miklós nevű pásztornak, aki szinte még maga is gyerek volt, isteni látomása támadt, ezért több ezer gyereket vezetett át az Alpokon, hogy keresztes háborúba induljanak a muzulmán hitetlenek ellen. – Most már futott, hogy beosztottját megelőzze. – Ezek az eltévelyedett gyerekek, az egész sokaság, mind Genovában lyukadtak ki. Miklós elhitte, hogy a tenger kettéválik majd előttük, a pólyás katonái meg egytől egyig leültek a tengerpartra, és vártak. – Kiterjesztett karjával megállította Annibalét, megragadta a fekete kabátot a fiatalember mellkasán. – Miklós nem látnok volt, Cason, csak ostoba gyerek. Annibale félretolta Valnettit, és szótlanul folytatta útját. Valnetti megállt az emberek folyamatos áradatában, néhányan kissé továbbsodorták mentükben. Megpróbált előbb egyikhez, aztán másikhoz folyamodni, de nem kapott választ, így nem volt más választása, követte Annibalét a Fondamenta Nuovéhoz. Annibale beterelte az embereket az ott várakozó csónakokba, Valnetti tehetetlenül nézte. Mikor a fiatal doktor maga is

beugrott a legnagyobb dereglyébe, az idősebb búcsúzóul még megfenyegette: – Rád küldöm a Consiglio Medicót! – figyelmeztette. Annibale vállat vont. – Csak a kötelességemet teljesítem. Valnetti felhorkantott álarcának hosszú orra alól. – Ugyan mióta tartozik ez a kötelességedhez? Annibalénak gondolkodni sem kellett rajta. Kinyújtotta a lábát, és elrúgta a csónakot a dokktól. – Mostantól – felelte. A KIS HAJÓRAJ ÉLÉN ANNIBALE ÁLLT, ismét orrszobrot idéző mozdulatlanságban, s csónakjában, mint előfutárokat, vitte a legsúlyosabb betegeket. Amikor elérték a Lazzaretto Novót, látta, hogy Восса teljesítette a múlt héten kiadott utasításokat. A csónakházról lekaparták a vörös keresztet; itt nem lesz semmiféle gyászos jelzés. A gátra fémüstöt állítottak: ha világít benne a parázs, a csónakok kiköthetnek, ha nem, nem jöhetnek közelebb. A kapu küszöbe elé Восса sekély gödröt ásott, megtöltötte hamulúggal, a látogatóknak ebben kell fertőtleníteniük a lábukat érkezéskor és távozáskor. Annibale meghagyta a többi csónaknak, hogy várjanak, ő pedig átvezette a súlyos betegekből álló kis csapatát a kapun, némelyeket hordágyon vittek jobb állapotú társaik, mások saját lábukon közlekedtek, megint mások mankón vagy társaikra támaszkodva botladoztak. Annibale bevezette őket a Tezonba, megmutatta nekik az ágyukat, és mindegyiknek adott vizet. A hatalmas ajtók bezárultak. Visszatért a csónakokhoz, egyenként vezette át a családokat a kapun, letelepítette őket a menedékházakban azzal a szigorú

paranccsal, hogy senki nem léphet be a Tezonba, bármennyire vágyódjanak is szeretteik után. Két ház maradt lakatlanul: a templom melletti kis rom, és a sarokház a torresinnél, amit saját magának tartott fenn. A gyerekeket a fehéreperfákkal övezett sétányon hagyta, hadd játsszanak a fák alatt, ő pedig elindult a Tezonba. Először azonban benézett a templomba; odabent egy térdelő alakot látott. Annibale meghátrált, nem akarta zavarni az imádkozót a badessa azonban megfordult és felállt. – Jöjjön be! – mondta. Annibale óvakodva sétált beljebb, széles karimájú kalapját lecsúsztatta a fejéről. A csőrt fennhagyta. – Bocsássa meg az álarcot – mondta. – Inkább az önök egészségét szolgálja, semmint az enyémet. – Hogy tiszteletlenségét enyhítse, esetlenül meghajolt, bár nem az oltár, hanem a nő felé. – Nem akartam megzavarni. A badessa széttárta bütykös kezeit. – Semmi olyat nem mondtam, amit ne lehetne folytatni később. – Egyik göcsörtös ujjával a gerenda felé bökött. – A mi beszélgetésünk egy életen át tart; nem ma fogjuk lezárni. – Elsimította a ruháját terjedelmes csípőjén. – Minek köszönhetjük a látogatást, dottore? Annibale az egyik padból kiálló szálkával szöszmötölt, az álarca alatt bánatosan elmosolyodott. – Őszintén? Nem tudom. Az apátnő is elmosolyodott. – Azt hiszem, én tudom. Hatalmas vállalkozásba készül belevágni. – Beült az egyik sorba, és intett Annibalénak, hogy kövesse a példáját. – Amikor tegnap eljött hozzám, hogy ellássa szegény Orlando atyát, emlékeztetett rá, hogy a Miracoli

nővérek rendje az incurabili, a gyógyíthatatlanok számára alakult, akiket az Úr leprával és más halálos kórral sújtott a keresztes hadjáratokból visszatérve. Az első betegek tudták, hogy az ő bajukra nincs orvosság. Az első apácák is tudták. Ők viszont hittek a csodában. – Annibaléra nézett. – Amikor megkeresett engem ezzel az ötlettel, megszégyenített. Ezért jöttem el én és a nővérek is. Annak idején a rendünk csodát szolgáltatott. Úgy tűnik, ismét ezt kell tennünk. Annibale hallgatta, de nem felelt. A badessa megmarkolta az egyszerű fakeresztet, mely az erénye felett lebegett. – Fiam, hallottam Valnetti történetét, azt beszélik, csakugyan megtörtént. Van azonban egy másik legenda is, egy jóval hatalmasabb, a valaha elmesélt történetek legnagyobbikának része. Egyszer egy férfi elvezette a népét az ígéret földjére, ám az óceán útját állta. Ő nem ült le, hogy megvárja, míg magától szétválik; ő a botjával a földre csapott, és követelte, hogy nyíljon meg a tenger. – A badessa felkelt, egyszerű öltözékét tarkabarka mintákkal borította a fény, mely a templom egyetlen mozaikos ablakának színes üvegén áradt át. Megfordult, és lenézett Annibaléra. – És úgy lett, dottore. Úgy lett. A KÖVETKEZŐ NAPOKBAN A KIS SZIGETEN olyan sürgés-forgás támadt, akár egy méhkaptárban. A Miracoli nővérek csodálatos munkájának köszönhetően a Tezon boltíveit sárral tapasztott vesszőfonatok töltötték ki. Salve fogyatékossága dacára láthatóan megértette az egyszerű utasításokat, sokat segített, igazság szerint többet is, mint Восса. A Miracoli-családok között rőzsefonó is akadt, ő vezette a munkálatokat, a Miracoli nővérek pedig, akiket gyakorlatias, szilárd reguláikról ismer-

tek, nem vesztek el annyira a túlvilág igézetében, hogy sajnálták volna bepiszkítani a kezüket. Annibale átküldött néhány nővért a vízen a szárazföldre, hogy vásároljanak jó minőségű vásznakat a treporti piacon, ahová még nem ért el a kór. Восса és Salve azt a feladatot kapták, hogy minden reggel friss vizet húzzanak a kútból, mindennap horgásszanak a lagúnában, a medencéket töltsék meg pisztránggal meg jókora, csomózott kötelekkel, melyeken osztrigatelepeket tenyészthetnek. Az egyik apáca, egy Ana nevű termetes asszonyság, aki jól értett a baromfitenyésztéshez, rúdra kötözött kotlóstyúkokat és egy kakast vásárolt, apró gyékénycsónakban visszaevezett velük a szigetre, úgy hozta az élő szárnyasokat a vállán, mintha kotkodácsoló stólája lenne. Annibale úgy hitte, hogy ha az ételt fiatal vagy frissen horgászott állat húsából készítik, akkor azt nem fertőzi meg a levegő. Az egyik családdal tanítómester is érkezett a szigetre, aki a kis templomban iskolát nyitott a fiúk számára. Az apácák eközben megtartották a regulát, felváltva énekeltek a kánoni órákban, mindennap misét mondtak a családoknak, melyről Восса szinte soha nem hiányzott, Annibale pedig szinte mindig. Восса végtelen büszkeséggel adományozta a badessának az Annibalétól kapott serleget az oltáriszentség tárolásához. Így lett a használaton kívüli borospincéből származó szerény bronzserleg a San Bartolomeo legfényesebb relikviája. Annibale kis álomországa minden részletét megtervezte. A nővérek füvészkertet ástak a fal mögötti jó minőségű, lecsapolt területen, Annibale pedig képeket rajzolt nekik a padovai botanikus kertről, hogy mindegyik gyógyszeréhez elegendő fü-

vet termesszenek, ő pedig helyben is el tudja készíteni a balzsamait. A feleségek matracot varrtak a szeretteiknek, Annibale utasításai szerint megtöltötték őket gyógyító erejű rutával és hangával, ő pedig ugyanezen növények szépen rendezett soraival burkolta a kórház padlóját. A betegeknek a Tezonban kellett maradniuk, a családoknak pedig a menedékházakban, egymással sosem találkozhattak. Senki nem léphetett be a Tezonból a házakba a mindig védőruházatot viselő Annibale kivételével. Az egész vállalkozást a Cason-kincsből fizette, mely egyre apadt a kút melletti búvóhelyén, a kőoroszlán vigyázó pillantása alatt. Annibale mindennap megpihent, felmászott a fal délkeleti sarkában álló torresinre, átnézett a víz felett Velencére. Amikor a szél megfelelő irányból fújt, hallotta, hogy a velencei harangok szüntelenül bonganak az elhunyt lelkekért. A sestieri hat doktora vesztésre állt. A vörös szemlencséje mögül úgy látszott, mintha Velence lángokban állna. Annibale jól tudta, hogy a helyzete nem tartható sokáig. Kisajátította a Köztársaság egyik szigetét, és csak remélhette, hogy a módszerei jó eredményeket hoznak, s ezért a tanács békén hagyja. Valnetti nem örült, hogy keresztülhúzták a számításait, és Annibale sejtette, hogy volt elöljárója már felkereste a Consiglio della Sanitát, hogy jelentse a beosztottja viselkedését. Mindennap, amikor kinézett a rózsaszín tengerre vörös, füstös lencséin keresztül, annak az embernek az érkezését várta, aki majd megállítja őt.

18. FEJEZET CECILIA ZABATINI GYORSAN BEILLESZKEDETT az új életébe, mint az arany tapintókörzős ház új szobalánya. Rövid idő alatt kiismerte a hosszú, magas házat az egymásba kapcsolódó lépcsősorok és folyosók miriádjával. Hozzászokott, hogy míg a hátsó szobákban sötétség honol, az elülső szalonokat elvakítja a fény – itt ugyanis a boltívek és a kerek, mázas üvegek átengedték, útközben káprázatos szivárvánnyá alakították a napsugarakat, fényárba borítva a termeket. A ház oldalában csendes tér állt kúttal a közepén, innen nyílt a látogatóknak fenntartott főbejárat a tapintókörző jele alatt. Az épület homlokzata a fénylő, forgalmas csatornára nézett a vízre nyíló kapujával; mögötte pedig apró, koszos udvar állt, mely három másik óriási ház felügyelete alá tartozott. Ide öntötték ki az emberi salakanyagot és a konyha hulladékait, melyet hetente egyszer a szemetes besöpört a trágyáskocsijába. Visszataszító szaga volt, az új szobalány pedig, mivel egészségtelennek tartotta a helyet, igyekezett minél messzebbre elkerülni. A ház befogadta a magas, csendes lányt, aki okosnak és segítőkésznek bizonyult: nem kellett sokat magyarázni neki, kitalálta, mi a teendője, mielőtt megkérték volna rá. Kedvesen bántak Feyrával részben maga miatt, részben a beszédproblémái miatt, részben pedig Zabato nagybátyja védelme miatt, az öreget ugyanis tisztelték és szerették, ráadásul jó barátságban állt a gazdájukkal. A két inas más okból is kedves volt hozzá: a bolond is láthatta, milyen szép, akárhogy is igyekezett elrejteni.

A szakács – aki csak Corona Cucinának, vagyis a Konyha Királynőjének szólíttatta magát, mivel szeretett azzal hencegni, hogy ebben a helyiségben ő uralkodik – mindent szemmel tartott, ami a birodalmában zajlott. Hamar észrevette az inasok tekintetének csillogását, és úgy döntött, azonnal tennie kell valamit. Már az első reggelen, mikor Feyra lement a konyhába, kedvesen gügyögve megpaskolta az álla alatt: – Gesumaria!86 Kedvesem, úgy nézel ki, mint aki a Ponte delle Tettén87 dolgozik, jól kipakoltad a bögyöd az uraknak! Hadd adjak egy kis csipkét arra a nyakvonalra, meg egy hosszabb alsószoknyát! A szakácsnő lecibálta Feyrát a saját, pinceszinti szobájába, mely némileg hasonlított a szobalány padlástéri hálójára, majd körbenézett a szekrényében. Talált a lánynak egy hosszabb alsószoknyát, mely szerencsére majdnem a bokájáig ért. – És tessék – Corona Cucina csipkesálat kerített Feyra vállaira. Egyik húsos kezével csomóba fogta az anyagot, másikkal a kis fiókban kutakodott. – Biztos vagyok benne, hogy van itt valahol egy régi tűm… á, megvan… ez majd megtartja. A kedves szakácsnő beletűzte a brosst a csomóba, hogy a ruhához fogja vele a gallért. Feyra lenézett a keblére. A bross aprócska keresztet ábrázolt, rajta egy picurka alakkal. Nemcsak a pásztorprófétával kellett megbékélnie Feyrának. A fátyla nélkül a ház összes szaga megrohanta: a konyhai kemencén párolgó sűrített halcsontleves, a kamra méhviasz fényezése, az avas birkafaggyú gyertyák a studiolóban.88 Amikor 86

Jézusmária! (olasz).

87

Cicik hídja (olasz). Velencében ezen az apró hídon prostituáltak álltak.

88

Dolgozószoba (olasz).

felcipelte a szenet, köhögött a fojtogató kátrányszagtól, még a könyvekből áradó dohos bőr- és papírszag is tüsszögésre késztette a dolgozószobában, a terem falát ugyanis emeletnyi magasságba telepített könyvtár ölelte körbe. Egyik nap kis híján sokkot kapott: sóért indult a ház alatti kis pincébe, ám a sötétben valami borostásnak ütközött. Amikor felemelte a gyertyáját, a pillantása egy disznóra esett, mely a patáinál fogva lógott fejjel lefelé, húsa sápadt volt, nyelve kilógott, a vére csepegett. A gyertya csörömpölve hullott a földre Feyra kezéből, a szegény lány öklendezve rohant a háztömb közepére telepített kis kertbe. Gorona Cucina kirohant hozzá, hányás közben a hátát dörzsölgette, kérdezgette, mi lelte. Feyra magáról elfeledkezve nyögte ki: – Porco.89 – Attól igazán nem kell félni, édeske! Hát ebben az állapotban nem bánthat, nem igaz? – A szakácsnő megsimogatta Feyra izzadt arcát. – Nézze meg az ember, úgy elfutottál attól a disznótól, mintha musulmana volnál! Feyra megdermedt. Már megint ez a szó. Musulmana. A szó, amire Nur Banu nem tanította meg, és amit a dózse palotájának lépcsőjén hallott, amikor elhagyta a papucsát. Pislogva meredt a szakácsnő aggódó arcába. Corona Cucina kedves asszony, tőle talán megtudhatja, mit jelent. – Musulmana? – kérdezte, igyekezett úgy kiejteni, mint a velenceiek. – Az hát… rettegnek a disznóhústól. Így tudtuk mi, velenceiek az áldott Márk apostol – Corona Cucina itt keresztet rajzolt terjedelmes mellkasára – testét elhozni a pogányoktól ide, a 89

Disznó (olasz).

keresztény Velencébe, a bazilikába. Óriási kosárba fektették a szent tetemét, aztán letakarták gyógynövényekkel meg disznóhússal, és ha valaki a közelébe ment, a szállítóknak azt kellett kiabálniuk: „Disznóhús!” Így szedték rá a musulmanit,90 és hozták haza a szentünket. Feyra zavarodottsága bizonyára kiült az arcára, mivel Corona Cucina felemelte a hangját, mintha bolonddal beszélne. – Musulmani! Akik sárga cipőben járnak a templomukba, a fejükre meg turbánt kötöznek. Dio,91 a nagybátyád azt mondta, néma vagy, nem bolond! – Felemelte Feyra állát. – Hát, nem tudják, mit veszítenek, mert mikor a disznó már egy hete ott lóg, olyan sonkát meg húsos pitét csinálok, hogy összefolyik a szádban a nyál! Akkor majd tetszeni fog a malacka! Feyra onnantól kezdve elkerülte a kis udvart, mikor Corona Cucina disznót főzött. Még az illatát is hitetlenség belélegezni, majdnem nagyobb bűn, mint a kereszt viselése. A legerősebb szag a házban azonban mégis a papír és a tinta illata volt. A láthatatlanul tevékenykedő gazda hatalmas készleteket halmozott fel belőlük: lepotyogtak az íróasztaláról, beborították a térképes szekrényt, még az ebédlőasztalt is. Feyra egyszer-kétszer rájuk kukucskált. A jelöléseket ugyan nem értette, de a rajzokat meg tudta fejteni. Sokszor látott már hasonlót Mimar Szinán társaságában. Tervek voltak. Palladio építész volt, mint Szinán.

90

Muzulmánok (olasz).

91

Isten (olasz).

Feyra kezdte kitanulni a velencei nyelvjárást. Szolgatársai nem pontosan azon a tiszta, nemesi nyelven beszéltek, melyre őt az anyja tanította. Ez a tájszólás úgy zümmögött a „z” hangoktól, mint egy rajnyi méh döngicsélése, beszéd közben meg úgy hadonásztak, hogy a ház szűk folyosóin néha meg is ütötték egymást, vagy kibillentették a gyertyákat a tartójukból. Ám a két étkezés idején, reggel és este, a szolgák együtt ettek a konyhában, Feyra pedig nézte, hallgatta őket, és elkezdett igazodni hozzájuk. Ritkán hagyta el a házat, amikor azonban kiment a piacra, arra jött rá, hogy Velence nappal teljesen más, mint az a város, amit éjszaka látott. Ide, úgy tűnt, még nem jutott el a pestis; Zabato azt mondta, a Cannaregio 92 nevű körzetben tombol legerősebben a kór, ám ha a Rialtónál93 veszi meg a portékáját, majd egyenesen visszajön, nem lesz baja. Feyra így kezdte alaposan megismerni a maga sestieréjét, a Castellót. Észrevette, hogy a pásztorpróféta mindenütt megjelenik, minden sarkon felbukkan, minden templom ajtaja fölött ott lóg. Az ő hite szerint az istent tilos ábrázolni; nemcsak szentségtörésnek tartották, de lehetetlennek is. A keresztények azonban együtt éltek az istenségükkel, mintha a szomszédjuk volna, ki sem lehetett volna kerülni. Úgy látszott, csak két formában mutatkozik meg: csecsemőként az anyja karjában vagy a keresztjén haldokolva, mint egy levágott állat. Az élete eleje és vége; közte semmi. Még a piacon is a pásztorpróféta lógott a lemészárolt, fabitóra akasztott jószágok fölött, mindegyiküknél magasabban. 92

A legészakibb sestiere neve.

93

Velence kereskedelmi központja, piacairól és a Rialto hídról híres, mely a Canal Grande felett ível át.

Általában Corona Cucina ment a piacra, mivel senkire nem bízta rá a hozzávalók beszerzését, de mostanság annyira fájtak a végtagjai, hogy gyakran le kellett ülnie felpolcolt lábbal. Feyra egyszer meglátta a lábfejét: olyan nagyra duzzadt, mint egy angolnahalász csónakja, a lábujjaknál a csont eltorzult, mindkét oldalára jókora bütyök nőtt. Ráadásul Corona vádlijának alsó felén úgy kidudorodtak az erek, mintha kék vagy fekete zsineggel átkötötték volna a lábát. Feyra már látott ilyen duzzadt ereket a háremben, eltöprengett, vajon lesz-e majd bátorsága felajánlani a segítségét a szakácsnőnek, cserébe a kedvességéért. Nagyon hiányzott neki az orvoslás, nemcsak a rang miatt, hanem mert akkor kikérték a véleményét, hasznosították a tudását. Itt ő volt a legutolsó szolga, takarítania kellett, elhozni ezt-azt, tüzet rakni a gazda szobájában. Az első munkanap után levette a négylovas kristálygyűrűt az ujjáról. Kemény fizikai munkát végzett, tudta, hogy a gyűrű előbb-utóbb megrepedne, talán el is törne. A sok alsószoknya egyikének szegélyéből kihúzta a szalagot, a nyaka köré kötötte vele a gyűrűjét, majd bedugta a fűzőjébe. Erről eszébe jutott az amulettek ottomán hagyománya, amivel az emberek az egészségüket igyekeznek megvédeni: némelyek tekercset viselnek magukon, melyre apró, kacskaringós betűkkel kiírták a Korán egyik versét, mások talán Allah nevét hordják magukkal az erszényükbe dugott papírfecnin, vagy egy függőt, mely a Fatima kezét94 mutató öt ujjat ábrázolja. Az amulett titkos, személyes tárgy; a ruha alatt hordják őket, valamiképp utal a vi94

Fatima Mohamed lánya volt, a szétnyitott kéz, mint varázserővel bíró tárgy, más kultúrákban is megjelenik.

selőjükre. Nos, az ő amulettje a gyűrű lesz, az egyetlen, ami Konstantinápolyból egészen idáig elkísérte. Az is eszébe villant, hogy mennyi mindent megtudott az anyjáról a halála óta: az is elmondott valamit az ő kényelmes életéről, hogy nyugodtan tudta hordani az üveggyűrűt. FEYRA LÁTTA VELENCÉBEN, hogy a nők sorsa a legnehezebb még a szolgák között is. Úgy tűnt, egyikük sem járt iskolába; amikor pedig esténként a férfiak kártyáztak a konyhában, a nőknek vissza kellett vonulniuk a szobájukba. Biztosra vette, hogy Velencében egyetlen nőt sem bátorítottak volna arra, hogy kitanulja az orvosi mesterséget, még csak nem is engedélyezték volna neki. Néhány dolog azonban nagyon is hasonlított az otthonára. Corona Cucina pont olyan volt, mint a Topkapiból ismert konyhások: kedves, hangos, hetyke, trágár. Folyamatosan beszélt, néha Feyra kénytelen volt egyszerűen elengedni a füle mellett a véget nem érő történeteket arról, miket ért el a szakácsnő fiatalkorában, a háztartás egyes tagjai kinek tették a szépet, aztán kivel szűrték össze a levet. Feyra nem tehetett róla, akaratlanul is megkedvelte az ellenséget. A fiatal anyára gondolt, aki kezet nyújtott a Halálnak, a csónakosra, aki visszaadta a pénzét, Zabato Zabatinire, aki bejuttatta őt ide. Ilyenkor döbbenten jutott eszébe, hogy félig ő is velencei. Fél lábbal az egyik országban állt, féllel a másikban, bármilyen széles tenger választotta is el őket egymástól. FEYRÁT AKÁR BÜSZKESÉGGEL IS eltölthette volna, hogy beilleszkedett Palladio házába, ám nemcsak a két inasnak tűnt fel a jelenléte. A gyönyörű új szobalányok híre gyorsan terjedt a

sestieriben, különösen mikor a várost elzárták a külvilágtól. Ismét meg kellett szoknia a férfiak bámuló tekintetét. A piacra tett néhány útja alatt magára vonta az árusok figyelmét, és nyilvánvalóan igencsak felháborította volna, ha tudja, hogy a helyi piacon rendezett ivászatokon gyakran tósztot mondanak rá. Most már megszokta a velencei öltözékét, az otthonából hozott fátyla és elcsomagolt ruhái mintha egy másik élethez tartoztak volna. Ám egyik nap, úton a piac felé földbe gyökerezett a lába egy napszítta, falra tűzött pamflet láttán. Zakatoló szívvel lépett közelebb, kisimította a lapot, hogy alaposabban szemügyre vegye, a papír meggyűrődött hirtelenjében megizzadt ujjai alatt. Groteszk alakot látott rajta: török nőt ábrázolt fátyolban, buggyos nadrágban, kunkori orrú sárga papucsban. A fejdíszéből merev fekete tincsek álltak ki, mint megannyi vékony faág, horgas orra a yasmak fölé ívelt. Feyra nem tudott olyan jól olvasni velencei nyelven, mint ahogyan beszélt, de a musulmana szót felismerte. Ez őrá vonatkozott, semmi kétség. Gyorsan letépte a papírt a falról, és a kosarába gyűrte. Körbenézett, tudni akarta, látta-e valaki az iménti mozdulatot. Feyra nem vette észre, hogy a tér sarkából magas, köpenyes alak figyeli.

19. FEJEZET ANNIBALE CSAK HÉT ÉJSZAKÁT TÖLTHETETT el nyugodtan a szigeten. Восса hozta a figyelmeztetést, futva jött a kaputól. Mióta megkapta ajándékba azt a serleget, fanatikus szenvedéllyel szolgálta Annibalét, s minden elhaladó bárkáról vagy gyékénycsónakról értesítette őt, akár fontos volt, akár nem. Mielőtt még Восса részletekbe bocsátkozhatott volna, Annibale már kiolvasta az öreg sietős totyogásából és az arckifejezéséből, ami a „Hajó, dottore, hajó!” kiáltásokat kísérte, hogy ez a jármű más, mint a többi. – Hosszú dereglye, dottore, negyvenevezős, San Marcóból jön. Annibale kirohant a kapun, annyira azonban nem veszítette el a fejét, hogy elfelejtette volna megmártani a lábát a hamulúgban. Elámult a kapuőr éles szemén, mivel ő mindössze aprócska foltot látott a horizonton, igaz, az ő látását elhomályosította a füstös lencse. A dereglye egyre közeledett, már látta az evezők rombusz alakú hegyét – le és húz, le és húz –, mind a negyven tökéletes harmóniában mozgott. A csónakot valamilyen könnyűfából készíthették, mivel a nap játéka folytán úgy tűnt, mintha arannyal vonták volna be. Amikor még közelebb ért, Annibale rájött, hogy nem tévedett, a bárka tényleg aranyból készült; amikor pedig a hajóorron meglátta az oroszlán arcát a napsugárszerűen szétterülő sörény ölelésében, már azt is tudta, hogy mindennek vége. A Bucintoro közeledett hozzá, a dózse bárkája. A hajó orrában egy férfi állt, magenta köpenye úgy kidagadt és csattogott a szélben, akár a vitorla, a tengeri szél össze-

kócolta rövid, szőke haját. Nem volt különösebben magas vagy izmos, viszont sugárzott belőle a tekintély. – Ön Annibale Cason, dottore della peste? – Én vagyok. – Én Sebastiano Venier, a velencei dózse őfelsége camerlengója vagyok. Annibale örült, hogy maszk takarja az arcát. Szemügyre vette a camerlengót. A kamarás a köpenye alatt fekete ruhát viselt, az öltözéke mintha valamiféle hajlékony fekete bőrből készült volna. Annibale nem hitte volna, hogy ilyen fiatal, szőke haja és kék szeme miatt az északiakra emlékeztette. Elegáns volt, frissen borotvált, haja rövid, akár a teutonoké,95 hangja mély és művelt. Semmi zordság nem volt benne, valahogy mégis fenyegetés áradt a személyéből. Annibale hirtelen félni kezdett. – Beszélhetünk valahol zavartalanul? – kérdezte a camerlengo. – Igen. – Annibale végignézett az őrök félkörívén. – Így mindnyájan? A camerlengo kedvesen elmosolyodott. – Csak velem. Annibale kicsit megnyugodott s felbátorodott. – Ha meg nem sértem, camerlengo, átsétálna ezen a gödrön? A camerlengo felemelte borszínű köntösét, engedelmesen belegyalogolt a hamulúgba. Annibale követte. A falakon belül Annibale mutatta az utat a gyepen át, s a Tezont nagy ívben kikerülte. Megpróbálta elképzelni, mit gondolhat a camerlengo, milyennek tűnhet a hely az ő szemén 95

Ősi germán népcsoport, a Német Lovagrend tagjait is nevezték teutonoknak.

keresztül. Gyönyörű őszi nap volt, az árnyak hűvös, friss menedéket kínáltak a fény elől, a levegő a tél illatát hozta magával. Az eperfák rózsa- és borostyánszínbe fordultak. Látta, hogy a gyerekek szaladgálnak az iskola körül, hallotta, hogy a San Bartolomeo apró harangja a harmadik kánoni órára hívja az apácákat. A szépen kiásott füvészkert gazdag, sötét talaja, a körökre és négyzetekre osztott botanikai területek kellemes ellentétben álltak a zöldellő pázsittal és azzal a vadonnal, melyet temetőnek különített el, bár még egyetlen ásónyomot sem kellett ott tenniük. Olyan jól alakultak a dolgok. Annibale előrebökött a botjával. – A házam – kezdte, majd elhallgatott, mivel a cím túl kisajátítónak hangzott. – A tartózkodási helyem erre lesz. A camerlengo megállt, mélyen beszívta a hűvös őszi levegőt. – Olyan szép napunk van, nem igaz? Miért nem pihenünk meg inkább itt? Túlságosan sok időt töltök hatalmas kormányzati termekben. – Nyoma sem volt hangjában a dicsekvésnek: a camerlengo hatalma csúcsára ért. – Ha tehetem, inkább a szabad levegőn maradok. Itt pedig kétségtelenül sokkal kellemesebb, mint meggyötört városunkban. Egy ilyen napon jobb a szabadban, nem gondolja? Leült a hajdani oszlop kidőlt maradványára az eperfasétányon, Annibale óvatosan mellé telepedett. Úgy gondolta, erre a kérdésre nem kell válaszolnia, a camerlengo azonban más véleményen volt. – Nem gondolja, Cason? – ismételte. A felületes kérdésből némi fenyegetés érződött. Annibale felé fordult, a napfény megcsillant a jeges kék tekinteten. A camerlengo elvárja, hogy a kérdésére, erre a társalgási formaságra megfontolt választ kapjon; következésképp az összes

többire is. Annibale eltöprengett, hogy a kamarás vajon elhagyta-e a dózse palotájának hatalmas festett szalonjait, hogy leereszkedjen a börtönökbe, és vallatói képességét nagyobb nyomás mellett gyakorolja, talán tűz és vas segítségével. Szeme a kapu mögött álló őrökre tévedt. Csinos félkört alkotva álltak a mólón, kezüket összefonták maguk előtt. Nem lazítottak, nem mókáztak, ahogy a katonák szokták pihenés közben. Tudta, hogy ez az osztag a leoni,96 a dózse és a háztartása elit katonái. Annibale tehetetlenségének tudatában várta a következő kérdést. – Ismeri a Consiglio della Sanitát? Annibale nagyon is jól ismerte az Egészségügyi Tanácsot, nem is egyszer járt már hatalmas fehér épületükben a Szent Márk téren, a Zecca pénzverő mellett, mely a tanács székhelyeként működött. – Nemrégiben jártam ott – folytatta a camerlengo –, a gazdám, a dózse küldött, hogy un vero dottorét keressek a számára. Nem tudja, mit értett ez alatt? Annibale pontosan tudta, ő mit értett „igazi orvos” alatt, arról azonban fogalma sem volt, hogy a dózse osztja-e a nézeteit. Kitört belőle szokásos arroganciája. – De igen. Rám gondolt. A camerlengo halványan elmosolyodott. – Érdekes, hogy ezt mondja. Mert el kell mondanom, hogy amikor a consiglióban jártam, találkoztam egy Valnetti nevű orvossal, aki igen lármásan panaszkodott önre. Ismeri? – Igen. – Annibale kezdte megérteni a camerlengót. Félelmetesen intelligens ember, ám ebből semmit nem árul el. Kérdé96

Oroszlánok (olasz).

seket tesz fel, hagyja, hadd tárulkozzon fel magától a vizsgálat alanya. Annibale a teljes őszinteség mellett döntött. – Valnetti bolond. A camerlengo elhúzta az orrát. – Bennem is ez a benyomás alakult ki. És elmondhatom, hogy a dózse hasonlóképp vélekedik. Tehát… – hosszú ujjaival lesöpörte a kabátja alját. Csinos, négyszögletes körmei voltak. – ez az ön szigete… Hogy működik? A betegeket abban a nagy épületben helyezte el? – Igen – felelte Annibale, felbátorította a camerlengo érdeklődése. – A családjukat pedig a menedékházakban. A fakó szemöldök felrebbent. – A családokat is elhozta? Érzelmi okokból? – Nem. – Annibale gyorsan visszautasította a felvetést. – Hanem mert ők is ki voltak téve a káros gázoknak, és a kór másodlagosan is kialakulhat. Amikor kivágja a daganatot, az egészet el kell távolítani, nemcsak a tumort, hanem a környező egészséges húst is. A camerlengo kissé elhúzta a száját a metafora hallatán. – Értem. És kialakult náluk a kór? – Nem, egyelőre nem. A camerlengót ez láthatóan lenyűgözte. – És hogyan kezeli a fertőzötteket? Jól tudom, hogy nem helyesli Valnetti gyógymódjait? – A Négy tolvaj ecetét? Nem. Némileg… régimódinak találom. A saját betegeimet a legújabb műtéti felfedezésekkel kezelem, ugyanis nemrégiben végeztem Padovában. – A camerlengo bólintott. – Például tisztelem a bizonyított galénoszi elméleteket a négy testnedvről és ezek egyensúlyban tartásának fontosságáról, melyet mind igaznak ismerünk el. Piócák-

kal kiszívatom a betegek vérét, hogy a rossz nedvektől megszabaduljanak, és elkezdtem felvágni a duzzanatokat is, melyek a lágyék és a kar alatt jelennek meg. Ez némileg hatékonynak tűnik. Ez egyszer úgy tűnt, a camerlengo túl sok információt kapott. – Volt már haláleset? – Még nem. – És a családok… tesz lépéseket annak érdekében, hogy megóvja őket a fertőzéstől? – Természetesen. A fertőzötteket elzártuk, és megtesszük a kellő intézkedéseket, hogy a kóros gázok ne hagyhassák el az elszigetelt területet. Például én mindig füstölőkamrán megyek át, valahányszor ki- vagy belépek. Továbbá meszes- és hamulúgos gödröt helyeztünk el az ajtóban is. – Ön szerint vajon lehetséges lenne hasonló intézkedéseket foganatosítani egy egyén házánál? – Természetesen. – Annibale kezdte érteni, merre tartanak ezek a kérdések, már felbátorodott annyira, hogy visszakérdezzen. – Az a kívánsága, úgy értem, azt kívánja, hogy a dózse orvosa legyek? – Nem, azt nem. Ő a saját egészsége miatt nem aggódik. Van azonban egy olyan férfi, aki nagyon fontos a számára, akit bármi áron életben kíván tartani. Vajon milyen ember élete érhet többet Velencében a dózséénál, kérdezte magától Annibale. – Azon töpreng, ki lehet az? – A camerlengo láthatóan képtelen volt abbahagyni a folyamatos kérdezősködést. – Igen. – A neve Andrea Palladio.

Valahonnan, emlékei legmélyéről rémlett a név. Annibale elképedt. – Az építész? Miért? – Az én dózse uram arra kérte őt, hogy építsen templomot Giudecca szigetén, a régi kolostor helyén, a romokon, ahol annak idején a pestisből csodálatos módon meggyógyultak az emberek az ottani áldott kút révén. Signor Palladio elvállalta, hogy olyan hatalmas templomot épít oda, melyben az Úr kedvét leli majd, és elfordítja a haragját Velencéről. Annibale csak nehezen fojtotta vissza a horkantását. – Különösnek találja? A dózse mégis úgy hiszi, hogy a Mindenható nagyobb valószínűséggel mentheti meg a várost, mint az orvosprofesszorok – legalábbis azok, akikkel eddig találkozott. – A camerlengo nem árulta el, egyetért-e a dózséval vagy sem; azért jött, hogy gazdája akaratát teljesítse, és pontosan ezt tette. – Mindazonáltal szüksége van egy megbízható orvosra, aki megvédi az építészt a pestistől, amíg nem végez a munkájával. – Jó az állapota? Már az építésznek. – Elfogadható, úgy hiszem. Hajlott korú, de talán nem olyan betegség ez, amivel egy nap mindnyájunknak szembe kell nézni? Annibale a Tezonra nézett, a benti szenvedőkre gondolt. Abszurd feltételezés, hogy naponta meglátogasson egy egészséges embert, mikor a betegeinek már megfeketedett az ujja, megjelentek rajtuk a pestis kelései. Hirtelen jött türelmetlenséggel felállt. – Sajnálatos módon, habár tisztában vagyok a rám gyakorolt hatalmas keggyel, vissza kell utasítanom. Nem vesztegethetem az időmet olyan emberre, akinek semmi baja.

A camerlengo feléje emelte az arcát, a nap ellenében összeszűkültek kék szemei. Nem ellenkezett, csak feltett még egy kérdést. – Mit fogok erre mondani? Annibale a hatalmas kapu felé pillantott, az őrök falanxára. A leoni egy tapodtat sem mozdult az egész kihallgatás alatt. Újra a camerlengóra pillantott, aki békésen ült a mohás oszlopon, mozdulatlanul, akár alatta a kő. Annibale legyőzötten ült vissza. – Azt fogja mondani, hogy visszavonták a sziget feletti jogaimat, el kell hagynom a helyet a betegeimmel és a családokkal együtt, az őrök azonnal magukkal visznek. – És ha hajlandó kezelni az építészt? – Akkor megtarthatom a szigetet, működtethetem a kórházamat, békében élhetek, amíg Signor Palladiót ellátom. – Pontosan! Gratulálok, gyorsan vág az esze. – A camerlengo megtapogatta a bőrkesztyűjét, kihúzott belőle egy fémlapot. – Ez – közölte – az én dózse uram pecsétje. Használhatja bármikor, amikor a városban az ügyeit intézi, a szava éppannyit ér majd, mint az övé. Annibale a tenyerébe helyezett pecsétre pillantott; művészien megformázott rézkorong volt egyik oldalán a dózse képmásával, másikon a szárnyas oroszlánéval, a látványt egy darabka borvörös szalaggal tették tökéletessé. Annibale kezében latolgatta a pecsét súlyát. A camerlengo előre tudta, hogy Annibale el fogja fogadni az ajánlatát. Most a kamarás állt fel. – Akkor ezt megbeszéltük. Velem tart? – Ez nem volt igazi kérdés. – Utasításokat kell adnom a helyetteseimnek – felelte Annibale óvatosan. Nem merte megnevezni a Miracoli nővé-

rek rendjét; nem volt teljesen biztos benne, hogy jogszerűen hagyták el a várost. – Csak tessék! Annibale megkereste a badessát, és közölte vele, hogy estére visszatér, majd követte a camerlengót a hatalmas dereglyéhez. Amint az őrök megmerítették az evezőiket, olyan aggódással nézte a sziget távolodását, hogy még a gyomra is összeszorult. Nem ismerte fel az érzést, mivel most tapasztalta meg először; ám ahogy a bárka felgyorsult, arra gondolt, hogy ilyen lehet a honvágy.

20. FEJEZET EGY TELJES HÉT TELT EL, mire Feyra egyáltalán találkozott a gazdájával. Korábban is látta jelét az ottlétének: a rajzok növekedtek, terjeszkedtek, változott a szerkezetük, a helyzetük. A tányérjai és a kupái kiürültek, ott maradtak mosogatásra várva. Feyra első találkozása a ház urával azonban nem úgy esett, hogy véletlenül összefutottak a folyosón, vagy visszalépett az egyik ajtóból – kifejezetten drámai módon történt. Az arany tapintókörzős házban a fény fontos cikknek számított. Feyrát bízták meg azzal, hogy a konzolokba új gyertyákat tegyen, az alátéteket a helyükre illessze, hogy felfogják a viaszt, nehogy összemaszatolják az értékes rajzokat, feltöltse a faggyús szekrényeket, karban tartsa a számtalan lámpát. A gazdájuk a nap minden órájában rajzolni kívánt, a szobájában még az éjszaka közepén is olyan világosságnak kellett lennie, mint fényes nappal. Feyra utolsó feladata az volt, mielőtt nyugovóra térhetett volna, hogy színültig megtöltötte vízzel a hatalmas, fehér, felfújt üvegbuborékot, a haltartályt, majd bevitte az építész studiolójába. Feyra megértette ennek funkcióját, és csodálta a technikáját: ha az üveg mögé gyertyát helyeztek, a víz nagyítóként működött, megsokszorozta a lángot, a vízen áthaladva a fény felerősödött, és bevilágította az egész rajzasztalt. Egyik este későn ment aludni, épp a hatalmas golyót vitte a konyhából a gazdája szobájába, amikor megtorpant, ugyanis a koromsötét folyosón ember nagyságú, téglalap alakú, aranyló keretet látott a levegőben lógni.

Megindult felé kezében a csordultig töltött üveggel, amikor látta, hogy az aranykeret körvonala vibrál. Akkor jött rá, hogy nem a kandalló lakályos lobogását látja az ajtó mögött, hanem tűzvészt. Feltépte az ajtót, majdnem visszalökte a forróság. A hatalmas asztalt most először látta teljesen üresen, az összes rajzot belevetették a kandallóba, s most tekergőzve égtek a tüzes pokolban, a kémény felé égő hamu repült. Feyra gondolkodás nélkül ráöntötte az üveg tartalmát a hosszú rajzasztalra, aztán lehúzta róla a térítőt, és a tűzre vetette, így azonnal elfojtotta a lángokat; bőrcsizmájával rátaposott a kósza zsarátnokokra. Feyra köhögött a fekete füsttől, megfordult a hirtelen támadt sötétségben, kitapogatta az ablakhoz vezető utat; és sietve kilökte a táblákat. Kidugta a fejét az éjszakába, mélyen magába szívta a friss levegőt a fénylő csillagok alatt. Amikor visszahúzta a fejét, hangot hallott a sarokban álló székről, kis híján halálra rémült tőle. Mikor a szeme hozzászokott a holdfényhez, meglátta az illető fehér körvonalát. – Mit csinálsz? – kérdezte az alak. – Én mit csinálok? Maga mit csinál? Feyra a sokkhatás alatt elfelejtette, hogy most velencei nyelven kell beszélnie, törökül támadt az ülő alakra. – Teljesen megőrült? Hogy lehet így tüzet rakni? A kémény nem is húzta ki a lángot! Maga meg csak ül, és nézi, ahogy lobog? Az egész ház is leéghetett volna! Hát nem tudja, hogy ha tüzet fog a kályha felett a falikárpit, az egész ház porig ég? És ennek a magas, ostoba, tekervényes háznak a padlásán a szolgák mind csapdába estek volna. Nem is érdekli?

Szünetet tartott, hogy levegőt vegyen, a székből nem érkezett válasz. A hófehér szakáll ragyogását leszámítva semmit nem látott az ott ülő alakból. – Ki vagy te? Feyra rájött, hogy hibázott, most már elhallgatott. Zakatoló szívvel váltott velencei nyelvre. – Cecilia Zabatini vagyok, az új szobalány. – Tényleg? – A sötétből érkező hang úgy tűnt, remekül szórakozik. – Nagyon örülök a találkozásnak. Máris jobban kedvellek, mint az előző lányt. Akkor hozd a lámpát! – utasította Andrea Palladio. – Ha bájcsevegni akarunk, jobb, ha látjuk is egymást. Feyra, még mindig dühösen, felhorkantott. – És hogyan gyújtsam meg? Semmit nem látok. Palladio hangja zihált, mint a tangóharmonika, kicsit reszelt is, morajlott a sötétségben. – Van egy gyertyatartó a főbejárat pilasztere és talapzata között. A kandallóburkolat architrávján kettő is van. Egy másik pedig a másodlagos és harmadlagos ablakok közötti résben, három a mennyezetpárkányzat alatti fríz felett. Egyet gyújts meg, a többit látni fogod. Ezeket a szavakat Nur Banu sosem tanította meg neki. – Nem értem, amit mond. – Keress valami kanócot! Megcsinálom én. – Feyra talált egy ív papírt, ami megmenekült a lángoktól, és vékony gurigává sodorta. A gazdája felkelt a székéből, elcsoszogott mellette. A parázsló tűzben meggyújtotta a papírt, majd körbesétált, mindegyik gyertyához hozzáérintette a lángot. Amikor a szoba kivilágosodott, Feyra egyből felismerte a gazdáját: ő volt az a nagyon öreg férfi, aki ellátogatott a Giudecca romjaihoz nem

sokkal Timurhan halála után, aki ott járkált, figyelt, tapogatott, jegyzetelt az írótáblájára. Feyra nézte, ahogy az öreg visszacsoszog a székéhez, a köszvényesekre jellemző testtartással. Nehézkesen ült le, mintha az egész világ súlya az ő vállát nyomná. A lány a tűzhöz lépett, megpiszkálta a félig elszenesedett, hamuval borított pergameneket. Valaha rajzok, diagramok voltak, mostanra mind hasznavehetetlenné vált. Közelebb hajolt, felkapott egy izzó papírfecnit. A rajzokat újra meg újra eltépték, mielőtt tűzre vetették volna őket, mintha Palladio szerette volna teljesen megsemmisíteni a munkáját. Feyra felnézett, kezében még mindig ott fityegett a foszlány. – Miért égette el mindezt? Az öreg olyan nagyot sóhajtott, hogy lélegzete felkavarta a hamut. – Mert képtelen vagyok rá. – De mire? – Templomépítésre. Feyra, kezében a papírral, mozdulatlanná dermedt. Valami pislákolni kezdett az elméjében, amit Zabato Zabatinitől hallott. Próbálta minél könnyedebben odavetni a kérdést. – A dózse számára? – Nem, nem neki. Ha Sebastiano Veniernek akarnék a kedvére tenni, az nem okozna gondot. Sokkal szigorúbb megrendelőm van. Isten. Feyra ledobta a papírt, felegyenesedett, szoknyájába törölte az ujjairól a hamut. Nem tudta biztosan, vajon magára kellenee hagynia a gazdáját, de most, hogy felfedte magát, sőt, ráüvöltött, nem volt visszaút. Ráadásul úgy tűnt, Palladio szíve-

sen beszélget, és egyedül rajta keresztül tud eljutni a dózséhoz. Nagy levegőt vett. – Mire jutott eddig? – kérdezte. – Lemértem a helyszínt – a kandalló felé intett –, annyit firkáltam össze, hogy ha egymás mögé fektetnéd a vonalaimat, elérne Jeruzsálemig. Szegény rajzolómmal még egyszer ennyit rajzoltattam. Egyik se ér fabatkát se. Feyra a Szombat nevű műszaki rajzolóra gondolt, meg a vörösre dörzsölt tintás ujjaira. – És ő mit fog gondolni arról, amit az imént csinált? – kérdezte ridegen. – Elég jól ismer már mostanra. Szóval találkoztál Zabato Zabatinivel? – Az unokahúga vagyok – felelte Feyra óvatosan. Palladio egyenesen a lány szemébe nézett, a két szemében apró gyertyák lobogtak vidáman. – Nyilvánvaló, hogy nem vagy az. Először is, a húga nem ment férjhez. Másodszor pedig az imént úgy hablatyoltál itt, mint a hitetlenek. Talán mór vagy? Esetleg rusz? Nem látszott dühösnek, inkább mintha szórakoztatta volna a dolog. Feyra összeszedte magát, és megmondta az igazat. – Konstantinápolyból jöttem. – Fáradtan felkészült rá, hogy el kell regélnie a történetét. Palladiót azonban, saját rejtvényének csapdájában, nem érdekelte, hogy került ide a lány. Tűnődve csak annyit felelt: – Ó, Constantinapoli. Úgy hallottam, sok csodás templom van ott. Semmivel nem ragadhatta volna meg jobban a lány figyelmét. Feyra buzgón a székéhez lépett.

– Ó, de mennyi! Rengeteg a mecset. A Hagia Szophia csodái mellett ott van még a dombtetőre épült Szulejmán-mecset az Aranyszarv-öböl felett, a négy minaretjével egész Isztambul legnagyobb mecsetje. Aztán ott a Fatih-mecset a hozzátartozó iskolákkal, vendégházakkal, fürdőkkel, de van kórháza meg könyvtára is. – Hirtelen mintha visszarepült volna a szülővárosába, s a napmeleg járdákon sétálna. A Fatih minden épületnél jobban példázta a mizan elvét, mivel egyforma figyelmet szentelt a léleknek, az elmének és a testnek. – Aztán ott van a Bejazit-mecset egy hatalmas épületegyüttes közepén. Óriási kupoláját négy oszlop támogatja. – Kezével lerajzolta az ívét, magasra felnyúlt a gyertyafényben. – Micsoda mestermű! – Most már el se lehetett volna hallgattatni, magával ragadta a hirtelen rátörő nosztalgia. – No, meg az Eyüp, az a legrégibb mind közül. A városfalon kívül fekszik, az Aranyszarv-öböl mellett, ahol Mohamed próféta zászlóvivőjét állítólag eltemették. Olyan lenyűgöző épület, hogy az igazhitűek évszázadok óta özönlenek oda. A nagy Szinán nem dagonyázna az önsajnálatban tehetetlenül, nem égetné el a rajzait, gondolta Feyra. – Konstantinápolyban az építészek a látomásuk megszállottjai – jelentette ki. – Ismertem egyet, aki napkeltétől napnyugtáig nem is evett. Amikor a fények kialudtak, és már nem tudott tovább építeni, akkor vett magához ételt először. – Bár bennem is égne ilyen szenvedély, mert úgy tűnik, az enyém már rég elhagyott – tűnődött Palladio boldogtalanságába mélyedve. Felkelt, az ablakszárny kallantyúját babrálta. – Amit csak megneveztél, mindegyik szentélyre meg tudok felelni a saját templomaimmal. Nézd… – hirtelen felugrott, kihúzta a hosszú térképasztal fiókjait, alaprajzokat szedett elő a

legmélyükről. – Tessék – felolvasta a jelöléseket –, Santa Maria dei Servi templomának díszkapuja. Ez meg a San Pietro di Castello-bazilika homlokzata. Ez itt a San Giorgio Maggiorekolostor refektóriuma. A Convento della Carità. A San Francesco della Vigna-templom homlokzata. És még folytathatnám. Most azonban, most megkaptam életem első megbízatását a Velencei Köztársaságtól, de egyetlen értelmes vonalat sem tudok húzni. Ökölbe szorította az egyik kezét, és tehetetlenül a tenyerébe csapott. Feyra a szétszórt tervekre pillantott. – Miért más ez, mint a többi? Palladio magasra emelte a két kezét, ujjait összekulcsolta ősz feje mögött. – Mert ez most felajánlás. Szerződés köt, mely immár lepecsételtetett, aláíratott, nem lehet megszegni. – Fáradtan leült, kezeit az ölébe ejtette. – A dózse úgy gondolja, hogy ha csodálatos épületet emelek, mely méltó az Isten dicsőségére, akkor Ő megkíméli a városunkat. Úgy véli, a velenceiek vétkeztek, ezért sújtott le rájuk az Úr. Feyrát lekötötte a katasztrófának ez az új értelmezése, nem fedte fel, hogy a kór egy halandó férfi szörnyű tervének köszönhetően jutott el Velencébe, aki a Topkapi-palotában ül. Korábbi szakmája jutott eszébe. – És az orvosok? Bizonyára itt is van néhány doktor. – A dózse holnap elküldi hozzám az egyiküket, hogy gondoskodjon az egészségemről. Azt hiszi, engem megmenthetnek az orvosok, minket viszont csak Isten. – Palladio összetette a két kezét, mintha imádkozna. – Mindegy, nem számít, szerződést kötöttem, és teljesítenem kell. Csak épp nem vagyok rá

képes. – Feyrára nézett. – Mit csinálsz, ha valami sehogy sem sikerül? Feyra visszagondolt a rengeteg alkalomra, amikor a háremben nem hatottak a gyógymódjai. – Visszamegyek a gyökerekhez – mondta egyszerűen. – Azt hiszem, meg kellene találnia a gyökereit. – Megtalálni a gyökereimet – mélázott Palladio, olyan sokáig meg sem moccant, hogy Feyra már eltöprengett, nem kellene-e mennie. Nézelődni kezdett. A szeme megpihent egy egyszerű rajzon, mely a falra tűzve lógott s megmenekült a tűztől. Felkelt, és odalépett hozzá. A rajz egy zilált hajú, szenvedélyes pillantású embert ábrázolt. Feyra érezte, hogy elpirul. Élete teljében lévő férfit látott teljesen meztelenül, lobogó szemekkel és napsugaras hajjal. Kétszer annyi végtagja volt, mint más embereknek, mindet kinyújtotta, akár a pók, a kezeit egy négyzet határolta, a lábait egy kör. Egy négyzetbe és körbe zárt férfi. – Ezt miért tartotta meg? Az építész visszatért az álmodozásából, lassan felnézett. – Mert ez nem az enyém. Egy Leonardo nevű fickó rajzolta a Firenze melletti Vinciből. Ez a rajz indított el a pályámon. Ez – felkelt, hangját felélénkítette a felfedezés – ez az én gyökerem! Palladio hirtelen fellelkesülve kikapott egy gyertyát a legközelebbi tartóból, odadöcögött a magasföldszintre vezető legközebbi csigalépcsőhöz. A sáfránysárga fénykör ráhullott a könyvek gerincére, megvilágította a betűket, ahogy az imént a lángok aranyozták be a tintát a saját rajzain. A kupacból ódon kötetet húzott elő, lefújta a port a lapjairól.

– Itt az én öreg barátom – mondta, levitte magával a könyvet, mely nagy puffanással az asztalra esett, porfelhő szállt fel belőle. Feyra kibetűzte az elején látható hosszú szót. Először azt hitte, Velence nevét látja ott, de erősen koncentrálva kiolvasta a többi betűt is: – VITRUVIUS. – Ismered a latin betűket? Feyra annak idején elbámészkodott pár szerzetesi füvészkönyv felett a Topkapi-könyvtárban, de csak pár szót tudott kibetűzni. – Nem. – Igazi mesterépítész volt, amikor még a rómaiak uraltak mindent. – Halványan elmosolyodott. – Mikor a te országod és az enyém ugyanahhoz a birodalomhoz tartozott. Feyra nézte a könyvet lapozgató gazdáját; megfigyelte az oldalakat gyengéden érintő kezet. Az ujjait éppúgy tintafoltok borították, mint Zabatóét, a nagy, négyzet alakú körömágyat rövid, tompa köröm szegélyezte a megkeményedett, kérges ujjhegyeken. Munkáskéz volt, nem nemesi; az ő beszédét mégis jobban értette, mint bárki másét a házban. Gyanította, hogy Palladio nem nemesnek született. Belepillantott a könyvbe a férfi válla fölött. – Hol kezdődik? Palladio megkocogtatta a mutatóujjával az első ábrát. – Ezzel, a négyzetbe rajzolt körrel. Feyra összevonta a szemöldökét. – Ez volna a válasz? A gazdája felsóhajtott. – Vitruvius az én kezdetem és végem, az alfám és ómegám; az ő geometriai szabályai irányítanak mindent, amit teszek; és

nemcsak azt, hanem az egész világegyetemet. – Karja suhintásával intett a nyitott könyvszekrény felé, felölelte az egész kozmoszt, Feyra figyelmét a kinti, csillagokkal szórt bársonyos éjszaka felé terelte. – Az egész életemet Vitruviusra építettem, ö az én ihletőm. Feyra a csillagokra pillantott, ugyanezek az égitestek ragyogtak Konstantinápoly felett is. Mimar Szinán minaretjeire és dómjaira gondolt. Eszébe jutott, mikor Nur Banu a mecsetje tervein dolgozott azzal a komoly, turbános férfival, ide egy lépcsősort, oda egy álboltívet vagy díszes hátteret javasolt. Feyra ismét belepillantott Vitruvius könyvébe. Kör a négyzetben. A rajz mostanra megváltozott, háromdimenzióssá emelkedett, a szeme előtt formálódott. Nem volt értelmetlen. Kupolát ábrázolt. – Talán az istene nem azt akarja, amit eddig kapott. Talán valami mást szeretne. – Óvatosan beszélt. – Az az ember, akiről meséltem. A neve Mimar Szinán. – Hitetlen! Feyra szigorúan helyesbített. – Építész. Palladio oldalra biccentette a fejét. – Későre jár. Gyere el holnap reggel! Délben az unalmas doktort kell fogadnom, gyere előtte! Szeretnék többet hallani erről a Szinánról. Miközben Feyra meghajolt, és kihátrált a szobából, a gyertyafénynél látta, hogy Palladio kérges ujjaival elragadtatottan lapozza az oldalakat. Elővett egy üres papírlapot meg egy faszénrudat, és újra meg újra lerajzolta a négyzetbe zárt kört.

21. FEJEZET AMIKOR FEYRA MÁSNAP REGGEL BELÉPETT Palladio studiolójába, a szoba teljesen másképp festett. A falakat lesúrolták, a tűzről csupán a kandalló feletti falikárpit kormos elszíneződése tanúskodott. A térképeket ismét elpakolták, csak Vitruvius könyve hevert az asztalon a körnél és négyzetnél kinyitva, meg a falra szögezett sok végtagú ember képe bámult le rá mértani börtönéből. A hatalmas széket a szoba közepére vitték. Palladio hellyel kínálta, ő maga állt. Feyra annak rendje és módja szerint helyet foglalt, megkezdődött a konstantinápolyi sétájuk. Az építész megkérte, hogy helyezkedjen el kényelmesen a székben ölbe tett kézzel, hunyja be a szemét. Aztán arra biztatta, hogy képzelje magát Konstantinápolyba, induljon el az otthonából. Miközben a lány beszélt, ő mögötte sántikált, úgy záporozta rá a kérdéseket, mint íjász a nyilakat a céltáblára. Feyra kíváncsian hagyta. Gondolatban átlépett a szultanahmeti kis ház küszöbén, ahol az apjával éltek, majd elindult a kopottas, meleg macskaköveken. – Vigyél el valahová! – hallotta Palladio távoli, reszelős hangját; ő pedig elsétált a bazárnegyedbe, át a fűszerpiacon. Úgy elmerült a képzelgéseiben, hogy megcsapta a fanyar levelek illata, vékony sárga papucsán keresztül érezte a földre hullott gyógyfüveket a talpa alatt. Elsétált egész az imaret97 kapujáig.

97

Népkonyha (török).

– Hol vagy? – kérdezte a hang. – A Szulejmán-mecsetben, 98 ez a legnagyobb építmény, amit Szinán valaha emelt, itt van Szulejmán szultán sírja. – Most a muvakkinthane99 kapujának hatalmas árnya alatt haladt el, hangyányinak tűnt a súlyos, díszes márványbejáró mellett. – Most pedig az avluban100 járok, a nyugati oldalán fekvő hatalmas, monumentális udvarban. Folyamatos boltívek hosszú sorát látom… – Boltíves árkádsor. Folytasd! Míg az építész alkalmanként félbeszakította a kérdéseivel, Feyra képzeletben végigsétált az egész épületegyüttesen, aprólékos részletességgel leírta az oszlopait, udvarait, minaretjeit. – És milyen maga a templom? – hangzott a következő kérdés. – A főkupolája a mennyekig ér, belülről csupa arany, mintha valaki villámokat zárt volna bele. A belseje majdnem négyzet alakú. – Kör a négyzetben – lehelte a hang elhalkulva. – Folytasd! – A két forma együtt egyetlen hatalmas teret alkot. A kupolát oldalról félkupolák veszik körbe, az északi és déli boltozatok ablakok fölött ívelnek át, miközben apró, színes csempékkel kirakott háromszögeket fognak közre. – Mi tartja a kupolákat? Feyra képzeletben körbefordult alatta.

98

Isztambul második legnagyobb mecsete, I. Szulejmán parancsára épült. A komplexumban található az említett népkonyha mellett kórház, iskola, fürdő és szállás.

99

Az imádság óráinak meghatározására használt épület.

100

Udvarban (török).

– Falba beépített támasztékok, ezeket azonban elrejti a karzat íve. – Eltakarja a támfalat, hogy harmonikusabb belső teret teremtsen. Okos – mondta a hang, megelevenítette a csodálat. – Az építményen belül egyetlen şerefe… vagyis karzat található, odakint pedig kétszintes karzat. A bentit finom izniki csempék fedik, a faszerkezeteket egyszerű mintázatú elefántcsont és gyöngyház berakásokkal díszítették. A koporsón, Szulejmán szultán sírhalmán azonban a fehér márványba ékköveket foglaltak. Feyrát teljesen magával ragadta az álmodozása az ékkövekkel kirakott tetőről. Úgy érezte, mintha a mennyországban járna. Kopogás éles hangja rántotta vissza a földre. – A francba – káromkodott Palladio. – Az orvos. – Feyra zavarodottan állt fel. – Gyere… – gazdája kinyitott egy apró ajtót a lépcső mellett. – Várj a cabinettóban!101 Palladio minden készletét ebben a kis belső szobában tartotta: tollakat, tintát, rajzszeneket, papírhalmokat. Feyra kisujját a kulcslyukba nyomta, hogy zárva tartsa az ajtót, ám kíváncsisága végül felülkerekedett rajta, résnyire kinyitotta, és kikukucskált rajta. A látványtól olyan nagyot dobbant a szíve, hogy kis híján beesett a szobába. A gazdája abban a székben ült, ahonnan ő épp az imént állt fel, miközben rémisztő, feketébe öltözött szörnyeteg hajolt felé, mintha le akart volna rá csapni íves csőrével.

101

Szekrény (olasz). Itt: kamra.

22. FEJEZET – SZERINTEM ÖN EGYÁLTALÁN NEM BETEG. Annibale végignézett az öregen. Az építész, a bársonyruhája minőségéből és szobái méretéből ítélve, nyilvánvalóan jómódban élt, a szék, amin ült, kiváló tölgyfából készült. Habár a szakálla megőszült, a szeme olyan fényesen ragyogott, akár két kristály. – Nem vagyok – ismerte be az öreg. – Még. De nem is engedhetem meg magamnak, hogy megbetegedjek, a dózse pedig azt mondja, ön a legjobb pestisorvos Velencében. Annibaléba szemernyi hiúság sem szorult; annak idején sokat hallotta az anyjától, milyen szép kisbaba, aztán a nagynénjeitől, hogy milyen szép gyerek, aztán rengeteg nőtől, hogy milyen szép férfi. Padovában a tetszésnyilvánítás a külseje helyett az értelmét célozta, a tanárai folyton azt ismételgették, hogy ő az évfolyama legnagyobb orvosi elméje. Nemrég személyesen kereste fel a Köztársaság camerlengója. Így most csak vállat vont. Bosszantotta, hogy elvonták a munkájától, ahogy az is, hogy a camerlengo sarokba szorította. Nem is igyekezett jó képet vágni hozzá. – Ön pedig – felelte szarkasztikusan – Velence legfontosabb embere, mivel templomot épít. Az öreg kicsit kihúzta magát a székében. – Nem akármilyen templomot. Ezzel a templommal kérjük majd az Urat, hogy mentsen meg bennünket a pestistől. Annibale az utcákra gondolt, melyeken idefelé jövet haladt át. Valnetti és a kollégái láthatóan képtelenek megállítani az áradatot. Néhány quartiereben most már minden házat megje-

löltek vörös kereszttel, minden sarokra kitették a meszesdobozokat, minden kéményből mirtusz füstje szállt fel. – Akkor kérjék erősen! – vetette oda. Megigazította az álarcát, máris menni készült. Az öreg kérges kezével a csőr felé intett. – Működik az a valami? – Eddig igen. Egyébként akár működik, akár nem, az emberek elvárják, és ez számít. – Annibale kiegyenesedett, hazugsággal igyekezett meggyorsítani a távozását. – Az igazság az, maestro,102 hogy ha eddig sikeresen elkerülte a pestis, valószínűleg már nem is fogja elkapni. – Megenyhült. – Valamit azért megtehet. Vegyen egy darab jó vásznat, úgy értem, sokszálasat, sűrűn szőttet, mint a jó egyiptomi pamut! Mindennap füstölje meg a tűz felett, és ha utcára kell mennie, kösse az orra meg a szája elé! – Visszapillantott az öregre. – Ha kőműves, akkor egyébként is tanácsos lenne, különben a köhögés még a pestis előtt megöli. Ha nem teszi, akkor pedig maradjon távol a kövektől! Az öreg elmosolyodott a fehér szakáll alatt. – Nem tudom távol tartani magam a kövektől. Ez az életem. – Akkor az élete okozza majd a halálát is – csattant fel Annibale. Az öreg felkuncogott. – Ha be tudom előbb fejezni a templomom, akkor eljöhet értem, és magával vihet. Annibale felhorkantott, az öreg élesen nézett rá. – Nincs hite? Nem jár templomba? Annibale szúrós pillantást vetett rá. 102

Mester (olasz).

– Túl elfoglalt vagyok ezen a világon ahhoz, hogy a következő miatt aggódjak. Az ön hivatásában is jobban szolgálná az Istent az emberiség szolgálatával. Ahelyett, hogy templomot épít, inkább jobb lakókörülményeket teremthetne. A pestis elsősorban a zsúfolt szobák, a higiénia és a szellőzés hiánya miatt tudott ennyi áldozatot szedni. Az egészség otthon kezdődik. Az öreg szeme felcsillant, most először rendesen megnézte a doktort. – Teljesen igaza van – közölte nyomatékosan, mint aki rokonlélekre talált. – Folytassa! Annibale már kinyitotta a száját, hogy kiadja a Köztársaság és a szegényeknek adott nyomortanyák miatti dühét, aztán be is csukta. Vissza kell mennie a szigetére; a saját szigetére, a saját betegeihez. – Ha megbocsát, vissza kell térnem azokhoz, akik valóban szükséget szenvednek. Hét nap múlva újra látom – mondta kurtán, majd lebegő kabátjában kiviharzott a szobából. Távozása drámai hatását sajnos tönkretette az a tény, hogy rossz ajtót választott. Egy kis előszobában találta magát a szobalánnyal, aki épp valami munkával szöszmötölt. A lány megrezzent, az arca kipirult, rávetette borostyános pillantását, mielőtt tisztelettudóan lesütötte volna különös topázszemeit. Annibale automatikusan felmérte a lány külsejét, mint mindenki másét, akivel találkozott. A bőre hibátlan, az orcái egészségesen ragyognak. Remek példány, Palladio szolgái legalább még nem kapták el a fertőzést, ez már fél győzelem. – Bocsánat – vakkantott rá, a komikus helyzettől a szokásosnál is gorombább lett, majd kihátrált és távozott – ezúttal a jó ajtón.

23. FEJEZET FEYRA MINDEN REGGELT A STUDIOLÓBAN töltött Palladióval. A feladatkörét újraszabták, Zabato Zabatininek pedig már csak délutánonként kellett megjelennie a gazdájánál. A háztartásban senki nem tett rá megjegyzéseket: a gazda újra dolgozott. Feyra beszélt neki az új mecsetről, melyet Szinán Nur Banunak épített temetkezési helyül. Társalgásaik alatt Zabato Zabatini gyakran a szobában őgyelgett, Feyra érezte, hogy a rajzoló őt nézi a szemüvege mögül, mintha a hangja és vonásai megidéznék Ceciliát. Hamarosan azonban elfeledkezett Zabatóról, Palladio kérdései ugyanis egyre aprólékosabbá váltak. Mivel Feyra végignézte a mecset felépítését, az építész őt kérdezgette, hogyan húzták fel a kupolát, hogyan támasztották meg, vagy hogyan vágta a kőműves a követ. Hogyan alakíthatja az ember a négyzetbe rajzolt kört kockába vésett gömbbé? Mert ahhoz, hogy igazi kupolát építsen, ami esztétikailag megnyerő, és Vitruvius minden geometriai tantételét követi, a kupola alatti tér sem lehet kisebb, olyan űrt kell teremtenie, amit a hívők majd megtölthetnek a hitükkel. Néha rajzolt, lendületes vonalakat húzott, a margóját pedig teleírta részletekkel. Néha Feyra is tollat fogott, és meglepetésére az eszköz nagyon is ügyesen siklott a papíron, talán azért, mert valaha tanult emberi testet rajzolni. Feyra tekintetét újra meg újra magára vonta a falra tűzött vitruviusi ember. A geometriája a környezetében minden rajzot élettel töltött meg, kifejezésmódja jó példával szemléltette Feyra tudományának és

Palladio mesterségének találkozását: az anatómia és az építészet kapcsolódási pontját. Palladio néha magáról Szinánról faggatta, Feyra pedig megpróbálta felidézi mindazt, amit a turbános, csendes kis embertől megtudott. Mimar Szinán és Andrea Palladio között volt némi hasonlóság: szakállasak voltak, kedvesek, alkotásaik megszállottjai, akár tengerentúli testvérek is lehettek volna. Palladio újra meg újra megkérte Feyrát, hogy beszéljen neki az Eyüp-mecsetről, ahol a Próféta zászlóvivőjének sírja állt. Úgy tűnt, magával ragadta az építészet halhatatlansága, az elképzelés, hogy a zarándokok az építész halála után századokkal is odaözönlenek imádkozni. Palladio mintha nem tett volna különbséget a saját istene és Feyráé között, és a lány fejében szöget ütött a gondolat, nincs-e valami igazság ebben a felvetésben. Ha Szinán és Palladio ugyanannak az éremnek a két oldala, ahogy a fűzőjében viselt pénz is kétféle képet mutat, talán a Nyugat és Kelet istene is ehhez hasonló. Talán Palladio Mindenhatója és Allah egymásnak tükörképei. Megfeddte magát a tisztátalan gondolatokért, mikor éjjelente felment a szobájába, hangosan imádkozott, hogy túlharsogja az állandó bongásukat. Corona Cucinától megtanulta a kánoni órákat, és most már az idegen időpontok szerint mérte a napját: matutinum, prima, tercia, sexta, nоnа. A szakácsnő állandóan a rózsafüzért imádkozta, megingathatatlan hite salahra emlékeztette, az ő saját imarendjére. Megesküdött, hogy mindig megőrzi a szívében és elméjében, még akkor is, ha nem tud az öt megszabott időpontban, a kánoni órák keleti megfelelőjében megmosakodni és letérdelni; ám a feladatköre és a háztartás étkezési ideje nem könnyítette meg a dolgát, sokszor elfeledkezett róla.

Amikor eszébe jutott, lázasan, reménytelenül imádkozott sárga papucsát szorongatva. Még hevesebben imádkozott volna, ha tudja, hogy egyik este, a dózse palotájának sötét sarkában láthatatlan kezek egy papírfecnit csúsztattak a levelesládába. Maga a doboz nem volt több falba vésett résnél, ám ezt a rést az oroszlán arcának kőbe faragott másába illesztették épp oda, ahol a szájának kellett volna lennie. A nyílás a kőarc túloldalán egy széfbe vezetett a camerlengo irodájában, melyet személyesen csak a kamarás nyithatott ki. Ez alkalommal az oroszlán száján keresztül érkező bejelentés csak néhány esetlenül lejegyzett sort tartalmazott: útmutatót az arany tapintókörzős házhoz, valamint a Feyra Adalet bint Timurhan Murád nevet.

24. FEJEZET AHOGY TELT AZ IDŐ, ÚGY ELMÉLKEDETT Feyra egyre többet a mizan, az egyensúly elvén. Mindig hitt abban, hogy az elme betegsége éppolyan kártékony az emberi szellem számára, mint a test bajai, ahogy azt Palladio esete is példázta. Feyra kigyógyította őt a kórból, szabadon engedte a szenvedélyét. A reggeleket még mindig az építésszel töltötte, a Kelet nagy építményeiről mesélt neki, délután és este viszont már Zabato Zabatinivel rajzolták a kupolás templom új terveit. Az írnokoktól kereskedők érkeztek frissen illatozó papírkötegekkel és tintával teli edényekkel, sötét írószén rudakkal, itatósnak való, nyersfa szagú fűrészporral. A rajzoló késő éjszakáig dolgozott, míg össze nem esett, Palladio közben vagy belekukucskált a lapjaiba, vagy a háta mögött sétált, hadonászva beszélt, a levegőben rajzolta fel az íveket és oszlopokat. Így a papíron csoda született, Palladio illékony látomásának földi ikerpárja feketén-fehéren, minden dimenzióban tökéletesen arányosan, minden méretet pontosan lejegyezve, hogy a pontos terveket átadhassák a kőművesnek, aki majd kőbe foglalja. Feyra most először értékelhette Zabato képességeit. Palladio csupa szeszély, csupa hóbort rajzait lehozta a földre, szenvedély nélküli precizitással újraalkotta őket, lehetségessé tette a lehetetlent. Feyra már nem aggódott Palladio elméjéért, a földi porhüvelyéért viszont annál inkább. Mikor a tervek fölé hajolt, egyben meghallgatta az öreg mellkasának zörejeit is, és tudta,

hogy ha a pestis betér a házba, őt biztosan magával viszi. A Madárember doktor látogatására gondolt. Nehezére esett elhinni, hogy a velencei orvosok ilyen öltözékben járnak, mint a vadak zabolátlan sámánjai, elképedve vette ki a Palladióval folytatott beszélgetésükből, hogy őt tartják Velence legjobb pestisdoktorának. A férfi némely megjegyzésével egyetértett, a lakhatásról mondottak kifejezetten összecsengtek a mizanról alkotott elképzeléseivel, az arcot eltakaró maszk pedig csakugyan megvédhetné a gazdáját az utcákon lebegő gyilkos gőzöktől – azonban túl könnyelműen vetette el, hogy Palladio veszélyben forogna. Az egészségesek megbetegedésének megelőzése éppen olyan fontos, mint a fertőzöttek gyógyítása, különösen azoknál, akiket a tüdőbetegségük fogékonyabbá tesz a levegőben terjedő kórral szemben. Rendben, ha doktor Madárember nem törődik a gazdájával, akkor majd megteszi ő. EGYIK REGGEL FEYRA ÖSSZESZEDTE a bátorságát, elment Zabato Zabatinihez, és elmondta neki, mire készül. A rajzolót a cabinettóban találta, épp alabástromfehér íveket vágott méretre. A férfi csendben végighallgatta a terjedelmes beszámolót, majd levette a szemüvegét, és megdörzsölte bozontos haját. – Feyra – mondta. – Lehetetlent kérsz. – Visszatette a szemüveget az orrára. – A gazdánkat teljesen lefoglalja a munkája, nem tűr semmiféle felfordulást a házban. Feyra felszegte az állát. – Hogy van a keze? Zabato Zabatini szétnyitotta a tenyerét, úgy nézett az ujjaira, mintha most látná őket először. A varasodás, érzékenység teljesen elmúlt, a bőre rugalmas lett és tiszta. Feyra felvonta a szemöldökét.

Zabato megadóan felsóhajtott. – Rendben. Feyra aznap reggel nem találkozott Palladióval. Ehelyett megbízta Corona Cucinát, hogy készítsen egy nagy bődön libazsírral kevert hamulúgot, mellyel aztán betömte az ablakok repedéseit, majd minden ablakkeretet szorosan lekötözött madzaggal. Közeledett a tél, így a háziaknak sem lehetett ellenvetésük. Mikor Palladio kezdett kijárni Giudeccára, az építkezés helyszínére, Feyra utasította Zabatót, hogy felzén, fekete, sátortetővel ellátott gondolán vigye, hogy minél kevésbé érje a levegő. A gazdája ágyneműjét kimosatta, a hatalmas szoba függönyeit átdörzsöltette kámforral. Tűzrevalónak áloéfát, stóraxfát és őszsurlót porított. Ezeket összekeverte mozsárban damaszkuszi rózsavízzel, majd hosszúkás, téglalap alakú briketteket formált belőle, hogy azzal gyújtsanak be a háziak. Lezáratta a hátsó kaput, melyet a bűzös udvaron átgyalogolva lehetett elérni, és ragaszkodott hozzá, hogy minden vendég, rangos és nincstelen egyaránt a térre nyíló főbejáraton keresztül lépjen be a házba, az arany tapintókörző jele alatt. Ez az ajtó kis előszobába vezetett, ahol kabátok, kalapok, sétapálcák sorakoztak egy másik, nyitva tartott ajtó előtt. Feyra kitakaríttatta az apró termet, a kő járólapokat felsöpörtette, lefedte rutával és hamulúgba áztatott gyékénnyel, majd meghintette kassziával, ecettel és rózsavízzel. A fali konzolokba fahamuból, birkafaggyúból és vízből saját kezűleg készített gyertyákat rakott, mindegyiket alaposan megszórta az övéből vett fenyőtömjén darabkáival. Minden látogatónak át kellett mennie ezen a füstös folyosón, a lábukat pedig meg kellett törölniük a gyógynövényekkel teli gyékényben. Feyra szigorúan meg-

hagyta, hogy amikor a külső ajtót kinyitják, zárják be a belsőt, és fordítva. Palladio, ha észre is vette a változásokat, nem szólt semmit. Amíg nem akadályozták a munkáját, addig nem bánta, mi történik körülötte. Zavartalanul alkothatott egészen addig, míg egy éjszaka úgy tűnt, végül mégis eljött érte a pestis.

25 . FEJEZET Az ÉJSZAKA KELLŐS KÖZEPÉN ERŐTELJES kopogás ébresztette fel Feyrát valami megnevezhetetlen rémálomból. Homályos tekintettel nyitott ajtót, Zabatini állt előtte hálóingben, hunyorgott a gyertyája fényétől. – Jöjj és lásd! – mondta. Feyra összerezzent a szófordulat hallatán, nem tudta hirtelenjében hová tenni, ám kérdés nélkül elindult, követte a rajzolót a gyertyafényes lépcsősor szabálytalan árnyai között. – Gazdámon kitört a láz, a húsából naspolya nagyságú dudor nőtt ki – suttogta Zabato fojtottan menet közben. Feyra megbotlott, elkábította a rossz előérzet. Erőt vett magán. – Az ujjbegye… fekete? A kócos, ősz koponya jobbról balra ingott Feyra előtt, valamivel lentebb. – Nem tudom. A gazdájuk hálója a szobalány padlástéri zugánál két szinttel lejjebb kapott helyet a hatalmas, négypóznás ággyal; Feyra mindennap megrakta a tüzet, és kitisztította a kályhát odabent. Félrehúzta az ágy nehéz, kámforral átitatott függönyeit. Ott feküdt Palladio hálósapkában és ingben, összegörnyedve, lázasan, a szakálla meg a haja átnedvesedett az izzadságtól. Feyra azonban felbátorodott. Az építész bőre felhevült, kipirosodott, nem emlékeztette a pestisben szenvedők sötét vagy sárgás ábrázatára; kezébe vette a beteg rózsaszínes ujjait, és miután megnyomta a kérges ujjhegyeket, az elfehéredett foltba a szívveréssel visszaáramlott a vér. Utasította Zabatót, hogy ne

mozgassa a gyertyát, majd megvizsgálta a hónalját. A kar alatti területet átnedvesítette az izzadság, de teljesen épnek tűnt. Illemre nem is gondolva már készült felemelni a férfi ingét, hogy megvizsgálja a lágyékot, mikor meglátta a duzzanatot, melyet Zabato említett. Palladio bal térde mellett nőtt ki, olyan sárgának és keménynek látszott, mint a birsalma. Nagy kő esett le Feyra szívéről. Ez nem pestis. A megkönnyebbülése azonban hamar szertefoszlott, mivel a gazdája már nem volt fiatal, most pedig súlyos láz tartotta markában. Corona Cucina némi grappát103 hozott a gazdájának, a tálcát csattanva tette le az ágy mellé, olyan gyorsan hányta a kereszteket, hogy a keze mozgása összefolyt a mellkasa előtt. – Pestis? Itt a vég? – kesergett. – Nem – felelte Feyra kurtán, majd visszaadta neki a törkölypárlatot. – Vidd el, ennek nem veszi hasznát. Forrald bugyogásig, aztán hozd vissza! – Úgy vélte, tudja, mi okozza a duzzanatot. Palladio köszvénytől szenvedett. Már az első alkalommal felismerte a kórt, mikor meglátta a Giudecca romjain sántikálni az apja halála napján. A térd duzzanatát az ízületben felgyülemlett folyadék okozta, mely azonban fertőzött, így fel kell vágnia. Sóhajtva csatolta le gyógyszeres övét, kivette belőle a szükséges eszközöket. Ha az ő gondjaira bízták volna ezt az embert, kikezelte volna a köszvényét, nem jutott volna el idáig. Átforrósította az ezüstszikét a gyertya kék lángjánál, majd félretette hűlni. Aztán a sebgyógyításhoz vett a becses orvositisztesfű-készletéből meg a citrombalzsamból. Letépett

103

Olasz törkölypárlat.

egy darabot a gazdája ágyneműjéből, meghintette mésszel. Minden készen állt. Fájdalmasan ismerős mozdulattal felvágta a köszvény duzzanatát, nézte, amint kifolyik belőle a zöldes váladék. Kicsit várt, majd egyszer letörölte Corona Cucina gőzölgő grappájával. Aztán megfogta a tűt, a cérnát áthúzta a szeszen, hogy benedvesítse. – Nagy ég! – a szakácsnő közelről nézte. – Ugye nem fogod összevarrni a gazdánkat, mint egy párnát? – Fogd le a lábát – felelte Feyra válasz helyett –, és ha felébred, gurítsd le a maradék grappát a torkán! Az ottomán világban tilos alkoholt inni, a kórházakban gyógyszerként azonban használhatták. A Topkapi-palotában a harmadik udvar császári apródjai olykor betegnek tettették magukat, hogy beengedjék őket a kórházba, és ihassanak egy kis bort. Feyra komoran elmosolyodott az emléken, miközben a lángban felforrósította a tűt, ezúttal azonban nem hűtötte le, mivel így kiégetheti a húst, aztán szépen, öltésről öltésre öszszevarrta a sebet. Hadzsi Musza tanítása szerint minden öltés mögött hurkot kötött a borral áztatott cérnára, ezzel rögzítve a varratot. Mikor a fonalat elkötötte és elvágta, a gyógyszeres övéből bőrkapszulát vett elő, némi üvegport szórt a sebre, arra orvosi tisztifűt fektetett, a lábát átkötötte a meszes lepedővel. Palladio láthatóan semmit nem érzett az egészből. – Éjszakára itt maradok – mondta Feyra Zabatónak, mire az öregember bólintott, és kitessékelte a hangosan tiltakozó Corona Cucinát a szobából. A reggeli szürkület is eljött, mire Feyra feje az ágy lábtámaszához verődött, végre elszenderült, csak a matutinum harangja ébresztette fel. A betege nyugodtan aludt, a bőre hű-

vösnek érződött, egyenletesen lélegzett, az arca lázrózsái helyén egészséges pír virult. Feyra megkönnyebbülve osont a földszintre, ám Corona Cucina azonnal felzavarta a padlásra: a házban egyedül ő tudta, hogy töltötte Feyra az éjszakát. FEYRA HANGZAVARRA ÉBREDT. A nap magasan ragyogott az égen, dél felé járhatott az idő. A lépcső falához simult, felismerte a Madárember dölyfös, pattogó hangját. Leosont két emeletet, a gazdája emeleti lakószobájának ajtaja előtt fülelt. Már rájött, hogy a hozzá hasonló szolgák láthatatlanok a társaság számára, így a kilincsre fektette a kezét, és belépett a szobába. Csakugyan az orvos volt az. Mikor Feyra belépett, a Madárember szét se nézett, úgy hajolt Palladio fölé, mint a dögevő, aki tetemre számított, ám csalódottan látja, hogy áldozata még életben van. Feyra megállt a közelében, teljesen fölöslegesen megigazgatta kissé Palladio ágyneműjét, közben pedig figyelt. – Ki volt az? Másik orvost tart? Valnettit? Annibale őrjöngött, a dühe megfosztotta éleslátásától. Valnetti nem lehetett. Csak egyszer látott ilyen varratot, ahol minden öltés után hurkot kötöttek: amikor egy perzsa doktor látogatott el Padovába. Olyan közel férkőzött a sebhez, ahogy a maszkja csak engedte. A grappa kesernyés illatát még a csőrön keresztül is érezte: az orvos fertőtlenítette a cérnát, tisztifűborogatást készített, és olyan szépen varrta össze az építészt, akár a buranói csipkeverők. A sebet mintha még ki is égették volna. Valnetti tehát nem lehetett, hisz ő legfeljebb hentesnek lenne jó.

– Ha másik orvost fogadott, nem tudok gondoskodni a biztonságáról. És ha Palladiót másik orvos látja el, mi lesz a camerlengóval kötött egyezségével? Ha Annibale nem gondoskodik az építészről, vissza kell vajon adnia a szigetet? Már belépésekor észrevette a kis előszobában a tömjénfüstöt, a lába alatt a tisztító füveket, meg a zsírral és hamuval lezárt ablakokat – pontosan ezeket az intézkedéseket kellett volna neki meghoznia. A bűntudat még jobban feltüzelte a haragját. – Nem fogadtam fel másik orvost – felelte Palladio békítően, a tekintete azonban a doktor mögé, az ágylábnál álló szolgálóra vándorolt. Annibale szembepördült Feyrával, észrevette a sokatmondó pírt a lány orcáján. Odarohant hozzá, csőrét a szolgáló arcába nyomta. – Ki tanított meg így sebet összevarrni? – A madárarcot féloldalra biccentette, miközben Feyra vonásait tanulmányozta. – Honnan jöttél? A szobalány hátrálni kezdett. – Várj! Várj! Nem várt. Megfordult és elszaladt.

26. FEJEZET PALLADIO EGYRE KEVESEBBET tartózkodott otthon. Munkába állította a kőműveseit meg egy csapat építőmunkást, a temploma gyorsan emelkedett. Feyrával mostanra szerepet cseréltek. Palladio írta le a templomot a lánynak, elbeszélte, hogyan fektették le az alapokat, alapozták meg a pilléreket, rakták fel a támfalat. Meghívta a lányt is, hogy nézze meg, hogyan nő ki a földből a fal, ő azonban nem tudta volna elviselni, hogy felkeresse azt a helyet, ahol apja sírja fog állni. Még jobban elborzasztotta, hogy Palladio elbeszélése szerint az építőmunkásoknak sok gondot okoznak a tömegesen odalátogató zarándokok, akik a vödreikkel, kannáikkal, mindenféle edényeikkel vizet akartak merni a kútból, mivel csodás gyógyító erőt tulajdonítottak neki. A legenda Szent Sebestyén történetéből nőtt ki, amit a dózse mesélt, Palladio pedig kénytelen volt őröket állíttatni a helyszínre, hogy véget vessen ennek a badarságnak. Feyra elértette a hangsúlyt, szúrósan nézett az építészre. – Akkor mihez kezd a kúttal? – kérdezte. – Befalaztatom – felelte Palladio kurtán. Feyra apja csontjaira gondolt, melyeket keresztény templom szívébe falaznak be az örökkévalóságig. Megkeményítette a szívét, és csak annyit kérdezett: – Nem hisz a csodákban? Palladio futólag elgondolkodott. – Nem. Feyra az anyjára gondolt, majd az apjára. – Én sem.

A KÚTRA VONATKOZÓ HÍREK mélyen elkeserítették Feyrát. Amikor Giudeccáról menekült, a vészhelyzet miatti kétségbeesésében elnyomta az apja halála miatti gyászt, most azonban olyan erővel törtek rá az érzelmek, mint az acqua alta,104 kis híján ledöntötték a lábáról. Timurhan elvesztését tényleges fizikai fájdalomként élte meg, mely valamivel a szíve alatt jelentkezett. Növekvő nyomorúságába aggodalom is vegyült. Ahogy ugyanis teltek a napok, és közelgett a Madárember következő látogatása, egyre jobban tartott az orvos bosszújától. Mivel Palladio és Zabato is az építkezésen tartózkodtak, a félelme erősödött. Ráadásul a Madárember láthatóan egy követ fújt a dózséval. Palladio kedvetlenül maradt otthon péntekenként, hogy az orvost fogadja, alig várta, hogy az építkezésre mehessen. A következő péntekre virradólag Feyra leosont a lépcsőn, szeme olyan üvegesnek tetszett, akár a makréláé, melyet Corona Cucina készített a konyhában reggelire. Elgyengülten zihált. A péntek, amikor minden étkezésre halat ettek, általában megnyugvást jelentett a pogány húsételek aromái után, amin a velenceiek dőzsölnek. Ma azonban felkavarta a gyomrát a tenger szaga. Délben meghúzta magát az előszobában, remélve, hogy valaki más kinyitja az ajtót az orvosnak, amikor pedig meghallotta a gyors kopogást, aztán a felbolydulást a bejárat mögött, mely a Madárember megérkezését jelezte, elbújt. Kis híján öszszecsuklott izgalmában, próbált egyenletesen lélegezni, a szíve azonban a torkában dobogott, ahogy az előszoba árnyai mögül kikukucskált az ajtóban álló társaságra. 104

Magas víz (olasz). Dagály idején a megemelkedett vízszint betör Velence alacsonyabban fekvő tereire, ezt nevezik a helyiek acqua altának.

Nem a Madárember volt. Rövidre nyírt, világos hajú idegen állt az ajtóban a kíséretével, a félkör alakban felsorakozott őrökkel, akik éppen olyan félvértet viseltek, amilyet a dózse palotája előtt is látott. Az idegen háttal állt neki, még a kíséreténél is ijesztőbbnek tetszett a jelvény a hátán, a szárnyas oroszlán, mely eltátott szájjal bámult Feyrára. Amikor a férfi megfordult, a szája mosolygott, jégkék szemei azonban nem; majdnem olyan félelmetes látványt nyújtott, mint az oroszlán. – Jó dama – mondta Corona Cucinának, aki kinyitotta az ajtót –, lenne olyan kedves, és egybe gyűjtené a ház népét a gazdája szobájába? Nem kérdés volt, hanem parancs. FEYRA NAGYON MEGKÖNNYEBBÜLT, hogy nincs egyedül. Coronával együtt bezsúfolódtak a stúdiolóba, a háztartás többi tagja mögött, a konyhalányoktól a szemetesen át a kifutófiúig mindenki megjelent. Gazdája a szokásos tölgyfa székében ült, a szakállát simogatta, Zabato mögötte matatott. Palladio teljesen nyugodtnak látszott, pedig Feyra tudta, hogy ég a türelmetlenségtől. Sokat elárult az őket idehívató férfi hatalmáról, hogy Palladio fogadta ebben az időpontban, mikor teljes hévvel zajlottak a munkálatok. Feyra lassan ráébredt, hogy ebben a városban mindenki fejet hajt az oroszlán előtt. Feyra megbújt Corona terjedelmes alakja mögött, már nem tartott attól, hogy ennek a gyülekezőnek bármi köze lehetne az ő személyéhez. Az idegen megvárta, míg bezáródik az ajtó, mielőtt megszólalt volna.

– Gondolom, legtöbben már tudják, hogy én vagyok a camerlengo, a dózse kamarása? – Senki nem felelt, nem is kellett. – Arról tájékoztattak – folytatta mély, dallamos hangján –, hogy önök között szökevény van. Feyra szíve nagyot dobbant. – Nemrégen egy hitetlen törököt láttak errefelé menekülni. A keresés nem hozta meg a gyümölcsét, ám az utóbbi napokban bejelentést kaptunk az oroszlán száján keresztül ismeretlen személyektől, melyben tájékoztattak az itt rejtőzködő török személyazonosságáról. Mintha Feyra zakatoló szívének dübörgésére felelt volna, a kinti ajtón kopogás hallatszott. Körbepillantott a teremben. Az egész háztartás jelen volt. Az idegen bizonyára az ajtó elé állíttatta az egyik emberét. Feyra csapdába esett. – Nem szeretném próbára tenni a türelmüket azzal, hogy mindnyájukat kérdőre vonom – jelentette ki a camerlengo szelíden. – A férfiak mind a kandallóhoz léphetnek. Feyra körül megritkult a tömeg, ahogy a ház férfinépe mind a szoba bal oldalára vonult. – Most pedig minden szobalány, aki az elmúlt hónapban lépett a ház szolgálatába, a helyén maradhat. A többiek menjenek a kandallóhoz! Feyra lába földbe gyökerezett, képtelen volt megmozdulni, miközben a többiek szétszéledtek körüle. A háziak szeme mind rátapadt, ám ő csak az idegen átható kék pillantását érezte magán. Látta, hogy végigméri borostyánszín szemeit, bőrét, a sapkája alól kibukkanó vörösesbarna fürtöket. – Nincs mitől tartania – mondta kedvesen, stílusa azonban meghazudtolta szavait. – Csak mondja meg a nevét, és hogy honnan jött!

Feyra megdermedt. A házban töltött idő után egészen tűrhetően ejtette a velencei nyelvjárást, ám az anyanyelvi beszélőt nem téveszthette volna meg, ráadásul még mindig csak a gazdája és Zabato előtt beszélt, no meg Corona Cucinához néhány szót. Elkeseredetten nézett a két öregre, akik menedéket nyújtottak neki; egyikük ismerte a történetét, a másik nem, a származásáról viszont mindketten tudtak. Palladiónak a szeme sem rebbent, csak a tekintetével intette óvatosságra, Zabato viszont rángatózott, a kezeit tördelte. A camerlengo közelebb lépett. Érezte a szagos müge édes illatát, ami a férfiból áradt. – Ugyan – mondta. – Nem akar beszélni? Zabato megbotlott, előrebukott, aztán kihúzta magát. – Ő az unokahúgom! – sípolta magas, rémült hangján. – Nemrég csatlakozott a házhoz, mert a szobalány elhagyott minket, amikor betört a pestis. A camerlengo egy pillanatra sem vette le világos tekintetét Feyra arcáról. Mintha észre sem vette volna Zabatót, pedig minden szavát tisztán hallotta. – Igaz ez? Feyra már szóra nyitotta a száját, kis híján elárulta magát, mikor fájdalmas lökést érzett a hátában: nekicsapódott az ajtó, megérkezett a Madárember. Majdnem olyan erővel lépett a szobába, mint a camerlengo. – Mit jelentsen ez? – kérdezte parancsolóan, stílusát kiemelte a rettegett csőrös maszk. – Csak egy kihallgatás, Cason. Nyugodjon meg! – Nyugodjak meg? – A Madárember a fekete köpenyében matatott, elővett egy kerek jelvényt, megcsillant rajta a nap-

fény, mikor magasra emelte. Valamiféle sárga fémkorongnak tűnt. – Mi ez? A camerlengo elmosolyodott. – Ugyan, Cason, hisz nagyon jól tudja. A dózse pecsétje. Tőlem kapta. A csőr nagyot bólintott. – És miért adta? A camerlengo nem felelt. A Madárember megválaszolta a saját kérdését. – Hogy megvédhessem ezt az ember a pestistől. – Palladióra mutatott fekete kesztyűs ujjával. – Eljött a szigetemre, így volt? Azt kérte, hogy magának a dózsénak a kívánságára látogassam meg mindennap ezt az építészt, és tartsam távol a pestist az ajtajától? A camerlengo biccentett. – De hogyan végezhetném a munkámat, mikor a fél várost betereli a studiolójába, Isten tudja, mit hoztak a leheletükben meg a ruhájukon? A dózse rám hagyta az építész kezelését. Úgy döntöttem, hogy elszigetelem őt. Ezért most meg kell kérnem, hogy távozzanak. – A vörös szemlencse körbenézett. – Most! – De… A Madárember magasra emelte a pecsétet. A camerlengo szólásra nyitotta a száját, ám végül csak intett szőke fejével, mire a leoni őrök kiözönlöttek a szobából. A ház népe követte őket, kifelé menet megbámulták Feyrát, tekintetükből sütött a kíváncsiság. A camerlengo egy pillanatra megállt, mintha akarna még mondani valamit; aztán elhagyta a szobát. Nem nézett újra a

Madáremberre, a tekintetével kikereste Feyrát az árnyékban, és vetett rá egy utolsó kék pillantást. – TUDJA. – Hát persze, hogy tudja – felelte a Madárember az építésznek megvetően. – Mindent tud. Zabato remegve lépkedett, a keze úgy repkedett, mintha a szárnya lenne. – Nem tudná rávenni, hogy hagyja abba? – kérdezte a Madárember Palladiót, mintha Zabato nem is hallaná. – Ugyan, hagyja már! – felelte Palladio. – Lehet, hogy a dózse jámbor, nyájas ember, a kopója viszont nem az. Nem csoda, hogy tartanak tőle. Vissza fog jönni. Feyra remegve, erőtlenül dőlt a falnak, próbálta megérteni a történteket. Feltette volna a szultán tőrét egy tyúktojás ellenében, hogy az orvos jelentette fel, erre éppen ő védte meg. – Most el kell rejtenünk Feyrát – szólalt meg Zabato Zabatini. Palladio, még mindig székében ülve, elképedt. – Ki az a Feyra? Zabato az árnyék felé mutatott. – Ő. A szobalány, akit Cecilia Zabatini néven ismertél. Palladio megszégyenülten nézett rá. Feyra látta a pillantásából, hogy az öregember törődik vele, tudja, mennyit köszönhet neki, és szégyelli, hogy sosem vette a fáradságot, hogy jobban megismerje. – Persze, hogy elrejtjük – felelte. – De hová? – Zabato foga vacogott a félelemtől. – Ebben a házban rengeteg kis zug van, de a camerlengo egy szempillantás alatt megtalálná. És vannak itt páran, akik nem rejtegetnék,

tudván, hogy török. Még Corona Cucina sem, hisz tudod, a férjét megölték Lepantónál. Feyra nagyot nyelt. Még Corona Cucina sem, a barátja és védelmezője? – Talán eljuttathatnám Vicenzába. – Ismét Palladio szólalt meg. – Nem – ellenkezett Zabato. – Hisz kapcsolatba hozták veled. Ha a házadban találják meg, az ott élő családtagjaid veszélybe kerülhetnének. A Madárember egy ideig együtt hallgatott a többiekkel. Nem vett részt a vitában, semmi köze nem volt hozzá. – Nos, nekem mennem kell a szigetemre. A két idősebb férfi egyszerre fordította a fejét az álarcos felé. A Madárember egy lépést hátrált, széttárta kesztyűs kezét. – Én nem vihetem magammal. Nekem működtetnem kell a kórházamat. – A kórházat a pestisszigeten, ahová senki nem mer belépni! – Mihez kezdenék egy szobalánnyal? – Képzett orvos. Ön is elismerte. A Madárember nem engedett. – Határozottan visszautasítom! Mennem kell! Egy hét múlva találkozunk. Palladio felkelt. – Egy hét múlva? – kérdezte lassan, minden szótagot külön hangsúlyozva. Egyenesen a Madáremberhez lépett, az orra majdnem az álarc csőréhez ért. – Az imént, a camerlengo jelenlétében – észrevételezte Palladio nyugodtan – azt állította, mindennap meglátogatott. De ez nem igaz. Hetente egyszer jött el. Kényelmetlen csend támadt.

– Vajon ő örülne ennek a hírnek? – mélázott fennhangon Palladio. – Vajon milyen büntetést szabna ki érte? Az orvos a lélegzetét is visszafojtotta. – Azonban – folytatta Palladio – ha elviszi Feyrát – nagy gonddal ejtette ki a lány nevét –, akkor azt se bánom, ha csak minden újholdkor jön el, négyhetente egyszer, tőlem a dózse nem tud meg semmit. A Madárember hirtelen megmoccant, felkapta a botját. – Rendben – vakkantott. – De azonnal indulunk! – A házat figyelik – intette őket Palladio. – Menjünk a vízre nyíló kapuhoz – javasolta Zabato. – Keresek felzével ellátott gondolát, amilyet a gazdám szokott használni. – Feyrához fordult. – Hozz le a szobádból mindent, amit vinni akarsz! Feyra felszaladt a padlásra, agya pörgött, mint a motolla. De nem volt mit tennie – mennie kellett. Nem kellett sok mindent elcsomagolnia: a ruhája rajta volt, a gyűrűje a nyakában lógott, csak az érmét dugta a keblébe, meg az ágya alól húzta elő a sárga papucsot, melynek orrában ott csörögtek az eddig megkeresett soldók. Egy szempillantás alatt lent termett. Néma csendben, amit csak a fáklya sziszegése tört meg, Zabato Zabatini után levonult Palladio, a Madárember és Feyra a sötét csigalépcsőn. Feyra még sosem járt erre, mivel még sohasem hagyta el csónakkal a házat. Nyirkos emelvényen állt. A kőkikötőn túl nedves dokk húzódott, négyszög alakú zöldes, tiszta csatornavíz, az elmúlt századokban ide kötötték ki a család gondoláit, bárkáit. Zabato a csigával és fogantyúval kinyitotta a dokkhoz vezető ajtót, s némán nézték az éjsötét sátorral fedett, tintafekete gondola közeledését, a fénylő csatornát újra meg újra átszelő

gondolák és traghettók mindennapos munkáját végezte. A kormányrúdnál álló köpcös férfi felemelte a kezét, és odaevezett, hogy felvegye az utasokat. Elsőként az orvos lépett be, szétnézett a vízen kémek után kutatva, csőre ívesen jobbrabalra kanyarodott. Zabato halványan Feyrára mosolygott, szokás szerint rángatózva, a lány látta, hogy sajnálja a távozását. Palladio félrehúzta, és gyengéden kézen fogta. – Remélem, újra látlak, és egyszer meglátod a templomomat is, mert éppannyira a te alkotásod, amennyire az enyém. – Amikor besegítette a gondolába, a tekintete elhomályosodott. A függöny összezárult, Feyra egyedül maradt a feketeségben, csak a Madárember csontszín csőre hajolt felé ragyogva a sötétben.

HARMADIK RÉSZ

Az oroszlán

27. FEJEZET ANNIBALE EGYETLEN SZÓT SEM SZÓLT a Fondamenta Nuovéig tartó gondolaúton. Némán segítette be Feyrát az egyik nagyobb evezős csónakba a tengerparton, épp csak az útirányt vetette oda a csónakosnak. Nem jutott szóhoz dühében, hogy már másodjára jártak túl az eszén egy hét alatt. Nem volt hozzászokva ehhez az érzéshez, és cseppet sem örült neki. Azon töprengett, vajon mi a csudát kezdjen a lánnyal, ám mire Lazzarettóhoz értek, valamelyest megnyugodott. Útitársa nem cseverészett, illendően viselte magát, úgy ült ott a csónak orrában, mint Maria di Legno, a fa Szűz Mária-szobor, mely minden velencei templomban fellelhető. Mióta utolsó nagynénje is meghalt, Annibale elszokott a női társaságtól. Anyja alkalmankénti, kiszámíthatatlan vendég volt az életében, s a fiú soha nem is beszélt róla. Az anyák egyetlen rendeltetése nyilvánvalóan az anyai szerep betöltése, ő azonban még ebben is kudarcot vallott. Csalárd távozása után olyan gyalázatos életet élt, hogy a fia még a nevét sem vette a szájára. A szigeten a badessa és a nővérek jelentették számára az egyedüli női társaságot, ők azonban gyakorlatiasak, ájtatosak voltak, többségében öregek és mindannyian rondák. Feyra megjelenését ezzel ellentétben kifejezetten nyugtalanítónak találta. Kisegítette a lányt a mólónál, majd előrerohant, csak a hamulúggal teli ároknál várta be. – Sétáljon át rajta, de óvatosan! – rendelkezett kurtán, tudta, hogy nem kell magyarázkodnia.

Восса őrséget állt a kapuslakásnál, mikor a doktor belépett. Annibale még csak nem is lassított a léptein. – Egy szót se! – sziszegte a fogai között, tudva, milyen tréfás kedvű olykor a kapus. – A szobalányom, semmi több. Egyenesen a zöld gyep közepére sietett, majd megállt, s olyan gyorsan pördült hátra, hogy a csőre kis híján kiverte Feyra fogait. – Mi a neve? – Feyra Adalet bint Timurhan Murád. – Kitől tanulta a betegellátást? – Hadzsi Muszától, a konstantinápolyi Topkapi-palota legfőbb orvosától. – Az asszisztense volt? – Orvos voltam – helyesbített Feyra komolyan. Annibale álmélkodva hallgatott el, mivel a bábákat és javasasszonyokat leszámítva, akik megszabadították a nőket a nem kívánt gyermekektől vagy férjektől, a fehérnépnek nem sok dolga volt az orvostudománnyal. – Hogy került Palladio házába? A lány elgondolkodott a válaszon. – Hajón – felelte óvatosan. – Apám tengerészkapitány volt, és… elkapta a pestist. – Jól beszélte a velencei nyelvet, vaskos, de nem kellemetlen akcentussal. – Amikor megérkeztünk Velencébe, ápoltam, de meghalt. Munkát kértem az építész házánál, ő pedig befogadott. Annibale semmiféle együttérzést nem mutatott, egyből az orvosilag lényeges részletre tért. – És nem fertőződött meg? – A pestis majdnem elvitt a hajón, de a bubók kipukkadtak, és túléltem.

– Vagyis elkapta a pestist, de felépült. – Igen. – Az apja viszont nem. Feyra olyan hosszan hallgatott, hogy Annibale úgy érezte, mondania kell valamit. – Megmutatom a szigetet – közölte mereven. – Még zajlanak a munkálatok, de egészen hatékonyan működik. – Nem tudta biztosan, miért érzi kötelességének, hogy mentegesse a munkáját a nő előtt. Futtában a sziget közepén álló hatalmas, fedett épületre mutatott. – Ott a kórházam, Tezonnak hívják. – Egy árnyalatnyi büszkeség hallatszott a hangjából, majd rátért uradalma többi részére. Nem is értette, miért személyesen vezeti végig Feyrát a szigeten, miért áldozza rá becses idejét, amikor egyből átadhatta volna a badessának, ahogy egyébként tervezte. Ugyancsak homályos okokból fogta sietősre a lépteit a temető mellett. Nyilván büszkeségből, gondolta, ugyanis mostanság több haláleset történt, épp elég ahhoz, hogy álmatlan éjszakákat okozzon neki a módszerei miatti aggodalom. – Ezek itt a menedékházak, ahol a betegek családjai laknak. – Oldalvást a lányra pillantott, ő azonban meg sem szólalt, a házakat tanulmányozta fürkésző tekintettel, rámosolygott a lépcsőn játszó gyerekekre. A mosolyától Annibale hirtelen elfelejtette a mondandóját. Feyra a doktor előtt haladt. – És ez? Annibale vállat vont, és a botanikai kert felé fordult, elégedettséggel töltötték el a mértani pontosságú sorok, a kertészkedésben elmerülő apácák, végül megállt a kútnál. Elmagyarázta az esőgyűjtő ciszternákat, az ásványi sók és homok alkot-

ta hétrétegű szűrőrendszert, melynek köszönhetően a velencei víz a világ legtisztább városi vize lett. Észrevette azonban, hogy a lány érdeklődve figyeli a kőoroszlánt a csukott könyvvel a kezében. – Ezek az apácák pedig, a fekete ruhás nők, a Miracoli-rend nővérei. – Támaszt nyújtanak a betegeknek? – Nem. Csak én lépek be a Tezonba. Ők a családokat támogatják, meg nekem segítenek a sziget működtetésében. Ők gondoskodnak a parkról, feltöltik a pisztrángos tavat és az angolnás zsilipet, kimossák a ruhákat. Kieveznek a szárazföldre ellátmányért, csirkét, kecskéket nevelnek, ápolják a kertet. A badessa gondjaira fogom bízni. A nővéreknél ellakhat, majd segít nekik a mindennapos teendőikben. – Feyrára nézett az álarca alól, látta a szabadon hagyott nyakát. Neki mit sem számított, hogy a lány török származású, azt viszont tudta, hogy a nők abban a kultúrában fátylat hordanak, így eltöprengett, milyen érzés lehet számára ilyen fedetlenül közlekedni. Könnyebbség volna, ha eltakarná az arcát; nemcsak Feyrának, de neki is. – Ha tetszik, elkendőzheti az arcát – vetette oda kurtán. Feyra a semmitmondó vörös szemlencsékbe nézett, próbálta kitalálni, mi rejtőzhet mögöttük. Törökországban nagyra becsülték a feraszetet, a fiziognómia elméletét. Az emberi testet a lélek ruhájának tartották, amiből pedig egyenesen következik, hogy a testi vonások tanulmányozásával ki lehet következtetni valaki jellemét, temperamentumát. A Madárember azonban, ennek a helynek a megteremtője, tetőtől talpig elfedte magát, jobban elrejtőzött a ruhái alatt, mint régen Feyra, és az arcát is borzalmas álarc takarta.

Csak a beszéde és a tettei alapján tudta megítélni, és a Madárember menedéket kínált neki, nemcsak búvóhelyet, hanem valamiféle mélyebb értelemben is. Itt, úgy tűnt, eltakarhatja az arcát. Most először viselkedett vele kedvesen az orvos. Feyra a legközelebbi apácára nézett, aki épp a gyógyfüvek fölé hajolva ásott szorgalmasan. Az arca elé ásás közben egyszerű fagyöngyökből álló lánc hullott, a végében lógó apró ónkereszt megcsillant a napfényben. Pontos mása volt annak, amit Corona Cucina adott neki, és amit még mindig a fűzőjén hordott: az aprócska próféta a kereszten. Kihúzta a kis brosst a csipkesáljából, majd beledobta a kútba. A csipkét a feje köré kötötte, majd az orvoshoz fordult. – Nem nekik fogok segíteni – mondta, majd a Tezonra mutatott. – Hanem önnek. A MADÁREMBER EGY RÖPKE ÓRA leforgása alatt rájött, mekkora kincset kapott Feyra személyében. Mire a harangok negyedszer is megkondultak, magához hívatta. – Nagyszerű – mondta. – Mostantól az ápolónőm lesz. Feyra nem felelt. A háremben betöltött szerepéhez képest lefokozták, a szobalány munkájához képest viszont előléptették. – Mennyit fizetett az építész? – Heti egy soldót. – Akkor én is annyit fizetek. HA FEYRA AZT HITTE, HOGY előléptették, hát tévedett. Sokkal fárasztóbb feladatokat kellett itt ellátnia, mint Palladio házában. Első napját a betegek szennyes matracának kicserélésével töltötte, megetette, megitatta őket, borogatást

készített a rengeteg varratra, amit a betegeken talált. A Tezon szervezettségének néhány részlete nagy hatást gyakorolt rá, mintakórháznak azonban legkevésbé sem lehetett volna nevezni. Igaz, hogy a Madárember csodálatra méltóan elkülönítette a betegeket, a hatalmas ajtók előtti füstkamra fertőtlenítette a doktort a be- és kilépésnél, a betegeket pedig elfogadható kényelemben tartotta az ágyakon. A gyógyszeres szekrényt szépen feltöltötték, a füvészkertben minden megtermett. A kapus a kapuk előtt hagyta az élelmet és a vizet. A betegek azonban olyan közel feküdtek egymáshoz, mint heringek a ládában, ráadásul az elméjükkel láthatóan senki nem foglalkozott. Mint az a velük folytatott beszélgetésből kiderült, néhányan még azt sem tudták, hogy a családjuk a közelükben él. Amint Feyra megismerkedett a környezetével, elhatározta, hogy menet közben változtatásokat vezet be. Ez a hely sem volt roszszabb, mint más, itt is megkeresheti a maga kis soldóit a sárga papucsba. Mire a pestis elmúlik, és újra megindulnak a hajók, lesz annyi pénze, hogy hazavitesse magát Törökországba. Az első napján, miközben a betegek mellett ücsörgött a Tezonban, végignézett a vasoxiddal felfirkált ottomán feliratokon. Pusztán rakományjegyzék volt, selyemre vagy fűszerekre, gyapjúra, rézre utaló szavak, számára azonban a költők legmagasztosabb soraival értek fel. A járművek elvétve felfirkantott jelvényei, melyeket kislánykora óta gyakran látott apja hajóin vagy napirendjében, szintén olyan gyönyörűnek tűntek számára, mint a tugra, a szultánok arannyal díszített aláírása. A Tezon falára, találóan a keleti oldalra, még egy ottomán típusú hajót is ügyesen felrajzolt valaki, éppolyat, amilyennel az apja hajózott ki a régi időkben. Eszébe jutott, mikor a Sze-

ráj-csúcson állt nyolcévesen, nézte, ahogy beúszik a tengerszoroson a hullámok hátán. Olyan erővel tört rá a honvágy, mintha gyomorszájon vágták volna, s örült, hogy a sárga papucsban gyűlnek a soldók; hamarosan hazajuttatják. A nap végére Feyra a sziget minden zugát megismerte. Még a kút mögötti vadonban meghúzódó kis temető sem volt tiltott zóna a számára. Az eseménytelenebb órákban sírt ásott a nővérekkel barátságos hangulatban, az elhunytak iránti tiszteletteljes némaságban, ajkuk egymás mellett formálta saját hitük imáinak szavait. A betegek számára vizet is húzott a kútból, melybe a keresztet dobta, elámult a tisztaságán. A kőoroszlánra nézett, mely némán viszonozta a pillantását, de érdekes módon ezen a szigeten nem tartott tőle. A fenevad szája éppúgy zárva volt, mint a könyve. Feyra csak a tátott szájától rettegett, amelybe gyilkos leveleket dobhatnak. El sem tudta képzelni, ki jelenthette fel. Nem a Madárember volt. Palladiót és Zabatót leszámítva senki nem ismerte a kilétét az építész házában. Corona Cucina talán valahogy felismerte a gyógyszereiről és az akcentusáról? Túl valószerűtlennek tűnt ahhoz, hogy igaz legyen. És vajon mennyi idő alatt jut el a városba a hír, hogy a szigeten tartózkodik? Ha a camerlengo és az őrei elhatározták, hogy megkeresik, mikor jut vajon majd eszükbe, hogy itt is megnézzék? Feyra a nap hátralévő részében folytatta a munkáját, igyekezett minél kevesebb figyelmet vonni magára. A templom volt az egyetlen hely, ahová a lábát sem tette be. A damaszkuszi fa, melynek spórái megmérgezték az anyját, épp Szent Bertalanról, a templom szentjéről kapta a nevét, és ez legalább annyira távol tartotta az épülettől, mint a vallási különbség.

Nemcsak Feyra igyekezett azonban kerülni a templomot, valaki más is távol akarta őt tartani onnan. – NEM LAKHAT VELÜNK. A badessa már várta Annibalét Feyra első napjának az estéjén. A doktor ellenségesen tolta előre a csőrét, kiengedte az előcsarnok-öltöző füstjét a ruhái redőjéből. – Miért? – kérdezte, pedig előre tudta a választ. – Mert hitetlen. Annibale felsóhajtott. Pedig olyan jó megoldásnak látszott! Az apácák mind a vámházban laktak a templom mögött, az épület hatalmas felső termében. – De nem a templomban lakna. Arra nem is gondoltam. – Nem számít. A vámház a templom épületeihez tartozik. Nem lakhat velünk. – Megérintette Annibale karját. – A barátja leszek. Megpróbálok jó szamaritánusként viselkedni, ahogy Urunk tanította. Talán észrevette, hogy már kendőt is adtam a fejére, szandált a lábára. De nem alhat a mi hálótermünkben, és nem léphet be a templomba. Ha őt megkérdezné, valószínűleg egyetértene. A NAP MÁR LEMENŐBEN VOLT, mikor Annibale megmutatta Feyrának a templom melletti, de a támfalon kívüli kis kunyhót. Ez volt az a ház, amibe ágyúgolyó csapott, ami annyira omladozott, hogy se a családok, se önmaga számára nem találta alkalmasnak. A szokásosnál is kurtábban beszélt róla, és mielőtt magára hagyta volna a lányt, tudatta vele, hogy él itt egy fogyatékos, néma fiú, aki majd előkészíti a helyet. Távozáskor a zöld gyepen Salvéért kiáltott, odaüvöltötte neki, hogy hozzon anyagokat meg szerszámot, és javítsa meg a tetőt. Lát-

ta, hogy Feyra a kis romhalmaz ajtajából figyeli az utasítgatását. A lány ránézett, de nem szólt semmit. Feyrát élénken emlékeztette ez a ház arra a kapuslakásra, ahol elvesztette az apját. Az emeletről, a tetőn keresztül látszott a kék ég egy szabálytalan darabkája, és Feyra tudta, hogy elő kell készítenie az ágyát a földszinten, mielőtt besötétedik. Lecibálta a matracot, ám a szalmazsák látványa a kő ajtófélfa mellett még erősebben emlékeztette apja halálos ágyára. A törött eresz alatt még egy seregélyfészket is talált, gondosan felemelte, elvitte a kökényesbe. Látta, hogy a Madárember őt nézi, amint átvág a gyepen kezében a fészekkel, de tüntetően figyelmen kívül hagyta. Mire visszaért, az ágyát valaki elrendezte a földszinti szobában, közelebb vitte a tűzhelyhez, a takarókat szépen összehajtotta. A kályhában tüzet rakott, a gallyak csinos kis gúlákba rendezve álltak, a tetejük már füstölgött, úgy nézett ki, mint a vulkán. Az üvegezetlen ablakot széles vászon takarta a szél ellen, a kályhazugban pedig egy alaktalan, deformált testű kis ember állt. Feyra megpróbálta nem megbámulni. A fiú feje aránytalanul nagynak tűnt a testéhez képest, mint egy óriási csecsemőé. A végtagjai eltorzultak, ám láthatóan fürgén mozgott, mivel a néhány perc leforgása alatt, míg ő az erdőt járta, ez a legény többet intézett a házban, mint ő az elmúlt egy órában. A tekintetéből Feyra félelmet és félénkséget olvasott ki, kezébe vette a kicsi kezeket, egyenesen a fiú szemébe nézett. – Köszönöm. Feyra ezzel barátot szerzett magának a szigeten. A Tezon nyugalmas időszakában visszatért a kis házba, barátságosan elücsörgött Salvéval, míg a fiú az épületet javítgatta. A követ-

kező hetekben kedvesen beszélt vele, bár választ sosem kapott, így igencsak meglepődött, mikor egyik nap Salve megszólalt. – A doktor tudja, hogy tudsz beszélni? – Nem. Feyra egyből rájött, hogy a fiú nem szokta meg a beszédet, az alsó állkapcsa túlságosan előrenyúlt, és a nyelve sem volt teljesen egészséges. – És az apád? – Feyra a kútnál találkozott a kapuőrrel, elég barátságos alak volt, ám szóhoz sem hagyta jutni a lányt. – Esélyt… sem… ad. Habár Salve meglehetősen szűkös szókinccsel bírt, nem volt olyan együgyű, mint amilyennek a doktor elkönyvelte magában. Feyra nem sajnálta a fáradságot, és a fiú egyre többet beszélt. Ugyanakkor az sem kerülte el a figyelmét, hogy az apja társaságában ugyanolyan hallgatag maradt, a doktor elől pedig egyszerűen elbújt. A MADÁREMBERNEK LÁTHATÓAN nem maradt ideje a sziget társadalmára; a Salvéval szembeni viselkedése kitűnően példázta, hogyan állt hozzá a menedékházakat elfoglaló kis közösséghez. Épp csak annyit javasolt nekik, hogy aki el tudja viselni a dohányfüstöt, az vegye elő a pipáját, így nők és férfiak egyaránt személyes füstfelhőjükbe burkolózva közlekedtek. Ezen túl azonban a doktor egyáltalán nem érintkezett a családokkal, a sziget polgárai csak akkor nyerték el a figyelmét, ha megbetegedtek. Az idő múlásával Feyra egyre kevésbé félt a Madárembertől, a végén már annyira felbátorodott, hogy kérdőre vonta. – Miért hozta ide a családokat?

Feyra a férfi vállánál állt, a gyógyszeres szekrény mellett, a Tezon hátsó fala előtt. Minden bevezetés nélkül tette fel ezt a kérdést. Annibalénak eszébe jutott a camerlengo, aki szintén erről érdeklődött. – Mivel előfordulhat, hogy családtagjuk révén őket is megfertőzte a kór. Tudja, amikor kivágja a daganatot… Feyrát nem érdekelte a metafora. – Kapnak hírt felőlük? – Tessék? – A családok – úgy beszélt az orvossal, mint az orvos a törpével – kapnak-e hírt a szeretteikről? – Nem, nyilván nem. Feyra ránézett. Annibale korábban azt hitte, megkönnyebbülés lesz számára, ha a lány eltakarja az arcát, azonban így is el kellett viselnie azt, amire magában csak így utalt: „úgy néz”. A borostyán szemek ilyenkor rámeredtek, nem egészen bírálóan, nem is sajnálkozva, valahogy mégis a kettő keverékével, és mikor Feyra „úgy nézett”, Annibalénak az a nyomasztó gondolata támadt, hogy csalódást okozott neki. Úgy érezte, védekeznie kell. – Talán azt hiszi, van időm… – Igen. És a Miracoli nővérek is azt hiszik. Feyra egy hét alatt megtette a szükséges intézkedéseket. Komoly érdeklődést mutatott a levél iránt, melyet Восса a Madárembernek hozott a Consiglio della Sanitából. A tartalma, miszerint minden új, a pestis ellen használt gyógyszert be kell jegyezni az alkotóelemek felsorolásával, őt nem érintette. A

papírt azonban szemügyre vette a doktor válla fölött, aki kezdte kényelmetlenül érezni magát a lány közelségétől. – Miért színeződött el? – mutatott rá Feyra. – És itt miért olyan fehér? Annibale megnézte, hová mutat. A levelet valamiféle hivatali titkár írta apró betűkkel, éjfekete tintával, a papír úgy bebarnult, hogy a színe a kendermagos tyúkéra emlékeztetett, kivéve a lap átlójának vonalában, ahol megőrizte eredeti alabástromfehérségét. – Megfüstölték – felelte. – A pestis idején ez az általános gyakorlat, hogy a dögvész ne terjedjen át egyik sestieréből a másikba a postával. Nézze csak, kétszer pecsételték le – megfordította a lapot –, egyszer a feladó pirossal, egyszer pedig az Egészségügyi Tanács narancssárgával. – Megmutatta Feyrának a két viaszkört. – És a fehér foltok? – érdeklődött a lány kíváncsian. – Itt fogták meg csíptetővel és lógatták a füstölőbe. Egy hét leforgása alatt Feyra hasonló rendszert vezetett be a szigeten: a családok leveleit megfüstölte, és személyesen adta át a betegeknek. Annibale nézte, ahogy a betegek fölött állva várja ki, míg azok elolvassák az üzeneteket, vagy a súlyosabb eseteknek maga olvassa fel velencei nyelven a sajátos akcentusában. A doktor elképedve látta, hogy mindenki mosolyog, a haldoklók is, a fátyol felett ragyogó borostyánszín szempárból ítélve még Feyra is. Annibale rájött, hogy a lány az összes pácienst névről ismeri. – Az egyes számúnak borogatásra van szüksége – vetette oda egyszer elmenőben. Feyra útját állta, és „úgy nézett” rá.

– Melyikük az egyes? – Aki a legvégében fekszik. – A neve Stefano. Tommaso öccse. – Tommaso? Feyra megint úgy nézett. – A tizenötös. Annibale őszintén meglepődött. – Talán kedves dolog lenne egymás mellé fektetni őket. Feyra más változtatásokat is bevezetett, többnyire kérdezés nélkül. Annibale tudta, hogy a lány szerint ő túlságosan nagyra tartja az operálást, gyakran ok nélkül vágja fel a betegeket. Feyra csak akkor nyúlt szikéhez, ha már nem volt más választása. Annibale meghagyta neki, hogy mindennap rakjon piócát a betegekre, épp e célból tenyésztett piócákat az egyik mesterséges tóban, a sós síkságon, végtelen mennyiségben álltak rendelkezésükre. A lány azonban undorodva nézett az állat állkapcsából kiálló barnásszürke szilánkokra, Annibale egyszer sem látta, hogy bárkiből vért szívatott volna ki. Feyra inkább elkülönítette a betegeket nemcsak a családoktól, hanem egymástól is. Függönyt, kámforba áztatott hatalmas vászonlapokat akasztott közéjük, hogy valamennyire elzárkózhassanak. Naponta lemosta a betegeket, és mosakodásra biztatta a családokat is. Amikor Annibale kérdőre vonta, ő Mohamedet idézte válaszként. – Tisztítsátok testeteket – kántálta komolyan –, akkor Allah megtisztít benneteket. Ez a különös lány még az apácákat is felsorakoztatta a kökényes mögötti mély medencénél, hogy megmerítkezzenek a vízben. Annibalét, aki egyik nap a torresinen állva megrökönyödve pillantotta meg a szent alabástrom combot, zavarba

ejtette a badessa és Feyra közötti kapcsolat. A két nő hitetlennek tartotta egymást, ám a badessa nemcsak a postai szolgálatokat segítette, melyeket Feyra vezetett be, de a szabályrendszer részévé tette a mindennapos mosakodást is. Annibale addig tűrte a lány szeszélyeit, mígnem egyik nap a segítője ráemelte topáz szemeit, és gyalázatos kijelentésre ragadtatta magát: – Önnek sem ártana egy alapos mosdás. Feyra az úgynevezett diatának, vagyis diétának is nagy tisztelettel adózott. A nővéreket gazdálkodásra biztatta, a kertek mögött elkülönített egy aprócska területet kizárólag zöldségek számára. Kéziekével szántotta fel a törpe segítségével, aztán egymaga boronálta el. Kitisztította a kemencét az apácák hálójául szolgáló vámház alatt, majd rávette a nővéreket, hogy éjjel-nappal kenyeret süssenek, a tüzet eperfa hasábokkal és dióhéjjal táplálták. – Konstantinápolyban – mesélte komolyan Annibalénak – ha leejtene egy darab kenyeret a földre, valaki felszedné. A kenyér szent, az élet és az egészség forrása. – A badessa, akit csak nehezen lehetett meggyőzni, hogy engedje be Feyrát a vámházba a temetőkapun át, hogy begyújthassa a kemencét, hálásan jegyezte meg, hogy hetek óta először tölthették a nővérek melegben az éjszakát. A badessa egy másik olyan változtatásban is bűnrészes lett, melyet Feyra vezetett be a szigeten. A lány közölte Annibaléval, hogy Konstantinápolyban bevett szokás az állandó zenélés. Néhány kórháznak, fűzte tovább, saját zenekara van. Szokásos buzgalmával elintézte, hogy a Miracoli nővérek másnap már zsoltárokat, motettákat és himnuszokat énekeltek a gyepen, amikor csak a regula engedte.

Ám nemcsak egyházi zenék csendültek fel a szigeten, Feyra gyakran megtudakolta a betegek kedvenc dalait is. Azokból, akik szinte az iskolapadból kerültek a kórházba, a kedvenc népdalaik vagy verseik szövegét csalta ki, a vén tengeri medvéktől pedig a tengerésznótájukat, majd elénekeltette a családokkal a falakon kívül, biztonságos távolságból. Ő maga is énekelt a pácienseknek különös, dallamos zümmögéssel, miközben a pulzusukat mérte, a dal ritmusa egyre lassabb és lassabb lett. Ha rákérdeztek, miért teszi, közölte, hogy az ilyen énekekkel szabályozható a betegek szívverése. Annibale badarságnak vélte ezt az egészet, azt azonban ő is elismerte, hogy a sok haláleset között felüdülést hozott a szívnek a szigeten csengő muzsika, és nem szerette volna, ha a lány furcsán kellemes hangja elhallgat a Tezonban. Persze azonnal megálljt parancsolt volna a változtatásoknak, ha orvosilag károsnak ítélte volna őket. Ám ha Feyrának nem is vallotta volna be, magának nem hazudhatott: mióta a lány a szigetre lépett, a halottak listája, melyet esténként a magányos tűz fényénél saját kezűleg írt meg, határozottan rövidebb lett. A SOK HALÁL KÖZÖTT élet is fakadt. Nem sokkal azután, hogy Feyra megérkezett a szigetre, Valentina, egy újdonsült menyecske, hányásra és ájulásra panaszkodott. A Madárember nem sokat foglalkozott a női bajokkal, Feyra azonban, aki már sokszor látott ilyen jeleket, tudta, hogy a fiatalasszony gyermeket várt. A hollóhajú velencei kismama még alig nőtt ki a gyereksorból, a dereka olyan vékony volt, akár a menyété, a csípője is alig szélesebb, így Feyra tudta, hogy gondjai lesznek a szülésnél, ám addig még sok idő telik el. Remélni kell.

Feyra néha eltöprengett, hogy nézhet ki a Madárember, ugyanis sosem látta álarc nélkül. Néha látta magát a maszkot a magánhálószobán kívül heverni, melyet Feyra hozott létre a Tezonban; ilyenkor tudta, hogy a férfi bizonyára a gyakori műtétei egyikét végzi, ebben a pontos munkában ugyanis zavarta volna a csőr. Egyszer Feyra olyat tett, amit előzetesen nem beszélt meg a doktorral. Mélyen benyúlt a csőrbe, kihúzta a poros, régi és – Feyra meglátása szerint – hatástalan füveket. Levette a gyógyszeres övét, elővette a megfelelő füveket az üvegcsékből, zsebekből, redőkből. Lopva bedugta őket a csőrbe, az orr felőli végébe pedig nagy adag citrombalzsamot helyezett, ahogyan korábban is volt. Az ugyan nem is használ, nem is árt neki, de remélhetőleg elfedi a többi növény illatát, melyeket mögé dugott. Akkor visszatette az álarcot az előbbi helyére, majd elneszelt. Feyra feltételezte, hogy a doktor a saját házában – mely épp szemben állt az övével, a Tezon mögötti gyep választotta csak el a két épületet – leveszi az álarcát. Néha világosságot látott nála éjszakánként: a fekete, bársonyos éjszakában aranyló négyzet lebegett. Úgy képzelte, hogy a Madárember ilyenkor orvosi szövegeket olvas, és irigyelte érte: szinte sajogtak az ujjai a könyvlapok után. Eltöprengett, vajon a doktor a csőrben alszik-e, aztán jót nevetett ezen a feltételezésen. Azon is elmélázott, milyen idős lehet. Néha úgy beszélt, mint a bölcs öregek, néha viszont Feyra arra következtetett a szavaiból, hogy még csak most lépett ki az orvosi iskola padjaiból. A Madárember sosem társalgott, csak kurta parancsokat vetett oda neki, Feyra őt cseppet sem érdekelte, csak az orvosi tudása. Ebben Palladióra emlékeztette.

Sokat gondolt az építészre és Zabatóra, alig várta, hogy híreket kapjon felőlük, mikor a Madárember a hónap végén viszszatért a városból. A doktor ugyanis megtartotta az egyezségét Palladióval, minden újholdkor felkereste, amikor pedig Feyra az öregember hogyléte iránt érdeklődött, válaszolt a kérdésekre, mást viszont nem mesélt. Feyra azon is eltöprengett, őrá vajon gondol-e valaki. Palladiónak a konstantinápolyi ismeretei miatt volt rá szüksége, Zabatót arra a nőre emlékeztette, akit valaha szeretett. Most pedig a Madárembernek csak az orvosi tudása kell. Mennyi Feyra, milyen sok oldala van az ő létének! Arra gondolt, vajon találkozik-e valaha olyan emberrel, aki az egész Feyrát meg akarja ismerni.

28. FEJEZET FEYRA IGYEKEZETT MEGÓVNI MAGÁT a biztonság illúziójától. Konstantinápolyi otthonukban annak idején biztonságban érezte magát, mégis ott kellett hagynia mindent, amit addig ismert. Aztán Palladio házában is biztonságban érezte magát, mielőtt menekülnie kellett volna. Ettől a szigettől a legkevésbé sem várta volna az otthon érzetét, valamiképp mégis ezt kapta tőle. Megvolt a maga háza, a maga feladatköre, a maga Madárembere. Az apácák előbb eltűrték a jelenlétét, aztán előzékenyen, majd barátságosan bántak vele. A badessa annyira engedett a tartózkodásából, hogy Otrantóban töltött gyerekkoráról is mesélt neki. Feyra jól ismerte ennek az olasz tengerparti városkának a nevét: minden török hallott róla, mivel az ottománok annak idején ostrom alá vették, majd lemészárolták a teljes lakosságot. A beszélgetés folyamán egyik nő sem említette a mészárlást, egyébként is sok-sok évvel a badessa születése előtt történt. Mikor azonban Feyra visszaballagott a Tezonba a rövid társalgást követően, az a homályos érzése támadt, mintha a badessa bocsánatot akart volna kérni valamiért. Salve, a törpe is jó barátja lett. A csendes, érzékeny fiú esténként felkereste, és olyan bölcsességről tett tanúbizonyságot, mely meghazudtolta csekélyke szókincsét. Feyra apránként megtanította rá, hogyan fejezheti ki a mondandóját. Néha megdöbbent attól, amit a fiútól hallott: megszokta, hogy gyerekként tekintsen rá, pedig Salve már felnőtt. Megkedvelte őt, jobban szerette, mint az apját, Boccát, akinek a tekintete néha nem esett jól neki. Tudta, hogy a kapuőr istenfélő ember, és

eltöprengett, hogy vajon ő is eltűri-e Feyra hitét úgy, ahogy az apácák. Néha az Il Cavaliere legénységére és Takat Turanra, az ő megmentőjére is gondolt. Úgy vélte, mostanra biztosan elvitte a janicsárt a pestis, meg is siratta a bátorságát. Azonban mintha ezek az emberek az apjával együtt egy másik élethez tartoztak volna; testetlenné váltak, akár a szellemek, vagy mint a karagöz árnyai a beyoğlui színházban. Még mindig félretette a soldókat minden héten a sárga papucsába, de egyre kevesebbet gondolt Konstantinápolyra. És ahogy a fiatalasszony, Valentina Trianni hasa növekedett, jelezve a hónapok múlását, úgy került Feyra egyre közelebb a Lazzaretto Novo lakóihoz. Különösen egyvalakihez. A Madárember lett az örök ellensége, a kudarca. Ő volt a nyílhegy az oldalában, a légy a kenőcsében. Azonban a vele folytatott beszélgetésektől, kettejük harcától, amit a Tezon uralmáért folytattak az élők és holtak között, érdekes módon még élettelibbnek érezte magát. Ostrom alá vették a kórházat: Feyra volt Szaladin, 105 a Madárember lett az Oroszlánszívű, a Tezon pedig a Szentföld. Sem kelet, sem nyugat nem tudott győzelmet aratni, az állandó patthelyzetben az előny hol az egyikhez, hol a másikhoz került. Feyra hónapokon át vitatkozott a Madáremberrel a módszereiről. Tudta, hogy Padovában divatját élte az operálás, míg a gyógynövények használata visszaszorult; ő azonban el sem tudta képzelni, miért lenne jó a betegeknek az állandó kivérez-

105

Egyiptomi szultán (muzulmán hitű), Oroszlánszívű Richárd ellenfele а III. keresztes háborúban. A háború Szaladin győzelmével zárult, visszafoglalta Jeruzsálemet.

tetés és érvágás. A Madárember pedig azt nem értette, hogyan segíthet a betegek testnedvein, ha leveleket cipelgetnek a menedékházakból a Tezonba, vagy gyerekdalokat énekelnek. Feyra nem mesélte el neki, honnan tudja, hogy a pestisbubók kivágása hatástalan, hogy ez volt az utolsó próbálkozása apja megmentésére, és kudarcot vallott. Tudta, hogy a Madárember egész orvosi filozófiáját Galénoszra, a pogány görögre építette, ő azonban légvárnak találta ezeket az elméleteket. Próbált rámutatni, hogy azok halálozási aránya, akiket felvágott, jóval meghaladta azokét, akiket békén hagyott, az orvos azonban nem hallgatott rá. A férfi azzal érvelt, hogy az egész egyensúly kérdése, a piócák, érvágás és bubók lecsapolása helyreállítja a testnedvek természetes egyensúlyát. Ekkor Feyra úgy érezte, közös pontot találtak, és próbálta elmagyarázni a férfinak a mizan elvét, a test és lélek egyensúlyát, de újra csak ellentmondásba kerültek. A Madárember minden körülmények között a beavatkozást pártolta. Egyvalamiben azonban egyet kellett érteniük: a Consiglio della Sanita egyetlen támogatott gyógymódja sem ért semmit a pestis ellen. A Madárember elmesélte neki a Valnetti nevű orvos meg a Négy tolvaj ecete nevű főzet történetét, Feyra pedig vele nevetett. Gúnyolódásuk közben azért a lánynak eszébe ötlött valami: ha valaki elhiszi, hogy ténylegesen gyógyszert kapott, akkor a hite ereje vajon kihatna-e a testére is? Így nevetgélés közben, magában beismerte, hogy ez a sarlatán, ez a Valnetti a mizan logikus következményét gyakorolta: az elme orvosi hatalmát a test felett. Eltérő gondolkodásuk miatt, és mert a Madárember a bábáskodást nem tekintette a feladatának, Feyra egyedül harcolt

a baba világrajöveteléért a kút melletti kis házban, mikor eljött Valentina Trianni ideje, csak a nő anyja segített neki. A fiatalasszony az ágyon vonaglott, duzzadt hasa aggasztóan hullámzott, miközben a férje a tűz fölé hajolt a földszinten, próbált nem tudomást venni a szörnyű kiáltásokról. Az aszszony már tegnap dél óta vajúdott, most pedig már majdnem éjfélre járt az idő. Valentina hol elvesztette az eszméletét, hol magához tért, kékesfekete haja úgy szétterült a párnán, mint a napsugarak. Feyra a gyertyafényben küszködött, a durva vakolatra felnagyítva vetülő árnyéka gúnyolódott vele: bemutatta a tehetetlen orvos árnyjátékát. Feyra tudta, hogy a nő alakja okozza a gondot, a medencéje túl keskeny, a gyerek pedig túl nagy. Itt, a Lazzarettón a szigetlakók jól ettek, mivel Feyra úgy tartotta, hogy a legjobb orvosság a jó étrend, ráadásul friss, sós levegőt szívtak be. Ha Valentina nyomortelepen szült volna, a gyerek úgy csusszan ki belőle, mint akit beolajoztak; itt azonban a baba túlnőtt az anyján, így tehát mikor a templom éjfelet ütött a kecskék kolompjának tompa csengésével, Feyra megtörölte a kezét, és közölte Valentina anyjával, hogy elmegy az orvosért. Az öregasszony arcára kiült a megkönnyebbülés, Feyrát ez azonban egyáltalán nem sértette, örült neki. Ekkor értette meg, hogy mikor a Madáremberrel vitatkozott, igaza volt: a gyógymód elérhetőségébe vetett hit majdnem annyira hatékony, mint maga a gyógyszer; maga az orvos a placebo. Ettől függetlenül nehezére esett aznap éjjel betoppanni a Madáremberhez, beismerni, hogy harminchat óra vajúdás után már az anya és a gyermek élete is veszélyben forog, és ebben az esetben az operáció az egyetlen megoldás.

Megújult erővel futott át a hideg éjszakán, a doktor ablaka úgy vezette, mint a sarkcsillag. Bekopogott a faajtón egyszer, kétszer, de nem kapott válasz. Nagyot szívott a hűvös, éjjeli levegőből, aztán felemelte a reteszt, és belépett. Egy fiatal férfi ült odabent a tűz fölé görnyedve. Kócos, fekete fürtjei előrezuhantak, félig eltakarták az arcát, a tűzfény rézszín szálakat szőtt a hajába. Olyan erőteljesen bámult a lángokba, hogy nem is hallotta a kopogást. Amikor azonban Feyra belépett, úgy felpattant, hogy még a széket is feldöntötte. – Hol van az orvos? – kérdezte Feyra. A fiatalember önkéntelenül az arcához kapott, mintha meztelenségen érték volna. Feyra megsejtett valamit. – Én vagyok az orvos – felelte a férfi. Feyra hátralépett. Ugyanaz a hang, csak épp lágyabb, kevésbé nyers, mintha az álarc kemény burka nélkül az is levetette volna a keménységét. – Ön a doktor? De hát ön… – Nem tudta, hogyan fejezze be a mondatot. Fiatal? Jóképű? Meglepett? Bűntudatos? És mindemellett, gondolta, sarokba szorított. A férfi keze a csőrös maszk felé rebbent, ami a helyén lógott, a tűz melletti kampón, Feyra pedig elgondolkozott, vajon az orvos is úgy bújik-e el az álarca mögé, mint ő a fátyla mögé. – Mit akar? Mi történt? – kérdezte a Madárember; Feyra egyből ráismert a goromba, nyers, éles modorára. – Valentina Trianniról van szó – felelte. – Eljött a szülés ideje, de a gyerek nem akar kibújni. A doktor egyetlen szó nélkül a kabátja és az álarc után nyúlt.

FEYRA A VALENTINÁT VIZSGÁLGATÓ ORVOST nézte, aki úgy hajolt a csőrével a fiatalasszony fölé, mintha meg akarná enni. Feyra azonban már nem az álarcot látta, csak a felejthetetlen arcát, úgy beleégett az elméjébe a képe, mint a gyertyalángé. Tudta, mit fog mondani. – Ki kell vágni a gyermeket. Feyrának igaza lett. Azonban azt is elismerte, hogy épp ezért ment el érte. – Binduszara – felelte azonnal, mintegy reflexszerűen. – India császára volt, az anyja méhéből vágták ki – fejezte be a Madárember, összenéztek a hullámzó has felett. – És Szent Rajmund Nonnatuszt is, aki erről az eljárásról kapta a nevét.106 És mindkét esetben… – mondta, aztán elharapta a szót. Feyra most is tudta, mit akart mondani. Az anya mindkét esetben meghalt. Most azonban nem volt választási lehetőségük. A Trianni gyerek farfekvéses volt, és nem akart megfordulni. Lehet, hogy Valentina belehal a műtétbe, de ha nem tesznek semmit, akkor is meghal a gyerekkel együtt. Annibale rávakkantott az anyára, hogy hagyja el a termet, a nő azonban addig nem volt hajlandó magára hagyni a lányát, míg Feyra meg nem ígérte, hogy ő majd vigyáz Valentinára, és meg nem értette vele, hogy puszta jelenlétével is veszélyeztetné a lányát. Mikor az öregasszony kiment, a Madárember levette az álarcát. Feyra most az egyszer örült, hogy segédkezhetett. Annyi máklevet adott Valentinának, amennyit csak mert, ám a szegény nő rettenetes szenvedésében addig sem tudott nyugton maradni, míg a szájába öntötte a cseppeket, a fekete főzet vé106

Non natus, jelentése: „születetlen” (latin).

gül végigfutott az arcán. Feyra megtisztította a duzzadt hasat rózsavízzel, amibe mentát és borágófüvet áztatott, ám hátralépett, mikor a Madárember széles vágást ejtett valamivel a szeméremcsont felett, sötét vér buggyant elő a csodálatra méltóan egyenes vonalból. A baba szinte azonnal kibukfencezett rajta, mikor Feyra felemelte, kinyitotta apró szemeit, mikor pedig a Madárember elvágta a köldökzsinórt, sírásra biggyesztette a száját. Feyra a vászonban megtörölte a gyereket, az ujját pedig az apró ajkak közé dugta, hogy a száját is megtisztítsa. A baba azonnal szopni kezdett. Valentina elvesztette az eszméletét a vágástól. Feyra a feje mellé fektette a kis batyut, majd folytatta a munkáját. Megtisztította a sebet, a varráshoz felemelte a borba áztatott cérnát. Odahajolt a feladata fölé, olyan szépen varrta össze a sebet, ahogy csak a gyertya fénye engedte. Eszébe jutott Palladio, és a rózsavizes tálat a gyertyaláng elé tette, a fény áthatolt a rögtönzött nagyítón. Varrás közben minden öltés után csomót kötött, hogy rögzítse a cérnát, mint azt Hadzsi Musza tanította neki. Magán érezte a Madárember tekintetét. Végül cinóberből és rozmaringból borogatást tett a sebre, hogy megakadályozza a fertőzést, majd gyengéden betakarta a fiatalasszonyt. Nem volt mit tenni, várni kellett. A baba, mintha kifáradt volna erőszakos világrajövetelében, elaludt az anya feje mellett. Feyra arra számított, hogy a Madárember elmegy, ő azonban ott maradt, együtt nézték az anyát, árnyékuk összekapcsolódott a falon, Feyra tudta, hogy a férfi nem a társasága miatt maradt, az orvosi kimenetelt várja közönyösen. Nem kellett sokáig várniuk. Mire megszólaltak a matutinum harangjai, Valentina kinyitotta a szemét, és mintha meghatározhatatlan kötelék késztette volna rá, a gyermek is felébredt.

A MADÁREMBER ÉS FEYRA barátságos csendben sétáltak át a zöld gyepen a feketeségben. A lagúnán túl a hajnal fehér csíkot húzott a horizontra, a tavaszi fű harmatos volt a lábuk alatt. Amikor a Tezonhoz értek, Feyra Annibale felé fordult. A kórház kórtermei szolgáltatták számukra a küzdőteret, ahol mindennap összemérték az erejüket, és Feyra nem tudta kihagyni a kínálkozó alkalmat. Valentina apja odabent feküdt, a saját, pestissel vívott csatájából gyógyulgatott, hát pajkosan odaszólt a doktornak: – Most talán egyetért velem abban, hogy Gianluca Triannival tudatni kellene a jól megtermett unokája születését? Hogy ez a hír talán többet használ majd neki, mint bármilyen szer, amit mi adhatunk? A Madárember Feyrára pillantott a csőre mögül. – Most talán ön fog egyetérteni velem abban, hogy nemsokára itt a reggel? Mert azt bizonyára elismeri, hogy dr. Jóhír közel sem olyan jó orvos, mint dr. Alvás. Feyra elmosolyodott, és oldalra biccentette a fejét. Látta a férfi házának ablakát, ahogy a kandalló fénye aranyszínre festette, talán már századjára tárult elé ez a látvány. A saját háza sötét volt. Nem akart hazamenni, még nem. Az ajtóban megálltak, mintha megbeszélték volna. – Volna kedve bejönni? A doktor most úgy vette le az álarcát, mintha megkönnyebbülést jelentene a számára, hogy megszabadul tőle. Feyra felülbírálta a korábbi véleményét: ez az ember egyáltalán nem szeretett bujkálni, terhesnek találta. Újra ránézett. Ő volt az, az ő Madárembere. Vagyis Annibale – mivel ma este a nevét is megtudta, de csak azért, mert Luca Trianni úgy akart köszönetet mondani a dottorénak, hogy róla nevezi el újszülött fiát.

Feyra nem tudott egykönnyen hozzászokni. Annibale. Meglepődne, ha a doktor idősebb lenne nála. Mikor egymás mellett álltak, pontosan egyforma magasnak tűntek, egyenesen egymás szemébe néztek. Annibale fáradtnak, de lelkesnek tűnt. – Foglaljon helyet! – mondta. – Gondolom, nem iszik? Feyra megrázta a fejét. Annibale bort töltött. A tűz másik oldalán álló szék felé intett, Feyra kimerülten belehuppant. Felemelte a poharat, éppúgy köszöntötte vele magát, mint a csecsemőt. – Annibaléra – mondta. MIKOR FEYRA AZNAP RÁRONTOTT, Annibale morcosan bámulta a szenet, életében először érezte úgy, hogy túlságosan nagy fába vágta a fejszéjét. Biztosra vette, hogy a kórháza sikert arat, de a pestis egyre nagyobb előnyre tett szert. Mostanában több haláleset történt, mint amennyit a kis temető elbírt, úgy érezte, kezdenek kicsúszni a kezéből a dolgok. A halállal vívott hoszszas csatájukban úgy tűnt, a halál lassan legyőzi. Aztán ez a különleges lány ilyen sebészi diadallal ajándékozta meg. Valentina Trianni fölül persze nem múlt el a veszély. Ez egy nagyon komoly beavatkozás volt, és a másodlagos fertőzés esélye igen magas; ő, Annibale Cason azonban non natus eljárást mutatott be, és – legalábbis egyelőre – anya és gyermeke is túlélték. Be kellett ismernie, hogy kevéssé aggasztotta az ifjú anya sorsa. Annál jobban érdekelte viszont Feyra. Szemügyre vette a lányt a tűz fényénél. Ma éjjel visszaadta neki az orvoslásba vetett hitét, az önmagába vetett hitét. Szeretett volna adni neki valamit viszonzásképp. Megfigyelte fahéjszínű bőrét, a borostyánsárga szempárt, melyben a tűz egy-egy apró tükörképe lobogott. A lány egye-

nesen a szemébe nézett, újra érezte a tekintete erejét. Most mintha Feyra csodálta volna őt, ami még a tűznél is jobban megmelengette. – Tehát a neve Annibale. – Igen, Annibale. Annibale Cason, dottore della peste. Feyra oldalra biccentette a fejét. – Mit jelent a neve? – Elképzelésem sincs – vetette oda kurtán, bosszankodva, amiért a teljes a címét használta. – Az enyém ezt jelenti: „ajkaimról igazság hull” – felelte Feyra. Illik hozzá ez a név, gondolta Annibale, mivel a szája különösen szép volt: telt, rózsaszínű, a felső ajka kicsit vastagabb az alsónál. Feyra megint a tűz felé fordult. – Az én hazámban a név jelentése a legfontosabb. Gondos megfontolás után nevezzük el a gyerekeket. A mi hitünkben komoly súllyal bír a név. Csodálom, hogy önök, velenceiek nem ismerik a sajátjuk jelentését. Annibale kinyújtotta a lábát, a csizmája majdnem beleért a tűzbe. – Nincs különösebb jelentésük. Többnyire szentek meg napok után kapjuk a nevünket. Szentek és napok. Feyra felnézett a világosodó égre, eszébe jutott valami. – Ma van Valentina születésnapja. Az mondta, ez Szent Valentin ünnepe. Aztán – tette hozzá – ott van Zabato Zabatini, akit egy szerencsés napról neveztek el. – Elmerengett régi barátján és a gazdáján, eszébe jutott az apja sírja körül emelkedő templom. – És az Önök Szent Rajmund Nonnatuszáról is tud-

juk, honnan kapta a nevét. – Annibaléra nézett. – Látja, egyikmásik itteni névnek is van jelentése, még ha ön nem is ismeri a sajátját. Annibale hallgatott. – Nem feleltem teljes őszinteséggel – vallotta be végül nehézkesen. – Tudom, miért neveztek el Annibalénak. Feyra várt. – Hannibál, akiről elneveztek, karthágói hadvezér volt a második pun háborúban, elefántokon lovagolva hajtott át az Alpokon Itáliába, a hatalmas Róma ellen. Amikor elindult, fogalma sem volt, mi vár rá, eléri-e a célját. Mindketten hallgattak. Feyrának eszébe jutott a kölcsönös történetmesélés hagyománya, és amikor titkot cseréltek a Halállal. – Az ottomán birodalomban – kezdte – a tevekereskedőket a sivatagi útjukon pihenőhelyek várják, a karavánszerájok. Néha több száz kilométernyi sivatag vagy hegyvidék választja el őket egymástól, ők azonban abban a biztos tudatban utaznak, hogy rá fognak bukkanni, és akkor megpihenhetnek, menedéket találnak az útjuk végén. Lehet, hogy először járnak arra, de egy percig sem kételkednek benne, hogy létezik ez a hely, hogy előbb-utóbb megtalálják a karavánszerájt. Annibale érdeklődve hajolt előre. – Honnan tudják? – Igazából nem tudják. Viszont van hitük. Annibale hátradőlt. – Szerintem Annibalénak is volt. Ezért nevezett el így az anyám. – Feyra látta, hogy a férfinak nehezére esik az anyjáról beszélni. – Tetszett neki a történet. Azt mondta, senki nem

tudhatja, mi vár rá holnap, de nem szabad elcsüggedni, remélni kell, bízni abban, hogy minden rendben lesz. A CAMERLENGO VÉGIGNÉZETT az előtte álló férfin, összekaszabolt zekét és a gondolások piros sapkáját viselte, ezek az emberek pedig nem a becsületességükről híresek. Ez a fickó azonban nagyra nyitotta a szemeit, tisztán beszélt. A camerlengo felismerte, ha valaki hazudik neki, most azonban nem volt ilyen érzése. – Biztos vagy benne? – Olyan biztos, mint hogy itt állok, méltóságos uram. Cosimo a neve, és a Tre Archi hídnál 107 dolgozik. A legutóbbi csütörtökön volt, azt mondta, felvett egy nőt arról a helyről, ami felől érdeklődni tetszett. Emlékezett az útra, mert az a fickó, aki a gondolát rendelte, kifejezetten felzét kért. – Szemügyre vette a camerlengót, úgy érezte, ki kell fejteni. – Fedett gondolát. A camerlengo megszokta már, hogy nem idevalósinak nézik. – Volt még vele valaki? A gondolás vállat vont. – Azt nem mondta. A camerlengo felvonta világos szemöldökét. – Ezt viszont elmondta? – Hencegett vele a fogadóban. Azt mondta, sok pénz üti majd a markát. A camerlengo összeérintette az ujjait, sátrat formált a két kezéből. A gondolások köztudottan pénzsóvár, korrupt alakok; ráadásul még összetartás sincs bennük. Tudta, hogy ha felajánl 107

A Cannaregio sestiere hídja, három ívéről kapta a nevét.

egy kis pénzt, nem kell sokáig várnia, míg az egyikük bekopog az ajtaján. Valami azonban így is hibádzott. – Akkor szerinted miért nem ő maga jött el a pénzért? – Azt nem tudom, méltóságos uram. – A gondolás a lábfejét húzogatta a padlón. – Megkaphatom most már a dukátjaimat? A camerlengo alaposan szemügyre vette, aztán felállt. – Előbb elvinnél hozzá? A camerlengo persze a leoni kíséretet is magával vihette volna, ezúttal azonban másképp döntött. Inkább azt a két őrt hívatta, akik először futni hagyták a lányt. Szándékosan választotta őket, mivel a két férfi pontosan olyan jól tudta, mint ő, hogy az életükkel tartoznak neki. Nem várta meg, míg hozzák a fejfedőjét vagy a köpenyét, úgy ahogy volt, a fekete bőrruhájában egyenesen lesétált a lépcsőn, nyomában a két őrrel, előtte a gondolás kocogott. A gondolás titkos, ismeretlen csatornákon vezette végig a csónakját, ahol olyan keskeny mederben állt a víz, hogy a nap csak délben sütötte meg. Igencsak lerövidítették az utat, a camerlengo azonban így is néma türelmetlenséggel ült az orrában. A Tre Archinál szó nélkül követte a csónakost, a sarkában a pestis füstje kavargott. A quartiere egyik szegény részében, egy kis sotoportegóról108 nézte, amint a gondolás kiszámolja, melyik az informátor háza. – …tizenkettő, tizenhárom, tizennégy, tizenöt…

108

Fedett köz, olyan tipikus velencei szűk átjáró, mely hídszerűén átívelő épületek, lakások alatt halad át

A férfi hangja elhalt. A tizenötös számú házat durva deszkákkal lezárták, az ajtajára egyenetlen vörös keresztet festettek. A camerlengo egy ideig hallgatott. Aztán tökéletesen higgadt hangon utasította az őröket: – Érdeklődjetek a szomszédoknál! Te – az első őrhöz fordult – menj a tizenhatosba; tiéd – itt a második felé fordult – a tizennégyes. Egy perc múlva visszatértek. – Meghalt – mondta az egyik. – Múlt éjjel – fejezte be a másik. A gondolás hátrálni kezdett a kamarás szemében gyülekező düh láttán, ám a camerlengo kesztyűs kezével elkapta a férfi nyakánál a ruhát. Könnyed mozdulattal felcsapta a ház előtti korlátot, berúgta az ajtót, belökte a férfit a pestises házba, majd rázárta a kaput.

29. FEJEZET ATTÓL A NAPTÓL KEZDVE Annibale és Feyra barátok lettek. Este, miután utoljára körbejárták a betegeket, mindketten megtisztították magukat, majd a Tezonból egyenesen Annibale házába mentek. Feyra egyre jobban megfigyelte a férfit, észrevette, hogy a hangja megemelkedik, ha izgatott, az orrcimpái finoman remegnek beszéd közben. Az sem kerülte el a figyelmét, hogy Annibale is hord valamit a nyakában, ahogy ő az anyja szalagra fűzött gyűrűjét, és eltöprengett, vajon az is anyai emlék-e. Reggelenként Feyra gyakran üveges tekintettel, fátyla alatt ásítozva lépett a Tezonba, mivel éjjelente egyre később járt haza, néha olyankor szelte át a gyepet, mikor a hajnal már fehér csíkot rajzolt a horizontra, egyedül csak a badessa öreg szemei vették észre, mikor matutinumra nyitotta a templomot. Annibalénak eszébe sem jutott, hogy ezek az együttlétek kompromittálhatják Feyrát. Számára ezek az esték szakmai megbeszéléssel teltek, így mikor a badessa figyelmeztette rá, hogy nem illendő kettesben maradnia a lánnyal, kurtán elintézte a dolgot. – Dolgozunk esténként. Orvosi ügyekről beszélünk. Előkészítjük a krémeket és gyógykenőcsöket. Ugyan mikor kellene időt találnunk rá, talán napközben? Éppolyan minden, mintha férfi volna. – Ezt azonban sem ő, sem a badessa nem hitte el. Igazság szerint a Feyrával töltött estéit élvezte legjobban az egész napban. Feyra ilyenkor összeütött valami egyszerű vacsorát. Csak olyan összetevőket használt, melyeket Treportin meg tudtak

venni, vagy maguk termesztettek a szigeteken – ám az összeállítás és az ízesítés mégis újszerű volt Annibale számára. Utána a férfi töltött magának egy pohár bort, és leültek a tűz mellé. Az álarcát ekkor már egyikük sem viselte, mintha összebeszéltek volna, Feyra letette a fátylát, mint annak idején apja házában, Annibale pedig az ajtó mellé akasztotta a csőrét. Aztán orvosi témákról vagy gyógyfüvekről beszélgettek. Feyra megtanította Annibalét a szirupos serbet és a mézgás nyugtatókeverék, vagy épp a tömör mesir makunu109 pép elkészítésére. Néha a hatalmas húsvágódeszkán, melyet Annibale épp erre a célra vásárolt, pár bődön kenőcsöt is készítettek. Máskor együtt elmélkedtek az orvosi szövegek felett, Annibale segített Feyrának kibogozni a latin írásokat. Érdeklődéssel látta, hogy az egyik könyv, mely bámulatos részletességgel ábrázolta az emberi testet, épp attól a Leonardo da Vincitől származott, aki a vitruviusi embert is rajzolta. Viszonzásképp ő is mesélt Annibalénak a nagy ottomán orvos, Şerefeddin Sabuncuoğlu110 munkásságáról vagy 111 aqrabadhinról, melyekről a Topkapi könyvtárában olvasott. Mikor megemlítette a szultán palotájának legbecsesebb kéziratait – az Al-manhaj al-sawi-t112 vagy Jalal al-Din al-Suyuti113 mesteri elmélkedéseit az orvoslásról a Próféta mondásaiban kife-

109

41 gyógynövényből és fűszerből készült, eredetileg gyógyszerként alkalmazott készítmény, ma már édességként árulják.

110

Török orvos, sebész, a 15. században dolgozott.

111

Gyógyszerlista (török).

112

A próféta különféle témákkal kapcsolatos mondásait tartalmazó könyv.

113

Egyiptomi iszlám író a 15. századból, elsősorban vallási-teológiai műveket írt.

jezve –, örömmel látta, hogy ezek a kötetek Annibale előtt sem ismeretlenek. Úgy tűnik, Padova nyitott a világra. Feyra elsorolta Annibalénak a hat külső elemet, melyekből az embereknél összetevődik a mizan. – Fény és levegő – mondta, ujjain számolva az egészség pilléreit –, étel és ital, munka és pihenés, alvás és felébredés, kiválasztás és nedvek, beleértve – kicsit köhögött – a fürdőket és a nemi érintkezést, végezetül pedig a lélek állapota. Annibale válaszképp elmondta Feyrának a négy testnedv egyensúlyát, és ebben a témában végre némi egyetértésre jutottak: a fekete epe, vörös vér, fehér epe és sárga nyálka, a szangvinikus, kolerikus, melankolikus és flegmatikus természet jelei. Egy pillanatra Feyra hirtelen óriási jelentőségű hasonlatosságot vélt felfedezni a testnedvek és az anyja által emlegetett négy ló között. Azok színe is fekete, vörös, fehér és sárga. Megkérdezte Annibalét, ő hallott-e már ilyen színű lovakról, esetleg olvasta-e valaha az egyik könyvében. A férfi vállat vont. – Talán gyerekkoromban, a templomban. Azóta keveset törődtem a Szentírással. Arra azért emlékszem, hogy ők hozzák a halált. A társalgás kellemetlen érzéseket hagyott Feyrában. Megérintette a mellkasán lógó gyűrűt, mintha annak bűvereje elijesztené a gonoszt. Ahogy közelebb kerültek egymáshoz, más témák is felmerültek a beszélgetéseik során. Hamarosan történeteket is meséltek. Feyra nem árulta el anyja titkát, de azért beszélt a szüleiről, és lassan Annibale is megemlítette a saját anyját, aki elhagyta őt. Ez az asszony láthatóan olyan erősen megbántotta Annibalét, hogy habár külsőleg egészségesnek és csinosnak

látszott, a lelke jobban összetört, mint a Tezon bármelyik lakójáé. Feyra hamarosan átlátta a zavarodottsága okát. – Kurtizán volt? – Nem – felelte vadul Annibale –, eleinte nem. Apám velencei nemes volt, és mikor meghalt, anyám otthagyott engem a nagynénjeim karjaiban, pedig még csak kisfiú voltam. Ötéves korom óta alig láttam. Mindig csak egy-két napra bukkant fel. Tiszta volt, józan, a hintója kifogástalan, a modora feddhetetlen, megfojtott a rajongásával. Aztán következő nap új pártfogót talált, vagy csak megitta a ház összes borát, és továbbállt. Általában onnan értesültem a távozásáról, hogy az egyik nagynéném nem találta a pénzét, az ékszeres brossát vagy a gyöngyös fésűjét. Ilyenkor felsóhajtott, és annyit mondott: „nos, Columbina megint elment”, én meg átkutattam utána a házat, de persze búcsúszó nélkül otthagyott. – Annibale egy percig hallgatott, csak a tűz fénye játszott komoly arcán. – Kisfiúkoromban – folytatta aztán – napokig sírtam utána. Egyszerűen nem értettem, hogyan hagyhat el újra valaki, aki csókokkal és édességgel árasztott el. Éreztem a parfümje illatát, napokig megmaradt még a házban azután is, hogy ő elment. – Keserűen felnevetett. – Az illata tovább bírta, mint ő. – Tehát, hiányzott? – kérdezte Feyra gyengéden. – Kisfiúkoromban igen. Mikor felnőttem, már nem érdekelt. Feyra nem felelt, azon töprengett, vajon igazat mond-e. – Mikor láttad utoljára? – A Padovában töltött első évemben. Eljött a szobámba, elmondta, mennyire büszke rám, a keblére ölelt, elbűvölte az évfolyamtársaimat. Bocsánatot kért, amiért ennyi ideig távol maradt, megígérte, hogy újrakezdjük, hogy most minden más lesz, mintaanyává változik.

– Aztán mi történt? – Másnapra eltűnt. Az ezüstszikémmel együtt. Feyra anyját királynővé, császárnővé emelték, míg Annibale anyja visszakerült a mocsokba, de Feyra tudta, hogy az ő anyja, az ágyas, és a férfi anyja, a kurtizán között nem olyan nagy a különbség. – Az én anyám sem volt jobb – ismerte be Feyra egyszerre önmaga és Annibale előtt. Annibale sziszegve, hosszan fújta ki a levegőt, hangja versenyre kelt a tűz pattogásával. – Bűnben született szajhák gyermekei – mondta gonoszul. Feyrát meglepte a szavak keménysége, úgy érezte, tartozik azzal a szüleinek, hogy védelmébe veszi a kapcsolatukat. – Talán nem olyan nagy bűn – mondta –, ha szerelemből tették. – Óvatosan beszélt, szemét lesütötte ölébe ejtett kezére; így nem is láthatta, hogy Annibale szemében tűz gyulladt. Reményt merített a lány szavaiból. PERSZE, SOKAT VITATKOZTAK, gyakran élesen támadták egymást a másik orvosi gyakorlata miatt. Ám ezt mindketten éppanynyira élvezték, ha nem jobban, mint azt, amikor egyetértettek. Az ilyen vitatkozások azonban sosem tévedtek személyes terepre, és gyorsan feledésbe is merültek. Az egyik leghevesebb vitájuk a varioláció ottomán gyakorlata miatt alakult ki. Feyra amellett érvelt, hogy ha a fertőzött vérből pár cseppet vagy más szennyezett anyagot az egészséges páciensbe oltanak, akkor legtöbb esetben részleges vagy teljes immunitás alakul ki a kórral szemben, különösen olyan esetekben, mint a himlő. Elmesélte, hogyan figyelte, amikor Hadzsi Musza feltárt négy eret egy fiatal fiú homlokán és

mellkasán, és a sebekbe himlős betegtől vett nyálkát csepegtetett. A fiú egészségesen felnőtt, míg a családjában mindenki más elkapta a betegséget. Annibale azzal érvelt, hogy ezt a gyakorlatot a katolikus egyház betiltotta, mivel éppannyi áldozatot szedett, amennyi életet megmentett. Feyra kénytelen volt beismerni, hogy bizonyos esetekben a beoltott páciensek épp abban a betegségben haltak meg, amit az orvos próbált megelőzni. Rengetegszer tértek vissza ehhez a témához, és sosem jutottak egyetértésre. Vitáik mindig ugyanúgy értek véget. – Mohamed azt mondta, hogy Allah nem teremtett olyan betegséget erre a világra, aminek a gyógymódját ne adta volna meg – jelentette ki Feyra. – Nem lehet, hogy a gyógymód magában a betegségben rejtőzik? Annibale a fejét rázta. – Mohamedre válaszul hadd idézzem Maimonidészt; neki tulajdonítják azt a felfedezést, hogy az a jó orvos, aki inkább békén hagyja a beteget, mintsem olyan gyógyszert alkalmazzon, ami többet árt magánál a kórnál is. Vitatkozásaik másik fő témáját az adta, hogy vajon a betegeknek fizetniük kell-e a gyógyszerért. Annibale megvetette ezt az eljárást, Valnettit és nyerészkedő társait hozta fel, akik hasznot húznak az emberek nyomorúságából. Az orvosi kódexre hivatkozott, mely kijelentette, hogy az orvosoknak a bérükért kell dolgozniuk, fedezniük kell a költségeiket, de a gyógyszereikkel nem kereskedhetnek. – És ha a gyógyszerek eladásával az orvos jobban elláthatná a pácienseit?

– Ezt a kórházat én alapítottam – vágott vissza élesen Annibale. – Megfelelő forrásokkal rendelkezem, többre nincs szükségem. Ez azonban nem volt teljesen igaz. A Cason-vagyon, melyet már régen kiásott a kút oldala mellől, és a saját ágya alatti padlódeszkák takarásába rejtett, vészjóslóan apadt, ahogy a kórház elérte az első évfordulóját. A Feyrával folytatott utolsó beszélgetése után Annibale felment a lépcsőjén, és megemelte a deszkákat. A ládát a térdére fektette, előhúzta a nyakába akasztott láncot, a rajta lógó kis kulcsot a zárba illesztette. Átfuttatta a kezét a megmaradt aranyain, érezte a fémlemezek hideg tapintását. A doboz alját már csak egy vékony réteg arany borította. Úgy becsülte, hogy Szent Mihály napjáig még kitart, de tovább nem. A fedél egy puffanással lezárult, a ládát visszatemette a deszkák alá, és vele az aggodalmait is. FEYRA KEZDETT MEGVÁLTOZNI. Annibale volt az első férfi, akit nem akart sakkban tartani. Amikor vele volt, terhesnek érezte a lepleit, azt a sok-sok réteget, melyek alá elrejtőzött, akár az articsóka nyers, fehér szíve. Éjjelente, forró, titkos álmaiban lemeztelenedett előtte. Néha a férfi is jelen volt a vetkőzésénél, a sálainál és fátylainál fogva kipörgette a tengernyi átlátszó anyagból a dervisként körbekörbe keringő lányt, míg Feyra szédülten, kitárulkozva, teljesen meztelenül meg nem állt előtte. Mindig égő orcával ébredt, azonnal letérdelt imádkozni, ám a vágyaitól semmilyen ima nem szabadíthatta meg. Most először értette meg azt az erőt, mely annak idején rávette az anyját, hogy az apjával ellovagoljon az éjszakába. Ő azonban nem

volt velencei hercegnő, nem inthette magához a hitetlen tengerészkapitányt a báltermen keresztül fehér kesztyűje egyetlen mozdulatával. Meg kellett várnia, míg őt hívják. Egyik éjjel aztán megtörtént. Szokás szerint a tűz két oldalán ültek. Feyra Andreas Vesalius114 egyik fametszetét bámulta, próbálta kibetűzni a latin feliratot, amikor Annibale könnyedén megszólalt, mintegy mellékesen felvetve a témát. – Az a Trianni lány, a kis Annibale anyja. Azt mondod, megint gyermeket vár? Feyra leengedte a metszetet. – Igen. Tavaszra újabb baba születik. – Saját házba kellene költözniük. Túl sokan vannak már abban a viskóban. – Feyra hallgatott. – Palladio barátod egészségtelennek mondaná. Feyra várt. Annibale áthajolt a tűz fölött, Feyra felé. Egész közel ért hozzá. – Te pedig – mondta – talán nem sajnálnád otthagyni a házad? – Úgyis olyan… hideg – mormolta Feyra. – A tető sem valami erős – fokozta Annibale forró suttogással. – Éjjel-nappal csöpög – súgta vissza a lány, miközben úgy érezte, elárulta szegény Salvét, aki teljesen vízhatlanná tette a fedelet.

114

16. századi németalföldi orvos, az emberi testről boncolások során szerzett ismereteit könyvekbe foglalta, az anatómiai szövegeket metszetekkel illusztrálta.

– És a templom harangjai? – Óránként felébresztenek éjjel. – Most már mosolygott. – Ide kellene költöznöd. Feyra nem felelt, lélegezni is alig mert. Biztosra kellett mennie. – Mint a szeretőd? – suttogta. Annibale nem esett zavarba a nyílt kérdéstől. – Igen. Jössz? – Igen.

30. FEJEZET GIUDECCA SZIGETÉN ANDREA PALLADIO megmászta a templomához vezető tizenöt lépcsőfokot, az egyre növekvő épület látványa felett érzett örömét némileg csökkentette, hogy alig kapott levegőt. Elkapta a náthát, egész héten zihált, a mellkasában szorítást érzett. Eljött otthonról, tudva, hogy ha megvárná Cason szokásos látogatását, az orvos munkaképtelennek nyilvánítaná. Palladio pedig dolgozni akart. Kezdte megérteni, hogy ez a templom lesz az utolsó alkotása, ezt akarta a világra hagyni. A halhatatlansága a lépcsőn váratlanul összetalálkozott a halandó voltával. A tüdeje sípolása emlékeztette rá, hogy már hatvankilenc esztendős. Már nem okolhatja a kőport, melyet több évtizede szív be, de nem fúj ki hiánytalanul. Öregszik. Zabato kidugta a fejét a kapuból. – Gazdám, folytathatjuk? Kezd kihunyni a fény. Az utolsó lépcsőfokon Palladiót éles, hirtelen jött fájdalom bénította meg. Rémületében megingott, jeges verejték öntötte el. Mintha égi kéz szorította volna össze a szívét, mely erre úgy megugrott, mint a kelepcébe csalt nyúlt. Kezd kihunyni a fény, gondolta, s vele az életem is. Az Úr azonban csak nem veszi el az építészét, mielőtt a szerződését teljesíthetné? A fájdalom azon nyomban elmúlt, Palladio újra tudott járni, megkönnyebbülten sóhajtott fel. Zabato, aki előtte haladt, semmit sem vett észre. A nagy fejgerenda alatt sétálva Palladio szívverése megint lelassult, de azért még gyengének érezte magát, ráadásul alaposan megizzadt. Az utóbbi időben, mióta házat épített Istennek, azon kapta magát, hogy egyre többet

beszél Vele. Nem spirituális társalgás volt ez, csak olyan hétköznapi beszélgetés, amit más nagyurakkal folytatni szokott, ha lakhelyet készít nekik. Több száz ilyen eszmecserén átesett a barátaival, a Barbaro testvérekkel, mikor Maserben hatalmas villát épített nekik, nem látta be, miért lenne a Mindenható más. Tehát megbeszélte mennyei patrónusával az oszlopok vagy járda stílusát anélkül, hogy választ várt volna. Most azonban kéréssel állt elő, esedezve imádkozott. Adj időt, Uram, könyörgött. Csak egy kis időt kérek. KÉSŐ DÉLUTÁN LETT, mire Annibale utolérte Palladiót. Először a Campo Faván álló házhoz ment, botjával bekopogott az arany tapintókörző alatt lévő kapun. A kövér szakácsnő nyitott ajtót, tőle tudta meg, hogy a ház gazdája elment Giudeccára, a templom helyszínére. – Mindennap ott van – mondta. – Úgy jönnek haza Zabatóval együtt, mint két szellem, beteríti őket a fehér kőpor. Annibale bólintott, miközben észrevette, hogy az előcsarnokban még mindig tartják Feyra fertőtlenítő intézkedéseit, megőrizték a tisztító gyógynövényeket és tömjéngyertyákat, meghagyta a szakácsnőnek, hogy folytassák ezt a gyakorlatot, majd elment. Egyáltalán nem okozott gondot, hogy hazafelé menet beugorjon Giudeccára. Könnyed léptekkel elsétált a Zatterére115 traghettót keresve, miközben Feyrára gondolt. A csónakban állva, Giudeccára menet, maga elé képzelte a lányt, ahogy most nézhet ki, miközben átvág a gyepen a Tezonba menet. Egyenesen előrenéz, akár az orrszobor, vagy a Maria di Legno, semmi sem vonja el a tekintetét a céljától. A 115

Kikötő Velencében, a Giudeccával szemben, Dorsoduro sestierében.

fahéjszínű bőrére gondolt, a borostyán szemekre. El sem hitte, hogy estétől már az ő házában fog lakni. Amióta Feyra elárulta a neve jelentését, az ajkai rabja lett, a különös, megfordított szájáé, melynek felső része valamivel vastagabb volt az alsónál. Most azon töprengett, milyen érzés lenne rajta feküdni, a testének az ő teste lenne az ágya, száját az ő szájára szoríthatná. A gondolataiból kizökkentette, hogy a traghetto a mólónak ütközött. Annibale odadobott egy soldót a csónakosnak, majd olyan könnyedén ugrott partra, akár egy trubadúr. Csak ekkor vette észre a templomot. Az olyan ember számára, aki Giudecca tereprajzán nőtt fel, és hozzászokott San Sebastiano zárdájának csipkés romjaihoz, meghökkentő volt látni Palladio templomának emelkedését. Milyen kiváló helyszín egy templom számára! Máris ez volt a legmagasabb épület a szigeten, pedig még csak egy szögletes kőhasáb látszott belőle harangtorony vagy csúcs nélkül. Annibalét éppen ezért a keleti szentélyekre emlékeztette, és ezt a benyomást tovább erősítette a bejárat feletti széles talplemez. A homlokzat akár egy jeruzsálemi templomé, athéni Parthenoné116 vagy – megremegett örömében – konstantinápolyi kegyhelyé is lehetne. Annibale tizenöt lépcsőfokot számolt a kapuig, felszaladt rajtuk. Odabent föld és kőhalom fogadta. Fehér porfelhő fojtogatta, a kőfaragók fülsüketítő kalapácsolása és farigcsálása összekeveredett azok kiáltozásával, akik a bonyolult csörlők meg csigák segítségével magasra emelték a kőtömböket. 116

A Parthenon Athéné Parthenosz, vagyis a szűz Pallasz Athéné temploma az athéni Akropoliszon. Az épület a Kr. e. 5. század közepén épült.

A majdani kereszt alakú folyosót ékek és tarkabarka kötelek jelezték, a közepén, ahol Krisztus lóg majd, Palladio állt azzal az ápolatlan rajzolóval, aki árnyékként kísérte mindenhová. Annibale rájuk mosolygott, feledve álarcát. Amikor meglátták, Palladio megtörölte a homlokát. – Bocsásson meg, dottore. Elfelejtettem, hogy péntek van. Éppen azon vitatkoztunk, hogy mihez kezdjünk ezzel a kúttal. Annibale ledugta a csőrét a málladozó aknába. Ősréginek tűnt. – Mi a kérdés? Nyilvánvalóan be kell temetni. – Én is így gondoltam – felelte az építész, ám közben még mindig bizonytalanul vakargatta a szakállát. – A hívők viszont még mindig idegyűlnek, a kőműveseim naponta zavarják el a zarándokokat, akik itt keresik a pestis ellenszerét. Arra gondoltam, hogy talán még mindig beemelhetném a terveimbe, Zabato szerint azonban épp a kupola középpontja alá esne. Persze semmi nem csorbíthatja a templom pompáját, tehát mennie kell. – Palladio lenézett, ahová Annibale is, majd gyengén felnevetett. – Ön az orvosom. Igyák a vízből? Kihasználjam a csodaszert, mielőtt örökre betemetik? Annibale is nevetve válaszolt. – Csak tessék, drága barátom, mivel sem nem öl, sem nem gyógyít. Mikor kezdenek a kupolához? – Ma. Annibale felnézett az égre. Éppolyan kék volt, mint a kacsatojás, csak az apró felhők habos pocakja alatt kapott sötétebb indigószínt. Elképzelhetetlennek tűnt, hogy valaki felmérje ezt a kékséget, és bezárja egy félgömbbe, ma azonban Annibale elhitte, hogy minden lehetséges. Palladio képes rá.

Szemügyre vette az öreget – talán a szabad levegő tette, de még sosem látta ilyen jó formában az építészt: jó színben volt, a légzése erősnek hangzott, a szeme csillogott. Már épp Palladio egészsége után akart érdeklődni, de egy teljesen más kérdés szaladt ki a száján. – Mit jelent a neve? – Kérem? – Az öreget láthatóan összezavarta a kérdés. – A neve. Palladio. Mit jelent? – Az első mesterem, Gian Giorgio Trissini adta nekem – mondta Palladio. – Pallasz Athéné bölcsességére utal. Annibale elmosolyodott. Most minden szórakoztatta. – Gondoltam, hogy valami ilyesmi lehet. Tehát mi az igazi neve? – Andrea di Pietro della Gondola. De a Palladióra könnyebb emlékezni. És én azt akarom, hogy emlékezzenek rám; különösen e miatt a templom miatt. – Mintha megremegett volna. – Emlékezni fognak – biztosította Annibale. – Gond nélkül befejezi. Elég bölcs volt ahhoz, hogy megőrizze az egészségét. – Annibale ma jóindulattal viseltetett Palladio iránt, sőt, az egész világ iránt. Még a torzonborz rajzoló kérdésére is udvariasan válaszolt, aki Feyra iránt érdeklődött. Örömet okozott neki, hogy a nevét hallja, hogy beszélhet róla. – Nagyon jól van – mondta. – Üdvözli mindkettejüket. Most, hogy megemlítette a lányt, szerette volna folytatni a beszélgetést, hogy újra meg újra kimondhassa a nevét, elmeséljen minden kis foszlányt, amit tőle hallott. Mennie kell, mielőtt lelepleződne. Kimentette magát, és úgy rohant a traghettóhoz, mintha az ördög üldözné. Miközben a csónakos átevezett a lagúnán, Annibale örömmel nézte, ahogy az árnyékok egyre hosszabbra nőnek a dél-

után előrehaladtával, ugyanis minden centiméterrel közelebb vitték őt az éjszakához és Feyrához. Még azt is alig bírta kivárni, hogy a csónakos kikösse a kis mólóhoz a járművét, még előtte partra ugrott, csinos borravalót adott, és a kapusbódéhoz sétálva nemcsak Boccát köszöntötte, hanem a törpét is. Mikor a kórház épületéhez ért, beleborzongott a gondolatba, hogy a lány odabent van, épp a teendőit látja el. A közvetlen közelében! Most az egyszer nem ment a Tezonba, egyenesen hazafelé tartott. Nem akarta őt ma este a betegekkel látni, nem bírta volna ki, hogy mellette áll, de nem érintheti meg. Már korábban matracot helyezett a tűz sarkához, hogy a kihunyó parázs éjszaka megmelegítse Feyrát. A legjobb takarót, a legjobb, friss szalmával töltött zsákot készítette ki neki, hogy jó helye legyen. Végigfuttatta a kezét a sima lepedőn, ahol az éjjel együtt fekszenek majd. A Miracoli-rend badessájának hangja, akarata ellenére is, a fülében csengett. Amikor közölte az apátnővel, hogy a templom melletti kunyhó felszabadul a növekvő Trianni család számára, ő szigorúan felelt. – Mit akar attól a lánytól? – kérdezte. – Árva hajadon távol az otthonától. Ön pedig nőtlen. És akkor még a hitük közötti ellentétről nem is szóltam. Ő örök kárhozatra ítéltetett; ha megosztja vele a tűzhelyét, veszélybe sodorja a saját halhatatlan lelkét is. Hagyja őt békén! – Ilyen kapcsolatról szó sincs – hazudta Annibale. – Az ő szobája a földszinten lesz, a tűz mellett. Talán megtagadna tőlem egy szobalányt? – Ő azonban nem a szobalánya – figyelmeztette a badessa határozottan.

Annibale elvesztette a fejét, kiabálni kezdett. – Nem. Tényleg nem szobalány – a hangja visszhangzott a fejében, a csőre mögött. Túl hangosra sikerült a tiltakozása. – Ő a társam. Orvos. – Először nevezte így Feyrát, és ez most őt is meglepte. Most csak jött-ment a házában, matatott, pepecseléssel, járkálással töltötte a nap hátralévő részét. Arra gondolt, hogy Feyra épp a betegekkel szorgoskodik a fátyla takarásában, pedig ő már türelmetlenül kívánta, hogy itt legyen vele, méghozzá azonnal. Pontosan tudta, hogyan kapja majd a karjába, hogyan csókolja meg azt a gyönyörű, különös száját. Annibale, aki sosem imádkozott, most a sötétségért esedezett. Amikor végre leszállt az este, és meghallotta a kopogását, kis híján feldöntötte a széket, úgy rohant elébe. Olyan gyorsan tépte fel az ajtót, hogy a tűz füstöt eresztett. Ahogy kitisztult a levegő, rémisztő jelenésre esett a tekintete. Mintha Feyra egy fél évszázadot öregedett volna, sötét fürtjeit túl feketére festette valamilyen szerrel, a mocsárzöldre tompult borostyánszín szeme sarkában szarkalábak gyülekeztek, az orcáit két túlságosan piros folt derítette fel a beesett arccsontja felett. A melléig felvágott, elrongyolódott vörös bársonyt viselt, melyet új korában sem terveztek illedelmesnek. Annibale irtózva meredt rá. Meg sem tudott mozdulni. – Annibale – mondta a jelenés. – Hát be se engedsz? Columbina Cason volt az, az anyja.

31. FEJEZET FEYRA AZNAP ÉJJEL REMEGŐ KÉZZEL kopogtatott be Annibale ajtaján. Most kezdődik kettejük új élete. Kinyílt az ajtó, egy nő állt mögötte utazóköpenyben, kezében tartva az álarcát, mintha ő is épp most érkezett volna. Feyra csak állt, szólni sem tudott a megdöbbenéstől, az idegen nő felszegte az állát az úri hölgyek mozdulatával. – Igen? – szólt dölyfösen. – Az orvoshoz jöttem. – Feyra látta, hogy Annibale a háttérben őgyeleg, esedezve nézett rá. A nő észrevette a látogató akcentusát, macskaszerű szemeit összehúzta. – És ki keresi? Annibale előresietett. – Feyra az ápolónő a kórházamban. – Nos… – a nő egyik lábáról a másikra nehezedett, billegése egyszerre volt provokatív és kisajátító. – A fiamnak nincs szüksége ápolónőre. Hazajött a mammája.117 – Azzal Feyra arcába vágta az ajtót. – MEGVÁLTOZTAM. Az anyja kéretlenül leült a tűz melletti székre, melyet ő Feyrának tartott fenn. Annibale nem felelt, Columbina azonban megérezhette hitetlenkedését.

117

Anya (olasz).

– Tényleg megváltoztam, Annibale. Búcsút mondtam a régi életemnek. Itt akarok maradni veled. Végre anya szeretnék lenni. Tudom, hogy megbántottalak, többször is elhagytalak… – Hogy találtál meg? – vetette közbe élesen. Az anyja lesütötte macskaszemeit. – Treportiba mentem egy kereskedővel… a társammal. Ott hallottam, hogy egy Cason nevű orvos kórházat működtet ezen a szigeten. A társam beteg lett, nem tudtam, mitévő legyek. Csak azt tudtam, hogy ha eljövök a fiamhoz, ő majd megment engem. Ó, drágaságom! Ezt mind te hoztad létre, idehoztad ezt a sok jó embert, megmentetted őket! – Térdre borult Annibale előtt, a kezeit csókolgatta. – Tudtam, hogy engem is megmentesz majd! Annibale nem bírta visszahúzni a kezét, émelyegve kivárta, míg az anyja visszaül a székbe, bájosan beleszippantgat a csuklójára kötött pomádéba, elrendezi a szoknyáját. A szeme teljesen száraz volt. – Azt hiszem, újra kellene kezdenem, drágám. Tudod, nem volt könnyű életem. Az apád… Annibale hirtelen megdermedt. – Összeházasodtak az apámmal, ugye? – Gondolatban sorra vett mindent, amit eddig ismert, a nevét, a nemességét, az ágya alatti deszkák mögött rejtőző Cason-kincset. – Hát persze! Azt viszont tudnod kell, hogy kurtizán voltam, nemcsak utána, hanem előtte is. Annibale szeme kiszáradt a tűztől, értetlenül pislogott. – Vagyis, amikor találkozott az apámmal.

– Igen. A Ca d’Oro118 környékén üzleteltem. Egy gondolában fogantál, a karnevál alatt. Mikor megtudtam, hogy teherbe estem veled, Carlo azt mondta, feleségül vesz. Akkoriban gyönyörű voltam, Annibale, el sem hiszed, mennyire. Tényleg nem hitte. Ő csak egyetlen nőt talált gyönyörűnek, ráadásul számára nem az álarc jelentette a szépséget, hanem a mögötte rejtező személyiség. Anyja álarcára pillantott, mely a saját csőre mellett lógott a kandallónál madár és kurtizán szentségtelen egyesülésében. Szeplőtlen, festett maszk bámult rá anyja múltjából. Megtudta, hogy mikor Columbina elhagyta őt és az apját, új szeretőjéhez költözött Veneto egyik hatalmas villájába. Amikor rájött, hogy gyámolítója mindkét konyhalánnyal is megosztja az ágyát, azonnal továbbállt, Rómába ment azzal a művésszel, aki a villa freskóit festette. Ott a pap szeretője lett, majd annak egyik tanítványával Messinába szökött. Annibale egy idő után már nem figyelt anyjára, inkább egy másik valóságot rakott össze az elbeszéléséből. Az anyja fiatalon kábító szépség volt, olyan gyönyörű, hogy alacsony származása ellenére elcsábított egy velencei nemest. Gyanította, hogy anyja legutóbbi szeretője, a kereskedő, valójában utcai kelmeárus lehetett, akinek a treporti piacon áll a standja. Columbina klientúrája a szépségével együtt megcsappant, csak gyarló személye maradt, mely nem elég ahhoz, hogy társat találjon magának élete alkonyára. Annibale végül megelégelte a siránkozást, ültő helyében elaludt, szendergő elméjébe boldogtalan álmok gyülekeztek. Reggelre a pompás borainak palackjai kiürülve gurultak tétova lábai alá, miközben az anyja 118

Aranyház (olasz). Palota a Canal Grande partján, a Cannaregio sestierében.

a tűz melletti matracon hortyogott, melyet ő annyi gyengédséggel készített elő Feyra számára. Magára hagyta az anyját. ANNIBALE ESTÉI GYÖKERESEN megváltoztak. A Feyrával folytatott beszélgetések helyett, melyektől úgy érezte magát, mintha képes lenne legyőzni a halált, és meggyógyítani a világot, anyja szégyentelen, hanyatlásáról szóló történeteit kellett hallgatnia, fiatalsága siratását. Annibale hirtelen rettenetesen egyedül érezte magát, pedig az anyja el sem mozdult mellőle. Teljesen magára maradt, pedig most olyan sok fizikai érintésben részesült, mint anyja távozása óta soha. Az asszony közeledése meg is ragadt az akkori szinten, még mindig úgy érintette meg, mintha nyolcéves fiúcska lenne: megborzolta a haját, megcsipkedte az orcáját, megharapdálta a nyakát, és a hátát dörzsölgette, ahogy akkor tette volna, ha mellette marad a gyerekbetegségek idején. Annibale képtelen volt elhárítani a közeledését, pedig émelyítette az alkalmatlankodása, a torz kigúnyolása mindannak a közvetlenségnek, amit valaki mástól remélt megkapni. Átadta az anyjának saját, emeleti ágyát, így még az a gyötrelem is tetézte kínjait, hogy a Feyrának előkészített ágyban kellett aludnia. Annibale azt tanácsolta Columbinának, hogy viseljen álarcot, ha kimozdul; a teljes arcú, fejre köthető maszkra, melyet az asszony magával hozott, úgy vélte, még gyerekkorából emlékszik. Gyönyörű, kifestett kurtizán arcát ábrázolta, olyan fehér volt, mintha gyöngyházfényű ólomkrémmel kenték volna be, kipirosított orcái alatt cseresznyeajkak csücsörítettek. Az álarc a rég elmállott szépség hátborzongató, semmitmondó képét kölcsönözte az anyjának. A ruhái sem illettek rá, élénk

színüket fiatalabb bőrhöz tervezték. Még a neve is túl fiatalos volt; a Columbina Cason inkább illett volna kokotthoz vagy koraérett, szeszélyes szépséghez. Ő azonban már mindkettőből kiöregedett. Columbina Cason másutt is álarcot hordott. Minden családot felkeresett, fia nevében jótékonykodott: vitt nekik egy fazék ragut vagy friss citromot, a gyerekeknek édességet. Az apácákkal együtt varrta a matracokat. Még a kertben is ásott, felhúzva a ruháját. Mindennap részt vett a misén, elbájolta a nővéreket szerencsétlen életével és bűnbánatával, szinte naponta ment gyónni a badessához, a folyamatos lelki vezetés ugyanis újabb lehetőséget kínált neki arra, hogy magáról beszélhessen. Columbina figyelmét nem kerülte el a különös, lefátyolozott leány, aki a fia mellett dolgozott némán, szorgalmasan, szakértelemmel. Féltékenységében megpróbálta behízelegni magát a lánynál, ám ez a külföldi fruska volt az egyetlen a szigeten, akit nem tudott elbájolni a kedvességével, leszámítva természetesen azt az ostoba törpét. Columbina egyszer-kétszer észrevette, hogy a nyomorult őt bámulja, és odáig alacsonyodott, hogy megsuhintotta az ocsmány arcát. A néma lány azonnal a korcs mellett termett, valami kenőccsel igyekezett csillapítani a horzsolást, melyet Columbina gyűrűje okozott. Az asszonynak az a kényelmetlen érzése támadt, hogy a lány borostyánszín szeme átlát rajta. Onnantól kezdve már nem nézett át a musulmanán, inkább gyorsan keresztet vetett, valahányszor meglátta, kiköpött az útjába, ahogy az egy rendes keresztény asszonytól helyes és elvárható, habár arra azért ügyelt, hogy a fia meg ne lássa. Egyik-másik fiatalabb apáca követte a példáját, egyre növelve

a hitetlen leány elszigeteltségét, és meggyőzve Columbinát arról, hogy Isten akaratát teljesíti. A MIRACOLI-REND badessája jó emberismerő volt, őt nem győzte meg Columbina Cason. Az apátnő felismerte az igazi hitet, ha találkozott vele, például Восса, a kapuőr valóban istenfélő ember, és mivel a végtelen gyónások során sokat megtudott Columbináról, az ő szemében a doktor anyja semmivel sem tűnt igazabb hívőnek a fiánál. Látva pedig, milyen méltóságteljesen és elegánsan viseli Feyra Columbina Cason sértegetéseit, még jobb szívvel kezdett viseltetni a hitetlen lány iránt. Amikor tehát Feyra nagyjából egy héttel Columbina Cason felbukkanása után megjelent a templom kapujában, kedvesen üdvözölte. A lány szörnyű állapotban volt. – Baj van? – Semmi – felelte könnyedén Feyra, tekintete azonban meghazudtolta a szavait. – Csak épp el kell mondania a Trianni családnak, hogy még nem költözhetnek be a nekik ígért házba. Még egy ideig szükségem lesz rá. – Már el is fordult, hogy induljon, ám a badessa meglátta, hogy feltűnően csillog a szeme. Visszahívta Feyrát. Mivel a lány nem lépett volna be a küszöbön, és az apátnő sem engedte volna, ő ment ki hozzá. – Jól érzi magát? Feyra mostanra összeszedte magát. – Elég jól. A badessa általában nem avatkozott mások dolgába, azonban komolyan gondolta az orvosnak mondott szavait.

– Ha megengedi… Úgy sejtem, valami megakadályozta abban, hogy egy fedél alá költözzön a doktorunkkal, és biztosra veszem, hogy az áldás hiányzott hozzá. Az eretnek feléje fordította hatalmas szemeit. – Olyan borzalmas lenne, ha egyszer szerelemből tesszük? A badessa sajnálkozva nézett rá, de hangja azért határozottan csengett. – Amire utalt, az bűn, a keresztény törvények megszegése. – Miközben azonban a temetőkapu felé sétáltak, megenyhült. – Bár más a hitük, van rá mód, hogy közelebb kerülhessenek egymáshoz. Ha elolvasná, áttanulmányozná a keresztény Bibliát, a Szentírást, idővel Ön is beléphetne Isten családjába. Akkor és csak akkor teheti a doktor hivatalossá ezt a kapcsolatot. A lány különös, sárga szemei kikerekedtek. Úgy nézett, mint akit a gondolat is elborzasztott, ám egy pillanattal később valami átsuhant a tekintetén, és megváltoztatta, mint a lagúnát a felette elsuhanó szellő. – Igen – mondta. Kapkodva bukdácsoltak ki belőle a szavak. – Igen. Ha megengedi, szeretnék kölcsönkérni egy… Bibliát. FEYRÁNAK NEM ÁLLT SZÁNDÉKÁBAN belépni a keresztény Isten és pásztorprófétája családjába. Tudta, hogy az anyja hitet váltott, keresztényből iszlám lett, ám számára gyűlöletesnek tetszett a gondolat. Mikor azonban a badessa megemlítette a Bibliát, valami felderengett az elméjében, amit az anyjától hallott – tehát a Biblia a Szentírás, abban találja meg mindazt, amit a négy lovasról tudnia kell. Most már szabadon rendelkezett az estéivel, így egyre többet töprengett ezen a talányon, próbálta felidézni

anyja rég elfeledett szavait. Egyébként is le kellett kötnie magát valamivel, úgy döntött hát, hogy megoldja a négy ló rejtélyét. Saját kályhája előtt, mely csak halovány utánzata lehetett Annibale meghitt kandallójának, rápillantott az ölében heverő könyvre. Karmazsinvörös bársonyba kötötték, a lapok sima szélét finoman kifényesítették, aranyfényben ragyogtak. Feyra úgy nyitotta ki a könyvet, mintha égetné a kezét. A pergamen olyan sima és tejfehér volt, amennyire csak a könyvkötő művészete lehetővé tette, az íveket pontosan tűzték a gerinchez. Nyilvánvalóan komoly értéket képviselt, megtiszteltetés a badessa részéről, hogy rá bízta. Apró, fekete betűkkel írták, a szöveget a drágakövek színét idéző díszítés vette körbe, az angyalokat és démonokat ábrázoló naiv képek megváltást és kárhozatot ígértek. Ez a könyv törvényesítette a népe elleni erőszakot, a hite elleni támadásokat, mégis eltökélten forgatta a lapjait. Megszenvedett a latinnal, de legalább futólag közelebb érezte magát Annibaléhoz, hiszen ő tanította erre a nyelvre. Milyen különös, gondolta, hogy a nyugati orvoslásnak és a keresztény hitnek ugyanaz a nyelve, mikor Annibale szerint a kettő gyakran ellentmondásba kerül. A férfi egyszer megemlítette, hogy a padovai püspöki kúria ellenezte a himlőoltás különböző kezeléseit, melyeket az ottani orvosi iskola fejlesztett ki, istentelennek nyilvánították. Feyra átlapozta az oldalakat, olyan erősen nézte a betűket, hogy végül egyetlen fekete pacába folytak össze a szeme előtt, az aranyozott rajzok pedig táncra perdültek a margón, mintha megelevenedtek volna. Végre megtalálta, amit keresett, a Jelenések könyvében. Ott vágtáztak, mintha le akarnának ugrani a

lapról: a fekete ló, a vörös, a fehér meg a sárga, mindet komor csontváz ülte meg. Az Apokalipszis négy lovasa. Nehezére esett latinul olvasni, lassan jutott tovább az első mondatnál, ám ekkor rátört anyja haláltusájának emléke. – Jőjj és láss! – olvasta hangosan, megrémítette saját hangja. – Látám azért, és ímé egy fekete ló; és annak, a ki azon üle, egy mérleg vala kezében. És hallék a négy lelkes állat közt szózatot, a mely ezt mondja vala: A búzának mérczéje egy dénár, és az árpának három mérczéje egy dénár; de a bort és az olajt ne bántsd. Feyra most se látta több értelmét, mint mikor az anyja a halálos ágyán öklendezte ki a szavakat; miközben azonban tovább olvasott, összeszoruló torokkal értette meg, apja milyen ajándékot adott Velencének. A fekete ló a pestist hozta el. Növekvő döbbenettel olvasta, ahogy kibontakozott a nagy nyomorúság, amire az anyja intette. A fekete lovat a vörös követte, a tűz és vérontás hírnöke. – És mikor a második pecsétet felnyitotta – olvasta Feyra –, hallám, hogy a második lelkes állat ezt mondá: Jőjj és lásd. És előjőve egy másik, veres ló. Aztán jött a fehér ló, a hátán a nyilas, koronás hódítóval, a háborúval. Végezetül a sárga ló, az epeszín, a halál és kétségbeesés hírnöke, az utolsó nap elhozója. Feyra becsukta a könyvet, mintha a fedél lecsapásával elzárhatná a benne foglalt borzalmakat. Sajgó szemeit is lehunyta, próbálta felidézni, mit mondott Nur Banu. Azt mondta, négy ló jön, nem egy. Négy ló, mint a bronz fenevadak fogata a csapkodó patákkal, melyet a dózse bazilikájának tetején látott. A Bibliában a sárga ló a feketét követte, a gyűrűjén azonban – közelebbről szemügyre vette a testmeleg kristálypántot – a

vörös ló vágtatott a fekete nyomában, azt követte a fehér, és a zöldessárga zárta a sort. Feyra átkozta magát, amiért elfeledkezett a jelekről, melyeket anyja rábízott, és amiért nem adta át az üzenetet a dózsénak, ahogy megfogadta. Miután a barátja, a Halál már belépett a városba, tényként könyvelte el a vereséget. A fekete ló kitört a karámból, már nem látta értelmét, hogy bezárja a kaput. Most azonban eltöprengett az alaktalan rémület szorításában, vajon lesz-e folytatás. Ha Annibale mellette lett volna, talán elhessegette volna magától a jóslatot, így azonban egyre az járt a fejében, vajon milyen egyéb ártalmakat fújhat még át a szél a tenger felett Konstantinápolyból ebbe az ostromlott városba. A hajózást még mindig tiltották, az Il Cavaliere legénysége elment, ő volt a hajó egyetlen életben maradt utasa Velencében. A küldetés nyilván véget ért. Feyra mégis azt kívánta, bárcsak ne látta volna feketén-fehéren papírra vetve ezt a borzalmas jövendölést. Az a rettenetes érzése támadt tőle, hogy még nincs vége. Feyra aznap éjjel le sem feküdt. Csak ült, nézte a kandallópárkányra fektetett könyvet, mintha attól tartana, hogy a lovasok leugrálnak a lapjairól, és életre kelnek. Mikor meghallotta a matutinum harangját, a templomhoz ment, és a küszöbre fektette a könyvet. Mikor a badessa kilépett San Bartolomeo apró templomából hajnal előtt, hogy visszakísérje a nővéreket a hálóba, majdnem rátaposott a Bibliára. Felkapta a könyvet, öreg csontjai ropogtak, ahogy lehajolt, a csalódottsága hosszú sóhajban tört ki belőle. Aztán lefeküdt, hogy alhasson még pár értékes órát prima előtt, csóválta a fejét az elveszett bárány miatt.

32. FEJEZET A KÖVETKEZŐ NAPOKBAN FEYRA hiába próbálta elfelejteni a lovasokat. Ehelyett inkább úgy döntött, helyrehozza annak az egynek az ártalmait, melyet megismert. Összeszedi az összes információt, amit saját maga és Annibale tudásából, tapasztalatából merített, aztán felfedezi a pestis ellenszerét. Konstantinápolyban a legtanultabb orvosok gyakran készítettek theriaka nevű általános, mindenre jó ellenanyagot, ami a gyógyszerészeti kánon legösszetettebb orvosságai közé tartozott. A theriaka olyan sokféle formát öltött, ahány célt szolgált. Gyakran csak a gazdagok engedhették meg maguknak a sok összetevő ára miatt, és csak tapasztalt orvosok próbálkoztak meg az összeállításával. Feyra azonban nem félt. Le kellett kötnie magát. Elővette a gyógyszeres övét, megvizsgálta a gyógynövényeket, kenőcsöket, porokat; némelyiket még Konstantinápolyban gyűjtötte, mások a velencei talajon termettek, néhány új kincset pedig a szigetről, a falakon kívüli kökényes legsötétebb zugaiból szerzett, vagy a sós síkságok talaján vegetáló különös növények közül. Két célja volt: meggyógyítani a betegeket, és megóvni az egészségeseket attól, hogy egyáltalán elkapják a kórt. A keverékének tehát egyszerre kell lázat csillapítani, duzzanatot lehúzni, vért tisztítani, de ami a legfőbb, reményt kell adnia az embereknek: minden egyes üvegcsébe bele kell tenni valamit, amitől a beteg kérdés nélkül elhiszi, hogy a kis fiolában lévő folyadéktól visszanyeri az életét. Úgy döntött, Teriacának nevezi majd, mivel ez az eredeti görög szó velencei változata. A

gondolat máris elégedettséggel töltötte el, pedig egyelőre még csak a nevét találta ki. Munkához látott. Az otthona alkimistaműhellyé vált, zsúfolásig megpakolta palackokkal, lombikokkal, üstökkel, olvasztótégelyekkel. Habár igyekezett koncentrálni, minden hangra, az ajtó minden reccsenésére felkapta a fejét, remélve, hogy ő az, felemeli a reteszét, és közli, hogy elment az a rettenetes nőszemély, az anyja. A napok azonban hetekbe fordultak, a hetek hónapokba; Annibalét pedig egyszer sem látta a Tezonon kívül. Amennyire tudta, a doktor minden pénteken felkereste Palladiót, ő pedig azokon a napokon ki se tette a lábát a kórházból, mivel a doktor gyűlölködő anyja elviselhetetlenné tette az életét a falakon kívül. Bölcsen használta fel az időt. Azokon a becses pénteki napokon megvizsgálta a betegeket, engedélyt kért azoktól, akik még tudtak beszélni, és kérdés nélkül beadta a gyógyszert azoknak, akik már nem, mivel gyanította, hogy a halál jeges szorításában bármilyen esélyt örömmel fogadnak, ami gyógyulással kecsegtet. A menedékházakban élő egyikmásik családnak is felajánlotta a szert, akiknek egyik családtagjuk épp akkoriban esett a pestis áldozatául. Az eredmények felkeltették az érdeklődését. A mostani tudásával már készen állt, hogy nagy tételben készítse a gyógyszert. A Tezonban összeszedett egy kupac fiolát, csurig töltötte mindet tengeri sóval éjszakára. Másnap Feyra a megtisztított üvegekkel teli táskáját elvitte a kúthoz, hogy vizet hozzon az oldatához. Amikor felhúzta a kristálytiszta víztől csillogva csepegő vödröt, gondosan telemerte, bedugaszolta, majd a füstölt vászonra fektette az üvegeket, máris indulhatott haza a titkos összetevőkért. Hátára emelte a csö-

römpölő batyut. Az oroszlán a csukott könyvvel a kezében őt nézte. – Egyetlen szót se! – mondta. MIRE ANNIBALE VISSZATÉRT a szigetre, majdnem besötétedett. Ezen a pénteken szándékosan később tért vissza Velencéből. Útközben kiszámolta, hogy már egy hónapja nem látta Feyra arcát, gyötörte, hogy hiába van a közelében, tartaniuk kell a távolságot. A lány a kórházban csendesen, visszafogottan viselkedett, a szokásosnál is keményebben dolgozott. Előzékenyen beszélt Annibaléval, ő azonban észrevette a fájdalmát, és olyan elviselhetetlennek érezte, hogy még nyersebben bánt vele. Ráadásul szembe kellett néznie az igazsággal. Akár ott marad az anyja, akár elmegy, tudta, hogy még egyszer nem kérheti meg Feyrát arra, amire a legutolsó boldog estéjükön, a tűz fényénél. Nem tudná megbecsteleníteni azzal, hogy a szeretőjévé teszi, és házasságot nem ajánlhat neki. A badessának igaza volt: túl mély szakadék választja el őket. Övé lehetne egy évre, talán kettőre, míg a pestis el nem múlik, de aztán mi lenne vele? Nem bírná elviselni, ha kézről kézre adnák a férfiak, míg végül őt is elnyelné az a mocsár, amely Columbina Casont magával rántotta. Idővel megszokta az anyja jelenlétét esténként, az állandó lerohanásokat, a folyamatos csacsogását, az önző, saját magáról szőtt, keserű történeteit. Annibale némán ült a tűzbe bámulva, próbálta maga elé vetíteni az arcot, melyet annyira hiányolt: a gyönyörű ajkakat, a topázszínű szemeket. Már beletörődött, hogy örökre így kell töltenie az estéit, így meglepődött, mikor egyik este arra ért vissza, hogy az anyja eltűnt. Első gondolata az volt, hogy Columbina bizonyára megszabadí-

totta néhány értékes orvosi eszközétől, de semmi nem hiányzott, leszámítva az anyja köpenyét, kesztyűjét és a hátborzongató, fehérre mázolt maszkot, mely már nem lógott a tűznél, a kampó felett. Kisietett az éjszakába, visszament a kapuslakáshoz, ahol Восса és a fia épp kenyeret törtek a pislákoló tűz felett. – Jött erre csónakos? – kérdezte. A doktor hangjának tónusát hallva Восса talpra ugrott. – Igen, signor dottore. Meggyújtottam a parázstartó üstöt sextára, aztán elhoztam a házából az édesanyját, amikor megérkezett a bárka. Feltételezem, tudott a távozásáról. Egy pillanatra Annibale ismét nyolcévesnek érezte magát, akit elhagytak és megbántottak, de azért bólintott, örült az álarcának. – Persze, hogy tudtam – csattant fel. – Csak azt akartam tudni, hogy rendben elindult-e. – Barátságtalan hirtelenséggel távozott, nyugtalanította az árnyékos zugban megbúvó törpe fenyegető tekintete. Miközben átkelt a gyepen, végtelen megkönnyebbülést érzett. Már sosem kerülhet úgy közel Feyrához, ahogy korábban tervezte; de azt talán még remélheti, hogy barátok lesznek. Meggyőzte magát, hogy ha újra leülhetnének együtt, az arcába nézhetne, olyasmikről beszélhetnének, ami mindkettejük számára fontos, boldog lenne. Már félúton járt a gyepen, mikor megtorpant. Most odamegy a házához, bekopog az ajtaján, és megkéri, hogy jöjjön vele, üljenek le újra a tűzhelynél. Akkor meglátta a kutat, a kő tompa fénnyel ragyogott a sötétben. Az oroszlán, mancsai között a becsukott könyvvel, üres, hideg szemekkel bámult rá. A rémülettől hirtelen meg-

rándult, majd megfordult, Feyra háza helyett a sajátjához rohant. Berohant az ajtón, felvágtatott a lépcsőn, útközben letépte az álarcát. Bekúszott az ágy alá, és felemelte a kilazult palánkot, mely alá a Cason-kincset rejtette. A deszka túl könnyen engedett, mintha nem tették volna rendesen a helyére. Odalent az odú üresen tátongott, a láda eltűnt. Annibale feje kétségbeesetten lehanyatlott, a homloka a padlódeszkára koppant, a haszontalan aranykulcs fölöslegesen lógott a nyakában.

33. FEJEZET ANNIBALE NEM TUDTA, mitévő legyen. Az anyja távozásával paradox módon tovább nőtt a Feyra és őközte tátongó szakadék. A vagyonából semmi sem maradt. A zsebében csörgő néhány érme pár napnál tovább aligha tart ki. Most az anyja vétke miatt a San Bartolomeo kórház és az ő álomszigete a hétvégét sem fogja megérni. A családoknak haza kell menniük, csak a halottak és haldoklók maradnak, a nővérek visszatérnek a Miracolitemplomba. Nem tudta, Feyrával mi lesz; nyilván el kell juttatnia a szárazföldre, talál majd neki egy Törökországba tartó hajót talán Ancona vagy Ravenna valamelyik kikötőjéből. Átkozta magát, amiért hitt az anyjának, amiért elhitte, hogy képes megváltozni. Nem volt más választása, megkérdezte Feyrát, hogy felkeresné-e őt aznap este a házában, csak remélni tudta, hogy határozottsága nem foszlik szét a bájos arc láttán. Feyra el is jött, ahogy kérte, azonban nem ült le a jól megszokott székére, mivel pontosan tudta, ki trónolt rajta a távollétében. Inkább állva maradt, szomorúan nyugtázta, hogy a férfi most először nem vette le az álarcát a saját házában, amikor kettesben maradtak. Ő sem tette le a fátylát. – Először is – kezdte a Madárember fojtott hangon – hadd nyugtassalak meg! Nem fogom megismételni a nemrégiben tett ajánlatomat. Feyra nagyot nyelt. Előre tudta, hogy így lesz, hallani azonban mégis olyan érzés volt, mintha szíven szúrták volna. Érez-

te, hogy szemeibe könnyek szöknek, hát nem felelt, nehogy a hangja elárulja. – Másodszor, sajnálattal közlöm, hogy a Cason-kincsnek vége. Nem bocsátkozott részletekbe, azt azonban elfelejtette, Feyra már jól ismeri. – És az édesanyád? A madárálarc lekonyult. – Ő is elment. Feyra nem felelt. – Következésképp a szigetet le kell zárni, és vissza kell csatolni a Köztársasághoz. A kórház hét nap múlva bezár. A hét végéig kifizetlek, és minden tőlem telhetőt megteszek, hogy valahogy visszajuttassalak keletre. Megtörtént. Eljött a pillanat, amiért dolgozott; amiért a sárga papucsában gyűjtötte azt a sok kis soldót, melyek az otthon ígéretét suttogták a csilingelésükkel. Az utolsó magányos hónapban már azon kezdett gondolkozni, milyen élete lenne, ha visszatérhetne Törökországba. Természetesen nem Konstantinápolyba, inkább valami messzi tartományba, mondjuk Antiokheiába119 vagy Tarsusba 120 – távol a szultán tekintetétől; talán saját praxisba kezdhetne. El akart hajózni, soha többé nem akarta látni a Nyugatot. Ehelyett azonban csak annyit mondott:

119

Város a mai Törökország és Szíria határán, ekkor még az Oszmán Birodalom határvidéke.

120

Város Törökország déli részén.

– Nem kell így lennie. Készítettem egy főzetet, egy ellenszert, Teriacának neveztem el. Engedd meg, hogy áruljam, abból fizethetnénk a kórházat! A Madárember ökle a tenyerébe csapott, de nyugodt hangon válaszolt: – Épp elégszer mondtam már: nem fogok hozzájárulni, hogy haszontalan, sarlatán álgyógymódokkal a betegek elméjére és pénzére vadásszanak! – És valahányszor megvitattuk ezt a kérdést, azt feleltem, hogy talán nem olyan megvetendő, ha az orvos a gyógyszere ellenőrzött árusítása révén jobb felszerelésekkel kezelheti a pácienseit, vagy további kutatásokat finanszírozhat. Én nem kizsákmányolásról beszélek, hanem törvényes árusításról, a főzetem ugyanis közel sem haszontalan. – Honnan tudod? Feyra nagy levegőt vett. – Az elmúlt hónapban péntekenként kísérletezgettem. A főzetem nagyon is hatásosnak bizonyult. – Te megváltoztattad a pácienseim receptjét? – fakadt ki Annibale, a csőrétől még dühösebbnek látszott. Feyra erre megemelte az állát, örült saját indulatának. – Igen. Méghozzá kiváló eredménnyel. – Feltartotta a kezét. Most megint vitatkoztak, pont úgy, mint régen. – Ha hagyod, örökké folytathatod itt a munkádat. Örökre. Tényleg feladnád mindezt a kettőnk hatalmi játszmája miatt? A Madárembernek még a lélegzete is elakadt. Tetőtől talpig végigmérte a nőt a füstös szemlencsék mögül. Feyra követte a pillantását. Az itt eltöltött év alatt fokozatosan visszatért az ottomán öltözködéshez, minden hónapban egyre jobban elrejtőzött, bő nadrágot és hosszú inget húzott fel, fölé szintén bő,

cinóbervörös, egész alakot eltakaró feradzse köpenyt öltött, melynek színe rendkívül praktikusnak bizonyult a Tezonban, munka közben. – Nos – szólalt meg Annibale kis idő múlva, végre úgy beszélt, ahogy Feyra megszokta –, így nem mehetsz el. ANNIBALE TREPORTIBAN SZÁLLT PARTRA, máris a zsebében csörgő maradék pénzét számolgatta. Ahogy végigsietett a zsúfolt piacon, az emberek utat engedtek az orvosnak. Szakemberként pillantott a városiakra – úgy tűnt, még nem terjedt közöttük a pestis: a kicsi, fehér, napsütötte házak ajtóira még nem pingáltak kereszteket. Ezt a feladatot senki másra nem bízta volna, ám egy ideig habozva lézengett a tömegben; nem tudta pontosan, mit is keres. Mamma Trianni elküldte, hogy hozzon neki brokátot vagy selymet, amilyen színben csak akar, aztán a többi már az ő dolga lesz. Bár Annibalénak fogalma sem volt róla, miben különbözik a két anyag, nem vallotta be. Odalépett az egyik élénk színre festett bódé elé, ahol rengetegféle szövet fodrozódott, lengedezett a szélben, akár megannyi árbocszalag. Anélkül, hogy észrevette volna, a zöldnek pontosan azt az árnyalatát választotta ki, mint amilyen a szeme volt, vagy a palack üvegének színe; az anyag a nap felé fordítva úgy csillogott, mintha nedves volna. A ruhakereskedő közelebb lépett hozzá. – A smaragd kitűnő választás, dottore. Indiai indigókék és kiváló angol rezedasárga; a kettő keveréke jó velencei húggyal elvegyítve adja ki a zöld színt. Annibale egy lépést hátrált, de még mindig szorította az anyagot. – Jó ez a portéka női ruhának? – vakkantott az eladóra.

– Hogyne, dottore. – Mennyire lenne szükségem… mármint a varrónőmnek? – Az attól függ. – A fickó megvakarta az állát, és méricskélni kezdett a nyakán tekergő mérőszalaggal. – Nagydarab aszszonyság? – Mi? Nem, nem, karcsú, akár egy agár. Nagyjából ekkora… – emelte fel Annibale a kezeit úgy, mintha Feyra derekát fogná. – És pruszlikhoz kér anyagot? Vagy alsószoknyához? Mellkendőhöz? Mit szólna néhány kristálygyöngyhöz, a hímzéshez? Mintha az árus nem is velencei nyelven beszélt volna. Annibale idegességében mindenre igennel felelt, így óriási csomaggal, ám annál kevesebb pénzzel távozott. Miközben visszasétált a csónakhoz, hirtelen eszébe jutott valami: Feyrának maszkot kellene öltenie, nem a névtelenség, hanem a higiénia miatt. Odakanyarodott az álarckészítő bódéjához, és gyorsan kiválasztott egy gyöngyházfényű, fehér lófejet. Félúton a sziget felé felidézte, miért tűnt fel neki pont a lófej: homályosan emlékezett Feyra egyik korábbi kérdésére. A csomagot a varrónő házában hagyta, s a kényelmetlen eszmecserét a lehető legrövidebbre fogta: – Hozd ki magadból a legjobbat, mert úgy kell majd kinéznie, akár egy nemesasszonynak! Mamma Trianni sípolva felnevetett, kivillantva néhány megmaradt fogát. Annibale magában megjegyezte, hogy az öregasszony nyilván sietve engedelmeskedett, mikor azt javasolta a családoknak, hogy pipázzanak a miazma kordában tartására.

– Ne izguljon, dottore – mondta. – Pontosan tudom, mi a dolgom. Mire végzek, akár dogaressának is beillene. Annibale elrohant, egyenesen Feyra házához ment, aki éppen a fioláit pakolta másnapra. A maradék pénzét már korábban elköltötte Muranón egy csónaknyi érintetlen palackra – a lángokban megtisztult, sosem használt üvegek majd megóvják a misztikus főzetet és a hozzávalóinak sértetlenségét, bármiből is készült. Érdeklődve látta, ahogy a termetes, tűztől lebarnult üvegfúvók védőintézkedéseket foganatosítottak a pestis ellen, még mielőtt elérte volna a szigetüket: a portékájukat kis ladikon tolták oda hozzá, majd arra kérték, hogy az érméket dobja a tengervízbe, hogy a só kellőképp megtisztítsa, mielőtt egyikük kihalássza. Most Feyra gondosan bepakolta a fiolákat a kikeményített, merev oldalú bőrtáskába, nehogy eldőljenek. Annibale észrevette, hogy a főzet – Feyra titkos ellenanyaga, melynek hozzávalóit még vele sem osztotta meg – pontosan ugyanolyan színű volt, mint az új ruhája. A lány felegyenesedett, mikor Annibale besétált: – Gondolkoztam – szólt a férfi bevezetés nélkül. – Szükséged lesz valamiféle mesére, olyasmire, mint Valnetti négy tolvaja, mondjuk egy szent fára, mágikus forrásra vagy hasonlóra. Olyan legendára, amitől az emberek hinni fognak a szerben. A nép nem érti az orvosságok nyelvét, de a mondákét igen. – Rendben – Feyra azonnal egyetértett vele. – Mit szólnál az oroszlán kútjához a csukott könyvvel? Végül is, tényleg innen nyerem a vizet a főzethez. De ennél többet nem árulok el. – Valódi mosoly ragyogott fel az arcán.

A férfi szíve nagyot dobbant, de nem mutatta, csak vállat vont. – Ezen a ponton nem az igazság a lényeg, tekintve, hogy az egész üzlet merő hazugság, nekem pedig egyáltalán nincs ínyemre. Feyra olyan közel lépett hozzá, hogy szinte érezte a teste melegét. – Nem árulnám a főzetet, ha nem hinnék benne teljes szívemből, hogy hatásos! – Rendben. Az oroszlán kútja jó lesz; ez a jelkép biztosan tetszik majd a velenceiknek. Emellett, a szent kút jó táptalaj a hiszékenyeknek: Giudeccán is van egy, pontosan ott, ahol Palladio építi a templomát. A zarándokok esküsznek rá, hogy a vize megóvja őket a pestistől. Feyra nem válaszolt, nemsokára azonban álarcuk nélkül ücsörögtek, újra úgy beszélgettek, mint régen, egymás szavába vágva, hadonászva vitatkoztak, miközben megteremtették a Teriacának elnevezett főzet legendáját. – Egyik nap épp a kút mellett sétáltam, mikor megláttam az oroszlánt és a könyvet… – Nem, az oroszlán megszólított! – Igen, ez még jobb. Az oroszlán megszólított, és azt mondta: „Én vagyok Velence jelképe. A kutam vize meggyógyítja a népemet, mert…” – itt elakadt. – Szent Márk megáldotta – fejezte be Annibale. Feyra emlékezett a szegény szent történetére, akit disznó alá csomagoltak, mint egy keresztény ünnepi lakomát. – Szent Márk megáldotta kelet felől jövet… – A Szentföldről. Mindig a Szentföldről – vetette közbe Annibale.

– Szent Márk megáldotta a Szentföldről jövet. Áldását a könyvembe írta égi villámcsapásaival. – Mennyei fényével? – javasolta Annibale. – Áldását a könyvembe írta mennyei fényével, s aztán meghagyta, hogy örökre csukjam be a könyvet… –… hogy a titok ki ne tudódjék! – fejezte be Feyra diadalittasan. Annibale elmeséltette vele a történetet újra és újra, hogy tökéletesítse a velencei akcentusát. A lány egyértelműen immunis volt a pestisre, hiszen hónapokig járkált a betegek között, pedig Annibaléval ellentétben őt nem védte álarc – ha azonban kiderülne róla, hogy török, óriási veszélybe kerülne. Feyra túlságosan is jól emlékezett arra, amikor elkergették a dózse palotájától, ezért figyelmesen hallgatta Annibale utasításait, hogy történetét igazi, csengő velencei nyelven mesélhesse. MAMMA TRIANNI AZ ABLAK ALATTI ruhásládához lépett, ünnepélyesen felnyitotta a fedelét, mire hihetetlenül zöld selyemredők zuhataga ömlött ki belőle. Pontosan olyan színben pompázott, mint a lagúna egy borús napon, vagy a szivárvány színeiben játszó, zölden csobogó patak. Az öregasszony kiemelte a ruhát a lánya, Valentina segítségével, majd felmutatta, hogy Feyra megcsodálhassa a pruszlik és az ujjak mesteri szabását. Mikor a lány tiszteletteljesen átvette az egyébként meglepően nehéz ruhakölteményt mamma Triannitól, látta, hogy a valódi művészet a zöld mellkendőben lakozott: az egyenként rávarrt, számtalan parányi kristály az Adriai-tenger hullámait idézte lenyűgöző, kacskaringós vonalaival. Feyra gyorsan levetkőzött, a zöld selyemruha hűvös anyaga könnyedén rácsúszott, ránehezedett a meleg bőrére.

Anya és lánya abbahagyták a fecsegést, mikor Feyra az ablakhoz sétált. – Jól áll? – puhatolózott. Mivel nem volt tükrük, nem láthatta azt, amit ők láttak. Abban a pillanatban azonban betoppant Annibale, és azonnal eloszlatott minden kétséget. A doktor tátott szájjal ácsorgott. Az ő Feyrája olyan teljes átváltozáson ment át, mint a hernyóból lett pillangó vagy a rút kiskacsából lett hattyú. Átszelte a Bizáncot Velencétől elválasztó óceánt, és újjászületett Nyugat Vénuszaként. A zöld ruha a földig leért, hangsúlyozva a magasságát, aranyló vállai kiemelkedtek a kristályos mellkendőből. A dereka valószerűtlenül vékonynak látszott az ügyes, láthatatlan öltések nyomán. Az egyszínű ruha egységes, erős árnyalatától a bőre sötétebb tónusa szinte izzott, borostyánszín szemei pedig tüzesen csillogtak. Mamma Trianni körbetopogta, hogy apró, felesleges mozdulataival még tökéletesebbre igazgassa a ruháját. – Most én jövök – mondta Valentina, miután felállt. – Hamarosan kész, dottore. Annibale elbűvölten az ajtófélfának támaszkodott. – Most jön a haja. Először is kiengedjük az egészet. – A fátylat levették, és Annibale először látta Feyra haját kibontva, szabadon suhogni a vállán. Többször is találgatta már a színét a fátyol fogságából kibuggyanó fürtök alapján, de csak összezavarodott, mivel egyik hajszála a réz színében pompázott, a másik olyan feketén sötétlett, akár a tintahal festéke, a harmadik pedig a cseresznye fájára emlékeztetett a barnáspirosas színével. Most végre meglátta a lenyűgöző arany és barna tincsek teljes színkavalkádját. – Gesumaria, mennyi haj! És mennyi szín! – kiáltott fel mamma Trianni a férfi gondolatait visszhangozva. Annibale

figyelte, ahogy Valentina lazán begyömöszölte a ragyogó hajzuhatagot egy hálóba Feyra nyakszirtjén, megkötötte egy igazgyöngyökkel díszített főkötővel, ám néhány fürt így is kiszabadult a fülénél. Most látta először, hogy a világos szalagra, melyet Feyra a nyaka körül hordott, gyűrűt kötöttek. Egy pillanatig gyötörte a gondolat, hogy a gyűrű talán egy régi szerelem záloga lehet, de akárhogyan is tett rá szert, az egyszerűsége a zöld ruhával és a kontyozott hajjal együtt valósággal megbabonázta. Mihelyst Valentina végzett, Annibale odaadta Feyrának a varázslatos, gyöngyházfehér, lófej alakú maszkot. Azért választotta ezt a darabot, mert azt remélte, hogy a nő majd örülni fog neki, és nem értette, Feyra miért sóhajtott fel, mikor megpillantotta. Mikor feltette az álarcot, Annibale arra gondolt, hogy ez a lány újra annyira megváltozott: a rostély minden arckifejezést eltüntetett, de Feyra szemei még mindig csábítóan csillogtak mögötte. Szépsége megrémítette; így bármelyik férfit rabigájába hajthatta volna, nem volt immár az ő Feyrája, a lány a kandallójánál. Erről azonban egy szót sem szólt, csupán annyit kérdezett: – Kész? Annibale Feyra zöld ruhája felé nyújtotta a karját, a lány pedig elfogadta, mivel ez tűnt helyesnek. Az üvegekkel teli táskáját is a férfi cipelte egészen a kikötőig; a fiolák csilingelése ellenpontozta Feyra idegesen kopogó gondolatait. A szoknyája lehúzta a csípőjét, azon töprengett, hogyan bírják a velenceiek végigdorbézolni az egész karnevált ilyen nehéz ruhában. Kísérőjére pillantott, látta, hogy a doktor úgy méregeti, mintha először látná.

– Nem tetszik ez nekem. Nem örülök, hogy te mész – bökte ki végül. – Akkor menj te! – Tudod, hogy nem tehetem. Nem helyeslem a főzetet, és nem arathatom le a babérokat sem. Ráadásul a Köztársaság orvosaként regisztrálnom kellene az összes hozzávalót a Consiglio della Sanitában, és akkor a bevétel jó részének is búcsút mondhatnánk. Feyra kinyitotta a kaput, és előlépett a hátsó ajtó árnyékából. – Nem teszem ki magam semmilyen veszélynek – biztosította a férfit. – Csupán egy ártalmatlan háziasszony vagyok, aki a saját készítményét árulja. És ismerd el, hogy még neked is eléggé velenceinek tűnök. – Eszébe jutottak a badessa szavai, hogy megváltozhatna, elfogadhatná Istent, beolvadhatna a nyugati keresztény világba. Vajon így nézne ki, ha tényleg Annibale felesége lenne? Kicsit beharapta az ajkát, amitől rózsás szája mélyebb színt kapott. Annibale megállt, és felé fordult. – Soha nem kívántam, hogy velenceinek tűnj! – tiltakozott hevesen, mintha hirtelen sokkal fontosabb lenne ez a saját személyére vonatkozó információ, mint bármilyen biztonsági útmutató a városi tartózkodáshoz. A mólónál Feyra átnyújtotta Annibalénak a sárga, érmékkel teli papucsot. Gyorsan a kezébe nyomta, mielőtt meggondolhatta volna magát, hiszen a nehezen megkeresett bére jelentette számára a törökországi utat. Most már soha nem tér haza. – A kórházra – mondta –, amíg vissza nem jövök még többel.

Aztán gyorsan a rá várakozó csónakba ugrott, bár még mindig akadályozta a szokatlan szoknyája; a zöld anyag úgy terült el a csónakban, mint liliomlevél a vízen. Feyra nézte, amint Annibale ott áll s egyre zsugorodik, miközben a csónakos távolabb evez a parttól, kifejezéstelen arccal nézett csőrös maszkja mögül, de kezében sokatmondóan szorongatta a sárga papucsot. Jól tette, hogy odaadta neki. Először azt hitte, képtelen magukra hagyni a betegeit; de igazság szerint, bár minden reménye odaveszett irányába, Annibale volt az, akit nem tudott elhagyni.

34. FEJEZET ANNIBALE ERŐS, LAPOS FENEKŰ csónakot rendelt Feyra számára, hogy elférjen benne a zöld ruhája a nehéz táskájával együtt, így mikor közelebb értek Velencéhez, a csónakosnak óvatosan kellett navigálnia a nagy forgalmú csatornán. A tengeri köd és a pestistüzek elegye füstös felhőt alkotva lebegett valamivel a vízszint fölött, a város templomtornyai úgy törtek fölé, akár a mocsári káka; Feyrának igencsak meg kellett erőltetnie a szemét, hogy lássa, merre mennek. Feltűnt neki, hogy a csónak majdnem pontosan ott siklott a városba, ahol az Il Cavaliere sok-sok hónappal azelőtt kirakta borzasztó rakományát. Viszontlátta a fehér, filigrán palotát, a hatalmas ikertornyokat, melyek között a Halál partra lépett. Most Feyra meglátja, hogyan teljesítette gyilkos feladatát. A bárkák tömegét most nem kéjutazásokra indulók töltötték meg, hanem szemfedeles és a hamvas mészporral beszórt holttestek, akik már a sírjuk felé menet elkezdtek bomlani. Olykorolykor a szeszélyesebb fuvallatok fellibbentették a lepleket, megmutatva a megfeketedett kezeket vagy eltátott állkapcsokat. A sárgás köd feljebb emelkedett, émelyítő leplet terített a városra, lenyeste a templom- és harangtornyok csúcsait. Feyra hat hónapos távolléte alatt a pestis egyre több helyre beférkőzött, óriási szükség volt a készítményére. Kicsit kihúzta magát ültében, és jobban arcához szorította a lófejes maszkot. A mai napon fontos szerepet kell eljátszania. Finoman előrehajolt: – Melyik a Veduta della Sanita et Granari Pubblici?121

121

A helyi közegészségügyi intézet.

– Az a nagy fehér épület, dama, a sok utcai árussal – mutatta a csónakos. Feyra kikukucskált az álarca résein, alig látta a hosszúkás, alacsony épület oszlopait és csarnokait az előtte zsúfolódó tömegtől. A partszegély minden centiméterére jutott egy stand vagy bódé. – Kik ezek az emberek? – lehelte Feyra. – Álmokat árulnak, dama – nevetett a csónakos keserűen. – Azt ígérik, hogy portékájuk kiűzi a pestist az emberek ágyából. Még a gyertyabelet is eladnák holdsugárnak. Feyra felszegte az állát, miközben a csónakos kisegítette a bárkából. Nem kell mást tennie, csak leteszi a táskáját a többi mellé, és felállítja a saját standját. Délre eladott egy fiolát – a férfi, aki megvette, egyértelműen azt hitte, hogy valami mást is áruba bocsát –, egy másikat pedig elajándékozott. Az oroszlánról és a kútról szóló története süket fülekre talált, hangját elfojtotta a rikkancsok és árusok kiabálása, akik elkeseredett hangon hirdették a portékáikat. Az egyik árus tűzifát árult; a boróka, kőrisfa, szőlőtőke és rozmaring garantáltan elűzi – legalábbis szerinte – a pestist utálatos füstjével. Egy másik lángokba vetendő porra esküdött, mely mézgából, babérból és ciprusból készült. Az a hölgy pedig, aki a közelében állt, és majdnem olyan szép ruhát viselt, mint Feyra, gumiarábikumból formázott almákat kínált, melyek a rózsa és kámfor kellemes illatát árasztották, színüket vörös, illetve fehér kelme művészi elrendezése adta. Minden pénztárcához kínáltak orvosságot: a szegényeknek a nárdusolajból és rebarbarából készült főzetet, a gazdagabbaknak valódi smaragdport vagy ametisztet, melyre az egészség szimbólumát vésték. Igencsak bizarr orvosságokat is látni lehetett: az egyik

vállalkozó szellemű fickó, úgy tűnt, levágott galambszárnyakat árul, édes bariton hangján dalolt gyógyszere előnyéről. Feyra lealacsonyítónak érezte a társaságukat. Látott egy nőt, aki minden egyes standnál megállt, elkeseredetten próbálta elcserélni a kezében szorongatott ezüstserleget valami főzetre, hogy megmenthesse egyetlen lányát a kórtól. Miután Feyra megállapította, hogy a gyermek még nem fertőződött meg, a második üveg Teriacát az asszonynak ajándékozta, és hozzá ajándékba adott néhány használati utasítást is. A serleget nem fogadta el. Délutánra Feyra teljesen kétségbeesett. Nem tudta volna elviselni, ha teli táskával kell visszatérnie a Lazzarettóba, ha azt kell mondani Annibalénak, hogy mondjon le a kórházáról. Annyira bízott benne, hogy megmentheti neki a szigetet! Végignézett magán. Annibale úgy igyekezett beolvasztani a velenceik közé, hogy az álarcában, ruhájában és köntösében egy fikarcnyit sem különbözött a többi előkelő dámától, akik a standok körül sétálgattak. Ruhája talán egy kicsivel jobb, testtartása talán kicsivel egyenesebb volt, de egyébként tetőtől talpig velenceinek látszott. Eszébe jutott, mit mondott Annibale: „Ha minden szer ugyanolyan, akkor valami különlegesre van szükséged, hogy magadhoz vonzd a vevőket!” Az éneklő, galambszárnyakat pörgető férfi azóta már régen öszszepakolt és hazament, az utolsó tollpihét is eladta. A minőség és a hatásosság elsőre semmit nem jelent. Emiatt jönnek majd később vissza a vevők. Először azonban ki kell tűnni a tömegből. Feyrát hirtelen megszállta az ihlet. Az árusok hazugságainál sokkal borzasztóbbat fog mondani az embereknek. Elmondja nekik az igazat. Talált egy kiselejtezett halasládát, és az élére

fordította. Kivett egyetlen üveg Teriacát a táskájából, ledobta magáról a köpenyét az álarcával együtt, felállt a rögtönzött pódiumra. – Velenceiek, hallgassátok meg – túlkiabálta a hangzavart – a szultán titkát! A közelében lévő maroknyi ember máris felfigyelt rá; megfordultak, hogy hallják, csendre intették a körülöttük csoportosulókat. Feyra legjobb velencei kiejtésével folytatta, miközben felhasználta az ottomán mesélők minden hagyományát és fortélyát, hogy még jobban felcsigázza közönsége érdeklődését. Kezdd valamilyen titokkal, idézte föl. Ingerkedj velük, mondj olyasmit, amit még nem tudnak! – Így igaz, olyan titkot tudok, ami a messzi Bizáncból érkezett, és nem ismeri rajtam kívül más halandó. Tudom, hogyan jutott Velencébe a pestis, és egyedül én tudom a gyógyírt is reá! Szíve egyre gyorsabban vert, hangja végigsöpört az immár elnémult járókelők feje fölött. Összeszedte minden erejét, tovább folytatta. – A törökök hozták rátok a pestist! Így van, az ottomán szultán küldte a dögvészt jó városunkra! – Honnan tudja ezt, dama? – kiáltotta valaki a tömegből. – A férjemtől, Isten nyugosztalja – mondta ki elcsukló hangon a hitszegő áldást –, aki a Vigna Murada karanténszigeten dolgozott. – Még emlékezett Annibale Lazzarettójának régi nevére. – A dolgozók feltartóztattak egy hajót, mely nemrégiben érkezett Konstantinápolyból, a legénységet partra szállították. Hiba volt. Hét nap alatt az összes munkást megfertőzte a fekete halál, a szívtelen hitetlenek pedig összeszedték a készleteket, és megvárták, míg mindenki meghal.

A tömeg ekkorra megsokszorozódott, tátott szájjal hallgatták. Feyra kicsit lehalkította a hangját, hogy még közelebb vonzza őket. – A férjem halt meg utoljára, teljesen magára maradt az ellenséggel szemben. A hajó már készült vitorlát bontani, de drága jó férjem még a betegség fogságában is megakadályozta, hogy az egyik emberük elérje a hajót: szíven szúrta. Gyáva honfitársai otthagyták a törököt, a hitetlen pogányt, úgy hívták, hogy – gyorsan végiggondolta – Takat Turan. Ekkorra már úgy elcsendesedett a tömeg, hogy még a suttogását is hallották volna. Ő azonban jól hallhatóan folytatta, belejött a mesélésbe. – Csak ketten maradtak a szigeten: egy keresztény és egy hitetlen, az egyiket szíven szúrták, a másik pestisben haldoklott. A férjem, az én drága… Annibalém – ezen a ponton zokogásba fulladt a hangja – megkérdezte Turant, miként lehetséges, hogy a honfitársai közül senki sem esett áldozatul a szörnyű kórnak, melyet magukkal hoztak. Turan megmutatta neki a választ – ez volt az! – Magasba emelte a Teriacával teli üveget. A ködfátyolon kósza napsugár hatolt át, épp a folyadékra esett, mely éppen olyan zöld volt, mint Feyra ruhája, az üvegcse most valóságos reménycsillagként ragyogott a pestis füstjében. – Utolsó óráikban a férjem meggyőzte a musulmanót,122 hogy még nem késő jóvátenni bűneit. Együtt elvonszolták magukat San Bartolomeo kicsiny templomához a szigeten, aztán a férjem rávette Takat Turant, hogy fogadja el az egy igaz Istent. Mivel ő maga túl nemes lelkű volt ahhoz, hogy hazatérjen, és megfertőzzön a kórral, lejegyezte a története minden részletét 122

Muzulmán férfi (olasz).

a szer hozzávalóival együtt, majd a papírt összetekerte, és beledugta az eljegyzési gyűrűnkben, ebbe – húzta elő a kristályos gyűrűt a pruszlikja alól –, hogy megtaláljam. Mivel valamelyest jártas vagyok a gyógyításban… mármint, a főzetekben – tette hozzá sietve. – Vagy talán nem főzünk mi asszonyok mindennap a cucinában123 az embereinknek? – A tömegből ellenszenves kacaj hallatszott. – Én elkészítettem a főzetet, pontosan úgy, ahogy az írva volt. A tömeg izgatottan felmorajlott. – És honnan tudjuk, hogy tényleg használ? – kiáltott egy nő. – Én vagyok rá az élő bizonyíték – felelte Feyra csengő hangon, tisztán, akár a harang. – Már hat holdtölte óta jártam a pestissel fertőzött kerületeket érintetlenül, mikor egy jóravaló badessa azt mondta, hogy Isten akarata szerint osztozkodjam az ajándékomon némi pénz fejében – folytatta nekikeseredve – , fiolánként egy soldóért. Csekély ár ez az életért cserébe. – Szétnyitotta ujjait, a tenyeréből kiserkent a vér, olyan erősen belenyomta a körmét. Ott állt várakozva, a fiatalság és az egészség jelképeként, karjait esdekelve kitárta, az egyik tenyere sebes volt, akár a keresztre feszített pásztorprófétáé, míg másikban a varázsüvegcsét szorongatta. Több nem is kellett. Megrohanták az emberek, a ládáról is leszedték. A kiabálás, lökdösődés közepette, a pénzváltás rémületében megtudta, minek köszönhette valójában a sikerét. Újra meg újra hallotta, ahogy a törököket gyalázzák: ördögöknek, démonoknak, korcsoknak nevezték őket. Hallotta a szájról szájra adott, véget nem érő rettenetes hazugságokat a vallási szoká123

Konyha (olasz).

saikról; szidalmazták a török nőket, átkokat záporoztattak a népére. Csak Annibale meg a sok jó dolog gondolata, amire a pénzt fordítják majd, tudta kárpótolni azért, hogy a sikere valójában gyűlöletből fakadt. FEYRA DIADALÁT LÁTVA ANNIBALE rögvest úrrá lett az ellenérzésein. A lány még egy teljes hétig visszajárt felállítani a standját, elmesélte ugyanazt a történetet, kicsit kiszínezte, finomította, minden szónál sírást imitált. A tömeg napról napra nőtt és cserélődött: tanárokat és papokat szolgált ki; sőt, a Köztársaság egyik őre is megjelent nála, ugyanazt az egyenruhát viselte, amiben a társai kiüldözték őt a dózse udvarából. Egyszer még egy orvost is észrevett a tömegben, aki saját gyógyszereivel megrakott kordét vonszolt maga után, csőrös maszkja Annibalét juttatta eszébe, leszámítva, hogy erre az álarcra fekete szemüveget is festettek. A férfi láthatóan figyelmesen hallgatta, és mikor kiejtette Annibale nevét, oldalra billentette a fejét, mint a verebek. Feyra megakadt a történetben, a gyomrát hirtelen összeszorította a félelem érzete. Olyan sok pénzt keresett ezen a héten, hogy már kezdte magára vonni a figyelmet. Talán jobb lenne, ha pár napig nem térne vissza. Miután eladta az üvegeit, magához kellett intenie a consiglio124 egyik rendőrét, hogy legyen a segítségére, mert a csalódott tömeg nem akarta elengedni. Az egyenruhás szerint túl veszélyes lett volna a víz mentén sétálni, így hát azokra a szűk kis utcácskákra esett a választása, amelyeket nem ért el a

124

Tanács. Itt valószínűleg nem az Egészségügyi Tanácsra utal, hanem Maggior Consiglióra, azaz a Városi Nagytanácsra, mely Velence legfőbb törvényhozói testülete volt 1172-től.

nap fénye. Néhány percnyi sétát követően ismerős környéken találta magát. Miért is ne, gondolta, és lépteit arra a kis térre irányította, ahol az arany tapintókörzős ház állt. Kissé reszketve kopogtatott be: végtére is, török kémként szökött ki a házból, és bár nem kételkedett abban, hogy Palladio szívesen látja majd viszont, félt, hogy néhányan talán nem fognak annyira örülni a visszatérésének. Corona Cucina nyitott ajtót, Feyra pedig idegesen ácsorgott, jól tudta, hogy az általa kitalált és egész héten át regélt történet bizonyos része ennek az asszonynak valóság, hiszen az ő férjét tényleg a törökök ölték meg. A szakácsnő azonban meghajolt, és alázatosan így szólt: – Miben állhatok szolgálatára, dama? – Na, de Corona Cucina – kiáltott Feyra idegesen nevetve –, hát nem ismersz meg? A szakácsnő szemei kikerekedtek, erős mancsaival magához húzta, alaposan meglapogatta Feyrát, majd kartávolságnyira maga elé állította. – Török, egy frászt! Mindig is tudtam, hogy velencei vagy! Jöjj, és nézd meg a gazdát! Nagyon fog neked örülni. NAPNYUGTAKOR DOKTOR VALNETTI LEÁLLÍTOTTA a kordéját az Ufficio della Sanita et Granari Pubblici 125 hatalmas ajtaja elé, a Consiglio della Sanita székhelyénél. Két dolgot követelt a szolgálatot teljesítő rendőrtől: egyrészt, hogy azonnal a bíróság színe elé állhasson; másrészt, hogy ő addig őrizze a taligáját, mely még mindig csordultig volt üvegekkel, mivel aznap addig mindössze egyetlen fiola 125

Közegészségügyi Hivatal (olasz).

Négy tolvaj ecetét adott el készletéből. Ahogy a hatalmas teremhez vezető széles, fehér márványlépcsőkön haladt felfelé, arra gondolt, hogy nem is lett volna fontos őriztetni a fiolákat, hiszen mostanra teljesen elértéktelenedtek, hála a zöld ruhás nőnek. A Sala del Consiglio della Sanita126 hatalmas terem volt, az ufficio127 teljes felső emeletét elfoglalta. Erős kristályablakok engedték át a napfényt a homályon, a sugarak megvilágították az alkímia hét szintjét ábrázoló óriási, sötét freskókat. Itt-ott az aranyozott elemi jelképek vagy a bölcsek alakjainak domborműve ugrott elő ragyogva, az ólmos festéket aranyba vonta a fény. A terem túlsó végében, a vastag könyvekkel borított hosszú tölgyfa asztal mögött három idős úr ült skarlátvörös ruhában. Mintha az idők kezdetén születtek volna; ernyedt bőrük viaszos redőkben olvadt sápadt állukra. A Consiglio della Sanita törvényszéke. A legidősebb tag abbahagyta az aznapi dézsma számlálását, reszkető keze megállt a levegőben. – Maga az, Valnetti? – Igen, tisztelt bíró úr. – Mit akar, dottore? Éppen a napi üzletmenetünket fejeznénk be. Valnetti közelebb lépett a nagy fapadlón, és elbeszélte a titokzatos özvegy történetét. A három aggastyán némán hallgatta. Mondandója végeztével Valnetti kényszert érzett arra, hogy finoman közölje álláspontját. 126

Egészségügyi Tanács terme (olasz).

127

Hivatal, iroda (olasz).

– Röviden, az üzlet haldoklik, e miatt a zöld ruhás özvegy miatt, aki a „török orvosságot”, ezt a Teriacát árulja. Az egyik bíró végigsimított megereszkedett állán. – És használ? – kérdezte hangosan, remegő hangon. – Azt állítja. De mit számít? – Ugyan, Valnetti, ismeri a szabályt – szólt közbe az első panaszosan. – Ha ez a nőszemély orvos lenne, regisztráltatnia kellene a főzet minden olyan összetevőjét, ami a szer legalább egy százalékát kiteszi, és adót kellene fizetnie utána. Az elhangzottak alapján azonban ő csak egy magánszemély. Valnetti elhallgatott. Pocsék orvos volt, az évek során mégis temérdek pénzt keresett gyógyítással, mivel hallgatott az ösztöneire. Felkapta a fejét, mikor az özvegy kiejtette azt a nevet, melyet a legjobban utált: Annibale. A név, no meg a sziget megemlítése, ahol Cason kórházat épített, nem lehetett véletlen egybeesés; Valnetti a nyakát tette volna rá, hogy fiatal riválisa áll a dolog hátterében. Egyelőre azonban nyugton maradt, amíg nem tud bizonyítékot szerezni. – Ha engedéllyel praktizálna – folytatta a második –, az más lenne, természetesen. – Természetesen – visszhangozta a harmadik. – Akkor begyűjthetné tőle a maga dézsmáját. Ami nem kis bevételt jelentene, ha tényleg annyi üvegcsével adott el, ahogyan állítja. Valnetti a fogait csikorgatta. – De ha ez a nő átveszi a piacot a gyógyszerével, akkor önök esnek el a legtöbb pénztől! Gyötrő csönd következett, az első tribün szólalt meg újra. – Ebben igaza van Valnettinek. A második sípolva mély levegőt vett, és sóhajtva kezdett mondandójába.

– Rendben, Valnetti. Akkor derítse ki, honnan jön; kapcsolatban áll-e valamilyen kórházzal vagy gyakorló orvossal, és ha igen, akkor esetleg követelhetjük, hogy regisztrálja ezt a… mi is a neve? – Teriaca. – Teriaca. Furcsa egy név. – Hogyan derítsem ki a hollétét? – Drága barátom, ez itt Velence – felelte a harmadik bíró. – Követtesse! MIKOR FEYRA EGY ÓRÁVAL később előbukkant Palladio házából, annyira felélénkült az aznapi sikerétől és az öregember társaságától, hogy észre sem vette, hogy valaki figyeli az árnyak mögül. Az építésszel folytatott beszélgetése járt az eszében, belemosolygott a sötétségbe, finoman megcsóválta a fejét. Palladio semmit sem változott, annyira megszállottja lett a Giudeccán tégláról téglára épülő templomának, hogy miközben részletesen beszámolt a lánynak minden gerendáról és támpillérről, elfelejtette tőle megkérdezni, miért jött, és miért öltözött ráadásul velenceinek. A doktor után azért érdeklődött, és tudatta Feyrával, hogy a szíve tájékán valami vibrálást érzett. Ő adott Palladiónak némi fehérfűzkérget az orvosságos övéből, hogy rágcsálja el, és persze adott neki egy fiola Teriacát is. Feyra szigorú tekintettel nézte, amíg be nem vette a gyógyszert. Elég jó hangulatban váltak el, Palladio győzködte, hogy egyik nap látogassa meg az építkezésen. Feyra mosolygott, pedig tudta, hogy nem fogja. Sosem tenné be a lábát egy keresztény templomba. A tengernyi hazugság után, amit a héten mesélt az idegen isten ne-

vében, attól tartott, szörnyű bosszút fog állni, ha átlépi a házának küszöbét. Miközben azonban továbbsietett, átsétált a callin a Fondamenta Nuove irányába, a mosoly leolvadt az arcáról. Hallotta, ahogy a sötétben léptek közelednek feléje, saját lépéseit utánozva. Arcához szorította a lófejes álarcot, és megemelte a terjedelmes lovaglóköpenyének kámzsáját. Először arra gondolt, hogy csak képzelődött, de aztán újra meghallotta a lépteket, éppen akkor lassítottak és gyorsítottak, mikor ő, megálltak, amikor ő is megállt. Ha lehetett, elkanyarodott, kétszer vissza is fordult, de még mindig követték. Átkozta a sugallatot, mely Palladio házához vezette. Nyugtalansága miatt rossz helyen tért le, és egy apró völgyben kötött ki, melyet sötét és fenyegető paloták öveztek. Végigfutott rajta, de zsákutcába jutott. Magasan a falba vésve az anya és a gyermek szentélyét pillantotta meg egy csöpögő gyertyacsonk fényében, mely intő jelzőtűzként remegett a levegőben. Felpillantott a képre, és a földbe gyökerezett a lába. Sok ilyen kegyhelyet látott már, mióta a városban élt, gyakorlatilag minden sarokra állítottak egyet. Ennél azonban az édesanya szemei nem tekintettek le kedvesen a fiára, aki az ő ragyogó arca felé nyúlt: ez ókeresztény ikon volt. Az anya és a fia arca a méretüket leszámítva teljesen egyezett, fejük felett glória lebegett, egyenesen őt bámulták vádlón, amiért egy olyan istent vett kölcsön, aki nem az övé. Közelgett a megtorlás. Üldözője épp mögötte járt.

Rettegett, de végre megfordult; a völgy végében fekete alak állt, magas volt, akár az akasztófa, arcát pedig fekete csuklya fedte. A férfi elindult, most már lassan közeledett, tudta, hogy Feyra csapdába esett. Palástját meglebbentette a szél, Feyra torkát összeszorította a félelem. Maga a Halál jött volna érte, a völgyben lopakodva utána, hogy bevasalja újonnan felhalmozott tartozását a keresztények istene felé? A férfi közelebb lépett. – Feyra Adalet bint Timurhan Murád – mondta Feyra anyanyelvén. – Már régóta keresem. Levette a kámzsáját. Takat Turan volt az.

35. FEJEZET – ÉN JELENTETTEM FEL. A szavak megdermedtek a levegőben, s úgy lebegtek körülöttük, akár holttestek az akasztófán. Feyra kikerekedett szemmel meredt Takat Turanra. A janicsár lefogyott, mióta nem látta, de az ápoltságra még mindig ügyelt: szakálla ugyanolyan szépen nyírt, mint fénykorában, és haját is beolajozta. Feyra a szemére emlékezett a legtisztábban: két meghatározhatatlan tűzben izzó, éjfekete széndarab. Pedig épp Takat Turan mentette meg az Il Cavaliere legénységétől, idézte fel Feyra. – Miért? – Hét napon át küzdöttem a halállal. Nem tudtam visszatérni önhöz és atyjához a hitetlenek romjaiba. Mikor jobban lettem, visszamentem a szigetre, de a templomnál csak egy csapat kőműves építkezett, önök eltűntek. Attól féltem, mindketten meghaltak, ám az egyik csónakos emlékezett önre, az apjára viszont nem. – Takat Turan fejet hajtott, ez a néma tiszteletadás különös ellentétben állt a korábbi vallomásával. – Attól kezdve figyeltem és vártam, aztán végre megtaláltam az építész házában. Feyrát elöntötte a düh. A janicsárnak támadt. – De miért? Miért sodort veszélybe? Épp ön, aki megvédett engem, aki az apámat haldoklásában is szolgálta? Takat Turan meglepetten tárta szét a kezét. – Azt hittem, közelebb akar kerülni a dózséhoz! Nem ez volt a terve? Ha letartóztatják, elvitték volna a palotája gyomrába, a börtönökbe.

– Hogy kivallassanak és megkínozzanak? – Feyra megdöbbent. – Ha ez az urunk kívánsága, el kell viselnünk képességeink szerint. Feyra hirtelen félni kezdett. A férfi értelmesen beszélt, de őrültségeket mondott. Most már meg tudta nevezni, mi csillogott Takat Turan szemében: fanatizmus. – És ez hogyan tenné lehetővé, hogy találkozzam a dózséval? – Hogy találkozzon vele? – nevetett Takat Turan. Az oda nem illő hang végigverődött a sikátor falain, majd visszatért hozzájuk. – Talán inkább hogy megölje! Vagy nem ezért lennénk itt? Feyra hátralépett, a lapockája a palota hideg köveinek nyomódott. Hallgatásra kényszerítette magát. – Akkor azonban megszökött, eltűnt a szemem elől. Összeszedtem mindent, amire csak szükség lehet a merénylethez, s ahogy teltek a napok, felkészültem, hogy egyedül teszem meg. Kinyitotta a köpenyét, előhúzott egy apró sárgolyót. Feyra megint észrevette a hiányzó ujjakat. – Perzsa nafta – mondta Takat –, a keresztesek szeretett fegyvere, a ma ismert leggyúlékonyabb anyag. Mint látja, minden készen áll néhány részletet leszámítva. – Vasmarokkal megszorította Feyra vállát. – Aztán Allah úgy akarta, hogy viszontlássam eretnek göncökbe öltözve, amint pogány hazugságokkal pénzt gyűjt a vállalkozásunkhoz. Elismerésem. Tudtam, hogy nem fog elmenekülni, tudtam, hogy bevégzi az apja küldetését, ha már ő elmondta önnek a szultán, a szemem fénye és a szívem öröme, egész tervét.

– Az apám? – Lehetséges volna, hogy Timurhan ebben a második gyalázatban is bűnrészességet vállalt, hogy saját palotájában akarta megégetni Velence dózséját, és felgyújtotta volna a városát? Vagy apja talán csak a pestisről tudott? Feyra nyugalmat erőltetett magára. Nem árulhatja el, milyen keveset tud. – És most? – A nagy nyomorúság második szintje – suttogta a férfi, a szibiláns hangok versenyt sisteregtek a fogadalmi gyertyával. – Ideje tűzzel tisztítani. Feyra Takat szemébe nézett, a benne tükröződő apró lángnyelvekre, és megremegett. – Mikor? – kérdezte elfúlóan. – Holnap éjjel. A hitetlenek ünnepelni fognak, a mocskos polgárok a nagy térre gyűlnek majd. A dögvész meglátogatta őket, néhányan azonban túlélték. Az olthatatlan tűz majd bevégzi a munkát. Porrá ég a dózse, a palotája, az egész város. Önt azért küldték, hogy segítsen nekem. Feyra fejében lüktetett a vér, a hangja azonban nyugodt maradt. – Hogyan jutunk be? – Mi sem egyszerűbb. Elfogatjuk magunkat az őrökkel. – Keze bilincsként szorult Feyra karjára. A lány visszahúzódott. – És aztán mi lesz velünk? A szultán kegyeltjei leszünk? – Mi is elégünk. Aztán azonban megmenekülünk, Jannahba kerülünk Allah akarata szerint. Menjünk – összecsapta a kezét –, sok még a tennivaló, és már csak egy napunk van. Elviszem a lakhelyemre, ott biztonságban leszünk, senki nem fog ott keresni minket, ugyanis épp egy templom mellett áll. – Takat

elmosolyodott a helyzet iróniáján, mintha csak a rossz időjárásról beszélne. Őrült, gondolta Feyra. – A hitetlenek pénzéből megvehetjük mindazt, amire a tűzhöz szükségünk lesz, az olajat, gyutacsot, igen… – Újra Feyra felé fordult, szemeiből látszott, hogy kizárólag e világi és túlvilági urának szolgálata hajtja. – Az álruhája és a nyelvtudása segítségemre lesz, mivel én nem értem ezt a mocskos beszedet, és a külsőm sem mondható ártatlannak. Elvezette Feyrát a sikátor kijáratához, onnan egy nagyobb utcába, át a hídon, végig a még mindig sima, mozdulatlan csatorna füstös víztükre mentén. Palladio háza a közelben állt, Feyra azonban tudta, hogy semmit nem nyerne azzal, ha az építészhez szökne; Takat jól ismerte a házat, egyből megtalálná. Vissza kell jutnia Lazzarettóra Annibaléhoz, aztán imádkozhat, hogy Takat ne tudjon a szigetről. Megpróbált nyugodtan sétálni, amint azonban elhaladtak az aprócska sotoportego alatt, Feyra kirántotta magát Takat szorításából, és futásnak eredt. Arra gondolt, amikor először menekült a városon át, most azonban az őröknél sokkal nagyobb veszedelem üldözte. A zöld ruha hatalmas szoknyája a lába köré tekeredett, a bordái sajogtak, végül azonban odaért a vízhez. Átszaladt még egy utolsó hídon, és egy csapat barátságos csónakos felé tartott. Takat Turan felbukkant a sötétségből, és elállta az útját. Feyra gondolkodás nélkül felsikoltott, mire a csónakosok mind felé fordultak, hogy lássák a küzdelmüket. Takat a lány szájára nyomta a kezét, ő azonban jó erősen megharapta, és legjobb velencei akcentusán felkiáltott. – Segítség! Török! Musulmano! Musulmano!

Mikor a csónakosok meglátták, hogy egy velencei asszonyt megtámadtak a sötétben, a hídra vetették magukat, Takat Turanra ugrottak. Feyra kiszabadult, a híd korlátjába kapaszkodva nézte, amint támadóját a másik oldalhoz szegezik. Addig verték a fejét, míg hátra nem zuhant a válla felett, a szeme és szája bedagadt, vér csordogált belőle. Kóbor kutyák gyűltek a lábához, hogy felnyalogassák a vörös tócsát. Feyra a szája elé kapta a kezét. – Szólalj meg! – üvöltött rá az egyik tagbaszakadt férfi, hatalmas kezébe szorította Takat nyakát, a nyála a török feldagadt arcának csattant. – Szólalj meg, hogy biztosan tudjam, mielőtt feladlak! Takat akkor gyűlölködve megszólalt. – Átok reád és a sátáni városodra! Mind égni fogtok. A szavak jelentését csak Feyra értette, a kiejtést azonban a csónakos is. – Vigyétek a rendőrökhöz! – mondta az egyik. Takat sántítani kezdett. Miközben elvonszolták, Feyrára pillantott, a szája sarkában mosoly bujkált. Már rég befordultak a sarkon, de a lány még mindig érezte a fanatikus tekintetét, s a benne égő lángot. Megvárta, míg Takat eltűnik a szeme elől, csak ekkor kérte meg az egyik csónakost, hogy vigye el a szigetre, olyan halkan ejtette ki a szavakat, hogy senki más ne hallhassa az úti célját. A ladikban remegni kezdett. Pontosan oda juttatta Takat Turant, ahová menni akart: a börtönbe, a dózse palotájának gyomrába. Azt is tudta azonban, hogy holnapig a férfi nem lép, nem fog eltérni a tervétől. Szüksége lesz a polgárokra, akik összegyűlnek az ünnepre, hogy minél nagyobb kárt okozhasson.

A Lazzaretto Novóhoz érve Feyra épp csak addig időzött, míg kifizette a csónakost. A kapuslakáshoz szaladt, futtában üdvözölte Salvét, aztán rohant tovább a négyzet alakú fényhez, Annibale ablakához. Tudta, hogy a doktor a tűz előtt várja, mint mindennap, hogy megszámolják a soldókat, akár a bűnös uzsorások. Feyra berontott az ajtón, úgy találta Annibalét, mint mikor először vetette rá a szemét: összegörnyedve bámulta a tüzet, a fürtjei az arcába hulltak. Feyra szíve egy pillanatra elszorult, de most nem ért rá elérzékenyülni. – Segítened kell – zihálta. – A dózsétok veszélyben van. Annibale talpra szökkent. – Hogy érted ezt? Mi történt? – Jön a vörös ló. FEYRA CSÓNAKOSA AZ OLYAN EMBER elégedettségével és sebességével evezett vissza Velencébe, akit kétszeresen megfizettek a munkájáért. Egyenesen a Fondamenta Nuovéra ment, onnan elsétált dottore Valnetti közeli házához, hogy közölje vele a zöld ruhás nő hollétét.

NEGYEDIK RÉSZ

A vörös ló

36. FEJEZET DR. ANNIBALE CASON NAPLEMENTEKOR átsétált a Szent Márk téren. Csőrös álarca feltűnés nélkül haladt keresztül a tivornyázók között, akik Szent Márk aznap esti ünnepére 128 készültek. Mellette sétált fiatal asszisztense, egy vele pontosan egymagasságú fiatalember, kezében ura bőröndjével. Egyszerű, sötét felöltőt viselt bricsesszel, batisztinget nyaksál nélkül, göndör fürtjeit nem fedte kalap, a nők mégis utána fordultak, mivel üdítő látványt nyújtott ezekben az időkben a kiéheztetett szemeknek. Szent Márk napja volt, más néven a Festa del Bocolo, a rózsabimbók ünnepe, amikor a férfiak hosszú szárú vörös rózsát ajándékoztak a számukra kedves hajadonoknak. A pestis láthatóan nem állta útját a hagyományoknak, a velencei lányok és asszonyok pedig – még azok is, akik már átvették a hódolat jelét – Annibaléra kacsingattak a fiatalok kacérságával, vagy éppen a tapasztaltabbak mohó pillantásaival. Rögvest eszébe jutott, miért is bújt eredetileg a csőrös maszk mögé. Ahogy elhaladt mellettük, a rózsáik észrevétlenül lehulltak a földre, az arra sétálók lába alá. Előző este sokáig fennmaradtak, Feyra mindent elmondott neki az anyja és az apja pároszi találkozásától kezdve anyja halálos ágyán tett vallomásán át egészen apja eltemetéséig. Beszélt a négylovas gyűrűről és a küldetéséről, miszerint találkoznia kell a dózséval. Mesélt még Takat Turanról is, aki el128

Szent Márk evangélista Velence városának patrónusa, az ünnepét április 25én tartják.

tűnt Giudeccáról, majd újra felbukkant aznap este, akár a kísértet. A férfit megdöbbentette a történet; bántotta, hogy Feyrának mindeddig egyedül kellett cipelnie ezt az óriási terhet. A nő szégyenkezve számolt be arról, milyen szerepet játszott a tragédiában az apja, mire Annibale legszívesebben szorosan magához ölelte volna, hogy meggyőzze: sem az apja bűne, sem a városon esett szégyenfolt nem az ő hibája. Velencébe érkezése óta Feyra mindent megtett azért, hogy jóvátegye a történteket; és most, mikor Annibaléhoz fordult segítségért, hogy elejét vegyék a további vérontásnak, ő képtelen lett volna visszautasítani. FEYRA ÓVATOSAN LÉPDELT, zavarta a doktor csőre, a szemlencse pedig eltorzította a kilátást. Felkavaró élmény volt úgy látni a várost, ahogy Annibale szokta. A csőr csakugyan óriási szakadékot teremtett az orvos és a világ között; nem csoda, hogy a részvét ritkán hatolt át az álarcon. Közeledtek a campaniléhez. 129 A magas, piros harangtorony lábánál aranyozott, bárka nagyságú ketrec állt. A ketrecben hatalmas hús-vér oroszlán járkált fel-alá, Velence megelevenedett jelképe. Feyra megállt, hogy szemügyre vehesse a szörnyet. A bundája aranybarna fénye megkopott és megszürkült, a gubancos, bolhás sörényében kopasz foltok éktelenkedtek. Csupán üres tekintetének kölcsönöztek még némi fényt a lenyugvó nap sugarai, borostyánsárga színük Feyra szemeit idézte, az állat nyomorúságát azonban semmi nem leplezhette. – Ez Szent Márk oroszlánja, az igazi – mondta Annibale. – A consiglio mindig tart itt egy eleven fenevadat. Ha ez itt meghal, 129

Az ókeresztény építészetben a templomtól külön álló harangtorony.

hoznak helyette egy újat. Állítólag – folytatta éles iróniával –, szerencsét hoz a városnak. Feyra nem hitte volna, hogy valaha is sajnálni fogja örök ellenfelét, ilyen szerencsétlen oroszlánt azonban még soha nem látott. Sütött róla a vereség. Otthagyták az állatot, és átvágtak a dózse palotája előtti széles utcán. Annibale és Feyra a meredek fehér lépcsősorhoz ért, az ott őrködő alabástromóriások üres márványszemekkel néztek le rájuk. Felfelé menet Feyra térdei megremegtek, mert eszébe jutott, mikor először mászta meg ezt a lépcsősort, és felismerte a kapuban álló két őrben azt a két férfit, akik akkor üldözőbe vették. A lépcső tetején Annibale hátrasimította az üstökét, és a két egykedvű őrhöz fordult, akik lándzsáikat keresztbe vetették a látogatók arca előtt. – Dottore Annibale Cason – mondta alázatosan – kívánja látni a dózsét. Az őrök ügyet sem vetettek rá, csak az álarcos Feyrát nézték. – A jelvényét, signor dottore! – kérte az egyikük. Feyra felemelte a dózse pecsétjét, az arany felragyogott fekete kesztyűs tenyerében. Az őr érte nyúlt, és megfordította. Mindketten szemügyre vették a fémlapot; egyik oldala a dózsét és Szent Márkot ábrázolta, a másik csak a pásztorprófétát. Épp, mint azon a dukáton, melyet a pestisdoktor csőre alatt gömbölyödő keblei között hordott. Feyra várt. El sem hitte, hogy végre találkozni fog a dózséval. Sebastiano Venier, Lepanto admirálisa és Velence hercege: az ő nagy-nagybátyja.

Feyra meglepetésére a jelvény elégnek bizonyult, az alabárdok szétnyíltak, beléphettek. Az egyik őr intett a vörös és aranyszínű libériát viselő inasnak, hogy vezesse be őket. Hátulról finom nógatást érzett, mire megindult, eszébe jutott, hogy Annibale, a szolga mögötte fog haladni. Menet közben elpróbálta az anyja halálának, a hajón idehozott szarkofágnak, az apjának és Takat Turannak a történetét, felmondta magában a tűzre vonatkozó figyelmeztetést. A szolga egy fejedelmi kőfolyosóra vezette őket, mely hatalmas csarnokba torkollott. Feyra számos csodát látott már a Topkapi-palotában, de sosem volt még akkora teremben, mint ez: ez a csarnok akkora volt, mint a Hagia Szophia gyomra. A falak minden centiméterére pásztorokat ábrázoló freskókat festettek, a plafon pedig úgy lett kialakítva, mintha az égszínkék, csillagokkal pettyezett, pufók angyalkákkal borított mennyboltot látná a feje felett. Fent, a felhők között, mint megannyi seregély, nagyjából egy tucat dózse fészkelt egy sorban, képmásuk alá felfestették a születésük és haláluk évét. Feyra megborzongott. Ha nem sikerül eljuttatni az üzenetét a dózséhoz, lehet, hogy az ő arcképe is idekerül a falra, és a halálát a mai nap jelöli majd a feje alatti szalagon. Egy belső, titkos kamrából léptek hallatszottak; az ajtó kinyílt, Feyra szíve hevesen megdobbant. A reménye azonban éppolyan gyorsan foszlott szét, ahogy támadt, ugyanis a camerlengo lépett a csarnokba. – Dottore Cason? – kérdezte. Feyra jól emlékezett erre a tagolt, határozott hangra a Palladio házában tartott kihallgatásról: ő a kérdésekben beszélő férfit. Félelem járta át. Bólintott, a csőre lecsapott az arca előtt a hóhér bárójának mozdulatával. – Ő lenne az építész? Valami baj van?

Feyra nem felelt, és Annibale sem szólalhatott meg, hiszen akkor a camerlengo rájött volna, hogy ő az igazi doktor. Feyra megrázta a fejét, a csőr jobbra-balra ingott, a szíve pedig olyan hevesen vert, hogy még a maszk mögött is hallotta. Szörnyű csend támadt, majd a camerlengo türelmetlenül fészkelődni kezdett. – Mint tudják, én afféle csatornaként működöm a külvilág és őexcellenciája között. Dózse uram nyomban megérkezik, addig is megtudhatnám látogatásuk okát? Feyra érezte, hogy Annibale egy pillanatra megfogta a karját. Nem tudta, hogy levegye az álarcot, és elrohanjon a camerlengo mellett, vagy inkább abba az irányba induljon, ahonnan a közeledő léptek zaját hallotta. Ekkor azonban tőlük balra zűrzavar támadt. Az egyik kis kőboltívet váratlanul egy tagbaszakadt őr torlaszolta el. A férfi egy hozzá láncolt fegyencet kísért, őket pedig egy másik őr követte szorosan. A camerlengo ingerülten fordította el szőke fejét. – Megbocsátanak? – szólt Feyrához. – Kihallgatására váró rab. Vigyék a Szobába, és várjanak meg ott! – utasította az őrt, a hangjában semmi nem utalt arra, milyen sors vár majd a fogolyra. – Talán nem tudta, hogy jó uramnak, a dózsénak nemsokára fontos találkozója lesz? Gondolja, hogy szükségünk van ilyen közjátékokra? Feyra is elfordult. Annibale kétségbeesésében újfent rángatni kezdte a karját, megpróbált élni a pillanatnyi felfordulás nyújtotta szökési lehetőséggel. A dózse léptei egyre hangosabbá váltak. Feyra ekkor meglátta a lángoló tekintetű rabot, és már tudta.

Rémülten nézte, ahogy a férfi szemeiben égő tűz mintha a szívét is lángra lobbantotta volna, felrobbant a zekéje. A tűz továbbterjedt a kezeire, az őr pedig, aki magához bilincselte a rabot, felordított, ahogy a nafta a testébe kapott. A szerencsétlen az ablak jókora sötétítőfüggönyei felé futott, égő foglyát maga után húzva-ráncingálva, letépte a bársonydrapériát, és belecsavarta mindkettőjük lángoló testét. A tűz átterjedt a függönyökre, onnan pedig a festett mennyezetre, a színezőanyag vidáman recsegve-ropogva égett, tűzcseppekben csöpögött az alatta állókra. Miközben Annibale elrángatta Feyrát, a lány még látta, hogy a camerlengo a belső kamra felé fut, az ajtó mögött magas fehér kalapot viselő alakot pillantott meg, aztán a gomolygó füst elnyelte mindkettejüket. Miközben a két férfi kirohant a csarnokból, Feyra és Annibale az álcájukról elfeledkezve kiabáltak minden útjukba kerülőnek, hogy ürítsék ki a palotát. Annibale a nagy fehér lépcsősorhoz vitte Feyrát, csattogva, fej fej mellett, fokról fokra szelték a lépcsőket. Az aljára érve Feyrának eszébe jutott, hogy amikor legutóbb itt állt, a konyhások épp kenyeret hoztak a szegényeknek. Megragadta Annibale karját. – A szolgák! – próbálta túlkiabálni a sikolyokat a füstfelhőn át. Visszarohantak a palota pincéjébe és konyhájába, figyelmeztető kiáltásokkal kiterelték a szolgálók garmadát a térre. Az aprítástól megmenekült malacok és csirkék a lábuk között viharzottak ki a szabad levegőre. Odakint sikolyok, zokogás, vészharangok bongása és imádságok mormolása fogadta őket, ám az egész kakofóniáját túlharsogta Szent Márk oroszlánjának bömbölése.

FEYRA ÉS ANNIBALE VISSZANÉZTEK a tüzes pokolra; a palota gótikus ablakainak már csak a fekete, csipkeszerű sziluettje látszott a topáz lángok között. A fehér és rózsaszín téglák viharos gyorsasággal változtak feketére. Feyra nem is sejtette, hogy a tűz ennyire hangos; hogy a lángok az oroszlánnál is hangosabban bömbölnek; hogy a gerenda sikítva görbül el és zuhan le; hogy az üveg visítva olvad. Feyra csak nézte, szinte megbabonázta ez a furcsamód gyönyörű, ugyanakkor borzasztó látvány; nem tudta levenni róla a szemét, pedig már csípte a szálló hamu. A dózse megmentéséért semmit nem tehetett, habár látta, ahogy a camerlengo a segítségére siet; mostanra azonban maga a város került veszélybe. Még megfordulhatott volna, hogy átfusson a téren, és mentse a bőrét Annibaléval együtt, de tudta, hogy egyikük sem lenne rá képes. Gyógyításra, életmentésre esküdtek fel, a lángoló pokol sikítva kérte a segítségüket. Annibale és Feyra néma egyetértésben a lagúna széléhez nyomakodott, beálltak a gyorsan alakuló vödöradogató láncba, hogy segítsék a tűz elleni harcot. Egy magas, ősz hajú, fehér szakállú férfi szervezte az oltást; hosszú, toprongyos köntöse megfeketedett, a szegélyénél elrongyolódott, mint a házalók ruhája. Külsejéből ítélve akár pap vagy remete is lehetett volna, azonban úgy irányította az embereket, mint egy hadsereg tábornoka; ráadásul a legjobb tábornokokhoz hasonlóan ő sem pusztán parancsokat osztogatott, hanem az első sorban harcolt, legközelebb a tűzhöz. Az intésének engedelmeskedve Feyra beállt a sorba a remete és Annibale közé, segített adogatni a sós vízzel teli vödröket. Az elkövetkező hosszú órák alatt Feyra a recsegő karizmai és hólyagos tenyere ellenére is megtanulta csodálni a velenceiek hosszú soraiban megmutatkozó emberi jellemet, ugyanis a

város minden részéből odaözönlöttek a polgárok, hogy segítsenek. Ahogy egyre nagyobb erőbedobással küzdöttek a tűz ellen, úgy haladtak át Feyra kimerült kezén egyre különösebb tárolóedények; már nemcsak vödrökkel merték a vizet, hanem vizeskancsókkal, éjjeliedényekkel, sőt, még egy babakád is előkerült. A tűz szemük előtt játszódó monumentális drámája, a hatalmas fehér palota leégése ezekben a szerény háztartási edényekben vált banálissá; Feyra megismerte a velenceieket a repedt kancsóikon és a gyermekeik nevével díszített keresztelőpoharaikon keresztül. A végeérhetetlen éjszakától kimerülten Feyra kis híján állva elaludt; az arca égett a tomboló lángok fehér izzásában. A csőrös álarc már régen leesett róla; elégett, széttaposták, vagy éppen vizet mertek vele – sosem fogja megtudni. Lábfeje összefagyott a vödrökből kiloccsanó hideg víztől. Azonban úgy tűnt, a tűz mégis egérutat nyert, így az ősz hajú tábornok a többiekhez fordult. – A tűz tovább fog terjedni a Bazilika felé! – üvöltötte. – Le kell rombolnunk a pénzverdét! Férfiak, hozzám! Hozzatok kalapácsokat és faltörő kosokat! Onnantól kezdve megváltoztak a dolgok. A férfinép a pusztítás önkívületében megostromolta az öreg pénzverde és pénzraktár, a Zecca130 antik falait. Az ősi kövek egyre csak hullottak a kezük nyomán, míg a sárga égbolton akkora szakadék nem támadt, melyet a tűz már nem tud átugrani. Feyra kétségbeesetten kereste Annibalét a tekintetével, egyszer-kétszer meg is pillantotta az embertömegben: a férfit kör130

A Zecca egy 16. században épült velencei palota, mely pénzverdeként, illetve a köz- és magánletétek őrzőhelyeként működött.

bevette a füst, az arca olyan fekete lett, mint a móroké. Ő maga levetette a köpenyét, és a nőkből újabb láncot szervezett a vödrök adogatására; a férfihiány miatt kétszeres erővel kellett dolgozniuk. Oltás közben sebeket is ellátott, ha módjában állt: kisebb égési sérüléseket, enyhébb füstmérgezést, még egy vérző fejű nőt is, akire ráesett egy megolvadt ólomcserép. Ahogy visszaállt a sorba, Feyrát megérintette a helyzet iróniája: ők itt mind a hatalmas arany templom megmentésén buzgólkodtak, épp azén, melynek karzatáról a négy bronzparipa ugrott elő, a tűz őket is aranyfénybe borította. A lángok fölött ágaskodó állatokat nézve tudta, hogy ez az ő művük, hogy a négy ló közül azon az éjjelen a vörös uralkodott. Miért kellene megmenteniük ezeket a négylábú démonokat? És Szent Márkot, akinek a karneválját a polgárok éppen aznap ünnepelték, aki odabent feküdt malachúsba csavarva? Hadd süljön meg, mint a Szent Márk-napi lakoma. Ettől függetlenül nem állt ki a sorból, tántoríthatatlanul adogatta tovább a vödröket, még csak nem is lassított. Hajnal felé már győzelemre álltak. A falánk tűz, miután nagyot harapott a palotából, jóllakottnak látszott, mindössze néhány lángnyelvecskényire apadt, a templom a négylábú őrszemeivel még füstölt ugyan, de már biztonságban volt. Az ég ezüstösre világosodott, a nap új világra virradt. Minden megfeketedett: a templom, a polgárok, még az égből is kormos hamu hullott. Az egyetlen színt Szent Márk vörös rózsaszirmai jelentették, melyek szétszórva örvénylettek-kavarogtak a hamuban. Feyra a lábához dobta az éppen a kezében lévő vödröt, és a templom sarkához tántorgott. A férfisereg már oszladozott, kétségbeesve kereste Annibalét. A bazilika sarkának támasz-

kodva talált rá. A férfi kétrét görnyedt, köhögött, arca olyan vörösesbarna volt, mint a kövek. Feyra biztos helyre húzta, leültette egy kidőlt oszlopra, és aggódva nézte, ahogy levegőért kapkod. Orvoslása alatt mindvégig eltakarta az arcát, és most nemcsak a város ártalmas kigőzölgésének, de a vastag füstfelhőnek is ki volt téve. A tüzet eloltották, a dózse is biztonságba került Feyra reményei szerint, Takat pedig meghalt. Itt volt az ideje, hogy elinduljanak. Kinyújtotta a kezét. – Menjünk haza – javasolta. Annibale nagy nehezen, még mindig némán és zihálva felkelt, ám ekkor egy férfi szaladt végig a sarkon a Riva degli Schiavoni felől, füstfelhőt húzva maga után, akár az üstökös, lihegve állt meg a magas remete lábainál. Az öregember megszólította: – Tommaso – mondta, hosszú kezét az érkező ziháló vállára téve –, nyugodj meg. A tűz kialudt, mi győztünk. – Nem igazán – felelte a megfeketedett egyenruhás férfi. – A tűz elérte a Piombit,131 a rabok egytől egyig megsültek a cellájukban, mint a csirkék a fornóban,132 a lángok pedig továbbterjednek az alsó parton a Merceria 133 felé! – A Rialto! – A remete elviharzott, és akik még képesek voltak rá, követték. Feyra Annibale felé fordult. – Palladio! – kiáltotta.

131

A dózse palotájának börtöne, neve annyit tesz: ólmok, utalva a tetőt takaró ólomra, mely télen átengedte a hideget, nyáron felerősítette a forróságot, még elviselhetetlenebbé téve a rabok helyzetét.

132

Kemencében (olasz).

133

Rövidáru (olasz). A Szent Márk teret a Rialto híddal összekötő bevásárlóutca.

A tömeg után siettek, maguk mögött hagyták a bazilikát. Feyra még egy utolsó pillantást vetett a bronzlovakra. Úgy izzottak, mintha kohóban hevítették volna őket, mind a négyen előretörtek tüzes patáikkal, piros szájuk tágra nyílt, mintha a templomuk hatalmas, aranyozott hintó lenne, és természetfeletti erővel húznák maguk után. A bazilikát nem érte el a tűz. A lovak megvédték, ami az övék. Elfordult tőlük, mindenáron meg akarta óvni az építészt, akinek a háza a Campo Faván állt, éppen a tűz útjában. Versenyt futottak az egyre terjedő lángokkal a piactéren át, mely most a szokásosnál is jobban megtelt a Szent Márk-napi árusok miatt. Mikor Feyra egy pillanatra elfordult, látta, ahogy a bódék és standok vígan lángoltak mögöttük; az üvegfúvók árui megrepedeztek és darabokra törtek a hőtől, a kövezetre köpködték a szivárvány minden színében pompázó olvadt üvegkincseket. Mielőtt elérték volna az öreg hidat, Annibaléval kitörtek a tömegből, a kis tér felé rohantak, melyen a tapintókörzős ház állt. A füstfátyol lopakodó árnyként követte őket. Feyra bedörömbölt az ajtón, és mikor a szakácsnő előjött, ő szólalt meg a még mindig levegőért kapkodó Annibale helyett. – Corona Cucina – mondta –, verje fel a háztartást, és helyezzen mindenkit biztonságba! Hatalmas tűz ütött ki, és errefelé terjed. – Kezét felemelve elejét vette a szakácsnő kérdésáradatának. – A gazdája itthon van? – Igen, ő is, és Zabato is. Feyra félretolta az asszonyt, és egyenesen a jól ismert dolgozószobába ment. Palladiót a szokásos helyzetben találta, éppen rajzai fölé görnyedve értekezett Zabatóval; szokásukhoz híven összedugták őszes fejüket. Feyrát még erősebben hatal-

mába kerítette a vágy, hogy biztonságba helyezze ezt a két embert. A férfiak felpillantottak. – Feyra? – Palladio sötét szemöldöke összeráncolódott, ahogy szemei a lányról továbbsiklottak az ajtó irányába. – És ő ki? Feyra rájött, hogy Palladio még sosem látta Annibale arcát. Annibale előrébb lépdelt. – Én vagyok az orvosa, azért jöttem, hogy teljesítsem a feladatot, mellyel megbíztak. Tűz ütött ki a dózse palotájában, és tovább terjed a Mercerián át a Rialto felé. Palladio meglepő gyorsasággal pattant fel. Felvett egy puha bőrtasakot, a belőle hallatszó csörgés elárulta, hogy szerszámokkal van tele. – Zabato! Vidd a háztartást az Accademia felé! A műszaki rajzoló is talpra állt. – Te hová mész? Palladio az ajtóhoz lépett. – Ha a tűz átterjed a Rialtón, a város másik fele le fog égni. – Az ajtó felé fordult. – Le kell rombolnunk a hidat. FEYRA ÉS ANNIBALE ALIG TUDTÁK tartani az iramot Palladióval, miközben az idős építész végigsöpört előttük a callin. A sötétségből nemsokára eléjük bukkant a hatalmas híd: óriási fekete boltív a sáfrányszín égen, kőhalmaiból fadeszkák meredtek ki. Feyra meglátta a remete magas alakját, amint büszkén kiemelkedett az éjből; a vödöradogatás megszervezésével készült a tűzvészre, sőt, gyerekeket toborzott, hogy tapossák el a kóbor szikrákat, melyek túl közelről fenyegették a faszerkezetet.

Palladio egyenesen a remetéhez ment, és beszélni kezdett, karját lengetve, hevesen mutogatott a híd felé. Feyra nem sokat hallott a társalgásukból a fa ropogása miatt, Palladio azonban nemsokára visszatért hozzájuk. – Dottore, jöjjön velem! Feyra, te menj át a hídon a többiekkel! Feyra meg se moccant, izmait megbénította a rossz előérzet. – Mire készülnek? Palladio csörömpölve letette a táskáját, kivett egy vésőt és Annibale felé nyújtotta. Saját kezében nagyfejű kalapácsot szorongatott. – Az a legfontosabb, hogy kiüssük a cölöpöket. Attól majd az egész híd összeomlik. A két férfi a vízbe gázolt, és alulról kezdték ostromolni a hidat, miközben a nők és gyerekek még azon vonultak a biztonságot jelentő túlpartra. Palladio a két nagyobb födémgerendára összpontosított, melyek a híd mindkét oldalán tartották a cölöpöket. Mindketten szorgalmasan ütlegeltek, de a tűz egyre közeledett. A remete parancsba adta, hogy rombolják szét a kis part menti fakunyhók sorát, de a tűz visszavonulásra késztette őket. Ekkor a férfiak nagy része, beleértve a remetét is, a vízbe gázolt, hogy segítsen. Feyra úgy megharapta az ujját, hogy a vére is kiserkent, rettegve hallgatta, ahogy a szerkezet felnyög és nyikorog – most már attól félt, hogy a híd épp az emberek felett fog összeomlani. Maga előtt látta a lángok tükörképét, ahogy a vizet tűzzé változtatják, de még ekkor sem fordult meg. Mire kiszabadították a gerendákat, a nap a horizont fölé emelkedett; a boltozat megingott, Feyra pedig már képtelen volt tovább várni: belevetette magát a vízbe, és önmaga számára eleddig ismeretlen erővel húzta ki mindkét fér-

fit. A nagy építmény összeroppant, a túlparton egybegyűlt tömeg levegő után kapott, többen felsikoltottak: a szimbolikus fahíd elvesztése óriási csapást jelentett. Feyra azon morfondírozott, milyen érzés lehetett Palladiónak szétverni valamit, mikor egész életét az építésnek szentelte. Az öregember azonban csillogó szemmel egyenesedett fel, és nem pusztán fények visszatükröződése miatt; a hangjából egyfajta öröm hallatszott. – Amit lerombolnak, azt mindig újjá lehet építeni – mondta mosolyogva. Annibale feltápászkodott, és így szólt hozzájuk: – Menjünk! Biztonságba kell jutnunk. PALLADIÓT ÁGYBA PARANCSOLTÁK a sértetlenül megmaradt házában, aztán Feyra és Annibale visszagyalogoltak a térre a Riva degli Schiavoni irányába, elindultak hazafelé. Szemük vörösen izzott, hajukat átitatta a hamu, arcuk és végtagjaik megfeketedtek a koromtól, átvonszolták magukat a pernye és a rózsaszirmok között. A dózse palotájának romjai előtt egy festő felállította a vásznát, előkészítette a palettáját, és elkezdte lapozgatni a festményeit. Ahogy a két orvos elhaladt előtte, dühödt rajzolásba kezdett egy széndarabbal, megpróbálta elkapni a pusztítás esztétikáját. A campanile lábánál álló ketrecben Szent Márk oroszlánjából már csak elszenesedett, füstölgő csontváz maradt. A megfeketedett rácsok halálában is éppúgy fogva tartották, mint életében.

37. FEJEZET FEYRA LENÉZETT BOCCÁRA, a kapuőrre, aki izzadtan forgolódott az ágyában. – Mi történt vele, Salve? – kérdezte Feyra. A törpe a szokásos helyén, a homályban ücsörgött. Az orvos jelenlétében nem volt hajlandó megszólalni. Annibale kellemetlenül érezte magát. Kimerült az alváshiánytól, tüdeje sajgott a belélegzett füsttől, a nyálába széndarabkák gyűltek, valahányszor köpött – és ha ez még nem lett volna elég, az álarca nélkül meztelennek érezte magát, különösen itt a szigeten. Az elkerülhetetlen magyarázkodásoktól, a többi szigetlakó álmélkodó pillantásaitól – különösen a nőkétől – még a szokásosnál is gorombább lett; és Feyra tartott tőle, hogy Salvén fogja levezetni a haragját. Annibaléhoz fordult. – Pihenj egy kicsit! – sürgette. A férfi szemei már majdnem lecsukódtak, álltában is imbolygott. – Így senki nem látja hasznodat. Annibale megfordult, és szó nélkül kisétált. Miután elment, Salve is előjött a sarokból. – Mi történt? – kérdezte Feyra ismét szelíden. – Doktor nem volt – formálta nehézkesen a szavakat Salve. Gyengélkedő apjára mutatott. – Vizet mert. Tezonba vitte. Восса mindennapi teendői közé tartozott, hogy mert egy vödör vizet az oroszlán és a könyv kútjából, majd elvitte a Tezonba, és lerakta a tornácon. Feyrán végigfutott a hideg. – És aztán?

– Bevitte. Feyra elcsüggedt. Ahelyett, hogy mindennapi megbízatásának eleget téve az ajtónál hagyta volna a vizet, Восса átballagott a füstkamrán, hogy megtöltse a betegek poharait. Akár hiúságból, akár kedvességből tette, már nem számított, ennyi elég is volt ahhoz, hogy megfertőződjön. Feyra maga felé fordította a kapus ujjait: megfeketedtek. Elment, hogy felébressze Annibalét. Feyra szörnyen érezte magát amiatt, hogy miközben igyekezett megvédeni a sziget lakóit a Teriacával, valahogy elhanyagolta a viszonylag távoli kapuslakásban lakó apát és fiát. Miután Boccát hordágyon átcipelték a Tezonba, és a lehető legnagyobb kényelembe helyezték, Feyra egyenesen visszament a kapuslakásba. Salve a tüzet figyelte az árnyékból, mintha nem tudná, mitévő legyen. Feyra szíve majd megszakadt érte, hogy így látta: egy anya nélküli gyermeknek, akitől hamarosan az apját is elszakítják. A tűz másik oldalára ült, Восса székébe. – Jól van? – kérdezte az árnyalak. – Egész jól – felelte Feyra óvatosan, mivel nem akart hazudni. Восса még jobban belázasodott, és talán túl sem éli az estét. Felelősséget érzett a megélhetést biztosító családtag nélkül maradt fiú iránt. A pruszlikjába nyúlt. Az érme, mely oly sokáig pihent a szíve mellett, átmelegedett. Még mielőtt elhagyták az elszenesedett várost, híre ment annak, hogy a dózse életben van, és napnyugta körül a néphez szól majd, miután kipihente magát. Feyra segített megakadályozni a szultán tervének második részét, és visszafordította a vörös lovat. Most pedig bármire képes lett volna, hogy megmentse Boccát és az ő szegény fiát. Felemelte a dukátot a fény-

be, és szemügyre vette a dózse képmását. Milyen furcsa, gondolta, hogy a nagybátyját egész idő alatt a szíve mellett hordta, de még sosem találkoztak. Salvénak adta az érmét. – Ez a tiéd, mivel édesapád nem fog tudni rólad gondoskodni, amíg fel nem épül. De ne aggódj! A fiú átvette a pénzt a tűz fölött a torz kezével. Alig fért bele a tenyerébe. Szemei úgy kikerekedtek, mint maga az érme. – Miért… adod… ezt? – Gondoskodni akarok rólad. Gyere el hozzám ma éjjel, készítek neked egy különleges főzetet, hogy biztonságban légy. Salve egyedül maradt a kapuslakásban, megfordította a tenyerében a dukátot. Ajkaihoz emelte, deformált koponyájában Feyra szavai csilingeltek. AMIKOR FEYRA ESTE KINYITOTTA a háza ajtaját, arra gondolt, Annibale érkezett meg. Teljesen elfelejtette, hogy korábban áthívta Salvét, és most lefelé kellett pillantania, hogy megláthassa látogatóját. Kedvesen behívta. A fiú azóta nem járt a házában, hogy Feyra beköltözése után rendbe hozta. Salve körbenézett, próbálta megbecsülni, mennyire állta ki az idő próbáját a munkája, és Feyrának hirtelen az az érzése támadt, hogy csapnivaló barát lett belőle. Hellyel kínálta a fiút, de ő nem akart leülni. – Azt mondtad… gondoskodsz. – Igen – felelte. – Fogd! – Leemelt egy fiolát a gyógyszeres asztalkáról. Még délután készítette bűntudatosan, különös körültekintéssel. Magabiztosan egyensúlyozta az üvegcsét a tenyerén. – Ez majd megvéd attól, hogy elkapd apád betegségét.

Ahogy a fiú átvette a fiolát, ujjaik egy pillanatra összeértek. Az üvegcse hatalmasnak tűnt a tenyerében, idegesen pörgette, igyekezett összeszedni minden bátorságát. – Te gondoskodsz rólam – mondta, mintha csak saját katekizmusát ismételgetné. – Gondoskodom rólad – válaszolt lassan bólintva Feyra. – És ha… én gondoskodnék rólad? Feyra Salvéra nézett, ő pedig visszapillantott rá; csuklyája alatt meg sem rebbentek felemás szemei. Feyra csak most vette észre, hogy a szemei zavaros kékek voltak, mint a lagúna vize vihar után. Lassan, nagyon lassan megértette, hogy voltaképp megkérték a kezét. Nagy levegőt vett, igyekezett lassítani a szívverését, adott magának egy kis időt. – Köszönöm, Salve, de… hogy is mondjam… mármint, te egyáltalán…? – Tizenhét. – Torz szájpadlása miatt nehezen ejtette ki a szót. Feyra próbálta leplezni a meglepettségét. Nem tudta volna megbecsülni a korát. Torz teste fiatalos megjelenést kölcsönzött neki, a beszélgetéseik és az asztalosmesterség terén tanúsított tehetsége miatt ugyanakkor jóval idősebbnek saccolta volna. Úgy megrohanta az együttérzés, hogy könnybe lábadt a szeme. Aznap reggel tévedett. Salve már nem gyerek. Egy férfi állt előtte torz alakjának csapdájában vergődve. Arra az ezernyi apró kegyetlenségre gondolt, amit Salvénak el kellett viselnie miatta: amikor foghegyről beszélt vele, vagy mikor anynyira lekötötte figyelmét Annibale miatti szenvedése, hogy megsértette, vagy tudomást sem vett róla. Olykor észrevette, hogy Salve különös figyelmet szentel neki, de azt gondolta,

csupán a háláját próbálja kimutatni, amiért Feyra megmentette őt Columbina Cason kegyetlenkedéseitől. Most azonban már tudta, hogy Salve érzései mélyebbek voltak. Korábban azt hitte, Salve azért gyűlöli Annibalét, mert sokat szenvedett az orvos anyjának kezétől, de most már rájött, hogy ebben is tévedett. Nem akarta kinevetni, vagy elutasítani a leánykérését; talán ha beszélne neki a saját érzéseiről, könnyebben viselné. – Sajnálom, Salve, de nem lehet. Mást szeretek. Salve már tudta. – A doktort szereted. – Igen – vallotta be Feyra most először. Akkor látta meg, milyen nagyot hibázott. Ezzel nem a fiú büszkeségét óvta meg, hanem összetörte a szívét. Ahelyett, hogy egyszerűen visszautasította volna, szörnyűséges tükröt tartott elé, hogy lássa, mi lehetett volna belőle, ha a pásztorpróféta a kegyeibe fogadja. Mióta a csőrös maszk a tűzben leesett és elégett, még rosszabb, sokkal rosszabb lett. A fiú most láthatta Annibale arcát; látta, milyen lehetett volna ő is, és milyen nem lehet soha. Salve megfordult, de nem elég gyorsan, Feyra meglátta a szemeiben a fájdalmat. Kisétált a házból, kezében továbbra is szorosan markolta Teriaca üvegét. MIKÖZBEN SALVE ELHALADT az oroszlán és a könyv kútja mellett, belehajította a Teriacát. Aztán a Tezon felé sietett, amilyen gyorsan csak engedték rövidke lábai. Ha eszébe jutott, amit Feyra mondott neki, a szavak kígyóként tekeredtek a szívére, majd robbanásig facsarták, az utolsó csepp vért is kiszorították belőle. A céljára kell koncentrálnia.

Azt az embert akarta, aki mindig kitartott mellette, mert Восса a vádjai és becsmérlése ellenére mégiscsak törődött szörnyszülött fiával, ételt adott eltorzult szájába, ruhával borította púpos hátát. Nem hagyta őt magára úgy, mint az anyja. Salvénak lábujjhegyre kellett állnia ahhoz, hogy elérje a kórház ajtaját. Mindössze három páciens feküdt a váróteremben, akiket az üst parazsának fénye mirhavörösre és cinóberpirosra festett. A második függöny mögött megtalálta Boccát. Salve a test fölé állt, csak akkor kezdtek el potyogni a könynyei. Восса most nem hallhatta, úgyhogy nyugodtan beszélhetett. Kimondta azt az első és egyetlen szót az apjának. – Papa – mondta, majd hallgatta, ahogy a szó szétterjed a sötétben. Aztán a még ki nem hűlt tetem mellé feküdt, szorosan magához ölelte az apját, úgy várta a halált.

38. FEJEZET FEYRA KESERVESEN MEGSIRATTA Salvét, ahogy még egyetlen betegét sem. Senki nem mellőzte és alacsonyította le Salvét annyira, mint ő, aki összebarátkozott vele, majd megvonta tőle ezt a barátságot, mikor mást talált helyette. Sokkal jobb lett volna, ha békén hagyja, ha nem köt olyan barátságot, mellyel aztán nem törődik. Újra és újra elismételte a fiú nevét. Addig zokogott, amíg a fátyla teljesen át nem ázott, aztán személyesen készítette elő a testet, hogy kiterítsék az apja mellé. Megcsókolta a torz arcot, mivel a halál merevsége már felengedett, kibontotta a fiú ökölbe szorított kezét. Feyra dukátja volt benne. A lány megcsókolta az érmet is, majd visszacsúsztatta a pruszlikjába, ahol olyan sokáig őrizgette. Miután a pestis elragadta a kapuőrt és a fiát, úgy tűnt, egyszerre elvonult a szigetről is. Velencéből híre jött, hogy a hat sestiere közül négy megtisztult a pestistől. Feyra gyanította, hogy Takat tisztítótüze eredeti célját tévesztve, eltakarította a holttestekből áradó miazmát. Amint a Tezonban az utolsó betegek is meghaltak vagy meggyógyultak, Feyra elgondolkodott, hogy vajon miféle jövő vár majd rá és Annibaléra. Annibale azóta sem ismételte meg az ajánlatát, Feyra mégis úgy gondolta, hogy boldog lenne, ha vele maradhatna munkatársaként és barátjaként. A kórház azonban nem működhet betegek nélkül. Mostanában gyakrabban írt fel fakérget fogfájásra vagy borágót éjszakai görcsökre, mint a Teriacáját.

Egy tavaszi napon, amikor fölmászott a muradára, látta, amint egy magas hajó szeli át a naptól csillogó vizeket. Azt is látta, hogy Ciprusról érkezett. A nap elé felhő úszott, Feyra gyomrát pedig összerántotta a félelem. A kereskedelem újra beindult Velence és a nagyvilág között. A lány a messzi távolba kémlelt, elképzelte, amint Palladio temploma magasba emelkedik a messzi szigeten, egészen az égig. Tudta, hogy hamarosan eljön a nap, amikor befejezik a templomot, a dózsénak már nem lesz többé szüksége Annibaléra, a Köztársaság pedig visszaköveteli a szigetét. Másnap eljött hozzájuk a badessa a füvészkertbe, ahol Feyra és Annibale éppen újravetette a magokat a veteményes ágyásokba; azért találták ki maguknak ezt a tevékenységet, mert a Tezon egészen kiürült. Feyra a kezét a hátára téve felegyenesedett, miközben a badessa az apácái kíséretében körbejárta az ágyásokat. Annibale vadul a földbe szúrta az ásóját, nem nézett a badessára. – Visszamennek – mondta. – Igen – felelte a badessa szelíden. – Immaculata nővér tegnap visszatért a Miracoli-templomba. A sestiere már megtisztult a ragálytól. Orlando atya helyére új papot neveznek ki. Biztosan jó ember. Annibale szippantott. – Gondoskodni fogok csónakról. Восса… – a hangja elhalt. A badessa bólintott. – Misét tartottunk az ő és a fia lelkéért. Ana nővér pedig már meggyújtotta a tüzet, hogy csónakot hívjon vele. Annibale válaszképpen kurtán biccentett. – Kikísérjük.

Feyra tétovázott, nem tudta biztosan, ő is menjen-e, ám a badessa intését látva úgy érezte, a meghívás neki is szólt. Kart karba öltve vonult az idős nővel a napsütötte gyepen át a kapuőr házáig. A kapunál a badessa hátralépett, nézte, ahogy a nővérek sorban egymás után áthaladnak rajta. Akkor a ruhaujjából súlyos, vászonba csomagolt könyvet vett elő, és átadta Feyrának. – Hátha szüksége lesz rá – mondta, és átment a kapun, mielőtt még Feyra visszautasíthatta volna az ajándékot. Nem bontotta ki a könyvet, nem volt rá szükség. Tudta, mi az. A mólónál az apácák egyesével beszálltak az erős csónakba a badessával együtt. Még visszafordult a csónakból. – Mielőtt távoznék, dottore Cason, van még itt valami. Immaculata nővér felkeresett néhány házat, a szigetünk családjainak otthonát. Van, amelyik még mindig üres és épségben van, néhány azonban rohad, másokat pedig kóbor jobbágyok foglaltak el. Ha az önök kis közössége nem tér haza rövidesen, a Köztársaság családokat fog bekvártélyozni a lakóhelyükre. Sokan elveszítették a házukat a tűzben. Annibale arckifejezéséből még a maszkja nélkül sem lehetett kiolvasni semmit. – És ezt már mondta a családoknak is? A rendfőnöknő szemöldöke csaknem eltűnt a fejkötőjében. – Természetesen. Nem élhetnek itt örökké. A vizeket kettéválaszthatja, de a tengert nem tarthatja vissza a végtelenségig – mondta szelíden. – Egy nap visszazúdul. Feyra megértette. Különös, fertőzött paradicsomuk a véghez közeledett.

39. FEJEZET DOTTORE VALNETTI A DÜHÉBŐL táplálkozott, mivel más nem igazán maradt neki. A sestieréje, a Miracoli szellemvárossá lett. A házak fele üresen állt, a többi lakói haldokoltak. Már nem tudott többet eladni a Négy tolvaj ecetéből, úgyhogy esténként ő maga itta ki a fiolákat az alkoholtartalmuk miatt, mivel borra már nem futotta. A hordó gascogne-i bor, melyet akkor nyert volna, ha az ő sestieréjében szedi a legkevesebb áldozatot a pestis, oly távolinak tűnt, mint a szivárvány, mivel mindennap a halálozási listát körmölte – ez maradt az egyetlen feladata a körzet orvosaként. Talán a főzet egyéb összetevői tették, de különös, hallucinációs álmai támadtak a rejtélyes, sötét bőrű nőről, aki úgy forgott körbe-körbe a zöld ruhájában, akár egy manó vagy dzsinn. Általában a gyomra korgására ébredt, de már kenyérre sem futotta, és szolgája sem volt, akit ételért küldhetett volna. Utolsó fillérjeit annak a pénzsóvár csónakosnak adta, hogy átvigye a zöld ruhás nőt a karanténszigetre, vagyis most már a Lazzaretto Novóra. Annibale Cason szigetére. Tudta, hogy az egész mögött Cason áll. Fejét tette volna rá, hogy a boszorkány Casonnak dolgozik, és hogy valamiképp ő pénzelte a férfi őrült vállalkozását a Teriacájával. Valnettinek most már egyetlen célja maradt az életben: hogy Casont és zöld boszorkányát a consiglio elé rángassa. A gyűlölet táplálta, jóllakatni azonban nem tudta.

Így aztán, amikor különös megbízatást ajánlottak neki aranyért cserébe, készségesen elvállalta. – A SZALAMANDRA? Ki az a Szalamandra? Valnetti kénytelen volt maga ajtót nyitni, mivel inasa már réges-rég otthagyta, és magával vitte az ezüst étkészletét is az elmaradt bérek pótlására. Valnetti lenézett a szurtos kisfiúra. – A Szalamandra – mondta a fiú, ízlelgetve a szót – cannaregiói legenda. Túlélte a tüzet, azért hívják Szalamandrának, meg még más gyíkos tulajdonságai miatt, signor. – Például? – Hát, például pikkelyes a bőre, aztán olívaolajjal teli fürdőben él, akár a gyík az olajfaligetben, meg a nyelve is villás, mint a gyíkoké, aztán… – Igen, igen – vágott közbe Valnetti ingerülten. – És találkoztál már vele? – Nem. De a barátom, Luca igen. Az ablakból látta. Borzalmas volt, csupa égett bőr, meg azok a félelmetes szemek, olyan feketék, akár a bűn. Luca mondta, hogy a gyíkember rásziszegett, akár egy démon. Mert nem beszéli a nyelvünket. – Nem beszél velencei nyelven? – Csak néhány szót, signor. – Akkor ugyan hogyan kezelhetném? Csak vesztegeted az időmet – mondta Valnetti hangosan. – Nem, signor, nem igaz – tiltakozott a fiú. – Fizet, hogy kenyeret és halat vegyünk neki. Igaz, csak nekünk, gyerekeknek; felnőttet nem enged közel magához. A fürdőjéhez napokig gyűjtöttük az olajat: nagyon sok üveggel kellett neki, egy egész sereg gyereket küldött, az összes piacot bejártuk. Egyik-másik helybéli fiú bebeszalad hozzá, velencei nyelvre tanítgatják,

vagyis hát azok, akik el tudják viselni a látványát. Keres valakit, és meg akarja tanulni a nyelvet annyira, hogy könnyebben megtalálja. A fiúk közül páran úgy jönnek ki tőle, hogy szabályosan csörögnek a pénztől. Valnetti már épp rá akarta csapni az ajtót. – Pénz? – kérdezte olyan hangosan, hogy elnyomja saját korgó gyomrának hangját. – Külföldi pénz, de ha beleharap az ember, aranynak tűnik. Látja? Az orvos elvette a pénzt a fiú piszkos tenyeréből, és a tavaszi napfény felé tartotta. Szabadidejében előszeretettel foglalkozott más országok pénznemeivel, mostanra meglehetős szakértőnek tartotta magát. Az érme egy szultáni volt, ottomán pénz, melynek egyik oldalán egy turbános kalifa arany dombornyomata látszott. A turbán körül kicsi fognyomok éktelenkedtek, ahol valaki megharapta a szultánt. A fiú kinyújtotta szurtos kezét, Valnetti vonakodva adta vissza neki a pénzt. – Szóval ezt ő adta neked, nem igaz, ez a… Szalamandra? – Igen, signor – jött a válasz. – Egyet azért, hogy elmenjek, és egyet azért, hogy orvossal menjek vissza hozzá. – Na, és hol lakik? – Az egyik olyan üres házban, signor, aminek a lakói kiköltöztek a szigetre. A Csodák temploma134 mellett. Valnetti fontolóra vette a dolgot. Igaz, hogy a pénzérme pogány, de az arany az arany. Fogta hát a sétapálcáját és a kalapját. – Vezess – mondta. 134

Utalás a Santa Maria dei Miracoli-templomra, a miracoli jelentése: csodák.

VALNETTI A VEZETŐJE NÉLKÜL is könnyedén odatalált volna a házhoz. Egy kisebb hadseregnyi rémült, ugyanakkor kíváncsi velencei gyerek cirkált körülötte, akár a sirályok. A ház a Santa Maria dei Miracoli-templom árnyékában húzódott meg, amely mellett nap mint nap elhaladt. Ma azonban valami megváltozott. Valnetti felemelte csőrös álarcát, mintha csak meg akarná szagolni a hangot. Énekeltek. Az idén először hallatszott ki a Miracoli nővéreinek édes éneke a szomszédos zárda magas ablakaiból. Az apácák viszszatértek. Valnetti jól emlékezett rá, amikor Cason felbujtotta az apácákat, hogy költözzenek ki a szigetére, és működtessék a kórházát. Vajon ez most azt jelenti, hogy Cason kórháza végleg bezárt? Az énekszó győzedelmi himnuszként visszhangzott a fejében. Úgy tűnt, a ház ajtaját az egyik magasabb csibész őrzi, olyan egyenes háttal állt az ajtóban, akár a piszkavas. Amikor megpillantotta Valnettit és a kis vezetőjét, baljós csikorgás közepette kinyitotta nekik az ajtót, feltárult előttük egy kockányi sötétség. Egy perc mozdulatlan némaság után aranypénz pördült ki a sötétből Valnetti csőre mellett. A fiú, aki őt odahívta, felkapta, és elfutott. Valnetti, az aranytól felbátorodva, belépett a feketeségbe. Néhány percig semmit sem látott. Továbbsétált a koromsötétség gyomrába, az orrát fertelmes szagok csapták meg, a lába alatt megnevezhetetlen férgek roppantak össze. Valahol a szobában valami szaporán, nehézkesen szedte a levegőt.

Ekkor egy vízszintes felületről fény verődött vissza, mintha medence állt volna a szoba közepén. Valnetti észrevette, hogy a fodrozódó felszínt megtörte valami, ami – miután a szeme hozzászokott a sötéthez – emberi alaknak tűnt. Az orvos a taplódoboza után matatott a kabátjában, fényt gyújtott, a szíve fájdalmasan kalapált. A látványtól majdnem elejtette a gyertyát. Egy férfi ült egy ülőkádban, akiről első pillantásra azt lehetett volna hinni, hogy megnyúzták. A haja és a szemöldöke eltűnt, az orra két fekete lyukká olvadt szét. Bőrtelen húsának ugyanolyan skarlátszíne volt, mint a szomszédos templom freskóin ficánkoló démonoknak, noha itt-ott fehér színű pikkelyek nőttek rá, ahol a reménytelenül összeégett test megpróbálta meggyógyítani önmagát. A mellkasa és az ágyéka égett meg leginkább, a törzsét kiszáradt húsdűnék barázdálták. Az ölét, elveszett férfiasságának a helyét, könyörületesen belemerítette az olajba Valnetti szerencséjére, mert habár az orvos a munkája gyakorlásával töltött évek alatt már sokat látott, most nem bírt volna el több borzalmat. A megégett végtagok úgy álltak ki a kádból, mint valami szörnyeteg karmai, a kéz és a láb ujjait a tűz olyan természetellenes formára olvasztotta, ami az isteni teremtésben soha nem szerepelt. A lény kopasz, vörös fejében azonban még mindig lobogott a fekete szeme; az éj feketeségéből mintha végtelen sötétség áradt volna, mely olyan borús lélek mélyére szippantotta be Valnettit, hogy az ott lakozóra már nem bírta ráemelni a tekintetét. A Szalamandra folyamatosan próbálta benedvesíteni az ajkai helyén tátongó rést a nyelve kiöltögetésével, mely azonban nem telt és rózsaszínű volt, hanem fekete és hegyes, akár egy piszkavas vége, amitől még inkább hasonlított a hüllőre. Itt-ott

fekete szőrszálak meredtek ki a csupasz húsból, mintha csak egy szárnyast gondatlanul kopasztottak volna meg. Ez a férfi nagyon megégett, csoda, hogy élt. Úgy tűnt, a gyertyaláng valamiképp nyugtalanítja, így aztán Valnetti megkönnyebbülten oltotta ki a fényt. Fellélegezhetett, habár a szeme előtt továbbra is ott lebegett a borzalmas lény, rajta hagyta a lenyomatát a sötétségen. – Segítsen – mondta szörnyű morgással, a szó eltorzult az összeégett nyelv, az ajkak hiánya és még valami más miatt, mely szinte elveszett ebben az egykori emberben: az akcentusa miatt. – Nos… úgy értem – hebegett Valnetti –, megfelelő eljárást alkalmaz. – Mint mindig, ha félelem fogta el, a hízelgésben keresett menedéket. – Égési sebekre az olívaolaj a leghatékonyabb. – Még ő is olyan vékonynak és magasnak hallotta a saját hangját, mint a denevér vijjogása. Hátrálni kezdett. Szíves-örömest lemondott volna már a jutalmáról, csak elszabadulhatna erről a pokoli helyről. – Találni kell zöld asszonyt. – A lény a sötétből döcögősen, ám elég tisztán beszélt. Valnetti megtorpant. – Halál… viszek. Valnetti résnyire szűkült szemeibe fény szökött. Elképzelhető, hogy a Szalamandrát és őt ugyanaz a cél hajtja? – Hát őt keresi? – Utazás. Valnetti tisztázni akarta. – Maga a zöld nőt keresi, a halált viszi, és erőre kell kapnia, hogy elutazhasson hozzá. A lény az ülőkádban alig láthatóan bólintott.

– Ha beszél, meghal. Valnetti elvigyorodott, hiszen a Szalamandra az olajos tócsájából fel sem tudott kelni, ám a lény rászisszent a feketeségből, és volt valami ebben a borzalmas hangban, amitől lefagyott az ajkáról a mosoly. – Segíthetek magának – mondta a doktor sietve. – Tudom, hol van. Hozok magának egy üveg máknedvet, az majd elviselhetővé teszi a fájdalmat az út során. Gondoskodhatok hordágyról, amin elvihetjük a legközelebbi csatornához, ott csónak várja majd, és továbbviszi. De ennek az ára – eltöprengett, hogy meddig mehet el –, harminc szultáni lesz. A lény ismét bólintott. Valnetti mohóságában olyan közel hajolt a Szalamandrához, amennyire csak mert, hogy elmondhassa neki, hol lakik a zöld asszony. Mennyivel megnyugtatóbb így, hogy ez a lény oldja meg a problémáit! Mennyivel kényelmesebb hagyni, hogy a Szalamandra gondoskodjon a zöld boszorkányról, és halált hozzon rá! Mennyivel kisebb nyűg, mint végigküzdeni magát a Consiglio della Sanitán, hogy feljelentse Casont! A Szalamandra fizikai problémái ellenére Valnettinek semmi kétsége sem volt afelől, hogy a lény végre fogja hajtani a feladatát, mielőtt átengedi magát a halálnak. Nyilván ez volt az, ami ezt a salakká égett testet még életben tartotta. Amint Valnetti elhagyta a nyirkos házat, hogy megtegye a szükséges előkészületeket, megtelt lendülettel. A Szalamandra felkínálta a lehetőséget, hogy a keze bepiszkítása nélkül győzze le Casont és a boszorkányát, ráadásul üdítően kevés bürokráciával. A bürokrácia volt ugyanis az egyik legfárasztóbb dolog Velencében.

40. FEJEZET Az APÁCÁK TÁVOZÁSA TÖMEGES elvándorlást indított el a Lazzaretto Novo szigetéről. A családok egymás után tértek haza, hogy ott folytassák az életüket Velencében és a Miracoli quartierében, ahol abbahagyták. Már csak a Trianni család maradt a menedékházban, méghozzá sajátos okból. A badessa megüzente ugyanis, hogy kisebb helyi nehézség támadt. A Trianni-házat, a Miracoli templomának jobb szomszédját, elfoglalták. Feyra Benedetta nővérrel, a hírt hozó apácával beszélgetett, aki épp a mólóhoz kötötte a csónakot. – Erre azért számítani lehetett, nem? – kérdezte. – A tűz sok embert hontalanná tett, és nem vádolhatunk egy családot azért, mert menedéket keres. – Csakhogy itt nem családról van szó – folytatta a nővér gyakorlatiasan –, hanem démonról. Azt beszélik, gyík alakot öltött tűzdémon. Feyra hátralépett, szemügyre vette az apácát, hogy nem tréfálkozik-e, Benedetta nővér arckifejezése azonban halálosan komoly volt. Megvonta a vállát. A démonok a munkájához tartoztak. – Őrködünk, várunk és imádkozunk, amint a démont kiűztük a házból, megüzenjük. Trianniéknak azonban legalább egy hetet várniuk kell. FEYRA MEGKÖNNYEBBÜLÉSSEL hallotta, hogy barátai távozásának időpontja kitolódott, ám ebbe az érzésbe némi titkos csa-

lódottság is vegyült. Néha ugyanis eltűnődött, mi lesz akkor, ha ő és Annibale egyedül maradnak a szigeten. Azon az éjjelen fojtogató, érzéki álma volt Annibaléról, a teste melegéről, ahogy ránehezedik. Zihálva ébredt, mintha valaki befogta volna a száját, hogy belefojtsa a lélegzetet. A szégyen úgy áradt rajta végig, mint az izzadsága. Felkelt az ágyából, és leosont a lépcsőn, a földszinten még égett a tűz. A kandallópárkánynak támasztva meglátta a Bibliát, melyet a badessától kapott. Nem örült neki, hogy a könyv a házában van, de nem tudta rávenni magát, hogy elégessen egy jó szívvel adott ajándékot. Konstantinápolyban Allah nevét szentnek tartották. Ha leírták valamilyen papírra, bármilyen apró cetlire, az rendkívül értékessé vált. Minthogy az emberek éppen ilyen fecniket hordoztak magukkal, Konstantinápoly lakói gyakran találtak szent papírt az utcán, ilyenkor felvették és a falakba gyömöszölték őket. A forgalmasabb utak mentén néhány falat teljesen beborított Allah neve. Feyra nem akarta elégetni a Bibliát; mert bár nem az ő istenének a nevét jegyezték fel benne, attól félt, hogy szentségtörést követne el. Hirtelen nagyon melege lett, kilépett hát az éjszakába úgy, ahogy volt, a hosszú hálóingében. A talpa hideg földet érintett, jóleső remegés futott át lángoló bőrén. A kövér hold úgy fénylett odafent, akár a nap, az égboltot csillagok pettyezték, Feyra minden egyes ezüst fűszálat olyan tisztán látott, mintha csak nappal lett volna. Átkelt a zöld mezőn a Tezonhoz, a hálóruha alja leért a harmatos fűbe, átnedvesedett, ahogy maga után húzta. A hold megvilágította az üres kórház tágas termét, az árnyak közé száműzte a régi betegek szellemét. Az ajtó körül, a falakon,

ismét meglátta az odafirkált graffitiket. 135 Az ábrák mintha halványan világítottak volna a hold fényénél; újra észrevette a török hajót és a díszes betűket, mely egykor oly nagy nyugalommal töltötte el. A graffiti a falakon arról árulkodott, hogy régebben elfogadták azt a rengeteg embert, akiket a kereskedelem hozott ide, a kölcsönösségre épülő kapcsolat, az áruforgalom adok-kapok természetéből adódóan. Ebben a Velencében jól megfért a nemzetek, fajok és vallások széles palettája, mely a prizma öszszes színét magába fogadta, és csak abban reménykedhetett, hogy a pestis távozása után ez a Velence egyszer visszatér. Az motoszkált a fejében, hogy a négy ló mellé a szultán egy ötödiket is küldött: a kereskedelem berekesztésével elvágta a várost éltető energiát. Feyra a magasba nyúlt, és megérintette azt a szót, melynek jelentését legtisztábban értette: Konstantinápoly. Valaha ez jelentette számára az otthont. Mostanra viszont ez a sziget lett az otthona. VISSZAFELÉ MENET FEYRA felnézett Annibale házára. Nem látott nála fényt. Trianniéknál sem világított semmi; mindenütt sötétség honolt. Úgy döntött, továbbmegy, egyenesen a kapuslakáshoz. Az ajtót nyitva találta; látta Salve székét a kályhazugban, az üres tűzhely mellett. Egyenesen átment a kapukon, kilépett a mólóra, ahol éppen aznap délután intett búcsút Benedetta nővérnek. Kinézett a lagúnára, a hold ezüstös ösvényt rajzolt a látóhatár széléig, 135

Feliratok (görög). A szó olasz közvetítéssel jutott el Amerikába, ahol elnyerte a ma is használt jelentését.

ahol a tenger találkozott az éjszakával. Miközben a vizet bámulta, az ezüstösvényt számtalan sugárzó fényhullám törte meg. Csónak. Feyra mozdulatlanná dermedve figyelte a csónakot, szíve a torkában dobogott, amikor rájött, hogy a jármű nem a sziget felé tart, hanem távolodik tőle. A hold fényénél azt is észrevette, hogy evezős ugyan ül a csónakban, utas azonban nem. Mégis, mit jelentsen ez? Feyra egyet előrelépett, mire megpillantott egy pár fénylő lábnyomot a mólón. Ilyen nyomokat azonban ember nem hagyhatott maga után. Az egyiken hasíték látszott, mintha kétujjú láb vagy pata lenne. A másikon három ujj volt. Mintha gyík volna. Leguggolt, a kezét a nyomra fektette. Még mindig nedves volt, ismerős szag áradt belőle. Belemártotta a mutatóujját, majd felemelte a hold fénye elé, a hüvelykujjához dörzsölte, az orra elé tartotta, és megszagolta. Olívaolaj. Még mindig guggolva megfordult, a bejárat felé nézett. A különös lábnyomok folytatódtak a kaputoronyig, és azon túl is. Olyan hirtelen állt fel, hogy egy pillanatra elvesztette az egyensúlyát. Valóban érkezett valaki a szigetre. Épp az illető lábnyomain állt. Feyra követte a nyomokat a kapuslakáson át, de a fűben elvesztette őket. Megrázta a fejét. Benedetta nővér beszámolója a gyíkdémonról megfertőzhette a gondolatait: aludnia kell. Mikor kinyitotta a háza ajtaját, első pillantása a Biblia lapjaira esett, melyek szétszórva feküdtek a szobában. Azután vette csak észre, hogy a padlón egy kupac ruha hever: egy hatalmas köpeny, egy ing és egy bricsesznadrág.

Azután meglátta magát a démont is, ahogy a bőre nélkül, kinyújtózva hever a tűz előtt, mintha csak most szülték volna a lángok. FEYRA ELÁJULT, BELEZUHANT a székébe. Amikor kinyitotta a szemét, legszívesebben újra lehunyta volna. Most már azt is látta, hogy a földön egy férfi fekszik, akiről minden bőrt lenyúztak. Furcsa, fojtott hangon beszélt, mivel hiányoztak az ajkai. – Bocsásson meg! Nem tudom elviselni a ruhát a bőrömön, sem a cipőt a lábamon. Feyrának Andreas Vesalius betiltott metszetei jutottak eszébe, melyeket a keresztény egyház sátáninak nyilvánított, és amelyek fölött ő és Annibale esténként elmélkedtek. Felidézte az izmok és inak működését megmutatni hivatott, bőrüktől megfosztott tetemeket, ahogy életre keltek a képeken, álltak, járkáltak, szemük éberen nézett. Ez a szörny egy tudományos könyvből lépett ki, torz kezében mégis a hit könyvét tartotta, a badessa által ajándékozott Biblia maradványait. Feyra biztosra vette, hogy ez puszta rémálom, mivel tisztán értette a démon szavait. Elfordította róla a tekintetét, a latin szentírás szétszórt oldalaira nézett. – Ez a maga műve? – suttogta. A valami zavarodottnak tűnt, megrázta skarlátvörös fejét. – Egyszerűen nem találom. Próbáltam, de nem megy. – Mit nem talál? – A fehér lovat. A janicsárok keresztény neveltetést kapnak. Apám Iskenderunban volt toronyparancsnok, a pásztorprófétát követte. Így már azelőtt tudtam erről a hitetlen könyvről,

hogy Konstantinápolyba vittek, és befogadtam az igaz Isten ragyogását. Az ismerős név áthatolt Feyra lázálmának ködén. – Ki maga? A férfi feléje fordította szempilla és szemöldök nélküli rettenetes szemét, mely ismerős lánggal égett megnyúzott üregében. – Hát nem ismer meg? – kérdezte. Feyra lassan bólintott. – De igen – mondta. – Takat Turan. – A saját szemével látta a dózse palotájában, hogyan borul lángba a férfi mellkasa. Hogy élte egyáltalán túl? – De… a tűz… Azt hittem, meghalt a tűzben. – Valóban meghaltam. Ekkor letérdelt, a férfi szenvedésétől döbbenten. – Mi enyhítené a fájdalmát? Hirtelen eszébe jutottak a lábnyomok a mólón. – Olívaolaj? A lény bólintott. – És egy orvos máknedvet is adott. Feyra a gyógyszeres szekrény felé nyúlt, visszatartotta a lélegzetét, minthogy a férfi fedetlen húsa rothadástól bűzlött. Egyenesen a férfi szájába öntötte a fekete főzetet, és bár lecsurgott a megégett ajkain, egy keveset azért lenyelt. Úgy tűnt, valamelyest erőre kapott tőle. – Szívességet szeretnék kérni. – Tőlem? – Haldoklom. Értelmetlen lett volna hazudni.

– Tudom – hirtelen minden a helyére került, akár a mozaik darabjai. – A negyedik ló – mondta – a Halál. – Igen. És most szemtől szemben találkozom majd vele. Feyra nem érte be ennyivel. – De nem csak maga hal meg, igaz? Előtte még jön valami. Az első lovat, a feketét, a pestist, az apám hozta ide a hajóján. A második, a vörös volt a tűz. A sárga ló, a halál csak a negyedik. Mi a harmadik? A férfi behunyt szemmel hallgatott. Még egyszer, sietve megkérdezte tőle. – Mit jelent a fehér ló? – Nincs már idő. A kocka el van vetve. De utoljára még kívánnom kell öntől valamit. Vissza kell küldenie a csontjaimat Konstantinápolyba. A hívők közé kell temettetnie, hogy megkapjam a jutalmamat a Paradicsomban. Megígéri? Feyra felállt. Kiveszett belőle a szánalom. – Mondja el, amit a fehér lóról tud! – A hangja olyan hideg volt, akár a kövek. – Vagy elmondja, vagy a templom kövei alá fogom temetni. Itt, nem messze, van Szent Bertalan temploma – közelebb hajolt a férfi rettenetes arcához. – Ha kell, kibontom az oltár köveit, és úgy éljek, hogy oda temetem. Beszéljen! Mi a fehér ló? Mi vár még Velencére? – És ha elmondom? – kérdezte rekedten, elhalóan. Feyrának minden erejét össze kellett szednie, hogy kedvesen tudjon válaszolni. – Egy ládába helyezzük, és elküldjük… – gondolkodóba esett. Nem a szultánhoz, hiszen ő semmire nem becsülné ezt az embert, aki az életét adta érte – …Hadzsi Muszához, a Topkapi orvosához. Ő majd szerez papokat, akik imádkoznak a lelkéért, és megadják a végtisztességet. Most pedig beszéljen!

– Van egy szoba a Topkapi-palotában – felelték a szörnyű ajkak. – Az a szultán saját terme. Egyszer jártam ott, akkor kaptam meg az utasításaimat. A padló csupa márvány, a hét tengert ábrázolja, és mind a földeket. Feyra kezdte elveszíteni a türelmét. Takat elméje elkalandozott, mint azt oly sok haldoklónál tapasztalta. – Neki, az uramnak, számos hajója van, sokféle fémből öntve – folytatódott a szörnyű suttogás. – Ezek a hajók a térdéig érnek. Úgy irányítja őket, ahogy azt Allah teszi a halandókkal. Feyra összeszorította a fogát; a férfinek már nincs sok hátra. Bizonyára megviselte az átkelés a lagúnán, Feyra bele sem bírt gondolni, mennyi fájdalmat kellett elviselnie, mikor a víz minden csobbanása sót szórt a meztelen húsra. Megragadta a férfi olajos vállát, és gyengéden megrázta. Ujjai belesüppedtek a lágy szövetekbe. – A fémhajók nem számítanak. Mondja el, gyorsan és egyszerűen! A férfi feléje fordította a szemét. – A fehér ló a háború. Feyra megdermedt. – Folytassa! – A szultán azt tervezte, hogy a pestis és a tűz segítségével meggyengíti a várost. Az első lovak csak előkészítették a terepet. Most, a tavaszi árapállyal, sereget küld Velence ellen. Ilyen tengeri csatát még nem látott a világ, a lepantói136 eltörpül majd mellette.

136

1571. október 7-én Görögország nyugati partjai mentén vereséget szenvedett hatalmas flotta.

Feyra látta, mennyire fáj a férfinak a beszéd, valahányszor ajkai maradéka hozzáért feketéllő, hiányos fogaihoz, vicsorogni látszott, ő azonban nem adhatta még fel. – Mikor? – A támadásra mayis137 huszonkilencedik napján kerül sor. 1453 óta a szultán nagy jelentőséget tulajdonít ennek a napnak. Feyra összevonta a szemöldökét. – 1453? – A mi időszámításunk szerinti dátum talán többet mond majd. 857. Feyra lassan fújta ki a levegőt. Az iskolában minden ottomán gyermek úgy tanulta ezt a dátumot, mint a birodalom legnagyobb győzelmét a nyugati világ felett. – Konstantinápoly eleste – lehelte. A valami ekkor már csak bólintani tudott. A keresztény naptár szerint e sorsdöntő napig mindössze két hét volt hátra. Feyrának cselekednie kell, ha meg akarja menteni a várost a végső nyomorúságtól. Takat Turant viszont már nem lehetett megmenteni. Még több mákot adott neki, de az állapota rohamosan gyengült, és már képtelen volt az ajkak nélküli szájában tartani a főzetet. Még egyszer beolajozta a pikkelyes testet, de amint a tűz kialudt a kályhában, a férfi is meghalt, mintha a Szalamandra képtelen lenne életben maradni a lángok ereje nélkül. FEYRA FOGOTT EGY ÁSÓT, és a kúthoz ment, ahol a föld puha volt, hogy maga ássa meg a sírt. Takatot a köpenyébe tekerte, azon kihúzta a kúthoz, majd belegurította a gödörbe. Miköz137

Május, a Gergely-naptár szerinti hónap (török).

ben földet hányt a testre, és a tőzegtalaj agyagos szaga elnyomta az égett hús bűzét, anyja gyűrűje kiesett a pruszlikjából, szabadon lengedezett a szalagon. A hajnali szürkeségben addig forgatta, amíg a harmadik ló került felülre, tekintete a kristályba vésett apró, ágaskodó, fehér alakra tévedt. Úgy érezte, figyelik. A kúton lévő kőoroszlán nézte a könyve fölött. Feyra elejtette a gyűrűt, és beszélni kezdett hozzá. – Te tudtad, hogy ez fog történni? – kérdezte. – Előre láttad? Az oroszlán hallgatott. – Hát, jobban teszed, ha megtartod ezt a titkot is. Hirtelen dühében olyan mélyre vágta az ásót a földben, hogy az remegve, egyenesen megállt, s ott is hagyta. MIKOR VISSZATÉRT A HÁZBA, tekintete átsiklott az olajos padló fölött, felvette a Biblia szétszórt lapjait, és addig keresgélt, amíg rá nem talált a Jelenések könyvére, amit korábban bejelölt. „És mikor a második pecsétet felnyitotta, hallám, hogy a második lelkes állat ezt mondá: Jőjj és lásd. És előjőve egy másik, fehér ló, és a ki azon üle, megadaték annak, hogy a békességet elvegye a földről, és hogy az emberek egymást öljék; és adaték annak egy nagy kard.”138 Elindult, hogy a tűzhelyen izzó, forró hamura vesse a lapokat, de aztán megállt, és inkább egy repedésbe gyömöszölte őket a kandalló fölött. Majd az ablak alatt heverő ruhásládához lépett. Ide tette a zöld ruhát, a redőibe kámfort szórt, hogy távol tartsa a molylepkéket. Akkor azt hitte, soha többé nem fog-

138

Jelenések könyve 6,3-4. Az eredeti szövegben vörös ló szerepel, és nem fehér.

ja viselni, de ebben is tévedett, mint mikor újra meg újra elhitte, hogy a szultán lovainak rohama véget ért. Feyra még a hajnal beállta előtt gondosan felöltözött, ismét kisimította a zöld ruhát a csípője fölött, aztán az ujjával feltekerte, majd velencei stílusban feltűzte a haját. Mert amint a nap teljesen felkel, Velencébe kell mennie, hogy meglátogassa Palladiót. Eljött az ideje, hogy találkozzon a dózséval.

ÖTÖDIK KÉSZ

A fehér ló

41. FEJEZET FEYRA ÉPPEN IDŐBEN ÉRT VISSZA a városból, hogy búcsút mondjon a Trianni családnak. Mammát, aki a zöld ruháját varrta, és a papát, akit a Tezonban mentettek ki a pestis markából, elsőként segítették be a hajóba, a két öreg hálásan csókolta meg a segítő kezeket. Valentina volt a következő, immár két gyermekkel, a kis Annibaléval és egy kislánnyal, akit Feyra javaslatára Ceciliának nevezett el. Arcon csókolta Feyrát, közvetlenül a fátyol fölött. – Nem fogom elfelejteni – mondta, miközben férje hálásan szorongatta Annibale kezét. Itt az idő, gondolta Feyra, miközben figyelték, ahogy Trianniék hajója elvitorlázott. Holnap vasárnap, Palladio magával viszi Feyrát a temploma felszentelésére. Maga a dózse is ott lesz. Nem lehetett tudni, hogy ha a dózse végighallgatja a mondandóját, vajon hisz-e majd neki, vagy vasra vereti. Kettejük számára egyedül az aznap este volt biztos. Kibontotta a fátylát, és Annibale felé fordult. Szemtől szemben álltak egymással. Egyik oldalon Feyra, másikon Annibale. A férfi ránézett félig kérdőn, félig mosolyogva, mintha pontosan tudná, mit szeretne a lány, mintha már várta volna. Feyra olyan közel állt hozzá, hogy szinte összesimult a testük. Maga is meglepődött a saját bátorságán, de átölelte a férfit, és Annibale nem tiltakozott. Ajkait a férfi szájához emelte. Már majdnem megcsókolta, amikor megérezte az arcából áradó meleget. Azt a fajta kóros meleget, mely már tucatszor, száz-

szor is megérintette az orcáját, amikor haldokló betegei fölé hajolt, hogy a légzésüket figyelje. Az Annibaléból áradó melegség nem a szenvedélyből fakadt – elkapta a pestist.

42. FEJEZET ANDREA PALLADIO A GYÜLEKEZET végében állt, s hallgatta a La Chiesa del Santissimo Redentore,139 az ő saját temploma felszentelését. A szertartás már javában zajlott, de Palladio alig hallott belőle valamit. A tömeg elején díszesen öltözött papok és nemesek zsúfolódtak össze fullasztó bársonykupacban. Közvetlenül az oltár alatt ült maga a dózse aranytrónusán, сornо kalapjában, s mind a nyolcvanegy éve meglátszott rajta. Alatta aranyozott zsámolyon ült a camerlengo, rövidre nyírt haja olyan szőkén ragyogott, mint az arkangyaloké. Előtte vörös talárban Giovanni Trevisano püspök állt, Velence pátriárkája, zengő, monoton hangját hallva Palladio azon tűnődött, képes lesz-e egyáltalán ébren maradni a gyülekezet. Egyszer házat épített neki Vicenzában, és kimondottan unalmas embernek találta. Meleg tavaszi nap volt, és a templom zsúfolásig telt emberekkel. Az izzadság szagát elnyomták az ezüstfüstölőkből áradó tömjén fojtogató, édes, fehér felhői. Palladiót gyakorlatilag összenyomták a szomszédai, és bosszúságát alig enyhítette a csekélyke öröm, hogy sem a testes hölgy a jobbján, sem a fickó a balján – aki a belőle áradó bűz alapján halász lehetett – nem tudta, hogy e csodás helyet ő építette. Palladio a zsúfolt padokról az égre emelte a tekintetét.

139

A Legszentebb Megváltó Temploma (olasz). Közismertebb nevén Il Redentore. A templom ma is látható Velencében a Giudecca városrészben, közvetlenül a vízparton.

A szertartás nem érdekelte, így inkább a templomát nézte. Csodálatos volt, és olyan örömmel töltötte el, hogy szó szerint érezte, amint dagad a melle. A homlokzathoz tökéletesen illett a tér és a tömegek templomon belüli helyzete. A háromfelé osztott szerkezetet tükrözte a templomhajó, szentély és kórus, és ezt nemcsak a padló magasságának váltakozása, de a mennyezet típusának különbségei is hangsúlyozták, a padló és mennyezet közötti hatalmas teret pedig a párba állított féloszlopok tették egységessé, melyek egyiktől a másikig emelkedtek. Freskók nem voltak, festmények és szobrok is csak elvétve. Az összes többi velencei templomtól eltérően, ennek a szépsége nem a dekorációból, hanem magából az épületből fakadt. Ez a templom ráadásul nem egyszerűen gyönyörű volt, de ügyes is, zseniális a maga geometriájában. Palladio abban bízott, hogy ha az egyszerű nyáj nem is veszi észre, Isten akkor is megérti – hiszen a menynyekben és a természetben talán nem minden a geometria szerint rendeződik? Az arányokat jól szemléltette a páfrány hajlata, a csiga spirális háza és az egyszerű nautilusz héja. A másik lábára állt, majd lenézett. Ott volt. A nautilusz. Palladio vörös és fehér terrazzo140 márvánnyal köveztette ki a templom padlóját, és az egyik lapon, melyet a kőművesek hoztak, az építész tökéletes nautiluszt talált. A vezető kőműves megkérdezte, eldobják-e a tökéletlen lapot, de Palladio ragaszkodott a kövület felhasználásához. Ott is volt, éppen a lábai alatt, még csak el sem rejtette, éppen ellenkezőleg, büszkén a folyosóra helyezte, ahol bárki láthatta. 140

Építkezésekből megmaradt, kötőanyagba ágyazott, csiszolt márványdarabok.

Amikor annak idején megkapta ezt a megbízatást, úgy érezte, csapdába esett Velencében, akár a nautilusz a kőben. El akart menekülni a pestis elől, majdnem hátat fordított a Köztársaságtól kapott első megbízatásának, a legnagyobb munkájának, melyet reményei szerint sok másik követ majd. Tökéletesnek tűnt hát, hogy a nautilusza épp a templom középpontjában hevert; biztosra vette, hogy a Mindenható érti majd e tréfát. Mindenekfelett Palladio hatalmas megkönnyebbülést érzett. A templom többé már nem az övé; átszállt a velenceiekre, és most már rajtuk múlik, hogy vasárnapról vasárnapra, hétről hétre, évről évre birtokba vegyék. Ő maga talán soha többé nem teszi be a lábát, mivel soha nem látogatta az általa épített helyeket. Olyanok voltak a számára, mint egy könyv, melyet a szerző egyszer papírra vetett, és soha többé nem vette kézbe. Hagyatékát átadta másoknak. Ugyanakkor megelégedéssel töltötte el, hogy a templom elnyerte Isten tetszését, mivel ahogy az építkezés a végéhez közeledett, úgy szabadult meg a város a pestis markából. Hallotta a szóbeszédet az utcán, miszerint a pestist a tűz tisztító ereje győzte le, mert megtisztította a gyilkos gázoktól a várost, az újabb esetek felbukkanását pedig a Teriaca, az új csodagyógyszer akadályozta meg. Palladio azonban tudta az igazat: mindezt a dóm érte el. Feyra dómja, Szinán dómja, az ő dómja. Foglyul ejtette az égszínkék mennyek egy golyóbisát, és olyan gömbbe zárta, mely a Kelet pogány építészeivel versengett. Teljesítette az Úrral kötött szerződését: templomot adott Velencéért cserébe. Azt is tudta, hogy megbízatása végeztével személyesen őt bízzák majd meg a város újjáépítésével, hogy Velence úgy

emelkedjen majd ki a lángok közül, akár a szalamandra: régi bőrétől megfosztva, megtisztulva, újjászületve. Izgatottan gondolt a rengeteg építenivalóra. A homlokára tette a kezét – mintha ezzel elrejthetné gondolatait Isten elől –, mikor felidézte, milyen illetlen mohósággal döntötte le a régi Rialto hidat. Leghőbb vágya lett, hogy újjáépíthesse. Már látta is maga előtt a nagy, fehér szivárványt, ahogy átíveli a Canal Grandét, 141 a hagyatéka másik sarokkövét. Ki indulhatna nagyobb eséllyel a szerződésért, mint Palladio, a dózse barátja? A jótevőjével kapcsolatos gondolatok hirtelen felébresztették az álmodozásból. Hol van Feyra? Két nappal ezelőtt a lány felkereste, ragyogóan festett, a zöld ruhájában igazi velenceinek tűnt, és élet-halál kérdés ügyében feltétlenül találkozni akart Velence vezetőjével. Nem mondta el, pontosan miről lenne szó, arra hivatkozott, hogy ezt kizárólag a dózse hallhatja, Palladio azonban akkor is az adósának érezte magát, így felajánlotta, hogy találkozzanak a templom bejáratánál a mai nap reggelén. A szertartás végén majd kitüntetik a La Proto della Serenissima, vagyis Velence főépítésze címmel. Nem látta akadályát, hogy Feyrát a dózse elé juttassa, hiszen abban a zöld ruhában bármely élő uralkodó mellett megjelenhetett volna, csak amiatt aggódott, hogy ígérete ellenére a lány nem jön el. Rengeteg ideje marad, hogy eljusson a kórházszigetre és vissza, mielőtt a kitüntetést átvenné. Megpróbált utat vágni a tömegen keresztül a kikötő felé, hogy hajót béreljen. Alig fért el a lépcsőkön tolongó emberek között, akiktől a templom ajta141

Velence fő közlekedési útvonala, jelentése: Nagy csatorna.

ját sem lehetett bezárni. A part is tömve volt egészen a Venierpalotáig és vissza. Nemcsak egyszerű parasztok jelentek meg. Többször is látott ügyvédi parókát, orvosi maszkot vagy tanári gallért. Az anyák a gyermekeiket, a felnőtt férfiak az idős szüleiket hozták el. Velence minden rétege eljött. Az egyetlen közös vonásuk a tekintetük volt: szerény, fürkésző, nyugodt – különös békét és szokatlan elszántságot sugárzott. A csatorna tömve volt a különböző mesterségek képviselőivel, akik mindenfelől özönlöttek a templomhoz. Egy vállalkozó kedvű alak még tutajt is épített magának, amin Zatterétől idáig evezett, míg a kevésbé kalandos kedvűek a parton álltak, és próbáltak minél közelebb kerülni az áldott szertartáshoz. Palladiót mindez jóleső csodálattal töltötte el, míg rá nem jött, hogy nem miatta, de még csak nem is a temploma miatt vannak ott. Miközben elhajózott a saját temploma felszenteléséről, megértette, mit látott. Ez maga volt a hit.

43. FEJEZET FEYRA KÍVÁNSÁGA TELJESÜLT. Eljött az első este, mikor teljesen magukra maradtak, és végre megoszthatta Annibaléval az ágyát. Az Isten azonban kegyetlen tréfát eszelt ki számára, jogos büntetést. Ugyanis ezen az éjszakán csak életben próbálta tartani a férfit, akit szeret. Sosem fogja megtudni, vajon a tűz füstje fertőzte meg a férfi tüdejét, és engedte be a szervezetébe a ragályt, vagy miután elhagyta az álarcot, beszívta a Tezon gyilkos gázait. Az igazság az, hogy ő volt az, aki a kór útjába küldte a férfit. Mikor Annibale elkezdett törődni Feyrával, először vált fontossá számára a saját élete és egészsége, és amikor ő arra kérte, hogy kockáztasson, és menjen a városba álarc nélkül, a férfi kérdés nélkül megtette. Minden fizikai segítségnyújtás meggyötörte. Amikor először érintette meg Annibalét, göndör hajtincseit simította ki lázas homlokából a szerelmes simogatás szörnyű paródiájaként. Először azért fogta meg kezét, hogy ellenőrizze nyugtalan pulzusát. Végre kigombolhatta az ingjét, amiről már olyan régóta álmodozott, de csak azért, hogy lássa a rettenetes duzzanatokat a férfi hónaljában. Megnedvesítette ajkait, de nem a csókjaival, hanem ecettel és vízzel átitatott szivaccsal. Hosszasan sétálgatott a vad kökényesben, de nem a szerelmesek sóhajai és gyönyörkiáltásai űzték, hanem a kétségbeesés, hogy találjon valamilyen eddig ismeretlen gyökeret, gyógyírt készíthessen egy új virág nektárjából. Ahogy korábban apjával, most Annibaléval is mindent megpróbált: gyógyszeres övtáskája minden füvét, szekrényé-

nek minden főzetét. Még piócákat is tett rá, pedig ezt korábban egyik betegénél sem alkalmazta, émelyegve nézte, ahogyan a szürke, hullámzó teremtmények Annibale drága húsából táplálkoznak. Mivel azonban a férfi hitt az eljárásban, tartozott neki annyival, hogy megpróbálja. Felvágta a duzzanatait is, de a műtét most sem volt hatékonyabb, mint az apjánál, Annibale szürkés sápadtságából úgy látta, az operáció csupán tovább gyengítette őt. A szemét behunyta, pulzusa olyan gyengén verdesett a nyakánál, mintha lenyelt volna egy molylepkét. Ezután kipróbált minden olyat is, amit a férfi nem helyeselt volna. Elénekelte a velencei népdalokat, amelyeket a Tezonban tanult, abban a reményben, hogy gyarló édesanyja talán egyszer eldalolta Annibale számára valamelyiket, amikor a térdén lovagoltatta. Még a töredékes Bibliából is felolvasott egy paszszust, kihúzta az összegyűrt oldalakat, amiket a falba tömködött, bár a nyelve majdnem beletört a latinba, azt remélte, hogy talán a férfi istene meghallgatja őt. Egyedül a Teriacát nem próbálta ki, tudta, hogy már túl késő lenne orvosságként használni. Visszaemlékezett, hogyan gúnyolta a férfi a módszereit, milyen gyakran szólta le a tanokat, amelyekre Feyra az orvosi gyakorlatait építette. Mit nem adott volna érte, ha csak még egy szót szólna, még ha dühösen is! Olyan haloványnak tűnt, annyira reménytelenül haloványnak; alabástromfehér arcát nyirkos cseppek borították, mint szobrot az esőben. Feyra levette a fátylát, hogy az arcán érezhesse a férfi utolsó, elhaló lélegzetvételét. Örökre leszakította volna ott és akkor, ha csak saját magáról lett volna szó; őt azonban nem akarta még nagyobb veszélybe sodorni leheletének kóros kigőzöl-

géseivel, ezért újra visszavette. Kimerülten összekuporodott Annibale mellett, Allahhoz imádkozott, akit mostanában elhanyagolt, hogy ha a férfi nem ébred fel, akkor neki se kelljen. Imáira nem jött válasz. Hajnalban Annibale hátához simulva ébredt, szakasztott úgy, mint az édesapja esetében. Így talált rá Palladio. Feyra a doktor mellett feküdt. Szorosan összesimultak, mint a vésők az építész táskájában. Átlagos pár is lehettek volna, csinosak, összeillők, egymás mellett fekve a nászágyban. Palladio azonban rögtön tudta, hogy valami nincs rendben, mihelyst kiszállt a lakatlan szigeten, keresztülment az elhagyatott gyepen, bekémlelt a közepén lévő nagy, elhagyatott, csűrszerű épületbe, és belesett minden menedékházba, egyikbe a másik után. Most pedig az utolsó házban felment a lépcsőn, és rájuk talált. Óvatosan letérdepelt a jó térdére, és könnyedén megérintette Feyra arcát. Ő felé fordult, mintha számított volna az érkezésére. – Nem tudtam megmenteni – suttogta, mintha nem akarná felébreszteni a mozdulatlan alakot. Szemeiből könny csorgott, fátyla is teljesen átnedvesedett. – Mindent megpróbáltam. Palladio saját templomára gondolt, a kupolájára és az emberekre, akik ellepték a partokat. – Nem mindent – mondta. – Még van valami, amit megpróbálhatunk. Kinyújtotta felé a kezét, Feyra vonakodva emelkedett fel az ágyról, visszanézve a testre, amit otthagyott, mintha a másik fele feküdne ott, amelytől nem bír elszakadni. – Jöjj és lásd!

Az építész látta, hogy a lány úgy reagál a szavakra, mintha nem először hallaná. Remény lobbant fel könnyes szemeiben. A fátylát morzsolgatta ujjaival. – A zöld ruhát kellene felvennem? Palladio rápillantott: hajviseletére, bricseszére, arcfátylára. Lerítt róla az ottomán származása. – Nem – mondta. – Jól leszel úgy, ahogy vagy.

44. FEJEZET FEYRA CSAK ÁLLT, ÉS A HATALMAS templomot bámulta; a szemébe könnyek gyűltek. Palladio nem őt juttatta haza, hanem az otthonát hozta el neki. A hihetetlen kupola, az őrködő minaretek, a templom homlokzata: mintha visszatért volna Konstantinápolyba, és mégis Velencében volt. Egy ilyen templomba büntetlenül beléphet. Mintha álmodna, megindult a tizenöt lépcsőfokon, maga mögött hagyta az ajtónál posztoló őröket, akik az oroszlán címerét viselték, éppúgy néztek ki, mint azok, akik kihajították őt a dózse palotájának ajtaján, majd beengedték az orvos öltözékében. Mint legutóbb, most is szétnyitották az arca előtt alabárdjaikat, ezúttal az őt kísérő építész parancsára. A legutóbbi esettől eltérően azonban most mindkét őr azonnal felismerte őt. Feyra először lépte át keresztény templom küszöbét. A nap fénye után a gyertyákkal megvilágított, tömjénfüstös belső tér homályosnak tűnt. Új, fehér viaszgyertyák sorakoztak tömött sorokban meggyújtásra várva, miközben a régi gyertyák halmai még mindig égtek köszönetül a város megszabadításáért. A gyertyafény meleg ragyogást adott a templomnak, és Feyra hálás volt az üdvözlésükért ezen a számára nagyon is ijesztő helyen. Továbbsétált a kereszt alakú templom közepe felé. Lábai alatt fekete márványcsillag jelölte a kupola középpontját, ő pedig elképzelte alatta a kutat, ahol édesapja fekszik. Egy áldást küldött Timurhan felé kettejük közös nyelvén. Aztán felnézett.

Körbe-körbe forgott a kupola alatt. Óriási és tökéletes félgömb volt, dísztelen, de gyöngyházfényű, akárcsak a kagylók belseje. Eszébe jutott az összes mecset, amelyet keleten látott, a hárem, Palladio háza, a Tezon, Annibale háza, minden hely, ahol csak megfordult már. Letérdelt, kezeit összekulcsolta, ahogy az apácáktól látta, mikor csodatételért imádkoznak. Felnézett az oltárra, a keresztre, amelyet egykor viselt, és amelyet beledobott a kútba. – Kérlek – mondta a saját nyelvén. Aztán velencei nyelven is elismételte, arra az esetre, ha ez az isten nem értené meg. – Mentsd meg őt! Hozd vissza nekem! – Ha mindenki istene egy és ugyanaz, miért ne válaszolna? A kereszt azonban hallgatott, és Feyra ostobának érezte magát. Felemelkedett sajgó térdeiről. Nem kellett volna eljönnie ide. Nincs semmilyen isten sem ebben a templomban, sem máshol. Szinán és Palladio szentélyei üresek. Mikor talpra állt, ráébredt, hogy nincs egyedül. Egy férfi térdepelt a falmélyedésben lehunyt szemekkel. Felismerte őt а соrnо kalapjáról, arról a kalapról, amelynek képét a Konstantinápoly utcáin elégetett pamfleteken és a fűzőjében viselt dukáton is látta. Annyira eszét vette a gyász, hogy majdnem elszalasztotta a dózsét, de ez a néhány pillanat most már nem számít Annibalénak, aki ráadásul mindig is azért élt, hogy életeket mentsen. Ha meg tudná állítani a fehér lovat, azzal megfelelő emléket állítana a szerelmének. Odament a dózséhoz, és addig állt fölötte, amíg a férfi észre nem vette jelenlétét, és meg nem fordult.

– Ki maga? Hogy merészeli megzavarni magányos imádkozásomat? Ahogyan ott állt haragosan, Feyra felismerte benne a magányos öreg remetét, aki koszos köpönyegében oltalmába vette a polgárokat a tűz éjszakáján. Közvetlenül egymás mellett álltak azon a rettenetes éjszakán. Olyan régóta várt már erre a pillanatra! Ránézett az idős emberre, a szakállas arcára; az édesapjára emlékeztette. Mindketten a tenger emberei, szemükben ott tükröződött a horizont. Feyra szólásra nyitotta az ajkait, de mielőtt válaszolhatott volna, a templom ajtaja kivágódott, és egy fekete ruhás, rövid szőke hajú alak indult meg hosszú léptekkel a padok között, őrszemekkel a nyomában. – Félre! – parancsolta. Az őrök megragadták Feyra karjait. Kétségbeesetten fordult a dózse felé, aki egy lépést hátrált. – Mi a baj? – kérdezte a kamarását. – Ez – zihálta a camerlengo – az a hitetlen nő, akit eddig kerestünk. A ragállyal egy időben érkezett. Talán a szultán bérgyilkosa. – Ez… a gyermek? – A dózse Feyra felé sétált, miközben az őrök durván megindultak vele a folyosón a kamarás mögött, aki lábával kilökte az ajtót a fény felé. Utolsó kétségbeesett erőfeszítésével Feyra kicsavarta magát az őrök szorításából, és a dózse felé fordult. Fűzőjébe nyúlt, magasra emelte a kristálygyűrűt, amit az anyja adott neki. Másik kezével leszakította a fátylát arcáról. – Megállni! – A dózse hangja visszhangzott a kövek között. A camerlengo bizonytalanul fordult meg a kapuban. Életében először tett fel kérdést az urának.

– De… miért? – Azért – felelte a dózse –, mert Ő is Venier. – Még csak rá sem pillantott a camerlengóra és a két őrre. – Hagyjanak magunkra! Az ajtók hangos dübörgéssel bezáródtak. A dózse Feyra arcához emelte a kezét, aztán leengedte. – Cecilia? – kérdezte. – A lánya vagyok. – De hát, te… – Török vagyok, igen. – Feyra sietve folytatta. – Kevés időnk van, és valamit tudnia kell. Ezekben a pillanatokban III. Murád szultán Konstantinápolyból nagy flottát toboroz össze ön ellen, azért jön, hogy elfoglalja a várost. Janicsárjainak egyike gyújtotta fel a várost, tengerészkapitányainak egyike volt az, aki elhozta a pestist. – Bizonytalanul levegőt vett. – Én annak a tengerészkapitánynak a lánya vagyok, és ugyanazon a hajón érkeztem. Az anyám pedig, Nur Banu, az anyaszultána valaha a pároszi Cecilia Baffo volt. – Újra szünetet tartott, hogy levegőt vegyen. – Anyám a halálos ágyán elmondta nekem a fia, a szultán terveit, és megbízott, hogy figyelmeztessem önt a négy lóra, amelyek borzalmas csapást hoznak Velencére. Az első két nyomorúságra nem tudtam figyelmeztetni, de ha meg tudom menteni önt a háborútól és haláltól, akkor megteszem. – Újra a dózse felé emelte a gyűrűt, most először bontotta ki a szalagról. – Anyám a bizonyítékként nekem adott gyűrű miatt fogalmazta meg így a figyelmeztetését. Látja a négy ló rajzolatát? Azt hiszem – mondta óvatosan, mivel észrevette a dózse arckifejezését –, ismeri ezt a gyűrűt? A dózse elvette a gyűrűt Feyrától, és ujjbegyével megérintette az apró lovakat.

– Igen – mondta merengve. – Én magam adtam neki egy régi nyáron, Pároszban. – Szünetet tartott, és Feyrára nézett. – Sok veszélyt megkockáztattál, hogy elhozd nekem ezt a figyelmeztetést – mondta nyájasan. – És most mit tehetek én teérted? – Én csak engedélyt szeretnék kérni, hogy hazatérhessek. – Konstantinápolyba? – Nem – mondta feldúltam – Nem, az már nem az otthonom! – Hátrálni kezdett az ajtó felé. – A gyűrű? – A dózse feléje nyújtotta az ékszert, de a lány nemet intett. – Az öné. – Nem – mondta az aggastyán, és megindult a lány után. – A tied. – Azzal ráhúzta ujjára a gyűrűt ott, a padok között, mintha éppen megesküdnének. – Hiszen Venier vagy. Feyra lenézett a gyűrűsujjára húzott gyűrűre; édesanyja is pontosan így viselte. – Hol van az otthonod? – kérdezte a dózse szelíden. – A Lazzaretto Novón. – A kórházszigeten? – Igen. – Kilökte a hatalmas kaput a külvilág felé. A dózse utána kiáltott. – A doktorral együtt? Feyra megállt. Hát persze. Hiszen annak idején a dózse nevezte ki Annibalét. – Nem – suttogta. – Egyedül lakom.

45. FEJEZET FEYRA MÁR NEM TUDTA VOLNA megmondani, mióta ül, és fogja Annibale megfeketedett kezét. Mikor visszaérkezett az Il Redentoréból, a nap még magasan járt az égen. Most viszont már elég alacsonyról sütött le ahhoz, hogy bearanyozza a férfi halott arcát, mint egy ereklyetartót. Ezekben az órákban végigélte közös életüket, ahogy talán lehetett volna – a közös életet és a közös gyógyítást, talán elutaztak volna London, Bologna, Damaszkusz oktatókórházaiba, talán közösen kórházat nyitottak volna. Miközben lepergette maga előtt az elképzelt éveket, nem töprengett el azon, a vonásaik hogyan fonódtak volna össze a lányaikban és fiaikban. Nem akart gyerekeket sem most, sem korábban, ő csak Annibalét akarta. Vele akart lenni, feleségül menni hozzá valahogyan, ahogyan a vallásaik engedik. Lehúzta az ujjáról a Venier-gyűrűt, hirtelen kényszert érzett rá, hogy eljegyezzék egymást, mielőtt Annibale a föld alá kerül. Női gyűrű volt, így a férfi legkisebb ujjára kellett húznia, a kristály beragyogta a megfeketedett bőrt. Fekete epe, vörös vér, fehér epe, sárga nyálka. Minden kiürült már belőle, minden testnedv, minden szenvedély elcsendesedett, minden egyensúly felborult. A búgócsiga lepörgött. Már ez sem tudott könnyeket csalni kiszáradt szemeibe. Komoran nyugtázta, hogy a sárga ló került legfelülre az ujján, és akkor megértette. Most már tudta, hogy az utolsó ló, a Halál sárga lova nem Takat vagy akár Velence halálát jövendölte, hanem Annibaléét.

A lenyugvó nap egyenesen Feyra arcába tűzött, könnyeket csalt száraz szemeibe. Erőt vett magán – a fény kezdett kihunyni –, még meg kell mosnia a tetemet, aztán ki kell terítenie. Ma este virraszt fölötte, holnap pedig eltemeti. Összeszedett egy halom új, fehér faggyúgyertyát a szekrényéből, és az ágy mellé fektette őket. Ezután lement a földszintre, majd ki a temetőbe, a görcsös gyökerek fel akarták buktatni, a tekergő tüskés ágak felszaggatták köpenyét. Óvatosan lépdelt a sírok körül, elképzelve a lenn fekvő csontvázakat. Azokét, akiket nem tudott megmenteni. A legfrissebb földhalomnál, ahol Takat Turan feküdt bepólyálva, megállt, és határozottan megvetette a lábát a friss földben. Nem felejtette el a neki tett ígéretét, hogy hazaküldi a csontjait. Csak épp nem volt szándékában megtartani. Megvizsgálta a földhányást. – Rohadj el itt! – ráköpött, majd továbbsétált. Elhozta a meszestalicskát a muradától, melynek nekitámasztották, majd Annibale kapualjához tolta. Reggel majd belehelyezi a tetemet. Aztán a kúthoz ment vizet meríteni, hogy megtisztítsa Annibale testét. Az oroszlán kőarca ravasz tekintettel bámult rá. Elege volt belőle. – Erre utaltál mindvégig? – kérdezte az oroszlánt. – Ez volt a te nagy titkod? Szép munka, mondhatom, a jóslatod bevált. Zörögve leeresztette a vödröt. Mikor újból felhúzta, a nap utolsó sugarainál észrevette, hogy valami megvillan a vödör alján. Vizes kezével benyúlt az ezüstös csillogásba, és melltűre forrasztott kis bádogkeresztet húzott ki belőle. Az a kereszt volt, amelyet Corona Cucina adott neki, hogy odatűzze a kendőt a mellkasához, az a melltű, amelyet a kútba vetett még az

első napon, melyet a szigeten töltött. Az öklébe zárta, összepréselte a fémet. Több száz, több ezer vödör vizet húztak fel itt az elmúlt évben, a kereszt mégis ezt a pillanatot választotta, hogy megmutassa magát neki, éppen ezt a vasárnapot. Kinyitotta a kezét, és lenézett a szánalmas pásztorprófétára, aki saját bádogkeresztjén függött. Ugyan mit tehetne még Feyráért? Csak egy halandó ember volt, aki meghalt, mint Annibale. Aztán szép lassan visszaemlékezett a legendájára. Meghalt és újra feltámadt. A pásztor feltámadt. Csoda történt. Feyra eldobta a vödröt, kilöttyentve a vizet, és átgázolt Takat Turan sírján. Futásnak eredt, maga mögött hagyva a menhelyeket, ahol világra segítette a Trianni gyermekeket, a Tezont, ahol Salve halt meg utolsóként, a kapuőr bódéját, ahol valaha Восса élt, a templomot, ahol a badessa Bibliát adott neki; futott vissza Annibale házához. Felrohant az emeletre, a levegő majdnem szétfeszítette a mellkasát, majd kifulladva megállt az ajtónyílásban. Annibale elmozdult. Feyra az ágy mellé rohant, és térdre zuhant. A kéz, melyet korábban megszorított, az a kéz, mely a gyűrűt viselte, amelyet akkor a férfi mellkasára helyezett a másikkal együtt, most mellette feküdt. Újra megragadta, és olyan erősen szorította, hogy a négylovas gyűrű hirtelen kettétört. Ráhajolt Annibaléra, szétnyitotta az ingét, a fülét a mellkasára tapasztotta. És ott, az izmok, csontok és inak rétegei alatt megérzett egy dobbanást, egy olyan halovány hangot, akár az újszülött pillangó szárnyainak első rebbenése. Valahogyan azok a kamrák és véredények, amelyekről Annibale beszélt neki, a pitvarok és billentyűk, életre keltek.

Ennek azonban semmi köze nem volt a tudományhoz, Allah csodát tett. Megindultak a könnyei, ahogy ajkait a dobogó szívre nyomta, aztán felemelte a férfi ajkaihoz. És akkor, miközben Feyra először csókolta meg őt, ajkát az ajkához szorítva, Annibale kinyitotta a szemét.

HATODIK RÉSZ

A sárga ló

46. FEJEZET A SZENT MÁRK TÉREN MÉG SOHA nem gyűlt össze ekkora tömeg, még a karnevál idején sem. Ilyen nagyszabású haditengerészeti felvonulás a negyedik keresztes hadjárat óta nem volt a városban, amikor az igazak és a mohók együtt indultak, hogy Konstantinápolyból lakmározzanak. Ehhez képest még az alig hat évvel ezelőtti készülődés is semmiség volt a lepantói csata előtt; a háborús gépezet azonban készségesen felpattant pihenőjéből. – Hej-haj, szegény Velence – szólt fennhangon Palladio. – Hát kezdődik újra! A gyülekező számára a dózse palotája szolgáltatta az apokaliptikus hátteret. A gyönyörű fehér homlokzatból csak üszkös romok maradtak. Az előző heti tűzvész után a világ legszebb, hófehér fogakat felvillantó mosolyából egy vándor ócskás fekete, foghíjas vigyora lett. Palladio utat tört magának a szajhák és a feleségek között; az előbbiek a fedélzetre készülő matrózokkal tűntek el egy-egy utolsó menetre, az utóbbiak harcba induló férjüket próbálták visszatartani a háborútól. A commedia dell’arte színészei rögtönzött színpadokat állítottak fel, az előadásokon a negatív főhős szerepét minden esetben a gonosz török töltötte be, akit egy-egy diólével bemázolt színész testesített meg túlméretezett turbánban, ocsmány, horgas orral és lebegő szakállal. Több száz városlakó nyomorgott a bazilika előtt bejutásra várva. Az a tény, hogy a tűz érintetlenül hagyta a templomot, a szentet és a ló őrzőit, nyilvánvaló csodajel. Odabent, a töm-

jénillatú sötétségben a hívek a Nikopeia Madonna-ikonhoz142 járultak, amelyet egyenesen a törököktől ragadtak el egykor, és könyörögtek a Szűzhöz, hogy tartsa tőlük távol a pogányt. Velencében mindig is könnyen szárnyra keltek a pletykák, de ezen a héten szinte izzott a levegő: futótűzként terjedt a hír, hogy a törökök be akarják venni a várost. Palladio ügyet sem vetett az emberi drámára, csakis a dózsét akarta látni. Belépett a Palazzo Sansovinianóba, amely ideiglenesen a kormányzó főhadiszállásául szolgált. A festett falú csarnok méhkasként zümmögött, ágyútöltögető fiúcskák és a tőlük hajszálnyival idősebb kadétok egymás sarkát taposva hozták-vitték az üzeneteket. A festett falakon hatalmas térképek sötétlettek, amelyeket a palotából, a Sala delle Марре143 falairól téptek le, némelyikből hiányzott egy-egy darab, másoknak a széle perzselődött meg, megint másokba jókora, elszenesedett karimájú lyukat égetett a tűz. A terem közepén pedig, akárcsak az iránytűn a hosszú ezüstmutató, ott állt a dózse. Ha nem hallotta volna a jól ismert, tekintélyt parancsoló hangot, Palladio talán fel sem ismerte volna a férfit. A hosszú, bíbor-fehér palástnak és az Il Redentoréban viselt соrnо kalapnak híre-hamva sem volt. A dózse kék köpenyt viselt, ezüstpáncélja fölött az admirális térdszalagja díszlett. Ősz haját és szakállát a templomszentelés óta rövidre nyíratta, így harminc évvel fiatalabbnak látszott. Ezen a napon a férfi nem Sebastiano Venier, Velence korosodó dózséja volt, hanem Sebastiano Venier, capitano generale 142

Győzelemhozó Mária-ikon (görög).

143

Térképterem (olasz).

da mar, a velencei flotta főadmirálisa a török ellen vívott új háborúban. Palladio megérintette Venier karját, mire a dózse hátrafordult, egy másodpercig üres tekintettel bámulta a látogatóját. Aztán megtört a varázs. – Palladio! – szólt. – Mit keres itt? – Meginnék egy kupa bort a győzelemre. – Most? – Az admirális széles karmozdulattal az őket körülvevő felfordulásra mutatott. – Fertályórába se telik – felelte Palladio nyugodt hangon –, és talán nem is kell több, hogy sikerre vigye a török elleni támadást. – Palladio átható kék tekintetét a dózséra szegezte, eszébe idézve, hogy Feyrát is ő hozta el hozzá. Ha az építész mondani akar valamit, jobb lesz odafigyelni rá. Sebastiano Venier felsóhajtott. – Legyen! ODAKINT, A FELFORDULÁSBAN PALLADIO megkereste az ombrát, azt a fából ácsolt kordét, mely a nap folyamán körbe-körbe járt a téren, a campanile árnyékát követve. Ma ragyogóan ment az üzlet: a matrózok utolsó soldóikat is rumra költötték. Palladio elővett két pénzérmét, majd két csordultig telt kupával tért vissza a kikötőben várakozó Venierhez. A két férfi leült egy ágyútalpra, onnan nézték a gyülekező hatalmas gályákat. Sebastiano Venier a végtelen kékséget fürkészte időjós szemeivel, mintha csak előre látná, mi vár rá a messzi tengereken. Megcsóválta a fejét. – Nem gondoltam volna, hogy újra ki kell hajóznom – szólalt meg halkan. – Lepanto után azt hittem, örökre végeztem a törökkel. De úgy látszik, ők még nem végeztek velem. Előbb a

pestis, a tűzvész, most meg háború és halál. – Belekortyolt a borba. – Mit szeretne elmondani nekem? Palladio elővett egy apró, pennatartó dobozkát. – Van önnél pergamen? Venier kitekerte a pátrai tengerszoros térképét, és megfordította. – Jó lesz ez is. – Az építész gyors, gyakorlott mozdulatokkal rajzolt. – Az ütközet, még ha tengeren zajlik is, pusztán mértan kérdése. Most, ha úgy tetszik, lerajzolom a csata építményét. Nézze: ha belecsalja a gályáikat ebbe az alakzatba – a férfi felrajzolt néhány kisebb oválist –, akkor előnyt szerzett. Új háromárbocosai nagyobb tűzerővel bírnak, de a tömegük is nagyobb, így lassabban mozognak. Mivel az ágyúk a hajó oldalán vannak, akkor jár legjobban, ha kettőt állít fel mindegyik hadosztály elé – gyors kézmozdulatokkal szemléltette az elméletét –, nehogy a törökök a kisebb hajóikon beosonjanak, és meglékeljék, megrongálják a gályáinkat, vagy feljussanak a fedélzetre. Ha hagyja, hogy minden lépést az ottománok kezdeményezzenek, megnyerte a játszmát. Tartani kell a keresztény hajók vonalát, bármi áron. Venier jól megnézte az ábrát, majd Palladio felé fordult. – Honnan tudja mindezt? Palladio vállat vont. – Éppen Polübiosz történeti könyveinek képes kiadásán dolgozom, amely a római hadi alakzatokat vizsgálja. A klaszszikus formák mindig is fontos szerepet kaptak az épületeimben, ezért arra gondoltam, talán ön is hasznát vehetné a hadjáratban Hannibál és Scipio példáját.

Venier lassan bólintott, a rajzokra fújt, hogy gyorsabban száradjanak, az arca kikerekedett, mintha csak a négy szél egyike lenne. – Köszönöm – mondta egyszerűen. – Megfogadom a szavát. – Gondosan összehajtogatta a rajzot, aztán lassan folytatta, mintha valami fontosat igyekezne megfogalmazni. – Tudja, én nem gyűlölöm őket. – Úgy hangzott, mint egy bocsánatkérés. Palladio egy pillanatra összezavarodott. – A törököket. Ismeri az unokahúgom gyermekének a történetét. Cecilia Baffo musulmana lett, hozzáment a konstantinápolyi II. Szelimhez. Attól fogva Nur Banu anyaszultánának hívták. Az ő fia ez а III. Murád, akitől minden nyomorúságunk származik, tőle fog származni minden következő szultán is, olyan emberek, akik reményeim szerint elhozzák majd a békét népeink között. – A dózse nagyot sóhajtott. – Öt évszázad elég volt a vérontásból. Palladio bólintott és felemelkedett. – Varénta vu.144 – Olyan áldással búcsúzott az admirálistól, amely vén volt, mint maga a város. – És a világ minden jó szerencséje bontsa meg a vitorláját! Az építész elindult, de néhány lépés után megállt és visszafordult. Az admirális még mindig az ágyútalpon ült Palladio rajzával a kezében, és figyelmesen tanulmányozta az ábrákat. – Én sem gyűlölöm a törököket – szólalt meg Palladio Feyrára gondolva. – De Velencét jobban szeretem.

144

Isten áldjon! (olasz).

47. FEJEZET EGY HÓNAPPAL A TEMPLOM FELSZENTELÉSE után Feyra újra találkozott az építésszel. A férfi eljött a szigetre, mikor az orvos még mindig az ágyat nyomta. Feyra egyedül köszöntötte őt, de abban a boldog tudatban, hogy Annibale napról napra gyógyul. Mielőtt Palladióval találkozott volna, a lányt egyáltalán nem nyomasztották a külvilág gondjai. Kíváncsi volt ugyan, mikor foglalja vissza a szigetet az állam, de ez sem számított igazán. Ő és Annibale bárhová elmehet, ahogyan hajdan álmodozott róla, bármelyik nagy orvosi központba: Bolognába, Salernóba, Damaszkuszba vagy Askalonba. 145 Elszigetelődése alatt Feyrát nem foglalkoztatta a távoli vizeken vívott háború gondolata. Ő eljátszotta a maga szerepét, átadta a figyelmeztetést a dózsénak. Látta a hajókat elvitorlázni, látta a visszatérőket is, de semmit sem tudott az események láncolatáról, amelyet ő indított el. Velence és Konstantinápoly tőle akár porrá is rombolhatták egymást; mindez mit sem számított, csak az, hogy Annibale életben maradt. Most azonban, hogy az építész meglátogatta őket, Feyrát érdekelni kezdte, vajon mi lett a tengeri csata vége, és mi történt az öregemberrel, akinek a horizont fénylett a szemében. Nyár dereka volt már, a lány a ledőlt oszlophoz vezette Palladiót, a gyepre, az eperfák árnyéka alá. – Ezúttal, kedves Feyra – szólt a férfi –, nemcsak a magam nevében jöttem, a dózse két megbízatását is teljesítenem kell.

145

Jelenleg Izrael területén fekszik.

– Visszatért hát! – Vissza, és megparancsolta, hogy jöjjek el hozzád, és közöljem veled, hogy az ottománok ismét legyőzettek. A figyelmeztetésednek köszönhetően még össze sem gyűlhetett a sereg a szorosokban, mikor a velencei flotta már rajtuk ütött. A hajóikat pozdorjává zúztuk, és mielőtt a nap lement, a matrózok úgy úsztak vissza Konstantinápolyba, mint megannyi makréla! – Hirtelen elhallgatott, eszébe jutott, kivel beszél. Feyra hallgatott, a kezeit nézte. A figyelmeztetése miatt a saját népe vérét ontották. De te Venier vagy, gondolta hirtelen. Velence népe a te néped is. Az eperfák lombjának árnyéka úgy pettyezte a kezét, mintha sebek borítanák. – Tehát mint mondtam, két megbízatással jöttem, Feyra – folytatta az építész, hogy jobb kedvre derítse a lányt. – A másik ügyben szakmai minőségemben vagyok itt. A dózse átengedi nektek a szigetet, hogy kórházat működtethessetek rajta. – Az öreg Feyrára mosolygott, és széttárta kezét. – Tudod, a szerződésem lejárt. A dózse úgy gondolta, talán szükségetek lesz építészre. – Palladio élvezettel nézte a lány arcára kiülő döbbenetét. – De… akkor ki fogja újjáépíteni a várost? A férfi megrázta a fejét. – Én azzal fogom építeni a várost, hogy itt leszek. Az Istennel kötött szerződésemet már teljesítettem, most alig várom, hogy az emberrel köthessek új szerződést. A JÁRVÁNYKÓRHÁZ MELLETT Palladio közreműködésével és a dózse segítségével, Feyra és Annibale egy kutatókórházat is felépíthetett. Időről időre a dózse magához hívatta Palladio orvosát, hogy vizsgálja meg, és mindig ragaszkodott hozzá,

hogy Annibale a munkatársnőjét is magával vigye. Annibale ilyenkor soha nem találkozott előkelő betegével, magukra hagyta a Veniereket, hogy megteremtsék azt a kapcsolatot, mely egyszer talán kialakulhat közöttük. Amíg ők beszélgettek, Annibale körbesétálta Giudeccát, Palladio templomához érve mindig feltekintett rá, de soha nem lépett be a kapun. Megvolt rá az oka. Egyik nap, még a lábadozása alatt, amikor állapota már megengedte, hogy járjon egyet a parkban, Annibale és Feyra megállt az oroszlános kútnál, hogy megpihenjenek kissé. A nyári napsütésben a kútnak támaszkodtak, és Feyra megsimogatta az oroszlán kősörényét. – Köszönöm – mormolta. Annibale alaposan szemügyre vette. – Azt mondod, az én felépülésem csoda – szólt. – De mit gondolsz a kút csodáiról? – A kút csodáiról? – Zarándokok tömege hordja a vizet a szent kutakból, mint amilyen a Santa Croce régi kolostorának kútja is volt, és esküsznek rá, hogy a víz megóvja őket a pestistől. Ezt mivel magyarázod? Feyra arra a kútra gondolt, ahol az apja feküdt, aki immár örökre egy fekete márványcsillag alatt nyugszik Palladio templomának padozata alatt. Magán érezte Annibale tekintetét. – Azt hiszem – fogott bele óvatosan –, a legutóbbi járvány idején megfertőződhetett a vize. Valami beleeshetett, patkány, nyúl vagy kóbor kutya. Valami fertőzött dolog. – És most? Feyra kerülte a férfi tekintetét.

– Most tudom, hogy ez történt. – Akkor pedig – kérdezett tovább kitartóan a férfi –, hogyhogy nem halnak meg a zarándokok a víztől? A lány nem felelt, Annibale megfogta a kezét. – Szóval az én esetem tényleg csoda? Feyra a kútba mosolygott. – Igen. – Mondd csak, adtál nekem a főzetedből, a Teriacából, amikor haldokoltam? Feyra még mélyebbre tekintett a kútba, oda, ahol kis fénykör csillanása jelzi a víz felszínét. – Nem. – Felnézett Annibaléra. A férfi napról napra erősödött, beesett arca lassan megtelt, szeme alatt halványultak a sötét karikák, a betegszobában megsápadt bőre kezdte visszanyerni egészséges színét. – Tudod már, hogy miért? – Hadd foglaljam össze, mire jöttem rá. – Annibale az ujjain számolva szedte sorba a pontokat. – Te túlélted a pestist, de az apád nem. Megfigyelted, hogy a pestis tetőzésekor a Tezonban kezelt esetek még meghaltak, de új esetek nem keletkeztek a gyógyszerrel kezelt családokban. Így a Tezon kiürült, a családok pedig hazamentek. A főzetedből adtál a kapus fiának, de a kapusnak nem. Adtál egy üvegcsét az építésznek, de nekem nem, és az imént arra céloztál, hogy Szent Sebestyén kútjába valami fertőzött dolog kerülhetett, talán egyenesen az egyik áldozat holtteste. Feyra levegőt sem mert venni, a tekintetét is kerülte. Kitartóan bámulta a kút mélyét. – És mire jöttél rá? Annibale maga felé fordította a lányt.

– Variolációt használtál. Inokuláltad a pácienseidet a betegség ellen. Feyra állta a férfi zöld tekintetét. – És nem bánod? Egyszer összekaptunk emiatt, emlékszel? – Megvitattuk – helyesbített Annibale mosolyogva. – Összekaptunk – ismételte Feyra, de ő is elmosolyodott. – Feltételezem, hogy a Teriacádba tettél egy keveset a fertőzött anyagból. – Igen. – És a többi összetevő? – Se nem öl, se nem gyógyít – idézte Feyra Annibale egyik kedvenc szófordulatát. – Az élő összetevőhöz vért használtál, vagy a búbokból vettél mintát? – Mintát vettem, megszárítottam és összetörtem. – Az apádból? Feyra mosolya elhalt, és a férfi látta, hogy egy pillanatig képtelen megszólalni. – Az ő holtteste volt a kútban – folytatta Annibale inkább állító, semmint kérdő hangsúllyal, aztán más témára tért. – A megérzéseid helytállóak voltak – közölte lágyan. – Úgy vélem, ezekben az esetekben a betegséggel szembeni ellenállás kifejlődéséhez a mintát olyan forrásból kell venni, amely a lehető legközelebb van az elsődleges fertőzéshez. – Annibale elnézett keletre, a tenger felé. – Az apád hozta ide a fertőzést, és talán elhozta az ellenszerét is. A szeme sarkából Feyrára pillantott. – Nem éppen azt mondta a Prófétátok, hogy Allah nem alkotott olyan betegséget, amelynek ne készítette volna el a gyógyszerét is?

Feyra összeszedte magát. – Tehát megváltozott a véleményed erről a témáról? Annibale szippantott egyet. – Talán. Azt elismerem, hogy nagy sikereket értél el, de még sok kutatásra lesz szükség. – Kézen fogta Feyrát. – De most, hogy nekem elmondtad, el kell mondanod a Consiglio della Sanitának is. A dózse nekünk adományozta a szigetet – és biztosra veszem, hogy ez inkább a te érdemed, mint az enyém –, de be kell tartanunk a játékszabályokat. A dózse megbízatása sem tart örökké, és ő azt kérte, hogy tartsuk tiszteletben a velencei törvényeket. Itt az ideje, hogy a Teriacát bejegyeztessük a hivatalos orvosságok listájára. Feyra meghökkent. – De a consiglio fogja engedélyeztetni, és levonja a dézsmát az eladások után! – Hát hadd vonja! Ők csak a mi leírásunk alapján tudják elkészíteni a szérumot. Be fognak hívni, hogy felsorold az összetevőket. Feyrának feltűnt az Annibale hangjából kicsendülő pajkosság. – Mindet? – kérdezte. – Majdnem mindet. FEYRA A CONSIGLIO DELLA SANITA bírósága előtt állt. Annibale elkísérte, de azután a hivatalnokok közé ült a terem hátuljában felállított hosszú fapadokra. Pajkos fénynyaláb világította meg Feyrát, aki napként ragyogott zöld ruhájában a falat betöltő sötét, komor freskók előtt. Fiatal volt, egészséges, és olyan egyenesen állt, akár egy fűzfavessző, éles ellentétet képezve a vele szemben ülő három agg bírával.

Nem Annibale volt az egyetlen orvos a teremben. Három néző választotta el Valnettitől, aki a csőre mögött dúlt-fúlt, sötét kis madárszemével időnként gyors oldalpillantást vetett Annibaléra. Annibale gondosan kerülte a tekintetét. – Feltételezem, tudja – reccsent Feyrára az első vizsgálóbíró –, hogy a Velencei Köztársaságban nők nem gyakorolhatják az orvostudományt? – Ebben az esetben, méltóságos uram – felelt Feyra –, nem értem, miért vette a fáradságot, hogy idehívasson engem. Annibale elmosolyodott új csőrálarca mögött. Megszólalt a második agg. – Ki az, aki kezességet vállal önért, és rendelkezik a consiglio által elismert orvosi engedéllyel? Annibale felállt. Megszólalt a harmadik bíró. – Ez az asszony önnek dolgozik? – Velem dolgozik. Az első bíró, aki eddig a pennáját hegyezte, megköszörülte a torkát. – Elég a csevegésből. Térjünk a tárgyra. Feyra csengő hangon belekezdett. – Regisztrációs név: Teriaca. – Hangja betöltötte a tágas termet. Miközben az összetevőket sorolta, kiejtésén alig érződött idegen származása. – Rozmaring és zsálya, ruta, menta, levendula, kálmosgyökér, szerecsendió. Fokhagyma, fahéj és szegfűszeg. Fehér ecet, kámfor. És több-kevesebb üröm. Valnetti dühösen felpattant, botja hangos csattanással a földre hullott.

– Ez a Négy tolvaj ecete! – fröcsögte. – Kell még lenni valaminek benne! Fel kell sorolnia az összes összetevőt! Bíró, olvassa fel a törvényt! Annibale is felállt. – Ami azt illeti, dottore Valnetti, a főzetek elkészítésének mindig is lesznek változatai. A szabályok megengednek egyszázad résznyi változó vagy hozzátett összetevőt. Olvassa fel ezt a törvényt, bíró úr! – Nos – fordult Feyrához a bíró –, van abban az üvegben még valami? Annibale a lányról az üvegcsére nézett, amely zölden csillogott a bíróság asztalán a Feyrát is megvilágító fénycsóvában. Az üveg fenekén egy kevéske üledék hevert, mindössze néhány szem halandó por. Annibale visszafojtotta a lélegzetét, majd nagy sóhajjal engedte ki a levegőt, amikor Feyra higgadtan megszólalt. – Természetesen előfordulhatnak leülepedett összetevők és szennyeződések, amely a készítés során keletkezett a főzetben. De ezek bizonyosan nem érik el az egyszázad résznyi mértéket. Valnetti kiviharzott a teremből. Az első bíró átadta az iratokat a másodiknak, a második aláírta, és átadta a harmadiknak, aki felnézett. – Rendelkezik az orvosság jegyzékbe vételéhez szükséges egy dukáttal? Annibale megtapogatta köntösét egérbőr tárcája után kutatva, ám még mielőtt megtalálta volna, Feyra a fűzőjébe nyúlt, előhúzott egy érmét, majd letette az asztalra; a pénz megcsillant a fényben.

Annibale sosem tudta meg, honnan szerezte Feyra, de az érme egy csengő aranydukát volt.

EPILÓGUS

Konstantinápoly Három évvel később A TOPKAPI-PALOTA CSENDES KERTJÉBEN Hadzsi Musza doktor a neki küldött ládát nézte. A csomag Velencéből érkezett, erről tanúskodott az oroszlános pecsét és a mirtuszfüst bűze. Tudta, hogy a Köztársaságban gondosan betartják a vesztegzár és a csomagok fertőtlenítésének szabályait. Azért biztos, ami biztos, intett egy rabszolgának, hogy nyissa ki ő a dobozt, és felszólította, hogy óvatosan fogja meg a csomagot, és vigye jó messzire a szultán lakosztályától. A velenceiek közismerten több ízben küldtek már a palotába puskaport olyan zárral, amely a csomag kibontásakor szikrát gyújtott, robbanást okozva, de mérges kígyók, sőt skorpiók is érkeztek már tőlük. Délidő volt, a palota izzott a hőségtől, ezért az eunuch a Liliomok Kertjébe vitte a ládát, ahol vidáman csobogtak a szökőkutak, és hűs árny borult a sétányok fölé. Amikor a kertbe ért, az eunuch letette a dobozt a járdára, felnyitotta a zárat, és óvatosan felemelte a doboz fedelét. Hoszszas csend következett, Hadzsi Musza nem hallott mást, csak a szökőkutak zenéjét. – Mi van benne? – kiáltott tisztes távolságból. Az eunuch zavartan nézte a dobozt. – Csontok – felelte. A doktor közelebb lépett, és belepillantott a ládába. Elküldte a szolgát, és maga csomagolta ki a csontokat, cinóbervörös

palástjában letérdelt a porba. Egy fiatal férfi teljes csontváza hevert a ládában, minden egyes csontot kínos alapossággal megszámoztak és lajstromba vettek, és becsomagolták egy-egy apró tekercs megjelölt pergamenbe. Minden egyes csont megvolt, több mint kétszáz darab, a lábujjpercektől a csigolyákon át a koponyáig. Csakis orvos keze munkája lehetett. Hadzsi Musza kirakta a csontvázat az udvaron, letett minden darabot a meleg kőre, a magasban kányák rikoltoztak, csalódottan vették tudomásul, hogy az áldozat már régen halott. Amikor elkészült, az öreg doktor nehézkesen felállt, és végignézett rajta. A koponya sötét szemüregei visszabámultak rá. Az orvos zavarodottan a dobozba nézett, néhány elszórt velencei rög között egy cédulát talált, rajta török betűs írással. Ezek Takat Turan csontjai. A janicsárok kertjében kell eltemetni, mert közéjük tartozott. Jól vagyok. Tanítványa, Feyra Adalet bint Timurhan Murád Hadzsi Musza boldogan a szívéhez szorította az összegyűrt papírt, és újra lehajolt, hogy összeszedje a csontokat. A koponya tele volt földdel, az orvos elgondolkozva a járdához ütögette, mire valami kis csörrenéssel kihullott belőle. A férfi megtörölgette, és a fény felé tartotta a tárgyat, mert a szeme már nem volt a régi. Azután értetlenül rámeredt, el sem tudta képzelni, mit jelenthet. Egy apró keresztet tartott a kezében.

Velence PALLADIO A DÉLUTÁN NAGY RÉSZÉT szunyókálással töltötte, ahogy az az utóbbi időben szokása lett. Egy ideje levitette a studiolójába a pamlagot, mert már nem bírta a lépcsőjárást. Különben is szívesebben feküdt ott, ahonnan láthatta a rajzait. Időnként megpihent a tekintete Leonardo Vitruviustanulmányán, felidézte, amikor még ő maga is élete delén járt, és ujja hegyével lemérte önnön mártanának végső határait. Máskor rápillantott a rajzokra, amelyeket az új Rialto tervezésekor készített, a nagy gonddal kidolgozott tervekre, melyet minden szögből gyönyörűen megrajzoltak, majd annak rendje és módja szerint benyújtott a Tízek Tanácsához. A híd azonban arra ítéltetett, hogy csak az ő elméjében és falán létezzen, az új Rialto szerződését ugyanis végül más kapta meg. A nála fiatalabb Antonio da Ponté nyerte el, aki ráadásul valaha a tanítványa volt. Palladio saját hatalmas templomának gondolatával vigasztalódott. Halványan emlékezett egy történetre, melyet egyszer egy keleti szentélyről hallott, ahová évszázadok óta sereglettek a hívek, hogy imádkozzanak egy próféta zászlóvivőjének sírja mellett. Azt azonban nem tudta felidézni, hogy hívták a templomot, vagy ki mesélte a történetet. Jobb napjain fél könyökre támaszkodott, és Zabato Zabatininek beszélt, aki az utasításaira felvázolta a legújabb ötleteit. Néha elképzelései szárnyra kaptak, és soha meg nem valósítható, mesebeli csodák bontakoztak ki a szavai nyomán, tégla és malter helyett álmokból épített tornyok. Amikor bolondos ötleteit sorolta a pamlagáról, látta, hogy Zabato kezé-

ben megáll a toll. A rajzoló ilyenkor levette szemüvegét, maga mellé tette, és megtörölte a szemét; Palladio pedig eltöprengett, vajon mi ríkathatta meg. Ma nem volt jó napja. Alig tudta felemelni a fejét. Úgy érezte, hatalmas súly nyomja a mellét. Tudta jól, mi a neve ennek a súlynak. Ez már a Halál, és a teher mindennap egyre nehezebb. A lemenő nap fénye bántotta a szemét, így amikor két alak takarta el az ablakot, megkönnyebbült. Mintha egyformán öltözködtek volna, fejükön turbánt, testükön köntöst viseltek, pedig az egyikük férfi volt, a másik nő. Palladio úgy gondolta, bizonyára álmodik, így nyilván nem származhat baja abból, ha rájuk mosolyog, még ha pogányok is. A mellkasára nehezedő súly valamivel könnyebbé vált. A nő kinyújtotta felé a kezét, ahogyan egykor az építész nyújtotta őfelé. – Jöjj és lásd! – mondta. A csónakban már tisztábban látta őket. Egyikük sem takarta el az arcát, ahogy a fajtájuktól megszokta az ember. Mindketten jó kiállásúak voltak, sötét hajúak, napsütötte bőrűek, magasságra pedig éppen egyformák. Akár testvérek is lehettek volna, de még az ő vén szeme is látta, hogy szerelmesek. Egyszer sem simogatták meg egymást, még a ruhájuk ujja sem ért a másikhoz, miközben egymás mellett ültek, mégis olyan meghittség kötötte őket össze, mint amikor az ágyon látta őket, összeölelkezve. Most már felismerte a párt. Mindketten orvosok voltak, és azt a kórházat irányították, amelyet ő tervezett. Lassan odaértek a Zattere-szoroshoz, Giudecca szigetéhez. – Nézze! – szólalt meg a férfi. – Hidat építettek.

Miközben a csónak egyre közelebb ért, Palladio a népes menetet nézte. Az egymáshoz kötözött tutajokból kialakított hídon Zattere polgárai átsétálhattak a csatornán az ő templomához. Százak és százak jöttek sorban. Minden férfi, nő és gyermek gyertyát tartott a kezében, a ragyogó tűzkígyó átkanyargott a szigeten, végig a csatorna felett, és fel a lépcsőkön a templom belsejébe. Palladio egyre dagadó kántálást hallott, amely egyetlen szóvá olvadt össze. A szó visszhangzott a víztükör felett, de az ő fülét már eltompította a kor. – Mit mondanak? – kérdezte. – Il Redentore – felelt a férfi. – Így hívják most a templomot. Egyszerűen Il Redentore. A Megváltó. – Az orvos rámosolygott a társára, mintha ennek a szónak különleges jelentése lenne számukra. – Hálát adnak annak az istennek, bármelyik legyen is, aki megmentette őket a pestistől. Megfogadták, hogy minden évben elzarándokolnak a templomhoz. – Minden évben? Meddig? – Örökre. Palladio érezte, hogy szemét elöntik a könnyek. A HÁROM ALAK KIKÖTÖTT a nagy kőlépcső mellett, és csatlakozott a menethez. Felmentek együtt a tizenöt lépcsőfokon, Palladiót, aki középen haladt, a két orvos két oldalról támogatta. Az építész észrevétlen maradt a tömegben. A két doktor sem keltett feltűnést, a turbánjuk ellenére sem. Most, hogy a pestisnek vége, az orvosok már nem viseltek csőrt, helyette

birettát146 nyomtak a fejükbe. Ráadásul a divat furcsa szeszélyének köszönhetően az ottomán betörés óta a velenceiek felkapták a török stílust. A küszöb előtt az orvosok megálltak, Palladio kérdőn fordult feléjük. – Nem tartanak velem? – kérdezte. Feyra elmosolyodott. – Egyszer éppen elég volt. Annibale megrázta a fejét. – Ez az Ön temploma, nem a miénk. Palladio felvonta a szemöldökét. Annibale válaszképpen széthúzta köntösét. Nyakában kis ékszer lógott, amely musulmano félholdat formázott. Feyra is követte példáját: a medál ikertestvérét viselte. Palladio szemügyre vette az ékszert. Közelebbről nézve látszott, hogy a két medál valójában egy üveggyűrű két fele, melyen valamilyen minta látszott. Annibale viselte a keleti félkört, Feyra a nyugatit. Palladio ismét Annibale felé fordult. – Áttért? – Igen – felelte a férfi. – Én nem szerettem az istenemet, de ő szerette az övét. – Legyen óvatos! – Palladiónak nem kellett megmagyaráznia, mire gondol. – Be tud menni egyedül? – kérdezte Feyra aggódva a hatalmas kapu küszöbén. – Ó, igen – felelt az építész. Búcsúzóul egy pillanatra megfogta és megszorította mindkettejük kezét, azután belépett a templomba. 146

Négyszögletű, karima nélküli merev kalap.

TÖRTÉNELMI JEGYZET ANDREA PALLADIÓNAK nemcsak a reneszánsz néhány korszakalkotó épületét köszönhetjük, hanem a palladianizmusnak nevezett irányzatot is, amely a világ egyik leghosszabban ható és leginkább elterjedt építészeti stílusainak egyike. Emellett a csata geometriájához is jól értett, amit kitűnően példáznak a Polübiosz történeti könyveihez készített illusztrációi is. Palladio maga ellenőrizte a kéziratot, többek között kijavította a másoló hibáját, aki a „Hasdrubal” alakot használta a „Hannibál” helyett, az építész ugyanis úgy vélte, hogy ez a hadvezér nevének helyes formája. Mindezek ellenére a Velencében pusztító nagy tűzvészt követően nem Palladiót bízták meg a város fontosabb épületeinek újjáépítésével, kivéve az Il Redentorét, amelyet már előzőleg elkezdett. Palladio utolsó nagy temploma jobb hajójának a padlójába beépítettek egy nagy nautiluszkagylót. AZ 1570-ES ÉVEKBEN, a pestis évei alatt a Vigna Murada nevet viselő karanténsziget járványkórházzá alakult, Lazzaretto Novo néven. Amikor a 18. században Velence Habsburg irányítás alá került, a szigeten katonákat szállásoltak el, távozásuk után a sziget pusztulásnak indult. A TERIACA A RENESZÁNSZ VILÁG egyik legnépszerűbb és legjövedelmezőbb gyógyszere lett. A szert a Consiglio della Sanita tartotta ellenőrzése alatt, és súlyos adókat vetett ki rá.

A VARIOLÁCIÓ ELJÁRÁSA, amelyet később inokulációnak is neveztek, a török orvoslás bevett szokása volt már jóval azelőtt, hogy nyugaton ismertté vált volna. Újabban komoly bizonyítékokat találtak bizonyos pestis elleni oltóanyagok hatékonysága mellett, és napjainkig folyik a kutatás, hogy hatékony szérumot hozzanak létre a pestis ellen. SEBASTIANO VENIER, A VELENCEI flotta főparancsnoka és Velence dózséja nemcsak arról emlékezetes, hogy ő volt a lepantói csata hadvezére, hanem arról is, hogy személyesen vett részt a tűz elleni harcban, amely megrongálta palotáját. A szóbeszéd szerint bánatában halt meg, amiért a város az ő irányítása alatt égett le. ANTONIO DA PONTE RIALTO HÍDJA a világ egyik leghíresebb hídja lett, és talán ez az az építészeti mű, amely leginkább Velence jelképévé vált. A LA CHIESA DEL SANTISSIMO REDENTORE napján, minden év júliusának harmadik vasárnapján, Velence népe tutajon átkel Zatteréből Giudeccába, és Palladio templománál hálát ad Istennek, hogy megszabadította a várost a pestistől.

KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS A regény egy reggelivel kezdődött, amelyet – na, nem a Tiffanyban, hanem a Claridges szállóban költöttünk el. Ileen Maisel filmproducer akkor kérdezte meg tőlem, gondoltam-e már rá, hogy Palladióról írjak. Mindenekelőtt szeretném megköszönni Ileennek, hogy feltette ezt a kérdést. Ez még 2008-ban történt, az építész születésének ötszázadik évfordulóján, és éppen aznap nyílt kiállítás a munkáiról a Londoni Királyi Akadémián. Befejeztem a reggelit, elsétáltam a következő sarokig, a Királyi Akadémiára, és az egész délelőttöt ott töltöttem, alaposan megnéztem minden tervrajzot, képet és modellt. Lenyűgözött, amit láttam. Megvettem a múzeum boltjában fellelhető legvaskosabb könyvet, és otthon rávetettem magam. Ez az átfogó mű, a Palladio (2008), amely Guido Beltramini és Howard Burns szerkesztésében jelent meg a Királyi Művészeti Akadémia közreműködésével, felbecsülhetetlen segítséget jelentett számomra a regény megírásában. Palladio izgalmas korban élt; Velencében – akárcsak Londonban – egyszerre pusztított pestis és tűzvész; nem szalaszthattam el a lehetőséget, hogy erről a korszakról írjak, a történet gerincéül az Il Redentore-templom építését választottam. Két kötetet kell még kiemelnem a sok kitűnő könyv közül, amelyet a regényhez végzett kutatásaim során elolvastam. Miri Shefer-Mossensohn műve, a Ottoman Medicine: Healing and Medical Institutions 1500-1700 (Török orvoslás: gyógyítás és orvosi intézmények 1500-1700) (2009) remek áttekintést ad a török orvosi gyakorlat fejlődéséről. Philip Ziegler kötete pedig, The Black Death (A fekete halál) (2010) részletesen bemutatja a

pestis korábbi kezelési módjait a dögvész korai kitöréseinek idejéből. A regény néhány helyszíne, mint például maga a csodálatos Il Redentore Giudecca szigetén, szabadon látogatható. A legérdekesebb út azonban, amelyet a kutatás nevében megtettem, a Lazzaretto Novóhoz vezetett – a rejtélyes pestisszigethez, messze kint a velencei lagúnában. Ide ritkán indulnak járatok, a belépés korlátozott, ezért szeretném megköszönni Giorgia Fazzininek, hogy engedélyt adott ennek a lenyűgöző helynek a meglátogatására, és lehetővé tette, hogy megtekintsem az ottani, rendkívül értékes múzeumot. Meg kell emlékeznem az Ekos Club önkéntes szervezetről is, amely nagy gondossággal őrködik a sziget régészeti és ökológiai kincsei fölött. Köszönetet mondok a két fantasztikus kutatási asszisztensemnek is: Richard Brownnak, aki a regény nyugati vonatkozásait ellenőrizte, és Yasemin Ugurnak, aki a keleti féltekét tekintette át, valamint ellenőrizte a török kifejezéseket és helyesírást. Köszönöm a nővéremnek is, a régész Veronica Fioratónak, hogy megosztotta velem a pestisjárvány alatti temetkezésről és a csontvázleletekről szerzett tudását. Köszönetet mondok édesapámnak, Adelin Fioratónak, aki amellett, hogy a reneszánsz tudás valóságos tárháza, Palladio karakterének jelentős részét kölcsönözte. Újra csak hálával tartozom Hayley Nebauer jelmeztervezőnek, aki fáradhatatlanul kutatta saját archívumát és a reneszánsz festményeket, hogy ellenőrizze a velencei ruházat részleteit. Köszönöm Caroline Westmore-nak és a John Murray fantasztikus csapatának az odaadó munkáját, amelyet a könyv elkészítése során végeztek.

És mindenekfelett köszönöm kiadómnak, Kate Parkinnak, és ügynökömnek, Teresa Chrisnek, hogy nemcsak szokott szerepüket töltötték be a tőlük megszokott kiválósággal, hanem ezúttal a történet meghatározó fontosságú tervezési szakaszában is segítségemre voltak, stílusosan egy nagyon hosszú ebéden, a Brit Építészek Királyi Intézetében. Utoljára, de semmiképpen sem utolsósorban, köszönetet kell mondanom saját történetem központi alakjainak: Sachának, Conradnak és Rubynak.