Marina Fiorato - A Muránói Üvegfúvó

Marina Fiorato A MURANÓI ÜVEGFÚVÓ

IPC MIRROR

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: The Glassbowler of Murano 2009 Copyright © by Marina Fiorato, 2009 AH rights reserved! Fordította: Fazekas Eszter A kiadó gondozásában a szerzőtől már magyar nyelven megjelent: A BOTTICELLI-TITOK ISBN 978-963-635-381-0 ISSN 2061-4454 Hungarian edition © by I.P.C. Könyvek Kft., Budapest, 2010 Kiadja az I.P.C. KÖNYVEK Kft. IPC MIRROR Könyvek Felelős kiadó: az I.P.C. Könyvek Kft. igazgatója A kötet kiadásában közreműködött a Nouvion Trade S.A.

Felelős szerkesztő: Varga Mónika Szerkesztő: Fülöp Ildikó A szerkesztő munkatársa: Maros Edit Borító: Popovics Ferenc Tördelés: Tóth Anikó Nyomdai munkálatok: Kinizsi Nyomda Kft., Debrecen Felelős vezető: Bördős János igazgató

„Marina Fiorato csodálatos történetet szőtt; művészettel, szerelemmel, intrikával és ravaszul ábrázolt karakterekkel… elállt tőle a lélegzetem…’’ – Susan Vreeland, a Leány gyöngy fülbevaló val szerzője

Marina Fiorato regényében lebilincselően keveredik a történelem, a misztérium, a művészet, a zene, a romantika és a politika. A napjainkban és a XVII. századi Velencében játszódó történet két szálon fut. VELENCE, 1681… A köztársaság éltető ereje az üvegfúvás, és a velencei tükrök az aranynál is értékesebbek. A vérengző Tízek tanácsa féltékenyen őrzi titokzatos módszerüket, s ezáltal a muranói üvegfúvókat is, akik gyakorlatilag bebörtönözve élnek a lagúnák egy szigetén. Ám a legtehetségesebb üvegművész, Corradino Manin eladja a titkot és ezáltal a lelkét is a Napkirálynak, a francia XIV. Lajosnak, hogy új jövőt teremtsen leányának.. Ennek az egyedülálló tükörkészítési technikának a megszerzésével sikerült megépíttetnie a Napkirálynak pazar Versailles-i kastélyában a Tükörgalériát. NAPJAINKBAN… Évszázadokkal később leszármazottja, Nora Manin boldogtalan londoni élete elől menekül Velencébe – elhatározta, hogy ősei városában folytatja életét és a családi mesterséget. A szenvedélyes és tehetséges ifjú hölgy azonban nem is sejti, hogy ismert neve hamarosan mekkora veszélybe sodorja. Lázasan kutat páratlan tehetségű üvegfúvó őse életének rejtelmei után, s közben bízik abban, hogy új életre és talán szerelemre is talál Velencében, ám előbb meg kell küzdenie a múlt démonaival. Miközben élete egyre jobban kiteljesedik és számtalan rég eltemetett

titokra derít fényt, rájön, hogy a múlt talán soha nem lesz olyan áttetsző, mint a kifújt üveg… Corradino és Nora Manin sorsa az időn átívelve összekapcsolódik, és mikor szörnyű titkok kerülnek napvilágra, a lány megérti, hogy csak akkor lelhet békére, ha tisztára mossa őse nevét. A valós személyeket bemutató reneszánsz korszakban és napjainkban párhuzamosan játszódó izgalmas történet a világ egyik legszebb városába repíti az olvasót, aki úgy érzi, a két főhős társaságában maga is bejárja Velence gyönyörű tereit és utcáit. „Marina Fiorato csodálatos két szálon futó történetet szőtt, művészettel, szerelemmel, intrikával és ravaszul ábrázolt karakterekkel…. elállt tőle a lélegzetem….” – Susan Vreeland, A jácintkék ruhás lány szerzője „Lebilincselő regény titkokról, odaadásról, szeretetről és árulásról. Fiorato biztosan meghódítja az olvasóit ezzel a gyönyörű és bonyolult Velencei történettel. Magával ragadó szereplői izgalmassá teszik ezt a lenyűgöző regényt.” – Kate Furnivall, az Orosz szerető és a Vörös sál szerzője

Conradnak, Rubynak, és legfőképp Sachának. Mindannyian szerepeltek ebben a könyvben.

ELSŐ FEJEZET A KÖNYV Mikor Corradino Manin utoljára fordult San Marco fényei felé, a lagúnából nézve bársonyos kék köntösbe bújt csillagok miriádjának látta Velencét. A várost ékkövekként díszítő számtalan ablaküveg közül vajon mennyi született meg az ő kezei alatt? A csillogó üvegek most végül megmutatják neki az élete végéhez vezető utat. Végre hazavezetik. Miközben a csónak lassan beúszott San Zaccariába, életében talán először nem arra gondolt, hogy a pulegoso technikával hogyan fog aranyfóliából és forró lazuritból létrehozni egy újabb remekművet, hanem arra, hogy soha többé nem lesz része ebben a csodálatos látványban. A csillogó vízcseppekkel borított hajóorrban állva balra fordult, a Santa Maria della Salute felé – a fehér kupola fényesen rajzolódott ki a sötét égbolton. A hatalmas templom alapzatát 1631-ben rakták le, hálául a Szűznek azért, mert megmentette a várost a pestistől. Corradino együtt nőtt fel a gyönyörű épülettel. És most, mikor az ő élete véget ér, a templom építése is befejeződött.

Sosem volt alkalma nappali fényben is megcsodálni az építészet eme remekét, és már nem is lesz. Hallotta, ahogy a traghetto 1 Canal Grandén átkelve komor hangján csalogatja az embereket, hogy szálljanak be hozzá. Fekete csónakja gyászgondolára emlékeztette Corradinót. A férfi hátán jeges hideg futott végig. Azon gondolkodott, vajon levegye-e fehér bauta maszkját, mikor kilép a partra; költői pillanat lenne – nagy gesztus, mikor visszatér a Köztársaságba. Nem, mert van még egy feladatom, mielőtt rám találnak. Hogy védje magát a szitáló ködtől, szorosabbra fogta vállán fekete köpenyét, majd bízva abban, hogy háromszögletű kalapja és bautája alatt nem ismerik fel azok, akik a nyomában vannak, sietve átsétált a Piazzettán. A hagyományos tabarro kosztümnek, amely a fehér maszktól eltekintve tetőtől talpig fekete, el kell rejtenie őt üldözői tekintete elől. Legalábbis annyi időre, amíg elvégzi utolsó feladatát. A sírásók lapátjára emlékeztető, kísérteties bauta maszknak rövid orr- és hosszú állrésze van, így teljesen meg fogja változtatni a hangját, ha esetleg meg kell szólalnia. Cseppet sem meglepő, hogy nevét a baubauról kapta, a gonosz szörnyről, akivel a szülők ijesztgetik rossz gyermekeiket.

1 komp (olasz)

Corradinónak babonából szokásává vált, hogy akárhol is volt, bárhová is tartott, meglehetősen gyorsan szedte a lábait. Most is sietősen haladt el Szent Teodor és Szent Márk fehér, szimmetrikus oszlopai között; a szent és a kiméra 2 beleveszett a sötétségbe. Rossz ómen volt sokáig időzni ezen a félelmetes helyen – a két oszlop között bűnözőket végeztek ki: felakasztották, vagy élve temették el őket. Corradino gyorsan keresztet vetett, de a következő pillanatban megmosolyogta a mozdulatot. Jöhet még bármi rosszabb annál, mint ami már megtörtént vele? Mégis sietősen hagyta maga mögött a szentek oszlopait. Igen, történhet: ha idő előtt rám találnak, és nem tudom megtenni azt, amit még meg kell tennem. A Piazza San Marcóra érve úgy érezte, minden, amit ismert és szeretett, fenyegetővé vált. A hold fényében a Campanile 3 árnyéka sötét késként hasított keresztül a téren. A galambok gonosz fantomokként repültek felé. Sötét, fenyegető árkádok vették körbe a teret – vajon ki leselkedik rá az oszlopok mögül? A székesegyház hatalmas kapui nyitva voltak; Corradino lopva bepillantott: a templom hatalmas aranygyomrában gyertyák rengetegének kicsiny lángjai 2

görög mitológiában a kiméra egy oroszlán fejű, kecske testű cs kígyófarkú szörnyéig volt. (aszerk.) 3 rangtorony(olasz)(aszcrk.)

táncoltak. A látvány egy rövid pillanatra felvidította: egy aprócska, fényes sziget a nagy, fenyegető, fekete tengerben. Talán még nem késő belépnem Isten házába, a papok kegyelmére bízni magam, és menedéket kérni. Ám azok, akik a nyomában voltak, szintén fizettek a díszes templomnak, amely Velence szentjének csontjait őrizte, s amelynek csillogó mozaikokkal díszített falai között oly hívogatóan pislákoltak most a gyertyák. Nem, Corradino odabent sem lelhet menedékre. Senki sem kegyelmez neki. A székesegyházat elhagyva gyorsan elhaladt a Tőrre deli’ Orologio árkádja alatt; még egy utolsó pillantást vetett a hatalmas órára, melynek lapján a zodiákus állatai eme napon mintha sokkal ünnepélyesebben mozogtak volna. A halál táncát járták. Corradino nem kínozta magát tovább azzal, hogy újabb és újabb pillantásokat vet az őt körülvevő csodás épületekre. Ám akkor sem tudott megnyugodni, mikor leszegte a fejét – másra sem tudott gondolni, mint a gyönyörű tessere üvegekre, melyeket munkája során készített; különböző formájú és színű üvegdarabokat olvasztott össze, majd az így kapott masszát egyetlen, gyönyörű edénnyé fújta, mely finom volt és színpompás, akár egy pillangó szárnya. Tudom, hogy soha többé nem érinthetek üveget.

Mikor belépett a Merceria dell’Orologióba, a piaci árusok már elkezdtek összepakolni. Corradino elsétált egy üvegárus mellett, aki gondosan sorokba rendezte portékáját, mintha csak drága ékszerek lennének. Corradino elméjében a kupák és kisebb tárgyak egyszer csak nőni kezdtek, és az alakjuk is megváltozott – a férfi szinte érezte a kemencéből áradó hőt, a kén és kova szagát. Ezek a szagok gyermekkora óta mindig megnyugtatták. Ám most ez az emlék úgy égette, mintha máris a pokol lángjai nyaldosták volna. Elvégre az árulók a pokol tüzére kerülnek, nem igaz? A firenzei Dante is megírta. Vajon Corradino maga is arra a sorsra jut, mint Brutus, Cassius vagy Júdás? Őt is felfalja az ördög? Vajon az ő vére is összekeveredik majd Lucifer könnyeivel, miközben a Pokol ura darabokra szaggatja? Vagy, mint azokat, akik a családjukat árulták el, őt is örökre bezárják… „… un lago che per gelo avea di vetro e non d’acqua sembiante… – s egy tavat láttam, mely befagyva mélyen, nem mint víz, hanem mint üveg fehérle.” 4 Corradino már-már mosolyogva idézte fel a költő sorait. Igen, ez hozzá illő büntetés lenne – az üveg volt az élete, miért ne lehetne hát a halála is? Nem, ha ezt az utolsó dolgot sikerül teljesítenem. Nem, ha feloldozást nyerek. Új erőre kapva visszafordult, ahogy azt korábban tervezte, majd a keskeny hidakon és kanyargós sikátorokban elindult a Riva degli Schiavoni felé. Itt-ott kis szentélyeket látott a házak sarkaiban – a lakók 4Dante:

Isteni színjáték (Pokol); Babits Mihály fordítása (a ford.)

gondoskodtak róla, hogy a gyertyák soha ne aludjanak el, s aranyló fényük állandóan megvilágítsa a Szűz arcát. Nem merek a szemébe nézni. Most még nem. Végül megpillantotta az Ospedale della Pietà árvaház fényeit, majd nem sokkal később már a gyertyák melegét is érezte, s meghallotta a violák hangját. Lehet, hogy éppen Ő játszik. Bár megtudhatnám, de sosem fogom. Anélkül, hogy benézett volna az épületbe, elhaladt az ismerős kerítésrács mellett, majd bekopogtatott a kapun. Mikor a szolgáló gyertyával a kezében kinyitotta az ajtót, Corradino nem hagyott neki időt, hogy megszólaljon. – Padre Tommaso! Subito 5! – sziszegte. Ismerte már korábbról a szolgálót – mogorva, szűkszavú lány volt, aki cseppet sem sietett teljesíteni az emberek kéréseit. Ám Corradino olyan határozottan szólt hozzá, hogy ezúttal azonnal sarkon fordult, majd hamarosan meg is jelent a pap. – Signore? Corradino a köpenyébe nyúlva elővette bőrerszényét, majd belerakta féltve őrzött jegyzetfüzetét; csak remélhette, hogy a lánya egy nap megtudja az igazságot, és akkor talán megbocsát neki. Lopva körbenézett a sötét sikátorban, de

5

Azonnal (olasz) A szerk.

megnyugodva látta, hogy szerencsére senki sincs a közelben, aki megleshetné titkait. Nem tudhatják meg, hogy nála van a könyv! Olyan halkan, hogy csak a pap hallhassa, azt mondta: – Padre, szeretném, ha ezt a pénzt a Pietà árváira költené – a maszk valóban a felismerhetetlenségig elváltoztatta Corradino hangját. A pap már nyúlt is az erszényért, hogy szokásos módon megköszönve elvegye, ám Corradino nem engedte ki a kezéből, míg a férfi a szemébe nem nézett. Egyedül Tommaso atya tudhatja, ki ő. – Az árvákra – ismételte meg, alaposan megnyomva a szót. Ekkor a pap végre ráismert. Lassan felfelé fordította az erszényt tartó kezet és közelről, gondosan megnézte látogatója ujjbegyeit: teljesen simák voltak. Már éppen megszólalt volna, ám a maszkot viselő, titokzatos férfi felvillanó tekintete még időben figyelmeztette. – Gondoskodom róla, hogy a gyermekek megkapják az adományát – mondta a pap óvatosan fogalmazva, majd hozzátette: – Isten áldja! Egy pillanatra egymásba fonódott a kezük – az egyik meleg volt, a másik jéghideg –, majd az árvaház ajtaja becsukódott. Corradino nem tudva, merre tartson, tovább indult; mikor már elég messze került az árvaháztól, levetette a maszkját.

Sétálgassak, míg rám nem találnak? Vajon milyen módszert választanak? Azonban a következő pillanatban minden bizonytalansága elmúlt, már pontosan tudta, hová kell mennie. Miközben az utcákat rótta, egyre sötétebb lett; szinte hallotta, hogy a csatornák vize is istenhozzádot mond. És akkor végre meghallotta maga mögött a lépteket. Mikor elérte a Calle della Mortét, a Halottak utcáját, megállt. Mögötte a léptek is elhallgattak. Corradino szomorúan lenézett a vízre, majd anélkül, hogy hátrafordult volna, azt kérdezte: – Leonóra biztonságban lesz? A választ megelőző csend mintha egy örökkévalóságig tartott volna, csak a partnak csapódó víz hangja hallatszott. – Igen – válaszolta végül egy jeges hang. – A Tízek mindig állják a szavukat. Corradino megkönnyebbülten felsóhajtott. Tudta, hogy az elkerülhetetlen néhány másodpercen belül bekövetkezik. Mikor a kés a hátába fúródott, jeges fájdalmat érzett. Am ennek ellenére a hirtelen felismerés mosolyra késztette. A penge olyan finoman siklott a be a bordái közé, hogy az csak egy dolgot jelenthetett. Corradino hangosan nevetni kezdett. Milyen ironikus tud lenni az élet! Milyen ostoba volt, mikor azt képzelte, hogy majd drámába illően, holmi romantikus hőséhez hasonlóan fog véget érni az élete! Hiszen ők írták ezt a színdarabot, ők írták meg élete utolsó

jelenetét, mely akár egy karneváli előadás tökéletes befejezése is lehetett volna. Egy hamisítatlan velencei távozás. Egy üvegtőrt használtak élete kioltására – muránói üveget. Valószínűleg egyikéi azoknak, amelyeket én készítettem. Miközben egyre jobban fogyott a levegője, úgy nevetett egyre hangosabban. Érezte, ahogy a bérgyilkos a tőrt megcsavarva egy mozdulattal letöri a markolatot. Érzékelte, ahogy húsa összezárul, ami után mindössze egy vékony karcolásnyom maradt a hátán ott, ahol a finom fegyver behatolt. Corradino előrebukott; közvetlenül mielőtt belezuhant volna a vízbe, életében először és utoljára meglátta az arcképét: egy bohócot látott, aki kacag saját halálán. A következő pillanatban a víz összezárult fölötte, akár a tőr ejtette seb a hátán.

MÁSODIK FEJEZET BELMONT Nora Manin pontban hajnali négykor ébredt. Cseppet sem lepődött meg azon, hogy odakint még sötét van, csak álmosan hunyorogva az éjjeli szekrényén álló lámpára pillantott. A digitális kijelző foszforeszkáló számai visszapislogtak rá. Mióta Stephen elment, minden nap pontosan ebben az időben ébredt. Volt, amikor a kezébe vett egy könyvet, máskor készített magának valami innivalót és leült a tévé elé, bízva abban, hogy az álmatlanságban szenvedőknek mutatott program eltompítja az agyát. Ám ez az éjszaka más volt – semmi értelme sem volt próbálkoznia azzal, hogy visszaaludjon. Mert holnap – azaz már ma – Velencébe utazik, hogy maga mögött hagyja régi életét, és újat kezdjen helyette. Mindössze az ágya és egy digitális óra maradt a szobában – minden más már dobozokban és bőröndökben volt. Nora élete gondosan össze volt csomagolva és arra várt, hogy… mire is? Nyögve felkelt és kibotorkált a fürdőszobába. Felkapcsolta a mosdókagyló fölötti neont, majd hideg vízzel alaposan megmosta az arcát, hátha sikerül teljesen

felébrednie. A tükörbe nézve az elszántság jeleit kereste a tekintetében, ám csak félelmet érzett gyomorszája magasságában. Ott, ahol a félelmet érezte, mindkét kezével megérintette a testét. Stephennek biztosan erre is lenne valami orvosi szakkifejezése – valami hosszú, latin szó. Belefáradtam már ebbe, mondta hangosan a tükörképének. Valóban elfáradt. Belefáradt abba, hogy állandóan csak szomorkodott. Elege volt abból, hogy mindig friss és mosolygós legyen a barátok előtt, akik tudták, hogy Stephen hűtlensége összetörte őt. Belefáradt abba, hogy szét kellett válogatniuk azokat a dolgokat, amelyeket közösen vettek. Még emlékezett arra, milyen boldogan és izgatottan vásárolták meg ezt a házat. Élénken élt benne házasságuk kezdeti szakaszának emléke, mikor Stephen állást kapott a Royal Free kórházban. Nora akkor úgy érezte, Hampstead túlságosan előkelő egy üveg- és kerámiaművészettanárnőnek. „Nem, ha az a tanárnő egy sebész felesége”, mondta erre az anyja szárazon. Még magának a háznak is volt neve – Belmont. Norának szokatlan és furcsa érzés volt, hogy egy ilyen fényűző házban lakik, arról már nem is beszélve, hogy annak még neve is van. A György-korabeli stílusú, négyszögletes alapú, teljesen szimmetrikus, álomszép, fehérre festett ház egy gyönyörű dombra épült. Nora és Stephen azonnal beleszerettek, és egy ideig boldogok is voltak benne.

Nora most úgy érezte, tulajdonképpen boldognak kellene lennie. A Belmont-ház eladásából befolyt pénz anyagi biztonságot nyújt majd neki. Biztonság, ismételte meg a szót keserű mosollyal az arcán. Még sosem éreztem ilyen bizonytalannak magam, mint most. Sebezhető vagyok. A házasság melege és biztonsága nélkül félek a jövőtől. Már vagy ezredszer állt neki, hogy leltárt készítsen – magáról: olyan részleteket keresett, amelyek miatt Stephen elhagyhatta. „Két nagy, de nem különlegesen szép, zöld szem. Haj: hosszú, szalmasárga. Bőr: halványbarna. Ajkak: az állandó magamban való kétkedés miatti rossz szokásból kiharapdált.” Itt megállt. Elvégre nem megözvegyült, csak elhagyták. Nem kell gyászolnia. Másrészt, hiába vizsgálgatja magát, attól, hogy fiatalabb, szőkébb és csinosabb Stephen szeretőjénél, még nem fogja jobban érezni magát. Volt férje egy negyvenéves, barna hajú kórházi adminisztrátorba szeretett bele, aki állandóan elegáns, visszafogott kosztümöt visel. Carolnak hívják, és mindenben Nora ellentéte. Carol sosem feküdne le kócosan, és nem aludna egy elnyűtt pólóban. Stephen úgy hívott, hogy „az én Primaverám”, mondta a tükörképének Nora. Felidézte a napot, mikor a nászútjukon, Firenzében megnézték a Botticelli-képet. Mindkettőjükre nagy hatással

volt a fehér ruhás, virágba borult Tavasz alakja, titokzatos mosolya csupa ígéret. Csillogó szőke hajával és zöld szemével megdöbbentően hasonlított Norára. Stephen a festmény előtt állva felesége haját simogatta, amitől Nora kényelmetlenül érezte magát. A mellettük elhaladó olaszok bellissimának nevezték, a japán turisták pedig lelkesen kattogtatták fényképezőgépeiket. Stephen megcsókolta, és a hasára tette a kezét. „Mégjobban fogsz rá hasonlítani, amikor…” Nemrég határozták el, hogy gyermeket szeretnének, ekkor még telve voltak optimizmussal. Mindketten a harmincas éveik elején jártak, mindketten egészségesek voltak – Nora rendszeresen futott, Stephen pedig megszállottként járt edzőterembe –, és egyetlen káros szenvedélyük a vörösbor volt, de azt is csak mértékkel fogyasztották. Ám mikor már egy teljes év eltelt, s nem fogant meg a baba, úgy döntöttek, felkeresik Stephen egyik kollégáját, egy gömbölyű, mosolygós, állandóan nyakkendőt és keménygallért viselő nőgyógyászt. Azonban a számtalan vizsgálat alapján csak annyit állapítottak meg, hogy „Megmagyarázhatatlan meddőségben szenved, s nincs értelme a drága gyógyszereknek, inkább szopogasson helyettük színes cukorkákat” – fogalmazott lekezelően Stephen kollégája. Nora legszívesebben üvöltött volna. Csak külsőleg hasonlított Primaverára, nagy bánatára úgy tűnt, hogy nőként a legfontosabb feladatát nem tudja már soha teljesíteni.

Bárcsak találtak volna valamit. Valami rendellenességet. Mert akkor még lett volna esélyem arra, hogy meggyógyítsanak. Nora alávetette magát a kellemetlen, megalázó és eredménytelen beavatkozásoknak. A beavatkozásoknak, amelyeknek a neveit csak az orvosok ismerik, és amelyeknek semmi közük a szerelemhez, a természethez és ahhoz a csodához, amelyet fogantatásnak hívunk. HSG, FSH, IVF. Ezek a rövidítések pokollá tették az életüket. Egy idő után szinte észrevétlenül elhanyagolták a házasságukat és mire rádöbbentek, hogy baj van, már nem volt mit megmenteni. Mikor Nora harmadszorra is belevágott az IVF-be, már mindketten tudták, ha nem is ismerték be egymás előtt, hogy az a szerelem már meghalt, amelyből boldogságot és oly sok előre eltervezett csodát adhattak volna egy kis jövevénynek. Akkoriban történt, hogy egy jó szándékú barátjuk célozgatni kezdett arra, hogy egy hampsteadi bárban egy nő társaságában látta Stephent. Jane csak úgy félvállról jegyezte meg: „Csak azért mondom, hogy tudjál róla. Valószínűleg semmiség, ne is törődj vele! De én a helyedben nyitottabb szemmel járnék. Es jobban odafigyelnék a férjemre.” Nora azonban, miután kiderült, hogy nem számíthatnak arra, hogy életet adhatnak egy babának, s egyre bizonytalanabbnak érezte a házasságukat is, kérdőre vonta Stephent. Arra számított, hogy a férje tagadni fog vagy

bevallja, hogy valóban megcsalta és a bocsánatáért esedezik majd. Ám nem így történt. Stephen mindent bevallott és azt tette, amit a becsülete diktált: felajánlotta, hogy elköltözik a közös házukból. És sajnos ez nem csak ajánlat maradt. Hat hónappal később Nora megtudta férjétől, hogy új barátnője, Carol állapotos. Az volt az a pillanat, mikor úgy döntött, hogy Velencébe költözik. En vagyok átlagos, nem Stephen. Elvégre ő képes volt elhagyni egy fiatal, szőke nőt egy idősebb barnáért. Egy farmeros művészt egy kosztümös, pénzszámolgató, karót nyelt nőért. Olyan, mintha egy rossz szappanopera hősnője lennék: egy átlagos nő, aki életének válságos pillanatában úgy dönt, elutazik ősei városába, hogy ott új életet kezdjen. Elfordult a tükörtől és a csomagjaira pillantva már vagy ezredszer elgondolkodott azon, vajon helyesen cselekszik-e. Nem maradhatok itt, az biztos. Képtelen lennék azt kockáztatót, hogy bármikor összefuthatok Stephennel és új családjával. Balszerencséjének köszönhetően sajnos ez elég rendszeresen előfordult annak ellenére, hogy Nora szándékosan kerülte a kórházat és környékét. Egyszer a közeli parkban találkozott velük, ráadásul éppen futás közben. Először tovább akart futni, és így is tett volna, ha Stephen nem ragaszkodik hozzá, hogy beszéljenek néhány szót ott és akkor Belmont sorsáról.

Stephen és Carol kéz a kézben sétáltak, egyforma szabadidőruhát viseltek és boldognak tűntek. A terhes Carol arca ragyogott, Nora arcán pedig csurgott a veríték. Feszülten váltottak pár szót az időjárásról és a házról, majd Nora továbbfutott. Egészen hazáig rohant, miközben arca már nem csak az izzadságtól volt nedves, de a könnyektől is. Stephen azonban meglepően nagylelkűen viselkedett: átengedte Norának a házat. Egész idő alatt korrekt volt velem, gondolta Nora. Mégsem egy gazember. Nem nevezhetem egy szemét senkiházinak, nem gyűlölhetem. A pokolba vele! Mikor eladta a házat, szabaddá vált. Most már nyugodtan belevághatott a nagy kalandba, amelyről nem tudhatta, vajon jó, vagy hibás lépés volt-e. Majd az idő eldönti. Senkinek sem árulta el, mit tervez, még anyjának, Elinornak sem. Különösen neki nem. Az anyja nem szerette Velencét. *** Elinor Manin egyetemi tanár volt – reneszánsz művészetet tanított. A hetvenes években a londoni King’s College-ból egy csereképzés keretében elutazott a velencei Ca’Foscari egyetemre. Odakint elutasította az Oxfordból és Cambridge-ből érkezett professzorok közeledését, ám azonnal beleszeretett egy Bruno Manin nevű olaszba. Mindez azért történt, mert

a fiatalember pont úgy nézett ki, mintha éppen egy festményről lépett volna le. Elinor minden nap látta őt a Linea 52-es vaporettón 6, amely a Lidóból – ahol diákként lakott – elvitte egyenesen az egyetemhez. A fiatalember a hajón dolgozott – ő nyitotta és zárta a bejáró rácsát, és kötötte ki a hajót minden megállóban. Bruno olyan elegánsan és gyorsan ugrált ki a partra, akár egy macska. Elinor a horgas orrot, ápolt szakállt és göndör, fekete hajat elnézve azon törte a fejét, vajon melyik festményre emlékezteti őt a fiú. Tiziano, vagy talán Tiepolo? Netán egy Bellini-kép? De vajon melyik? Elinor, ahogy a fiú profiljától elszakítva tekintetét az álomszép palazzók 7 felé fordult, hirtelen úgy érezte, a legapróbb részletekig meg akarja ismerni ezt a kultúrát, ahol a házak és emberek még most is úgy néztek ki, mint a reneszánsz korában. Még akkor is ezen gondolkodott, mikor egyszer Bruno felfigyelt rá és merészen meghívta őt egy pohár italra. És még akkor is, mikor elvitte őt Dorsoduróba és gyengéden lefektette az ágyára. S a csodálatos város még akkor sem hagyta nyugodni, mikor kiderült, hogy várandós. Sebtében házasodtak össze Brunoval és megbeszélték, hogyha fiuk születik, Corradónak nevezik el, ha pedig lány, Leonórának. Bruno a szülei előtt akart ezzel tisztelegni.

6 7

Komp (olasz) Palota (olasz)

Miközben az ágyban fekve nézték a mennyezetről kristályosan visszatükröződő csatorna vizét, Bruno mesélt Elinornak egyik őséről, az üvegfúvók híres maestrójáról, Corrado Maninról, akit mindenki csak Corradinónak hívott. Corradino volt a világ legjobb üvegfúvója, mondta büszkén a fiú, majd Elinornak ajándékozott egy üvegszívet, amelyet még valamikor réges-régen maga a maestro készített. Elinort nagyon meghatotta ez a romantikus gesztus. Boldogok voltak Brunoval. Elinor úgy akasztotta fel a szívet, hogy a rá eső fény visszatükröződjön a mennyezetről. Mikor pedig az ágyon fekve Bruno gyengéden a hasára tette a kezét, arra gondolt, hogy benne is lobog a velenceiekre jellemző tűz, és a méhében növekvő kis élet továbbviszi ezt a lángolást. Azonban egy napon a modern élet betört békés hétköznapjaikba és egy szempillantás alatt kegyetlenül véget vetett boldogságuknak. Elinor szülei, cseppet sem meglepő módon, semmit sem éreztek abból a tiszteletből, amellyel a velenceiek viseltetnek hajósaik iránt. Az sem tetszett nekik, hogy a fiú nem akarja elhagyni Velencét, hogy Londonba költözzön. Ez Elinort is megdöbbentette. Azonnal magához tért romantikus álmodozásából és újszülött kislányával visszatért a hetvenes évek Londonjába. Brunotól csak egy ígéretet vitt magával: hogy a fiú gyakran ír majd neki, és hamarosan meglátogatja. Mikor megszületett gyönyörű kislányuk, Elinor visszament tanulni. Az aprócska Leonóra élete első öt

hónapját felváltva hol nagyszüleinél, hol az egyetem bölcsődéjében töltötte. Elinort mélyen bántotta, ám egyáltalán nem lepte meg, hogy Brunotól nem érkezik levél. Túlságosan is büszke volt ahhoz, hogy megkeresse a fiút. Sőt, mintegy bosszúból, angolosította lánya nevét: így lett Eleonórából Nora. Mindeközben nagy érdeklődéssel fordult a feminista nézetek felé, és rengeteg időt töltött egy egyedülálló anyákból álló csoportban, ahol fennhangon szidalmazta Brunot és általában a férfiakat. Nora első karácsonyán Elinor egy olasz barátjától kapott egy képeslapot. Dr. Padovani, a középkorú, intelligens és maró humorú férfi a kollégája volt Velencében. Padovani nem éppen az együttérzéséről volt híres, ám a képeslapot elolvasva Elinor úgy érezte, mintha a férfi szánná őt valamiért. Amint elmúlt a karácsony, Elinor azonnal felhívta és harciasan megkérdezte tőle, miért gondolja úgy, hogy egy gyermekét egyedül nevelő nőt sajnálnia kell. Azonban arra a válaszra egyáltalán nem számított, amit ezek után hallott. Padovani azt hitte, Elinor tudott arról, hogy Bruno – nem sokkal azután, hogy a lány visszatért Angliába –, szívrohamban meghalt. A férfi kíméletesen elmondta neki, hogy Bruno munka közben halt meg; Elinor úgy emlékezett rá, ahogyan először megpillantotta, ám képzeletében most a fiú, kezét a mellkasára szorítva örökre eltűnt a vízben, melyet annyira szeretett szolgálni.

Az Elinorban lobogó tűz kialudt. Velence iránti rajongását szerelmével együtt eltemette; folytatta tanulmányait, s figyelmét Firenze felé fordította, bízva abban, hogy Botticelli és Giotto képein nem látja viszont gyermeke édesapját. *** A kis Nora nők között nőtt fel. Anyja és nagyanyja, s az Elinor feminista beszélgetőcsoportjaiba járó nők – ők voltak a családja. Úgy nevelték, hogy mindenről határozott véleményt alakítson ki és kreatív legyen. Állandóan azt duruzsolták a fülébe, hogy a férfiak veszélyesek, gonoszak. Később anyja Islingtonba, egy lányiskolába küldte, ahol hamar kiderült, hogy tehetsége van a művészetekhez. Elinor bátorította, hogy foglalkozzon a szobrászattal – anyjának az volt az álma, hogy Nora egyszer Michelangelo nyomdokaiba lép. Ám Elinor nem számolt a sorssal és lánya őseinek hívó szavával. Nora, míg a wimbledoni művészeti iskolában szobrászatot és kerámiaművészetet tanult, megismerkedett egy tanárnővel, akinek saját üvegműhelye volt Snowdoniában. A hatvanas éveiben járó Gaenor Davis üvegtárgyakat készített, amelyeket aztán Londonban árult – s erre kezdte biztatni Norát is, mert úgy látta, a lánynak van tehetsége az üvegfúváshoz. A lányt lenyűgözte, ahogyan az üveg változtatta a színét és formáját, rengeteget fejlődött az

alatt a hónap alatt, amelyet nyáron Gaenor műhelyében töltött. Mint minden nem hétköznapi, nagyravágyó diák, ő is saját magát látta az üvegben. Ez a különleges anyag egyszerre volt folyékony és szilárd, hangulatai voltak, engedte, hogy az ember alakítgassa, míg végül megszilárdulva elnyerte végső formáját, míg a hő újból meg nem olvasztotta. Elinor, látva lánya tehetségét, újra érezni kezdte azt a megmagyarázhatatlan folytonosságot, amelyet Velencében fedezett fel, és amelyek most Norában is a felszínre törtek. Ám Nora figyelmét az üvegfúvás nem kötötte le teljesen. A lány kezdte felfedezni a másik nemet. Gyermekkorában és tinédzserként szinte tudomást sem vett a férfiakról, ám most egyszer csak rádöbbent, hogy imádja őket. Nyoma sem volt benne annak a keserűségnek, amelyet anyja érzett – rengeteg férfi barátja volt, és szinte mindegyikkel eltöltött egy éj szakát. Három, szexszel és szobrászkodással teli év után Nora beiratkozott a Central St. Martin Egyetem kerámia- és üvegművészet szakának mesterképzésére. Akkor kezdte megunni a művészeket. Úgy vette észre, ezeknek a férfiaknak nincsenek céljaik, határozatlanok és felelőtlenek, nem lehet számítani rájuk. Nora megérett arra, hogy egy olyan barátja legyen, mint Stephen Carey, és mikor találkoztak a Charing Cross bárban, azonnal beleszeretett a férfiba.

Stephen nem a művészvilághoz tartozott, hanem a tudományok világához – orvos volt. Öltönyt viselt és magas beosztásban, jó fizetésért dolgozott a Charing Cross kórházban. Jóképű volt, ápolt külsejű: nem volt borostás és nem hordott elnyűtt pólókat, amelyektől a művészlelkek még huszonévesen is kamasznak néztek ki. Stephenben is azonnal felébredt az érdeklődés – ott volt egy lazán öltözködő, gyönyörű, szabadgondolkodó művészlány, aki megismertette őt egy olyan világgal, amelyről korábban semmit sem tudott. Mikor Nora hazavitte magával Stephent Islingtonba, Elinor felsóhajtott magában. Szimpatikus volt neki a régi vágású, cambridge-i oktatást kapott, lányánál néhány évvel idősebb fiú, de azonnal látta, mi történik. És ezzel barátnői is egyetértettek. Nora az édesapját kereste benne, és ez ellen Elinor semmit sem tehetett. Elinor odaadta lányának az üvegszívet, amelyet Brunotól kapott. Elmesélte Norának, amit az édesapjáról és annak családjáról, köztük a híres Corradino Maninról tudott, és reménykedett abban, hogy ezek után már van egy valamennyire kézzel fogható hátországa a lányának és talán már nem fogja az apját keresni Stephenben. Ám Nora csak fél füllel hallgatta anyját – nem érdekelte semmi, csak a szerelem. Miután befejezte a mesterképzést, felajánlottak neki egy tanári állást, Stephen pedig sebészi állást kapott a Royal Free kórházban. Hamarosan össze is házasodtak; a hagyományos norfolki esküvő kiadásait Stephen gazdag szülei állták.

Elinor új kalapjában, megadóan ülte végig a szertartást, s csak magában sóhajtozott. Az ifjú pár Elinor javaslatára Firenzébe ment nászútra. Norát elbűvölte Olaszország, Stephen azonban már kevésbé lelkesedett érte. Már akkor éreznem kellett volna, hogy valami nincs rendben. Eszébe jutott, hogy Stephen megvetéssel a hangjában beszélt Firenze közlekedéséről és a turistákról. Az sem tetszett neki, hogy Nora nehezen megszerzett, de folyékony olasz tudását használva szól a helyiekhez. Mintha féltékeny lett volna a lány örökségére, mintha attól félt volna, hogy az életvidám, hangos olaszok győznek az ő angolos finomsága felett. Az Uffizi képtárban, miután a Boticelli kép előtt állva azt a bizonyos romantikus megjegyzést tette, ő maga fonta be újra Nora haját; azt mondta, túl nagy figyelemben részesítik szőke haja miatt. Azonban Nora még így, befont hajjal is felkeltette az ötös-hatos csoportokban sétálgató, napszemüveget viselő, makulátlan külsejű olasz fiatalemberek figyelmét, akik elismerően fütyültek utána az utcán. Az is Stephen volt, aki nem akarta, hogy felesége újra Leonórának hívassa magát – az már túl sok lenne, mondta. Bőven elég, hogy a londoni galériákban Manin néven rendez kisebb kiállításokat az üvegtárgyaiból. Nora

azonban csak művésznévként használta a Manin nevet, csekkfüzetében és bankkártyáin a Carey név szerepelt. Nora elgondolkodott azon, Stephen vajon nem csak azért fogadta-e el a Nora Manin nevet, mert csak kevesen sejtették, hogy vezetékneve olasz származásra utal. Vajon azért nem mertem felvállalni teljes szívemből olaszságomat, mert Stephen megvetette? Nora a piperetáskájába nyúlt, hogy elővegye a talizmánját. A szempillaspirálok, s az élénk színű szemfestékek között kutatva végre megtalálta – gyönyörködve nézte a színjátszó üvegszívet. Őse alkotása mintha magába zárta volna a mosdókagyló fölötti neoncső fluoreszkáló fényét. Nora egy kék selyemszalagot fűzött a kis hurokba, és a nyakába akasztotta a szívet. Az elmúlt borzalmas hónapok alatt ez az üvegszív lett az ő rózsafüzére, ebbe vetette minden hitét, hogy talán egyszer még megtalálja a boldogságot. Szorosan köré fonta az ujjait, miközben azt ismételgette magában, hogyha eljut Velencébe, minden rendbe jön. Terve második szakaszára egyelőre nem akart gondolni – senkinek sem beszélt róla, még magában sem, annyira nevetségesnek és lehetetlennek tűnt az ötlet. Azért megyek Velencébe, hogy üvegfúvóként dolgozhassak. Ez az örökségem, mondta eltökélten a tükörképének. Összerezzent, mikor a csendben meghallotta a természetellenesen hangos szavakat, de elszántan a

markába zárta az üvegszívet, és újra szembenézett a tükörképével. Most már bátrabbnak látta magát, és ettől kissé felvidult.

HARMADIK FEJEZET CORRADINO SZÍVE Betűk voltak a kőbe vésve. A Pietà árvaház falán lévő tábla domborműnek hatott a vakító, déli napsütésben. Corradino végigfuttatta ujjait a barázdákon – pontosan tudta, mi van odaírva: „Fulmine il Signor Iddio maledetione e scomuniche… – Átkokkal és kiátkozással sújtsa Isten mindazokat, akik, bár fel tudnák nevelni őket, a Pietà árvaházba küldik fiaikat és leányaikat, legyenek azok akár törvényes, vagy törvénytelen gyermekeik.” Elolvastad ezeket a szavakat. Nunzio dei Vescovi, te gazember? Pontosan ma hét éve annak, hogy itt hagytad egyetlen unokádat! Erezted a szívedre nehezedő bűntudatot? Félelemmel gondoltál az Úrra és a pápára, mikor már hazafelé tartottál a palazzódba, hogy újra megszámold több ládányi aranyadat? Corradino lenézett a málló lépcsőre – elképzelte, ahogy ott fekszik a pólyába csavart újszülött kislány, aprócska testén még rajta a születés és halál vére – mert édesanyja belehalt a szülésbe. Corradino olyan dühösen szorította ökölbe a kezét, hogy tenyeréből kiserkent a vér.

Nem akarok Angelinára gondolni. Az öböl felé fordult, hogy abban gyönyörködve békességre leljen. Szerette a vizet nézni, amely oly gyakran változtatta hangulatát – aznap a déli napsütésben a hullámok egy ghiacchio-munkára emlékeztették: ennél az eljárásnál a kék legkülönfélébb árnyalataiban pompázó folyékony üveget összeolvasztotta a mester, majd jéghideg vízbe merítette, hogy az alkotás végül elnyerje repedezett, mégis tökéletes végső formáját. Corradino tovább finomította a ghiaccio-technikát azáltal, hogy szulfátot vagy ezüstöt öntött a jéghideg víz felszínére, így a forró üveg, miközben kihűlt, magába fogadta a fémet, amely gyönyörű, repedésekhez hasonlatos mintát hozott létre a felületén, és úgy csillogott, akár a víztükör a napsütésben. Az ehhez megszólalásig hasonló laguna látványa erőt öntött belé. Mester vagyok. Senki sem képes úgy dalra fakasztani az üveget, mint én. En vagyok a világ legügyesebb üvegfúvó mestere. Hallom, ahogy a víz válaszol… igen, és a franciák is ezért akarnak csakis engem, és nem mást. A lagúna fölött a San Giorgio Maggiore sziget irányába nézett, figyelte, ahogy a fűszerszállító hajók elúsznak az épülő Santa Maria della Salute templom előtt. A vörös és sárga fűszerek és a kereskedők napbarnított bőre színpompás festménnyé olvadt össze melyet a hatalmas épület hófehér kövei foglaltak keretbe.

Corradino mindennél jobban szerette ezt a látványt. Gondolák hasítottak végig a vízen, a parton pedig kurtizánok sétálgattak fedetlen keblekkel, szemérmetlenül. Corradino nem a bőrüket csodálta, hanem szebbnél szebb selyemruháikat: ahogy a nap sugarai megcsillantak a lágy esésű anyagokon. A szivárvány színeiben pompáztak, akár egy gyöngykagyló. Egy ideig még élvezte a látványt, azon ritka pillanatok egyikét, mikor kiszabadult a fornacéből 8, Muránóból. Megcsodálta a gondolák fejszealakú orrát, a város hat sestieréjét, azaz negyedét jelképező hat kart. Milyen gyönyörű is ez a város! És holnap el kell hagynia. Olyan áhítattal sorolta fel a hat nevet, mintha csak imádságot mondana: Cannaregio, Dorsoduro, Castello, Santa Croce, San Paolo és San Marco. A gondola lassan elérte a partot, lágyan hozzáért a mohával benőtt kövekhez, felébresztve Corradinót álmodozásából. Nem maradhat sokáig. Az árvaház mellett álló Santa Maria della Pietà templom keskeny utcájába érve Corradino lehajtotta a fejét. A díszes rácson keresztül benézett a templom sötétjébe: néhány árva kislány violán és csellón játszott. És akkor meglátta, akit keresett: a kislány, miközben barátnőivel beszélgetett, jobbra-balra döntögette szőke fejecskéjét. Tommaso atyát is

8

Kemence (olasz), itt olvasztó kemencés, üvegfúvó műhelyek

látta, amint felemeli a kezét, hogy megadja a jelet az előtte álló kórusnak. Ez volt a megfelelő pillanat. Hétköznapi, cseppet sem feltűnő hangján énekelni kezdett egy ismert dalt, mellyel a húskereskedők és süteményárusok szokták magukhoz csábítani a vevőket. Azonban egészen más szöveggel énekelte, hogy csak egyvalaki ismerje fel, és csak ő menjen oda hozzá: „Leonóra mia, bo bo bo, Leonóra mia, bo bo bo.” A kislány hamarosan ott termett a rácsnál, vékony ujjacskáival kinyúlt, hogy megfoghassa Corradino kezét. – Buon giorno 9 Leonóra. – Buon giorno Signore. – Leonóra, már mondtam, hogy szólíts papának! – Si Signore – felelte a kislány hamiskás mosollyal az arcán. Corradino is elmosolyodott. Szerette a kislány humorát, s hogy Leonóra már elég közel érezte magát hozzá, bátran használta ezt a játékos hangnemet. Corradino úgy gondolta, ez annak a jele, hogy a kislány hamarosan felnő, a kis coquette 10 nemsokára abba a korba lép, mikor nőül mehet ahhoz, akit választ magának. – Hoztál nekem ajándékot? – kérdezte izgatottan. – Lássuk csak… de előbb áruld el, hány éves is vagy? 9

Jó reggelt (olasz) Kacér (olasz)

10

Újabb kis ujjak nyúltak ki a rácson. Öt, hat, hét. – Hét. – Így igaz. És előfordult már, hogy nem kaptál ajándékot a névnapodra? – Nem, még soha. – Akkor reméljük, hogy most sem felejtettem el. Corradino úgy tett, mintha nem találná az ajándékot: összes zsebét átkutatta. Végül a füle mögül előhúzott egy vörösen csillogó gyönyörű üvegszívet. Megkönnyebbülten látta, hogy nem tévedett, mikor elkészítette ezt az ajándékot – Leonóra elragadtatva forgatta a kezébe hullott ékkövet, amely magába zárta a fényt. – Ez varázslat! – kiáltott fel. – Igen, bizonyos értelemben az. Hajolj közelebb, elmagyarázom. Leonóra odaszorította apró arcocskáját a rácshoz. Aranypettyes zöld szeme megcsillant a napfényben. Corradino szíve teljesen ellágyult. Létezik olyan szépség ezen a földön, amelyet nem tudok üvegből újjáteremteni. – Ascolta, Leonóra! Hallgass ide! Egy utaznom. De ahányszor csak erre a szívre leszek veled, és ha szorosan a tenyeredbe fogod, milyen nagyon szeretlek. Próbáld ki! A kislány összezárta ujjait a szív körül, szemét. – Érzed? – kérdezte Corradino.

időre el kell pillantasz, itt zárod, érezni és lehunyta a

Leonóra kinyitotta a szemét. – Igen – válaszolta mosolyogva. – Ugye mondtam, hogy varázslat? Megvan még az a szalag, amelyet legutóbb kaptál a névnapodra? A kislány bólintott. – Akkor fűzd át azon a kis lyukon, és akaszd a nyakadba. De nehogy a zárdafőnökasszony vagy Tommaso atya meglássa, és a többi kislánynak se add kölcsön! Leonóra ismét a tenyerébe zárta a szívet, és komoly arccal bólintott. – Visszajössz? – kérdezte. Corradino tudta, hogy soha többé nem térhet vissza. – Egy nap… A kislány elgondolkodva nézett rá: – Hiányozni fogsz! Corradino úgy érezte, mintha kibelezték volna, mint a halakat a Pescheria piacon. Nagyon szerette volna elmondani Leonórának, mit tervez: hogy hamarosan, amint biztonságban lesz, érte küldet. Ám jobb, ha a gyermek semmiről sem tud, különben veszélybe kerül az élete. Amiről nincsen tudomása, arról nem beszélhet; amiről nem beszélhet, az nem okozhatja a vesztét. En pedig nagyon is jól tudom, milyen kegyetlen méreg a remény, a várakozás. Mi lesz, ha mégsem tudok érte küldetni? Ám fennhangon csak ennyit mondott: – Te is nagyon fogsz hiányozni nekem Leonóra, mia.

A kislány újra kidugta vékonyka ujjait a rácson. Corradino azonnal megértette, és hozzáérintette saját vaskos ujjbegyeit – melyeken már nem látszottak az ovális vonalak – a kislányéihoz: kisujját Leonóra kisujjához, hüvelykujját a puha kis hüvelykujjhoz. Ám akkor hirtelen kinyílt az ajtó, és a pap kidugta a fejét: – Corradino, hányszor mondjam még, hogy ne ólálkodjon a lányaim körül? Nem éppen ezért került ebbe a sajnálatos helyzetbe? Leonóra, menj be, a kórus készen áll! A kislány még egy utolsó pillantást vetett Corradinóra, majd szófogadóan visszament a templomba. Corradino mormogva elnézést kért a paptól, majd úgy tett, mint aki indulni készül. amint Tommaso atya is eltűnt, visszament a calléba 11, hogy még egyszer, utoljára hallja a kislányok énekét. A kis angyalok édes éneke egybeolvadt a szívét eltöltő keserűséggel. Tudta, mi vár rá, de elfogadta sorsát. Mert mikor a tenyerébe zárja az üvegszívet, kis keze az én szívemet is melengetni fogja. Tudta, hogy talán sosem fogja viszontlátni Leonórát, ezért nekidőlt a templom falának és nem harcolt, hagyta, hogy könnyei végigfolyjanak az arcán. negyedik fejezet

11

Utca(a ford.)

NEGYEDIK FEJEZET CSODAORSZÁGBAN Még mindig szólt a zene. Nora a Santa Maria della Pietà templomban ült, és igyekezett megtalálni azt a szót, amely hűen tükrözi azt, amit érez. Elvarázsol? Nem, ilyet a középkori lovagok mondtak szívük hölgyének. Megbabonáz? Ez sem jó, olyan, mintha valamiféle gonosz erő tartaná a hatalmában. Elvégre senki sem kényszerített. Saját szabad akaratomból jöttem ide. Balra majd jobbra fordult, megnézte, kik vannak körülötte. A templom zsúfolásig megtelt – padszomszédja, egy elegáns, olasz matróna olyan közel ült hozzá, hogy vörös ruhájának ujja ráterült Nora alkarjára. Ám Norát ez egy cseppet sem zavarta. Mindannyian ugyanazért voltak ott, hogy… – ez a helyes kifejezés!- magával ragadja őket a zene. Antonio Vivaldi. Nora nagy vonalakban ismerte a zeneszerző életét: vörös hajú pap, asztmás volt, árvákat tanított, ő írta a Négy Évszakot. Ám sosem kapta fel a fejét, ha Vivaldit hallott. Diákkorában túl szokványosnak találta ahhoz, hogy művészlélekként hallgassa. A

bevásárlóközpontokban játszották háttérzenének, de őt nem kötötte le. Most azonban, a gyertyák homályos fényében élőben hallgatta a zeneszerző művét. Templomban hallgatta, ahova ez a zene való, ahol a mester kis árva növendékei szólaltatták meg először. Az összes zenész fiatal volt, remekül képzett, szorgalmas olasz diákok, akik szenvedéllyel és egyben szakmailag kifogástalanul adták elő a művet. Nem akartak a turisták kedvére tenni azzal, hogy korabeli kosztümöket öltenek magukra – hagyták, hogy a zenéé legyen a főszerep. Nora így hallotta életében először a Négy Évszakot. Útikalauzából megtudta, hogy a Palladio-stílusú homlokzatot a tizennyolcadik század végén építették hozzá a templomhoz a maestro halála után, mégis úgy érezte, mintha a pap ott ült volna most is a hallgatóság soraiban. A pillérek felé fordulva az ott álldogáló helyiek között keresni kezdte a vörös hajú zeneszerzőt. *** Nora, mikor megérkezett Velencébe, végre szabadnak érezte magát. Hagyta, hadd sodorja a turisták áradata, miközben az idegen nyelvek bábeli zűrzavarában hol durva német torokhangokat hallott, hol a franciák lágy, nazális hangzóit. Kábultan sétált végig a San Marco negyeden, mígnem megérkezett a Marciana Könyvtár elé. Úgy esett be a

díszkapuján, mint egy sürgős orvosi ellátásra szoruló sérült a baleseti ügyeletre. Nem akart turistaként viselkedni és cseppet sem örült, hogy ilyen nagy tömegen kell keresztülverekednie magát. Annyi gyönyörűséget látott maga körül, hogy lassan hinni kezdett Isten létezésében; mindenesetre Velencében hitt. Ám a város meg is rémisztette – le kell horgonyoznia, hogy valóban úgy érezhesse, idetartozik. Elhatározta, hogy a könyvtárban utánanéz Corradinónak, remélte, hogy talál róla valamilyen feljegyzést. A leírt szavak, életrajzi adatok, dátumok lehetnek a hosszúsági és szélességi fokok, amelyek segítenek neki révbe érni. Corradino pedig várni fogja őt, akár egy családtag a repülőtéren. „Gyere, megmutatom a várost”, mondja majd. „Ide tartozol. Te is a család tagja vagy.” A portás a szállodában, ahol megszállt, cseppet sem lepődött meg, mikor látta, milyen kábult állapotban van – megszokta már, hogy ez a gyönyörű város ilyen hatással van az odalátogatókra. 0 javasolta, hogy a Marciana Könyvtárba menjen, és mikor Nora megkérdezte tőle, hol találja meg őse alkotásait, csak annyit válaszolt: „Szinte mindenütt, Signorina”. Norát felvidította, hogy a portás ismeri a Corradino Manin nevet; a férfi úgy beszélt róla, mintha csak régi ivócimborák lennének. Arra a kérdésre pedig, hogy mit érdemes megnézni a városban, szenvedélyesen egy nagy kört írt le a karjával. „Faccia soltanto unapasseggiata, Signorina. Soltanto unapasseggiata.” Azaz: Csak sétáljon Signorina, egyszerűen csak sétáljon.

A férfinak igaza volt. A Castello negyedben lévő kellemes szállodájából elindult Velence utcácskáin – teljesen elvesztette az időérzékét, és csak bolyongott céltalanul, de ezt cseppet sem bánta. Minden gyönyörű volt, még az egész városban jelenlévő elmúlás is. Omladozó házak álltak fényűző paloták mellett; talapzatukon, ahol a lagúna vize elevenen felfalta őket, szemmel láthatóak voltak a pusztulás jelei. A foltos kövek úgy süllyedtek a vízbe, mint a marsalaszószba mártott biscotti 12, ám ettől csak még szebbek voltak. Mintha boldogan adták volna meg magukat az őket felemésztő hullámoknak. A hidakon sétáló Norát az ablakok között kifeszített szárítókötelek, vagy az elhagyatott tereken focizó koszos kisfiúk ugyanúgy lenyűgözték, mint a mór ablakok csipkézete. Nem akart tervezni, csak úgy kóborolt az utcákon. Londonban mindig mindent megtervezett, és az elmúlt évek alatt egyetlen egyszer sem tévedt el. Ismerte a fővárost, de ha a szükség úgy hozta, bizalommal fordulhatott a térképhez, amelyen színes vonalak jelölték a metróhálózatot. Stephen, aki egy két lábon járó enciklopédia volt, elmesélte neki, hogy mikor a térképet szerkesztették, szándékosan egymástól egyenlő távolságban jelezték a metrómegállókat, holott a valóságban ezek a távolságok cseppet sem voltak egyformák. Ezzel az volt a szándékuk, hogy a nagyváros lakói biztonságban érezzék magukat, ne idegenkedjenek a föld alatti közlekedéstől. 12

Sütemény (olasz) a szerk.

Azonban Velence olyan város volt, amely felszínre hozta Nora spontaneitását. Az útikalauz végében ugyan volt egy térkép, de a lánynak semmi szüksége nem volt rá. A falakon mindössze két irányt jeleztek a rég felfestett sárga nyilak: San Marco és Rialto felé mutattak. Ám ha az ember elindult az S alakú Grand Canal mentén, hamarosan rádöbbent, hogy ez a két irány valójában ugyanarra halad. Nora végül kiért egy piazzára, ahol két sárga nyilat látott a falon – ellentétes irányba mutattak, mégis mindkettő a San Marcóba vezető utat jelezte. Aliz vagyok Csodaországban, és ezeket a nyilakat a vigyorgó macska festette fel 13. Az érzés, hogy akárcsak Aliz, ő is a nyúlüregen keresztül egy varázslatos világba csöppent, csak tovább erősödött, mikor a nap ereszkedni kezdett az égen. Akkor véglegesen eldöntötte, hogy megpróbál eljutni San Marcóba. Amikor megpróbálta követni az irányt jelző nyilakat, azok csak egyre távolabb csalogatták, mígnem a Rialto-híd fehér árkádjánál találta magát. Hogy erőt merítsen a további barangoláshoz, a híd tövében lévő cafe terrazza kellemes hűvösségében megivott egy kávét. Figyelte a hömpölygő turistaáradatot, de gondolatban szándékosan elkülönítette magát ettől a tömegtől. Nem turista vagyok. Azért jöttem ide, hogy itt éljek. Utalás Lewis Carroll (1832-1898) Alice Csodaországban című abszurd meseregényére. 13

Nagyobb csomagjai a közelben lévő Mestre negyedben várakoztak; Nora egy hónapra fizetett a megőrzésükért – ennyi időt adott magának arra, hogy lakást találjon és megkapja a munkavállalási engedélyt. Az elhaladó vaporettókat nézve eszébe jutott az apja. Mikor a zsúfolt hajó megállt, egy kék overállt viselő fiatalember kiugrott a partra, majd a kötelet a kezébe fogva könnyedén kikötötte a jármüvet. Az apám. Nagyon furcsa volt a gondolat. Nora nem tudta elképzelni, hogy az anyja ideutazik, szerelembe esik és felelőtlenül terhes lesz. De nem akarta, hogy anyja most beférkőzzön a gondolataiba. Nem akart tudomást venni arról, hogy őelőtte az anyja már járt itt. Azt akarta, hogy ez az ő Odüsszeiája legyen. „En más vagyok, mint anyám!”, mondta fennhangon. A következő Pillanatban kérdő mosollyal az arcán megjelent mellette a pincér. Nora zavartan megrázta a fejét, fizetett és útra kelt. Ezúttal úgy tett, mint a Vörös királynő Aliz meséjében. Ellemkező iránba indult el, mint amerre a nyilak mutattak, és hamarosan belépett oda, amit Napóleon nem igazán találóan „Európa legszebb szalonjának” nevezett. Ahogy a nap lefelé ereszkedett az égbolton, az árnyékok hatalmasra nőttek. A Campanile, a Harangtorony, mint egy óriás magasodott a tér fölé; a boltíves folyosókon hosszú csíkként húzódott végig a napfény. Nora egészen aprónak érezte magát, mikor felnézett a székesegyház csillogó bronzkupoláira – ilyen gyönyörűséget, ilyen csodálatos

díszítésű épületeket csak Keleten lehet látni. Róma és Konstantinápoly nászából született meg ez a lenyűgöző, márvánnyal és mozaikkal díszített, púpos hátú teremtmény, hogy védelmezze a várost. És mintegy a székesegyház ellentéteként, ott állt a csipkés esküvői tortára emlékeztető, vakítóan fehér Dózse-palota. Csak ez az egyetlen tér méltó arra, hogy helyet adjon az Orologiónak, az óriásoknak épült óratoronynak, amelynek lapján számok helyett a zodiákus jegyei állnak körben. Nora úgy érezte, le kell ülnie egy kicsit. A gyönyörűbbnél gyönyörűbb épületek sokaságától megszédült. Kinyitotta útikalauzát, ám a betűk összefolytak előtte, csak fekete foltok voltak a színpompás, lenyűgöző valóság mellett. Különben is, a Rialto-hídnál elhatározta, hogy nem lesz egy a rengeteg turista közül, és ehhez komolyan tartani is akarta magát. Nem akarta, hogy a többiekhez hasonlóan az ő tekintete is ide-oda ugráljon az útikalauz és az épületek között, mint egy kezdő hírbemondóé, aki nem tudja, hogy a kamerába nézzen-e, avagy a súgógépre. Miért nem figyelmeztetett engem senki, hogy ez a város ilyen lenyűgöző hatással van az emberre? Barátai, művészettanárai, sőt, még az anyja is évekig mondogatták neki, hogy utazzon el Velencébe. Senki sem akarta elhinni, hogy művészként és félig velenceiként még sosem járt a városban. Ám míg a Rialto-hídnál iszogatta a kávéját, rádöbbent, hogy valójában az anyja miatt nem járt

még itt. Elinor velencei kalandja során mély sebeket szerzett. A Serenissima 14 elutasított őt, mikor látta, hogy be akar tolakodni ide. Nora azonban nem azért akart idejönni, hogy újraélje anyja történetét. Ő egész Olaszországot fel akarta fedezni – Firenzét, Ravennát, Urbinót. A Velencéről áradozó barátok mind azt mondták, hogy nincs gyönyörűbb hely ennél a világon. Igen, ők valóban mondták neki, hogy látogasson el ide. Ám akiket ő most azzal vádolt, hogy nem készítették fel arra, milyen gyönyörűség fogadja itt, azok az általa nagyra becsült költők és művészek voltak. Canaletto, mondd, képeid miért nem tükrözik ennek a városnak minden szépségét? Te, a nagy művész, miért nem voltál képes megmutatni nekem, mi vár itt rám? Miért csak vázlatokat készítettél ahelyett, hogy minden részletében megmutattad volna ezt a gyönyörűséget? És te, Turner? Te miért nem tudtad úgy megfesteni az öböl vízéről visszatükröződő napfényt, ahogy én itt állva látom? Henry James, miért nem készítettél fel erre? Arthur Evelyn Waugh, leírásaid csak halvány árnyékai annak, ami itt fogadott. Thomas Mann, miért nem írtál le mindent erről a helyről? Nicholas Roeg, neked kamerád volt, mégsem tudtad megörökíteni ezt a mindent felülmúló látványt. ***

a Velencei Köztársaság (olaszul: Serenissima Repubblica di Venezia) (a szerk.) 14

A fiatal hölgy, aki a könyvtár halljában fogadta, tökéletes angolsággal elmondta Norának, hogy sajnos nem engedheti be az épület belső „szentélyébe” Ám a szabadpolcos könyvekhez azok is nyugodtan hozzáférhetnek, akik nem rendelkeznek olvasó jeggyel. Nora elővette az útlevelét és figyelte, ahogy a lány kiállítja a nevére a napijegyet, majd követte a könyvtárost a bejárattól balra lévő hatalmas ajtón át, amely suttogva üdvözölte, mikor becsukódott mögöttük. A csend, a kissé áporodott szag és a bőrkötéses könyvek egyetemi napjaira emlékeztették Norát. Az olvasóteremben rajta kívül csak egy idős úr ült. Egy pillanatra felnézett, egy kurta bólintással köszönt Norának, majd folytatta az olvasást. A könyvtáros röviden elmagyarázta neki, hogyan kell használni a katalógusokat, majd magára hagyta Norát. A lány elkezdte átlapozgatni a sárgás kartotékokat. A kártyán, amelyen megtalálta a „Manin” nevet, rengeteg jelzet szerepelt, ám Nora azonnal észrevette, hogy legtöbbjük az egyik dózséról, Lodovicóról szóló könyveket jelzi, vagy azokat, amelyekben Danieléről, egy forradalmár ügyvédről olvashat, aki 1848-ban szembeszállt a Velencét megszálló osztrákokkal. A napsugarak egyik ablaktól a másikig vándoroltak, de Nora végül megtalálta, amit keresett – az egyik távoli polcról leemelt egy vastag kötetet, amelyen látszott, hogy már régóta nem vette a kezébe senki. Leült az egyik bőrrel bevont asztalhoz, és lapozgatni kezdte a könyvet. Még a hatvanas években készített fényképek is vissza tudták adni

a város szépségét. Nora a sok gyönyörűség láttán megadóan a kezére hajtotta fejét, mire az idős úr aggodalmasan ránézett. Azért jöttem ide, hogy találjak egy kedves rokont, aki megmutatja nekem a várost, ám e helyett egy mester fogad – egy Leonardo, egy Michelangelo. Nora büszkeséget érzett, hogy egy ilyen embert tudhat ősének, ugyanakkor nagyon is kicsinek érezte magát mellette. Tekintete végül megpihent egy meseszép csillárról keszült képen, amely alatt ez állt: „Candelabro – La Chiesa di Santa Maria della Pieta, Venezia” 15. Rögtön eszébe jutott, hogy a város naptól felhevített falain látott egy plakátot, amelyen az állt, hogy ezen az estén kezdődik egy koncertsorozat: velencei zenék szólalnak meg eredeti környezetükben. Nora sietősen visszatette a polcra a könyvet, és elsétált a Casino da Caffeban lévő információs irodába. Gyorsan megvette a koncertjegyet, és azonnal elindult a templomba, de útközben, az öböl fölött lenyugvó napban gyönyörködve, még megevett egy tányér pastat. *** Most, a Pietà templomában Nora tudta, hogy jobb programot nem is választhatott volna az első Velencében töltött estéjére. Napközben olyan rohamnak tette ki 15

csillár - Santa Maria della Pictá-templom, Velence (olasz)

érzékszerveit, hogy most szüksége volt arra, hogy egy ideig csak nyugodtan üljön, hogy ne kelljen ámuldozva ide-oda kapkodnia a fejét. Hagyta, hogy a zene bekússzon a füleibe s elárassza minden gyönyörűségével, s közben megpróbálta összeszedni a gondolatait. *** Nemrég, amikor megérkezett a Marco Polo repülőtérre, és onnan a motoros csónak elindult vele a szálloda felé, a szél pedig belekapott a hajába, érzékszervei új életre keltek. Kora reggel óta, mióta ébren volt, úgy érezte, mintha transzba esett volna – teljesen automatikusan tett mindent, amit külföldre utazáskor tesz az ember: taxit hívott, kiment a repülőtérre, majd feladta a csomagjait. Mivel még bőven volt ideje a felszállásig végigjárta az üzleteket, amelyekben csupa olyan dolgot talált, amelyekre semmi szüksége nem volt. A könyvesboltban felfigyelt egy könyvre, amelynek a borítóján egy Canaletto 16-kép volt – furcsa érzés volt, hogy délután már abban a városban fog sétálni, amelyet a művész megfestett. Ám éppen ezért szinte azonnal le is tette a könyvet: hamarosan személyesen fedezi fel azt a világot, nincs szüksége arra, hogy más szemeivel lássa. A repülőúton még mindig ura volt a történéseknek. Végighallgatta a stewardesst, és udvariasan megköszönte a canaletto canal (valódi neve Giovnni Antonio Canale; Velence, 1697- Velence, 1768), itáliai festő és rézkrcoló 16

felszolgált ételt és italt. Ám amint a gép földet ért, Norát hatalmába kerítette egy új, ugyanakkor cseppet sem kellemetlen érzés: gyámoltalanul nézett körbe. Odahaza úgy képzelte el, hogy a gép valamiféle futurisztikus kifutópályára száll le, egyenesen a Szent Márk térre. A valóság majdnem ilyen furcsa volt – a Marco Polo repülőteret tenger vette körül: egy szigeten helyezkedett el. A következő lépést Nora nem képzelte el előre, ám most látta, hogy keresnie kell egy hajót. Ahogy fellépett a vízen imbolygó vízitaxira, akaratlanul is összehasonlította a jármüvet és vezetőjét a londoni fekete kocsival és a cockney 17 nyelvjárásban beszélő, mosolygós sofőrrel, aki hajnali hatkor kivitte őt a Heathrow-ra. Ám volt valami, amit indulás előtt még el sem tudott volna képzelni. A hajó hamarosan elérte a szárazföldet, és lassan bemanőverezett egy keskeny csatornába. Nora azonnal látta, hogy még nem Velencében vannak. És akkor egyszer csak meghallott egy távoli harangszót, amely mintha kifejezetten őt hívta volna. A hajós, mintha belelátott volna a gondolataiba, az ősi épületek felé mutatva így szólt: „Muránó”. Muránó. Az üveg hazája. Ahol ősei dolgoztak. Nora kellemesen megborzongott, mikor elhaladtak a sziget mellett, ahol egymást érték az üveggyárak. Már évszázadok óta itt állnak ezek a fornacék, és a bennük dolgozó mesterek ugyanolyan csodákat hoznak létre, mint őseik. Elhatározta, 17

kelet-londoni angol munkásosztály (a szerk.)

hogy már másnap visszamegy oda, és megpróbál elhelyezkedni valamelyik műhelyben. Őrült tervén gondolkodva nemhogy megijedt, de egyre magabiztosabbnak érezte magát. A „végzet” szó jutott eszébe. Örült, romantikus szó, mégsem tudta száműzni gondolataiból. Tenyerébe zárta a nyakában lógó üvegszívet, majd elmosolyodott, annyira színpadiasnak érezte a mozdulatot. Hirtelen ötlettől vezérelve kibontotta befont haját és élvezte, ahogy a szél belekap fürtjeibe. Muránót akarta ezzel üdvözölni, ugyanakkor tudta, hogy mozdulata egyben hűtlen férjének, Stephennek is szól. Amikor megérkezett a szállodába, és a rokokó stílusú fürdőszobai tükör előtt megpróbálta rendbe szedni magát, már bánta, hogy szabadjára engedte a vad hajzuhatagot. Egy egészen más Nora nézett vissza rá a tükörből, mint indulás előtt. Szembenézett a velencei tükörből kinéző velencei önmagával. Haja borzasán hullott a széltől kipirult arcába, tekintetében vad tűz lobogott. Csak a nyakában lógó üvegszív volt ugyanaz. Megállapította, hogy egy kicsit őrült, de szép nő néz vissza rá a tükörből. Volt még valaki, aki most itt a zenehallgatás közben, a Pietà templomban ugyanezt gondolta. A templomfolyosó másik oldalán, vele egy sorban ült. A harmincas éveiben járó, ápolt külsejű féri, hosszú lábait kényelmetlenül maga alá húzva ült a padon Mielőtt még felfogta volna, a következő gondolat futott végig az agyán:

Mintha egy festményről lépett volna le. Azonnal eszébe jutott anyja története és megrémült attól, hogy most, harminc évvel később ugyanaz történik vele. Gyorsan elfordította a fejét, de késő volt, a gondolat már befészkelte magát az agyába. Mikor megint a férfira nézett, látta, hogy az még mindig figyeli. Elpirulva előrefordult, és elhatározta, hogy nem néz rá többé. A kellemes zenét hallgatva arra összpontosított, amiért elment a templomba: a hatalmas, gyönyörű üvegcsillár pontosan a feje fölött függött, mint egy sötét mennyezetből kinövő, csillogó kristályfa. Nora alig akarta elhinni, hogy kecses karjai meg tudják tartani azt a rengeteg, apró, gyémántként ragyogó kis cseppet. Tekintetével megpróbálta végigkövetni a karokat, de végül rá kellett jönnie, hogy olyan mesterművel van dolga, amelyen nem látszik, honnan indulnak az egyes karok, és hol érnek véget. Az apró kristálycseppek prizmákként törték meg a gyertyák fényét. Hallotta ugyanazt a zengő hangot, amelyet akkor, mikor a hajó elhaladt Muránó partjainál; ám most rájött, hogy nem csak a fejében, hanem valóban hallja – az üveg énekelt édes hangján: a vonós hangszerek húrjai dalra csábították a csillárt is, melynek minden egyes karja, minden apró kis cseppje a saját hangján szólalt meg. Nora lenézett a kezében tartott kis füzetre, hogy elolvassa, mit írnak erről a csodaszép remekműről, melyet az ő őse készített. A csillárról semmit sem talált, mégis

elmosolyodott, mert tudta, amit a hallgatóság többi tagja nem. Már akkor is itt volt, mikor te éltél, Antonio Vivaldi. Hallottad, ahogy műveidet veled együtt szólaltatja meg csengő hangon a kristály. Tulajdonképpen már azelőtt itt volt, hogy te megszülettél volna. Es nem más készítette, mint az en ősöm, Corradino Manin mester.

ÖTÖDIK FEJEZET A CAMELOPARDALIS – A ZSIRÁF A hatalmas csillár egy hordóban felfüggesztve szelte keresztül a lagúnát. Vízbe süllyesztve, minden mástól elzárva, csengő összhangban dalolt a hullámokkal együtt. A körülötte lebegő víz koromsötét volt, ám egy-egy holdsugár elérte prizmáit, melyek így apró gyémántokként ragyogtak. A víz biztonságos burokként vette körül a csillárt, mint a magzatvíz az anyja méhében növekvő magzatot. Még egy nap, és világra jön e csodás üvegteremtmény. Tegnap elkészült, ma pedig vár, hogy holnap megmutathassa magát a világnak. A hordót annyi kötél tartotta függőleges helyzetben, hogy úgy tűnt, mintha a hajó belsejében halászhálók szövevényes csapdájába esett volna. Az evezősök egy régi piemonti dalt énekeltek, amire a csillár csilingelve válaszolt. ***

Corradinónak már minden porcikája sajgott, mégsem hagyta abba a munkát. A már majdnem kész csillár egy vasláncon függött előtte, arany színben pompázva a kemence halvány fényében. Kristálykarjai esdekelve nyújtózkodtak felé, mintha kérve kérnék, hogy fejezze be remekművét. Öt finom karjából egy még nem került a helyére, így Corradino még egyszer, utoljára a tűz felé fordult. Az olvadt üveg szívébe mártotta a canna da soffiót, a fúvócsövet, aztán hozzáértőén megforgatta, majd kiemelte az olvadt anyagot, amely megadóan csüngött a cső végén. Ezután egy keményfán megadta neki a kívánt formát. Corradino szemében az üveg élő volt. Ő csak a gubót alkotta meg, amelyből majd életre kel valami gyönyörűség. Mély levegőt vett, majd belefújt a csőbe. Az üveg, szinte különálló lényként finom, hosszúkás formát vett fel. Corradino mindig addig fújta ki tüdejéből a levegőt, míg az olvadt üvegmassza tökéletes formát nem öltött. Társai gyakran viccelődtek azzal, hogy amilyen maximalista, inkább ott helyben fulladna meg, de nem venne újra levegőt, míg az üveg el nem éri azt a formát, amelyet ő megálmodott. Corradino azonban tudta, hogy egy apró leheleten múlik, hogy tökéletes remekművet hoz-e létre, vagy egy szerinte hibás darabot. Ő nagyon jól tudta, mi a különbség a páratlanul szép és az egyszerűen csak szép között. Figyelte, ahogy az üveg, akár egy kaméleon, változtatja a színét: előbb lángoló vörös volt, majd rózsaszínes, narancssárga, borostyánszínű, sárga, majd végül, ahogy

kezdett kihűlni, fehér. Tudta, hogy gyorsan kell dolgoznia. Egy pillanatra visszatette az üvegmasszát a fornóba1S18, hogy újra felhevüljön, majd formálni kezdte a kezével. Társaival ellentétben, akik féltek attól, hogy bőrük felhólyagosodik a hőtől, ő nem használt vattát vagy papírt, hogy óvja a kezét. Ujjbegyeit már rég feláldozta a művészetért cserébe. Bőre megégett, kisebesedett, míg végül ujjbegyei teljesen simák lettek. Corradinónak eszébe jutott Marco Polo története – a velencei kereskedő mesélte, hogy az ősi kínai Tang- dinasztia tagjai az ujjlenyomataik alapján azonosították magukat, és ez azóta is fennmaradt Keleten. En egy lettem az üveggel. Valahol Velencében, vagy messze a tengeren túl, bőröm örökre benne marad egy serleg vagy gyertyatartó megkeményedett kovájában. Corradino tudta, hogy az ő munkái a legjobbak, hiszen ő a kezében tartotta az üveget, érezte, ahogy az anyag vele együtt lélegzik. Kezébe vette tagianti ollóját, majd óvatosan vékony szálakat kezdett kihúzni a cilinder alakú masszából, míg az üveg fel nem vett egy filigrán faalakot. Ekkor gyorsan elvette szájától a fúvócsövet, majd egy vaspálcához, a pontellóhoz érintette az anyagot, és formálni kezdte a nyílt végét. Tudta, hogy nincs sok ideje, az üveg hamarosan kihűl, ezért gyorsan odavitte a csillárhoz és finom, kacskaringós vonalban elrendezte a törzs körül. A 18

Kemence (olasz)

remekművön nyoma sem volt annak, hol illesztette a törzshöz a kart. Corradino megtartotta a kart, míg az teljesen meg nem szilárdult; gyönyörködött a művében, majd hátralépve megtörölte izzadt homlokát. Annak ellenére, hogy, akárcsak az összes mester, ő sem viselt felül semmit, felsőteste napkeltétől napnyugtáig verítékben fürdött. Szorgalmas társait nézve azon gondolkodott, vajon munkájuk felkészíti-e őket a pokol égető tüzére? Hogyan is fogalmazott Dante? mert a sírokat láng csapkodja, nyalja S a követ általtüzesíti nyelve: Nincs tűz, mely a vasat izzóbbra marja.” 19 Corradino jól ismerte a firenzei költő müvét. Apja, mikor el kellett menekülniük a Manin-palotából, családja minden tagjának megengedte, hogy magával vigyen egy, a szívének kedves dolgot. Édesapja egy könyvet vett magához: Dante Isteni színjátékát. Apám ezt választotta, és nekem csak ez a könyv maradt meg, amely mindig rá fog emlékeztetni. Corradino a szomorú visszafordult a tűzhöz.

19

gondolatot

elhessegetve

Dante: Isteni színjáték (Pokol). Babits Mihály fordítása (a ford.)

Nem meglepő, hogy a velencei Nagytanács 1291-ben úgy rendelkezett, hogy a várost fenyegető tűzvész miatt az üvegfúvó mestereknek át kell települniük Muránóra. Már nem egyszer előfordult, hogy a kemencék lángjai majdnem elemésztették a várost. Bölcs döntés volt áthelyezni a mesterség központját, annál is inkább, mert néhány éve szörnyű példát láttak: az angliai Londont elpusztította egy tűzvész. Ám a tűz forrása közel sem volt olyan nemes, mint a velencei mesterek műhelyei: a később Rialtóba érkező kereskedők szerint egy pitéket árusító boltból indult a tűz. Corradino felhorkant. Angolok! Csak a hasukon jár az eszük. A londoni tűzvész fellendítette a muránói üveggyártást. Károly, az angol király elhatározta, hogy újjáteremti Londont, és az új épületeket tükrökkel és egyéb üvegtárgyakkal akarta gyönyörűvé varázsolni. Így Corradino és társai egyszerre nagyon sok megrendelést kaptak a hideg, északi városból. Bár Corradino elkészítette a csillár fő vázát, még rengeteg munka várt rá. Már sötétedett és a kemencék hőt okádó szájai sorra elsötétültek, társai egymás után hagyták el a műhelyt. Odahívta az egyik garzonéi 20; nézte, ahogy az inas átszökell a vödrökön és vasakon, és mosolyogva arra

20

fiú (olasz)

gondolt, hogy a mesterek milyen találó névvel illetik ezeket a fiúkat: „scimmia de vetro” – üvegmajmocskák. A fiú gyorsan odavitte neki a dobozt. – Eccolo Maestro 21! Corradino kinyitotta a hosszúkás rózsafadobozt, melyben száz darab, egyenként vattába bugyolált, megszámozott kis üvegdarab hevert. Corradino munkához látott. Kezébe vett egy pontellót, egy sokkal kisebbet, mint megbízható fúvócsöve, majd az üvegbe mártotta, mely olvadtan várta a kemencében, hogy a mester kezei alatt elnyerje végső formáját. Óvatosan kihúzta a pálcát, mely most leginkább egy égő gyertyához hasonlított. Várt egy pillanatot, majd hagyta, hogy az izzó gömb lecsöppenjen a kezébe, és finoman görgetni kezdte előbb tenyereivel, majd már csak az ujjai között. Mikor az üveg felvette azt a külsőt, amelyet ő elgondolt, óvatosan kihúzott belőle egy szálat, melyből egy könnycseppet formált, rajta egy nagyon vékony, finom hurokkal. Aztán a lába között lévő, vízzel teli vödörbe ejtette a kis ékkövet. Várt egy keveset, majd szelíden kiemelte a cseppet a vízből. Mozdulatsora eszébe juttatta a keleti gyöngyhalászokat, akikről a tizenharmadik században a Konstantinápolyból visszatérő velenceiek meséltek. Vajon azok a fiatal fiúk, akik égő tüdővel keresik a víz mélyén a kagylókat, vajon ők is ugyanazt az elégedettséget érzik, amit én? Biztos, hogy nem. Mert hiszen csak a szerencsének köszönhetik, 21

Itt van, mester! (olasz)

ha gyöngyöt találnak – a természet kegyes hozzájuk, és megajándékozza őket. Es vajon a Harz-hegység sötét forró mélységeiben ezüstöt bányászó férfiak, ha egy telérre 22 bukkannak, azt gondolják., hogy ők teremtették azt a kincset? Es titeket, afrikai gyémántvadászok, ugyanaz a büszkeség tölt el, amely engem, mikor megtaláljátok, amit oly sokáig kerestetek? Nem, mert amit ti fogtok a kezetekben, azt Isten teremtette. Az üveg azonban az én kezeim között születik meg. Es most, tizenhetedik századi világunkban az üveg sokkal értékesebb, mint a ti kincseitek. Még az aranynál is értékesebb. A megszilárdult cseppet Corradino óvatosan a rózsafadoboz „uno” jelzésű rekeszébe rakta. Gyémántcsillogását még a köré simuló vatta sem tompíthatta. Corradino gondolatban köszönetet mondott Angelo Baroviernek, a Maestrónak, aki két évszázaddal korábban felfedezte a „cristallo” üveget, amellyel ő most dolgozott. Azelőtt minden üveg színes volt, még a fehér sem volt tisztán átlátszó, halvány homokszínű volt, vagy homályos, mint a tejüveg. A cristallo szó azonban azt jelentette, hogy a mester tökéletes átlátszóságot, kristályos tisztaságot érhetett el. Corradino visszatért a munkához. Még el kell készítenie kilencvenkilenc cseppet, csak azután mehet vissza a lakásába, hogy megegye a kukoricalisztből készült kásáját Jellegzetes ásványképződési forma; olyan kőzethasadék (vagy hegyhasadék), amelyet teljesen vagy részben valamely ásványi anyag tölt ki. segéd (olasz) (a szerk.) 22

és elfogyasszon egy pohár bort. Ezt a megfeszített figyelmet igénylő munkát nem hagyhatta rá egy servertére 23, mert a száz csepp között nem lehetett két egyforma. Társait megdöbbentette az az elképzelése, hogy a cseppeknek, mivel mind máshol helyezkednek majd el a csilláron, alig észrevehetően, de másmás formájúaknak kell lenniük, hogy miután a csillárt felfüggesztik egy templomban, vagy palazzóban, egyformán tökéletesen tükrözzék vissza a gyertyák fényét. A fornacéban dolgozó többi mester és az inasfiúk a fejüket csóválva szokták nézni a finom cseppekkel teli dobozokat. Akármennyire is igyekeztek, nem sikerült felfedezniük az apró különbségeket. Corradino mosolyogva figyelte őket. Tudta, hogy nem kell elrejtenie előlük munkáját, akár egész álló nap nézhetik a cseppeket, nem jönnek rá a titkára. Tulajdonképpen még ő maga sem tudta pontosan, mit tesznek az ujjai, mikor azon gondolkodik, hogy az adott cseppnek hol lesz a pontos helye. Corradino mindig elment abba a palotába, amelynek a gazdái csillárt rendeltek tőle. Kérdések végtelen sorát tette fel azzal kapcsolatosan, hogyan lesz megvilágítva a helyiség, majd alaposan megnézte az ablakokat és a rajtuk lévő zsalugátereket, még azt is megnézte, hogyan süt be a nap, vagy hogyan tükröződik vissza az épület előtt húzódó csatorna vízéről. És minden egyes alkalommal

feljegyzéseket készített kis füzetébe, mindent részletesen leírt. Ez a füzet tartalmazta Corradino mesterségének titkait, a férfi macskakaparása és gyönyörű rajzai formájában. A betűk és rajzok között számok is helyet kaptak a füzetben, mert Corradino hitt a matematika tudományának hatalmában. Így minden darabnak, amelyet elkészített, és minden egyes apró lépésnek, amellyel fejlesztette mesterségét, nyoma maradt, és ezeket visszanézve minden alkalommal jobbat alkotott, mint előzőleg. Most, hogy az utolsó egyedi üvegcsepp is elkészült, újra elővette féltve őrzött füzetét. Megkereste azokat az oldalakat, amelyeken a Santa Maria della Pietàról készített számításai voltak, és lerajzolta a kész csillárt. A remekmű még a papírlapon is mintha kristályosan csillogott volna. Corradino nagyon vigyázott a füzetére, mindig magánál tartotta annak ellenére, hogy tudta, társai akkor sem tudnák megfejteni a benne található rejtélyes jeleket, ha valamiféleképpen hozzájuk kerülne. Azt is tudta, hogy a maestrok kinevetik a háta mögött, azzal viccelődnek, hogy Manin még akkor sem válik meg jegyzetfüzetétől, mikor egy asszony kedvére tesz. Valóban nem mindennapi ember volt. Más volt, mint a többiek. Társai csak mesterek voltak, ő azonban született géniusz. Tehetségének bizonyítékait Velence összes palazzójában, templomában és nagyobb éttermében meg lehetett találni. Minden csillogó serleg, minden tükör, amely olyan sima volt, mint nyáron a laguna vizének felszíne, sőt, minden

üvegbuborék és bonbon, melyeket karneváli ajándéknak készített, az ő tehetségét zengte. Minden, amit alkotott, úgy ragyogott, akár egy értékes drágakő. És most tudta, hogy legújabb teremtménye olyan káprázatos fénnyel árasztja majd el a Santa Maria della Pietàt, amilyet még nem láttak az emberek. És dalolni fog, ahogy minden darab, amelyet készített, dalolt vagy beszélt. Ha egy köröm vagy ujj hozzáért egy serlegéhez, a serleg mesélni kezdett a peremét díszítő aranyról – Szamarkandról vagy a Boszporuszról, a forró, nyári napokról. Ez a csillár pedig a Pietàban nevelkedő kislányokkal fog együtt énekelni. Az árvákkal, akiket senki sem szeret és akiknek nincs senkijük, akit szerethetnének, ezért szeretetüket a zenén keresztül fejezik ki. És az ő üvegteremtménye velük együtt fog zenélni. Elmondja majd, hogy mégis van közöttük egy kislány, akit valaki mindennél jobban szeret. A Pietà. Corradino elmosolyodott. Holnap maga viszi el a Pietàba az üvegcseppeket. A csillárt pedig egy speciális, lapos aljú csónakon szállítják majd oda. Corradino maga tervezte meg, hogyan szállítsák az értékes candelabrókat – egy hatalmas, átszűrt vízzel teli hordó fedeléről fognak függeni. Így a törékeny üveg semminek sem ütődhet neki, és csak akkor eshet baja, ha a csónak esetleg felborul. Mikor megérkezik a Santa Maria della Pietàhoz, ahol kiemelik a hordóból, a víz csillogva fog folyni róla mintegy az egyedülálló kristálycsoda kiterjesztéseként. Majd sorsát beteljesítve a csillár fényárba borítja a templomot, akár hosszú évszázadokon keresztül; a kislányok tökéletesen

fogják látni a kottalapokon szaladgáló apró fekete bogarakat, és összeolvasva őket Isten dicsőségére énekelhetnek és zenélhetnek. Corradinónak már csak egy feladata maradt: meg kell válnia a száz könnycsepptől, fel kell akasztania őket a helyükre, hogy remekműve felkerülhessen a templom mennyezetére. En magam fogom befejezni. Nekem kell befejeznem, mert az én művem. Mestersége volt a második dolog az életében, amely örömet okozott neki. És holnap látni fogja az elsőt. Látni fogja Leonórát. És most elkészíti az utolsó üvegékszert, bár már egyetlen üres rekesz sem maradt a dobozban. Ám ez a darab nem a csillárt fogja ékesíteni – ezt neki készíti. Corradino tisztában volt vele, hogy az üvegfúvó mestereknek nem csupán a biztonság miatt kellett átköltözniük Muránóra. A velencei üveg a legjobb a világon, azóta az, hogy Konstantinápoly eleste után Itáliában megismerték az üvegfúvás keleti technikáját. A velencei mesterek aztán továbbfejlesztették ezt a technikát, amelyet a maestrók megismertettek inasaikkal, és ezek a titkok hamarosan monopolhelyzetbe juttatták a Köztársaságot. És a Nagytanács nem akart erről lemondani. Muránó szigete nemcsak otthonává és munkahelyévé vált a mestereknek, de egyben a börtönükké is. A Consiglio

Maggiore2424 nagyon is szigorúan vette a szólást, miszerint „Akinek van egy titka, annak mindennél előrébb való feladata megőrizni ezt a titkot”. És a titkokat csak úgy tudták megőrizni, ha teljesen el vannak zárva a külvilágtól. Még most is csak ritkán kaptak engedélyt arra, hogy átmenjenek Velencébe. Ha néha-néha egy maestro engedélyt kapott erre, biztos lehetett benne, hogy a Tanács ügynökei minden lépését figyelik. Corradino, tehetségének köszönhetően, illetve annak, hogy a munka megkezdése előtt részletes feljegyzéseket készített, és mert az utolsó mozzanatig ő maga végezte a munkát, nagyobb szabadságot kapott, mint társai. Ám egyszer visszaélt a belé vetett bizalommal. Mert egy ilyen út során találkozott Angelinával. *** Angelina gyönyörű nő volt. Corradino nem élt cölibátusban, de csak abban látta meg a szépséget, amit ő alkotott. Ebben a lányban azonban valami isteni vonást fedezett fel, valamit, amit nem tudott üvegből megformálni. A Canal Grandé partján álló palazzójukban találkozott vele. Nunzio dei Veseovi herceg egy kétszáz darabból álló serlegkészletet rendelt tőle lánya esküvőjére, és a palotájába rendelte Corradinót, hogy megbeszéljék a részleteket. Az üvegserlegeknek színben harmonizálniuk kellett a lány esküvői ruhájával és maszkjával. 24

Nagytanács (olasz)

A mester, ahogyan utasították, magával vitt egy intarziás dobozkát, benne a legkülönfélébb festőanyagokkal és ékkövekkel, amelyek segítségével elérheti a kívánt színt. Velence összes nagy házának két bejárata volt, ami egyértelműen utalt a társadalmi osztályok közötti különbségre. A víz felőli bejárat mindenhol impozáns volt, fényűzően díszes, hatalmas kapu, előtte a vízből félig kiálló kikötőbakok a ház színeiben pompáztak. Ez a bejárat a magas rangú vendégeket volt hivatott fogadni, akik a márványfallal körbevett medence felől juthattak be & palazzo gyönyörű fogadótermeibe. Az épület oldalánál futó calléra nyíló ajtó már sokkal szerényebb volt. Itt közlekedtek a kereskedők, küldöncök és szolgák. A két bejárat közötti különbség sok mindent elárult a városról – Velence mindent a víznek köszönhetett. A vízre épült, a hullámzó, magasságát változtató, ám mégis megbízható vízre, s neki köszönhette hatalmát. Így a város vízi útjait még a legszélesebb utcánál is nagyobb tisztelet övezte – a házak bejáratai között lévő különbség is ezt tükrözte. Azon a sorsfordító napon Corradino a víz felőli bejáraton léphetett be a herceg palazzójába. Egy libériás inas végigvezette az ezüstösen csillogó épület fő lakosztályain. Mikor az üvegfúvók kopottas bőrnadrágját viselő Corradino szétnézett a káprázatos helyiségekben, megértette, hogy csakis kivételes tehetségének köszönheti, hogy ilyen bánásmódban részesítik. A hosszúkás arcú, ezüstös hajú herceg nemes embernek kijáró tisztelettel

fogadta. Coradino úgy érezte, alkotásai révén sikerült biztos pozíciót és megbecsülést kivívnia magának. A herceg elküldte az egyik szolgát, hogy keresse meg a hercegnőt. Míg az ifjú hölgyre vártak, egy pohár Valpolicella bor mellett megvitatták, milyen színeket használjon Corradino, és hogy mennyibe fog kerülni a munkája. Beszélgetés közben a herceg egyszer csak felnézett, majd Mosolyogva így szólt: „Hát itt vagy, kedvesem!” Attól a pillanattól kezdve Corradino csak őt látta. Gyönyörű látomás volt. Szőke haja, akár a legfinomabb aranyszálak, zöld szemei, mint az tavaszi eső után csillogó falevelek. Arca pedig egy istennőé. Ruhája a kék legkülönbözőbb árnyalataiban pompázott. Ami a principessát illeti, ő hírből már ismerte Corradinót és már nagyon szeretett volna találkozni a mesterrel, akiről olyan sokat beszélnek. Meglepődött azon, hogy Corradino ilyen fiatal – a húszas évei közepén járhatott. Örült neki, hogy a férfi jóképű, bár nem volt vonzóbb, mint a város többi sötét szemű, hullámos hajú fiatalembere. Arca, melyet állandóan égetett a kemencékből áradó hő, a székesegyház ékkövekkel keretezett, ám komor, sötét szentképeit juttatta eszébe. Első pillantásra Corradino átlagosnak tűnt, ám a hercegnő tudta, hogy nem az. Ugyanolyan felbecsülhetetlen értékű volt, akár az ékszer gyönyörűségű szentképek.

Angelina élénken emlékezett arra a napra, mikor egy évvel korábban az előkelő társasággal tartott a dózse palotájába, hogy megnézzen egy mesebeli teremtményt. A Giraffa camelopardalist 25 az afrikai földek királya adta kölcsön a dózsénak. A név semmit sem mondott a hercegnőnek. Am mikor álarca mögül meglátta a teremtményt, szinte állatias izgalom kerítette hatalmába. A hihetetlenül nagy, nevetségesen hosszú nyakú fenevad, amely foltos bőrével Harlekinre emlékeztette Angelinát, lassan, békésen sétálgatott körbe-körbe a teremben. A Sala del Maggior Consiglio káprázatosan szép, vörös és arany színekben pompázó freskókkal díszített nagyterme volt az egyetlen helyiség, amelyben elfért ez a fantasztikus teremtmény. A mennyezetről Velence hetvenhat korábbi dózséja nézett le rá közömbösen. A jelenlegi dózse azonban, aki corno 26 kalapjában méltóságteljesen a trónján ült, csak ámult-bámult, gyűrűkkel teli ujjait a szája elé téve, suttogva beszélt feleséghez. Mindeközben a csodálatos, idegen teremtmény nézőközönségéből izgatott csodálkozást kiváltva megállt egy fekete kígyóvonalmintás, vörös drapéria előtt és érdeklődve tanulmányozni kezdte az anyagot. Aztán egyszer csak felemelte vékonyka farkát az őt bámuló emberekkel mit sem törődve, s a gyönyörű márványpadlóra ejtett egy kupac ürüléket, majd átsétált

25

26

zsiráf (latin) kürt (olasz)

rajta. A hölgyek kezüket a szájuk elé kapva kuncogtak, a férfiak pedig harsányan nevettek. Angelina az orrához emelte a kezében tartott virágcsokrot. Ám akármilyen visszafogottan is viselkedett, belül ő is ugyanolyan izgatott volt, mint a többiek. A különleges, sosem látott teremtményt elnézve nem tette fel magának a kérdést, hogy a camelopardalis szép-e vagy sem. Mert ez most cseppet sem számított. Mert ha az állat eladó lett volna, mindenképp rávette volna édesapját, hogy vegye meg neki. Most, Corradinóra pillantva ugyanazt az izgalmat érezte. Nem számított, hogy a férfi fiatal-e vagy jóképű, csak az, hogy különleges volt, más, mint a többiek. Angelina úgy érezte, muszáj birtokolnia. Mikor Angelina dei Veseovi rámosolygott, Corradino teljesen megfeledkezett arról, miért is jött a palotába. Ám hamarosan ismét eszébe jutott. A hercegnő esküvője előtti hónapban többször is visszament, hogy megbeszéljék pontosan milyen színeket használjon. Néha a herceget is látta, ám legtöbbször csak a principessával találkozott. Nagyon fontos volt, hogy a legapróbb részletet is tisztázzák, mert csak így tudott tökéletes munkát végezni. Egy héttel az esküvő előtt kiderült, hogy Angelina dei Vescovi hercegnő várandós. A principessa idegesítő szolgálólánya, a herceg kémje észrevette, hogy úrnője fehérneműje a havibaj napjain is hófehér maradt. A lány

még azelőtt beszámolt a hercegnek a terhességről, hogy Angelina rádöbbent, mi is történt vele. A principessa rossz egészségi állapotára hivatkozva felbontották az eljegyzést, Angelinát pedig titokban elküldték apja vicenzai birtokára, hogy ott hozza világra gyermekét. Hogy lánya becsületén ne essen csorba, a herceg megfenyegette a szolgákat, hogy halállal lakolnak, ha lánya megbecstelenítésének híre visszajut Velencébe. Corradinót egy nap, mikor titokban meg akarta látogatni Angelinát, két őr fogadta és felvezette a herceg dolgozószobájába. Ott egy rövid, rideg beszélgetésre került sor – Nunzio dei Veseovi egyértelműen a tudtára adta, hogy Corradino az életével fog fizetni, ha megpróbál kapcsolatba lépni Angelinával, vagy ha egyszerűen csak a városban marad. A herceg olyan durva szavakkal mondta el mindezt, oly mértékben megalázta a mestert, hogy egy szempillantás alatt elfeledte, milyen érzés volt, mikor nemesembernek kijáró tisztelettel fogadták. Most úgy érezte, legyen bármilyen tehetséges, sosem érhet fel az olyan gazdag urakhoz, mint a herceg. Az elkövetkezendő években szinte mindent elfelejtett a kettejük között lezajlott párbeszédből, ám a herceg néhány mondata örökre bevésődött az emlékezetébe. Nunzio, miután rázúdította dühét, hátat fordított Corradinónak és kinézett a lagúnára. Majd halk, feszült hangon így szólt: „Néha, signor Manin, már azzal elpusztítunk valami szépet, ha csak hozzáérünk. Tudta,

hogy egy pillangó, a legszebb rovar, nem lesz képes többé szállni, ha megérintjük a szárnyát? Lehull róla a hímpor, így többé nem tudja használni gyönyörű, színpompás szárnyait. Ön ugyanezt tette a lányommal.” Corradino munkája során mindig arra törekedett, hogy valami gyönyörűt hozzon létre; így a feltételezés, hogy képes lenne elpusztítani ezt a gyönyörűséget, jobban megrémisztette, mint bármi más, amit a herceg mondott. Corradino a Libro d’Orót, az Aranykönyvet hibáztatta. 1376-ban az üvegfúvók tehetségének elismeréseként hoztak egy határozatot, melynek értelmében egy üvegfúvó lánya nőül mehetett egy nemes fiához. Ám fordítva már nem engedélyezték, egy nemes lánya nem mehetett nőül egy egyszerű üvegfúvóhoz, így Corradinónak és Angelinának nem lehetett közös jövője. Corradino úgy tért vissza Muránóra, hogy el sem tudta képzelni, hogyan derülhetett fény titkos viszonyukra. És azt sem tudta, hogy van egy gyermeke. Csak legközelebbi barátjának és mentorának mesélte el, mi történt, aki azt tanácsolta neki, hogy maradjon a szigeten, nehogy a herceg beválthassa fenyegetését. Két hosszú éven keresztül Corradino semmit sem hallott szerelméről; úgy vetette bele magát a munkába, mintha egy vad démon lovagolt volna a hátán. Ám egy nap megint Velencébe hívták: egy ereklyetartót kellett készítenie a San Marco-székesegyházba, Corradino pedig úgy gondolta, most már nem fenyegeti veszély, nyugodtan visszatérhet a

városba. Elhatározta, hogy már első nap megkeresi Nunzio dei Veseovit. Ezúttal azonban egészen más látvány fogadta, mint két évvel korábban. Ahogy gondolája egyre közelebb ért a parthoz látta, hogy a víz felöli kapu nemcsak hogy nyitva van, de egyik szárnyát fel is darabolták tűzifának. A hatalmas szalonok elhagyatottak voltak, minden értéktárgy eltűnt, a falakról pedig szakadtan lógtak a kárpitok. Egyetlen szolga sem maradt a palotában; mikor Corradino elindult fölfelé a korhadó lépcsőn, már tudta, miért. A betegség bűzétől Corradino öklendezni kezdett. Nunzio dei Veseovi díszes takarójába burkolózva, kínok között fetrengett ágyán, arcát félig már felemésztette a male francese, a franciakór. Szifilisz. A férfi haldokolt. Ám az a valami, aki egykor herceg volt, amint meglátta Corradinót, tátogni kezdett. A mesternek beletelt néhány másodpercbe, mire megértette, hogy Nunzio mondani akar neki valamit. A férfi arcából nem maradt más, mint egy sebes húsmassza: a betegség felemésztette szája nagy részét, így a sziszegő- és zárhangokat nem tudta már kiejteni. – …ino! – nyögte. Csontsovány karját nagy nehezen kinyújtva megfogta az ágya mellett álló asztal peremét. Az asztalon egy üveg bor állt, mellette egy serleg. A valaha finom nedű most nyálkás, homályos folyadékká sűrűsödve állt a serleg alján. Csak isten a tudója, mikor itatta meg valaki utoljára a herceget.

Corradino undorát leküzdve odalépett mellé, és töltött a borból. Egy döglött darázs esett ki az üvegből, de ez már cseppet sem zavarta a herceget – szemmel láthatóan nagy fájdalmak közepette feltámaszkodott a könyökére, és mohón inni kezdett. A vörös folyadék, mint besűrűsödött vér folyt le ott, ahol valaha az ajkai voltak. Corradino tudta, hogy a férfi már nem él sokáig, így feltette neki az egyetlen kérdést, amelyre választ akart kapni: – Angelina? – H… lott – nyögte Nunzio. Corradino egy szó nélkül elindult kifelé. Küld egy papot a herceghez, többet nem tehet érte. És nem is akar. – …érmek…szül…en… A herceg alig hallható szavai megállásra kényszerítették Corradinót. – Van egy gyermeke? – kérdezte döbbenten. … ietá. Senk… ne mondja… Ezt az egy kérést teljesítheti. Corradino egy néma bólintással megígérte, hogy senkinek nem árulja el a titkot. – Hogy hívják? – …eonora ...anin. Milyen ironikus! Az én nevemet adták neki. Corradino sorsa az utolsó percben vezérelte a herceghez, így végignézte Nunzio haláltusáját. Egy csepp szánalmat sem érzett a herceg iránt és Angelina halála is csak egy pillanatra szomorította el – a Muránón töltött két

év alatt ő már elsiratta szeretőjét. Akit valójában sohasem szeretett igazán. Angelina megszerezte őt, de a szerelmét nem. Corradino még sosem volt szerelmes. De most minden más megvilágításba került. A herceg utolsó pillanataiban elárulta neki, hogy van egy gyermeke. Mikor elment a Santa Maria della Pietàba és meglátta a kétéves Leonóra Manint, életében először megtapasztalta, milyen érzés a szerelem. *** A San Zaccaria tér rakpartján, a Piazetta kapujánál két fehér oszlop magasodott. Szent Márk szobra és a szárnyas oroszlán nézett le a téren gyülekező tömegre. Az oroszlán egy könyvön nyugtatta mancsait, melynek oldalain ez állt: „Pax Marce in Tibia” azaz „Béke legyen veled” – az angyalok köszöntötték így Márkot, a város szentjét. Három oszlopot szállítottak ide a távoli Tyréből, ám miközben leemelték őket a hajóról, a harmadik a tengerbe zuhant, és azóta is az öböl fenekén fekszik. Azon a napon, mikor Corradino életében először megpillantotta lányát, meglátta a camelopardalist, amelyet kimerített, hogy három éven keresztül Milánó, Genova és Torino udvaraiban mutogatták, s éppen megpróbálták felvezetni a hazájába tartó hajóra. Rengeteg kötél hurkolódott a nyakára és már csak néhány lépést kellett volna megtennie, hogy fent legyen a hajón, amely visszaviszi őt Afrikába. Ám a pallók csúsztak a rájuk hullott

esőtől, és a hullámok is megrémisztették az állatot. S akkor, akárcsak évszázadokkal korábban az oszlop, a camelopardalis beleesett a tengerbe, a köteleket tartó férfiak pedig ijedtükben hátraugrottak. A hihetetlenül hosszú nyak végén ülő fej még kilátszott a hullámok közül – z állat vizenyős, barna szemei rémülten néztek felfelé, fekete nyelve kétségbeesetten nyaldosta a sós vizet. Az összegyűlt tömeg a kötelek után kapott, ám az állat vékony lábaival nem tudott segíteni nekik, így végül egyórás szenvedés után kimúlt. Csendesen süllyedt el; legvégül kecses, hosszú nyaka, majd feje is mindörökre eltűnt, csatlakozott az öböl fenekén nyugvó oszlophoz.

HATODIK FEJEZET A TÜKÖR Miközben Nora a tükörképét figyelte, rádöbbent, hogy hatalmas hibát követett el. Nem kellett volna Velencébe jönnie. Tekintetében már nyoma sem volt a korábbi elszántságnak. Egy idióta pislog vissza rám. A második napon ellátogatott Muránóba – az utat a szálloda szervezte, ahol megszállt. Évente több ezer, fényképezőgéppel felszerelkezett turista látogat el a szigetre. Naivan azt hitték, azért mennek oda, hogy gyönyörködjenek az üvegalkotások-an és a mesterek tehetségében, akik a szemük láttára fújják az üveget. Valójában azonban ezek az utak nem másról szóltak, mint turisták kifosztásáról, hogy a gazdag amerikaiak és japánok minél több pénzt otthagyjanak a szigeten. Nora mindössze néhány percig élvezhette a lenyűgöző bemutatót; figyelte, ahogyan a férfiak fújják és formálják az üveget – egyesek komolyan véve munkájukat, mások a turistákat szórakoztatva. A turistákkal ellentétben ő érdeklődve nézte az épületet és a kemencéket, amelyekről

tudta, hogy alig változtak az elmúlt négyszáz év alatt. Nagyon szeretett volna a részévé válni, hiszen valamennyire ő is értett ehhez a csodálatos szakmához. Gondolataiba mélyedve még szívesen ott maradt volna, ám a türelmetlen német turisták, akik már alig várták, hogy vásároljanak, durván lökdösődve haladtak el mellette. Mindezt azért, hogy bármi áron vehessenek egy vázát a hamburgi házuk ebédlőasztalára, és a vendégeiknek mutogatva büszkén azt mondhassák: „Hát igen, Velencében voltunk a nyáron. Tudjátok, ez az a híres muránói üveg.” Számukra az út fénypontja az volt, hogy eljutottak ebbe a jól megvilágított, csillogó-villogó boltba. A serlegek katonás rendben álltak a polcokon, ami azonban cseppet sem volt összhangban a nyakukat díszítő színes, kacskaringós vonalakkal. Már-már túlzottan barokkos csillárok és gyertyatartók függtek le a mennyezetről olyan közel egymáshoz, hogy karjaik sürü erdővé fonódtak össze. A vörös és sárga összes árnyalatában pompázó, üvegből készült madarak és állatok várták, hogy a turisták hazavigyék őket; finoman megmunkált, a legtisztább jégre emlékeztető remekművek váltakoztak durva, tizenkilencedik századi munkákkal; kalitkába zárt kövér madarak voltak örök dalolásra kárhoztatva. A falakat pedig különböző méretű tükrök borították, mint megannyi portré, amelyek csodálóikat ábrázolják. „Keretbe foglalom a portrédat”, csábították a vevőket. „ Gyönyörűnek mutatlak, egészen addig, míg arrébb nem lépsz, és valaki más nézi meg

magát bennem. Akkor már csak ő fog érdekelni, téged azonnal elfeledlek..”Nora is belenézett az egyikbe. Mindannyian azért nézünk bele, mert keresünk valamit. En azonban most nem saját magamat nézem, hanem magát a tükröt. Az üveg a lényeg. Csakis az számít. Bátorságot merített ebből a mantrából, majd ismét a tükörkeretre nézett. A tükörlapot körbeölelő üvegvirágok olyannyira finomak voltak, s annyi színben pompáztak, hogy Nora úgy érezte, ha kinyújtaná a kezét, leszakíthatná őket és belélegezhetné mámorító illatukat. Ez a mestermű nem arról győzte meg, hogy továbbhaladjon az úton, amelyet kijelölt magának, hanem éppen ellenkezőleg, hogy forduljon vissza. Megőrültem. Még eltöltők itt néhány napot, aztán hazautazom Londonba. Nem tudom, miből gondoltam, hogy csak úgy idejöhetek és csatlakozhatom Velence egyik legősibb mesterségének művelőihez. Csak azért, mert van hozzá egy kis tehetségem, és mert Manin a vezetéknevem? Ujjaival görcsösen szorította az A4-es méretű portfoliót, amelyben a Cork Streeten kiállított munkáiról készült képek voltak. Egészen addig, míg be nem tette a lábát ebbe a terembe, büszke volt műveire. Örült vagy! Semmi keresnivalód itt!

– É molto bello, questo specchio; vetro Fiorato. Vuole guardare lista dei prezzi? – Nagyon szép ez a Fiorato tükör. Szeretné megnézni az árlistát? A váratlanul felcsendülő hang magához térítette komor gondolataiból. Tulajdonosa az egyik jólfésült úriember volt, aki kedevesen segített a turistáknak. Azonnal észrevette, hogy meglepte Norát. – Mi scusi, signorina. Lei, é italiana? Nora elmosolyodott, így kért elnézést furcsa reakciójáért. – Nem, nem vagyok olasz – válaszolta. Nem ez volt a megfelelő idő arra, hogy meséljen a származásáról. – Sono inglese. Angol vagyok. – Elnézést kérek – mondta az úriember tökéletes angolsággal. – Pedig a külseje alapján olasznak gondoltam. Akár Botticelli egyik nőalakja is lehetne. – Az arcára kiülő mosoly jelezte, hogy Nora teljesen elbűvölte. – Szeretné megnézni a katalógusunkat vagy az árlistánkat? Nora összeszedte a bátorságát. Az, hogy a férfi olasznak nézte, arra biztatta, hogy mégiscsak tegyen egy próbát. – Tulajdonképpen azért jöttem, hogy megkérdezzem, nem alkalmaznának-e. A férfi modora azonnal megváltozott. Nora gazdag vásárlóból szegény, hátizsákos turistává alacsonyodott a szemében. Ilyenek naponta kértek tőle munkát. Miért nem mennek Toszkánába szőlőt szüretelni? – Signorina, sajnálom, de külföldieket nem alkalmazhatunk bolti eladóként.

Mikor a férfi már éppen indulni akart volna, Nora kétségbeesetten utána szólt: – Nem eladói állást keresek. A fornacéban szeretnék dolgozni. Üvegfúvóként. Una soffiatrice di vetro. Nem tudta eldönteni, hogy angolul vagy olaszul hangzik-e nevetségesebben, amit mond. A férfi gúnyosan felnevetett: – Az lehetetlen, kisasszony! Ez a munka többéves gyakorlatot igényel. Tudja, ez kifejezetten velencei mesterség. Különben is – tette hozzá Nora szőke fürtjeire pillantva –, nem nőnek való. Egy német házaspár felé fordult, akik hangosan vitatkoztak arról, hogy megvegyenek-e egy pohárkészletet. – Aspetta! 27– szólt utána olaszul Nora. Tudta, hogy nem marad a szigeten, de méltósággal akart távozni. Nem pedig úgy, hogy ez a férfi elhessegeti, mint egy idegesítő legyet. – Szeretném megvenni ezt a tükröt. – A virágokkal keretezett tükörre mutatott. Addig nézte benne magát, míg lemondott álmáról – Viszont ha hazaviszi, legalább emlékezni fog arra, hogy valaha milyen álmot dédelgetett. A férfi azonnal nyájasabban kezdett viselkedni vele. Mosolyogva utasította az eladót, hogy csomagolja be a tükröt, majd félrevonta Norát, hogy kitöltsék a szállításhoz szükséges papírokat. Mikor megkérdezte, hova szállítsák a tükröt, Nora automatikusan anyja angliai címét adta meg. Legyen csak Elinornál, míg ő összeszedi magát egy kicsit. 27

Várjon (olasz)

Rosszkedvűen kitöltötte a lapot, majd odafirkantotta az aláírását. A férfi döbbenten nézte a papírt. Nora már majdnem elsétált, mikor a férfi utána szólt. – Signorina! Nora fáradtan visszalépett az íróasztalhoz. Semmi mást nem akart, csak a többi turistával együtt visszamenni a hajóra. Mert úgy érezte, tévedett: mégiscsak közülük való. – Valami baj van? – kérdezte. A férfi tekintete hol Elinor címére, hol Nora nevére siklott. – Manin? – kérdezte. – Az ön családneve Manin? – Sí. A férfi levette a szemüvegét, és mint aki nem hisz a szemének, megrázta a fejét. Olaszul szólalt meg, mintha a látottak hatására elfelejtett volna angolul: – Tu… Corrado Manin sentito parlare, che é noto Corradino? – Ön… hallott már Corrado Maninról, akit mindenki csak Corradinóként ismert? – Igen, a leszármazottja vagyok. Ezért akartam idejönni, hogy még jobban kitanuljam az üvegfúvás mesterségét. – Nora szemei megteltek könnyel. Szerencsétlen nyomorultnak érezte magát. Csődöt vallott, mint feleség, mint jövendőbeli anya és most kiderült, hogy óriásit tévedett, mikor úgy gondolta, Velencében majd új életet kezdhet. Legszívesebben elfutott volna, nem akarta, hogy a férfi sírni lássa. Ám legnagyobb meglepetésére a férfi kinyújtotta felé a kezét.

– Adelino della Vigna vagyok – mutatkozott be. – Kérem, jöjjön velem. Csak ellenőrizni szeretnék valamit. Nora hagyta, hogy a férfi a könyökénél fogva bevezesse egy oldalsó helyiségbe, melynek ajtaján a szigorú „Privato” szó volt olvasható. A németek kíváncsian néztek utána – biztosak voltak benne, hogy a frauleint lopáson kapták. Nora követte Adelinót lefelé a vaslépcsőn; egy idő után a körülötte lévő szagból megállapította, hogy a műhely felé tartanak. A férfi több nehéz tolóajtón is átvezette, melyeket teljesen áthevített a műhelyből áradó hő. Nora életében először érezte a forno igazi erejét. Adelino odavezette a tűzhöz; közben olaszul letorkollta a maestrókat, akik füttyögni kezdtek, mikor meglátták, hogy az öreg Adelino egy szőke, fiatal hölggyel lép be. Az öregember levetette az ingét, és a kezébe vett egy fúvócsövet. Nora már éppen nyitotta volna ki a portfolióját, ám Adelino egy hanyag mozdulattal félresöpörte. – Akár tűzbe is vetheti – mondta lefitymálóan. – Itt mindenkinek valami egészen újat kell alkotnia. – A tűzbe tartotta a fúvócsövet. – Én vezetem ezt a helyet. Ma már csak az üzlettel foglakozom, a szállítással, de korábban, míg bírta a tüdőm, én is itt dolgoztam. Mutassa meg, mit tud! Nora a mögötte lévő vödrökre dobta a kabátját. Finoman kézbe vette a pálcát, tudva, hogy nem lesz több lehetősége bizonyítani. Segíts, Corradino!

Nora a fúvócsővel kiemelte a fornóból az üvegmasszát, majd lassan, nagyon óvatosan fújni kezdte. Forgatta, újramelegítette, formálta és fújta, míg már teljesen ki nem fogyott a levegőből. Ám csak akkor vett újabb lélegzetet, mikor már elégedett volt a munkájával. Corradino meghallotta fohászát. Tökéleteset alkotott. Nora méregerős feketét kortyolgatva nézte, ahogy Adelino az íróasztalán uralkodó káoszban próbálja megtalálni a tollát. – Gyakornoknak alkalmazom, egyhónapos próbaidőre – mondta a férfi. – Alacsony fizetése lesz, és serventeként csak segíteni fog a maestróknak. Csak részfeladatokat kap. Érti? Nora kábán bólintott. Még mindig alig akarta elhinni, hogy Adelino hajlandó őt alkalmazni. – Ezt vigye el a castellói Questúrába – a rendőrségre. A San Lorenzo utcában van. Először is be kell szereznie a lakhatási és munkavállalói engedélyt. Ez eltarthat egy ideig, de kicsit meggyorsíthatja az ügyintézést, hogy az édesapja velencei volt, és hogy ön is itt született. – Adelino röviden már ismerte Nora életét. – Addig is, írassa alá velük ezt a nyomtatványt és akkor máris munkába állhat, nem kell megvárnia, míg elvégzik az összes papírmunkát. – A férfi megvonta a vállát. – Tudja, kisasszony, mi itt Velencében nem sietjük el a dolgokat. Nora óvatosan tette le az asztalra a csészét, mintha attól félt volna, hogy egy hirtelen mozdulattal megtörheti a

varázst és újra a nyúlüreg szájánál találja magát, a valóságban. Adelino elkapta a pillantását. – Egyet véssen az eszébe, hölgyem! Csak azért adok önnek munkát, mert Manin a vezetékneve, és mert tisztelem Corradino munkásságát. Önnek van némi tehetsége az üvegfúváshoz, de pusztán ezért még nem alkalmaznám. Viszont úgy látom, képes lesz fejlődni. Hát bizonyítsa be, nőjön fel Corradinóhoz – felállt, jelezve, hogy a beszélgetésnek ezennel vége. – Legyen itt hétfőn, pontban reggel hatkor! Ha késik, az lesz az első és egyben utolsó napja a műhelyben. Most pedig, ha megbocsát, vissza kell mennem az üzletbe. Nora szédelegve lépett ki az utcára. Hitetlenkedve nézett végig a csatorna partján sorakozó alacsony, vörös épületeken, ahol a következő héttől dolgozni fog. A falra pillantva alig akart hinni a szemének. Fondamenta Manin. Martin utca. Muránó főutcáját Corradinóról nevezték el! Es Danieléről. Es rólam. A távolban Velence templomtornyai magasan az ég felé törtek. Nora addig csak közelről, részleteiben látta a várost, ilyen távolról, hogy tekintetével át tudta fogni, még nem. Örömében nagyokat szökellve, boldogan nevetve csatlakozott az elképedt németekhez. ***

Adelino az irodája ablakából nézte a boldogan távozó fiatal lányt. Ha néhai felesége most látná összeráncolt szemöldökét, biztosan tudná, hogy ez a pillantás semmi jót nem jelent. Adelino tekintete arra az utcatáblára siklott, melyet Nora oly döbbenten vett észre. A Manin utca. A szigeten lépten-nyomon ezzel a névvel találkozik az ember. Nora családjáról mindenkinek az üvegfúvás jut eszébe. A lány pedig tehetséges, és idővel, nem is kell sokat várni, még ügyesebb lesz. Nincsenek véletlenek. A nagy Corradino talán így támogatja őket a múltból. És el kell ismerni, gyönyörű teremtés. A férfi az ablaknak hátat fordítva visszatért a valóságba. Nem a tizenhetedik században élünk. Ez a műhely, a város többé már nincs monopolhelyzetben. Muránó és San Marco tele van üvegfúvóműhelyekkel és rengeteg bolt árul üvegcsecsebecséket, amelyeket a turisták otthon büszkén mutogathatnak. A műhelyek között elszánt harc folyt azoknak a gazdag amerikai és japán turistáknak a megszerzéséért, akik hajlandóak voltak nagyobb, drágább darabokat is vásárolni. Adelino kénytelen volt számára előnytelen üzleteket kötni a nagyobb szállodákkal, hogy azok hozzá vigyék a náluk megszálló turistákat. A turisták pedig bőszen kattogtatták fényképezőgépeiket, de általában végül semmit sem vásároltak. Adelino fáradtan a székébe rogyott. Rosszul megy az üzlet, nagyon rosszul. De akkor mégis miért alkalmazott egy kezdőt, akinek még fizetnie is kell majd? Miért izzad a tenyere és miért ver hevesebben a szíve? Izgatottságában

reszketni kezdett, ahogy üzletemberi vére felpezsdült. Egy elbűvölő, fiatal lány, egy híres felmenő és saját, alig-alig működő műhelye. Mindezt végiggondolva egyetlen szó jutott eszébe: lehetőség. Szinte új erőre kapott. *** Négy nappal később Elinor Manin egy szépen becsomagolt ajándékot kapott. Egy lenyűgözően szép velencei tükröt – a keretét díszítő virágok olyan aprólékosan voltak kidolgozva, hogy már-már élőknek tűntek. Semmilyen kísérőlevél nem érkezett a csomaggal. Elinor a konyhaasztalnál ülve nézte benne hatvanéves tükörképét. Egyszer csak elárasztották az emlékek, forró könnyei a hideg üvegre hulltak. Úgy érezte, mintha valahonnan, a halálon túlról Bruno küldte volna neki a csodálatos velencei tükröt

HETEDIK FEJEZET AZ OROSZLÁN ÉS A KÖNYV A castellói Questura egy impozáns épületben működött. Velencében, mint a legtöbb városi hivatal, a rendőrség is egy palazzóban kapott helyet; a mór stílusú épületet el sem lehetett téveszteni. Norát ez a létesítmény is lenyűgözte, ám ennek ellenére remélte, hogy csak egyszer fogja belülről látni. Am nem volt ekkora szerencséje. A velencei bürokráciának köszönhetően négy hét alatt immár hatodszor járt ott. Sorban töltötte ki a nyomtatványokat, amelyek számára teljesen érthetetlen nevekkel és számokkal voltak tele. Már az összes iratot, amely születése óta összegyűlt, beadta – a születési anyakönyvi kivonattól a jogosítványáig mindent. Ám minden egyes alkalommal más és más ügyintéző rendőrhöz került, akiknek újra és újra el kellett mesélnie az életét, és akiknek a reakciója a legszélesebb skálán mozgott a hitetlenkedéstől a teljes közömbösségig. Ennek az angol signorinának valamiféle módon sikerült munkát szereznie az egyik muránói maestro mellett és most szüksége lenne lakhatási- és munkavállalási engedélyre. Minden hivatalnok mást-mást mondott.

A signorinának előbb bérelnie kell Velencében egy lakást, aztán a bérleti szerződés alapján lakhatási engedélyért, azaz permesso disoggiornóért folyamodni, és csak utána intézheti a munkavállalási engedélyt, a permesso di lavorót. Nem, mondta egy másik, előbb a permesso di lavorót kell megszereznie, amelyet alá kell íratnia a munkáltatójával, aztán lakást kell találnia, és csak utána kell kérnie a permesso di sogiornót. Legszívesebben üvöltenék! Nora egész eddigi élete során úgy vette észre, hogy a bürokrácia világában a „szőke, kicsit butácska, de kedves hölgy” stílus megkönnyíti számára az ügyintézést. Most azonban pillanatokon belül harcias amazonná változott. Ám ez sem segített, kérelmei ügyében változatlanul nem történt semmi előrelépés. Van egy visszatérő álmom, amelyben a lagúna vízében levegő után kapkodok, de nem tudok felúszni a felszínre, mert vörös magnószalagok tekerednek rám. Az egyik gyönyörű őszi napon, arcán elbűvölő mosollyal, eltökélten lépett be a rendőrség épületébe. Már egy teljes hónapja vagyok Velencében. Most már aztán tényleg meg kell szereznem azokat az engedélyeket! ***

Vannak időszakok az életünkben, mikor úgy érezzük, hogy csak úgy repülnek a napok. Norát is meglepte, hogy négy héttel korábban még Belmontban volt és tönkrement házasságaik romjai felett sírt. Már az első naptól kezdve nagyon keményen dolgozott a fornacéban – azon a hétfőn úgy érezte magát, mint egy kisiskolás, aki először lép be a tanterembe. Fejére kendőt kötött és a legelnyűttebb farmernadrágját vette fel, hogy amennyire csak lehet, beolvadjon a környezetébe. Ám a kemencéknél annyira meleg volt, hogy fél óra múltán megszabadult a kendőtől, feltűrte farmerja szárát, és mezítláb, egy szál atlétatrikóban dolgozott. Persze kollégái cseppet sem bánták, hogy így nekivetkőzött. Norát kimerítette, ugyanakkor fel is villanyozta a munka. Legtöbb kollégája barátságosan viselkedett vele, sőt, olyannyira tartózkodóak voltak, hogy Nora úgy sejtette, Adelino utasította őket, hogy nehogy akár csak egy vaskos viccet is elsüssenek vele kapcsolatban. Két fiatalabb, jóképű üvegfúvó kifejezetten segítőkész volt és lelkesen figyelték, Nora hogyan fejlődik. Természetesen csak akkor indult el a műhelyből, amikor a többiek is, és gratulált magának, hogy nem vétett nagyobb hibákat. Nagyon jól esett neki, mikor két ifjú kollégája, Roberto és Luca megkérdezte, nem tartana-e velük egy italra. Bár Adelino nem volt ott, Nora teljesen biztonságban érezte magát és boldogan követte őket a Fondamenta Martinon egy kellemes kis bárig. A maestrók egész biztosan törzsvendégek

voltak, mert amint beléptek, azonnal a pultra került a tíz üveg Peroni. Nora fáradtan felkászálódott a bárszékre, amelyet Roberto lovagiasan odahúzott neki, majd megropogtatta elgémberedett nyakát. Elmosolyodott magában, mikor kollégája viccelődni kezdett, hogy ráférne egy masszázs. Meg kell szoknom, hogy úgy beszélgetnek, mintha egy férfiöltözőben lennének. Nem sértődhetek meg. Ez itt a férfiak világa – mindig is az volt-, és nekem kell alkalmazkodnom hozzájuk. Nem kényeskedhetek, mint egy hercegnő. Homloka még mindig forró volt a kemence csókjától; hozzányomta a hideg sörösüveget, és élvezte, ahogy a gyöngyöző vízcseppek az arcára hullanak. Jólesően nagyokat kortyolt az üvegből; mikor fogai hozzákoccantak az üveg szájához, a csilingelést hallva eszébe jutott, az üvegfúvó mesterek hogyan adják át nemzedékről nemzedékre mesterségük titkait. Amit a kezében tartott, az is ugyanaz az anyag volt, amellyel Corradino dolgozott, vagy most ők, ám a műhelyekben megszülető alkotásoknak csak tömegesen gyártott, leegyszerűsített testvére, amelynek nincs lelke. A feje fölött lévő tévéből ordító zene megzavarta gondolatait. Ám ekkor Roberto egy, a sarokban álló asztal felé intett a fejével, amelyhez Luca, amint felszabadult, azonnal le is ült. Nora mosolyogva helyet foglalt, a fiúk pedig kérdéseket tettek fel neki Londonról, a Chelsea-ről és Robbie Williamsről. Pontosan ebben a

sorrendben. Nora pedig cserébe megtudta róluk, hogy mindketten üvegfúvó családból származnak. – Robertónak van közöttünk a legrégebbi üvegfúvós múltja. Pedig ő a legfiatalabb – kezdte Luca. – Viszont a legtehetségesebb – szólt közbe vigyorogva Roberto. – Akármennyire is dühítő, de el kell ismernem, tényleg így van. A vén róka Adelino is ezt mondja. – Hát igen, szerinte örököltem a család „leheletét” – mondta Roberto büszkén, de Luca visszavágott. – Azt hiszem, tudom, mire gondolt – mondta az orrát befogva. – Hogy büdös vagy. Roberto játékosan arcon ütötte Lucát, mire mindketten harsányan felnevettek. Nora fészkelődni kezdett a székén – hirtelen nagyon öregnek érezte magát. A srácok elbűvölőek voltak, de egy kicsit… éretlenek. Igen, ez a megfelelő szó. Kérdésével úgy irányította a beszélgetést, hogy az továbbra is lekösse a figyelmét. – A családod mindig üvegfúvással foglalkozott? – fordult Roberto felé. – Igen – válaszolta büszkén a fiú. – Egészen a tizenhetedik század óta. Giacomo del Piero, az egyik ősöm volt akkor a fornacénk vezetője. A tizenhetedik században! Akár Corradino is ott dolgozhatott. Lehet, hogy még ismerték is egymást?

– Feltételezem, akkoriban még több fornace működött a szigeten – mondta Nora lazán, hogy leplezze izgalmát. – Nem – válaszolta Luca, aki egy fokkal komolyabbnak tűnt társánál. – Akkoriban ez az egy műhely működött Muránón. Velence így tudta legkönnyebben megőrizni monopolhelyzetét. Miután 1291-ben átköltöztették ide az üveggyártást, a mesterek itt éltek, és itt is haltak meg. Azzal tartották itt őket, hogy ha megpróbálnak megszökni, az életükkel felelnek érte. És ha valamelyikük mégiscsak volt olyan ostoba, a családjukat börtönbe zárták, vagy legyilkolták, így kényszerítették a szökevényt, hogy térjen vissza a szigetre. – Luca a hatás kedvéért rövid szünetet tartott, és kortyolt néhányat a söréből. – Mikor a köztársaság elbukott, sorra jelentek meg az újabb műhelyek, összesen úgy háromszáz működhetett a városban. Ám mikor Velence elveszítette monopolhelyzetét és más népek is kitanulták az üvegfúvás mesterségét, Muránó elveszítette addigi jelentőségét. 1805-ben pedig szétoszlatták az üvegfúvók céhét, a műhelyeket bezárták, a mesterek pedig Európa-szerte szétszóródtak. – Most már egészen másról szól ez a mesterség – vette át a szót Roberto. – Giacomo idejében mindenféle üveget készítettek az itteni maestrók, a legegyszerűbb üvegektől – sörösüvegére mutatott, hogy szemléltesse is, amit mond – a legszebb tükrökig. Ma a hétköznapi üvegek nagy gyárakban készülnek, Németországban, a franciaországi Duluxban, a törökországi palaksban, és még sorolhatnám. Mi csak úgy maradhatunk fenn, ha minőségi üveget

készítünk, amelyek már művészetek számítanak. Kizárólag turisták vásárolnak tőlünk, és a mi műhelyünk nagyon kevés hasznot húz ebből a piacból. Nagyon nagy a verseny. Úgyhogy – miközben ezt mondta, jelentőségteljesen Nora szemébe nézett – szerencsés vagy, hogy Adelino alkalmazott. Nora lesütötte a szemét. Rosszul esett neki, ahogy Roberto beszélt, mintha lenézte volna őt, ám a fiú folytatta. – Tehát nyugodtan mondhatom, hogy akkoriban Giacomo volt a legjobb mester, hiszen ő vezette az egyetlen műhelyt. Nora észrevette, hogy úgy beszél a múltról, mintha mindez csak tegnap történt volna. – Úgy mesélsz róla, mintha személyesen ismerted volna – Minden velencei így beszél róluk. Minket körülvesz a múlt. Mintha mindez csak tegnap történt volna. Nora ugyanígy érzett Corradinóval kapcsolatban, ezért végül úgy döntött, elmeséli társainak a saját történetét. – Furcsa, mert az én egyik ősöm is itt dolgozott, körülbelül akkoriban, amikor Giacomo – mondta. – Valószínűleg ismerték is egymást. Corrado Maninnak hívták, vagyis inkább Corradinónak. Hallottál róla? Roberto arcáról azonnal eltűnt a mosoly. Egy pillanatra összenézett Lucával. – Nem – válaszolta hűvös hangon. – Ne haragudj, de nem. Még egy Peronit? – felpattant, és meg sem várva a választ a Pulthoz sietett.

Nora döbbenten nézett utána, mintha a fiú arcon csapta volna. Mégis, mi ütött belé? Lucához fordult, aki kedvesen mosolyogva nézett rá. – Ne is törődj vele! – mondta a fiú. – Mindig ilyen, ha szóba kerülnek az ősei. Úgy gondolja, az övé a fornace. Időről időre megpróbálja rábeszélni Adelinót, hogy del Piero néven áruljuk az üvegeket. Talán azt hitte, hogy a vetélytársa akarsz lenni. – De én… eszem ágában sem volt… – Felejtsd el! Na, már itt is van. Mikor Roberto visszaért a három Peronival, Nora, holott még mindig nem értette, mivel sérthette meg, kedvesen az üvegfúvás művészetéről kérdezgette, csak hogy kiengesztelje. Roberto úgy tett, mintha megenyhült volna, ám Nora észrevette, hogy valami nincs rendben vele. Sőt, a fiú idővel csúnyán berúgott. Mivel már elég későre járt, Nora attól tartott, hogy lekési a Velencébe tartó utolsó hajót. Egyszer csak észrevette, hogy Luca eltűnt. Már legalább húsz perce kiment a mosdóba, és még nem jött vissza. Idegesen körbenézett a bárban – sehol sem látta a fiút, sőt, a többi maestro sem volt már ott. Kettejükön és a csaposon kívül senki nem maradt a bárban. Edes Istenem! Nora idegesen felsóhajtott. Hirtelen St. Martinban találta magát, tíz évvel korábban, mikor neki jutott a megtisztelő feladat, hogy hazakísérje teljesen elázott barátait. Csak nem

kell részeg kollégáját most pesztrálnia? Magában káromkodott egy jó nagyot, majd a hóna alá karolva megfogta Róbertot, és kitámogatta a bárból. A fiú eléggé bizonytalanul állt a lábán; Nora már azt hitte, hogy rosszul lesz, ám akkor Roberto bárgyún elvigyorodott, majd hirtelen felé lendült, és durván szájon csókolta. Nora reakciója annyira úri kisasszonyos volt, hogy maga is meglepődött rajta. Durván ellökte magától a fiút és olyan erővel vágta arcon, hogy az a majdnem a vízbe esett. Roberto szikrázó szemekkel nézett rá. Nora rémülten látta, hogy részeg mosolya kegyetlen vigyorrá torzul. – Gyere! – indult meg felé Roberto. – Még tartozol nekem valamivel, te Manin kurva! Nora megfordult, és hátra sem nézve futott, ahogy a lábai bírták. Csak a vaporetto megállójában lassított le, de megfordult a fejében, hogy esetleg Roberto is arra tart, hiszen a Faro volt a legközelebbi fermata 28. Remegve nézett körül és elkeseredetten látta, hogy egyedül van a parton. Szerencséjére éppen arra jött egy vízitaxi – leintette, és a szokásosnál sokkal több pénzt adott, csakhogy végre visszajusson biztonságos szállodai szobájába. Nora már másnap, és aztán még hosszú ideig megtapasztalhatta, milyen bosszúálló tud lenni egy férfi, ha elutasítják.

28

Megálló (olasz)

Roberto jó munkát végzett – azután az este után senki sem állt szóba Norával. A lány azon gondolkodott, vajon mit mondhatott róla Roberto, hogy még a kedves, barátságos Luca is levegőnek nézte. Roberto vagy nem vett róla tudomást, vagy amikor csak tudta, apró gonoszságokkal megnehezítette az életét. Eltűntek a szerszámai, vagy reggelente arra ért be a műhelybe, hogy a kis üvegtárgyak, amelyeket kísérletképpen készített, apró darabokban hevertek a földön. Hamarosan rádöbbent, hogy a fiú meg akarja félemlíteni. Ugyanaz a szörnyű érzés kerítette hatalmába, amely az iskolában, mikor kamaszkorában a magukat túl feltűnően sminkelő lányok hippinek nevezték hosszú, loboncos haja miatt. Álmában sem gondolta volna, hogy egy férfi képes ennyire bosszúálló lenni csak azért, mert egy nő elutasította – azt hitte, a legrosszabb, ami előfordulhat, az, hogy Roberto ezentúl átnéz rajta. Munka közben néha megérezte, hogy a fiatal férfi figyeli. Mikor megfordult, olyan jeges gyűlöletet látott Roberto tekintetében, hogy már arra gondolt, valami baj lehet vele. Nem normális dolog, hogy valaki ennyire nem bírja feldolgozni az elutasítást. Mi történhetett vele, ami miatt képes ennyire gyűlölni? Hiszen alig ismer. Es én is alig ismerem. Lehet, hogy érzelmileg ennyire labilis? Vagy egészen más okok húzódnak meg a háttérben?

Csak egyvalaki maradt a műhelyben, aki hajlandó volt neki segíteni: egy Francesco nevű kedves férfi, aki néha, arcán a leghalványabb mosoly nélkül megmutatta neki, mit hogyan csináljon, és aki némán bólintott, mikor Nora megköszönt neki valamit. Tudta, hogy a többiek mind arra várnak, mikor mond fel és megy haza Angliába. Néha látta Adelinót, akit úgy fogadott, mint egy kisdiák a kedvenc tanárát, akit végre viszontlát a hosszú vakáció után – tudta, hogy főnökük előtt a munkatársai nem mernek ellenségesen viselkedni vele. Adelino magában konstatálta Nora fejlődését, ám egyelőre nem érezte úgy, hogy erről beszélnie kellene a lánnyal. Ám Nora a magány hermetikusan lezárt buborékjában tudta, hogy fejlődik. Mivel munkatársai egy szót sem szóltak hozzá, az üveg lett egyedüli barátja. Kezdte nagyon jól kiismerni ezt a csodálatos anyagot, amire talán nem is került volna sor, ha a többiek beszélgetése, viccelődése elvonja a figyelmét. Egyelőre csak annyi volt a dolga, hogy felhevítse az üvegmasszát, tökéletesen megtisztítsa és gömbformájúra fújja, amit aztán a többiek tovább alakítanak, finomítanak. Bonyolultabb műveleteket nem végezhetett, de időnként lehűtötte vagy újramelegítette az üveget. Mégis, kezdte élőnek érezni az anyagot. Látta, hogy ugyanolyan mohón lélegzi be a levegőt, mint bármelyik élőlény. És különböző hangulatokat fedezett fel nála – hol égővörösen dühös volt, hol kedves, meleg színű, mint az aranyló méz, hol hideg, kristályosan fehér. Volt, amikor sűrű, édes szirupra hasonlított, máskor olyan kemény volt,

mint az acél. Nora most már el tudta képzelni, hogy Corradino idejében üvegből is készítettek késpengéket, melyek halálosan, némán, tisztán hasítottak bele áldozatukba. Corradino. Nora gyakran gondolt híres ősére. Úgy érezte, az üveg az évszázadok távolságát legyőzve összeköti őket; csak egy vékony üvegszál, olyan vékony, mint egy cselló húrja, mégis, mikor dolgozik vele, mély, hosszú hangon megszólal, és az időn átívelve elér hozzá. Míg a többiek tudomást sem véve rólam csak egymással beszélgetnek, én hozzá fordulok tanácsért. Nora addig is nagyon jó olasztudása tökéletesre csiszolódott. Mikor letelt az egyhónapos próbaidő, bement Adelino irodájába, aki megdicsérte fejlődését, és felajánlotta neki, hogy maradjon. Ám továbbra is aggasztotta, hogy Nora még nem kapta meg a munkavállalási engedélyt és ragaszkodott hozzá, hogy minél hamarabb szerezze meg. Nora újra elment a rendőrségre. Amint belépett az előtérbe, megesküdött magában, hogy ezúttal nem hajlandó üres kézzel távozni, kerüljön bármibe is, megszerzi azt a nyavalyás engedélyt. Míg türelmesen várakozott, elolvasta az összes szórólapot és posztert a drogozás veszélyeiről, utcai bűnözésről és arról, hogyan kell szabályosan közlekedni a motorcsónakokkal. Mikor végre behívták az egyik irodahelyiségbe, Nora az ismeretlen fiatal tisztet meglátva

felsóhajtott: egy újabb ügyintéző, akinek megint mindent elölről el kell mesélnie. Ám Nora hamarosan reménykedni kezdett: úgy tűnt, a férfi jobban érti a dolgát, mint azok, akikkel Nora előtte találkozott. Nem nézett rá zavartan, pontosan tudta, a lány miért van ott. Norát ez annyira meglepte, hogy csak fél óra múltán döbbent rá, hogy mintha látta már volna valahol a férfit. Évekkel később is pontosan fel tudta idézni a pillanatot, mikor erre rádöbbent. A rendőr, miközben a papírjait nézegette, felfigyelt egy ellentmondásra. Tekintete Nora születési anyakönyvi kivonatáról a munkavállalási engedélyhez szükséges nyomtatványra siklott, majd elkomorodott. – Signorina – mondta, miközben újra átlapozta a papírokat. – Ezen a nyomtatványon a Nora Manin nevet tüntette fel. – Mintha zavarta volna, hogy az olasz vezetéknév mellett egy idegen keresztnév áll. – Az Ospedali Civili Riuniti által kiadott születési anyakönyvi kivonatán azonban az áll, hogy Leonóra Angelina Manin. Meg tudná ezt magyarázni? – A nevem rövidebb változatát írtam a nyomtatványra – válaszolta Nora. – Angliában nőttem fel, és édesanyám az olasz nevem rövidített, angol változatát adta nekem. A rendőrtiszt, továbbra is a papírokba mélyedve, bólintott. – Értem. De kérem, ön is értse meg, hogy újra ki kell töltenie a nyomtatványt úgy, hogy az eredeti nevét írja be. –

Felállt, és az egyik fiókos szekrényhez lépve elővett egy új nyomtatványt. Nora igyekezett uralkodni dühén: – Nem elég kijavítanom ezt a nyomtatványt? Válaszképp a fiatal tiszt lecsavarta tolla kupakját, majd mosolyogva Nora felé nyújtotta az íróeszközt, és elé tolta az üres nyomtatványt. Nora magában szitkozódva írta be az adatait, miközben arra gondolt, hogy már negyedszer csinálja végig ugyanazt, és megint csak egy apró hiba miatt. És ami még rosszabb, ezt az utolsó űrlapot már Adelino is aláírta. Most újra meg kell kérnie, hogy firkantsa oda a nevét, tehát legalább még egyszer vissza kell jönnie a rendőrségre. Nora átkozta a nyomtatványt, a várost, és a rendőrtisztet is, aki cseppet sem igyekszik megkönnyíteni a dolgát. Nora végül odatolta elé a kitöltött papírt és magában fortyogva nézte, ahogy a férfi minden egyes sort alaposan átnéz, mintha még reménykedne is abban, hogy talál egy újabb hibát. – Bene – mondta végül a rendőrtiszt és mosolyogva visszatolta Nora elé a papírt. Mióta Nora belépett az irodába, most először szólt hozzá barátságosan. – Tudja kisasszony, a Leonóra sokkal szebb név, mint a Nora. Különösen egy velencei születésű hölgynek. Látja Szent Márk oroszlánjára mutatott, amely a nyomtatvány fejlécéről büszkén nézett vissza Norára –, az oroszlán. Il leone. Leonóra – ekkor a férfi ránézett, egész addigi beszélgetésük alatt most először és abban a pillanatban

Nora rádöbbent, hogy mégiscsak találkoztak már: a Pietàban, a Vivaldi koncerten. Nora azon gondolkodott, vajon a férfi is megismerte-e. Csak utána tudatosult benne, mit is mondott a nevéről. Pontosan az ellenkezőjét, mint amit Stephen, aki szerint a „Leonóra” természetellenesen hangzik. Itt, Velencében azonban nem. Itt a „Nora” hat idegenül, az angol változata, amelyre az olaszok furcsállva felkapják a fejüket. Végre valóban velenceivé vált. A férfira nézett, aki erre rádöbbentette, és hálásan elmosolyodott. – Legyen hát, akkor ezentúl apám akarata szerint újra Leonóra a nevem. A fiatalember viszonozta mosolyát, ám a következő pillanatban már vissza is változott ügyintézővé. Újra a papírokra nézett. – A Santo Stefano hotelben lakik? – Igen. A férfi hangosan felsóhajtott. – Ismerős helyzet. Magam is éppen lakást keresek. Nora pontosan tudta, milyen érzés az, mikor az embernek sürgősen lakást kell találnia. A Belmont-ház eladásából befolyt pénze gyorsan fogyott, és a szálloda nem éppen a legjobb megoldás volt. A rendőrtiszt elgondolkodva nézett maga elé: – Ismerek valakit, aki segíthetne önnek – mondta. – Az unokatestvérem ingatlanügynök, több kiadó lakásról is tud San Marcóban. Ha gondolja, szívesen megmutatok önnek

néhányat. Talán a hétvégén? Szombaton szabadnapos vagyok. Nora elbizonytalanodott. Még élénken élt benne annak az estének az emléke, amelyet Roberto és Luca társaságában töltött. Viszont ez a férfi rendőr. Neki pedig szüksége van egy lakásra. Mindenesetre megfogadta magában, hogy ezentúl csak napközben találkozik férfiakkal. – Három óra megfelel? – kérdezte. A férfi bólintott. – És hol? A rendőrtiszt felállt székéből, hogy kinyissa neki az ajtót: – Mit szólna a Cantina Do Morihoz, vagyis A Két Mórhoz? San Pólóban? Hol máshol találkozhatnának, mint egy kevéssé ismert, régi, tipikus velencei kiskocsmában? Egy turistát biztosan a Florianba hívott volna meg. Nora örült, hogy őt nem tekinti turistának a férfi. – Tökéletes. Mikor már éppen kilépett volna az irodából, a rendőr kinyújtotta felé a kezét. – Alessandro Bardolino rendőrtiszt vagyok – mutatkozott be. Nora mosolyogva megszorította a felé nyújtott kezet. – Akkor a Do Moriban, Bardolino rendőrtiszt. Leonora Manin ezúttal is permesso di lavoro nélkül távozott a rendőrség épületéből.

NYOLCADIK FEJEZET LA BOCCA DEL LEONE – AZ OROSZLÁN SZÁJA Így történt, mikor Corradino először menekült Muránó szigetére: A Maninok hatalmas, gazdag család voltak. Jelentős vagyonuk a feketetengeri kereskedelmi érdekeltségeikből származott, a tizenhetedik század közepére pedig jelentős politikai befolyásra tettek szert. A család feje, Corrado Manin két, nála fiatalabb ikertestvérével, Azolóval és Ugolinóval egy nagy palazzóban élt a Campo Maninon – a teret a befolyásos családról nevezték el. Corrado felesége, Maria Bovolo jó természettel és még jobb kapcsolatokkal bíró asszony volt. Fiukat is Corradónak hívták, de mindenki Corradinónak szólította. Nagyon szerették egymást, és családi életük kis hajójának vitorláiba ugyanúgy belekapott a szél, mint nagy hajóikba, melyeknek vagyonukat köszönhették. Sok szolgájuk volt, a kis Corradinóval egy francia nevelő foglalkozott, és a Manin fivérek mind egyformán részt vehettek a politikai életben.

Egyik nyáron, abban az évben, mikor Corradino tízéves lett és egyre jobban látszott, milyen intelligens, okos kisgyermek, a Manin család élete nagy fordulatot vett. Corradót beválasztották a Tízek Tanácsába, a Velencei Köztársaságot kormányzó legfőbb törvényhozó intézménybe. Ugyanabban az évben Azolót is tagjának választotta a Consiglio Maggiore. Ugolino már nem volt ilyen szerencsés – egy rendelet kimondta, hogy egyazon családból legfeljebb ketten lehetnek egyszerre tagjai a Tanácsnak. A szigorítás célja az volt, hogy elkerüljék a családi korrupciót, ám a valóságban a rendelet éppen ellenkezőleg, elősegítette azt. Ugolino, aki valójában fél órával korábban született, mint ikertestvére, csalódottsága ellenére továbbra is segítette testvéreit titkos tervükben, akik szövetségeseket kerestek a Tanács tagjai között, hogy eltávolítsák a dózsét, és Corrado foglalhassa el a helyét. Corrado és öccsei szerettek családjuk palazzójában élni, de mennyivel jobb lenne a Dózse-palotában lakni, és onnan megvédeni a családi érdekeket! Corrado nagyon szerette a családját, és mindent meg akart nekik adni. Ám Velence a kétszínűség városa volt. Maszkot viselt, akárcsak a karnevál idején az ünneplők. A gyönyörű felszín alatt a megtévesztés és csalárdság folyói folytak. Ez az állandó fenyegetés pedig nem másban öltött testet, mint a bocca del leonéban – az oroszlán szájában. A Dózse-palota mélyén egy kő oroszlánfej várakozott türelmesen az egyik falon. A sötét üreg alatti szavak – „Denontie secrete contro chi occvltera gratie el officii o collvdera

per nasconder der la ver a rendita d’essi”- arra biztatták az embereket, hogy ha bármiféle információval rendelkeznek a Köztársaság valamely tagjáról, gyanújukat vessék papírra, amelyet aztán etessenek meg az oroszlánnal: A Maggior Consiglio gyorsan és alaposan kivizsgálja az ügyet. Sok ilyen „postaládát” lehetett látni a városban, és mindegyiken külön felirat jelezte, milyen ügyekkel kapcsolatban lehetett elárulni valakit – az adó befizetésének megkerülése, uzsoráskodás, nem becsületes üzletkötések. Ám a Dózsepalotában lévő oroszlán volt mind közül a legszörnyűségesebb – ő azok nevét nyelte el, akik a legnagyobb bünt követték el: az állam elleni politikai árulást. A Festa del Redentoré 29 napján, a tikkasztó melegben, mikor a palota hűvös termei üresen tátongtak, egy kéz megetette az oroszlánt. A papíron pedig Corrado Manin neve állt. Az oroszlán kíméletlenül felfalta. A kéz pedig, amely megetette a gyilkos fenevadat, nem másé volt, mint Ugolino Maniné. *** Ugolino, amint elengedte a papírt, megbánta elhamarkodott tettét. Meg is próbált benyúlni az üregbe, hogy visszavegye, ám az oroszlán rideg tekintete elrettentette. a Megváltó ünnepe (július harmadik hétvégéjén tartják, az 1576-ban veget ért pestis" járvány emlékére) 29

Ugolino úgy érezte, az állat láthatatlan fogaival leharapná a kezét. Vissza is kérhette volna a papírt, de kitől? A feljelentés titkosan zajlott – nem tudta, hol esik ki a falból a papír, és kinek a kezébe kerül. Ha megpróbálja megkeresni a titkos szobát, az akár az életébe is kerülhet. Csak annyit tudott, hogy a papírokról, amelyeket az oroszlán elnyelt, a Tízek Tanácsa nem sokkal később tudomást szerez, és ahogy azt Európában mindenki tudta, nem fukarkodik, ha ki kell mondani valakire a halálos ítéletet. Ugolino reszketve botladozott le a nagy lépcsőn. Mars és Neptunusz, a lépcső hatalmas kőőrzői közömbösen nézték fehér szemükkel, nem éreztek iránta szánalmat. A palotából kiérve Ugolinót elvakította a ragyogó, nyári napsütés – vakon rohant keresztül a Piazza San Marcón. A hatalmas téren egy árva lélek sem volt, Velence polgárai a Giudecca- csatorna másik partján ünnepeltek. Ugolino ezt jól tudta; úgy választotta meg a végzetes napot, hogy bűnének ne legyen szemtanúja. Tudta, hogy az ünneplő tömeg az összekötözött csónakok hídját fogja bámulni, amely egészen a Redentoré templom kapujáig húzódik majd. Ugolino elképzelte, ahogy a mélyen vallásos emberek átsétálnak a vízen, akár egykoron Jézus, hogy hálát adjanak azért, hogy városuk megmenekült a fekete haláltól. Redentoré. A Megváltó. Ugolinónak valóban szüksége volt a megváltásra.

Érezte, hogy térdei nem engedelmeskednek – a kemény utcakőre zuhant, és egy percig úgy maradt, térden állva. Ám képtelen volt imádkozni. Előbb helyre akarta hozni a hatalmas hibát, amelyet testvére ellen elkövetett. Felállt, és keresztülrohant a téren. Am még akkor sem látott, mikor már beért a szűk, sötét calléba – könnyek árasztották el a szemét. Testvéreire és Mariára gondolt, de először is a kis Corradinóra. Most ítélte halálra őket. Hacsak… Tudta, mit kell tennie. *** Corradino arra ébredt, hogy hideg ajkak préselődnek meleg orcájához. Mikor kinyitotta a szemét, apja arcát látta, melyet mindössze egy gyertya fénye világított meg. Ezt leszámítja teljes sötétség volt a szobában. Bár édesapja mosolygott, Corradino megérezte, hogy valamiért nagyon feszült. – Kelj fel, Corradino mio! – suttogta az apja. – Elutazunk. Corradino álmosan megdörzsölte a szemét. – Hova, papá? – kérdezte. A tízéves kis Corradinót minden érdekelte. Most is izgatottan nézett apjára. A Pescheriára. A halpiacra? Corradino gyorsan kikelt az ágyból, és öltözni kezdett. Korábban már járt a Rialtón lévő halpiacon, de mindig Rafaellával, a szolgálóval, nem pedig apjával.

Igaz, korán kell felkelni – a halászok kora hajnalban megérkeznek árujukkal. – Presto, piccola scimmia! – Gyorsan, gyorsan, kismajmom! Már éppen kilépett volna a szobájából, mikor apja utána szólt: – Várj, scimmia! Válasz ki egy dolgot, amit magaddal hozol! De jól gondold meg, a szívednek legkedvesebb tárgyat hozd! A kis Corradino zavartan nézett apjára. De miért? Mert lehet, hogy hosszabb ideig leszünk távol. Nézd, én már kiválasztottam, amit magammal viszek. – Mikor Corrado szétnyitotta kabátját, fia előtt egy könyv körvonalai bontakoztak ki a sötétben. Ez biztos annak a Dante nevű férfinak a könyve. Arról a színjátékról. Apám nagyon szereti. Talán mert megnevetteti? A gyertya halvány fényénél Corradino körbenézett a szobában. Corrado csendben figyelte – nem akarta megzavarni fiát, de tudta, hogy sietniük kell. Naplementekor Ugolino szörnyű hírt közölt vele: a fülébe jutott, hogy valakik el akarják áruim Corradót. Összeesküvésük lelepleződött, így menekülniük kell. – Megtaláltam! – Corradino büszkén szorította markába kedvenc tárgyát. Egy üvegből készült ló volt, a San Marco székesegyházon látható bronzlovak finom másolata.

Corrado mosolyogva bólintott, majd gyorsan kiterelte fiát a szobából. A gyertya lángja ijesztő árnyakat vetett a lépcső menti falra – furcsa kísértetek üldözték őket. A falakon lévő képekről letekintő őseik mind kedves, szelíd arcú emberek voltak, most mégis fenyegetően néztek rájuk, tekintetükben azzal a gonosz irigységgel, amelyet a már régóta halottak éreznek az élők iránt. Corradino reszketve a lépcső aljánál függő új festményre szegezte tekintetét. A családját ábrázoló kép a tizedik születésnapján készült; a kis Corradino komolyan ült apja és nagy-bátyjai között. A kép hátterében a Manin család hajói a viharfelhőket és tengeri szörnyeket kikerülve biztonságosan elérték a kikötőt. Corradino emlékezett rá, hogy míg a festő dolgozott, neki el kellett viselnie a kényelmetlen ruhát, amely alatt viszketett a bőre, és a keményített nyakfodrot, amely folyamatosan dörzsölte a fülét. Mikor mocorogni kezdett, apja szigorúan rászólt: „Ülj nyugodtan, fiam! Mint a Dózsepalota udvaraiban lévő istenek szobrai!” Ám Corradino képtelen volt nyugton maradni, képzeletében nem szoborrá vált, hanem a székesegyház tetején lévő lovak egyikévé. Fejében ő, édesapja és két nagybátyja alkották a nagy bronzkvartettet – nemesek, mindentlátóak és mégis oly nyugodtak. Mikor elszakította tekintetét a falról, a lépcső tövében megitta édesanyját és nagybátyjait – mintha csak az egyik festményről léptek volna le. Mindhárman köpenyt, csizmát és álarcot viseltek. Készen álltak a titokzatos utazásra.

Corradinót meg jobban hatalmába kerítette a félelem; olyasmit tett, amit az utóbbi időben már túlságosan gyerekesnek tartott: édesanyja karjaiba vetette magát. Maria szorosan magához ölelte és ingeden megcsókolta a haját. Keblei vaníliaillatúak, mint mindig. A fűszerkereskedő minden évben eljön hozzá, és elhozza neki a tokokat, amelyekből aztán anyám elkészíti az esszenciát. Úgy néznek ki, mintha hosszú, vékony, megaszalódott meztelen csigák lennének, Q belsejükben pedig apró magvak vannak. Hogy lehet egy ilyen ronda kinézetű valaminek ilyen bódító illata? A Pescheriáml egészen más szagok fogadták. Mikor a Rialtónál kiszálltak ponyvával fedett gondolájukból, Corradino beleszagolt a sós, hajnali levegőbe. A fehér híd zord őrszemként vált ki a reggeli ködből, mintha csak azt mondaná: „Állj, ne tovább!” Corradino szorosan fogta édesanyja kezét, mikor a szolgálók és kereskedők tömegén keresztül átmentek a piac boltíveihez. Amint odaértek, apja azonnal eltűnt az egyik oszlop mögött – Corradino látta, hogy egy csuklyás alakkal beszélget. Mikor az idegen megfordult, Corradino döbbenten ismerte fel Monsieur Loisyt, francia nevelőjét. Monsieur Loisy? Mit keres itt? A két férfi egy ideig még beszélgetett, úgyhogy Corradino elfoglalta magát: nézegetni kezdte a faasztalokra kirakott halakat. Újra és újra elcsodálkozott, milyen sok fajta létezik – a különböző, ezüstös pikkelyű halaktól a

veszélyes külsejű rákokig mindent meg lehetett találni a piacon. Voltak olyan aprók is, mint egy üveggyöngy, de olyan hatalmasak és nehezek is, hogy nem is értette, hogyan képesek úszni. Corradino általában szívesen elnézegette ezeket a furcsa formájú halakat, gyakran bebújt a faasztalok alá, teljesen elveszett a piac varázslatos világában. Raffaella ilyenkor elveszítette a türelmét és olyan szavakat használt, amelyeket a halászok mind ismertek, ám úrnője nem szívesen hallott volna. Ezen a napon azonban mintha a halak is fenyegetően r>eZ tek volna rá, úgyhogy Corradino inkább visszasietett édes anyjához. Ismerte a velencei mondást, hogy „egészséges, m egy hal”. Ám ezek a halak nem voltak egészségesek. Halottak voltak. Édesanyja mellé érve látta, hogy apjához és Monsieur Loisy-hoz még egy férfi csatlakozott. Ő nem viselt sem maszkot, sem köpenyt – öltözetéből és abból, hogy kezén erősen hámlott a bőr, Corradino úgy gondolta, hogy halász lehet. A három férfi bólogatni kezdett, majd gazdát cserélt egy bőrerszény. Corrado még egyszer bólintott, majd a piac árnyékban lévő részére vezette családját. Egy láda állt ott – Corradino döbbenten látta, hogy édesanyja befekszik a véres szalmára. – Gyerünk, Corradino! – sürgette az apja. – Mondtam, hogy kalandos utazásban lesz részünk.

Corradino bemászott édesanyja mellé és hamarosan érezte, hogy apja és nagybátyjai is bemásznak utánuk. A kifogott halakra gondolt, amelyek összezsúfolva hevernek egymás mellett ezekben a ládákban. Mi is halak vagyunk. Mielőtt még lezárták volna a láda fedelét, Corradino látta, h°gy francia nevelője fölé hajol. „Au revoirpetit!” Corradino örült neki, hogy a férfi ezekkel a szavakkal köszönt el tőle. Nagyon szerette Monsieur Loisyt, és fiatal kora ellenére máris tökéletesen beszélt franciául. Ha nevelője úgy gondolná, hogy többé nem találkoznak, úgy búcsúzott volna el tőle, hogy „Adieu”. Corradino elhelyezkedett édesanyja karjában és élvezettel lélegezte be édes vaníliaillatát. Aztán úgy érezte, ringani kezdenek, mintha a vízen lennének. A következő pillanatban már békésen aludt. Arra ébredt, hogy éles fájdalom hasít az oldalába. Kényelmetlenül fészkelődni kezdett. Nem sokkal később egy heves lökés tudatta vele, hogy partot értek. A következő pillanatban pedig valaki felemelte a láda fedelét. Corradino kócosan, büdösen mászott ki a ládából. A reggeli napfény teljesen elvakította. Mikor a szemei hozzászoktak a ragyogó világossághoz, körbenézve a csatorna mentén álló kis, vöröstéglás házakat látott, a távolban pedig a San Marco kupoláit. A székesegyház nagyon-nagyon messze volt. Az öböl vize ezüstösen pöttyös volt, mint egy hal pikkelyes teste, amelynek szagát,

tudta, sosem fogja elfelejteni. Figyelte, ahogy Azolo és Ugolino kifizeti a hajóst. Ugolino bácsi nagyon rossz bőrben volt. Lehet, hogy nem bírja a halszagot, gondolta Corradino. Ám most valami új szag csapta meg az orrát – maró, égő szag. – Hol vagyunk? – kérdezte zavartan édesanyjától. – Muránó szigetén. Ahol azokat a gyönyörű üvegeket készítik. Corradino újra érezte a fájdalmat. Ijedten belenyúlt a zsebébe, és elővette az üveglovat – apró darabokra tört össze. Corradino, bár tudta, hogy csak két napja vannak ott, mégis úgy érezte, mintha hónapok óta be lett volna zárva. Egy kicsi, mészvakolatú kunyhóban laktak, melynek két emeletén mindössze négy szoba volt – nem olyan ház volt, amilyenhez egy hercegecske szokott. Corradino bölcsebb lett e két nap alatt. Volt, amit elmondtak neki, és volt, amire magától jött rá. Ez a ház azé a halászé, akivel apám a Pescherián találkozott. Fizetett neki, hogy a férfi a ládába rejtve elhozzon bennünket ide. Apám bajban van, de Ugolino bácsi még időben figyelmeztette, hogy meneküljünk el. Monsieur Loisy is segített – kapcsolatba lépett a halásszal és azt javasolta, hogy ide jöjjünk, Muránóra, mert innen szállítják az üveget Franciaországba. Monsieur Loisynak sok barátja van, akik majd ki tudnak csempészni bennünket Muránóról. Franciaországba.

Bár nevelője nagyon szerette hazáját, Corradino mégis keveset tudott Franciaországról. Odautazni pedig végképp nem akart. Apám és bácsikáim megtiltották, hogy akár csak egy percre is kitegyem a lábam ebből a házból. Azonban ahogy teltek a napok és mindenki kezdte biztonságban érezni magát, Corradino legendás kíváncsisága ismét felszínre tört. Ideje felfedezőútra indulnom. Így a következő napon Corradino megvárta, míg édesanyja reggel öltözködni kezd, és akkor óvatosan kiosont a házból. A nyikorgó faajtón kilépve egy sikátorban találta magát; elindult az utcácska végénél lévő csatorna felé. Odaérve tovább sietett a vízparton – nem akart messzire menni, csak meg akarta nézni a csónakokat, és kavicsokkal megdobálni a sirályokat. Ám hamarosan érezni kezdte azt a furcsa égett szagot, amelyre aznap lett figyelmes, mikor ideértek, az orrát követve végül eljutott egy, az öböl felé néző, vörös épülethez. Egyértelműen ebből a házból jött a füstszag. Az ajtók nyitva álltak, és az egyikben Corradino meglátott egy férfit. Körülbelül annyi idős lehetett, mint az édesapja. Mindössze egy térdnadrágot viselt, felsőteste meztelen volt és mindkét karjára széles állatbőrpántot kötött. Egyik kezében egy hosszú pálcát tartott, amelynek végén mintha forró szén izzott volna. Kedvesen Corradinóra kacsintott.

– Buon giorno! Corradino nem tudta, hogy szóba álljon-e a férfival – elvégre iparosember volt. Viszont tetszett neki, ahogy az ismeretlen cinkosán rákacsintott. Corradino udvariasan meghajolt. – Piacere! 30 A férfi felnevetett. – Á, un signorino! – Á, egy uracska! Corradino érezte, hogy a férfi gúnyolódik vele. Érezte, hogy felemelt fejjel, büszkén ott kellene hagynia, ám végül mégiscsak a kíváncsisága győzött. Az izzó szénre mutatott. – Mi ez? – kérdezte. – Üveg, úrfi. A férfi hangja incselkedő volt, de egyben kedves is. – Hogyhogy? Hiszen az üveg kemény. – Igen, mikor felnő. Ám amikor még épphogy megszületett, így fest, amilyennek most látod. A férfi a csatorna vizébe mártotta a pálcát, amely hangosan felszisszent. Mikor kihúzta, a végén lévő furcsa anyag fehér volt. Corradino csodálkozva nézte, majd egyszer csak valami eszébe jutott. Reménykedve pillantott a férfira. – Volt egy üveglovam. A férfi kíváncsian nézett rá. – De már nincsen?

30

Örvendek. (olasz)

Corradino érezte, hogy mindjárt elsírja magát. Elveszítette a szívének oly kedves üveglovat – darabokra tört, akárcsak velencei élete. – Eltörött – mondta, és a következő pillanatban kitört belőle a zokogás. A férfi gyengéden nézett rá: – Gyere velem! – mondta kinyújtva a kezét. Corradino habozott, mire az üvegfúvó udvariasan meghajolt, és bemutatkozott. – Giacomo del Piero vagyok. Corradino, a formális gesztus láttán felbátorodott: – Az én nevem Corrado Manin. De mindenki Corradinónak hív. Corradino a férfi hatalmas, durva tenyerébe tette apró, puha kezét és hagyta, hogy új ismerőse bevezesse a műhelybe. Lenyűgözte, amit odabent látott. Mindenfelé tüzek égtek, furcsa vasépítményekben, melyeknek még ajtajuk is volt. Minden ilyen ajtó előtt legalább egy ember dolgozott – felsőtestük meztelen volt, kezükben pálcát tartottak, akárcsak új barátja. Corradino döbbenten látta, hogy a szájukhoz emelik a pálcát, mintha inni akarnának belőle, de végül fújni kezdik. Emlékszem, mikor apámmal vendégségben voltunk a Dózse – Palotában, láttam egy festményt. A föld négy szelét ábrázolta, felfújt orcákkal, ahogy felduzzasztottak a velencei hajók vitorláit, hogy biztonságosan beérjenek az Arsenale kikötőbe. Ezek az emberek pont úgy néznek ki.

Ahogy a férfiak kifújták a levegőt, a pálca végén lévő izzó üveg nőni kezdett és lassan különböző formájúvá alakultak – Corrdino felismerte ezeket a formákat: vázák, candelabrók, edények készültek a képlékeny masszából. Voltak, akik pengékkel dolgoztak, míg mások falapáttal. Mindenhol sűrű gőz szállt fel, ahogy a férfiak hideg vízbe mártották a formát nyert üveget. Mindenfelé kisfiúk szaladgáltak, eszközöket víve a mestereknek – nem lehettek idősebbek Corradinónál. Rajtuk sem volt fölül semmi. Corradinónak kezdett melege lenni. Giacomo észrevette, hogy a fiú kellemetlenül érzi magát. – Nem akarja levetni a kabátját? – kérdezte. – Elég drágának tűnik. Az édesanyja biztosan haragudna, ha kiégetné. Corradino kabátját nagyon megviselte az utazás – összekoszolódott, büdös, halszagú volt és több gomb is leesett róla. Ám még így is, a vak is látta, hogy drága darab. Giacomo del Piero pedig minden volt, csak vak nem. Corradino levetette kabátját, majd selyem ingét és kravátli-ját is. Sokkal jobban érezte magát, miután a vödrök mögé hajította; a lobogó tűz felé fordult, és életében először megérezte a fornóból áradó, csontig hatoló forróságot. Giacomo a pálcájával kiemelt egy csepp narancssárga üveget. Ahogy egy falapáton óvatosan megforgatta, Corradino látta, hogy az anyag színe sötétvörössé válik. Giacomo várt egy percet, majd kezébe vett egy kis vasollót, és csipkedve alakítani kezdte vele az izzó üveget.

Corradino szeme láttára hamarosan újra megszületett belőle a lova – nyaka ívelt volt, mint az arab telivéreké, patái finomak voltak, gyönyörű sörénye lobogott. A fiú tátott szájjal nézte, ahogy Giacomo leteszi a földre a lovat, amely lassan tiszta, kristályfehérré hűlt. – Vedd csak föl! – mondta a férfi. – A tiéd. Corradino óvatosan kezébe vette a lovacskát: – Köszönöm! Nagyon szép! – bánatosan az ajtó felé fordult, amelyen már a déli nap sütött be. – Mennem kell. – Ahogy gondolod, úrfi. Talán hamarosan újra meglátogatsz. Lehet, hogy nem lesz rá több alkalmam. Bármelyik nap továbbindulhatunk Franciaországba. – Nem maradhatnék még egy kicsit? – kérdezte félénken. – Nem zavarnék, csak nézném, ahogy dolgoznak. Giacomo elmosolyodott: – Persze, hogy maradhatsz! De csak ha nem leszel láb alatt. Corradino nyomban megígérte, hogy nem fogja zavarni a mestereket. *** A nap hátralévő részében Corradino érdeklődve figyelte, ahogy Giacomo és a többiek ámulatba ejtő csodákat művelnek az üveggel. Valóban csoda volt: vettek egy alaktalan anyagmasszát, majd formálták, változtatták,

akár egy bűvész vagy alkimista, míg végül olyan gyönyörű tárgyakat teremtettek belőle, amelyek Corradino szerint csak varázslat útján jöhetnek létre. Figyelmesen nézte, ahogy a mesterek újramelegítik a masszát, amellyel már elkezdtek dolgozni, ahogy óvatosan forgatják a pálcát, vagy éppen belefújnak a furcsa eszközbe, amitől az üveg új formát vesz fel. Elragadtatva nézte hol az egyik, hol a másik üvegfúvó mestert, ahogyan dolgoznak, szinte önkívületben téblábolt a műhelyben, s ezzel sokszor megszegte Giacomónak tett ígéretét; végül a férfi kisebb feladatokat bízott rá, így Corradino hamarosan ugyanolyan piszkos volt, mint a többi fiú. Ám sajnos odakint, az ajtó előtt az árnyékok kezdtek megnyúlni, és Corradino bánatosan gondolt arra, hogy lassan indulnia kell. Azonban épp amikor odalépett volna Giacomóhoz, hogy elbúcsúzzon tőle, egy ijesztő árnyék jelent meg az ajtóban. Fekete, csuklyás köpenyt viselő alak volt, arcát maszk fedte, de cseppet sem hasonlított a karneválon felvonuló vidám, ünneplő emberekre. És amikor megszólalt, jeges hangja az izzó üveget is megdermesztette. – Egy nemes fiút keresek – szólalt meg fenyegető hangon. – Corrado Manint. Itt van? Egyedül az ajtóhoz legközelebb álló Giacomo hagyta abba a munkát. Az üveg túl értékes, túl kényes anyag ahhoz, hogy a mesterek akár csak egy másodpercig ne figyeljenek oda. Nem értek rá bámészkodni. Még akkor sem

pillanthatnak fel munkájukból, ha egy ilyen, minden bizonnyal fontos ember jelenik meg náluk. – A Consiglio Maggiore küldötte vagyok. Írásos parancsom van rá, hogy megkeressem a fiút. Giacomo feltűnés nélkül a férfi és Corradino közé lépett. Megvakarta a fejét, majd okosságát leplezve úgy szólalt meg, mintha egy ostoba paraszt lenne. – Nagytiszteletű Signore, a scimmia di vetrókon kívül nincs itt más fiú. – Ekkor a szeme sarkából észrevette, hogy Corradino kabátjának opál gombja meg-megcsillan a kemence lángjának fényében. Félve, nehogy a ruhadarab elárulja őket, félrevonta tekintetét. Remélte, hogy az idegen mindebből nem vett észre semmit. Az álarc mögé bújtatott tekintet szerencsére fogva tartotta az övét. Ha esetleg mégis látnád, kötelességed tájékoztatni a Tanácsot. Megértetted? – Si, Signore. – Csak a fiút. A családját már megtaláltuk. Megtalálták a családomat? Giacomo hallotta, hogy a fiú elő akar lépni mögüle. Hirtelen megfordult, és akkora erővel csapta arcon, hogy Corradino szája felrepedt. – Franco, utoljára mondom, hogy menj, és hozz vizet! – kiáltott rá. – Che stronzo131 - Majd visszafordult az 31

Micsoda seggfej! olasz)

idegenhez. – Ezek a fiúk! Bárcsak a Tanács küldene hozzánk néhány nemes úrfit! Komolyan mondom! Ők biztos nem ilyen ostobák! A maszk mögötti tekintet Giacomóról a földön heverő, síró gyerekre siklott. Csak egy koszos, vérző szájú, meztelen felsőtestű üvegmajmot látott. A következő pillanatban a fekete köpenyes, ijesztő alaknak már nyoma sem volt. Giacomo felemelte Corradinót, és addig tartotta karjában, míg ki nem sírta magát. És nem csak azon a napon, hanem minden éjjel, mikor a kisfiú kiabálva ébredt rémálmából. Álmomban édesanyámnak vanília- és vérszaga van. Giacomo sosem árulta el a többi maestrónak, hogy valójában kicsoda az új inas. És sosem árulta el Corradinónak, amit a szomszédjától tudott meg: a halász házában senkit sem találtak, egyetlen holttestet sem, ám a fehér falakat a padlótól a mennyezetig vér borította. *** Később a Tanács természetesen megtalálta Corradinót. Ám öt évébe telt, és addigra Giacomo, aki a fornace vezetője lett, el tudta érni náluk, hogy a Tanács kímélje meg pártfogoltja életét. A Dózse-palotában, a Sala del Maggior Consiglio vörös es arany színekben pompázó freskókkal díszített mennyezete alatt megvédte Corradinót a Tízek előtt. Talán azért is sikerült, mert az akkor tizenöt éves fiú kivételes tehetség volt. Már akkor úgy dolgozott az üveggel, mint senki más.

A Tízek Tanácsa ezért hajlandó volt megkegyelmezni a fiúnak. A Manin család többé már nem jelentett fenyegetést, Corradino pedig, akárcsak a többi maestro, a sziget fogságában fogja leélni az életét. Ám honnan tudhatták volna az aznap összegyűltek, hogy a Manin család sorsában egészen más van megírva? Honnan tudhatták volna, hogy Lodovico Manin lesz Velence utolsó dózséja, aki éppen ebben a teremben fogja aláírni a Köztársaság halálos ítéletét? Hogy azzal, hogy 1797-ben aláírja a Campo Formió-i békét a várost átengedi Ausztriának, és hogy az aláírása Velence új uralkodója, Napóleon Bonaparte aláírása alatt fog szerepelni? Ha a Tanács mindezt sejtette volná, nem hagyja életben Corradino Manint. Ám nem sejtették, és ezért végül nem végezték ki. Azonban nem könyörületességből tették, hanem azért, mert senki sem tudott olyan gyönyörű tükröket készíteni, mint Corradino.

KILENCEDIK FEJEZET PARADISO PERDUTO – ELVESZETT PARADICSOM Leonóra szombaton háromnegyed háromkor ért oda a Cantina Do Morihoz. Miközben a kávézó feltűnő üvegajtajára nézett, megfordult a fejében, nem tréfa áldozata-e. Lehet, hogy Bardolino hadnagy most éppen jót nevet a munkatársaival együtt. Leonóra megrázta magát – nem, már nem általános iskolások, hogy kegyetlen tréfákkal kínozzák egymást. Annyira mélyen érintette, ahogy a műhelybéli munkatársai bántak vele, hogy már-már paranoiássá vált. A hadnagy őszintének tűnt – biztosan örül, hogy talán talált egy bérlőt az unokatestvérének. Leonóra úgy döntött, bemegy a kávézóba és türelmesen megvárja a férfit. Odakint esett, úgyhogy a kávézó elég zsúfolt volt. Ennek ellenére a lány mégis talált egy üres asztalt hátul egy hatalmas, két részből álló tükör alatt. Megcsodálta a remekművet, az aranyozott barokk keretbe foglalt, kicsit már zöldes-aranyos árnyalatúvá vált

üveget. Még mindig tökéletes volt, pedig több évszázada készülhetett. Rendelt magának egy espressót, majd körbenézett. Csupa velencei ült körülötte – a pincér őt is olaszul szólította meg. Tipikus velencei kiejtéssel beszélt és Leonóra döbbenten tapasztalta, hogy tökéletes olasztudása ellenére milyen nehéz utánoznia a férfi helyi kiejtését. Örült, hogy Bardolino hadnagy ezt a helyet javasolta, amely még mindig rejtve maradt a turisták tömege elől. És akkor rádöbbent, hogy a férfi a maga udvarias módján örömet akart szerezni neki. Persze, ha eljön. Nem kellett volna aggódnia. Pontban három órakor a férfi besétált a kávézóba. A lányt valamiért megdöbbentette, hogy farmerban és pólóban látja őt – jobban, mint mikor először látta a Santa Maria della Pietàban. Valamilyen nevetséges oknál fogva arra számított, hogy a férfi rendőregyenruhában fog megjelenni. De még így is arra a festményre emlékeztette… mi is a címe? Alessandro ekkor alaposan szemügyre vette a kávézóban ülő nőket, majd egy laza mozdulattal lesöpörte fekete hajfürtjeiről az esőcseppeket. Nagyon vonzó férfi. Es ezt az összes nő látja. Leonóra egy pillanatra elbizonytalanodott. A férfi mosolyogva üdvözölte, majd könnyedén odaintette a pincért. Miután lerázta a dzsekijét,

kényelmesen hátradőlve leült. Mozdulatai egyszerre voltak elegánsak és fesztelenek, akárcsak egy vadmacskáé. Leonóra mosolyogva várta, hogy beszélgetni kezdjenek. Valamiért egyre magabiztosabbnak érezte magát. A férfi vajon azonnal rátér az üzletre, vagy előbb elcseveg vele? – Miért kávét iszik? – kérdezte Alessandro. A lány felnevetett. Váratlanul érte a cseppet sem odaillő kérdés. – Kinevet! – mondta a férfi félig szórakozva, félig sértődötten. – Csak egy kicsit. Miért ne ihatnék kávét? Csak nem faux pas 32-t követek el vele? – Nem, dehogyis! Csak arra gondoltam, vajon nem… – a megfelelő szót kereste – nem antialkoholista-e. Leonóra elmosolyodott. – Nem, szoktam inni. Gyakran… azaz hogy nem túlságosan gyakran, de szeretem a jó borokat. – Helyes! – vigyorodott el Alessandro. – Due ombre, per favore! – mondta a pincérnek. – Mi az az ombra? Bardolino hadnagy arcán még szélesebb lett a vigyor. – Árnyék. – Tudom, hogy mit jelent a szó. De milyen italt hívnak így? – Ne aggódjon, házi bort kap. Ez az elnevezés már több száz éves. A középkorban a San Marco-i borkereskedők 32

ballépés (francia)

folyamatosan mozgatták a szekereiket, hogy a Campanilén állandóan árnyékban maradjanak. Hogy hűvösen tartsák a borukat. Mire Alessandro elmesélte, honnan származik az elnevezés, a pincér is odaért a két pohár borral. Leonóra előbb megszagolta, majd megkóstolta az italt – úgy érezte, a történet, amelyet az imént hallott, csak tovább fokozta csodálatos ízét. – Szeretem az ilyen történeteket – mondta. – De mióta megérkeztem ide, még nem volt időm elolvasni az útikönyvet. Mintha a város azt akarná, hogy lássam és éljek benne, ne pedig könyvekből ismerjem meg. A férfi egyetértően bólintott: – Igaza van. Jobb úgy megismerni egy várost, hogy sétálva fedezi fel és az ott lakókkal beszélget róla. Egy útikönyv csak a töredékét mondja el annak, amit maga a város tud mesélni magáról. Leonórának jólesett, hogy a férfi ugyanazt gondolja, mint ő. Meséljen nekem erről a helyről! Érdekességeket? – kérdezte Alessandro mosolyogva. Például Casanova is idejárt. Ezért hívott meg éppen ide? Nem kellett volna ezt kérdeznem. Öntelt és… otromba voltam. Úgy viselkedek, mint egy idétlen kamaszlány. Azt hiszi, azért hívtam pont ide, mert ki akarok kezdeni magával és egy ilyen utalással könnyebb? – kérdezte a

gondolataiban olvasva a férfi. – Pedig valójában az üveg miatt hívtam ide. A tükör felé intett a fejével. – Egyedi darab. A legnagyobb azok közül, amelyeket vele körülbelül egy időben készítettek. A két fele tökéletesen egyforma. Gondoltam, érdekelheti, ha már Muránón dolgozik. Félreismertem. Lehet, hogy elrontottam a napját? Vajon meséljek neki Corradinóról? – Hadnagy… Az isten szerelmére, szólítson Alessandrónak! – szerencsére a férfi újra mosolygott. – Tetszik ez a hely. Alessandro megint elmosolyodott, majd magára öltötte a hivatalnok álarcát. A fornacéban kitöltötték az adatlapjához tartozó szelvényt? – Igen – bólintott Leonora. Adelino ismét lekötelezte. Akkor a jövő héten hozza be, és végre kiadhatjuk önnek a munkavállalási engedélyt. Aztán ha lakást is talál, a permesso di soggiornai is megkapja. – Egy könnyed mozdulattal megállította a már éppen hálálkodni akaró lányt. Leonora egy pillanatra elgondolkodott. – Kérdezhetek valamit? A férfi bólintott.

– Önnek sokkal kevesebb idejébe tellett ezt elintézni, mint a kollégáinak. Pontosabban, önnek úgy tűnik, végre sikerül elintéznie. Mi a titka? Alessandro nyújtózkodott egyet. – Gyűlölöm a papírmunkát, így szeretek minél hamarabb végezni vele. A kollégáim is gyűlölik, de ők úgy oldják meg a helyzetet, hogy a többi papír alá teszik az éppen aktuálisat, remélve, hogy magától eltűnik az asztalukról. Látja? Az én módszerem sokkal inkább eredményre vezető. – Ezzel benyúlt a zsebébe, és elővett néhány lapot. Mikor kiterítette Leonora elé, a lány örömteli döbbenettel látta a különböző házakról készített fényképeket és alattuk a részletes leírásokat. – Az unokatestvérem, Marta, ideadta ennek a négy lakásnak a kulcsát. Végigjárhatjuk őket, és ha valamelyik megtetszik, akár már ma este beköltözhet. – Még ma este?! – Meglepődött? Leonora zavartan megrázta a fejét. – Tudja, már legalább egy hónapja keresek lakást, de mindig közbejön valami probléma vagy papírmunka… Képtelenségnek találta, hogy azt, amit ő egy hónap alatt sem tudott elintézni, a férfi egy nap alatt megoldja. – Látja, micsoda előnyökkel jár, ha ismer egy helyi lakost? – kérdezte kedvesen mosolyogva Alessandro. – Rámutatott az egyik képre: Szerintem ezt kellene elsőként megnéznie. Ráadásul nincs is messze innen. Ez egy gyönyörű, kétszobás lakás egy háromemeletes házban.

Miközben Nora követte Alessandro ujját a papíron, döbbenten olvasta el a címet – Campo Manin. *** A lakás egy kicsit kopottas, de valaha egészen biztosan nagyon szép, nagy épület legfelső emeletén volt. A ház teljesen lenyűgözte Leonórát: a lépcső még eredeti volt, bár faajtók helyett most már ronda, tűzálló lakásajtókhoz vezetett. Gyönyörűen, műértő gonddal megmunkált lépcső volt. Leonóra óvatosan megérintette a pergő, türkizszínű festéket. Vajon azokban az időkben, mikor még nem kopott le róla az aranyozás, függtek-e a falakon családi portrék, amelyek figyelték a lépcsőn le-föl közlekedő családtagokat és szolgálóikat? – Corradino! – suttogta, mintha arra számított volna, hogy őse visszaköszön neki. Alessandro a 3C lakás zárjával küszködött. – Tessék? – Semmi, nem mondtam semmit. Még túl korainak tartotta elmondani a férfinak, hogy egyetlen barátja van Velencében, egy szellem, majd hangosan csak annyit mondott: – Kíváncsi vagyok, vajon lakott-e itt valaki a Manin családból. Alessandro megvonta a vállát. Pillanatnyilag túlságosan lefoglalta a zár.

– Lehetséges. Nagyon is lehetséges. Na végre! – Az ajtó végül megadta magát. Az alig bútorozott lakás két hatalmas ablaka a campóra nézett. Ám Leonórának legjobban a rozoga, kovácsoltvas csigalépcső tetszett, amely a lakásból vezetett fel a tetőre, ahonnan messze ellátott Velence háztetői felett. Leonora kihajolt a korláton, és elnézett a távolban lévő Campanile felé. Harangkongást hallott. Itt akarok lakni. Már akkor tudtam, mikor besétáltam az ajtón. A nap hátralévő részében Alessandro újra és újra lenyűgözte Leonórát gyakorlatiasságával. A lány biztos volt benne, hogy eltart néhány hétig, míg beköltözhet új otthonába. Ám a férfi azonnal felhívta az unokatestvérét. Gyorsan elhadart neki valamit, aztán körbevezette Leonórát a lakásban. A fürdőszobához érve közölte vele, hogy ne lepődjön meg, ha esetleg nincs forró víz – elvégre Velencében vannak. Épphogy szemügyre vettek mindent, amikor megérkezett Marta. Elegáns, kedves nő volt, szemüveges, rövid hajú, ám közel nem olyan szerencsés külsejű, mint Alessandro. Leült Leonórával az asztalhoz, s mire a lány aláírta az egyéves bérleti szerződést, Alessandro már fel is hívta a raktárt és elintézte, hogy másnap szállítsák a lakáshoz a csomagjait. Egy vasárnapi napon! Mindketten felajánlották Leonórának, hogy segítenek neki beköltözni. Martától megkapta a kulcsokat, ő pedig Alessandróval

elindult, hogy összepakoljon és kijelentkezzen a szállodából. Úgy tűnt, a férfi nem siet sehova, de nem is viselkedett túlzottan nyájasan, ahogy korábban Leonora kollégái – ahogy azok a férfiak szoktak, akik egy nőtől többet is akarnak, mint barátságot. Alessandróval egész idő alatt beszélgettek, többnyire az olasz szentháromságról – művészetről, ételekről és fociról. Mire a csomagokkal és némi ennivalóval visszaértek a lakásba, Leonóra nagy örömmel fedezte fel, hogy a férfi élvezi a társaságát. Emiatt aztán egyre boldogabbnak és zavartabbnak érezte magát, majd a nap végén Alessandro egyszer csak feltette neki a kérdést: – Nem iszunk valamit? Meg kell ünnepelnünk, hogy sikerült lakást találnia. Tudok is egy jó helyet. – Van olyan jó, mint a Do Mori? – kérdezte a szemöldökét felvonva Leonóra. Velencében ez a legjobb – nevetett fel a férfi. – Maga a Paradicsom. Leonóra a szemébe nézett, de a férfi tekintetében nyoma sem volt piszkos vágyaknak. Alessandro őszintén nézett rá, mint aki valóban szomjas. Tudom, hogy nem kellene vele mennem. És tudom, hogy mégis vele fogok menni. Szombaton a Paradicsomban hatalmas volt a tömeg. Leonóra Alessandróhoz préselődve nagy nehezen eljutott a bárpulthoz, ahol kiabálnia kellett, hogy a férfi meghallja, mit szeretne inni – egy Peronit.

Alessandro egyszerre négy üveggel kért („hogy időt spóroljon”), majd az egyik hosszú, menzaira emlékeztető asztal végéhez vezette Leonórát, ahol csupa feltűnően öltözködő bohém ült. Alessandro gyorsan lefoglalt két szemben lévő széket, közvetlenül a falbemélyedésnél, amelyet a hely elmaradhatatlan kelléke, egy borosüvegbe beleállított gyertya világított meg. A gyertya ki sem látszott a legkülönbözőbb színekben pompázó, ráfolyt viasz alól, amelyből a vendégek megismerhették a korábbi gyertyák történetét. Szokása szerint Leonóra elkezdte lepiszkálni az üvegről a viaszt. Mellette egy piercingekkel kilyuggatott fiatal srác ült és hadarva, lelkesen mesélt valamit a vele szemben ülő, hasonlóan kilyuggatott lánynak. Alessandro nagyot kortyolt a söréből. Bár az asztalnál valamivel jobb volt a helyzet, mint a pultnál, Leonórának még így is kiabálnia kellett, hogy a férfi megértse. – Mi ez a hely? Alessandro elmosolyodott. – Nem voltam teljesen őszinte önhöz. Ez nem a Paradicsom, hanem a Paradiso Perduto – az Elveszett Paradicsom. Ez az egyetlen késő estig nyitva tartó bár Velencében, mindig zsúfolásig van diákokkal. Kicsit nagy a tömeg és a hangzavar, de legalább éjfél után is kapni sört. Leonora arcán kesernyés mosollyal nézett a sörösüvegére. Elveszett Paradicsom. S én? Vajon én is végleg elvesztettem a Paradicsomomat? Vajon Stephen és Belmont jelentette számomra a Paradicsomot? Vagy azért kellett idejönnöm, hogy itt újra megtaláljam?

Alessandro, mintha csak a gondolataiban olvasna, feltette neki a gyűlölt kérdést: – Miért hagyta el a férje? Leonora kis híján félrenyelte a Peroniját. Nap mint nap döbbenten tapasztalta, milyen közvetlenek a velenceiek. Arra számított, hogy ugyanolyan titokzatosak, mint a város keskeny, kacskaringós utcái, amelyekről nem lehet tudni, hová vezetnek, vagy ugyanolyan körülményesek, mint hivatalnokaik. Am rá kellett döbbennie, hogy cseppet sem olyanok, amilyennek gondolta őket. Reggel, mikor egy kis kávézóban reggelizett, a pincérlány könnyedén megkérdezte tőle, van-e amoréja, aki várja odahaza. A szálloda recepciósa, az a kedves, atyáskodó úr már korábban megdöbbentette azzal, hogy kitalálta családi állapotát, és hogy nincs gyermeke. Most pedig ez a rejtélyes férfi, akit még alig ismer, a legszemélyesebb kérdéseket teszi fel neki. Nem felelt azonnal, a nyakában függő üvegszívet szorongatva igyekezett összeszedni magát. – Miből gondolja, hogy elhagyott? – kérdezte végül. Alessandro kényelmesen hátradőlt. – Egy vékony csík van az ujján ott, ahol a gyűrűt viselte. Ezen kívül a tövénél alig észrevehetően elkeskenyedett az ujja, ami arra utal, hogy hosszabb ideig viselt gyűrűt. Es szomorú. És itt van – gondolom, ha ön hagyta volna el a férjét, otthon maradt volna.

Leonóra felpillantva együttérzést fedezett fel a férfi tekintetében, amitől összeszorult a gyomra. Még őt is meglepte a válasza. – Az aranyládikát választotta – mondta keserűen. – Ezt meg hogy érti? – A velencei kalmárból. Portia kérőinek választaniuk kell három ládikó közül: az arany, ezüst és ólom ládikók közül. A boldogság nem az arany- vagy ezüstládikában rejtőzik, hanem az ólomban. Alessandro mosolyogva hallgatta. – Tudom. Elvégre itt élek. Gondolja, fel lehet itt nőni úgy, hogy az ember ne ismerje meg a városhoz kötődő történeteket? Azt akartam kérdezni, hogy érti azt, hogy az aranyládikát választotta? – Azt hiszem, neki csak a csomagolás számít. Mint mindig. – Ne mondja ezt! – Mit ne mondjak? – Hogy „mint mindig”. Maga gyönyörű. – Ezt nagyon határozottan mondta, de nem bókként, hanem egyszerű ténymegállapításként. Leonóra zavarában az ujja körül csavargatta aranyszőke haját. – Valamikor talán az voltam. De a bánat és a veszteség felemésztette az erőmet. Fekete-fehérnek érzem magam, ne színesnek – elengedte a haját. – Akkoriban művész voltam, kreatív, csordultig tele érzelmekkel, nem pedig… – a megfelelő kifejezést kereste – nem pedig kémiai reakciók

vezérelte szinaptikus 33 áramkör… aminek Stephen szeretett volna látni. Azt hiszem, a köztünk lévő különbségekbe szeretett bele. Ám amikor felnyitotta a ládika fedelét, rádöbbent, hogy valójában egy gyakorlatias valakire vágyik, olyasvalakire, mint ő maga. Nem pedig egy érzelmektől fűtött, az ő ízlésének túlságosan is felszabadult művészre. – És megtalálta azt a valakit? – Igen. Carolnak hívják. – Értem… Egy ideig mindketten elgondolkodva, csendben üldögéltek. Leonora érezte, hogy a sör kezdi átmelegíteni. Alessandro végre újra megszólalt. És nem a lányról kérdezősködött tovább, hanem megnyílt, magáról mesélt. – Tudja, előfordul olyan is, hogy két ember túlságosan is hasonlít egymásra. Tavaly szakítottunk a barátnőmmel, aki mintha a testvérem lett volna. Együtt nőttünk fel, ugyanazokat a dolgokat szerettük, mindketten ambiciózusak voltunk, még a fociban is ugyanannak a csapatnak drukkoltunk. De egyszer csak előléptették és áthelyezték Rómába. Ő pedig élt a lehetőséggel, elment. Finito. Végül az ambíciói álltak közénk. – Alessandro meghúzta a sörösüveget. Leonora döbbenten hallgatta. Nem hitte volna, hogy a férfi is sebezhető, akárcsak ő. Pedig őt is elhagyták.

33

apszis: idegsejtek kapcsolódási, találkozási pontja

– Ő is a rendőrségnél dolgozott? – kérdezte óvatosan. – Nem. Ő újságíró. – Úgy tűnt, nem akar többet mondani a történtekről, így Leonora hagyta, hogy ismét körbevegye őket a hangzavar. Néhány pillanat múlva Alessandro újra megszólalt: – Addig nagyon boldogok voltunk. Úgy éreztük, számunkra nem léteznek problémák. Sosem veszekedtünk… Leonórát érdekelte a történet, de még inkább az, hogy a férfi milyen tökéletes kiejtéssel beszél angolul. Ebbe kapaszkodva megpróbálta másfelé terelni a beszélgetést. – Hol tanult meg ilyen jól angolul? – kérdezte. – Londonban. A katonaság után két évre odautaztam, hogy eldöntsem, mit is akarok az élettől. Egy étteremben dolgoztam, Niccolónál, egy másik unokatestvéremnél. Vagy a Sohóban voltam az étteremben, vagy a Hippodrome-nál, ahol borzalmasabbnál borzalmasabb nőket szedtem fel. – Szélesen elvigyorodott. – És legelőször természetesen a káromkodásokat tanultam meg. – Melyik helyen? – Mindkettőn. Aztán beiratkoztam a milánói Rendőr Akadémiára, és amikor elvégeztem, visszajöttem Velencébe. Alessandro lazán kiszórt magának a cigarettásdobozból egy szálat, majd szemöldökét felvonva, amit minden országban megértenek, megkérdezte Leonórát, kér-e. Mikor a lány legyintett, hogy nem, meggyújtotta a cigit és

élvezettel, mélyen letüdőzte. Leonora a férfi előbbi szavaira gondolt. Otthon. Velence. Most már nekem is ez az otthonom. – Tehát Londonban sikerült döntenie? – kérdezte. Nem egészen. Valójában sosem volt választási lehetőségem. A szüleim csak játszadoztak velem abban a két évben, elhitették velem, hogy elengedtek és végre önálló lehetek. De az volt a sorsom, hogy rendőr legyek. Ők is tudták, és én is. – Miért? Alessandro megvonta a vállát. – Családi hagyomány. Apám, a bácsikáim, nagyapám. – De boldog? – Az leszek, ha sikerül letennem a nyomozói vizsgát. Most erre készülök. – Hát, a hiányzó gyűrű rejtélyét ügyesen megoldotta. A férfi cseppet sem sértődötten felnevetett. – Valóságos Sherlock Holmes vagyok, nem igaz? Majd meglátjuk. Minden azon múlik, hogy sikerül-e az utolsó vizsgám. Mert valljuk be, körzeti rendőrként dolgozni Velencében nem éppen a legizgalmasabb dolog. Ellopott kamerák és elveszett csomagok után kutatunk, szóval a turisták problémáival foglalkozunk. És az ostobaságunkról vagyunk híresek. Tudja, miért járőröznek mindig kettesével a velencei rendőrök? Leonóra megrázta a fejét.

– Mert az egyik csak olvasni tud, a másik meg csak írni. A lány elmosolyodott. – Szörnyű, ugye? De a tűzoltóságnál még rosszabb a helyzet. Náluk munkaidő után egy üzenetrögzítő közli a betelefonálóval, hogy majd reggel kimennek hozzá. Leonóra nem bírta tovább, hangosan felnevetett: – Így veszítették el a Fenicét 34 is? – Velence egyik legszebb színháza tíz évvel korábban égett le. Nem, az a város hibájából történt. Az odavezető csatorna úgy eliszaposodott, hogy a pompieri hajók nem tudtak időben odaérni. Attól tartok, ez a polgárok felelőtlensége. A város hamarosan szétesik. – Nem inkább elsüllyed? – kérdezte Leonóra. Alessandro megrázta a fejét: – A helyiek nem hiszik el, hogy süllyed a város. Egyben azonban biztosak: hogy sokan kihasználják az emberek félelmét, és pénzt csinálnak belőle. Sok pénzt. Számtalan úgynevezett alapítvány létezik, amelyek hatalmas összegeket gyűjtenek össze Velence megmentésére, de a pénz nagy része a hivatalnokok zsebében köt ki. Valójában a turisták sokkal nagyobb problémát jelentenek, mint a víz. Leonóra meglepődött ezen a kijelentésen, de jólesett neki, hogy a férfi őt nem sorolja a turisták közé. – A turisták? – kérdezte értetlenül. – Hát nem ők tartják életben Velencét? Nem ők jelentik a város vérkeringését? A Teatro La Fenice Velence operaháza. 1832-ben a színház egy része leégett, de a de a Meduna fivérek újjáépítették. 1996-ban a Fenice színház ismét tűzvész martalékává lett, később újjáépítették. 34

Alessandro szenvedélyesen megrántotta a vállát: – De igen. Ám ha az embernek túl magas a vérnyomása, abba akár bele is halhat. Ma már körülbelül száz turista jut egy velenceire. Ezért van az, hogy a helyiek ilyen jól ismerik egymást. Összetartunk. Mert csak így maradhat meg a városunk. Velence hosszú évszázadok óta fennáll és még legalább ennyi ideig meg is marad. Tudja… a folytonosság. Leonóra bólintott. – Értem, mire gondol. – Aztán hirtelen úgy döntött, kicsit közelebb engedi magához a férfit. – Tudja, mikor először megpillantottam, úgy éreztem, mintha már láttam volna valahol. Egy festményen. Nem tudnám megmondani, miért… – Én viszont igen – mosolyodott el Alessandro. – Nem meglepő. Évszázadok óta ugyanazokat az arcokat látni. Ugyanazok a vonások jelennek meg nemzedékről nemzedékre. Egyedül Velence valódi arcát nem láthatja. A város maszkot visel, alatta pedig korrupt. – Akkor rengeteg dolga lesz detektívként. A férfi arcán keserű mosoly suhant át. – Hát igen. Már annyira unjuk a piti kis ügyeket, hogy örülnénk egy komolyabb bűnesetnek. Egy képlopásnak, vagy csempészésnek… Leonóra érezte, hogy Alessandro csak ugratja. – És mikor lesz a vizsga? – Két hónap múlva. Ha sikerül, végre boldog leszek. – Megitta a sörét, majd az üres üveg fölött mélyen Leonóra

szemébe nézett. – És ön? Önt mi tenné boldoggá? Az ólomládikót keresi? Egy új Paradicsomot? Leonóra lesütötte a szemét. A férfi ismét kitalálta a gondolatait, hogy mi bántja a legjobban. A köztük lévő gyertyát nézte, míg rá nem döbbent, hogy az összes viaszt lekapirgálta az üvegről. Az üveg kiszabadult a viasz rabságából, és újra zöld volt, mint mikor megszületett. Miközben nézte, újabb viaszcsík folyt le a gyertyabél tövénél lévő kis medencéből, és tejfehérré sötétedett, ahogy megszilárdult az üvegen. – Nem – válaszolt nagy sokára. – Nem keresek semmit. Akkor el is hittem, amit mondtam. Egészen addig elhittem, míg át nem hajolt az asztal fölött, és meg nem csókolt. Durva borostája, gyengéd ajkai felélesztették bennem a tüzet, amelyet már nagyon rég nem éreztem. Némán sétáltak végig az csendes utcákon. San Marco ezen a késői órán teljesen elhagyatott volt, üresen tátongott, akár egy tető nélküli székesegyház, mely fölött csak a csillagok kapcsolódnak össze keresztgerendákká. A hideg ellenére Leonóra belseje lángolt. Egyszer csak, maga sem tudta megmagyarázni, mi ütött belé, tökéletes cigánykerekeket hányva átszelte a teret – a csillagokon járt, haja súrolta az utcaköveket. Hallotta, hogy Alessandro hangosan nevet. Nem tudta, mit jelentett az a csók, de azt nagyon is jól tudta, mit érez. Boldog vagyok, olyan boldog, amilyen már rég nem voltam.

TIZEDIK FEJEZET A TALÁLKOZÓ Corradino elégedetten nézett bele művébe, a kétszárnyú tükörbe. A Cantina Do Mori falán függött, emelve a hely fényét. Corradino tudta, hogy jó munkát végzett – az üveg felszíne olyan sima volt, mint az öböl vize egy tavaszi napon és az íve is tökéletes, sehol nem torzított. Még éppen időben fordult el, egy pillanattal azelőtt, hogy tekintete találkozott volna tükörképével. Leült a tükör alatti kanapéra, és türelmesen várt. Corradino sosem látta saját szemeit egy tükörben sem. Mindig csak a munkáját szemlélte, tekintete csak a felszínt pásztázta, annál mélyebbre nem hatolt. Talán attól félt, hogy amit látna, megijesztené; de az is lehet, hogy valóban csak az üveg érdekelte, saját maga nem. Nem tudta, sosem tette fel magának ezeket a kérdéseket. Csak azt tudta biztosan, hogy Signor Baccia, a Do Mori proprietariója 35 elégedett lesz a munkájával. Azonban csodálkozott, hogy a férfi másodszor is idehívatta – a Cantina falai már tele voltak képekkel és tükrökkel, többnek 35

Tulajdonosa (olasz)

már nem volt rajtuk hely. De akkor vajon miért kérette újra? A hely olyan pompás volt, hogy jobban már nem is tükrözhette volna tulajdonosa gazdagságát. Corradino biztos volt benne, hogy Signor Bacciának még mindig rengeteg pénz maradt a zsebében és gyanította, hogy a férfi továbbra is költeni akar a Do Mórira, még ha azzal ízléstelenül zsúfolttá is teszi a helyet. Corradino elfintorodott. Ha újabb tükrök kerülnek ide, azok megtörik a kétszárnyú tükör tökéletes egyensúlyát. A fintor azonban nem csak Signor Bacciának szólt, hanem az előtte gőzölgő, kávé nevű kotyvaléknak is. Még mindig nem tudta megszokni az ízét. Elrothasztja a beleimet. Viszont egy serleg jó Valpolicellát 36 minden nap meginnék. Corradino már régóta várt a férfira, mikor Signor Baccia végre megjelent a zsúfolt kávézó végében. A legújabb francia divat szerint öltözködő, telt férfi megállt, hogy néhány szót váltson egy csoport feltűnően tarka ruhába öltözött matrónával, akik kicsit túlságosan is magabiztosan, szintén a legutóbbi francia divatot követték. A proprietario általában vidám volt, mindenkivel nyájasan viselkedett. Ezen a napon azonban idegesnek tünt, nehezére esett elcsevegni a matrónákkal. Igaz, nem volt soványnak mondható, mégis túl erősen izzadt ahhoz

36

Édes Olaszországban (Veneto tartományban) termelt száraz vörösbor

képest, milyen hűvös volt odakint, és tekintete idegesen forgott jobbra-balra, mintha azt hinné, valaki követi. Corradinóban felmerült, nem keveredett-e bele valamibe amivel magára haragította a Tízek Tanácsát, amely most megfigyelteti egyik ügynökével. Abban biztos volt, hogy őt megfigyelik. És éppen azért, mert biztos volt benne, hogy folyamatosan szemmel tartják, nem is idegeskedett. A hosszú évek során már megszokta, hogy sötétben villogó szemek leskelődnek utána. A traghetto megállójában a korlátnak dőlő férfi; az utcai cukorkaárus, aki túl feltűnően nézett rá; a kurtizán a Ponté delle Tettén, aki csábosán mosolygott rá, de a tekintete szúrós volt. Ezernyi álca, ezernyi helyen. Mindig diszkrétek voltak, de az évek során Corradino megtanulta egy pillanat töredéke alatt felismerni őket. És ahányszor tekintete találkozott az övékkel, az volt az érzése, hogy a Tanács ügynöke legyen bármilyen korú, férfi vagy nő, mégis ugyanaz a sötét fantom, amely soksok évvel korábban belépett a fornacébe, és azóta is követi őt. A fantom, aki megölte a szüleimet. De Baccia vajon mitől fél? Hiszen egész életében hűséges szolgája volt a Köztársaságnak. Corradino tudta, hogy a Tanács anyagilag támogatta a férfit, mert ügynökei baráti találkozók álcája alatt a Do Móriban intézték az állam ügyeit. A férfi mégis határozottan idegesnek tűnt. A

proprietario végül odasétált hozzá – miközben baráti csókot váltottak, Corradino érezte, hogy a férfi verejtékezik. – Antonio? – nézett rá kérdőn, miközben Baccia leült vele szemben. – Miért hívtál ide engem? Ugye nem akarsz még egy tükröt? Az már tényleg túl sok lenne, hidd el! Nem akarhatod, hogy a kávézód olyan legyen, mint valami közönséges bordélyház. Mikor Baccia előrehajolt, Corradino hallotta, hogy nehezen vesz levegőt. Lehelete borgőzös volt. – Corradino, hallgass végig figyelmesen! De előbb dőlj hátra! – Miért? – kérdezte zavartan Corradino, ám barátja rémült tekintete és bólintása meggyőzte, hogy tegye azt, amit Baccia mondott. Lassan kihúzta magát és hátradőlt… és akkor vállai egy másik ember vállaihoz értek. Corradino már éppen hátrafordult volna, hogy elnézést kérjen, de egy hang megállította. És ez a hang nem Bacciáé volt. – Ne! Ne fordulj hátra! Figyelnek bennünket. Az idegennek tökéletes volt az olasztudása, kiejtése azonban francia származásra utalt, ami azonnal eszébe juttatta Corradinónak francia nevelőjét, akit immár húsz éve nem látott. Elárasztották a gyermekkorával kapcsolatos emlékképek. – Monsieur Loisy? – kérdezte halkan. Csak nehezen tudott uralkodni magán, hogy ne ugorjon fel és ölelje szorosan magához szeretett nevelőjét. – Nem. Duparcmieur-nek hívnak. Gaston Duparcmieurnek. Még nem találkoztunk. De ne aggódj, lesz időd, hogy

megismerj. – A hang tekintélyt parancsoló volt, ugyanakkor Corradino némi melegséget is felfedezett benne, mintha az idegen jól mulatna. Corradinót bosszantotta, hogy felfedte érzelmeit. Zavarát haraggal próbálta leplezni, ám valami továbbra is visszatartotta attól, hogy megforduljon. Tekintetét az ideges Bacciára szegezve éles hangon így szólt: – Mit jelentsen ez az egész? Nem vagyok hajlandó veszélybe sodorni magam. Erezte, hogy a vállának támaszkodó vállak megmozdulok, és a hangban domináló tekintély ellenére ismét úgy érezte, hogy a francia elmosolyodik. – Corradino, te állandóan veszélyben vagy. Mióta Ugolino nagybátyád elárulta apádat a Tízek Tanácsának. Attól a naptól fogva kockáztatsz, amikor el kellett menekülnötök Velencéből. És azt vajon tudod, hogy azt is a nagybátyád árulta el a Tanács ügynökeinek, hogy hol rejtőztök? Feláldozta édesanyádat, csakhogy mentse a saját bőrét, ám végül őt is megölték. Csak te maradtál életben, kicsi üvegfúvóm. Corradino felugrott, ám Baccia azonnal köré fonta vastag karjait. A proprietario két cuppanós csókot nyomott az arcára, majd öblös hangján hangosan így szólt: – Akkor ezt meg is beszéltük. Tehát még két tükröt kérek. De ugyanolyan gyönyörűek legyenek ám, mint ez itt! – ahogy közelebb vonta magához Corradinót, a férfi a fülén érezte meleg leheletét. – Corradino, meg kell hallgatnod ezt a férfit – suttogta. – Ne ugrálj, ne fordulj hátra, ne mutasd ki

az érzelmeidet! Ez az ember segíthet rajtad, de ebben a pillanatban is megfigyelnek bennünket. Ülj nyugodtan! Dőlj hátra, hallgasd meg és beszélgess vele, de úgy, mintha velem beszélgetnél. Corradino lassan leült. Megpróbálta visszanyerni nyugalmát. Mit jelentsen ez az egész? Igaz lenne, hogy Ugolino bácsi, akit annyira szeretett, képes volt elárulni őket? Ezernyi kérdés kavargott a fejében, ám csak egyet tudott feltenni közülük az idegennek: – Ki maga? – Ha látni akarsz, nézz bele a tükrödbe. De gyorsan, feltűnés nélkül! Corradino tekintete balra siklott, és végre találkozott a mögötte ülő férfi tekintetével. A francia sötétvörös bársonyruhát viselt, mintha padovai orvos lett volna, ölében pedig egy fehér medico maszk feküdt. Hegyes szakálla és felfelé pöndörödő bajsza azonban egy francia piperkőcre emlékeztette Corradinót. Szürke szemei fogva tartották Corradino tekintetét. Fiatalnak tűnt, legfeljebb ha középkorú lehetett. Talán ő is pont harminc körüli lehet, mim Corradino. – Látod, körülbelül egyidősek vagyunk – mondta a férfi, mintha olvasott volna Corradino gondolataiban. Ám több bennünk a különbözőség, mint a hasonlóság. Én szeretem a hazámat, mígte meggyűlölted. Te viszont úgy dolgozol az üveggel, mintha az angyalok irányítanák kezeidet. És éppen ezért vagyok itt. – Honnan ismerte a családomat?

– Megemlítetted egy honfitársam nevét, akit nagyon szerettél. Én is ismerem az illetőt. – Monsieur Loisyt? Hát életben van? – Nem – érkezett a kegyetlen válasz. – Őt is elárulták, és a bérgyilkosok a nyomára bukkantak. Ám még volt ideje mesélni nekünk kivételes tehetségű kis neveltjéről. Látod, sosem felejtett el. Addig kutatott utánad, míg ki nem derítette, hogy életben vagy és Muránó szigetén dolgozol. Nyomon követte az életedet, akárcsak mi. Ám azokat is megtalálják, akik keresnek valakit. Azzal, hogy kutatott utánad, felhívta magára a figyelmet. A Tízek Tanácsa megmérgeztette – akkor, mikor már itt volt annak reményében, hogy ismét találkozhat veled. Corradino fejében lüktetett a vér, alig kapott levegőt. Ám nem tudott tovább gondolni Loisyra, mert egyik kérdés a másik után merült fel benne. – Honnan tudja mindezt? – Mert egyike voltam azoknak, akik segítettek neki. – Akkor is vele volt, mikor meggyilkolták? – Figyelmeztettük Loisyt, hogy ne térjen vissza ide. Ám tanácsom süket fülekre talált. Jobban teszed, ha nem követed a példáját. Corradino a vele szemben ülő Baccia szemébe nézett, kávé felkavarta gyomrát, és kellemetlen utóízt hagyott maga után a szájában. A kérdések forgatagából agya végül kiválasztotta a legsürgetőbbet. – Mit akar tőlem? – A tehetségedet. Mi mást?

– És kik azok a „mi”? – Természetesen én. De legfőképpen őfelsége XIV. Lajos, Franciaország királya. Corradino úgy érezte, nem kap levegőt. Ahogy Baccia véreres szemébe nézett, a kapillárisok szövevényéből a francia uralkodói család családfája rajzolódott ki előtte. – Magyarázza meg! – nyögte végül. – Ne aggódj, időben megtudsz mindent. Ám egy valamit már most tudnod kell: segíteni tudunk neked, megadhatjuk neked azt az életet, amelyet megérdemelsz. De csak Párizsban. Ünnepelt művész leszel, egy zseni, akit imádnak, nem pedig egy rabszolga, ami most itt vagy. Hatalmunkban áll gazdaggá tenni téged, még nemesi rangot is kapsz. Gondolkodj el az ajánlaton – szülőhazád, Velence kiszipolyozott. Munkáiddal gyönyörűvé tetted, de mit kaptál cserébe? Semmit. A rabszolgája lettél, te, aki a nemesi Manin családba születtél. Am Velence nemhogy nem adott neked semmit, de elvette tőled a családodat. – A francia itt egy pillanatra elhallgatott. – Majdnem az egész családodat. Corradinóval forogni kezdett a világ. Tekintete újra találkozott Duparcmieur-ével. A francia a következő, szörnyű mondatot már alig hallhatóan mondta ki. – A lányt is magaddal hozhatod. Leonóra! Tudnak Leonóráról! – Nem kell azonnal döntened – mondta a francia. Corradinót rosszullét kerülgette. – Most pedig maradj még

itt Signor Bacciával, majd ő gondoskodik róla, hogy beszélgetésünk ne keltse fel senki figyelmét. Rendel tőled valamit, te pedig mindent felírsz a füzetedbe, ahogy szoktad. Aztán menj vissza Muránóra, és ne tegyél semmit. A műhelyt vezető mester majd elmondja neked, hogy a színház meg akar bízni egy munkával és Velencébe kell menned, hogy találkozz egy bizonyos Maestro Domenicóval, aki majd elmondja neked, milyen csillárt szeretnének. Ha elmész a találkozóra, újra találkozunk – én leszek Maestro Domenico, és akkor elmondom neked királyom óhaját. Ha úgy döntesz, hogy nem akarod, hogy beszélgetésünknek folytatása legyen, hivatkozz rosszullétre, és küldj el magad helyett valaki mást. És akkor többet nem hallasz felőlünk. Corradino érezte, hogy a francia feláll. Duparcmieur, miközben felvette a köpenyét, alig hallhatóan még annyit mondott: – Gondolkodj el az ajánlaton, Corradino! Hiszen semmivel sem tartozol Velencének. Miért ne kezdhetnél új életet Franciaországban, a leányoddal együtt? A következő pillanatban a francia eltűnt. Corradino úgy ült ott, mint akit letaglóztak. A proprietario gépiesen elmondta, milyennek akarja azt a tükröt, amely sosem fog elkészülni. Corradino végighallgatta, majd elindult; úgy ment keresztül a tömegen, mintha alvajáró lenne. És az örökké a nyomában lévő árnyék ezúttal is követte. Kábultságában majdnem a Pieta felé vette az irányt, hogy mindent elmeséljen

Leonórának. Ám szerencsére sikerült úrrá lennie magán. Nem kockáztathat, így, hogy követik, nem. Azzal mindent veszélybe sodorna. Hiszen végre remény van arra, hogy együtt legyünk.

TIZENEGYEDIK FEJEZET A VELENCEI KALMÁR Leonóra amint belépett Adelino irodájába, megérezte, hogy valami készülőben van. Először is, egy hatalmas tábla állt az ablak mellett, elcsúfítva az öbölre nyíló kilátást. Másodszor, Adelinón kívül két, a lány számára teljesen ismeretlen ember ült az irodában. Adelino úgy mutatta be őket, hogy „Chiara Londesa és Semi, a milánói Attenzione! Ügynökségtől”. Leonóra jól hallotta, hogy az „Attenzione” szó után egy felkiáltójel áll. A férfi és a nő egy reklámügynökségtől jött. Leonóra gyanakodva figyelte a két idegent, akik úgy néztek rá, mint vásárlók a húsra, mielőtt eldöntik, hogy megveszik-e, vagy sem. Chiara Londesán egy rövid póló volt, rajta egy már majdhogynem pornográf japán rajzfilmjelenet. Napbarnított bőre és fürkésző, sötét szeme éles ellentétben állt ijesztően rövid, hidrogénezett szőke hajával. Kollégája, Semi, aki nem árulta el a vezetéknevét, még furcsábban nézett ki. Tetőtől talpig elegáns angol gentlemannek öltözött – Norfolk zakó, szorosan megkötött nyakkendő, tökéletesen kifényesített Lobb-cipő. Ahogy közelebb hajolt, – Leonóra – alig akart hinni a szemének –

egy zsebóra láncát pillantotta meg. Majdnem felnevetett, de végül sikerült uralkodnia magán. A hosszúra nyúlt, kényelmetlen csendben Semi felállt és sétálgatni kezdett Leonóra körül, miközben az állát simogatta – úgy gondolta, ez a James Mason filmből kölcsönzött mozdulat nagyon hatásos. Ekkor Adelino, olyan hangsúllyal, mintha éppen a lányát adná el a rabszolgakereskedőknek, így szólt: – Látják? Hát nem megmondtam? Semi, még mindig Leonóra körül sétálgatva, bólintott. A férfi öltözete alapján Leonóra arra számított, hogy angolul fog válaszolni, így igencsak meglepődött, mikor meghallotta Semi tökéletes olasz kiejtését. – Si. Perfetto. Tökéletes?De mihez? Semi és Chiara milánói tájszólásban lelkesen beszélgetni kezdett, de csak egymással, mintha Leonóra ott sem lenne. Túlzott gesztikulálásuk és hadarásuk ellenére volt néhány szó, amelyeket Leonóra felismert. Hirdetés. Interjúk. Helyi, majd országos. Szórólapok a szállodákba. Fotózások. Képkockák. Végül Chiara odasétált a táblához, majd rövid hatásszünetet tartva megfordította – Leonóra előtt megjelent egy kép, amelyen egy szőke Botticelli-angyal egy trombitát fúj a Mennyország kapuinál. Mikor közelebbről is megnézte, alig akart hinni a szemének: az angyal farmert és szűk mellényt viselt, a trombita pedig nem is trombita volt, hanem egy fúvócső. A trombita tölcsére pedig egy finom

formájú váza. Az angyal üveget fújt. A kép egyszerre volt lenyűgöző és borzalmas; Leonóra ezúttal nem bírta ki, hangosan felkacagott. – Akkor tisztázzuk ezt a dolgot – mondta a három teljesen komoly arc felé fordulva. – Önök valamiféle… reklámkampányt terveznek, amelyet… rám építenének? – Nem csak önre, Signorina Manin, hanem híres ősére is – válaszolta Chiara, majd egy lendületes mozdulattal átfordította a lapot. – Íme a Manin-sorozat. Jaj, ne! Képek és szlogenek harsogtak a tábláról. Fotók és különböző mintaoldalak. Plakátok, alattuk hatalmas, vastagon szedett betűkkel olyan hangzatos feliratokkal, mint például: „Az üveg, amelyre a Köztársaság épült”, „Az üvegen keresztül megláthatja a valódi Velencét”, „Manin-üveg, amelyet már 400 éve készítenek a velenceiek”, „Manin-üveg – az igazi üveg”. A képek állandó szereplője volt a szőke nőalak (valószínűleg ő) és egy szalonkabátot és nyakfodort viselő, sötét hajú gyermek. – Sajnos Corradino Maninról nincsen felnőttkori képünk. Tízéves volt, mikor a családja elmenekült Velencéből, így csak ez az egy képünk van, ezt is egy családi portréból vágtuk ki. – Chiara sajnálkozva megvonta a vállát. Persze nem a gyermek Corradinót sajnálta, aki elveszítette a szüleit, hanem saját magát, hogy nem talált felnőttkori képet a mesterről.

Leonóra alaposabban megnézte a kisfiú arcát. A kisfiúét, aki később ismert emberré vált, és akinek ő a leszármazottja. A tervezők kivágták a családtagjai közül, így szegényt megint elszakították szeretteitől. Leonóra elszégyellte magát – nem tudta, hogy létezik egy ilyen kép, és Corradino életének erről a szakaszáról sem tudott. Hogy lehet az, hogy ezek a groteszk alakok, akik olyanok, mintha egyenesen a Commedia dell’Artéból léptek volna ki, többet tudnak Corradinóról, mint én? Hát úgy, hogy ők vették a fáradságot, és minden fellelhető dolgot kinyomoztak róla. Meg kell ismernem az életét. Chiara éles hangján folytatta a csiripelést: – Kampányunknak két alappillére van: Corrado Manin, az üvegfúvás Mozartja, aki életben fogja tartani ezt a műhelyt, amely az ő művészetét viszi tovább. És ön, Signorina, Corrado örököse, a sziget egyetlen női üvegfúvója. Így el fogjuk tudni adni a modern tárgyakat, hiszen ön a kortárs, avantgárd művészetet képviseli, ugyanakkor nem tagadja meg ősét, hiszen ő inspirálta önt. Mindjárt rosszul leszek. – Mégis, önök szerint mit fognak gondolni rólam a maestrók? Nemrég kezdtem el dolgozni a műhelyben. – Leonórának azonnal Roberto jutott eszébe, hogy a férfi milyen ellenséges vele, és milyen könnyen ellene fordította a többieket is. – Nem én vagyok az emberük.

– Éppen ellenkezőleg – szólalt meg Adelino. – A családod régebb óta van itt, mint bárki másé a műhelyben. Corrado Manin építette fel ezt a szakmát. Te pedig tehetséges vagy, nagyon is tehetséges. A maestrók miatt ne aggódj, hálásak lesznek neked. Hajó reklámot csinálsz az üzletnek, abból nekik is előnyük származik, nem veszítik el az állásukat. Talán még prémiumot is tudok adni nekik. A családjuk is hálás lesz neked. Leonóra ezekkel az érvekkel már nem tudott vitába szállni, ha bármi van, amit megtehet a maestrókért, azt meg kell tennie. És ha a műhely forgalma fellendül, talán, idővel, Roberto is elismeri, hogy hasznos tagja a társaságnak, és talán elfelejti azt a kis incidenst. És magára is gondolnia kell: ha most nem teszi meg Adelinónak, könnyen elválhatnak útjaik Elvégre mi szüksége a műhelynek még egy munkásra, egy kezdőre? Vagy teljesítem a kérését, vagy kivághatok egy fontnyi húst testemből. 37 – Van választásom? – kérdezte végül Leonóra. Válaszképp Adelino a vendégeihez fordult: – Beleegyezett! Hát, akkor nem maradt más hátra, mint aláírni a papírokat. Chiara és Semi csodálkozva néztek rá, nem értették, Adelino hangjában miért hallottak megkönnyebbülést.

37

Utalás Shakespeare: A velencei kalmár című művére (a ford.)

Bennük fel sem merült, hogy Leonóra nemet mondhat egy ilyen remek lehetőségre. *** Adelino egyedül maradt az irodájában. Majd széthasadt a feje – a tárgyalás kissé hosszabbra nyúlt, mint tervezték, mert Leonóra nem engedett, ragaszkodott a véleményéhez, hogy a jelenlegi képek ízléstelenek, így végül a két reklámügynök kénytelen volt engedményeket tenni. Ősrégi számítógépe monitorára nézett, ahonnan a tízéves kis Corradino tekintett visz-sza rá némán. „Mit tehetnél értem, Corradino?”, kérdezte tőle. A következő pillanatban, mint aki maga sem érti, hogy beszélhet egy halotthoz, megrázta magát, és az ablak felé fordult. - A fehér tábla, két vendégével együtt visszautazott Milánóba, akadálytalanul kilátott a tengerre. Úgy nézte a vizet, mint Manin család, mikor várták, hogy gazdagon megrakott hajók kikössenek.

TIZENKETTEDIK FEJEZET EGY KIRÁLY ÁLMA Corradino idegesen markolta a nehéz bársonyfüggönyt, érezte, hogy az anyag sima ujjbegyeiről beszívja a verítéket. Egy pillanatig olyan mértékű félelmet érzett, hogy a gyomra remegni kezdett és teljesen összezavarodott, elfelejtette, mit kell mondania. – Maestro Domenico? – Végre eszébe jutott a név, amelyet az elmúlt hónapban mint egy katekizmust ismételgetett magában. *** Miután találkozott Duparcmieur-vel, visszament dolgozni es megpróbált normálisan élni, mintha mi sem történt volna. Am rá kellett döbbennie, hogy élete többé már nem lesz ugyanolyan. A kettejük között lezajló beszélgetés állandóan visszalopta magát gondolatai közé – minden egyes szóra, tekintetre, gesztusra pontosan emlékezett. Hosszú napokig rettegésben és izgalomban élt, várva, hogy Maestro Domenico üzenjen érte. Álmaiban ez a fedőnév alakot öltött: kísérteties, rémisztő ár-nyék volt, és amikor levetette álarcát, Ugolino bácsi rothadó arca jelent meg Corradino előtt. Emellett Corradino szívében

folyamatosan jelen volt egy másik félelem: a Tízek Tanácsától való rettegés, hogy tudomást szereznek a találkozóról, és akkor ezúttal már nem kímélik meg az életét. Corradinónak még az is megfordult a fejében, hogy elárulja a Tanácsnak a franciát – magával vihetne a találkozóra egy ügynököt, aki végez Duparcmieur-vel, és ezzel bebizonyíthatná, hogy hü tagja a Köztársaságnak. Ám három dolog is visszatartotta attól, hogy megtegye ezt a lépést. Először is, minden porcikája tiltakozott az ellen, hogy kövesse nagybátyja példáját. Már hosszú ideje furcsának találta az egybeesést, hogy a Dante Isteni Színjátékában – melyre úgy tekintett, mint a Bibliára – szereplő pösze, szerencsétlen árulót, akinek ki kell állnia a Pokol kínjait, szintén Ugolinónak hívják. Ám most, hogy megtudta, bácsikája árulta el a családját, már nem tűnt számára furcsának a nevek eme egybeesése, sőt, úgy érezte, más név nem is illett volna jobban nagybátyjához. Mert az árulásnak a legszörnyűbb fajtáját követte el: a családját árulta el. Az Állam elleni árulás bűne eltörpült nagybátyja bűne mellett. És ez volt a második ok. Folyamatosan fejében visszhangoztak Duparcmieur szavai: „Velence kiszipolyozott. A rabszolgája lettél.” A franciának igaza volt. Corradino szerette a munkáját, de tisztában volt vele, hogy csak a tehetségének köszönheti,

hogy még életben van. Ha valamilyen oknál fogva munkaképtelenné válna, elveszne. A Tanács pedig szörnyű dolgot követett el ellene… „Elvette tőled a családodat. Majdnem az egész családodat.” Ez a „majdnem” volt az, ami visszatartotta attól, hogy feladja Duparcmieur-t. A harmadik ok. Leonóra. Mikor már hetek teltek el szörnyű várakozásban – Corradino már megkérdezte magától, nem csak álmodta-e az egészet – úgy érezte, többet kell megtudnia a francia tervéről. Valóban lehetséges lenne, hogy új életet kezdjen Leonórával? Leonórával, aki az egyetlen ember volt a földön, akit ugyanannyira tudott szeretni, mint az édesanyját? Ahogy teltek a hetek, félelme elmúlt és egy másik érzelem lépett a helyébe. Egyre türelmetlenebbül várta a találkozást. Valóban megkeresik, vagy valaki – talán Baccia – elárulta a franciát, akit megkínoztak, vagy már meg is öltek? Ám egy este végre megkeresték. Giacomo, mint aki mit sem sejt, átadta neki az üzenetet: Maestro Domenico a színháztól másnap pontban délben várja őt. Corradino közömbösen bólintott, pedig remegett a gyomra. Elnézést kért, majd kisietett a műhelyből, és a csatornához érve hányni kezdett. Most pedig, a Vecchio színházban a kanyargós lépcsők elvezették ehhez a függönyhöz. Nem tudta, mi van a

túloldalán, csak abban volt biztos, hogyha elhúzza a függönyt, már nem fordulhat vissza. Most még elmehetek. Rekedt, varjúéhoz hasonlatos hangon kimondta a férfi nevét; a csendes folyosón álldogálva félig csalódottan, félig megkönnyebbülten gondolt arra, hogy talán nincs is ott senki. Ám akkor a hang, amelyre pontosan emlékezett, válaszolt: – Si. Entrate. Corradino reszkető kezével elhúzta a nehéz függönyt, majd belépett az ismeretlenbe. Mint a könyv Dantéja élete delén, ő is ismeretlen ösvényre lépett, és őt is egy vezető fogja segíteni. Ám nem tudta, hová vezet ez az út, mint ahogy vezetőjéről sem tudott semmit. – Hát eljöttél, Corradino! Corradino előre kigondolta, mit fog mondani, ám a szavak nem jöttek a nyelvére. Nem látta azt, aki beszélt hozzá, csak az alatta elterülő, lenyűgöző látványt. A függönyt elhúzva egy dobozra emlékeztető helyiségben találta magát, amely alatt sötét űr tátongott. Ám mikor előrenézett, az űrön túl egy színpadot látott, melyet ezernyi gyertya világított meg, és amely fölé gyönyörű koronaként emelkedett a tükrökéhez hasonlatos, aranyozott kerete. A színpadon alakokat látott. De micsoda alakokat! Nem a Commedia dell’Arte pantomimos kosztümjeit, de nem is a Carnevale tarkabarka jelmezeit. Nem, ezek az emberek aranyba és ezüstbe voltak öltözve, és

szebbnél szebb ékszerek ragyogtak rajtuk. Egy hercegnő, mintha egy antik festmény szereplője lenne, egy csoport közepén állt, és olyan gyönyörűen énekelt, hogy dalával elűzte Corradino szívéből a félelmet. Am az ének cseppet sem hasonlított azokra a szenténekekre, melyeket a Pieta kislánykórusa dalolt – világi, boldogságtól túláradó ének volt, mely egy Corradino számára ismeretlen nyelven szólalt meg. – Monteverdi – mondta Duparcmieur. – Egy ária a L’incoronzione di Poppea 38 című operájából. Claudio zseni volt, de, mint általában a hozzá hasonlók, rendkívül idegesítő is. Még sosem voltál operában? Corradino kábultan megrázta a fejét. – Ilyen és ehhez hasonló szépségek várnak rád Párizsban amely a művészetek tekintetében még Velencét is túlszárnyalja. Húzd be a függönyt! Úgy is beszélgethetünk az ügyünkről, hogy közben élvezzük ezt a csodálatos zenét. Nagyon fontos, hogy ne lássanak meg. Pontosan ezért választottam ezt a helyet és időpontot, mikor az énekesek gyakorolnak. Corradino behúzta a függönyt; szemei lassan hozzászól tak a sötétséghez, már ki tudta venni összeesküvő társának alakját. – Foglalj helyet, drága barátom! Van mögötted egy üres szék.

38

Poppea megkoronázása (a ford.)

Corradino a franciára nézett, aki múltkori, a doktorokéhoz hasonlító öltözék helyett most egy színházi impresszárió díszes ruháját öltötte magára. Ősz haja és bajsza rendezetlen volt, ami még inkább művészies külsőt kölcsönzött neki. – Hát akkor térjünk rá a mi kis üzletünkre! Azt hiszem, úgy lesz a legjobb, ha elmondom neked az ajánlatunkat, te pedig utána felteheted a kérdéseidet. Így megfelel? Corradino alig észrevehetően bólintott, ám a francia így is látta. – Helyes. Akkor el is kezdem, mert sürget az idő. Feltételezem, hallottál már Európa leghíresebb uralkodójáról, XIV. Lajosról, Franciaország királyáról. Corradino újra bólintott. – Hát persze, hogy hallottál. Ki nem? A világ legelismertebb építészei Párizs közelében, Versailles-ban ebben a pillanatban is dolgoznak azon a királyi palotán, amely jelképe lesz őfelsége dicső uralkodásának és hatalmas bölcsességének Hatalmasabb lesz, mint az ókori egyiptomi vagy római épületek, mint az indiai maharadzsák palotái, vagy az ókori görög nemesek fényűző házai. Földid, Marco Polo csodálatos épületeket fedezett fel a távoli, számunkra oly furcsa Kínában, ám ez a palota még ezeken is túl fog tenni. Őfelsége megosztotta velem elképzelését, amelynek, ha megvalósul, az emberek az elkövetkezendő évszázadokban csodájára fognak járni. Corradinónak végre visszatért a hangja. – És mi ez az elképzelés? – kérdezte.

– Egy hatalmas termet akar építtetni, tele tükrökkel. Corradino egy szót sem szólt; lentről az ének felkúszott hozzá és belopózott agyába, miközben a férfi elképzelte ezt a merész tervet. – Érdekes – mondta a francia. – Micsoda? Hogy nem mondtad azonnal azt, hogy ez lehetetlen. Ez csak még inkább meggyőz afelől, hogy te vagy a megfelelő ember a feladatra. – Miért akar a király egy ilyen termet építtetni? Rengeteg pénzbe kerül, és hosszú, nagyon nehéz munka lesz. A félhomályban Corradino látta, hogy a francia legyint. – Őfelsége nem törődik ilyen csekélységekkel – válaszolta Duparcmieur. – Neki csak az számít, hogy minél jobban meg tudja mutatni, milyen hatalmas uralkodó. Egy ilyen terem láttán még jobb véleménnyel lesznek róla a világban. A politika a pompa, ragyogás pillérein áll. Az alapján ítélnek meg bennünket, milyen személyiségek vagyunk, és mit birtoklunk. Egy ilyen terem évszázadokra otthont adhat a politikának. Fontos gyűlések helye lesz, és falai között sorsfordító döntések szülnek majd. – Értem. És azt akarják, hogy segítsek megvalósítani a király álmát? Most Duparcmieur-n volt a sor, hogy bólintson. – Őfelségének az az óhaja, hogy Párizsba jöjj. A palota körüli birtokon szállásolunk el, kényelmes, fényűző életed

lesz. Te fogod irányítani a munkát. És ha jól haladsz, és már biztonságosnak ítéljük meg, lányodat is Párizsba vitetjük. Corradino nem erre számított. – Nem utazhat velem? A francia megrázta parfümtől illatozó fejét. Nem. Egy ember számára is veszélyes lesz az utazás, kettő számára pedig kétszer olyan veszélyes lenne. Egyelőre nagyobb biztonságban lesz itt. De vigyázz, az ő érdekében semmit sem árulhatsz el neki, még közvetlenül indulás előtt sem! De Monsieur, hogyan hagyhatnám el élve a várost? Minden lépésemet figyelik. Akkor Duparcmieur közelebb hajolt, olyan közel, hogy Corradino érezte parfümillatát és meleg leheletét. – Nem élve fogod elhagyni a várost.

TIZENHARMADIK FEJEZET A PÁPA UNOKAÖCCSE Legalább a lakás az enyém. En lakom benne. Apránként otthonossá teszem. A fornacéban kialakult helyzet zavarta, az interjúktól és fotózásoktól, amelyekről tudta, hogy elkerülhetetlenül bekövetkeznek, rettegett. Ám két dolog is volt, amelyek megnyugtatták Leonórát: a munkája, mikor az üveg válaszolt keze és lehelete érintésére, és a kis lakás a Campo Maninon. Mikor esténként hazaért – elég korán, mert kollégái többször nem hívták, hogy tartson velük –, mindig felderült, amint meglátta a régi épületet, melynek a lemenő nap fényében olyan volt a színe, mint az oroszlán szőrének. Tekintete automatikusan a két legfelső ablakra siklott – az ő lakásának ablakaira. Ez volt az első lakóhely, amelyet igazán a magáénak érzett. Senkinek sem kellett megfelelnie. Sem anyjának, akit csak Egyetemi könyvei és nyomatai érdekeltek, sem egyetemi hippi lakótársainak, sem Stephennek, aki visszafogott, eredetinek a legnagyobb jóindulattal sem mondható antikvitásokkal és magnólia színű falakkal vette

körül magát. Úgy fogja berendezni a lakást, amilyennek ő szeretné – színek és anyagok kavalkádjában fog élni, olyan tárgyak között, amelyekre minden nap szívesen néz majd, mert új önmagát tükrözik vissza. A hétvégéit azzal töltötte, hogy bejárta a város piacait – egyedül, de nem magányosan –, és sorra kézbe vette azokat a dolgokat, amelyek meséltek neki valamit Velencéről. Az Accademia összes eldugott kis boltját bejárta, valóságos kincsvadászatba kezdett. És dicsőségesen tért haza zsákmányával, mint egy huszonegyedik századi Marco Polo. A sötét fatál, amelyre a Campo San Vión bukkant rá, most büszkén, illatos citromokkal megpakolva állt a konyhaasztalon. A hatalmas kőlábujj, amely egy szoborról törhetett le (Vajon mikor? És hol?), és amely olyan nehéz volt, hogy házhoz kellett szállíttatnia, a konyhaajtót támasztotta ki. Alaposan tanulmányozta a színskálákat, és esténként hosszú órákat töltött lakása kifestésével. A nappali- és egyben hálószobát türkizkékre festette – olyanra, amilyen a lépcsőház fala volt, és amelyről remélte, hogy még Corradino korából maradt ott. A falak széleire, melyeket aranysárgára festett, gyertyatartókat akasztott fel. Talált egy hatalmas mahagóni ágyat, amelyet lelkes, segítőkész szomszédjaival az ablakon keresztül emeltek be a lakásba. Telerakta puha párnákkal, majd egy buranói csipketakarót terített rá – a házuk ajtajaiban ülő öregasszonyok gyönyörű takarókat készítettek, ujjaik sebesen mozogtak, míg élvezték a nyári nap melegét.

A konyhát égővörösre festette, és aprócska festett üvegcsempékből egy szép kis mozaikot rakott ki a mosogatótál fölött. Egy lomtalanítás során talált egy hatalmas fadarabot – faragás nyomait fedezte fel rajta, amiből arra következtetett, hogy valószínűleg egy palota ajtajából metszhették ki. Tökéletes vágódeszka lesz. Felsöpörte a tetőteraszt, majd kirakta firenzei csempékkel. Dróttal megerősítette a korlátot, és cserepes virágokat rakott ki, hogy nappal a színűkben gyönyörködjön, éjjel pedig az illatukat élvezze. A hasas kis kaspók úgy álltak a teraszon, mint megannyi pocakos úriember. Többükben fűszernövények voltak. A bazsalikomot viszont levitte a konyhaablakba, mert tudta, hogy azt fogja legtöbbször használni. Leonóra és a cserepes bazsalikom. Emlékszem, az iskolában olvastunk egy képtelen elbeszélést Isabelláról, aki egy cserépbe rejtette szeretője fejét. Vagy lehet, hogy Keats 39őrült hősnője többet tudott a szerelemről, mint én? Byron 40 is élt és szeretett ebben a városban. Igaz, a csatornába hajította szeretőit, mikor már rájuk unt. Es én? Rám is rám unt? Egyáltalán látom még valaha? Leonóra a Cork Streeten vásárolta üvegtárgyait, amelyeket most túlságosan kidolgozottaknak látott. Helyettük inkább saját munkáit rakta ki, amelyeket Muránón készített – szépen sorban elrendezte a korláton a Jonn Keats (1795-1821) a nagy angol romantikus költők egyike, a „Szépség költője." 40 George Gordon Noel Byron (1788-1824) az angol romantikus költészet egyik legismertebb képviselője. 39

színes viharlámpákat. Mikor leszállt az este, meggyújtotta bennük a mécseseket, és élvezettel nézte, ahogy a táncoló láng belülről megvilágítja a színpompás üveget. A teraszra nem akart bútorokat kirakni – nem valószínű, hogy túl sok vendége lesz –, viszont vett néhány kövér, fényes selyempárnát, amelyeken esténként kényelmesen elhelyezkedve iszogatta proseccóját. Néha egészen estig kint maradt a teraszon, míg meg nem jelentek az égen a csillagok. Itt valahogy nagyobbaknak tűntek, mint Angliában. Londonban, még a Heathen is, nagyon távoliaknak tűntek, fényüket megtörte a szmog és por homályos prizmája. Itt azonban egészen közel ereszkedtek hozzá – úgy érezte, elég kinyújtania a kezét, és bármelyiket leszakíthatja, mint egy érett gyümölcsöt. Marta, a főbérlője, újra és újra meglátogatta, hogy segítsen neki a lakásban; az utóbbi időben nem indult el azonnal, ahogy végeztek, hanem ott maradt egy pohárka borra. Barátnők lettek, és Marta egyszer áthozott Leonórához egy nagy adag finoman illatozó főtt halat és párolt zöldséget. Vacsora közben egy üveg bor mellett Marta elárulta Leonórának a velencei konyhaművészet legfőbb titkát. – Egyszerűség – mondta. – Van egy mondásunk: „non piu di cinque”. Ötnél sose többet. A velenceiek szerint nem szabad több fűszert használni, mint ahány ujjad van az egyik kezeden.

Leonóra bólintott, de a gondolatai máshol jártak. Azonban uralkodott magán, és nem kérdezősködött Alessandro felől. Alessandro. Lakása egyre szebb lett, és a fornacéban is egyre ügyesebben dolgozott, így azt mondta magának, hogy boldog. Üvegfúvóként dolgozhat. Itt él ebben az elragadó szépségű kis lakásban Velencében, amely a világ városainak egyik ékköve. Ám azon a szombaton, mikor megtalálta az utolsó darabot, amely immár teljessé tette otthonát, szembe kellett néznie a valósággal. Elment az Accademia-hídnál lévő kis boltba, amelyet már ismert, hogy keressen valamit, amit felakaszthat az ágya feletti üres falrészre. Meg is találta: a bolt hátsó falán lógott, a címerek, mellszobrok és lámpaernyők között – egy Miasszonyunkat ábrázoló szentkép. A szelíd tekintetű Szűz egy égő szívet tartott a kezében, amely élénken vöröslött égszínkék köpenye előtt. Leonóra habozás nélkül megvette, és amint hazaért, azonnal felakasztotta az ágya fölé. Tökéletesebb helyre nem is kerülhetett volna a kép. És akkor villámként csapott Leonórába a felismerés. Az én szívem is lángol. Mindössze egy csók volt, és az azóta eltelt négy hét alatt a férfi nem látogatta meg, még csak fel sem hívta. Leonóra ez idő alatt többször is járt a rendőrségen, de mindig más és más ügyintézőhöz került. Nagyon szeretett volna találkozni

Alessandróval, már azzal is beérte volna, ha csak látja egy pillanatra. Leonóra semmit sem olvasott Dantétól, de egy sort kívülről tudott tőle (furcsa, hogy pont a Hannibál című filmből): „A nő kezéből megette az égő szívet”. Egy másik Beatrice, Dante szerelmének druszája azt mondja: „Nagy Isten! Csak férfi volnék!… A piactéren falnám föl a szívét! 41 Leonóra találóaknak érezte Beatrice szavait. Dante és Shakespeare pontosan megfogalmazta, amit érzett – olyan volt, mintha megevett volna egy égő szívet, és régi, kihűlt szívének helyén most az dobogna. Cseppet sem hasonlított az ágya fölött függő szelíd szűzre, sokkal inkább tüzes volt, mint a nagy angol író hősnője. Mindennél jobban vágyott Alessandróra. Azt hitte, miután Stephen elhagyta, az ő szíve őrökre kihűlt, olyanná vált, mint a nyakában lógó üvegszív. De nem, mert még ezt a szívet, amelyet a nyakamban hordok, meS ezt a szívet is újra fel lehet olvasztani, ha tűzbe rakjuk. Mikor Leonora már azt hitte, sosem látja viszont, a férfi megjelent szépen berendezett lakásában. Aznap is szombat volt, mint akkor, mikor Alessandro először csókolta meg. Egy csengő éles hangja térítette magához álmodozásából. Beletelt néhány másodpercbe, mire Leonora rájött, hogy az ő ajtaján csengetnek. William Shakespeare: Sok hűhó semmiért. Mészöly Dezső fordítása (a ford.) 41

Miután kinyitotta, megpillantotta Alessandrót, aki arcán széles mosollyal lengette előtte munkavállalási- és lakhatási engedélyét, és még egy üveg Valpolicellát is hozott magával. A férfi nem magyarázkodott, hogy miért nem jelentkezett négy teljes hétig, hanem azonnal a tárgyra tért. – Vacsorázunk? – kérdezte. – Tudok egy helyet, ami tetszene neked. Leonora szóhoz sem jutott. Örült, hogy legalább normális ruhában van: a meleg miatt fehér, horgolt ruhát viselt. Elhatározva, hogy nem ugrik azonnal a férfi meghívására, felvont szemöldökkel azt kérdezte: – Egy újabb unokatestvér? – Tulajdonképpen igen – nevette el magát Alessandro. Leonora a férfi szemébe nézett, de nem volt képes tovább ellenállni. Alessandro a békeajánlat fehér zászlóiként lengette előtte az engedélyeket. Szorosan egymás mellett sétáltak a szűk callékon; sem maguk előtt, sem maguk mögött nem láttak egy lelket sem. Könyökeik súrolták egymást, és mielőtt Leonórában tudatosult volna a mozdulat, kezét a férfi meleg kezébe kulcsolta. Leonórát gyermekkora óta zavarta, ha valaki fogta a kezét – akár kisgyermekkorában édesanyja, akár később Stephen. Mindig várta a pillanatot, mikor, anélkül, hogy megbántaná az illetőt, elengedheti a kezét. Most viszont, életében először jólesett neki, hogy ez a férfi, akit még alig ismer, fogta a kezét, és csak akkor engedte el, mikor odaértek az étteremhez.

A proprietario úgy üdvözölte Alessandrót, mint egy rég látott testvért. „Niccoló, az unokatestvérem”, mondta Alessandro, mikor Leonora azon kapta magát, hogy a férfi két cuppanós csókot nyom az arcára – nem a levegőbe adott két puszi volt, amilyet egy angol paplak kertjében egy teadélutánon adnak egymásnak a vendégek, hanem igazi olaszos, baráti csók. Niccoló, aki annyi idős volt, mint Alessandro, de derékban kétszer olyan vastag, a legjobb asztalhoz vezette őket, ahonnan páratlan kilátás nyílt a holdfényben fürdő piazza San Barnabára. „A hold világít: ilyen éjszakán…” 42 Nem, ennyire azért ne szaladjunk előre. Csak nyugodtan, hadd történjenek meg maguktól a dolgok. Alighogy leültek a piros kockás abrosszal leterített asztalhoz, Niccolo azonnal megjelent két étlappal, két pohárral és egy üveg borral. Alessandro elé tette a bort, kacsintva hátba veregette unokafivérét, majd magára hagyta a fiatalokat. Leonora, ahogy az étlapot lapozgatta, egyszer csak kényelmetlenül kezdte érezni magát. Korábbi beszélgetésük olyan fesztelen volt, olyan természetes, hogy most zavarta a kettejük között beállt csend. Tekintetét az olasz szövegre szegezte remélve, hogy elmúlik zavara. Pánikszerűen kapaszkodott bele két ismerős szóba: minestrone és lasagne. Alessandro megrázta a fejét. 42

Shakespeare: A velencei kalmár. Fordította Vas István (a ford.)

– Ne azt! – Tessék? – kapta fel a fejét Leonora. Egy pillanatig dühöt érzett, hogy a férfi akar dönteni helyette. – Az turistáknak való – mondta Alessandro. – De te itt élsz. Inkább ezt válaszd! – Felolvasta két étel nevét, de annyira hadarva, hogy Leonora egy szót sem értett belőle, pedig már megszokta a velenceiek kiejtését. – Polenta borjúmájjal és rizottó d’oro. Mindkettő nagyon finom, velencei specialitás. Szerintem a rizottó ízlene neked, aranyfüsttel díszítik. A gran signorok étele. – Alessandro egy pillanatra elgondolkodott, majd halkan, mintha az egészségi állapota felől érdeklődne sejtve, hogy kényes témát érint, megkérdezte: – Ugye nem vagy vegetáriánus? Leonora határozottan megrázta a fejét. – Hála istennek! Az angolok általában azok. Niccolo! Alessandro unokatestvére mintha a semmiből bukkant volna elő. Mielőtt még Leonora tiltakozhatott volna, már fel is vette a rendelést. A lány zavartan hátradőlt székén, és hogy egy kis időt nyerjen, rágcsálni kezdett egy sós pálcikát. Régebben dühbe gurult, mikor Stephen felülbírálta döntéseit, mert okosabbnak tartotta magát Leonóránál. Akkor most miért nem dühös? Hát azért, te kis ostoba, mert egy velencei mutatja meg neked Velencét; mert úgy bánik veled, mint egy helyivel. Hát nem ezt akartad?

Alessandro, mintha csak a gondolataira reagálna, így szólt: – Tudod, a történet szerint ez a pálcika igazi velencei találmány, az étel, amelyre kereskedő államunk épült. Hosszú nemzedékeken keresztül csak szóban adták tovább egymásnak a receptjét, míg a tizennyolcadik század végén egyszer csak megszakadt a lánc. Ám aztán 1821-ben Krétán, Velence egyik bezárt előretolt állásán valaki rengeteget talált belőle, es addig ette, míg rájött, hogyan kell elkészíteni. Leonora mosolyogva vett még egyet. – Furcsa elképzelni, hogy az őseim ugyanezt majszolták, ugyanazt az ízt érezték, amelyet most én, ugyanúgy érezték, ahogy ropog a foguk alatt. A Maninok egy időben nagy kereskedők voltak. Az apám… szóval, egy vaporettón dolgozott. Úgyhogy azt hiszem, tőle örököltem, hogy ennyire szeretem a tengert. – Itt mindenki szereti, mindenkinek a vérében van. Az édesapád… még él? – Nem. Nagyon kicsi voltam, amikor meghalt. Édesanyám pedig visszavitt Angliába. Úgyhogy, bár itt születtem, teljes joggal tekinthetsz angolnak. Elvégre inkább az vagyok. Alessandro megrázta a fejét. – Nem, te már velencei vagy. Élnek még itt rokonaid? – Emlékszem, édesanyám egyszer elmondta, hogy az olasz nagyszüleim meghaltak. Azt hiszem, apám egyke volt, úgyhogy nincs már itt rokonom.

Leonora már majdnem mesélni kezdett Alessandrónak Corradinóról, de valami végül mégis visszatartotta. Corradinót sokkal inkább rokonának érezte, mint Brunot, és nem tudta, hogyan magyarázza meg a férfinak, hogy sokkal jobban érdekli egy már rég halott üvegfúvó, mint a saját apja, aki összetörte édesanyja szívét. Most, hogy itt vagy, többet is megtudhatnál róla. Egy újabb kapocs lenne, amely Velencéhez köt. Ha gondolod… szívesen segítek. A Questurán keresztül elég jó kapcsolataim vannak. Leonora elmosolyodott. – Talán… Alessandro igazat mondott, az étel valóban fenséges volt. Leonora jóízűen evett, de közel sem élte át annyira az evés örömét, mint Alessandro. A férfi lehajtott fejjel, mohón, mégis minden egyes falat ízét kiélvezve evett. Egy idő után megérezte, hogy Leonora figyeli. – Mi az? – Nem is tudom… olyan jóízűen eszel… de nem csak jóízűen, nem csak éhesen, mohón… inkább mind a hármat látom rajtad. Nem is tudom, hogy mondjam… – Gusto? – Igen, pontosan! Minden benne van. Kár, hogy az angolban nincs ilyen szó. Az angoloknak nincs szükségük erre a szóra, mert nálatok nem létezik az az érzés, amelyet az olaszban kifejez – mondta Alessandro mosolyogva. És az volt az a pillanat.

Gusto. A szó egész este ott motoszkált az agyában. Gusto, gondolta, mikor a Ponte San Barnabán Alessandro mohón megcsókolta. Gusto, gondolta, miközben a tetőteraszon, a korláton ülve üvegből itták a Valpolicellát. Gusto, gondolta, mikor a férfi megfogta a kezét, és az ágyhoz vezette. Gusto, gondolta, mikor Alessandro szenvedélyesen birtokba vette a testét. Azt álmodta, hogy egymás mellett fekszenek az ágyban, hogy hosszú, szőke haja szétterül Alessandro mellkasán. Ám amikor felébredt, a férfi már nem volt ott. A csatorna felszínéről visszatükröződő fénypettyek a mennyezeten táncoltak, megvilágítva az ágy fölött lógó szentképet, melyen még mindig izzott a szív. Még jobban, mint előző nap. Leonora orrát kávéillat csapta meg. Álmosan kibotorkált a konyhába – a meleg kávéfőző a tűzhelyen állt, bőven maradt még benne kávé. Öntött magának egy csészével, és igyekezett elűzni a megbántottság érzését. Semmivel sem tartozik nekem, semmit sem ígért nekem. Akkor meg miért maradt volna itt? De mikor a hűtőhöz lépett, meglátta a hűtőmágnessel odafogatott képeslapot. Azonnal felismerte Tiziano stílusát; a festmény egy bíborost ábrázolt, és mellette két fiatalembert. A jobb oldali, aki papi öltözetet viselt, megtévesztésig hasonlított Alessandróra.

Leonóra levette a képeslapot, és megfordítva elolvasta, mi áll a hátoldalán: Tiziano Vecellio, III. Pál pápa és unokaöccsei, Ottavio és – nem, ez nem lehet igaz! – Alessandro. 1546. A kép címe mellett pedig a következő volt sietősen odafirkantva: „Ciao bella”. Leonóra szíve majd kiugrott a helyéről, mikor fáradtan leült a konyhai székre. Mit jelent ez az egész? Csak nem hordja magánál állandóan a képeslapot, hogy azzal hódítsa meg a külföldi lányokat? És vajon mit jelent az, hogy „Ciao bella”! Szörnyen hangzott, egy elcsépelt köszönés volt, melyet több száz filmben olasz szépfiúk szájából lehet hajlani. Ebben a szókapcsolatban még a „bella” sem jelentett semmit. Mindössze egy nagyon gyakran használt kifejezés volt, melyben a „bella” szó elveszítette azt a jelentését, hogy „szép”. Leonóra még sokáig kínozta magát a nyelvészkedéssel. Tudta, hogy a „ciao” szó a „ci vediamo” lerövidült alakja, és ugyanazt jelenti, mint a franciában a „Au revoir”: „hamarosan látlak”. Az „Adieu” szó olasz megfelelőjét nem ismerte. Leonóra megrázta a fejét. Nem akart előre tervezni, nem akarta kínozni magát ezekkel a gondolatokkal. Nem tudta, hogy Alessandro mit akar tőle… ha egyáltalán akar bármit is. Hallgatta az odakint játszó gyerekek kiabálását, vagy ahogy két öregember a campón átkiabálva beszélget. Vasárnap reggel volt, és tudta, ki kell találnia valamit, amivel száműzheti fejéből ezeket a gondolatokat, mielőtt még túj késő lesz.

Ne hazudj magadnak! Már most túl késő. Szerelmes vagy.

TIZENNEGYEDIK FEJEZET EGY RIVÁLIS Hétfő volt. Leonóra a tetőterasz korlátján kihajolva az öböl látványában gyönyörködött és azt kívánta, bárcsak egy Muránóra tartó hajó fedélzetén ülne. Ám Adelino megkérte, hogy maradjon otthon, és adjon interjút Veneto tartomány legnagyobb lapja, az Il Gazzettino riporterének. Fehér lenvászonruháját vette fel, amelyet a Rialtón talált, rakoncátlan haját pedig csipkeszalaggal kötötte át. Tudta, hogy ma nem találkozik fotósokkal, ugyanakkor a milánóiak megkérték, hogy mindig a lehető legnőiesebb oldalát mutassa. Nem egy fiús lány kellett nekik a kampányhoz – éppen ellenkezőleg, pont az volt a lényeg, hogy Leonóra nőként egy férfiszakmában dolgozik. Hát jó. Ha a fotókon meg tudja mutatni a sebezhető nőt, akkor egy újságírótól sem fog megijedni. Nagyon nem fűlt a foga az interjúhoz. Legszívesebben magára kapta volna a farmerét és elnyűtt katonai dzsekijét, lófarokba fogta volna a haját és felszállt volna a 41-esre, amely elviszi Muránóra. Gyűlölte, hogy kiöltözve pipiskednie kell – az elmúlt néhány hétben igencsak

próbára tették a türelmét: munka közben és otthon is fotózták, sőt, még Corradino korabeli ruhában is. Morogva bár, de elismerte, hogy nem is lettek rosszak a képek, és sokkal ízlésesebbek voltak, mint amelyeket először mutattak neki. Tulajdonképpen egészen csinos volt rajtuk. Az volt a koncepció, hogy Corradinót modern környezetbe helyezik, Leonórát pedig Corradino korába. Leonórának nem tetszett az ötlet, hogy egy keretbe kerüljön halott ősével, ám végül az eredmény meglepte – szokatlan volt, de érdekes, sőt, intelligensnek mondható. Az egyik képen egy pár ült egy modern kávézóban, és a frissen kibocsátott Manin-széria egyik poharából bort iszogattak. A pár egyértelműen a mai korban ült a kávézóban, ám ha az ember jobban megnézte, a képen látható tükörben már nem a mai, hanem az 1640- es év Do Móriját látta: az emberek tizenhetedik századi divat szerint voltak öltözve, és az egyik asztalnál nem más állt, mit a fiatal Corradino. A plakát a kicsit kísérteties Arnolfini házaspár című festményre emlékeztette; a tükörben látható alak volt a csattanó. Leonóra szerepe az volt, hogy modern frissességével felélessze Adelino haldokló üzletét. Saját kora ruháit viselve klasszikus velencei festményekbe helyezték őt, üvegtárgyak és tükrök közé. A legfőbb képen számítógép segítségével retusálták, hogy beleilljen a festmény színvilágába és technikájába. Tizenhetedik századi, arany és zöld színű ruhát viselt, arany fürtjei úgy lobogtak, mint a legkívánatosabb kurtizánoké, alabástrom bőre a craquelure technikára emlékeztetett, finoman repedezett volt, akárcsak

Mona Lisáé. Ezen a kepén is a tüköré volt a főszerep – ezúttal egy antik Manin-tüköre –, amelyben Leonóra tükörképe munkaruhát viselt, és virág es legyező helyett szerszámait tartotta a kezében. Ám akármilyen ízlésesek is voltak a képek, Leonóra nagyon kellemetlenül érezte magát, ahogy a kampány hatalmas gépezete beindult. Tudta, hogy Adelino összes pénzét beleölte, kölcsönöket vett fel és egyre mélyebbre zuhant az adósságok szakadékába. Leonóra egyre jobban érezte kollégái megvetését – égett az arca, mikor a kemence előtt állt modellt, de nem a kemencéből áradó hő miatt, hanem mert leírhatatlanul szégyellte magát a többiek előtt. Roberto arcáról lerítt, menynyire gyűlöli őt. Ugyanakkor a lány érezte, hogy Roberto szerint nem érdemel ekkora figyelmet, és a férfi úgy gondolja, ő sokkal méltóbb lenne erre a feladatra. Tudta, hogy Roberto elmondta a milánóiaknak, milyen ősi üvegfúvó család sarja; egészen véletlenül hallotta, hogy Chiara és Semi kinevetik a férfit. Márpedig Roberto gyűlölte, ha kinevetik. *** Leonóra megborzongott a szélben. Közeledett az ősz, mikor a turisták szépen lassan elfogynak. A campóra lenézve látta, hogy máris sokkal kevesebben vannak, mint nyáron, hamarosan elszállnak, mint a délre repülő fecskék – Firenzébe, Nápolyba, Rómába, Amalfiba mennek, ahol melegebb az éghajlat.

Én viszont maradok. Nekem már ez az otthonom. Szeretettel nézett le a térre, az ő terére, amely az ő és Corradino nevét viselte. Most először vette észre, hogy ezen a helyen építészetileg a múlt és a jelen is képviselteti magát, a két kor, melyben őse élt és ő él, amelyekre Adelino kampánya épül. Az egyik oldalon Luigi Nervi hatalmas, modern banképülete áll, a Cassa di Risparmio di Venezia. A másik oldalon gyönyörű, régi házak sorakoznak, amelyek egyikében ő is lakik. Középen pedig, nagy örömmel töltötte el, mikor megtudta, e§y másik Manin szobra: Dánielé, a forradalmáré, akiről már ásott a könyvtárban. Egy ismeretlen rokon, aki az évszázadokat összekötő vonalon Corradino és közötte áll. Daniele egy becsületes jogász volt, aki ugyanolyan erős meggyőződéssel állt ellen a megszálló osztrákoknak, amilyennel Lodovico dózse eladta nekik a várost. Hűségéért jutalmul most itt állhat a talapzaton, lábánál Szent Márk szárnyas oroszlánjával, egyik kezét, bár nem is veszi észre, ironikusan kabátja zsebébe dugva, mint Napóleon. Ám az évek során áldozathozatala és harca nevetségessé vált, ahogy idővel fényes rézruhája is zöldes árnyalatú lett, mint Joker inge. Miközben bámészkodott, tekintete megakadt egy feltűnően öltözött nőn, aki kopogós, magas sarkú cipőjében határozott léptekkel szelte át a teret. Nem turista, az egyszer biztos!

A nő karcsúsított, tengerészkék kosztümöt viselt, amelyről ordított, hogy egyedi tervezésű, és amelynek szoknyája már a jó ízlés határát súrolta. Haja, mely könnyedén súrolta vállait, kékes feketén csillogott a napfényben. Napszemüvege, ruhatárának elmaradhatatlan kelléke, csak még jobban kihangsúlyozta égővörösre festett ajkait. Szexis magabiztosságának köszönhetően meg tudta tenni, hogy észre is veszi, ugyanakkor nem is figyel oda a hídon dolgozó munkások hangos fütyülésére. Szemmel láthatóan már megszokta, hogy a legtöbb férfiból ilyen reakciót vált ki. Csodálattal nézte a nőt, míg az el nem tűnt a szeme elől. Néhány perccel később megszólalt a csengő. Leonóra hevesen dobogó szívvel szaladt le a csigalépcsőn. Nem akarta bevallani magának, de ahányszor megszólalt a csengő, remélte, hogy Alessandro az. Ám nem a férfi csengetett be hozzá, hanem az a nő a térről. Határozottan Leonóra felé nyújtotta a kezét. – Signorina Manin? Vittoria Minotto vagyok. Olyan átütő személyiség volt, hogy Leonóra engedelmesen azonnal kezet fogott vele, majd arrébb lépve utat engedett neki. Leríhatott róla, mennyire zavarban van, mert a nő magyarázatképp hozzátette: – Az Il Gazzetinótól jöttem. – Olyan határozottan mutatta fel újságíróigazolványát, mint az FBI-osok a jelvényüket. Leonóra megpróbálta összeszedni magát; már épp hellyel kínálta volna a nőt, de az már el is indult szétnézni a lakásban – alaposan szemügyre vette a bútorokat, kézbe

vette a különböző tárgyakat. Gyakorlott mozdulattal feltolta a napszemüvegét, majd körbenézett, mintha fejben máris feljegyzéseket készítene. Egyetlen szava volt csak: „bello”, amellyel meg is dicsérte, de le is szólta Leonóra lakását. Mintha azt mondta volna: „Lehet, hogy a te ízlésednek megfelel, de az enyémnek biztos nem!” Bizonyos távolságból magabiztossága és szexissége már-már megfogható volt. Stílusa, nyugalma és feltűnő ruhája láttán Leonóra nagyon esetlennek és haloványnak érezte magát. Ruháját és hullámos haját, melyekkel egészen a nő érkezéséig elégedett volt, most nagyon egyszerűnek találta. Úgy viselkedem, mint egy szerelmes kamasz. Ha rám ilyen hatással van, mire képes a férfiakkal? Leonórának csak nagy erőfeszítések árán sikerült visszanyernie lélekjelenlétét, amit valószínűleg vendége is észrevett. – Megkínálhatom valamivel? – kérdezte. – Esetleg egy kávéval? Vittoria mosolya, mellyel megajándékozta Leonórát, egyszerre volt elbűvölő és rideg. – Igen, kérek. Az újságírónő leült a konyhaasztalhoz, ezúttal még az előtt, hogy Leonóra hellyel kínálta volna; kipattintotta a táskája zárját, amely olyan hangot adott ki, mint egy pisztoly kakasa. Elővett egy ártalmatlannak tűnő jegyzetfüzetet, egy tollat, és még valamit – egy kicsi, ezüst, fenyegető valamit, amit lerakott Leonóra elé az asztalra.

Egy diktafont. Aztán elővette a cigarettáját, kirázott egyet a dobozból, és egy elegáns mozdulattal meggyújtotta. A cigi márkájáról, és arról, ahogy meggyújtotta, Leonórának azonnal Alessandro jutott eszébe. Egy pillanatig éles fájdalmat érzett a szíve tájékán. Vittoria könnyedén legyintett – a füst körbeölelte ujjait, melyek végén a körmök ugyanolyan égővörösre voltak festve, mint ajkai. – Nem zavarja, ugye? Leonóra nem tudta eldönteni, hogy a cigire érti-e, vagy a diktafonra. Mindkettő zavarta, de azért megrázta a fejét. Katt. Ahogy Vittoria hüvelykujjával lenyomta a gombot, a kis orsók elkezdtek forogni. Leonóra letette az asztalra a kávét, majd az újságírónővel szemben leült. Sejtette, hogy nem lesz könnyű interjú, valamiért volt egy olyan érzése, hogy a nő megpróbálja majd provokálni. A diktafon egyszeriben egy sakkmérkőzés órájává változott. – Mesélne egy kicsit magáról? – Mit szeretne megtudni? – Meséljen az olvasóinknak az életéről! – Angliával kezdjem? Vagy akkortól, mikor ideköltöztem? Ne haragudjon… még sosem készítettek velem interjút. Azt hiszem, könnyebb lenne, ha konkrét kérdéseket tenne fel. Vittoria kisujját eltartva ajkaihoz emelte a kávéscsészét, es ivott néhány apró kortyot. – Rendben. Miért döntött úgy, hogy Velencébe költözik? – Nos, valójában itt születtem, csak aztán Angliában nőttem fel. Apám velencei volt. Művésznek tanultam, és

mindig is nagyon érdekelt az üvegfúvás. Édesanyám mesélt nekem Corradinóról, és nekem adta ezt az üvegszívet, amelyet ő készített. Vittoria mohón az ékszer felé nyúlt. Ujjai hidegek voltak, és erősen nikotinszagúak. – Bello – mondta ugyanazzal a hangsúllyal, amellyel korábban. Elengedte a szívet, mire Leonóra folytatta a történetét. – Ősöm felkeltette az érdeklődésemet, és úgy döntöttem, eljövök ide és kiderítem, vajon én is tudnám-e művelni családunk mesterségét. Családunk mesterségét. Nem is rossz! Chiara és Semi elégedett lenne velem. De kanyarodjunk el az Anglia-témától, semmi kedvem Stephenről mesélni. – Csak így, ilyen egyszerűen? Nem volt nehéz otthagynia a családját, a barátokat? A barátját vagy a férjét? A francba! – Én… én férjnél voltam. De elváltunk. Vittoria mélyen letüdőzte a füstöt, majd bólintott. – Á, értem… Leonórának olyan érzése volt, hogy a nő máris ismeri egész szánalmas életét. Ezt a nőt még soha senki nem hagyta el. Ő az, aki elhagyja a férfiakat, és lesajnálja azokat a nőket, akiket elhagyott a párjuk. Az olyan nőket, mint én. Alessandrót sem láttam azóta…

– Tehát mikor megérkezett Velencébe, megkereste Signor della Vignát és munkát kért tőle? – Adelinót. Igen. Nagyon szerencsés voltam. Vittoria felvonta a szemöldökét. – Valóban. Mikor megkapta a munkát, mit gondolt, menynyiben köszönheti a tehetségének, és mennyiben annak, hogy egy olyan híres őssel büszkélkedhet, mint Corrado Manin? Leonóra nem hagyta, hogy a nő felidegesítse. – Ha őszinte akarok lenni, nem hiszem, hogy alkalmazott volna, ha nem Corradino leszármazottja vagyok. De ki kell hangsúlyoznom, Adelino nem adott volna nekem munkát, ha nem gondolja úgy, hogy tehetséges vagyok. Ostobaság lett volna tőle, márpedig Adelino minden, csak nem ostoba. Eszébe jutottak azok az interjúk, amelyeket híres színészpalántákkal készítettek – ők mind tiltakoztak az ellen, hogy szüleikhez hasonlítsák őket, azt mondták, csak nehezíti a dolgukat, hogy híres színészek gyermekei. Stephennel gyakran gúnyolódtak az ilyen interjúkon; ám most úgy érezte, válaszai cseppet sem hangzanak meggyőzőbben, mint azoké a színészeké. Vittoria bólintott, mintha meg akarná nyugtatni interjúalanyát, hogy visszavonul, ám Leonóra érezte, hogy nem kell soká várnia a következő támadásig. – És a kollégái? A maestrók már hosszú évek óta űzik ezt a mesterséget. Ők mit gondolnak önről?

Leonóra kényelmetlenül fészkelődni kezdett. Persze azonnal Roberto jutott eszébe. – Az első munkanapomon nagyon kedvesen fogadtak. Ez igaz is. Akkor romlott el minden, mikor este elmentünk abba a bárba. – Azt hiszem, mindannyian fenntartással fogadták a Manin kampányt. De végül is, ha sikerül, abból mindnyájunknak előnye származik majd. – És önről vajon hogyan vélekednek? – Vittoriát nem lehetett eltántorítani. – Barátok? – Ezt inkább tőlük kellene megkérdeznie. Vittoria halványan, ám annál alattomosabban elmosolyodott. – Talán meg is teszem. Hiba volt ezt mondanom. Vittoria golyóstollával kocogtatni kezdte csodás gyöngyszerű fogait. Ez a praktika tökéletesen bevált férfi interjúalanyainál, így ajkaira terelte a figyelmüket – a vérvörös ajkak között csábítóan villantak ki hófehér fogai. A férfiak ilyenkor általában elfelejtették, mit akartak mondani, és rá lehetett bírni őket, hogy olyan dolgokat is eláruljanak magukról, amelyeket inkább megtartottak volna maguknak. Leonóra kíváncsian várta, mi következik. – És a magánélete? Megtalálta a szerelmet itt, a szerelem városában? Leonóra kihallotta a kérdés mögött megbúvó cinizmust. Nem állt szándékában az érzelmeiről beszélni,

különösen nem ennek a nőnek, aki egyáltalán nem hitt a szerelemben. Legalábbis a romantikus fajtájában. – Nem, nincs senkim – válaszolta. Vittoria lesütötte a tekintetét és úgy tett, mintha készülődne elpakolni riporteri fegyvertárát. Ám ez is csak egy volt a trükkjei közül, amelyeknek az volt a céljuk, hogy elaltassák alanyai gyanúját. Szánakozva Leonórára nézett. – Nagyon magányos lehet – mondta – se barátok, se szerelem – csak egy rég halott ős. Leonórát villámcsapásként érte a szánakozó megjegyzés. Vittoria rátapintott a gyenge pontjára – nem bírta elviselni, ha sajnálják. – Tulajdonképpen van valakim – csúszott ki a száján. – De… még nagyon friss, inkább nem is mondanék róla többet Megvárom, hogyan alakulnak a dolgok. Vittoria mohón felvonta a szemöldökét. – Legalább valami keveset áruljon el nekünk! Leonóra elmosolyodott magában. – Úgy néz ki, mintha egy festményről lépett volna le. Vittoria megvonta a vállát, és kikapcsolta a diktafont. Feldühítette az elmés válasz. – Ki nem? Ám kifelé menet a hűtő mellett elhaladva észrevette a Tiziano képet. A pápa unokaöccse, Alessandro. Már korábban is látta a képet, természetesen a férfi házában. Édesanyja adta Alessandrónak tréfaként, és Vittoria, mielőtt áthelyezték Rómába, több százszor elhaladt előtte. Három évig, míg együtt laktak, minden nap látta a képeslapot.

Vittoria olyan kedvesen köszönt el Leonórától, hogy a lány kezdte azt hinni, csak bebeszélte magának, hogy a nő alattomos. Végül is, attól az utolsó, kényes kérdéstől eltekintve elég unalmas volt az interjú. Vittoria Minotto teljesen fel volt dobva. Kétségkívül nagyon jól sikerült az interjú. Számtalan ígéretes nyomra bukkant, amelyeken elindulhat. És a legfontosabb közülük, hogy a kis vetraia 43 Alessandróval találkozgat. Milyen érdekes lesz visszahódítani tőle a férfit! Hiába, nincs izgalmasabb dolog az életnél.

43

Üveges (olasz)

TIZENÖTÖDIK FEJEZET ÁRULÁS Későre járt, Leonórán kívül senki sem volt a fornacéban. Az összes kemencében eloltotta a tüzet, csak abban az egyben hagyta égni, amelyiknél dolgozott. Nem látta gyakran Alessandrót, de a férfi legalább sokszor felhívta őt telefonon. Utoljára előző este. Vicenzában van, mondta, egy tanfolyamra jár – már csak ezt kell elvégeznie és nyomozó lesz… már ha sikerül a végén letennie a szigorú vizsgát. Leonóra eldöntötte, hogy míg a férfi távol van, minden nap késő estig bent marad a fornacéban; tudta, hogy otthon folyton azt várná, mikor szólal meg a csengő vagy a telefon. Attól tartott, hogy ebben a szerelem-burokban munkája iránti lelkesedése lanyhulni fog, és akkor az üveg, akár egy mellőzött barát, ellene fordul. Nem hanyagolhatja el a munkáját, elvégre nagyon szereti, s nem tudhatja, hogy ez a szerelembuborék mikor pukkad ki. Márpedig akkor csak a munkájában találhat vigaszt. A szerelem lángjai továbbra is hevesen lobogtak. Még csak egy hónapja költözött be a lakásába, és egy kezén meg tudta számolni, hogy ez idő alatt hányszor találkozott a

férfival. Mégis, remegett a gyomra, mikor rágondolt. Márpedig mikor otthon volt, minden gondolatát Alessandro töltötte ki. Mivel távol volt és a vizsgájára készült, Leonora nem tudta hibáztatni, hogy ritkán találkoznak. Mindig talált valami mentséget a férfi számára. Azzal vigasztalódott, hogy felidézte a kettesben töltött meghitt pillanatokat, és álmodozott. Telefonbeszélgetéseik során megtudott róla néhány új dolgot. Alessandro mesélt neki a szüleiről – apja nyugdíjas rendőr, édesanyja pedig nővérként dolgozott. Miután nyugdíjasok lettek, a turisták áradata elől elmenekültek a csendes umbriai hegyekbe. Leonora belekapaszkodott ezekbe a részletekbe, remélve, hogy így majd közelebb kerülnek egymáshoz, és megpróbált nem gondolni arra, hogy valójában még egyszer sem volt a férfi házában. Ugyanakkor előnye is volt annak, hogy Alessandro távol van – Leonora így rendet tehetett a gondolatai között, és koncentrálni tudott arra, hogy igazolja Adelino döntését, s beváltsa a hozzá fűzött reményeket. Fáradhatatlanul dolgozott, még azután is, hogy a hold már elárasztotta ezüstös fényével az öböl vízét. Erre a napra egyszerű, és ugyanakkor nehéz feladatot tűzött ki maga elé. Meg akarta tanulni, hogyan kell elkészíteni egy üvegszívet – egy olyat, amilyet Corradino készített. Egyetlen napra sem vette le nyakából a szívet, amelyet édesanyjától kapott. Most azonban kikötötte a kék szalagot, és óvatosan a bancójára tette a szívet – elég közel ahhoz,

hogy összehasonlíthassa majd azokkal, amelyeket készít, de elég távol az izzó hőtől, nehogy kárt tegyen az ékszerben. Eszébe jutott, hogy már az első héten megpróbálkozott vele, gondolva, hogy azokhoz a csodálatos tárgyakhoz képest, amelyeket a maestrók fújnak nap mint nap, egy ilyen kis szívet nem lehet túl nehéz elkészíteni. Ám a kedves Francesco, egyetlen barátja, elnevette magát – egy üvegszívet a legnehezebb elkészíteni mondta. Különösen egy ilyet, amely ennyire szimmetrikus, amelynek a közepében ilyen apró buborékok vannak. Leonóra most újra elszántan munkához látott. Kivett a tűzből egy kis adag üvegmasszát, egy rövid pillanatig megforgatta, majd gyorsan átvette egy másik, kisebb fúvócsőre, arra, amelyikkel általában dolgozott. Gyorsan belélegezte a levegőt, aztán óvatosan elkezdte kifújni, mire a massza, egy vízcsepp formáját felvéve, lassan növekedni kezdett. Egy ponton aztán hirtelen elengedte a cseppet, majd borselle csipeszével formálni kezdte, kialakította a közepén a bemélyedést. Ám akkor már túl késő volt – a belső buborék összeesett, szétvált, és így a szív két oldala különböző méretű lett. Leonóra lehűtötte a szívet, és a lábánál álló vödörbe dobta, hogy majd később újra felolvassza. Aztán újra próbálta. Ezúttal gyorsabban fújta a masszát, és így nagyobb sikerrel járt, de még így is a vödörben kötött ki a szív. Legalább egy órán át próbálkozott, nem véve tudomást a hangokról, melyek arról árulkodtak, hogy munkatársai sorra hazamennek.

Rémülten összerezzent, mikor valaki megérintette a vállát. Adelino volt az. – Leonóra, mia, ideje hazamennem, úgyhogy légy szíves, te is szedelőzködj! – Szokásos, félig morgós, félig kedveskedő hangon szólt a lányhoz. Am ez a hang azonnal szelídült, ahogy meglátta, min fáraók a lány. – Á, az üvegszív! Molto difficile, vero? 44 Leonóra szomorúan bólintott. Adelino lehajolt, és belenyúlt az ekkor már elrontott szívekkel teli vödörbe. – Igen, mint magad is tapasztalhattad, nem könnyű feladat – mondta az eldobott üvegdarabkák között kotorászva. – De meg kell, hogy mondjam, nem is sikerültek olyan rosszul. Ezen mi nem tetszett? – Kivette a vödörből azt a szívet, amelyet Leonóra utoljára dobott ki. Adelino tökéletesnek látta, ám a lány úgy gondolta, nem száz százalékosan szimmetrikus. Furcsa; Alessandrót tökéletesnek akarta látni, és állandóan mentegette, csak hogy továbbra is bízhasson abban, hogy előbb-utóbb normális kapcsolat alakul ki közöttük. A fornacéban azonban tökéletességre törekedett, nem érte be kevesebbel. Még akkor is úgy látta, hogy a szív nem tökéletesen veri vissza a fényt, vagy egyenetlen a felszíne, mikor más, mint Adelino, azt mondta, ez már igazi remekmű.

44

Nagyon nehéz ugye? (olasz)

– Nem tetszik – mondta makacsul. Adelino elmosolyodott. – Mindig csak a tökéletesség, nem igaz? Őszintén szólva örülök, hogy itt találtalak. Meg akartam mutatni neked ezt. – Leonóra felé nyújtott egy fényes fotót. – Az első reklámfotó. Hétfőn fog megjelenni. Leonóra túlzott közömbösséggel becsukta a forno ajtaját, majd elzárta a gázt. Lélekben felkészült arra, mit fog látni – egy feltűnő képet, amelyre majd felfigyelnek az emberek. Ám amikor megnézte a fotót, el kellett ismernie, hogy nem is olyan rossz, mint amilyenre számított. Milyen ironikus, hogy pont Tiziano Fésülködő nő tükörrel című festményét vették mintául! A felvételen Leonóra úgy volt öltözve, mint az eredeti festményen látható hölgy, egyik kezében hosszú, dús haját tartotta, a másikban egy üveggömböt. A tükörben a fornace látszott, ahol a mai korban élő Leonóra a kemence felé lépett. Sokáig nézte a furcsa képet, Adelino pedig az elégedetlenség jeleként értelmezte hallgatását. – Leonóra – szólalt meg habozva –, hidd el, nem vagyok rossz ember. Ez egy ízléses, visszafogott reklámkampány. Mindannyian csak jól járhatunk. Ezen felül – ekkor Leonóra ránézett, így tekintetük végre találkozott – úgy gondolom, itt az ideje, hogy előléptesselek maestrának. Azt hiszem, készen állsz arra, hogy olyan darabokat készíts, amelyek már kikerülhetnek a boltba. Leonóra nem akart hinni a fülének – Adelino szemébe nézett, hátha meglátja a pajkos kis felcsillanást, amely

elárulja, hogy a férfi csak viccel. Hiszen még csak négy hónapja dolgozik a műhelyben! Ennyi idő alatt nem válhat gyakornokból maestrává. – Adelino, mondd, mennyiben köszönhetem az előléptetésemet a kampánynak? A tehetségem révén szeretnék előrébb lépni, nem pedig azért, mert fotókon pózolok. Adelino visszavette tőle a képet. – Nézd, nem tagadom, csak jót tesz a kampánynak, ha maestra vagy, nem pedig csak egy servente. De nem ajánlanám fel neked, ha nem lennék meggyőződve arról, hogy érdemes vagy rá. Ha ez alatt a néhány hét alatt sikerült megismerned valamennyire, tudnod kell, hogy semmi sem fontosabb számomra, mint az üzletem jó híre. Nem hagynám, hogy mércén aluli áru kerüljön ki a polcokra. – Adelino lehajolt, és újra kivette a vödörből azt a szívet, amelyet Leonóra utoljára hajított ki. – Jól sikerült darab. Úgyhogy ne légy ilyen szigorú önmagadhoz. És fogadd el az előléptetést, remek lehetőség. – Igazán hálás vagyok – mondta Leonóra megenyhülve. – Köszönöm. Nem fogsz csalódni bennem. – Miközben megfordult, hogy felvegye a dzsekijét, Adelino titokban zsebre dugta a szívet. – Most pedig takaríts ki végre, hadd zárjak be! – mondta a férfi. Mindketten elmosolyodtak megjátszott mogorvaságán. Adelino még épp időben mentette meg az üvegszívet. Leonóra, mielőtt bezárta volna az utolsó kemence ajtaját,

fogta a vödröt, és behajította a selejtes darabokat, hogy másnapra összeolvadjanak egyetlen üvegmasszává. Majd fogta a táskáját, elköszönt Adelinótól, és elrohant, hogy még elérje a hajót. Útközben végig szorosan markába zárta a nyakában lógó szívet. Adelino érezte zsebében a már teljesen kihűlt, kemény kis ékszert. A következő pillanatban, maga sem tudva, miért, kinyitotta a kemence ajtaját, és végignézte, ahogy az üvegdarabkák meghalnak az izzó széndarabokon, hogy újra sűrű masszává álljanak össze. Igazat mondott. Tudta, Leonóra elég jó ahhoz, hogy Muránón ő legyen az első női üvegfúvó mester, de csak remélni merte, hogy a többiek is elfogadják. Miközben bezárta a kemence ajtaját, megborzongott. Mint az előbb Leonóra, ő is úgy bámulta az izzó széndarabokat, mint aki azt várja, hogy elárulják, mi az a rossz, amire fel kell készülnie. *** Hamarosan meg is tudta, pedig sejthette volna, hogy be fog következni. – Hogy micsoda? – kérdezte üvöltve Roberto del Piero – A férfi felkapta legutóbbi munkáját, egy gyönyörű pasta vitrea vázát, melynek a belsejében szebbnél szebb, apró, színes buborékokat ejtett fogságba, és a kemence falához vágta. Adelino reggel összehívta a maestrókat, és

bejelentette, hogy előlépteti Leonórát. Fagyos csend állt be, amelybe csak egyet len hang hasított bele. – Ezt nem teheted! – kiabálta Roberto. – Nem csinálhatsz abból a puttanából 45 maestrát! Előbb azok a röhejes képek, most meg ez! Azt akarod, hogy mindenki rajtunk szórakozzon? Leonóra nem hagyta válasz nélkül a sértegetést. Míg a többiek dermedten nézték; ahogy a váza apró darabkákra törik – még Adelino is összevonta őszes szemöldökét –, határozott léptekkel keresztülszelte a helyiséget, és Roberto elé érve lekevert neki egy hatalmas pofont – rövid ismeretségük során immár a másodikat. – Annyira azért nem vagyok puttana, hogy lefeküdjek egy olyan alakkal, mint te! Mert ugye ezt nem tudod elfogadni? Hogy elutasítottalak. Adelino végül közbelépett: úgy kapta el őket, mint két egymásra fújó macskát. – Az irodámba! Mindketten! – korát meghazudtoló erővel a karjuknál fogva berángatta őket az irodába. Leonóra és Roberto, mikor végre elengedte őket, egymás szemébe néztek. A lány tekintetéből düh sugárzott, a férfiéból azonban jeges gyűlölet. Leonóra megborzongott. Nem akarta elhinni, hogy valaki képes ilyen mértékű gyűlöletet érezni csak azért, mert elutasították egy bárban. Adelino fáradtan leült a székébe. A baj, amelyet előző este megérzett, nem váratott magára sokáig. Tudott a 45

Kurva (olasz)

bárban történt incidensről – a pletyka mindig eljutott hozzá –, de ő is erezte, hogy Roberto gyűlölete valahonnan sokkal mélyebbről fakad és csak remélhette, hogy sosem derül ki az oka. – Roberto – kezdte komoly hangon –, az a váza háromszáz eurot ért. Le kell vonnom az árát a fizetésedből. – Hát csak vond le! – sziszegte a férfi. – De többé nem vagyok hajlandó együtt dolgozni ezzel a… – Ki ne mondd még egyszer! – mondta halálosan komoly hangon Leonóra. Adelino közbevágott. – Leonóra, silenzio! Roberto, jól értem, hogy választás elé állítasz? Hogyha előléptetem Leonórát, akkor itthagysz bennünket? Roberto, aki már kezdte visszanyerni önuralmát, bólintott. Adelino felsóhajtott. Kerülte a lány tekintetét. Leonórának fogalma sem volt róla, hogyan fog dönteni. Előző este, miközben hazafelé tartott, a hajón arra gondolt, hogy akárhogy is alakul a kapcsolata Alessandróval, egy nagy dolgot már elért: ő az első női üvegfúvó Muránón. Maestra. Elérte, amiért Velencébe jött: megkapta a munkát, amelyre már régóta vágyott és végre megmutathatta, mit tud, kifejezésre juttathatta kreatív, művészi szenvedélyét. És most egy rövidke éjszaka után elveszik tőlem. Ismét csak egy servente leszek, azért, mert egy férfi teljes szívéből gyűlöl. De

fel nem foghatom, miért. Adelino sosem válna meg Robertótól. Elvégre ő a legjobb üvegfúvó a szigeten. Adelino hosszas gondolkodás után így szólt: – Nehéz döntés. – Felemelte tekintetét, de nem Leonórára, hanem Robertóra nézett. – Roberto, te vagy itt a legjobb maestro, de a fejed legalább olyan forró, mint a kemence. Menj, vedd fel a fizetésed! A vázát nem kell kifizetned. Leonóra döbbenten nézett Robertóra – azt hitte, a férfi mindjárt ráront Adelinóra. Ám a maestro nem az idős férfin akarta kitölteni dühét. Mielőtt Adelino megállíthatta volna, durván a falnak lökte Leonórát, majd ujjaival szorosan megragadta a nyakát. A szalag átvilágított ujjai között. Leonórának az a bizonyos éjszaka jutott eszébe, ám a férfi most egészen mást mondott neki – Igen, sikerült befúrnod magad ide, puttana! – sziszegte. – De biztos vagyok benne, hogy senki sem mondta el neked, ki is volt a te imádott ősöd! Egy áruló! Egy hitvány árulóra vagy olyan büszke! Ugye nem mondta el neked senki, hogy Corradino elárulta az én ősömet, és mestersége titkait eladta Franciaországnak, ahol aztán gazdag emberként halt meg? A te nagy reklámkampányod nem más, mint egy hazugságon alapuló vicc! – Te vagy az, aki hazudik! – kiáltotta Leonóra, majd arcon köpte a férfit. – Corradino itt élt, itt dolgozott, és itt is halt meg!

– Ostoba! Franciaországban halt meg. Adelino végül közbeszólt: – Roberto, engedd el és takarodj innen! Roberto, mintha kifárasztotta volna heves vallomása, eleresztette Leonórát, majd kiviharzott az irodából. Leonóra kábán ült le a székre. Adelino zaklatottan járkált körülötte, megviselte, hogy végső soron miatta került napvilágra a szörnyű titok. Vizet adott neki, de Leonóra csak legyintett, nem kért a gondoskodásból. Végül Adelino szemébe nézett. – Mit jelentsen mindez? – kérdezte remegő hangon. – Valóban lehetséges volna, hogy Corradino áruló volt? De mivel ártott Roberto családjának? Adelino értetlenül megrázta a fejét. – Roberto, a del Piero család sarja. Évszázadokkal ezelőtt élt őse, Giacomo, híres maestro volt, és egyben Corradino tanitómestere. Amennyire én tudom, a legjobb barátok voltak. Akkor Roberto miért mondott ilyen kegyetlen dolgokat? Miért gyűlöli Corradinót és engem? És mit értett azalatt, hogy Corradino áruló volt… hogy eladta a mestersége titkait a franciáknak? Hát nem itt halt meg Muránón? Adelino bólintott: – De igen, higanymérgezésben. Legalábbis a feljegyzések ezt állítják. Leonóra megpróbálta megemészteni a hallottakat, összerakni a Corradinóval kapcsolatos

információfoszlányokat. Egyszer csak azon kapta magát, hogy bólogat. – Igen – mondta. – Valószínűleg így volt. Adelino odalépett hozzá, és szelíden a vállára rakta a kezét. – Figyelj, miért nem mész haza, és pihensz egy kicsit? Majd én elrendezem itt a dolgokat. Gyere be holnap, ahogy szoktál. Meglátod, semmi baj nem lesz. Nagy nap lesz a holnapi, végre megjelenik az első reklám. De addig ki kell pihenned magad. Leonóra érezte, hogy a férfi valóban aggódik érte, mégis összeszorult a gyomra, ha a következő napra gondolt. Elköszönt Adelinótól, majd kábán kibotorkált a napfénybe, és elindult a Fondamenta Maninon. Ám ezúttal még az ismerős utca látványa sem nyugtatta meg. Felnézett a megkopott utcatáblára. „Corradino, mondd, mit tettél?”

TIZENHATODIK FEJEZET AZ OBSZIDIÁN TŐR Most pedig készítsük el a tőrt. Az üvegpengék, melyeket Corradino a Tízek Tanácsának bérgyilkosai számára készített, s amelyek alig hallhatóan hatolnak be az áldozat húsába, nem felelnek meg a célnak. Azok a csillogó kések a fornace falán lógtak – sorban, mint a jégcsapok, amelyek a természet halálát hozó tél beköszöntekor születnek meg. Corradino nem véletlenül készített olyan sok tőrt – mindegyiket csak egyszer lehetett használni, mert mikor az őket fogó gyilkos a kés belevágta az áldozat húsába, letörte a markosát, így a seb begyógyult, elrejtve a szúrás nyomát, elleplezve a módszert, amellyel végeztek az áldozattal. Ám azoknak, akik meg akarták tudni, hogyan halt meg szerettük, a penge ijesztő figyelmeztetés volt: a Tanács keze mindenhová elér. Corradino tudta, hogy a Tízeknek dolgozó fekete árnyalakok nagyon szeretik a pengéit. Miközben a hegyüket csiszolta, gyakran eszébe jutottak a szerencsétlenek, akiknek majd a húsába hasít a penge,

szétválasztva izmokat és inakat, elvágva az ereket. Az asszonyok és gyermekek sírása állandóan kísértette; hallotta keserves zokogásukat, mert megölték az apjukat, ahogyan egyszer az ö apját is. Ám egy másik gondolattal elűzte ezeket a panaszos hangokat: Saját életemet teszem kockára, ha nem készítem el a tőröket. Corradino úgy enyhített bűntudatán, hogy a lehető legvékonyabbra csiszolta a pengéket, hogy gyorsan, simán hatolhassanak áldozataik húsába. Akár egy sebész, aki kénytelen részt venni egy mészárlásban, igyekezett minél jobban enyhíteni a szerencsétlenek kínjait. A fornace üres volt – már az összes maestro hazament, még Giacomo is, akin már kezdett látszani a kora. Corradino egyedül maradt a fényes pengékkel, a félig kész candelabrókkal, amelyek mint rokkantak várták, hogy kapjanak egy művégtagot, és a csillogó kelyhekkel, melyek alig hallhatóan énekeltek, miközben lassan kihűltek. Körbenézett a helyiségben, amely immár húsz éve volt az otthona – most, hogy a kemencék már nem égtek, kimondottan hűvös volt. Corradino megbizonyosodott arról, hogy rajta kívül nincs ott senki, majd meggyújtott egy gyertyát. A falba süllyesztett, használaton kívül lévő kemence felé fordult. Lassan kinyitotta az ajtaját, majd belépett a kitátott szájba, mely régi kelyhekkel és gyertyatartókkal volt tele – azokkal az elhibázott üvegtárgyakkal, melyeket a mesterek ide

dobáltak be a hosszú évek során. A kemence hátsó falához érve Corradino kitapogatta a fémkampót. Miközben maga felé húzta, feltárult előtte a titkos belső helyiség, amelyben lakott. Nem kellett ügyetlenül tapogatóznia az ismerős sötétségben – gyorsan meggyújtotta a gyertyákat és hamarosan kellemes, meleg fény árasztotta el a helyiséget, amely nem egy műhelyre hasonlított, hanem sokkal inkább egy velencei szalonra. A sarokban egy kényelmes bársonykanapé állt. Az egyik oldalon a falat teljesen átérő kandallóban olyan vidáman lobogott a tűz, akár egy nemesember otthonában. A falakon pedig, a táncoló árnyékok között Corradino legnagyobb becsben tartott munkái lógtak – azok, amelyekről tudta, hogy egy nap el kell majd adnia őket. Ám ennek még nem érkezett el az ideje. Tekintetében mérhetetlen szeretettel nézett végig a padlótól a mennyezetig érő hatalmas tükrökön, amelyek kétszeresére nagyították a helyiséget. A díszes gyertyatartók fényesebbek voltak, mint a bennük álló gyertyák lángja. A képrámák pedig olyan gyönyörűek, hogy az emberek őket fogják nézni, nem a beléjük foglalt festményeket, készüljenek azok akár a világ leghíresebb embereiről. Ám a helyiség csak hasonlított egy fényűző palazzora – valójában egy raktár volt, Corradino itt tartotta munkaeszközeit: a hosszúkás dézsákat, ezüsttartályokat, festékes üvegcséket és maró szagú kémiai anyagokat tartalmazó fiolákat.

Ez a szoba az enyém. Titkos, biztonságos, és a legmegfelelőbb hely arra, amire készülök. Corradino tudta, mire van szüksége – egy egyedi tőrre, melynek az a neve, hogy dente, azaz „fog”. Találó név; a penge nem lesz olyan vékony és halálos, mint a bérgyilkosok tőréé, és nem is úgy készül, hogy le lehessen törni a markolatát. A rövid, ám szilárd, sötét üvegből készülő dente egyaránt alkalmas ‘esz vágásra és ásásra. Corradino azon gondolkodva, hogy milyen fajta pengét készítsen, alaposan szemügyre vette a porokat és kenőcsöket. Végül eldöntötte. Obszidián. A világ legősibb üvege. Levetette a kabátját, és munkához látott. Melege volt: a szoba méreteihez képest nagy – ám a célnak éppen megfelelő nagyságú – kandalló hamar befűtötte a helyiséget. Corradino az általában használt homok helyett egy maréknyi hamuszerű, a Stromboli vulkánról származó habkövet dobott a tűzbe. Azt egy maréknyi kén követte, amely annyira marta az orrát, hogy kénytelen volt egy zsebkendőt tartani az arca elé. Ma este létre kellett hoznia azt a mindennél keményebb, természetes üveget, amelyet a délen található vulkánok okádnak ki magukból időről időre. Azt az üveget kell itt megteremtenie, amely a Pompeiben és Herculaneumban elpusztult szerencsétlenek testét örökre koporsóba zárta, akárcsak a borostyán a rovarokat – amely előbb folyékony, ám később olyan

keménnyé válik, mint a gyémánt. Egy tűzben edzett lapáttal összekeverte a porokat az izzó üvegmasszával, amely egész nap a tűzben melegedett, mint egy alvó szalamandra. Összekeverte, majd újra felhevítette a masszát, hozzáadott még egy kis habkövet és egy egészen kevéske szurkot, míg az üveg olyan sötétté és sűrűvé nem vált, mint a melasz. Csak akkor vette kezébe a pontellót, és kezdte el formálni a markolatot. Mikor már teljesen elégedett volt az eredménnyel – mert ezen az éjszakán tökéleteset kell alkotnia –, visszavitte a markolatot a tűzhöz, és egy hosszú pillanatig újra felhevítette, hogy kialakíthassa a pengerészt. Mikor a sötét markolat újra izzani kezdett, kihúzta a tűzből, azzal a végével lefelé, ahol a penge lesz, belefogta egy satuba, majd figyelte, ahogy a markolat rózsaszínes vége a gravitációnak megadva magát elkezd formálódni: az olvadt üveg, mint egy cseppkő, lassan lefolyva átalakult a penge hegyévé. Corradino akkor kezdte el alkalmazni ezt a csepegtess módszert, mikor rájött, hogy így a pengék hegye tökéletesebb lesz, mintha csiszolná őket. Így az üveg saját maga alakította ki végleges formáját. Számolni kezdte szíve dobbanásait, majd a megfelelő pillanatban, semmivel sem korábban, megfordította a satut, hogy az időközben hűlni kezdett üveg, szinten csak a gravitáció hatására, olyan alakúvá hajoljon, mint egy vadállat agyara. A kicsi, fekete, elgörbülő pengevégen megcsillant a tűz lángja.

Igen, ez megteszi. A penge és markolat egy darabból készült, így sokkal erősebb, jobban ellenáll a törésnek, mint azok a pengék, amelyeket a sötét árnyaknak készítettem. Mikor Corradino leült, hogy figyelemmel kísérje, hogyan hűl ki a fekete tőr, még egyszer, utoljára körbenézett otthonában. A helyiséget, amelyről rajta kívül csak Giacomo tudott, kifejezetten Corradino számára alakították ki azután, hogy rájött, hogyan készítse el a tükreit. Senki sem tudhatta meg, hogyan dolgozik, ezért vonult vissza ebbe a szalonba, amely megőrizte titkát. A titkot, amelyet Corradinón kívül egyetlen üvegfúvó mester sem ismert. A titkot, amelyet véletlenül fedezett fel, mikor egy vázája eltört. A titkot, amely megmentette őt a halálos ítélettől, amelyet mohó urai, a Tízek Tanácsának tagjai végül nem mondtak ki rá. A titkot, amelynek köszönhetően kiszabadult Muránó szigetének fogságából, és eljuthatott Velencébe, ahol végül életet adhatott legfontosabb teremtményének, Leonórának. A titkot, melyet soha, sehova nem írt le, még jegyzetfüzetébe sem, melyet mindig magánál hordott. Így ezt a titkot Csakis ő ismerte. Ám egy idegen ország királya most megakarja ismerni ezt a titkot, és ezért neki most meg kell halnia. Megesküdtem magamnak, hogy sírba viszem a titkomat. Akkor még nem tudtam, hogy valóban így lesz.

TIZENHETEDIK FEJEZET TITKOS TALÁLKA Vittoria Minotto lázban égett. Nem élte át gyakran ezt az érzést. Ezért hogy teljesen kiélvezze a helyzetet, a Floriánt ajánlotta a találkozás helyszínéül. Ha már komoly kiadásokba kell vernie magát, legalább élvezetet is találjon benne. Kellemes idő volt, de az őszi szél már feltámadt, így Vittoria úgy döntött, ne a teraszon találkozzanak, hanem odabent – a híres zöld-arany szalon mellett foglalt asztalt, ahol a férfi könnyen megtalálja. Aznap nem játszott a vonósnégyes, és a zongora is némán állt a helyén. A turisták nagy része már hazautazott – Velence elkezdett felkészülni téli álmára, amely után vidáman ünnepelhet a karneválon. Érdekes – és ezt helyiként már rég észrevette –, hogy nyár végén a bulizó középiskolások és egyetemisták és az edzőtáborokba érkező fiatalok lassan átadják helyüket a téli időszakban hosszú hétvégékre belátogató olasz házaspároknak. Vittoria kikérte a pénztárcájára igencsak veszélyes caffé Americanót, majd rágyújtott egy cigarettára. Kinézett a térre, nem látja-e a férfit. Á, ott van! Fiatal, jóképű, a galambok

ijedten menekülnek határozott léptei elől. Nem is rossz. Sőt… A férfi azonnal észrevette: – Signorina Minotto? – A telefonból már ismert, kellemes hang, szenvedélyes férfit takart. Vittoria fejét félrebillentve érzékien kifújta a füstöt. – Si. A férfi még azelőtt, hogy Vittoria hellyel kínálta volna, leült vele szemben, majd maga is rágyújtott. A nő máris megkedvelte. – Tudomásom van valamiről, ami szerintem érdekelné – mondta a férfi. – Leonóra Maninról van szó. Bár valójában nem is, a történet sokkal régebbre nyúlik vissza. Corradino Maninról szeretnék mesélni önnek. Szerintem jó sztorit lehetne írni belőle. Igen! A férfi kimondta! A szót, amelyet Vittoria mindennél jobban szeretett hallani. A szót, amelyre már kislánykorában felkapta a fejét, mikor édesapja a térdére ültette, és kimondta a varázslatos mondatot: „Egyszer régen, réges-régen…” Nagyon szeretett volna még ébren maradni, meghallgatni még egy történetet… egy sztorit. Egy történet. Amelyből sztori lesz! Ez éltet! – Kezdje, hallgatom!

TIZENNYOLCADIK FEJEZET NON OMNIS MORIAR46 Giacomo del Piero az ablakánál állva kinézett a Muránócsatornára. Biztos volt benne, hogy nem az érzékszervei játszadoztak vele, hanem valóban hallott valamit; a magasba tartotta gyertyáját, és kikémlelt a keskeny ablakon. Semmit sem látott, a gyertya lángja csak az ő tükörképét világította meg, melyet töredezetté tettek az ablaküvegben futó ólomvonalak. Egy öregember nézett vissza rá az ablakból. Giacomo hátat fordított tükörképének és gondolkodni kezdett, mit is kellene tennie. Először is ennie kell valamit – az éléskamrában van néhány finom bolognai virsli, és egy kis bor. Ám rájött, hogy cseppet sincs étvágya. Észrevette, hogy ahogy öregszik, egyre kevesebbet kíván enni. Más dolgok kezdték érdekelni – a könyvei, munkái és a barátai. Különösen Corradinóra gondolt sokat, arra, hogy a kisfiú aki egy nap besétált hozzá a műhelybe, lassan a fiává vált. Talán lesétálhatna az ösvényen hozzá, hogy együtt Nem halok meg egészen. (latin) Horatius ódáiból (3, 30, 1) vett idézet, melyben a költő vagy a lélek halhatatlanságára, vagy arra céloz, hogy a neve és művei halála után is fönnmaradnak. (a szerk.) 46

igyák meg azt a bort. Nem, a fiút most teljesen lefoglalja az a munka, amellyel az a titokzatos Maestro Dominico bízta meg, a Vecchio Színháztól. Giacomo sosem találkozott a férfival, de azt tudta, hogy Corradino mostanában minden idejét a fornacéban tölti. Lehet, hogy még most is ott van. Végül úgy döntött, mégsem keresi fel barátját. Ehelyett kezébe vette öreg violáját; ujjai és a vonó azonnal elkezdtek játszani egy, a Veneto tartományban jól ismert, szomorkás népdalt, amely pontosan tükrözte lelkiállapotát. Rossz előérzete támadt, de hogy mitől, azt maga sem tudta. Csak érezte, hogy valami nyomja a szívét. Ez az érzés vezette oda újra és újra az ablakhoz azóta, hogy hazaért a fornacéból. Az egész este ebben a furcsa várakozásban telt, így cseppet sem lepődött meg, mikor halk kopogtatást hallott. Ahogy óvatosan letette a violát, az a szörnyű érzése támadt, hogy a Halálnak fog ajtót nyitni, aki jeges hangján közli majd vele, hogy érte jött. Ám nem a Halál állt ott, hanem barátja, Corradino. Miközben szeretetteljesen arcon csókolták egymást, Giacomo megérezte, hogy barátja nagyon zaklatott. Corradino nem tudta eldönteni, hogy leüljön vagy állva maradjon, a bort pedig, amellyel Giacomo megkínálta, először könnyed legyintéssel elutasította, majd végül mégis egy hajtásra megitta. – Corradino, mondd, mi bánt? – kérdezte aggódva Giacomo. – Lázas vagy? A higany?

Corradinót már egy ideje száraz köhögés kínozta, ami annak a jele lehet, hogy a tüdőt károsította a higany, amelyet az üveg beezüstözéséhez használtak. Giacomo egy héttel korábban javasolta barátjának, hogy helyezzen borsszemet a nyelve alá, megelőzze a tüdőbajt – mint minden velencei, ő is nagy tisztelettel adózott a titokzatos keleti fűszereknek. A legtöbb üvegfúvónak az ördögi ezüst okozta a halálát, művészetük, amely éltette őket. Barátja kérdésére Corradino hevesen megrázta a fejét, de szemei lázasan égtek. – Azért jöttem, hogy… – kezdte, de aztán hirtelen elhallgatott. Giacomo megragadta Corradino karját, és erőszakkal leültette a mögöttük álló székre. – Nyugodj meg, Corradino mio! Mit akartál mondani? Bajban vagy? Corradino felnevetett, de megint csak megrázta a fejét. Azért jöttem, hogy elmondjam… nem is tudom… azt akarom, hogy tudd… Annyi mindent el kellene még mondanom neked, barátom! – Mély lélegzetet vett. – El akarom mondani, hogy mindent neked köszönhetek, azt, hogy mégiscsak van apám, hogy újra és újra megmentetted az életemet, amit sosem fogok tudni úgy meghálálni, ahogy szeretném, és hogy… hogy bármi is történik velem, szeretném, ha jó szívvel emlékeznél rám. Szenvedélyesen megszorította az öregember kezét. Ígérd meg! Ígérd meg, hogy megpróbálsz csakis jó szívvel gondolni rám!

– Corradino, én mindig jó szívvel gondolok rád! Mi ez az egész? – Még egy dolgot szeretnék kérni tőled. Ha látod Leonórát, ha látod még valaha is az életben, mondd meg neki, hogy mindennél jobban szeretem! – Corradino… – Ígérd meg! – Megígérem, de el kell mondanod, mit jelentsen ez az egész! Mi ütött beléd? Mit forgatsz a fejedben? Corradino túl gyorsan válaszolt: – Semmit, igazán semmit. Én csak… – újra felnevetett, elkeseredetten, és a tenyerébe temette a fejét. Aztán, mintha sikerült volna összeszednie magát, már sokkal nyugodtabb hangon folytatta. – Bocsáss meg! Csak rossz kedvem van, ennyi az egész. Magam sem értem, miért. Talán a hold teszi… Az ablak felé intett; Giacomo is látta, hogy valóban, majdnem telihold van. Talán ő is ezért ilyen szomorkás. – Igazad van, én is furcsán érzem magam. Gyere, űzzük el a bánatot egy kis borral! Corradino legyintett, hogy nem kér többet inni. – Mennem kell, barátom. Ne feledd, amit mondtam! Giacomo megvonta a vállát. – Nem fogom. Akkor holnap találkozunk a fornacéban. – Igen, holnap – bólintott Corradino. A két jóbarát hosszan, szorosan megölelte egymást, majd Corradino elment, és Giacomo ismét magára maradt a gondolataival. Kinézett a sötét éjszakába, és azt latolgatta,

vajon jól látta-e, valóban könnyek csillantak-e meg Corradino szemében, mielőtt kilépett az ajtón. Annak ellenére, hogy azt mondták, másnap találkoznak, Giacomo úgy érezte, mintha a barátja elbúcsúzott volna tőle. *** Corradino valóban elbúcsúzott. Mikor másnap reggel Giacomo nem találta bent a fornacéban, rossz előérzete tovább fokozódott, szörnyű hangok kezdtek visszhangozni a fejében. Azonnal Corradino lakására sietett, olyan gyorsan ment, ahogy csak öreg lábai bírták. Kopogás nélkül nyitott be barátja otthonába, és azonnal a belső szoba, a háló felé vette az irányt. Ott a legrosszabb fogadta, amit el tudott képzelni. Barátja felöltözve, mozdulatlanul feküdt alacsony, kerekes ágyban. Giacomo először azt hitte, önkezével vetett véget életének, hogy előző este azért ment el hozzá, hogy elbúcsúzzon. Ám aztán könnyein keresztül meglátta az árulkodó, fekete csíkot, amely Corradino szája sarkától a takaróig húzódott. Megfordította barátja egyik hideg kezét – az ujjai vége is fekete volt. Giacomo többször látta életében ezeket a jeleket, mint szerette volna. Higany. Az üvegfúvók pestise vitte el Corradinót. Giacomo erőtlenül leült az ágy végébe, és keservesen zokogni kezdett. Tudta.

Corradino tudta, hogy haldoklik, azért ment el hozzá még egyszer, utoljára. El kellett köszönnie legkedvesebb barátjától. Giacomo erőt véve magán felállt, és Corradino arcára húzta a takarót. Ahogy ezt tette, arra gondolt, amire minden apa, aki eltemeti szeretett fiát: „Uram, miért vetted el tőlem?” Giacomo csak késő este ment haza. Az volt hosszú életének legfájdalmasabb napja, úgy érezte, úgy lenne a legjobb, ha ő is lehajtaná a fejét, és soha többé nem ébredne fel. Jelentette Corradino halálát Muránó polgármesterének, majd fogadta a medicót, akit azért küldtek, hogy igazolja a szavait. A doktor alaposan megvizsgálta Corradinót, levágta a haját, és megcsapolta a vérét. Giacomo tudta, hogy a Tízek Tanácsa várja el ezt az alaposságot. Sötét köpenyében és fehér maszkjában, melynek hosszúkás orrésze alatt, védekezésképp a fertőzések ellen, gyógynövények voltak, az orvos úgy nézett ki, mint egy keselyű, amely azért repült oda, hogy Corradino holttestéből lakomázzon. Ám a Tanács, ha ilyen nagy mester halt meg, ragaszkodott hozzá, hogy az orvos megbizonyosodjon afelől, hogy az illető valóban halott. Giacomót csak ez tartotta vissza attól, hogy könyörögjön a doktornak, ne fossza meg halott barátját a méltóságától. Tisztes távolból figyelte a doktort, ám mikor az végzett a dolgával, megkérte, hadd végezze el az ilyenkor szokásos szertartásokat. A doktornak nem volt ellene kifogása,

megengedte, hogy az öreg mester átvigye a házába barátja testét. Giacomo végig ott volt, míg az asszonyok megmosták Corradino arcát, megfésülték a haját, majd összekötözték a lábait. Gyertyafénynél ráfektették egy durva vászonra; Corradino csak akkor vette le a szemét barátjáról, mikor az asszonyok teljesen körbevarrták a vásznat. Mindvégig arra gondolt, milyen kedves ember volt fogadott fia, hogy hajfürtjei milyen szépen csillogtak a gyertyák fényében, milyen szép volt enyhén rózsapíres arca, és milyen hosszúak a szempillái. Még most is úgy tűnt, mintha csak aludna. Mielőtt az asszonyok teljesen összevarrták volna az anyagot, két aranyérmét helyezett szeretett barátja szemeire. Gondolkodás nélkül engedte ki kezei közül egyévi bérét. Amit csak tudott, megadott a fiúnak: megosztotta vele az otthonát, a tudását, és teljes szívéből szerette. Corradino minden tekintetben az örököse volt, ám most, hogy meghalt, Giacomo csak a két aranyérmét tudta odaadni neki. Megtört szívvel fordított hátat a zsáknak. Nem sokkal később megérkezett két csendőr, hogy a holttestet elvigyék a hajóhoz, amely majd elszállítja Sant’Arianóra, a temető-szigetre. Giacomo megkérte őket, hadd kísérje el barátját a kikötőig, ám kérését megtagadták. – Signore – mondta a magasabb csendőr együtt érző pillantással –, két testet kell ma elszállítanunk, pestisben haltak meg. Nem kezeskedhetünk a biztonságáért.

A csendőrök elvitték Corradino testét, majd az asszonyok is elmentek, hálásan szorongatva kezükben az érméket, melyeket Giacomo a fáradozásukért adott. Megint egyedül maradt, akárcsak előző éjjel, mielőtt élete legfájdalmasabb pillanatait kellett átélnie. Nem tudta megsiratni barátját, fiát. Könnyei még Corradino hálószobájában elapadtak, és most csak sajgó fájdalmat érzett. Kezébe vette violáját, ugyanúgy, ahogy előző éjjel. Ám a hangszer most egészen más hangon szólalt meg – egy pergamendarabka volt a húrjai között. Az a pergamen, amelyet Giacomo bármikor, bárhol felismert volna: egy firenzei pergamendarab, Corradino jegyzetfüzetének a kötéséből. Giacomo szíve zakatolni kezdett, ahogy felidézte a pillanatot, mikor előző este leültette barátját a viola mellé. Remegő ujjakkal húzta ki a pergament a húrok közül. Corradino nem bánt jól a tollal, hiszen csupán tízéves volt, mikor elszakították Monsieur Loisytól, ám a pergamenen olvasható szavak napnál is világosabban beszéltek. Szép tollvonásokkal a következőket írta rá az oldal közepére: NON OMNIS MORIAR Corradino nem olvasott sokat – valójában csak egy könyve volt, az a Dante-mű, amely édesapjától maradt rá. Giacomo azonban tanult ember volt, így nem kellett átlapoznia a szobájában lévő könyveket, hogy megértse, mit jelent ez a három szó. Egyszeriben minden világossá vált

számára – Corradino rózsás orcái, csillogó haja, és a szeretetteljes búcsú. NON OMNIS MORIAR NEM HALOK MEG EGÉSZEN Giacomo magához szorította a lapot, majd berakta saját Dante-kötetébe. Ahogy becsukta a könyvet, aznap először elmosolyodott. Corradino életben van.

TIZENKILENCEDIK FEJEZET A NEGYEDIK REND – Olvasd! Adelino Leonóra előtt az asztalra vágta az újságot. A lány még érezte rajta a friss nyomdafestékszagot. Adelino hátat fordítva neki az ablakhoz ment – szemmel láthatóan harcolt valami érzéssel, amiről Leonóra nem tudta eldönteni, mi az. Talán düh? Azt hitte, a nyomdában elrontották a képeket, vagy elírtak valamit. Csak akkor szólalt meg benne a vészharang, mikor a gyűrött lapon meglátta Vittoria Minotto nevét és fotóját. A velem készített interjú? Nem, annál sokkal rosszabb! „A szerencsétlen vetraio! Adelino della Vigna a rossz lovat ülte meg nagyszabású kampányában. Hogy a Muránó szigetén lévő haldokló Della Vigna üveggyárat megmentse, elállt a Manin-sorozattal, az antik és modern üvegek új, exkluzív sorozatával. Az egykori híres üvegfúvó, Corrado Manin fémjelzi a kampányt – a csak Corradinóként ismert mester és bájos leszármazottja, Leonóra Manin, az első maestra hivatott megmenteni a műhelyt a csődtől. Olvasóink bizonyára még emlékeznek a napokban

megjelent hirdetésekre, melyeken a két Manin látható – gyönyörű városunk majd összes faláról ezek a képek köszönnek vissza. Am arról senki sem tudott, amit a műhely egyik mestere, Roberto del Piero mondott el lapunknak.” Leonóra megdermedt. Roberto! Remegő kézzel lapozott a cikk folytatásához. „»Ez az egész kampány egy vicc!«, mondta Signor del Piero. »Corrado Manin valóban híres üvegfúvó mester volt, ám egyben áruló is. Elárulta mesterségét és a Köztársaságot. Hagyta, hogy a franciák elcsábítsák, és Párizsba utazott, ahol eladta titkainkat legnagyobb kereskedelmi riválisainknak. Corradino egyetlen csapással megsemmisítette Velence üvegmonopóliumát. Nem venném ennyire a szívemre, amit tett, ha árulása nem érintette volna családomat. Ősöm, Giacomo del Piero volt Corradino mentora. Ám ő mégis elárulta őt, és ezzel a halálba küldte. Corradino nem Mester, hanem Merénylő volt!«„ A szerkesztő minden bizonnyal érdekesnek találta ezt az alliterációt, mert a fejezet alcíme is ez volt: „Merénylő, nem Mester!” Leonóra nagyot nyelt, majd tovább olvasott. „ Signor del Pierót nem csak a múltban történtek bántják” írta Vittoria Minotto. „»Történetemmel megkerestem a kampányon dolgozókat«, mondta Signore

del Piero. »Giacomo Corradino mentora volt – mindenre megtanította, amit tudott. Sőt, mi több, nem volt olyan év, hogy ne dolgozott volna a fornacéban legalább egy del Piero. Felajánlottam nekik, hogy az én nevemmel adjuk ki az új sorozatot, de elutasítottak. Jobban tetszik nekik ez a lány, aki még csak néhány hónapja él Velencében! Signor del Piero nincs nagy véleménnyel Signorina Maninról. »Ért valamicskét az üvegfúváshoz, de csak egy tehetségtelen, szőke, angol lány. Semmi több.« Ennek fényében még igazságtalanabb, ami Signor del Pieróval történt. »Megpróbáltam felnyitni Adelino szemét, de ő válaszképp kirúgott. Ő is a lányt választotta, úgy gondolja, vele megmentheti az üzletét.« Ki kell hangsúlyoznunk, hogy lapunknak nem szokása minden sértett elbocsátott szavait leközölni. Utánajártunk a történetnek, láttuk a bizonyítékokat, amelyek alátámasztják Corradino Manin árulását. Forrásaink hitelesek. A tények, amelyeket feltárunk, minden bizonnyal szégyenbe hozzák Signor della Vignát, aki olyan képfeliratok segítségével akar vevőkre szert tenni, mint például »Az üveg, amelyre a Köztársaság épült«. Bizonyára a plakátok feliratai töltötték ki minden gondolatát ma reggel, és talán nemsokára magyarázatot ad nekünk. Kedves olvasóink számíthatnak rá, hogy leállnak a kampánnyal.” – Ez igaz? Leállsz a kampánnyal? Adelino visszafordult irodája ablakától.

– Mi mást tehetnék? – Kivette Leonóra kezéből az újságot, és visszalapozott az elejére, ahol hatalmas betűk ordították, hogy „ÁRULÁS MURÁNÓN”. A cikk címe mellett pedig ott volt a tízéves, ártatlan Corradino és a farmeros Leonóra fotója. Leonóra agya zsibongott, csak egy gondolat vált ki a többi közül tisztán: Mindjárt rosszul leszek! Kirohant a szobából, át a fornacén – még épp időben ért ki a csatornához, ahol hányni kezdett. Honnan tudhatta volna hogy négy évszázaddal korábban, azon az éjszakán, mielőtt árulóvá lett, Corradino ugyanezt tette?

HUSZADIK FEJEZET AZ ÖREGEK MINDENT LÁ TÓ SZEMEI Leonóra a dorsodurói Ca’Foscari Egyetem előtt állt. Azért jött ide, hogy találkozzon Padovani professzorral, az egyetlen emberrel, aki összekötheti őt múltjával. Előző nap összetörten ment haza a fornacéból, és hányingere azóta sem akart elmúlni. Még San Marco barátságos fényei sem tudták jobb kedvre deríteni. Ferroviánál szállt ki a hajóból, majd megvárta a 82-es vaporettót, amely elvitte a Rialto-hídhoz. Mikor a vaporetto megállt, az apja jutott eszébe – hosszú hetek óta most először. Furcsa volt, hogy apjára sokkal ritkábban gondolt, mint Corradinóra, aki már évszázadok óta halott volt. Most tudatosult csak benne, mennyire szüksége van őse emlékére, hogy büszke rá, sőt, azt lehet mondani, szereti. Nem esett volna jobban kétségbe, ha apját vádolják árulással. Mindig is úgy érezte, hogy apja csak anyjához tartozik, neki nincs sok köze hozzá. Ami nem is olyan meglepő, hiszen sosem látták egymást, pusztán biológiai kapcsolat volt közöttük. Furcsa, hogy Corradinóhoz sokkal jobban kötődöm.

Roberto del Pierónak sikerült, ha nem is elszakítania, de megnyirbálnia ezt a köteléket. Leonóra sebezhetőnek, kiszolgáltatottnak érezte magát. Még a lemenő nap fényében nyugovóra térő ezüstpaloták látványa sem nyugtatta meg. Megérkezett az ősz, és az épületek barátságos homlokzatai mintha elsápadtak volna, miután a turisták várost éltető vérárama felhígult. A díszes ablakok most nem néztek rá hívogatóan. Azon gondolkodott, Corradino vajon valóban elárulta-e ezt a gyönyörű várost, hogy vajon milyen titkos találkákon vett részt az épületek falai között. Ahogy kiszállt a Rialto-hídnál és elindult a Campo Maninra vezető sötét utcácskákon, zavaró érzések kerítették hatalmukba – mintha valaki követte volna. Úgy érezte, Corradino szégyene őt is beszennyezte. Ha valóban elkövette, amivel vádolják, a város, amely sosem felejt, engem is elítél. Leonóra úgy érezte, az épületek, amelyek még nemrég oly szívélyesen üdvözölték, most mintha szándékosan nem akarnának tudomást venni róla. Rossz érzése még akkor sem szűnt meg, mikor odaért a Campo Maninra. A gyönyörű árnyékok utálatosakká is tudtak válni. Ne nézzetek így! Azonban a következő pillanatban már meg is szidta magát. Mert valójában nem az aprócska piros alaktól félt, hanem Roberto del Pierótól. Ő a felelős azért, hogy a férfi és

családja fornace-beli karrierje véget ért. Persze találhat máshol munkát, de mégiscsak Leonora az, aki kitúrta. Keresztülszaladt a téren, melynek kövei, annak ellenére hogy beköszöntött az ősz, még mindig sugározták magukból a meleget. Lakása ajtajához érve idegesen keresni kezdte a kulcsait. Hiába hajtogatta magában, hogy butaság, mégis úgy érezte, mintha követnék. De talán sikerül még időben bemenekülnie a bérgyilkosok elől. Csak jussak be a lakásba… Remegő kezekkel dugta be a kulcsot a zárba – mintha bármelyik pillanatban elkaphatták volna a csuklóját, vagy fojtogatni kezdhették volna. Néhány másodpercig még bajlódott a kilinccsel, de végül sikerült kinyitnia az ajtót. Gyorsan becsapta maga után, és a sötétben hangosan zihálva nekitámasztotta a hátát. Néhány pillanattal később felsikoltott – még sosem ijesztette meg ennyire a telefoncsörgés. Remegő lábakon ment ki a konyhába, de mikor a füléhez emelte a kagylót, nagy megkönnyebbülésére nem a horrorfilmekből ismerős, reszelős hang szólt bele. – Alessandro! Megkönnyebbülten leült, és meggyújtotta a lámpát. Ahogy a fény szétáradt a helyiségben, és hallotta a férfi kedves hangját, Leonora érezte, hogy a hazafelé őt üldöző árnyak visszahúzódnak. Alessandro jót mulatott azon, hogy ilyen kitörő lelkesedéssel fogadta a hívását.

– Szólíts csak Bardolino nyomozónak! – Hát sikerült? – Igen! – válaszolta büszkén a férfi. – Még egy hétig itt vagyok, meg kell hallgatnom egy előadássorozatot, aztán rohanok vissza Velencébe. Leonórának nem volt szíve elrontani a férfi vidám kedvét, így végül úgy döntött, nem zúdítja rá saját problémáit. Az II Gazzettino helyi lap volt, így Corradino gyalázatának híre még nem juthatott el Vicenzába. Rengeteg idejük lesz még később is beszélgetni erről. Leonóra hirtelen nagyon fáradtnak érezte magát, és a szíve tájékán érzett maró szégyen nem hagyta, hogy akár csak egy szóval is megemlítse ősét. Alessandrónak azzal, hogy lelkesen és bőbeszédűen mesélt a Vicenzában töltött időről és a vizsgáiról, sikerült elűznie a lány rossz hangulatát. Leonóra egyre magabiztosabbnak érezte magát, mintha a férfi, annak ellenére, hogy nem is tud még szégyenéről, megvédené a sajtó és az egész város támadásaitól. Nem, Corradino nem lehetett áruló! Roberto csak kitalálta ezt az egész történetet, hogy bosszút álljon rajta. Különben meg számít ez bármit is? Corradino réges-rég halott, de munkái fennmaradtak, és ékesen beszélnek arról, milyen nagy mester volt. De igenis számít! Tudni akarom, ki kell derítenem, mi az igazság! Magamért. Eszébe jutott, mit mondott korában Alessandro.

– Mikor először találkoztunk, azt mondtad, talán tudsz segíteni abban, hogy többet megtudjak a családomról… az apámról. Tényleg tudnál segíteni? Alessandro egy pillanatra elgondolkodott. – Mondd csak, mikor a szüleid együtt éltek itt, Velencében, összebarátkoztak valakikkel? Úgy értem, tudsz olyan régi kollégákról vagy barátokról, akik még itt élhetnek? – Igen, volt valaki. Egy tanár a Ca’Foscari Egyetemen. Egészen kicsi gyerekként találkoztam is vele. – Emlékszel a nevére? Padovani. Igen, Padovaninak hívják. Egész biztos, mert emlékszem, anyám egyszer elmondta, hogy a neve azt jelenti hogy padovai. Még egy mondókára is megtanított… – Azt én is ismerem! „Veneziani gran signori, Padovani gran dottori…” – „Vicentini mangia gatti, Veronesi tutti matti „ 47 – fejezte be Leonóra. – Mindig is érdekelt, miért esznek a mondóka szerint a vicenzaiak macskákat. De azt hiszem, még mindig jobb, mint őrültnek lenni, mint a veronaiak. – Igen, de a legjobb nagy uraknak lenni, mint a velenceiek – mondta büszkén Alessandro. – Na mindegy, a lényeg, hogy Padovani professzor még mindig minden évben küld anyámnak karácsonyi lapot. De azt nem tudom, hogy azóta is a Ca’Foscarin tanít-e. „A Velencei mind nemes, a Padovaniak jó orvosok..." „A Vicenzaiak macskái esznek, a Veronaiak mind őrültek." (olasz) (a szerk.) 47

Leonóra szinte látta, ahogy a vonal túlsó végén Alessandro nagyot nyújtózkodik. Fáradt volt, de a hangja izgatottan csengett, Leonórát pedig felbátorította, hogy komolyan veszi a kérdését. – Mindenképp meg kell tudnod, hogy ott tanít-e még. És ha igen, beszélj vele! Hátha tud valamit az édesapádról. Már holnap menj el – mondta a férfi a szokásos, határozott és utasító hangján –, mert vasárnap Velencében leszek, és ha van kedved, csinálhatnánk valamit együtt. Leonóra boldogan szorongatta a kagylót, úgy érezte magát, mint egy életében először szerelmes kamasz. Még nem akarta, hogy a férfi letegye a telefont, így belekapaszkodott a témába. – Tényleg azt hiszed, hogy ennyi év után is megtudhatok róla valamit? – Mikor ezt kérdezte, nem az apjára gondolt, hanem Corradinóra. – Persze! Mit mondtál, mikor is halt meg? 1972-ben? Különben is, van egy nyomozó ismerősöd. – Leonóra szinte látta az arcán a széles vigyort, miközben elköszönt tőle. Elhatározta, hogy bármeddig is kell kutatnia, kideríti, mi történt Corradinóval. Padovani professzor tökéletes kiindulópont lesz. Azaz hogy az egyetlen ember, akitől elindulhat. Alig bírta kivárni a következő napot, és nem tudta megmagyarázni miért nem volt teljesen őszinte Alessandróhoz, miért hazudta neki azt, hogy az apjáról akar többet megtudni. Nagyon rosszul aludt, és reggel megint rosszullét kerülgette. Kikészültek az idegeim, gondolta.

Nem, valójában tudom, hogy nem az idegeimmel van baj. *** Leonora a Calle della Foscariról belépett az egyetem szerény oldalsó bejáratán. Fülsiketítő zaj fogadta. Bár szombat reggel volt, mindenfelé diákok rohangáltak. Eszébe jutott, hogy az egyetemen minden évben volt egy bolond hét – Leonóra egyszer nővérnek öltözött, és segített társainak végigtolni egy kórházi ágyat a Charing Cross Roadon. Ahogy belépett a Ca’Foscari területére, le kellett kapnia a fejét – tojások repültek el mellette, és mindenfelé liszt szállt. Biztosan most diplomáznak. Olvastam valahol, hogy az olasz diákok úgy tartják, ha magukból készítenek süteményt, gyorsban válik belőlük dottore. Hamarosan ők is elmennek innen akárcsak a turisták. Egyre kevésbé bizakodva futotta végig a tanszékek üveglap alatt lévő listáját, de végül megtalálta a nevet: Professore Ermanno Padovani. A Storia del Rinascimento tanszék vezetője. Reneszánsz történelem. Nem lehetek ilyen szerencsés! Valóban, „Padovanigran dottori”. Felment a lépcsőn, majd az ajtókon lévő táblákat nézve elindult a folyosón. Ide alig jutott fel a lenti hangzavar. Úgy

érezte, rajta kívül senki sincs az elhagyatott folyosókon, így, mikor odaért a Professore szobájához, már alig bízott benne, hogy ott találja a férfit. Ám kopogtatására egy halk „Entrate” érkezett válaszként a nehéz tölgyfaajtó mögül. Leonóra gyomra megremegett – végre találkozik azzal az emberrel, aki talán tud válaszolni a benne kavargó kérdésekre. Ahogy belépett, az elé táruló látványtól majdnem elfelejtette, miért is ment oda. Maga előtt egy széles, díszes ablakot látott, egy négy táblás, mór stílusú üveget, amelyre Velence oly büszke volt. Az ablakból lenyűgöző kilátás nyílt a Canal Grandé San Marcó-i partjára – a fényűző paloták lábazatainál vakítóan csillogott a víz, mintha még tovább akarná fokozni az épületek szépségét. Leonóra annyira belefeledkezett a látványba, hogy ijedten összerezzent, mikor a férfi megszólalt. – Vannak előnyei annak, hogy már harminc éve itt tanítok: az egyik, hogy a tanszéken nekem van a legjobb szobám. A hátránya pedig az, hogy néha nehéz elérnem, hogy bárki bármilyen feladatot is elvégezzen. Hátul jött be, a kapun, ugye? Kár, így nem látta az épület legszebb részeit. Leonóra az öregemberre nézett, aki egy botra támaszkodva felkelt az asztalától, és odasétált hozzá. A lány döbbent arckifejezését látva a hófehér szakállú, elegánsan öltözött, szúrós tekintetű professzor derűsen elmosolyodott. Leonóra zavartan elnézést kért. – De még így is gyönyörű, ahhoz képest, hogy…

– Hogy egy egyetem? Ugye ezt akarta mondani? De nem mindig volt az. A Ca’Foscari eredetileg a velencei püspök számára épült. Mint azt bizonyára ön is tudja, kedvesem, minél magasabb rangú egy pap, annál jobban szereti a világi hívságokat, például a kényelmet. De biztos vagyok benne, signorina, hogy önöknek is gyönyörű egyetemeik vannak. Oxfordban vagy Cambridge-ben tanult? Leonóra döbbenten nézett a professzorra. Azzal hízelgett magának, hogy már teljesen eltűnt az angol akcentusa – ám ez az idős férfi ijesztően intelligens volt, mindent észrevett. Egyre inkább úgy érezte, hogy ez az ember segít majd neki. Vett egy mély lélegzetet. – Professore, elnézést a zavarásért, de szeretnék feltenni önnek néhány kérdést… a történelemmel kapcsolatban. Persze csak ha tud szakítani rám egy kis időt. Ahogy az öregember elmosolyodott, szemei sarkában összeráncolódott a bőr. – Persze, hogy tudok! Ez a legkevesebb, amit megtehetek kedves, régi barátnőm, Elinor Manin lányáért. Hogy vagy, drága Norám? – kérdezte a lányra kacsintva. – Vagy inkább Leonórának hívjalak? Most, hogy asszimilálódtál… Leonórát lenyűgözte a professore gyors észjárása. Nem elég, hogy a férfi azonnal megismerte, de néhány pillanat alatt azt is kikövetkeztette, hogy Leonóra élete teljesen megváltozott, és hogy a lány a nevének is az olasz változatát használja.

– Igen, Leonóra vagyok – válaszolta mosolyogva. – Hihetetlen, hogy még emlékszik rám! Hány éves is lehettem? Talán öt? – Hat – javította ki Padovani. – Egy egyetemi estélyen találkoztunk, Londonban. Büszkén mutattad meg nekem az új cipődet. Őszintén szólva, szebb volt, mint amit most viselsz. – A Professzor lenézett Leonóra kopottas sportcipőjére, mire a lány zavartan csoszogni kezdett. – Kedvesem, ne gondolj rólam ilyen sokat. Elég… hírhedt lettél, nem csoda, hogy hallottam felőled mostanában. Hát persze, az Il Gazzettino! A lap Velence összes háztartásába eljutott. – De azért nem olyan szörnyű a helyzet. Szerintem nem tévedek, ha azt mondom, hogy Botticelli Primaverája közelebb áll hozzád, mint azok az újfajta Tiziano-képek, amelyeken szerepelsz. De gondolom, ezt már sokan mondták neked, ráadásul nálam sokkal fiatalabb férfiak. A professzor kedvességén felbátorodva Leonóra a tárgyra tért. – Szeretnék feltenni önnek néhány kérdést a családomról… de tényleg, csak ha van rám egy kis ideje. A professzor elmosolyodott. – Az én koromban már rengeteg ideje van az embernek, kedvesem. – Elindult vissza az ablakhoz, amely előtt négy nagy szék állt a kollégáknak. – Foglalj helyet! Én biztos leülök, úgyhogy te se ácsorogj itt!

A székek kényelmesek voltak, de nem annyira, hogy az idős férfi, aki amúgy is gyakran elálmosodott, elalhasson bennük. Miután elhelyezkedett, a professzor így szólt: – Nem is tudom, honnan, de megéreztem, hogy eljössz hozzám. Feltételezem, Elinor nem tudja, hogy itt vagy. Leonóra megrázta a fejét. – Nem. Mármint azt tudja, hogy Velencében vagyok, de azt nem, hogy felkerestem önt, professzor. A professzor bólintott, miközben kezével folyamatosan a botja nyelét paskolta. – Hadd szögezzem le mindjárt az elején, hogy nem árulok el semmi olyat, amit Elinor, megbízva a titoktartásomban, elmesélt nekem. De amennyire csak tudok, megpróbálok segíteni neked. A professore őszinte tekintettel, várakozón nézett Leonorára. A lány ujjai idegesen a nyakában hordott üvegszívre fonódtak. Ideges, gondolta magában a professzor. Arra következtetett, hogy az ékszernek köze lesz a lány kérdéseihez. A következő pillanatban Leonóra igazolta is ezt a feltevését. – Professzor, mit tud Corradino Maninról? – kérdezte Leonóra. – Corrado Manin korának legjobb üvegfúvó mestere volt. És nem csak a sajátjának. A családját megölték, de neki sikerült megmenekülnie. Muránón rejtőzött el, ahol kitanulta az üvegfúvás mesterségét, és maestro lett belőle. Gyönyörű tükröket készített, erről vált híressé. Állítólag

végül a tükrökben lévő higany végzett vele, ahogy sok más üvegfúvóval is. – Tehát Muránón halt meg? – Nem tudom biztosan, de elég valószínű. Leonóra megkönnyebbülten felsóhajtott, de aztán tovább kérdezgette a professzort. – Hallott arról, hogy esetleg Franciaországba ment volna? A professzor a beszélgetés alatt most először zavarba jött. – Hát igen, olvastam a cikket. A kollégáját nagyon bánthatja valami. Szeretném tudni, mi az a „biztos forrás”, amelyet ő annak vél. De gondolom, te nem szívesen kérdeznéd meg tőle. – Esély sincs rá, hogy Roberto bármit is eláruljon nekem, főleg nem olyasmit, ami esetleg tisztázhatná Corradinót – bólintott Leonóra. – Annyira dühös rám, hogy, komolyan mondom, tartok tőle. Olyan érzésem van, mintha bármikor rám ronthatna egy bokor mögül. – Megpróbált nevetni, de látta, hogy nem győzte meg a professzort. A férfi nem kezdte el kérdezgetni a félelmeiről, inkább feltett egy másik kényes kérdést. – És az ifjú hölgy a lapnál? Talán tőle megkérdezhetné… Leonóra megrázta a fejét. Miután elolvasta a Robertóval készített interjút, azonnal felhívta az Il Gazzettinót. Végül nagy nehezen átkapcsolták Vittoriához, akinek jeges hangjában nyoma sem volt a korábbi kedvességnek. Elnézést kért Leonórától és azt mondta, hogy a bizonyítékok, amelyekre a forrásai szoktak hivatkozni,

szigorúan titkosak és ebben az esetben különösen azok, mert Signor Roberto del Piero kifejezetten megkérte rá, hogy ne árulja el senkinek, hogy mi ez pontosan. Azonban van rá esély, hogy folytatják a történetet, ami során ismét hivatkoznak majd ezekre a bizonyítékokra, s Signorina Manin biztosan nagy érdeklődéssel követi majd a cikksorozatot. – Hmm – mormogta Padovani. – Na, nem baj! A történelemben az a szép, hogy nem csak egy biztos forrás van, hanem sokkal több. Mondjuk úgy, a tények a gyémántok. Akkor a források a kis oldalai, amelyek mind egy-egy bizonyos szögben állnak, és így adják ki az ékkövet. Magunk is nyomozhatunk, nem kell ehhez segítség. Majd apránként összerakjuk ezeket az oldalacskákat, és így megkapjuk a gyémántunkat. Leonórát felbátorította, hogy a professzor többes számban beszél, míg a „nyomozás” szó Alessandrót juttatta eszébe. Lehetséges, hogy Corradino külföldre utazott, de nem valószínű. Igaz, Franciaországban a tizenhetedik század végén nagy ugrás következett be az üvegkészítés terén. Bizonyíték erre a Palais de Versailles, amely a felvilágosodás évszázadának jelképe lett. Vannak, akik szerint külföldi segítséggel történt meg ez az ugrás, de vannak, akik azt vallják, hogy a franciák konvergens evolúció útján jutottak el ezekhez a technikákhoz. – Konvergens evolúció? – kérdezett vissza értetlenül Leonóra.

A professzor türelmesen magyarázni kezdett. – Afrikában az ősi egysejtűekből lassan kifejlődött egy hatalmas masztodon, amelynek nagy fülei voltak, és amelyet ma afrikai elefántnak nevezünk. Indiában ugyanígy, de az afrikai fajtától teljesen függetlenül kifejlődött ugyanaz az állat, amelyet leginkább csak kisebb füle különböztet meg az afrikaitól, igaz a két faj egymástól teljesen függetlenül fejlődött ki, tengerek, szárazföldek és tektonikus lemezek választják el őket egymástól. Egyik sem „másolta le” a másikat. Egyszerűen csak arról van szó, hogy mindkettőnek ugyanaz a távoli őse, ahogy az összes üvegnek is: a homok. Konvergens evolúción mentek keresztül. Leonóra azonban nem hagyta, hogy a professzor más irányba terelje a beszélgetést. – Professore, miért mondta azt, hogy valószínűtlen, hogy Corradino Franciaországba utazott volna? – Mert a Tízek, a Consiglio Maggiore legfőbb testülete nem engedte, hogy a mesteremberei távol kerüljenek tőle. Azzal félemlítették meg őket, hogy ha titkaikat eladják más nemzeteknek, végeznek a családjaikkal. Muránó valójában egy börtön volt, bár talán egy olyan embernek, mint Corradino nem annyira, mint társainak – ő akkora tehetség volt, hogy engedélyezték neki, hogy rendszeresen ellátogasson a városba. Persze csak a munkájával kapcsolatosan. Leonóra feltett egy kérdést, amely abban a pillanatban még teljesen logikusnak tűnt számára.

– De professore, ha már az egész családja halott volt, miértjelentett volna fenyegetést Corradino számára a Tízek Tanácsa? – Azért, drága hölgyem, mert nem az egész családja volt halott. Eléggé hiányosak a biológia-ismereteim, de azt tudom, hogy ha minden családtagját megölték volna, Corradinónak nem lettek volna leszármazottjai. Akkor most nem beszélgetnénk itt. Corradinónak volt egy lánya. *** Leonora nem törődve azzal, hogy előtte hány diák fogdosta már össze, arcához nyomkodta a törölközőt. Nagyon ostobának érezte magát – egyszer csak kirohant a professore szobájából, be az első mosdóba, ahol az első útjába akadó vécékagylóba kihányt mindent, ami a gyomrában volt. Hogy zaklathatta fel ennyire az, amit Padovani mondott? Ha logikusan végiggondolja, kellett, hogy legyen a családnak egy másik ága, máskülönben ő hogyan születhetett volna meg? Másképp hogyan juthatott volna el hozzá Corradino üvegszíve? Míg remegő lábakon visszament a professzorhoz, végig szorosan a markában tartotta az ékszert, hogy bátorságot merítsen belőle. Padovani udvariasan felállt, Leonora pedig bocsánatkérések közepette visszaült a székbe.

– Ne haragudjon, professzor, nem tudom, mi ütött belém… rám jött a rosszullét… néhány napja nem érzem túl jól magam. A professore együtt érzőn bólintott, majd folytatta a történetet. – Corrado lányát is Leonórának hívták. Corrado és egy nemes hölgy, bizonyos Angelina dei Vescovi törvénytelen románcából született. Az édesanyja még a gyermekágyon meghalt. Leonórát a Pietà árvaházba vitték, ahol zenét tanult. A Manin nevet viselte, de az ott nevelkedő gyermekek családneveit sosem mondták ki. A lányoknak mindig azon hangszerek alapján adtak nevet, amelyen játszottak – cello, violino –, hogy ne derüljön ki, kinek a gyermekei. Mert bizony az előkelő családoknak néha igen kényelmetlen volt, hogy fattyú is született közéjük. Corradino kislánya a Leonora della viola nevet kapta, és nagyon ügyesen játszott a hangszeren. Senki sem tudta volna meg, hogy bármi köze is van Corradinóhoz, de még a létezéséről sem tudtak volna, ha ősöd maga fel nem tárja ezt a titkot. A Pietàt még a Tízek Tanácsa is tiszteletben tartotta, elvégre az árvaház az egyházhoz tartozott. Corradino halála után Leonórára rátalált egy távoli rokona, egy bizonyos milánói Lorenzo Visconti-Manin, aki a családfáját kutatta. A fiatalok egymásba szerettek, majd össze is házasodtak, és Leonora végre szabadon viselhette a nevét. A Maninok újra hatalmasokká váltak Velencében. Az ő leszármazottjuk volt Lodovico Manin, Velence utolsó dózsé-ja.

Leonórával forgott a világ, de az újonnan feltámadó remény elnyomta rosszullétét. – Tehát Corradino nem ment sehová, mert féltette a lányát. – Nem – mondta a professore. – Én ilyet nem mondtam. A Tízek Tanácsa nem tudott a lány létezéséről, mert a gyermeket nagyapja elrejtette a Pietàban. Senki sem tudta, ki a gyermek apja, Angelina a sírba vitte magával ezt a titkot, illetve csak az apja tudott róla. Úgy értettem, hogy nem valószínű, hogy Corradino elhagyta volna Velencét, míg Leonora élt. Veszélyes volt meglátogatnia lányát az árvaházban, de nem lehetetlen. És el tudom képzelni, milyen nagy volt a kísértés, hogy lássa a gyermekét. Leonora elgondolkodott a hallottakon. Tehát még mindig lehetséges, hogy Roberto igazat állított, de nem valószínű. Es a történet új szereplője, az árva kislány, akinek a Pieta volt a családja és a zene a barátja? Szomorú gyermekkora volt, de végül mégiscsak megtalálta a boldogságot, a szerelmet. – Hogy tudhatnánk meg róla még többet? – kérdezte a professzortól. – Megtudhatjuk egyáltalán biztosan, hogy elhagyta-e Velencét? – El kellene menned a San Marco-i Sansoviniana könyvtárba, náluk megvannak a különböző céhek feljegyzései és évszázadokra visszamenőleg megtalálhatod valakinek a születésének és halálának dátumát. Ennyit tudok segíteni és Elinornak is csak ennyit tudtam mondani.

– A professore felállt, hogy kinyújtóztassa fájó lábait. – Még annyit tudok javasolni, hogy a francia oldala felől közelítsd meg a történetet hátha úgy rábukkansz valamire. Van a Sorbonne-on néhány ismerősöm, akik esetleg tudnának segíteni. Leonóra megértette, hogy a beszélgetésnek vége. – Látom még, professzor úr? – kérdezte felállva. – És ugye jelentkezik, ha esetleg megtudna valamit? – Természetesen! És nyugodtan hivatkozz rám a Sansoviniana Könyvtár ritka könyvek részlegében! Emlékszem, mikor az első nap elmentem oda, még a főbejáraton is alig akartak beengedni. Most meg bejutok a könyvtár legbelsőbb szentélybe. A professore visszament az asztalához, és összeállított egy listát Leonórának azokról az írásokról, amelyekben rábukkanhat valamire a lány. Leonóra közben leírta a telefonszámait; Padovani professzor, miközben átadta neki a listát, arra gondolt, vajon Leonóra anélkül távozik-e, hogy megkérdezné őt arról a másik Maninról. Ám a lány végül feltette a kérdést: – És az apám? Ismerte őt? A professore együttérzőn nézett rá, és megrázta a fejét. – Ahogy az általában a szerelmes fiatal hölgyekkel lenni szokott, Elinor csak ritkán találkozott a barátaival, és csak magának akarta Brunot, nem is mutatta be nekünk. Csak a helyi hírekből értesültem a haláláról.

Most, hogy ilyen szövegkörnyezetben hallotta apja nevét, Leonóra hirtelen elszégyellte magát. Annyira lekötötte a Corradino utáni kutatás, hogy sokkal közelebbi rokonáról, az apjáról egészen megfeledkezett. – Nem tud arról, hogy Velencében élne még valaki a családból? – kérdezte. – Nem. Elinor említette, hogy Bruno szülei Veronában éltek, de már rég meghaltak. Leonóra ezt már tudta, de egyáltalán nem élte meg veszteségként. Szinte semmit sem tudott nagyszüleiről, soha nem kapott tőlük ajándékba kötött pulóvert vagy csokit, és soha nem nyaralt náluk. Nehezen, de végül összeszedte magát – illetlenség lett volna tovább feltartania a professorét, és már alig várta, hogy eljusson a könyvtárba. Ugyanakkor úgy érezte, még ezer és ezer kérdést fel tudna tenni a férfinak. Köszönetet mormogva már éppen elindult volna az ajtó felé, amikor a professore szeretetteljesen megölelte, majd a karját megfogva kicsit eltolta magától, és így szólt: – Még valami, kedvesem. Holnap lesz Mindenszentek napja, a Festa dei Morte, mikor Velence lakosai megemlékeznek halottaikról. Ha szeretnéd meglátogatni apád sírját, San Michelén van eltemetve. Talán elmehetnél oda. Ő is megérdemli, hogy valaki gyászolja. Leonóra egyszerre hallott a hangjában feddést és szeretetet.

Igaza van, el kell mennem apám sírjához. Ideje végre találkoznunk. Megkérem Alessandrót, hogy kísérjen el. Kilépett a folyosóra, és már el is indult a lépcső felé, mikor a Professore utána szólt: – Leonóra! A lány megfordult. Az öregember egyenesen a szemébe nézett, és gyengéd hangon azt mondta: – Vannak dolgok, amiket a magamfajta öregemberek látnak, de a fiatalok nem. Vigyázz magadra, kedvesem! – Úgy lesz! – válaszolta Leonóra. A nehéz tölgyfaajtó bezárult, ő pedig elindult lefelé a lépcsőn. Vajon miből jött rá?

HUSZONEGYEDIK FEJEZET HALOTTAK SZIGETE (első

rész)

Az Isola San Michele felé tartó 41-es vaporetto leginkább egy virágos kertre emlékeztetett. Mindenszentek napján rengeteg velencei kereste fel a San Michele szigeten lévő temetőt. Leonóra szorosan Alessandróhoz húzódott, de a másik oldalán ülő, ölében hatalmas krizantémcsokrot tartó testes matróna még így is zavaróan hozzápréselődött. Meglehetősen zavarta őt a virágok erős illata. Sosem szerette a krizantémot – nem azért, mert nem tetszett neki, hanem mert mindig a halál jutott az eszébe róla. Körbenézve látta, hogy akárcsak Franciaországban, itt is elsősorban ezt a virágot viszik az emberek a temetőkbe. Leonoráék a Fondamenta Nuovén szálltak be a vaporettóba. Nem volt hosszú az út – a temető vöröstéglás falait látni lehetett a Szigetről. Leonóra örült, hogy nem kell sokat utazniuk, mert alighogy felszálltak, a tömegtől és a virágok nehéz illatától megint rájött a rosszullét. Közelebb húzódott Alessandróhoz, aki bátorítóan homlokon csókolta

– akárcsak egy apa a kislányát. A férfi örömmel kísérte el, mondván, hogy feltétlenül el akar menni nagyanyja sírjához is. Leonora tudta, hogy igazából őmiatta akart eljönni, mert a lánynak nehéz lesz találkozni az apjával. A rosszullétet lassan elnyomta a jóleső érzés, hogy számíthat a férfira. Leonora szinte már biztonságban érezte magát, mintha igazi kapcsolatban élt volna. Hagyták, hogy a tömeg sodorja őket, és hamarosan beléptek a temető nagy vaskapuján. Alessandro egy bódéhoz vezette Leonórát, ahol megvehették a temető térképét. – Három temető van itt – magyarázta a férfi –, mindhármat ferences szerzetesek gondozzák. A katolikusoké, a reformátusoké és az ortodox zsidóké. Úgyhogy az apád és a nonnám szerencsések. Leonora kihallotta a férfi hangjából a cinizmust; így biztos könnyebben birkózik meg a halál gondolatával, mondta magában. Nagyon érdekelte ez a sziget, ahol csak halottak voltak. Nem szívesen lakott volna a Fondamenta Nuovén, ahol minden este idegesen lesett volna ki az ablakon, mikor jelennek meg a parton a foszforeszkáló szellemek. Egy pillanatra jeges borzongás futott végig rajta. – Mióta temető ez a sziget? – kérdezte. Napóleon uralkodása óta. Előtte a Sant Ariano szigetre vitték a halottakat, de ott már csak csontok vannak halomban. – Hogy mi?

– Csontok. A csontok szigete. – Alessandro ízlelgette a szavakat, mintha egy izgalmas regényhez akarna címet találni. – Mikor már nem maradhatnak itt a holttestek, elszállítják őket, hogy legyen hely az újaknak. – Mit akarsz ezzel mondani? Alessandro elindult a katolikusok sírjai között húzódó ösvényen. – A velenceiek csak egy bizonyos ideig lehetnek itt eltemetve. Ha ez az idő lejár, exhumálják őket, és átviszik egy másik helyre. Nincs más megoldás. Egyszerűen kevés a hely. – Érzéketlenül megvonta a vállát. – Nem, én úgy értettem… – Tudom, hogy értetted. Arra gondolsz, hogy az apád talán már nincs is itt. Nyugodj meg, itt van. Azt hiszem, negyven évig lehetnek itt a holttestek. Ha pedig a rokonok fizetnek, még tovább. Leonóra dühösen követte Alessandrót az ösvényen. Úgy érezte, itt nyoma sincs annak az állandóságnak, amellyel Velencében találkozott, bántotta, hogy a halottak nem lelhetnek örök nyugalomra. Ám megenyhült, ahogy látta a sírok között virágokkal a kezükben sétáló gyászolókat, akik, akárcsak egy folyó, amely minden útjába kerülő akadály ki tud kerülni, megtalálták azokat, akiket kerestek. Ez a vég, ez a megpihenés, amely nem volt valódi megpihenés, tökéletesen illett a nyughatatlan hajós néphez. A velenceiek egyik szigettől a másikig hajózva élték életüket, Rialto és San Marco, Giudecca, Lido, Torcello és Muránó között. Miért ne folytatódhatna ez a haláluk után is, miért ne

vándorolhatnának továbbra is meglovagolva a hullámokat? Mi lenne ennél jobb a kereskedők és hajósok számára, akik Zatterében szálltak fel a hajókra, és csak Konstantinápolyban kötöttek ki? Apjának is ez a legjobb, aki hol felszállt egy vaporettóra, hol leszállt róla, így keresve meg a mindennapi betevőt. Leonóra arcán könnyek folytak végig. Idióta! Hiszen nem is ismerted! Ám mikor Alessandróval a katonai sírokra emlékeztető sorok között végigsétálva odaértek a sírkőhöz, és Leonora elolvasta rajta apja nevét, nem érzett mást, csak ürességet. Nem tudott sírni. Alessandro mormogva azt mondta, hogy elmegy megkeresni a nagyanyja sírját. Leonora szinte észre sem vette, mikor hagyta egyedül a férfi. BRUNO GIOVANNI BATTISTA MANIN 1949-1972 Mindössze huszonhárom éves volt, mikor meghalt. Leonora nem tudta, mit tegyen. Egy huszonhárom éves fiatalember csontjai hevernek a lába alatt – egy férfié, akit nem is ismert, aki tíz évvel fiatalabban halt meg, mint amennyi idős most ő. Es ő már nem fog öregedni… S akkor apránként a gondolatai közé lopták magukat a szavak, amelyeket még az iskolában és vasárnaponként a templomban tanult, és amelyekről azt hitte, hogy már

teljesen elfelejtette őket. Végül lassan lehajolt, és gyengéden lerakta a sírkőre az egyszerű, fehér margarétacsokrot. „A saját kedvenc virágodból vegyél, ne próbáld meg kitalálni, hogy ő mit szerethetett, mondta Alessandro. Igaza volt. Leonora leült a fűbe, a kőbe vésett betűkre és számokra nézett, majd halkan így szólt. „Szervusz, Leonora vagyok”. Alessandro néhány perc alatt megtalálta nagyanyja sírját, szépen elhelyezte rajta a rózsákat. Nagyanyja emléke szinte teljesen elhalványult az évek során, de néhány részletre élénken emlékezett. Emlékezett a fekete ruháira – férje halála után csak azokat viselte. Felidézte a tagliatelle con burro e salviát, nagyanyja vajaszsályás tésztáját, amelynél jobbat szerinte egyetlen étteremben sem tudtak készíteni. Arra is pontosan emlékezett, hogy nagyanyja váratlanul beleszeretett a Vicenza Calcióba, és hogy e megszállottság láttán lett maga Alessandro is a futballcsapat és általában a sportág rajongója. Nem érzett bánatot, csak szeretetet, mikor felszedegette a földről a száraz faágakat, és ujjait végigfuttatta a zuzmó fodros szélein. Felegyenesedett, hogy tekintetével megkeresse Leonórát – azonnal meglátta, nézte, hogy miközben a lány lehajolt, arcát eltakarja előreomló haja. Zavartan arra gondolt, hogy a lány esetleg sír, de aztán észrevette, hogy mozognak az ajkai – Leonora imádkozott. Alessandro keresztet vetett, ám aztán ahogy tovább figyelte a lányt, látta, hogy nyitva vannak a szemei, és

testtartása is sokkal lazább, mint egy olyasvalakié, aki imádkozik. Rádöbbent, hogy Leonora életében először beszélget az édesapjával. Leonora nem tudta, mennyi ideig ült apja sírjánál, de az elején kezdte, és egész életét elmesélte neki. Mesélt a gyermekkoráról, művészeti tanulmányairól, Stephenről, arról, hogy nem lehetett gyermeke, és hogy emiatt váltak el, aztán elmondta neki, hogy Velencébe költözött, Muránón dolgozik, hogy a Campo Maninon lakik, és hogy szerelmes Alessandróba. Corradinóról is mesélt, hogy mennyire érdekli őse, azaz ősük élete. Elmondta, hogy Roberto árulással vádolja Corradinót, aztán Vittoriáról és Padovani professzorról is mesélt. Sőt, még Elinorról is, anyjához fűződő nehéz kapcsolatáról, aztán megkérdezte apjától, milyen volt a romantikus, felelőtlen, fiatal Elinor, akire az ő zárkózott, megkeseredett anyja már cseppet sem hasonlít. Sokkal jobban érezte magát, miután megosztotta bánatát a sírkővel. Végül felnézett, kinyújtóztatta elzsibbadt lábait, és mosolyogva bólintott a nem messze sétálgató Alessandrónak, hogy mehetnek. Mikor a férfi elindult felé, még egyszer visszafordult a sírkőhöz, hogy elbúcsúzzon apjától. Gyengéden megérintette a meleg követ. „ Viszlát, apám! Még eljövök hozzád.” Tényleg el fogok jönni.

Alessandróval visszasétáltak a vaporetto megállójához, hogy újra átkeljenek a Sztüx folyón 48 – ám ezúttal a halottak birodalmából az élőkébe térnek vissza. Leonora furcsamód békére lelt a temetőben. Még mindig ki akarta deríteni, mi történt Corradinóval, de jót tett neki, hogy előbb találkozott az apjával. És cseppet sem volt nehéz beszélgetni vele. Mindent elmondott neki. Mindent, kivéve egyvalamit. Nem mondtam el neki, hogy várandós vagyok.

48 A Sztüx a görög mitológiában az élők és holtak birodalmát elválasztó határfolyó, amely kilenc kanyarulattal fut az alvilág legmélyére.

HUSZONKETTEDIK FEJEZET HALO TTAK SZIGETE (második rész) Tele van a szám homokkal, csikorog a fogaim között. Corradino álmában a Lido di Venezián volt az édesanyjával. A nyári melegben családjuk piknikezni ment; a szolgák osztrigát sütöttek a parton, míg a piccolo Corradino ide-oda szaladgált a hullámzó vízben, a lágy sós víz átáztatta nadrágját. Aztán mikor hívták, kiment a partra ebédelni, aztán leheveredett a puha, vörös párnákra, és élvezte, hogy anyja magához öleli. Édesanyja kebleinek vaníliaillata volt. Életében először kóstolt osztrigát; nyolcéves gyermekként először idegenkedett tőle, de aztán lassan mégiscsak lecsúszott a torkán a zselés teremtmény. Utána még sokáig barátkozott az ízzel, és egy életre megszerette a szegény emberek eme étkét. A szájába került, csikorgó homoknak is osztriga íze volt; lerakódott a szájpadlására, a nyelvére. Álmában egyszerre érezte a homok ízét, az osztriga puha testét és édesanyja

vaníliaillatát, ám amikor felébredt, tudta, hogy aznap messziről elkerüli őt a boldogság. Érezte, hogy a durva zsákvászon az arcára feszül; mintha halott Ugolino bácsikája csókolta volna szájon. Mikor a borostás férfi megölelte, mindig kidörzsölte az arcát – Júdás csókja. Corradino levegőért kapkodva kicsit félrefordította a fejét. Így egy kicsit jobb volt, de a fojtogató sötétség még mindig nem engedte rendesen levegőt venni. Rettegett. Mikor félrefordította a fejét, fémes csengést hallott, és érezte, hogy aprócska tárgy csúszik le a feje mögé – a két aranydukát, melyeket Giacomo helyezett a szemére, fizetségül a halál révészének. Corradino érezte, hogy az érmék lecsúsznak a hajába – a halál hideg érméi befurakodtak az élő meleg fürtjei közé. Elöntötte a veríték, miközben a félelem elszorította a torkát, és nem engedte, hogy segítségért kiabáljon. A végtagjait nem kötözték meg – állták a szavukat –, de erre nem is volt szükség: Corradino nem érezte a lábait. Elfojtott nyögés szakadt fel belőle, de néhány pillanat alatt visszanyerte lélekjelenlétét. Visszagondolt a francia szavaira, így nyugtatta meg magát. *** – Corradino, ismered a Romeo e Giuliettát? Corradino a gyóntatószékben ült, a muránói Santi Maria e Donato templomban. Minden maestro eljárt a vasárnapi istentiszteletekre. Az állam nem követelte meg a

vallásosságot – „Veneziani príma, poi cristiani”: „Előbb a velenceiek, csak aztán a katolikusok”. Ám az üvegfúvók istenfélőbbek voltak, mint a többi ember, mert úgy gondolták, tehetségük, amely mások fölé emeli őket, Isten ajándéka. Corradino, a nagy művész arroganciájával úgy érezte, Istennek és neki van egy közös vonásuk: mindketten elégedettséget éreznek, mikor valami gyönyörűt hoznak létre. Mikor szerényebb hangulatban volt, úgy tekintett magára, mint a Teremtő eszközére. Voltak napok, mikor odafigyelt az istentiszteletre, de gyakran előfordult, hogy inkább a főhajó bizánci szépségű padlómozaikjában gyönyörködött. Tisztelte, sőt, testvéreinek érezte a rég halott mesterembereket, akik értettek hozzá, hogyan kell kombinálni az absztrakt formákat az élethű, vadállatokat ábrázoló képekkel. A mozaik világában nagyon furcsán viselkedett a természet: itt egy sas vitt karmaiban egy szarvast, ott két kakas vitt egy farúdon magatehetetlenül lógó rókát. A mozaikok allegorikusak – saját életemet látom bennük. Ezernyi kis üvegdarabból vannak kirakva, akárcsak az életem, és valóságosan ábrázolják a természetet, ugyanakkor a visszájára fordítva is. Vannak napok az életemben, amikor mindig ugyanaz történik, és vannak, amikor a leghihetetlenebb dolgokkal kerülök szembe, amelyekről addig el sem tudtam képzelni, hogy megtörténhetnek.

Ma is eljött gyónni, ahogy minden vasárnap, ám ezúttal nem a gyóntatópapja ült a fülkében. Amint a férfi megszólalt, azonnal felismerte a hangját: Duparcmieur volt az. Sosem találkoztak kétszer ugyanazon a helyen, sőt, még a város is mindig más volt. A francia egyszer kereskedőnek öltözött Buránón, ahol Corradino aranyfóliát vásárolt tőle – Duparcmieur öltözéke elég színpompás volt ahhoz, hogy ne tűnjön fel a halászok különböző színű házai között. Máskor hajósnak öltözött és halkan, mormogva beszélt Corradinóval, míg átvitte Velencéből Giudeccába. Most pedig katolikus pappá változott. Minden alkalommal sikerül annyira átváltoznia, mint India Varázslatos gyíkjainak, amelyek egy levélen vagy egy kövön egyaránt láthatatlanná tudnak válni. Úgy érzem magam, mintha egy álomban lennék, vagy a többi színész között egy commedia szereplője. Duparcmieur azonban nem vidám múzsa volt, hanem a halállal kereskedett. Ma azért találkoztak, hogy megbeszéljék Corradino halálát; bár a francia kérdése enyhített a találkozó komolyságán. – Romeo e Giulietta? – kérdezett vissza zavartan Corradino. Ám beszélgetéseik során hamar rájött, hogy legjobb, ha kertelés nélkül válaszol a franciának – így időt nyernek. Bár Corradino oktatása tízéves korában, mikor el kellett válnia Monsieur Loisytól, megszakadt, Giacomo folytatta a

francia nevelő munkáját, és amit csak tudott, megtanított a fiúnak. Így Corradino most eléggé magabiztosan tudott válaszolni Duparcmieur kérdésére. – Ez egy régi történet, és elég valószínű, hogy meg is történt. Veronában játszódik, az itáliai háborúk idejében. Két ellenséges család gyermekeinek tragikus szerelme. Egy szerzetes, Matteo Bandello írta meg és színesítette ki a történetet. – Nagyon jó! – Duparcmieur hangja száraz volt, mint a homok, s elég halk ahhoz, hogy ne hallatszon át a gyóntatószék előtti vastag függönyön. – Talán érdekesnek találod majd, hogy egy angol író, egy bizonyos William Shakespeare színpadra állította ezt a történetet. Erzsébet királynő uralkodása idején írta, de biztos vagyok benne, hogy a darab még ma is népszerű az udvarnál. Minket most a tragédia utolsó felvonása érdekel. Corradino türelmesen várt. Találkozásaik során azt is megtanulta, hogy nem érdemes közbevágnia. – A színdarabban Giulietta egy mantovai mérget vesz be, hogy ne kelljen férjhez mennie ahhoz, akit szülei szemelte ki neki. A méregtől tetszhalottá válik – arca falfehér lesz, pulzusa kitapinthatatlan. Mindez nem okoz fájdalmat, és ha megpróbálnak eret vágni rajta, a páciens nem vérzik, és nem érez semmit. A színdarabban Giulietta néhány nappal később sértetlenül felébred, mintha csak mélyen aludt volna. De addigra a szerelme végez magával. De nem is ez a lényeg –

a francia olyan közömbösen beszélt a tragikus sorsú szerelmesekről, hogy Corradino megborzongott. – Amire utalni akartam, kedves Corradino barátom, az az, hogy van valami, amire kis városállamotok igencsak büszke lehet. Es most nem az ételekre és borokra gondolok, hanem a mérgeitekre – egy pillanatra jelentőségteljesen elhallgatott. – A guelfek és ghibbelinek, a Borgiák és Mediciek idejében, miközben a hatalomért sorra, gyilkolták egymást – Duparcmieur itt egy pillanatra elhallgatott, mintha a megfelelő szavakat keresné –, az olaszok sokkal magasabb szintre emelték a művészetnek e fajtáját, mint az én sokkal civilizáltabb népem. Corradino ezt már nem tűrhette. – Talán elfelejtette, milyen örökséget hagytak ránk éppen ezek a háborúzó családok? Vagy ön szerint a művészet talán nem része a civilizációnak? Franciaországnak van olyan festője, akire olyan büszke lehet, mint mi Leonardóra vagy Michelangelóra? Tán azt is elfelejtette, hogy ön jött hozzám, mert királyának az én tudásomra van szüksége? A rácson keresztül hallotta, hogy a francia halkan kuncog. – Szenvedélyes ember vagy, Corradino barátom. És ez jó! De meg kell tanulnod szeretni Franciaországot, mert ha Isten is úgy akarja, hamarosan az lesz új otthonod. Most pedig dologra! – Duparcmieur hangja a pillanat töredéke alatt változott könnyedből komollyá. – Mikor kilépünk a fülkéből, térdelj le es csókold meg a kezem! A tenyeremben

találod az egy kortynyi méreget, amelyet neked vettem. Igaz, nem jó kis mantovai méreg, de a tiétek. Idd meg ma este, és három órával később mély álomba merülsz, melyből nem ébredsz fel reggel. Átfogod aludni az egész napot. Majd csak este ébredsz fel, pontosan egy nappal azután, hogy megittad a mérget. És hol leszek, mikor felébredek? Most lesz szükségem a segítségedre, Corradino. Mondd, nagy valószínűséggel ki találja majd meg a testedet? Corradino megborzongott – Duparcmieur úgy beszél róla, mintha máris halott lenne. Csak egy pillanatra gondolkodott el a kérdésen, és máris tudta a választ: ha a tíz év alatt most először nem menne be a fornacéba – leszámítva azt az egy napot, amikor tengeribeteg volt –, Giacomo azonnal szaladna hozzá a lakására, ahogy akkor is. Mikor Corradino beteg volt, egy angolnát vitt neki a piacról, és egy napnál is szebb színű narancsot, amely egy pillanat alatt elmulasztotta a rosszullétet. – Giacomo – válaszolta. – Giacomo barátom fog megtalálni. – Nagyon jó. És mondd, szeret téged annyira, hogy biztosítsa számodra az ilyenkor szokásos szertartást? Vagy csak bedobnak az árokba a koldusok közé? Bár tulajdonképp mindegy, mindkét esetre tudunk tervezni. Corradino megértette, hogy ugyanolyan közömbösnek kell lennie, mint a franciának. Máskülönben, ha belegondol, mi vár rá, megőrül.

– Kifizeti a temetést – válaszolta nyugodt hangon. Corradino inkább érezte, semmint látta, hogy a rács túloldalán ülő Duparcmieur bólint. – Akkor odaküldjük a csendőröket. De nem a Tízek Tanácsának emberei lesznek, hanem a mieink. Átvisznek majd Sant Arianóra. Ne ijedj meg, mikor felébredsz, a föld alatt leszel. Corradino levegő után kapkodott, mintha máris érezte volna a rá nehezedő föld súlyát. – Hogy micsoda? – Drága barátom, ne feledd, akik most megfigyelnek, még halálod után is követhetnek. – Duparcmieur némi gondolkodás után úgy döntött, nem osztja meg Corradinóval azon aggodalmát, hogy a Tízek akár úgy is dönthetnek, hogy saját medicójukat küldik el, hogy megvizsgálja a „holttestet”, és hogy a doktor talán még bele is döf a mellkasába egy sebészi kést, hogy meggyőződjön a felől, Corradino valóban meghalt-e. Ehelyett inkább így folytatta: – Mindennek valóságosnak kell tűnnie. Az embereim nem kötöznek meg, és nem temetnek mélyre. Ha visszatér az erőd, könnyedén kiszabadulsz majd. – És mennyi idő múlva tér vissza az erőm? – Hát igen, az idő. Jól figyelj rám, Corradino! Eltelik egy kis idő, mire megint érezni kezded a végtagjaidat. Először a nyakadat fogod tudni megmozdítani, mert a fej és a nyak az emberi test legfőbb részei. Aztán következik a szíved, mellkasod és a karjaid. Aztán ahogy a vérkeringésed felmelegíti a testedet, a lábaidba is visszatér az erő. Ne ijedj

meg, mert ha félsz, gyorsabban lélegzel, és így a levegőből gyorsabban tűnnek el az éltető gázok. Inkább gondolj vissza erre a beszélgetésre, igyekezz nyugodt maradni, és türelemmel várj, míg ki tudsz szabadulni. Van egy jó késed? Nem kockáztatok, készítek egyet magam. Ha az életemről van szó, nem bízom meg senki más munkájában. – Igen. – Akkor rejtsd el a nadrágodban, mielőtt megiszod a mérget. Ki kell majd vágnod vele a zsákot, aztán pedig ásnod kell. – Duparcmieur megint arra gondolt, hogy nem sikerül a tervük, es a Tízek orvosa megy el Corradino lakására, megtalálja nála a kést, és elkobozza. Gondolata eszébe juttatott egy másik, egy fontosabb dolgot. – És Corradino, az a könyv, amelybe jegyzed a munkáidat! – Corradino döbbent tekintetét látva elmosolyodott. – Természetesen tudunk róla. Azt is el kell rejtened. Bízunk benne, hogy nem találják meg… post mortem 49. Elvégre a titkaiddal együtt veszünk meg téged. Márpedig ha Franciaország meg akarja előzni Velencét az üvegfúvás terén, nem engedhetjük, hogy a könyv itt maradjon a városban. Persze… egyszerűbb dolgunk lenne, ha most ideadnád nekem. Nem? Gondoltam, hogy nem leszel hajlandó megválni tőle.

49 A halál után (latin) (a szerk.)

Corradino nyelt egy nagyot, majd alig hallhatóan azt kérdezte: – És ha kiszabadulok? Mi lesz utána? – Mikor, drága barátom. Mikor kiszabadulsz, azt teszed majd, amit mondok neked. Corradinót már otthonában érte az este. Szeretettel nézett körbe kicsi, de nagyon barátságos szobájában, ám tekintete hamarosan visszavándorolt a kezében tartott ampullára. Nem tudta, mennyi ideig nézte az aprócska üvegcsét – a durva felületű, zöld üvegben leülepedett a benne lévő homályos folyadék. Olyan volt, mint a csatorna vize; lehet, hogy becsapták a franciát? Vagy ami még rosszabb, lehet, hogy az üvegcse halálos mérget tartalmaz? Lehet, hogy Duparcmieur már megbánta döntését, ám Corradino már túl sokat tudott ahhoz, hogy életben hagyják? Szakmai szemmel vizsgálgatni kezdte az üveget, így űzve el kínzó félelmét – durva felületű, de valamelyest mégiscsak csillog, és a gömbölyű üvegdugasz biztosan ül a helyén. Milyen furcsa dolgokra képes az élet! Az üveg tölti ki a mindennapjaimat, és most is egy üvegtől függ a sorsom. Eszébe jutott Giacomo. Nagyon sajnálta az öregembert. Úgy érezte, hogy újra az apját fogja elveszíteni és fájdalmasan gondolt arra, hogy Giacomo a fiaként szereti őt. Gyűlölte magát, hogy miatta fog szenvedni a férfi. Este még egyszer felkeresi, n0gy elbúcsúzzon tőle.

Giacomo. Hagyja szenvedni barátját, hadd higgye azt, hogy meghalt, míg ő talán jólétben él Franciaországban, Leonórával? Duparcmieur szigorúan figyelmeztette, hogy senkinek sem beszélhet a tervükről, mert akkor lelepleződnek. De hát Giacomónak csak elmondhatja! Nem, nem szabad… bár talán célozhat rá… Mielőtt még meggondolta volna magát, kihúzta az üvegcse dugóját, és egy hajtásra kiitta a mérget. A félelemtől majdnem hányt, de végül lenyelte a keserű, epére emlékeztető folyadékot, mert tudta, csak egy esélye van. Ajkai enyhén mandulaízűek voltak, és lassan furcsa, eufórikus állapotba került. Szédelegve a tolláért nyúlt. Ügyetlenül belemártotta a tintába, majd leírt néhány szót az apjától örökölt könyvből kitépett papírlapra. Ahogy rászórta a homokot, reménykedett, hogy a szavak az igazat állítják majd. Útközben Giacomo háza felé a csatornába dobta az üvegcsét; a méreg már átjárta testét. *** Még félig béna kezével lenyúlva ujjai, mint egy földalatti pók, kitapintották a nadrágjába rejtett dentét. Mellette pedig, gondosan becsomagolva, ott volt a bőrkötéses könyvecskéje, benne mestersége összes titkával. Annak, hogy vele együtt titkait is eltemették, legalább annyira

örült, mint annak, hogy nem találták meg nála a kést. Harmadszori próbálkozásra, az anyagot elszakítva sikerült kihúznia harisnyájából a kést, majd lassan, nagyon lassan a mellkasához emelte. Legalább van, amivel végezhetek magammal, ha nem sikerül kiszabadulnom. Mikor lábujjait sorra megmozgatva megbizonyosodott róla hogy lábaiba is visszatért az élet, nekifogott szétvágni a zsákvásznat. Semmit sem látok… a talaj pedig nedves és nehéz, tele van vele a szám. Corradino köpködött, köhögött és zihált, mellkasa égett, miközben próbálta kiszabadítani magát. Giulietta, gondolta. Giulietta. Félelmében csak ezt a nevet hajtogatta, mintha csak az Üdvözlégy Mariát mondaná, aztán elmondta azt is, végül a két nőalak, a Szent Szűz és a tragikus hősnő eggyé olvadt képzeletében, majd csatlakozott hozzájuk édesanyja, Maria és a piccola Leonóra is, akiért ezt a hatalmas kockázatot vállalta. Úgy érezte, órákig ásott fulladozva, s egyre jobban rettegve attól, hogy a francia ígérete ellenére mégiscsak mélyre temették, és hogy nem is akarják, hogy kiássa magát a föld alól. Egyszer csak hideg nyirkosságot érzett ujjain. Vér lenne? Nem! Az eső! Éjszakai eső! Kimerülten kimászott sírjából, hányt egyet, majd leült és kidörzsölte szeméből a földet. Az esőben úgy nézett ki, mint egy

felázott agyagszobor. Úgy gondolta, soha többé nem fog félni. Ám hamarosan újra hatalmába kerítette a szörnyű érzés. Eszébe jutottak a francia figyelmeztető szavai: „Maradj szorosan lent a földön, válj láthatatlanná! Ne feledd, lehet, hogy még mindig keresni fognak. Kússz el a sziget északi felébe keresd meg a távolban San Marco fényeit, azokat kövesd. Ha odaértél, várj rám türelmesen.” Corradino úgy tett, ahogy Duparcmieur utasította: lehasalt, majd kúszva elindult a temetőben heverő megszámlálhatatlanul sok holttest között, akiktől csak egy vékonyka talajréteg választotta el. Kezével furcsa növényeket tapintott ki, melyek csak a holtak felbomló testén élnek meg. Mintha kísérteties suttogást hallott volna, eszébe jutott Dante Infernója 50, a megcsonkított bűnösök, az árulók, mint nagybátyja, és most már ő maga is. Úgy érezte, sosem ér oda a sziget északi végébe; rettegve gondolt arra, kezei mikor akadnak bele egy rothadó végtagba vagy egy csontba. Ahogy előrenyúlt, hirtelen ezernyi pókszerű teremtmény lepte el a karját. Rémülten felkiáltott, ám aztán megnyugtatta magát: nem a pokol bogarai másznak rajta, hanem a mazzenették, azok a puhapáncélú rákok, amelyeket ezeken a szigeteken halásznak. Telihold volt, és ilyenkor sokkal több rák mászott ki a partra, mint máskor. Lerázta magáról az apró 50 Dante Alighieri hét évszázada született leírása a pokolról, mely máig meghatározza a hívő keresztenyék világkepét.

teremtményeket, majd tovább kúszott. Ám a rákok makacsul megkapaszkodtak hajában és az arcán – Corradino, hogy undorát leküzdje, visszagondolt gyermekkorára, mikor egyik kedvenc étele éppen ez a rákfajta volt. Mikor családja még boldogan élt a palazzo Maninban, Graziella, az idős szakácsnő gyakran beengedte őt a konyhába, ahol megmutatta neki, hogyan süti meg élve a rákokat, amelyeknek még a páncéljuk is megpuhult. Most Corradino is úgy kúszott a földön, mint a rákok; felfordult a gyomra, mikor arra gondolt, hogy az állatok, amelyeket gyermekkorában annyira szeretett, halott emberek húsával táplálkoznak. Képtelen lesz többé akárcsak egyet is lenyelni. Miközben igyekezett legyőzni undorát, egyszer csak megpillantotta San Marco fényeit – az ablakokban úgy táncolt a világosság, mint megannyi fogadalmi gyertya lángja. A holdfényben egy köpenyes alak és egy halászcsónak körvonalait vette ki. Azonnal a fantom jutott eszébe, aki azon a szörnyű napon belépett a fornacéba, és közömbös hangon elmondta, hogy Corradino családja halott. Lehetséges volna, hogy a halál angyala végül rábukkant, és most őt is magával viszi? Az arcán végigcsurgó izzadság összekeveredett az esőcseppekkel. Remegő hangon mondta el a megbeszélt üdvözlést: „ Vicentini mangia gatti”. Megkönnyebbülten hallotta a választ: „Veronesi tutti matti”.

Corradino nem hitte volna, hogy egyszer még örülni fog Gaston Duparcmieur-nek. Most, hogy túlélte, majdnem sírt, mikor elindult a csónak felé. Boldogan fogta meg a francia kezét. Corradino, ahogy görnyedten, dideregve ült az öblöt halkan átszelő csónakban, elgondolkodott azon, milyen igaz is a mondóka, amelyet jelszónak választottak. A veronaiak valóban őrültek – Giulietta is veronai volt, és csak egy őrült képes arra, amit ő tett. Amit ő is megtett. De aztán kijavította magát. Nem, nem volt őrült, mert mindezt azért az emberért vállalta, akit szeretett. Ahogy én is.

HUSZONHARMADIK FEJEZET AZ EDÉNY Annyira vágysz valamire, olyan sokáig reménykedsz, míg már elfogy a remény, és a beletörődés lép a helyébe. Lassan el is felejted, mire vágytál. Es akkor, mikor mégis megkapod, amiről már lemondtál, egyszerre érzel határtalan boldogságot és kínzó félelmet. Velence egy prizma. A fény fehéren hatol belé, majd a szivárvány összes színeiben pompázva hagyja el. Minden megváltozott körülöttem. En is megváltoztam. Leonora Alessandro mellett feküdt; kezét a hasán nyugtatva védelmezte gyermekét. Mindig felébredt a harangzúgásra, ám Alessandro, aki kisgyermekkora óta már hozzászokott a város zenéjéhez, békésen aludt. Ne félj: e sziget hangokkal van tele,s Édes, szelíd dalokkal, mik gyönyört adnak, nem árinak… 51 Sosem bánta, hogy felébredt – jó érzés volt a harangok énekére ébredni, a reggel aranyos fényében nézni, ahogy Alessandro alszik, óvatosan megérinteni meleg haját és az 51 Shakespeare: A vihar, fordította Szász Károly (a ford.)

előttük álló napra gondolni. Ám most kuszák voltak a gondolatai, ahogy megpróbálta megemészteni mindazt, ami az elmúlt egy-két napban történt vele. Hol teljesen reális kérdések vetődtek fel benne, hogy mit fog szólni mindehhez Adelino, mi lesz a munkájával, vagy hogy van-e még egyáltalán állása, hol pedig elveszett a boldog fantáziavilágban: Alessandróval egy gondolában ülve elsiklanak a Sóhajok hídja alatt, és közben mosolyogva nézik aranyfürtös gyermeküket. Bizonyos értelemben rendezettek voltak a gondolatai: mint a sirályok egy halászhajó körül, szétrepültek, de aztán újra összegyűltek a megfeszülő háló körül. Leonóra összes gondolata a benne fejlődő magzatra összpontosult, és arra, hogyan mondja el Alessandrónak, hogy várandós. Olyan sokáig hitte azt, hogy meddő. Furcsának találta a szót, amely egész addigi életét jellemezte – nem csak azt, hogy nem lehet gyermeke, de azt is, hogy egyedül van a világban. A meddő szóról egy sivár, sötét, Bronte-regénybe illő vidék jutott eszébe, ahol semmi sem terem meg, ahol egyetlen lélek sem jár. Odáig jutott, hogy ezzel a szóval jellemezte egész személyiségét, életét nehéz súlyként cipelte a vállán. Beletörődött, hogy sosem lehet gyereke, így az első alkalom után már nem is védekezett, mikor Alessandróval szeretkeztek. A férfi tipikus olaszként magától értetődőnek vette, hogy a nő gondoskodik a nem kívánt következmények elkerüléséről. Leonóra pedig ráhagyta. Biztos voltam benne, hogy nem lehet gyermekem.

Annyira biztos volt benne, hogy még a legnyilvánvalóbb jeleket sem vette észre – a reggeli rosszulléteket, amelye egy gimnazista lány rettegve rohant volna gyorstesztet venni. Menzesze kimaradását a stressz számlájára írta, ám egy idő után rádöbbent, hogy mégsem meddő. Nem értette, hogyan lehetséges, hogy az egyik férfitól évekig nem tud teherbe esni, míg a másiktól szinte azonnal. Talán a sors vagy a természet (mert az istennőnek több neve is van) akkor ajándékoz meg gyermekkel, mikor látja, hogy rátaláltunk az igazira. Stephen nem illett hozzám, ugyanakkor Carolt azonnal teherbe ejtette. Stephen. Már hetek óta nem jutott eszébe. Volt férje… ők… már biztos megszületett a gyerekük. Vajon milyen apa lesz? Leonóra úgy képzelte el, hogy később az iskolába el fog járni szülői értekezletekre, de amíg a gyerek kicsi, nem nagyon veszi ki a részét a neveléséből. Az biztos, hogy éjjelente nem fog felkelni megetetni a kicsit. Milyen rég is volt… Alessandro azonban itt van mellette. Ő az igazi, ebben biztos vagyok! De vajon hogy fogadja majd a hírt? Leonóra eleget olvasott és elég filmet látott ahhoz, hogy tudja, egy külföldi nőcsábász, amint meghallja azt a szót, hogy „gyerek”, azonnal eltűnik a színről. Nem tudott nem gondolni arra, hogy talán vele is az fog történni, ami az anyjával,

márpedig Elinor és Bruno története nem úgy fejeződött be, hogy „boldogan éltek, míg meg nem haltak”. Mégis, az előző nap szinte felhőtlen boldogságban telt el. Bár hideg szél fújt, a novemberi narancssárga nap reggeltől estig sütött, még egyszer, a tél beköszönte előtt utoljára barátságosnak mutatva a várost. Mikor Alessandro mellette volt, Leonora úgy érezte, hogy a város mégiscsak szereti őt. A paloták csak akkor viseltek rideg álarcot, és az árnyékok csak akkor riogatták, mikor egyedül volt. Miután Alessandróval visszaértek a temetőből, a férfi elvitte őt a Ponté dei Pugnin lévő zöldségpiacra, ahol az árusok a híd lábához kikötött bragozzo csónakjaikból kínálták az árujukat. Ahogy a csatorna mentén sétálgatva élvezték a levegőben terjengő kellemes cukkini- és gombaillatot, vagy kezükbe vettek egy-egy padlizsánt, Leonóra boldog elégedettséget érzett. Bárcsak mindig együtt lennének! Bárcsak le tudnák bontani a falat, amelyet Alessandro maga köré vont, és amely akkor sem dőlt le, mikor Leonóra mellett volt. Valami visszatartja, érzem. Tudta, hogy a hír, amelyet hamarosan közöl a férfival, mindent megváltoztathat. Lehet, hogy még ennyit sem fogja látni Alessandrót. Hogy félelmét elűzze, hasára tette a kezét. Akárhogy is lesz, te itt vagy nekem.

A gyermeke. Kezét a hasán tartva elképzelte, ahogy az elkövetkezendő hónapokban növekszik benne. Hasa olyan lesz, mint az üvegmassza, amely tökéletes gömbalakot vesz fel, ahogy óvatosan belefújja a levegőt. Ő az üvegedény, a gyermeke pedig a benne lakó aprócska buborék. Velence pedig az üvegfúvó mester, aki új életet lehelt belé. Mintha egy homokóra lenne, amely számolja az órákat, perceket, míg meg nem születik a benne lévő gyermek. A pergő homok, a gyermek, az üveg – mind mintha a Sors tervének részei lennének? Leonóra egyszerre érezte magát erősnek és törékenynek, pontosan olyannak, amilyen egy üvegtárgy. Minden rég eltemetett vágya újra felszínre tört – az az izgalom, amelyet akkoriban érzett, mikor Stephennel először próbálkoztak. Azon gondolkodtak, milyen nevet adjanak majd a gyermeküknek, milyen színűre fessék ki a gyerekszobát, és hogy vajon milyen vonásokat örököl majd tőlük a kicsi. Sokáig próbálkoztak, mégsem sikerült teherbe esnie. Most pedig, még ha Alessandro el is hagyja, megmarad neki a gyermeke. Lesz a világon egy aprócska teremtmény, akiben egyesülnek kettejük vonásai. – A gyermekünk – mondta hangosan. Alessandro álmosan az oldalára fordult. – Mit mondtál? – mormogta. Elérkezett az idő. Leonora szembefordult a férfival; telt mellei a takarót érintették, és arcába hullt egy arany hajfürt. Alessandro,

ahogy kisimította a hajfürtöt a lány arcából, arra gondolt, hogy még sosem látta ilyen gyönyörűnek, mintha belülről ragyogna. Már éppen átölelte volna, ám a szavai megállították. Leonora sosem szerette azt a kifejezést, hogy „terhes vagyok”, azért azt mondta: – Várandós vagyok a gyermekeddel. Alessandro néhány pillanatig döbbenten nézett rá, de aztán Leonora kezére tette a kezét. Félkönyékre emelkedett, és gyengéden a lány hasára hajtotta a fejét. Leonora nedvességet érzett, és mikor Alessandro felemelte a fejét, látta, hogy a férfi arcán könnyek folynak végig. Abban a pillanatban tudta, minden rendben lesz. És valóban minden rendben volt. Alessandro sorra felhívta a barátait, és boldogan újságolta el nekik a nagy hírt, hogy fia fog születni. – Honnan tudod, hogy fiú lesz? – kérdezte Leonora nevetve. – Egyszerűen csak tudom – válaszolta a férfi. Leonora viccelődni kezdett, hogy tipikus olasz, ám Alessandro cseppet sem sértődött meg, csak annyit mondott: – Nem, cara, ha lányunk születik, ugyanúgy fogom szeretni! De tudom, hogy fiunk lesz. A reggel további részében Alessandro úgy bánt vele, mintha üvegből lett volna: vizet vitt neki, alátolta a széket, és nem engedte, hogy bármit is csináljon. Leonora piszkálta, de csak azért, mert megkönnyebbült és boldog volt.

És mégis… Alessandro túl korán ment el. Ma még ünnep van, minden szentek napja, de holnap folytatódnak a tanfolyamok. Ma délután kell visszamennie, hogy holnap reggelig még el tudja olvasni, amit az előadók kértek. Mikor elment, sokkal gyengédebben csókolta meg Leonórát, mint máskor, ám a lány ennek ellenére csak arra tudott gondolni, hogy egy teljes, hosszú hétig távol lesznek egymástól. És mi lesz, amikor Alessandro visszajön Velencébe, és immár nyomozóként folytatja a munkáját? Nem merem megkérdezni tőle. Leonora csak téblábolt a lakásban – több mindenbe is belekezdett, de nem fejezte be, majd végül úgy döntött, elmegy a Sansoviniana könyvtárba, hátha talál valamit Corradinóról. Másnap vissza kell mennie a fornacéba, és szembe kell néznie Adelinóval azok után, hogy tönkretette a reklámkampányát. És el kell mondani neki, hogy… Es akkor mi van? Őszintének kellett lennie magához. Alessandro, akármilyen izgatott is lett a hír hallatán, nem említette, mik a tervei a jövőre. Csak a gyerekről beszélt, Leonora pedig, bár nem várta el tőle, hogy romantikusan, gyertyafényes vacsora közben megkérje a kezét, furcsának találta, hogy a férfi még csak azt sem említi meg, hogy esetleg most már összeköltözhetnének.

Leonora, miközben keresztülsétált a campón, megint úgy érezte, hogy a város elzárkózik előle. Valamilyen titokzatos ok miatt attól tartott, hamarosan szerelmét és a munkáját is elveszíti, és még a télen oly rideg Velence sem engedi közel magához. A turistákra gondolt, akik, miután feltöltekeztek élményekkel, hazautaztak. Ők sosem látják, milyen a téli Velence. Csak a helyiek ismerték, milyen a város télen, milyen rideg és üres. Leonora felemelt fejjel sétált tovább – nem volt hajlandó másra gondolni, csak a gyermekére. Mire megszületik, ki kell derítenem, mi történt Corradinóval. Le kell zárnom a múltam, mert csak így fordulhatok a jövő felé. Mert Corradino a gyermekemnek is a múltja.

HUSZONNEGYEDIK FEJEZET SZÁMŰZVE – Sajnálom, Leonóra. Adelino úgy nézett ki, mint aki őszintén sajnálja. És valamiért sokkal öregebbnek és fáradtabbnak tűnt, mint máskor. – Le kellett mondanom a kampányt. És azt akarják, hogy most fizessem vissza a tartozásaimat. Sajnálom, de nem tudok tovább fizetni neked. – Irodája ablakához sétált, ahogy máskor is, ha megnyugvást keresett. Leonórának összeszorult a gyomra. Csak nem a baba mozog máris? Vagy annak a szörnyű tudata, hogy épp ebben a pillanatban veszítettem el az állást, amelyért Velencébe jöttem? Leonóra megsimogatta a hasát, Adelino pedig épp időben fordult meg ahhoz, hogy lássa a mozdulatot. – És most még ez a… csodálatos hír. Nem csak anyagi kérdések vetődnek fel, már az egészségedre is vigyáznunk kell. A kémiai anyagok és festékek, amelyeket itt használunk, és akkor a hőségről még nem is beszéltem. Nemsokára úgyis abba kellene hagynod a munkát. Mikorra várod? Februárra?

Leonóra bólintott. – Nos – Adelino fáradtan leült. – Akkor nevezzük csak szülési szabadságnak. Meglátom, hogyan alakulnak a dolgok. Valahogy fel kell lendítenem az üzletet. Leonóra hangja végre visszatért: – És addig mi lesz? Adelino megrázta a fejét. – Nem tudom. Tényleg. Minden az üzlettől függ. Karácsony és a Carnevale között mindig rossz a forgalom. De lehet, hogy most végképp befellegzett az üzletemnek. – Levette a szemüvegét, és megdörzsölte fáradt szemeit. – Hogy őszinte legyek, Leonóra, nem fizethetek neked tovább, csak az e havi béredet tudom még odaadni. Persze beperelhetsz, hogy fizessek gyest, vagy nevezd, aminek akarod. Ez lenne az első ilyen eset ezen a szigeten. De hidd el, nincs miből fizetnem. – Nem is kértem tőled ilyet! – válaszolt Leonóra halkan, és legszívesebben sírt volna. Bár ő már az elején sem akarta a reklámkampányt, a férfi kizárólag saját mohóságának köszönhette, hogy a hajója vészesen süllyedt, Leonóra mégis felelősnek érezte magát. – Szeretném azt mondani, hogy gyere vissza. De az az igazság, hogy már semmiben sem vagyok biztos. Tudod, ez a kampány… pontosabban az újságcikk… – Megalázó? – kérdezte Leonóra. Adelino lesütötte a tekintetét. Volt még egy dolog, amit Leonóra mindenképp tudni akart. – És Roberto? – kérdezte. – Visszaveszed?

– Leonóra, te nem is figyeltél rám! Jelenleg senkit sem tudok felvenni, legyen akármilyen jól képzett. Még ha… – Még ha mi? Még ha meg is próbáltad volna… ugye ezt akartad mondani? Adelino hosszan felsóhajtott. – Igen, elmentem hozzá. De a szomszédjai azt mondták, elköltözött. – Elköltözött? De hová? – Azt nem tudják. Talán külföldre. Leonóra a férfira nézett. Szeretett volna haragot érezni, de csak szánni tudta. Az interjú elkerülhetetlen következményei miatt érzett bánatát csak az enyhítette némileg, hogy Roberto elhagyta a várost. Kisétált Adelino irodájából és elindult lefelé a lépcsőn, a műhelyekbe. Volt kollégái, amint megpillantották, abbahagyták a munkát, ám így, hogy Roberto már nem volt ott, Leonóra csak ellenségességet érzett, veszélyt már nem. Érezte a kemencékből áradó hőt, amelyet annyira szeretett, és amelytől most el kell búcsúznia. A maestrók fúvócsövei mintha ingák lettek volna. Tik-tak. Letelt az ideje. Szomorúan nézett végig az alakulás különböző fázisaiban lévő üvegtárgyakon, a szivárvány színein. Erezte a kova és kén illatát; gyorsan az ajtó felé fordult, nehogy a férfiak meglássák a szemében csillogó könnyeket. Furcsa volt átélni az érzelmeknek ezt a viharát. Egyfelől boldogabb volt, mint addigi életében bármikor. Méhében egy aprócska élet fejlődik, és hamarosan világra jön. Tenyerébe zárta a nyakában lógó üvegszívet. A babája most körülbelül ekkora

lehet – akkora, mint az üvegszív. Másfelől azonban elveszítette azt, amiért idejött. Elveszítette a munkáját, többé nem alkothat, és így a kenyérre valót sem tudja megkeresni. Kiérve felnézett az utcatáblára. A Fondamenta Manin. Ha kideríteném, hogy Corradino ártatlan volt, ha újra hősként tekintenének rá, vajon segítene rendbe hozni azt, amit én tönkretettem?

HUSZONÖTÖDIK FEJEZET A KIRÁLY Corradinót rosszullét kerülgette. Nem tudta eldönteni, hol büdösebb – a hintóban vagy az utcán. Odakint Párizs rothadt bűze terjengett, odabent pedig a rizsporos parókát viselő, pomádés Duparcmieur bűzlött a rengeteg parfümtől, amelyet magára locsolt. A francia úgy gondolta, ha a király kész fogadni, ki kell csinosítania magát. Corradino is elegáns brokátruhát öltött magára; az úton a tetőtől talpig sáros feltámadt halottból az „arisztokrata a mesteremberek között” maskaráját kellett magára vennie. Most még rosszabbul érezte magát, mint ott a szigeten; előbb a sárban kúszott, majd egy csónakba került, onnan egy hajóra, most pedig egy fényes hintóban ül. Hányni tudnék az új nadrágomtól. Lenyűgöző és egyben pokoli városnak látta Párizst. Maga a tér hatott rá nyomasztóan. Velence és Muránó szűk sikátoraiban biztonságban érezte magát, Párizs széles utcáin viszont kiszolgáltatottnak, sebezhetőnek. Es ez a rettenetes bűz…

Mindenfelé emberi ürülék szagát lehetett érezni – nem csoda, hogy Duparcmieur illatosított zsebkendőt tartott az orrához. Velencében megtalálták a módját, hogyan lehet hatásosan és egészségesen megszabadulni az ürüléktől: a csatornák minden ház előtt elfolytak, így az emberek oda dobták a piszkukat, vagy leguggoltak, és egyenesen a vízbe intézték a dolgukat. Itt azonban a lassú folyású Szajna volt az emberi piszok fő artériája, amely gyilkos páráival az egész várost megfertőzte. És azok a hangok! Velencében a gondolák keltette lágy hullámverés hangján kívül szinte semmi mást nem lehetett hallani. Csak a Carnevale idején hangoskodtak az emberek. Itt azonban majd megsüketült a paták dobogásától és a hintók és szekerek kerekeinek hangos zörgésétől. Eddig a napig Corradino nem látott egyszerre négynél több lovat – azok is a San Marco székesegyház bronzszobrai voltak. Itt azonban ezernyi állat száguldozott az utcákon – nagy, ronda teremtmények, és az ember sosem tudhatta, mikor vágtatnak ki egy sarok mögül. Mindenhol érezni lehetett ürülékük ocsmány szagát – hatalmas kupacok voltak, amelyeken a párizsiak gondosan átléptek. Az épületek magasak és hatalmasak voltak, cseppet sem hasonlítottak a Canal Grandé mentén álló finom velencei palotákra. Azt azonban Corradino elismerte, hogy nagyon is impozánsak. Egy gyönyörű, fehér templom két csipkézett tornya az ég felé tört. – Látod? Vízköpő sárkányok vigyáznak ránk! – mondta duparcmieur.

Furcsa teremtmények lehetnek! Ahogy kihajolt a hintóból, a kőfalon meglátta a gonosz arcú démonokat, amelyek rosszindulatúan néztek le rá. Ijedten visszahúzta a fejét, és mikor a hintó megállt egy hatalmas, lenyűgöző épület előtt, hirtelen mérhetetlen honvágy kerítette hatalmába. – Itt is volnánk – mondta Duparcmieur, mire egy rizsporos parókás, libériás inas odasietve kinyitotta a hintó ajtaját. A király egy hatalmas, aranyozott teremben fogadta őket, amely, bár szép volt, Corradino szerint közelébe sem jöhetett a dózse palotájának, ahol még kisfiú korában az apjával járt. És a király… hát, nem erre számítottam! Az emelvényen álló, gyönyörűen faragott székben ülő uralkodónak csak a parókája látszott, az arca nem – előre hajolt, egészen a padlóig, úgy gügyögött a gyűrűktől csillogó ujjaival játszadozó kistermetű kutyának. Az állat nyáladzva várta, hogy a király odaadja neki a húsos markába rejtett jutalomfalatkát. Corradino, aki még a legapróbb részleteket is mindig alaposan megfigyelte, ámulva nézte a húsos ujjakon csillogó gyönyörű gyűrűket és az ujjak között megragadt púdert. Bár bejelentették őket, a király továbbra sem nézett fel, mintha csak magában beszélt volna.

– Ajándék az angol királytól – mondta. – Epagneul de Roi Charles. Egy king charles spániel. Mintha valami furcsa rohama lett volna, röfögni kezdett, mint egy disznó. Corradino körbenézett, mikor szaladnak végre oda a szolgák valami orvossággal, de aztán rádöbbent, hogy a királynak semmi baja, csak nevet. – Az angol király egy kutya! Az angol király egy kutya! de milyen kicsi! – Lajos egy ideig még nevetett saját viccén, aztán tovább játszott a kutyával. – Minounak 52 foglak hívni. Jó kis francia név. Igen, így foglak hívni! A spániel egyre türelmetlenebbül ugrált a húsos kéz körül, míg a király végre megjutalmazta kitartásáért. A kutya elkapta a cukorkát, majd néhányszor remegve körbefordult, és végül odapiszkított a szőnyegre. Néma csend állt be, ahogy a király udvartartása a felbecsülhetetlen értékű perzsaszőnyegen éktelenkedő kupac felé fordult. Corradino a királyra nézett, várva, mikor üvölti el magát dühösen, ám Lajos újra rázkódni kezdett a nevetéstől – hátrahajtotta a fejét, és akkor Corradino végre meglátta az arcát. Torz volt, akárcsak a vízköpő sárkányoké, vizenyős szemei közel ültek egymáshoz, orrától a szájáig takonycsík húzódott. Corradino csak megvetést érzett a férfi iránt, akit a keresztény világ leghatalmasabb uralkodójának tartottak. Duparcmieur-re pillantott, aki, meggyőződve arról, hogy a 52cica (francia)

király aznap már nem fogadja őket, mélyen meghajolt, majd elindult kifelé a teremből. Corradino követte a példáját. Ám mikor már majdnem az ajtónál voltak, egy hang megállította őket. – Duparcmieur! Mikor megfordultak, egy egészen más embert láttak a trónon: arca nyugodt volt, parókája a helyére került, a tekintete csillogott. – Hát elhoztad nekem a velenceit, hogy valóra váltsa álmomat! A nyugodt arc megdöbbentően gyors változáson ment át: hirtelen eltorzult, ám a következő pillanatban újra nyugodt, udvarias volt. Igen, felség. Engedje meg, hogy bemutassam önnek Signor Corrado Manint Velencéből. Hiszem és bízom benne, hogy felséged nem fog csalódni a tehetségében. Hmm. – Ahogy a király körmeivel kocogtatni kezdte a fogát, Corradino észrevette, hogy körme és fogai is mennyivel sárgábbak, mint fehérre púderezett arca. – Láttad a Sainte Chapelle-t 53? Corradinót megdöbbentette, hogy az uralkodó közvetlenül hozzá szólt. Mélyen meghajolt. – Még nem, felség. – Feltétlenül meg kell nézned! Gyönyörű! Azok a színes üvegek! – Egy pillanatra a király arca felragyogott 53 A Sainte-Chapelle vagyis Szent Kápolna, Párizs 13.századi gótikus stílusú királyi kápolnája a Cite-szigeten. (a szerk.)

büszkeségében, hogy országa fővárosában ilyen gyönyörű ékkő található. Ám következő mondatával megdöbbentette Corradinót. – Bár, hogy őszinte legyek, cseppet sem találom szebbnek, mint ezt a kupacot, amellyel Minou megörvendeztetett bennünket. S hogy szavainak még nagyobb hangsúlyt adjon, a még mindig a szőnyegen lévő kutyaürülékre mutatott. – Aprócska, színes üvegdarabok, mint a bonbonok. Egy gyermeket talán lenyűgöznek… Istent is lenyűgözhetik. – Felállt székéből, úgy folytatta szenvedélyesen. – Ám én király vagyok! Hatalmas, tiszta üveglapokat akarok látni a palotámban, pompás fehér és arany üvegeket, amelyek méltón tükrözik nagyságomat. Tudsz ilyet készíteni, signore? Corradino félt, de tisztában volt a képességeivel. – Igen – válaszolta magabiztos hangon. – Igen, tudok. A király elégedetten mosolygott. – Helyes – válaszolta. Mikor közelebb lépett, Duparcmieur lehajtotta a fejét, Corradino azonban egyenesen a szemébe nézett. – Ha elégedett leszek a munkáddal, gazdagon megjutalmazlak. Ám ha csalódást okozol, nem leszek veled kíméletesebb, mint a módszereikről híres velencei uraid. – A király megfordult és visszasétált a trónjához. Útközben szándékosan belelépett a kutyapiszokba. Miközben a terem hatalmas ajtaja bezárult, Corradino még látta szatén papucsán a barna foltot. Duparcmieur meglepően vidáman szállt be a hintóba.

– Jó. Nagyon jó. A király fogadott, és szemmel láthatóan elégedett veled. Azt hiszem, nagyon jól sikerült az audiencia. Corradino döbbenten nézett rá. – Mit gondolsz most, hogy találkoztál vele? Hát nem ő a legdicsőbb uralkodó a világon? – Eddig csak vele volt szerencsém találkozni, Duparcmieur, de el kell ismernem, hogy… elég érdekes személyiség. Valójában egy undorító gyerek, de ha ezt hangosan kimondanám, nem lenne diplomatikus, sőt, még veszélybe is sodornám magam. – Elbűvölőnek találod? Mert én igen. És ma nagyon jó hangulatban volt. Remélem, sosem hangulatban van.

tudom

meg,

milyen,

amikor

rossz

Duparcmieur fontoskodóan előrehajolt. – Most pedig elviszlek Trianonba, ahol lakni fogsz. Szerintem meg leszel elégedve a szállásoddal. Munkaruhát is vitettünk oda neked. Ha átöltöztél, elviszlek a versailles-i palotához. Meglátod, le fog nyűgözni az ott folyó munka. Már most csodálatos! Bár azt hiszem, ma már elég csodát láttál. Corradino komoran bólintott. Látott egy királyt, aki cseppet sem fenséges. Az uralkodó kettős természetére gondolt, majd végül elszánta magát, és megosztotta a

férfival aggodalmait, amelyek az elmúlt órákban nem hagyták nyugodni. – Duparcmieur, honnan tudjam, megbízhatok-e benned és… királyodban? Honnan tudjam, hogy betartjátok a szavatokat és elhozzátok hozzám Leonórát, és hogy nem öltök meg, amint elárulom nektek a titkaimat? Duparcmieur tekintetéről nem lehetett megmondani, hogy egy őszinte emberé-e, vagy egy gyakorlott hazudozóé. Drága barátom, hiszen szavamat adtam! Nem tudom, nálatok Velencében hogyan mennek ezek a dolgok, de egy franciát köti az adott szava. – Ó, hát Velencében is. Még a Tízek Tanácsa is tartja a szavát, akár jót, akár rosszat ígért. – Akkor megértesz. Azt javaslom, egy hónapig tanítsd a mestereink vezetőjét, így bizonyítva hűségedet. Akkor elhozzuk neked Leonórát. Aztán maradj még tizenegy hónapig, felügyeld a palotában folyó munkákat. Az év végén szabad lehetsz, békében élhetsz lányoddal, és eldöntheted, továbbra is üvegfúvó mesterként akarsz-e dolgozni. Túl szépen hangzik ahhoz, hogy igaz legyen. – Ez a ti mesteretek… milyen ember? – Guillaume Seve-nek hívják. Tapasztalt, érett korú férfi, jó mesterember. Corradino tiltakozón megrázta a fejét. – Nem, az nem lesz jó. Egy fiatalemberre van szükségem, valakire, akinek érzéke van ehhez a

mesterséghez, ugyanakkor akiben még nem rögzültek a rossz módszerek. Valakire, aki tőlem fog tanulni, egy serventére, nem pedig egy nálam idősebb emberre. – Rendben – válaszolta Duparcmieur, majd egy pillanatra elgondolkodott. – Akkor talán Jacques Chauvire-t kellene melléd adnunk. Még csak inas, de tehetséges. Huszonegy éves. Corradino bólintott. – Tökéletes. Időre és kitartásra lesz szüksége. Ezt a mesterséget nem lehet egy nap alatt elsajátítani. Duparcmieur kényelmesen hátradőlt. – Ne aggódj, minden rendben lesz – mondta könnyedén. – Mindened megvan, amire szükséged lesz: idő, anyagok, emberek. Gyönyörű lesz a palota, majd meglátod. A palota valóban gyönyörű volt. Új munkaruhájában, illatos bőrkötényében és csuklópántjaiban Corradino háttal a félig felépült palotának, a kertekkel szemben ült. A kőfalnak támaszkodva nézte a lemenő napban, ahogy a kertészek serényen dolgoznak a messzire elnyúló gyepen, míg más munkások a természetes vizeket a hatalmas, díszes tavakhoz terelik, hogy azok feltöltődve Corradino szeme láttára váljanak hatalmas tükrökké. Bár a távolból eljutott hozzá a kőművesek és ácsok okozta zaj, valahogy mégis nyugodtnak érezte magát – először azóta, hogy Franciaországba érkezett. Mikor egy árnyék eltakarta előle a napot, felpillantott – egy kócos hajú, sötét szemű fiatalember állt előtte a kezét nyújtva. – Jacques Chauvire vagyok – mutatkozott be.

Corradino megfogta a felé nyújtott kezet, és felhúzta magát a földről. A fiú, aki kézfogásra számított, elmosolyodott a váratlan reakción. Ahogy Corradino felállt, szemei egy magasságba kerültek a fiatalemberével. Jacques sötét szemeivel őszintén nézett rá. Corradinónak nem kellett elgondolkodnia azon, hogy vajon igazat mondanak-e, vagy hazugságot próbálnak leplezni, mint Duparcmieur tekintete. Az is tetszett neki, hogy a fiú neve az olasz Giacomo név francia változata volt, és így arra az emberre emlékeztette, akit apjaként szeretett, és akit kénytelen volt elhagyni. – Hát akkor munkára fel, Jacques! – mondta. Barátian átkarolta a fiú vállát, és a szép kilátásnak hátat fordítva elindult vele a műhely felé. Jól fogunk együtt dolgozni.

HUSZONHATODIK FEJEZET PURGA TÓRIUM Mikor beléptem a versailles-i fornacéba, végre újra otthon éreztem magam. Mikor Jacques kinyitotta a titkos szobát, melyhez csak neki és új mesterének volt kulcsa, Corradino azonnal látta, hogy mindent odakészítettek neki, amit kért. Ott voltak a vizes kádak és az ezüstöző tartályok. Ott volt a kemence, benne a szénnel, a szívében pedig az izzó vörös cristallo üvegmassza. Ott voltak a pontellói, a fúvócsövei és a lapátjai. Ott voltak a scagno székek és borselle fogói. És ott voltak a festékei: lazurit kék, szkarabeusz vörös és köztük az aranypor. Ott voltak az üvegei, a nitráttal, kénnel és higannyal teli fiolái. Végre dolgozhatott, akárcsak otthon. Sima ujjbegyei már nagyon viszkettek – alig várta, hogy újra kézbe foghassa a pálcákat és festékeket, hogy a tengeren es utakon töltött hosszú hónap után végre ismét alkothasson valamit. Mivel már megszokta, hogy egyedül dolgozik, zavarta Jacques jelenléte. Ám elérkezett a nap, mikor meg kell osztania valakivel mestersége titkait – szíve hevesen dobogott, ösztönösen tiltakozott. Nem azért, mert attól félt, hogy a fiú tehetsége egy nap meghaladja az övét,

hanem mert már tíz éve dolgozott egyedül, és most úgy érezte, mintha valami nagyon értékes kincstől válna meg, tehetségétől, azaz önmaga egy részétől. A tehetségemtől, amelynek az életemet köszönhetem, mert a Tízek Tanácsa csak ezért kegyelmezett meg nekem. Ha ezt is kiadom a kezemből, mi marad, ami megvédhetne a királytól? A király hogyan dönt, miután Corradino elárulja neki mestersége titkait? Vajon úgy gondolja majd, hogy jobb lesz megszabadulni tőle? Milyen lehetősége maradt? A purgatóriumban volt, várva, mikor hozzák el hozzá Leonórát, amihez azonban előbb el kell árulnia mestersége titkait. A pokol tornácán állt. Hiába tiltakozott ellene, fülében ott csengtek Dante sorai. Emlékezett rá, hogy a Purgatorióban névrokonát megölte egy francia király. Corradinót, Szicília hercegét, Anjou Károly egy sikertelen államcsínyt követően kivégeztette. Annak a Corradinónak az apját, Manfréd királyt is meggyilkolták. Ám mikor Jacques meleg, barna szemébe nézett és a fiú szenvedélyes, csillogó tekintetében meglátta saját érzelmeit, a mérhetetlen szeretetet, melyet mestersége iránt érzett, megnyugodott. Nem volt fia, akinek továbbadhatta volna mestersége tapasztalatait, és tudta, hogy már nem is lesz; de most itt volt a lehetőség, hogy valakivel megossza tudását, és ha tudja, élvezze, hogy taníthat valakit.

Persze ott van Leonóra, de még nem fordult elő olyan, hogy egy nő kitanulta volna ezt a mesterséget. Es nem is lesz ilyen. Csak remélhette, hogy lánya boldog lesz, egy napon férjhez megy és élvezni fogja a családi életet, amelytől őt tízéves korában megfosztották. – Akkor lássunk hozzá! – mondta határozott hangon. Kezébe vette a legnagyobb fúvócsövet, és belenyúlt vele az olvadt cristallóba. Ahogy megérezte arcán a kemence hőjét, újra eszébe jutottak Dante szavai, ezúttal kedvenc sorai: „… úgy szállt a földre ez a tűz örökkön: s mint acél alatt tapló, gyúlt ki lángra a homok”. 54 Corradino is lángra gyújtotta a homokot, kristályos szépségűvé varázsolva a port. Olyan nagy mennyiségű üvegmasszát emelt ki a kemencéből, hogy folyamatosan forgatnia kellett a pálcáját, miközben fújta a csövet. Jacques zavartan nézte, majd félénken így szólt: – Maitre, azt hittem, tükröt fogunk készíteni, nem pedig üveget fújni. Corradino oldalra sandított, miközben egy pillanatra sem hagyta abba a fújást. Jót mulatott magában a fiú szavain. Mikor a massza felvette a gömbalakot, Corradino megforgatta a fúvócső végén, majd átemelte a pontellójához. Aztán a víztartályhoz vitte az üveget, és hagyta, hogy lebegjen a víz felszínén, akár egy bója. Mikor kezdett kihűlni, kezébe vett egy éles pengét, és gyorsan elvágta 54 Dante: Pokol: fordította Babits Mihály (a ford.)

hosszában. Az így kapott henger lassan elfeküdt a vízen, és a borostyánszínű üveg lassan egy tiszta, lapos üvegtáblává hűlt. – Tehát – szólalt meg Jacques halkan –, így készül. Corradino leguggolt, és gyakorlott szemekkel vizsgálgatni kezdte az üveget. – Igen – bólintott. – Így készül. Véletlenül jöttem rá erre a módszerre, és ez az egyetlen módszer, amellyel mindenhol egyforma vastagságot érhetünk el. – És a víz? – A víz, ha csendes, nyugodt, akkor teljesen sík a felülete, bármi is legyen a fenekén. A víz az első, eredeti tükör – természet alkotta tükör. Még ha meg is zavarjuk a tartályban, visszanyeri simaságát. Csak remélem, hogy a dögvészt terjesztő folyótok vizéből ugyanolyan szép üveget tudok készíteni, mint a velencei öböl édes aquajából. De elég a beszédből, öltöztessük fel az újszülöttet! – Ezzel felemelte az üveglapot, majd óvatosan a szomszédos dézsába fektette, melyben folyékony ezüst volt, mely maga is csillogó tükörre hasonlított. – Higany és ezüstszulfát – magyarázta a fiúnak. – De csak a felszínen. Alattuk ebben a dézsában is víz van. – Miért, maitre? – Mert ezek az anyagok nagyon drágák. Még királyod is meggondolná, megtöltsön-e velük egy dézsát. Ám a felszínen lévő réteg elegendő ahhoz, hogy bevonja az üveg felszínét, úgyhogy ha végzünk és belenézel, látni fogod a tükörképed. Mindig nagyon figyelj oda, hogy a tartály

egész felszínén eloszoljon és az üveg egész felületét bevonja. Nem maradhatnak rajta tiszta foltok! És nagyon vigyázz a higannyal – gonosz anyag, és könnyen beeszi magát a bőröd alá. Sok üvegfúvó mesternek éppen a művészete okozta a vesztét. Személyesen is ismerek egyet, nagyon közel állt hozzám. – Elmosolyodott saját komor viccén, ahogy visszaemlékezett arra, hogyan rendezte meg saját halálát, mintha a higany végzett volna vele. Szénnel feketére festette a nyelvét, és hagyta, hogy nyála lefolyjon „halálos ágyára”. Ám mikor arra gondolt, mit érezhetett Giacomo, mikor rátalált, elsötétült az arca. Visszafordult Jacques-hoz: – Figyelj oda, hogy a keverék minél kevésbé érintkezzen a bőröddel! Nézd! – mondta, és két kis bőranyaggal megfogta, majd kiemelte a hatalmas üveglapot. – Az ezüstbevonat nagyon gyorsan szárad. Látod? A kemence hője majdnem teljesen kiszárította. Jacques ámulva figyelte, ahogy az anyag megszárad; alig akart hinni a szemének, mikor meglátta a tükörképét. – Láthatod, hogy a pereme, ott, ahol elvágtam a masszát, még durva. Most ugyanazzal a késsel és egy fém mérőléccel simává varázsoljuk. – Corradino, miközben magyarázott, már el is kezdte a műveletet. – Elég csak az ezüstbevonat felszínét megtörni, az üveg már tudja a dolgát, magától lepattan a vonal mentén. Több fém mérőlécet is láthatsz. Mint azt te is tudod, a palazzóban a felső tükrök íveltek lesznek, azok elkészítéséhez majd ezekre lesz szükségünk. – Corradino a kezébe vett egy

darab rugalmas fémlapot, és meghajlította. Mikor Jacques bólintott, visszafordult az üveghez, amely már a vágólapon feküdt. – Végül veszünk egy darabka szarvasbőrt – miközben ezt mondta, kezébe is vette a puha anyagot –, timsóba mártjuk, és kifényesítjük az üveget, hogy csillogóbb és ellenállóbb legyen. Látod? Jacques azt hitte, ennél fényesebb már nem lehet az üveg, ám most úgy érezte, a tükör szinte dalol. A csodálkozás és áhítat kiült arcára, Corradino pedig látta, hogy tanítványa fejében számtalan kérdés kavarog. – Maitre, mások hogyan készítik a tükröket? – Tükrök mindig is léteztek. A hitetlen arabok a pajzsaikat fényesítették ki, hogy lássák a tükörképüket. Vannak népek, ahol a mesterek egy darabból próbálják kinyújtani, ahogy az asszonyok a pitét készítik. Az eredmény elfogadható, de nagy tükröt képtelenség így készíteni: mikor az üveg kihűl, megszilárdul, a felszíne egyenetlen lesz. Ám a levegő segítségével, saját leheleteddel addig fújhatod, ameddig csak bírja a tüdőd, és mikor henger alakúvá formáltad, akár kétszer akkora tükröt is kaphatsz, mint amekkora kezdetben az üveg volt. Egyszerű matematika. – Megvonta a vállát, mintha azt akarná mondani, hogy amit Jacques csodálatra méltónak tart, nem is olyan nagy dolog. Ám nemcsak a fiú csodálkozó tekintetét látta. Jacques keze is akaratlanul a tűz felé mozdult – akárcsak az övé.

Igen, kicsit sokat beszéltem – ha a mesterségemről van szó, sokkal beszédesebb vagyok, mint máskor. Akik ismernek, talán azt gondolják rólam, hogy néma vagyok, akár egy osztriga. Bezzeg, ha az üvegről kérdeznének, azonnal papagájjá válnék! És akkor elmotyogta azokat a szavakat, amelyekről azt hitte, soha életében nem fogják elhagyni a száját: – Lássuk, próbáld meg!

HUSZONHETEDIK FEJEZET A LOVAG A San Marco-i Libreria Sansoviniana ritka könyvek részlegén dolgozó Signor Aldo Savini kissé elcsodálkozott, mikor egy szőke szépség megkérte, hogy segítsen leemelni a tizenhetedik századi üvegfúvók céhének feljegyzéseit tartalmazó könyvet. De biztos, hogy beiratkozott olvasó, gondolta. Megnézte a lány frissen elkészített olvasójegyét – a neve alapján velencei. Megvonta a vállát, majd átnyújtott a lánynak egy pár vékony pamutkesztyűt. – Fel kell vennie, signorina. Ezek a könyvek nagyon régiek. És kérem, ne kézben tartsa őket, hanem helyezze az olvasóállványra, hogy minél kevésbé vegye igénybe a gerincüket. És ezt a laminált könyvjelzőt használja a lapozáshoz. Ne érjen hozzá a papírhoz! A signorina bólintott, hogy megértette az utasításokat. Zöld szeme volt, a benne csillogó ezüst pöttyöktől olyan árnyalatú, mint az olajfa levelei – gyermekkorára emlékeztette Savinit, arra a kis birtokra, ahol felnőtt. A könyvtáros megigazította orrán a szemüvegét – mindig ezt tette, ha zavarban volt. Aldo Savini még nem töltötte be a negyvenet, és mellénye alatt romantikus szív dobogott.

Miközben segített a signorinának levenni a polcról a könyveket, a lány aranyszínű haja súrolta a karját – orrát megcsapta a kókuszos sampon és a régi könyvek dohos szagának keveréke. Mikor a lány mosolyogva megköszönte a segítséget, Aldo úgy érezte, akár a legveszedelmesebb sárkányokkal is harcba szállna Signorina Maninért. Az elkövetkezendő hónapokban Aldo gyakran látta a „principessát”. A lánynak mindig volt valami különleges kérése, amit könyvtárosként izgalmasnak talált… ahogy férfiként magát a lányt találta izgalmasnak. Mindent megkeresett neki: a céh feljegyzéseit, leltározások feljegyzéseit, határozatokat, születési és halálozási dátumokat, leveleket, számlákat. Boldogan válaszolt a lány tökéletes velencei kiejtéssel feltett kérdéseire, melyek egy konkrét emberrel voltak kapcsolatosak: Corrado Maninnal. Még a zárkózott Aldo Savini is hallott a híres mesterről. A principessa, mikor megtudta, hogy Aldo a Bolognai Egyetem paleográfia 55 szakán végzett és el tudja olvasni az ősi írásokat, még több kérdést tett fel neki. Vajon ezekben a dokumentumokban megemlítik Corrado Manin nevét? A mester készítette azt a tükröt is, amelyet Dandolo contessa a Frari templomnak hagyományozott? A Bruni palotának adott számlán szerepel a Corrado Manin készítette karos gyertyatartó? Melyik évben épült a palazzo? Ebben a hajónaplóban ez a név – Manin vagy Marin? Ezekben a 55 az ókori kéziratok és más írott emlékek megfejtésének tudománya

mérgezéstől bekövetkezett halálozásokról szóló feljegyzésekben ez a rajz a higany jele vagy valami más elemé? Aldo Savini egészen lázba jött ettől a kalandtól. A lánynak segített valaki a Ca’Foscariról, mert signorina Manin gyakran ellátogatott az egyetemre, és mindig újabb és újabb cetlikkel érkezett vissza a könyvtárba. Aldo elég hamar rájött, hogy ez a valaki Ermanno Padovani professzor, az ismert tanár, akinek a könyvei az ő könyvtárukban is megtalálhatóak. A principessa vasárnaponként nem járt be a könyvtárba, amiből Aldo úgy gondolta, valahol máshol kutat; a professore nyilván elintézte, hogy a város legtitkosabb archívumaiba is bejuthasson. Aldo Savini romantikus belső világában a szőke principessa dicső ügyéért harcoló hős lovaggá vált. Gondolatban megküzdött a fekete lovaggal, Ermanno Padovanival, hogy eldöntsék, melyiküknek nagyobb a tudása. Elhatározta, hogy a professorét megelőzve talál valamit a könyvtárban, és akkor a principessa hősként fog tekinteni rá. Az elkövetkezendő hideg, téli hónapokban Aldo Savini romantikus álma szárnyra kapott – egy idő után észrevette, hogy a principessa várandós. Látta, hogyan nő a hasa, kerekedik ki az arca, olyanná válva, mint a pufók keruboké. Egyszer látta, ahogy signorina Manin elmélyed egy hajónaplóban, és serényen jegyzetel egy, a hasán tartott füzetbe. A férfi megremegett. Kész volt megmenteni a lányt

a gálád csábítótól, akárki legyen is az. Segít neki megtalálni, amit keres. De mi lehet az az áttörés? És egy nap rábukkant. Aldo már hetekkel korábban rájött, hogy Franciaországnak is köze van lovagi ügyéhez. A principessa sokat kérdezte a hajózásról, a versailles-i palotáról, Párizs üveggel való kereskedéséről és a Napkirály, XIV. Lajos udvaráról. És akkor egyszer csak rátalált a válaszra: ha a principessát a tizenhetedik századi európai királyi udvarok érdeklik, volt egy férfi, aki mindegyiknél megfordult. A velencei követ. A principessa nagyon izgatott lett, mikor megmutatta neki a dokumentumot. Egymás után háromszor is elolvasta, majd olyan gyorsan, hogy az akár árthatott is volna gyermekének, Aldo asztalához vitte a leveleket. Addigaddig könyörgött a férfinak, hogy készítsen róla másolatot, míg az be nem vitte az irodájába, ahol egy speciális szkenner és nyomtató állt, amelyekkel, infravörös lézertechnológiával még a legrégebbi dokumentumokat is le lehetett másolni úgy, hogy nem okoztak bennük kárt. Aldo, miután elkészítette a másolatokat, visszavitte a papírokat a principessának. A hölgy gyorsan kikapta a kezéből, és a hasához szorította őket, írásos oldalukkal a férfi felé, mintha nem akarná, hogy gyermeke lássa, mi áll rajtuk. Izgatottnak látszott, de cseppet sem a boldogságtól. Mindig is nagyon udvarias volt, így most is arcára erőszakolt egy halvány mosolyt.

– Köszönöm, signor Savini – mondta. A férfi zavartan megigazította orrán a szemüvegét, majd bátorságát összeszedve azt mondta: – Aldo. Hívjon csak Aldónak. Ám a principessa ezt már nem hallotta – a polcok között elindult az ajtó felé, gondolatai már egészen máshol jártak. Aldo Savini, a hős lovag nem látta többé szíve hölgyét.

HUSZONNYOLCADIK FEJEZET A NAGYKÖVET Mikor Jules Hardouin-Mansart, a versailles-i palota főépítésze megmutatta Corradinónak a „Salon des Glaces” 56 tervrajzát, a mester egy pillanatra elgondolkodott azon, hogy talán mégsem lehetséges megvalósítani a király álmát. Huszonegy hatalmas tükröt kellene készítenie, és mindegyiknek huszonegy lapból kell állnia. Mindegyik lapnak, gyönyörűnek és kristálytisztának kell lennie. Sőt mi több, minden egyes tükörben a vele szemben lévő ablaknak kell látszódnia, hogy a külső és a belső fény egyesülve, ahogy Hardouin-Mansart fogalmazott, a világ legfényesebb termét eredményezze. A mennyezetet, a király életét és Franciaország dicső történelmét megörökítő freskók fogják díszíteni. Ezeket

56 Tükörgaléria. A versailles-i kastélyban egy 73 méter hosszú folyosó. 1678ban kezdődött a tükörgaléria és a hozzá tartozó két szalon építése Jules Hardouin-Mansart (1646-1708) irányításával. Olyankor tartottak itt ünnepségeket, amikor a király a legmesszebbmenőkig hangsúlyozni kívánta udvara pompáját, rendszerint külföldi követek fogadásakor. Ilyenkor a tükörgaléria egyik végén emelvényt állítottak fel a király trónszéke számára.

Charles Le Brun 57, a királyi festő és tanítványai fogják elkészíteni. Le Brun, aki állandóan ott volt az épülő palotánál, egy perc nyugtot sem hagyott Corradinónak: állandóan kérdéseket tett fel neki arról a nap különböző szakaiban, hogyan esik be a fény, és milyen szögben törik meg. Mindezt tudnia kell ahhoz, hogy meg tudja festeni a freskókat, mondta. Lassan életre is kelt a mennyezet: gipszgalambok röpködtek az égen, és a kövér felhőkre támaszkodó félmeztelen szépségek ámulva nézték a király aranyhintóit. Corradino elismerte, hogy a festő tehetséges, és tudta, hogy nehéz feladat előtt áll: tükrei méltó társai kell, hogy legyenek a freskóknak. Még a gyönyörű kertek tervezője, André Le Nőtre 58 is bement a terembe, hogy lássa, hogyan fog tükröződni remekmüve. Corradino idővel, látva, hogy minden segítsége megvan, megkönnyebbült: tanácskozhatott az ácsokkal és kőművesekkel, a legmodernebb mérőeszközök álltak rendelkezésére, sőt, még matematikusok is segítettek neki. A fornace, melyet a palota konyhakertjében építettek fel, jól felszerelt volt, és Jacques is nagyon gyorsan fejlődött. Mikor Corradino elárulta neki a titkát, a fiú egészen kivirult, és 57 Charles Le Brun (1619-1690), francia festő és művészeti teoretikus, az egyik meghatározó művésze a 17. századi Franciaországnak. 58André Le Nôtre (1613-1700), a 17. század egyik leghíresebb kertépítője, a lenyűgöző versailles-i parkrendszer megteremtője.

mester és tanítványa egyre nagyobb és nagyobb üveglapokat készített. Corradinónak pedig egyre ritkábban kellett újra megolvasztania tanítványa munkáit, és az első hónap végén Jacques-nak sikerült elkészítenie az első üveglapot, amelyet már fel lehetett rakni a terem falára. Esténként Corradino visszament a Trianon falu melletti lakosztályába. Hat szobája volt, egy szolgálója és egy kis zöldséges kertje, ami olyan fényűző életet jelentett, amilyenben azóta nem volt része, hogy családjával el kellett menekülnie a Manin palotából. Kezdett megnyugodni, évek óta először nem érezte, hogy figyelik. Néha a lemenő nap fényében, mikor a kert végében kezében egy pohár borral az épülő palotát nézte és Leonórára gondolt, már-már boldog volt. Am ez a kellemes állapot nem tartott sokáig. A nagy napon, mikor az első ezüstözött üvegtáblákat felhelyezték a tükörteremben, Corradino csípőre tett kézzel felügyelte a munkát. Elég szép számban gyűltek össze, ott volt Hardouin-Mansart és Le Nôtre is. A prominens társaságot végül megjutalmazták várakozásáért: végre megláthatták a gyönyörű tükröket. Áhítatosan felsóhajtottak – a hatalmas, csillogó üveglapok mintha árkádokként magasodtak volna föléjük, az aranyozott választóvonalak pedig kalitkához tették hasonlatossá az üveget, melynek foglya azonban nem egy madár, hanem maga a fény. A díszes társaság azonban nem csak saját magát láthatta bennük, hanem a félig kész kerteket, a

távolban pedig a félig már feltöltött tavacskákat. Valóban lenyűgöző látvány volt, és el tudták képzelni, milyen csodálatos lesz a terem, mikor minden falát tükrök fogják borítani. Senki sem mozdult, nem akarták megtörni a varázst. Némán álltak - ám nem csak a mesteremberek iránt érzett tiszteletből, hanem mert egyszer csak belépett maga a király. Ahogy Lajos elindult a tükrök felé, a teremben lévők mélyen meghajoltak. Corradino is követte a példájukat. Vajon elégedett lesz a munkámmal ez az elkényeztetett kölyök? Azonban nem sokáig gondolkodott ezen, mert miközben lehajtott fejjel állt, a király papucsa mellett váratlanul meglátott egy ismerős lábbelit – vörös fűzős Bauta papucsok, melyeket csak a Rialto-szigeten lehet kapni! Velencei papucs! Corradino szíve egyre hevesebben dobogott, ahogy hatalmába kerítette a félelem. Nem merte felemelni a tekintetét, ám mikor a többiek felegyenesedtek és Hardouin-Mansart és Le Nôtre előrébb lépett, ő óvatosan elindult hátrafelé. Mikor a király megszólalt, szíve olyan hevesen kezdett verni, hogy alig hallotta, mit mond.

– Nos, követ úr, pas mai, hein959! Talán még ön is elismeri, hogy a kis cháteau-m 60, ha felépül, versenyre kelhet a maguk düledező palazzóival. A követ udvariasan meghajolt, de Corradino látta a tekintetében, milyen véleménnyel van a királyról. Ismerte a férfit – a Guilini család tagjaként az Arsenaléban mint diplomata dolgozott abban az időben, mikor Corradino apja a Balti-tengeren kereskedett. Akkoriban szűkszavú, ám igen intelligens fiatalember volt. Valószínűleg családja befolyásának köszönhette, hogy követ lett belőle, de érdemei is biztosan szerepet játszottak abban, hogy ilyen magasra jutott. Bár ruhája a legfinomabb velencei bársonyból és szaténból készült, ápolt haja és szakálla olajtól fénylett, Corradino mégsem egy dandyt látott maga előtt, hanem egy magabiztos, nagyon is veszélyes embert. A király észrevette, hogy Hardouin-Mansart és Le Nôtre kilép a tömegből. Húsos ujjával még közelebb hívta őket, mire a két férfi mélyen meghajolt. – Ő itt a palota főépítésze, Hardouin-Mansart – mutatta be Lajos a követnek. – Ő pedig Le Nôtre, aki a gyönyörű kertekről gondoskodik. Jól halad a munka? – kérdezte a két férfitól, ám szinte azonnal legyintett is, hogy nem vár választ. – Persze, de azért ezek a tükrök mindkettőtök munkáján túltesznek, nem igaz? Képzelem, milyen 59 60

Nem rossz, ugye? (a szerk.) kastély (francia) (a szerk.)

féltékenyek vagytok! Jules, gondolom, nem szomorkodnál, ha egyik segéded véletlenül rájuk ejtene egy követ, nem igaz? Mikor a király hangosan nevetni kezdett otromba viccén, a jelenlévők csatlakoztak hozzá. Corradino már éppen kezdett megnyugodni, mikor a király újra megszólalt: – De hol van a mi Maitre des Glaces-nk? Nem arathatjátok le ketten az összes babért! – Körbenézett a teremben, vajon hol lehet a mester. Corradino szíve olyan hevesen dobogott, hogy azt hitte, ott helyben meghal. S ekkor a király szája széles mosolyra húzódott. – Hát itt vagy! Végem van. Lelepleződtem! Azonban a király húsos ujjával nem rá, hanem Jacques Chauvier-re mutatott. Guillaume Seve, aki eredetileg Corradinóval dolgozott volna, finoman meglökte, mire a fiú bőrsapkáját gyűrögetve zavartan előrelépett. Baldasar Guilini alaposan szemügyre vette az ifjút, lassan körbejárva tetőtől talpig végigmérte. Aztán a tükörhöz sétált, és közben lassan, egyenként kiszabadította ujjait szarvasbőr kesztyűjéből. Elgondolkodva kinyújtotta a kezét, és mutatóujjával Megérintette a hűvös, sík üveget. Corradino felszisszent, mintha a követ egy gaz csábító lenne, aki a lányához ért hozzá. Ekkor Baldasar visszafordult Jacques-hoz.

– Valami baj van, követ uram? – kérdezte Lajos. Mintha nehezére esett volna elnyomnia feltörő nevetését. – Bocsásson meg, felség – válaszolta határozott hangon Baldasar – csak azon gondolkodtam, hogy Chauvier túl fiatal ahhoz, hogy ilyen remek munkát végezzen. Jacques zavartan egyik lábáról a másikra nehezedett, miközben Lajos azt mondta: – Talán csak nehezére esik elfogadni a tényt, hogy végre mi, franciák is tudunk olyan üveget készíteni, mint a maguk velencei mesterei. Baldasar Jacques-ra nézett, majd vissza a tükörre. – Hány üveglapból áll ez a tükör, maitre? – kérdezte az utolsó szót szándékosan, ironikusan kihangsúlyozva. Jacques a királyra nézett, aki bólintott, hogy válaszolhat a követ kérdésére. – Huszonegy, Gracieux Monsieur. – És mondd csak, hány éves vagy? – Huszonegy, Gracieux Monsieur. – Milyen furcsa egybeesés! Csupa szimmetria, nem gondolod? Valóban, büszke lehetsz rá, hogy már ilyen fiatalon képes vagy ilyen gyönyörűséget alkotni. Milyen tiszta, milyen csillogó! Azt hihetné az ember, hogy velencei mester keze munkája. – Mikor tekintetével pásztázni kezdte a tömeget, Corradino lesütötte a szemét, és óvatosan az egyik testesebb munkás mögé húzódott. – Gratulálok, felség! – hajolt meg újra a nagykövet, ám tekintete elárulta, nem hiszi el, hogy az előtte álló fiatalember készítette a tükröt.

– Ugyan már! – legyintett Lajos szerényen, mintha ő maga lenne a mester. – Mikor elindult a teremben, a nagykövet és a többi jelenlévő követte. Ám ekkor váratlanul elfordította a fejét, és egy pillanatra Corradino szemébe nézett. Corradino nem volt benne biztos, hogy jól látta, de mintha a király a pillanat egy töredék részére becsukta volna az egyik szemét. De Lajos, mintha mi sem történt volna, el is fordult tőle. Corradino megpróbálta megfogalmazni magában, mit látott. A király rám kacsintott! Játszadozik velem. Szórakozik. Szórakoztatja, hogy Jacquest-ot mutatja be mesterként, és fikarcnyit sem érdekli, hogy játéka akár az életembe is kerülhet. Azzal múlatja az időt, hogy engem kínoz. Izzadt tenyerét szívére helyezte, mintha így akarná megakadályozni, hogy szerve kiugorjon a helyéről. Guilini még nem látta meg, és nem is ismerheti fel, hiszen Corradino mindössze nyolcéves volt, mikor apjával az Arsenaléban járt és találkozott az akkor kamasz Guilinivel. De vajon Lajos van annyira szeszélyes, hogy a vacsora után egy pohár konyak mellett felfedi a valódi Maitre des Glaces kilétét? Nem – okoskodott Corradino –, túl büszke ahhoz, hogy elárulja, nem francia mester készítette a terem falait díszítő tükröket. De felvetődik még egy kérdés: vajon mennyi ideig marad a követ Párizsban? Valószínűleg nem tovább egy

hétnél, esetleg kettőnél. Addig jobb lesz, ha meghúzza magát. Mikor Corradino visszatért a fornacéhoz, Jacques zavartan nézett rá, ám ő csak legyintett bocsánatkérésére. Beszélnem kell Duparcmieur-vel. Ide kell hoznia Leonórát! *** Corradino egy dologra azonban nem gondolt: hogy maga a tükör fogja elárulni. Mikor Lajos egy pillanatra hátranézett, Baldasar Guilini meglátta a tükörben, hogy Corradinóra kacsint. Corradinónak abban igaza volt, hogy a követ nem ismerte fel. Ám a munkája alapján biztos volt benne, hogy olasz, és így már nem volt nehéz kikövetkeztetnie, hogy velencei. Aznap éjjel a tiszteletére rendezett vacsora után Baldasar Guilini visszavonult a lakosztályába. A király sem vacsora közben, sem míg megiszogatták a konyakot, nem árulta el a mester nevét. A követ elküldte a kurtizánt, akit Velencéből vitt magával, majd leült az aranyozott íróasztalhoz. A behúzott, nehéz függönyök mögött, parfümtől illatozó szobájának magányában kezébe vette a tollat, és belekezdett a levélbe. Mikor végzett, beszórta a papírt homokkal, kétszer összehajtotta, majd a gyertya lángjába tartotta a vörös viaszt. A papírra csöpögtetett viasz úgy

piroslott, mint a kiontott vér. Gyakorlott mozdulattal belenyomta pecsétgyűrűjét, és a következő pillanatban a viaszban kirajzolódott szent Márk szárnyas oroszlánja. Aztán megfordította a levelet, és ráírta a címzést: Őexcellenciájának, a velencei dózsénak.

HUSZONKILENCEDIK FEJEZET NAPKELTE ELŐTT Leonora gyalog tette meg az utat San Marcótól hazáig. A nagykövet levelének másolata ott lapult a táskájában – érezte, ahogy a vászonanyagon keresztül is égeti az oldalát. Kora este volt, és rajta kívül senki sem járt az utcákon. Leonora tudta, miért – a Carnevale estéje van, így mindenki otthon volt: még egyszer ellenőrzik a jelmezüket, nem kell-e kivasalni, vagy varrni rajta még egy kicsit, és megpróbáltak aludni egy keveset, mielőtt kezdetét veszi a mulatság. Holnap a várost újra ellepik a turisták, felébresztve őt téli álmából. A bezárkózott, hideg Velence, amelyet csak a helyiek ismernek, újra életre kel – a hercegnő felébred százéves álmából, hogy fogadja kérőit. Ám addig még eljön az éjszaka legsötétebb órája. Leonora, miközben hazafelé tartott, megint úgy érezte, kísértetek leselkednek rá – nem csak Roberto (Valóban elhagyta vajon Velencét? Vagy itt maradt, bosszúra éhesen?), hanem a nagykövet is, akinek a levelét az imént olvasta el. A levelet, amely halálra ítélte Corradinót. Ez a két kísértet egészen a lakásáig a nyomában volt. A hideg

éjszakában – mint egy harmadik kísértetet, látta maga előtt saját leheletét. Olyan gyorsan ment, amennyire csak bírt, de gyermeke már akkora volt, hogy a súlyától sajgott a medencéje. Már a nyolcadik hónapban volt, és a jeges út sem könnyítette meg a járást. Az épületek ablakai be voltak zárva, mintha megint ki akarnák őt rekeszteni a város életéből. Nyáron minden arany-és borostyánszínben pompázott, ám most minden zöld és komor szürke volt. Eszébe jutott, amit Alessandro mondott: Velencében azért zöld a holdfény, és nem ezüst, mert a fény a csatornáról tükröződik vissza. Ezen az éjszakán is így volt, ám a zöld szín most cseppet sem nyugtatta meg Leonórát – kísérteties és ijesztő volt. A város egészen kihűlt, mint a halottak, akiket már nem fűt a vér árama. Itt nem lelsz menedékre, suttogták fenyegetően a házak. Többé nem tartozol közénk. Még Daniele Manin szobra is úgy nézett rá, mint egy vérszomjas vámpír. Megkönnyebbült, mikor meglátta a lakása ablakaiban világító fényt, amely olyan volt számára, mint a hajósoknak a világítótorony, mely elvezeti őket a biztonságos kikötőbe. Ám a következő pillanatban ismét hatalmába kerítette a félelem. Fény? De hát ki lehet a lakásomban? Alessandro? Szíve hangosan zakatolt, mikor bedugta a zárba a kulcsot. Belépve nem Alessandrót találta ott, hanem a férfi unokatestvérét. Marta az asztalnál ült, előtte az Il Gazzettino

kiterített példányával. Kedves mosollyal üdvözölte a hidegtől és izgatottságtól kipirult arcú Leonórát. – Fa freddo, vero? – Hideg van, igaz? Leonóra bólintott, majd levetette a sapkáját és a kesztyűjét. – Nagyon hideg. Persze, ma kell odaadnom a lakbért. El is feledkeztem róla. Hála istennek, Adelino, mikor utoljára találkoztunk, az egész havi béremet kifizette. De hogy a következő hónapban mi lesz? Nem bírnám elviselni, ha még ezt a lakást is elveszíteném. Miközben keresztülment a konyhán, hogy kivegye a pénzt a marokkói tagine-edényből (a titkos rejtekhelyről, amelyet még a legamatőrebb betörő is azonnal meglátott volna), hallotta, hogy Marta tapintatosan összehajtogatja az újságot. Leonóra előre kifizetett egy hónapot, majd megkínálta vendégét egy pohár borral. Marta mintha egy pillanatig habozott volna. – Nem… nem vagyok biztos benne. Én… de igen, mégis kérek. Köszönöm. Leonóra kinyitotta a Valpolicellát, magának pedig megnyitotta a csapot. Ahogy a hideg víz lefolyt a kezén, óvatosan barátnőjére sandított. Szerelme unokatestvére. Cseppet sem hasonlítottak egymásra, mégis, abban a pillanatban mintha Alessandrót látta volna maga előtt. Pontosabban a férfi habozását, távolságtartását, feszengését. Teleengedte a poharát vízzel, és visszasétált az asztalhoz.

Vajon mit titkol? Marta még akkor is hallgatott, mikor Leonóra leült az asztalhoz, de aztán, mint akinek sikerült elszánnia magát valami komoly dologra, megkérdezte: – Nem tudod, Alessandro ma hazajön? Leonóra döbbenten nézett fel. Terhessége alatt nem látta olyan gyakran a férfit, mint szerette volna, de azért elég időt töltöttek együtt ahhoz, hogy továbbra is úgy gondolja, ők egy igazi pár. Mikor együtt voltak, Alessandro mintabarátként és mintaapukaként viselkedett: fejét Leonora hasára hajtva beszélt a kicsihez, elképzelte, milyen lesz gyermeke élete és segített Leonórának átalakítani a lakást. Ám az összeköltözésről valamiért szándékosan nem akart beszélni. Még akkor sem, mikor a lakás már készen állt arra, hogy fogadja az új jövevényt. A főbb ünnepeket együtt töltötték; Alessandro most is felajánlotta, hogy átjön Leonórához, és elmennek a Carnevalera. Így a lány végül azt válaszolta: – Igen, munka után átjön. Marta bólintott. Habozott, de aztán vett egy mély lélegzetet, és Leonora elé tolta az újságot. – Fogalmam sem volt róla, hogy még mindig találkozgat Vittoriával. Ma, amikor hozzád jöttem, láttam őket a Do Moriban. Leonora még fel sem fogta, mit hall, de Marta hangneméből érezte, hogy a nő szörnyűségeket mond. Ismerős volt a hangnem – mikor rájött, hol hallotta

majdnem ugyanezeket a szavakat, megborzongott, mintha kint lett volna a hideg utcán. Jane. Hampsteadben. A barát, aki elmondta, hogy Stephen megcsal. Jeges rémületében belekapaszkodott az elhangzott névbe. – Vittoria? Marta együtt érzőn felsóhajtott. – Vittoria Minotto. Ő és Sandro korábban együtt éltek, aztán a nőt elhelyezték Velencéből. De visszajött. Persze, ezt te is tudod… találkoztál is vele. Igen, találkoztunk. Egy tollvonással elvette tőlem a megélhetésemet. Nem volt ez elég neki? Még Sandrót is el akarja venni tőlem? Marta döbbenten nézett rá. Úgy érted, nem beszélt róla? Nem. Igen. Úgy értem, mesélt egy újságíróról, akivel találkozgatott, de nem hittem volna, hogy… valamiért nem raktam össze a képet. Ostoba liba! Hogy lehettél ennyire naiv? – Még akkor sem, mikor megjelent a cikk? Leonóra megrázta a fejét. – Alessandro nem volt itthon, amikor ez történt. Tudod, akkor tette le a nyomozói vizsgát. Nem tudom, mennyit tud az ügyről. – Leonórával forogni kezdett a világ. Az a nő, az

a szexi, gonosz ragadozó… valóban egy pár lettek volna? Alessandro képes lenne visszamenni hozzá, magára hagyva Leonórát közös gyermekükkel? Ösztönösen a hasára tette a kezét. Marta ezt az idegesség jeleként értelmezte. – Jól vagy? – kérdezte aggódva. Leonóra mosolyt erőltetett az arcára. Azt akarta, hogy Marta menjen el. Egyedül akart maradni, hogy gondolkodhasson. Tudta, mibe kerülhet Martának, hogy figyelmeztette – a velenceieknek mindennél fontosabb volt a családjuk iránti hűség. Leonóra egy örökkévalóságnak érezte a következő néhány percet, amíg még beszélgettek, de Marta végre felállt és felvette a kabátját. Még visszafordult az ajtóból. – Ne aggódj, valószínűleg semmi jelentősége – mondta. – Tudod, mi általában jóban maradunk az exünkkel. Sandro pedig nem gonosz ember. Csak könnyedén veszi az életet. Könnyedén. Végre megtudta, miért viselkedik mindig olyan távolságtartóan. Korábban Vittoriával élt, aki nagyon megsebezte. Elhagyta Alessandrót. Most pedig visszatért… Én vajon, hogy illek bele a képbe? Sokáig állt az asztalnál, kezében a pohár vízzel, elgondolkodva nézte az ajtót, amelyen Marta kiment, és amelyen hamarosan belép Alessandro. Mikor az első

megrázkódtatás elmúlt, a helyébe harag lépett, elgondolkodott azon, milyen szavakkal fogadja majd a férfit. Nem, a veszekedés nem old meg semmit. Nem kérhetem számon. Nem követhetem el még egyszer ugyanazt a hibát. Stephennek elmondta, hogy mindent tud, mire a férfi elhagyta. Ezúttal azonban okosabb lesz. Ártatlannak tekinti Alessandrót, mert az ellenkezőjére még csak gondolni sem mer – nem akar magányos lenni abban a városban, amely megveti őt, nem akar munkanélküliként egyedül maradni gyermekével. Nem. Várok, reménykedem, és a legjobbakat feltételezem Alessandróról. Tisztában volt vele, hogy gyáván viselkedik, megfutamodik. Mikor a férfi megérkezett, szorosan megölelte. Vacsora közben születendő gyermekükről beszélgettek, és a Carnevalerol. Alessandro izgatottnak tűnt, Leonora pedig rettegve gondolt arra, hogy talán Vittoria miatt. Hogy rossz érzéseit elűzze, az ágyhoz vezette Alessandrót és igyekezett minél nagyobb örömet szerezni neki és önmagának is. Csak utána tett fel neki egy kérdést, amit azonnal meg is bánt. – Marta ma itt járt. Épp hogy elkerültétek egymást. Azt hittem, hét körül már itt leszel. Mi történt?

– Sokáig bent kellett maradnom – válaszolta álmos hangon Alessandro. – A Ca’D’Oroi képrabló. Sosem lesz vége az ügynek! Na, most hazugságon kaptalak! Ime a bizonyíték… Leonora kétségbeesetten és nagy hasa miatt nehézkesen megfordult. Nem akarta, hogy a férfi lássa a könnyeit. Érezte, hogy gyermeke türelmetlenül rugdos, reagál anyja mocorgására. Hasát átkarolva mindkettejükért sírt. – Szeretlek – mormogta Alessandro félálomban. Most mondta ki először. De már késő.

HARMINCADIK FEJEZET A KARNEVÁL Carnevale. A Dózse-palotában ünnepre készülődnek. A finom, fehér homlokzat sötét, titkos termeket rejt. Akárcsak az emberek, az épület is álarcot visel. Színes, rikító ruhákba öltözött alakok kapaszkodnak össze, színes szalagként ölelve körbe a boltíves folyosót. Fejük felett, mint egy komor vigyor-ra húzódott szájban a szürke fogak, két feldíszítetlen oszlop elválik vidám társaitól. A legenda szerint ez a két oszlop állandóan vörös volt a bűnözők vérétől, akiket itt akasztottak vagy négyeltek fel. Ám az ünneplők nem gondolnak ezekre a szörnyűségekre, zavartalanul nevetgélnek. Velence, a Serenissima ezen a napon cseppet sem visszafogott. Itt egy hold udvarol egy hercegnőnek, ott egy Pierrot társalog egy elefánttal. Ma még egy macska is belenézhet egy király szemébe. A Riva degli Schiavoni híd pillérénél egy férfi és egy nő készül beszállni egy gondolába. A férfi Sandro Botticellinek öltözött, fejére szűk sapkát tett, vállait reneszánsz köpeny fedi. A nő, Primavera, mintha a férfi festményéről lépett volna le. A napfényben vakítóan csillogó aranyhaja finom

csigákban keretezi kerubéra hasonlító arcát. Zöld szemei olyan árnyalatúak, mint egy borosüveg, tág pupillái sokat ígérnek. Fehér ruhájába belekap a szellő, mikor kísérője óvatosan besegíti a gondolába – mert a hölgy várandós. *** Leonora kényelmesen hátradőlt a puha párnákon. Egyértelmű volt, hogy Primaverának öltözik – a Nyárral várandós Tavasznak öltözve jól fogja érezni magát a könnyű, testét finom hullámokként körülölelő ruhában. Ruhája levegős, laza volt, és jólesett neki, hogy fáradt, fájó derekát megtámasztják a párnák. Az üvegszív, mint mindig, most is a nyakában lógott; a hűvös kis tárgy emlékeztette, hogy még nem végzett, nem elég, amit tud, még tovább kell kutatnia. Gyermeke finoman rugdosott, a gyermek apja pedig tenyerébe zárta a kezeit. Boldognak tűnt, aki látja, azt mondta volna, hogy valósággal kivirult, olyan nyugodt, mint az öböl kék vize. A felszín alatt azonban sötét áramlatok kavarogtak benne. Két ördög kínozta – egyik a múlt árnya volt, a másik a jelené. Nem bízott többé a férfiban, aki a kezét fogta, telt mellei között pedig ott rejtőzött a nagykövet levele. Eszébe jutott az álma – egy verőfényes nyári napon hárman ülnek egy gondolában. Nos, itt vannak: hárman, bár gyermeke még a hasában pihen. A kicsi miatt el kell rendeznie a dolgait – le kell zárnia a múltat, és tisztáznia

kell kapcsolatát a férfival, akit szeret. Ám előbb a múlttal kell megbirkóznia. Mindent elmondott Alessandrónak. Beszélt neki Corradinóról, Robertóról, az Il Gazzettinóról. Mikor kimondta Vittoria nevét, figyelte a férfi reakcióját, ám Alessandro cséppet sem lepődött meg, még csak le sem sütötte a tekintetét. Csak közömbösen megvonta a vállát. Vittoria még várhat. Előbb hallani akarom a véleményét. A nyomozó véleményét. Mesélt neki Padovaniról, hogy a professore a Sansoviniana könyvtárba irányította. Aztán kivette ruhája dekoltázsából a levelet, melyet már legalább százszor elolvasott, és odaadta Alessandrónak. A Sóhajok Hídja árnyékot vetett rájuk, de amint kiértek alóla, a férfi, homlokát ráncolva lehajtotta a fejét, és olvasni kezdett.

HARMINCEGYEDIK FEJEZET A PIOMBI Giacomo remegő lábakon haladt végig a Sóhajok Hídján. Életében valószínűleg utoljára a Riva degli Schiavoni felé nézett, ahol Velence lakosai vidáman ünnepeltek. Az árkádok alatt elhaladva szűkösnek érezte a teret – nem sokkal korábban még a freskókkal díszített hatalmas teremben volt, ahol kivallatták. Tudta, hogy szándékosan építették zártnak a hidat, hogy az elítéltek már a Piombi, a rettegett börtön felé tartva érezzék, a nap fényétől és melegétől megfosztva milyen lesz leélni életük hátralévő részét. A börtönt, mely a tetejét borító ólomlemezekről kapta a nevét, még senki sem hagyta el élve. Az öregember lapockái között izzadság folyt végig. Előző éjjel kezdett el rettegni, mikor érte jöttek, aztán egész álló nap ugyanaz az álarcot viselő, fekete ruhás ember újra és újra a víz alá nyomta a fejét, úgy vallatta. Még egyszer, utoljára szeretett városa felé fordult. Bár tudta, hogy soha többé nem láthatja, nem sóhajtott fel. Viszont ahol elhaladt, egy vékonyka vizeletcsíkot hagyott maga után a kövön. Az

őr káromkodva egy rongyot adott kezébe, amelyet a lábára kötözött. Az öregemberek ilyen esetben mindig elveszítik testük fölött az uralmat – tudják, hogy napjaik meg vannak számlálva, egy ideje már várják is, hogy eljöjjön értük a halál, de nem így! A Piombi nyirkos üregeiben még a fiatalok is hamar tüdőgyulladást kapnak vagy eszüket vesztik a koromsötétben. Az őr durván belökte Giacomót a börtön tátongó bejáratán. Odabent, a rémisztő félhomályban az öregembernek eszébe jutott a levél, amelyet felolvastak neki. Amely a rettegett börtönbe juttatta. Minden szóra pontosan emlékezett. Nagyrabecsült excellenciás uram, Velence köztársaság hercege, a Három Sziget Ura, Konstantinápoly uralkodója! Őexcellenciája képviseletében őfelsége, XIV. Lajos udvarában tartózkodva a mai napon meglepő és igen nyugtalanító felfedezést tettem, amely veszélyeztetheti egyik kereskedelmi monopóliumunkat. Felfedezésem azon tükrökkel kapcsolatos, melyekkel a francia király be kívánja borítani épülő palotája egyik termének összes falát. Nem teszem próbára őexcellenciád türelmét, inkább azonnal a tárgyra térek: miután ma volt szerencsém látni a termet, meggyőződésem, hogy Köztársaságunk egyik mestere segédkezik a franciáknak. Excellenciás uram, véleményem szerint az áruló a mi egyik muránói üvegfúvónk (ilyen munkát csak ők képesek végezni), aki

talán ebben a pillanatban is éppen megosztja a céh titkait az idegen mesterekkel. Láttam egy férfit a teremben, aki véleményem szerint velencei. Bár középkorú, fiatalabbnak tűnik, jó megjelenésit, a haja sötét. Megpróbálom kideríteni, hogy hívják, de valószínű, hogy a király védelme alatt áll. Excellenciás uram, engedje meg, hogy alázatos szolgája merészen arra kérje, tegye meg a szükséges lépéseket, járjon utána, ki hiányzik mestereink közül – az is, aki meghalt. En minden tőlem telhetőt megteszek, igyekszem felfedni ennek az embernek a kilétét. Kérem, ne késlekedjen, excellenciás uram, máskülönben elveszítjük monopolhelyzetünket. Hűséges és alázatos szolgája, Baldasar Guilini, Velence franciaországi nagykövete

HARMINCKETTEDIK FEJEZET AZ EL VESZTETT SZÍV A levél hangosan zizegett Alessandro kezében. A hűvös szél belekapott jelmezükbe, ahogy a Riva hídon álltak, szemben a Sóhajok Hídjával, míg gondolájuk újabb utasokat keresve továbbindult. A nap már melegen sütött, így Leonora megfordult, hadd melegítse egy kicsit a gyermekét. A lány egy szót sem szólt, nem mert megszólalni. Végül Alessandro mondta ki a kegyetlen szavakat. – Igen, ez ő. Leonórát, bár már sejtette az igazságot, megrázta, hogy hallja hangosan kimondva a szavakat. – Biztos, hogy ő. A kora, a leírás, minden stimmel. Es a dátum… a levelet mindössze néhány hónappal Corradino „halála” után írták. Leonora bólintott. – Tudom – suttogta. Alessandróhoz visszafordulva nekidőlt a korlátnak. – El kell mennem Franciaországba! – Igen.

– Biztosnak kell lennem benne, hogy valóban így történt. A professorénak jó kapcsolatai vannak a Sorbonneon. Ott biztosan találok még más feljegyzéseket is. Alessandro bólintott: – Jövőre, ha már a baba is utazhat, együtt elmegyünk. Szabadságot veszek ki… – Most kell odautaznom – szakította félbe Leonora. Alessandro lehunyta a szemét. Mikor újra megszólalt, teljesen nyugodt volt a hangja. – Leonora, nyolchónapos terhes vagy. Most nem utazhatsz sehová. Először is, a te állapotodban nem szállhatsz repülőre. – Vonattal is mehetek. Vagy hajóval, mint Corradino. – A pokolba Corradinóval! – a férfi kirohanása mindkettőjüket meglepte. A hirtelen bekövetkezett csend mintha az ünneplőkre is hatással lett volna. Alessandro nyugalmat erőltetett magára. – Hidd el, most az utazás bármelyik formája nagy megrázkódtatást jelentene. És mi van, ha éppen a vonaton indul meg a szülés? Vagy Franciaországban? A gyermekünknek Velencében kell megszületnie, ahol te és én is születtünk. Nem egy francia kórházban. Nem, ezt nem engedem! – Nem engeded? – emelte fel a hangját Leonora. Tudta, hogy ő fog vesztesként kikerülni a vitából, de nem volt hajlandó eltűrni, hogy a férfi ilyen utasítgató hangnemben beszéljen vele. – Az én gyermekemmel vagy várandós!

– Akkor viselkedj is úgy! – Leonora végképp elvesztette önuralmát. Korábbi döntését, hogy nyugodt marad, nem fog veszekedni, elsöpörte feltörő dühe. – Miért nem vallod be? Miért nem osztod meg velem az életed, ahelyett, hogy ide-oda rohangálnál? Csak nem Vittoria miatt? – Micsoda?! – Igen, jól hallottad! Azt hitted, nem tudom? Hát tévedtél! Az unokanővéred elmondta nekem, amit te nem mertél. Még mindig találkozgatsz vele, nem igaz? Múlt éjjel sem „dolgoztál”! Leonóra ekkor már olyan hangosan kiabált, hogy a mellettük elhaladók kíváncsian fordultak feléjük. Alcssandro behúzta magával a boltívek alá, és leültette az egyik hideg márványpadra. – Ülj le! Nem izgathatod fel magad ennyire! – Milyen gondoskodó lettél hirtelen! Alessandro igyekezett nyugodt maradni. – Leonóra, akár elhiszed, akár nem, a gyermek és te, ti vagytok a legfontosabbak számomra! – És Vittoria? – kérdezte Leonóra dühtől remegve. – A nő, aki porig alázott mindenki előtt? Ha olyan hűséges vagy, mint mondod, miért találkozgatsz vele még mindig? – Hallgass már végig! Igaz, hogy megkerestem. Hadd mondjam végig! – fojtotta bele Leonórába a következő dühös kiáltást. – Mindent tudtam Corradinóról és a cikkről. Te voltál az, aki nem osztotta meg velem a titkait, aki kizárt az életéből. Azt hazudtad, hogy az apád után kutatsz, én viszont tudtam, mi az igazság. Miután Vittoria megírta azt

a cikket, elmentem Robertóhoz, hogy új, „hivatalos” rangomat felhasználva kiderítsem az igazságot. De úgy tűnik, valóban elutazott, méghozzá Franciországba, és magával vitte a titkát. Így már csak Vittoria maradt. – Leonóra szemébe nézett. – Csak tegnap éjjel tudtam találkozni vele. Megkértem, mutassa meg a „bizonyítékot”, amely alapján Roberto olyan biztosan állította, hogy Corradino áruló volt. A régi idők emlékére beleegyezett. – Leonóra szája teljesen kiszáradt. – És mi az? – Egy levél. Egy levél, amelyet az őse, Giacomo del Piero írt, mikor a Piombiban haldokolt. Egyszerre fordultak a híd korlátja felé, és néztek el a komor börtön rácsos ablakai felé. Alessandro halkan folytatta a történetet. – Nem mondtam neked semmit, mert a levél valóban eléggé meggyőző. Határozottan állítja, hogy Corradino áruló volt. Leonóra megpróbált rendezni a gondolatait. – De akkor Roberto miért nem hozta egyszerűen nyilvánosságra a levelet? – Mert a vége Giacomót is elég rossz színben tünteti fel. A férfi leírja, hogy Corradinónak volt egy lánya, és azt is, hogy hol élt. – A Pietàban. – Igen. Gondolom, Robertónak fontos volt őse jó híre, ahogy neked Corradinóé. Az egy dolog, hogy Giacomo

árulónak nevezte a társát, barátját, de hogy halálra ítéljen egy ártatlan árvát… – De hát a lány nem halt meg! Felnőtt, férjhez ment, és boldogan éltek együtt, szeretetben. – Igen, de ezt Roberto nem tudhatta. Különben is, Giacomót igazából az tünteti fel rossz színben, hogy leleplezte volt barátját. Leonóra bólintott. – Miért nem mondtad el, hogy nekem segítettél? Miért voltál olyan távolságtartó? – Hogy tudtalak volna igazán közel engedni magamhoz, ha nem voltál őszinte hozzám? Eltitkoltad, hogy Corradino után kutatsz, és még akkor sem mondtad el nekem, mikor elindult a kampány és megjelent a cikk. Azt hitted, ha nem vagyok Velencében, nem fogom megtudni, igaz? Valamiért azt gondoltad, hogy ha egy áruló leszármazottja lennél, kevésbé szeretnélek. Hogy mondhattam volna el neked, hogy az, aki neked olyan fontos, nekem semmit sem jelent? Én téged szeretlek, de csak akkor kerülhetek közel hozzád, ha már tisztáztad magadban, ki vagy. – Alessandro visszafordult a csatorna felé. – De neked fontosabb volt a rég halott ősöd utáni kutatás, mint a gyermekünk. Őrült vagy! Inkább a fiunkra kellene gondolnod! – De hát mindezt érte teszem! Meg kell tudnom az igazságot, mielőtt megszületik! Ezért kell Franciaországba utaznom. Hát nem érted? Ha Giacomo beszélt Leonóráról a Tízek Tanácsának, de ő mégis életben maradt, akkor csakis Corradino menthette meg valahogyan. Tudnom kell, mi

történt! – Leonora tenyerébe zárta az üvegszívet, hogy bátorságot merítsen belőle. Alessandro észrevette a mozdulatot. – Miért? – kérdezte dühösen. – Hogy eldicsekedhess vele a vacsorákon? A saját életed nem elég? Corradinóra van szükséged, neki kell megmondania, ki vagy? Miért nem tudod egyszerűen azt mondani, hogy „Leonóra vagyok, egy üvegfúvó”? – De nem vagyok az! Már nem! Ezért kell tisztára mosnom a nevem. Csak akkor kapom vissza az állásomat, ha tisztázom Corradinót. Ha tisztára mosom a Manin nevet, csak akkor folytathatom családunk mesterségét! – Miért Corradinóban bízol, és abban az ostoba kis talizmánban? Miért nem bennem? Mielőtt Leonora megállíthatta volna, a férfi letépte róla az üvegszívet, és a csatornába hajította. Az ékszer messze repült a Sóhajok Hídjától; a nap sugarai még egyszer, utoljára megcsillantak rajta, mielőtt eltűnt volna a vízben. Mindketten döbbenten néztek utána. Megdöbbentette és megrémisztette őket, hogy képesek voltak ennyire megbántani egymást. Az, hogy az üvegszív elveszett, azt jelentette, hogy eljutottak arra a pontra, ahonnan már nem fordulhattak vissza. Ebben az őrült világban, ahol mit sem számít, hány évszázad telt el, Alessandro rádöbbent a szörnyű igazságra: Tekintete könnyektől csillogott, mikor otthagyta Leonórát a hídon, és a tömegen átverekedve magát, elindult az Arsenale felé.

A lány próbált utána kiabálni, hogy igaza van. El akarta mondani neki, hogy nem megy Franciaországba, de nem jött ki hang a torkán. Megpróbált felkelni a padról, de lábai nem engedelmeskedtek. Csak akkor döbbent rá, mi történik vele, mikor Alessandro sötét fürtjei eltűntek a messzeségben. Mikor hasába éles fájdalom nyilallt, olyan erős, hogy meg kellett kapaszkodnia a korlátban, nehogy elájuljon. Kezek érintették a hátát, aggódó hangok kérdezték, jól van-e. De nem volt jól. Szülni fogok!

HARMINCHARMADIK FEJEZET A FANTOM Giacomo elveszítette időérzékét, már nem tudta, mióta van a cellában. Bajusza hosszúságából úgy ítélte meg, hogy már napok, talán hetek óta. Már hetek óta nem hallott emberi hangokat, csak saját nehéz légzésének sípoló hangját és egyre hevesebbé váló köhögését. A sötétben nem látta az őt körülvevő falakat, de mikor megérintette őket, hideg nyálkát érzett rajtuk – tehát az egyik csatorna vízszintje alatt lévő cellában van. Jeges rémület lett úrrá rajta. Néma csend vette körül – néha már megfordult a fejében, hogy rajta kívül talán nincs is más a börtönben. De tudta, hogy ez nem igaz, csak annyira vastagok a falak, hogy nem jut el hozzá a többiek szörnyű kiabálásának a hangja. Pedig jobb lett volna, ha hallja őket – jobban elviselte volna, mint a néma csendet. Akárhova kúszott a szük cellában, mindenütt érezte saját ürülékének orrfacsaró bűzét. Az első napokban még a sarokban végezte el a dolgát, kezével kitapogatva megtalálta, hol ér össze két fal. Ám hamarosan már ez sem érdekelte, úgyhogy egy idő után már olyan elviselhetetlen

volt a bűz, hogy azért imádkozott, minél előbb álljon le a légzése. Az első órákban még hevesen dobogott a szíve – várta, melyik pillanatban nyílik a cellaajtó és jelenik meg a szörnyű fantom, hogy újabb kérdéseket tegyen fel neki. Felolvasták neki a nagykövet levelét; azt gyanították, hogy az egyik muránói üvegfúvómester segédkezik a franciáknak elkészíteni a tükröket a király palotájába. Giacomo úgy érezte, sosem ér véget a kérdések sora. Volt valaki, aki rendszeresen küldött leveleket a fomacébóll Van, aki nem ment be dolgozni? És ha igen, miért nem ment be? Beteg vagy meghalt? Giacomo sírva mondta el nekik, hogy Corradino meghalt. Zokogott, mert hiába remélte, hogy nevelt fia talán mégis él, az, hogy elment, egyenlő volt a halállal. Ám vallatóit nem hatotta meg az öregember fájdalma. Hogyan halt meg Corradino? És mikor? Aztán Giacomo egy kis szobában várakozott órákig, míg valaki mást vallattak. A szófoszlányokból úgy vette ki, hogy talán egy orvos lehet. A vastag tölgyfaajtókon keresztül a kérdéseket nem hallotta, ám a szerencsétlen ember ordítását igen. Végül elvonszolták a könyörgő, megtört medicót. Giacomo akkor kezdett el rettegni, mikor visszavezették a hatalmas terembe, ahol ugyanaz a fekete maszkos fantom várt rá, aki korábban is kikérdezte. Az öregember azt a férfit vélte felfedezni benne, aki sok-sok évvel korábban a kis Corradinót keresve bement a fornacébe. Aznap, mikor Giacomo megmentette a fiú életét. De tudta, hogy nem lehet

ugyanaz a férfi. A fantom minden éjjel kísértette álmaiban – maga volt a megtestesült halál. Azonban ahogy teltek a napok, Giacomo megértette, mi a fegyverük – a félelemkeltés. Őrületbe akarták kergetni. Az öregember eleinte harcolt ellenük. Isten a megmondhatója, nem adta könnyen magát. Ám, egy idő után megtört teste és elméje cserbenhagyta, a sötét cellát lassan ellepték a múltjából előlépő szellemalakok. A szajha, akivel ifjúkorában Cannaregióban találkozott – a nő a szívére próbált hatni: megmutatta neki a csecsemőjét, akinek Giacomo apja után a Roberto nevet adta. De Giacomo nem hagyta abba mesterségét, a nő pedig Vicenzába ment. Most gyermekével a karján, vádló tekintettel nézett az öregemberre. Giacomo undorodva fordult el, mikor a pólyába pillantva egy férgektől hemzsegő gyermekkoponyát látott. Rémült kiáltását elnyelte a sötét cella. Néha Corradino is meglátogatta, és azzal heccelte, hogy van egy titka, amelyet sosem fog elárulni az öregnek. Giacomo térdét átkulcsolva, összegömbölyödve feküdt a nedves földön, lehunyt szemmel, hogy ne lássa a sötétségből kisétáló szellemeket. Tiszta pillanataiban tudta, hogy a teste beteg. Heves köhögés rázta, égette a tüdejét, és az utolsó órákban már érezte szájában a vér fémes ízét. Azt kívánta, bárcsak lenne nála egy üvegtőr – lehetőleg egyike azoknak, amelyeket Corradino készített –, hogy végezhessen magával.

Napokkal később, nem tudta pontosan, mikor, egy jeges hangot hallott a sötétben. – Nagyon szenvedsz. – Kijelentés volt, nem kérdés. Giacomo elfordult a faltól, amely hamar a barátja lett. A cellát megvilágította egy gyertya fénye. Ám Giacomo csak egy röpke pillanatig örülhetett a világosságnak, mert az árnyékban lévő sarokban meglátta rémálmai állandó szereplőjét, a fantomot. Pedig már éppen kezdett megnyugodni; ha a fal felé fordult, már ez a szellem is eltűnt a többivel együtt. Most is így tett. Már éppen visszafordult volna a fal felé, mikor az alak újra megszólalt: – Jól figyelj rám, mert én valóságos vagyok. Nem a szellemeid egyike. Valóságos vagyok, és hatalmamban áll segíteni rajtad. Kegyes lehetek hozzád: hozhatok neked ételt, vizet. Még akár ki is juttathatlak innen, csak mondd el, amit hallani akarok. Giacomo eleinte nem tudott megszólalni, a sok köhögés és kiabálás elvette a hangját. A szellemalak a hallgatását a makacsság jeleként értelmezte. Pedig ha tudta volna, hogy Giacomo, ha képes lett volna rá, bármit, mindent elmondott volna neki, amit hallani akart. – Tudod, miért nem jut ki innen senki sem élve? Giacomo nagyon is tudta. Elkeseredetten próbált igennel válaszolni, de nem jött hang a torkára. – Mert ha egy őr hagyja, hogy valaki megszökjön, akkor rajta hajtják végre az ítéletet.

Giacomo bár fájdalmasan hörögve, de végre meg tudott szólalni. – Tudom. Az arctalan alak érdeklődve oldalra hajtotta a fejét. – Akkor azt is tudod, hogy én vagyok az egyetlen reményed. Remény. Az ördög kínálta remény. – Elmentünk Sant’Arianóra. Meglátogattuk a barátod sírját. De tudod, mit találtunk? Az öregember nem válaszolt. – Csak meglazított földet és egy szétszaggatott zsákot. A Giacomót körbevevő felhők kezdtek szétoszlani, ahogy eszébe jutottak barátja papírra vetett szavai: Non omnis moriar. Corradino valóban nem halt meg! Boldogságában legszívesebben dalra fakadt volna. Mióta elolvasta nevelt fia üzenetét, titkon reménykedett benne, hogy Corradino életben van. És valóban életben van! Hála legyen néked, Uram! Giacomo hónapok óta most először megnyugvást érzett. Ám akkor a hang így folytatta: – Aznap éjjel Mestréből kifutott egy hajó. Marseilles volt az úticélja. Két ember szállt fel rá egy halászhajóból, amelynek a fenekén homokot találtunk. Barátod, Corrado Manin Franciaországba szökött. Őt keressük. Amilyen hirtelen érkezett a megkönnyebbülés és öröm, olyan gyorsan lépett a helyükbe keserű csalódottság. Megértette, mit követett el ellene Corradino, mit követett el Muránó és a mesterségük ellen, melynek ő az életét

szentelte. Kiszáradt szemeit újra könnyek öntötték el – ám ezúttal nem a bánat hideg, hanem a harag forró könnyei. Nem halok meg egészen. Nem, de engem és mesterségünket megölted! Corradino, fiam, hogy tehetted ezt? Eladtad a titkainkat. Non omnis moriar. Non omnis moriar – ismételte meg a kísérteties hang. Giacomóban megfagyott a vér. Jártak a házában! Hát persze. Náluk van a papírlap. Látom, ezek a szavak sokat jelentenek számodra. Megtaláltuk nálad az üzenetet. Giacomo átkozta magát. Szentimentalizmusa nem hagyta, hogy megszabaduljon a papírlaptól – megőrizte, mert azt hitte, ezek az utolsó szavak, melyeket barátja papírra vetett. Ez a mondat, mely a halálát okozza, ez volt az egyetlen emléke attól az embertől, akiről most meg kellett tudnia, hogy áruló. Ha Giacomo tudta volna, mire készül, talán saját kezével ölte volna meg Corradinót. Milyen ironikus! – Segítettél neki – mondta a fantom. Ezúttal sem kérdezte, hanem határozottan állította. – Nem! – Tudtad, mit tervez. Az üzenet rá a bizonyíték. – Nem, esküszöm, nem! – Giacomo ekkor már üvöltött. – Itt fogsz meghalni. – Magára hagyták. Ahogy a fantom kiment a cellából, Giacomóra újra sötétség borult. A távolodó léptek zaját hallva üvölteni kezdett. A mellkasában és torkában érzett

égető fájdalom semmi nem volt ahhoz képest, amit Corradino árulása miatt érzett. Újra néma csend és sötétség vette körül. Ahogy teltek az órák, lassan megjelent Corradino; nevetett rajta, hogy miután az öreg szeretetben felnevelte és átadta neki tudását, ő elment és eladta tudását a franciáknak. Giacomo képzeletében a paloták összes fala kristályból volt. Az asztalok, székek, még az étel is üvegből készült. Addig ette az üveget, míg folyni kezdett szájából a vér, mégis mindvégig együtt nevetett az üvegkirállyal. Valahogy véget kellett vetni ezeknek a rémképeknek. Giacomo érezte, hogy már közel a halál. És egy napon el is jött érte. Most is gyertyát hozott magával, és egy őr kísérte. – Nos? – kérdezte az ajtón belépve a fantom. – Készen állsz? Giacomo alig hallható hangon kérdéssel felelt a kérdésre: – Ha elmondok valamit, írhatok a fiamnak, Robertónak? Giacomónak az összes bátorságára szüksége volt, hogy üzletet merjen ajánlani az ördögnek. A szörnyű árnyalak közelebb hajolt hozzá. Ideküldök egy íródeákot, ha elárulod, amit tudni akarok. És mindent megkapsz, hogy életed utolsó órája kellemesen teljék. Rajta, hadd halljam! Nincs már sok időd. A fiam… Vicenzában van. A del Piero nevet viseli. Szeretném… azt akarom, hogy tudja, és hogy az ő fia is

tudja, hogy Corradino okozta a halálomat, és hogy nem én, hanem ő volt az áruló. – Semmi akadálya, tudatjuk vele. Tehát, mit is akartál mondani? – Corradino… Corradinónak van egy lánya.

HARMINCNEGYEDIK FEJEZET LEHULL AZ ÁLARC A Petit Trianon-i Salon de Thé a Cantina Do Morira emlékeztette Corradinót – mikor belépett a kávézóba, hirtelen kínzó honvágyat érzett Velence után. Egyenesen a hátsó szobába ment, ahogy Duparcmieur utasította. A szoba felé tartva elhaladt a vendégek mellett; mind a legutolsó keleti divatot követték: a finomkodó franciák feltűnő bársonyruháikban mintha velenceiek lettek volna. A kávézó hátsó, eldugott helyiségét pedig freskók és tükrök díszítették. Úgy tűnik, ezek a franciák mindent tőlünk lopnak. Még engem is sikerült megszerezniük. Miközben leült, azon kezdett gondolkodni, Duparcmieur vajon miért épp ezt a helyet választotta, amely annyira hasonlított arra a kávézóra, ahol először találkoztak. A francia legtöbbször Corradino házába ment, vagy a palotában kereste őt fel. Kollégái előtt nem volt titok, hogy Duparcmieur támogatja, rajta keresztül pedig a mesternek van egy még hatalmasabb pártfogója: maga a király.

Talán ez egyszer valami személyesebb dologról akar beszélni vele, azért választotta ezt a kellemes helyet. Elvégre lassan már egy év is eltelt azóta, hogy Corradino Franciaországba érkezett; márpedig a francia megígérte, hogy ha letelik az egy év, elhozza Leonórát. Corradino elhatározta, hogy lánya ügyében nem enged. Nem telt úgy nap, hogy ne gondolt volna Leonórára; hogy milyen lesz két tenyere közé fogni finom kis arcát, játszani vele a palota kertjeiben, vagy összeérinteni az ujjaikat, ahogyan szokták – ám ezúttal úgy, hogy nincs közöttük a Pietà rácsa. Corradino önkéntelenül előrenyújtotta a kezét – szinte érezte, ahogy lánya finom ujjacskái hozzáérnek sima ujjbegyeihez. Remélem, nem felejtett el. Már alig várom… Váratlanul valaki nekidöntötte a hátát – a finom bársonyszöveten keresztül érezte a férfi gerincoszlopát. Duparcmieur. – Miért éppen itt? – kérdezte Corradino. – Miért ne? Az illető nem francia volt. Nem Duparcmieur. Hanem egy előkelő velencei. Akárcsak egy évvel korábban a Cantina Do Moriban, most is a mellette lévő falon függő tükörbe nézett. Félelmében összerándult a gyomra. – Elnézést, hogy csak úgy idehívattam – mondta nyájasan mosolyogva Baldasar Guilini. – Ám mivel már volt szerencsénk találkozni, gondoltam, ez a barátságos kis

kávézó pont megfelelő lesz. Ugye emlékszik, hol találkoztunk? Corradino agyában kavarogni kezdtek a gondolatok. Nem árulhatja el magát. – A palotában, excellenciás uram? – Igen, ott. De korábban is, sokkal korábban. Az Arsenaléban. Az apjával volt ott, aki egy kereskedelmi szerződést írt alá. Sáfrányról? Vagy a sóról? Ne vegye zokon, de az apró részletekre nem emlékszem. Az apjára viszont igen – nemesember volt, Corrado Manin, ha nem tévedek. Hasonlít rá, ennek örülhet. Ám aminek nem, az az, hogy nemcsak külsőleg hasonlít rá. Hanem áruló természetét is örökölte. Leleplezett. Halálra vagyok ítélve. Mit tegyek? Próbáljak meg elmenekülni? Corradino lopva körbenézett a szobában. A nevető, vidáman beszélgető vendégek bármelyike lehet bérgyilkos, a Tízek Tanácsának ügynöke. Nem, nem menekülhet. Mintha a gondolataiban olvasna, a nagykövet így szólt: – Már túl késő. De ha hajlandó jóvátenni a hibáját, azzal megmentheti a lányát. Corradino torkát elszorította a félelem. Honnan tudnak róla? Drága Istenem, ne! Csak Leonórát ne! – Mire gondol? – kérdezte remegő hangon. Még mindig úgy gondolta, hogy a végsőkig tagadnia kell. – Milyen lányról beszél?

– Signor Manin, kérem! Természetesen arról, aki a Pietàban él. Leonóráról. Az Angelina dei Vescovival folytatott viszonya gyümölcséről. Igen, természetesen tudomásunk volt a viszonyról. Ám a gyermekről nem. Feltételezem, az öreg Nunzio herceg szégyellte, hogy folt esett a lánya becsületén. Nem neki, hanem mesterének, Giacomo del Pierónak köszönhetjük ezt az információt. Ám sajnos hiába árulta el nekünk, számára már késő volt. – Baldasar Guilini undorodva szagolt bele a levegőbe, mintha rothadó hús szagát érezné. Corradino nem kapott levegőt. Giacomo halott! Mikor megtudta, hogy Corradino elárulta, haragjában maga is árulóvá vált. Kezdte hatalmába keríteni a rettegés – ugyanaz a rettegés, melyet Giacomo is érzett, amely rábírta arra, hogy elárulja nevelt fiát. Nem, őt nem gyűrheti maga alá a félelem! Meg kell mentenie Leonórát. – Mit kell tennem? – kérdezte alig hallhatóan. – Csak egy módon mentheti meg a lányát. Ha ezt megteszi, nem bántjuk őt, békében élhet a Pietà falai közt, vagy majd később házasságban. – De mit kell tennem? Édes Istenem, bármit kérnek, megteszem! – Természetesen tudjuk, hogy egyedülálló tudása egy részét megosztotta egy inassal. Majd gondoskodunk róla. Édes istenem, Jacques-ot is? De miért? Hiszen még olyan fiatal! Giacomo legalább öreg volt… Milyen furcsa dolgokat produkál az élet. Mindketten ugyanazt a nevet viselték,

mindketten az üvegnek szentelték az életüket, és mindketten barátjukként szerettek – én pedig mindkettőnek a vesztét okoztam. – Mit kell tennem? – kérdezte Corradino szinte már üvöltve. Nem bírta tovább elviselni a bizonytalanságot. A nagykövet az arca elé emelte a kezét, hogy csak a szeme látszott ki ujjai között. – Vissza kell mennie.

HARMINCÖTÖDIK FEJEZET SAJNÁLAT Alessandrónak fogalma sem volt, mit tegyen. A színes forgatagon keresztülverekedve magát kábultan botorkált le a Riva degli Schiavoniról. Nem tudta, hogy dühös-e, szomorú, sajnálja-e Leonórát, vagy mindhárom érzés egyszerre van jelen. Nem tudta, visszamenjen-e a lányhoz, vagy csak később találkozzanak, Leonóra lakásán. Nem tudta, hogy egyáltalán akarja- e még látni a lányt. Csak azt tudta, hogy mennie kell, mindegy merre, csak mennie, hogy ne robbanjon szét a feje. Az Arsenale felé tartva egyszer csak egy ajtó akadt az útjába. Belépett rajta – kellemes hűvösség és félhomály fogadta. Egy templomba tévedt be. Rajta kívül csak egy sekrestyés volt a templomban; mise előtt éppen a gyertyákat gyújtotta meg. Alessandrót, amint megérezte a tömjén szagát, megrohanták az emlékek: gyermekkorában ministránsként egyetlen miséről sem hiányzott. Azóta viszont egyszer sem volt templomban. Ám most, ahogy leült a hűvös templomi padra, rádöbbent, hogy ebben a templomban már járt. Mert ahogy felnézett, egy hatalmas, páratlanul szép csillárt látott a feje fölött. S eszébe jutott,

hogy a valóság, egy pók szőtte finom selyemfonal, amely összeköti a jelent és a múltat. A Pieta. Alessandro elmosolyodott. Milyen ironikus is az élet! Azért tért be ide, hogy elrejtőzzön Corradino szelleme elől, mégis, a férfi itt is megtalálta. Alkotásai mindenhol ott voltak. Ám nem csak Corradino életében volt fontos hely a templom, hanem az övében – hiszen itt látta meg először Leonórát. És akkor már tudta, mit kell tennie. Vissza kell mennie a lányhoz, mert nem élhet nélküle. Leonora szörnyen makacs, ő mégis szereti. Ha nem lenne várandós, akkor is visszamenne hozzá. A gyermekük. Corradinónak is volt gyermeke. És őt is Leonórának hívták. Alessandrónak eszébe jutottak Leonora szavai: „De hát a lány nem halt meg! Felnőtt, férjhez ment, és boldogan éltek együtt, szeretetben”. A tündérmesék befejező mondatához azonban azonnal egy másik is csatlakozott: Egyszer, régen, réges-régen Corradino lánya itt élt. És akkor hirtelen összeállt benne a kép. Hirtelen maga előtt látta a „pietá” szó jelentését, a témát, melyet annyira kedveltek a reneszánsz festők. A sajnálat megtestesítője volt a keresztről levett Jézus meggyötört testét magához ölelő Mária.

Alessandro most fordítva látta ezt a jelenetet: ő szorította magához még meg sem született gyermekét, ahogyan Corradino dajkálta karjában szeretett lányát. Alessandro úgy kelt fel a padról, mint akinek látomása volt. Corradino képtelen volt hátrahagyni lányát, ahogy ő sem képes megválni gyermekétől. Leonórának igaza volt Corradino megmentette a kislányt. A szörnyű viharokkal mit sem törődve tengerre szállt, sárkányokkal küzdött azért, aki hús volt a húsából, vér a véréből. Corradino művész és géniusz volt, nem egyszerűen mesterember, de elsősorban férfi. És ő is az. Alessandro tiszteletteljesen sétált végig a padsorok között. Mikor a sekrestyéshez ért és feltette magának a kérdést, amelyet fel kellett tennie, s a válasz egyértelmű volt – már nem ellenségének érezte Corradino Manint, hanem sokkal inkább a barátjának.

HARMINCHATODIK FEJEZET HIGANY Jacques, Versailles-ban, a titkos műhelyben várt Corradinóra. Nem aggasztotta, hogy a mester még nem ért vissza, bár furcsának találta, hogy most először korábban ért oda, mint Corradino. Jacques tudta, hogy mesterének a legmagasabb rangú férfi a pártfogója – lehet, hogy a királynál van audiencián, ezért késik. Míg várakozott, vörösre hevítette a szenet, kifényesített és a helyére rakott néhány szerszámot, miközben már alig várta, hogy munkához lássanak a mesterrel. Végül a dézsához lépett, amelyet korábban már feltöltött vízzel, majd finoman megdöntötte a higannyal teli üvegcsét. Nagyon óvatosan öntötte a vízre a higanyt, mert tudta, ha nem figyel oda, az anyag apró gömböcskékké állhat össze, és ha úgy vonják be vele az üveget, az nem lesz tökéletesen sík. Ahogy helyére tette az üvegcsét, egy csepp higany az ujjára hullott. Ő főzött magára, így most megszokásból majdnem megnyalta ujja hegyét, de még időben eszébe jutottak mestere intő szavai, hogy a higany könnyen a halálát okozhatja.

Gondosan letörölte ujjáról a gyilkos anyagot, majd viszszament a dézsához és figyelte, ahogy a higany tükörfelületet képezve egyenletesen eloszlik. Áhítattal nézte, hogy a víz csak elmosódottan tükrözte vissza az arcát, de ahol a higany elterült, ott tökéletesen éles tükörképet lát; nem fordult meg, mikor hallotta, hogy kulcs fordul a zárban – biztos volt benne, hogy a mester érkezett meg, hiszen csak kettejüknek volt kulcsa a szobához. A látvány olyannyira lenyűgözte, hogy nem is vette észre, mikor a fekete kesztyűs kéz hátulról megragadta a nyakát, és fejét az ezüst méregbe nyomta.

HARMINCHETEDIK FEJEZET A TA VASZ VAJÚDÁSA Nem ez volt az első alkalom, hogy az Ospedale Civili Riuniti de Veneziába egy Carnevale jelmezt viselő hölgyet vittek be szülni. Elvégre ez Velence. Mégis, ezúttal jelentős tömeg gyűlt össze, és még a sokat látott szülésorvosokat is megdöbbentette a kínjában fetrengő Primavera, akinek gyönyörű, habkönnyű ruháját teljesen átáztatta a magzatvíz. A szülőszobában gyorsan meghozták a döntést. A signorina egyedül ment be a kórházba, így míg odaért, valószínűleg sok idő telhetett el az első fájás óta. Már késő volt az epidurális érzéstelenítéshez, ráadásul a gyermek farfekvéses volt. Bár a nővérek megpróbálták megnyugtatni, Leonóra úgy érezte, egy szál magában van a kórházban, amelyben ő is született, és amelyben most elhagyottan kell világra hoznia a gyermekét. Méhét mintha hatalmas fogú acélcsapda szorította volna össze; hangosan, elkeseredetten kiabált Alessandróért. Nem tudta elűzni az agyából, amit Padovani professzor mesélt neki annak a másik Leonórának az édesanyjáról.

Angelina dei Veseovi a gyermekágyon halt meg… belehalt a szülésbe. Ugyanazokat a kínokat éli át, amelyeket az a gyönyörű nő, akibe Corradino beleszeretett. Úgy érezte, a fájdalom az évszázadokon átívelve összeköti őket. Végül elveszítette az eszméletét, a nővérek pedig hálát adtak Jézusnak, hogy legalább egy rövid időre megpihen. Mert hosszúnak ígérkezett az éjszaka. A nagy gyakorlattal rendelkező szülészorvos, aki az évek során már sokat látott, észrevette, hogy a Primavera még öntudatlan állapotában is valami ékszert keres a nyakában, amely már nem volt ott.

HARMINCNYOLCADIK FEJEZET FIGYELMEZTETÉS Mikor Corradino Manin utoljára fordult San Marco fényei felé, a lagúnából nézve bársonyos kék köntösbe bújt csillagok miriádjának látta Velencét. A várost ékkövekként díszítő számtalan ablaküveg közül vajon mennyi született meg az ő kezei alatt? A csillogó üvegek most végül megmutatják neki az élete végéhez vezető utat. Végre hazavezetik. Miközben a csónak lassan beúszott San Zaccariába – életében talán először – nem arra gondolt, hogy a pulegoso technikával hogyan fog aranyfóliából és forró lazuritból létrehozni egy újabb remekmüvet, hanem arra, hogy soha többé nem lesz része ebben a csodálatos látványban. A csillogó vízcseppekkel borított hajóorrban állva balra fordult, a Santa Maria della Salute felé – a fehér kupola fényesen rajzolódott ki a sötét égbolton. A hatalmas templom alapzatát 1631-ben rakták le, hálául a Szűznek azért, mert megmentette a várost a pestistől. Corradino együtt nőtt fel a gyönyörű épülettel. És most, mikor az ő élete véget ér, a templom építése is befejeződött.

Sosem volt alkalma nappali fényben is megcsodálni az építészet eme remekét, és már nem is lesz. Hallotta, ahogy a traghetto 61 a Canal Grandén átkelve komor hangján csalogatja az embereket, hogy szálljanak be hozzá. Fekete csónakja gyászgondolára emlékeztette Corradinót. A férfi hátán jeges hideg futott végig. Azon gondolkodott, vajon levegye-e fehér bauta maszkját, mikor kilép a partra; költői pillanat lenne – nagy gesztus, mikor visszatér a Köztársaságba. Hogy védje magát a szitáló ködtől, szorosabbra fogta vállán fekete köpenyét, majd bízva abban, hogy háromszögletű kalapja és bautája alatt nem ismerik fel azok, akik a nyomában vannak, sietve átsétált a Piazzettán. A hagyományos tabarro kosztümnek, amely a fehér maszktól eltekintve tetőtől talpig fekete, el kell rejtenie őt üldözői tekintetei elől. Legalábbis annyi időre, amíg elvégzi utolsó feladatát. A sírásók lapátjára emlékeztető, kísérteties bauta maszknak rövid orr- és hosszú állrésze van, így teljesen meg fogja változtatni a hangját, ha esetleg meg kell szólalnia. Cseppet sem meglepő, hogy nevét a baubauról kapta, a gonosz szörnyről, akivel a szülők ijesztgetik rossz gyermekeiket. Corradinónak babonából szokásává vált, hogy akárhol is volt, bárhová is tartott, meglehetősen gyorsan szedte a lábait. Most is sietősen haladt el Szent Teodor és Szent 61 komp (olasz)

Márk fehér, szimmetrikus oszlopai között; a szent és a kiméra 62 beleveszett a sötétségbe. Rossz ómen volt sokáig időzni ezen a félelmetes helyen – a két oszlop között bűnözőket végeztek ki: felakasztották, vagy élve temették el őket. Corradino gyorsan keresztet vetett, de a következő pillanatban megmosolyogta a mozdulatot. Jöhet még bármi rosszabb annál, mint ami már megtörtént vele? Mégis sietősen hagyta maga mögött a szentek oszlopait. Igen, történhet: ha idő előtt rám találnak, és nem tudom megtenni azt, amit még meg kell tennem. A Piazza San Marcóra érve úgy érezte minden, amit ismert és szeretett, fenyegetővé vált. A hold fényében a Campanile 63 árnyéka sötét késként hasított keresztül a téren. A galambok gonosz fantomokként repültek felé. Sötét, fenyegető árkádok vették körbe a teret – vajon ki leselkedik rá az oszlopok mögül? A székesegyház hatalmas kapui nyitva voltak; Corradino lopva bepillantott: a templom hatalmas aranygyomrában gyertyák rengetegének kicsiny lángjai táncoltak. A látvány egy rövid pillanatra felvidította: egy aprócska, fényes sziget a nagy, fenyegető, fekete tengerben.

62 A görög mitológiában a Kiméra egy oroszlán fejű, kecske testű és kígyófarkú szörnyeteg volt. (a szerk.) 63harangtorony (olasz) (a szerk.)

Talán még nem késő belépnem Isten házába, a papok kegyelmére bízni magam, és menedéket kérni. Ám azok, akik a nyomában voltak, szintén fizettek a díszes templomnak, amely Velence szentjének csontjait őrizte, s amelynek csillogó mozaikokkal díszített falai között oly hívogatóan pislákoltak most a gyertyák. Nem, Corradino odabent sem lelhet menedékre. Senki sem kegyelmez neki. A székesegyházat elhagyva gyorsan elhaladt a Torre dell’ Orologio árkádja alatt; még egy utolsó pillantást vetett a hatalmas órára, melynek lapján a zodiákus állatai eme napon mintha sokkal ünnepélyesebben mozogtak volna. A halál táncát járták. Corradino nem kínozta magát tovább azzal, hogy újabb és újabb pillantásokat vet az őt körülvevő csodás épületekre. Ám akkor sem tudott megnyugodni, mikor leszegte a fejét – másra sem tudott gondolni, mint a gyönyörű tessere üvegekre, melyeket munkája során készített; különböző formájú és színű üvegdarabokat olvasztott össze, majd az így kapott masszát egyetlen, gyönyörű edénnyé fújta, mely finom volt és színpompás, akár egy pillangó szárnya. Tudom, hogy soha többé nem érinthetek üveget. Mikor belépett a Merceria del’Orologióba, a piaci árusok már elkezdtek összepakolni. Corradino elsétált egy

üvegárus mellett, aki gondosan sorokba rendezte portékáját, mintha csak drága ékszerek lennének. Corradino elméjében a kupák és kisebb tárgyak egyszer csak nőni kezdtek, és az alakjuk is megváltozott – a férfi szinte érezte a kemencéből áradó hőt, a kén és kova szagát. Ezek a szagok gyermekkora óta mindig megnyugtatták. Ám most ez az emlék úgy égette, mintha máris a pokol lángjai nyaldosták volna. Elvégre az árulók a pokol tüzére kerülnek, nem igaz? A firenzei Dante is megírta. Vajon Corradino maga is arra a sorsra jut, mint Brutus, Cassius vagy Júdás? Őt is felfalja az ördög? Vajon az ő vére is összekeveredik majd Lucifer könnyeivel, miközben a Pokol ura darabokra szaggatja? Vagy, mint azokat, akik a családjukat árulták el, őt is örökre bezárják… „… un lago che per gelo avea di vetro e non d’acqua sembiante… – s egy tavat láttam, mely befagyva mélyen, nem mint víz, hanem mint üveg fehérle.” 64 Corradino már-már mosolyogva idézte fel a költő sorait. Igen, ez hozzá illő büntetés lenne – az üveg volt az élete, miért ne lehetne hát a halála is? Nem, ha ezt az utolsó dolgot sikerül teljesítenem. Nem, ha feloldozást nyerek. Új erőre kapva tervezte, majd a sikátorokban elindult szentélyeket látott 64

visszafordult, ahogy azt korábban keskeny hidakon és kanyargós a Riva degli Schiavoni felé. Itt-ott kis a házak sarkaiban – a lakók

Dante: Pokol: Babits Mihály fordítása (a ford.)

gondoskodtak róla, hogy a gyertyák soha ne aludjanak el, s aranyló fényük állandóan megvilágítsa a Szűz arcát. Nem merek a szemébe nézni. Most még nem. Végül megpillantotta az Ospedale della Pietà árvaház fényeit, majd nem sokkal később már a gyertyák melegét is érezte, s meghallotta a violák hangját. Lehet, hogy éppen Ő játszik. Bár megtudhatnám, de sosem fogom. Anélkül, hogy benézett volna az épületbe, elhaladt az ismerős kerítésrács mellett, majd bekopogtatott a kapun. Mikor a szolgáló, gyertyával a kezében kinyitotta az ajtót, Corradino nem hagyott neki időt, hogy megszólaljon. – Padre Tommaso – subito! 65 sziszegte. Ismerte már korábbról a szolgálót – mogorva, szűkszavú lány volt, aki cseppet sem sietett teljesíteni az emberek kéréseit. Ám Corradino olyan határozottan szólt hozzá, hogy ezúttal azonnal sarkon fordult, majd hamarosan meg is jelent a pap. – Signore? Corradino a köpenyébe nyúlva elővette bőrerszényét, majd belerakta féltve őrzött jegyzetfüzetét; csak remélhette, hogy a lánya egy nap megtudja az igazságot, és akkor talán megbocsát neki. Lopva körbenézett a sötét sikátorban, de

65 azonnal (olasz) (a szerk.)

megnyugodva látta, hogy szerencsére senki sincs a közelben, aki megleshetné titkait. Nem tudhatják meg, hogy nála van a könyv! Olyan halkan, hogy csak a pap hallhassa, azt mondta: – Padre, szeretném, ha ezt a pénzt a Pietà árváira költené -a maszk valóban elváltoztatta Corradino hangját. A pap már nyúlt is az erszényért, hogy szokásos módon megköszönve elvegye, ám Corradino nem engedte ki a kezéből, míg a férfi a szemébe nem nézett. Egyedül Tommaso atya tudhatja, ki ő. – Az árvákra – ismételte meg, alaposan megnyomva a szót. Ekkor a pap végre ráismert. Lassan felfelé fordította az erszényt tartó kezet és közelről, gondosan megnézte látogatója ujjbegyeit: teljesen simák voltak. Már éppen megszólalt volna, ám a maszkot viselő, titokzatos férfi felvillanó tekintete még időben figyelmeztette. – Gondoskodom róla, hogy a gyermekek megkapják az adományát – mondta a pap óvatosan fogalmazva, majd hozzátette: – Isten áldja! Egy pillanatra egymásba fonódott a kezük – az egyik meleg volt, a másik jéghideg – majd az árvaház ajtaja becsukódott. Corradino nem tudva merre tartson, tovább indult; mikor már elég messze került az árvaháztól, levetette a maszkját.

Sétálgassak, míg rám nem találnak? Vajon milyen módszert választanak? Azonban a következő pillanatban minden kétsége elmúlt, már pontosan tudta, hová kell mennie. Miközben az utcákat rótta, egyre sötétebb lett; hallotta, hogy a csatornák vize is istenhozzádot mond. És akkor végre meghallotta maga mögött a lépteket. Mikor elérte a Calle della Mortét, a Halottak utcáját, megállt. Mögötte a léptek is elhallgattak. Corradino szomorúan lenézett a vízre, majd anélkül, hogy hátrafordult volna, azt kérdezte: – Leonóra biztonságban lesz? A választ megelőző csend mintha egy örökkévalóságig tartott volna, csak a partnak csapódó víz hangja hallatszott. – Igen – válaszolta végül egy jeges hang. – A Tízek mindig állják a szavukat. Corradino megkönnyebbülten felsóhajtott. Tudta, hogy az elkerülhetetlen, néhány másodpercen belül bekövetkezik. Mikor a kés a hátába fúródott, jeges fájdalmat érzett. Ám ennek ellenére a hirtelen felismerés mosolyra késztette. A penge olyan finoman siklott a be a bordái közé, hogy az csak egy dolgot jelenthetett. Corradino hangosan nevetni kezdett. Milyen ironikus is tud lenni az élet! Milyen ostoba volt, mikor azt képzelte, hogy majd drámába illően, holmi romantikus hőséhez hasonlóan fog véget érni az élete! Hiszen ők írták ezt a színdarabot, ők írták meg élete utolsó

jelenetét, mely akár egy karneváli előadás tökéletes befejezése is lehetett volna. Egy hamisítatlan velencei távozás. Egy üvegtőrt használtak élete kioltására – muránói üveget. Valószínűleg egyikét azoknak, amelyeket én készítettem. Miközben egyre jobban fogyott a levegője, úgy nevetett egyre hangosabban. Érezte, ahogy a bérgyilkos a tőrt megcsavarva egy mozdulattal letöri a markolatot. Érzékelte, ahogy húsa összezárul, ami után mindössze egy vékony karcolásnyom maradt a hátán ott, ahol a finom fegyver belehatolt. Corradino előrebukott; közvetlenül mielőtt belezuhant volna a vízbe, életében először és utoljára meglátta az arcképét: egy bohócot látott, aki kacag saját halálán. A következő pillanatban a víz összezárult fölötte, akár a tőr ejtette seb a hátán. *** A Calle della Morte árnyékában meghúzódva Salvatore Navarro, a muránói fornace vezetője a rémülettől jéggé dermedten figyelte a jelenetet. A Tízek Tanácsától kapta az utasítást, hogy ebben az órában jelenjen meg ezen a helyen – ha nem engedelmeskedik, halállal lakol. Azok után, hogy Giacomo del Piero nemrég meghalt a Piombin, nem mert ellenszegülni az utasításnak. Híres mestere, Corradino

Manin haláltusáját nézve érezte, hogy valami nagyon fontos eseménynek a szemtanúja. Tuddta, hogy amikor visszatér Muránóra, el kell mesélnie többieknek, mit látott. Mert a Tízek Tanácsa rajtam keresztül akarja figyelmeztetni az összes üvegfúvót.

HARMINCKILENCEDIK FEJEZET A JEGYZETFÜZET Alessandro követte a férfit a sekrestyéből felfelé vezető kanyargós csigalépcsőn. – Ne számítson valami nagy könyvtárra – mondta a sekrestyés. – Leginkább régi kottafüzeteink vannak. Persze valamikor volt egy szép gyűjteményünk Vivaldi saját feljegyzéseiből. Azonban mikor az 1930-as években újra reneszánszát élte, gondoskodtunk róla, hogy a könyveink megfelelő hőmérsékletű helyre kerüljenek, hogy ne rongálódjanak tovább. A gyűjteményünk egy bécsi múzeumba került. Tudta, hogy Vivaldi Bécsben halt meg? Vagy zeneszakos lenne? Azért érdekli ennyire Vivaldi élete? A sekrestyés azonban nem várta meg a választ, tovább mesélt kéretlenül a vörös papról. Alessandro más alkalommal talán érdeklődéssel hallgatta volna, ám most minden egyes felfelé megtett lépés olyan volt számára, mint egy csavarás a dugóhúzón – egyre jobban megfeszültek az idegei. De végül elérkeztek a régi ajtóhoz – Alessandro türelmetlenül egyik labárói a másikra állt, míg az

öregember végigpróbált legalább egy tucat kulcsot. Az utolsó volt a jó kulcs, az végre elfordult a zárban. A kis szoba egyetlen ívelt ablakán bejutó fény aranyosan csillant meg a porszemeken. Ahogy kinyílt az ajtó, a gyenge fuvallat megrezegtette a papírlapokat, amelyek mind azt súgták, hogy már hosszú évek óta senki sem nyúlt hozzájuk. A könyvek nem polcokon voltak szépen elrendezve, hanem a padlótól a mennyezetig érő tornyokban álltak, mint Prospero 66 könyvei. Alessandro, miközben körbenézett, egy pillanatra el is feledkezett vezetőjéről. Nem lenne nehéz megtalálni, gondolta. Persze csak ha itt van. Ha egyáltalán valóban létezik. – Padre – fordult a sekrestyéshez –, igazán hálás vagyok a segítségéért. De megkérhetném, hogy hagyjon magamra egy rövidke időre, csak míg körbenézek egy kicsit? Nem szeretném feltartani, biztosan sok dolga van. Ígérem, nagyon óvatos leszek. A sekrestyés meglepődött, de olyan tisztán csillogó tekintettel nézett Alessandróra, ahogy csak a mélyen hívő emberek tudnak, akik őszintén hisznek az emberek jóságában. A pap kedvesen megpaskolta Alessandro karját. 66 Prospero. Milánó fejedelme az utolsó Shakespeare-színmű - A vihar főhőse. Prospero fejedelmet a testvére, Antonio taszította le a trónról, és száműzte egy mediterrán szigetre lányával, Mírandával együtt. Vagyonából csupán hatalmas könyvgyűjteményét vihette magával. Könyvei révén különleges bölcsességre tett szert, urává lett az elemeknek és a sziget szörnyeinek.

– Értem én, magánügy. Odalent leszek, ha bármire szüksége lenne. Alessandro legelbűvölőbb mosolyával köszönte meg a padre megértését. Mikor a pap magára hagyta, a könyvek felé fordult. Legalább ezer kötet állt előtte tornyokban. Nem is olyan sok. De ha köztük van, amit keres, a mérete alapján észre kell vennie. Úgy gondolta, néhány óráig biztosan eltart, míg megtalálja. Ám mindössze csak kétoszlopnyi könyvet és bőrkötésű kottafüzetet nézett át, mikor máris rátalált. A kis marhabőrkötéses jegyzetfüzet gyönyörű velencei munka volt. Nem tévedett, a füzet a méretével hívta fel magára a figyelmét. Egy jegyzetfüzet. Egy napló. Alessandro lassan leült a földre – ahogy a félhomályos, régi szobában ült, szétterülő ruhájában, olyan volt, mint egy régi festmény szereplője. Belegondolt, hogy milyen kincsre is bukkant rá, s megremegett a keze – a jegyzetfüzet, melynek létezését egészen eddig a pillanatig nem is hitte el. Valóban ez lenne a Szent Grál, amely után Leonora kutat? Ám ahogy lapozgatni kezdte, beleolvasott a feljegyzésekbe, megpróbálta megfejteni a rajzokat és feljegyzéseket, felmerült benne egy újabb kérdés: mi van, ha a könyv igazolja a lány félelmeit? És így is volt. Alessandro kezei egyszer csak izzadni kezdtek – gyorsan megtörölte a kabátjában, nehogy kárt

tegyen a könyv lapjaiban. És valóban, ott volt a bizonyíték a szeme előtt: az utolsó oldalak a versailles-i palota tükörtermére vonatkozó feljegyzéseket és számításokat tartalmazták. Alessandro úgy érezte, muszáj nekitámaszkodnia a falnak. A csodálatosan szép teremben, mely egy áruló keze munkája volt, az olasz miniszterelnök, Vittorio Orlando is megfordult. Vajon Orlando és a többiek, Woodrow Wilson, Lloyd George és Georges Clemenceau belenéztek Corradino tükrébe, mikor 1919-ben aláírták a békeszerződést, mellyel kihasították Németország szívét, és beindították a csikorgó gépezetet, amely végül elvezetett a II. világháborúhoz? A rossz tettek újabb rossz tetteket szülnek, és ez különösen igaz volt erre a helyre. Alessandro legszívesebben elsírta volna magát. Megoldotta a rejtélyt, ám olyan válaszra talált, amelytől Leonora retteg. Leonora. Tekintete megakadt a néven, amely a könyvecske utolsó két oldalán állt. Itt egészen más volt az írás: Corradino ezeket a sorokat szenvedélyesen vetette papírra, nem olyan nyugodtan, mint matematikai számításait – itt-ott egy könnycsepp maszatolta el a betűket. Alessandro olvasni kezdte a levelet, melyet a mester lányának, Leonórának írt, amelyet akár ő is írhatott volna az ő Leonórájának.

NEGYVENEDIK FEJEZET A RUBIN Valaki kiabált és sírt. Vérben fürödve, a lepedőn. Mintha Leonora saját hangja lett volna. Vajon hány órája tart már? Kék műtősruhát viselő, aggódó orvosok és nővérek álltak a lábánál. Hasára érzékelő fejet erősítettek, hogy megfigyeljék a babát, mellette pedig egy gép kattogott, érthetetlen vonalakat rajzolva egy papírra. A fájdalomtól elsötétült előtte a világ. Felkiáltott – Alessandrót hívta kétségbeesetten, mint minden alkalommal, mikor éles fájdalom hasított a testébe. Egyszer csak a férfi válaszolt. Nem képzelődés volt, nem a fájdalomcsillapítók okozta bódulatban születő szellemalak, hanem a hús-vér Alessandro, aki bátorítóan kezébe vette nyirkos kezét. Olyan erősen szorította a férfi kezét, hogy akár össze is roppanthatta volna. Ám akkor a köd kitisztult, s már tisztán látta a szeretett férfit, aki szenvedélyes csókokkal borította el kezét és homlokát. És volt valami a kezében – egy bőrkötéses kis könyv. A fülébe suttogott valamit – Leonora,

bár fejében hangosan lüktetett a vér, meghallotta a férfi szavait: – Visszajött! Corradino visszajött! A kínzó fájdalom némileg enyhült. Leonora az elmúlt órákban megtapasztalta a legszörnyűbb kínt, hogy milyen egyedül lenni, s így elviselni mindent. – Nem érdekel! – nyögte. – Ne hagyj el! Mielőtt a fájdalom újra támadt és ő elveszítette eszméletét, még hallotta a férfi válaszát: – Soha! Soha, szerelmem! Azt azonban már nem érezte, hogy Alessandro a középső ujjára csúsztat egy izzó vörös, rubinköves gyűrűt. A gyűrű egész nap ott lapult a férfi zsebében – a Carnevalen akarta megkérni Leonora kezét, azért volt olyan izgatott előző éjjel. Nem egészen így képzelte el a lánykérést. Nem így, hogy Leonora nem is hallja a feltett kérdést. Persze várhatna másnapig, hogy gyertyafényes vacsoránál, virággal kérje meg a kezét. De Alessandro most akarta az ujjára húzni a gyűrűt. Attól félt, hogy másnap talán már késő lenne.

NEGYVENEGYEDIK FEJEZET A LEVÉL (első rész)

Leonora megnyugodott. A kínzó fájdalom, mintha elvágták volna, egyik pillanatról a másikra megszűnt. Alessandro, szemében még mindig könnyekkel, a kezét fogta. A kezét, melyen ott csillogott a rubinköves gyűrű. És a jutalma, amiért annyi kínt állt ki? Ő is békésen aludt, az ágy mellé állított tiszta, műanyag babaágyban. Egy aprócska, tökéletes teremtmény, akinek az arcán szintén meglátszottak az átélt megpróbáltatások nyomai, ám aki Alessandro szemében Leonora után a világ leggyönyörűbb teremtése volt. Az egész világgal képes lett volna szembeszállni gyermekéért. A fiáért. A kicsinek aranybölcsőben kellett volna feküdnie, nem ebben a műanyagban. Alessandro még éppen időben ért be a kórházba. Az előző éjszaka eseményei mintha egy álom részei lettek volna – boldogan tért vissza Leonora lakásába, amelyet azonban üresen talált. Megrémült, hogy a lány talán máris

elutazott, ám akkor meglátta a telefonon villogó piros pontot: a kórházból üzentek. A férfi lélekszakadva rohant kedveséhez, rettegve, bár maga sem tudta, pontosan mitől. Leonora kinyitotta a szemét. Már nem volt sápadt, arcára visszatért a pír, de nem a Tavaszé, hanem immár a Nyáré, akinek most született meg a gyermeke. Egy egészséges kisfiú. Alessandro hálát adott az Úrnak, gyermekkora óta most először. Gyengéden megcsókolta mosolygó feleségét, gyermekük, mintha megérezte volna, hogy anyja ébren van, szintén kinyitotta kis szemeit. A büszke szülők egymásra mosolyogtak. Immár hárman voltak: egy tökéletes háromszög. Alessandro gyengéden karjába vette fiát, és elindult vele az ajtó felé. Hová viszed? – kérdezte Leonora aggódva. Sétálunk egyet a fiammal – mondta Alessandro büszkén. – Te csak pihenj. De előbb még olvasd el azt. – A Leonora ágyán heverő bőrkötéses füzet felé intett. – Az utolsó két oldalon van neked egy levél. Nekem? – kérdezte értetlenül Leonora, ám Alessandro már ki is ment a szobából. Alessandro, karján a fiukkal. Boldogsága annyira lekötötte, hogy nem is akart foglalkozni a levéllel. Ám akkor megakadt a tekintete az oldalon: az ő neve állt ott. Leonra mia,

Nem láthatlak többé. Életem útjának feléhez érve a rossz ösvényre léptem, örökre elveszítve a lehetőséget, hogy visszakanyarodhassak ajóra. Bűnt követtem el az állam ellen, amiért most meg kell fizetnem. Ám ami még ennél is rosszabb, két nagyon jó ember, Giacomo del Piero és Jacques Chauvire az én bűnöm miatt halt meg. Ám szeretném, hogyha képes vagy rá, jó szívvel emlékezz rám. Emlékszel, mikor utoljára találkoztunk és elköszöntünk egymástól, egy üvegszívet adtam neked. Franciaországba mentem, és ott elárultam az üveg titkát. Ám most jóváteszem a hibámat. Hazamegyek Velencébe, hogy te is és az üveg is biztonságban lehessetek. Hidd el, biztonságban leszel, megígérték nekem. Még egyszer végigsétálok Velence utcáin és otthagyom neked ezt a könyvet. Tudom, mire eljutok a város másik végébe, a nyomomra bukkannak és végeznek velem. Viseld az üvegszívet, és emlékezz rám! Szeretném, ha nem felejtenéd el, ahogy utolsó nap a rácson keresztül összeértek az ujjaink. Emlékszel még? A titkos jelünk: hüvelykujj a hüvelykujjhoz, és így sorjában. Mikor ezt a levelet olvasod, Leonóra, emlékezz vissza az akkori kis Leonórára, úgy emlékezz rám, ahogy ő látott engem aznap. Es drága Leonórám, sose feledd el, mennyire szeretett, mennyire szeret még most is az édesapád! Leonóra könnyei átáztatták a kórházi hálóinget, melyet akkor adtak rá a nővérek, mikor a jelmeze nedves lett a magzatvíztől.

Végre sírni tudott Corradinóért. Ám nem csak érte hullajtott könnyeket, hanem Giacomóért is, az édesanyjáért, édesapjáért, Brunoért és Stephenért is. Ők mindannyian a múltjának részei. Azonban mire a jövőjét jelentő aprócska teremtmény újra a szobában volt, már mosolygott. Mosolyogva szorította magához fiát. A bőrkötéses jegyzetfüzetet gondosan elrakta éjjeliszekrénye fiókjába – most már visszakerülhet a Pietàba.

NEGYVENKETTEDIK FEJEZET A LEVÉL (második rész) Tommaso atya felment a lányok hálószobájába; azt várta, hogy mikor belép, barátnői gyűrűjében nem is látja majd a menyasszonyt, csak azt hallja majd, ahogy izgatottan a ruhájáról és hajáról csicseregnek. Azonban döbbenten látta, hogy a lány egyedül van; a lány, akit sajátjaként szeretett, akit apja halála óta sajátjaként nevelt, aki öreg korára egy kis napfényt csempészett az életébe. Egyedül volt a szobában, az ablak előtt a napfényben térdelt, lehajtott fejjel. Imádkozott. A pap tudta, hogy a nyakában függő kis ékszer, melyet imádkozás közben a tenyerébe zárt, nem egy kereszt, hanem egy üvegszív, melyet Leonóra az édesapjától kapott egy nappal azelőtt, hogy a férfi örökre eltűnt. Tehát a lány Corradinóra gondol. Így van ez rendjén, egy árvának az esküvője napján gondolnia kell halott szüleire. Így neki is

könnyebb lesz elmondania a lánynak, amit el kell mondania. Fejét lehajtva várt, míg Leonora befejezte az imádkozást; az időt kihasználva megfogalmazta magában, hogyan is mondja el neki, amit szeretett volna. – Padre] – mosolyodott el a lány. – Készen áll? – Igen, gyermekem. De mielőtt férjhez mennél, beszélni szeretnék veled. Leonora egy pillanatra elkomorodott, de aztán visszatért a mosoly gyönyörű arcára. – Természetesen, atyám. A padre lassan, mert öreg csontjai már nem tették lehetővé, hogy gyorsan mozogjon, letérdelt a térdeplőre. A gyönyörű arcot nézve megpróbálta elképzelni, Corradino utoljára vajon milyennek láthatta lányát, aki most ezüstbrokát ruhát viselt, hajában apró holdköveket, aki azokkal a kellékekkel szerelkezett fel, amelyekkel az ifjú hölgyek szoktak, mikor nőül mennek egy északolaszországi gazdag család tagjához. Mondd Leonora, boldog vagy? Valóban Signor ViscontiManin a szívednek tetsző férfi? Nem csak megszédített a gazdagsága? Egy szegény árva biztosan csábítónak találja a vagyonát... Nem, padre! – válaszolta komolyan a lány. – Tiszta szívemből szeretem. A vagyona semmit sem jelent. Ne feledje, mikor először találkoztam vele, csak egy történelmet tanuló, fiatal fiúgyermek volt, aki családja velencei ágát kutatta. Csak bátyja és apja halála után

örökölte meg a család vagyonát. Szeretem, és már akkor is szerettem, mikor még nem volt vagyonos ember. Kedves, jó ember, és hatalmas szíve van. Itt, Velencében szeretne letelepedni, itt szeretné felnevelni gyermekeit, akik a Manin nevet fogják viselni. Remélem… remélem, atyám a jövőben is megmarad gyóntatómnak. Cara mia, hát persze! Nagyon hiányoznál ennek a vénembernek, kedvesem! – A pap elmosolyodott. Corradino boldog lenne, ha látná most a lányát. Ám még el kell mondania valamit Leonórának. – Leonóra, emlékszel még édesapádra? Persze, hogy emlékszem! Annak ellenére, hogy sosem láttam többé, miután azon a napon elbúcsúzott tőlem. Akkor kaptam tőle ezt az üvegszívet, amelyet azóta is a nyakamban hordok. De miért kérdezi? Senki sem hallott felőle azóta, hogy elment. Tommaso atya összekulcsolta két kezét. – Ez így nem egészen igaz, gyermekem. Apád egyszer visszatért ide, és akkor rám bízott egy könyvet. A fűzfa karcsúságú lány döbbenten nézett az atyára, smaragdzöld szemei csillogtak. Visszajött? De mikor? Hát életben lenne? Leonóra, nyugodj meg! Nem, édesapád már nem él. Ez sok-sok évvel ezelőtt történt, még kislány voltál. Csak most, hogy felnőttél, csak most mondhatom el neked, mert korábban nem értetted volna meg. Megérteni? De hát mit kell megértenem? Hogy miért hagyott el?

Elég aranyat hagyott nálam a neveltetésedre és a hozományodra. De van itt még valami… – Öreg, ráncos kezével elővette a bőrkötéses könyvecskét. – Édesapád géniusz volt -mondta –, de mint oly sokan, ő is vétkezett. Nagyot vétkezett. Olvasd el ezt, lányom, hogy magad ítélhesd meg tettét. Az utolsó oldalakat nagyon figyelmesen olvasd! Most magadra hagylak. Tommaso atya visszavonult a szomszédos szobába, és míg Leonóra apja könyvét olvasta, ő imádkozott. Leonóra olyan sokáig maradt bent, hogy már attól tartott, az odalent összegyűlt násznép hamarosan türelmetlenkedni kezd. Attól félt, hogy a rossz utat választotta, hogy nem kellett volna odaadnia a lánynak a könyvet. Ám végül kinyílt az ajtó – Leonora könnyes szemmel nézett rá. – Gyermekem! – kiáltott fel a padre. – Nem kellett volna megmutatnom neked! Leonora remegve odalépett hozzá, és szorosan megölelte az atyát. Sokáig nem engedte el. – Ó nem, atyám! Igaza volt. Hát nem látja? Végre meg tudok neki bocsájtani. Mikor Tommaso atya végigvezette Leonora Manint a Santa Maria della Pietà főhajóján, az árva kislányok szebben énekeltek, mint addig bármikor. A pap úgy érezte, mintha ezen a napon Isten vezényelte volna őket, de lehet, hogy sokkal evilágibb oka volt annak,

hogy ilyen gyönyörűen daloltak: a remény, hogy egy nap talán ők is ilyen boldog házasságot kötnek. Lorenzo Visconti-Manin gyönyörű aranyruhájában az oltár előtt állt – Tommaso atya kétkedve nézte, de csak addig, míg a vőlegény meg nem fordult, mert az ő szemében is könnyek csillogtak. Mikor a pap átengedte Leonórát a vőlegénynek, a fiatalok nem követték a szokást, nem fogták meg egymás kezét. Ehelyett egymásra mosolyogtak, és szertartásuk szerint, amelyet az atya nem ismert, sorban egymáshoz érintették ujjbegyeiket: előbb hüvelykujjaikat, majd szépen sorjában a többit.

NEGYVENHARMADIK FEJEZET A DO MORIBAN Salvatore Navarro belépett a Cantina Do Moriba, ahová leendő megbízója hívta. Cseppet sem lepődött meg azon, hogy a hang, amely üdvözölte, nem velencei volt, hanem francia. Csak rettenetesen félt. Nem lepődött meg, mert előre figyelmeztették, hogy ez megtörténhet. Állandóan csak Corradino Maninra gondolt, ahogy élettelen teste belezuhan a csatorna jeges vízébe, ahogy hátából kiáll az üvegtőr, és ahogy köpenye sötétté válik a víztől, amely leviszi őt a pokolba. Salvatore meg sem hallgatta a francia ajánlatát, azonnal megfordult és kisietett a kávézóból. Útközben majdnem felborított egy asztalt, annyira ideges volt, hogy már csak azért, hogy találkozott a férfival, rásütik az áruló bélyegét. Salvatore remegve sietett le a Calle dei Morin a csatorna partjára. A szürkületben hallgatózott, nem követik-e, míg végül megkönnyebbülve meghallotta az ismerős kiáltást: „gondola gondola gondola”. Csak akkor kezdett el remegni,

mikor a csónakba beszállva hátradőlt a puha bársonypárnákon, és úticélként megadta a Dózse-palotát. Duparcmieur megvonta a vállát, és belekortyolt a borába. Corradinóval látványos módon végeztek, Salvatorét pedig nem sikerült meggyőznie, ám idővel akad majd egy mester, akit elcsábít a király aranya. Serlegét nézegetve gondolkodott: igen, van még ideje meginni a bort, míg Salvatore jelentést tesz róla a Tízek Tanácsának, és az ügynökök ideérnek. Nagyot kortyolt az italból. Hát igen, a boruk is első osztályú.

NEGYVENNEGYEDIK FEJEZET LEONORA SZÍVE Nehéz szülés volt, így néhány napig még bent tartották Leonórát a kórházban. Soha életében nem volt türelmes páciens – most is állandóan azt mondogatta, hogy haza akar végre menni, és nagyon boldog volt, mikor végül kiengedték. Alessandróval és fiukkal hajóval mentek haza, mert Leonóra még fáradt volt. Útközben mosolyogva nézte az épületeket, s végre úgy érezte, Velence is szereti őt. A város, ahová tartozik. A város, ahol tett valami nagyon fontosat: életet adott gyermekének. Egy újabb fiúgyermekkel ajándékozta meg a Serenissimát. 67 Ami pedig Corradinót illeti – őt is visszafogadta a város, Leonóra és a város is megbocsátott neki. A tél lassan elbúcsúzott Velencétől, beköszöntött a tavasz kezdetét jelentő karneváli időszak. Leonóra már nagyon vágyott arra, hogy újra a lakásában legyen. Azonban nem számított arra, ami fogadta: Alessandro összes holmija ott volt az előszobában. A férfi átvitte őket, míg ő és fiuk békésen pihentek a kórházban. 67Velencei Köztársaság

Leonóra az ujján csillogó rubinköves gyürüt nézve arra gondolt, mikor Alessandro a kórházban megkérte a kezét, és ő igent mondott. A férfi gyengéden lerakta az ágy mellé a gyerekhordozót. A közös ágyuk mellé. A Szent Szűz mosolyogva nézett le a boldog családra. A kezében tartott szív vörösen lángolt – és akkor Leonóra megértette: a szív maga a Fiú volt. Az első hetekben, amely az állandó etetésről és ébrenlétről szólt, Alessandro szabadságot vett ki, így ő is otthon volt, mikor betoppant hozzájuk a váratlan vendég. Adelino egy hatalmas virágcsokrot tartva maga előtt osont be a lakásba, majd mosolyogva arcon csókolta a boldog anyát és apát, a kicsinek meg kedveskedve megcsiklandozta a nyakát. Leonoráék fia a nappaliban feküdt egy bárányirhán, és akárcsak édesanyja és nagyanyja, ámulva figyelte a mennyezeten pöttyökben visszatükröződő vizet. Ám mikor Adelino fölé hajolt, boldogan kapaszkodott bele a férfi nyakláncán lógó egyik medálba. – Milyen erős kis legény! – mosolyodott el Adelino. – Ügyes mester lesz belőle. – Felfújta az arcát, mintha üveget készülne fújni, majd ujjaival két oldalról megbökve kipukkasztotta a lufit. A kisfiú elmosolyodott. Adelino leült a székre, amelyet Alessandro udvariasan átengedett neki. – Na, hát két ajándékot is hoztam! Az egyiket a büszke édesanyának, a másikat ennek a csöppségnek. Az

édesapának semmit sem hoztam, de úgy látom, neki nincs is másra szüksége. Hát akkor lássuk. Hölgyeké az elsőbbség. – Ezzel elővett a zsebéből egy összehajtogatott újságpapírt, és átnyújtotta Leonórának. Leonóra óvatosan vette el az újságot, amely rossz emlékeket ébresztett fel benne. Il Gazzettino. Még épp időben fordult Alessandro felé, hogy lássa arcán a mosolyt. Ezek ketten szövetkeztek! – Gyerünk, nyisd ki! – mondta a vőlegény. – Olvasd el! Leonóra széthajtogatva meglátta a csupa nagybetűvel szedett címet: „MESTER ES MÁRTÍR. Corradino Manin teljes szívéből szerette lányát, és ezért a biztos halált választotta. Olvassák el ezt a megrázó történetet városunk nagy mártírjáról, aki feláldozta magát a szeretet oltárán.” Leonóra tekintete a főcím alatti sorra siklott. „ Vittoria Minotto Írása”. Felvonta a szemöldökét. – Vittoria? – Elküldtem neki Corradino jegyzetfüzetét – válaszolta Alessandro mosolyogva. – Természetesen a sekrestyés engedélyével. Most már visszakerült a Pietàba. Meglepetést akartam szerezni neked, drágám.

– Hát, azt sikerült! Mennyire más hangnemben ír! Alessandro leült a földre, és finoman csiklandozni kezdte fia hasát. – Nem egészen. Ha balszerencsédre olyan régóta ismernéd, mint én, tudnád, hogy Vittoriát semmi más nem érdekli, csak a szenzáció. Nem rossz ember, de arra fordul, amerről jó sztorit szimatol. Ezért nem működtek közöttünk a dolgok. A munkája mindig fontosabb volt számára, mint az emberek. Adelino, mikor Alessandro kimondta a „munka” szót, egy pillanatra lesütötte a tekintetét. – Ha már így szóba került a munka, szeretnénk… azaz én szeretném, ha visszajönnél. Amint a családod nélkülözni tud… Leonóra lehunyta a szemét, ahogy eszébe jutott, milyen megszégyenülten kellett elhagynia a fornacét. – Szükségünk van rád! Mindnyájunknak… a maestroknak is. Tudod, hamarosan nagyon sok munkánk lesz. A cikk még csak ma reggel jelent meg, de máris több száz megrendelésünk van a Manin-sorozat darabjaira. Furcsa népség az olvasók tábora: hősként tekintenek Corradinóra. Már ott tartunk, hogy az egész országra kiterjesztjük a kampányt. Chiara és Semi nagyon izgatottak. Leonóra hangosan felnevetett. – Azt gondolom! – De sorban minden eszébe jutott, ami az elmúlt hónapokban nagyon hiányzott neki: a forno szaga, a forróság, és ahogy az üvegmassza lassan felvette azt a formát, amelyet ő elképzelt. Nagyon szerette a munkáját, de

nem akart azonnal kötélnek állni. – Honnan tudjam, hogy a mestert hívod vissza, nem pedig a kampány arcát? – Jó, hogy ezt megkérdezted! Akkor hadd adjam oda a másik ajándékot. – Adelino elkezdte átkutatni a zsebeit, miközben egyre „ijedtebb” arccal nézett Leonórára, amitől a lány megint nevetni kezdett. Végül az utolsó zsebében megtalálta, amit keresett: mint egy bűvész húzza ki cilinderéből az összecsomózott zsebkendőket, úgy vette elő az ismerős kék szalagot. Leonóra döbbenten figyelte a mutatványt, ahogy Adelino zsebéből előkerült az üvegszív. A tökéletes formájú ékszer csapdába ejtette a ragyogó fényt. Kérdőn nézett Alessandróra, ám az is csak értetlenül rázta a fejét. – De hát hogyan… mikor… – Hogy tudtad kihalászni a csatornából? – kérdezték egyszerre. Most Adelinón volt a sor, hogy elcsodálkozzon. – Ezt meg hogy értitek? Alessandro szégyenkezve elmesélte, mi történt a hídon. – Tehát a szív ott hevert valahol a víz fenekén, a Sóhajok Hídja alatt. Csak meglepődtünk, hogy megtaláltad. Adelino elmosolyodott. – Nem, ez nem Corradino szíve. Az a vízben rátalált a békére, és ez így van jól, maradjon is ott. Maradjon meg a városnak és a tengernek.

Ahogy Corradino is. Mester és mesterműve immár együtt nyugszanak. – Ez a szív – folytatta – a te egyik szíved, Leonóra. Egyike azoknak, amelyeket te készítettél, de kidobtál, mert mindig a tökéletességre törekedsz. És pontosan ezért szeretném, hogy vissza gyere. Jobb mester vagy, mint gondolod: elvégre összetévesztetted a saját munkádat az ősödével. Leonóra kezébe vette a szívet, de akármilyen tüzetesen is vizsgálta, nem látta rajta a hibákat, amelyek miatt korábban kidobta. – Rendben – mondta végül. – Visszamegyek. De nem most azonnal. A fiamnak szüksége van rám. Adj pár hónapot. Addig felhasználhatod a reklámanyagokat. – Elmosolyodott. -De azt hiszem, ezt az engedélyem nélkül is megtennéd. Adelino mosolyában egyszerre volt jelen a kereskedő és a kalóz mosolya. Leonóra a kezében csillogó üvegszívre pillantott. A szívemhez közel hordom majd, ahogy kérted – mondta halkan a rég halott férfinak, aki ugyanúgy szerette gyermekét, mint ő a sajátját. Már éppen a nyakához emelte volna a szalagot, mikor Adelino megállította. – Hé, mit csinálsz? Ezt nem neked hoztam! – Barátságosan Leonórára kacsintott. – Hát akkor kinek? – kérdezte csodálkozva a lány.

– Hát Corradinónak – mutatott Adelino a kicsire. Leonóra és Alessandro összenézett, majd egymásra mosolygott. – Tessék, Corradino – mondta Leonóra fia fölött lengetve a szívet. – Hogy tetszik az örökséged? A kis kéz boldogan fogta meg a csillogó üveget, és soha többé nem engedte el.

KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS Könyvet írni nem társas időtöltés, de nekem abban a szerencsében volt részem, hogy nem egyedül kellett megtennem ezt az izgalmas utazást. Elsősorban férjemnek, Sacha Bennettnek szeretnék köszönetet mondani, hogy egy személyben volt szerkesztőm, múzsám, pszichológusom, dajkám, séfem és nyomdászom – röviden: a mindenem. Mikor befejeztem a könyvet, újabb fantasztikus emberektől kaptam segítséget: hálás köszönet fantasztikus ügynökömnek, Teresa Chrisnek, mert mindvégig bízott bennem, valamint Simon Pethericknek, Tamsin Griffithsnek és a Beautiful Books egész csapatának, akik mind támogattak. Továbbá köszönöm kedves barátnőmnek, az író Helene Wigginnek a bátorítást és tanácsokat, és Nigel Blissnek, hogy a megfelelő esküvőre ment el. Édesapámnak, Adelin Fioratónak is köszönettel tartozom, mert olyan jól ismeri Dante műveit, és édesanyámnak, Barbara Fioratónak, aki a francia szövegrészekben kijavította a hibáimat. Ha ennek a könyvnek van üzenete, akkor szerintem az, hogy a család mindennél fontosabb. Ezért hálásan köszönöm nektek, Conrad és Ruby, hogy engedtétek anyának, hogy megírja ezt a könyvet, és azért, hogy megtanítottatok arra, hogyha az embernek gyermeke van, az olyan, mintha szabadon engednénk a szívünket, hogy a testünkön kívül, másért dobogjon.

Végül, de nem utoljára, szeretnék köszönetet mondani a muránói üvegfúvóknak, akik minden nap újabb és újabb csodákat hoznak létre.